KOSZTOLÁNYI KÖLTEMÉNYEINEK SZÉPSÉGE ÉS AZOK

FORDÍTÁSI NEHÉZSÉGEI
(különös tekintettel az olasz nyelvre)

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Nagy örömömre szolgált az ezen alkalomra szóló meghívó, és azonnal gondolkodni kezdtem
arról, miről is beszéljek a Kosztolányi-napokon. Aki meghívott engem, azt ajánlotta, hogy az
előadás tárgya Kosztolányi a nyelvész legyen, vagyis hogy Kosztolányiról nyelvészeti szempontból
beszéljek – ezért talán nem kis meglepetéssel vette tudomásul mostani előadásom címét.
Kosztolányiról olasz fordításairól szólva meg akarom magyarázni, milyen szorosan
kapcsolódik a kérdés a mai fordítási igényekhez, amelyek a modern nyelvészetnek egyik szerves
részét alkotják. Ily módon az előadás témája és címe, amely az én szakmai érdeklődésemet tükrözi,
nagyon közel áll mai nyelvészeti kérdésekhez.

A "nyelvész" Kosztolányi elsősorban az Illyés Gyula által 1931-ben szerkeztett "Erős várunk,
a nyelv" című kötetben jelentkezik. Az ott publikált cikkek Kosztolányi gondolatait mutatják be –
általában a nyelvről, közelebbről pedig a magyar nyelvről. Ha végigolvassuk azt a kötetet, inkább a
nyelvművelő tűnik fel előttünk, nempedig a nyelvész. Tanulságos ebből a szempontból a
"Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók" című cikk. Több alkalommal írt Kosztolányi arról, milyenek is
voltak némely nyelvészek akkoriban, akiknek a nézeteivel szemben az övéi modernebbnek
látszanak. Antoine Meillet-nek címzett nyílt levelében komoly gondolatokat fejt ki a szerző.
Gondoljuk például a következő szavaira, amelyek Meillet egyik kötetére utalnak:
Kérdezem: tudományos értékelés-e az, hogy „egy nyelv szerkezete bonyolult“ és
nyelvészeti szempont-e az, hogy „egy nyelvet senkise tanulhat meg könnyűszerrel?“
(Kosztolányi, 1946: 82).
Kosztolányi megjegyzései, észrevételei a kisebbségek nyelveiről átgondoltak és a ma is
elfogadhatók. Kosztolányinál a nyelvészeti tudás mindig eszköze a "nyelv mint művelődés"
felismerésének, egy nép sajátosságai jobb megértésének, értékelésének. Erről írónk határozottan
meg volt győződve [szemben néhány nyelvésszel, akik csak divatból, szinte öncélúan védik a
nyelveket]. Ami viszont szembetűnő a nyelvésznek, hogy mennyire fontos Kosztolányi számára a
művelődésre, az emberre irányuló figyelem. Itt következzék egy idézet, amely egyidejűleg
érzékelteti nyelvészeti, fordítási és emberi szemléletét (a szöveg az Erős várunk, a nyelv című
köteből való):
... fejére idéztem az alábbi mondatot: „Je craignais qu’il ne fût malade“. Ami a
franciáknak ezt jelenti: „féltem, hogy beteg“, de nekünk, a mi gondolkozásunknak,
szóról szóra ezt: „féltem, hogy nem beteg“. Ezek a szerkezetek lélektani tényeken
 alapulnak. Hogy melyik a helyes, logikai alapon sohasem dönthető el. Vérünk tudja,
eszünk nem. (Kosztolányi, 1946, 53)
Bármennyire modernek ezek az elvek, igen általánosak és "nyelvészetinek" nem tekinthetők.
De az észtől távolálló, a "vérből" szerkesztett mondategységek ilyen világos, határozott különbségei
láttatják annak a nyelvművelőnek a szellemiségét, akit ez alkalommal ünnepelünk. Olyan
szellemeiségű emberről van szó, aki számára fontos volt a társadalmi kapcsolat a
nyelvhasználatban. Ezt a jelleget legújabban a pragmatika alá is sorolhatjuk. Bár a nyelvészek
mindig felismerték annak fontos szerepét, de csak az utolsó időkben vizsgálják rendszeresen.
Kosztolányi tehát "nyelvész" is, akár korszerűnek, akár felületesnek (műkedvelőnek)
minősítjük is, helyes, jól megalapozott nyelvészeti, nyelvművelési nézetei voltak. A Nyugat körét
illetően azt írja:
Mozgalmunk nem Budapest ellen indult, és nem a vidék ellen, hanem
Budapestért és a videkért, a magyar nyelvért, mely egybeforraszt mindnyájunkat. Ezt
a közösséget szolgáljuk (Kosztolányi, 1946: 155. "Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók").
Világos itt a nyelvművelési céllal terhelt szerepe az íróknak. Mennyire közel áll hozzájuk a
nyelvészet, a következő módon fejezi ki Kosztolányi:
A nyelvészek költőktől és íróktól tanulnak: munkáikból vonják le a törvényket
(Kosztolányi, 1946: 141. "Nyelvtisztítók és nyelvpiszkítók").

Szavaiból szerintem csak arra lehet következtetni, hogy Kosztolányi igazi szépirodalmi
szerzőnek tartotta – és akarta tartani – magát. Íróként mégis fontos észrevételei voltak a fordítással
kapcsolatos kérdésekről is. Jól ismerjuk fordítási tevékenységét, nyelvismeretét, idegen szerzőkkel
fenntartott kapcsolatait. Ezek persze nem nyelvészi kapcsolatok voltak, viszont az általa érintett
témák igen. Itt gondolok a szavakról, a mondatszerkezetekről készült írásaira, amelyekből több is
van az Illyés szerkeztette könyvben.
A fordításról (és a nyelvtanításról) tett megjegyzései különösen fontosak, mert a fordítás
egyebek közt éppen a szavak és mondatszerkezetek elemzése alapján valósul meg. Ma ezt a
feladatot a nyelvészek vállalják. Az utóbbi negyven évben Nida bibliai fordítási kísérletei és nézetei
révén a fordítástudomány a nyelvészet szerves részévé vált: ebből származott egyebek közt a
számítógépek által végzett olvasás és fordítás iránti igény. Ha az úgynevezett Translation studies
nagy teret kapott, az azzal magyarázható, hogy az irodalmi művek fordításával kapcsolatban sok
mindent mondtak és írtak, valamint mindannak az ellentétét is. Ennek talán éppen az az oka, hogy
"észből" és nem "vérből" akarták megértetni a szépirodalom jellegzétességeit. Ezért Kosztolányi
nyelvészeti tevékenységéről szólva, abból kiindulva indokoltnak tartom a fordításokról, Kosztolányi
műveinek olasz fordításairól beszélni!

Sok olaszra fordított magyar könyv van, csak rendszerint nehezen hozzáférhetők. Sokat
fordítottak magyarból a két világháború között, valamint kb. tíz évig a második világháborút
követően. Az 50-es évek után inkább egy-egy szerzőt fordítottak, végül pedig Márainak szinte
minden könyvét (hiányzik a sorozatból San Gennaro vére). Márai kivételével kevés magyar író lett
ismert Olaszországban. Általában szívesebben fordítják a prózai műveket, most divatos
gyermekkönyveket is fordítani: ami biztos, kevesen tudnak róluk, és nem is nagyon beszélünk
róluk. A költészet helyzete egy kicsit rosszabb. Nemcsak keveset tudunk a magyar irodalomról –
egyetlen egy modern magyar irodalomtörténet jelent meg –, de pl. Arany János még nincs olaszra
fordítva. Ilyen körülmények között nehéz a külföldi közönséggel egy irodalmat megismertetni.
Viszont van olyan emlékem, hogy valamelyik könyvkiállítás alkalmával Párizsban az autóbuszokon
magyar versek voltak kifüggesztve!
Kosztolányi helyzete különösen szerencsés: két nagy verseskötete is megjelent, az egyes
költemények több antológiába is bekerültek. Csakhogy ezek a könyvek, amelyek nehezen
beszerezhetők, nem sokat szólnak az íróról és koráról.

Az is előfordul, hogy a szerkesztő szerint "a magyar költészet elsősorban politikai jellegű" [La
poesia ungherese è prima di tutto politica (Albini, 1976: VII)], noha olyan Kosztolányi-verseket is
tartalmaznak e kötetek, mint pl. az Unalom, az Anyák, a Most harminckét éves vagyok,
a Szeptember elején. Más olasz fordítók szintén politikai versekről beszélnek magyar irodalom
kapcsán, de valójában az olaszra fordított magyar könyvekben főleg szerelmi költészetet olvasható.

Ebbe tökéletesen belefér Kosztolányi költészetének elemzése. Abban a reményben beszélek

itt erről a témáról, hogy Kosztolányi költészetének olasz fordításai – akár szerelmi versei is – új erőt
adhatnak a magyar irodalom megismerésének Olaszországban.
Mint az elején mondtam, Kosztolányi a fordításról vallott nézetei nagyon érdekesek. Azok
számára, akik fordítást is tanítanak, különösen azért érdekesek, mert ő maga is költő és fordító is
volt. A fordítási elméleket gyakran nyelvészek és olyan „teoretikusok“ dolgozzák ki, akik ésszel
foglalkoznak fordításokkal. Talán ezért van az, hogy ahány ember fordít, annyi elmélet van...
Ha pedig fontos a "vér", a forma sem hanyagolható el. Erről két érdekes mondatot idézek
Kosztolányitól:
Megvizsgálom, hogy mi is a veleje annak, hogy „nyelvi sovinizmus“, mennyire
alkalmazható egy ilyen politikai osztályozás a nyelvre s a mi nyelvtisztító
működésünkre, mely a szépség, az arány nevében indult el (Kosztolányi, 1946: 180).

A mondat: egy gondolat összefüggő, kerekded kifejezése, formai tagolása, természetes

lélegzet vétele.
Hogy milyen legyen a mondat, rövid-e vagy hosszú, az nyilván nevetséges, avatatlan
kérdés. A gondolatot és a mondatot nem lehet rőffel mérni (Kosztolányi, 1946: 277).
 Kosztolányi számára a forma a versekben legalább annyira fontos, mint a jelentés. Szerintem
a fordítónak is kell valahogyan figyelni erre a jelenségre.
Az olvasók is szépséget keresnek a költészetben, vagyis érdekes tartalmat megfelelő elegáns
formában. Van olyan költészet is, amely csak a tartalomra irányítja az olvasók figyelmét, olykor a
formája éppen célozatosan ellenszenves, hogy megrázza az embereket. Ilyen költészet csak
"alkalmilag" lehet olyan, és csak bizonyos körhöz vagy korhoz kötődik. A maradandó költészet
olyan, amely úgy szól az olvasóhoz, mintha ő maga mondaná azt, amit a költemény, ugyanazokkal a
szavakkal, pedig sohasem tudná úgy kifejezni magát, mint a költő. Talán ebben rejlik Kosztolányi
szépsége, mely még tisztábban érzékelhető ebben a megállapításában:
Valamennyien a nyelv munkásai vagyunk. (Kosztolányi, 1946: 163.)
Kosztolányi elhangzott mondatai szerintem azt mutatják, hogy a költészet szép. Nemeskürty
Istvánnal mondhatjuk, hogy:
Az Adyval egy évtizedben fellépett századeleji költők 1920 után hangot
váltanak. Ezért is jó költők: változik a kor, vele változnak ők is (Nemeskürty 1985:
815).
Ha ezt tudnánk közvetíteni az olasz közönségnek, a magyar irodalom nem lenne csak a divat
szolgája, alkalmi mulatság, hanem megismernék értékeit.
Azért felteszem a kérdéseket: lehetséges-e Kosztolányit olaszra fordítani? Mi lehet az oka
annak, hogy Kosztolányinak talán alig van hatása Olaszországban? E kérdésekre a
FELESÉGEMNEK című költemény elemzése alapján szeretnék válaszolni. Úgy gondolom, a
fordításnak az eredetivel való összevetése segíthet megmutatni szépségeket és nehézségeket.

Felolvasni/megmutatni: (EREDETI)

Albini szerkesztette könyvben az olasz fordítás szerzője ismeretlen, szövege a következő:

(FORDÍTÁS)
A MIA MOGLIE FELESÉGEMNEK...

Per me sei come l'aria che respiro, Megszoktalak, akár a levegőt,

a cui sono abituato. Sei dovunque
guardo, presso l'armadio, nei cassetti,
nel mio cervello, e di te non mi accorgo.
Ma l'altra sera, quando sei entrata
nella mia stanza e hai detto non so che,
di colpo mi son reso conto, dopo
tanti anni, che sei qui. Senza badare
al tuo discorso, ti guardavo attonito.
E a occhi chiusi, in silenzio, ripetevo
fra me e me: il mio respiro è lei,
a lei sono abituato, come all'aria.
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre rácsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"megszoktam őt, akár a levegőt.
Ő adja nékem a lélegzetet."
1931

Első olvasásra azt mondhatjuk az olasz szövegről, hogy eléggé szöveghű fordítás, formailag
azonos: 11 szótagból álló 12 sor. Az olasz verssorok jól vannak megszerkesztve, formailag
hayományosak.
Ha nem ismerem az eredeti szöveget, az olasz fordítás keveset mond nekem, csak annyit,
hogy egy férfi valami szépet ír, gondol a feleségéről. Szép, amit mond, de közömbös, hogyan. Ha
pedig átugrom a magyar eredetire, csodálatos bűvölette találom szemben magamat. Szerencsére
magyarul is olvasok!
Nagy hátrány a fordítások minőségében abban is rejlik, hogy a fordító sokszor nem gondol a
közönségre, szinte csak magának fordít, hiszen ő ismeri az eredetit is. Ilyen módon az utca embere
csak nehezen értheti meg a lefordított üzenetet eredeti jelentését és karakterisztikumát. Persze az is
lényeges, amint Kosztolányi írja, hogy vannak akik
Mindent megértenek, mindent megbocsátanak. Azt vállalják, hogy ami él és van,
jogos, pusztán az által, hogy él és van, [...](Kosztolányi, 1946: 142 "Nyelvtisztítók és
nyelvpiszkítók").
Van egy híres teoretikus (Susan Bassett), aki azt állítja, a jó fordítások kritikusa a kétnyelvű
olvasó. Arra szoktam rákérdezni, a kétnyelvű miért olvassa fordításban azt, amit eredetiben is
olvashat... Tehát úgy vélem, érdemes fordítani a nagy közönség számára, legalábbis amennyiben a
fordítók, akár a Nyugatosok, a közönséget szolgálják. Ha tehát a fordításban is bűvöletet
keresünk…, kezdjük az imént felolvasott költemény címével.
1/ Az eredetiben három pont követi a címként álló Feleségemnek szót. Tudjuk,
Kosztolányinál milyen szerves része a költeménynek a címe. Itt is ez a helyzet. A Feleségemnek...
nem a címzettje egy levélnek, amint az olasz fordítás sugallhatja. Azt is képzelhetjük folytatásként
"azt szeretném mondani, hogy", pedig az író a legvégén csak "csöndesen hajtogat valamit
magában": mindez nem derül ki a fordításból.
2/ Az eredetiben két áthajlás (enjabement) van: amikor bejöttél // szobámba, valamint
ésszavadra sem figyelve // ámulva néztelek. Érdekes pl., hogy a fordító enjabement-t tett a
"bármerre" és a "nézek", a "sok év" és "után", valamint a "hajtogattam" és a "magamban" közé is.
Mivel az áthajlás fontos szerepet játszik a költészetben a szünet miatt, nem mindig indokolt
beilleszteni a versbe.
3/ Az eredetire figyelve észrevehetjük, hogy a különböző mondatszakaszok mintha a férfi
gondolkodásmódját mutatnák:
bármerre nézek / mindenütt te vagy //
szekrényem alján / a fiókjaimban //
az agyvelőmben / és nem veszlek észre
Ezt a jelenség megszünteti a fordításban a verskezdő "guardo"= nézek. Az eredeti tehát
gondolkodásra szólítja fel az olvasót.
4/ Formailag különbség, hogy a szerző a saját szekrényére, fiókjaira utal, a fordítás pedig
általában a szekrényre, a fiókokra. Kérdezem az olvasót: az ő szempontjából ez mindegy?
5/ Jelentésben más a "mondtál valamit", mint ami a fordításban van: "nem tudom, mit
mondtál". Talán mellőzhetnénk, de később a szerző azt írja, hogy nem figyelt a felesége szavaira,
ami a fordításban ismétlésnek tűnik (akár öntudatlanul).
6/ A verssor elején álló "ámulva nézlek" különös fontosságat ad a jelenetnek. Ez a
"jelentésbeli elszigetelés" hiányzik a fordításból, mint az önálló " Szemem lehunytam", amelynek
olasz megfelelője beleolvad a következő mondatba ("lehunyt szemmel csöndesen ismételem, hogy"
a szóról sóra fordítás olaszból).
7/ Szerkezetileg az is érdekes, hogy a fordító nem tartotta meg az első és utolsóelőtti sor
párhuzámosságát. Csak részben megismételi "akár a levegőt" (come l’aria; come all’aria).
8/ És most az utolsó sor. A hosszú magánhangzók a magyar szövegben (ő - nékem -
lélegzetet) a lélegzés ritmusát adják vissza, a verssor csupa öröm az olvasónak. Jelentése, fontossága
bővül, mert két pont között áll, hosszúsága pontosan egy egész sor. Ez sajnos teljesen hiányzik az
olasz verzióból. A magyar vers „lélegzik“, az olasz viszont egyszuszra mond ki mindent, tehát
visszafogja a lélegzetet.

Fordítani, és különösen verseket fordítani persze nem könnyű: az adott példa mutatja, hogy
igaza van Kosztolányinak, amikor azt írja, hogy „vérrel“ lehet művelni, nem „ésszel“, vagyis olyan
módon, hogy maga az olvasás is "vérbeli" legyen.
Szerintem maga a szöveg közömbös. Nehéz elképzelni, hogy amit mond, nem tetszik egy
szeretőnek, viszont az sem képzelhető el, hogy ezt csak Kosztolányi mondhatná vagy írhatná. Nincs
benne olyan frappans kifejezés, mint "Az emberélet ́ útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe
jutottam". Ami különlegessé teszi Kosztolányi szövegét, az a ritmus, a szünetek, a szó és a
mondatszerkezet párosítása. Ezt József Attila is így értékelte:
A költő [Kosztolányi] igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek – a
világról) nem csak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan
mondja (József Attila, 1935).
A szókincsnek különösen fontos szerepe van a nyelvhasználatban, a versírásban. Kosztolányi
fogalmazásmódja is mutatja, mennyit gondolkozott e témán, valamint azt is, hogy mennyire messze
áll a nyelvészektől (különösen a szótáríróktól, amikor azt írja, hogy ... nincs és nem lehet „teljes“
szótár (Kosztolányi, 1946: 156). Idézem:
A nyelvészet célja a megközelítés, az útmutatás. [...] A nyelvet nem lehet
szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha sincs készen,
mindig újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk és írunk (Kosztolányi, 1946: 50).
A költészet vonzóereje – úgy látom – ebben is rejlik: a szavak varázslatában. Kosztolányinak
megint nagyon világos ez a része a munkának.
Az idézett költeményben van jó példa arra, milyen nehéz megfelelő, "teljes" szókincset
használni. Észrevehetjük a "megszoktalak" és a "megszoktam őt" közti árnyalatnyi különbséget,
amely persze nem szerepel szótárban (és amelyet a fordító nem tudott visszaadni).
Kosztolányi több cikkben foglalkozik a szókincs fontosságával, megújításával,
szépségével. Az is fontos számunkra, hogy alkotó volt, tehát semmi újítást nem vetett
el, nagyon szerette a gazdag magyar szókincsee, utálta viszont a túl gyorsan befogadott
idegenszavakat, amelyek (még) nem illeszkedtek be a nyelv rendszerébe.

Mindent összegezve tehát azt mondom, hogy Kosztolányi nyelvi figyelmeztetései alapján a jó
költészetet jól lehet fordítani. Ez különösen igaz Kosztolányiéra, mert céltudatosan, hozzáértéssel
használta mindazokat a nyelvi eszközöket, amelyek alapján egy szöveg megragadhatja az olvasót, a
szépség és az arány. Egyszer azt írta, hogy a magyar nyelv rugalmas, magyarra bármilyen szöveget
lefordíthatunk. Az olasz nyelv is annyira gazdag szókincsben, költészeti alakokban, hogy
megfelelően fordíthatók olaszra magyar nyelvű szövegek, bár ez a feladat nem is olyan könnyű.
Kosztolányi megmutatta, miből áll a szép szöveg.
Láng Zsolt azt írta, rágmutatva a magyar nyelv különlegességére:
A magyar nyelvet kevesen beszélik, a logikája, a képisége egészen más, mint a
többi nyelvnek. Talán emiatt is érdek es lehet mások előtt. Ismerek például egy indiai
lányt, aki azért tanult meg magyarul, mert elbűvölte egy magyar kifejezés képisége. A
magyar képekben fogalmaz, és a nyelv kialakítja az agy struktúráját, tehát aki
magyarul beszél, az magyarul is lát. Ez még az első kérdéshez tartozik. Magyar nézés
már csak azért is bizonyíthatóan létezik, hiszen beszélnek ún. magyar fotográfiáról, a
 magyarok világhírű fényképészek, Capa, Brassai, Kertész, Hervé , Moholy-Nagy,
Vydareny, igen sokan vannak, és bár sokan elhagyták szülőföldjüket, és máshol
szereztek hírnevet, nézésük magyar maradt (Driussi, 2006: 347).
Kosztolányi versei is ezt a jellegzetes, magyaros képiséget mutatják, megfelelő fordításai
segíthetnek megmutatni a magyar világnézetet, jobban ismerni a magyarságot, valamint szépséget
és arányt is beleolthatnak az olvasókba. A világnak talán kellene a szépség virágzása is, mert
kell ez nagyon, igen nagyon
napkelte, napnyuta
ha már elpusztul a világ
legyen a sírján virág.
Talán az egyik olyan virág Kosztolányi költészete lehetne.
IRODALOM

Albini, Umberto

1976 Poeti ungheresi del '900. Torino, ERI.

Driussi, Paolo

2006 "Oltre i confini: note letterarie ungheresi", in Comunicare letterature lingue, 6/2006.
Bologna, Il Mulino.

József Attila

1935 Kosztolányi Dezső. (interneten, 2007 márciusában: http://magyar-

irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/kosztola.htm). In József Attila
Tanulmányok és cikkek 1930–1937, kritikai kiadás, sajtó alá rendezte Horváth Iván et
al.

Kosztolányi, Dezső

(1946) Erős várunk, a nyelv. (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei. I. kötet. Sajtó alá
rendezte Illyés Gyula.) Nyugat.

Nemeskürty István

1985 Diák, írj magyar éneket. A magyar irodalom története 1945-ig. Budapest, Gondolat (2.
kiadás)