Ágoston Vilmos: A kisajátított tér

Ágoston Vilmos

A kisajátított tér

A nemzeti képzelet
Doru Munteanu és Wass Albert mûveiben

2007
© Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány
1093 Budapest, Lónyay u. 24. félemelet 1.
Levelezési cím: 1461 Budapest, Pf. 362
Telefon: (+36 1) 216 7292, 456 0779
Fax: (+36 1) 216 7696
Internet: www.eokik.hu
E-mail: minor@eokik.hu
Tartalom
Fejtő Ferenc: Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5
A kutatás célja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9
Felelős kiadó: dr. Törzsök Erika elnök
1. Félelmek és tények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
1.1 A magyar és román nemzeti képzelet próbatere . . 11
1.2 Az önfelmentés toposzai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11
1.3 A tényeket kiegészítő képzelet . . . . . . . . . . . . . . . . 12
1.4 A nemzeti képzelet néhány hiányzó adata . . . . . . 27
1.5 Rémhírek és a hatékony megoldás . . . . . . . . . . . . . 51
2. Kutatói szempontok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
2.1 Kié az igazság? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65
2.2 Az irodalom és a kisajátított igazság . . . . . . . . . . . . 74
2.3 A teleologikus múlt és az irodalom . . . . . . . . . . . . 76
3. A szent és a bestiális a román képzeletben . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81
Doru Munteanu: Vinerea neagră (Fekete péntek)
A címlapon Petri Lajos: Az erdélyi 2. (Székely) huszárok (1935), 3.1 A kisajátított tér román nemzeti ideológiájának
budapesti köztéri lovas szobrának részlete látható.
néhány alapeleme és következményei . . . . . . . . . 91
3.2 A regény korabeli fogadtatása . . . . . . . . . . . . . . . . . 95
4. Az úrgazda és a patkányemberek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103
A tér magyar nemzeti kisajátítása: Wass Albert műveiben
4.1 Napjaink Wass-kultusza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104
Nyomdai előkészítés és nyomás:
4.2 Wass Albert élete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
Stúdió MolnART, (+36 20) 203 9961
E-mail: info@molnart.hu 4.3 Wass Albert és a népbíróság ítélete . . . . . . . . . . . 144
Tördelés: Molnár László 4.4 Egy közhely, és ami mögötte van . . . . . . . . . . . . . 155
 4.5 Wass Albert Versei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163
4.5.1 Stilisztikai szerep nélküli tájszavak . . . . . . . 165
4.5.2 Verstani ismerethiány, kínrímek,
stilisztikai igénytelenség . . . . . . . . . . . . . . . . 187
4.5.3 Idegen nyelvi hatások: germanizmus stb. . . 193
4.5.4 Epigonizmus: Petőfi, Vörösmarty, Ady,
Szabolcska hatása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 195
4.5.5 Vendéglői nóták, szívhez szóló giccsek . . . . 200
4.6 Wass Albert prózája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 216
4.6.1 1940 előtti regénye: Farkasverem . . . . . . . . 216
4.6.2 A nemzeti konfrontatív szemlélet
Wass Albert 1940-től írt prózai műveiben . . 223
4. 6.3 1940 óta írt prózájának néhány sajátos
jellemzője . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 318
4.7 Antiszemita volt-e Wass Albert? . . . . . . . . . . . . . . . 323
4.8 Még egyszer a Baumgarten-díjról . . . . . . . . . . . . . 342
4.9 Wass Albert Erdély-képe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 344
5. A mai nemzeti képzelet és egy katonai konfliktus lehetősége . . 359
A hivatkozott irodalmi művek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 370
Felhasznált irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 372
Rövidítések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 387
Névmutató . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 388
Abstract . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 397
Előszó
Ágoston Vilmos jelen tanulmánya egészen eredeti és mondhatnám
korszakalkotó munka eredménye. A román-magyar viszonyt – amely-
ről tudjuk, hogy örvendetesen megjavult az utolsó években, hiszen
immár mindketten tagjai az Egyesült Európának, amely kizárja a
szomszéd államok lakosságának és politikájának a konfliktusait –
úgy vizsgálja, hogy külön-külön kutatja a viszony mélyebb okait és
jelenségeit. Egymással szembeállítja az érveket, amelyekkel a két nép
igazolni próbálja, menteni a gyűlöletet, amelyet úgy az egyik, mint a
másik a nemzeti történelme során elszenvedett sérelmekkel indokol.
Egyetértek Ágostonnal, amikor úgy véli, hogy elérkezett végre az idő,
amikor elfogulatlanul elemezhetjük az érveket, amelyek a nemzeti
emlékezet és sérelmi propaganda hatása alatt váltak népszerűvé, és
rendkívüli módon megnehezítették azokat az itt és ott is jelentkező
törekvéseket, amelyeknek célja a humanista ráció alapján az ellenté-
tek egyeztetése és nem azok kiélezése.
Romániában csak 1990 után jelenhettek meg azok az írások,
amelyekben a román nemzeti mitológia két évszázados beidegző-
dött képeit elemezhették a történészek és publicisták. Ágoston e
szerzők közül Lucian Boia, Sorin Mitu és H.-R. Patapievici írásaira
hivatkozik. Magyarországon viszont éppen az 1990-es évek óta ter-
jednek új formában az egykori nemzeti tényeket kiegészítő képze-
let ideogrammái és kényszerképzetei. Jellemző, hogy ezeknek
többnyire a két világháború között és alatt volt igazi tömeghatásuk,
majd az 1990-es évek óta a politikai szembenállás menedékeként
fogalmazzák meg egyes magyarországi és határon túli magyar poli-
tikai körök az előző évtizedek nemzetellenes diktatúrájával, a balol-
dallal és a zsidóknak tulajdonított liberalizmussal szemben. Ami a
bécsi döntést illeti (1940. agusztus 30.), a magyar levéltári adatok-
ból idézi a szerző, hogy azt Magyarországra rákényszerítették, s ab-
5
ból elsősorban vesztesége származott. Viszont Romániát a teljes gon és Romániában. Ennek ellenére a magyar és román nemzeti ön-
összeomlástól mentette meg. felmentők a másik nemzet őszintébb zsidóellenességével indokolták
Jelen tanulmány abban is különbözik az egymásnak ellentmon- az ellenfél démonizálását és a saját ártatlanságukat.
dó csoportok nemzeti konfrontációjáról szóló legtöbb eddigi mun- Egyszóval, Ágoston Vilmos egy olyan mélyreható kutatásra vállal-
kától, hogy nem az egymással szemben álló felek között keresi azt, kozott, amely véleményem szerint egyedülálló és remélhetőleg komo-
hogy kié az igazság. „Mintha az igazságot egyedül birtokolni lehet- lyan hozzájárulhat ahhoz, hogy a nemzeti képzelet sokszor mitikus ki-
ne”, „ám de az igazság igen elvont, és bonyolult fogalom”. A jog növései ne kerülhessenek ellentétbe az emberség (humánum) kérdé-
ugyanis szerinte nem az „igazságra” épül, hanem általában az alkura, seivel. Nagy bátorságra volt szükség, hogy ezt a folyamatot magyar
a kompromisszumra, amelyet a társadalmi erők, vagy a hatalmak ki- részről indítja el, abban a reményben, hogy a román történelem írói
alakítanak egy bizonyos időben. Szerinte az igazság alapjában véve nem vonják majd kétségbe a tényekre hivatkozó megállapításokat.
egy megegyezésen alapuló fikció: a felek „időről időre megegyeznek
bizonyos alaptények elfogadásában”. De mi történik, ha a felek nem Párizs, 2007. július 27.
egyeztetnek, nem óhajtanak egyeztetni? „Akkor nincs igazság” – fele-
li Ágoston. „Akkor gyűlölet van rombolás, terrorizmus, háború.” Fejtő Ferenc
Ezért a szerző hangsúlyozza, hogy az ellentmondó nézetekben nem
az érdekli, hogy kinek van igaza, hanem, hogy mi a közös. A konflik-
tus elkerülésének módja nem az, ha elméletileg kimutatjuk, hogy mi-
ben térnek el egymástól a különböző „ideológiai igazságok”. A konf-
liktusokban mindig az érvelés szimmetriája az, ami mindkét oldalról
elvezet a kirobbanáshoz. Más utat már egyik sem tud elképzelni,
mint a saját igazának győzelmét a másik fölött. És ezt a tételét a erdé-
lyi román és magyar irodalmi példákkal bizonyítja. A román irodalmi
alkotások bemutatása mellett, behatóan elemzi Wass Albert írói mun-
kásságát is. Ez tanulmányának egyik legeredetibb része, amelyben
bebizonyítja, hogy nem egy ártatlanul szenvedő, szenvedélyes kom-
munista ellenes, nagy magyar íróról van szó, akit méltatlanul hallgat-
tak el több mint negyven éven át a magyar kommunisták és az „igaz-
ságtalanul antiszemitázó zsidók”, hanem rámutat az író újabb kultu-
szának a társadalmi gyökereire is.
Erdély kérdése kapcsán alapvetően két nemzetállam vetélkedé-
sének területéről van szó, és ennek megértéséhez elengedhetetlen az
akkori korban leginkább üldözött kisebbséghez, a zsidósághoz való
viszonyulás elemzése. Ez a kérdés persze azért is bonyolult, mert a
román és a magyar kölcsönös, egymást kizáró szemlélet ellenére, a
legnagyobb tragédiát abban a korban, a teljes megsemmisítésre törő
ideológia gyakorlatán nem a magyar, és nem a román, hanem töme-
ges méretben a zsidóság szenvedte el Észak-Erdélyben, Magyarorszá-

6 7
 A kutatás célja
A tanulmány célja az, hogy egy sokat vitatott térnek, Erdélynek és
egy mindmáig ellentmondásosan felfogott időszaknak, Észak-Er-
dély 1940–44 közötti visszacsatolásának, máig ható román és ma-
gyar irodalmi, nemzettudati, politikai viszonyulásait elemezve, köze-
lebb kerüljünk a román és magyar nemzeti képzelet politikai cselek-
vést befolyásoló, konfrontatív nemzetképeinek, ideogrammáinak a
megértéséhez. A konfrontációban elsősorban a hasonlóságokat, az
egymás ellen fordított érvekben a közös megfelelőt kerestük, hogy
magyarázatot nyerjünk azokra az önfelmentő, mítoszépítő elemek-
re, képzeletkiegészítő motívumokra, amelyek mind a két nép konf-
rontációját jellemzik, és annyira mélyen beivódtak a társadalom-
szemléletbe, hogy alapigazságokként hatnak, továbbra is befolyásol-
ják a szubjektív érzelmi döntésmechanizmusokat, sőt a politikai
gondolkodást.
Kutatásunk, amely egyaránt kiterjedt a történelmi, levéltári ada-
tok megismerésére, a politikusok megnyilvánulásaira, a sajtó és
egyes, az olvasók érzelmeit mélyen érintő szépirodalmi alkotások
elemzésére, nem egyetlen tudomány területéről meríti példáit, ha-
nem több tudomány határterületét érinti. Ennek megfelelően, nem
törekedtünk az egyes szaktudományok e témához kapcsolódó teljes
anyagának az ismertetésére, hanem a közismert szakterületekről
származó érvek közötti új összefüggések megállapítására.
Munkám elvégzése során köszönettel tartozom dr. Törzsök Eri-
kának, az EÖKiK kuratóriuma elnökének, aki a kutatás lehetőségét
megteremtette, a műhely közösségének kritikai szelleméért, Cs.
Gyímesi Éva irodalomtörténésznek, Illésfalvi Péter főmuzeológus-
nak, dr. Számvéber Norbertnek, a Hadtörténelmi Levéltár vezetőjé-
nek, Varga Katalinnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum főosztályvezetőjé-
nek, valamint a múzeum irodalmi hangtárának használata során

8 9
Maróti István és Gáspár György muzeológusoknak. Úgyszintén meg-
köszönöm Simonné Goschi Gabriella (Magyarország) és Garda Ist-
ván (Németország) pszichológusok tanácsait, Szilágyi Júlia esztéta,
Tavaszi Hajnal könyvtáros, valamint dr. Kincses Előd ügyvéd és dr.
Frunda György RMDSZ-szenátor segítségét.

Budapest, 2007. július 20. 1. Félelmek és tények

Ágoston Vilmos
1.1 A magyar és román nemzeti képzelet próbatere

Romániától eltérően, ahol évtizedekig a nemzeti emlékezet és sérel-

mi propaganda eszköze volt, Magyarországon a rendszerváltásig
többnyire csak szűk szakmai körökben foglalkoztak az erdélyi kér-
dés sokáig fehér foltként emlegetett azon ellentmondásos időszaká-
val, amikor a két világháború közötti revíziós álmok egy része valóra
vált: Észak-Erdélyt visszacsatolták az országhoz. Ennek a korszaknak
jobban ismerjük a történelmi, világháborús eseményeit, a frontokat,
a politikai egyezkedéseket, mint az irodalmi, ideológiai, vagy embe-
ri, érzelmi hátterét. Többen úgy vélik, hogy elérkezett végre az idő,
amikor elfogulatlanul elemezhetjük azokat az éveket, amelyek a nem-
zetállami törekvések megvalósulásaként jobban próbára tették a
nemzet és az ország határain kívül maradt értelmiségét, íróit, történé-
szeit, politikusait, mint a korábbi kisebbségi sors, hiszen nemegyszer
szembekerültek egymással olyan fogalmak, mint a nemzeti képzelet
(imagináció) beteljesülése és az emberség (humánum) kérdései.

1.2 Az önfelmentés toposzai

A magyar és a román nemzeti képzelet (imagináció) toposzai egy-

aránt az önfelmentésre épülnek. A román „nemzet” ártatlan, még ak-
kor is, ha az elmúlt évszázad tapasztalati tényei szerint, a homogén
nemzetállam politikai célkitűzéseinek megfelelően beolvasztani
akarta, korlátozta, vagy kivándorlásra ösztönözte a területén élő ki-
sebbségeket. A magyar nemzeti ténykiegészítő képzeletben is a nem-
zet jósága éppen a kisebbségekhez viszonyítva nyilvánult meg, Szent
István „nemzeti államától” egészen Trianonig, de utána is. A lelki

10 11
egyensúly és a harmonikus világkép megteremtésekor, a pszicholó-
giában leírt kognitív disszonancia védekező mechanizmusával1, ár-
tatlanságuk bizonyítására mindkét nemzeti képzeletben úgy rögzül-
tek a tények, hogy saját jóságuk és a másik nép brutalitása lett az ural-
kodó képzeleti elem.
A román–magyar viszony erdélyi nemzeti képzeletében sajátos
szerepet kap a két népnek a zsidókhoz való viszonya is. Azt is
mondhatnánk, hogy a zsidókat használják az önfelmentés eszközé-
ül. Míg mi (magyarok vagy románok) menteni akartuk őket, hoz-
zánk asszimilálódtak, addig ők (románok vagy magyarok) született
barbárságuk miatt, a kiirtásukra törekedtek. Ebben az önfelmentő
gondolkodásban, még a világháború előtt és alatt, a zsidók tevé-
kenységét korlátozó törvényeket is azért hozták létre (magyarok és
románok), hogy megmentsék őket a „még súlyosabb” következmé-
nyektől. A nemzeti képzeletben rendszerint megtörtént, reális ese-
ményeket egészítenek ki oly módon, hogy a másik nemzetről kide-
rüljön, csakis a másik követte el a barbár cselekedeteket, sohasem a
közösséghez tartozók. A nemzethez tartozók által elkövetett ember-
telenségek elhanyagolhatók, megmagyarázhatók, vagy ami a leg-
megnyugtatóbbnak tűnik: általában külső kényszer vagy provoká-
ció hatására követték el a bűntetteket. A nemzeti képzelet egyik ön-
ellentmondása, hogy mindig közös cselekvőként tételezi önmagát,
mégis elutasítja a közös, negatív minősítést, vagy ítéletet. Jövőképe
is az önfelmentésen alapul, célja: a külső és belső tiszta nemzet
megteremtése, bármi áron.
1.3 A tényeket kiegészítő képzelet
A román és magyar nemzeti képzelet neuralgikus metszéspontja
Erdély. Ez mindaddig így lesz, amíg a nemzeti és kisebbségi kérdést
nem általános emberi és emberjogi kérdésként, hanem a homogén
nemzetállami törekvések igazolásaként értelmezik a két nép imagi-
1 „Disszonancia fennállása esetén az egyén nemcsak a disszonancia redukciójára törekszik, hanem
aktívan el is kerüli az olyan információt és az olyan helyzeteket, amelyek feltehetően fokozzák a
disszonanciát.” „A kognitív disszonancia pedig olyan állapot, amely a disszonancia redukciójára
irányuló viselkedést idéz elő – mint ahogy az éhség is az éhség csökkentésére irányuló viselkedés-
hez vezet.” Leon Festinger: A kognitív disszonancia elmélete. Osiris, Budapest, 2000, 51–52. old.
12
nárius és érzelmi világában. Mindkét nép nemzeti képzeletét fel-
használták a nemzeti hatalomra törő politikai közvélemény alakítói,
ezért sokáig nem lehetett lebontani, szembesíteni a tényekkel ezek-
nek a mitikus képzeteknek a tartalmát. „Azok az atrocitások, ame-
lyeket az átadandó területeket kiürítő román, s az azokat birtokba
vevő magyar katonai egységek, továbbá román irreguláris kötelé-
kek és civil személyek követtek el 1940 szeptemberében – írja
Illésfalvi Péter „Atrocitások az 1940-es erdélyi bevonulás során” cí-
mű tanulmányában –, a mai napig negatív hatással vannak arra a
munkára, amely a közös múlt eme neuralgikus időszakának tisztes-
séges feltárását célozza meg. Hogy egészen pontosak legyünk, nem
is folyik ilyen munka, nem tudunk olyan magyar–román történész
kutatócsoportról, mely a fentebb írt – szerintünk nemes – célt tűz-
te volna maga elé”.2
Romániában csak 1990 után jelenhettek meg azok az írások, ame-
lyekben a román nemzeti mitológia két évszázados beidegződött ké-
peit elemezhették a történészek és publicisták. Közöttük különös fi-
gyelmet érdemelnek Lucian Boia, Sorin Mitu, és H.-R. Patapievici írá-
sai.3 Magyarországon viszont éppen az 1990-es évek óta terjednek új
formában az egykori nemzeti tényeket kiegészítő képzelet
ideogrammái és kényszerképzetei. Reneszánszát éli a „zsidókérdés
újraértelmezése” is. A jelenkori magyar nemzeti képzeletben két na-
gyobb témakört, képi formában is jól körvonalazható ideogrammát
figyelhetünk meg. Az egyik a népvándorlás kora előtti homályos
monda- és – minél jobban távolodó, annál inkább táguló – civilizá-
ciótörténeti mitologikus fogalomkörre épül (Csaba királyfitól kezdve
2 Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk…” Az erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. In:
Pro Minoritate, 2004. tavasz, 58–77. old.
3 Lucian Boia: Două secole de mitologie naţională (Két évszázad nemzeti mitológia). Humanitas,
Bucureşti, 2005; Lucian Boia (szerkesztés): Miturile comunismului românesc (A román kommu-
nizmus mítoszai). Nemira, Bucureşti, 1998; Lucian Boia: Istorie şi mit în conştiinţa românească
(Történelem és mítosz a román tudatban). Humanitas, Bucureşti, 1997; Lucian Boia: România,
ţară de frontieră a Europei (Románia, Európa front-országa). Humanitas, Bucureşti, 2001;
Lucian Boia: Jocul cu trecutul (Játék a múlttal). Humanitas, Bucureşti, 1998; Sorin Mitu: Geneza
identităţii la românii ardeleni (Az erdélyi románok identitásának genézise). Humanitas,
Bucureşti, 1997; Irina Livezenu: Cultura şi naţionalism în Româia Mare 1918–1930 (Kultúra és
nacionalizmus Nagy-Romániában 1918–1930). Humanitas, Bucureşti, 1995; H.-R. Patapievici:
Politice (Politikák). Humanitas, Bucureşti, 1996.
13
a jurtákig, a suméroktól a turáni gondolatig).4 A másik az úgyneve-
zett „történelmi tényekre” épített képzelet világa, amelyeket az egy-
kori Szent István-i magyar állam; a Szentkorona-tan; Magyarország a
nyugati civilizáció megmentője; Mohács; Trianon; székely és magyar
Erdély; magyar Felvidék; a Kárpát-medence egyetlen államalkotó né-
pe a magyar stb. címszavakkal lehet tematizálni. Mindkét csoportra
jellemző, hogy a két világháború között és alatt volt igazi tömeghatá-
suk, amikor az állampolitika és propaganda szerves részévé vált az el-
méletek néhány alapeleme, majd az 1990-es évek óta, a politikai
szembenállás „menedékeként” fogalmazzák meg egyes magyarorszá-
gi és határon túli magyar politikai körök az előző évtizedek „nemzet-
közivé kényszerített”, nemzetellenes diktatúrájával, a baloldallal és a
zsidóknak tulajdonított liberalizmussal szemben.
A fenti nemzeti képzeletet építő elméletek néha egymástól füg-
getlenül, egymásnak ellentmondva, vagy egymást kiegészítve jelen-
nek meg a politikai tudat alakítóinak szó-, és gondolatfűzésében, a
parlamenti diskurzusokban és a médiában, amellyel hozzájárulnak,
hogy kialakuljon valamilyen általánosan elfogadott, megkérdőjelez-
hetetlen, érzelmi „nemzeti” képzelet-minimum. A „politikai tudat ala-
kítói” kategóriáját igen tágan értelmezem és a kiegészítő nemzeti
képzelet építőinek, terjesztőinek hatása, szociológiai szempontból
sokkal szélesebb körű, mint az elemzésüket és lebontásukat vállaló
íróké, filozófusoké, történészeké Magyarországon és Romániában
egyaránt.5 A politikai tudat és a nemzeti képzelet alakítói nemcsak a
politikai szónokok, a különböző jobb és (nemzeti) baloldali pártelit
képviselői, hanem a papok, tanárok, írók, újságírók és médiaszerep-
lők, történészek, teoretikusok, sőt mindazon szereplők (katonák,
tisztek és biztonsági elhárító tisztek), akiknek valamilyen hatásuk le-
het a nemzeti képzelet alakulására.
A magyar nemzeti képzelet, mint minden ténykiegészítő lelki tevé-
kenység, létrehozza (vagy újabban feleleveníti, revitalizálja) a nemzeti
4 Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I–II. 1997. MBE I–III. László Gyula Egyesület, Bu-
dapest, 2004, 2005.
5 Magyar vonatkozásban, a témánkat illetően elsősorban Nyerges András: Jobb- vagy balkánaán
(1998); Senkiföldje: irodalom (1999); Színrebontás (2003); Rendes ország – kétféle történelem
(2005); Dénes Iván Zoltán: A realitás illúziója (1976); Eltorzult magyar alkat (1999); Európai
mintakövetés... (2001); Megtalálni a szabadság rendjét (2001); Tamás Gáspár Miklós: Másvilág
(1994); Törzsi fogalmak I–II. (1999) című kötetekre hívom fel a figyelmet.
14
képzetekre épülő jelképeket, szimbólumokat, amelyeknek a hatása, di-
namikus terjedése, mozgósító ereje éppen annyira független a keletke-
zésükre vonatkozó reális tartalmi tényektől, eseményektől és összefüg-
gésektől, mint a lelki jelenségek során, amikor legtöbbször csak az
eredményből próbálunk következtetni a kiváltó okokra. A nemzeti kép-
zelet világát semleges fogalomként emlegetik és elemzése mindaddig
inkább csak az esztétika szférájába tartozik, amíg a fogalom nem alakul
át társadalmi jelenséggé, pártpolitikai programmá, vagy esztétikumot
felhasználó nemzeti kényszerképzetté. Ekkor már tömegmozgató, ha-
talmi, állami, és nemzetközi politikát befolyásoló jelenségként, meg
akarja határozni, át akarja „formálni” a társadalmat. Sajnos, akárcsak a
többi lelki folyamatnál, nehéz éles határt vonni a képzet és a kényszer-
képzet között, éppen így nem lehet éles határt vonni az úgynevezett
nemzeti „történelmi eseményeket” kiegészítő képzelet és a nemzeti
kényszerképzetek világa között sem. Ezeknél a jelenségeknél általában
csak a végeredményt tudjuk szemlélni, amikor már kialakultak, tömeg-
hatásuk van, közös cselekedetekben robbannak ki és terjednek, nem
akkor, amikor létrejönnek. Míg az egyéni lelki folyamatok általában ma-
gánemberi megnyilvánulások, a nemzeti képzelet világa mindig közös-
ségi ideogrammába szerveződik. Keletkezése, kialakulása és a közös
gondolat terjedése feltételezi a közösségteremtés igényét. Ezért egye-
sek azt a következtetést vonták le, hogy közösség nélkül nincs nemzeti
képzelet, de nemzeti ténykiegészítő képzelet nélkül sincs nemzeti kö-
zösség. Általában abból indulnak ki, hogy valamilyen közös képzeletre
szüksége van minden közösségnek ahhoz, hogy tagjai kifejezzék össze-
tartozásuk alapelemeit. Ezekre az alapelemekre épülő képzeletnek vi-
szont, nem feltétlenül nemzeti tényeket kiegészítő képzeletnek kell len-
nie. Ilyen lehet akár az állam polgárainak közössége, a földrajzi megje-
löléshez tartozók közössége, vallások hívei, rétegek, vagy a fajhoz tarto-
zás eszméjének közösségi hivatkozási alapja. Nem biztos, hogy éppen
a nemzeti elv lesz a jövőben is az, amelyik közös képzeletet hoz létre,
de egyelőre még Európában nem annyira a közös polgári, mint inkább
tájainkon a XIX. évszázadban kialakult nemzeti képzelet eszményeihez
igazodnak a politika alakítói.
A nemzeti képzeletek közös elemei azok a fogalmak, amelyek
azonnal elfogadható érzelmeket váltanak ki a hívekből. Ezek között
15
első helyen vannak olyanok, mint a közös üldöztetés, ártatlanság,
menekülés, az ellenség megszállottsága, bestialitása, brutalitása, ke-
gyetlensége. A válaszok a frusztráció világából átvezetnek a kompen-
zációba, a bosszú kategóriáját írják körül: a nemzet visszafizeti, eléri
hajdani nagyságát, visszaszerzi, megtorolja, helyreállítja az igazságta-
lanságot, megszünteti az elnyomást, szenvedést, megaláztatást, kiűzi
az idegeneket. Azt, aki kilép a nemzeti imagináció bűvköréből, vagy
akár csak kétségbe vonja érvényességét, tényszerűségét, vizsgálja
összefüggéseit, megpróbálják kizárni a nemzeti közösségből:
„nemzetidegennek” tartják. A nemzet utolsó menedéke a képzelete –
gondolják. Ha már azt is elveszik tőlük, vélik, akkor igazán beteljese-
dik a sors csapása: megszűnik a nemzet. Pedig a közösségek és így a
nemzet létét sem fenyegeti jobban semmi más, mint az önbecsapás-
ra épülő nemzeti képzelet. A nemzet végnapjai – mint minden közös-
ségé – akkor kezdődnek el, amikor egyetlen menedékébe húzódik
vissza, a képzelet világába.
Amint említettük, a magyar nemzeti képzelet egyik neuralgikus
kérdése a „magyar Erdély” körüli viták. Pontosabban annak különbö-
ző nemzeti „megszállása(i)”. A nemzeti képzelethez tartozó nyelvi ki-
fejezések sajátos jelentőségét akkor értjük meg, ha elgondolkozunk
ezen a szón: megszállás. Az ellenséges nép mindig megszállja, a mie-
ink pedig felszabadítják azt a kizárólagos „nemzeti” területet, amelyet
ide vagy oda csatolnak. A magyar képzelet például lehetetlennek tart-
ja azt a feltételezést, hogy Észak-Erdélyt a magyarok 1940-ben „meg-
szállták” volna. A magyarok nem megszállták – javítanak ki –, hanem
visszacsatolták, felszabadították az elnyomó nemzeti román uralom
alól az „ősi magyar” földet. Általánosan elterjedt magyar vélekedés –
ezzel elsősorban az erdélyi magyarok értenek maradéktalanul
egyet –, hogy a bécsi döntés részlegesen helyrehozta a Trianonban
hozott döntés igazságtalanságát, amikor az első világháború nyertes
hatalmai több millió magyart és ősi, nemzeti területet elszakítottak a
magyar „anyaországtól”. Maga az „anyaország” szó is értelmezhetet-
len nyelvi kifejezés lenne az „elszakított” területek nélkül. Nem is
olyan régi keletű, az Osztrák–Magyar Monarchiában még nem volt a
magyaroknak „anyaországuk”. A kettő kiegészíti egymást, mint a
megszállás és a felszabadítás. Egy magyar nem használhatja a magyar
16
megszállás kifejezést Erdéllyel kapcsolatosan, mert a kifejezés már
foglalt. Azt már kisajátította a román nemzeti mitológia. Azt a ma-
gyart, aki olyant állítana, hogy a magyar hadsereg „megszállta Er-
délyt”, azonnal átirányítanák a román nemzeti imaginációba, amelyik
szerint az „ősi román földet” megszállták, elszakították, bestiális mó-
don feldarabolták a magyarok. Egy magyar nem állíthatja, hogy a ma-
gyarok megszállták Erdélyt, mint ahogyan a román sem mondhatja,
hogy a magyarok felszabadították az erdélyi magyarokat a román
nemzeti elnyomás alól. Ezek képtelen állítások lennének és senki
nem lépi át a saját nemzeti képzeletének a határait. Még a történé-
szek sem. A levéltári adatok kutatói jól tudják, hogy a tények sok min-
denben ellentmondanak a nemzeti képzeletnek, de ők sem óhajta-
nak szembeszállni a felépített imaginárius konstrukciókkal. Pedig
Náday István altábornagy még 1940 októberében szemrebbenés nél-
kül leírhatta körlevelében: „A most megszállott Erdély területén6
lakó román lakosság az „oláh” megjelölést magára nézve sérelmes-
nek találja.”7
Erre a körlevélre még visszatérünk, de addig is figyeljük meg a
magyar és román nemzeti képzelet közötti hasonlóságot. Az erdélyi
magyarokat leszámítva, a román és a magyar nemzeti tudatban egy-
aránt úgy rögzült az 1940. augusztus 30-ai, úgynevezett 2. bécsi dön-
tés, amelyik Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte, hogy igazságta-
lan döntés volt. Egyedül az erdélyi magyarok emlékeznek vissza úgy
arra az időre, hogy négy évig elégtételt vehettek a korábbi román sé-
relmekért. Nyilvánosan is használhatták anyanyelvüket, a hivatalok-
ban és a közigazgatásban egyaránt. Emiatt senki nem alázta meg
őket, mint a román nemzetállam idején. Visszaemlékezéseik szerint,
és a levéltári adatok is erre utalnak, beárnyékolta ugyan ezt a lelkes
fogadtatást az, hogy az anyaországiakkal „népesítették be” a közigaz-
gatási állásokat, kitették onnan az erdélyiek többségét, de azért sem
a magyarországiak, sem az erdélyiek nemzeti képzeletében nem íté-
lik el a bécsi döntést. A románok igazságtalannak tartották és tartják
ma is ezt a „diktátumot”, mert elszakította tőlük az „ősi nemzeti föld”
egy darabját és Magyarországhoz csatolt közel másfél millió románt.
6 A továbbiakban, ha külön nem jelöljük, az eredeti szövegben a jelentéshangsúlyozó kiemelések
mind Á. V.
7 HL 4651/1940 /eln. 1. vkf. Tárgy: Oláh elnevezés helyett a román megnevezés használata.
17
Őket sem zavarja, hogy 1919 után legalább ugyanannyi magyart csa-
toltak hozzájuk, a szintén „ősi” (magyar) földdel együtt, mert nekik
az kijárt, hiszen: „ősi román föld” tért vissza az „anyaországhoz”, és
különben is elégtételt kellett nyújtani a román nemzetnek az évezre-
des elnyomatásért, amelyet a magyaroktól elszenvedtek. Szerintük a
magyarokhoz húzó németek és olaszok kényszerítették rájuk azt a
döntést, amelyet politikusaiknak el kellett volna utasítaniuk. A dön-
tést soha nem fogadták el, és igazságtalannak tartották akkor is,8 és
annak tartják ma is.9
Ugyanakkor a hivatalos magyar politika csak kifelé ujjongott a
visszacsatolásnak. A levéltári adatokban igazságtalan döntésként em-
legetik a bécsi döntést. Többek között azért tartották igazságtalan
döntésnek, mert Dél-Erdélyben nagyszámú magyar lakosság élt, az ő
területüket szintén vissza kellett volna csatolni (az egykori „Szent
István-i”) Magyarországhoz. A bécsi döntést a magyar hivatalos körök
– akárcsak a románok – nem tekintették véglegesnek. A katonai ira-
tokban olvashatók olyan utalások, amelyekben számítottak a további
területi visszacsatolásra. A korabeli magyar politikai vélemény szerint
a németek elsősorban a románoknak akartak kedvezni a bécsi dön-
téssel, nem a magyaroknak, mert stratégiailag fontosabbnak tartották
az orosz elleni háborúban Romániát, mint Magyarországot.
Mindkét fél a németekre hárította „kudarcuk” miatt a felelőssé-
get: az egyik az igazságtalannak tartott területi veszteségért, a másik
az igazságtalannak vélt részleges eredményért. Mindketten azt han-
goztatták, hogy a másik hűségesebb híve volt Hitlernek, barbár, bes-
tiális civilizálatlan ellenség, amelyikkel szemben igazságot fog szol-
gáltatni a történelem.
Mivel a német háborús törekvésekről a második világháború
szörnyűségei után csakis elítélően szokás beszélni, senki nem látja
be azt a nyilvánvaló tényt, hogy a hitleri Németország (saját háborús
céljainak elérése céljából), a bécsi döntéssel nemhogy rosszat tett
volna, de egyenesen megmentette Magyarországot és Romániát egy
kirobbanás előtt álló, elvadult, értelmetlen, kölcsönös öldöklő hábo-
8 Valeriu Pop: Bătălia pentru Ardeal (Harc Erdélyért). Editura Enciclopedică, Bucureşti, 1992, 305.
old.
9 Alina Mungiu-Pippidi: Transilvania Subiectivă (Szubjektív Erdély). Humanitas, Bucureşti, 1999,
117. old.
18
rútól, ami esetleg mindkét országban anarchiához és a tökéletes ösz-
szeomláshoz vezetett volna. Ebből a szempontból, nem úgy merül fel
a kérdés, hogy melyik nép vezetőit lehet felmenteni a nemzeti képze-
letben azért, hogy az Erdélyért folytatott küzdelem miatt népük érde-
keit „kénytelenek” voltak alárendelni a háborús hitleri Németország
és Olaszország politikájának. Általában ezt az önfelmentő nemzeti
érvet találjuk mind a román, mind a magyar munkákban. Valójában
azt kellene kérdezni és elemezni, hogy melyik nép politikai és kato-
nai vezetőit, miként tartotta sakkban a nem éppen humanizmusáról
ismert német katonai politika, hogy az egymás ellen tervezett bűnök
elkövetésétől visszatartsák mindkét felet az őket mélységesen lenéző
német katonai vezetők. Az már más kérdés, hogy a hitleri Németor-
szág így is romba döntötte mindkét országot, de abban az időben a
bécsi döntéssel időlegesen megakadályozta a két ország egymás el-
leni háborúját. Ezt be kell látnunk, attól függetlenül, hogy egyetér-
tünk vagy sem a bécsi döntéssel.
Amint az a korabeli magyar kémelhárítók, a hadsereg vezérkara
és a politikusok hiányosan fennmaradt irataiból is megállapítható,
Magyarország egyszerre védekezni akart az erdélyi román csapatösz-
szevonások, a Carol-erődítményben felhalmozott támadó harci eszkö-
zök ellen, de arra is készült, hogy megtámadja Romániát. A hisztéria-
keltés másik oldalán, a románok is szerették volna „évezredes vágyai-
kat” valóra váltani, és a Tiszáig visszafoglalni az ősi nemzeti területet.
„A beérkezett hírek szerint – olvassuk egy 1939-ben írt katonai jelen-
tésben –, Románia a márciusi események óta állandóan magas létszá-
mon tartott erdélyi seregtesteit tovább erősíti, és azokat a magyar ha-
tár közelében összevonja. Tekintet nélkül arra, hogy a román felvonu-
lás védőleges vagy támadólagos szándékkal történik, elkerülhetetle-
nül szükségessé vált, hogy Magyarország bizonyos preventív intézke-
déseket tegyen. Ezért a honvédség egyes seregtestei és alakulatai
mozgósítást hajtottak végre.”10 Ezeken a „preventív intézkedéseken”
valójában azt értették, hogy mind Teleki Pál miniszterelnök, mind a
Honvéd Vezérkar főnöke, Werth Henrik Románia megtámadásában
gondolkoztak. A kettőjük közötti különbség csak az volt, hogy Werth
Henrik a német hadsereg támogatásával, Teleki viszont „önerőből”
10 HL VKF. 4.477/eln. 1. – 1939. aug. 24.
19
szerette volna a trianoni békediktátum által elcsatolt erdélyi területe-
ket visszacsatolni.11 Ugyanebben a hónapban – tehát még a második
bécsi döntésről szó sincs – a Honvédelmi Minisztérium 1/a szervezé-
si osztálya átiratot küld az 1/mozgósítási és 8/tiszti személyzeti ügy-
osztályhoz, amelyben megállapítják, hogy „a külpolitikai feszültsé-
gekre való tekintettel az osztály javasolja egy esetleges bevonulás ese-
tére Erdély katonai közigazgatásának előkészítését. (…) A javaslattal a
társosztályok egyetértettek.”12 Tehát Erdélyre vonatkozóan a magyar
katonai közigazgatás bevezetésének a gondolata jóval megelőzte a
bécsi döntést. Utólag, visszamenőleg indokolták: „Már 1940 tavaszán
előrelátható volt – olvassuk az 1941-ben szigorúan titkosnak minősí-
tett beszámolóban –, hogy a Magyar Szent Korona egyes területeinek
visszatérésével számolni lehet. Ezért a katonai vezetés a m. kir. kor-
mány messzemenő támogatásával, 1940. május közepén előmunká-
latokba kezdett abból a célból, hogy a visszatérő területek helyzetéről
pontos képet szerezzen és ezzel majdan az oda kirendelésre kerülő
katonai parancsnokságokat, csapatokat, szervezeteket és a gazdasági
életben közreműködő személyeket elláthassa.”13
A későbbiek során, 1942-ben is úgy említik a magyar levéltári
adatokban az esemény előzményeit, hogy Magyarországra rákény-
szerítették a bécsi döntést, amelyből elsősorban vesztesége szárma-
zott: „Románia a német külpolitikával, valamint a nemzeti szocialista
eszmékkel és kormányzati módszerekkel szemben való teljes behó-
dolásáért legnagyobb jutalomként a tengelyhatalmak által Magyaror-
szágra kényszerített, 1940. augusztus 30-i bécsi döntést nyerte
el, amely Romániát valószínűleg a teljes összeomlástól mentette meg.
Ismeretes, hogy az 1940, augusztus havában folytatott magyar–ro-
mán tárgyalások meghiúsulása után a magyar kormány el volt szánva
az erdélyi kérdésnek a saját eszközeivel való megoldására. Magyar-
ország erélyes fellépésének eredménye Románia akkori zilált bel- és
külpolitikai viszonyai között nem lett volna kétséges. A magyar akció
meghiúsítása végett, ismételt román kérésre, léptek közbe a tengely-
11 Illésfalvi Péter–Szabó Péter–Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján, 1940–1944. Puedlo Ki-
adó (Budapest, 2005), 5. old.
12 HL HM 44.610/eln. 1/a – 1939. aug. 26.
13 Tájékoztató a kat. közig. működéséről a felszabadult keleti és Erdély-i részeken. MOL K-150 BM
3104 csomó III. kútfő, 20, tétel c 1940–41.
20
hatalmak és 1940. augusztus 30.-án hozott ítéletükkel Erdélyt oly mó-
don osztották két részre, hogy a felosztás mindenképpen, de különö-
sen gazdasági szempontból Romániára nézve volt előnyösebb. (…) A
döntés eredményeként Románia megtartotta Dél-Erdélyt, azaz Er-
délynek nagyobbik és gazdaságilag értékesebb felét. Magyarország
kapta általában a gazdaságilag passzív, szegényebb területeket s még
a színmagyar Székelyföldet is oly módon csatolták vissza Magyaror-
szághoz, hogy azzal vasúti összeköttetése egyáltalában nem volt,
mert a döntés Észak-Erdély vasúti csomópontját, Székely-Kocsárdot
is román területen hagyta, holott Erdély e részén a magyarság jelen-
tős számarányt képvisel.”14
A magyar külügyminisztériumi feljegyzésben nem úgy látták Ro-
mánia belpolitikáját, mint ahogyan a román források utólagosan visz-
szatekintenek erre az időre. A románok még ma is úgy vélik, hogy a
királyi diktatúra Romániában nem volt „fasiszta vagy náci” típusú, a
nacionalizmusuk és a zsidóellenességük is moderált volt.15 A román
nemzeti tudat szerint csak az ősi román földet megcsonkító, Horthy
Miklós vezette Magyarország volt fasiszta, amelyiknek a németek és
olaszok hálából odaadták az ősi román föld egy darabját, Észak-Er-
délyt. A magyarok nem így látták: „A nemzeti szocialista német kül-
politika magyar–román viszonylatban – mint általában a dunavölgyi
kis államokkal szemben – maradéktalanul érvényesítette a ’divide et
impera’ elvet, minthogy nem állt érdekében a középeurópai népek-
nek egymással való kibékítése és békés együttműködésük előmozdí-
tása – olvassuk az 1942 őszén írt magyar királyi külügyi iratokban. –
E megfontolásból kiindulva, a német külpolitika Magyarországot és
Romániát egymással akarta sakkban tartani és ezt – egy részletesen
átgondolt egyensúly-politika keretében – úgy valósította meg, hogy a
számára fontosabb államot, Romániát, szinte minden vonatkozásban
előnyben részesítette. Románia e kedvezményezett elbánást nem-
csak földrajzi helyzetének (Duna-torkolat, Fekete-tenger, kiinduló-
pont az Oroszország ellen indított hadjáratánál) és természeti kincse-
inek (petróleum stb.), hanem mindenekelőtt külpolitikai orientá-
ciója villámgyors megváltoztatásának, továbbá belpolitikájában
14 MOL KÜM K70/1942, 344.
15 Gh. Buzatu: România cu şi fără Antonescu (Románia Antonescuval és nélküle). Editura
Moldova, Iaşi, 1991, 15. old.
21
a Hitler-i eszmék maradéktalan átvételének s az orosz háború-
ban való nagyarányú részvételének köszönhette.”16
Az idézett magyar külügyi állásponttal szemben, amely már an-
nak idején, a hitleri eszmék maradéktalan átvételével vádolta az el-
lenfelet, a román nemzeti képzeletet építő propagandában, különö-
sen az 1970-es és 80-as évek végén megfogalmazott hivatalos állás-
pont szerint – ami a mai napig hatásos részévé vált a román nemzeti
képzeletnek –, még a román legionárius nemzeti államvezetés idő-
szakának politikai jellegét is szerették volna elhomályosítani. A
Goga–Cuza-kormány nacionalista, antiszemita rendeleteitől kezdve
egészen Antonescu és a legionáriusok zsidó- és nemzetiségellenes
pogromjaival bezárólag. A román nemzeti tudatban, akárcsak a ma-
gyarban, a rosszat az idegenek kényszerítették rá a nemzetre.
A magyarok szerint az antiszemitizmust és később a holocaustot
a román vasgárdisták, legionáriusok kezdték, majd 1944. március 19-
e után a németek kényszerítették rá a sokáig igazságtalanul szétszakí-
tott országban élő és kisebbségi sorsból alig felszabaduló erdélyi ma-
gyarokra. Nehezen férnek ebbe bele azok a tömegmészárlások, ame-
lyeket 1944-ben az ideiglenesen visszafoglalt területeken hajtott vég-
re – minden kényszer nélkül, egyszerűen rablási szándékkal – a ma-
gyar hadsereg. Ilyen volt a Nagysármáson megölt 126 zsidó (1944.
szept. 17.) esete, vagy az Aradra bevonuló magyar hadsereg (1944.
szept. 13–19.) atrocitásai. Jellemző, hogy a fenti események hiányoz-
nak a Matatias Carp jegyzőkönyveiből fordított magyarországi válo-
gatásból, hiszen abban csak Antonescu marsall bűneit ismertetik. A
fordító azzal mentegeti a válogatás egyoldalúságát, hogy az elkövetett
zsidóellenes magyar bűnökért egyrészt a „felelősség a Sztójay-kor-
mányt terheli”, másrészt közismertek.17
Az elkövetett bűnöket, a fegyvertelen lakosság tömeges lemé-
szárlását mindig a másik nemzet követi el: a magyarok szemében a
románok, a románok szerint a magyarok. Ez a konfrontatív tudat any-
nyira rögzült, hogy még az Izraelbe kivándorolt románul beszélő zsi-
dók és magyar kultúrkörből kivándoroltak között is megtaláljuk a ko-
16 MOL K70 i. m.
17 Matatias Carp: Holocaust Romániában. Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulá-
sáról 1940–1944. Primor Kiadó (h. n., 1993), felelős kiadó: Atzél Ferenc, felelős szerkesztő: Má-
tyás B. Ferenc, fordító és bevezető írója: Takács Ferenc.
22
rábbi nemzettudati szembenállást. Ha valamelyik önfelmentő nem-
zeti képzelettel szemben mégis felemlegetik a rémtetteket, a tudatos
gyilkosságokat, egyetlen nép képzelete sem vállalja. Azzal védekez-
nek, hogy őket provokálták, a békésen vonuló hadseregre rálőttek,
fegyvereket rejtegettek, kémkedtek, vagy ellenségesen üldözték a bé-
késen vonuló katonákat. Ezért gyilkolta a román hadsereg a zsidókat
Iaşiban, Cernoviţben, Chişinăuban, később a magyarokat Szárazaj-
tán, Csíkszentdomokoson, Bölényes mellett stb.; a magyar hadsereg
a románokat Ördögkúton (Tresnea), Omboztelkén (Mureseni de
câmpie), Szilágyippen (Ip), vagy a zsidókat Nagysármáson, Aradon
stb. A nemzeti mítosz a harmóniateremtés igényéből születik: miköz-
ben a saját nemzetet „kollektíven” fel kell menteni a vádak alól, nincs
kollektív bűn, és ha egyesek el is követtek valamit, azt a másik nem-
zet provokálta, az a hibás. Ugyanakkor a másik nemzet kollektíven a
gonosz megtestesítője. Az önfelmentés eszközei között találjuk, hogy
számbelileg kisebbíteni akarják az elkövetett negatív tetteket, vagy
hogy állandóan összehasonlítják a másik nemzet rémtetteivel.
Amint említettük, a román és a magyar ártatlanság-mítoszokban
nemcsak az egymás ellen elkövetett bűntettek lajstroma szerepel, ha-
nem: a zsidósághoz való viszony is. Mindkét nemzeti képzeletben fel-
sorolják a másik nemzetnek a zsidók ellen elkövetett bűneit, míg a sa-
játjukat azzal mentegetik, hogy külső (német) kényszerből cseleked-
ték azokat. A román képzeletben úgy rögzült, hogy szemben a „hor-
thysta, fasiszta” magyarokkal, akik a teljes Észak-Erdélyben élt zsidó-
kat 1944 május–júniusában elszállították Auschwitzba (ami tény!), Ro-
mánia egyenesen menedéke volt a zsidóságnak. A román képzelet a
megmentő akciók korszakhatárát visszatolja, és a felmentő mitológia
építői arról beszélnek, hogy már az 1940-es bécsi döntés idején is a
„zsidók” menedéknek képzelték Romániát.18 Ebből a tudatból telje-
sen ki akarták törölni (csak vázlatosan felsorolva): az 1938-ban hozott
törvényerejű kormányhatározatot – amelyben felülvizsgálták a zsidók
állampolgárságát –, az Antonescu- és Horia Sima-féle nemzeti legioná-
rius államot, a bukaresti pogromot, a vidéki zsidók deportálásának
BM-rendeletét (1941. június 21.), a román katonaság Iaşiban és
18 Lásd többek között: Raoul Şorban: Fantasma imperiului ungar şi casa Europei (A magyar biro-
dalom kísértete és az Európa háza). Globus, Bucureşti, 1990.
23
Cernăuţiban elkövetett pogromját, a transznisztriai (Dnyeszteren túli)
transzportokat (1941. július 25.), a besszarábiai és bukovinai tömeges
zsidóöldökléseket. Arról is szeretnének megfeledkezni, hogy a zsidók
számára a megkülönböztető sárga csillag viselését már 1941 őszén el-
rendelték Romániában, és ugyanabban az évben lágereket hoznak lét-
re, azzal a céllal, hogy megszabaduljanak előbb a visszacsatolt, majd
az egész ország területén élő zsidóktól. 1941 októberében az odesszai
zsidókat tekintik bűnbaknak, és több tízezret mészárolnak le közülük.
1942-ben előkészítették Románia tökéletes zsidótalanítását.19 1942
őszén a sztálingrádi csata után még indítanak zsidótranszportokat
Transznisztriába (a Dnyeszteren túli területre) Dél-Erdélyből is, de fel-
tehetően a szovjet ellentámadásra való tekintettel megváltoztatják a
zsidókkal szembeni politikájukat, most már nem kiirtani akarják őket,
vagy náci megsemmisítő táborokba küldeni, hanem: eladni. 1943. má-
jus 11-én például 4 milliárd lejt követelt Antonescu marsall a zsidóktól.
Amikor a hitközség vezetője, dr. W. Filderman nem tudja előteremte-
ni a pénzt, deportálják a Dnyeszteren túlra. Aztán mégis visszaenge-
dik, és elkezdik közösen szervezni a zsidók kitelepülését Palesztiná-
ba. Természetesen pénzért. Ez egészen 1944 augusztusáig tart. Erre tö-
rekedett Gh.-Gheorghiu Dej is, aki „csirkekeltető gépekre” próbálta el-
cserélni a zsidókat20 az ötvenes években, vagy Ceauşescu, aki valutá-
ért árulta a zsidókat és németeket.
Szó sincs itt valamilyen nagy nemzeti humanizmusról, egyszerű-
en más és más eszközökkel akartak megszabadulni a zsidóktól és a
kisebbségektől a homogén nemzetállami eszmények jegyében. Tény,
hogy több zsidó túlélő maradt az egykori román ókirályságban, mint
a magyar Észak-Erdélyben. A Magyar „koronához” csatolt Észak-Er-
délyben élő zsidóságot a magyar katonaság és csendőrség segítségé-
vel előbb gettóba zárják, egyeseket munkaszolgálatra visznek, máso-
kat, a zsidó hitközösség vezetőinek megnyugtató közreműködésé-
vel,21 átadnak a németeknek és elszállítanak a megsemmisítő tábo-
rokba. A túlélőknek erre a számbeli különbségére már lehet építeni
19 Lya Benjamin: Memorialul martirilor evrei din România. Edit. Hasefer, Bucureşti, 2003, 74. old.
20 Ion Mihai Pacepa: Vörös horizontok. I. H. Printing Company, New Brunswick, é. n.
21 A hatalmas irodalomból elég hivatkozni: Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Ki-
adó, Budapest, 2000; Fischer István: Legendák és történelem. In: Élet és Irodalom, 2004. július 7.;
Fischer István: Ki volt a gyilkos? In: Élet és Irodalom, 2006. november 17.
24
nemzettudati ártatlanság-mítoszt, csak a tények tiszteletben tartásá-
val, nem érdemes.22 Találóan írja Benjamin Lya, hogy a jelenlegi tör-
ténelmi irodalomban egyre gyakrabban úgy jellemzik az Antonescu-
féle antiszemitizmust, mintha az csak konjukturális lett volna, külső
nyomásra, vagy a háború stratégiai szükségszerűségei kényszerítet-
ték volna rá. Véleménye szerint ez egyrészt a korabeli dokumentu-
mok nem ismeretéből, vagy az Antonescu-rezsim antiszemita politi-
kai dimenziójának tudatos kisebbítéséből ered.23
A magyarok szintén ártatlannak tartják magukat: nem ők, hanem
a németek vitték el és semmisítették meg a zsidókat. A zsidótörvé-
nyeket egyrészt a németek kényszerítették rájuk – gondolják –, mert
ez volt a feltétele a visszacsatolt területek megtartásának, másrészt ez-
zel akarták „megmenteni” a zsidóságot a „népharagtól”. Hogy miért
volt kisebbségellenes és antiszemita „népharag” már 1920 óta Cson-
ka-Magyarországon, arra is több önfelmentő magyarázat született.
Most nem soroljuk fel a közismert álérveket és cáfolatokat. Nem té-
rünk itt és most ki Szekfű Gyula elméletétől kezdve,24 amelyik szerint
a Monarchia liberalizmusának legnagyobb hibája, hogy lehetővé tet-
te a nemzetellenes elemek, elsősorban a zsidók asszimilációját – ez
az érv Németh Lászlótól egészen Csoóri Sándorig, vagy Csurka Istvá-
nig még ma is elevenen hat a magyar közgondolkodási vitákban –, az
1919-es Tanácsköztársaságig – amit szintén a zsidók (kommunisták)
művének tartanak – minden vádra. A trianoni döntést is a környező
nemzeti idegenek (na meg a zsidók) okozták. Ők hibáztathatók az
ezeréves magyar haza összeomlásáért, na meg elfoglalták az egyete-
meket, kiszorították a magyarságot a kereskedelemből, tőkepiacról
stb. Az 1941-ig meghozott, három úgynevezett zsidótörvényt – ame-
lyek aztán törvényes kereteket nyújtottak az 1944-es deportálásokhoz
22 A 80-as években Ceauşescu értelmiségi tanácsadóinak nemzeti jóságmítosz-teremtő propagan-
dája odáig terjedt, hogy még az Antonescu-hadsereg zsidó pogromjait is mentegetni akarta. Ezt
még a diktátorral különben jó diplomáciai viszonyban levő Mozes Rosen főrabbi, a Romániai
Zsidó Hitközség elnöke is olyan felháborítónak tartotta, hogy tiltakozó, leleplező cikket írt a hit-
község lapjában, de az egykori zsidóellenes atrocitások átfogó, dokumentált elemzésére Romá-
niában csak 1990 után nyílt lehetőség.
23 Lya Benjamin: Bazele doctrinare ale antisemitismului antonescian (Az Antonescu-féle antisze-
mitizmus elvi alapjai). In: Viorel Achim, Constantin Iordachi: România şi Transnistria:
Problema Holocaustului. Curtea veche, Bucureşti, 2004, 237. old.
24 Szekfű Gyula: Három nemzedék. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1920. In: Szekfű
Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. ÁKV-Maecenas Reprint sorozat, Budapest, 1989.
25
– is jogos önvédelemből hozták, na meg azért, hogy a németeknek
eleget tegyenek Erdély visszacsatolásáért.
Körülbelül azonos időben, 1941-ben engedélyezi Horthy a „galí-
ciai” menekült zsidók körösmezei deportálását, amelynek során kb.
16 000 „rendezetlen állampolgárságú” zsidót Kamenyec-Podolszkijba
küldenek, ahol az „idegenek” lemészárolják őket, és Antonescu uta-
sítja a román hadsereget a Prut átlépésére, elkövetik a iaşi-i pogro-
mot, valamint Cernăuţi, Chişinău stb. városokban a tömeges zsidó-
mészárlásokat. Mindketten megvetették a szegény és kiszolgáltatott
vidéki zsidókat.
Az Antonescu-vezetés 1943-ban állítja le a zsidók koncentrációs
táborba vitelét és megsemmisítését, Horthy 1944 júliusában. A gyil-
kosságok és vagyonelkobzások tovább folytatódnak Romániában és
Magyarországon egyaránt, egészen a szovjet csapatok bejöveteléig.
Mégis, mindenki ártatlan. Antonescut ugyan kivégzik a háború után,
Horthyt nem. Horthy, mint legfőbb „hadúr”, közvetve felelős a fegy-
ver nélküli családok meggyilkolásáért, amit a bevonuló hadsereg és
az újonc csendőrök követtek el Erdélyben és a Délvidéken. Úgyszin-
tén felelős a vidéki zsidóság deportálásáért. Ennek ellenére, máig
tisztázatlan okokból, nem ült a vádlottak padján a nürnbergi per ide-
jén. Ez erősíti az önfelmentő tudatot. Mindig a másik nép a bűnös.
Horthy hamvait (a család és a „tengerészek” kezdeményezésére) új-
ratemetik az első szabad kormány idején, 1993-ban Magyarországon,
magasztaló filmet is készítenek 2006-ban,25 Antonescuról a szoborál-
lítást tiltja a törvény,26 de utcát el tudtak nevezni a felszabadult
Romániában.27 Az önfelmentő nemzeti képzelet közösségi tevékeny-
ségéhez hozzátartoznak a külsőségek: a szoborállítások, koszorúzá-
25 Horthy, a kormányzó. Rendezte: Koltay Gábor. Korona film, 2006. Kritikai elemzése: Karsai
László: Horthy Miklós (1868–1957) legendák, mítoszok és a valóság. Beszélő, 2007. március,
72–91. old.
26 Az egyes, román nemzeti képzeletet védő egyesületek (Fundaţia Mareşal Antonescu, Vatra
Româneascâ stb.) mellett a romániai ortodox egyház is támogatta az Antonescu-szobrok felállí-
tását. Így a „Sfinţii Impăraţi Constantin si Elena” templomának udvarán állítottak neki legutóbb
mellszobrot Bukarestben. Bár Romániában törvény tiltja azoknak szobrot állítani, akiket hábo-
rús bűnök miatt ítéltek el, ennek ellenére több városban is állítottak Antonescu-szobrot. Az egy-
házi támogatást megfigyelhettük a magyar nemzeti képzeletet szimbolizáló gróf Teleki Pál-, gróf
Wass Albert-, valamint a Trianon-emlékművek felállításakor is.
27 Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Szatmárnémeti, Craiova,
Focsani, Valcea, Buftea, Panciu, Botosani, Turnu Magurele, Sinaia, Campulung stb.
26
sok és az ezekhez kapcsolódó emlékállító kulturális rendezvényipar
(tárgyak: zászló, könyv, jelvény, matrica, ruházat stb.), felvonulások,
ünnepségek, politikai megemlékezések, nagygyűlések, szavalóverse-
nyek és a nemzeti búcsújárások. Ha ezt a fennálló törvényekre, nem-
zetközi egyezményekre, vagy egyszerűen a korabeli tényekre való hi-
vatkozással ellenzik, a tiltás frusztrációhoz vezet és növeli az ártatlan-
ság mítoszát. Antonescu kivégzése, amelyet a „gyűlölt ellenség”, a
Szovjetunió kényszerített a románokra, a nemzeti képzeletben fel-
menti Hitler egykori szövetségesét, és nemzeti mártírrá változtatja a
marsallt. „Legenda fog születni körülötte” – jósolta meg már 1946-ban
Grigore Cafencu diplomata.28 Ez be is következett a kilencvenes évek
óta. Az önfelmentésre és szenvedés-mítoszra épülő nemzeti képzelet
különösen ellenzi a független vizsgálatot, önvizsgálatot és az ellent-
mondó dokumentumok idézését. A zsidó holocaust óriási magyar,
román és nemzetközi szakirodalmában már kellően tisztázták az ese-
ményeket, de a nemzeti tudatban és mítoszokban egészen más rög-
zült, mint amit a kutatók feltártak.
1.4 A nemzeti képzelet néhány hiányzó adata
Az önfelmentő nemzeti képzelet logikailag lehetetlennek tartja, ezért
igyekszik elfelejteni, kitörölni, vagy jobb esetben felmentő magyará-
zatot találni azokra az elméletének ellentmondó tényekre, amiket el-
hallgatni már nem tud. Ez még az olyan semlegesnek szánt szocioló-
giai elemzésekben is megfigyelhető, mint Alina Mungiu-Pippidi
nagyigényű munkája, a Transilvania subiectivă (Szubjektív Erdély)
című szociológiai felmérés. Ebben többek között igyekszik a román
nemzeti tudat „valóságához” igazítani (felmenteni) azt a tényt, hogy
az 1919 utáni Romániában a kisebbségekre vonatkozó fogadalmak
közül semmi nem úgy valósult meg, mint ahogyan azt a gyulafehér-
vári nemzeti nagygyűlés alapokmányában megígérték, és hogy ez a
mai napig arra készteti az erdélyi magyarságot, hogy ne ünnepeljen,
hanem nemzeti elnyomását gyászolja az 1919. decemberi évforduló
alkalmával.29 Szerinte az alig negyvenéves fiatal nemzetállamot nem
28 Grigore Cafencu: Mareşalul cade ca un martir al cauzei româneşti (A marsall a román ügy ál-
dozataként esik el). In: Gh. Buzatu: România cu şi fără Antonescu. 338–339. old.
29 Alina Mungiu-Pippidi: Transilvania subiectivă. i. m. 114. old.
27
lehetett föderalizálni. Az Osztrák–Magyar Monarchiában uralkodó
magyar nemzetállami próbálkozást lehetett. Szóval ebben az érvelés-
ben nem az elvekről van szó, hanem az önfelmentésről. Nem állítom,
hogy azonos színvonalú és indítékú, de végső soron hasonló nemzet-
felmentő képzelet vezeti Dumitru Iancu Tăbăcarut is, aki könyvében
még a Securitate tevékenységét is felmenti a románok fenyegetett lét-
állapotára és a nemzetvédelmi szükségszerűségre hivatkozva.30
Visszatérve témánkhoz, az 1940-es évek tényeihez, idézzünk is-
mét Náday István altábornagynak a körleveléből, amelyet 1940 októ-
berében adott ki: „A most megszállott Erdély területén lakó ro-
mán lakosság az ’oláh’ megjelelölést magára nézve sérelmesnek talál-
ja. A súrlódások elkerülése és a megbékélés mielőbbi elérése érdeké-
ben, hívja fel újból alárendelt alakulatainak figyelmét arra, hogy az
’oláh’ megnevezés használatát kerüljék, és a román lakossággal szem-
ben általában humánus magatartást tanúsítsanak.”31 Ezt a részt gyak-
ran szokták emlegetni a magyar történelmi művekben, amikor arra
hivatkoznak, hogy a bevonuló magyar hadsereg előírásaiban szere-
pelt, hogy humánusan viszonyuljon az erdélyi románokhoz. A kora-
beli dokumentumokat olvasva egyik szemünk sír, a másik meg nevet
jellegű, Janus-arcú történettel találkozunk. Egyrészt ugyanabban a
körlevélben humánusak vagyunk, másrészt „megszállók”. Ezt a kife-
jezést használja a csendőrség egykori nemzetiségi politikai felderítő-
csoportjának főnöke, Várbiró György is: „Ahogyan sejtettem, a ro-
mán csapatok a legkisebb ellenállás nélkül vonultak ki megszálló
csapataink elől. A Szilágy megyei kis román község, Ördögkút fel-
égetése és lakói zömének elpusztítása sem ellenállás volt, hanem va-
lami félreértés és esztelen fejetlenség következménye.”32 Tudjuk,
hogy a katonaság politikai utasításra adta ki a humánus körlevelet az
„oláhozás” megtiltásáról, de humanitásunknak számtalan szépséghi-
bája volt. Egyrészt, hogy addig már a katonaság elkövette a gyilkossá-
gokat, másrészt, hogy a körlevél kibocsátása nem ment olyan simán.
Mindjárt a bevonulás előtt, szeptember 1-jén kérte a katonaság vezér-
30 Dumitru Iancu Tăbăcaru: Sindromul Securităţii. (A Securitate szindróma) Edit. PACO,
Bucureşti, é. n.
31 HL 4651/1940 /eln. 1. vkf. i. m.
32 Várbiró György: Személyes élményeim a csendőrség nemzetiségi politikai felderítőcsoportja élén
1937–1944. (Kézirat, Országos Idegennyelvű Könyvtár, Budapest, 62. old.)
28
karát a miniszterelnök a fenti körlevél kibocsátására, de a Fővezérség
csak 9-én továbbította azt a következő formában: „Budapest, 1940. évi
szeptember hó 9-én. A miniszterelnök úr 1940. évi szeptember hó 1-
én kelt 22.002/M. E. II. A.-1940. számú átiratát az alábbiakban van sze-
rencsém közölni:
»Tisztelettel kérem Nagyméltóságodat, méltóztassék megfelelő-
en intézkedni az iránt, hogy
a m.kir.honvédség mindennemű szervei mind a szóbeli, mind az
írásbeli érintkezésben az oláh elnevezés helyett a román elnevezést
használják.
általában humánus magatartást tanúsítsanak a román ajkú lakos-
sággal.
Az első intézkedésnek indoka az, hogy az oláhok sértőnek talál-
ják magukra nézve ezt az elnevezést. Ez persze szubjektív megítélés
dolga, de ha egyszer sértőnek találják, akkor ezt respektálni kell.
A második intézkedés pedig a helyes értelemben felfogott szent-
isváni gondolatnak egyik gyakorlati alkalmazását jelenti.«”
A „szentistváni gondolat” szintén a nemzeti történelmi képzelet
része, de most nem térünk ki annak az imaginációnak az elemzésé-
re, hogy egy későbbi nemzeti gondolatot vetítenek vissza a feudális
középkorba (ráadásul, amint látni fogjuk, ennek történelmi hitelét
még a katonai kisebbségi szakértők is kétségbe vonják), most inkább
arra figyeljünk, hogy a katonai vezetők nem siették el a humanitárius
ügyet. Az irat alján az alábbi megjegyzés olvasható: „P.d: A nemzetisé-
gi kérdés tisztázása tárgyában az 1.b.oszt.f.hó 24-én értekezletet fog
tartani. Az értekezlet tárgykörébe vág a M.E. (miniszterelnök) fenti át-
irata is, ezért a csapatoknak adandó, ily irányú rendelkezés kiadását
függőben tartjuk, és csak az értekezlet után – esetleg ott megbeszé-
lés tárgyává téve a fenti átiratot –, fogjuk csak a szükséges intézkedé-
seket ez irányban kiadni. Ügydarabot szereljük a 4661/eln.1.vkf.-
1940.sz-hoz. IX. 17.”33
A jelzett értekezletre valóban sor került és elkészült a jelentés
is,34 amelyben a következők olvashatók: „Az értekezlet a kérdést két
33 HL Vkf. 49.817. /1940./ eln. 1.
34 Jelentés a nemzetiségi kérdés tárgyában megtartott értekezletről. HL VKF.4661/ 1940/ IX.
14./eln. 1.
29
síkon tárgyalta: I./Általános nemzetpolitikai szempontból. (Ezt egész
röviden.) II./Tisztán katonai szempontból. (Részletesen.)
I-hez: (…) a./ Jelen helyzetben a magyarság helyzete, az arány-
számánál fogva a nemzetiségekhez viszonyítva olyan, hogy kényte-
len elismerni azok egyenrangúságát (kivéve a zsidókat).
b./ Jövőre vonatkoztatva azonban a kérdés egyetlen és alapvető
megoldása csak úgy biztosítható, hogy a magyar fajt versenyképessé
kell tenni a nemzetiségekkel szemben. Ez vonatkozik a szaporodás, a
műveltség és az anyagi gazdagodás területeire. (…)
II-höz: A katonai szempontokból az alábbiakat állapította meg:
1./ Nemzetiségek részt vegyenek fegyveresen a honvédelemben? I/a-
ból következőleg: igen. Zsidók kivéve, akiket mint másodrangú
állampolgárokat a tárgyalás további folyamán az értekezlet nem is
vette nemzetiségekkel egy csoportba. 2./ Nemzetiségek hogyan le-
gyenek elosztva? A kérdést szétválasztva tárgyalta: a/békében, b./ há-
ború esetén. a-hoz: Szét osztva az egész ország területén egyenlő
arányban, b-hez: Szétosztás nem az egész ország területén egyenlő
arányban történjen, hanem a nemzetiségek tényleges megoszlását fi-
gyelembe véve: Tiszától Ny-ra: nemzetiség ne kerüljön, ezzel az átla-
got nem rontjuk és az arányszám marad a jelenlegi 10%. Tiszától K-re:
Nemzetiségeket egyenlően szétosztani, kiegyenlíteni, ezzel az arány-
szám még elfogadható marad és M.[magyar] szempontból is kielégí-
tő lesz 20%.”
A 11.000/M.1.Vkf.-1940. számhoz csatolt 5. számú mellékletben
többek között az alábbiakat olvassuk: „A legutóbbi Wien-i megállapo-
dások értelmében a nemzetiségi kisebbségeknek meg kell adni
mindama jogokat, melyekkel a magyar fajú állampolgárok rendelkez-
nek. Ez azt jelenti, hogy országunkban – a zsidók kivételével – má-
sodrendű állampolgárok nem lehetnek. A Wien-i megállapodások
különben teljes mértékben megfelelnek a Szent István-i hagyomá-
nyoknak is. Szent István ugyanis a kisebbségekre vonatkozólag intel-
meiben a következőket mondja: „Meghagyom fiam, hogy jóakarattal
adj nekik táplálást és tisztességes tartást, hadd éljenek nálad
örömestebb, hogysem másutt lakozzanak.” A továbbiakban kifejti,
hogy Erdély visszacsatolása után „Magyarország lakosainak száma
ma kereken 13 400 000 fő, ebből több mint 600 000 zsidó. Másod-
rendű állampolgárnak csak a zsidókat tekinthetjük, ezek fegyve-
30
res katonai szolgálatra nem jöhetnek tekintetbe. A mai viszonyok kö-
zött nem teljesen megbízható nemzetiségek – kerek számokban kife-
jezve – az alábbiak: 1 100 000 román, 450 000 ruthén, 250 000 szlo-
vák. (…) A teljesen megbízható magyar és német fajú állampolgárok
száma tehát kereken 11 000 000 fő. (…) A teljesen meg nem bízható
nemzetiségek oly nagy százalékarányban vannak képviselve népes-
ségünk soraiban, hogy honvédségünk fegyveres alakulatainak erköl-
csi értékét veszélyeztetnénk azzal, ha lehetővé tennénk a zsidók ré-
szére is a fegyveres katonai szolgálatot. A fegyveres katonai szolgálat-
ból a zsidókat – a tervezett 3. számú zsidótörvény vagy egyéb tör-
vényhozási rendelkezés révén – már azért is ki kell rekesztenünk,
mert közismert destruáló természetükkel véglegesen elrombolnák
azt az építő munkát, amit a honvédség elért a nemzetiségi kérdés jó-
akaratú kezelése terén. (…) Az előadottak miatt szükségesnek tartom,
hogy a jövőben a zsidókat csak a Közérdekű munkaszolgálatos zász-
lóaljakhoz vegyük – teljes két évi szolgálati kötelezettséggel – igény-
be. (…) Ha a zsidókat a jövőben fegyveres katonai szolgálatra már
nem vennénk igénybe, akkor „védett alakulatoknak” csak azokat az
alakulatokat kellene tekintenünk, amelyekhez román, szlovák és
ruthén fajú emberanyag nem osztható be. (…) Ezért román, szlovák
és ruszin fajú hadkötelesek az új békeszervezés életbelépése után
csak a harckocsi alakulatokhoz, a légierőkhöz és a híradó csapatok-
hoz nem lennének beoszthatók. Ezek lennének a „védett alakulatok”.
(…) A nemzetiségek elosztásánál még egy további megkötést kellene
elrendelni. És pedig: a IX. hadtest alakulataihoz román fajú hadköte-
lesek, a VIII. hadtest alakulataihoz szlovák és ruthén fajú hadkötele-
sek, a II. hadtest alakulataihoz szlovák fajú hadkötelesek nem osztha-
tók be. (…) A román hadseregben szolgált tartalékos tisztekre vonat-
kozóan azt kellene irányelvül elfogadni, hogy: a./ esetenként igazoló
eljárásnak csak azokat a tartalékos tiszteket vetjük alá, kiket átképzés-
re behívni szándékozunk. A továbbiakig átképzésre csak a magyar és
német fajú tartalékos tiszteket vegyük figyelembe. (…) Az új IX. had-
test területének általában egybe kell esnie Erdély visszatért részével.”
A melléklet befejező részében ismét visszatér a zsidók és a katonaság
viszonyára: „Az előzőekben már utaltam arra, hogy a zsidókat a fegy-
veres katonai szolgálatból ki kell rekeszteni. (…) A legutóbbi Hák. fo-
lyamán mintegy 10 000 emléklapos zsidó tisztből legfeljebb 1.000 zsi-
31
dó fajú tisztet tudtunk igénybevenni. Így az emléklapos zsidó tisztek
90%-a a Hák. egész időtartama alatt zavartalanul folytatott az ország-
ban közgazdasági tevékenységet. Ezt a helyzetet a jövőre vonatkoz-
tatva semmi körülmények között sem szabad állandósítani (…). Szük-
ségesnek tartom: a./ vagy a törvényhozási uton /: 3. sz. zsidótörvény:/
megfosztani az összes zsidó fajú egyéneket eddigi rendfokozatuktól,
b./ vagy új emléklapokat kiadni az összes tartalékos tisztek részére,
kivéve a zsidó fajú tartalékos tiszteket, kiktől ezáltal automatikusan
vonnánk meg a rendfokozatot.”
Ezen elvek szerint – vagyis, hogy megbízható a magyar és a né-
met, nem teljesen megbízható a román, szlovák, rutén, és megbízha-
tatlan, másodrendű állampolgár a zsidó – tekintett a magyar királyi
hadsereg vezérkara a nemzetiségekre az 1940-es bevonuláskor.
A M. kir. Honvédelmi Minisztérium 1./b osztálya is kifejtette véle-
ményét a nemzetiségi kérdés honvédelmi szempontjairól. Ebből is
idézünk néhány gondolatot: „A trianoni Magyarországnak – sajnos –
nemzetiségi problémái nem nagyon voltak. (…) A Felvidék visszacsa-
tolása alkalmával azonban egyes területeken és így egyes hadtestek-
nél olyan tót emberanyagot is kaptunk, amely az idegen állam neve-
lésének hatása alatt a magyarsággal és a magyar állammal szemben a
legnagyobb fokban bizalmatlanul, sőt ellenségesen viseltetett (…).
Még inkább élesebbé vált a kérdés a Ruténföld visszacsatolásával,
amikor egyszerre kb. 600.000 olyan nemzetiség tért vissza, amelyet
az utolsó évek nemzetiségi izgatásai csaknem teljesen elvadítottak a
magyar nemzettől és amikor az ország eddigi 10%-on aluli nemzeti-
ségi arányszáma egyszerre csaknem megkétszereződött. A ruténföld
egyik hdt-ünket /: és éppen azt, amelyiket újonnan állítottunk fel (…)
/ elég jelentékeny %-ban terhelte meg (…) úgy, hogy azóta állandóvá
vált e hdt-nél az a törekvés, hogy kellemetlen terhétől minél nagyobb
mértékben megszabaduljon és helyettük színmagyar legénységet
kapjon.”
Az általános állampolitika szempontjából a nemzetiségi kérdés
megoldásáról a következőket olvassuk: „Idegen nemzetiségek az álla-
mon belül mindig bizonyos centrifugális erőt jelentettek. Kétségte-
len, hogy az eszményi állam az, amelyben a nép egynyelvű,
egy fajta és egy vallású. (…) Minél kisebb a nemzetiségek % aránya,
annál kisebbek a fenti széthúzó erők és fordítva. Ha egy államban a
32
nemzetiségek aránya közel, vagy több, mint 50%, annak az államnak
az összetartozása már labilis, a legkisebb ok előidézheti, hogy része-
ire bomlik. Ez volt pld. Magyarország esete 1918-ban.” A fejtegetések
során kiderül, hogy egyedül a gazdasági érdek tarthatja meg a nem-
zetiségeket az országban, amikor több lehetőségük van a meggazda-
godásra, mintha a környező, saját nemzeti államokban élnének. „De
még ha a maradást választja is, akkor sincs megoldva a kérdés, csak
elodázva. Ez estben a következő körforgás keletkezik: a nemzetiség
meggazdagodik, tehát szaporodik és általában erősebbé válik, vagyis
az arányszám még jobban eltolódik az államalkotó nép rovására!
Ezért nem vezet jóra végeredményben a nemzetiségek kedvezmé-
nyezése, ami pl. a háború előtti Magyarországon történt (…)! Talán in-
kább fordítva kellett volna csinálni! (…) Vagyis végeredményben: az
államalkotó nemzetnek minden erejével arra kell törekednie, hogy
népi erejét fokozza: lélekszámát, vagyonát és műveltségét. Ehhez
rendszerint nagy nemzeti újjászületésre van szüksége. Ha ennek
megindulásához és érvényesüléséhez idő kell, akkor átmenetileg a
kedvezményes bánásmód [kiemelés az eredetiben] eszközéhez
kell nyúlni. Ezért valóban az egyedül célravezető, tehát a legkorsze-
rűbb eszme nálunk az úgynevezett »szentistváni gondolat«.”
Ezen a helyen, a vezérkari főnökség beterjesztett kéziratában
egy eligazító lábjegyzet olvasható Szent István államelméletének kri-
tikájáról: „Ez ugyan nem egyéb, mint a ma korszerű kormányzási elv-
nek visszavetítése ezer évvel korábbanra, mai elméletek erőszakos
belemagyarázása akkori szavakba és Szt. István szavainak olyan értel-
mezése – ha egyáltalában hitelesek ama szavak! –, amilyen az akkori
viszonyok közt lehetetlen és értelmetlen. Láttuk, hogy az igazi reális
állampolitika mindig az egynyelvű államra tört. És ez az elmélet azt
hirdeti, hogy »az egynyelvű állam gyenge és törékeny«. Ez logikai
lehetetlenség!”– írják a lábjegyzetben.35
A magyar nemzeti felemelkedés még csak az előkészítés perió-
dusában tartott, írták, sőt amint megjegyezték: „még ott sem”, ezért
„nekünk és ma” (lásd a későbbiek során az itt és most szimbolikus be-
szédre épülő eszmefuttatások stilisztikai elődjét) kizárólag a nemze-
tiségek „egyenjogú kezelésének elvére” kell az államot építeni. Ez kü-
35 HL M.kir. Honvédelmi Minisztérium 1./b. osztály, 4661./eln.1. vkf/1940, 197. old.
33
lönben tökéletesen megfelelt a román, német, vagy a többi nemzeti
újjászületési stratégiának is: a nemzetiségek egyenjogúságának gya-
korlatát csak lépcsőnek tartották az egynyelvű, homogén államesz-
mény elérésének útján.36 A csatolt anyagban találunk egy a nemzeti-
ségek felkerekített számára vonatkozó táblázatot is, amelyből meg-
tudjuk, hogy 1940 szeptemberében, Erdély „részleges visszacsatolá-
sa” után, az összlakosság 13 200 000, ebből:
Magyar: 9 650 000 (73,1%), Román: 1 100 000 (8,3%), Ruszin: 650 000
(5,1%), Szlovák: 270 000 (2,0%), Délszláv összesen: 80 000 (0,6%), Német:
680 000 (5,2%), Idegen nemzetiség tehát összesen: 2 800 000 (21,2%), vé-
gül Zsidó: 750 000 (5,7%).
A felsorolásból kiderül, hogy a hétszázötvenezer zsidót a katona-
politikai vezetés egyszerűen kiküszöbölte: nem számította sem a ma-
gyarsághoz, sem a nemzetiségekhez. Ezután részletes leírása követke-
zik az egyes hadtesteknél a nemzetiségek elosztásának oly módon,
hogy arányuk sehol ne emelkedjen az országos átlag, illetve 20 száza-
lék fölé. Természetesen ez nem volt könnyű feladat a katonai vezető-
ség számára, mert az egykori „trianoni állam” területén csak a IV. had-
testnél voltak nemzetiségi gondok, de most már a visszacsatolt erdé-
lyi és kelet-magyarországi területen keletkezett nemzetiségi arány-
számmal is foglalkozniuk kellett. „Az 1930-iki román népszámlálás
szerint – olvassuk az idézett dokumentum 202. oldalán – 48,7% ro-
mán; 42,0% magyar; 2,5% német; 4,2% zsidó” volt. Ezt viszonyították
az 1910-es magyar népszámláláshoz, és a következő módon számít-
gattak: „51,4% magyar; 42,2% román, 4,1% német. Ebből természete-
sen a zsidóságot le kell számítani [kiemelés az eredetiben] és
36 Várbiró György, a csendőrség nemzetiségi politikai felderítőcsoportja vezetőjének visszaemlé-
kezésében olvasható: „Egyik informátorom távoli rokona, a stuttgarti Gestapo vezetője fiókjából
lopta el egy napra és fényképezte le 1940 februárjában a Hitler háború utáni tervét a magyarok-
kal, amit minden középső vezető is megkapott. Eszerint a Kárpátok koszorúzta Nagy-Magyaror-
szágot visszaállítja és 6 tartományra osztva, mindegyik önálló kormánnyal, Budapesten egy köz-
ponti kormány; közös kül-, pénz- és hadügyi vezetéssel; a többi tartományokként szabályozva.
Felsorolta egyenként: 1./ Slovakenland = hivatalos nyelv a többség által beszélt nyelv és a német;
2./ Karpato-Ukraine: rutén és német; 3./ Wojwodina 4./ Siebenbürgen 5./ Jenseits der Donau
csak említve /: gondolom természetesnek vélve, csak a német nyelvet: / és 6./ Ungarn: magyar
és német nyelvvel, – kicsit megnagyobbított Pest megye területén. A központi kormány nyelve
csak német. Odesszai és Ukrajnai német őrgrófság. A gestapós nagybácsi szerint a barbár olá-
hokat kitelepítenék Moldvába és Munténiába. A ME-en nem hitték el, amikor feljegyzés formá-
jában, 3. kópiában átadtam, csak 7 hónap múlva, mikor külügyi vonalon is megszerezték
u.(gyan) ezt.” Várbiró György: i. m., 13. old.
34
minthogy Erdélyben a beolvasztás sokkal kisebb mértékű volt /:sem
a románok, sem a szászok nem asszimilálódtak:/, mint Magyarorszá-
gon, vagyis a román elmélet a visszarománosításról aligha állja meg a
helyét, az igazság kb. az lehet, hogy ezen a területen: 47-48% magyar,
45% román, 2-3% német, 4-5% zsidó, 1-2% egyéb él, vagyis az idegen
nemzetiségűek és a zsidók számaránya itt lényegesen több lenne,
mint az országos átlag és pedig több lenne, mint 50%. Kétségtelen,
hogy ez kedvezőtlen arány, itt tehát valamilyen kisegítő megoldást
kell találni.”
Látjuk, hogy amikor katonai szempontok szerint „idegen nemze-
tiségek”-kel számolgatnak, akkor Erdélyben a zsidókat is odaszámít-
ják, máskülönben teljesen kihagyják. Ezt az ellentmondásos felfogást
tekintik „a nemzetiségek egyenlő jogaival teljesen egyenlő kötelessé-
gek” megfelelésének, úgy osztják el a nemzetiségeket az egyes had-
testeknél, hogy a nemzetiségek (kivéve a zsidóságot) ugyanolyan
életkorig vesznek részt a hadkötelezettségben, mint a magyarság.
„Csupán két nemzetiségi területen és pedig a Ruténföldön és Erdély-
ben kell az egyes kieg.[észítő] területek közt kiegyenlítéseket végez-
ni. (…) E kiegyenlítések mértéke az illető hdt. [hadtest] jellemző meg-
engedett maximális nemzetiségi arányszáma /:lásd alább:/. Ezt a VIII.
hdt. saját területén belül, Erdély viszont az V., VI., és a VII. hdt.-ekből
kapott kisegítésekkel (amely fejében román nemzetiségűeket ad le
ugyanolyan mértékben) végzi el, illetve biztosítja.”
Külön érdekes az előterjesztés 9/a és b pontja, amely a „védett
fegyveres” és gyors alakulatok számának egyrészt a csökkentését irá-
nyozza elő, mert így a „közelharcra legelsősorban hivatott puskás szá-
zadok emberanyaga lesz a legsilányabb”. (Értsd a nemzetiségi katona
a „legsilányabb”.) A b pontban megfontolás tárgyává teszik, hogy a
védett és gyors alakulatokat „lehetőleg színmagyar területen kell el-
helyezni”. (Értsd: Erdélyben sem bíztak!) Az előterjesztés 10. pontja,
szó szerint: „Az egyenlő elbánás elvéből következik, hogy tisztté és al-
tisztté való kiképzésüket is lehetővé kell tenni. Hogy pedig elő ne for-
duljon az, hogy nagyobb %-ban lesznek képviselve, mint a magyar-
ság, vagy »numerus hungaricust« alkalmazunk velük szemben, vagy
pedig szigorúan önkormányzatra utaljuk őket, amely esetben magá-
tól kialakul a nemzetiségen belül a képzett, tehát tisztnek alkalmas
elem (…) Honvédelmi szempontból a numerikus meghatározás hajt-
35
ható végre a legkönnyebben. Budapest, 1940. évi szeptember hó 14-
én Nagyőszy vk. ezredes. s. k.”
A fentiekből többek között kiderül, hogy mit értettek az „egyen-
lő elbánás elvén” és az önkormányzatiságon. Egyrészt numerus hun-
garicust, másrészt a nemzetiségek számának és kiképzésének csök-
kentését. Az erdélyi zsidóságnak fogalma sem volt arról, hogy a ma-
gyar hadsereg már bevonuláskor másodrendű állampolgárnak te-
kinti őket. Miközben örültek annak, hogy már nem vonatkoznak rá-
juk a Goga–Cuza-kormány diszkriminatív rendeletei, sem a vasgárdá-
tól vagy a legionáriusok kiszámíthatatlan pogromjaitól nem kell tar-
taniuk többé, gyanútlanul belesétáltak az újabb kiszolgáltatottság
csapdájába, és a „jogállam” védelmében reménykedtek, amikor az
úgynevezett zsidókérdés még csak „egyes atrocitások” formájában je-
lent meg. Nem tudták, hogy az atrocitások rendszer-specifikusak, és
szerves részét képezik a homogén nemzetállami politikának, még ak-
kor is, ha a rendőrségi jelentésekből megállapítható, hogy a rend-
fenntartók rendbontásként fogták fel, és azonnal felléptek, ha valaki
önkényesen rátámadt a zsidókra. Jó példa erre a magyar királyi rend-
őrség nagyváradi kapitányságának jelentése a belügyminiszterhez:
„A német–szovjet háború kitörése után érkezett Nagyváradra a Jüd
Süss című német film. A filmet négy napon keresztül három mozi
mutatta be. A mozik minden előadáson zsúfoltak voltak, sok olyan
embert nyertek meg az antiszemitizmusnak, akik azelőtt semlegesek
voltak. (…) a zsidóellenesség is erősödik, ami abban nyilvánult meg,
hogy több esetben megriasztották az utcán járkáló zsidókat. Ezt a
műveletet sikerült gyorsan megszüntetni. A zsidóság elleni gyűlölet
azonban állandóan erősödik. A magyar lakosság keményebb intézke-
déseket követel a zsidóság ellen. Erősen kifogásolják, hogy a zsidó-
ság még mindig mételyezheti a keresztény lakosság hiszékenyebb,
tudatlanabb részét. (…) A jobboldali pártok tagjainak azt az utasítást
adták, hogy minden zsidó hírverést, szabotázst, kémkedést, magyar-
ellenes, vagy tengelyellenes kijelentést, ami a zsidóság részéről el-
hangzik, s erről tudomásuk van, tanúkkal alátámasztva jelentsék az il-
letékes hatóságnak. Ezek a jelentések igen gyakoriak. Naponta tesz-
nek tanúkkal alátámasztott bejelentéseket. Bejelentések alapján ed-
dig az alábbi közigazgatási elbánást eszközölt a rendőrkapitányság.”
(Itt következik az internáltak névsora, valamint, hogy az elkövetők
36
mit mondtak, mikor, kinek stb.)37 A végeredmény felől visszatekint-
ve világosan látszik, hogy az első nyilvános politikai figyelmeztetést
már akkor megkapta a zsidó közösség, amikor Erdélyre és a vissza-
csatolt területekre is kiterjesztették az 1939-ben megszavazott ma-
gyarországi zsidók tevékenységét korlátozó törvényt. Ha nyilvánosak
lettek volna a „katonai közigazgatás” bevezetésére vonatkozó iratok
is, akkor még inkább tudhatták volna a nemzetiségek és a zsidók,
hogy mire számíthatnak.
Az 1941. február 19-én keltezett magyar minisztertanácsi előkészí-
tőből kiderül, hogy az 1939-es zsidóellenes törvényt szigorúbb feltéte-
lek között akarták alkalmazni a visszacsatolt területeken és így Erdély-
ben, mint a trianoni Magyarországon. „A zsidók közéleti és gazdasági
térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939:IV. törvénycikknek azok az
általános rendelkezései, amelyek elvszerűen kifejtve tartalmazzák a zsi-
dók különböző köz- és magánjogainak korlátozásait, mint az állami fő-
hatalom változása következtében a dolog természete szerint változó
jogszabályok, az 1940:XXVI. t.-c. 10. §-a alapján már az 1940. évi augusz-
tus hó 30. napján, azaz a keleti és erdélyi országrészek visszacsatolása
napján kiterjedtek a visszacsatolt területre. (…) Az időpontok tekinteté-
ben az anyaországi jogállapottal szemben eltérést tartalmaz még a 6. §.
rendelkezése, amely lehetővé teszi, hogy visszacsatolt területi zsidók-
tól gyógyszertári jogot az 1942. évi május hó 4. napja előtt is el lehes-
sen vonni. Ennek a rendelkezésnek indoka egyfelől gyógyszer-
tári engedélyeknek a katonai közigazgatás ideje alatt bekövet-
kezett elvonásához a jogi alapot utólagosan megadni, másfelől
pedig az a körülmény, hogy a kíméleti szempontok a román államha-
talom által kedvezményezett zsidó engedélyesek tekintetében nem áll-
nak fenn olyan mértékben, mint az anyaországi engedélyesekkel
szemben. (…) További időpontváltozást tartalmaznak a 8., 11., 12. és 16.
§-ok. Az 1939:IV. t.-c. 17. §-ának hatodik bekezdése ugyanis olyan ren-
delkezést tartalmaz, hogy a zsidó alkalmazottak számához és illetmé-
nyeinek összegéhez viszonyított, az 1938. évi március hó 1. napján
fennállott arányszámát a zsidó alkalmazottak javára megváltoztatni
nem szabad. (…) a visszacsatolt terület tekintetében azon a napon fenn-
állott arányszám-helyzetet kell alapul venni, amelyen a visszacsatolt te-
37 MOL BM K-149 reservált iratok. 41/6-1941/1941. július hó 13-án.
37
rületen a polgári közigazgatás megkezdődött /:az 1940. évi november
hó 26. napja:/. (…) A 3. § a visszacsatolt felvidéki és kárpátaljai területek
tekintetében megalkotott jogszabályokhoz: a 7.720/1939. M. E. számú
rendelet 66. §-ához hasonlóan kedvezményben részesíti azokat, akik
az elszakítás ideje alatt a magyarsághoz hű magatartásuk miatt hosz-
szabb tartalmú szabadságvesztést szenvedtek, illetőleg azokat, akik
ilyen magatartásuk következtében életüket vesztették. A kedvezmény
kiterjed a feleségre /:özvegyre:/ és a gyermekre is, feltéve, hogy maga-
tartásuk az elszakítás ideje alatt a magyarsághoz való hűség szempont-
jából kifogástalan volt. A 17. § lehetővé teszi, hogy a törvényhatóság el-
ső tisztviselője nemzsidó származás igazolására tanúsítványt állítson ki
az u.n. erdélyi szombatosok és ivadékaik, azaz olyan izraelita vallású
vagy izraelita vallású felmenőkkel bíró személyek részére, akik szárma-
zásukra nézve nem zsidók. (..) ilyen tanúsítvány kiszolgáltatása előtt a
törvényhatóság első tisztviselője véghatározatát jóváhagyás végett a
belügyminiszterhez terjessze fel.”38
Különösen jellemző mind a román, mind a magyar önfelmentő
nemzeti képzeletre a 3. honvéd dandár jelentése, amely arra vonatko-
zott, hogy a román határőrök lövik a magyarokat. A jelentésből kide-
rül, hogy a románok azért lőttek át a magyar oldalra, mert a magyar
dandárparancsnok Gyimesben, az egykori trianoni határon át akarta
küldeni az összegyűjtött zsidókat. A románok pedig nem fogadták. A
jelentés szó szerint a következő: „A 3.hv.dd.394/3.hv. dd. I.a 40. IX. 20.
sz. jelentése alapján jelentem, hogy Gyimes-i határszorosban levő
hv.[honvéd] zlj. [zászlóalj] előreküldött kp.[karpaszományos] szd-a
[százada] nincs a Trianon előtti határon, hanem attól mintegy 150 m-
re hátrább, mivel ezt az álláspontot tartották összes elődei. A határon
rengeteg zsidó menekült özönlött át, kiket a dd. pk. [dandárparancs-
nok] kitoloncolt és részükre megtiltotta a határátlépést. A románok
IX. 20. este a határt megszállva tartó csapatokra a tüzet megnyitották,
mit saját részről nem viszonoztak. Sebesülés nem történt. A románok
kérték, hogy részünkről egy bizottság szálljon ki, mit a dd. pk. el is
rendelt. (Mellékelve az eredeti távirat, aláírás: tábori posta 1 1940 rm
9/21 a hds pk rendeletéből vitez feketehalmy czeydner tbk.)39
38 MOL BM K 150-I-31/h 172/1941.; 41/6-1941.pol.res 1941. július hó 13-án.
39 HL 2VKF. 4719/1940. IX. 22. 1.hds.pság. 1084/1.hds. I. 40. IX. 20. sz alatt jelenti.
38
A történetből tehát nem az derül ki, ami – és ahogyan – a későb-
bi román nemzeti tudatba beivódott, különösen a 80-as évek magyar-
és kisebbségellenes nemzeti propagandája nyomán, hogy a román
népet és Antonescu vezetését az különböztette meg az Észak-Erdélyt
elfoglaló „horthysta-fasiszta” magyaroktól, hogy örömmel fogadták
és segítették a zsidó menekülteket,40 hanem az, hogy a zsidók egyik
félnek sem kellettek. Itt elegendő felsorolni néhány közismert tényt
és dátumot: 1940. október 5-én a román nemzeti legionárius kor-
mány elrendeli a vidéki zsidóság vagyonának az elkobzását és no-
vember 16-án a zsidó alkalmazottak fokozatos elbocsátását a kereske-
delmi egységektől. Ennek végrehajtására létrehoztak a Román Mun-
kaügyi Minisztériumban (Ministerul Muncii) egy „romanizálási hiva-
talt” (Oficiu de românizare). 1941. január 21-én a legionáriusok láza-
dásakor megtámadták a zsidó negyedeket, zsinagógákat gyújtottak
fel, a Băneasa erdőbe hurcolták és megölték az embereket, valamint
a municípium vágóhídján felakasztották a zsidó holttesteket; június-
ban van Iaşiban a pogrom, és az oroszországi hadjárattal folytatódik
a közismert Dnyeszteren túli (transnistriai) kegyetlenkedés, meg a tá-
borok létrehozása faji alapon. A legyőzött legionárius lázadó, Horia
Sima azzal vádolta meg Antonescut Hitlernél, hogy védi a zsidókat,
de Hitler nem hitte el, mert tudta jól, hogy Antonescu hatalmi körei-
hez tartozik von Killinger miniszter, Hauffe vezérőrnagy, a német ka-
tonai misszió vezetője és Hauptsturmführer G. Richter, aki a zsidó-
kérdésekben volt a tanácsadója.41
A nemzeti önfelmentő magyar és román mítoszt, többek között
azért is olyan nehéz lebontani, mert mindkettő arra épül, hogy a má-
sik megsemmisítéssel fenyegette az övéit, el akarta rabolni az ősi, tör-
ténelmi földet, ami kizárólag az egyik fél jogos „történelmi” tulajdo-
nát képezi. Mind az erdélyi magyarok, mind a románok úgy képzel-
ték, hogy 1940-ben a két ország háborúban volt egymással. Nem ve-
szik tudomásul, hogy – Teleki Pál szándékai és a románok védekező-
támadó fegyverkezései ellenére – Magyarország és Románia egy-
40 „Şorban 1996-ban szó szerint azt nyilatkozta Adrian Păunescunak, hogy a „romániai zsidóságot
maga Ion Antonescu marsall mentette meg”. Adrian Păunescu: Mareşalul Antonescu i-a salvat
pe evreii din România. In: Totuşi iubirea, nr. 3, 4, 5, 1996. január 25., február 1. és 8.). Idézi: Ti-
bori Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén. Minerva, Kolozsvár, 2001. 88. old. 236. jegyzet.
41 J. Alexandru, L. Benjamin, D. Brumfeld, A. Florea, P. Litman, S. Stanciu: Martiriul evreilor din
România 1940–1944. Documente si mărturii. Hasefer, Bucureşti, 1991. XXI.
39
aránt a német hadsereg szövetségesei voltak. A németek – akik ép-
pen el voltak foglalva Dánia, Norvégia, Belgium, Hollandia és Fran-
ciaország meghódításával – mindent elkövettek, hogy Románia és
Magyarország között a területi vita ne vezessen háborúhoz. Ezt szol-
gálta a magyar–román vegyes katonai bizottság létrehozása, amelyik
az átadásnál felmerülő szervezési kérdésekkel foglalkozott és a né-
met–olasz tiszti bizottság, amelyik éppen a két fél területén egymás
ellen benyújtott sérelmeket volt hivatott kivizsgálni és jelentésében
tájékoztatni a feleket a megfellebbezhetetlen döntésekről. Az üléseik-
ről szóló jegyzőkönyvek egy része megtalálható a magyar és német
levéltárakban, feltehetően előkerülnek majd jelentések a román le-
véltárakból is.
A hiányosan fennmaradt jegyzőkönyvekből is megállapítható,
hogy a sérelmek nemcsak egyik féllel szemben fogalmazódtak meg,
hanem hosszas lajstromokat tartalmaznak mindkét államhatalom
közigazgatási szerveinek a visszaéléseiről, valamint hadseregének és
csendőrségének, és a hozzájuk csatlakozó, paramilitáris csoportok-
nak az ügybuzgó túlkapásairól. A későbbi nemzeti képzeletet építő
román és magyar propagandairatokban, irodalmi alkotásokban és a
nemzeti képzelet bizonyítékaiként számon tartott visszaemlékezé-
sekben mindig csak az egyik fél atrocitásait ismertetik, a másikét
nem. Ez különösen jellemző Wass Albert, Ion Lăncrănjan, Doru
Munteanu, C. V. Tudor stb. írásaira.
Annak ellenére, hogy a magyar és a román vezetés ellentétes in-
dokokkal ugyan, de mindketten elfogadhatatlannak tartották a bécsi
döntést és a vegyes bizottságok működését, mégis korrekt módon
igyekeztek együttműködni a bizottságok munkálkodása idején. A
magyar titkosszolgálati és rendőrkapitánysági jelentésekből tudjuk,
hogy a románok az Észak-Erdélyben maradt román papok segítségé-
vel juttatták el sérelmeiket a kolozsvári ügyvédekhez, akik továbbítot-
ták egyrészt a román követségen keresztül a bukaresti vezetéshez. Ők
ezek egy részét nyilvánosságra hozták a bukaresti lapokban, majd a
román külügyminisztériumon keresztül átadták a német–olasz tiszti
bizottságnak kivizsgálásra. A magyarok a dél-erdélyi menekültek tör-
téneteiből és diplomáciai, valamint titkosszolgálati forrásokból érte-
sültek a román visszaélésekről. Írásos bizonyítékok vannak arra,
hogy a menekültek történeteit egyedül a sajtó fogadta gyanakvás nél-
40
kül, a hivatalok tudták, hogy a menekülteknek mindig bizonyítaniuk
kellett az üldöztetés tényét, ezért néha a valóságnál súlyosabb állítá-
sokat is megfogalmaztak.
A m. kir. rendőrség kolozsvári kapitánysága jelentette a belügymi-
niszternek 1941. április 11-én: „a román revizionista agitáció mégis mó-
dot (…) talált arra, hogy a visszacsatolt területek román lakossága köré-
ben tovább folytassa – különösen a román papok által – a közeli felsza-
badulást kilátásba helyező, izgató tevékenységet. Megfigyelés és meg-
állapítás tárgyát képezte, hogy Kolozsváron e hónap folyamán feltűnő-
en sűrű egymásutánban tűntek fel a község román papjai, akik
Hatiegan Emillel, Hatiegan Jánossal és az itteni román vezető körökkel
kerestek érintkezést. (…) A Romániából irányított hírszerző szolgálat
különösen a tordai román kém és hírszerző központ útján a visszatért
területeket, de különösen Kolozsvárt, a Szilágyságot valósággal elárasz-
totta kémeivel és hírszerzőivel; a Kolozsváron elfogott kémek irataiból
megállapítást nyert, hogy a tordai kém-központ hamis magyar bejelen-
tőlap szelvényekkel, ugyancsak meghamisított magyar személyazonos-
sági igazolványokkal látja el embereit, e hamis okmányokra a m.kir.
rendőrség nagybányai kapitánysága hamis piros lenyomatú körbélyeg-
zőjét és egy »Szolnok-doboka megye. Szóváros« feliratú, ugyancsak ha-
mis – lila lenyomatú – fémből készült körbélyegzőt alkalmaz.”42
A német–olasz tiszti bizottság irataiban (egyes iratokon
„Olasz–Magyar Tiszti Bizottság” olvasható) vannak a románok kivo-
nulására vonatkozó sérelmek; a magyarok bevonulására, valamint
Észak- és Dél-Erdélyben elkövetett egyes román-, illetve magyarelle-
nes intézkedések következtében keletkezett sérelmek. Számos beszá-
moló szól a határincidensekről, felderítő légi berepülésekről és az
egyéni panaszokról. Mivel a románok magyarok ellen benyújtott pa-
naszait később többször is felsorolták a romániai kiadványokban, és
a mai napig részét képezik a nemzeti sérelemre épülő képzeletnek,
annak „bizonyítására”, hogy a „román nép embersége és antifasiszta
harca”43 szembeállítható lenne az ősi román földet elszakító fasiszta
42 MOL BM K149 reservált iratok 1941-7-6000
43 „Datorită omeniei poporului român şi luptei sale antifasciste” („A román nép emberségének és
antifasiszta harcának köszönhetően”) Mihai Fatu, Micea Musat: Teroarea horthysto-fascisă în
Nord-Vestul României (A horthysta-fasiszta terror Északnyugat-Romániában), 266. old. Lásd
még Ion Coja: Omenia Românească (A román emberség). In: Transilvania invincibile argu-
mentum. Atheneum, Bucureşti, 1990, 198–213. old.
41
magyarok rémtetteivel, álljon itt néhány a magyar sérelmek közül:
„Kovács István marosvásárhelyi lakost szeptember 3-án egy román
katonákból álló csoport elhurcolta. Hullájára másnap akadtak rá s
megállapítást nyert, hogy agyonlőtték. (…) Nagyváradon a kivonuló
román katonák belelőttek az útszélen álldogáló emberekbe. Sulák Já-
nos halálos lövést kapott. (…) Imre Gyula nyárádszentannai lakost
Kolozsváron egy tüntető román csoport szeptember 1-én megtámad-
ta, mivel az utcán magyarul beszélt s ütlegelni kezdte. Két román ál-
lamrendőrségi detektív jött a csoporthoz s az egyik revolvert rántva,
belelőtt Imrébe. (…) Takács József érmihályfalvai gazdálkodót a ro-
mánok augusztus 27-én fosztogatásuk közben agyonlőtték. (…) Sza-
bó Lajosné nagyváradi lakóst a román katonaság lakásába hatolva,
augusztus 31-én agyonverte. (…) Kocsis László kolozsvári lakost a ná-
la tartott román házkutatás után borzalmasan megcsonkítva találták
meg lakása padlóján vérbefagyva. (…) Ferenczy Károly székelyud-
varhelyi lakost a román katonák kivonulásuk alkalmával agyonlőtték.
(…) Galiszter Gyulát, a kolozsvári Esti lap munkatársát szeptember 1-
én egy szakasz román katona a Magyar Népközösség székházába
nyomulva üldözőbe vette, majd az egyik ház pincéjébe menekült sze-
rencsétlen embert agyonlőtte. (…) Béndek Gizella kolozsvári mun-
kásnő borzalmasan összevagdalt holttestét a román katonaság kivo-
nulása után találták meg. (…) A kolozsvári magyar színház ablakait a
tüntető románok beverték s a berendezést szétrombolták. Szilágyi
Károly nagykárolyi munkást szeptember 1-én a román katonák pus-
katussal agyonverték. (…) Egy felismerhetetlenül eltorzított arcú hul-
la, melynek száján keresztül bestiális kegyetlenséggel botot szúrtak a
földbe. Csak öltözékéről tudták megállapítani, hogy magyar.”44
Gyakori kölcsönös vád az észak-erdélyi román, illetve a dél-erdé-
lyi magyar lakosság éheztetése. „A német–olasz követi bizottság ki-
küldésének előzménye az volt – olvassuk a Magyar Külügyminiszté-
riumnak a bizottság tevékenységéről írt jelentésében – , hogy a ro-
mán kormány 1942. június 7-én kelt bizalmas rendeletével minden
gabonaneműt és lisztet elrekviráltatott a dél-erdélyi magyarságtól. E
rekvirálásokat a helyi közegek a legtöbb helyen a rendelet keretén is
túlmenőleg úgy hajtották végre, hogy a magyaroktól mindennemű
44 Az 1942. évi február 9–12-én Kolozsvárott megtartott német–olasz tiszti bizottság értekezleté-
nek anyaga. MOL K-70 1942-II-9/b, 344.
42
élelmiszert, sőt egyes esetekben más ingóságokat is elvettek. (…) A ci-
vilizált államok történetében példa nélkül álló intézkedést a román
kormány főleg azzal védte és indokolta, hogy Észak-Erdélyben a ma-
gyar kormány rendszeresen éhezteti a románokat, akik közül ezért
sokan éhhalált szenvedtek s az éheztetés miatt nagy román tömegek
Dél-Erdélybe kénytelenek menekülni. (…) A magyar kormány kérésé-
re a német és az olasz kormány egy-egy követből és megfelelő számú
beosztottból álló bizottságot küldtött ki a kölcsönösen felmerült ma-
gyar és román panaszok megvizsgálására. E bizottság 1942. július 15-
től szeptember 5-ig, majd október 20-tól november 20-ig Magyaror-
szágon és Romániában tartózkodott s a helyszínen vizsgálatot foga-
natosított. (…) A különmegbízottak vizsgálatainak eredményéről ké-
szült jelentés (Bericht ), továbbá a magyar és román kormányokhoz
intézett ajánlások beleilleszkednek abba a Romániát favorizáló
egyensúly-politikába, amelyet a német kormány magyar–román vi-
szonylatban a müncheni konferencia, de különösen a bécsi döntés
óta folytatott. A követek jelentésükben, a tények erejénél fogva, kény-
telenek voltak megállapítani a dél-erdélyi magyaroktól való diszkri-
minatív élelmiszerrekvirálásokra vonatkozó panaszok teljes mérték-
ben való helytállóságát, így különösen azt, hogy sok esetben még az
utolsó darab kenyeret is elvették a magyaroktól. Ezzel szemben elis-
meri a jelentés, hogy ha voltak is hibák és mulasztások az észak-erdé-
lyi románok élelmezése terén, azok nem a románok ellen irányuló
diszkriminatív kormányzati politikának a következményei.
Minthogy ily módon a követek abban a két ténykérdésben, ami-
ért a vizsgálóbizottság tulajdonképpen kiküldetett, kénytelenek vol-
tak a magyar álláspont helyességét elismerni, jelentésüket – a német
egyensúlypolitika kívánalmainak megfelelően – úgy építették fel és
úgy fogalmazták meg, hogy annak rendszerében a két kérdés alapve-
tő jelentősége teljesen elhomályosodott.”
Jellemző a Magy. Kir. Külügyminisztérium érvelése, amellyel tu-
domásul veszi ugyan a német–olasz bizottság jelentését, de egyben
kiegészítést csatol hozzá: „1943. május hó 28-án a M.kir. Külügymi-
nisztérium köszönettel elismeri az 1943. március 29-én kelt 767. szá-
mú jegyzék és mellékleteinek vételét. (…) A jegyzék átadása alkalmá-
val Anfuso követ úr Őexcellenciája a M. Kir. Külügyminisztérium ve-
zetésével megbízott M. Kir. Miniszterelnök Úr előtt kifejezte a ten-
43
gelyhatalmak kormányainak azt az óhaját, hogy a különbízottak je-
lentésében foglalt megállapítások további megvitatás tárgyává ne té-
tessenek. A m. kir. kormány ennek ellenére szükségesnek látja az em-
lített jelentésben, valamint az ajánlásokban foglalt egyes elvi megálla-
pításokkal szemben a saját álláspontját leszögezni. (…) nehogy egy-
részt hallgatása netán e ténymegállapítások helyességének elismeré-
sét jelenthesse (…). A magyar kormány szükségesnek véli továbbá fel-
hívni a figyelmet arra, hogy a magyar nép meggyőződése szerint a
magyarságnak annál is inkább joga van a trianoni igazságtalanságok
jóvátételére, mert mint ismeretes, néha(i) gróf Teleki Pál kormá-
nya a magyar közvélemény osztatlan támogatása és lelkese-
dése mellett elhatározta az erdélyi kérdés fegyveres erővel
való megoldását. Egy ilyen fegyveres konfliktus eredménye – te-
kintettel Románia akkori zűrzavaros belső helyzetére és hadsere-
gének zilált állapotára – aligha lehetett kétséges. A magyar kormány
csupán a tengelyhatalmak magasabb politikai érdekeire való tekin-
tettel tért el ettől a megoldástól és fogadta el azok közvetítő jószol-
gálatait. Teleki Pál gróf kormánya tehát – és ez különösen kiemelen-
dő – nem kérte a tengelyhatalmak döntőbírósági közvetítését, ha-
nem csupán magasabb politikai érdekekből fogadta el. A különmeg-
bízottak részéről a magyar kormány terhére rótt intézkedések célja
tehát egyrészt az északerdélyi románoknak privilegizált és magyar
őslakosság rovására teremtett helyzeti előnyeinek a magyar lakosság
egyenjogúsítása céljából történő részleges megszüntetése volt, más-
részt – a magyar szuverenitás helyreállításával járó jogszabályoknak
Észak-Erdélyben való bevezetése. Bizonyos magyar rendszabályok
természetes következményei voltak az állami főhatalom változásá-
nak. Ilyen rendszabályok azonban teljesen indokolatlanok Dél-Er-
délyben, ahol az állami főhatalom nem változott. (4–5. o.) (…) A jelen-
tés kifogásolja, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal az ott
alkalmazásban állott valamennyi, számszerint 150 román tisztviselőt
elbocsátotta. Alig érthető, hogy a jelentés ezt miért nehezményezi,
amikor köztudomású, hogy Marosvásárhely csaknem színtiszta ma-
gyar város, ahova csupán a románok telepítettek be román tisztvise-
lőket, még pedig politikai természetű okokból. Az 1910-es népszám-
lálás adatai szerint Marosvásárhelynek 22.790 magyar és 1717 román
lakósa volt. (…) Marosvásárhely sokkal inkább arra iskolapélda, hogy
44
milyen indokoltak voltak ilyen rendszabályok, mert egyenesen lehe-
tetlen helyzetet teremtett volna egy tiszta magyar városnak román
közigazgatás alatt való hagyása. (10–11. o.)45
Egy korábbi iratban a következőket hozták fel kölcsönösen egy-
más ellen: „A 4623/1940 Magyar–román tárgyaló bizottság 6. sz. jegy-
zőkönyvében, amelyet 1940. IX. 7-én írtak alá Nagyváradon:
1/ a román küldöttség közli, hogy 1940. szeptember 6-án Maros-
vásárhely magyar nemzetiségű lakosai el akarták távolítani azokat a
román tisztviselőket, akik a város távíró és távbeszélő hivatalában tel-
jesítettek szolgálatot.
2/ (…) Albotiu, Misca-i jegyzőt a magyar nemzetiségű lakosság
halállal fenyegette és elválasztotta feleségétől.
3/. A magyar küldöttség a román küldöttséggel a következő ese-
teket ismerteti:
a/ Csíktapolczán egy román tiszt megölt egy magyar nemzetisé-
gű polgárőrt.
b/ A román hatóságok, a román fennhatóság alatt álló Erdélyből
elűzik a magyar nemzetiségű alkalmazottakat,
c/ Nagyvesztán a román hatóságok elszállítják a cukorgyár 129
vagonnyi készletét.
d/ Kolozsváron a vasúti műhelyeket teljesen kiürítik.
A magyar küldöttség közli a román küldöttséggel, hogy a román
csapatok, amelyek Naszód környékén a falvakon át vonulnak, foszto-
gatnak és fenyegetik a lakosság biztonságát. A magyar küldöttség ké-
ri a legerélyesebb rendszabályok foganatosítását, mert ellenkező
esetben a Magyar csapatok kénytelenek volnának más eszközökhöz
folyamodni.”
A kölcsönösen felhozott sérelmek között számos rémhírnek46
bizonyult, amelyeket ennek ellenére később felhasználtak egymás el-
len a két nép irodalmi „visszaemlékezői”, de van néhány olyan eset,
amelyet az Észak-Erdélyben bevezetett katonai közigazgatás idején a
45 MOL K-70. 1943, 344. old.
46 „A kolozsvári magyarok tudni vélték, hogy Tordán a románok brutális módon gyilkolják a ma-
gyarokat, a tordai románok között pedig azért uralkodott el a hisztéria, mert elterjedt, hogy a
kincses városban a románok orrát, fülét levágják, az ortodox püspököt megölték, fejét levágták
és karóra húzták. A borzalmak egyike sem volt igaz.” Illésfalvi Péter: i. m. 47. jegyzet.
45
magyar fegyveres alakulatok követtek el fegyvertelen falusiak ellen.
„Hogy nem minden a szeretet szellemében történt, abban mindkét
fél hibás – állapítja meg Illésfalvi Péter –, s talán a magyar fél inkább
elmarasztalható, mivel 1940 szeptemberében a Romániától elszaka-
dó erdélyi földön Magyarország reguláris katonai ereje, a m. kir. Hon-
védség (továbbá m. kir. Csendőrség és a m. kir. Rendőrség) képvisel-
te a fegyveres hatalmat a polgári lakossággal szemben, s mint ilyen-
nek, jóval nagyobb felelőssége e hatalommal való esetleges vissza-
élés tekintetében, mint amilyen mértékben felelősségre vonhatók
azok a nem ritkán sorozatlövő fegyverekkel is ellátott román civil sze-
mélyek és csoportok, akik és amelyek agresszíven – s tegyük hozzá
meggondolatlanul – léptek fel a magyar katonasággal szemben (…)
Ez még akkor is így van, ha a magyar fegyverhasználatot szinte min-
den esetben orvlövész tevékenység váltotta ki.”47
Utólag, az orvlövészek és az erdőből lövöldöző bandák tevé-
kenységét igen nehéz bizonyítani, akárcsak azoknak a bűnösségét,
akiket „szökésben”, vagy a bevonuló katonákkal való szembeszegü-
lés miatt lőttek agyon. Ezért külön megmaradtak a román nemzeti
emlékezetben az olyan esetek, mint a Szilágyippen és környékén, Ör-
dögkúton, vagy Omboztelkén (egyes iratokban Ombusztelkén) tör-
tént gyilkosságok, amelyeket magyar katonák, katonai parancsra haj-
tottak végre. Szilágyipp községben 157 románt (közöttük nőket, öre-
get és gyerekeket) lelőttek Bedő Zsolt karhatalmi főhadnagy paran-
csára 1940. szeptember 14-én hajnali három órakor. „Ördögkút köz-
ség felét IX. 9-én felgyújtották és 20 román lakost kivégeztek.”48
„Csordás Gergely fhdgy. [főhadnagy] 1940. IX. 16-án Ombusz község-
ben 13 személyt legyilkoltatott.”49Az esetek többségét a románok be-
terjesztették a német–olasz tiszti bizottsághoz. A magyar levéltári
adatok tanúsága alapján a magyarok el is rendelték a vizsgálatot, de
az eredményről mindeddig nem kerültek elő korabeli meggyőző ka-
tonai vagy ügyészségi dokumentumok. Kivéve azok, amelyekben
ilyesmiket olvasunk: „A hadtest parancsnoka szerint Ipp községben a
honvédség által történt fegyverhasználat jogos volt. A karhatalmi kü-
47 Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk…” Az erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. In:
Pro Minoritate, i. m. 58–77. old.
48 HL VKF. 4767/eln. 1. – 1940/ 1940. szept. 17.
49 HL 4400/j. klv. Öti. Olasz–Német Tiszti bizottság 1941–1942. I. köt. 438/941.klv.öti.szám.
46
lönítmény parancsnoka [Bedő Zsolt főhadnagy – Á. V.] ellen ezért
jogtalan fegyverhasználat miatt büntető bírósági üldözésre jogalap
nincs.”50 Vagy: „Az oláh lakossággal szemben nem történt atrocitás.
Csak Ombuz községben, mint azt Damó Elemér ezredes a kolozsvá-
ri járás parancsnoka ma (1940. szeptember 26.) 12 h-kor személyesen
jelentette, hogy f. hó 23-án délután az Ombuz-i templom tornyából
honvédeinkre néhány lövést adtak le (állítólag a pap fia) mire a kato-
naság a papot egész családjával, köztük egy magyar cseléd leányt is
kiirtottak. Az eset felderítésére a vm.pság a csör. nyomozó osztagnak
kiadta a rendelkezést.”51 Több mint egy év múlva a vizsgálatnak még
nincs eredménye, mert a német–olasz tiszti bizottság 1941. novem-
ber. 28-án tartott üléséről készült összefoglaló jelentésben (Kolozs-
vár, 1941. december 4.) a következőket olvassuk: „4/. Jóvátételek kér-
dése a magyar atrocitásokból eredt károkért. Biz.(ottság) felhozza az
Ombusztelkén és Ippen történt halálos végű eseteket abból a célból,
hogy az ittmaradtaknak juttasson a magyar kormány valami fájda-
lomdíjat, de legalábbis az örökösök ügyét jóakaratúlag intézze el.
Biz.(ottság) felveti a politikai elitéltek ügyét is, az újságokban [a ro-
mániai lapokról van szó – Á. V.] ezek ügyének szellőztetése, mely azt
eredményezi, hogy az ottani magyarságnak kárára van, és nehezebbé
teszi életüket.”52 A jelentéshez csatoltak egy részletes jegyzőkönyvet
a vitáról, amelyből sok minden kiderül. Többek között szó van arról
a 18 román templomról, amelyet a Székelyföldön rombolt le a helyi
magyar lakosság. A románok követelték, hogy újból építsék fel a
templomokat. „Már az első napokban felmerült, hogy ezeket a temp-
lomokat felépítsék, de ez nagyon nehéz probléma – mondta Újváry
Dezső követségi tanácsos. A románok ugyanis színmagyar lakosú
székely községekben a lakosság költségére és kényszerített hozzájá-
rulásával hatalmas templomokat építettek pusztán azért, hogy ezek-
nek a templomoknak propagandisztikus jelleget adjanak s az idegen
szemlélőben azt a benyomást keltsék, mintha román vidéken járna.
Ezeken a vidékeken teljesen lehetetlen eme templomok újjáépítésé-
nek elrendelése!” (4. o.) Figyelemre méltó a bizottság vezetőjének,
50 HL I. hdt. 2.751/eln. – 1941. január 28.
51 HL Helyzetjelentés 2.hds. 140. 1/b. 21/26. – 1940, Kolozsvár, 1940. szeptember 26. e./ pontja.
52 HL Olasz–Német tiszti bizottság 704/klv. Öti. 1941.
47
Dehmel alezredesnek az érvelése: „Én t. i. azért szorgalmazom ezt,
nehogy ott túl, Romániában is hasonló túlkapásokra vezessenek a kö-
rülmények. Eddig ott a templomokat még nem bántották.” Próbálja
rávenni a magyar felet, hogy „legalább egy templomot” állítsanak
helyre, de ez nemigen sikerül.
Miután kiderül, hogy a templomok ügyében nem tudnak meg-
egyezni, rátér a többi sérelemre: „Dehmel alez: (…) Ott van néhány
másik ügy (Sircana felé) a bejövetelkor lejátszódott véres dolgok! Az
Ombusztelke-i már meg van világítva, de ott vannak a többiek! Az
Ipp-i eset!
Dunst szds. [százados]: – Az Ombusztelki ügyet megkaptam írás-
ban és be is mutattam a biz.(ottság)nak.
Dehmel alez. [alezredes]: – Igen! De 100-150 évre van szükség,
amíg azoknak az embereknek fejéből ott kimegy egy-egy ilyen eset!
150 évig sem felejtik el, hogy ott embereket leöltek. A 2 pap hozzá-
tartozói ott élnek túl! Ezek a dolgok is óriási propaganda célokat
szolgálnak. (…) 4-5 nagyobb eset volt itt, amikor a csapatok bejöttek!
Én ezeket az eseteket már nem akarom bolygatni, mert nagyon csú-
nya ügyek! De arra kérem az urakat, hogy kövessenek el mindent,
hogy azokat az okozott sebeket ott begyógyítsák! Valami karitatív se-
gítséget kell nekik adni, fel kell őket karolni, el kell velük felejtetni az
ügyeket, hogy azok a sebek legyenek behegesztve!
Dunst szds.: – Ebben az utóbbi esetben bebizonyosodást nyert,
hogy tiszt nem volt ott, csak az őrség!
Dehmel: – Igen ott 11 embert öltek meg 3 családból, köztük
egy magyar szolgálólányt is! Tessék elhagyni, ne emlegessük,
mert az egy szörnyű eset! Közönséges emberölés!
Dunst szds: – Éppen azért, mert alezredes úr ilyen beállításban
látja, szükségesnek tartom, hogy az egész ügyet elölről elővegyük!
Dehmel alez (felindulva): – Hagyjuk kérem, mert ott közönséges
gyilkosok voltak magyar katonai egyenruhában! Egy magyar
szolgálólányt is megöltek. Az ügyet Berlinben és Rómában is ismerik!
Ne mérgelődjünk megint fel emez eseteken! Hagyjuk! Ott egy egy-
szerű gyilkosság történt. Erről többet nem akarok tudni, nem
kell elővenni, hagyjuk! Mi jobban tudjuk! Mi sok mindent jobban
tudunk, semmint azt az urak gondolnák! Ott egy súlyos gyilkosság tör-
tént. Nálunk az ilyen embereket már rég lelőtték volna.
48
Dunst szds: – Amennyiben alez. úrnak ez az álláspontja, akkor
igenis ragaszkodom hozzá, hogy az esetet ismételten derítsék fel és
folytassák le az eljárást! Ott azok az emberek fegyverrel támad-
tak az őrségre! Ezt meg kell világítani!
Dehmel alez: – Hagyjuk, mert ez egy rettenetes eset! Arra kérem
önöket, hogy segítsenek ott, hogy annak a papnak a családtagjai, il-
letve az áldozatok hozzátartozói ne érezzék olyan súlyosan a dolgot.
Én ezeket a dolgokat nem akarom többé bolygatni! Ilyen esetek elő-
fordultak Lengyelországban, Jugoszláviában és Albániában is, ezeket
a dolgokat most el kell temetni.
Dunst szds. – Én a magyar főhadnagy magatartásának és szemé-
lyének tisztázása céljából is be kell szerezzem az iratokat és meg kell
tartassam ismételten a vizsgálatot!
Dehmel alez: – Hagyjuk kérem, nincs értelme.” (4–6. o.)
A jegyzőkönyvből arra is lehet következtetni, hogy a magyar fél
egyáltalán nem ismeri el az elkövetett tettek miatti felelősséget és a né-
met tiszt sem hisz abban, hogy ki lehetne deríteni az igazságot, meg le-
hetne büntetni az elkövetőket. Ezért inkább áttér olyan esetek tárgyalá-
sára, amelyek egyérteműek. A további esetek között a bizottság elnöke
és a többiek is egyetértettek abban, hogy Atzél báró, aki a (Wesselényi)
„lövészegyesület elnöke”-ként írt alá egy röplapot, felelőtlen volt, ami-
kor arra szólította fel a románokat, hogy költözzenek ki Erdélyből. „Hát
ezt nem értem! – Mondja Dehmel alezredes. – Ez az ember hamarabb
akar valamit véghez vinni, mint maga a kormány! Ő úgy látszik, meg
akarja előzni Horthy-t és az egész világpolitikát a saját fejétől (nevetés
minden oldalon)… Igen, igen tudom, hogy ez nem egy komoly dolog
(…) de azért mégis, ha kint falun megkapja valaki ezt az írást, mely ko-
moly formában van öltöztetve, elveszti a fejét és nem tudja, mit tegyen!
Látja, hogy egy báró Atzél van aláírva, ami eléggé komolyan hangzik, a
lövészegyesület elnöke, aki felhatalmazza a falusi lövészeket, hogy ezt
a kitelepítést végrehajtsák, nem ez mégis csak sok! Ez ugyanolyan,
mint ha mi itt meg akarnánk előzni Hitlert és elébe akarnánk vágni va-
lamely tervének. Ő úgy látszik, önálló kül és belpolitikát akar folytatni
a kormány tudta nélkül és a kormány ellenére! Nálunk egy ilyen ember
már régen ülne, vagy le lenne lőve!” (Jegyzőkönyv 11. o.)
Gróf Wass Albert – akit az 1946-ban hozott népbírósági ítéletben
az omboztelki és a vasasszentgotthárdi gyilkosságokra való felbujtás
49
miatt ítéltek el, és ügye a mai napig nem tisztázódhatott – a későbbiek-
ben romantikus élettörténeti mítoszt alkot báró Atzél Ede életéből,
amelyre 1990 után Magyarországon több megemlékező rendezvényen
is hivatkoznak. „Édi tanított meg verekedni” – emlékszik vissza gróf
Wass Albert báró Atzél Edére. A korán árvaságra jutott báró Atzél Ede,
Wass Albert rokona, egy darabig Budapesten járt iskolába, majd együtt
nevelkedett a mezőségi Vasasszentgotthárdon, illetve Kolozsvárt az író-
val. Később Wass Albert nagyapjának a birtokára költözött Mezőzáh
községbe, egy többségében román faluba. Wass Albert nagyapja, Wass
Béla kettőjükre hagyta vagyonát, de báró Atzél Ede kibérelte az író ré-
szét is.53 Katona Szabó István a következő módon mutatja be Atzél
Edét: „Gróf Wass Albert, Erdély egyik legjelentősebb írója emlékezik
Atzél Ede báróra, akit (…) az ifjak egyszerűen Édi Bácsinak hívtak, mi-
vel sokat és sokszor megjelent a fiatalok között, bátorságra, magyar ön-
tudatra, feladatvállalásra buzdítva őket nehéz történelmi időkben. (…)
Nyílt összeütközésre a népfrontos illúziókat meghirdető Vásárhelyi Ta-
lálkozón került sor, amikor Atzél Ede az egyik, Moszkvában kiképzett
„baloldali” vezetőnek (…) kereken azt mondta: amit ti akartok, nem
egyéb a magyarság elárulásánál! A népfrontos szövegek ugyanis a ma-
gyar–román megbékélés érdekében lemondtak az un. sérelmi politi-
káról (…). Atzél Ede az élete kockáztatásával vitte át a frontvonalon a
magyar fegyverszünetet előkészítő bizottságot, köztük kommunistá-
kat, és visszatérve szabadcsapatokat szervezett, vasúti vonalakat, hida-
kat robbantott, hogy a visszavonuló németek ne tudják kihurcolni a
magyar fiatalokat és a rabolt értékeket. (…) A megszálló németek és
nyilasok halálra keresték és nyílt parancsba adták ki a nyilas karhata-
lomnak, hogy bárhol találják, azonnal agyonlőhetik. A nemzeti ellenál-
lás egyik fontos szakaszát vezette Budapest ostrománál, és az ellenál-
lók megbízásából vette fel a kapcsolatot Gödöllőn a szovjet főparancs-
noksággal (…) szovjet fogságból hazatértek még említették, hogy látták
valamelyik fogolytáborban. (…) Kísértetiesen hasonlít Wallenberg ese-
tére, csakhogy ebből nem lett nemzetközi ügy.”54
Sajnos a német–olasz tiszti bizottság jelentéséhez mellékelt jegy-
zőkönyvből nem éppen a zsidó üldözötteket mentő Wallenbergről,
53 Erdélyi Magyarság 2002./49.
54 Katona Szabó István: Ki volt báró Atzél Ede? In: Erdélyi Magyarság, 2002/49. 18. old.
50
hanem a fegyvertelen románokat üldöző Atzél báróról van szó, akire
csak bizonyos önfelmentő nemzetszemlélettel lehet, Wass Albert írá-
saira jellemző, romantikus történetet alapozni.55
1.5 Rémhírek és a hatékony megoldás
Az 1940. szeptember 5. után bevonuló magyar hadsereg által elkö-
vetett atrocitások – akárcsak az 1919-ben Erdélybe, illetve az 1941-
ben Besszarábiába, majd 1944 végén ismét Erdélybe bevonuló ro-
mán hadsereg által elkövetett gyilkosságok56 – okai között első he-
lyen szerepelnek a rémhírekre épülő megtorló intézkedések. Ezek-
nek alapja, hogy a másik nemzet kémkedik ellenünk, fegyvereket
rejteget, orvlövészeket, paramilitáris bandákat vet be a reguláris
„felszabadító” (magyar, illetve román) katonaság ellen. Mindkét fél
„jogos fegyverhasználattal” védekezik az általuk hírnek gondolt
rémhírek ellen. Már az 1940-es bevonulásra készülő magyar kémel-
hárító is arra számított, hogy a román hadsereg egyes részei nem
tartják be „becsületesen” a kiürítésre vonatkozó megállapításokat,
aminek aztán az ellenkezője igazolódott. A magyar–román katonai
vegyes bizottság irataiból kiderül, hogy a románok – a határra vo-
natkozó térképekről folytatott ellentmondásos vitákat kivéve – arra
törekedtek, hogy eleget tegyenek a kivonulás megállapodásainak,
és igyekeztek együttműködni a magyar vezetőséggel, amelyet a né-
metek és olaszok ellenőriztek. Így emlékezett erre a fentebb idézett
Várbiró György is, a csendőrség nemzetiségi politikai felderítőcso-
portjának a vezetője, aki azt írta: „Augusztus végén, ahogyan sejtet-
tem, a román csapatok a legkisebb ellenállás nélkül vonultak ki
megszálló csapataink elől.”57
55 A fia, báró Atzél Endre (1937–2005) támogatta anyagilag az Erdélyi Magyarság című folyóiratot.
„A Magyar Nemzeti Tájékoztatási Alapítvány szervezésében (1994.) december 3-án Gödöllőn a
magyar nemzeti ellenállás hőse és áldozata, az erdélyi származású báró Atzél Ede tiszteletére
emlék-estet rendeztek.” „Marosvásárhelyen, 2002. március 26-án a Kemény Zsigmond Társaság
vendége dr. Atzél Endre (báró Atzél Ede fia), a Máltai Lovagrend tagja volt a vendég. (Udvardy
Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2003. Transzindex. ro).
56 1944. szept. 17.–november 16-ig Maniu gárdisták álltak bosszút a magyarokon. Többek között a
Belényes melletti Magyarremetén 37 magyart öltek meg, Bánffyhunyadon 11-et, Szárazajtán és
Csíkszentdomokoson 11-et gyilkoltak meg. Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség törté-
neti kronológiája 1944–1953. http://www.hunsor.se
57 Várbiró: i. m. 62. old.
51
 A magyar kémelhárító viszont ilyen rémhírekkel és utasítások-
kal látta el a bevonuló egységeket: „1. (…) Valószínű, hogy egyes a
saját csapatok elhelyezésére tekintetbe jövő épületekben rejtett,
esetleg időzített aknákat helyeztek el. A kutakat megfertőzhették.
Ezért a szálláskörletek, főként a kályhák átkutatandók. A románok
által elhagyott teljesen üres és lakatlan épületekbe való beszálláso-
lást lehetőleg kerüljük. Az ivóvizet mindig vizsgáltassuk meg. (…) 4.
A felszabadított helységekben a hosszabb tartózkodást B. (bizal-
mi) egyének beszervezésére kell fordítani. A beszervezésről a
következő irányelvek tartandók szemelőtt: a./ 1000 és ennél keve-
sebb lakosú helységekben legalább kettő, azonfelül minden 1000
lakossal egy B. egyént szervezzünk be. b./ A bizalmi egyének tisz-
ta magyar és a helységben nagy személyi ismeretekkel rendelke-
ző tekintélyes lakosokból választandók ki. (…) c./ Ezen B. egyének
szintén szervezzenek általuk teljesen megbízhatónak ismert lako-
sokból bizalmi hálózatot arra, hogy a helységben mindenről ér-
tesüljenek és arról jelentést tegyenek. d./ A B. egyének feladata
egyrészt a magyarellenes lakosokról adatokat gyűjteni, másrészt
minden a helységbe be és kilépő idegenről /:kgy. (kémgyanús)
egyénről:/ azonnal tudomást szerezni és arról jelentést tenni. (…) f./
(…) Elv: minden magyar ember hazafias kötelessége minket támo-
gatni de a részünkre teljesített szolgálata közben felmerült költsége-
it, vagy ezáltal elmaradt keresetét megtérítjük. g./ Vigyázni kell, ne-
hogy pénzsóvár lelkiismeretlen emberek megtévesszenek és a juta-
lom reményében ártatlanokat is bevádoljanak. (…) 5. A csapatok
biztonsága és a felszabadítatlan magyarok védelmére a B. egyének
által magyargyűlölőnek ismert tekintélyes románok közül túszok
szedendők. Kisebb községekben 3-4, nagyobb községekben
arányosan több túsz választandó ki. A túszokat a csendőrség
őrzi addig, míg további intézkedés nem történik. Bántódá-
suk ne essék. Elg. [ellenséges] tád. [támadás] esetén sorsukról a
hdt. [hadtest] pság. [parancsnokság] intézkedik. 6./ A csap. K. szer-
vek [csapat kémvédelmi szervek] és ö. dd. [dandár] I./b. vk. ti-ek
[kémelhárító vezérkari tisztek] letartóztatásokat csak kémkedés,
vagy egyéb hds. [hadsereg] ellenes cselekményen való tettenérés
esetén eszközölhetnek. Egyéb esetben letartóztatásra a hdt. I./b.
vko-hoz tegyenek javaslatot és azt csak az utóbbi jóváhagyásával
52
foganatosíthatják.(…) Táboriposta 53,40. IX. 4. 17h- vitéz Kiss László
altbgy. hdt. pk.”58
A tragédiához vezető rémhírterjesztés tipikus esete az, amikor a
Szilágyságba bevonuló magyar katonáknak egy kosár almát adott
egy falusi ember. A katonák közül néhányan, akik szabálytalanul
szállították a román hadseregtől hátramaradt, és Margittán talált ké-
zigránátokat, a hepehupás úton felrobbantak. Később a rémhír sze-
rint, a kosár almát átadóra terelődött a gyanú. „A valótlanság elter-
jedt a nép ajkán és felbukkant különböző kiadványokban is. A hon-
védek még az állítólagos merénylőt, Malaga Józsefet is előállították,
majd Felsőkaznacs és Szilágycseres térségében szeptember 15-én
agyonlőtték.”59
A magyar katonai közigazgatás bevezetéséről Erdélyben (1940.
szeptember 5.–november 25.) készült katonai beszámolóban, töb-
bek között az alábbiakat olvashatjuk: „A 60/főv. kat. közig. 40. VIII. 30.
sz. alatt kiadott Utasítás E)-III. fej. 5. b) pontja meghatározza általá-
nosságban és nagy vonalakban azokat az okokat, mely fennforgása
esetén a kat .közig. pk.-nak jogában áll internálást elrendelni. (…) A hi-
vatkozott rész szerint a visszacsatolt erdélyi és keleti országrészek
megszállásával egyidejüleg a kat. közig. vállára nehezedett a köz-
rendre és közbiztonságra veszélyes, vagy más fontos állami érdekből
aggályos, vagy a gazdasági élet szempontjából káros személyek to-
vábbi üzelmeinek megakadályozása is. (…) Az erre vonatkozó adato-
kat a katona parancsnokságoknak gyakran bosszúért lihegő
és egymásnak ártani akaró emberek szolgáltatták. (…) A meg-
oldásra váró kisebb-nagyobb horderejű kérdések napról-napra sza-
porodtak és így a katonai parancsnokoknak nem igen volt idejük
mindig arra, hogy az előbb említett feljelentések és besúgások rész-
letekbe menő kivizsgálásába belemenjenek. Ennek tudható be az,
hogy az első hetekben egyes parancsnokok túlbuzgóságukban ala-
pos utánanézés nélkül, elég nagyszámban sokszor elfogadható okok
és indokok nélkül is tömegesen internáltak embereket. A másik hiba
az volt, hogy gyakran az internálást elrendelő „Véghatározat” alakilag
is hibás volt, az internáltaknak ki sem adták, a fellebbezés lehetősé-
58 HL 2 hds. 1940. I/b – 475/III. hdt. I. b. 40. IX. 4. „K” intézkedés a felszabadításra.
59 Illésfalvi Péter–Szabó Péter–Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján 1940–1944. Puedlo, 22.
old.
53
géről pedig említést sem tettek, sőt az internálás okát sem említették
meg. (…)Tapasztalat szerint az internálásoknak kb. 50-60%-a nem volt
teljesen indokolt. (…)A románok által 10 ezrével kiüldözött magyarok
miatt a felsőbbség retorzióként elrendelte, hogy bizonyos számú ro-
mán nemzetiségű egyént kiutasításra való előkészítés céljából őrizet-
be kell venni. (…) Az 1. hd.-kat közig. számszerűen rendelte el egyes
vármegyéknek a megbízhatatlannak tekinthető románok őrizetbe
vételét. Ennek az lett a gyakorlati megoldása, hogy a vármegyék a já-
rásokra (városokra), ezek a községekre osztották szét és ennek alap-
ján legtöbb helyen – az igen rövid időre való tekintettel – minden kü-
lönösebb alapos ok és rendszer nélkül, fogdosták össze az embere-
ket. Igen gyakran 65-75 éves ember is akadt közöttük. Az így összete-
relteket internáló táborokban helyezték el és minden kikérdezés nél-
kül, néha ott felejtették őket. Fent leírt néhol hibás eljárás azonban
mégis több szempontból hatékony eszköz volt. Ez az eljárás a kez-
deti teljes tájékozatlanságban elejét vette annak, hogy magyar nem-
zet-ellenes propaganda és aknamunka mindjárt kezdetben újból láb-
ra kapjon. Ezen felül a 22 évi szenvedésből felszabadult magya-
rok jogos felháborodásának vértelen levezetését közvetve is
elősegítette [kiemelés az eredetiben]. Hogy ennek ellenkezője is
könnyen bekövetkezhetett volna, bizonyítja a bánffihunyadi eset,
ahol a bevonulás alatt a tömeg két román embert meglincselt. A tö-
meges internálás feltétlenül elősegítette a románok meghu-
nyászkodását [kiemelés az eredetiben]. (…) Az internáló táborok-
ban sok oda nem való ember is volt, mint pl. Romániából átszökött
tényleges katonák, román tartalékos tisztek, repatriálni akarók, stb.
Ezek összekeverése az erdélyi internáltakkal K.[kém – Á. V.] szem-
pontból sem volt kívánatos. (…) Kb. 1200-1500-ra tehető az összes in-
ternáltak száma. Ebben azonban nem foglaltattak benne a közérde-
kű munkaszolgálatra őrizetbe vettek.”60
A katonai közigazgatás feladatai közé tartozott a terület „benépe-
sítése”, a helyi, „megbízhatatlannak” tekintett vezetők lecserélése,
magyarországi közigazgatási dolgozók és megbízható szakemberek,
jegyzők „ideiglenes alkalmazása”. „Nemzetiségi vidékeken a községi
60 MOL BM K-150 Tájékoztató a kat. közig. működéséről a felszabadult keleti és Erdély-i részeken.
„Szigorúan Titkos! Kizárólag Ov. (vk. Ti)-k és az előkészítésnél közreműködő személyek bete-
kintésére.” 39. old.
54
jegyzőre még az a külön feladat is hárult, hogy a lakosságot a jövő-
ben magyar szellemben vezesse és irányítsa.” Később a nem megfe-
lelő jegyzőket felváltották magyarországiakkal. „A felváltást később
megkönnyítette az, hogy az anyaországban erre a célra megfelelő
számú jegyző állott rendelkezésre. A kat. közig. 231 jegyzőt alkalma-
zott az anyaországból, ezek a közigazgatás megkívánt menetét általá-
nosságban már tudták biztosítani. Gondoskodás történt a zsidó
jegyzők kicseréléséről is.”
Egy másik katonai jelentésből megtudjuk a következőket:
„Máramaros-sziget városban a (…) polgári orvosok mind zsidók. Telje-
sen ki kell cserélni az egész vármegye orvosi karát. (…) A VKF-e [hon-
véd vezérkar főnöke – Á. V.] szükségesnek tartja, hogy úgy itt, mint
az egész felszabadított terület kat. közig. alatt álló területein a
kat.közig. egységes utasítások alapján az alábbiak szerint járjon el: –
A zsidó kézen levő szállodák, éttermek, cukrászdák, patikák,
elsősorban nagyobb üzletek vezetőit keresztényekkel kell fel-
váltani, illetve ezeket keresztény tulajdonba kell átadni, oly-
módon, hogy azok megbízható, érdemes, tőkeerős magyarok kezei-
re jussanak. Ha megfelelő tőkével rendelkezők nincsenek, úgy a zsi-
dó vállalat, üzlet értékét meg kell állapítani és az átvevő megbízható,
keresztény magyart a becsérték megfizetésére kell kötelezni, mégpe-
dig ha nagyobb összegről van szó úgy több 15-20 évi részletbe, ha ki-
sebbről úgy havi részletekbe való törlesztést kell megállapítani, úgy
hogy a törlesztési összegek arányban álljanak a vállalat várható hoza-
mával, figyelembe véve az új vállalkozó megélhetésének a biztosítá-
sát is.”61
A kép teljesebbé válik, ha ehhez idézünk még egy megjegyzést
Várbiró Györgynek, a csendőrség nemzetiségi politikai felderítőcso-
portja egyik vezetőjének a fentebb idézett visszaemlékezéséből. „Az
erdélyi közigazgatáshoz nem a legjobbakat helyezték, hanem rész-
ben nyugdíjasokat, részben zömmel olyanokat küldtek, akiktől az
anyaországbeli hivatalvezetők megszabadulni igyekeztek.”62 Szerinte
a délvidéki vérengzések egyik alapja is a rémhír volt (egy elfogott
szerb partizán titkos irata szerint, a szerbek ki akarták irtani a magya-
61 HL VKF. 4908/1940 eln. 1.vkf. Tárgy: VKF-e észrevétel a X. hó 4-től 11-ig megtartott szemle útjá-
val kapcsolatban Kárpátalján és a felszabadított területen.
62 Várbiró György: Személyes élményeim (…). Idézett kézirat 63. old.
55
rokat, mire a Legfőbb Hadúr elrendelte a megtorlást); a másik, a kró-
nikus emberhiány. Tapasztalatlan, csendőrkiképzés alatt álló ujon-
cokkal hajtották végre a megtorlást. Szerinte a zsidók deportálását is
„zömmel azzal a 6000 próbacsendőrrel végeztették Erdélyben, akik
egy év helyett még egy hetes kiképzésben sem részesültek. Szabály-
zatot, törvényeket nem ismertek, legfeljebb azt a destrukciót, amit ed-
dig Romániában tapasztaltak.” A későbbiekben azt is megemlíti a kü-
lönbségekről, hogy míg a románok igyekeztek kisebbíteni, mente-
getni az elkövetők tetteit, a magyarok „sorban álltak”, hogy feljelent-
sék egymást.
A korabeli hangulatra jellemző az alábbi besztercei rendőrségi
jelentés: „A magyarság helyzete az előző havi jelentésem óta nem
sokban változott. Még mindig nincs meg a magyarságnak az az előre-
törése, amelyik őt a volt kisebbségi helyzetéből és sorsából kiemelné
(…) Az egész magyarság hangulatára rossz befolyással van a megélhe-
tés erős rosszabbodása. Az itteniek elhelyezkedései nem úgy sikerül-
tek, ahogy ezt a legtöbben elvárták. Bár ennek tényleges oka leg-
többször a túlzott alapnélküli reménykedés volt. (…) A legújabb
folyamatba tett zsidó igazoltatások, majd az egész itt élő zsidóság
kartotékszerű nyilvántartásba vétele, melynek során mindenki
állampolgárságát megvizsgáltuk, a zsidóság körében egész nagy
nyugtalanságot okozott. (…) A nehéz gazdasági helyzetet próbálták
páran egyéni céljaikra felhasználni, de a folyamatba tett internálási
eljárások e folyamatot megszüntették.”63
A korabeli események jellegzetes ellentmondása az a sokat és
ellentmondásosan idézett, egy szilágysági faluban, Ördögkúton el-
követett mészárlás, amelyikre Ákosy Károly alezredes adott paran-
csot.64 Ákosy egy év múlva ezredesként vesz részt a német–olasz
tiszti bizottság ülésein, a románok mégsem kérik leváltását. A kato-
nai iratokban már 1940. IX. 17-én Werth Henrik gy. tábornok, a hon-
véd vezérkar főnöke elrendeli az Ördögkúton szeptember 9-én tör-
tént „állítólagos” atrocitások kivizsgálását, és 28-án értesítették is az
ügyről.65 A kivizsgálás eredménye nincs az iratok között, mint a
Szilágyippen elkövetett, Bedő Zsolt főhadnagy fegyverhasználatá-
63 MOL BM K-149. M. kir. rendőrség besztercei kapitánysága 27/7/1941.
64 Erdély a hadak útján. i. m. 24. old.
65 HL VKF 1.oszt.eln.4752-4950 /I.89. 1940.
56
nak jogosságáról szóló jelentés, amely szerint „büntető bírósági ül-
dözésre jogalap nincs”.66
Található viszont egy érdekes, mondhatnánk irodalmi hangulat-
jelentés a német–olasz tiszti bizottság magyar és román résztvevői-
nek kapcsolatairól a kolozsvári értekezleteken, és azt követően. „A va-
csora igen kellemes és jó hangulatban telik el – olvassuk az összekö-
tő tiszt beszámolójában –, mert az ülések alatti tárgyalás és kölcsönös
megértést mutató hangulat hatotta át az összes résztvevőket. A vacso-
ra 23 h 50 I-ig tartott, amikor a román részleg gk-kon szállodájába haj-
tatott. A magyar részleg még egy ideig ott maradt, hogy bevárja a visz-
szatérő gk-kat. Tudomásunkra jutott, hogy a románok nem a szállodá-
jukba hajtattak, hanem a Belvárosi kávéházban telepedtek le, s így a
magyar részleg elhatározta, hogy szintén a belvárosi kávéházba
megy, mint egy véletlen feketére. Így történt aztán, hogy a magyar
résztvevők, a román résztvevőkkel a kávéházban záróráig együtt ma-
radtak, amikor is aztán a románok most már tényleg szállásaikra haj-
tottak. A brassói német–olasz tiszti bizottság tagjai a román és a ma-
gyar öti. (összekötő tisztek) kíséretében, a vacsora után a Kristály mu-
latóba mentek, ahol záróráig együtt töltötték az időt.” (3–4. o.) „A ro-
mánok viselkedését egyszóval lehetne jellemezni: európai volt. (…).
Semmi ravaszkodás, vagy félre vezetési szándék, a románok megnyi-
latkozásaiban felfedezhető nem volt. Viselkedésüknek mintegy fo-
lyománya képen az ebéd, de különösen a vacsora, a legjobb hangu-
latban telt el, a nyugodt hangulatú értekezlet közben jelentették be
román részről azt, hogy a kolozsvári román konzul az értekezleten
résztvevő román kiküldötteket, következő nap vacsorára hívta meg.
(…) Az ebéd komoly méltósággal a kölcsönös megbecsülés jegyében
folyt le, amikor Jonescu román ezredes román nyelven beszédet
mondott.” Részlet következik a beszédéből: „Reméljük, hogy a mi or-
szágaink, Románia és Magyarország ezen értekezlet eredménye ké-
pen, tekintetbe véve azt a legteljesebb megértő jó akaratot, amelyet a
magyar részleg tiszt urai és azoknak vezetője Ákosy ezredes úr részé-
ről tapasztaltunk, határainkon a békés megértés szelleme fog érvé-
nyesülni, mellyel egyúttal meg van adva az a lehetőség is, hogy ma-
gunkat teljes odaadással, a mi nagy szövetségeseink oldalán, a legna-
66 HL I hdt. 2751/eln. – 1941. jan. 28.
57
gyobb veszedelemmel szemben, mely Európát valaha is fenyegette,
azzal a vörös ördöggel szemben keleten, melyet most széjjel zúzni
akarunk. Mert ha ez a veszedelem tovább fennmaradt volna, úgy Eu-
rópa békéjét és ebből következőleg a mi népeink békéjét is minden
munka, minden áldozat és minden megértés dacára, biztosítani nem
tudtuk volna. Köszönjük továbbá szívünk teljes melegével a kolozs-
vári német–olasz tiszti bizottságnak és vezetőjének, Sircana olasz őr-
nagy úrnak, valamint Ákosy ezredes úr vezetése alatt álló magyar
részleg urainak azt a vendéglátást és kedvességet, amellyel bennün-
ket ez alkalommal fogadtak. Végezetül kérjük DEHMEL alezredes
urat, hogy köszönetünket tolmácsolja a kolozsvári főkonzul úrnak,
szíves meghívásáért (stb.).”67 Az aláírt jegyzőkönyvön ott a magyar
tárgyaló delegáció vezetőjének neve: Ákosy Károly ezredes.
Románia Igazságügyminisztériumának Igazságügyi Igazgatósá-
ga, V. I. Stoican igazságügyi miniszter aláírásával, a háború után a
9093-5. II. 1947. számú átiratában kéri „Ákosi alezredes” és 233 társa
kiadatását,68 akiket a romániai Népbíróság háborús bűnök miatt el-
ítélt. 1947. évi május hó 2. napján a magyar igazságügyminiszter vála-
szol: „A magyar külügyminiszter úr eljuttatta hozzám az Ákosi alezre-
des és 233 társa magyar állampolgároknak háborús bűncselekmé-
nyek miatt leendő kiadatása ügyében 9093-5. II. 1947 száma alatt kelt
nagybecsű megkeresését. A megkeresés mellékletéből kitűnik, hogy
a kolozsvári népbíróság a kiadni kért személyekkel szemben jogerős
ítéletet hozott. A Budapesten, az 1945. évi október hó 17. napján lét-
rejött kiadatási megállapodás 4. pontja értelmében van szerencsém
ezért arra kérni Miniszter urat, hogy nagybecsű megkeresése érdemi
elbírálásának lehetővé tétele végett a vonatkozó jogerős ítéleteket
méltóztassék velem mielőbb közölni.”69
Egy átiratban, amelyet a m. kir. igazságügyminiszter küldött a
magyar külügyminiszternek, a következő olvasható: „Mielőtt a kiada-
tási kérelem érdemével foglalkoznék, eldöntendők volnának a követ-
kező előzetes kérdések: 1./ A vádlott távollétében hozott ítélet végre-
67 Az 1942. évi Február 9–12-én Kolozsvárott megtartott Bizottsági értekezlet anyaga, Olasz-Német
Tiszti Bizottság MOL K-70 1942-II-9/b, 344.
68 MOL XIX-J-1-k KÜM Románia. 49. doboz. Háborús bűnösök kiadatási ügyei 1945–1947.
30/c–101.509/10.a.-1947
69 MOL XIX-J-1-k KÜM Románia. 26.822/1947. I. M. VII. szám.
58
hajtása céljából van-e helye kiadatásnak, figyelemmel arra, hogy az
irányadó magyar jog /:a 81/1945.M.E. számú rendelet 6. §
5.900/1945.M.E. számú rendelet:/ akként rendelkezik, hogy a vádlott
távollétében meghozott ítéletet a vádlott kézrekerülése esetén az új-
rafelvétel szabályai szerint újból tárgyalás alá kell venni? (…) Buda-
pest, 1947. augusztus hó 1. napján.”70 Augusztus hó 8-ra értekezletet
hívtak össze, amelyen az ügyben a döntést újabb értekezletre halasz-
tották. A Román Igazságügyminisztérium 88194/1948 szept. 22. jel-
zéssel újabb átiratot küld, amelyben kéri Ákosi alezredes és 233 más
háborús bűnös kiadatását.71 A Magyar Igazságügyminisztérium érte-
síti a külügyminisztert 1948. december 15-én írt átiratában: „Tisztelet-
tel értesítem Miniszter urat, hogy a román kormány által előterjesz-
tett kiadatási kérelemhez mellékelt anyag feldolgozása folyamatban
van.” Közben egy másik kiadatási üggyel kapcsolatosan a következő
állásfoglalás olvasható: „Tekintettel arra, hogy a kolozsvári népbíró-
ság tömegesen ítéli el a magyar nemzetiségű egyéneket (a bukaresti
és kolozsvári népbíróság által elitélt összes vádlottak 2/3-a magyar
nemzetiségű), nem kívánatos ilyen ügyekben a román kormányt
megkeresni. Ajánlatos volna ezzel szemben bukaresti missziónkat
utasítani, hogy ilyen esetekben a Magyar Népi Szövetségtől kérjen in-
formációkat. Budapest, 1946. július 10.”72
A fentieket röviden összefoglalva: az Erdélyt felszabadító magyar
királyi hadsereget nem békés bevonulásra, hanem háborús helyzet-
ben történő helytállásra, a terület megszállására és katonai elfoglalá-
sára készítették fel. Előre jelzett szabotázs akcióktól, az ellenség hiva-
tásos és paramilitáris egységeinek, valamint az ellenségnek tekintett
kisebbségeknek az ellenállásától tartottak. A feszült hangulatban a hí-
rek összekeveredtek a rémhírekkel, és súlyos katonai következmé-
nyekhez vezettek. A katonaságnak jogában állt megtorló intézkedé-
seket hozni. Politikai céljaik között szerepelt a terület megszállása so-
rán katonai közigazgatást bevezetni, és egyúttal megbízható magyar-
országi tisztviselőkkel benépesíteni a térséget. A katonai közigazga-
70 MOL XIX-J-1-k KÜM Románia. 55.312/1947. I. M. VII. szám.
71 MOL XIX-J-1-k KÜM Románia. 125.868/8-1948.
72 MOL XIX-J-1-k KÜM Románia. 101.009/10a-1946.
59
tás a 470/1940. szeptember 14-i rendelettel megtiltotta a menekültek
befogadását az országba, és szabályozták „a nemkivánatos elemek
(zsidók, cigányok) beszivárgásának meggátolását”. A „másodrendű
állampolgárnak” tekintett zsidó értelmiségiek (orvosok, jegyzők)
azonnali leváltásával, a zsidó kézben levő egyes gazdasági vállalkozá-
sok keresztényeknek való átadásával megelőzték – tehát törvénytele-
nül jártak el – a magyarországi, a zsidók közéleti és gazdasági térfog-
lalásának korlátozásáról szóló 1939. IV. t. c.-nek a későbbi (1941-es)
kiterjesztését a visszacsatolt erdélyi területre. Ezt a törvénytelen hely-
zetet csak később kodifikálták. A katonai közigazgatás céljai között
szerepelt a román lakosság megfélemlítése, túszok ejtése és interná-
lása, egy bizalmi-besúgói hálózat kiépítése, amelyik a rendőrségnek
és csendőrségnek köteles volt jelenteni minden politikai eseményt
és a lakosság hangulatát, viszonyulását a politikához, vezetőkhöz és a
hadsereghez. Bármennyire „megértők” voltak a felszabadított ki-
sebbségi magyarok sérelmei iránt, igyekeztek meggátolni az önké-
nyes bosszúállást. Az 1940–1944 közötti rendőrségi jelentések politi-
kai szempontok szerint készültek. A rendőrkapitányságok a beépí-
tett politikai informátorok és detektívek hozzájuk eljuttatott beszá-
molói alapján az alábbi szempontok szerint, tematikusan csoporto-
sítva továbbították a Magyar Belügyminisztérium felé a megfigyelt te-
rület lakosságának politikai erővonalait: 1. Szélsőséges, jobboldali
politikai pártok, Nyilaskeresztes párt, Magyar Megújulás Pártja, más
jobboldali nemzeti pártok; 2. Volksbund; 3. Szociáldemokrata Párt;
kommunisták; 4. Nemzetiségi mozgalmak; 5. Az állami és társadalmi
rendet, valamint az ország külpolitikai és gazdasági érdekeit veszé-
lyeztető cselekmények; 6. Külpolitikai, nemzetvédelmi, vagy katonai
értesülések, 7. Zsidók; 8. Szektamozgalamak (Jehova tanúi); 9. A ma-
gyar nemzet megbecsülése és a honvédség elleni uszítás stb. Emellett
állandóan jelenteniük kellett a lakosság általános hangulatát és a ho-
zott konkrét intézkedéseket, eljárásokat, internálásokat. Az önfel-
mentő magyar képzelettel ellentétben, amelyik szerint a románokkal
ellentétben, a bevonuló magyarok a civilizált, nyugati polgári bánás-
módot vezették be Erdélybe, a magyar rendőrség és csendőrség nem
a demokrácia védelmét szolgálta, hanem politikai megfigyelő és
megtorló szerepet töltött be nemcsak a későbbi nyilasok, de már
Horthy Miklós Legfőbb Hadúr idején is.
60
2. Kutatói szempontok
Az erdélyi kérdés 1940–44-es időszakára vonatkozó magyar kutatá-
sokban, az utóbbi időben több, egymással szembenálló elméleti
megközelítést figyelhetünk meg, amelyek próbálnak eligazodni a
múlt tényei között és szeretnének magyarázatot találni a korabeli ese-
mények ideológiai, szemléleti okaira.
Az egyik felfogás szerint, a magyar nemzeti gondolkodást az vezet-
te a tragikus összeomláshoz, hogy – bár Erdély ősi magyar föld volt,
amelyet elcsatoltak tőlünk, de – a magyar politikai hatalom engedett az
Erdélyből áttelepült, „egykor kisebbségi politikusok revizionista
nézeteinek73 (Teleki Pál, Bethlen István, Ravasz László)”, valamint Ma-
gyarországon is a politikusokhoz kapcsolódó Erdélyi Párt revizionista
törekvése érvényesült. E szerint, az erdélyi politikusok szemléletének
a lényege a magyar revízió kiterjesztése volt; törekvésük a teljes Erdély
visszacsatolása és a másik nemzettel szemben, elsősorban a románok-
kal, mint ősi veszélyforrással, történő konfrontáció és leszámolás. Ma-
gyarország tragédiája, hogy az erdélyi (felvidéki, kárpátaljai, délvidéki
stb.) befolyás miatt, mindent ennek a revizionista célnak rendelt alá a
magyarországi politika. Ennek érdekében bármilyen külső támogatást
elfogadtak, elsősorban a háborús Németországét.
Amint a fentiekben is láttuk, ez az érvelés, amellett, hogy számos
tényezőt nem vesz számításba (például azt, hogy Teleki Pál nem élt
kisebbségi sorban, vagy azt, hogy az Erdélyben 1940–44 között szer-
vezett Erdélyi Párt képviselői név szerinti meghívásos alapon vettek
részt a magyar országgyűlés ülésein, tehát magyarországi meghívás-
nak tettek eleget stb.), a hitleri Németországot nem a visszacsatolt te-
rületek miatt támogatta a magyar politika. Mindezeken túl, ebben a
szemléletben szintén érvényre jut az önfelmentés és a felelősség áthá-
73 Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika
szemléletváltása 1940–1944 között, in: Limes, 2006. 2. 43–73. old.
61
rításának, nem bevallott, de annál elevenebben ható gondolata. En-
nek a szemléletnek a velejárója, hogy Észak-Erdély visszacsatolása
mindaddig pozitív jelenség volt, amíg a német hadsereg 1944. márci-
us 19-én el nem foglalta az országot, és ez okozta a magyarság, vala-
mint a nemzetiségek, elsősorban az erdélyi zsidóság vesztét. Pozitív
tettként emlegetik a vészkorszakból, hogy a zsidóság törvényen kívül
helyezése ellen szót emelt Erdély értelmiségének elitje, például Már-
ton Áron, aki szóvá tette az embertelenséget és azok a politikusok
(Mikó Imre, Nyirő József stb.), akik összeköttetéseik révén a nyilasok-
nál kijárták egyes erdélyi „magyar-zsidó” íróknak és az Országos Ma-
gyar Párt egykori politikusainak a zsidótörvények, és így a megsem-
misítés alóli mentesítésüket. Következtetéseik egyik lényeges vonása,
hogy a többnemzetiségű Erdélyben, nem kellett ahhoz bevonulnia a
magyar közigazgatásnak, Magyarországhoz hasonlóan hatott az anti-
szemitizmus ideológiája. Sőt, éppen elsősorban az erdélyi politiku-
sok követelték az erdélyi zsidó vagyon keresztény kézbe történő át-
adását (Páll György)74, a budapesti zsidó vagyon megőrzését, és nem
Horthy politikájának volt ez a része. A feltételezés, hogy vidéken erő-
sebb volt az antiszemitizmus, mint Budapesten, egyesek szerint, ma-
gyarázat lenne arra, miért volt tökéletes a zsidók deportálása 1944-
ben Erdélyből, miközben a budapesti zsidóság egy része megmene-
kült. Tehát: elsősorban az erdélyiek a hibásak mindenért. Ennek el-
lenkezőjét fejti ki Sebők János, aki szerint Horthy „szelektív antisze-
mitizmusa nem általában a zsidók, hanem csak a szegény, ’haszonta-
lan’, ’jöttment’ (…) kiszsidók ellen irányult, akiknek jelentős részük a
visszacsatolt területeken éltek”.75 Ugyanezt a véleményt fogalmazza
meg Tibori Szabó Zoltán, aki szerint „a kormányzó csak a gazdag bu-
dapesti zsidók megmentésében mutatkozott érdekeltnek”.76
A másik megközelítés abból indul ki, hogy Magyarországon, az
első világháború területvesztése és a forradalom miatt létrejött politi-
74 „a miniszterelnök bejelentette a zsidók fokozott meggazdagodását vagyonadó formájában (sic!)
és a katonaköteles zsidóknak munkaszolgálatra való kivétel nélküli bevonását, nemkülönben a
nagy zsidólakások igénybe vételét a lakásmizéria keresztény magyar szenvedőinek számára.
Mindehhez az Erdélyi Párt és a benne tömörült magyarság szíve mélyéből tapsolt Magyarország
miniszterelnökének.” Páll Györgyöt idézi Bárdi: i. m. 63. old.
75 Sebők János: A fehér ló tulsó oldala. In: Élet és Irodalom, 2007. március 9. 4–5. old.
76 Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál megzsgyéjén. i. m. 44. old.
62
kai bizalmi válságot a magyar revizionista politikával akarták ellensú-
lyozni. Ez kihatott Erdélyre is. A kisebbségi élet első szellemi irányza-
tának időszakával, a Kós Károly-, Kuncz Aladár- és Tabéry Géza-féle
transzilvanista felfogással – amelyik több nemzet hazájaként, a svájci
modell szerint képzelte el Erdély jövőjét – szemben, a két világhábo-
rú között létrejött „transzilvanizmust” sajátosan magyar, etnikai alapú
kisebbségi sérelmi létállapot ideológiájaként fogták fel. A transzilva-
nizmusnak, mint „magyar” transzilvanizmusnak a felfogása volt az
ideológiai és érzelmi alapja Magyarországon és Erdélyben egyaránt
annak a szemléletnek, amelyik a magyar kisebbségi létállapotot a ma-
gyar nemzetállam újbóli kiterjesztésével,77 a terület visszacsatolásával
akarta megszüntetni. Ez a szemlélet, amelyik egyetlen nemzetnek az
uralkodói jogát ismerte el Erdély területén, egyenesen vezetett a terü-
leti visszacsatolást, mint „magyar igazságot”, érvényre juttató követe-
léshez. A „magyar transzilvanizmusként” felfogott szemlélet vezetett
oda – Ligeti Ernő megfogalmazása szerint –, hogy a magyarországi
könyvpiacon az „óriási apparátussal dolgozó pesti kiadó már nem
vállalja azt az erdélyi célkitűzést, amely életlehetőséghez egyaránt kí-
vánt juttatni lírikust és prózai írót, népies és urbánus szellemiséget.
Nem volt ínyére a ’humanista’ irodalom kitenyésztése sem, mert ab-
ból akadt Budapesten is elég”.78 A kiadást és terjesztést, a különböző
műfajokat és művészeti ágakat, sőt az erdélyi képzőművészettől az
egész szellemi életig mindent alárendeltek a nemzeti propagandára
épülő üzletnek: „az ország minden részében ténfergő árvalányhajas-
had cséplőmunkájá”-nak. A magyarországi hivatalos politika a ki-
egyezéstől az I. világháborúig tartó időszak befogadó nemzeti politi-
kájával szemben, már az 1920-as Numerus clausus bevezetésétől
kezdve, a kirekesztő nemzeti szemléletet juttatta érvényre, amelynek
szerves következményei voltak a harmincas évek második felében
hozott zsidótörvények, amelyeket Észak-Erdély visszacsatolása után
77 „Elemi erővel tört fel az érdekelt nemzetekben a parancsoló követelés, az elszakítottakban pe-
dig a kiírthatatlan vágy, hogy az egy nemzeti közösséghez tartozóknak egy politikai testté,
imperiummá is kell összeforrniok, jobban mondva visszaforrniok”; „a nemzeti közösség nem
azonos többé a liberális humanizmus érvényesülési módokat glorifikáló patriotizmusával, ha-
nem a sajátos kollektív természet és szellem, a sajátos fajképi adottságok és értékek öntudatos,
szervezett, élő egységét jelenti.” Makkai Sándor: Nemzet és kisebbség. (Kir. Magy. Egyetemi
Nyomda), Budapest, 1939.
78 Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Fraternitas R.-T. Kolozsvár (1941.) 164. old.
63
kiterjesztettek erre a területre is. Ez később megteremtette a jogi le-
hetőséget arra, hogy a német megszállás után Észak-Erdélyt „zsidóta-
lanítsák”. Ennek a szemléletnek esett áldozatául maga Ligeti Ernő is,
aki 1943-ban Magyarországra menekült, itt a nyilasokhoz közelálló
erdélyi politikusok, a kisebbségi magyarságért folytatott küzdelme
miatt, Horthyhoz fordulnak a zsidótörvények alóli mentesítése
ügyében,79 de 1945 januárjában, feleségével együtt meggyilkolják
Budapesten.80
A fenti, egymásnak sokban ellentmondó elméletekben van egy
közös: a konfrontatív nemzeti szemlélet kiterjesztése. A konfrontáció
ezúttal már nemcsak a szemben álló nemzetek felé irányul, hanem az
úgynevezett „anyaország” és a visszacsatolt területek magyarságának
egymáshoz való viszonyára is kiterjed.
Ez a szembenállás megfigyelhető a román nemzeti képzeleten
belül is, az erdélyi románok és az ókirályságbeliek egymást okolják a
hibák elkövetéséért, és csak a közös nemzeti veszélyérzetben talál-
nak egymásra. Mivel az Erdély-kérdés kapcsán alapvetően két nem-
zetállam, a magyar és a román vetélkedésének területéről van szó, de
a korabeli létállapot megértéséhez elengedhetetlen az abban az idő-
ben leginkább üldözött néphez, a zsidósághoz való viszonyulásuk
elemzése is, elérkezett végre az ideje annak is, hogy figyelembe ve-
gyük azokat az irodalmi-ideológiai nemzeti álláspontokat, amelyek
érzelmi-elméleti hátterül szolgáltak a történelmi eseményekhez. En-
nek megfelelően egyik első vizsgálódási szempontunk az, hogy a
79 Marosi Ildikó számos erdélyi zsidó író megmentéséről számol be Ligeti Ernő: Súly alatt a pál-
ma című könyv-utószavában. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004. Az adatokat még
nem igazolta a történelemkutatás.
80 Ligeti Ernő: i. m. kötetéhez Pomogáts Béla írt előszót. A tanulmány Ligetinek csak a születési dá-
tumát említi (1891. február 19.) és azt, hogy „az erdélyi magyar zsidóságból származott, amelyet
mindig mély elkötelezettség fűzött a magyar közösséghez és a magyar kultúrához, amely a két
világháború közötti kisebbségi korszakban áldozatos munkával szolgálta az erdélyi magyar
megmaradás ügyét”. A halálát nem említi. Az utószóban Marosi Ildikó, Sőni Pálnak Ligeti Ernő:
A kék barlang és az Idegen csillag. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. című kötetéhez írt be-
vezetőjéből idézi, hogy 1945. január közepén a nyilasok a Jókai térre hajtják a Ligeti családot és
lelövik. Csak a fia menekül meg. Utóbb Marosi Ildikó kideríti, hogy nem a Jókai téren, hanem a
Liszt Ferenc téren ölték meg. Lásd: Marosi Ildikó: A fedélközi utas palackpostája. In: Ligeti: Súly
alatt a pálma. Pallas-Akadémia, i. m. utószó. Ennek egy másik leírását is olvashatjuk: Marosi Il-
dikó: Kis/Ligeti/ Könyv, A fedélzetközi utas elsüllyedt világa. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csík-
szereda, 2002. 5–32. old.
64
konfrontatív eseményeket nem lehet csak az egyik nemzet optikáján
keresztül szemlélni. Ezért fordultunk a párhuzamos elemzések mód-
szeréhez, a nagy-román és a nagy-magyar kisajátított tér elméletének
irodalmi vetületeivel foglalkozunk jelen tanulmányunkban, egy kon-
frontatív erdélyi román, és egy hasonló erdélyi magyar író elemzésé-
vel. Annak ellenére, hogy mindkét nemzeti képzelet mellékesnek
tartja ebben a szemléletben a zsidósághoz való viszonyulást, tagad-
ják, hogy ez bármit változtatna az egyetlen „igazság” birtoklásán,
mindkét szemlélet csak a saját nemzetének túloldalon maradt részét
tekinti kisebbségnek, nemzeti-kisebbségi és humanitárius szempont-
ból mégsem hanyagolható el a kisebbségre (mint általános kategóri-
ára) és a zsidóságra történő utalások elemzése. A kérdés azért is bo-
nyolult, mert azt tapasztaljuk, hogy bár a román és a magyar kölcsö-
nös, egymást kizáró szemlélet ellenére, a legnagyobb tragédiát ab-
ban a korban, a teljes megsemmisítésre törő ideológia gyakorlatát
nem a magyar és a román, hanem tömegméretekben a zsidóság szen-
vedte el Észak-Erdélyben, Magyarországon és Romániában. Ennek el-
lenére, mindkét konfrontatív fél a másik zsidóellenességével szeret-
né bizonyítani az ellenfél démonizálását és saját ártatlanságát. Az
egyes nemzeti ideogrammákba szervesen beépült közéleti ideológi-
ákról, megszavazott törvényeikről, saját fegyveres (katonai, rend-
fenntartó és megtűrt félkatonai) alakulataiknak a tetteiről szeretné-
nek megfeledkezni, illetve azokat mentegetni. Ez különösen szembe-
tűnő az irodalmi művek összehasonlításakor.
2.1 Kié az igazság?
A nemzetek, népek, egymásnak ellentmondó csoportok konfrontáci-
ójáról szóló tanulmányokban a legtöbbször arra keresik a választ az
írók, történészek, pszichológusok és kutatók, hogy vajon mi az, ami
az egyes nézetek, csoportok (nemzetek) ideológiájában eltérő, meg-
különbözteti őket egymástól. A egymással szembenálló felek között
keresik az igazságot. Illetve azt keresik, hogy kié „az igazság”? Ez azt
a látszatot kelti, mintha az igazságot egyoldalúan birtokolni lehetne.
De az igazság igen elvont és bonyolult fogalom. Azt is mondhatnánk:
fikció. Ez még inkább igaz a történelmi, vagy jogi, vagy erkölcsi igaz-
ságra hivatkozó irodalomra. A jog ugyanis nem „az igazságra” épül,
65
hanem arra a kompromisszumra, amelyet a felek (társadalmi erők,
csoportok, pártok, hatalmak) kialakítanak egy bizonyos időben, és
ezt egy olyan tárgyalási minimumként fogadják el, amelyet aztán,
jobb szó híján „törvényes igazságnak”, vagy megállapodásnak nevez-
nek el. Ezért a – jogi, történelmi, filozófiai, etikai stb. – „igazságot” ko-
ronként újra kell alkotni. Újból és újból létre kell hozni az igazság
kompromisszumát. Ha elfogadjuk azt, hogy az igazság mindössze
egy megegyezésen alapuló fikció, akkor közelebb jutunk ahhoz is,
hogy a „történelmi igazságot” is fikciónak tekintsük, és azt mondjuk,
hogy a felek (ellentétes törekvésű nemzetek, népek, gazdasági cso-
portok) időről időre megegyeznek bizonyos alaptények elfogadásá-
ban, amelyeket „történelmi igazságként” fogadnak el. Ebből kiderül,
hogy az igazság relatív, korhoz kötött, és állandóan újabb és újabb
egyeztetésre ösztönöz.81
A fenti gondolatmenet igen lényeges eleme, hogy a felek: egyez-
tetnek. Mi van abban az esetben, ha a felek nem óhajtanak egyeztet-
ni? A válasz egyszerű: akkor nincs igazság. Akkor gyűlölet van, rom-
bolás, pusztítás, terrorizmus, háború. Évszázadokon keresztül sokan
feltették a kérdést: mi vezet a konfrontatív helyzetekhez, az igazság
nélküli, a kompromisszum keresése nélküli összecsapásokhoz? Mai
szemmel nézve, úgy látjuk, hogy nem a különböző igazságok ellen-
téte, hanem a mindkét oldalról, azonos intenzitással kisajátított igaz-
ság ideológiája: a hasonlóság az oka a konfliktusoknak. Ezért a kisa-
játított ideológiai (történelmi, nemzeti, vallási stb.) igazságokban
nem azt kell keresni, ami elválasztja ezeket egymástól, hanem azt,
hogy miben hasonlítanak egymásra: módszereik, céljaik, vagy akár
stílusuk. Mert a kisajátított igazságok ellentétes táborainak megszál-
lottjai nagyon is hasonlóak, és mindnyájan ugyanazt a megoldást
közvetítik híveik felé: a másik fél megsemmisítésének indulati, tudati
érveit.
Jelen tanulmányom célja és kiindulópontja tehát a nemzeti iro-
dalmi művekben (jelen esetben egy román és egy magyar szerző írá-
saiban) a különböző nemzetek ellen feszülő konfrontatív szemlélet
81 „Ma úgy hisszük, nincs a történelem megértésében egyetlen és kizárólagos érvényű igazság.
A különböző vélemények közül mindenkinek magának kell kiválasztani a hitének, világnéze-
tének és erkölcsének megfelelő álláspontot, s számára az lehet az igazság” – Írja Romsics Ignác:
Mi a történelem, hogyan és miért mondjuk el a múltbeli eseményeket? In: Korunk, 2002. 12., 128.
old.
66
mögött fellelhető módszertani, stilisztikai, elvi hasonlóság megkere-
sése. Nem arra keresem a választ, hogy melyik csoportnak, nemzet-
nek, hatalmi ideológiának van igaza. Arra sem törekszem, hogy taná-
csot adjak, vagy hogy eldöntsem, melyiket kell követni „az egyetlen
igazság” kivívásának győzelme felé vezető úton. Hanem azt, amiben
az egymásnak ellentmondó nézetek hasonlatosak, s feloldhatatlan
szembenálláshoz és a kompromisszum megtalálása helyett további
konfrontációkhoz vezetnek.
Miért érdekel minket, hogy mi ezekben a nézetekben a közös, és
nem az, hogy kinek van igaza? Azért, mert amikor a nemzetek, nem-
zetiségek, vagy egyetlen nemzeten belül is a különböző ideológiák hí-
vei eljutnak a kompromisszumok tagadásához, a feloldhatatlannak
látszó konfrontatív állapothoz, akkor megszűnik az igazság, és érve-
lésük lényegének megközelítése, a kizárólagosság hibái inkább a ha-
sonlóságban fedezhetők fel, nem a különbözőségben. A konfliktus el-
kerülésének módja nem az, hogy elméletileg kimutatjuk miben tér-
nek el egymástól a különböző ideológiai igazságok, mert ha nagyon
eltérnének egymástól, akkor már szinte nem is kerülne sor nyílt kon-
fliktusra. Ezért a nemzeti, csoport-, vallási, hatalmi konfliktusokban
mindig az érvelés szimmetriája az, ami mindkét oldalról elvezet a
konfliktus kirobbanásához, és úgymond más utat már egyik sem tud
elképzelni, mint saját igazának a kizárólagos győzelmét a másik felett.
Most mindössze két példát említek elöljáróban arra, hogy a fikci-
ónak tekintett történelmi „igazságra” mint ideológiára történő hivatko-
zás mennyire korfüggő, kényes, és igazságérzetünket próbára tevő bo-
nyolult jelenség. Az egyiket Miskolczy Ambrusnak, a jeles román–ma-
gyar irodalom és történelem kitűnő történészének egyik könyvéből
idézem, a másikat Tamási Áron Szülőföldem című írásából.
Miskolczy a következőképpen bizonyítja a XIX. századi magyar
politikus és tudós, a nemzeti liberális Teleki László érvelésének eré-
nyeit és igazát:
„Teleki László tehát nyugodt lelkiismerettel képviselhette a libe-
rális magyar nemzetiségpolitikát. (…) Amikor Vízakna követe az orto-
dox vallás törvényes jellegét elismerő törvényjavaslatot sürgetett, ak-
kor így támogatta: »Csupán egy tekintetből lehetne ezt ellenezni; a
67
magyar nemzetiség fenntartása tekintetéből. De teljesen meg vagyok
győződve, miként soha igazságtalan rendszer és jogtalan eszközök
által nemzetiséget gyarapítani, előmozdítani nem lehet: egy oly rend-
szer pedig minélfogva oly nagy számos felekezet, milyen a görög
nem egyesülteké, minden politikai jogokból kirekesztetnék, a lehető
legigazságtalanabb, legtermészetellenibb volna.«
Teleki – teszi hozzá Miskolczy – elutasítja azt az érvet, hogy azért
nem tanácsos elismerni az ortodoxiát, mert az – egykorú fordulattal
– nemzetiséget pótol, és ez másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy
az adott helyzetben sajátos belső kohéziót biztosít az állammal szem-
ben, és így az ortodoxok nem tudnak vele azonosulni. Ezért – fejti ki
Teleki – bizonyára nincs csalhatatlanabb mód egy nemzetet a másik-
hoz édesgetni, egy nemzetiséget az országban levő fő nemzetiséggel
kibékíteni, s ebbe úgy szólván beleolvasztani, mint a polgári jussok-
bani részesítés” – és ez által elérhető, hogy „az oláhok nálunk végre
magyarokká váljanak.”82
Ha az idézet vége felől közelítjük meg ezt az általánosan elterjedt,
a legtöbb nemzetállami törekvésű, államalkotó népnél fellelhető, befo-
gadó nemzeti liberális gondolatot kifejtő megfogalmazást, és a román
kisebbségi, sérelmi politika „nemzeti igazságai” felől értelmezzük, ak-
kor Teleki – jóllehet a liberális elvekre hivatkozik és azzal a céllal érvel,
hogy megvédje a románok sajátos (vallási, nemzeti) jogait – ugyanazt
a célt fogalmazza meg, mint a konzervatív ellentábor: a románok „el-
magyarosítását”. Román szempontból tehát, éppen a megfogalmazott
cél miatt, elmosódik a két szembenálló magyar politikai törekvés kö-
zötti határvonal. Nincs különbség a között, hogy az egyik a sajátos em-
beri jogokkal, türelmi politikával, a nemzeti, vallási és egyéni szabad-
ságjogok biztosításával akarja rokonszenvessé tenni az asszimilációt, a
másik pedig tiltással, erőszakkal, hatalmi szóval akarja megvalósítani
ugyanazt a célt: a nemzetiségek beolvasztását.83 Abban feltétlenül iga-
82 Miskolczy Ambrus: Határjárás a román–magyar közös múltban. Lucidus Kiadó, Budapest,
2004. 282–283.
83 Még a későbbi években is megmaradt a magyar nemzeti asszimiláció két, egymástól eltérő, de
azonos célt szolgáló ideológiája: „A nemzetiségi kérdésben az 1910-es években egyetlen magyar
nacionalista sem jutott túl Apáthy (István) álláspontján”, amely szerint: „mindenkinek egyenlő
jogokat, de az egységes magyar állam érdekében mindenféle nemzeti önkormányzat, minden
nemzetiségi jog nélkül”. Lásd: Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat. Nacionaliz-
mus és progresszió a század eleji Magyarországon. Magvető, Budapest, 1978, 103. old.
68
za van Miskolczynak, hogy a liberális szemlélet, amelyik az emberre
bízza a választás lehetőségét, és biztosítja a befogadás jogát, sokkal em-
berségesebb, korunk igazságérzetéhez is közelebb áll, mint az a kon-
zervatív és neokonzervatív, elutasító álláspont, amelyik csak a nemzeti
kirekesztést, az idegenek kiűzését, vagy a feltétlen behódolásukat hir-
deti a kisajátított nemzeti tér, és a kizárólagos (akár nemzeti) hatalom
megszerzése és fenntartása érdekében. Ennek ellenére, a fenti Teleki-
idézet bármikor felhasználható nemcsak a magyar liberálisok, hanem
az „összmagyar” politikai törekvések ellen folytatott román kisebbségi
sérelmi vitákban, mint az „igazság” megtagadása.
A másik történet már a revans korszakába vezet: a két világháború
közötti román nemzetállamba. Abban is megfigyelhető a két eltérő, a
befogadó és a kirekesztő nemzetszemléleti módszer, de azonos a cél-
tételezés is. Tamási Áron szabadjegyet kap a „román” „Vaida Sándor”
(román nevén: dr. Alexandru Vaida-Voevod) egykori román miniszter-
elnöktől. Három erdélyi írónak egész esztendőre szóló elsőosztályú
vasúti szabadjegyet küldött a politikus. Ez a liberális gesztus óriási di-
lemma elé állította Tamási Áront. Visszautasítsa-e az elnyomó román
hatalom emberének feléje irányuló megtisztelő gesztusát, vagy ne? Vé-
gül azzal nyugtatja meg a lelkiismeretét, hogy jóra használja fel a hata-
lom ajándékát, magyar nemzeti célra: beutazza és leírja a szülőföldjét.
Már amint felül a vonatra rátör a kisebbségi lét pszichózisa. Észreveszi,
hogy románok közé került a fülkében, akik román lapokat olvasnak. A
kisebbségi pszichózis kérdésfelvetése: vajon előveheti-e ő is a magyar
újságokat, vagy nem? A pszichózist tökéletesen leírta Franz Kafka A per
című regényében, amelyben a főhős már nem tudja eldönteni, hogy
mire terjedhet ki a hatalom tiltása, és mire nem. A letartóztatott úgy vé-
li, hogy ha már megvonták a jogait, letartóztatták, akkor a hatalom min-
denre kiterjedhet, talán már nem is járhat a járdán.
Tamási félelmének is lényeges mozgatója a kisebbségi létezés ir-
racionalitásának kényszerítő hatalma, amihez hozzájárult a székely
közösségi előtapasztalat. Nem jó, ha az ember kiválik a közösségből,
nem jó, ha idegen, nem jó, ha kisebbségi. És még rosszabb, ha ezt
tüntetően, provokatívan hangoztatja mások előtt. Elnyomó, idegen
nemzeti hatalmi légkörben, általános kisebbségi védekező magatar-
tási kísérlet az, hogy a kisebbségi úgy érzi, ha nem nyilvánul meg, ak-
kor talán nem tudják meg róla, hogy ő más, észrevétlenül beolvadhat
69
a látszólagos többségbe, az író hasonlatával: zöld, mint a levelibéka.
Akkor talán nem foglalkoznak vele, nem válik céltáblává. Ez nem
egyetlen kisebbség, ez általánosan „a” kisebbségi léthelyzet pszichó-
zisa. Ezeket Tamási nem fogalmazza meg, csak gesztusszinten sugall-
ja: elővenné a magyar újságot, meg nem is. Végül, a kisebbségi – ki-
sebbrendűségi – félelmei ellen mentséget, támaszt és gyógyszert ta-
lál. Idézzük: „Elé az értelemmel tehát, amit eszményekhez és igaz-
ságra neveltem mindig. Vizsgálja meg szigorúan az ösztön rugóit,
amelyek ellene indulának el; világítsa meg a rejtelmeket, bíráskodjék
és ítéljen ebben a dologban, hiszen a kisebbségi élet legbensőbb lé-
nyegéről van itt szó. Ha a más nyelvű kisebbségeket nem számítom,
mi magyarok is másfél millió számban éljük ezt az életet. Vizsgáljuk
meg tehát ezt a cseppet, ami a tengerből való, s már mondom is:
Igen, Erdély földje ez; s te is erdélyi vagy. Nem jövevény, ki sóval
vagy arannyal kalmárkodni jött volna ide. A nép, amelyből szárma-
zol, már itt volt ezer esztendővel ezelőtt. S ha igazuk van a tudósok-
nak, az avarok maradványai a székelyek, akkor itt volt azelőtt is. Nem-
zetséged sem habozott soha, hogy más országnak jobb földjét kíván-
ta volna lakóhelyül, hanem ezt védte tatárral, némettel és muszkával
szemben. S most ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden
szólasz ezen a földön; s még úgy jársz a legjobban, ha nem válaszol-
nak, mert puszta léted kellemetlen és izgalmat idéz fel.”84
A történelemben megtalált tér és nemzeti nagyság mítosza,
amelyhez az erkölcsi nagyság tudata társul, lelki támaszt, erőt nyújt a
kisebbségi félelmektől szenvedőnek, hogy a képzelt múlt nagyságá-
ba menekülve ellenálljon és legyőzze a kirekesztettség nyomasztó ér-
zését. A racionális érvként felhasznált spekulatív történelmi érvekre,
vagy akár mítoszokra épülő magyarázat egyszerre mankó, pótszer és
nélkülözhetetlen érzelmi támasz a belső és külső egyensúly megte-
remtésének lelki folyamatában. Többszörös és többirányú hatása el-
bódítja az egyensúlyát vesztett tudatot, mint a drog vagy az alkohol,
és hasonló módon is hat. Egyénenként más és más cselekvésre ösz-
tönzik az érvek a különböző lelki alkatú kisebbségieket. Természete-
sen itt nem csak az egyik társadalmi csoport (jelen esetben a kisebb-
ség) pszichózisáról van szó. Ahol ezek a tünetek megjelennek – va-
84 Tamási Áron: Szülőföldem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990, 10–11. old.
70
gyis az, hogy a kissebségek nem merik kinyilvánítani, vagy nem nyí-
lik lehetőségük arra, hogy kinyilvánítsák különbözőségüket, és ezt a
többségiek nem tekintik természetes állapotnak, mert a különbözés
esetleg megaláztatáshoz, kirekesztéshez vezet –, ott az egész társada-
lomra jellemző, hogy valamilyen tudati-indulati pótszerhez folyamo-
dik, jelen esetben spekulatív mitikus történelmi mankókra támaszko-
dik a védekező. Abban a társadalomban, amelyikben a „történelmi
igazságnak” nevezett ideológiai fikció, a mítoszokig menő érvelés
helyettesíti a kompromisszumkeresést, az általános emberi jogok vé-
delme vagy tagadása érdekében, a kirekesztés szándékával, vagy ép-
pen ellene küzdve, az a társadalom beteg. Ott bármi megtörténhet.
Ott nem csak kisebbséginek nem jó lenni, de többséginek sem.
Végül Tamásit lelkileg és tudatilag megerősíti a „történelmi” érv.
Legyőzi félelmét és előveszi a magyar újságot. A románok ránéznek,
és most következik be az igazi fordulat: nem történik semmi. Kiderül,
hogy az egész heroikus lelki vívódás, mérlegelés, érvelés mind fölös-
leges volt. Hősies tüntetésének, a magyar újság megmutatásának
nem lett semmi következménye. Persze, hangsúlyozzuk, ez lenne a
természetes állapot. Ezekből a természetes állapotokból kellene kiin-
dulni a kompromisszumkeresés folyamatában. Nem abból, hogy a ki-
sebbségi létben minden szimbolikussá, hősi gesztussá válik, és zász-
lóbontásként, idegen hadsereg bevonulásaként, birtokháborításként
hasson, ha valaki más nyelven ír vagy olvas. De a mitologikus törté-
nelmi szemlélet ideológiájára épülő, nemzeti pszichózisban szenve-
dő társadalmakban ennek az ellenkezője is megtörténhet. Például az,
hogy az „idegent”, a kisebbségit felszólíthatják, hogy ne akarjon fel-
tétlenül különbözni! Olvasson a többség nyelvén! Vagy akár tettleges-
ségig fajulhat: üljön más osztályra, más vonatra, szálljon le! Szélsősé-
ges esetben akár le is dobhatják a vonatról.
Tamási csak a félelmek gesztusát és egyik lehetséges pótszerét ír-
ja le. Wass Albert és román ellenpéldái Doru Munteanu (Duminică
Mare, Vinerea Neagră), Ion Lăncrănjan (Cuvînt despre Transilvania,
Toamna fierbinte), Eugen Uricariu (Rug si flacăra), Francisc
Păcurariu (Labirintul), D. R. Popescu (Oraşul ingerilor), Pop Simion
(Student la istorie), Mircea Vaida (Vînătoarea de vrăjitori) stb. mindig
a szélsőséges helyzetben megtörtént cselekvésből indulnak ki: a má-
71
sikat ledobták a vonatról, lefejezték, kibelezték, kerékbe törték, az el-
lenfél csecsemőjét megölték még az anyja hasában, nemzeti összees-
küvést szerveztek ellenük. Ebben az esetben a konfrontáció már fel-
oldhatatlanná válik. A vélt vagy valós igazságtalanság bosszúért kiált,
nem a törvényesség helyreállításáért. Már az egymásnak feszülő miti-
kus érveken sem érdemes vitatkozni, hiszen túl vagyunk minden vi-
tán. Ebben a helyzetben nincs kompromisszum, csak pusztítani, ölni,
gyilkolni lehet a másikat. Az indok ugyanaz: mi voltunk itt előbb, mi-
énk a föld, mi vagyunk a gazda, miénk a tér, az igazság, erkölcs és a
történelem. „Ezek a ’történelmi igazságok’ – írja Miskolczy egy másik
könyvében – ma jobbára nacionalista dogmák. Hordozóik a másik fél
történelmét egyszerűen a sajátjuk ellen irányuló összeesküvésnek vé-
lik, és ami szomorú, még hivatásos történészek is Grimm-mesékbe il-
lő jeleneteket komponálnak, például olyasmit, hogy a magyarok 1848-
ban románokat vittek máglyára, a reformáció alatt pedig karóba húz-
tak románokat. Különböző áldozatok számával dobálózva valamiféle
számháborút folytatnak, kapcsolódva ahhoz a propagandához, amely
a román nép „holokausztját” bizonygatja. (…) Tiszta nemzeti történel-
met próbálnak konstruálni. (…) Minden frázispufogtatásnál többet
ígér a mai román történetírásban oly csodálatosan kibontakozó mí-
toszkritika, amely nálunk is termékenyíthetően hathat.”85
A fenti Tamási-idézetben van még egy rejtett, de igen jellemző gon-
dolatmenet: a kisebbségek jogainak – „érkezési sorrendben” – történő
hierarchizálása. A székelyeknek több jog jár, mint például a „kalmárok”-
nak (értsd: zsidóknak, örményeknek), mert a székelyek harcoltak a föl-
dért, védték a tatárok, németek, muszkák ellen stb. Nem „jövevények”,
hanem már ezer éve itt vannak. Az nem jut eszébe, hogy a németek, a
szászok, svábok és esetleg több kalmár zsidó vagy örmény is több száz
éve él Erdélyben. Erre mondják a románok, hogy ők nemcsak ezer, de
több mint kétezer éve laknak azon az ősi földön,86 és nem ők a jövevé-
85 Miskolczy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon. Lucidus Kiadó, Budapest, 2005, 10. old.
86 Általános román történelmi szemlélet: „Cu o vechime de mai multe ori milenară, românii şi stră-
moşii lor nemijlociţi au o zbuciumată şi glorioasă istorie” (A több évezredes múlttal bíró romá-
noknak és az ő közvetlen őseiknek megrázkódtatásokkal teli dicsőséges történelmük van),
General-locotenent dr. ILIE CEAUŞESCU: Originea, unitatea si continuitatea poporului român
in vatra strămoşească (A román nép eredete, egysége és folyamatos jelenléte az ősi tűzhelyen).
In: Transilvania străvechi pămînt românesc (Erdély a románok ősi földje). Editura Militară,
Bucureşti, 1988, 9. old.
72
nyek, hanem az összes többi, tehát elsősorban őket illet meg minden,
mint az egykori elsőszülöttek joga. Feltehetően igazat kell adnunk
Szekfű Gyulának, amikor arra figyelmeztet, hogy a 19-20. századi nem-
zeti szemléletet és ideológiai elvárásait nem lehet visszavetíteni a közép-
kori történelemre. „Le kell mondanunk arról – írja Szekfű Gyula –, hogy
a francia forradalom utáni nemzetiségi problematika kérdéseit kutas-
suk – és találjuk meg a középkorban, amikor az állami és egyéni gon-
dolkodás egész más utakon járt. A 19. és 20. században a kényelmetlen
nemzetiségeket, melyek egy-egy uralkodó nép szemében fölösleges-
nek tűntek fel, tényleg asszimilálni akarták; a középkorban az ilyen né-
peket vagy néptöredékeket radikálisabb eszközökkel kezelték, s elég
adatunk van rá, hogy egyszerűen kiirtották őket. Nálunk senki sem
akarta a nemzetiségeket kiirtani, ami pedig akkor lehető volt és európai
példákkal bírt, de nem is akarta őket senki asszimilálni, mert az meg ak-
kor elképzelhetetlen dolog, késői századok gondolkodásának anticipá-
ciója lett volna.”87 Ugynebben az időben és lapban (1940), egy másik ta-
nulmányban viszont azt olvassuk, hogy „a nacionalizmus kifejlődése ré-
vén politikai dogmává lett az úgynevezett nemzetiségi elv, amelynek ér-
telmében az államok határait a nemzetiségi, néprajzi, illetőleg nyelvi ha-
tárok szerint kell megvonni: a magyar közvéleményen mindinkább úr-
rá lett az a meggyőződés, hogy az ország integritása nem lesz megóvha-
tó, ha nem sikerül a nemzetiségi tömegeket nyelvileg asszimilálni, beol-
vasztani a magyar nyelvű népbe. (…) Felesleges volna tagadni, hogy a ki-
egyezést követő korszakban a magyar nemzetiségi politikánk főtörek-
vése az volt, hogy minden rendelkezésre álló jogos eszközzel elősegít-
se a nyelvi kisebbségek beolvadását és a magyar nyelvnek mennél töké-
letesebb érvényesülését a közélet, az államigazgatás”88területén. Sőt,
maga Szekfű Gyula is, aki szerette volna megőrizni a tudományos sem-
leges álláspontot, gyakran feláldozza a tudományt a politikai elvárások
oltárán. Ez megfigyelhető nemcsak a Három nemzedék című művében,
hanem az olyan rövid tanulmányában is, mint amilyent a „szentkorona-
eszméről” írt 1941-ben. Megállapítja, hogy „a historikus nem hisz az ál-
lamelméletet és politikát alakító, tehát nagyon is világias misztériumok-
87 Szekfű Gyula: Középkori kisebbségeinkről. In: Magyar Szemle, 1940. szeptember XXXIX. kötet,
3. szám, 177. old.
88 Ottlik László: A magyar nemzetiségi politika feladatai. In: Magyar Szemle, 1940. augusztus
XXXIX. kötet 2. (156.) sz., 57. old.
73
ban, s általában nem szereti a homályt, még akkor sem, ha azt nemes in-
dokból terjesztik”. Sőt odáig elmegy a kritikában, hogy a történész „azt
sem tudja összeegyeztetni tudományával és annak módszereivel, hogy
egy ezeréves nép alkotmányos és politikai gondolkodása ne változzék,
hanem megakadjon a kiinduló ponton”. Ennek ellenére, a következte-
tése politikai célokat szolgál, amikor úgy véli: a „szentkorona-eszme
nem azért felemelő és nagyszerű, mert valami ősi misztériumot revelál,
melynek birtokában Európa első alkotmányos népének érezhetjük ma-
gunkat, hanem mert a magyarság politikai érettségének gazdag ajándé-
ka, melyen századok nemzedékei dolgoztak magyar szellemben, a ma-
gyarság javára”.89
Azokban a társadalmi-hatalmi rendszerekben, amelyekben a tör-
ténelmi érveket, mint mitikus vagy egyoldalúan felépített nemzeti ide-
ologikus világképet – bármelyik oldalról –, arra lehet használni, hogy
ezzel az általános emberi jogokat tagadják, vagy akár arra, hogy védjék,
ott bármi megtörténhet: a személyes szabadság veszélyben van.
2.2 Az irodalom és a kisajátított igazság
Az irodalmi fikcióban megjelenő nemzeti ténykiegészítő ideoló-
gia nem különbözik a történészek és politikusok ideológiai fikciói-
tól. Az irodalmi művek stilisztikai, strukturális elemzése során jól le-
bonthatók a körvonalazódó eszmeiség összetevőire. Az eszközrend-
szer vizsgálatán keresztül közelebb juthatunk a fikció hatásmechaniz-
musához, körvonalazhatók azok a művészi eszközök, amelyekhez a
művek olvasói vonzódnak, sőt az eladott példányszámból következ-
tethetünk arra is, hogy szociológiailag milyen és főként mekkora in-
dulati-gondolati és esztétikai vonzáskörű olvasóréteghez jut el a su-
gallt ideológia. Végül arra is következtethetünk, hogy milyen konflik-
tusok felé halad és milyen megoldásokat keres a társadalomnak az a
része, amelyik ennek az irodalomnak a híve.
A nemzeti kisajátító történelmi ideológiai érvekre épülő iroda-
lomban, éppen azáltal, hogy „csak egy az igazság”, megszűnik az
89 Szekfű Gyula: A szentkorona-eszme. In: Állam és nemzet. Lucidus Kiadó, Budapest, 2001.
304–311. old.
74
igazság általános fogalma. Az általános érvényű gondolatot nemegy-
szer felváltja az általános indulat hatalma. Ezt szolgálja minden stilisz-
tikai hatáselem: az eszményi megszépítés (tájleírás, emberi kategóri-
ák kisajátított erkölcse, mint kontrasztelem), a naturalista kegyetlen-
séggel leírt események (más nemzeti kategóriák negatív, erkölcsi
rosszként történő megjelenítése), az önfelmentés, áthárítás és az ön-
magukat leleplező kollektív, negatív nemzeti szereplők önminősíté-
sei. Mindezeknek a regényekben ösztönök és gesztusok szintjén, a
versben metaforikusan vagy nyíltan megfogalmazott célja, hogy az
egyetlen kisajátított igazságot érzelmileg elfogadtassa olvasóival. Az
érzelmi elfogadás már fölöslegessé teszi, és el is utasítja a történelmi
tények elemzését. Az érzelmileg azonosulókat nem érdekli semmi
más, mint az igazukból fakadó érzelmi motiváció, a konfrontáció. Se
az író, se az olvasó nem akar többé mást, mint helyreállítani az egyet-
len „igazságot”, vissza kell szerezni az elveszett tekintélyt: bosszút kell
állni mindazért, amit tényként olvastak a regényben – hangsúlyoz-
zuk: a fikció világában – az olvasók. A különböző szintű, de egyezmé-
nyes elvekhez igazodó, rendszerint igénytelen, de annál érzelme-
sebb művészi eszközök segítségével megjelenített, kizárólagos, te-
kintélyelvű „egy-az-igazság”, az ízlésítéleteken túl az érzelmi zsarolás
esztetizálásával, sokkal szélesebb körben hat, mint valamely tanul-
mányban vagy politikai vitában kifejtett ideológiai tézis.
Jelen tanulmányunkban Doru Munteanu egyik erdélyi témájú
regényének román nemzeti konfrontatív szemléletét és regényírói
módszereit hasonlítjuk össze Wass Albert, szintén erdélyi író művei-
ben megjelenő történelem- és nemzetszemléletével. Wass Albertről
valamivel részletesebben szólunk, mert bár mindketten az állami
rangra emelkedett kizárólagos nemzeti ideológiák időszakaiban ér-
ték el elismerésük és hatásuk fénykorát (Doru Munteanu a
Ceauşescu-korszakban,90 Wass Albert az 1940–44 közötti években91)
de manapság Wass Albert reneszánsza és szemléletének kultusza
90 Constantin M. Popa: Zilele istoriei. In: Luceafărul 29. nr. 39. 27. sp. 1986. p. 3.; Ion Spânu: Un
roman al Unirii. In: Luceafărul, L9. nr. 33. 16. aug. 1986.; Florin Berindeanu: Istora la un moment
dat. In: Amfiteatru, 7. iul. 1986. p. 2.; George Pruteanu: Două romane. In: Astra 21. nr. 6. 1986. p.
11. ; Ioana Bot: Istorie şi roman. In: Tribuna, 30. nr. 33. 14. aug. 1986. p. 4.; Mihăiescu Valentin:
Duminica mare. In: Lecefărul, 30. nr. 11. 14. mai. 1987. p. 2.
91 Vallasek Júlia: Az újraolvasás kora. In: Limes, 2006. 2., 96. old.
75
sokkal szélesebb hatású, mint Munteanué, akit annak ellenére, hogy
regényeinek szemlélete teljesen áthatja a román nemzeti képzeletet,
már csak a szűk szakmabeliek tartanak számon.92
2.3 A teleologikus múlt és az irodalom
A tömegeket indulatra lendítő nemzeti konfliktusok kialakulásának
folyamatában előkelő helyet foglalnak el a zárt, kirekesztő ideologi-
kus nemzetképek. A nemzeti, etnikai konfliktusok megelőzése, vagy
legalábbis moderálása céljából elemezni kell az egymásnak ellent-
mondó nemzetképeket, mítoszokat. „Hogyan lehet változtatni az
egykori ellentmondásos nemzetképen? – írja Köpeczi Béla. – Nem-
csak úgy, hogy az együttműködés mozzanatait mondjuk el, hanem
úgy is, hogy feltárjuk az ellentéteket, amelyek szembeállították egy-
mással a népeket.”93 Ehhez hozzátehetjük, hogy nem elég az ellenté-
teket leírni, de a nézetek közötti konfliktusok leírásakor a módszer-
beli, érvelési és – különösen az irodalomban – stilisztikai hasonlósá-
gok mindig többet árulnak el, mint a különbségek felsorolása.
Megfigyelhető, hogy a nemzeti érzelmekre hivatkozó politiká-
nak nélkülözhetetlen eleme az ideologikus, nemzeti céltételező tör-
ténelemszemlélet. A politikusnak szüksége van a múltra. Ezzel pótol-
ja, egészíti ki hiányos érveit, ezzel bizonyítja céljainak érzelmi hitelét.
Az érzelmi bizonyítás eszközeként megjelenő múlt már nehezen ele-
mezhető, mert keverednek benne a politika mindenkori hatalmi ér-
vei, az ideologikusan bemutatott események és az irracionális követ-
keztetések. Legtöbb esetben nem az a legfontosabb érv, amit kimon-
danak, hanem az, amit elhallgatnak. Ugyanezzel az eszközzel élnek
az ideologikus írók, történészek, társadalomtudósok. A politikusok
és elméletíróik a múlt sokszínű tárházából úgy válogatják ki az ese-
ményeket, tényeket, hogy azok érdekeiket, a politikai célokat szolgál-
ják. Mindnyájan meg vannak győződve arról, hogy a múlt csakis egy-
oldalú, teleologikusan felépülő következményrendszer, amelyik ide-
92 Doru Munteanu az utóbbi években a Román Írószövetség brassói fiókjának az elnökeként tevé-
kenykedett. Néhány amerikai emigráns fellépésen túl (Centrul Cultural „Nae Ionescu”,
Hamilton, 2002. USA), szélesebb körű irodalmi hatása nincs, a lexikonokban sem szerepel az
életrajza.
93 Köpeczi Béla: Nemzetképkutatás és a XIX. századi román irodalom magyarságképe. Akadémi-
ai Kiadó, Budapest, 1995. 30. old.
76
ologikusan elvezet a mai állítások igazolásáig, mintha az események
már rég – a románoknál a dákok óta, a magyarok történelemmítoszai
szerint egyrészt a honfoglalás, illetve Szent István megkoronázása óta
– csak azért történtek volna, hogy egy bizonyos szempont szerint
csatasorba rendezhessék őket. A legtöbbször: más népek ellen. En-
nek megfelelően, „előremutatóan”, netán „fejlődésében” alakul a
múlt jövővé. Így a sokszínű múlt az egyoldalú, leszűkített céltételező
cselekménysor, a pillanatnyi politika igazolásaként jelenik meg, mint
megdönthetetlen bizonyíték, elavulhatatlan tény, maga az Igazság
szimbóluma. Ugyanakkor a széles tömegekhez szóló nemzeti érzel-
mű politika hívei is könnyebben elhiszik és azonosulnak gondolati-
lag, érzelmileg a leszűkített, egyoldalú történelemszemlélettel. Köny-
nyebben elfogadják a „mozgósítást”, átérzik a fekete-fehér, jó-rossz,
szenvedő vagy bestiális ellentétpárokban testet öltő gondolatrend-
szerből sugárzó érzelmi kihívást, indulati ösztönzést, mintha valaki
az ellentmondásos helyzetet tárná eléjük, amelyben esetleg nekik
kellene dönteniük. A mozgósító elveszi a „mozgósítottaktól” a dön-
tés lehetőségét és nemegyszer vállalja a döntés felelősségét is. Ezáltal
a hívők kétszeresen ártatlannak érzik magukat a mozgósítás során el-
követett cselekedeteik elkövetésekor: egyrészt a mozgósításban rejlő
indulati igazolást jogosnak vélik, másrészt a felelősség áthárul a moz-
gósítóra. Ezt éppen úgy megfigyelhettük Hitler, Sztálin, de Ceauşescu
követőinél is: a menetelő tömeg felmenti önmagát. A mozgósító és az
őt kiszolgáló értelmiségi holdudvar nem vesz tudomást a kor (múlt
és jelen) valódi bonyolult összefüggéseiről, mert ösztönösen megsej-
ti, hogy még a demokratikus társadalmakban is, a történelmi (netán
vallásos, mitológiai, hagyományos) érvekre történő hivatkozással
mindig felmentik a politikust, írót, elméletírót a logikus érvelés köte-
lezettsége alól. A politikusnak és híveinek többé már nem kell szem-
benézniük a múlt és jelen ellentmondásos tényeivel. Nem kell elfo-
gadniuk semmilyen kompromisszumot. Gondolatvilágukban egyet-
len érv, egyetlen hit, „egy az igazság” fog diadalmaskodni. Az egyik
elem a szelektív múltszemlélet, a másik, ami ebből következik: az in-
dulatra hangoló egyetlen „igazság”: a kisajátított nemzeti térszemlé-
let. Ezek a komponensei a multinacionális közegben megjelenő egy-
oldalú nemzeti érzelmű gyűlöletnek, előítéletnek. A módszer külö-
nösen kedvelt eszköze a nemzeti diktatúrák politikusainak, íróinak,
77
akik úgy szeretnének minél szélesebb körű (érzelmi, tudati) legitimi-
tást szerezni, hogy a multinacionális közösségekben az egyik fél kizá-
rólagos hatalmát szelektív történelmi, erkölcsi, érzelmi, netán transz-
cendentális érvekkel indokolják.
És megfordítva: a politikust idéző tudományos, vagy szépirodal-
mi munkák is azonnal veszítenek hitelességükből, amikor a tudo-
mány, irodalom, művészet a politikát szolgálja. „Az első világháború
után – olvassuk Nicolae Ceaşuscu egyik történelmi eszmefuttatásá-
ban – a fasizmus hatalomra jutott Magyarországon, Olaszországban,
Portugáliában, Bulgáriában, majd a negyedik évtizedben Németor-
szágban és Spanyolországban, míg Ázsiában bevezették a japán kato-
nai rezsimet. A fasizmus agresszív, harcos politikájával egyre nyilván-
valóbban súlyosan veszélyeztette a népek szabadságát és független-
ségét, a világ békéjét és biztonságát.”94
Annak ellenére, hogy az ötvenes évek óta a szocialista táborban
elterjedt leegyszerűsítő szóhasználat nem tett különbséget a nemze-
ti szocializmus, a nácizmus és a fasizmus között, nem kell különö-
sebb történelmi ismeret ahhoz, hogy belássuk, a fenti politikus (vagy
inkább szövegírója!?) az elemi történelmi tényeket sem vette figye-
lembe. Az idézetből kiderül, hogy a legnagyobb ellenség a magyar,
amelyik hamarabb lesz „fasiszta”, mint a háborút kirobbantó Német-
ország, vagy a többiek. A szemlélet teoretikus kidolgozói – mert több
mint valószínű, hogy nem a diktátor találta ki az érveket – eltekintet-
tek attól, hogy a fasizmus elmélete, mint ahogyan a szó is mutatja: a
„fascio”, nem Magyarországon született meg, hanem Olaszország-
ban. A németeknél elsősorban a „nemzeti szocializmus” elve volt a
döntő, de erről hallgatnak, mert ennek elemzése már nagyon hason-
lított volna Ceauşescu ideológiájára. Mégis, a legjellemzőbb nemcsak
az, amit kimond az idézet, hanem amit elhallgat: nem szerepel a fel-
soroltak között Románia. Mintha Romániában nem lett volna fasiz-
94 „După primul război mondial, fascismul a acaparat puterea politică în Ungaria, Italia, Portugalia,
Bulgaria, apoi în deceniul al patrulea, in Germania si Spania, iar in Asia s-a instaurat regimul mi-
litarist japonez. Prin politica sa agresivă, războinică, fascismul punea tot mai evident in prime-
jdie grava libertatea si independenţa popoarelor, pacea si securitatea mondială”. Nicolae
Ceauşescu: România pe drumul construirii socialiste multilateral dezvoltate (Románia a sokol-
dalúan fejlett szocializmus építésének útján). Editura Politică, Bucureşti, 1979. vol. 18. 240. old.
In: Ion Ardeleanu (…): Teroarea Horthysto-fascistă în Nord-Vestul României septembrie 1940-
octombrie 1944 (A horthysta-fasiszta terror Északnyugat-Romániában, 1940. szeptember–1944.
október). (Editura Politică), Bucureşti, 1985. V. old.
78
mus, antiszemitizmus, legionarizmus stb. Legtöbbször az ideológiai
felépítésű érvrendszernek nem is az a legfőbb jellemzője, amit ki-
mond, hanem az, amit elhallgat. Ezzel máris megteremti annak a
nemzeti eszménynek az alapját, amelyre aztán egy egész politikai
diskurzust lehetett építeni. A román nép történelme során örökké jó,
szenvedő, erkölcsös, a világbéke nemzete volt, míg vele szemben ott
voltak a fasiszták, elsősorban a magyarok, akiknek más törekvésük
nem volt, minthogy elfoglalják az ősi román területeket,95 és veszé-
lyeztették a világbékét. A magyarok évszázadok óta kegyetlenül el-
nyomták a békés román nemzetet,96 és fenyegették nemcsak a ro-
mán „nemzeti terület” integritását, hanem az ősi gonosz kategóriájá-
nak megfelelően, bármilyen kegyetlenségre képesek voltak.97 Ennek
az álláspontnak a sugallata vagy kifejtése után már bármilyen törté-
nelmileg hiteles vagy hamisított érvrendszer hitelét veszíti a tárgyaló-
asztal túloldalán ülő elemzők körében. Ezután akármit állíthat, bizo-
nyíthat a történész, politikus, kritikus, szépíró, vagy a művész, a má-
sik oldal az előzetes elfogultság feltételezésére hivatkozhat.
Az egyoldalú ideológiai megközelítés veszélye az, hogy az elfo-
gultság felfedezése után a többi, talán valóban hiteles események,
amelyeket előadnak, már azok is gyanússá válnak. A bizonytalanság
és kompromisszum-nélküliség állapotában a racionális érvelést fel-
cseréli a hatalmi döntés (az Igazság, mint az Én népem igazsága) kö-
vetelése, valamint ennek érzelmi eszközei: a gyűlölet és a nemzeti
bosszú. A nemzeti bosszú apoteózisa során már rég nem a történel-
mi érvekről van szó, hanem az elfogult érzelem diadaláról, amely
egyaránt ösztönözhet tettlegességre vagy – a lehetőség hiányában –
95 Ion Ardeleanu (…): Teroarea i. m. XXIII. old.; Grigore Nedei: Imperialismul catolic o noua ofen-
siva anti-Românească (A katolikus imperializmus egy új románellenes támadás). Editura Clio,
Bucuresti, 1993.
96 Ezt a szemléletet fejtik ki, többek között: Acad. Ştefan Pascu, Prof univ. Ştefan Ştefănescu: Jocul
periculos al falsificării istoriei (A történelemhamisítás veszélyes játéka). Editura Stiintifica si
enciclopedica, Bucureşti, 1986; Valeriu Pop: Bătălia pentru Ardeal (Harc erdélyért). Editura
Enciclopedica, Bucuresti, 1992; Inarmarea clandestină a revizionismului maghiar (A magyar
revizionizmus titkos fegyverkezése). Editat de Sociatatea de presa 1 DECEMBRIE, Alba Iulia,
1990; Ion Coja: Transilvania invincibile argumentum. Atheneum, Bucuresti, 1990; Emilian P.
Braşoveanu: Neorevizionismul ungar (A magyar neorevizionizmus). Tulcea (é. n.). Dr. Grigore
Ploeşteanu, Vasile T. Suciu, Lazăr Lădariu: Epopea de pe Mures (Hőstörténet a Maroson). Revista
Vatra, Tirgu Mures, 1985; Corneliu Florea: Cine tulbură liniştea Transilvaniei? (Ki kavarja fel Er-
dély csendjét?). Lumina, Oradea, 1990; Raoul Şorban: Fantasma imperiului Ungar… i. m.
97 Ion Lăncrănjan: Cuvînt despre Transilvania. Editura Sport-turism, 1982.
79
mindössze egy sajátos sértett, lenéző, felsőbbrendű „magatartás” ki-
alakítására. A hitelvesztés eredményeként még azokban a kérdések-
ben is, amelyekben esetleg igaza lehet a politikusnak, írónak, mű-
vésznek, nemzeti elfogultsága megfosztja az érvek igazától, és az is
hamisnak tűnik, ami valóban megtörtént, tényekkel igazolható. Ezek-
nek a kortendenciáknak a párhuzamos leírása vezet el a konfliktusok
rejtett, belső mechanizmusainak a feltárásához, tudatosításához, ne-
tán megelőzéséhez.
3. A szent és
a bestiális a román
képzeletben
Doru Munteanu: Vinerea neagră (Fekete péntek)

A regény viszonylag kevés cselekményre épül. Egy Horaţiu Apolzan

nevű román bíró 1940 őszén elmenekül Kolozsvárról, a bécsi döntés
után Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyből. Kis ideig Tordán száll
meg és feljegyzi azokat a magyar rémtetteket, amelyeket a román me-
nekülők mesélnek. Később Brassóba megy, és ott folytatja bírói tevé-
kenységét. Néhány utalásból megtudjuk, hogy a Szeben környéki
Apoldon született (nem derül ki, hogy melyiken, mert kettő is van),
majd az Osztrák–Magyar Monarchiában Budapesten és Bécsben ta-
nult, és 1920 után települt át Kolozsvárra. Sem a diákéveiről nem tu-
dunk meg semmilyen részletet, sem az esetleg elszenvedett sérel-
mekről, megaláztatásokról, vagy a szülőföldjén élő, majd kivándorló
szász közösségekről nem szól semmit. Egyetlen ellenfél jelenik meg:
a magyarság.
Tételregényként kezdődik az írás, a nemzetközi jog haszontalan-
ságára hivatkozik egyik szereplője, majd a későbbiekben is ragaszko-
dik ehhez az értekező formához. Az értekezéseket és történelmi ér-
veket néha megszakítja egy-egy lírai betét, tájleírás, vagy a román pa-
raszti élet romantikus harmóniájába betörő magyar katonák brutali-
tásának a leírása. Keservesen kifakad a bécsi döntés „igazságtalansá-
ga” ellen, úgy véli, el kellett volna utasítani ezeket a tárgyalásokat (11.
o.), amelyek ismét a hódító népvándorlókat („năvălitori” 13. o.) juttat-
ta győzelemre, míg a románok igen tisztelettudóan „ülnek a padjaik-

80 81
ban”. Meg van győződve arról, hogy a román revízió során vissza fog-
nak még térni a románok Kolozsvárra. Természetesen mindezt kü-
lönböző szereplőkkel, párbeszédes formában írja le az író, de egysé-
ges kép alakul ki az igazságtalanságot elszenvedő, menekülni kény-
szerülő románok érzelmeiről és gondolatvilágáról.
Viszonyulás a zsidókhoz és a legionáriusokhoz. A regénynek
van néhány zsidó „statiszta szereplője”, az egyiket Kolozsvárt
Spetternek hívják, ezt csak a pénz érdekli, negatív színben jelenik
meg, még azzal sem törődik, hogy a felesége egy cigány asszonnyal
együtt bordélyházzá alakítja az üzlet egyik odúját. A másik Tordán él
és Steppernek hívják, ő már jobb színben tűnik fel, illetve a pozitív
zsidó, az öreg „László”, aki ki akar vándorolni Romániából Palesztiná-
ba, pedig az író szerint, erre semmi oka nem volt. Az egyedüli oka,
hogy meghalt a felesége, majd a lánya, egyedül maradt és amint
mondja, elmegy, mert „Hitler ki akarja végezni a zsidókat”(64. o.).
Nincs szó itt Vasgárdáról, zsidó pogromokról, vagy zsidóellenes
törvényekről.98 Az optika megváltozik, amikor a román királyi család-
ról szól. Itt már rejtett utalást is találunk az egyik legnegatívabb sze-
replő zsidó származására. Károly király kedveséről – aki miatt a főhős
barátját, Victor Precupot elítélik –, Elena Lupescuról megtudjuk,
hogy „korábban Timpeanu volt (Nahum Grünberg lánya, aki később
Wolf lett és azután Nicolae Lupescu felesége)” – 136. o. Az utalás azt
sugallja, mintha nemcsak az lenne a baj, hogy a királynak szeretője
van, hanem még ráadásul: zsidó.
Mivel tanmese formájában előadott tételregényről van szó, a
cselekmények és érvek nem időrendben, hanem az elméleti hivat-
kozásnak, bizonyítási módszernek megfelelően követik egymást.
Így tudjuk meg Victor Precup szimbolikus történetét, aki pilóta
volt, 1918-ban átrepülte a Kárpátokat, hogy hírt vigyen
Balázsfalvára a románoknak a nemzetgyűlés alkalmával. Később ő
hozza haza Károly királyt 1930-ban, majd katonai puccsot szervez
98 Az Octavian Goga vezette kormány 1937–38-ban bocsátotta ki az első zsidótörvényeket, az 1938-
as román alkotmány hatályon kívül helyezte a zsidók polgári jogait, az 1940 aug. 10-i zsidótör-
vények megtiltják a zsidók és keresztények kapcsolatát. Lásd bővebben: Horváth Sz. Ferenc:
Népcsoportok, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel. A holokauszt Észak-Erdélyben.
Múltunk, LI. évfolyam 3. szám. 102–143. old. Vagy a romániai zsidóság életérzéséről Mihail
Sebastian: Jurnal 1935–1944 (Napló 1935–1944). Humanitas, Bucuresti, 1996.
82
ellene, de kitudódik és elítélik. Azt ugyan megtudjuk, hogy mekko-
ra román hazafi volt ez a lefokozott tiszt, de arról egy szó sincs,
hogy az 1934-es tárgyalásán a Paraszt Párt vezetője Iuliu Maniu és
a Vasgárda alapítója, Corneliu Zelea Codrescu is kiállt a védelmére,
mert a hős szimpatizált a Vasgárdával is. Azt sem említi a szerző,
hogy később, 1947-ben egy Victor Precup nevű tábornok tagja an-
nak a bizottságnak, amelyik Kolozsvár díszpolgárává avatta
Molotovot. Természetesen a tételregénytől és a nemzeti tanmesé-
től nem várható el más, mint hogy csak az elméletébe beleillő, szá-
mára elfogadható elemeket emelje ki a történetből, és az sem vár-
ható el, hogy ne toldja meg „regénybe illő” elemekkel: Victor
Precup és a főhős bújtatnak egy kommunista ellenzékit. Bár a
legionáriusok99 rémtetteit elítéli a regény, de a szenvedők nem a
legfőbb ellenségnek tekintett zsidók és magyarok voltak, hanem
elsősorban azok a kiemelkedő románok, akik nemzeti szempont-
ból nem értettek egyet a gárdistákkal. Ugyanakkor az elméleti vi-
tákban kísérletet tesz arra, hogy szóba hozza a legionáriusok haza-
fiságát is. „A legionáriusok egy kicsit egzaltáltak, de azt el kell is-
merni, hogy hatnak az ifjúságra.” A legionáriusok a haza javát akar-
ták, írja, akár életüket is feláldozták volna a hazáért. Ennek az érve-
lésnek a híve a tanító, aki patetikusan kijelenti: „Halálig fogunk
harcolni.” (56–57. o.) A legionárius mozgalmat mint a román törté-
nelem egyik véletlen „balesetét” (222. o.) írja le, de még az is „ide-
gen történelemből” került hozzájuk (189. o.). „A rasszizmus, anti-
szemitizmus az ’árjaság’ gyűlöletéből fakadt, amelyet Hitler emelt
állampolitikai rangra”100 – írja a szerző, és nem érti, hogyan vert
gyökeret náluk és vezetett Maghearu és Iorga megöléséhez.
Antonescuról elismeri, hogy ellentmondásos személyisége a ro-
mán történelemnek, de szükség volt egy határozott vezetőre, még
ha diktátor volt, akkor is. Antonescu pozitívuma, hogy a királyt
99 A „legionárius” mozgalmat 1927-ben alapította Corneliu Zele Codreanu (1899–1938), amikor lét-
rehozta a „Legiunea Arhanghelul Mihail” (Mihály Arkangyal Légiója) elnevezésű szélsőséges na-
cionalista, fasiszta szervezetet, majd 1930-ban a „Garda de Fier”(Vasgárda) nevű, náci típusú fél-
katonai alakulatot, akik antiszemita pogromjaik mellett számos román személyiséget is megöl-
tek: C. Angelescu, I. G. Duca, Virgil Maghearu, N. Iorga, Victor Iamandi, Fl. Stefanescu-Goanga
stb. Serafim Duicu. Lásd: Dr. Serafim Duicu: Ion Antonescu si Garda de Fier, (Ion Antonescu és
a Vasgárda). Casa de editură „Rom-Edition”, Tirgu-Mures, 1991, 158. old.
100 „de unde venea asta din ce istorie străină nouă?”(honnan került ez hozzánk, milyen számunk-
ra idegen történelemből?): Vinerea neagră, i. m. 189. old.
83
(mint idegen etnikai származásút) csak dísznek tekintette, és nem
engedte beleszólni az ország politikájába. Szó sincs arról, hogy
Antonescunak bármi köze lett volna a besszarábiai és bukovinai et-
nikai tisztogatásokhoz, vagy más zsidó pogromokhoz.101 Arra sem
veszteget sok szót – mindössze egy megjegyzése van: „sîntem un
stat naţional - legionar” (nemzeti-legionárius állam vagyunk, 55.
o.), hogy Antonescu lett a nemzeti legionárius kormány miniszter-
elnöke 1940. szeptember 14-én,102 éppen akkor, amikor a román
főhős Romániába menekül a „magyar fasiszták elől”.
Így minden párbeszéd valamilyen hihetetlenül ezoterikus, buko-
likus történelmi környezetben zajlik. Habár a főhős fél a legionáriu-
soktól, és örömmel írja le, hogy leverték őket, de a tételkönyv egyet-
len célja annak az igazolása, hogy minden rossz a magyaroktól szár-
mazik, legnagyobb ellensége Romániának és a román népnek: a ma-
gyarság. Ennek bizonyítására többféle írói módszert alkalmaz.
Áltudományos idézetek. Forrásmegjelölés nélkül emel ki részle-
teket különböző magyar brosúrákból, lapokból, politikusok vélemé-
nyére hivatkozik, anélkül, hogy ellenőrizni lehetne a hitelességét. Jel-
lemző, hogy nem a legfontosabb korabeli magyar kiadványokból,
törvényekből, vagy könyvekből idéz, hanem olyan brosúrára hivatko-
zik, amely ma már alig található meg magyar könyvtárakban, és telje-
sen ismeretlen a magyar szakirodalomban. Annál népszerűbb a ro-
mánban. Dücső Csaba: Nincs kegyelem című, állítólag „leventeokta-
tó” füzetéről van szó. Ezt a brosúrát szigorúan titkosított levéltári
anyagok között tartogatták a román levéltárakban, és „néhány” ro-
mán írónak, történésznek, politikusnak lehetővé tették az 1980-as
években, hogy ismét lássák és felhasználják. Az írók, történészek és
politikusok úgy hivatkoznak rá, mint közismert, a „magyarság” lénye-
gi törekvéseit megfogalmazó történelmi dokumentumra. Szép karri-
ert futott be Dücső Csaba, és fut még ma is a nyolcvanas évek köze-
101 „eu sînt pentru migraţiunea forţată a intregului element evreiesc din Basarabia si Bucovina,
care trebuie azvîrlit peste graniţă. (…) Imi este indiferent dacă în istorie vom trece ca barbari”
(amellett vagyok, hogy az egész zsidó elemet kényszerrel kitelepítsük Besszarábiából és
Bucovinából, akiket keresztül kell dobni a határon. (…) Számomra teljesen mindegy az, ha úgy
kerülünk be a történelembe, mint a barbárok.). Részlet Ion Antonescu, 1941. július 8-án mon-
dott beszédéből. J. Alexandru, L. Benjamin, D. Brumfeld, A. Florea, P. Litman, S. Stanciu:
Martiriul evreilor din Romania 1940–1944. i. m. 140. old.
102 Dr. Serafim Duicu, i. m. 75. old.
84
pe óta.103 „Én nem várok a bosszúval – idézi a brosúrát –, nem várok!
Ki fogok irtani minden utamba kerülő oláhot! Mindegyiket kiirtom!
Nem lesz kegyelem. Éjjel fölgyújtom az oláh falvakat! Kardélre hánya-
tom az egész lakosságot, megmérgezem a kutakat és meg fogom öl-
ni a csecsemőket a bölcsőben! Magjukban fogom kiirtani ezt a bitang
és rabló népséget! Nem lesz kegyelem! Senkinek! Se gyereknek, se ál-
dott állapotban levő anyának! … Kiirtok minden oláhot és akkor majd
103 Dücső Csaba: Nincs Kegyelem – Atila (sic!), Álmos, Árpád ivadéka fel az új honfoglalásra! Bu-
dapest, 1939 TAVASZA (kiadó nélkül). Doru Munteanu könyvében a 97–99. oldalakon idézi. A
borító és egy oldal másolata látható: a Teroarea horthysto-fascista in Nord-vestul Romaniei, i.
m. 40. old. Idézi Ion Lăncrănjan is: Cuvînt despre Transilvania. Editura Sport-turism, Bucuresti
(1982), 133. old. Kedvenc hivatkozási forrása volt C. V. Tudornak, és A. Păunescunak is a
Ceauşescu-korszakban. A 90-es évek után már nemcsak a szélsőjobboldali Vatra Românească
mozgalom politikusai, hanem Ion Iliescu és a későbbi szocialista párt vezérszónoka, Adrian
Năstase (PDSR) miniszterelnök is felhasználta televíziós választási kampánya során. A bemuta-
tott könyv borítójával új kiadvány készült a román Kulturális Minisztérium támogatásával 1995-
ben, és újrakiadását 2000-re, a választások előkészítésére időzítették. Engedélyezési szám: J
05/820/1995, a Román Kulturális Minisztérium támogatása: 3985/1996. Újrakiadás: Onisifor
Ghibu: Un plan secret al guvernului unguresc din 1907 privitor la maghiarizarea românilor
din Transilvania (Cartea Neagra de la Budapesta). Versiuni in limbile române si franceză (A
magyar kormány titkos terve 1907-ben a románok elmagyarosítására Erdélyben – a budapes-
ti Fekete Könyv. Megjelent román és francia nyelven) Editura Iosif Vulcan, Oradea, 2000. A
könyvből nem tudjuk meg, hogy mit tartalmaz Dücső Csaba írása, de azt igen, hogy 1907-ben
megjelent egy másik könyv Budapesten, a címe: A magyarországi románok, amelynek az volt
a célja, hogy megsemmisítsék a románokat Erdélyben és Magyarországon. A szerzője egy bi-
zonyos Huszár Antal, aki a belényesi román iskolában érettségizett, de „elmagyarosodott zsi-
dó” volt. Az 1919-ben Budapestre bevonuló román Katonai Parancsnokságnak Huszár felesé-
ge juttatta el. Stelian Vasilescu, a Iosif Vulcan könyvkiadó igazgatójának bevezetőjéből megtud-
juk, hogy Huszár felesége is zsidó volt és Herskovitznak hívták. „Sajnos a zsidó nő ajándékát
nem használták fel a románok úgy, ahogyan kellett volna” – állapítja meg Stelian Vasilescu. A
tényekhez hozzátartozik, hogy 1936-ban Onisifor Ghibu szélsőjobboldali politikus és publicis-
ta felhívta II. Károly figyelmét erre a kiadványra, de csak 1940-ben adtak ki belőle részleteket
románul. „Nyolc évtizede nem jutnak hozzá a kutatók és a történészek ehhez a dokumentum-
hoz, amely hatalmas szolgálatokat tehetett volna, és még tehet is Romániának, abban a harc-
ban, amelyet azért folytat, hogy ellensúlyozza a soviniszta, román-ellenes, revizionista és neo-
revizionista propagandát.” (i. m. 6. old.) Stelian Vasilescu meghatározza a kiadvány jellegét is:
„nem történelmi könyvről van szó, hanem politikai kiadványról”, amelynek lényeges részeit
Onisifor Ghibunak 1940-ben megjelent könyvéből vesznek át. Onisifor Ghiburól azt írja, hogy
„egyik nagy nemzeti harcosa a századnak (…) Nicolae Ceauşescu terjesztette fel UNESCO-díj-
ra”. Onisifor Ghibu (1883–1972) szélsőjobboldali teológus, író, újságíró. 1919-ben a kolozsvári
román egyetem megalapítója, élen jár a nemzetiségi oktatás felszámolásában. Számos magyar-
ellenes művet írt, különösen a Vasgárda előretörése időszakában. A háború után többször is
elítélték, de csak 1956-tól 1958-ig ült börtönben. Műveinek újrakiadása és a román nemzeti
panteonba történő újbóli beemelése már 1974-ben elkezdődött az Amintiri despre oameni pe
care i-am cunoscut (Emlékeim azokról az emberekről, akiket ismertem). Cluj, 1974. Azóta fo-
lyamatosan jelennek meg szélsőséges nacionalista írásainak az újrakiadásai. Nyerges András
az Országgyűlési Könyvtárban talált Dücső Csaba könyvéből egy példányt. Szóbeli közlése sze-
rint, nem leventeoktató könyv, hanem a főhőst hívják Torday Leventének.
85
Erdélyben is egy nemzetiség lesz, a magyar, az én fajtám, az én vé-
rem. Ártalmatlanná teszem az új Hórát és Kloskát. Nem lesz kegye-
lem!” (96–97.) o. Anélkül, hogy mentegetni szeretnénk az idézett szö-
veget, meg kell állapítani, hogy még az elrettentő idézetet is önkénye-
sen idézi az író. Úgy alakítja át, hogy teljesen hiányozzon belőle az
érv másik oldala, mármint, hogy mindezt a magyar azért mondja,
mert „Hóráék is kaszákkal agyonszurkálták a zsenge magyar élete-
ket!” vagy: „Bosszút állok a magyar történelem minden oláh
vérengzéséért!”104 Az ilyen felsorolások már nem illenek bele a sema-
tikus ellenségképbe. A tétel, amit bizonyítani akar az, hogy a román-
ság ártatlan, a magyar pedig vérengző, kegyetlen nép. Ezt a könyvet
látja meg Kolozsvárt egyik magyar ismerősénél Apolzan, a regény fő-
hőse, akit azért hív meg jóindulatúan egy italra a magyar, hogy el-
mondja, neki semmi köze a bécsi döntéshez, kéri, hogy ne menekül-
jön el, mert nincs miért. Apolzan viszont még dühösebb lesz, amikor
a lakás egyik „félreeső szobájában”, ahova véletlenül nyit be, meglát-
ja Nagy-Magyarország térképét, a „magyar megszállottság szentéjé-
ben” (41. o.). Ezzel akarja meggyőzni az olvasóit a szerző, hogy nem
szabad bedőlni az álnok magyaroknak, mert a hátsó szobában ott őr-
zik a revizionizmus gondolatát és természetesen Dücső Csabát. Ezek
után természetes, hogy a románoknak más választásuk nem volt
1940-ben, mint az, hogy elmeneküljenek a bevonuló, vérszomjas ma-
gyarok elől. De „vissza fognak térni” a románok, mert „egy az igaz-
ság: a történelemé”. Végigjárjuk a „Golgotát”, írja, de „visszatérünk,
mert halottainkat nem vittük magunkkal”(43. o.). Állandóan küzdöt-
tek a magyarok Kolozsvárért, olvassuk, mert valamilyen „primitív
mentalitás” szerint úgy gondolták, hogy ez Erdély fővárosa. De téved-
tek, mert a románok „lelki fővárosai és az örökkévalóságé mindig a
falvak” voltak. Meg voltak győződve arról, hogy Horthy azonnal be-
hozza a „turanistákat” és a rongyosgárdát Kolozsvárra.
A fikció érzelmi hitelét egy szent ember történetével, illetve an-
nak könyvével szeretné megteremteni. A rossz emberek kegyetlenül
megölnek egy erdőben élő szent szerzetest, aki feljegyezte a kegyet-
len történelmi eseményeket. A könyvet sikerül egy pásztornak meg-
104 A Teroarea Horthysto-fascistă (…) i. m. 40–41. oldalán ott a faximiléja az eredeti szövegnek, az-
zal összehasonlítható Doru Munteanu szövegváltozata.
86
mentenie és eljuttatja a főhőshöz, aki hosszasan idézi, mint a Szent-
írást. Ilyesmiket idéz belőle: „Legalább ha meg tudnánk menteni az
emberiességet, az is lenne valami. Az emberiesség a mi egyetlen tu-
lajdonságunk a gazemberekkel szemben”. (75. o.) A szent ember
csak „írnok” (76. o.), ő csak egyszerűen tolmácsolja a történteket,
hogy gátat vessen az igazságtalan felejtésnek. „Nem vagyok törté-
nész, de mint minden Erdély szülötte, kora gyermekkorom óta meg-
tanultam, hogy a történelem a legelső a tudományok között. Miután
megtanultad a román nyelvet, kötelességed, hogy te is megtudd, hon-
nan jöttek az őseid, mi a származásod, milyen életet hordozol a háta-
don.” (77. o.) Természetesnek tartja, hogy a történelem összekevere-
dik a legendákkal, különösen akkor, amikor „a léptek elvesznek a
régmúlt homályában”(78 o.). Az a tény, hogy 800-1000 évvel ezelőtti
időkről kevés írott bizonyítékuk van, azzal magyarázható, hogy az
őseik „az eke szarvát fogták, a furulya lyukait simogatták, vagy éppen
kardjuk suhintását próbálták, nem volt az a bürokratikus mániájuk,
hogy bizonyító papírokat készítsenek, de nem is volt erre elég idejük
két termés és egy háború között”. „Ami a miénk, jó érzéssel nem ta-
gadható le: az, hogy az a föld, amelyikben több száz nemzedék csont-
ja nyugszik, amelyből ő is vétetett, ez a legjobb bizonyíték.” (78–79. o.)
„Évezredes történelmünket visszük a hátunkon” – írja. A románok
ősei parasztnak születtek, hogy megműveljék azt a földet, és harcos-
nak, hogy megvédjék. És akkor egyesek jönnek ma és papírokat kér-
nek, méltatlankodik, amikor az ő bizonyítékuk a földben van. A
Memorándumot is azért kellett nyilvánosságra hozniuk, idézi a szent-
embert, mert a „magyar kormány meggyőzött minket arról, hogy so-
hasem várhatjuk tőlük az Igazságot”. „A faji kizárólagosság megsem-
misítő háborút indított nyelvünk és nemzetiségünk ellen.” Amiről ma
folyik a vita, nem más, mint a „román nemzet léte”, de „egy nép léte-
zése nem vitatható, csak kinyilvánítható!”. (81. o.)
A következő szerkezeti eleme a regénynek: az Észak-Erdélyből a
Feleken átjött, névtelen szemtanúk beszámolóira való hivatkozás.
Ezek elmesélték, hogy az embereket „kibelezték, mint az állatokat”.
Már a megszállás első óráitól kezdve a románokat lemészárolták. „Az
utcák és a falvak tele voltak vérfoltokkal, míg körülöttük a táj olyan
volt, mint a vágóhíd: baltával levágott lábak, feldarabolt asszonyok,
széthasított fejek. (…) Egyes halottakat a kútgémre akasztottak.” „A
87
szavak sápadtak ahhoz a vágóhídhoz képest, ami az átengedett föl-
dön történt.” „Bestiális és gyilkos képzelőerővel becstelenítették meg
az életet.” (97. o.) Ezután következnek a Szilágyipp (Ipp) és az Ördög-
kút (Trăsnea) falvakban elkövetett magyar katonai gyilkosságok, a
terhes nőt bajonettel átszúrók embertelensége, megölt román papok
és „Gyepu János” (sic) rongyosgárdája. Következtetés: „hány ember
fizetett életével csak azért, mert románnak született és nem akart ki-
vándorolni a házából.” (100. o.)
Egy másik módszer, a történelmi bizonyítékként elmesélt távo-
labbi múlt leírása. Az idős orvos meséi. Ő kétféle történetet mond el,
az egyik a magyarok bécsi döntés utáni rémtetteiről szól egy román
faluban, ahol bosszúból megölnek egy fiatalasszonyt a lányaival,
majd a saját emlékeiből mesél, hogy a Monarchiában magyar katoná-
kat szállásoltak el egy román faluban. A magyar katonák mulattak,
duhajkodtak, loptak és bestiálisan gyilkoltak (101–111). „Kedves fia-
talúr, kibeleztek a magyarok” – mesélte fiatalkori tapasztalatait az or-
vos (113. o.). Következtetései, hogy a bécsi döntés után a román me-
nekültek mindent elveszítettek, saját szemükkel látták a gyilkosságo-
kat, és lelkileg nagyon megsérültek, mert éppen „emberségükben”
sértették meg őket. „Az, amit soha nem tudtam megérteni, éppen az
emberből feltörő bestialitás” (119. o.) – tette hozzá az orvos.
Tipikus elbeszélői módszer a kognitív disszonancia redukciójá-
nak céljára, amikor az ellenfél szájába adja saját érveit. Ennek a rend-
kívül rafináltnak tűnő párbeszéd-technikának egyetlen eredménye,
hogy bizonyítási „lelemény” helyett még valószínűtlenebbé, hihetet-
lenebbé válik a történet. Magyar szereplővel mondatja el a magyarok
kegyetlenkedését, hogy hihetőbbnek tűnjön. Vitájuk során, annak ér-
dekében, hogy a magyar még jobban bizonyítsa lojalitását, az alábbi
vallomást teszi: „Én, Tibi Szilágyi, erdélyi magyar, apáról fiúra testvér
vagyok veletek, ott voltam Kolozsvárt azon a nyomorult pénteki na-
pon és együtt kiáltottam veletek, az összes románnal, akik összegyűl-
tek a téren, hogy Erdély nem adható senkinek, mert a miénk és nem
adunk belőle egyetlen kapavágást sem.105 Higgyetek nekem, jó em-
berek, hogy a romániai magyarok nevében beszélek, akiknek a haza
ezt a földet jelenti, amely szót együtt tanultunk meg a ’kennyér’ és a
105 Ez románul: a „nici o brazdă” – állandó jelmondata még ma is a területféltő, nemzeti tünteté-
seknek Romániában.
88
’pîine’ szavakkal, és amit nem akarunk felcserélni a világon semmi-
vel. Ha hazudok, Isten engem úgy segéljen. Együtt sírok veled, Ioane,
Gheorghe vagy Mărie, meggyilkolt gyerekek, asszonyok és férfiak és
esküszöm mindenre, ami szent, hogy amíg élünk, ilyen dolgok ne is-
métlődjenek meg. Testvéreim, nézzétek: körülöttetek csak emberek
vannak, magyarok és románok, de emberek. A másikok, a törvényte-
lenek, akik lábbal tiporták a törvény szellemét és az emberséget,
azoknak nincs semmilyen nemzetiségük, senkihez nem tartoznak,
mint a gyilkosok, akikért nem óhajt még az anyjuk sem vissza, aki
megszülte őket. Add a kezed testvér és nézz a szemembe. Nem tör-
tént semmi közöttünk. A karámunkba bejöttek a farkasok. Ketten le-
győzzük őket.” (122. o.) A ’karám’ kifejezés utalás az erdélyi román
nemzeti képzelet alapmítoszára, amely szerint az erdélyi románság
békés pásztornépként él a Kárpátok között. Ez az a „mioritikus” bal-
ladai táj, ahol a szenvedő, jóságos pásztort elteszik láb alól az irigy
idegenek. Munteanu leírása szerint, a magyar is szeretné magát e
pásztormítosz részének képzelni, és szerinte is „idegenek” törnek be
a karámba. A magyar – aki az Erdélybe bevonuló magyarokat idege-
neknek tartja – megértésért könyörög, és arra kéri, hogy ne tekintsen
minden magyart bűnösnek. Horatiu válasza: „A hiúság, Tibi, egyesek
túlfokozott dölyfössége vezetett ide.” Mire Tibi: „Nagyon jól mondod,
egyeseké, de ezek az egyesek nem mindenki, van néhány.” (Tehát a
magyar népben mindössze néhány rendes van!) Aztán ezeknek sike-
rül „elrontaniuk a rendet”. (Mi a rend? A kimondatlan érv, hogy Er-
dély a románoké.) „Tudod miért van ez? – kérdi Tibi. – Mert mindig a
rossz szaporodik jobban, könnyebb rontani, mint építeni, ezért.
Mondd csak, ha Apponyi, Tisza vagy Horthy meghallotta volna azon
magyarok hangját, akik évszázadok óta jó szomszédságban és békes-
ségben akartak élni a románokkal, idejutottunk volna? (…) Pedig elég
sokan felszólaltak az elmúlt negyven évben, hogy miben téved a kor-
mány Budapesten.” (123. o.) A fenti kenetteljes párbeszédből kiderül,
hogy a két világháború között a románok soha nem tévedtek, nem
volt semmilyen kisebbségi probléma, csak a dölyfös magyar vezetők
okozták azt, hogy a két nép testvérisége megromlott. Ezután ismét
előveszi az idézős technikát, de most a magyar idézgeti a magyar la-
pokat, nem a román. Annyira nem törődik a hitelességgel, hogy ro-
mán keresztneveket ír a magyar családnevek mellé: Désider Bánfy,
89
Gheorghe Ferenczy (124. o.), ami egy magyartól nemigen hihető el.
Persze ezt román közönségnek írja, tehát nem kell attól tartania,
hogy a magyarok elhiszik-e vagy sem. Csak azok a jó emberek (és jó
magyarok), akik „a román és magyar nép testvériessége alapján meg-
védik Románia határait.” (125. o.)
A könyvnek még van két taktikai eleme. Az első világháború
után orosz fogsából hazatérő erdélyi románok, akik „önálló szovjet
hadtestet alakítottak”, azon vitatkoznak, hogy a szocializmust valósít-
sák meg előbb, vagy a nemzeti gondolatot vigyék diadalra. Az író
döntése alapján a Szovjetunióból hazatérő hősök – a könyv
Ceauşescu nemzeti szocialista politikája idején született – a nemzetit
választják. „Előbb a nemzetit, az egyesülést nem szabad feláldozni.
Mert az Egyesülés sokkal több, mint a forradalom. Erdélynek egyedül
is meg kell találnia az utat Románia felé és csak azután a forradalom
irányába. (…) Így volt igaz és természetes, legelőbb a saját dolgaink
után kellett néznünk. (…) A forradalomnak elsősorban nemzetinek
kellett lennie, hogy megteremtse az Egyesülést, azután az emberek
meggyőződnek arról, hogy ez még csak a kezdet.” (132. o.) Ez egy-
részt azt sugallja, hogy a románok mindig a jó (abban az időben a
szovjet) oldalán álltak, sőt nemzeti alapon akarták a szocializmust
megvalósítani. „Én elhiszem a változtatás szükségszerűségét, de
előbb, úgy vélem, vissza kell nyernünk, amit elvesztettünk, az egész
ország legyen a miénk, egyik végétől a másikig. (…) Az ország min-
dennél fennebb való, és ha valaha is valamelyik párt tagja lennék,
nem felejteném el, hogy elsősorban román vagyok.” (204. o.)
A másik ideológiai, taktikai célja a szerzőnek, hogy a tisztaság,
ártatlanság és a jószándék nemzeti politikáját hirdesse. Az egykori hi-
báik miatt kirekesztett románok (David Pop) érzelmi rehabilitálását
is szeretné előkészíteni a regény. A könyv végén a Vasgárdát leverik,
helyreáll a románok jósága, de a legnagyobb rossz, a magyarok okoz-
ta szenvedés határtalan. Ismét feleleveníti a Szentember naturalista
látomásait. „Északról a szél füst és hamu szagot hoz. Az ellopott és
megbecstelenített földön a házak és felgyújtott templomok üszkei
összekeverednek az égett csontok bűzével. Erdély egy hatalmas te-
mető, amelyet befed a fekete pénteki hamu. Minden házban, az iko-
nok alatt (…) egy kis gyertyacsonk töri meg félénken az idő sötétjét,
emlékeztetőül, a JÖVŐNEK.” (232. o.)
90
Néhány nyelvi, stiláris megjegyzés. A könyv stílusa egyszerű, csak
a gyűlölet vagy az idilli parasztvilág leírásakor színesedik meg. Inkább
a tételek bizonygatásával telnek a lapok, nem az összefüggő cselek-
mény leírására törekszik a szerző. A tételregény cselekménye külön-
ben is lényegtelené válik: a hős elhagyja Kolozsvárt, majd Tordán ke-
resztül Brassóba ér, ahol a törvényszéken dolgozik. Valamiért üldözik
a legionáriusok, a temetőben le akarják lőni, de nem derül ki, hogy mi-
ért. Aztán a legionáriusokat is leverik, és marad az erkölcsi elmélkedés.
A könyvben keverednek a helyesen, ékezettel és ékezetek nélkül, sőt
helyesírási hibával (Gözö, 101. o.) írt magyar nevek. Jellegzetes, hogy
olyan erdélyi román szavakat is találunk, amelyek mögött közös ma-
gyar-román eredet sejthető és az irodalmi román nyelvben nem hasz-
nálják, így az ókirálysági románok esetleg nem is értik meg: bolunzeşti
(bolondulsz, 57. o.), musai să facă (muszály megtennie 54. o.), toropea
(megtorpan, 75. o.), tolcerul (tölcsér, 117. o.), predicase (prédikált, 118.
o.), sezlong (sezlon, 128. o.), cizma (csizma, 170. o.) stb.
3.1 A kisajátított tér román nemzeti ideológiájának néhány
alapeleme és következményei
A Vinerea neagră (Fekete péntek) című könyvben körvonalazódó
szemlélet lényeges vonásai piramisszerűen épülnek fel, amelyek kö-
zött találunk:
– a térre mint egyetlen nép kizárólagos, ősi nemzeti birtokára
történő elvi és érzelmi utalást, hivatkozást;
– ennek megszerzése, megtartása és megvédése nemcsak a
nemzet, hanem az egész emberiség legszentebb „Igazsága”;
– az igazságért küzdő emberséges, jóságos, évszázadok óta tűrő
és harcoló nemzet (elsősorban az ortodox vallású, román paraszt-
társadalom) szenvedését; és
– a bármilyen erkölcsi elvetemültségre, hazudozásra, lopásra és
gyilkosságra képes gonosz ellenség: az idegen betolakodó nemze-
tek, elsősorban a magyarok rémtetteire, törvénytelenségeire épülő
gyűlölet indulati tényezőit.
A kisajátított tér ideológiájának elemzése azért bonyolult, mert a
tér és ember közötti személyes érzelmi kötődésre épül. A kapcsolatot
91
kizárólagosnak és szükségszerűnek tartja a szerző, és ennek bizonyí-
tására egyaránt felhasznál valós történelmi eseményeket és mitologi-
kus, valamint irodalmi (fiktív) érveket vegyesen. Az indulat ideológi-
ájának megfelelően, az érzelmi meggyőzés céljából tudatosan keve-
rednek a fiktív és a reális elemek. Így, ha a történelmi érvek igazát
próbálná elemezni a kritika, a szerző és teoretikusa a fikcióra, mint
irodalmi kifejezési forma védelmére hivatkozhat. Ha viszont a fiktív
elemek következetlenségére mutatnak rá a bírálók, akkor a szerző és
hívei azzal védekezhetnek, hogy ez nem fikció: ez a nemzeti történe-
lem, igazság, jog, erkölcs stb. valósága. A sor tovább folytatható: jöhet-
ne most már a nemzeti igazság, a nemzeti jog stb. elemzése, és így
szinte észrevétlenül elterelődne a kritikus, elemző és érdeklődő, hívő
olvasók figyelme a lényegről, hogy mindezeknek az elemeknek
egyetlen ideológiai tartalma: a gyűlölet és gyűlöletkeltés.
Ezzel vissza is érkeztünk a kiindulóponthoz. A statikus nemzeti
gyűlöletképhez, amelyik örökös küzdelemre, cselekvésre, de leg-
alábbis indulatra ösztönöz a tér kizárólagos birtoklásáért folytatott
nemzeti harc során az idegen, betolakodó, primitívebb népek ellen.
Ennek a szemléletnek a kizárólagossága, a kompromisszumképtelen-
ség érzelmi, történelmi, tudati igazolása, a nemzetek közötti élet-ha-
lál harcnak, mint a jónak és rossznak a szembeállítása, a nemzet Igaz-
ságának a követelése, olyan torz nemzetkép kialakulásához vezet,
amelyre – a történelmi körülményeknek megfelelően – minden kizá-
rólagos, tekintélyelvű nemzeti diktatúra építhette hatalmát. Ez a
szemlélet mindent a nemzeti céloknak rendelt alá és mindent kisajá-
tított. Nemcsak a teret, hanem a térhez társított létezés szimbolikus
vagy lényegi formáit: az egyetlen kötelezővé tett nyelvet, zászlót, elne-
vezéseket, feliratokat, igyekezett eltörölni az „idegen”, tehát a több-
nyelvű létezés minden elemét. Ez a szemlélet mindaddig csak a mo-
solyt keltő „furcsaságok” sokszínű, bizarr világát gazdagítja, amíg va-
lamely társadalmi, politikai mozgalom nem tűzi céljai közé, és nem
arra törekszik, hogy a megszerzett hatalommal megvalósítsa a kisajá-
tított nemzeti tér ideológiáját. Ehhez viszont éppen az irodalmi for-
ma hatásmechanizmusa, a művészeti eszköztár indulati, érzelmi tö-
meghatása a legjobb eszköz. A kisajátított tér nemzeti ideológiája
mindaddig „csak” a „művészeten” keresztül hat, amíg a szemlélet hí-
veinek nincs lehetőségük a nyílt konfrontációra, tömegmozgalomra,
92
vagy a politikai hatalom kizárólagos megszerzésére. Amikor viszont
ez a kizárólagosság hatalomra jut, akkor a nemzeti, társadalmi elnyo-
más érzelmi indoklására használják fel a „művészetet”. Idézőjelbe tet-
tem a művészet fogalmát, mert a felhasznált, ideológiai hadrendbe ál-
lított művészet, bár művészi eszközöket használ, de nem tekinthető
művészetnek.
Ez az ideológiai-érzelmi alapon kisajátított térszemlélet volt jel-
lemző nemcsak a szélsőséges Vasgárda híveire, vagy a kizárólagos
nemzeti hatalom megszállottjára, Nicolae Ceauşescura, hanem az ő
„aranykorszakának” jeles értelmiségi híveire is. Sokan még ma is úgy
képzelik, hogy nemzeti képüknek elengedhetetlen eleme a tér egyet-
len nemzeti igazsága, amelyben találkozik nemzeti ideogrammájuk
két eleme: a szenvedő múlt és a térféltő, nemzetféltő jövő. A fenyege-
tők az idegenek („farkasok a bárányok között”)106, elsősorban a ma-
gyarok. Sajnos ez a szemlélet szélesebb körben hat még ma is a ro-
mán politikai gondolkodásmódban, és nem véletlen, hogy ebben a
kérdésben alig mozdult el az értelemzés a holtpontról, a román iro-
dalom kiemelkedő íróitól kezdve az átlagolvasóig.107 Nicolae Iorga
román történész és politikus egy 1938-ban megtartott előadásában
szemére vetette D. Domanovszky magyar történésznek, aki egy nem-
zetközi konferencián Zürichben azt állította, hogy a magyar állam
„nemzeti elven” jött létre, hogy szerinte a 900-as vagy 1000-es eszten-
dőben nem beszélhetünk még egyetlen népnél sem nemzeti eszmé-
ről. Abban az időben legfeljebb a kereszténységről, vagy birodalom-
ról lehetett szó, de semmiképpen nem nemzeti alapú eszméről.108
106 A kifejezést szó szerint használták a Vatra nagygyűlésén a marosvásárhelyi sportcsarnokban el-
hangzott szónoklatok idején 1990-ben. Hangszalag a szerző birtokában.
107 „NICI UN POPOR n-a îndurat mai ingrozitor de multe lovituri ca românii. (…) Anul nefast 1940
a urnit furiile destinului asupra neamului românesc. Istoria obiectivă va arăta cîndva pricinile
ascunse sau adînci care au făcut ca România să se afle singură şi izolată, fără nici un ajutor, în
mijlocul unui cerc de duşmani de moarte (…) Dreptate românească e atît de evidentă (…).
Pentu noi Transilvania nu poate exista decît întreagă, trup din trupul nostru (…) In vreme ce
duşmanii noştrii se inverşunează să ne răpească pămîntul şi să ne robească fraţii, noi contin-
uăm a spera şi a crede in triumful dreptăţii adevărate, a dreptăţii noastre (…) va veni implinirea
dreptăţii. Credem in Transilvania româneasca eterna si nedespărţită!” Liviu Rebreanu:
Transilvania 1940. Familia, ianuarie 1941. In: Omagiu 65 Partidul Communist Român. Editura
Cartea Romaneasc, 1986, 285–287. old.
108 „nu se poate să se vorbească oriunde, la orice popor şi în orce loc, de idee naţională pe la anul
900 sau 1000. Toata lumea trăia atunci in idei generale, cum era ideea creştină sau ideea imperi-
ului roman; nu in ideea nationala.” Nicolae Iorga: In lupta cu absurdul revizionism maghiar
(Harcban a magyar revizionizmus abszurdjával). Editura Globus, Bucuresti, 1991, 127. old.
93
Sajnos, a későbbiekben éppen Iorga az, aki elköveti ugyanazt a hibát,
amit felró magyar kollégáinak, vagyis, hogy későbbi eszméket vetít
vissza a korábbi történelmi állapotokra. Amikor a románokról van
szó és Dáciáról, ő is visszavetíti, sőt még korábbi időkre kiterjeszti a
nemzeti eszmét, mint egyes magyar történészek. Szerinte mindenki
Dáciáért küzdött: a magyarok Nyugatról Keletre, Északról Délre akar-
ták létrehozni Dáciát, a románok meg Délről Északra és Keletről Nyu-
gatra akartak Dáciát teremteni. Elmondja, hogy a középkorban
Moldovából küldték az egyházi vezetőket, és így növelték a moldovai
befolyást a térségben.109 Miután kijelenti, hogy a magyarok, kezdve
Thökölytől mindkét Rákócziig, valamint Bocskai, Báthory, Bethlen
Gábor csak azért küzdöttek, hogy létrehozzák Dáciát, sőt a Habsbur-
gok sem akartak mást, azért foglalták el ezt a területet, hogy Dáciát te-
remtsenek, következik a jól ismert, nemzetet és területet kisajátító
eszme. „Mi létrehoztuk, Decebál ősünkért, az ő legutóbbi tragédiájá-
nak elfelejtett sírján, megteremtettük ezt az országot, amelyik fenn
fog maradni (örökre), mert ezt parancsolja ez a szent föld, az a föld,
amelyikhez elválaszthatatlanul hozzákötöttük a nemzetet, azt, ame-
lyik itt született meg, fejlődött és a természetes határai között él.”110
A román ősrégészet kutatóinak „alkotó nacionalizmusát” bíráló
Gheorghe-Alexandru Niculescu régész szerint, még mindig erősen
hat a nemzeti gondolkodás politikai támogatása a román arche-
ológiában.111 A nacionalizmus hívei területi eredetmagyarázatokat
dolgoznak ki és szembeállítják a „mi” múltunkat az „övék”-ével, sze-
rintük az etnikai önazonosság mindig meghatározta a társadalmi re-
alitásokat. Az archeológia kitűnő lehetőséget nyújt arra, hogy meg-
mozgassa a tényekre alapuló ezoterikus gondolkodást, a titokzatos
és többértelmű nemzeti eredetről, sőt hogy tudományos formában
mutassa be a nemzet olyan példamutató múltját, amelyet másként
nehéz vagy lehetetlen lenne dokumentálni. A román archeológiai ku-
109 Iorga: i. m. 126. old.
110 „Noi am făcut, pentru strămoşul nostru Decebal, pe mormîntul lui uitat din locul ultimei
tragedii, am făcut ţara această care rămâne, fiindcă aşa porunceşste pământul acesta sfânt,
pământul pe care l-am legat nedespărţit de neamul care s-a născut, s-a dezvoltat şi trăieşte între
hotarele sale fireşti.” N. Iorga: i. m. 133. old.
111 Gheorghe-Alexandru Niculescu: Nationalism and the Representation of Society in Romanian
Archeology. In: Nation and National Ideology Past, Present and Prospect. Bucharest, New
Europe College, 2002.
94
tatásokról írt tanulmányok elemzésekor a szerző több ellentmondást
is felfedez, most mindössze azt a sajátos gondolatot emeljük ki, ame-
lyik szerint a román kutatók írásaiban a terület őslakos népeinek le-
letei társadalmilag koherensek, az emberi létezés minden kiemelke-
dő attribútumával rendelkeznek, míg a másik csoport leletei, a nép-
vándorlóké bizonytalanok, nem hordoznak igazi lényegi tartalmakat,
nincs jövőjük.
3.2 A regény korabeli fogadtatása
Mivel a Vinerea neagră regénynek számított, és megfelelt a román
nemzeti totalitárius diktatúra ideológiai és érzelmi elvárásainak –
amely szerint a tekintélyelvű diktatúrát is el kell fogadni az idegenek
elleni harcban, megvéd az ország feldarabolására törekvő, a homo-
gén nemzetállamot kétségbe vonó, belső és külső ellenség ellen –, a
román nemzeti szocializmus „aranykorszakában”, az 1980–90-es évek-
ben nem lehetett kritizálni. Akárcsak Ion Lăncrănjan112, Păunescu,
vagy Corneliu Vadim Tudor írásait, akik hasonló érvrendszerrel, né-
ha Ceauşescu-idézetekkel díszítve hadakoztak a román nemzet ellen-
ségei, a betolakodó „szentistváni”, „fasiszta” magyarok ellen. A hatal-
mon levő pártideológusok sejtették, hogy ez az egyetlen érvrendszer
(az ártatlan román nemzetet fenyegető idegenek egykori bűneinek a
felemlegetése), amelyre nemzeti konszenzust lehetett építeni a leg-
kegyetlenebb gazdasági, ideológiai nyomás idején, amelyben egy-
másra talált a pártvezetés, az értelmiség rejtett indulatai, és a mozgó-
sított, felhasznált „nemzeti” tömegek önfelmentő lelke. Még mindig
jobb egy, az ország szuverenitását védő „szegény” nemzeti diktátor,
akit körkörösen fenyegetnek az ellenséges népek – nyugtatták magu-
kat –, mintha feldarabolnák az ősi nemzeti földet és visszajönnének
a barbár, kegyetlen, fasiszta magyarok. Sajnos a nemzeti érzelmű ro-
mán értelmiség jelentős része is csatlakozott ehhez a nemzeti beletö-
112 Romániában Méliusz József, a Román Írószövetség akkori alelnöke arra kérte a politikai veze-
tést, hogy tegye lehetővé vitáját Ion Lăncrănjannal a Cuvînt despre Transilvania című könyv-
ben megjelenő egyoldalú, magyarellenes uszító hang miatt. Nem méltatták válaszra, ezért kilé-
pett a Román Írószövetségből. Magyarországon Köteles Pál: Töprengés egy torzkép előtt. In:
Lelkek félárnyékban. Noran (é. n.); és Száraz György: Egy előítélet nyomában. Magvető, Buda-
pest, 1976 válaszoltak Lăncrănjannak, de a román olvasóközönséghez csak egyoldalúan tolmá-
csolva, vagy egyáltalán nem jutottak el a magyar érvek.
95
rődés, és önfelmentés mechanizmusát működtető szemlélethez. El-
ítélték az ország egykori megcsonkítását, elítélték a magyarok rém-
tetteit, buzdítottak a nemzeti összefogásra és „megénekelték Románi-
át”. Egy szó sem esett arról, hogy a Ceauşescu-korszakban már egé-
szen más történet zajlott: a nemzetiségek kiűzése, a városok és tele-
pülések demográfiai arculatának a megváltoztatása, a homogén
nemzetállam megteremtése.113 A korabeli román nemzeti képzeletet
építő kiadványok „üzenetét” jól összefoglalta Tóth Sándor Jelentés Er-
délyből című, Nyugatra küldött összefoglalásában: „1. A magyar irre-
dentizmus Románia területi integritását fenyegeti. Ez ugyan az adott
történelmi világkonstellációban több mint abszurdum, de hazai fo-
gyasztásra eddig is mindig bevált és hatott; 2. A párt, a kormány el van
szánva rá, hogy mindenkivel szemben megvédi az ország határait
(függetlenségét, szuverenitását stb.); 3. Aki ezzel a vezetéssel,
Ceauşescu vezérségével szembefordul, az a román nemzet legszen-
tebb érdekeit árulja el. (…) Amikor egy sokrendbéli válság sújtotta, le-
züllött ország felgyülemlő társadalmi feszültségei a hatalom pozíció-
it fenyeget(het)ik, ilyen manipulációval lehet a népharagot más irány-
ba terelni, levezetni. Eddig már többször alkalmazták sikerrel.”114
Nemzeti – indulati és történelmi – mitológiai alapon a román ér-
telmiség jó része elfogadta a nemzeti történelmi sérelmekre épülő ér-
zelmi érvrendszert, és ezzel kénytelen-kelletlen, vagy egyesek közü-
lük lelkesen belesétáltak abba a csapdába, hogy nyilvánosan elfogad-
ták a diktátor legfurcsább szerepléseit is. Ez sajnos minden nemzeti
elvre építő diktatúrában így zajlott: amennyiben kiegyezett a nemze-
ti érzelmű értelmiség, közönség a tekintélyelvű hatalommal. Horthy
lelkesítő beszédei, Hitler vagy Mussolini nemzeti érzelemre építő
szövegei, Antonescu vagy Ceauşescu bármilyen távolságtartásra ser-
113 „Un isntrument eficent in procesul de omogenizare a fost modificarea treptată a componenţei
etnice a principalelor oraşe din Transilvania. Declararea acestora ca „oraşe închise” înca din
1947 a permis autorităţilor comuniste să dirijeze si să controleze în mod direct mişcările de
populaţie.” (A homogenizálás folyamatának egyik hasznos eszköze volt Erdély legfontosabb
városaiban az etnikai összetétel fokozatos megváltoztatása. Ezeket már 1947-ben „zárt városok-
nak” nyilvánították, ami lehetővé tette a kommunista hatóságoknak, hogy közvetlenül irányít-
sák és ellenőrizzék a lakosság mozgását.) Vladimir Tismăneanu: Raport final. Comisia
Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România. Bucuresti, 2006, 536. old.
http://www.presidency.ro/static/ordine/RAPORT_FINAL_CADCR.pdf
114 Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből (1987). Magyar Füzetek Könyvei, Dialogue Européens (h. n.),
1989, 98. old.
96
kentették is a jobbérzésű értelmiséget, a nemzeti érzelmek hatalmá-
nak nem tudtak ellenállni. Az egykor elszenvedett nemzeti sérelmek
felemlegetése és a nemzeti jövő nagysága elaltatta bennük a kritikai
szellemet, különböző önáltató magyarázatokkal mentették fel az
autoriter hatalom képviselőjét. Előbb teremtsük meg a nemzeti egy-
séget (győzzünk a háborúban, tisztítsuk meg a területet, űzzük ki az
ellenséget stb.), majd azután megszabadulunk a diktatúrától és a dik-
tátortól – gondolták az emberek. Ebben az ideológiai érvrendszer-
ben egymásra találtak a pártelit, a vezér és a jó szándékú „nemzet”
egyszerű hívei. Jellemző, hogy a tömegre leglátványosabban ható
eszközt, a filmet, Romániában személyesen a több funkciót betöltő
államelnök cenzúrázta. Erről olvashatunk a korabeli magyar külügyi
jelentésekben is, például Eugen Uricariu Rug şi flacără (Máglya és
láng)115 című magyarellenes filmjének engedélyezése kapcsán.
„Egyébként a román filmek (…) első számú kritikusa (ha nem is cen-
zora) az államelnök” – írta Rajnai Sándor nagykövet Bukarestből
1980 márciusában.116 Rajnai különösen óvatos beszámolókat küld,
mindig igyekszik dokumentálni adatait, és inkább mások vélemé-
nyét továbbítja, mint a sajátját. Erre a filmre mégis többször visszatér
jelentéseiben. Többek között, beszámol arról, hogy: „a sajtóbemuta-
tón részt vett magyar nemzetiségű újságíró (…) szerint a filmben min-
den eddiginél elfogultabban jelen van a román nacionalizmus és az
idegen- (elsősorban) magyargyűlölet.” A filmmel kapcsolatos vitákat
már január óta követik a magyar külképviselet munkatársai, majd
összegzésképpen a következőt közlik: „A filmmel kapcsolatos saját
benyomásunk lényegében egybeesik a különben nacionalista hang-
vételű Flacăra című hetilap kritikusának azzal a véleményével, misze-
rint „egyidejűleg történelmi és ugyanakkor mai hangvételű, mivel
minden néző felfogja, hogy mennyire az aktualitásokat dolgozza fel
(…) ez a kosztümös film is – mint a többi román történelmi film – a
mai hivatalos politikai téziseket vetíti vissza a múlt egy szakaszába és
Cuza fejedelem, vagy Catargiu miniszterelnök a XIX. századból az
RKP legutóbi kongresszusi dokumentumainak, egyéb állásfoglalá-
soknak a téziseit mondják fel. (…) Ez a manipuláció első rétege. A má-
115 A könyv magyar nyelven is megjelent: Eugen Uricariu: Máglya és láng. (ford. Szabó János). Da-
cia Kiadó, Kolozsvár-Napoca, 1982.
116 MOL XIX – J – 1 – j. KÜM. Románia. 00101072/1/1980 III. 11.
97
sodik vonalhoz számítható csak, amire nemzetiségi kritikusunk
egyébként érthetően érzékenyen reagált, a magyar és lengyel emig-
ráns forradalmárok negatív, manipulált beállítása. Kétségtelen, hogy
ez a beállítás a nézőben öntudatlanul is ellenszenvet, nacionalista ér-
zelmeket és emlékképeket raktároz el, s ha a film nem is elsődlege-
sen és direkt módon, de végeredményben mégis nemzetiséget (tör-
ténelmét, személyiségeit, hagyományait) sért. Az a helyzet is köny-
nyen elképzelhető, amit a nemzetiségi filmkritikus hangsúlyoz, hogy
az erdélyi vegyes osztályok iskoláiban a kötelező filmlátogatások ke-
retében a Máglya és láng című film termékeny talajra hull a román
kisdiákok agyában és a primitív nacionalizmust szítja.”
Annak ellenére, hogy az utóbbi években a Romániával foglalko-
zó történészek és szociológusok egyes csoportjai jelentős elemzése-
ket írtak, amelyekben igyekeznek lebontani ezt a nemzeti ideogram-
mát,117 de a politikai közéletben és a román köztudatban még mindig
elevenen hatnak a konfrontatív történelmi hivatkozásokra épülő
ellenségképek,118 érzelmi-mitologikus történelmi nemzetképek
(„suflet naţional”119 nemzeti lélek/lélegzet), valamint elevenen hat az
ezekre épülő gyűlöletkeltő irodalmi alkotások érvrendszere. Olyan
mélyen beépültek a nemzeti kiegészítő képzeletre épülő diskurzus-
nak a sztereotípiái, hogy még – közel két évtizeddel – a román nem-
zeti szocialista diktatúra bukása után is, az egyes jelenlegi román
pártpolitikai képviseleteken keresztül a parlamenti vitákban is felfe-
dezhető a hatásuk.120
A Vinerea neagră (Fekete péntek) – olvassuk az egyik korabeli
kritikában121– „nagyon igaz történeteket tartalmaz egy tragikus élet-
ről: az egyéni emlékezet a közösség tapasztalataival gazdagodik”. A
kimondatlan közösségi tapasztalat, amelyet nem fogalmaz meg a kri-
117 A dolgozatban már említett Lucian Boia, Sorin Mitu stb. mellett lásd: Katherine Verdery:
Compromis şi rezistenţă. Cultura Română sub Ceauşescu. (Kompromisszum és ellenállás. A ro-
mán kultúra Ceauşescu alatt). Humanitas, Bucuresti, 1994.
118 Mungiu–Pippidi: Transilvania… i. m.
119 Mircea Vulcănescu: Dimensiunea românească a existenţei. (A létezés román dimenziói).
Editura Fundaţiei Culturale Române, Bucureşti, 1991, 37. old.
120 Ágoston Vilmos: Médianacionalizmus és európai integráció (Magyarország és Románia).
EÖKiK, Budapest, 2004.
121 Constantin M. Popa: Zilele istoriei (A történelem napjai). In: Luceafărul, 29. nr. 39. 1986. szept.
27., 3. old.
98
tikus, hanem körülír: a magyargyűlölet. Ugyan felemlíti, hogy Doru
Munteanu első regényének, a balázsfalvi nemzetgyűlés nagy napjá-
ról írt, Duminică mare (Nagy vasárnap) című regényének is voltak
hibái, többek között az, hogy az epikai cselekmény néha feloldódik,
az elmesélés néha „stagnál”, ezért fordul a visszaemlékezésekhez, és
a naplószerű szövegekhez az író. Valójában ez a Fekete péntek egyik
stilisztikai hibája is, de ezt nem említi a kritikus. Ehelyett a történelmi
leírások, a román nép létét veszélyeztető bécsi diktátum okozta bru-
tális nemzeti szenvedés leírását dicséri.
A korabeli kritikusok megállapítása szerint, az olvasóközönség
rendkívüli érdeklődéssel fordult a történelmi tematikájú és abból ih-
letődött irodalom felé. „Az olvasók igénye, hogy ilyen műveket kérnek
– írja Ioana Bot – nem csak egyszerűen egy bizonyos történelmi idő-
szak tényeinek (minél több és minél részletesebb) megismerése óha-
jából születik.”122 Véleménye szerint éppen az a tény, hogy a történel-
mi próza, a különböző jelentésein keresztül aktuálisabbá válik, mint a
legtöbb jelenkorból merített szöveg. A kritikus már attól tart, hogy a
történelmi témák éppen olyan receptregényekké válnak, mint a best-
sellerek. Doru Munteanu regényeinek eredetiségét éppen abban lát-
ja, hogy kiemelkedik, sőt „bátran” szembeszáll ezekkel a történelmi
receptregényekkel, újraalkotja „történelmünk” egyik megrázó idősza-
kát. Bár a kritikus óvatosan megjegyzi, hogy nem lehet eldönteni, va-
jon a vallomásos narratívára épített formával, amelyből gyakran kicsú-
szik a perspektíva, az író egy új román próza megteremtése felé halad,
vagy csak szerkesztői ügyetlenségről („stîngăcie”) árulkodik, de ő is a
tragikus témaválasztás dicséretével fejezi be a cikkét.
Egy másik korabeli kritikusa feltételéül szabja a történelmi regé-
nyeknek, hogy a leírásban az elmúlt események előrevetítsék a jelent
„így biztosítsák” az egykori történések aktualitását. „Arról van szó – ír-
ja –, hogy szükségszerűvé vált a történelem művészi átértelmezése,
az, hogy a történelmi igazság talajára építsék a képzelet vetületeit.”123
Szerinte Doru Munteanu könyve megfelel ennek az igénynek. A kriti-
kus szerint a könyv egyúttal az „érzelmi nevelés eszköze” is, amelyből
kiderül, hogy az ország sorsáért (Nagy-Románia megteremtéséért)
122 Ioana Bot: Istorie şi roman (Történelem és regény). In: Tribuna, 30. nr 33. 1986. aug. 14., 4. old.
123 Ion Spânu: Un roman al Unirii (Egy könyv az Egyesülésről). In: Luceafărul L9. nr 33. 1986. aug.
16., 1. old.
99
folytatott küzdelem annak az erkölcsi érettségnek a tanúsága, amelyet
egy közösség ügyéért kell szentelni. Véleménye szerint, a könyvben,
akárcsak a Fekete péntekben a román modern próza „Bildungsroman”
– típusú, kimagasló teljesítménye tükröződik.
„Horaţiu Apolzan – írja egy másik jeles román lap kritikusa a Fe-
kete péntek főhőséről – a Történelem tanúja, egy eseményeket befo-
gadó szereplő. Ezeket az eseményeket azután el kell mesélnie a jövő
történelmének.”124 Szerinte a regény főhőse maga a Történelem, sőt
„Erdély alakja” (figura Ardealului) körvonolazódik a könyvben „a
szerző őszinte pátoszán” keresztül. „Ez a meleg megfelelés [caldă
corespondenţă] a szerző és lényének történelme között a könyv
megfellebbezhetetlen érdeme.” A történelemből „hiányzott” az Igaz-
ság eszméje a bécsi diktátum idején, amikor kiszakították a román
földet az „ország testéből” (trupul ţării). Annak ellenére, hogy a má-
soktól hallott és felsorolt események leírásakor „tézisregényre” emlé-
kezteti a kritikust, de ezek a felsorolások, véleménye szerint pergőb-
bé teszik a cselekményt, és végül „szenzációs regényt” (roman sen-
zaţional) fedez fel benne a cikk írója.
George Pruteanu egyenesen a történelemben végrehajtott lelki
„vizsgálatnak” (anchetă = hatósági, rendőrségi kivizsgálásnak) neve-
zi a regényt. A könyvben egyik legfontosabb résznek tartja az alábbi
idézetet: „Idehallgasson Király úr, vissza fogunk térni, légy nyugodt,
hogy vissza fogunk térni!” (42. o.) Ehhez a következőket teszi hozzá
a kritikus: „Az ilyen részletek elnyerik a román irodalom olvasóinak
teljes politikai egyetértését, mert Erdély, a szent tűzhely, mindig a ro-
mánság szíve volt és lesz.”125 Véleménye szerint, Doru Munteanu
„szent János” idézeteinek formájában összegyűjti mindazokat a vitat-
hatatlan, megdönthetetlen bizonyítékokat, amelyek a románok két-
ségbevonhatatlan állandóságát igazolják Erdélyben. „Ha leszámítjuk
a kimondottan irodalmi szempontokat (de vajon vannak-e kimon-
dottan irodalmi szempontok?), találunk számtalan olyan erényes ol-
dalt, amelyek több mint hasznosak. Doru Munteanu leírja a horthys-
ták őrült véres delíriumát az időlegesen megkaparintott területeken.”
Noha a szerzőnek a történelmi és nemzeti tematikáját igaznak és
124 Florin Berindeanu: Istoria la un moment dat (A történelem egy bizonyos időben). In:
Amfiteatru, 30. 1986. július 7., 2. old.
125 George Pruteanu: Două romane (Két regény). In: Astra, 21. nr. 6. 1986, 11. old.
100
megkapónak tartja, mégis megemlíti, hogy regényként inkább egy
történelmi esszére hasonlít a könyv.
A fentiekből is kiderül, hogy kritikusai és olvasói elsősorban a
nemzeti, tartalmi konnotációkért, az erdélyi románság szenvedései-
nek leírásáért, a magyarok hátborzongató bestialitásának „történel-
mi” tanúságaként magasztalták Doru Munteanu regényeit, nem ki-
mondottan irodalmi erényeiért. Arra a kérdésre, hogy miért ír törté-
nelmi regényt, Doru Munteanu így válaszolt egyik cikkében: „Valójá-
ban amit én írok, nem valamiféle regény, hanem egészen más: a sze-
replő vallomása a történelemről. Nem törekedtem arra, hogy vala-
mely idő társadalmi freskóját rajzoljam meg. (…) a Nagy vasárnap, a
Fekete péntek és a Szerdai feltámadás (a kéziratot átadtam a kiadó-
nak) nem olyan regények, amelyek sorra veszik a történelmet és el-
képzelik az eseményeit, hanem a történelem megy keresztül rajtuk.
(…) Ez alakítja a szereplők emberi lényegét. (…) Ez maga az élet „isme-
retlen katonája”. A főhősét: „mint erdélyi értelmiségit, teljesen uralja
a nemzeti egység gondolata, és minden törekvése ehhez az eszmény-
hez igazodik. (…) Állandóan, de elsősorban a történelemben kutatja
egy nép autentikus életének leltárát, egy nemzet igazi önazonosságá-
nak bizonyítékát a világon. Távol a történelmi pártok játékától, de
anélkül, hogy apolitikus lenne, egyetlen ideológiája, amit odaadóan
szolgál, az: „Tarts a néppel, hogy el ne tévedj!”126 A szerző szerint
„nincs is más az irodalomban, mint csakis történelmi regény, mivel
minden, ami az életben történik, máris történelem, vagy azzá válik”.
Úgy véli, hogy ő egy másik utat választott, mint a hagyományos törté-
nelmi regények receptje. Az ő írásai vallomások, „gyónások”
(spovedanie), egyfajta naplók. „A napló egyetlen minősége és köve-
telménye az őszinteség.” Arra a kérdésre, hogy miből születik a nap-
ló, a válasza meglepő. „Talán néha gőgből (orgoliu), de a legbiztosab-
ban abból az igényből, hogy ne felejtsék el.” Néhány bekezdéssel ké-
sőbb ellentmond a forma őszinteségéről vallott nézeteinek, és azt ír-
ja, hogy „arra használtam fel ezt a hamis naplót (fals jurnal), mint iro-
dalmi formát, hogy első személyben meséljek el mindent”. Tehát az
őszinte napló: hamis. De mindezt csakis azért teszi, hogy még objek-
tívebben írja le az eseményeket belülről, ahogyan a szereplő felfogta,
126 Doru Munteanu: Un reflex de conştiinţă (Az öntudat reflexe). Luceafărul, 30. nr. 23. 1987. júni-
us 6., 1. old.
101
és átélte. Szerinte „a történelmi regény a múlt bűvöletéből fakad”, de
elsősorban a „történelmi küldetésből”, a visszaemlékezés „kötelezett-
ségéből”, hogy újraalkossunk egy letűnt kort, hogy ne felejtsék el, és
azzal a céllal, hogy „tanuljanak” belőle. Összegzésként három ese-
ményt emel ki a román nemzet történelméből, amelyre meg kell ta-
nítani a gyerekeiket. Szerinte ezeket a napokat soha nem szabad elfe-
lejteniük: 1919. december 1. a „nagy vasárnap”, a nemzet egyesülése,
Nagy-Románia megteremtése; 1940. augusztus 30. „fekete péntek”, a
haza testének megcsonkítása a hírhedt bécsi diktátum idején; és
1944. augusztus 23. a „szerdai feltámadás” történelmi napjait.
Amint a fenti dátumokból is látjuk, Doru Munteanu a nemzeti
történelmi képzeletet össze akarta egyeztetni az aktuálpolitikai elvá-
rásokkal. Mindenesetre, egy dátumot, az 1944. augusztus 23-i „feltá-
madást” máris eltüntették a nemzet legújabb kori emlékezetéből: a
rendszerváltással törölték a szovjet felszabadítás és román „felemel-
kedés” napját a nemzeti ünnepek közül, így az újabb nemzedékek
nemzeti képzeletéből is.
102
4. Az úrgazda és
a patkányemberek
A tér magyar nemzeti kisajátítása Wass Albert műveiben
„Azt hiszem – írja Amedeo di Francesco –, hogy ma már olyan törté-
nelmi helyzetben élünk, amely lehetővé teszi, hogy Wass Albert két-
ségkívül összetettnek mondható irodalmi személyiségéről részrehaj-
lás nélküli véleményt alakíthassunk ki. Már csak azért is, mert min-
den lehetőségünk megvan arra, hogy minden történelmi és politikai
előítélet nélkül olvassuk újra műveit: így a magyar irodalmat egysé-
gesnek felfogó olvasóközönség számára Wass Albert szépszámú lap-
jait, amelyek minden bizonnyal a század magyar irodalma legjobbja-
ihoz tartozik.”127 „Azt gondolom, aki nem ismeri Wass Albertet, saj-
nos, megengedte magának a műveletlenség luxusát”128 – olvassuk
Bajnok Lászlóné írásában.
A sort folytathatnánk Wass Albert mai irodalomtörténeti és ideo-
lógiai méltatásainak a felsorolásával, de álljunk meg annál a megálla-
pításnál, hogy elérkezett az idő, amikor Wass Albert irodalmi szemé-
lyiségéről részrehajlás nélkül lehet szólni és vizsgáljuk meg, vajon
Amedeo di Francesco másik megállapítása is helytálló-e? Vagyis,
hogy vajon „a század magyar irodalma legjobbjaihoz tartozik”-e? A
harmadik kérdés, amelyet Amedeo di Francesco felvet: vajon milyen
(nem az egész „észak-amerikai irodalom”, mint ahogyan az olasz iro-
127 Amedeo di Francesco: Erdély képe a kanadai magyar irodalmi tudatban. In: Kölcsönhatás, új-
raírás, formula a magyar irodalomban. Universitas Kiadó, Budapest, 2005. 279–289. A szerző
a „L’Orientale nápolyi tudományegyetem magyar nyelv és irodalom professzora. A kötet szer-
kesztője Szörényi László, az MTA Magyar Tudományos Intézet főigazgatója.
128 Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003, az előszót írta és lektorálta Bajnok
Lászlóné, Kráter, Pomáz, 2004.
103
dalmár szerette volna megírni, hanem mindössze) Wass Albert Er-
dély-képe? És természetesen a kisajátított tér, meg a konfrontatív iro-
dalom kérdéséhez szólunk hozzá.
4.1 Napjaink Wass-kultusza
A Fidesz – MPP országos választmányának elnöke, Kövér László, egy
újsághír szerint, a következő szavakkal avatta fel Wass Albert szobrát
2007. március 11-én, Sükösdön: „Wass Albert példája, élete és életmű-
ve (…) aktuálisabb lett, mint a rendszerváltás óta bármikor.” Ha arra a
kérdésre keressük a választ, hogy mi ma Magyarországon Wass Al-
bert életművének aktualitása, a következő magyarázatot találjuk Kö-
vér beszédében: „érdemes úgy figyelni hősünk életútjára, életművé-
re, példájára, mint aki megelőlegezte a nemzet határokon átívelő
újraegyesítését.”129
A magyarországi Wass-kultusz nem előzmények nélküli. Egy-
részt folytatása a két világháború közötti Erdély-kultusznak. A meg-
csonkított magyar haza érzelmi-tudati kompenzációjaként jelent
meg, másrészt annak ellentétére is épül. A különbség annyi, hogy a
világháború előtti Erdély-kultusz szimbólumait, amelyeket elsősor-
ban Tamási Áron és Nyirő József székely posztóba öltöztetett, „hali-
nakötésű” regényeire építettek a szemfüles kiadók, akik a furfangos,
de nemzeti elnyomástól szenvedő székelységre, a Hargita medvéket
és más egzotikumokat felvonultató képeire alapozták üzleti karrier-
jüket, a hetvenes években felváltja a magyar köztudatban egy ezzel el-
lentétes szimbólum: a román vidéken élő szórvány magyarok nyo-
morúságos helyzete, és élet-halál harca a nemzeti fennmaradásért.
Ehhez kapcsolódnak a mezőségi és a csángó (román–magyar motí-
vumokra épülő) folklór ősi magyar eredetére való hivatkozások, a
mezőségi (román–magyar motívumokat tartalmazó) vegyes tánc-
rend és zene „magyar” kisajátítása. A 70-es évek magyarországi
táncházmozgalma előkészítette a lelki befogadás útját a mezőségi ve-
gyes folklórnak (irodalomnak és versnek). Ez az egyedüli „ősi ma-
gyar”, szenvedő és kihalófélben levő erdélyi magyarság zenéjének,
táncának megmentésére irányuló heroikus mozgalom kisajátította a
129 Lukács Csaba: Kövér: Pusztul, sorvad a népünk. In: Magyar Nemzet, 2007. márc. 12.
104
Mezőség népművészetét, s megteremtette kultuszát, mítoszát, és elő-
készítette befogadását. Ez már szemben állt a tömbmagyarság szé-
kelyföldi mítoszával és a népzenedivat területén ki is szorította azt.
Magyarországon diadalra jutott az egyedüli „tiszta erdélyi magyar-
nak” vélt román–magyar vegyes folklór, divatba jött a vegyes Mező-
ség, a többségében magyar Székelyfölddel szemben.
Természetesen a politikai mozgalmak szempontjából igaza van
Nyerges Andrásnak, aki arra hivatkozik, hogy a Wass-kultusz lényege
Magyarországon összefüggésbe hozható a náci Németország bűnei-
nek felmentésével, és nem annyira az Erdély-kérdés, mint az egykori
hitleri Németország felmentése a döntő, de ezek a komponensek
mind összefüggnek neve bonyolult társadalmi, érzelmi konnotá-
ciójának elemzésekor.
Bár nem felel meg sem a jelenlegi irodalmi értékrendnek, sem a
könyvkritikai fogadtatásnak, de a Wass-kultusz jelentőségét jól szem-
lélteti Takaró Mihály irodalomtörténész megállapítása: „Nem cáfolha-
tó, hogy ma Magyarország egyik legkedveltebb és legolvasottabb író-
ja Wass Albert.”130 A fentiekkel ellentétben, sőt annak ellenére, hogy
Wass Albert olvasóinak köre – amely többnyire azonos ideológiai tá-
borhoz tartozókat jelent, és a nemzeti lektűr olvasmányok kedvelői-
hez sorolhatók – egyre nő, manapság még mindig nem érkezett el
annak az ideje, hogy általánosan elfogadható értékelést írjanak mű-
veiről az irodalomtörténészek. Ennek oka, hogy Wass Albert ma még
nem irodalom, hanem nemzeti ideogramma. Wass Albert kultusza
több neuralgikus, tabuként kezelt és megoldatlan kérdésnek a pszi-
chológiai kompenzációja. A kultuszt nem lehet pusztán irodalomtör-
téneti elvek alapján leírni. Illetve lehet, de nem érdemes. Az ideológi-
ai mítoszra épülő műveket előbb az irodalomkritikának kell megmér-
nie. Az irodalomkritika viszont nem az egyetértés műfaja. Megmére-
tés nélkül nincs irodalmi érték. Csak kultusz.
A Wass-kultuszhoz lényegesen hozzájárult, hogy az utóbbi évek-
ben a nyugati kiadványok mellett két nagyon aktív kiadó is küzd írá-
sainak újabb megjelentetéséért: a magyarországi Kráter Műhely Iro-
dalmi és Művészeti Egyesület és a marosvásárhelyi Mentor Könyvki-
130 Takaró Mihály: Zárógondolatok Wass Albert írásművészetének stílusáról és titkáról. In: Takaró
Mihály: Wass Albert regényeinek világa: a XX. századi Erdély krónikása a világban. Masszi,
Budapest, 2004, 127. old.
105
adó. Azt gondolnánk, hogy ez így is van jól, az egyik terjeszti az erdé-
lyi piacon az író műveit, a másik Magyarországon, de a küzdelem szó
szerint értendő, mert elsősorban ugyanarról a piacról: Magyarország-
ról van szó, és a magyarországi állami irodalmi könyvtámogatások
megszerzéséről. Ebbe a nemes versenybe bekapcsolódott a Magyar
Ház is, amelyik a Magyarok Világszövetségének égisze alatt működik,
és szintén kezdte nyomtatni Wass Albert könyveit. Már évek óta hú-
zódik a perre menő vita a kiadási jogokról. Egyes értesülések szerint,
maga Wass Albert teremtette meg ennek a versengésnek a lehetősé-
gét azzal, hogy Szász (Zas) Lórántnak, 1989-ben eladta művei kiadá-
sának a jogát, aki a magyarországi Kráterrel kötött szerződést. Wass
Albert fiai viszont létrehozták a Czegei Wass Foundationt és ők, mint
örökösök, a Mentor kiadóval kötöttek szerződést. Ráadásul a Magyar
Házat Szász Lóránt bízta meg egyes Wass-művek kiadásával, így több
érvényes és vitatható szerződés van forgalomban.131 „A Mentor Ki-
adó vezetőjével nem beszélgethettünk ugyan személyesen – olvas-
suk a Nyugati Jelen tudósításában –, de sikerült megfigyelnünk, hogy
a pereskedések ellenére, s annak dacára, hogy a szöveg megcsonkí-
tásával is vádolták a szerkesztőket, még mindig jó üzletet jelent szá-
mukra a Wass-életműsorozat. A vásárlók céltudatosan keresik a kü-
lönböző regényeket, ha szükséges, gyorsan hazatelefonálnak, hogy
ez vagy az a könyv megvan-e nekik? Ha megnyugtató választ kapnak,
azonnal megvásárolják a szóban forgó köteteket. Ez fölöttébb furcsa
jelenség (…) Ha valaki nagyon olvassa egy szerző műveit, akkor – ál-
talában – tudnia kell, emlékeznie kell egyikre is, másikra is. Ennek a
feledékenységnek és egybemosódásnak egyik legfőbb oka az lehet,
hogy W. A. hosszú élete és elszigeteltsége során folyton ugyanazokra
a témákra írt újabb és újabb variációkat.”132 Ehhez még hozzátehet-
nénk azt, hogy a kiadók fel is darabolják, külön megjelentetnek rész-
leteket egyes műveiből, majd tematikus összeállításokat és kritikai
bemutatásokat, gyűjteményeket nyomtatnak, sőt életműsorozatban
újra kiadják írásait, ezért a Wass Albert nevével megjelenő variációk
sora szinte végtelenné válhat.
131 Bogdán Tibor: Határon átívelő kiadói botrány Marosvásárhelyen. In: Magyar Hírlap 2000. 01.
25.
132 A XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, 2006. április 20–23. http://ij.nyugatijelen.com//
hir16feszt.php
106
A Wass-művek piacának vitájára jellemző: Wass Albert és az ördö-
gök című napilapcikk,133 amelyikben a következőket olvashatjuk:
„Valakik annyira szeretik Erdélyt, hogy Erdély könyvkiadó-
ját, a marosvásárhelyi Mentort tönkre akarják tenni. Ugyan-
ezek Wass Albertet még poraiban is meggyalázzák. Vigyázza-
tok, magyarok: a báránybőrbe bújt farkasoknak ne higgye-
tek!” A napokban (december közepén — sz. m.) minden érdekelt
könyvkereskedelmi vállalat vezetője levelet kapott, amelyben nyíltan
felszólították őket a Mentor Kiadó és partnere, a Lap-les Kft. elleni
bojkottra. A szerzők hamis indoklással magyarázták zsaroló szándé-
kukat. Egy velejéig romlott elme ténykedésére vall a levél felhívása:
Wass Albert aláírása hamisítvány, ezért minden más könyvkiadás jog-
talan, kivéve a Krátert, és ezt e nemes szívű üzletemberek már bíró-
ságra is terjesztették. Kedves Erdélyiek és mindazok, akik szeretik
Wass Albert írót: ebből ti magatok vonjátok le a tanulságot! Íme a le-
vélrészlet: „Tisztelt Könyvkereskedési Vezető!... Kb. két héttel ezelőtt
kaptuk meg egy elismert írásszakértő és egy bejegyzett grafológus
szakértő véleményét arról, hogy nem Wass Albert írta alá azt a szer-
ződést, amelyben az író könyvei kiadási jogát átruházná az amerikai
Czegei Wass Alapítványra. Köztudott, hogy az író halála után ez a flo-
ridai Wass Alapítvány a kiadás jogát továbbadta a Mentor Kiadónak.
Így a Mentor Kiadó szerződése hamis okiratnak tekintendő... A ha-
mis aláírás fölfedezése után a Kráter Kiadó és Szász Lóránt egyetem-
legesen perújrafelvételt kezdeményezett a Mentor Kiadó kiadási jo-
gát illetően is... Kérem, döntse el, hogy az ön kereskedésének ezek is-
meretében a továbbiakban is szándékában áll-e a Mentor-könyvek
terjesztése. A Kráter Kiadó ezzel a manipulációval több millió forin-
tos kárt szenvedhet. Az ön, illetve cége által megvalósított kereskedel-
mi haszon pedig fizetési kötelezettséget von maga után a jogsértésre
vonatkozó bírósági ítélet után. A Kráter Műhely Egyesület és Kiadó-
nál Wass Albert könyvei továbbra is kaphatók, és jogtisztán vannak
jelen a magyar könyvpiacon. Pomáz, 2004. november 16. Turcsány
Péter elnök és Szutor Ágnes gazdasági vezető”. Csak egy nagy bökke-
nő van – folytatja tovább a cikkíró – Mrs. Louise Williams Astor nép-
szerű városi tisztségviselője, Florida állam közjegyzője még ma is jól
133 Kovászna, 2005. jan. 16.
107
emlékszik a napra, amikor az idős író, Wass Albert előtte hitelesen
aláírta az érvényes okiratot, melyet a Washingtoni Nemzeti Szerzői
Jogvédő Hivatal érvényesített 1997 augusztusában. A teremben jelen
volt az ismert Mrs. Williamson kívül egy másik városi elöljáró, aki az
írót jól ismerte, továbbá az író fia, Czegei Wass Géza és menye,
Czegei Wass (sz. Kutasi) Zsuzsanna. Szó sincs arról, hogy Wass Albert
helyett bárki más írta volna alá azt a szerződést. A család tulajdoná-
ban fennmaradt egy hangszalagon az író üzenete, melyben kifejezi
vágyát és végakaratát, hogy a fiai által létrehozott Czegei Wass Alapít-
vány javára aláírja a visszavonhatatlan és kizárólagos szerzői és ki-
adói jogot. A családnak sokat emlegette, hogy ha fiai nem vállalták
volna a könyvei kiadását, akkor a szerzői jogot a Ligonier-i Reformá-
tus Bethlen Otthonra hagyta volna. (Más szóba sem jött!) Örömére
mégis fiaira ruházhatta életművének kiadási és terjesztési jogát. Ez
tény, nem vita kérdése. Kár, hogy nem érdeklődött az igazság iránt a
buzgó Wass Albert-kutató, Turcsány Péter és az írót az éhezés elől
megmentő Szász Lóránt. Megspórolhatták volna a bírósági költséget
és azt az erkölcsi kárt, amelyet máris okoztak. Kérjük, hogy minden
magyar honfitársunk terjessze ezt a hírt, és adja tovább ezt az üzene-
tet az érintett könyvkereskedési vezetőknek: nem hamisítvány sem az
az okirat, melyet Wass Albert író a kézjegyével ellátott 1997-ben, sem
a Czegei Wass Alapítvány szerződése a marosvásárhelyi Mentor Ki-
adóval. Kérjük, hogy Wass Albert emlékét tartsák tiszteletben még
azok is, akik könyvei kiadásának hasznából élnek. Tisztelettel: Czegei
Wass Vid, Huba, Miklós, Géza és Endre, és aki ezt továbbította:
Lukácsi Éva lelkipásztor, Miami”.
Közben sorozatosan állítottak szobrot az írónak Magyarorszá-
gon és egy székelyföldi iskola is fel akarta venni a nevét, de nem
engedélyezték.134 A Kárpát-medence magyar tudományos és oktatá-
si intézményei adatbázisában még szerepel egy katolikus Wass Al-
bert Általános Iskola a romániai Beszterce-Naszód megyében: Vicén
(Vita)135. Bartha József holtmarosi lelkipásztor, a legkisebb Wass fiú
sógora állított legelőször szobrot az írónak Holtmaroson, Maros me-
gyében, Romániában. Ezt követte 2001. augusztus 12-én Régenben a
134 Wass Albert nevét vette föl a bögözi általános iskola június 12-én. http://www.hhrf.org/uh/
2000 A végleges elutasítást lásd Hargita népe 2003. május 9.
135 http://www.deltasoft.hu/kat/
108
római katolikus templom udvarán Pakó Benedek vezetésével állított
Wass Albert-szobor.
2003. január 5-én a Maros Megyei Prefektúra 337. sz. átiratával fel-
szólította a két parókiát, hogy távolítsák el a szobrokat. Mivel ennek
nem tettek eleget, a prefektúra értesítette az ügyészséget. Hat hónap-
tól öt évig terjedő börtönbüntetést kaphattak volna az elkövetők.136
Ekkor fordultak Frunda György RMDSZ-szenátorhoz, mint jogi kép-
viselőhöz, aki beadványban fordult Románia Legfelsőbb Ügyészé-
hez, hogy semmisítse meg az 1946. márc. 13-án hozott népbírósági
ítéletet, amelyben halálra ítélték Wass Albertet és édesapját. Az
ügyészég elutasította a kérelmet.137
Ez az elutasítás újabb éltetője lett a Wass-kultusznak. A Wass-kul-
tusz szervezői között első helyen a Kráter Művészeti Egyesületet talál-
juk, amely sorozatos rendezvényein népszerűsíti Wass Albert életmű-
vét. Néhány adat a honlapjukról:138
2004. március 1. (MTI) „A fővárosi MIÉP frakcióvezető-helyettese
hétfőn kijelentette, hogy „mindent, ami magyar vonatkozású, lesö-
pörnek az asztalról a főváros jelenlegi vezetői” (…) ezt annak kapcsán
mondta, hogy Wass Albert író mellszobrának felállításáról hónapok
óta csúszik a szakbizottsági tárgyalás és a döntés. (…) A frakcióvezető
tudatta, hogy a szoborállítókat képviselő Demeter Vilmostól részlete-
sen informálódott. Eszerint az I. kerületi önkormányzat két szakbi-
zottsága és az MTA Irodalomtudományi Intézete is támogatta az I. ke-
rületi magánszemélyekből álló csoport szoborállítási kezdeményezé-
sét. Az Irodalomtudományi Intézet Főigazgatója, Szörényi László
még tavaly szeptemberben megküldte véleményüket a főpolgármes-
teri hivatal kulturális ügyosztálya vezetőjének. Ebben egyebek közt
közlik: „Intézetünk igen nagyra becsüli Wass Albert irodalmi mun-
kásságát (…) Az a véleményünk, hogy az irodalmi szakma oldaláról
semmiféle akadálya nem lehet a szobor felállításának.”
A 2004-ig megjelent Wass Albert-kultuszra vonatkozó legfontosabb
írások olvashatók a Wass Albert utóélete című Kráter-kiadványban.139
136 Ziarul de Sibiu, 2006. 02. 20.
137 Lásd Á. V.: Interjú Frunda György szenátorral (a jelen kötetben).
138 http://www.krater.hu
139 Összeállította Turcsány Péter, Kráter, Pomáz, 2004. Ebben a könyvben található Murányi Gábor
összefoglaló cikkének újravétele: Wass Albert szoborvita. Heti Világgazdaság, 2004. márc. 5.
342–347. old.
109
Ebből többek között megtudjuk, hogy hány megemlékezést, vers-, pró-
zamondó irodalmi versenyt, vándoregyetemi előadást tartottak az író
emlékére, hány szoborállítás történt, és annak kísérleteit, sőt egy Nobel-
díj javaslatot is, valamint azt, hogy hol tartott az örökösi és „alapítványi”
perújrafelvételi kísérlet abban az időben. A Kráter Kiadó honlapján és a
PoLíSz folyóiratban állandóan közlik a Wass Alberttel kapcsolatos újabb
díjakat, kitüntetéseket, felolvasóesteket és könyvakciókat. A Magyarok
Világszövetsége szintén sorozatosan nyilvánosságra hozza a Wass Al-
bert nevében kiadott díjait, emlékplakettjeit.
2005. január 8-án szobrot állítottak Bonyhád központjában Wass
Albert író-költő emlékének. A mellszobrot az Ausztriában élő
Kolozsy Sándor készítette. Az ünnepségen felszólalt Pótápi Árpád,
Bonyhád polgármestere, köszönetet mondva azoknak, akik segítet-
ték, hogy Kolozsvár helyett, ahol a szobor felállítása nem volt lehetsé-
ges, az anyaországban emlékművel tisztelegjenek a nagy erdélyi mű-
vész előtt. A fideszes országgyűlési képviselőn kívül többek között
beszédet mondott Andrásfalvy Bertalan egyetemi tanár, az Antall-kor-
mány minisztere is, kiemelve Wass munkásságának jelentőségét. Az
írót – igaztalanul – háborús bűnökkel vádolják, ez adott ürügyet arra,
hogy Bukarest megakadályozza a szobor felállítását Erdély
fővárosában.”140
2005. január 20-án átadták a Wass Albert-díjakat a Kráter Köny-
vesházban. A bronzplaketteket azoknak adományozták, akik az erdé-
lyi író-költő életművének feltárásában és megismertetésében kiemel-
kedő szerepet vállaltak. A díjazottak között szerepel Kondor Katalin,
a Magyar Rádió elnöke, Balázs Ildikó újságíró-műfordító, egyetemi
adjunktus, Csabai János színész-rendező, dr. Koncz Gábor a Magyar
Kultúra Alapítvány elnöke, dr. Seress Zsuzsa szociológus-történelem-
tanár. (…) Kondor Katalin vezetése alatt a Kossuth Rádió folyamato-
san sugározza Wass Albert műveit.
2005. febr. 16-án a kiadó szerkesztője, Szutor Ágnes bejelentette,
hogy túl vannak már a 40. Wass Albert-könyv megjelentetésén. Egyút-
tal „elhatárolódnak az Élet és Irodalomban megjelent Kunstár-riport-
tól, amelynek címe: Szimpátia a sötétséggel”.141
140 Hivatkozás MNO 2005. január 8. 17:50
141 Kunstár Csaba: Szimpátia a Sötétséggel. Wass Albert: Erdély, emigráció, Irodalom. In: Élet és
Irodalom, 49. évf. 2005. 02. 06. szám és 49. évf. 26. 2005. 07. 03. szám
110
„A napokban drótposta-levelet kaptam – írja Láng Gusztáv Wass
Albert, a regényíró című tanulmányának bevezetőjében –, melyben fel-
kértek, hogy A nagy könyv címen zajló versengésben szavazzak Wass
Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című regényére, annak érdekében,
hogy a könyv bekerüljön a legjobbnak tartott tizenkét magyar könyv
közé. A levél feladója a Wass Albert Olvasókör (…) ami azt jelenti, hogy
a magyar olvasóközönség körében Wass Albertnek valóságos kultusza
kezdődött. S ez természetesen kihat az egész magyar könyvkultúrára.
Erdélyi és magyarországi kiadók versengve és sorozatosan adják ki
Wass Albert műveit, s ezek évek óta sikerkönyvnek számítanak. Ugyan-
akkor munkássága még ’keresi helyét’ a modern magyar próza rangso-
rában. S erre a helykeresésre egyelőre nehéz kielégítő választ találni.
(…) A nagy könyv, melynek százas listáján három könyve szerepel A
funtineli boszorkány a 25., az Adjátok vissza a hegyeimet! a 31., a Kard
és kasza a 68. helyen. Rajta kívül csak két „háromkönyves” szerző van
a száz között, és Wass Albert mindhárom regénye megelőzi rangsor-
ban a kanonizált kortárs magyar regényírókat.”142
2006. február 17-én Wass Albert-nap a Duna Televízióban. Az er-
ről olvasható beszámolóban143 Kondor Ferenc megállapítja, hogy
„Wass Albert írói munkásságának józan értékelésére pillanatnyilag
nincs esély, s talán akkor sem járok messze az igazságtól, ha úgy ér-
zem: addig nem is lesz, amíg politikai megfontolások is övezik élet-
művét. Szutor Ágnes, a Kráter Műhely Egyesület gazdasági vezetője a
Duna Tv adásában elmondta, hogy „nem véletlen, hogy A nagy könyv
játékban az első 75-ben négy Wass Albert-regény ott volt: A funtineli
boszorkány, a Kard és kasza, az Elvész a nyom és az Adjátok vissza a
hegyeimet! A műsorban elhangzott Maksay Ágnes és Marius Tabacu: A
látó ember – Portré, Wass Albert interjúja, kapható 2000 Ft.”
2006 májusában az Egyesült Magyar Ifjúság (EMI) „akciót indít –
a Wass család támogatásával – azzal a céllal, hogy minden Kárpát-me-
dencei általános és középiskola könyvtárába egy-egy Wass Albert-
könyvcsomag (20 kötet) kerülhessen. Az akció keretében pénzbeli tá-
mogatók (magánszemélyek, cégek, vállalkozók, alapítványok) jelent-
kezését várjuk, és az így összegyűlt felajánlásokból Wass Albert-regé-
142 Láng Gusztáv: Wass Albert, a regényíró. i. m. Korunk, 2005. július. http://www.korunk.org
143 Kondor Ferenc: 1 nap. In: Élet és Irodalom, 50. évfolyam, 08. szám. 2006. 02. 24.
111
nyeket vásárolunk, és szétosztjuk a határon túli iskolák között Erdély-
ben, Délvidéken, Felvidéken és Kárpátalján egyaránt. (…) Célunk,
hogy Wass Albert műveit megismertessük a fiatalokkal, hogy ezáltal
elsajátíthassák Erdély huszadik századi tragikus történelmét, megis-
merhessék a székely emberek mindennapi küzdelemét, bánatát, örö-
mét és kitartását. Így megérthetik mit jelent igazából a magyarságtu-
dat, miért olyan fontos ez a „szellemi mentőöv (…) Az akció fővédnö-
ke Bethlen Farkas, Verőce polgármestere.”144
2006 júniusában a Magyar Polgári Szövetség sepsiszéki szerveze-
te a Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Wass Albert-díjat ad át
dr. Bodó Barna egyetemi docensnek, a Bolyai Kezdeményező Bizott-
ság (BKB) elnökének, dr. Kovács Lehel egyetemi adjunktusnak, a
BKB alelnökének és dr. Hantz Péter egyetemi adjunktusnak, a BKB
alelnökének és szóvivőjének a Bolyai Egyetem visszaállításáért vívott
elkötelezett harcukért. Az ünnepi esemény meghívottja Szász Jenő,
az MPSZ országos elnöke, közreműködik Botka László Szentgyörgyi
István-díjas színművész.
2006. október 20–21. mezőségi etnokulturális tanácskozásra hív-
ják az érdeklődőket. Indulás Budapestről, meglátogatják többek kö-
zött Vasasszentgothárd és Czege községeket. Szervezi, a Kráter Mű-
hely Egyesület, a tanácskozást megnyitja Turcsány Péter, az egyesület
elnöke. Támogató: Nemzeti Civil Program.
„2007. január hónap folyamán a délvidéki Magyar Kanizsai
Udvari Kamaraszínház Erdély hat városában akarta bemutatni a
»Magyarországon nagy sikerrel játszott« A világ és a vége című drá-
mát, mely Wass Albert Jönnek és Adjátok vissza a hegyeimet! című
kisregényeinek színpadi változata” – adja hírül az Erdélyi Magyar
Ifjak szervezete, melynek az elvei és célkitűzései között szerepel
az „egészséges nemzettudatú s ezáltal teljes értékű életet élő erdé-
lyi magyar ifjúságot elősegíteni”. Ennek a testvérszervezete az
Egyesült Magyar Ifjúság (EMI), amely a történelmi Magyarország
területén működő nemzeti vonalú ifjúsági szervezeteket fogja
össze.145 Többek között ők szervezték 2004. február 20–21. között
a Wass Albert-felolvasómaratont. Ennek során 19 város, 7 ország, 2
144 http://www.e-m-i.hu
145 http://www.emi.erdely.ma
112
kontinens kb. 6500 olvasója szavalt és olvasott egyfolytában Wass-
műveket.
„Nincs semmi túlzás tehát azoknak a véleményében, akik Wass-kul-
tuszt emlegetnek”146 – állapítja meg Márkus Béla, aki józan kritikai szem-
lélettel közelít a Wass Albertről készült két életműkötet értelmezéséhez.
A fenti felsorolás nem teljes, hiszen nincs olyan hét, hogy valami-
lyen Wass Albert nevéhez kapcsolódó rendezvényről, vagy kiadvány-
ról ne adna hírt a magyar hírközlés, elsősorban a magyarországi Kos-
suth rádió Vasárnapi Újság című műsora. A kultusz szerves része an-
nak a szemléletnek, amelyik azt tartja, hogy egy ártatlanul szenvedő,
kommunistaellenes, nagy magyar íróról van szó, akinek műveit több
mint negyven évig elhallgatták Magyarországon és Romániában, és
még a kegyeletteljes megemlékezést is gátolják a nacionalista romá-
nok, a magyar kommunista utódok és az igazságtalanul antiszemitá-
zó liberálisok (értsd: zsidók). Híveinek szemében, az író ártatlansága
egyre jobban bizonyítást nyer azzal, hogy a magyarországi baloldali,
és a romániai román sajtóban támadják.
A kultusz eltekint a tényektől, sőt mitikus elemekből építi fel sa-
ját eszményeit. Híveit nem a történelmi ellentmondások tisztázása
foglalkoztatja – és témánk szempontjából a legfontosabb, hogy még
csak nem is a művek irodalmi értéke –, hanem a nemzeti érzelemvi-
lágra, jelképekre építő szembenállás lelkesíti a nemzetet fenyegető
gonosszal szemben.147 Az egész nép igazságtalan szenvedéseinek a
szimbólumaként emelik zászlójukra az írót, és sorsában bizonyítékot
látnak arra, hogy az idegenek (románok és más befogadott) környe-
146 Márkus Béla: Hozsánna néked, Wass Albert? Két dokumentumkötet margójára. Kortárs 2005.
03. Turcsány Péter összeállításairól ír: Wass Albert élete, Kráter, Pomáz, 2004 és Wass Albert utó-
élete, Kráter, Pomáz, 2004.
147 Sylvester Lajos még az egykori népbíróság perének tárgyát képező bűntényekben is kételkedik:
„A Wass család nevéhez kapcsolt három gyilkosság is a legendák és áltörténetek világába tarto-
zik.” „A legcselesebb viszont, hogy Wass Albert és édesapja nyakába varrják két zsidó személy
meggyilkolását is, tudván, hogy Magyarországon és ettől Nyugatabbra ez a bűntett mennyit
nyom a latba, és egyébként is most már félszáz éve annak, hogy a magyarok antiszemitizmusá-
val és zsidóüldözésének egyoldalú kiemelésével árnyékolják több mint 300 000 transznisztriai,
besszarábiai és óromániai zsidóirtásait.” Sylvester Lajos: Wass Albert „Ledöntése”. In: Wass Albert
utóélete, i. m. 148–149. old. Tipikus érvelési módszer: egyik sorával legendának nyilvánítja a gyil-
kosságot, másikkal elismeri a tényt, de azzal mentegeti, hogy a románok is gyilkoltak, csak nem
ismerik be. Érdekes szemlélet, hogy a szerző szerint, a zsidók meggyilkolása csak „Magyarorszá-
gon és ettől Nyugatabbra” nyom a latba. Az mindenesetre megállapítható, hogy a zsidókérdés-
hez való viszonyulás mindkét oldalról kulcsszerepe a konfrontatív szemléletnek: rendszerint a
másik oldal zsidók elleni atrocitásaival igazolják a saját nemzeti tisztaságukat.
113
ző népek háládatlanok. A magyarságot még ma is elnyomják (idegen
népek, nemzetközi összeesküvők, zsidók), hiszen hatalmukat min-
dig a rossz támogatására használták fel (lásd a kommunisták behoza-
tala, Trianon, Csonka-Magyarország, nemzetközi tőke stb.). Ezek még
mindig fenyegetik az erkölcsi jót, a megcsonkított országot és az
egész nemzetet, amelyet véleményük szerint csak Wass Albert hívei
képviselnek. Sőt, a baloldaliak, kommunisták és zsidók még az ártat-
lan, igaz írónak sem akarták visszaadni a Trianon után, majd 1945-
ben elveszített magyar állampolgárságát. Nem engedik meg, hogy
méltó helyére kerüljön a nemzeti panteonban.
Román oldalról viszont az egész magyarság „bestialitásának” a
szimbólumaként emlegetik Wass Albertet, aki lelkesen üdvözölte az
ország feldarabolását a bécsi döntés idején, lelkes horthysta volt, és
a hitleri Németország oldalán állt még akkor is, amikor már látszott,
hogy a németek elveszítik a háborút. Az 1946-os népbírósági ítélet-
ben háborús bűnösként apjával együtt halálra ítélték, tehát nem
méltó arra – sőt a fennálló törvények is tiltják –, hogy szobrot állítsa-
nak neki, vagy hogy a nevét viselje bármely intézmény Romániában.
Szerintük, Wass Albert példája a legjobb bizonyíték arra, hogy ma a
magyarok Romániában, de elsősorban Magyarországon és a Nyuga-
ton, mindössze azért követelnek kisebbségi jogokat, kulturális és te-
rületi autonómiát, hogy Erdélyt, az ősi román földet – mint annak
idején Mussolini és Hitler segítségével Észak-Erdélyt – elcsatolják az
egységes nemzetállamtól, Romániát feldarabolják, a területet elsza-
kítsák egyetlen jogos tulajdonosától, az ősi román néptől.
A két szemlélet között nem annyira ideológiai, mint időbeli kü-
lönbségek vannak csupán. A hatalmi ideológia és az irodalom érze-
lemvilágára épülő román és magyar tömegmanipuláció időben
nem találkozik. Bár az 1940-es években még mindkét oldalon szink-
ronban volt a gyűlöletre épülő kép, a román regényekben csak az
1970-80-as években, valamint a rendszerváltás utáni első években
nyúltak ismét Erdély elcsatolásának, a szimbolikus magyarellenes
félelemkeltés megjelenítéséhez, a két nemzet évszázadok óta tartó
élet-halál harcának a hangsúlyozásához. Az 1990-es évek végétől, a
választási kampányokat leszámítva, elcsendesedett a román kon-
frontatív hullám, megjelentek mértéktartó román történelmi kuta-
tások is,148 de a kisajátított tér és a konfrontatív szemlélet annyira
114
beépült a román nemzeti szemléletbe is, hogy továbbra sem mer-
nek nyúlni az egykori Wass-per tisztázásához. Sőt, többek között
éppen ez a tudatalattivá szervesült, érzelmileg motivált, kisajátított
történelem-, erkölcs-, és jogszemlélet vezetett az 1990. márciusi ma-
rosvásárhelyi véres konfrontációhoz.149 Ugyanerre a kizárólagos
tér- és történelemszemléletre vezethető vissza a kétnyelvű névtáb-
lák, helységnevek használatának hosszú ideig történt akadályozása,
vagy a minden kisebbségi jogi kérésben nemzeti összeesküvést fel-
tételező, kirekesztő szemlélet.
Magyarországon csak a rendszerváltás után, az első jobboldali
kormány idején kezdődött a korábbi történelmi és ideológiai szem-
lélet felértékelődése, de ma is megfigyelhető a jobboldali pártok nyílt
vagy burkolt gesztusaival támogatott egykori szemlélet továbbélése,
és a gazdasági válság mélyülése során, egyre szélesebb tömeghatásra
tesznek szert, egyre nagyobb méreteket ölt az igazságtalanul szenve-
dő nemzetet jelképező, Wass Albert szimbóluma. Wass Albert köny-
veit Magyarországon többek között azok olvassák nagy örömmel,
akik arra hivatkoznak, hogy a Kádár-rendszer idején, az 1980-as évek
közepéig, szovjet nyomásra Magyarországon megtiltották a nemzeti
„kártya” kijátszását,150 ezért nem tudott a magyarság eredményesen
harcolni a környező szocialista államok nemzeti ideológiája ellen.
Most elérkezett az idő, mondják, hogy nyíltan felvegyék a harcot.
Nem tagadható, hogy a Wass-kultusz terjedésének vannak bizo-
nyos társadalmi és politikai motivációi is. Többek között a Magyaror-
szágon és a környező országokban szétnyíló gazdasági olló, a vesztes
rétegek elégedetlenségének növekedése, és a rendszerváltáshoz, vala-
mint az Európai Unióhoz fűzött gazdasági remények elvesztése. Er-
148 Sorin Mitu: Geneza identităţii naţionale la români ardeleni (Az erdélyi románok nemzeti
identitásának eredete). Humanitas, Bucuresti, 1997; Lucian Boia: Istorie şi mit in conştiinţa
româneasca (A történelem és a mítosz a román öntudatban). Humanitas, Bucuresti, 1997;
Daniel Vighi, András Visky, Alexandru Vlad: Fals tratat de convietuire (Az együttélés hamis
egyezségei). Dacia, Cluj-Napoca, 2002. stb.
149 Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa. Püski, Budapest, 1990. 2. bőv. kiad. Juventus,
Marosvásárhely, 2000.
150 Bár Száraz György Lăncrănjan-bírálata már 1976-ban megjelent az Egy előítélet nyomában cí-
mű, idézett könyvében, Budapesten és a kisajátító, egyoldalú román nemzeti szocialista szem-
léletről több írás is megjelent, lásd Köteles Pál cikkeinek összegyűjtött kiadását: Lelkek félár-
nyékban – i. m. –, de a román közvéleményhez ezek csak Lăncrănjan „szűrőjén”, válaszain ke-
resztül jutottak el, így nem befolyásolták a tudati tisztázást, hanem csak a magyar oldalon nőtt
a visszhangtalanság, a tisztázatlanság érzése.
115
délyben gazdasági és kisebbségi, Magyarországon gazdasági és párt-
vonzalmi indokok is közrejátszanak a gazdasági elégedetlenség kon-
frontatív nemzeti elégedetlenséggé történő transzponálásában. Mind-
ehhez hozzájárul az erdélyiek és a többi határon túli magyarok több-
ségének követelése: egységes nemzeti konfrontációt várnak el Ma-
gyarországtól a környező országokkal szemben. Ezt kihasználják
egyes magyarországi politikai pártok. Ez a magyarázata annak, hogy
Wass Albert emigrációban írt, a nemzeti szenvedésre utaló verseit
többször is szavalták azokon a rendezvényeken, amelyeken az
MSZP–SZDSZ vezette magyar kormány ellen tüntettek 2006 szeptem-
berében és októberében a Fidesz–KDNP, valamint a Jobbik nevű párt
hívei Magyarországon nyilvános tereken és „kulturális” rendezvénye-
ken. Az általuk képviselt belső és külső konfrontatív nemzetkép,
amelynek alapja, hogy a kommunisták „utódpártja”, valamint az eze-
ket kiszolgáló liberálisok (értsd: idegenek, zsidók) törvénytelenül ju-
tottak hatalomra a magyarországi demokratikus választásokon – úgy
2006-ban, mint a múltban –, és meggátolják a magyar nemzet újra-
egyesítését (ezen belül Erdély visszacsatolását, vagy legalább etnikai
alapú, alanyi jogon járó autonómiához és magyar állampolgársághoz
jutását a határokon kívül élőknek), rokonszenvre talált a határon túli
magyarság körében. Ehhez csatlakoztak nyilatkozataikkal a „történel-
mi magyar” egyházak vezetői is. A magyar szocialista-liberális kor-
mány elutasításának igazolását abban látták, hogy az MSZP–SZDSZ
koalíció aktívan állást foglalt a „kettős állampolgárságról” indított, a
Magyarok Világszövetségét támogató FIDESZ – MPP-vel folytatott,
többnyire magyarországi választási kampányt szolgáló vitában.
A Wass-kultuszt jól jellemzik azok a kitüntetések, amelyeket Ta-
karó Mihály látott a Wass-hagyatékban.151 Idézzünk néhányat közü-
lük: A Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje 1993. augusz-
tus 20.; Magyarok Világszövetsége emlékérme, 1993. november 24.;
Lakiteleki Főiskola Alapítványának Oklevele, 1994. július 13.; Magyar
Társaság (Árpád Akadémia) és Év Magyarja kitüntetés 1979.; Magyar
Szabadságharcos Világszövetség Angliai Szervezetének érme, Lon-
don, 1996. okt. 23.; Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének jubileu-
mi emlékérem keresztje, Altmonte Springs Fl., 1994. febr. 19.; Szent
151 Takaró Mihály: Czegei Wass Albert. i. m. 59–61. old.
116
László Lovagrend érdemrendje, 1981.; Magyar kitüntetés: sas, 2 pajzs,
az egyiken kettős kereszt, a másikon az Árpád-sávok, 1938; Magyar
Erdélyért, Bátorság-Becsület-Hűség (é. n.); Templomos (Johanita
rend) kitüntetés (Takaró megjegyzése: „Az író 1944-ben lett tiszteleti
tag, a második világháború miatt elmaradt a megerősítés”); Balassi
Bálint Társaság Emlékkardja; Magyar Örökség-díj, 1999. szeptember
18.; Volt Magyar Politikai Foglyok Világszövetségének Oklevele, 1998.
január 8.; 56-os Magyarok Világszövetségének érme; Alternatív Kos-
suth-díj, Budapest, 2002; Julianus-díj – Erdély, 2004 stb. A felsorolás-
ból kiderül, hogy csak a jobboldali szervezetektől, illetve Magyaror-
szágon a jobboldali pártok kormányzása idején adományozott kitün-
tetésekről van szó.
A jelenlegi Wass-kultusz hívei nemcsak a nemzetek közötti pár-
beszédet függesztik fel, hanem elutasításuk kiterjed minden, a mí-
tosztól eltérő történelmi, vagy irodalmi kutatás eredményének tudo-
másulvételére is. Ily módon híveik lényegesen hozzájárulnak ahhoz,
hogy ne lehessen Wass Albert irodalmi helyét meghatározni a ma-
gyar irodalomban. Könyveinek eladott példányszáma,152 a kiadók
prosperálása, a szélsőséges újságcikkek,153 minden szociológiai fel-
mérésnél jobban jelzik a konfrontatív, kirekesztő szemlélet, a nemze-
ti radikalizálódás újbóli terjedését a magyarországi és erdélyi magyar
társadalomban.
A kultusz megnehezíti az elfogulatlan elemzést, de egyre idősze-
rűbbé teszi a kritikai megközelítést.
4.2 Wass Albert élete
A Wass-kultusz egyik teremtője és éltetője az író többször, és külön-
féleképpen megírt önéletrajza. Ezeket hol kiegészíti, hol meg kibo-
gozhatatlanul fiktívvé varázsolja a regényeiben elmesélt, önéletrajzi
ihletésű történeteivel. Életrajzaiból arra következtethetünk, hogy egy
jóindulatúan induló pályát, írói érzékenységet derékba tört az em-
bertelenségbe kergető háborús kor, és azok az ideológiák, amelyeket
152 Sajnos erre vonatkozó adatokat nem hoznak nyilvánosságra a kiadók, de mindkét Wass-
műveket kiadó (Kráter és Mentor) ezeknek a műveknek a kiadására alapozza gazdasági fenn-
maradását.
153 Magyar Nemzet, Krónika, Demokrata.
117
egy darabig ő maga is lelkesen követett, majd amikor bekövetkezett
az összeomlás, igyekezett átírni, vagy elhallgatni. Ezzel többet ártott
saját hitelének, mintha szembenézett volna egykori tévedéseivel. Saj-
nos „a víz elszaladt”, de az író nem változtatta meg szemléletét, csak
életrajzát. Az elkövetkezőkben néhány irodalomtörténeti változatot
vetünk össze.
Wass Albert született 1908. január 8-án Válaszút helységben,
Osztrák–Magyar Monarchia, Magyarország, Kolozs vármegye, meg-
halt 1998. február 17-én Astor, Flo., USA. A nemesi származású Wass
család, a dunántúli Vas megyéből származott Erdélybe,154 és az a bir-
tok, amelyiken gróf Wass Albert felnevelkedett, Vasasszentgothárd
(románul Sucutard), 1142 óta volt a család tulajdonában.155 Apja, gróf
Wass Endre elvált feleségétől, báró Bánffy Ilonától, ezért a gyereket
nagyapja, gróf Wass Béla nevelte. Tanulmányait a kolozsvári Reformá-
tus Kollégiumban végezte. „Kálvinista neveltetése életreszóló refor-
mátus szellemiséget, hitet, erkölcsöt, ember- és világképet adott
neki.”156 Ekkor éri első nemzeti, kisebbségi sérelme. Annak ellenére,
hogy gyermekkora óta tudott románul, hiszen a falubeli gyerekek
többsége, akikkel játszott, román volt,157 a kötelező román nyelvű
érettségin mégis elbuktatják, és csak miután két „hízott disznót” küld
a család a vizsgabiztosnak, 1926-ban érettségizik le.158 Egy másik val-
lomásában jellemző módon adja elő a román–magyar viszonyt, kon-
frontatív levezetésben: „Egyik ősöm – írja Wass Albert – az 1600-as
évek derekán Moldovából hozatott munkaerőt a földek művelésére,
miután a sok háborúság során a Mezőség magyar jobbágyai kipusz-
tultak. Papot is hozatott velük, templomot is építtetett nekik, s még a
Szentírást is lefordíttatta számukra az oláhok nyelvére. Kétszáz esz-
tendővel később ezeknek a moldovaiaknak a leszármazottai fölgyúj-
154 Entz Géza: A cegei Wass-kastély. In: Wass: Töretlen hittel ember és magyar. Kráter, Pomáz, 2004,
23. old.
155 Takaró Mihály: Gróf Czegei Wass Albert. In: Raffay Ernő–Takaró Mihály–Vekov Károly: A gróf
emigrált, az író otthon maradt. Szabad Tér, Czegei Wass Foundation, 2004, 17. old.
156 Takaró Mihály: Gróf Czegei Wass Albert, i. m. 19. old.
157 Maksay Ágnes–Marius Tabacu interjúja elhangzott a Wass-napon a Duna Tévében. Wass Albert:
Erdélyt nem lehet elfelejteni. In: Korunk, 2002. 12. szám, 118–122. old. Itt részleteket közölnek
a Duna-Tv-ben megjelent Maksay Ágnes és Marius Tabacu Wass Albert-filmjének, A látó ember-
nek alapjául szolgáló forgatókönyvből.
158 „A hízókat szekéren szállíttatta be apám Kolozsvárra a vizsgabiztos házához.” Wass Albert: Ha-
gyaték. Örökségünk Alapítvány, Budapest (é. n.), 92. old.
118
tották a kastélyt, lerombolták a magyar templomot, s hiába billent
helyre az idő múltával a világ: a magyar templomot már nem építette
föl senki.”159 Ugyanez a szemlélet jellemző és hasonló történetet ol-
vasunk a Mire a Fák megnőnek és a Kastély árnyékában című regé-
nyeiben. Más visszaemlékezésében, a történelmi tényeknek megfele-
lően, a Habsburg-csapatokat okolja azért, hogy az 1848-as forradalom
idején lerombolták a kastélyt és a templomot.
Mivel az 1923-as román földreform idején birtokukból megma-
radtak az erdők, a család erdőmérnöknek taníttatja. Előbb Magyaró-
váron, majd a Debreceni Gazdasági Akadémián tanult. Mindkét he-
lyen díjat nyert a céllövőversenyeken.160 Katonai kiképzését az
ókirálysági román arisztokrácia elit alakulatánál szerzi, ahol egy évig
a királyi lovasságnál szolgált.161 Tanulmányait Németországban
(Hohenheim) és Franciaországban (Párizs, Sorbonne) folytatja. Ezt a
nyelvtudását hasznosította később Amerikában, amikor németet és
francia nyelvet tanított a Floridai Egyetemen. 1933. április 23-án a Ke-
mény Zsigmond Társaság tagja lesz.162 1934-ben a birtokukon gazdál-
kodik. Egy év múlva megnősül, elveszi Siemers Évát, Johann Edmund
Siemers hamburgi német nagyvállalkozó és az író nagynénje, Wass
Ilona grófnő leányát. 1936-ban átveszi nagyapja, gróf Wass Béla ráha-
gyott örökségét és egyúttal a református egyházmegye világi főgond-
noki székét is elnyeri.163 Wass 1936-tól válik a báró Kemény János
(1903–1971) által 1926-ban alapított Erdélyi Helikon írói közösség
tagjává.164 „Az író az 1937-es évszámot jelöli meg szakmai életrajzá-
ban, de ismeretes, sőt az író is emlékeket idéz a marosvécsi találko-
zókról már 1933–34-ből.”165 A korabeli dokumentumok az 1936-os
helikoni találkozót valószínűsítik, amelyiken részt vett Wass Albert,
159 Fráter Olivér: Wass Albert életpályája. In: Hunnia 119. szám, 2. old. http://www.kisber.hu
160 Turcsány Péter (összeállította): Wass Albert élete, Töretlen hittel, ember és magyar, i. m. 30–31. old.
161 Lásd Kard és kasza című regénye.
162 Wass Albert székfoglalója (novella). In Marosi Ildikó (sajtó alá rendezte) A Marosvásárhelyi Ke-
mény Zsigmond Társaság levelesládája. Kriterion, Bukarest, 1973, 386. old.
163 Takaró, i. m. 19. old. Valójában nem az egész birtokot hagyja rá a nagyapja, a felét az árván ma-
radt Atzél Ede báró örökli, aki az író részét is bérli a későbbiekben.
164 Marosi Ildikó: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Kriterion
Könyvkiadó, Bukarest, 1979, 23. old.
165 Szücsné Harkó Enikő: Wass Albert írói pályaképe. Meritum Text Kiadó, Dunaújváros (é. n.),
„Készült a 2003. november 7-én megvédett doktori (PhD) disszertáció alapján. 42. old. Takaró
Károly 1938-as dátumot említ. Takaró: Gróf Czegei Wass Albert, i. m. 21. old.
119
bár a Farkasverem című regénye 1935-ben jelenik meg az Erdélyi
Szépmíves Céh 10 éves jubileumára a Minerva kiadónál, tehát kap-
csolatban állt velük. 1934-ben vált ki a Berde Mária és Kuncz Aladár
vezetésével létrejött írói csoportosulás, az EMÍR az erdélyi Helikon-
ból, és bár Wass Albert akkor már a marosvásárhelyi Kemény Zsig-
mond Társaság tagja, amelynek soraiban éles vitát váltott ki ez az iro-
dalmi szétválás, még nem foglal állást a kérdésben. Ugyanakkor a fi-
atalabbak részéről szerveződő ellentábornak is tagja, hiszen már
1932-ben az Új Arcvonalban, majd 1937-ben az Új erdélyi antológiá-
ban jelennek meg írásai, és az Erdélyi Fiatalok Körének is tagja. 1937
szeptemberében, tehát egy évvel azután, hogy meghívták a
marosvécsi Helikon napjaira, találkozóra hív magához 15 írót – olvas-
ható Szücsné166 könyvében –, amelyen a helikoni keretet már szűk-
nek tartók vesznek részt, és a nemzeti irodalom falusi terjesztéséről
tartanak eszmecserét. Ligeti Ernő a Súly alatt a pálma című könyvé-
ben, akárcsak Wass Albert a csendőrségi tanúvallomásában, 1939
nyarára teszi ezt a találkozót.167 A csoportosulás igazi szakítására a
166 Szücsné, i. m. 43. old. Ezt az időpontot említi Nagy Pál is, aki Nagy István Szemben az árral cí-
mű önéletrajzi regényére hivatkozik, amelyikben az 1937-es dátum szerepel. Ezzel szemben
perdöntő Ligeti Ernő: A szentgothárdi fiatalok címmel írt cikke in: Független Újság, Cluj, 1939.
július 28., 13. old. Ebben leírja, hogy „Akik jelen voltak, egyik sem idősebb a ház uránál, Wass
Albertnél, aki így az írói had tanácskozásain nemcsak elnökösködhetett, de korelnökösköd-
hetett is. (…) Néhányuk nevét, kezdve a Wass Albertétől, a Helikon mozgalmaiból ismerjük.
Szenczei László, Gagyi László, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc a Helikonnak is írói. Rajtuk kívül en-
nek az együttesnek a tagjai Bözödi György, Abafáy Gusztáv, Venczel József, Kovács Katona Je-
nő, Kovács György, Nagy István, Varró Dezső, Flórián Tibor, Balogh Edgár, Jordáky Lajos stb.
Egy sereg olyan író, akinek neve vagy aktív falumozgalommal, vagy pedig a népies irodalmi
irányzat tudatos képviseletével forr össze. Vannak közöttük, akik a jobboldali Hitel-csoportnak
a tagjai, vannak, kik szocialisták s a munkás értelmiséghez tartoznak. Baloldaliak és jobbolda-
liak. Ismét előttünk áll a kép, mint tizenöt évvel ezelőtt, amikor a huszonnégy éves Kemény Já-
nos hívására a marosvécsi várba sereglettek világszemléleti különbség nélkül az erdélyi ma-
gyar írók. A különbség csak annyiban más, hogy a szemléleti mód író és író között ma hangsú-
lyozottabb, és ha ők nem is vallanák, hogy világnézetüket minden körülmények között meg
akarják óvni, ezt a különbséget az idő még élesebben húzza alá. (…) Vannak, akik tamáskod-
nak ebben. A víz és a tűz nem férnek meg egymással. Heterogén elemek sohasem kovácsolód-
hatnak egy egységes ötvözetté. (…) A szentgotthardi munkaközösség elhatározta továbbá,
hogy az év folyamán tagjai részvételével faluról-falura népművelő előadásokat rendez. (…) Az
írói munkaközösség tagjai nagyon természetesen nem tekintik alakulásukat „ellen-
Helikonnak.” Érdekes, hogy Ligeti nem említi a román csendőrség megjelenését a cikkben.
120
Helikon íróközösséggel az 1942. augusztus 14–16-án megtartott, ti-
zenötödik marosvécsi találkozón kerül sor, amelyen Szabédi László
bejelentette, hogy a fiatalabb írók „magyar nemzeti és népi célok
szolgálatára írói munkaközösséget alapítottak”. Ezekben az években
már többen, akárcsak Asztalos István, aki Püski Sándorhoz, a Magyar
Élet Kiadójához pártol, igyekeztek más kiadót keresni. Egy ilyen eset-
ről számol be Bókay János, aki a Révai Kiadótól a következő levelet
küldte Kovács Lászlónak, az Erdélyi Szépmíves Céh szerkesztőjének
1943-ban: „A tegnapi postával Wass Alberttől a következő lakonikus
levelet kaptam: „A Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. Budapest.
Tisztelettel hozom tudomásukra, hogy most készülő új regényemre
ajánlatot kaptam a következő feltételekkel: 12% úgy sorozatban, mint
példányonkénti eladásban. Tekintve, hogy ez az ajánlat messze fölül-
múlja az önök 10 és 5%-os ajánlatát, kötelességemnek tartom tudo-
másukra hozni, hogy amennyiben ugyanezeket nem állana módjuk-
ban megadni, regényemet más kiadónál leszek kénytelen megjelen-
tetni. Kötelességemnek tartom ezt bejelenteni, bár opciós szerződé-
167 „Az 1939. évi viharos vécsi értekezlet sem (…) tisztázta a vitatott problémakört (…) így kivált
Finta Zoltán is, és azoknak egy része is, akik bennmaradtak a munkaközösségben, egyszerre
más irányban kezdtek tájékozódni. Nem minden feltünés nélkül való volt, hogy Wass Albert
cegei birtokán egy fiatal írói nemzedék több tagját látta vendégül, alkalmat adva olyan tanács-
kozásoknak, amelyek azt a látszatot keltették, hogy a marosvécsi kastéllyal szemben most már
egy másik főúri kastély is rivalizál (…) A cegei kirohanás azonban csak szelíd kísérlet volt,
aminthogy ebben az időben csak kísérleteket láttunk, de megvalósuló intézményeket sehol” –
írja Ligeti, Súly alatt a pálma i. m. 208. old. A Wass nevéhez írt lábjegyzetben: „26 fiatal erdélyi
írót hívott meg vendégül, ezek közül csak tizenketten tudtak eljönni. Néhányuk nevét a Heli-
kon mozgalmaiból ismertük. Szenczey László, Gagyi László, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc a Heli-
konnak is írói. Rajtuk kívül ennek az együttesnek a tagjai Bözödi György, Abafáy Gusztáv,
Venczel József, Kovács Katona Jenő, Kovács György, Nagy István, Varró Dezső, Flórián Tibor,
Balogh Edgár, Jordáky Lajos stb., egy sereg olyan író, akinek a neve vagy falumozgalommal,
vagy pedig a népies irodalmi irányzat tudatos képviseletével forr össze. Baloldaliak és jobbol-
daliak egyaránt (…)” Az Encyklopédia Könyvkiadó vállalat jelen levő tagjai felajánlották a ki-
adót a munkaközösségnek, és elhatározták „hogy az év folyamán tagjaik részvételével faluról-
falura mennek és népművelődési előadásokat rendeznek, nyilvánvaló, hogy itt egy olyan moz-
galom erjedéséről volt szó, amelyik már nem illeszthető be a meglévő szabad szervezet kere-
teibe.” Ligeti: i. m. 208–209.
„1939. év nyarán, július havában (a Wass család) Vasasszentgothárdon levő kastélyának dom-
bos és díszbokros udvarán, nappal, a magyar szellem fejlesztése, ébrentartása és erdélyi ma-
gyar írók időszerű kérdéseinek megbeszélése érdekében titkolt megbeszélés címén 16 fős ér-
tekezletet tartottak.” „M. kir. Kolozsvári 2. csendőrcsoport. (4.) őrs. 27. wzám, bün. 1940.
Marzsinyán Péter és társa vasasszentgothárdi lakosok internálását kéri (…) Czege, 1940. október
5. (…) Tanúk: Gróf Wass Albert, szül. 1908. január 8.” stb. Közli: W. Kovács András: Kiegészítés a
„Wass Albert-dosszié”-hoz. In: Korunk. III. folyam. 2005. július. 98–101. old.
http://adatbank.tarnsidex.ro
121
sünk alapjában véve régen megszűntnek tekinthető azáltal, hogy két
művemet utasították már vissza: Falu a dombok közt és Boszorkány-
kör (…)” A levélhez hozzáfűzi Bókay: „Wass Albert állítása, hogy két
művét visszautasítottuk volna, nem felel meg a valóságnak. Nálunk
ez a két munka sohasem volt.”168
Térjünk vissza az író életrajzához, mert az 1940-es év az a választóvo-
nal, amikortól új korszak kezdődik műveiben és életében egyaránt. 1940
januárjában kapja meg a Baumgarten-díjat az 1935-ben megjelent Far-
kasverem című könyvéért. Annak ellenére, hogy a Baumgarten-díjat janu-
árban osztották ki, tehát jóval a bécsi döntés előtt, mégis többen furcsá-
nak találták, hogy egy közel hat évvel azelőtt megjelent írásáért ítélték
oda, ezért feltételezték, hogy a visszacsatolás utáni politikai kurzus iránti
lelkesedése találkozott Babits Mihály Erdély-szemléletével, és valójában
nem az évekkel azelőtt megjelent Farkasverem, hanem az 1940-ben ki-
adott Csaba című regényével érdemelte ki ezt az irodalmi díjat. A valóság,
hogy Wass Albert neve nem volt ismeretlen Magyarországon. Későbbi
írásaiban (pl. Jönnek!) olvasható érvekkel ellentétben, mely szerint nem
kapott útlevelet Magyarországra, az író gyakran részt vett magyarországi
irodalmi felolvasó körutakon, mint például 1937-ben is,169 de az is tény,
hogy igazi népszerűségét 1940 után éri el Magyarországon.
1940 szeptemberében következett be Észak-Erdély visszacsatolá-
sa Magyarországhoz és ezután aktívan bekapcsolódik az irodalmi
közéletbe. Szücsné szerint ebben az évben lesz a Kisfaludy
Társaság170 és a Pen Club tagja, de erre valójában csak 1942-ben kerül
sor.171 Jellemző látleletét nyújtja ennek a kornak Ligeti Ernő: „Olyan
idők jöttek, olyan problémák robbantak ki a történelem mélyéből,
olyan változások ragadták bűvöletükbe az 1940-es társadalmat, hogy
azok a kapcsolatok, amelyek a még kisebbségi sorsban élőket össze-
fogták, egyszerre megszakadtak. Az eszmék, amelyekkel a kisebbsé-
gi korszak elindult, olyan messze voltak már, mint a nemzeti fejede-
168 Bókay János – Kovács Lászlóhoz. Budapest, 1943. február 20. In: A Helikon és az Erdélyi
Szépmíves Céh levelesládája, i. m. 288–289. old.
169 Lásd a képet: Turcsány Péter: Wass Albert élete, i. m. 34. old. Képaláírás: „Fiatal erdélyi írók a bu-
dapesti Zeneakadémián 1937-ben”.
170 Szücsné i. m. 45. old.
171 1944. április 29-én Magyarországon betiltották a Pen Clubot. A torontói Magyar Élet 1958. jan.
25-i számában mégis azt olvassuk, hogy az író „a Nemzetközi PEN Club tagja”.
122
lemség vezérlő gondolatai. Aki behullott az erdélyi cinterembe, oly
régen meghalt már, hogy sírhelye is felszabadult.”172
Ekkor közbejön egy olyan, mellékesnek tekintett esemény,
amely se a korabeli, se a későbbi irodalmi alkotásaiban nem szerepel,
mégis kihat egész további életére, sőt nemcsak a körülötte zajló poli-
tikai vitákra, hanem a mai magyarországi és erdélyi kultuszára, és el-
lenfeleinek támadásaira is. 1940 szeptemberében Vasasszentgothárd
(Sucutard) közelében és Omboztelke (Mureşenii de câmpie) község-
ben a magyar katonai közigazgatás során a hadsereg több gyilkossá-
got követ el. Az első helyen két román férfit és két fiatal zsidó lányt
ölnek meg, úgymond „szökés közben”. A másodikban egy román pa-
pot feleségestől, három gyerekével, egy román kántort, feleségével, a
tanító feleségét rokonaival és ötéves gyerekével, valamint a náluk
szolgáló magyar cselédlányt. A népbíróság (1946) ítélete szerint ösz-
szesen 11-et megölnek minden tárgyalás és ítélet nélkül. A népbíró-
ság ítéletében a tanúk mindkét esemény kapcsán a Wass családot
(apát és fiát) jelölik meg felbujtónak. Ezért Wass Endrét (Endre neve
gyakran Andrásként jelenik meg az író műveiben is, az ítéletben ro-
mánul „Vass Andrei”-t említenek) és Wass Albertet (románul „Vass
Adalbert”) háborús bűnösként, távollétükben halálra ítélik. Az 1946-
os tárgyalás során bizonyítékként hozzák fel Wass Albert ellen, a ta-
núvallomások mellett a Jönnek! című könyvét, amelyik szintén 1940-
ben jelent meg és témája a magyar csapatok bevonulása, illetve a ro-
mánok kimenetele Észak-Erdélyből. Ugyanebben az évben adják ki a
Csaba és a Mire a fák megnőnek173 című, a magyar–román konfron-
tációs küzdelem bemutatásának szándékával írt regényeit is.
Wass Albert azt írja az 1979. augusztus 22-én keltezett önéletrajzá-
ban, hogy „1940. szeptember 10-én a falunkon keresztül visszavonuló
román csapatok kifosztották a házunkat, elvitték a marháinkat, lovain-
kat, disznóinkat, lelőtték az egyik csordapásztort és megsebesítették a
másikat”. A Jönnek! című regény 49–50. oldalán azt írja, hogy visszavá-
sárolta a lovait és elmenekítette egy szőlőpincébe. Valamelyik állítás az
irodalmi fikció része. „Szeptember 11-én, délután a magyar csapatok
megérkeztek és elfoglalták az új határt. Mivel a mi házunk volt az egyet-
172 Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma, i. m. 210. old.
173 Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003. Kráter, Pomáz, 2004. 21. old.
Szücsné 1942-es megjelenést említ, i. m. 46. old.
123
len nagy ház a környéken, négy vendégszobánkat ideiglenesen lefog-
lalták főhadiszállásnak. Kimondták, hogy hadi törvénykezés lépett
életbe.”174 Ezek szerint az író pontosan tudta, hogy mivel jár, ha valakit
gyanúba kever, mégis vasgárdista és kémgyanúval feljelent két román
parasztot és két zsidó lányt. Erről csendőrségi jelentést találtak meg a
levéltárban. Később visszaemlékezéseiben azt mondta, hogy nem volt
otthon abban az időben, amikor a gyilkosságok történtek. „Mivel elő-
zőleg, még a román fennhatóság idején Anton Mocsonyi de Foen, Ro-
mánia királyi vadászmesterének kérésére – a vadállomány rendezésé-
nek szakértőjeként – a Kárpátok vadállományának felügyeletével fog-
lalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek dr. Ionel
Popescunak, Szászrégen polgármesterének, a királyi fővadászmester
segédjének. Mindezt azért tettem, hogy a vadállomány menedzselése
zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe, s így elkerül-
hessük a könnyelmű pusztítást, amely híres jávorszarvas-csordánkat is
fenyegette. Szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási enge-
délyt és egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, melyet »vissza-
tért magyar állampolgár« címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai te-
herszállító autó segítségével175 (…) 15-én eljutottam Ratosnyára. Más-
nap lóháton, Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealu Brad nevű
központi vadászházunkhoz.” A Jönnek! című regényében viszont azt
írja, hogy előbb az elkobzott vadászpuskájáért ment Désre. Egyáltalán
nem említi, hogy nem járnak a vonatok, és szekéren döcögött, amikor
mellette ült a vadőr (32. o.). Az 1979-es önéletrajza szerint, Ratosnyáról
szeptember 25. körül tér vissza a fia betegségének hírére. A fia temeté-
se után, feleségével együtt visszatérnek a Dealu Brad vadászházba.
„Míg otthon tartózkodtam, megtudtam, hogy távollétem idején a határ-
őrök elfogtak négy személyt, akik az erdőn keresztül törvénytelenül
próbáltak átjutni a határon. Aznap éjjelre a házunkba vitték őket, aho-
vá Pakuts kapitány, a biztonsági tiszt volt szállásolva, az ő parancsára a
foglyokat a megyeszékhelyre kellett volna szállítani a további kihallga-
tások végett. Tudomásomra jutott, hogy körülbelül 7 kilométerre
Vasasszentgothárdtól, a Cege-tó másik végénél a foglyok szökni pró-
báltak a mocsáron keresztül, mire a katonák agyonlőtték őket. Azt is
174 Wass Albert élete. i. m. 15. oldal.
175 A szerző nem jelzi, hogy magyar vagy román katonai jármű volt.
124
megtudtam, hogy a katonai kivizsgálás megkezdődött az üggyel kap-
csolatban. Novemberben ismét hazatértem.”176 A katonai és csendőr-
ségi kivizsgálás elkezdődött, erre lehet következtetni az 1940. október
5-én, Czege községben keltezett csendőrségi iratból is, amelyben
Marzsinyán Péter és társa internálását kéri Wass Albert, tanú. A csend-
őrségi tanúvallomásból az is kiderül, hogy a két zsidó lány, akit két má-
sik román férfival szeptember 21-én elfogtak, és kémgyanússáguk mi-
att átadtak Czegén a honvéd gyalogezred „K” (kémelhárító) szervének,
a község határában „szökést kíséreltek meg és lőfegyverhasználat foly-
tán életüket vesztették” személyes ellensége volt Wass Albertnek. Mert,
mint megtudjuk, kémkedtek ellene és feljelentették a czegei román
csendőrörsön, amikor 1939-ben a magyar írók „titkolt megbeszélés cí-
mén 16 fős értekezletet tartottak”.177 A korszakra vonatkozó ellentmon-
dásos visszaemlékezésekre jellemző, hogy az értekezlet nem volt „tit-
kolt”, hiszen, amint korábban idéztük, tudósítást olvashatunk erről a ta-
nácskozásról a korabeli sajtóban.
Sajnos a Jönnek! című riportregényében sem éppen így írja le az
eseményeket, és egyáltalán nem említi a magyar katonaság gyilkossá-
gait. Viszont olyan szereplőket is leír a „fikcióban”, mint gyűlölt ellen-
ségeket, akik a későbbiekben elszenvedik a magyar hadsereg meg-
torlásait, nem a riportregényben, hanem a valóságban. A későbbi
események fényében elgondolkoztató a sokszor ellene idézett, aláb-
bi beszélgetés stílusa is, amelyet a „felszabadított” Szamosújváron
folytat egy korábbi (szigurancabeli) rendőrtiszttel, aki nem akart ne-
ki útlevelet adni Magyarországra: „– Ne féljen – mondottam –, nem
verem meg. Nem lenne semmi értelme. Az ilyen embert le kellene lő-
ni, vagy bezárni az őrültek házába. (…) Oda menjen, ahol nincsenek
magyarok. Ott aztán csináljon, amit akar. De a magyarokat hagyja
ezentúl békében. Mert nagyon sajnálnám, ha egy magyar lenne az,
aki magát egyszer agyonüti.”178
Az 1940. szeptemberi omboztelki és vasasszentgothárdi gyilkos-
ságok ügyére még visszatérünk a népbírósági per kapcsán, most
csak annyit jegyzünk meg, hogy vallomásai ellentmondásosak, és az
176 Turcsány Péter: Wass Albert élete, i. m. 16. old.
177 A csendőrségi jegyzőkönyvet közzéteszi: W. Kovács András: Kiegészítés a „Wass Albert-dosz-
szié”-hoz. I. m. 91–101. old.
178 Wass Albert: Jönnek! Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1997. 40. old.
125
események kapcsán van egy írásos terhelő bizonyíték Wass Albert el-
len, hogy feljelentést tett a magyar csendőrségen az általa vasgárdis-
tának és román kémnek tartott személyek ellen, akik közül néhányat
lelőttek a magyar katonák. Erről a népbíróság akkor még nem tudott,
tehát az egykori ítéletet több szempontból is felül kellene vizsgálni.
1941-ben a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium
kinevezi erdészfelügyelőnek Désre. „Ugyanezen év márciusában a
kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem179” – írja.
Ebben az évben jelenik meg a Titokzatos őzbak: történetek egy em-
ber életéből című könyve, amelyikről többen is írnak dicsérő kritikát,
többek között nemzedéktársa és eszmetársa, Bözödi György is az
Egyedül vagyunk című lapban.180 Bözödi ekkor már az antiszemiták
és szélsőséges nacionalisták oldalán áll. Ebben az évben, az 1000
pengős Klebersberg-emlékdíjjal tüntetik ki. 1942-ben a Kisfaludy Tár-
saság tagja lesz.181 1942 májusában behívják három hónapos kikép-
zésre a magyar hadseregbe, ahol a Magyar Királyi Lovasság „tartalé-
kos zászlós rangját kapja” –írja Szücsné. Ezt írja Wass Albert is az
1979-es önéletrajzában. Ugyanakkor a Honvédelmi Minisztérium
Szücsnéhez írt levelében az olvasható, hogy ezt a rangot 1943 máju-
sában szerezte.182 Ez olvasható a Honvédségi Közlönyben is.183 Taka-
ró Mihály is azt írja, hogy „1943-ban bevonult katonának, ahonnan rö-
videsen a keleti frontra került.”184 Témánk szempontjából, idézzünk
179 Wass Albert 1979-ben írt önéletrajza. In: Turcsány Péter: Wass Albert élete, i. m. 16. old.
180 1941. november.
181 Szücsné az 1940-es évet jelöli meg, hogy a Kisfaludy Társaság és a Pen Club tagja lesz, lásd
Szücsné i. m. 45. old. Takaró Mihály szerint erre 1942-ben kerül sor: Takaró Mihály: Gróf Czegei
Wass Albert, i. m. 21. old. Ugyancsak Takaró Mihály egy másik művében 1941-es dátumot talá-
lunk: Wass Albert regényeinek világa. Budapest, Masszi, 2004, 9. old. Viszont: „Újabb kitünte-
tés érte az erdélyi irodalmat. A Kisfaludy Társaság Balogh Károly történetíró és műfordító, Tóth
László főszerkesztő mellett taggá választotta gróf Wass Albertet, a fiatal erdélyi regényírót is.”
Wass Albert a Kisfaludy Társaság tagja. In: Vármegyei Közélet, Dés, 7. szám, 1942. febr. 12. Lásd
még Turcsány Péter: Wass Albert élete, i. m. 43. old.
182 Szücsné: i. m. 126. oldalán közli a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum
Központi Irattár hozzá írt levelének fénymásolatát, amelyben közlik: „Értesítem, hogy Wass Al-
bert (1908. 01. 08. Bánffy Ilona) személyi okmánygyűjtőjével irattárunk nem rendelkezik. A
nyilvántartásunkban szereplő adatok alapján csupán annyit sikerült megállapítani, hogy Wass
Albert tartalékos hadapród őrmestert a híradó csapatnál a 76.000/eln. 8b-1942. rendelet alap-
ján, 1943. 05. 01-jén 1943. 01. 01-jei ranggal tartalékos zászlóssá nevezték ki. (…) Budapest, 2000.
szeptember 6.-n”. i. m. 126. old.
183 Honvédségi Közlöny 23. sz. 763. old. 1943. május 28. „gr. Wass Albert (1908 Válaszút – Bánffy
Ilona) 1943 január 1-ei ranggal a híradó csapatnál”.
126
egy 1942-ben megjelent cikkéből: „A Zápolya utcai temetőből felszín-
re került honfoglalás kori magyar vitéz a magyar fegyver évezredes
uralmát hirdeti. (…) a felvilágosult magyar államvezetés emlékét idé-
zik történelmi idők távolából, s egyben örökséget jelentenek, kötele-
ző, de céltudatos és törvényes örökséget a földnek ezen a csücskén,
melyet számunkra – és egyedül a mi számunkra – a sors évszázadok-
kal ezelőtt kijelölt. Az egyetem ünnepe a magyar tudomány egyed-
uralmát s idők mélyére nyúló gyökereit jelenti s a százötven éves
Nemzeti Színház a magyar művészet elsőszülöttségét Kelet-Európá-
ban. Fegyver, államvezetés, tudomány, művészet: hiánytalanul
együtt áll mindaz, ami egy nemzet lényegét jelenti. (…) Ami velünk
történt, a történelem tükrében csekély esemény. Palotás házunkban
idegenek vendégeskedtek.”185
Wass Albertnek az 1943-as évről olvasható önéletrajzi visszaem-
lékezését többen ellentmondásosnak tartják. „Amikor 1943 márciusá-
ban az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen
engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor
két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a pa-
rancsot, hogy a német hadsereg megbízásából »felügyelniük« kell a
lapot, egyszerűen kisétáltam az irodából és felmentem a hegyekbe.
Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent,
hogy a németek »keresnek« engem. Hogy elkerülje a kellemetlensé-
geket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadse-
reg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot
Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak ka-
rácsonykor tértem vissza.”186 Bár Wass Albert regényeinek olvasói
megszokhatták azt, hogy hősei mindig a hegyekbe menekülnek a tár-
sadalmi nyomás elől, a Gestapo egy évvel korábbi magyarországi és
erdélyi bevonulása elől a hegyekbe menekülő író, nem éppen pon-
tos történelmi emlékezetre vall. A Zathureczky Gyula főszerkesztésé-
ben megjelenő (1941. márc. 14.–1944. szept. 7.)187 Ellenzék című lapot
különben sem kellett „felügyelni”, mert abban az időben már elköte-
184 Takaró Mihály: Wass Albert regényeinek világa, i. m. 9. old.
185 Wass Albert: A múlt négy oszlopa. Hitel, 1942, újraközlés: Turcsány Péter: Wass Albert élete, i.
m. 41–42. old.
186 Wass Albert 1979-ben írt önéletrajza, in: Turcsány Péter: Wass Albert élete, i. m. 16–17. old.
187 Kuszálik Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989. Budapest, 1996. http://transindex.ro
127
lezett híve volt a német háborús propagandának. A lapnak ezt az idő-
szakát nem illik összetéveszteni az 1940-ig megjelenő irodalmi mel-
lékletekkel, amelyekben valóban megtaláljuk a nagy népiesek, Féja
Géza, Illyés Gyula, Németh László mellett Szerb Antal, Kassák Lajos,
József Attila írásait is. Sokkal később, a lap esti bulvár kiadványát va-
lóban betiltotta a Gestapo, és Nagy Józsefet, a haditudósítót meggyil-
kolta, de erre már csak az 1944-es megszállás után került sor. Wass Al-
bert viszont továbbra is írta lelkes publicisztikáit a lapban, még 1944-
ben is. Erre vonatkozóan dr. Szabó András, Szabó Endre újságíró fia,
akinek az édesanyja az Ellenzék gépírónője volt, azt írja, hogy a szü-
lei nem hallottak arról, hogy Wass Albert az Ellenzék belső munkatár-
sa lett volna, sőt a Sajtókamarának sem volt a tagja, ami nélkül, belső
szerkesztőségi tag nem lehetett senki abban az időben.188
Az tehát nem derül ki, hogy miért menekült fel a hegyekbe, de a
megmentéseként a keleti frontra küldött Wass Albert, „üldözőinek”
megmentője lesz. „Különböző hadi tetteiért előbb a másod, majd az
első osztályú Vaskereszttel tüntették ki.”189 Sajnos a Honvédségi Köz-
lönyben nem található neve a kitüntetettek között, márpedig a német
kitüntetések viseléséhez Horthy Miklós engedélyére volt szükség. A
közlönyben olvasható bevezető, amely után következtek a kitüntetet-
tek nevei a következő: „A Kormányzó Úr Ő Főméltósága Budapesten,
1941. évi október hó 21. napján kelt általános érvényű elhatározásá-
val megengedni méltóztatott, hogy a következőkben felsoroltak, a ré-
szükre adományozott alábbi német hadikitüntetéseket elfogadhas-
sák és viselhessék.” Ezt évenként megújították. Sajnos az 1944-es év
végéig nem szerepel Wass Albert neve a kitüntetettek között, még az
„ellenség előtt tanúsított vitéz magatartás miatt dicséretben részesí-
tettek” nevei között sem szerepel, mint ahogyan az sem derül ki,
hogy a híradósoktól áthelyezték volna 1943-ban a lovassághoz.190
Időközben megjelenik A kastély árnyékában című könyve,
amelyről Milotay István ír magasztaló cikket az Új Magyarság című
lapban.191 Milotay Istvánról köztudomású, hogy 1923-ban magasztal-
ta a hitleri „sörpuccsot”, sőt a román Vasgárda erősödését is, politikai
188 Dr. Szabó András: Két igazság nincs. In: Élet és Irodalom, 2005. 49. évf. 07. szám.
http://www.es.hu
189 Takaró Mihály: Wass Albert regényeinek világa, i. m. 9. old.
190 Honvédségi Közlöny 1941–1944.
128
nézeteit Imrédy Béla körének vezéralakjaként fejtette ki, és lelkesen
köszöntötte Hitlert születése napján.192 Milotaynak Wass Albert köny-
véről írt cikkére mind az író, mind a szélsőjobboldali olvasók büsz-
kén emlékeznek. „A második világháború kitört – írja fia, Czegei
Wass Huba temetési emlékbeszédében –, és mint ősei a keresztes
hadjáratba, ő is lóháton került el Oroszország belső részébe, ahol tan-
kok ellen kellett menteni a civilizáció maradványát.”193 Érdekes szem-
lélet: a náci Németország, mint a civilizáció maradványainak a meg-
mentője, és a hős apa, a középkori „keresztes” lovag harcol a túlerő-
vel szemben. Vajon, amikor az amerikai tábornok, az író fia ezeket ír-
ta, elgondolkozott-e azon, hogy az amerikai hadsereg melyik oldalon
harcolt abban az időben?! Mivel a levéltárból még nem derült ki,
hogy mire kapta a „német” vaskereszteket, maradjunk a kortárs be-
számolónál, egy interjúnál, amelyet feltehetően maga az író mondott
tollba. „Éppen egy háromhetes partizánüldözésből tért vissza – írja a
névtelen cikk szerzője – valamelyik mocsaras erdőségből egy orosz
kisvárosba, amikor egy átutazó tiszttársa zubbonya alól előhúzta
Milotay Istvánnak azt a vezércikkét, amelyet A kastély árnyékában cí-
mű regényéről az Új Magyarság írt. (…) A másodosztályú vaskeresz-
tet akkor kapta, amikor a németek egyik belvízi uszályhajóját meg-
mentette a partizánok merényletétől, és egy lefülelt partizán révén le-
leplezte az egész partizán bandát, akik az orosz csatornákon szállított
német vízi utánpótlást zavarták.”194 Tehát az első kitüntetést, képzett-
ségének megfelelően, „híradós” (hírszerző) tevékenységéért kapta, a
következőt: „a második kitüntetést, az első osztályú vaskeresztet az
utána következő hőstetteiért tűzték ki a mellére. Legtöbbet emleget-
ték azt a cselekedetét – olvassuk az aláírás nélküli újságcikkben –,
amikor a szovjet csapatok által körülzárt német harccsoportot mint
régi vadászember a mocsarakon át a bekerítő gyűrűből minden fel-
szereléssel együtt kivezette.” Anélkül, hogy kisebbíteni akarnánk hő-
siességét, csak a pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy nem a re-
191 Milotay István: A kastély árnyékában. In: Új Magyarság. X. évf. 229. sz. 1943. okt. 10.
192 Nyerges András: Előgyakorlat szülinapokhoz. In: Színrebontás. Magvető, Budapest, 2003. 82.
old.
193 Czegei Wass Huba: Ami igazán fontos, hogy kik vagyunk egymás számára. In: Wass Albert utó-
élete, i. m. 25. old.
194 Két vaskereszttel érkezett haza Wass Albert a keleti frontról. Egyedül Vagyunk, 1944. február 11.
3. szám. Lásd még: Turcsány Péter: Wass Albert élete, i. m. 47–48. old.
129
gényes visszaemlékezéseiben elmesélt partizán-vadász fegyver-
tényért kapta a második kitüntetést, hanem a mocsarakon át „kivezet-
te” a németeket. Ekkor már, ugye, egyáltalán nem üldözte a Gestapo.
Közben még volt ideje megírni és kiadni a Tavak könyve című mese-
kötetét, valamint az Egyedül a világ ellen, a Vérben és viharban című
regényeket. Ez utóbbiról írja Szücsné: „Ebben központi figurául
Dengeziket választja, Attila fiát, aki egy erős és főként tartós biroda-
lom létrehozásának lehetőségét vázolja fel a hunok előtt.”195
1944-ben már nagyon sokan tudták, hogy a náci Németország el-
vesztette a háborút. Wass Albert nem. Ő még részt szeretne venni ab-
ban a német–olasz bizottságban, amelyben a hadműveletek folytatásá-
nak hátteréül biztosítani akarta mindhárom hadban levő fél kölcsönös
bizalmát, azáltal, hogy többek között kivizsgálják a románoknak a ma-
gyarok ellen elkövetett atrocitásait Dél-Erdélyben. Ennek székhelye
Brassó volt. A magyarok atrocitásait Észak-Erdélyben, Kolozsvárt vizs-
gálták. A német–olasz vegyes tiszti bizottság már 1940. október 16-án
elkezdte Kolozsvárt a tevékenységét.196 A magyar atrocitásokat vizsgá-
ló bizottság elé került az „Omboztelki eset” is 1940. szeptember 26-án.
De erről nem találunk semmilyen említést Wass Albert műveiben. Őt
csak a román atrocitások érdekelték. „1944 januárjában – olvasható az
1979-ben írt önéletrajzában – Veress tábornok kinevezett a dél-erdélyi,
akkor még román fennhatóság alatt álló Brassóban állomásozó né-
met–olasz tiszti bizottság kommunikációs tisztjének. Az volt a felada-
tom, hogy jelentsem a bizottságnak a románok magyar kisebbséggel
szemben elkövetett jogtalanságait. Naponta legalább két-három em-
bert tartóztattunk le, ütlegeléseket és gyilkosságokat vizsgáltunk ki,
amelyeknek mind a helyi magyar lakosság volt az áldozata.” Azt nem
említi Wass Albert, hogy a bizottságban való részvételét a románok
nem fogadták el, mert kifogásolták, hogy írásaiban románellenes, tehát
nincs semmi keresnivalója egy pártatlan vizsgálóbizottságban.197 Ezek
következtében, feltehetően azt sem tudja a szerző – amiről a bizottság
fennmaradt iratai tanúskodnak –, hogy nem a helyszíni értesülések
195 Szücsné: i. m. 62. old.
196 HL VKF. 4961/eln.1-1940. B/235 277/1771-1789. Értesítés az erdélyi atrocitások kivizsgálására
alakult német–olasz bizottság Kolozsvárra érkezéséről.
197 Lásd Vekov Károly és dr. Kincses Előd levéltári bizonyítékait az író népbírósági perének újra-
felvétele ügyében.
130
alapján dolgozott a bizottság, hanem a kivizsgálandó ügyek listáját már
jó előre egyeztették, és nem kellett a helyszínen „jelentenie a bizottság-
nak a románoknak a magyar kisebbséggel szemben elkövetett jogta-
lanságait”. Az Egyedül Vagyunk című lap 1944 februárjában, az íróról
írt cikkben, tartózkodási helyéül Sepsiszentgyörgyöt jelöli meg a név-
telen riporter. Ezek szerint, a magyar oldalról figyelte a harminc kilo-
méterre levő Brassót, de hogy kiket „tartóztatott le” és kit „tájékozta-
tott”, az nem derült ki. Az viszont igen, hogy a levéltári bizonyítékok
alapján, nem vett részt ebben a bizottságban. Ettől még „kommuniká-
ciós tiszt” lehetett.
Ezután következik életrajzának az a része, amelyet még egyálta-
lán nem igazoltak a történészek. Mármint, hogy részt vett volna Ve-
ress tábornok „szárnysegédjeként” azokon a tárgyalásokon, amelyek
elő akarták készíteni Magyarország kiugrását a háborúból. „Veress tá-
bornokot 1944 szeptemberében váratlanul letartóztatták a németek –
emlékezik vissza 1979-ben. – Szárnysegédeként én is erre a sorsra ju-
tottam, de rangomnak köszönhetően néhány nap múlva szabadon
engedtek, és visszanyertem előbbi pozíciómat: Veress tábornok
utódjának, Kovács tábornoknak az adjutánsa lettem. Az ő távozása
után ugyanebben a tisztségemben maradtam Fónagy tábornok, majd
Tilger tábornok mellett is.” Érdekes történet: a tábornokok mennek,
az adjutáns (korábbi híradós?) „rangjának”(?) köszönhetően marad.
Az viszont hozzátartozik a hősiesen ellenálló adjutáns portréjához,
hogy „Wass ekkor Magyarország egyik legünnepeltebb és legnépsze-
rűbb írója volt”.198 Elnyeri a Zrínyi Irodalmi Díjat, tagjává választja a
Magyar Tudományos Akadémia, a kolozsvári egyetemen pedig dísz-
doktorrá avatták. A kiugrást előkészítő hős azután „tovább harcol az
utolsó pillanatig, Kolozsvártól a Szilágyságon át a Szamosig az elő-
nyomuló orosz csapatok ellen”.199 Visszafelé harcolva, látja az oro-
szok és románok rémtetteit: „halálra erőszakolt magyar lányok, egé-
szen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar fér-
fiakat és nőket. A gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok
a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről va-
laha is hallottam”.200
198 Takaró Mihály: Wass Albert regényeinek világa, i. m. 9. old.
199 Szücsné: i. m. 73. old.
131
 Érdekes, hogy a német és a magyar katonaság rémtetteivel
nem találkozott, de nem is hallott róluk se a fronton, se azután. Ez,
a későbbi regényeiben is kulcsfontosságú, szelektív memória igen
rontja regényeinek hitelét. Természetesen arról sem tudott, hogy
egészen másként számolt be erről az időszakról gróf Bethlen Béla,
aki 1944. szeptember 2-ától Észak-Erdély kormánybiztosa volt és
azon fáradozott, hogy a közeledő hatalmas orosz hadsereg elől ne
meneküljenek el az emberek, ne hagyják felrobbantani az üzeme-
ket és az azonnali revans helyett, inkább készüljenek a kiegyezést
megtalálni Erdély földjén. Ő másként emlékezik például a tordai
eseményekre is, mint Wass Albert. „(…) a Heeresgruppe Süd-Ost el-
rendelte a honvédsereg előnyomulását (…) – írja Bethlen Béla. – Az
előnyomulás szeptember 5-én hajnalban indult meg. A Felektetőn
valamelyes ellenállásba ütköztek ugyan, de ezt hamar leküzdve
még aznap elérték Tordát és onnan másnap folytatták előnyomulá-
saikat Nagyenyed felé. Én már hatodikán reggel kiszaladtam
Tordára, mert meg akartam előzni azt, hogy az aranyosszéki ma-
gyarság – meggondolatlanul a saját szakállára – hozzáfogjon a vá-
rosban vagy a környéken az »igazságtételhez«. Tordára megérkezve
mindjárt felvettem a kapcsolatot az ottani magyarság vezetőivel (…)
azután néhány román értelmiségi útján tudtára adtam a románság-
nak, hogy (…) semmi bántódásuk nem lesz. Majd a saját lakásán fel-
kerestem dr. Várfalvi Mór ügyvédet, régi ismerősömet, aki az ottani
zsidóságnak egyik kiemelkedő, vezető személyisége volt; (…) Na-
gyon leverten, gondterhelten találtam őt, elmondta, hogy az ottani
németség vezetője, Krausz Károly gauleiter, cementgyári tisztvise-
lő máris kiadta a rendeletet, mely szerint minden zsidó azonnal kö-
teles ruhájára felvarrni a sárga csillagot. Ezenkívül elrendelte, hogy
minden zsidó család köteles egy bizonyos mennyiségű ruhaneműt
és lábbelit beszolgáltatni. Akik ezt maradék nélkül nem teljesítik,
azokkal szemben súlyos büntetési szankciókat helyezett kilátásba.
Utasítottam dr. Várfalvit, hogy siessen át a legközelebbi zsidó isme-
rőséhez és közölje vele intézkedésemet, mely szerint senki se varr-
ja fel a sárga csillagot és a továbbiakban senki se maradjon közülük
a lakásában (…)”201
200 1979-ben írt önéletrajz.
132
Mennyire más, valóban „transzilvanista” hang ez, nem, mint a
Wass Alberté, aki harcol és menekül a német csapatokkal egészen a
Bajorföldig. Bethlen Béla másként meséli el Veress Lajos tábornok
őrizetbevételének okát is. Szerinte a tábornok kiadott egy parancsot,
hogy minden „egység menjen Budára”, de a németek beépített em-
bere, Kozár Elemér „továbbította a náciknak és így következett be haj-
nalban Veress Lajos elfogatása”. Ekkor Veress segédtisztje „Bodrogi
tűzérszázados” volt.202 Wass Albertről nem tesz említést könyvében.
Mielőtt Wass Albert, családjával, német segítséggel elhagyná az
országot, van még egy érdekes epizód: 1945 márciusában már Sop-
ronban van, ahol a „kőhalmai” („Vélhetően Sopronkőhidáról van szó”
– teszi hozzá a szerkesztő a lábjegyzetben) börtönben „felkeresi” Ve-
ress tábornokot. „Megparancsolta, hogy hagyjam el az országot, hi-
szen íróként az a feladatom, hogy életben maradjak, és elmondjam a
világnak, hogy mi történt a nemzetemmel.”203 Világos, hogy lelkiis-
meret-megnyugtató, mítoszépítő önfelmentésről van szó. Nem ön-
ként, nem a maga akaratából, még csak nem is a családja megmenté-
sének szándékával, hanem parancsra hagyta el a hazáját. Jókai meg-
irigyelné ezt a fordulatot. A következő mondatban még érdekesebb
fordulat történik: „Titkos kapcsolatai révén [mármint Veress tábor-
nok a börtönből elintézte, hogy – megj. Á. V.] két nappal a nála tett
látogatásom után parancsot kaptam, hogy kísérjem el azt a Sopron-
ból nyugat felé tartó vonatot, amelyen a magyar tiszti családok utaz-
tak, köztük feleségem és négy gyermekünk is, akik Erdélyből – fele-
ségem német kapcsolatai révén – menekültek ki Sopronba.” Tehát
német kapcsolatai segítették a magyar tiszt feleségét Bajorföldre. De
hogy a kísérőjükül szegődő Wass Albertnek a börtönben levő Veress
tábornok „kapcsolatain” keresztül adjon parancsot: több, mint fur-
csa. Az önfelmentő mítosz diadala.
Németországban egy Bleibach nevű kis faluba érnek, itt találkoz-
nak az amerikai csapatokkal. „Miután kiengedtek a regensburgi POW
(hadifogoly) táborból, a családommal visszatértem Bleibachba (…)
rövid ideig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként [kiemelés
201 Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989.
163–164. old.
202 Bethelen Béla: i. m. 202. old.
203 1979-es önéletrajz, i.m. 18. old.
133
Á. V.] dolgoztam, majd erdőkitermelésnél kaptam munkát, aztán ker-
tészként és szabadúszó íróként tevékenykedtem.” Nem derül ki,
hogy mit ellenőrzött és kinek volt akkor a „híradósa”, de az akkori fe-
leségével készített interjúból tudjuk, hogy írói tevékenységét felesé-
ge segítette, kiadókat keresett, fordítókat, német ismerőseit használta
fel az író népszerűsítésére.204 Ebben arról számol be néhai felesége,
hogy „1947-ben az Erdők könyvével (kezdte), mert nem akart semmi
olyat írni, aminek valami köze van a politikához”.205 Lehet, hogy ezt
mondta, és a feleség is csak A funtineli boszorkány című könyvére
emlékezett abból az időből, amelyiknek a német címe és fordítása
nem nyerte meg a németek tetszését,206 de ekkor jelent meg a Rézkí-
gyó című regénye is (1947), egy ezoterikus, vallásos elmélkedése, a Te
és a világ (1947), sőt A láthatatlan lobogó című verskötete (1947),
amelyben már a politikai meggyőződését hirdető nemzeti lírikus
szól a hontalanságból haza. Ezt követi a Százéves dal az ismeretlen
bújdosóról (1948). Majd megírja az Adjátok vissza a hegyeimet! című,
kimondottan propagandaízű regényét (1948), amelyikben már ismét
az erdélyi nemzeti konfrontációs témához tér vissza. 1950-ben jele-
nik meg az Ember az országút szélén. A visszaemlékezés szerint, az
Elvész a nyom című könyvét is a Bajorerdőben írta, amelyik majd
Amerikában jelenik meg 1952-ben. Előzőleg pedig, még 1951-ben, a
Brüsszel–Hilversum–München helynevekkel jelzett és a Magyar Ház
kiadásában újra megjelent Tizenhárom almafa című regénye.
1948-ban írt egy érdekes cikket a Magyar harangok című, „Honta-
lan magyarok lapjá”-ban. Ennek címére és tartalmára érdemes odafi-
gyelni: „Nyílt levél a tengerentúli magyarság vezető személyiségei-
hez”.207 Többek között ezeket olvashatjuk a cikkben: „A magyar tragé-
dia negyedik esztendejének küszöbén végre aljutottunk (sic!) odáig,
hogy a nyugati demokráciák szeme nyiladozni kezd a valódi európai
helyzet felismerésében. Ezzel karöltve a tengerentúli magyarság is
204 Szabó T(örpény) Ádám–Wass sz. Siemers Éva: Erdélytől Bajorerdőig. In: Turcsány Péter: Wass
Albert élete, i. m. 138–154. old.
205 Szabó T. Ádám: i. m. 149. old.
206 1959-ben jelenik meg Buenos Airesben, a Kárpát Kiadónál.
207 Magyar Harangok, III. évf. 1. szám. 1948. január. (Róma, Milano, Magyar Ferences Atyák, későb-
bi számokon Arenzano, Genova szerepel). A belső borítón jelent meg „Wass Albert a Kisfaludy
Társaság, az Erdélyi Helikon és a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja” – aláírással. Kel-
tezés: Bajorerdő, 1948. január 8.
134
kénytelen rádöbbenni arra, hogy három évvel ezelőtt alkotott és kimon-
dott ítéletei revízióra szorulnak. 1. Mert a lelkesedéssel fogadott új ma-
gyar köztársaságnak ma már a kossuthi eszmékhez semmi köze. 2. Mert
nem mindenki náci és fasiszta, akinek szemét már négy évvel ezelőtt
sem födte hályog és ezáltal képes volt megkülönböztetni a farkast a bá-
ránytól. 3. Mert nem kell okvetlenül hazaáruló és a demokrácia ellensé-
ge legyen az, aki élete árán igyekezett megvédeni a Kárpátokat a reánk
zúduló veszedelemtől, hogy azt föltartóztassa legalább addig, amig a
nyugatról előre törő angolszász hatalmak Magyarországot megszállhat-
ják. (…) Midőn ezt ma szomorú elégtétellel könyveljük el, mint a ma-
gunk évtizedes politikai meglátásának igazolását, ugyanakkor lelkünk-
be döbben a kérdés: mi az oka annak, hogy e felismerés ellenére a ten-
gerentúli magyarság tömbje még ma is késik a magyar kultúra szolgála-
tának átvételétől? Mi az oka annak, hogy míg a tengeren túli németség
Thomas Mannak és társainak irányítása alatt már egy évtized óta ma-
gosra tartott fáklyával viszi tovább a diktatúra elől kimenekült német
irodalom és kultúra weimari örökségét (…) ugyanakkor a több mint
egymilliós, szabad földön élő magyarság még a kezdeményező lépése-
ket sem tette meg a magyar kultúra megmentésének és fenntartásának
érdekében? (…) Magyar testvérek! Kiáltó szóval hívunk! Segítsetek meg-
őrizni és magosra tartani a fáklyát! Ha ez a tűz kialszik, sötétben marad
a nemzet! Segítsetek megteremteni azt a független és szabad magyar
szellemi pólust, mely méltó módon képviselhesse a világ közvélemé-
nye előtt a hazájából kiüldözött ezeréves magyar humanista kultúrát és
tovább vigye azt a szellemi irányvonalat, mely (…) mindenkor az egye-
temes emberi jogokat és igazságokat hirdette! Ne koldus-alamizsnával
segítsetek, hanem öntudatos és céltudatos kötelességvállalással, mely-
nek parancsa véretekben él és kötelez! Mindnyájatok karjára szükség
van, hogy magosra tarthassuk ezt a kis megmentett lángot, egyetlen
örökségünket, ami az ezeréves magyar múltból maradt! Ennek a láng-
nak égnie kell tovább, hogy (…) hirdesse ma is és a jövőben is a legszen-
tebb magyar örökséget: az örök humánumot! És azon keresztül jogun-
kat az élethez!” (Kiemelés az eredetiben.)
Ebből több következtetést is le lehet vonni. Most, az életrajza
szempontjából mindössze annyit állapítsunk meg, hogy az Olaszor-
szágban megjelenő lap rendszeresen tájékoztatta olvasóit azokról a
bevándorlási feltételekről, amelyek betartásával lehetett folyamodni
135
beutazási vízumért egyes nyugati országokba. Tudjuk, hogy a katoli-
kus egyház aktív szerepet játszott az egykori német hadsereg tisztjei-
nek külföldre, elsősorban Dél-Amerikába történő menekítésében. Az
Amerikai Egyesült Államok nem szerepelt a lapnak a bevándorlásról
tájékoztató listáján. Mindenki tudta, hogy oda csak meghívóval, és
különleges kivizsgálással lehetett bevándorolni. A Wass-levél szókin-
cse árulkodó: „általános emberi jogokról”, az „élethez való jogról”,
humánumról beszél (amelyekről aztán Amerikába érkezve megfeled-
kezik, amikor a CHRR és a Teleki Béla köré szerveződő New York-i
magyar körök ellen hirdet harcot 1977–1979-ben), és olyan menekül-
tek befogadásáról szól, mint Thomas Mann. Az nem zavarja, hogy
Thomas Mann éppen az elől a hadsereg elől menekült, amelyik őt
Vaskereszttel tüntette ki, és hogy a Kárpátokat a németekkel együtt
nem azért védték, hogy az „angolszász megszálló” csapatokat bevár-
ják – az ilyen csúsztatások és burkolt antiszemita célozgatások (bez-
zeg a zsidó Thomas Mannt befogadta Amerika, de a magyar Wass Al-
bert, ugye, hiába reménykedik stb.) állandóak a Wass-irodalomban.
Ez a levél viszont már arra utal, hogy Wass keresi a továbbutazás le-
hetőségét, mégpedig ismét nemes céllal: az amerikai magyarság iro-
dalmi megszervezésének ürügyével szeretne kivándorolni az Egye-
sült Államokba.
1949-ben a felesége visszatér családjához Hamburgba és rövide-
sen az író is követi. Éjjeliőrként dolgozik a sógora építkezési vállalatá-
nál és elhatározza, hogy emigrál Amerikába. Időközben, „távollétében
és tudtán kívül a kommunista Románia népbírósága 1946-ban koholt
vádak alapján halálra ítélte”208 – írja Takaró Mihály, aki jelzi, hogy a
Wass családtól szerezte be az íróra vonatkozó adatokat, és hozzáteszi,
hogy „bizonyított tény, hogy Wass Albertet a román hatóságok soha
nem értesítették hivatalosan erről az ítéletről”. Ugyanakkor az iroda-
lomtörténész egy másik könyvében már közli Wass Albert védekező
tanúvallomását, amelyet „Wass Albert írt alá Planhorf nevű német
helységben, 1946. szeptember 17-én”. Ebben azt írja, hogy „tudomá-
somra jutott, hogy Romániában halálra és vagyonom elkobzására ítél-
tek”.209 Tehát az írónak mégis tudomására jutott az ítélet és politikai
menedékjogot kért: „állok Amerika népe elé és védelmet kérek”. Az
208 Takaró Mihály: Wass Albert regényeinek világa, i. m. 11. old.
136
irodalomtörténész egy másik helyen megállapítja, hogy „Wass tudato-
san készült az emigrációs életre. Már németországi tartózkodása ide-
jén sikerült jó kapcsolatot teremtenie a hatóságokkal.” „Ezt a lépést
azonban feleségem megtagadta, és elintézte, hogy visszatartsák be-
tegség címén, amíg megalapozom az életünket Amerikában” – írta
Wass 1979-ben. Takaró Mihály nem ezt a történetet hallotta: „1951-ben
az egész család készen állt az útra, ám a kiutazásuk előtti kötelező or-
vosi vizsgálat feleségénél tüdőbajt állapított meg. Ez kizáró ok volt az
utazás szempontjából. Dönteniük kellett, és Siemers Éva nagylelkűen
beleegyezett, hogy férje és a négy fia nélküle távozzon az Egyesült
Államokba.”210 Van a Planhorfban keltezett „tanúvallomásában” még
egy érdekes részlet, ami kissé ellentmond Wass korábbi és későbbi Er-
dély-képének. „Regényeimen keresztül igyekeztem a világ közvélemé-
nye előtt Erdély valódi helyzetét és sorskérdését föltárni s közremű-
ködni ezáltal egy független és szabad Erdély megvalósításához, mely
mint egy dél-kelet-európai Schweitz mind a három együtt élő erdélyi
nemzet számára meghozná az egyenlő mértékkel mért jogot (…) Ez a
szándék azonban mindenkor a szomszédos államok imperialista
törekvéseivel találta magát szemben. Úgy Románia, mint Magyaror-
szág mindenkor egyedül magukénak kívánták Erdélyt és nem három-
nyelvű népének boldogulását igyekeztek megvalósítani, hanem
mindössze értékeinkre és természeti kincseink kizsákmányolására
gondoltak. Ez a magyarázata annak, hogy a független erdélyi gondo-
lat írója ma védelem nélkül és otthontalanul áll a világban.”211 Ez a ma-
gyarázat emlékeztet Kossuth Lajos emigrációs szemléletváltására, aki
a dunai konföderáció szükségességéről értekezett a forradalom buká-
sa után. Sajnos a fenti következtetés nem épült be Wass Albert későb-
bi írásainak gondolatrendszerébe, ezért nyugodtan taktikai elemnek
tarthatjuk; szükségesnek tartotta a fenti gondolatok leírását az ameri-
kai vízum megszerzéséhez.
Tehát 1951 szeptemberében megérkezik Amerikába és megis-
merkedik befogadójának lányával, a három évvel idősebb Florence
Elizabeth McClainnel. Már néhány hónap múlva, 1952 januárjában
válópert indít felesége ellen, aki Hamburgban maradt a legkissebb fi-
209 Takaró Mihály: Gróf Czegei Wass Albert, i. m. 27. old.
210 Takaró Mihály: i. m. 11. old.
211 Takaró Mihály: i. m. 27. old.
137
ával, Andrással, aki 1944-ben született Kolozsvárt. Májusban kimond-
ták a válást és elvette Elizabeth McClaint, akivel a floridai Astorba köl-
töztek. „Körülbelül egy év múlva – írja az író önéletírásában – a fiaim
anyja, Eva Siemers megérkezett az Egyesült Államokba, és perelni
kezdett a válás semmissé tételéért. (…) Végül sikerült megoldani az
ügyet a törvényszéken.” 1953-ban Taft szenátor segítségével a Florida
Military Academy iskolában kapott algebratanári állást. 1956-ban
megkapta az amerikai állampolgárságot. 1957-től a Floridai Egyetem
Idegen Nyelv Tanszékén tanított német és francia nyelvet, meg iro-
dalmat. Ugyanebben az időben a Szabad Európa rádió is foglalkoz-
tatta. 1970-ben ment nyugdíjba. A Katolikus Magyarok Vasárnapja
1985. október 13-i számában úgy emlékezett, hogy 1972-ben ment
nyugdíjba.
Amerikai irodalomszervező, politikai tevékenységére vonatkozó
adatok között szerepel, hogy 1962-ben megalapította az Amerikai
Magyar Szép-míves Czéhet, majd a Duna-menti Kutató és Informáci-
ós Központot, valamint kiadóját a Danubian Presst, amelyben ango-
lul és magyarul kezdett könyveket kiadni Erdélyről. Ezért a „hetvenes
évektől a Ceauşescu-rendszer megpróbált leszámolni vele” – írja Ta-
karó. Az író önéletrajzában azt is felsorolja, hogy „az Erdélyi Világszö-
vetség első elnöke volt, az Amerikai Magyar Szövetség alelnöke és a
Lengyel–Magyar Világszövetség igazgatója, tagja az Árpád Akadémi-
ának, a Templomosok és a Szent László lovagrendnek”.
A Katolikus Magyarok Vasárnapja 1979. szeptember 30-ai számá-
ban Wass Albertnek cikke jelent meg, címe: Mi van a füst mögött? Eb-
ben elmondja, hogy cikksorozat jelent meg ellene a Fort Lauderdale
News hasábjain, amelyben tudatják, hogy sikerült meglelni a bújkáló
háborús bűnöst a floridai erdőkben és a U. S. Department of Justice
Special Task Force-a (az igazságügy-minisztérium különleges felada-
tokra kiképzett alakulata) már deportálását tervezi az elkövetett bű-
nök miatt. Ekkor összeülnek ismerősei, „de különösképp a család. Al-
ezredes fiam is Washingtonba repült, s feleségem, két fiam, egy leá-
nyom társaságában, valamint két floridai képviselő megbízottaival és
egy ügyvéd jelenlétében felkerestük a Department of Justice Special
Task Force nevezetű vadonatúj intézményt, mely állítólag háborús
bűnösöket kutat.”212 Feltehetően erre az alkalomra írta 1979. augusz-
tus 22-én, a fentebb többször is idézett önéletrajzát, mert a végén ta-
138
núkat sorol fel, akik tanúsíthatják azt, amiről írt. A Katolikus Magya-
rok Vasárnapja című lapban írt cikkéből többek között megtudjuk,
hogy az igazságügy-minisztériumnak „még” nem volt „ügye” ellene.
Ha találnak komoly okot, akkor eljárást indítanak ellene, hogy meg-
vonják tőle az amerikai állampolgárságot. Ha nem találnak semmit,
akkor egyszerűen lezárják az ügyet. Az igazságügy-minisztériumot
csak az érdekelte, hogy jogosan van-e Amerikában Wass Albert vagy
nem? Tehát: tudott-e arról, hogy a románok halálra ítélték, és szándé-
kosan titkolta el az ellene hozott ítéletet, továbbá, hogy volt-e a Nyi-
laskeresztes Párt tagja? Válasza tagadó volt: nem volt tagja a pártnak,
csak az Erdélyi Magyar Pártnak és a román népbírósági ítéletről soha
„hivatalos értesítést” nem kapott. „Mindebből tehát kitűnik az – írja –,
hogy bár valóban kivizsgálás alatt vagyok (az előbb még azt állította,
hogy nincs ellene ’ügy’, a ’kivizsgálás’ nem ügy?), akárcsak a többi
kétszáz szerencsétlen, eljárás ellenem nincs, és a háborús bűnösség
nagy hangon meghirdetett vádja csupán csúnya fekete füstöt takar,
más semmit.”213
Hogy honnan ismeri olyan jól a „többi kétszáz szerencsétlen”
ügyét, akiket állítása szerint felülvizsgálnak, és sugallata szerint, ép-
pen olyan ártatlanok, mint ő, nem derül ki. A cikk további részében
kifejti, hogy az uralmon levő román kormány kezét látja az ellene in-
dított támadásban. Ez feltehetően igaz is volt. Ebből viszont nem von-
ható le az a következtetés, hogy ha az amerikai magyarok összefog-
nak, és Románia nem kapja meg a legnagyobb kedvezményt – ame-
lyet különben minden emberi jogokat védő szervezet követelt, és
ezért szervezett például tüntetést a CHHR Washingtonban Carter ide-
jén is, ami ellen annak idején Wass Albert hadakozott –, akkor az
amerikai szenátuson keresztül Wass szerint: majd „a román kormány
megtanulja végre, hogy ha segítséget kíván a Nyugattól, akkor tiszte-
letben kell tartsa Erdély magyar őslakóinak évezredes jogait”. Ez
már ismét a történelmi kisajátító érvrendszer, amire a későbbiekben
még visszatérünk.
Hadd idézzünk még egy érvet, most már a fiától, aki neves amerikai
tábornok lett: „Mivel az én karrierem érzékeny természetű, a kivizsgálá-
212 Idézi Takaró Mihály is a könyve 41. oldalán.
213 Takaró Mihály: i. m. 43. old.
139
soknak nem volt sem eleje, sem vége. Ahogy erről tájékoztattak, mind az
1950-es évek elejétől átnézték a róla szóló ügyiratokat. Legutoljára né-
hány hónapja fejeződött be a kivizsgálás, ami hat hónapig tartott. Abban
biztos vagyok, hogy ha csak valami utalás lett volna arra, hogy folt van a
becsületén, az én katonai előreléptetésemnek ezerszer gátat vetettek
volna.”214 Ezek szerint mégis volt kivizsgálás. Az iratokat nem hozták
nyilvánosságra. Pedig segítene egy esetleges tisztázási perben. Van még
egy bizonyításra váró, homályos történet arról, hogy a Securitate embe-
reit elfogták Clevelandben, amint éppen Wass Albert bejelentett szállo-
dai szobájában akartak bombát elhelyezni, de az amerikai rendőrség el-
engedte őket, mert román diplomata-útlevelet mutattak. Ennek még utá-
na kellene nézni a romániai és amerikai levéltárakban.
Az viszont közismert, hogy Hajdú Győző, az Igaz Szó egykori fő-
szerkesztője, amerikai útjáról visszatérve jelentést írt a belügyi szer-
veknek – mint ahogy ez általános kötelezettsége volt minden külföld-
re utazó román állampolgárnak abban az időben Romániában –,
amelyben úgy említi az Erdélyi Világszövetséget, mint amelyik vissza
akarja csatolni Észak-Erdélyt Magyarországhoz.215
1987-ben meghal második felesége és 1991-ben harmadszor is
megnősül. Feltehetően találóan írja Takaró Mihály: „Az 1991-től halá-
láig, 1998-ig tartó életszakaszra az ellentmondásosság a legjellem-
zőbb kifejezés.”216 Azt remélte, hogy Magyarországon is megjelenhet-
nek újból a művei, de a Szász (Zas) Lóránttal kötött első kiadói szer-
ződése (erre alapozza könyveinek kiadását a Kráter Kiadó), „melyről
fiai szinte nem is tudtak, az író számára sok keserűséget hozott”.
Most már vagy tudtak róla a fiai, vagy nem tudtak. Olyan nincs, hogy
„szinte nem is tudtak” róla. Takaró közöl egy olyan levelet is, amely-
ben a magyarországi zugkiadásokban nem bízik az író, ezért a toron-
tói Vörösvárynak akarja eladni a kiadási jogait.
A Wass-kultuszhoz lényegesen hozzájárul a rendszerváltás utáni
első magyar kormány is, amelyik a „Magyar Köztársaság Érdemrend
középkeresztjét” adományozta 1993. augusztus 20-án Wass Albert-
nek. Ezáltal már három keresztje is van: kettőt a hitleri német hadse-
214 Wass Huba nyilatkozata a Gainsville Sun újságban 1979 októberében. Idézi: Takaró Mihály:
Gróf Czegei Wass Albert, i. m. 48. old.
215 Nemzetőr 1978. július–augusztus, 3. old.
216 Takaró Mihály: Gróf Czegei Wass Albert, i. m. 54.
140
regtől, egyet az Antall-kormánytól kapott. Visszahonosításával mégis
probléma van. 1996-ban kéri „magyar állampolgárságának” helyreál-
lítását, de előbb a jogszabályokra hivatkozva visszautasítják, majd
1997-ben Csoóri Sándornak, a Magyarok Világszövetsége akkori el-
nökének és Tar Pál tiszteletbeli amerikai konzulnak a közbenjárására
1997 júniusában megkapja a magyar állampolgárságot. Nem tér haza.
1998. február 18-án öngyilkos lesz.
Az öngyilkosságát – a politikai érzelmeknek, illetve meggyőző-
désüknek megfelelően – különbözőképpen magyarázzák hívei és el-
lenfelei. Egyesek azt állítják, hogy a magyar liberálisok a hibásak,
mert Kuncze Gábor (SZDSZ) akkori belügyminiszter (szerintük kom-
munista „belügyér”) nem adta meg neki egyből a magyar állampol-
gárságot. Ennek a kérdését és az akkor hatályos magyar állampolgár-
ságról szóló 1993. évi LV. törvény előírásait – amelyek többek között
előírták, hogy a visszahonosítás iránti kérelemnek feltétele az állan-
dó tartózkodási engedély, meg az, hogy csak azok adhatják be a ma-
gyar állampolgárság iránti kérelmet, akik bizonyos ideje már Magyar-
országon élnek –, nem veszik figyelembe azok, akik érzelmi, pártál-
lási manipulációt, netán összeesküvést tételeznek fel Wass Albert ál-
lampolgársági ügye mögött. Ez a tábor még a Magyar Nemzet újság-
írónőjének, Lőcsei Gabriella cikkének sem hisz, aki bővebben idéz
Kuncze Gábor belügyminiszter leveléből, mint a reklámszövegként
kiragadott mondatok. Ebből megtudjuk, Kuncze azt is írta: „Wass Al-
bert munkásságát ismerjük, és osztjuk azt a véleményt, hogy megha-
tározó személyisége az Egyesült Államokban élő magyar emigráció-
nak. Személyére és életművére tekintettel kerestük annak a lehetősé-
gét, hogy magyar állampolgársága megállapítható legyen.”217 Ugyan-
akkor Lőcsei is szóvá teszi, hogy az írónak milyen „késszúrást postá-
zott az ilyen hosszú huzavona”, „jogi csűrés-csavarás”. Nemigen tu-
dunk a magyar közigazgatás jelenlegi szabályai szerint olyanról, hogy
valakinek „méltányosságból”, nem egészen egy és fél hónap alatt
megadják a magyar állampolgárságot (május 26-án ír Csoóri Sándor
és július 4-én már azt írják, hogy elküldték). A törvények és a tények
elemzése helyett, pártpolitikai (liberális, szocialistaellenes) érzelmi
217 Lőcsei Gabriella: Pusztuló gyümölcsfák vagyunk. Magyar Nemzet, 1998. febr. 21. In: Wass Albert
utóélete. Kráter, Pomáz 2004. 17–22. old.
141
manipulációra használják fel még a kivételezett, pozitív döntést is. Az
Amerikai Egyesült Államok bevándorlási törvénye ötéves ott-tartóz-
kodást, és meghívóval történt, szabályos bevándorlást ír elő az állam-
polgárság megszerzéséhez. Ezért kaphatta meg Wass Albert csak
1956-ban és nem a McClain család meghívásakor, a bevándorlása ide-
jén az állampolgárságot.
Annak érdekében, hogy mind a közvélemény, mind a tudomá-
nyos kutatás számára tisztázzam ezt a kérdést, kérelemmel fordultam
2007. március 4-én a magyarországi Bevándorlási és Állampolgársági
Hivatal Állampolgársági Igazgatóságához, amelyben a következők
tisztázására kértem a hivatalt. Mivel Wass Albert írói és politikai mun-
kássága során olyan ellentmondásos hivatkozásokat találtam, ame-
lyekre csak a hivatal tudna kellő felvilágosítást nyújtani, arra kértem
válaszolják meg a következőket:
„Wass Albert 1998. február 18-án öngyilkos lett. Az öngyilkossá-
gát – a politikai érzelmeknek, illetve meggyőződésüknek megfelelő-
en – különbözőképpen magyarázzák hívei és ellenfelei. Egyesek azt
állítják, hogy a magyar liberálisok a hibásak. Erre utal A Vérben és
viharban, Magyar Ház, Budapest, 1999-ben megjelent könyv
hátlapján olvasható szöveg.
Lőcsei Gabriella újságíró a következőket idézte az akkori belügy-
miniszter úr leveléből a Magyar Nemzetben (Lőcsei Gabriella: Pusz-
tuló gyümölcsfák vagyunk. Magyar Nemzet, 1998. febr. 21. In: Wass Al-
bert utóélete. Kráter, Pomáz 2004. 17–22. o.) »Wass Albert munkássá-
gát ismerjük, és osztjuk azt a véleményt, hogy meghatározó személyi-
sége az Egyesült Államokban élő magyar emigrációnak. Személyére
és életművére tekintettel kerestük annak a lehetőségét, hogy magyar
állampolgársága megállapítható legyen.«
1996. június 24-én kelt Wass Albert állampolgársági kérelméből
idéz Szücsné Harkó Enikő irodalomtörténész (Wass Albert írói pálya-
képe, Meritum Text Kiadó, 229. o.): „Nyolcvannégy éves vagyok, ma-
gyarnak születtem. (…) Mint magyar állampolgár kívánkoztam haza
látogatni, nem mint román vagy amerikai.”
Takaró Mihály: Gróf Czegei Wass Albert című tanulmányában
(Raffay–Takaró–Vekov: A gróf emigrált…, Szabad Tér, 2004, 56. o.) idé-
zi dr. Ugróczky Mária főosztályvezető 1997. január 21-én írt levelének
részletét: »Sajnálattal értesítem arról, hogy magyar állampolgárságát
142
az 1945. évi fegyverszüneti egyezmény rendelkezései alapján elveszí-
tette, így magyar állampolgárság fennállását tanúsító bizonyítványt
nem tudok kiadni.«
A Wass Albert élete címmel Pomázon, 2004-ben megjelent
könyv 162–163. oldalán az alábbiak olvashatók: az 1996. június 24-én,
a Magyar Köztársaság belügyminiszterének írt kérelméhez csatolta
»az édesapjának, saját magának és még Erdélyben világra jött fiának,
Vidnek a születési anyakönyvi kivonatát, valamint házasságlevelét, il-
letőségi és származási bizonyítványát, a grófi és a czegei előnév hasz-
nálati jogának elismerését meg még a vadászjegyét is, jó fél esztende-
ig semmi válasz nem érkezett«.
Továbbá, ugyanezen az oldalon közlik a könyvben Wass Albert
két levelét: az egyiket Astor, Florida, 1997. január 18-án írta: »Az
utóbbi hetekben több újságcikk jelent meg a magyar sajtóban, azt
híresztelve, hogy én kérvényt intéztem Magyarország mai kormá-
nyához, amelyben állampolgárságom visszaállítását kértem, mely
állítólagos kívánságomat a magyar kormány visszautasította. Az
igazság az, hogy én ilyen kérvényt soha nem adtam be, így annak
visszautasítása se történhetett meg.« Aláírás: Wass Albert. A másik
levél, amelyet Astor, 1997. január 12-i keltezéssel olvashatunk: »A ve-
lem kapcsolatos, mostanában terjesztett ’hírek’ cáfolataként köz-
löm, hogy Magyarországra való letelepedést nem kérvényeztem, te-
hát elutasítást sem kaptam.«
Amint a fentiekből kiderül, az ellentmondó hivatkozásokból
sem az irodalomtörténet, sem a tisztázás szándékával elemző politi-
kai közgondolkozás számára nem egyértelműek az alábbiak: 1. vajon
nyújtott-e be Wass Albert 1996. június 24-én magyar állampolgár-
ságára vonatkozó kérelmet, vagy letelepedési kérelmet? 2. megfelel-
tek-e az akkor hatályos jogszabályoknak a benyújtott kérelmek? 3. ha
nem, akkor miért nem feleltek meg? 4. ha visszahonosítást nyert,
vagy bármi módon megszerezte a magyar állampolgárságot, akkor
annak milyen jogszabályi háttere volt és mikor történt?
A fenti kérdések tisztázása hozzájárulna az éles politikai viták fel-
oldásához és az igazság kiderítéséhez.”
Sajnos, a kézirat lezárásáig nem kaptam a fenti kérelmemre vá-
laszt.
143

Román oldalról másféleképpen magyarázzák öngyilkosságát. A
nyugalmazott tábornokból lett, magyarok bűneit kutató román törté-
nész, Vasile T. Suciu, aki a „Román hősök és mártírok emlékét ápoló
országos szövetség” Maros megyei elnöke (preşedintele filialei Mureş
a Asociaţiei Naţionale „Cultul Martirilor”) azt állítja, hogy a román le-
véltárakban olyan adatok is találhatók, amelyekből netán az derülne
ki, hogy Wass Albert nevétől „nem idegen” (nu este străin) az 1944
szeptemberében elkövetett sármási vérengzés sem. Ott 126 zsidót és
románt öltek meg; mi több, egyes, még nem ellenőrzött információk
szerint, ő rendelte volna el gróf Schilling Jánosnak (aki a háború után
meghalt az enyedi börtönben), hogy Dézsen kell összegyűjteni a Sza-
mos környéki zsidókat, akiket aztán elszállítanak megsemmisítésre
Németországba. Feltételezése szerint, Wass Albert azért lett volna ön-
gyilkos, mert megtudta, hogy az izraeli kutatók tudomást szereztek a
fentiekről.218
Én inkább a Takaró Mihály könyvében olvasható magyarázatot tar-
tom reálisnak, amely szerint az írót elkeserítette harmadik felesége
idegállapota, annak teljesíthetetlen anyagi követelései, és öngyilkossá-
gának inkább szűk családi, valamint az író egyre növekvő depresszió-
ja voltak az okai, mint tágabb értelmű politikai összefüggések.
Akármelyik variánst vesszük figyelembe, ez az életmű éppen
úgy lehetőséget nyújt a mítoszteremtésre, mint a mítoszrombolásra.
Végre reálisan kellene látni. Mítoszok és kultuszok nélkül. Sajnos,
sem az erdélyi, sem a magyarországi társadalom erre még nem érett
meg. De a román sem. Nem meri a népbírósági pert újból elővenni
és tisztázni.
4.3 Wass Albert és a népbíróság ítélete
A mai Wass Albert-kultusz egyik éltetőeleme, állandó vitákra okot adó
kérdése a háború után Romániában ellene felhozott vádak, és a távol-
létében lefolytatott per, amelynek során édesapjával, Wass Endrével
(az ítéletben „Vass Andrei si Vass Adalbert”) háborús bűnösként halál-
218 Criminalul Wass Albert loveste din nou (A bűnöző Wass Albert ismét támad). Ziarul de Sibiu,
2006. 02. 20.
144
ra ítélték.219 A kérdés még jelenleg is vitára ösztönzi híveit és ellenfele-
it, mert maga a per – mai szemmel – tisztázatlan. Sajnos, a román ható-
ságok mai napig nem tették lehetővé a perújrafelvételt és az ügy széles
körű elemzését. Az ítélet szerint, bűnösnek találták abban, hogy:
„Acuzaţii Vass Andrei si Vass Adalbert, din Sucutard, de a fi indemnat
militari maghiari, să ucidă în ziua 23 septembrie 1940 pe victimele
Mureşan Iosif, Casi Ioan, Mihaly Estera si Mihaly Rozalia”.220 („A vádlot-
tak, Vass Andrei és Vass Adalbert, Szentgothárdról, a magyar katonákat
felbujtották arra, hogy 1940. szeptember 23-án megöljék Muresan Iosif,
Cati Ioan, Mihaly Estera és Mihaly Rozalia áldozatokat.”) Ugyancsak fel-
jelentőként marasztalják el az Omboztelkén (Mureşenii de câmpie),
Andrei Bujor román pap és családjának, 1940. szeptember 20-án tör-
tént kiirtása ügyében: „Din probaţiune administrativă s-au dovedit ca
locot. Csordas Gergely a fost instigat de a săvârşi crimele de mai sus de
către acuzatul Vass Albert in comuna vecină Sucutard, căci contele
avea supărare pe părintele Bujor din cauza unui teren de vînătoare si
pentru ca vedea in dânsul un mare român.”221 („A közigazgatási bizo-
nyítás alapján bizonyítást nyert, hogy Csordas Gergely hadnagyot a
szomszédos községből Vass Albert vádlott uszította hogy a fenti gyil-
kosságokat elkövesse, mert haragudott a gróf Bujor papra egy vadász-
terület miatt és azért, mert nagyrománnak tartotta őt.”)
Abban igaza van Vekov Károly történésznek, hogy a Wass-üggyel
foglalkozni még ma is nehéz, mert „egy meghaladott szemlélet táplálta
előítéletsor tapad továbbra is e kérdéshez, amiként a számba vehető for-
rások is csak esetlegesen elérhetők”.222 De a másik oldal érvelésében is
219 Az ítélet szövege olvasható: „HOTĂRÂREA nr. 1. Sentinţa publică din 13 martie 1946”, közli
Vasile Lechi(n)ţan: Procesul criminalilor de război de la Ip, Treznea, Huedin, Mureşenii de
câmpie si din alte localităţi sălăjene. In: Acta Musei Porolissensis 17 (1993) 271–305. old. Lásd
még: Vekov Károly: Tények és dokumentumok egy koncepciós per kapcsán. In: Raffay
Ernő–Takaró Mihály–Vekov Károly: A gróf emigrált, az író itthon maradt. Wass Albert igazsá-
ga, Balázs Ildikó és Lukácsi Éva tanulmányával, Szabad Tér, Czegei Wass Foundation, 2004.
149–182. old. Nagy Mihály Zoltán: Wass Albert háborús bűnpere. In: PoLíSz. A Kráter Műhely
Egyesület irodalmi és kulturális lapja, 78 (2004. aug.–szept.), Melléklet, 1–7.; Vekov Károly: Wass
Albert „bűne”. In: Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár,
2004. 525–534. old. W. Kovács András: Kiegészítés a „Wass Albert-dosszié”-hoz. In: Korunk. III.
folyam. 2005. július. 98–101. http://adatbank. Transindex.ro/; Szakács István Péter: A vádlott ne-
ve Wass Albert (dokumentumok a Wass Albert-dossziéból). Pro memoria, Székelyudvarhely,
2002, illetve: Gheorghe I.–Suciu, Vasile T.–Puscas, Ilie I.: Administraţia militară horthystă in
nord-vestul României. Septembrie–Noiembrie 1940. Cluj-Napoca, 1988, 413–431. old.
220 HOTĂRÂREA nr. 1. Sentinţa publică din 13 martie 1946. 19., in: Vasile Lechinţan, i. m. 280. old.
221 i. m. 297. old.
145
van valami igazság, hogy nem tekinthető egyértelműen „koncepciós”
pernek az a népbírósági ítélet, mert abban az időben még nem jutott a
kommunista egypártrendszer hatalomra, még a királyt sem űzték el Ro-
mániából, jóllehet a szovjet katonaság bent volt az országban, de a szov-
jetek meggátolták a románokat a nyílt revans alkalmazásában. Ennek el-
lenére az elítéltek 2/3-a magyar nemzetiségű, tehát mégis felfogható úgy,
mitnt a magyarok elleni reváns-perek sorozata. Ugyanakkor, feltehetően
igaza van Kincses Előd ügyvédnek is, aki a Wass-ügyben, dr. Andreas
Wass, Wass Albert fia nevében készített perújrafelvételi beadvány kap-
csán megállapította, hogy a bíróság számos, lényeges formai hibát köve-
tett el az 1946-ban hozott népbírósági ítélet során, tehát üdvös lenne a
per újbóli felvétele, hogy tisztázzák a bűnösség kérdését.223
Vekov Károly előbb említett tanulmányában helytállónak tűn-
nek azok az érvek, amelyekben arra figyelmeztet, hogy a vádiratban
összekeverednek a Wass Endre bűnösségére és a Wass Albert ellen
felhozott vádak; hogy a tárgyaláson a távol levő vádlottaknak nem
volt védőügyvédjük, nem voltak tanúi, hanem csak a vádnak; az is el-
képzelhető, hogy kimondottan ellenséges hangulat alakult ki a falu
román lakossága és a magyar gróf családja között, tehát a vád tanúi
elfogultak voltak. Vekov következtetése: „Ennek ellenére a tanúvallo-
mások nem támasztják alá és nem is bizonyítják Wass Endre bűnös-
ségét (Albertét még annyira sem) (…) ez az érvrendszer nem támaszt-
ja alá még a felbujtás vádját sem. (…) Közvetlen bizonyíték Wass End-
re vagy Wass Albert tényleges bűnösségére, mármint a négy kivég-
zett vonatkozásában, egy sem ismeretes.”224 Vekov szerint, éppen
azért, mert a bíróság is meg volt győződve, hogy a vádnak nincs elég
bizonyítéka, ezért fogadták el a közvetett bizonyítékokat, mármint
222 Vekov Károly: Tények és dokumentumok, i. m. 150. old.
223 Dr. Kincses Előd ügyvéddel készült és alább közölt interjú készítése során elmondta azt, hogy
Vekov Károly történész talált döntő bizonyítékokat a román levéltárban, amelyből kiderül,
hogy nem Wass Albert, hanem egy bizonyos Körösi József bujtotta fel Csordás Gergely hadna-
gyot a gyilkosságok elkövetésére. A kolozsvári Szabadságban megjelent cikkben is olvasható,
hogy Kincses, akit az eljárás lefolytatására az író Németországban élő fia, Andreas Wass von
Czege kért fel, „elmondta: a pitesti-i hadügyi, illetve a bukaresti külügyminisztérium levéltárá-
ból bizonyítékokat szereztek arra nézve, hogy Wass Albertnek nem volt köze azokhoz a gyil-
kosságokhoz, amelyeket 1940 őszén az Észak-Erdélybe bevonult magyar honvédség
Vasasszentgothárdon, illetve Omboztelkén elkövetett. Perújrafelvétel Wass Albert ügyében. In:
Szabadság, 2006-06-18. http://www.hirek.ro/print.php?newsid=19113
224 Vekov: Tények… i. m. 174. old.
146
azt, hogy egyesek látták, amint az idősebb gróf átkocsikázott a másik
faluba a gyilkosság napján. Tehát ebből az következne, hogy ő a fel-
bujtó. A történész hangulatkeltésként értelmezi Mureşan Aurel 1944-
es letartóztatására vonatkozó vallomását és azt, hogy: „Wass Albert el-
len bevetik azt is, hogy megírta a magyar bevonulást Erdélybe. A
könyv (Jönnek!) nemcsak corpus delictiként szerepel (vol. 1, p. 250),
hanem megemlítik a vádiratban is (vol 1, p. 66). A magyar bevonulás
feletti öröm így egyértelműen románellenességnek minősül.”225 Azt
ugyan a történész, az RMDSZ politikusa is világosan látja, hogy ez
még nem a későbbi kirakatperek időszaka, de szerinte már jól „érzé-
kelhető az az előítélet-rendszer, amelyre a későbbi kirakatperek fog-
nak támaszkodni”.
Frunda György, RMDSZ-szenátor és ügyvéd, aki elmondta,226
hogy nem láthatta a teljes peranyagot, de 2003-ban két Wass Albert-
szobrot állítottak fel Erdélyben és a két papot, akik a szobrot állíttat-
ták, beidézték az ügyészségre. Ők az RMDSZ segítségét kérték és
hozzá fordultak.227 „Én kísértem be az ügyészségre és biztosítottam
nekik a jogi tanácsadást, illetve a jogi képviseletet abban az ügyben –
mondta Frunda György szenátor. – Az egyik pap sógora Wass Albert
egyik fiának, Wass Endrének. Akkor már érvényben volt az a törvény
Romániában, amelyik megtiltja, hogy a háborús bűnösöknek szobrot
állítsanak. Előkerült a Wass Albert ítélete, amelyben háborús bűnös-
225 Vekov: i. m. 178. old.
226 Ágoston Vilmos: Interjú Frunda György RMDSZ-szenátorral. Marosvásárhely, 2006. október
20. A hangszalag a szerző birtokában.
227 „Frunda György az RMDSZ szenátora megtette az első lépéseket Wass Albert romániai rehabi-
litálása érdekében. Frunda az erdélyi gróf ügyvédjeként hétfőn beadott egy keresetet a Román
Bírósághoz, melyben azt kéri, hogy érvénytelenítsék az 1946-ban a Kolozsvári Népbíróság ál-
tal hozott ítéletet, melyben Wass Albertet halálra ítélték [távollétében – a szerk.] háborús bűn-
tettekért. A Frunda György által megtett lépéseket az RMDSZ is támogatja főleg azért, mert
Wass az egyik reprezentatív írója a magyarságnak. A Markó Béla által vezetett párt véleménye,
hogy Wass Albert egy koncepciós per során lett elitélve. A Wass Albert-féle botrány akkor kez-
dődött, amikor a holtmarosi és a szászrégeni római katolikus templomok udvarában elhelyez-
ték az író mellszobrát, úgy, hogy az erre szóló engedélyt nem kapták meg. Utána a Marosvá-
sárhelyi Prefektus kérte a 2002 augusztusában hozott törvény betartását, amely tiltja, hogy há-
borús bűnökért elítélteknek emlékművet állítsanak, vagy róluk utcát, teret nevezzenek el. Az
idő tájt mikor Romániában a botrány a tetőfokára hágott, Magyarországon kitüntették Wass Al-
bertet a legmagasabb elismertséget jelentő Kossuth díjjal.” Frunda György Wass Albert ügy-
védje. In: Gondola, 2003. április 2. Annyit meg kell jegyeznünk, hogy a holtmarosi református
templomról van szó és Wass Albert „Alternatív Kossuth-díjat” kapott Magyarországon, amelyet
éppen az állami kitüntetéssel szemben hozott létre néhány jobboldali értelmiségi.
147
ként, többekkel, így az édesapjával együtt halálra ítélték. Sikerült a
papok elleni bűnügyi eljárást leállítani, elköltöztettük a szobrokat az
udvarról be a templomba és az egyedüli megoldás az volt, hogy kér-
jük a per újrafelvételét. A tiszteletes úr beszélt Wass Albert fiával, End-
rével és ők felkértek arra, miután egyeztettünk, hogy jogilag mit kell,
és mit lehet tenni. Megbíztak azzal, hogy elindítsam az eljárást. Az íté-
let idején Wass Albert nem tartózkodott Romániában, nem volt törvé-
nyesen megidézve. Csak egy „népbíróság” volt felállítva, és sok em-
bert ítéltek el ebben a perben. Nyilvánvaló, hogy ez egy politikai per
volt – jelentette ki Frunda György szenátor, majd hozzátette –, első-
sorban magyar értelmiségieket, nemeseket ítéltek el pontosan azért,
hogy megijesszék, megfélemlítsék az embereket. (…) A család tagja
azt mondja, hogy bizonyítékai vannak arra, hogy abban a periódus-
ban, amikor ezek a kivégzések történtek, Wass Albert nem volt
Czegén, hanem Régenben volt, mert a Román Királyi ház fővadásza
meghívta Wass Albertet, hogy Régenben, a Görgény völgyében ki-
dolgozzanak egy stratégiát a vadállomány megmentésére, amennyi-
re ez lehetséges. Volt is valami aláírás, hogy ott volt Régenben egy
Popescu nevű polgármesterrel. Na, most ezt bizonyítani nem tudjuk,
csak azt, hogy kérjük ki a levéltárból a bizonyítékokat. Mi azt mond-
tuk, abban az átiratban, amit benyújtottam a Főügyészhez, hogy sem-
misnek tartjuk az ítéletet, elsősorban azért, mert Wass Albert nem
volt megidézve a perre törvényesen. Nem tudott ott védekezni. Sem-
miféle bizonyítékot abban a perben nem kért és nem kérhetett, ezért
egyoldalú a döntés, nem vették figyelembe, amit Wass Albert kérhe-
tett volna, ezért azt kértük, hogy újratárgyalás legyen, amely megfelel
a nemzetközi eljárásjognak is. Nem lehet egyből rehabilitálni valakit.
Előbb kérni kell a per megsemmisítését, aztán újabb pert indítok,
megállapítom az ártatlanságát, akkor lehet majd rehabilitálni. Ezt tűz-
tem én ki célul – mondta Frunda György. – Ezt adtam be, kértem,
hogy azt a dossziét, amelyik ezt az ügyet tartalmazza – amelyik nem
az állami levéltárban, hanem a Katonai Törvényszék Népbírósági le-
véltárában van – láthassam. De én nem férhettem hozzá a dosszié-
hoz. Egy idő után, miközben többször beszéltem Románia Főügyé-
szével, levelet kaptam, hogy elutasították a kérelmet.”
Az akkor felhozott érvek nem támaszkodtak széles körű bizonyí-
tásra. Ez derült ki Frunda György szenátor beszámolójából is. „Köz-
148
ben megpróbáltunk bizonyítékokat beszerezni – mondta. – Az a
tény, hogy Wasséknak megengedték 1946 után, hogy Németország-
ból Amerikába utazzanak, ez az első bizonyíték arra, hogy nem vol-
tak háborús bűnösök, mert abban az időben Amerika nem adott en-
gedélyt háborús bűnösök beutazására. Kettő: miután ők letelepedtek
az Egyesült Államokban, mind a román kormány, mind Izrael kormá-
nya kérték a kiadását, azért, hogy végrehajtsák az ítéletet Romániá-
ban, illetve azért, hogy törvényszék elé állítsák Izraelben. Mindkét al-
kalommal az amerikai hatóságok elutasították a kérelmet, tehát se a
román, se az izraeli fél nem tudott bizonyítani az amerikai törvény-
székek előtt úgy, hogy őket kiadják. Három: Wass Albertet Pen Club
tagnak választották meg az Egyesült Államokban és tudjuk, hogy aki
el van ítélve, az Pen Club tag sem lehet, nemhogy egy ideig az elnö-
ke. De mindez csak arra lett volna elegendő, mint bizonyíték, hogy
megnyissuk a dossziét. Sajnos ez nem sikerült. Aztán a család képvi-
selője, a közös megegyezésükre hivatkozva azt mondta nekem, hogy
úgy döntöttek, abbahagyják az eljárást, mert olyan információjuk
van, hogy ez nem fog menni. Talán Amerikában is vannak, akik kriti-
zálják ezt a próbálkozást, és elálltak tőle. Utána hallottam – mondta
Frunda György szenátor–, hogy magyarországi alapítványok indítvá-
nyozták a perújrafelvételt és meg is próbálták a katonai ügyészségen,
illetve a katonai Bíróságon. A román törvények szerint ezt csak Ro-
mánia Főügyésze hagyhatja jóvá. A másik: igen megkérdőjelezhető,
hogy alapítványok, lehet az akár Wass Albert Alapítvány is, hogy jogi
minősége van-e ahhoz, hogy képviseljen valakit egy perújrafelvétel-
ben. Véleményem szerint és a törvény szerint is csak a túlélő házas-
társnak, vagy a gyerekeknek van joguk perújrafelvételre” – mondta
Frunda György szenátor.
Dr. Kincses Előd ügyvéd, aki Wass Albert fiának, „dr. Andreas
Wass”-nak megbízásából írt perújrafelvételi kérelmet, ezúttal a
Kolozs megyei bíróság mellett működő ügyészséghez, a követke-
zőkben fejtette ki véleményét az ügyről.228 „A népbírósági eljárás
teljesen alkalmatlan volt arra, hogy megállapítsák kik voltak a tette-
sek, hiszen valamennyi észak-erdélyi románellenes atrocitást, amit
228 Ágoston Vilmos: Interjú dr. Kincses Előd ügyvéddel. Marosvásárhely, 2006. október 19. Hang-
szalag.
149
a magyar hadsereg követett el a bécsi döntés utáni bevonulás alkal-
mával, azt egyetlen nagy perbe vonták össze és a vádirat benyújtá-
sa és az ítélet között mindössze 18 nap telt el – mondta Dr. Kincses
Előd ügyvéd. – A Népbíróság a maga sajátos módján emberséges
volt, hiszen senkit sem ítélt halálra azok közül, akiket elérhetett. Ki-
zárólag olyan személyeket ítélt halálra, akik nem tartózkodtak Ro-
mánia területén. Tehát nem kellett tartsanak attól, hogy kezükhöz
ártatlan emberek vére tapad. Ugyanakkor saját magukat is fedezni
akarták, ne mondhassák, hogy nem jártak el eléggé keményen az
állítólagos háborús bűnösökkel szemben és 20 emberre halálos
büntetést szabtak ki. Egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre.
Nyilvánvaló, hogy egy magyar ellenségkép fenntartásáról is szó
volt, meg a magyar arisztokrácia megfélemlítéséről szól ez az eljá-
rás. Ez már a demokrácia leépítésének az időszaka volt. Két cselek-
ménnyel is vádolják Wass Albertet és apját Wass Endrét. A
Vasasszentgothárd-i felbujtással, ahol két románt és két magyar nőt
[két magyar zsidót – Á. V. megj.] végeztek ki, akik állítólag a romá-
noknak kémkedtek. Zárójelben jegyzem meg – mondta Kincses
Előd –, hogy ismervén azt, hogy a magyar zsidóság a bécsi döntés
előtt hogyan viszonyult a magyarokhoz és a románokhoz, eléggé
hihetetlen, hogy magyar zsidók románok javára kémkedtek volna.
Magyar érzelműek voltak és alig várták, hogy jöjjenek a magyarok.
Azt is tudjuk, hogy Anghelescunak törvényt kellett hoznia, hogy
magyar zsidók nem adhatják magyar iskolába a gyereküket. A ma-
gyar zsidók, magyarnak érezték magukat, tehát nem hiszem, hogy
kémkedtek volna. Ez persze nem a dossziéból derül ki, hanem sze-
mélyes családi legendáriumból – tette hozzá az ügyvéd. – Hogy néz
ki Wass bűnössége? Wass Endre gróf, vagy csak úgy szerepel, hogy
„contele Vass” és felesége átkocsikáztak Cegéről Vasasszentgot-
hárdra a gyilkosság előtti este. Ebből az derül ki, hogy biztos ők ak-
kor felbujtották Pakucs hadnagyot, aki aztán kiadta a parancsot a
gyilkosság végrehajtására. Nyilvánvaló, hogy jogilag csak abban az
esetben állná meg a helyét a felbujtás bizonyítása, ha lenne tanú,
aki azt mondaná, hogy hallotta, hogy mit mondott Wass Endre
Pakucs hadnagynak. Ilyen tanú nincs. Sőt a gyilkosságnak sincs
szemtanúja, a magyar hadsereg állítása szerint, ezek a személyek
megpróbáltak elszökni és szökés közben lelőtték őket. Azt is tud-
150
juk, hogy sok esetben azt szokták hazudni, hogy szökni akartak.
Nem akarom felmenteni a magyar hadsereget, nem tudjuk, ponto-
san hogyan volt. Az nyilvánvaló, hogy csak az egyik Wass lehetett.
Az is benne van az indoklásban, hogy nagyon rossz viszonyban volt
a román parasztokkal, mert elvették a földjét. A földet Wass Endré-
től vették el 1923-ban. Akkor Wass Albert 14 éves volt és a kolozsvá-
ri Református Kollégiumba járt. Különben az apjáról azt mondják
az arisztokraták, hogy egy nagyon erőszakos ember volt. Az első fe-
leségével sem jött ki, durván bánt a parasztokkal és feltételezhető,
hogy a bécsi döntés után nagyon ellenségesen viszonyult a parasz-
tokhoz. Azok meg rettegtek, hogy a gróf el fogja venni a földjüket.
Ez azt mutatja, hogy esetleg Wass Endre tehetett valamit, de teljesen
kizárt, hogy Wass Albert lett volna, mert nem ő kocsikázott át. Sőt a
kocsikázás maga nem bizonyítja Wass Endre bűnösségét sem. En-
nél sokkal bonyolultabb és sokkal egyértelműbb, mert még kocsi-
kázás sincs, az Omboztelkén történt eset. Itt Bujor Andrei román
papot, a családját és még 7 személyt, akiknek semmi közük nem
volt a Bujor családhoz, ölte meg a magyar hadsereg. Csordás Ger-
gely főhadnagy parancsára történt ez a mészárlás. Itt probléma van
az áldozatok számával is és nevével. Felületes volt az eljárás. A vád-
irat szerint, Bujor pap bement Kolozsvárra védelmet kérni a magyar
katonai hatóságoktól, mert nagyon valószínű, hogy nacionalista
ember volt, akit nem szerettek a magyarok, és azért érezte magát fe-
nyegetve. Ha rendes ember lett volna, nem félt volna – tette hozzá
az ügyvéd. – Amikor visszaérkezett Kolzsvárról a vádirat szerint les-
te őt Csordás főhadnagy és Körösi József, omboztelki bíró. Akkor
12 magyar katona elkövette a vérfürdőt. Ez a Körösi ott szerepelt a
vádlottak között, előzetes letartóztatásban volt a népbírósági per
idején. Körösit felmentették és helyette elítélték Wass Albertet.
Wass Albert vád alá sem volt helyezve, így büntetőjogilag ezért a
cselekményért nem lehetett volna elítélni. Omboztelkén nem is
járt. Azzal gyanúsították, hogy egy vadászterület miatt volt vitája
Bujor Andreijel és ’nagyrománnak’ tartotta. A vita a vadászterületért
Wass Endre és Bujor Andrei között folyt, de hihetetlen, hogy valaki,
akinek peres ügye van Bujorral, egy csomó más embert is megöles-
sen bosszúból. Ez nem magyarázza meg az összes áldozat megölé-
sét. Azt nem lehet tudni, hogy kicsoda ez a Csordás Gergely. Állító-
151
lag az ő családját a bevonuló román csapatok megölték 1916-ban,
Fogaras környékén” – mondta dr. Kincses Előd.
Arra a kérdésre, hogy milyen új levéltári bizonyítékok kerültek
elő a román levéltárból, amelyek ártatlanságukat bizonyítják, az ügy-
véd a következőt válaszolta: „Az egyik egy román titkosszolgálati je-
lentés 1941 tavaszán készült. Ebben az áll, hogy a vasasszentgothárdi
felbujtó az apa, míg omboztelkén Körösi és ’Szokács’ voltak a felje-
lentők.229 Tehát ebben az esetben nem Wassék. Körösi omboztelki, ő
volt a helyi bíró, és mégis felmentette a Népbíróság. A vádiratban Kö-
rösi a vádlott, az ítéletben pedig Wass Albert az elítélt.
Van egy indirekt bizonyíték is arra vonatkozóan, hogy a romá-
nok jól tudták, Wass Albertnek ehhez semmi köze – mondta az ügy-
véd. – 1944 májusában a brassói német–olasz katonai bizottságba ki-
nevezték Wass Albertet, mint összekötő tisztet. Brassóban volt a né-
met katonai központ. Ott a román fél, a német ezredesnek, a brassói
bizottság parancsnokának átadott egy Wass Albert műveiből összeál-
lított kompillációt németre fordítva, annak bizonyítékaként, hogy
Wass Albert regényeiben milyen románellenes, tehát nem méltó arra,
hogy részt vegyen egy pártatlan vizsgálóbizottságban. Ha Wass Al-
bertről tudták volna akkor azt, hogy ő a felbujtója az Omboztelkén és
Vasasszentgothárdon elkövetett merényleteknek, akkor ezzel érvel-
tek volna, és nem a regényeivel. Ez egy olyan irat, amit a román mi-
nisztertanács utasítására a Román Külügyminisztérium nagy vezérka-
ra állított össze. Von Kenschitzki kijelenti, hogy le kell váltani, de a
magyarok jelezték, hogy Wass Albert időközben lemondott erről a
tisztségéről. Ketten, Vekov Károly történésszel lementünk a piteşti-i
katonai levéltárba és a külügyminisztériumi iratok között találtuk
meg ezt a bizonyítékként felhasználható iratot. Különben, ha kiderül-
229 „Acte de agresiuni maghiare comise contra populatiei romane din Ardealul de Nord” comuni-
cate Comisiei Germano-Italiene prin Borderou la 10. III. 1941. MApN din Piteşti, amelyből az
derül ki, hogy a Vasasszentgothárdon elkövetett gyilkosság Wass András (Andrei) gróf miatt,
tehát az apa miatt történt. Centralizatorul obtinut de la Arhivele MAp.N (Marele Stat Major,
Sectia II-a, Biroul Contrainformaţii, f24, 191 poziţie.” Ebben világosan leírják, hogy „masacrarea
in mod îngrozitor a familiei preotului Bujor Andrei, sotia (…) armata maghiara a adus crima
indemnata de jud. COROSI, din Mureseni si Socaci din com Sava. Principali vinovati in odoasa
crima”. (Bujor Andrei pap családjának és feleségének szörnyűséges módon történő meggyil-
kolását (…) a magyar hadsereg hajtotta végre COROSI bíró, Mureseniből és Socaci Sava község-
ből történt felbujtására. Ők a legfőbb bűnösök a hírhedt gyilkosságban.) Részlet dr. Kincses
Előd, dr. Andreas Wass megbízásából készített perújrafelvételi beadványából.
152
ne, hogy Wass Albertnek valami köze lenne a gyilkosságokhoz, én
nem védeném – tette hozzá az ügyvéd. – Én annyira elítélem a gyil-
kosságokat, hogy nem védeném” – mondta.
Arra a kérdésre, hogy a védelem ismeri-e azt a romániai magyar le-
véltári dokumentumot, amelyet W. Kovács András történész közölt, és
amelyben az olvasható, hogy a magyar katonai közigazgatás idején, a
magyar csendőrségen Wass Albert internálásra ürügyet szolgáltató fel-
jelentő tanúvallomást tett egy román család, Margineanu Péter és társa
ellen, valamint a perben is említett, akkor már megölt, Mihály Eszter és
Mihály Rozália neve is szerepel ebben a tanúvallomásban, akiket kém-
kedéssel vádolt meg, dr. Kincses Előd a következőket mondta: „Ezt
nem Wass írta. De ha még így is van, akkor is, miért nem Margineanut
ölték meg, aki szerepel ebben a dokumentumban, hanem Cati Ioant és
a másik társát? Margineanuéknak semmi bajuk nem lett. Miért kerültek
Margineanuék szabadlábra a magyar tisztek kihallgatása után? Ha a fel-
jelentés igaz, akkor sem bizonyítja azt, hogy felbujtották arra, hogy öl-
jék meg őket. A legfőbb vád inkább az, hogy: a gróf és a felesége átko-
csikáztak a szomszéd faluba, ahol a gyilkosság történt. De ez nem Wass
Albert volt, hanem, esetleg az édesapja. Az eddigi beadványokban ab-
ból indultak ki, hogy olyan a vádirat és ítélet, hogy meg kell semmisíte-
ni. Egyetlen szemtanúra épül. A tanú tényleg látott valamit: a kocsiká-
zást. Ő azt látta, hogy ott ment el »Contele Wass cu nevasta, seara 7. Nu
am vazut când s-au intors, dar ziua urmatoare am auzit lovituri de
armă, că au fost impuşcaţi«. (Ott ment el Wass gróf a feleségével, este
hétkor. Nem láttam azt, amikor visszatértek, de a következő napon
fegyverlövéseket hallottam, és azt, hogy lelőtték őket.) Ez is csak azt bi-
zonyítja, hogy az apa ment át és nem Wass Albert, és itt a katonai levél-
tári anyag, amelyik szerint »Bujor Andrei pap családjának és feleségé-
nek szörnyűséges módon történő meggyilkolását (…) a magyar hadse-
reg hajtotta végre COROSI bíró, Mureseniből és Socaci Sava községből
történt felbujtására. Ők a legfőbb bűnösök a hírhedt gyilkosságban.«
Ez egy 1941-es román külügyi jelentés. A vádiratban is Körösi szere-
pelt, ebben is Körösi szerepel, és akkor elítélik Wass Albertet?” – tette
hozzá kérdően az ügyvéd.
Amint látjuk, senki nem, vagy igen kevesen vonják kétségbe,
hogy a gyilkosságokat elkövette a magyar hadsereg. Az sem kétséges,
153
hogy az áldozatok a Wass család (feltételezett, vagy valós?) ellenségei
voltak. A vasasszentgothárdi esetben megölt zsidó lányokat Wass Al-
bert tartotta kémeknek, míg az omboztelki eset kapcsán az apának
lehetett konfliktusa az áldozatokkal. Fegyver nélküli civileket öltek
meg a magyar katonák minden bírói ítélet, vagy jogszerű tárgyalás
nélkül, amely még az akkori magyar törvények szerint is bűnténynek
számított, bár a katonai közigazgatás lehetővé tette a megfélemlítést,
túszszedést és megtorlást. Ennek következtében, az elkövetett atroci-
tásokért, tudomásunk szerint, sem az omboztelki, sem a vasasszent-
gothárdi gyilkosságokért senkit nem vontak felelősségre. Sőt, a hiá-
nyosan fennmaradt levéltári iratokból arra is következtethetünk,
hogy – a német–olasz tisztibizottság jegyzőkönyveit leszámítva – a
magyarok a legtöbb esetben a fegyverhasználatot jogosnak vélték.
Ezért a katonák azzal mentegetőztek, hogy a gyanúsítottak „szökés-
ben” voltak, illetve a papék kiprovokálták a megtorlást, a fia rálőtt a
katonaságra, ellenszegültek. Az időközben előkerült és írásunkban
többször említett, Wass Albertre hivatkozó csendőrségi jelentést,
amelyben a négy áldozat közül kettőnek a nevét említi az író, és kém-
kedéssel vádolja őket, a népbíróság akkor még nem ismerte. Mint
ahogyan a későbbi, román levéltárban talált iratokat sem ismerhette,
amelyben mást neveznek meg felbujtónak az omboztelki román pap
és családja megölésekor. A perújrafelvétel – annak ellenére, hogy
mind az érintettek, mind a legtöbb tanú már nem él –, feltehetően
sok mindent tisztázhatna. Ráadásul hozzájárulna Wass Albert mártír-
kultuszának a lezárásához. Ha bizonyítható ellene valami, akkor
azért, ha esetleg nem, akkor lehetővé tenné híveinek a szoborállítást,
és megemlékezést. Talán a szimbólumként zászlójukra tűző hívei is
szembenézhetnének a magyar hadsereg háborús bűntényeivel. Bár
ez utóbbi nem valószínű. Természetesen egyik oldalról sem könnyű
a perújrafelvétel és bizonyítás, hiszen a román konfrontatív szemlélet
hívei is tiltakoznak a perújrafelvétel ellen.230
230 „A Hősök Felekezete Szövetség (Asociatia Cultul Eroilor) tiltakozik az 1940-es években hábo-
rús bűnök miatt halálra ítélt Wass Albert író lehetséges felmentése ellen. (…) Vasile Suciu tarta-
lékos ezredes, a szövetség elnöke szerint Wass Albert „gróf és földbirtokos a magyar hadsereg
tartalékos hadnagya felelős a vasasszentgothárdi és omboztelki mészárlásra való felbújtásért”.
Hírek. Ro 2006. 08. 23. http://hirek.ro
154
4.4 Egy közhely, és ami mögötte van
A közhely lényege, hogy látszólag nem igényel elemzést. Nem is tűri
azt. Mindenki elfogadja, ezért senki nem gondolkozik azon, vajon mi
az, ami mögötte van, mi az, amit eltakar. Mi van a közhely mögött? Pe-
dig a közhely lényege mindig a látszólagos közmegegyezés mögötti
tartalom, amiről a megfogalmazás szeretné elterelni a figyelmet. Álta-
lánosan elfogadott, közhelynek számít az a megállapítás, hogy: „Wass
Albert, XX. századi, erdélyi magyar arisztokrata”.
Ezt a megállapítást – joggal –, egyetlen irodalomkritikusa sem
vonta kétségbe, ugyanakkor nem is töprengtek el azon a sajátos el-
lentmondáson, ami e mögött a kijelentés mögött szerényen meghú-
zódik. Abban igaza van Tibori Szabó Zoltánnak, aki azt írja gróf Tele-
ki Béla kapcsán: „Bár a hivatalos propaganda több évtizeden keresz-
tül ennek az ellenkezőjét hangoztatta, Erdély arisztokrata családjai-
ból nem egy olyan vezéregyénisége származott az itt élő magyarság-
nak, aki népének sorsához fokozott kötelességtudattal viszonyult.
Ezek az emberek, attól függetlenül, hogy őket Wesselényi Miklósnak,
Mikó Imrének, Kemény Jánosnak, Bánffy Miklósnak, Bethlen Bélá-
nak hívták, márcsak nevelésük folytán sem feledkezhettek meg
egyetlen pillanatra sem arról, hogy társadalmi pozíciójuk és vagyo-
nuk több kötelességet jelent, mint jogot.”231 A felsorolásból hiányzik
Wass Albert neve. Ebben a számos adatot, dokumentumot, szemé-
lyes interjút közlő, igen fontos könyvben, Vita Sándorral készült in-
terjúban említi az egykori politikus, hogy Teleki Bélának „elég éles
konfliktusai voltak Amerikában Wass Alberttel, illetve Zolcsákkal,
akik a »mindent vissza« elvén álltak. Teleki Béla sosem állott ezen az
alapon”232 – írja, de nem elemzi ezt a konfliktust. Az amerikai emig-
rációban valóban élesen szemben állt gróf Teleki Béla és gróf Wass
Albert, éppen az előbb említett szemléletbeli különbségük miatt. (Er-
re még visszatérünk Wass Erdély-képe elemzésekor.) Egyszerűbben
fogalmazva, Teleki Béla a különböző hatalmi kiszolgáltatottság kö-
zött vergődve meg akarta menteni Erdélyt a háború pusztításaitól,
míg Wass Albert – a későbbiekben is – vissza akarta csatolni Magyar-
231 Tibori Szabó Zoltán: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó, Kolozsvár, 1993. 5. old.
232 Tibori: i. m. 27. old.
155
országhoz, bármi áron. Hogy az erdélyi magyar arisztokrácia Erdély-
szemlélete mennyire nem volt egységes, mennyire különbözött pél-
dául Wass Albertnek az 1940 utáni írásaiból összeállítható nemzeti
ideogrammája, mondjuk, az egykori Kemény Zsigmond, vagy Ke-
mény János, de akár Bánffy Miklósétól, az még további elemzésre vá-
ró kutatást igényelne.
Az, hogy nemcsak manapság, de korábban sem volt egyértelmű,
ha csak annyit állítottunk valakiről, hogy erdélyi magyar arisztokrata
volt, arra jó példa Illyés Gyula alábbi naplójegyzetének egyik részle-
te.
„Megtisztel egy gróf. (…) Megnéz, mosolyog; látom keresgél. Úgy
mondja, mintha ajándékot adna:
– Minden magyar parasztot született arisztokratának tartok! Mi
különbség hát köztük? Szavak ezek, csak szavak!
Az ajándékot a hang egy kicsit rosszul közvetíti, felülről. Vala-
hogy felülről nyúlik felém a kéz is, noha kettőnk közül én vagyok a
magasabb. Elfogadom, elgondolkozom. Hogy viszonozzam? Nem
szeretnék udvariatlan lenni. De kísért a szavak fajsúlya. Mennyit
nyomnak még a mi időnkben? Megkockáztatom csendesen:
– Semmi különbség sincs. Én is minden arisztokratát született
parasztnak tartok.
A próba, a merőben nyelvészeti, nem sikerül; a nyúl nem állja a
kísérletet, meghökken, lelkében körülbelül százötven évet ugrik visz-
sza, karmolni kész. Mit tehetek, nem kulloghatok utána. Megpróbá-
lok százötven évet előrelépni: megkínálom egy csomag leventémből
(…)”233
Ezt a jelenetet Illyés Gyula írta a Nyugatban. Éppen annak a
számnak a bevezetőjében, amelyben az írása után Wass Albert: Há-
rom találkozás a halállal című lírai vallomása következik. Nem hin-
ném, hogy bármilyen tudatosság lenne Illyés metsző humora, és a fo-
lyóirat szerkesztőinek szándéka között. Legalábbis nem tudjuk pon-
tosan, hogy éppen Wass Alberttel folyt-e a fenti furcsa beszélgetés,
vagy sem, de sokkal mélyebb összefüggéseket villant fel ez a nyelvi
játéknak tűnő szóvillanás, mint ahogyan első pillanatra gondolnánk.
A következtetések viszont szorosan kapcsolódnak gróf Wass Albert
233 Illyés Gyula: Naplójegyzetek. In: Nyugat, 1941. augusztus 1., 515. old.
156
világszemléletéhez, sőt műveiben megjelenő gondolati vitákhoz, el-
mélkedésekhez, vagy a mögöttük körvonalazódó problémáknak a
megértéséhez és minősítéséhez is.
A szemléleti és gesztusvilág alapja a fenti példában az a kétpólu-
sú létállapot, amelyik szerint vannak arisztokraták, és nem-arisztok-
raták (mondjuk parasztok, kereskedők stb.). Ebben a szemléletben a
pozitív–negatív konnotáció mindössze a két kategória közötti meg-
különböztetésben nyilvánul meg és semmilyen más vonatkozása
nem mérvadó. Vagyis: ha az arisztokrata pozitív, akkor minden arisz-
tokrata (német, magyar, osztrák, jelen témánkban, még az „oláh”
arisztokrata is!) pozitív, a paraszt meg (ha magyar, ha román stb.) ne-
gatív. Ebben az értelemben – és ez felelt meg az arisztokrácia közép-
kori szemléletének – még nem beszélhetünk semmilyen nacionaliz-
musról, faji előítéletetről stb. Ha szigorúan ragaszkodik egy arisztok-
rata a hagyományos szemléletmódhoz, akkor nem törődik azzal,
hogy a király felesége milyen „nemzeti, etnikai, faji” származású. Csak
azt az igényt támasztja vele szemben, hogy „arisztokrata” legyen.
Amennyiben egy arisztokrata még ma is ezt az álláspontot vallja, ak-
kor nem érvényesek rá a későbbi korokban keletkezett minősítő ka-
tegóriák: nacionalista, elfogult faji előítéletes stb. Az antiszemitizmus
kérdése ennél valamivel bonyolultabb, mert évszázadokon keresztül
ambivalensen viszonyult az európai arisztokrácia a zsidósághoz, de
elvileg még ez a szemlélet is lehetővé tette, hogy egy zsidó (akin ez-
úttal nem vallási, faji, nemzeti hovatartozást, hanem kereskedőt, üz-
letembert értettek) bekerülhessen a felsőbb, „pozitívan, kiváltságo-
san” értelmezett kategóriába: arisztokratává válhasson. Ez az arisztok-
rácia gondolatával nem volt ellentétes.
A XX. századi Erdélyben viszont, ahol gróf Wass Albert élete el-
ső felét töltötte, más volt a helyzet. Létállapotának alapvető jellemző-
je volt az az önellentmondás, amelyre jó példa Illyés Gyula párbeszé-
de. Benne van egyrészt az arisztokrata gesztusnyelv, a magabiztos fel-
sőbbrendűségi tudat, mint a „miheztartás” módja. Ez még nem feltét-
lenül gőg. A gőg már a lenézés negatív megnyilvánulása. A tartásos
felsőbbrendűség-tudat még nem feltételezi, hogy lenézi a másikat,
csak megállapítja a különbséget. Természetesnek tartja például, hogy
a falubeli játszótársai különböznek tőle. Én más ember vagyok, mint
a többi: én arisztokrata vagyok. És azok is elfogadják ezt a szerepet.
157
Ebben a gesztusvilágban mindenkinek megvan a helye: az egyiknek
a méltóságos pozíció, a másiknak az, hogy fizikai munkát végez, szol-
gál, kiszolgál. És ezt tartják természetes állapotnak, megszokottnak. A
hagyományos választóvonal kettőjük között, az évszázadosan örökölt
cím és a birtok megléte, avagy hiánya. Most azzal az esettel nem fog-
lalkozunk, amikor már csak a cím van meg, de a birtok nincs. A gesz-
tusnyelv és a hozzá tartozó szemlélet akkor is megmarad. Ez a gesz-
tusvilág nemcsak elválaszt, hanem kötelez is: az egyiket arra, hogy
tiszteletet követeljen önmaga számára, a másikat arra, hogy hálás le-
gyen azért, amiért felhasználják. Akit felhasználnak (jobbágy, paraszt,
bérlő stb.), annak hálásnak kell lennie, hogy „munkát adnak neki”
azon a magánterületen, amelyet az arisztokrata őseitől örökölt és ki-
zárólagos birtokának tart. Ha ezt a szemléletet tartjuk természetes-
nek, akkor bizony rendkívül pozitív gondolkodásra vall, ha egy arisz-
tokrata tágítani akarja a merev határokat és minden „parasztot” –
mondjuk nemzeti alapon – hajlandó a felsőbbrendű „kaszt” részének
tekinteni. A fenti beszélgetésben ott húzódik meg szerényen a kate-
gória leglényegesebb feltétele, hogy „minden magyar parasztot”
arisztokratának tart. Ezzel viszont már a gróf kilépett az arisztokrácia
hagyományos gondolatvilágából és egy másik, sokkal későbbi kate-
góriarendszernek is szeretne megfelelni: a „nemzeti alapon szervező-
dő”, még később „vér szerinti, faj szerinti” közösség fogalmának. Saj-
nos, ez a hagyományos arisztokrácia szempontjából értelmezhetet-
len, mert az úgynevezett „magyar arisztokrácia” vér (etnikai leszárma-
zás) szerint igenis kevert volt évszázadokon keresztül. A példában
említett gróf viszont nem azért tart minden parasztot arisztokratá-
nak, mert egy általánosabb kategóriához tartozik, mondjuk, például
azért „arisztokrata”, mert „ember”. Nem. Így az állítás értelmetlen len-
ne. Mire lenne jó a megkülönböztetés – arisztokrata és paraszt –, ha
mindketten csak „emberek” lennének? De az egyik (ez esetben a
gróf) az ősi megkülönböztetést helyesnek tartja, a distinkciót nem-
csak vagyoni, hanem pozitív magatartásbeli, erkölcsi kategóriaként is
érti, és ebbe a pozitív kategóriába akarja bevonni az alsóbbrendűnek
tekintett „parasztot”. Persze, ne feledjük, csakis nemzeti/vérségi/faji
alapon. Mert miért lenne egy magyar arisztokratával egyenlő, példá-
ul egy oláh paraszt, egy zsidó szatócs stb.? Erről szó sincs. Illyés Gyu-
la replikája rádöbbenti az olvasót, hogy a XX. századi magyar arisz-
158
tokrata-szemlélethez társuló gesztusvilágban még a legjobb indulatú
közeledés ellenére – még az egyetértés érzelmére számító,
nemzeti/vérségi/faji stb. hivatkozás mögött – is megmarad a különb-
ségtevés: az arisztokrata pozitív „emberi” kategória, míg a paraszt
nem. A nemzet fogalma csak akkor oldhatná fel ezt az ellentmondást,
ha mindkettő lemondana társadalmi helyzetéről: mindkettő „csak” a
nemzet polgára lenne, illetve, ahogyan a XVIII–XIX. században gon-
dolták, a parasztságot is be kell emelni a „nemes nemzet” kategóriá-
jába. Ebben a gondolatmenetben megvalósulna a felvilágosodás
„nemzeti polgár” eszménye, vagyis az emberek nemzeti alapú egyen-
lősége a társadalomban. Ezzel viszont már egy újabb ellentmondás
keletkezik: a nemzeten belül ugyan egyenlők a polgárok, de a nem-
zetek egymás között még nem feltétlenül, mert a más entitáshoz tar-
tozó egyedek már nem szükségszerűen egyenlők a miénkkel. Ennek
a gondolatmenetnek, amelyik már egyes nemzeteket is az „úri, neme-
si” kategóriába emel a többivel szemben, és ezt befelé ható, etnikai
diszkriminációként fogja fel – amely etnikai alapon felfüggeszti az ál-
lampolgári egyenlőség gondolatát –, tökéletes megfogalmazását ta-
láljuk Horthy Miklós kormányzónak a visszacsatolt Erdélyben, Ko-
lozsvárt mondott beszédében. Ebben figyelmezteti azokat, akik nem
magyar anyanyelvűek, hogy ha kifogásra nem adnak okot, akkor bol-
dogulhatnak nálunk is, mert: „a mi fajunk úri felfogása nem egye-
zik, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról”.234
Wass Albert írásain végighúzódik ez a többszörös önellentmon-
dás. Egyrészt megfigyelhető az arisztokrata szándéka, hogy megma-
radjon pozitív megkülönböztetésként az arisztokrata/nem-arisztokra-
ta tulajdonviszony, az ezzel járó rang és az a méltóságot parancsoló ki-
zárólagos szemlélet és magatartásmodell, amelyet „társadalmi erkölcs-
ként” fogott fel. Ennek velejárója a párbajig menő, polgári törvénye-
ken kívül helyezkedő, önbíráskodó magatartás: akár fegyverrel is
megvédheti saját igazát, becsületét. Ugyanakkor a későbbi, a felvilágo-
234 Horthy bevonulásának előkészítése. Összeállítás a Magyar Rádió erdélyi bevonulásról szóló
műsoraiból. Megszólalnak: Antal Sándor szatmárnémeti polgármester; egy nagyváradi magyar
munkás; gróf Teleki Pál, miniszterelnök; gróf Bethlen György, az erdélyi magyarság vezetője;
báró Kemény János erdélyi író; Kós Károly erdélyi író; Gyallai Domokos, az Erdélyi Néplap ala-
pítója; Nyirő József író; Asztalos István író; Szentimrei Jenő író; Tamási Áron író; egy tengerész
Marosvásárhelyen; valamint Horthy Miklós kormányzó. In: HL VH (hangszalagtár) 5-6.
159
sodás kori nemzeten belüli egyenlőség eszményével, sőt a „nemzeti,
faji” összetartozás megvalósításának céljával, szeretné feloldani ezt az
arisztokrata/nem-arisztokrata kettősséget, hogy közösségét szembeál-
líthassa azokkal a nemzetekkel, amelyek veszélyeztetik az erdélyi ma-
gyarságot. A harmadik sajátossága ennek az ellentmondásnak, hogy
érvelése nem az arisztokrácia ősi jogára épül, hanem racionális érve-
ket említ, az „emberi jogra”, mint általános értékre hivatkozik. Ezt a há-
rom, egymásnak ellentétes gondolatot egyszerre akarja követni. Szi-
lárdan ragaszkodik hozzájuk, és ezt tartja erdélyi hagyománynak. Er-
re a sajátosan megkésett, változásra és változtatásra képtelen, statikus
erdélyi feudalizmus-eszményre, és az ebből keletkező nemzeti, közös-
ségi és egyéni emberi konfrontációjára épülnek írásai.
Az Illyés-példában a szándék, a kinyilvánított nemzeti egység esz-
ménye megfogalmazódik ugyan, de az arisztokrata – akárcsak az erdé-
lyi arisztokrata – szemléletének alapvető ellentmondása, hogy a nem-
zeti egység eszményével azonos időben mereven ragaszkodik a nem-
zeti egység ellentétének statikus képéhez is: az arisztokrata mindig
arisztokrata marad, a paraszt, paraszt. Ebben a szemléletben sértés, ha
egy arisztokratát parasztnak neveznek. Éppen olyan sértés, mintha egy
másik kategóriarendszerben a nemzeti hovatartozást felcserélnék, és
egy „tősgyökeres” magyarnak azt mondanák, hogy oláh vagy zsidó.
Az, hogy a fenti két, egymásnak ellentmondó, egymástól törté-
nelmileg elkülönülő világszemléleti rendszer sajátosan keveredik
Wass Albert műveiben, azt eredményezi, hogy a vádak elleni védeke-
zésében is megtaláljuk a kettősséget. Ha valaki ugyanis nacionaliz-
mussal, fajgyűlölettel, antiszemitizmussal vádolná, arisztokratikus
gesztussal visszautasíthatja: távol állnak tőle ezek a „csirkefogó” gon-
dolatok! Nem is értelmezhetőek ezek egy arisztokrata számára! Ha
viszont azt vetnék a szemére, hogy lenézi (eszközembernek, egysze-
rű szolgának tartja) a parasztot (románt, magyart stb.), azzal védekez-
het: „Na, de kérem én jó erdélyi magyar vagyok, a paraszt is magyar,
éppen úgy, mint az arisztokrata! Nincs különbség a magyarságban.”
A két válasz tehát nem releváns: közöttük néhány száz év kü-
lönbség van. Az egyik a középkori feudalizmus, a másik az ellene lá-
zadó felvilágosodás gondolatmenete. Viszont ez az egyidejű, de el-
lentétes érvelés jól megfér egymás mellett, Erdélyben. A sajátosan
megkésett feudális viszonyok között, amelyre még ráadásul ráépült
160
egy román nemzeti-hatalmi felsőbbrendűségi vetélkedés az első vi-
lágháború után, természetesen hat az arisztokrata és a magyar nem-
zeti elv összekapcsolása, sőt senki nem érez ebben a kettős érvelés-
ben semmilyen ellentmondást, még azt sem, hogy: az arisztokrácia és
a magyarság kizárólagos hatalma egyaránt összekapcsolható az elve-
szett hatalommal, a múlttal.
Hogyan lesz az elveszett múltból jövőszemlélet?
A fenti felfogás szerint, nemzeti alapon, az arisztokrata lemonda-
na a szembenállásról a nem-arisztokratával szemben, de a sajátos er-
délyi helyzetben más, „etnikai” módon felfogott arisztokráciával sem
tud kiegyezni. Nem tud kiegyezni, mondjuk, a „román” arisztokráciá-
val, mert Erdélyben nincs különálló román arisztokrácia. A román ke-
nézekből lett vezetők nagy része a 13. század óta fokozatosan beol-
vadt a magyar nemességbe. „Olyan nagynevű családok kerültek ki
később közülük, mint a Hunyadiak, Kendefiek, Majláthok és
Jósikák.”235 De még a székelyek rendi felépítése is eltért az övékétől.
A hagyományos erdélyi magyar arisztokrata helyzete és gondolkodá-
sa még bonyolultabbá vált a terület 1919-es Romániához csatolása
után. Megmarad az arisztokratának a birtokhoz, címhez, hatalomhoz
és uralomhoz kötődő hagyományos szemlélete, de egyszerre a hatal-
mi (a román és magyar „királyi” vagy a hagyományos udvari) közös-
ségen kívül kerül. Vagyonához hozzányúlnak (1923-as földosztás),
sőt, aki külföldön marad, még a vagyonáról is lemondatják, és fel-
sőbbrendűségi tudatát naponta megalázzák, amikor figyelmeztetik,
hogy ő ugyan arisztokrata, de az új államhatalomnak nem része. Mi-
ért nem volt hatalmon a magyar arisztokrácia Erdélyben a két világ-
háború között? Többek között nemcsak azért, mert a nemzetállam el-
nyomta, hanem azért sem, mert amint említettük, nem volt Erdély-
ben román arisztokrácia, amelyikkel szövetséget köthetett volna.
Mint arisztokratát sértette, hogy olyanokhoz kellett fordulnia hivata-
los ügyeinek intézésekor, akik nem voltak arisztokraták és mégis el-
várták tőle a megalázkodást (tehát, hogy nem-arisztokrataként visel-
kedjen!). Ez utóbbiak, a hagyományos, feudális értékítéletben a szol-
ganéphez tartoztak, nem is voltak soha arisztokraták: egy román pre-
235 Szász Zoltán: A románok története. Bereményi Könyvkiadó, Budapest (é. n. ), 21. old. Lásd
még: Marius Diaconescu: Nobilimea românească din Transilvania – Az erdélyi román nemes-
ség. Editura Muzeului Satmarean, Satu Mare, 1997.
161
fektus, jegyző, rendőr stb. Az arisztokrata szenvedése, elkeseredése
és gyűlölete kétszeresre nőtt: megalázták mint hatalmon kívüli arisz-
tokratát, és kirekesztették mint magyar kisebbségit. Néha csak szim-
bolikusan, egy elvett puskával, egy vadászterületi engedély visszavo-
násával, iskolai nyelvvizsgával, vagy a hivatalokban a kötelező román-
nyelv-használattal, de megalázták. Ennek elviselésére soha nem ké-
szült fel korábban és remélte, hogy megéri azt a jövőt, amikor erre
többé nem kerül sor, vagyis visszatér a feudális magyar arisztokrácia
a hatalomba és visszatér a kötelező magyarnyelv-használat állapota
is. Egyetlen kiútként, jövőképe csak a múlt „helyreállítása”, visszaho-
zása lehetett. A magyar nemzeti álmok hangsúlyozásába menekült:
ettől, valamint a terület fölötti hatalmi visszaváltozástól, a visszacsato-
lástól remélhette, hogy helyzete olyanná változik, mint amilyen ko-
rábban volt „évszázadokon keresztül”, és ismét a hatalmon levő, kivé-
telezett osztály tagja lehet, mint arisztokrata, és magyarul fogják kö-
szönteni még a birtokán élő román parasztok is. Azt is felmérte, hogy
mindez csak a nemzeti szembenállás segítségével valósítható meg.
Ezentúl hangsúlyozottan magyar lesz, nemcsak arisztokrata. Elkép-
zelése szerint, azonos volt a magyar arisztokrata és a magyar paraszt
célja: a feudális magyar múlt hatalmának a visszaállítása. Arra nem is
gondolt, hogy netán a magyar paraszt jövőképe nem csupán abból
állna, hogy mindig szegény, kiszolgáltatott paraszt akarna lenni. Ta-
lán arra sem gondolt, hogy a parasztnak nem a legfőbb álma, hogy
szívvel-lélekkel kiszolgálja a magyar arisztokratát, aki esetleg az úri
vadászatok alkalmával – mint Wass regényeiben olvasható –, jóindu-
lata jeleként megkínálja majd egy kupica pálinkával a „paraszt hajtó-
kat”, hanem esetleg ők is arra gondoltak, hogy ideje lenne megszün-
tetni ezt a státusz-szimbolikus szembenállást, ami a múltban volt:
arisztokrata és nem-arisztokrata között, és hogy egyenlő polgárok-
ként éljenek egy országban. Az arisztokráciának, ezzel együtt a pa-
raszti kiszolgáltatottság állapotának nemzeti alapon történő meg-
szüntetése, és mindkettőnek a polgári nemzetbe történő beolvadása,
végső soron ellenkezett az erdélyi arisztokrata hagyományszemléle-
tével. Ennek ellenére végig, és különösen az 1937-es marosvásárhelyi
találkozó idején erre a nemlétező nemzeti egységre törekedtek. Így
az erdélyi arisztokrata egyszerre követelte a felvilágosodás előtti ha-
talmi viszonyok konzerválását és az azt meghaladó polgári társada-
162
lom eszményének megvalósítását: a nemzetállamot. Ezt a látleletet ír-
ja le Szüllő Géza is, aki 1944-ben a következőképpen látta a magyar
arisztokráciát. „A magyarországi nagy arisztokrácia bizonyos mérté-
kű nemzetköziségével szemben féket jelentett mindig az erdélyi
arisztokrácia, mely vagyonilag talán nem, de kultúrában éppen akko-
ra volt, mint a magyar. De ez nem Bécs, nem Párizs, nem London, ha-
nem a régi erdélyi fejedelmi ország fantomja körül csoportosult.”236
A fentiek alapján, az is elképzelhető, hogy akár éppen Wass Al-
berttel is beszélgethetett volna Illyés Gyula. A sugallt következtetés is
érvényes: azért akármekkora magyarok is vagyunk, de egy magyar
arisztokratát „ne parasztozzon le” senki! Mert mégiscsak egy arisztok-
ratával beszélünk! Nemde!? Ezt az ellentmondást vette észre kitűnő
szemmel Illyés Gyula.
4.5 Wass Albert versei
Az író versekkel kezdte pályáját. Virágteremtés címmel jelent meg el-
ső kötete, 1927-ben (Cluj) és egy évre rá a Fenyő a hegytetőn (Cluj).
Ezt követte A temető megindul című – mára teljesen olvashatatlanná
vált – kórusjátéka.237 A „közel huszonnyolc regényt és közel három-
236 Szüllő Géza: Társadalmi miazmák. In: Magyar Nemzet, 1944. március 3., 5. old.
237 Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfia, 1923–2003. Kráter, Pomáz, 2004. A 14. oldalon
tévesen 1932-es dátum szerepel a kórusjáték marosvásárhelyi bemutatójaként. A bemutató
1933. november 15-én volt, hiszen 1933. április 23-án tartotta a székfoglalóját a KZST-ben. Lásd:
Dávid Gyula: A Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság hetven esztendeje. Kriterion, Bu-
karest, 1973. 44. és 386–387. old.
Szabédi László egykori bírálata ma is érvényes: „A költemény mégsem monumentális, ami pe-
dig súlyos hiba, mert az akar lenni. Miért akar az lenni? Erre csak a szerző adhatna választ. De
kérdezzünk olyant, amire mi is tudunk felelni: miért nem az? Mert az akar lenni.” Wass Albert:
A temető megindul. Pásztortűz, 1934. május 31. In: Turcsány Péter: Wass Albert élete, i. m. 33.
old. A dráma szenvedélyes háborúellenességét emelte ki a korabeli sajtó. Ugyanakkor Molter
Károly dicsérete egyúttal bírálat is: „Kérem, ahol háborúra izgatnak, ott kell az ilyet eljátszani.
Ezek a rohamsisakos halotti árnyak propagandát dörögnek, agitálnak az ég felé! Ezek Ady End-
re katonái, akikkel együtt könnyezik a Wass Albert fiatal szeme. A halottak élén csak ilyen tö-
megszóra volna méltó a mai színpad, még ha túloz is kezdetleges, bőbeszédű pacifista prédi-
kációjában.” Ellenzék, 1933. november 18. In: Dávid Gyula i. m. 95. lábjegyzet.
Jellemző a bevételre vonatkozó beszámoló részlete: „Második színpadi térfoglalásunk ifjú köl-
tőtagtársunk, Wass Albert gróf eredeti kórusdrámájának, másik művésztagunk, Z.
Szentgyörgyi Mária színre-alkalmazásában és Izsó Miklós szcenikai rendezése mellett, a
Transzilvánia színpadán történt, szintén műkedvelői díszbemutatása volt. Az előadásnak ismét
anyagi kárvallással lezárt költségeit a szerzőtársak maguk viselték.” Sényi László főtitkári jelen-
tése az 1934. június 29-i közgyűlésen. In: Dávid Gyula, i. m. 468–469. old.
163
negyed-száz novellát magába ölelő epikai”238 műveivel egy időben,
folyamatosan közölte verseit a különböző lapokban, de verskötetei-
nek száma sokkal kevesebb, mint a prózai műveinek listája. A verskö-
tetek sorát az emigrációban megjelent A láthatatlan lobogó (Bethlen,
1947) című kötete, majd az 1948-ban, Münchenben megjelent Száz
éves dal az ismeretlen bujdosóról című könyve követte. A későbbi
verseit már csak az 1998 utáni,239 magyarországi és erdélyi kiadvány-
okban találjuk meg. Ma verseit gyakran szavalják irodalmi versenye-
ken, nemzeti ünnepeken, egyházi rendezvényeken, és hívei éppen
olyan jelentősnek tartják, mint prózáját.
A mai fogadtatással ellentétben, a háború előtt, Erdélyben ki-
adott verseit nem igazán méltatta a közönség. Ennek több oka is volt.
Egyrészt akkori témakereséséből hiányzott két lényeges, a későbbi
írásaiban nemegyszer domináns politikai elem: utalás a trianoni el-
csatolás lelki következményére és az erdélyi magyarság tragikus sor-
sára. Ez lényegesen megkülönböztette a sokkal népszerűbb
Reményik Sándortól, vagy a szlovákiai Mécs Lászlótól, akiket a mai
Wass Albert-rajongók azonos rendezvényeken szavalnak. E nélkül a
politikai utalás nélkül, a verseiben fel-felbukkanó, elcsukló hangú
önsajnálattal, a romantikus tájképeken merengő bukolikus hanggal,
a fiatalkori, beteljesületlen szerelem képsoraival szerette volna meg-
hatni szerzőjük az olvasót, rendszerint a körüludvarolt hölgyet. Ver-
seinek modorossága lényegesen megkülönböztette Ady Endrétől,
akitől viszont számtalan fordulatot kölcsönzött és sajnos a kölcsön-
vett fordulatokat mind közhellyé silányította.
Ha a világháborúk között írt verseiben megjelenő modorosság-
nak a nyelvi kifejező eszközeit keressük, azt találjuk, hogy vannak
olyan tudatos kliséi, fordulatai, amelyek a giccsirodalomban jól le-
írt stilisztikai eszközökre épülnek. Ilyen a „szív”-hez szólás, „szív”-be
látás stb. Érdekes, hogy amikor a „szív”-re való hivatkozással helyet-
tesíti az érzelem leírását, azonnal archaizálóvá válik a stílusa. Ez kü-
lönösen szembeötlő az angol nyelven írt verseiben. Vannak tudat-
alatti komponensei a „szívhez” kapcsolódó archaizálásnak, és talá-
lunk olyan fordulatokat is, amelyeket – feltehetően – tudatosan
238 Turcsány Péter: A veszélyeztetett nemzet költője. In: Wass Albert: Minden verse. Az összegyűj-
tött versek második, bővített kiadása. Kráter, Pomáz, 2003, V. old.
239 Wass Albert: A bujdosó imája: összegyűjtött versek. Püski, Budapest, 1998, 112. old.
164
használ a szótagszám, vagy a rím miatt. Az archaizáló szókincse is
kétféle: vannak tudatosan választott régies kifejezések, amelyeknek
sajátos stilisztikai funkciót szán, de találunk számtalan olyan kifeje-
zést – stilisztikailag semleges környezetben megjelenő – szóalakot,
amelyekben a tájszavakról és a régies nyelvtani alakokról feltehető-
en a szerző nem tudja, hogy azok tájszavak, vagy ma már egyszerű-
en helyesírási hibának számító alakok. Jellemző, hogy a szerkesztők
Wass-szöveg iránti áhítata (vagy a szerzői önkény!) oly messzire ter-
jed: inkább helyesírási hibákkal közlik újra több versét és néhány
prózakötetét is, minthogy a mai helyesírási szabályokat követnék a
nyomtatás során. Feltehetően úgy képzelik, hogy ezek mind az „ősi,
tiszta magyar stílus” követésre méltó fordulatai. A Wass-kötetek
több szerkesztője eltekint a Magyar Akadémia nyelvtani előírásai-
tól. Azáltal, hogy „hűen” kinyomtatják (és újra nyomtatják) a legna-
gyobb „nemzeti költő” nyelvtani tévedéseit, mezőségi, román nyelv-
ből kölcsönzött, nyelvi félrehallásait, illetve korabeli írásmódját, ez-
által a verseit újrakiadók és szerkesztőik hozzájárulnak a nyelvi tu-
datlanság terjesztéséhez. Rendkívül káros tevékenységet fejtenek
ki: nyelvi bizonytalanságot teremtenek a felkészületlenebb olvasók
körében. Ez a könyvkiadási eljárás különösen káros például a ma-
gyar szórványvidéken, vagy iskolákban, ahol az olvasók ilyen hibás
helyesírással tanulják meg a nyelvet. Mindezek ellenére, számos
Wass-kötet kiadását Magyarországon és Romániában is a magyar
Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és ennek Nemzeti Kul-
turális Alapprogramja is támogatta.
A fentiek részletesebb kifejtése miatt idézünk a versekből, amint
azok olvashatók: Wass Albert: Minden verse. Kráter, Pomáz, 2003.
Szerkesztette: Turcsány Péter. Az idézetekben a kifogásolható kifeje-
zéseket, szavakat kiemeltem és – a könnyebb áttekintés szándékával
– tematikai csoportokra osztottam, zárójelben közlöm a vers címét.
4.5.1 Stilisztikai szerep nélküli tájszavak
Ha egyszer csöndes, fenyves életembe
nagy lelki harcok fergetegje jő
(Idill a magasságban)
165
 Bár egy reménysugárkát adjon,
ha talán ennyit nem lehet,
hogy lent a könnyes, bús világon,
hogyha keresem, megtalálom
az én testvéremet
Olvassuk a Mese című versében. A jelenlegi magyar nyelvhasználat
szerint: „lent a (…) bús világban” lenne a megfelelő rag, nem a rajta (a vi-
lágon). Ebben éppen úgy, rejtett román nyelvi hatást érezhetünk: „pe
lume”, vagy nyelvi bizonytalanságot. Az is lehet, hogy tudatosan archai-
záló, irodalmias fordulatnak szánta a szerző. Magyarul általában elvont
fogalomként használjuk, amikor azt mondjuk például, hogy „nekem az
égvilágon semmi bajom nincs”, „kerestem az egész világon”, de ez utób-
bi mellé nem írjuk a „lent” határozószót, mert akkor már konkrétabbá vá-
lik, mint lent az „alvilágban” stb. Az is feltehető, hogy egy nem éppen ha-
tásos rím miatt (adjon/világon) még az értelmet is feláldozza a szerző.
A vers további részében makacsul ragaszkodik a fenti szóhaszná-
lathoz:
tájszót, de mindig valamely beszédhelyzetben, szereplői hitelesítésé-
re. Sajnos a Wass-versekben nincs semmilyen stilisztikai megkülön-
böztető szerepe annak, hogy „magos” eget mondunk, vagy „magas”
eget. Értelmileg viszont zavaró: az ég nem lehet „magos”, sem mag
nélküli. Nyugodtan átírhatta volna, feltehetően nem érzékelte a szer-
ző, hogy az egységes irodalmi nyelvben más jelentése van a magos
szónak. A szerkesztők meg nem merték kijavítani, akárcsak a többi
esetben sem. Ugyanebben a versben olvasható a sokat idézett szim-
bólum: „A víz szalad és csak a kő marad.” Feltehetően ez sem magyar
eredetű, közismert román közmondásra vezethető vissza, amelyik
mezőségi román nyelvi hatásra került át a magyarba. Wassnál úgy je-
lenik meg, mint az ősi magyar helytállás jelképe.241
Ezek az álmaim.
Bár csolnakok csak: rózsaszínű-szépek,
és érdemes, hogy érettük reméljek.
(Csolnakok)

Érzem, ezen a bús világon A versben semmilyen magyarázat nincs arra, hogy a szerző miért
valaki engem vár, szeret, használja ezt a régies alakot a csónakra. Feltehető, nem is tudja, hogy ré-
s gyötör ezer tavaszi álom: gies, és azt sem sejti, hogy esetleg tájszó. Az érettük kifejezés szintén szó-
kerestem bár, de nem találom tagszám kiegészítő archaizálás. Nincs stilisztikai szerepe, de erőltetett.
az én testvéremet.
És a vadász, ki lent a szőke völgyben
(Mese) csodálkozva a bérctetőre torpad,
vad félelmében énekelni kezd,
Valahol fönt a magos ég alatt s önhangjától ijedten összeborzad.
mozdulnak már lassan a csillagok
(A bércek énekelnek)
(Üzenet haza)
A megtorpan szó ragozása: én megtorpanok, te megtorpansz, ő
Feltehetően „magas” eget akart írni, de nem tesz különbséget a megtorpan; de semmiképpen nem torpad. Az „önhangjától” vala-
tájszólás és az irodalmi nyelv között.240 Tamási Áron is használja ezt a milyen németes (selbst...) alak átvételéről van szó.

240 Lásd: „magoságy” (Sárvásár – Saula). In: Gálffy Mózes és Márton Gyula: Tájszók Kalotaszegről 241 Lásd románul: Apa trece pietrele rămîn, proverbe româneşti (A víz tovahalad, a kövek marad-
és környékéről. Universitatea Babes-Bolyai, Cluj, 1965, 88. old. nak – román közmondások). Editura Pentru Literatura (Bucuresti), 1966, 32. old.

166 167
 Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, Amint látjuk itt is a szótagszám (10/10) az oka ennek a kihagyá-
Csak nagyon halkan, nagyon csendesen. sos nyelvi kínlódásnak. Sajnos ettől a vers nem válik se gazdagabbá,
vagy szebbé, csak erőltetetté.
(…)
Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
Gyere velem… minden viharvert, árva tölgy előtt,
csak szótlanul, csak csendesen, mért kell nekem az őszi csendre vágyni, ha minden csalfa ál-
csak csendesen… mom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
(Csak csendesen)
(…)
Ha a vers végén a „gyere” kifejezést használja, akkor minek az mért kell nekem a hegytetőre állni
elején a „jer velem” archaizáló, kihalt nyelvi fordulat? Feltehetően a (…)
szótagszámért: 10/10. Furcsa megoldás, de más verseiben is kedvenc Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
kifejezéseként használja. bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat
Száműzött lelkek őszi vágya,
szerelmi vágya szertelen… és mért kell nekem minden szép emléket
Lomb-hullatásos őszi nászra, fájó betűkkel a szívembe írni,
szerelmes párom, jer velem.
(…)
(Őszi szerelem)
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
Szerelmes párom, jer, menjünk az őszbe ha nem szeretsz, miért? miért? miért?

(Holló ének) (Miért?)

Szívem, ha majd a vándor-útra lépve A versben felváltva használja a miért és a mért szavakat. A népi-
utánad nyújt’nám árva-két kezem es szóalaknak itt semmilyen funkciója nincs. Ebben a versben is kí-
sért a mezőségi román nyelvtani hatás: a „trebuie să aud” fordítása.
(Őszi hangulat) Magyarul: miért kell hallanom helyett, azt írja „mért kell, hogy hall-
jam”. A vers tartalmilag elemezhetetlen, formailag: giccs.

Se fagyban, se szélben
meg ne retirálj!

168 169
 Verjen a vihar. roskad, hanem kidől. Az olvasó magába roskad, amikor olyasmit ol-
Sorvadj el a napban. vas, hogy a fa „roskadni át” szeretne az országúton. Mondom, az or-
De soha se mással: szágúton, és nem az ország útján, mert az már mást jelent. Itt is va-
de mindig magadban! lamilyen mezőségi, netán idegen nyelvi hatást (peste drum) figyelhe-
tünk meg. Nyelvészek megállapították, hogy „lényegesen nagyobb a
(Fenyő a hegytetőn) román kölcsönszavak száma a mezőségi nyelvjárásban: Felső-Maros
mente 59 szó (…) Belső-Mezőség 113 szó” stb. Míg a székely nyelvjá-
Magyarul nem lehet „meg (ne) retirálni”. A retirálás meghátrá- rásban ez az arány 38–46 szóig terjed. 242
lást jelent, tehát nem lehet meg-meghátrálni. Vajon miért kell a „nap-
ban és nem a napon elsorvadni? Kiderül a rímből: a „magadban” A szerző igen kedveli versben és prózában egyaránt a didakti-
szóhoz keresett rímet és csak ezt találta. Hát igen. Ennyire képes. In- kus, fabulaformáknak, tanmeséknek, tankölteményeknek a szerkeze-
kább feláldozza a magyar nyelvet egy ragrímért. A kezdő költők és di- ti velejáróját, az erkölcsi következtetés levonását. Azonban, amíg ez a
lettánsok módszere. formai megoldás sajátos szerkezeti eleme az állatmeséknek, vagy a
didaktikus mesevilágnak, addig egy huszadik századi műben, művön
Úttalan útakon kívüli, erőltetett írói beavatkozást jelent az, ha valaki megmagyarázza,
végső szívdobbanásig, hogy a műben olvasható képet hogyan kell értelmezni. Vagy, hogy a
utolsó sóhajtásig, gyengébbek kedvéért hozzátegye, mire gondolt a szerző. Ha a kép,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után: szimbólum, megalkotott forma nem önmagáért beszél, hanem kívül-
de egyszer eljutunk a sziklaszálig! ről értelmezni kell, akkor vagy a kép gyenge, vagy az író. Néha verse-
ihez, akárcsak egyes regényeihez, mint az állatmesékben, hozzáfűzi a
(Úttalan útakon) tanulságot, megmagyarázza. Ha az olvasó nem tudja azonosítani,
hogy most a „magyar fáról” van szó, kár külön feltüntetni, attól nem
Amint látjuk, a szerkesztőt a címben olvasható helyesírási hiba lesz jobb a kép, csak a közhelyhez közelít. A közhely, még a nemzeti
(52. o.) sem zavarja. Méltó formája ez a tárgy nélküli, heroikus, ro- célokra felhasznált közhely sem minőségi, hanem esetleg csak szoci-
mantikus buzdításnak. ológiai vonatkozású.

Szegény, szél-járta, árva fának:

Láttatok már orkán után a magyar fának ez a sorsa!
megtört gerincű ősi fákat
roskadni át az országútján? (Magyar fa sorsa)

Se a szerzőt, se a szerkesztőt nem zavarja, hogy a vers címe – Ma-
gyar fa sorsa – nemcsak Ady-utánzat, hanem hogy Makkai Sándor
1927-ben megjelent Ady-vitairatának is ez a címe. Ezt azért ismernie
kellett a szerzőnek. Ugyanakkor a magyar nyelv hiányos ismeretéről
is árulkodnak a sorok: általában az emberek leroskadni szoktak. De
az is közismert, hogy ha még megszemélyesítjük a fát, akkor sem le-
242 Márton Gyula – Péntek János – Vöő István: A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai.
Kriterion, Bukarest, 1977, 8. old. Lásd még: Szabó T. Attila – Gálffy Mózes – Márton Gyula: Hu-
szonöt lap Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképéből. Kolozsvár, 1944, Erdélyi Múzeum Egyesü-
lete; Gálffy Mózes: Tájszók Kalotaszegről és környékéről. Cluj, 1965; Márton Gyula: Adalékok a
bilingvizmus kérdéséhez. Akadémiai Kiadó, Cluj, 1960; Márton Gyula: Eredményeink és felada-
taink a magyar nyelvet ért román nyelvi hatás tanulmányozása terén. Cluj, 1959; Márton Gyu-
la: Román kölcsönszavaink alaktani beilleszkedése. Kl. Ny IK. Cluj, 1966; Márton Gyula: Ro-
mán kölcsönszók a Fekete-Körös völgye magyar tájszólásában. Akadémiai Kiadó, Cluj, 1962.

170 171
 Valamikor kóbor szél kapott a fába,
(…)
s a Küküllőre hullt egy falevél.
Odébb egy másik vére-fagyva látta
és sápadtra döbbent egy perc alatt.
Az örvény habja tánccal várta már.
Omló parton arra járt a Nyár
És rájok kacagta a napsugárt.
(Falevelek)
Nyelvismereti gondok merülnek fel ezzel az írással kapcsolato-
san is. Magyarul: a Dunába, Szamosba, Marosba, Küküllőbe hull a le-
vél, és nem a Küküllőre. Már saját magát is plagizálja, intratex-
tuálisan, hiszen korábban megírta az omló parton járó, „napsugárt”
kacagó „Nyarat” egy másik versében. Most tekintsünk el attól a nyel-
vi furcsaságtól, amire akkor döbbenünk rá, ha rákérdezünk: – Mit ka-
cag a Nyár? Válasz: – Napsugárt. Ez igazán frappáns, de nézzük a for-
mát: olyan szó nincs az irodalmi nyelvben hogy rájok. Ha a költő ezt
nem is tudta, a szerkesztőknek ki kellett volna javítaniuk, hiszen sem-
milyen stilisztikai többletet nem jelent, sőt erőltetett, semmitmondó
(„az örvény habja táncol”) metafora után következik. Úgy tűnik, nem
lehet kijavítani sem a helyesírási hibákat, sem a fölösleges tájszava-
kat, hanem csak így illik közreadni és áhítattal szavalni.
„Rohanj autóm, rohanj velem,
Rohanj dübörgő életem.
Ne bánd, ha jő a forduló,
Hidd el: rohanva halni jó!”
Itt sincs semmi szerepe a régies, esetleg ma már tájszóként élő igei
alaknak. Mindegy lett volna, ha azt írja a szerző, hogy jön a forduló. Nem
lehet eldönteni, hogy nyelvi tudatlanságról van szó, vagy tudatos népies-
kedés az oka ennek a „jő” alaknak. Minden esetre a rohanó autó nem ép-
172
pen a népies szántó-vető gondolatkörbe tartozik, így maradjunk az elő-
ző gondolatnál, a szerző nem vette észre, hogy a forduló nem „jő”, ha-
nem ő rohan feléje. Ezután átvált és tipikus úri mulatós nótával folytatja:
Ha meghalunk, hát az se baj,
ha nem halunk meg, az se baj!
hajrá tovább! hajrá tovább!
igyuk ki kelyheink borát!
igyuk ki ezt az életet,
s vágjuk falhoz a kelyheket!
Feltehetően így mulatott egy korabeli úr a kaszinóban. Ez a du-
hajkodó, mulatós gesztusnyelv igazán illik a leíráshoz. De már abban
kételkedhetünk, hogy kelyhet szorongatott volna a kezében, amit
aztán a falhoz vágott, és nem poharat. A kehely inkább templomi
kegytárgy volt már a két világháború között is, és nem szokták a fal-
hoz vágni. Ha még elfogadjuk is azt, hogy a robogó autón is lehet
bort inni, az viszont már nehezen elképzelhető, hogy az autónak ak-
kora fala van, mint a kocsmának, hogy hozzá lehessen vágni a „kely-
het”. Ez akkora képzavar, hogy még a szerző is elgondolkozhatott vol-
na rajta. Valószínű az „igyuk ki ezt az életet” sor vezette vakvágányra.
A szerző sajnos azt sem érzékeli, hogy az életet nem lehet „kiinni”.
Esetleg végig lehet inni az életet. Azt igen. Utána már természetesen
mindegy, hogy meghalunk, vagy nem halunk meg. A lényeg: a gesz-
tus. A falhoz vert „edény” fejezi ki az úri hatalmat, indulatot, a sírva
mulató magyar sztereotip gesztusvilágát.
Hajrá tovább, hajrá tovább,
majd csak kapunk egy új kupát,
Itt már ugye nem kehelyről van szó, hanem kupáról. A kupa
rendszerint fémből vagy fából volt, tehát nem törött össze, ha falhoz
verték. Miért kellene akkor új kupa? Vagy nem kupát akart írni, ha-
nem valamilyen törékeny edényt? Akkor miért írt „kupát”? Talán,
mert régies szavakat kell keverni egy veretes nótába. Aztán a további-
akban megint kelyheket vágnak a falhoz: „s falhoz vágjuk a kelyhe-
ket”, majd jön az elmés befejezés:
173
 hajrá tovább! hajrá tovább!
(Az élet autóján)
Ha szigorúak lennénk, azt írnánk, hogy ennek a versnek vala-
mi olyasmi lehetne a címe, hogy „részegen az autóban”. Persze tá-
vol áll tőlünk, hogy átírjuk a verset, inkább elégedjünk meg a látle-
lettel: a lovagkorból itt maradt úri gesztusvilágot próbálja modern
érzelmekkel és tárgyakkal megtölteni a szerző. Autón rohan, nem
lovon. Ugyanakkor ragaszkodik a régi tárgyakhoz is: azokat falhoz
vágja. Kár. A lovon még nem volt tilos kelyhet és kupát ürítgetni. Au-
tóban már szokatlan.
s az Istennek is gondja van,
mert mindenkire gondja van.
(Karácsonyi versek)
Nekünk is vannak gondjaink: a közhelyek sorolgatásából még
nem lesz vers. Még a mesterséges archaizálás ellenére sem. Mert
ugye: „szépségtek és jóságtok” (szerző és szerkesztő), Isten tudja, mit
akartok? Csak valamiféle sárkányokra tippelhetünk, ugyanis azoknak
vannak „fejeitek” és „szemeitek”.
Egy másik versében így fohászkodik az Úrhoz:

(…) S már tudom is: a Szamosmentén Az emberek agyára

állanak ilyen árva fűzek. áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára,
(Utazás) mi végből van az élet.

Nem tudjuk meg, miért „állanak” és nem „állnak”. Talán: csak. Most a „mi végből van az élet” közhelyes fordulattal és az „értsék
meg valahára” töltelék sorral nem foglalkozunk. Az emberek agya sem
éppen lenge költői kifejezés egy olyan szerzőtől, aki szívbe markoló rigó-
Tagadjátok…? Restellitek…? dalokat komponál, de ezen kívül más nyelvi nehézségbe is ütközünk. Ez
Elfordulnak fejeitek…? a mondat helyesen úgy hangzana, hogy az „emberek agyát áraszd el böl-
Megvakultak szemeitek…? csességgel” (lásd: elárasztja a földet, a deltát, az árteret). Éppen azért kap-
Szépségteket, jóságtokat hatta fel a pesti szleng azt a kifejezést, hogy „az agyára megy”, mert eltér
nem érzitek, nem hiszitek…? a nyelvi szokástól, bizsergetően furcsa. De az már teljes nyelvi képtelen-
ség, amikor azt mondja valaki, hogy az „agyára elárad” a bölcsesség, mint
(…) mondjuk a „szemére az álom”. Vajon mi a magyarázata annak, hogy ezt a
szerző nem érzi? Talán a nyelvi bizonytalanság, ami a mezőségi tájnyelv-
Akkor bizony rútak vagytok, ben és a román környezetben körülvette. Az ősi birtokon, a Mezőségen a
szegények és vakok vagytok, földművesek többségében románok voltak, csak a munka irányítói és az
ha szépek lenni nem akartok. urak beszéltek magyarul. Ha kedvük volt hozzá, vadászás közben.243 Leg-
(…)
243 A mezőségi falvak nemzetiségi jellemzőjére Szabó T. Ádám is utal a Cegéről írt lábjegyzetében:
„Hivatalos román neve Taga, település, ma Kolozs megyében; korábban Szolnok-Doboka vár-
A rút világnak gondja van, megye kékesi járásában. Itt 1786-ban 635-en laknak, 1850-ben 709-en. 1880-ban 541-en, 1910-
ben 597-en, 1920-ban 633-an, ebből 510 román, 71 magyar és 11 zsidó (…).” Szabó T.
minden embernek gondja van,
Ádám–Wass sz. Siemers Éva: Erdélytől Bajorerdőig, in: Wass Albert élete. Kráter, Pomáz, 2004,
a sok angyalnak mind gondja van 139. old. 59. lábjegyzet.

174 175
feljebb a kolozsvári gimnáziumban, és a debreceni egyetemen találko-
zott az irodalmi magyar nyelvvel, de gyermekkorában ez a vegyes nyel-
vi közösség hatott rá a legjobban. Hogy senki nem figyelmeztette erre,
sőt még a köteteiben sem javították ki a szerkesztők, ez az ő felelőssé-
gük. Hadd idézzünk még két sort, amelyikből kiderül, hogy teljesen ér-
telmetlen a tájszót megőrizni, amikor semmilyen más jelentősége
nincs, mint az, hogy nem ismeri az általánosan elfogadott irodalmi ala-
kot:
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.
Ugyancsak nincs más jelentősége az alábbi sorban sem a régies
kifejezésnek, mint az, hogy nem egyezett a szótagszám:
hát a magyarok ártatlanok, mégis őket bünteti a sors. Ezt folytatja
az azonosulás a „népem, fajtám, vérem” biológiai nemzet-metafo-
rával. A verset nem túl eredeti megfogalmazással zárja: „Szánd
meg Uram Isten / Attila nemzetét.” Arra kéri, hogy az Isten rendel-
jen ki a Kárpátok alatt („ahol apáim éltek”!) egy csöndes menedé-
ket a nemzetnek és neki, aki jelenleg bujdosó. Ez a csöndes mene-
dék legyen idillikus:
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.
(A bujdosó imája)

S ha mindeneket szépen A befejezés hasonlít, de nem éri el Szabolcska Mihály verseinek

elrendeztél ekképpen: színvonalát. Végig érzik a nyelvi küzdelem: az egyes szám, többes
szám használatakor.
(…)
„Aztán a végin egy maradt csak.
Sehol még annyi színes Ezer sebéből folyt a vére.
nagy álom nem fakadt Bámult fáradtan, eszelősen
s árvábbak prófétáid a véráztatta csatatérre.
sehol sem voltanak.
(…)
(Őszi hangulat) S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
A következő versében is megjelenik Wass Albert kedvenc mű- S Európa cirkusz-porondján
faja, a teóriának álcázott tanmese, illetve példázat. Az „igazság fogyott, fogyott a magyar.
előtt hajoljon meg a fegyver”. Nem lehet pontosan érteni, hogy mi
az igazság, amit a fegyvernek tisztelnie kell? Talán az a közhely, (Magyar cirkusz)
hogy „élhessen szabadon e földön minden ember”. De lehet, hogy
ennél több. (Ezt a gondolatot részletesebben majd a regényeinél Mécs László-utánérzés, de becsúszik egy tájszó: a „végin”.
elemezzük, ahol bővebben kifejti, mit nevez „igazságnak”.) Itt
most csak azt szeretné a szerző, hogy legyen „egy akol, egy pász- Bizony, jól mondja a nóta,
tor” és a magyarok érdemét is méltányolják a világon. Mi a magya- hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
rok érdeme? Hogy „mások bűnéért is őt verte” az Isten ostora. Te- messzi nagy útakra megyünk.

176 177
 Messzi nagy útak porából A mindennapok robotemberkéi
bizony, köpenyeget veszünk. meg sem látják tán, hogy ottan áll:

(Nagypénteki sirató) (A zászlótartó)

Ez a félrehallott „nóta”. Azt viszont nem igazán értjük, hogy mi- Ez már a háború után, a németországi emigrációban írt, A látha-
ért írja többes számban az utakat, és ha már többes, akkor miért he- tatlan lobogó című kötetében (1947, München) jelent meg, és amint lát-
lyesírási hibával közlik? Az eredeti nótában egyes számban van: juk, tartalma más, mint a reménytelen szív-szerelem ifjúkori próbálko-
„hosszú útra megyünk”. Wassnak ennyi nem elég: ő „útakra megy”. A zásai. Ebben már megjelenik a „politikai mondanivaló”. Stilisztikailag
szerző nem érzi a különbséget az „elmegyünk” és az „el-elmegyünk” nem lehet tudni, miért kell „ottan” és nem „ott” állni, és miért írja, hogy
között sem. Aki elmegy, az nem biztos, hogy visszatér, de aki el-el- „letelt” az „elmúlt” helyett. Azt viszont már tudjuk, hogy kik a „patkány-
megy, annak időközben vissza-vissza kell térnie, hogy el-elmehessen. emberek”. Erről szó lesz majd a publicisztikája során. Itt elégedjünk
Egyáltalán nincs miért megsiratni azt, aki el-elmegy. Esetleg csak azt, meg azzal, amit a vers mond: a zászlópompás díszszemlék nyomát
aki: elmegy. szétcsoszogják azok a patkányemberek, akik – háború után vagyunk –
odúkban húzódtak meg a nagy időkben, tehát nem harcoltak. Bezzeg
a névtelen zászlótartó még zászló nélkül is tiszteleg a múltnak (Mün-
A nagy parádék korszaka letelt. chenben). Hűségesen áll és becsületesen, nem úgy, mint a „patkány-
(…) emberek”, akik szétrágják az eszmét és a tradíciót. Milyen eszméről van
Odúikból görnyedten előmásztak szó? Milyen tradícióról? Mi az, amihez a zászlótartó olyan kitartóan ra-
a patkányemberek és szétcsoszogták gaszkodik a második világháború után? A Német Birodalom eszméi-
a zászlópompás díszszemlék nyomát. hez? Nem, ezt nem írja a szerző. Ő csak letűnt „császárok” díszszemlé-
it említi. Így nem mondhat senki semmi konkrétat. Ez a kitartás, állha-
Hanem ott bent, a dúlt lépcsők alatt tatosság heroikus mintaképe a szétbombázott diadalívek alatt. Csak
valaki áll a ködben, egyedül. azok a patkányemberek, a mindennapok robotemberkéi nem látják a
Feszesen és szálfamereven. kitartás szimbólumát! Na, meg újabb császárok újabb hadoszlopok
Ruhája rongyos, arca beesett, zászlói előtt tisztelgő díszmenetben „döngve menetelnek” a „múltból a
de áll és merev jobbja markolja makacsul jövendő felé”. Kik menetelnek? Az új császárok hívei. Vajon azok is az
a ködöt, mintha zászlót tartana. egykori eszme és a tradíció hívei? Nem tudjuk meg. A versben a szerző
nem állít semmit konkrétan, de amit sugall, az elgondolkoztató: ki kell
Ő az: a zászlótartó névtelen legény. tartani az egykori eszme és a tradíció mellett, az odúkból előmászó
Hűséggel áll és becsületesen, patkányemberekkel szemben. Ezt a zavaros „kitartás”-szimbólumot
(…) már szavalásra méltónak tartják az újabb kori Wass-rendezvényeken, az
Körülötte vakon átcsoszognak egyházakban és a közösségi ünnepeken egyaránt.
gondútjukon a patkányemberek
s szétrágnak eszmét és tradíciót. Tollamat az éjszakába mártom,
úgy írom ezt a levelet, apám.
(…) (...)

178 179
 Válasz nem jő. Az éj setét és néma. kesség” másé csupán a dúlás és a préda, „csak mi ültethetünk”. Az el-
Éjfélt kondít egy távoli torony. lenségek a „haramiák”, akiknek a lopott födél a zsákmányuk, de van
Kísértetek denevérszárnyain egy Isten, aki csodával határosan, mint fényes jel az égen, megjele-
most felkeresem régi otthonom. nik és „ítélet tétetik” (visszaható, szenvedő szerkezettel!), és akkor
majd hazamennek az apával együtt. („És lesz igazság, hűség, becsü-
(…) let / és tisztesség az Úr színe előtt”. A versből nem derül ki, vajon
Majd magamat, mint vérbe mártott kardot tudja-e a szerző, hogy az apjával együtt halálra ítélte a kolozsvári
a dúlt határon körülhordozom. népbíróság, vagy sem, de azt sejteti, hogy amíg nem jön el a nagy
Jaj annak, aki otthonunkat lakja idők igazi ítélete, addig nem megy haza, még akkor sem, ha házát
prédára éhes bitorló-jogon! mások bitorolják, fáit kivágják, és olyan honvágya van, mint Mikes
Kelemennek Rodostóban. Ha jól értjük: az igazság, hűség és becsü-
(…) let fogalmai kizárólag azokat illetik meg, akik a német hadsereghez
hűségesek voltak, és kitartottak a végső összeomlásig. Vajon milyen
Mert mienk csak ott a békesség, apám. lesz az igazi ítélet? Hát az „igazság”? Visszahelyezi majd erkölcsi és
Másé csupán a dúlás és a préda. társadalmi jogaiba ezt a hűséget és kitartást? Ehhez a tartalmi, érzel-
(…) mi hangulathoz társul a giccses, nótás forma („Dalolnak-e a fülemi-
Kivághatják a fákat mind egy szálig. lék este”) és az olyan nagyot fogalmazó, de semmitmondó képek,
Porrá tehetik házunk, mindenünk. mint a „Tollamat az éjszakába mártom”, aztán „vérbe mártja magát”,
Mégsem győzhetnek le soha, apám. mint a kardot, és körülhordozza a határon. Erre egyáltalán nem lehet
Mert gyümölcsfát ott, annyira büszke nemzeti irodalmunk, hogy olyan meghatottan sza-
csak mi ültethetünk! valják azok, akik végig sem gondolták, mit jelentenek a sorok. Vagy,
ha végiggondolták, és mégis szavalják, akkor nem ismerik a magyar
(…) irodalom igazi értékeit.
És lészen egyszer fényes jel az égen!
És ítélet tétetik, igazán! Seb a vállam és seb a markom,
Megrendülnek az egek eresztéki… De fogom, viszem és megtartom.
és akkor majd… hazamegyünk, apám.
(…) S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
(Levél – Bajorerdő, 1947)
(…)
Feltehetően nem a tudatlanságról, hanem a modorosságról de markomban még itt a Szó:
árulkodik az olyan, többször idézett szóalak, mint a „jő”, „lészen”, de a láthatatlan lobogó!
már tájszó a „setét”, vagy az „eresztéki” is. Ezeknek semmilyen stilisz-
tikai szerepük nincs. Helyettük nyugodtan használhatná az irodalmi Ereklyém. Kincsem. Fegyverem
alakot is. A vers szemléletének lényege a fenyegetés, hogy jaj annak, Magosra tartom s lengetem!
aki az otthonukat bitorolja, és a kizárólagosság: „miénk csak ott a bé- (…)

180 181
 És mentem, mindeneken által
(…)
ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
(A láthatatlan lobogó)
Heroikus semmitmondás arról, hogy folytatja a küzdelmet. Ma-
gosra tartja a szót és „lengeti” „de harcom végigharcolom / s a lobo-
gót megmarkolom!” Nem lehet tudni, mi a fontosabb ebben a zászló-
tartós képben, a harc vagy a zászló védelme, a szimbólum vagy vala-
mi, ami mögötte van. Milyen harcot folytat? Ki az ellenség? „Térdig”
kopott metaforával feljut a csúcsokig és a csillagoknak lengeti a lobo-
gót. Nem tudjuk meg, hogy mindez a heroikus küzdelem miért fo-
lyik? Azt viszont tudjuk, hogy igen elavult stilisztikai képekkel akar
feljutni a csúcsokig.
Ott, hol pásztortüzek lobognak az éjben
A hegyek felett egy szörnyű szellem jár
(…)
Fent a Hargitán a Holt bércek között
Óriás léptekkel jár a Hókirály,
Hangozzák a sziklák harsogó haragját,
Átkozott a lélek, kire rátalál.
(Hókirály)
Annak ellenére, hogy Arany János epigonként kezdi, és prózai-
an folytatja, de ebből a versből nem derül ki semmi más, csak az,
hogy nem ismeri a magyar irodalmi nyelvet: „hangozzák a sziklák”.
Kezet a kézbe, jer, menjünk az úton,
menjünk a hulló almafák alatt,
fogjuk fel lelkünk bánat-tükörén
a reáhulló testvér szirmokat.
(…)
182
Elmúlt öröm, hiába nem jő vissza,
halott virágból élet nem fakad,
Kezed kezembe, jer, menjünk az úton,
(...)
(Kezet a kézbe)
Ha nem tudnánk az egyik előző verséből (Csak csendesen),
hogy ismeri a ’jönni’ felszólító mód egyes szám második személyű
alakját (gyere!), arról győződne meg az olvasó, hogy a szerző csak
„jer” alakról hallott. Mi szükség van a jer és a tükörén szavakra? Ta-
lán a szerző nem törődik azzal, hogy mennyire elütnek a magyar
nyelvhasználattól. Azt viszont már egyáltalán nem hiszi el az olvasó,
hogy ne tudná, milyen képtelen kép az, amikor „hulló almafák”-ról ír.
El kell dönteni: most már a fa hull, vagy az alma a fáról?
Vadász bajtársak! Szent munkára fel!
Célunk nevelni tiszta lelkeket,
(...)
Erdeinkben zúg a fejszék zaja,
A szántóföldön kóbor eb arat,
Ha összetartunk… s ez mindnyájunk óhaja,
A vadászat üdve mienk marad!
(Vadász-bajtársaimhoz)
[1924, (sic!) Vadász Újság, 1924. július 1.]
Reméljük, hogy a vadászok jobban értettek a költészethez, mint
a „kóbor ebek” az aratáshoz, és feltehetően nem csak azért tartottak
össze, hogy a vadászat „üdvét” vigyék haza.
183
 (…) Ünnepélyünk áhítata szálljon
tündéri tónak csöndes tükörén Magas egedre áldozat gyanánt,
(...) S nagy oltárodra én is ráteszem
Áldozatul e bús elégiát.
(Nyári éj)
(Jókai Mórhoz)
Fölkelő nap vérvörös sugári
Játszanak mint vidám gyermekek, Sokat mondó vers, mert megfogalmazza írói hitvallását: ő is ro-
Pajkos kedveikből boldogan pirulva mantikus író, aki „porba roskadásig” küzd. Az előzők után, a szerző-
Oszladoznak fent a fellegek. től már az is meglepő, hogy ismer más alakot is, mint a „tükörén”. Azt
írja, „tiszta tükrű tó”. Azt viszont talán már a szerkesztő sem értette,
(…) hogy mit jelent magyarul „felleg-szakgató”? Szerénytelenségére jel-
Az őszi tájnak kábító varázsa lemző, hogy a szerző Jókaihoz hasonlítja magát, aztán Jókait a „mes-
Fájó szívemnek hosszasan beszél. siásokhoz”, és mindketten romantikusan szenvednek a Golgotán.
Hogy miért? Ez jó kérdés. És, ha már ilyen közvetlen kapcsolat jött lét-
(Hajnal) re közte és Jókai között, akkor egyszerűen többes szám első személy-
ben is megjelenhetnek, szerényen írja: mi. A mi „utunk”. Érdekes,
Figyeljünk a szép magyar szóra: „fölkelő nap sugári” „pajkos ked- hogy ezt már a mai helyesírás szerint nyomtatták.
veikből”. Nemcsak képzavarokkal küzd a szerző, hanem egyeztetési
gondjai is vannak. „Hol őszi estén szarvasbőgés hallik
A szellő-sóhaj rengetegbe téved,
A sziklacsúcs, egy kővé dermedt Küklopsz,
(…) Halott szemével messzeségbe réved.”
Egy eltűnt század hullám-tengerében (A havason)
Szikla-sziget, vagy felleg-szakgató,
És békés lelked bent a néma völgyben Téved/réved kínrímek, hallik műtájszó, ráadásul képhiba: a
Szem-nem-sebezte, tiszta tükrű tó. „halott szem”, amelyik a messzeségbe réved.

(…) „Merre megyünk, nem nevet az élet.

Amerre megyünk, nem terem virág,
Csillagod a végtelen befutja, Fellegek közt a lélek nem remélhet
És glóriád ragyogó égi dísz; Újból meglátni fényes csillagát.
A mi utunk a messiások útja,
S Krisztus-kereszttel Golgotára visz Mert ott az erdők keresztfát teremnek,
És Golgota a hegynek a neve,
„Míg egyszer mi is porba roskadunk” Az utak mind a hegyre fel vezetnek,
(…) A kereszt a lét júdási végzete.

184 185
 Ott minden ember Messiássá válik,”
(…)
(Búcsú elégia)
Illene azért tudni, hogy a merre kérdőszó, és az amerre hatá-
rozó. A kettő nem cserélhető fel.
„Istenem, Istenem, de elhagytál engem
hontalan bujdosni messzi idegenben.
Apámot, anyámot, szép kicsi húgomat
odahagyád veszni az nagy erdők alatt,
az nagy erdők alatt. Hol halálra hagytad
szép kücsüny falumat.
(…)
Feltehetően a székely nyelvjárást akarta utánozni, de inkább a
mezőségi tájszólást régiesíti. Ez a mesterkélt szóhasználat különösen
zavaró a történelmi regényeiben, ahol a szereplők (szerző?) úgy kép-
zelik, valamikor, régen minden székely és magyar ezt a mestersége-
sen kialakított tájszólást beszélte. De azért jó a ménet, mert ezzel rí-
mel a léptet. Megtaláljuk a kedvenc magos szavát is.
(…)
s romok fölött, magosan egy csillag
meghirdette a hajnalt.
(Első galamb)
Idézünk még egy „csolnakos” strófát, bár ennek inkább a giccs-
nóták között a helye:

Verje meg az Isten, átokkal lesújtsa (…)

azt, ki tette lábát erdei útra,
arra, ki hegyen át Székelyföldre vezet!
(…)
lángoljon bosszúja föl az magos égig,
apánkért, anyánkért, kicsi húgocskámért
megfizessen nekik tűzzel, vassal, vérrel!
Add, hogy ott lehessek én is a nagy Vezérrel!
Ó régi otthon, fáj a szívem érted…
ó régi otthon, látlak-e még téged…?
Ha rád gondolok, úgy gyötör a vágy.
Olyan vagyok, mint parttól tépett csolnak,
Bús őszi lomb, kit vad szelek sodornak,
(…)
(Honvágy
Dalszöveg – pályázatra)

otthoni szél fújja, otthoni fák hallják 4.5.2 Verstani ismerethiány, kínrímek, stilisztikai
magyari vitézek harci riadóját! igénytelenség

(…) (...)
Csak hunyó szememmel lássam még a ménet, „szél-tépett, árva, vad bogáncsot,
melynek büszke hátán, büszke Vezér léptet, suttogj el érte nagy-titokba’
(...) a harmat-könnyes alkonyatba
egy hófehér, szent imádságot.
(Új székely sirató)
(Bogáncs)

186 187
 Gyakran alkalmazza azt a trükköt, hogy amikor nem talál a rím, Kilenc szótagos sorokban, rímbe szedve elmondja azt, amit no-
a ragot „régiesíti”, hiányjelet tesz helyére, hogy a szó többi része rí- vellában is megírt. Egy fuvarosról szól a történet, aki nem tudta eltar-
meljen. Ettől még nem lesz rím, csak szánalmas kínlódásnak tűnik az tani a gyermekeit a román fennhatóság alatt Újaradon. Az 1944 utáni
egész igyekezet: titokba(n) / alkonyatba. hatalmat nem tekinti „felszabadulásnak” ezért megkötözték, leköp-
ték és bebörtönözték. A versben még nincs szó a zsidók elviteléről,
Itt nem lehet mint a novellában. Itt csak egyszerűen magyar vértanú lesz. Érdekes,
csak áhítattal járni. hogy a leírás stilisztikailag nem különbözik az ötvenes évek szocreál
Szent tölgyfa-bolt: sematikus irodalmi igénytelenségétől, pedig a nyugati emigrációban
itt mindent megtalálni született, nem az „átkos” itthoniban.
ami volt.
(…)
(A magány templomában) „Ne csüggedj, testvér” – suttogjuk egymásnak,
ha sért a szitok s fáj a gúnykacaj,
Igénytelen rímek, főnévi igeneveket képez mindkettőből: járni/meg- „elcsorgó véres verejtékünk árán
találni, különben a jár és a megtalál nem rímelnének. Bármelyik igéből le- feltámad egyszer újra a magyar,
het rímet kovácsolni, ha hozzátesszük a főnéviigenév-képzőt: „ni”. Ez még s a kőre, mit leraktunk éjszaka,
nem költészet. A versben kiemelt, nagybetűs szavak: Szent, Csend, Ma- fölépül hajnalra az új Haza!”
gány, Halál, Este, Magány, Szépség, Idő, Élet, Örökkévaló stb. Szintén a szá-
zad eleji szimbolizmus utánzása. Ady után már semmi új hatást nem kelt. (Építők dala)
Ugyanez a szimbolizáló hajlam visszatér az Idill című versében: Csend,
Halál, Élet, vagy a Tetőn címűben: Élet, Ember stb. A dilettantizmus egyik Tipikusan szocreál típusú hórukk vers.
alapvonása, hogy a szerző nem tudja mértéktartóan használni az utánzott
stilisztikai eszközöket. Netán hiányosnak érzi, ezért állandóan megtoldja
újabbal és újabbal, így viszont túlzsúfolt lesz a költemény. Nemzetemet dúlta már tatár,
harácsolta török,
(…) uralkodott fölötte osztrák,
Kovács Kis István Újaradról lopta oláh, rabolta cseh.
Vértanúságot szenvedett. Minden szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
Nem látok sehol semmi újat, istenfélő nemzetté kovácsolta.
csak kevesebb lett a kenyér. Becsület, tisztesség, emberszeretet
Reakciós! –mondták erre. példaképe volt egy céda
S Kovács Kis Istvánt megkötözték, Európa közepén!
verték, leköpték s végül is
elhurcolták s bebörtönözték. Mivé lett most?
Koldussá vált felszabadult honában,
(Kovács Kis István balladája) züllött idegen eszmék napszámosa!

188 189
 Megtagadva dicső őseit, s egy kisebbség, fölzárkózva keményen,
idegen rongyokba öltözve uralkodhasson a többség felett.
árulja magát minden utcasarkon
dollárért, frankért, márkáért, Gyermekeid lelkéből már kiöltek
amit idegen gazdái odalöknek neki! tisztességet, Istent és Hazát.
Hát magyar földön már nem maradt magyar, Volt kínzólegények demokráciára
ki ráncba szedné tanítják ma az unokát.
ezt az ősi portán tobzódó Szabadságról rikácsol a lopó,
sok-száz idegent? a fosztogató igazságról fecseg,
s aki kifosztott, ma igazságról kesereg.
Ébredj magyar!
Termőfölded másoknak terem! (Ébredj, magyar! – 2. változat)
Gonosz irányba sodor
ez a megveszekedett új történelem!

(Ébredj, magyar!) Jézus zsidó volt és zsidók voltak

kik fölszögezték a keresztre.
1995. augusztus De Isten-voltát reánk hagyta:
(Magyarok Vasárnapja, 1955. október 1.) Emberséges emberekre.

A szöveg idegengyűlölő nemzetszemléleten alapul. A magyar Bár latroké ma a világ:

nemzet irigylésre méltó becsületes, emberszerető, mégis minden s annak minden rablott pénze:
más nemzet dúlta, harácsolta, lopta és rabolta (oláh és cseh). En- sem az arany, sem az ezüst
nek ellenére, most miután felszabadult, megtagadja dicső őseit, nem váltható békességre!
idegen ruhában jár, dollárért, frankért, márkáért árulja magát.
Megoldásként: a magyarnak fel kell ébrednie, és ráncba kell szed- Zűrzavar van ma a földön,
nie az ősi portán tobzódó „sok-száz idegent”, hogy a termőföld is istentelen lopás, csalás.
nemzeti keretek között teremjen. A szöveg és stílus nem különbö- De akik ezt reánk hozták:
zik Wass Albertnek az 1940-es években írt idegengyűlölő publi- azok számára nincs maradás!
cisztikájától.
Elpusztul mind, aki hitvány,
Országodon kufárok osztozódnak, csak a becsületes marad.
rabtartóid leszármazottjai,
s kik raboltak, öltek, véredet vették, (…)
ma mástól rabolt palotákban élnek. Bár Isten malma lassan őröl,
Szétterelnének száz apróka pártba, de felőrli a szemetet!
hogy szavazatod feldarabolódjon,

190 191
 S lesz Krisztusban békessége 4.5.3 Idegen nyelvi hatások: germanizmus stb.
annak, kinek lelke tiszta,
s mindaz, ami rossz volt s elmúlt, Bár a román nyelvi hatásokról már szó volt, nézzünk újabb ide-
nem tér többé soha vissza. gen nyelvi hatást:

Szeretet s nem gyűlölködés, Hallottad már,

tisztesség és nem csalás: mikor az esti-kék hegyek csoportja
a magvető munkájára egy dörgedelmes ősvitába kezd?
ez hoz csupán jó aratást! (...)

(Vigasztaló levél, magyarok földjére) (A bércek énekelnek)

(Magyarok Vasárnapja, 1995. nov. 12.) Az „egy” határozatlan névelő kihangsúlyozott használata idegen
a magyar nyelvtől, és azt a logikai kérdést veti fel: lehet-e kettő, há-
Ez egy burkolt antiszemita vers. Valójában külön kategóriába rom, négy stb. „ősvitába” kezdeni?
kellene sorolni, az ellenségképek irodalmához, de mivel verseiben
csak kevés ilyen olvasható, ezt a gondolatmenetét inkább prózában
és publicisztikában fejti ki, ezért nem tartottam szükségesnek külön Amikor mi ketten búcsúzunk,
kiemelni. A vers sematikus gondolatmenete semmiben sem tér el a a lelkünknek az mindig egy halál.
század közepén keletkezett antiszemita szövegektől, legfeljebb uta-
lásszerűen, burkoltan fogalmaz, és újdonsága, hogy pályája vége felé (Amikor búcsúzunk)
írta. A zsidók „fölszögezték” Jézust, de velük szemben megjelenik a
pozitív kategória, természetesen: mi, az „emberséges emberek” akik- Feltehetően tudja a szerző, hogy „két halál” nem lehet, ezért
re ráhagyta Krisztus az emberséget. Természetesen nem azokra, akik hangsúlyozza ki, hogy egy halál. (Illetve csak német nyelvi hatás.) A
keresztre feszítették. Zűrzavar van, istentelen lopás, csalás, de akik ezt giccsnótákban mindig a „szív” az érzelemnek, szerelemnek a kifeje-
ránk hozták „azok számára nincs maradás”. Hogy kik azok, akik ránk zése. Minden a szívvel történik, arra hat, az fejezi ki a szenvedélyt. Ti-
hozták, azt nem tudjuk meg. De sejtjük. Ha nem mi vagyunk, akkor pikus és tökéletes giccs-metaforákra épülnek a nóták: „szívetekből
csakis mások lehetnek, akikre nem hagyta Isten transzcendentális messze száll a nyár”.
voltát: a krisztusi hitet. A Krisztus-hitben békessége lesz, akinek lelke
tiszta. Mi emberséges emberek vagyunk, de a zsidók nem, mert „föl- Patak jött lefele a bércen,
szögezték” Jézust. Vajon ki hozta a latrokat, a lopást, a csalást a ma- kacagott és szaladt-szaladt,
gyar világra? Kik számára nincs maradás? A költő nem mondja ki tisz- (…)
tán, de mivel a versben az egyetlen megnevezett negatív kategória, És ahol egy folyó születik,
akik rosszat cselekedtek, a „zsidók”, úgy is felfoghatjuk, mint burkolt Meghal egy patak.
antiszemitizmust.
(Meghalt a patak)

192 193
 A címben még ott a határozott névelő: a patak. A vers már névelő
nélkül kezdődik, mint megszemélyesített tulajdonnév: „Patak jött”. Az-
tán ismét visszaváltozik tárggyá, sőt határozatlan névelővel „egy folyó”,
„egy patak”. Azon kívül, hogy ez „egy” nagy közhely, a magyar nyelvtől
idegen a határozatlan névelős alak: egy folyó, egy patak. A német nyelv-
vel ellentétben, csak akkor szoktuk kihangsúlyozni az egyet, amikor je-
lezni akarjuk, hogy egy patak és nem kettő. Didaktikus szokásához hí-
ven, meg is magyarázza a képet, nehogy valaki félreértse:
A verőfényre visszanézek
esztendőimnek távolából:
így bánt el velem is az élet,
így kergetett ki a világból
alig pár esztendő alatt.
Mindössze két ragrím: „távolából / a világból”, az sem tökéletes.
A „visszanézek” és az „élet” nem tekinthetők rímnek és teljesen érthe-
tetlen, hogy a strófa végén már elfelejti az elejét. Az elején még azt ír-
ja: „esztendőimnek távolából” tehát hosszabb idő telt el, ahonnan
visszanéz, míg a végén „alig pár esztendő alatt” kergették ki a világ-
ból. Még ha jól utánagondolva, el is fogadjuk ezt az ellentmondásos
időszemléletet: vagyis, hogy a mai időből tekint vissza, de akkor pár
év alatt kergették ki a világból, nagyon zavarosan hat, és kihagyhatta
volna az „esztendőimnek távolából” sort. Ehhez viszont éppen azért
ragaszkodik, mert minden giccses nótában szerepel.
Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
„A Nyár! A Nyár ! A Nyár!”
(A nyár ment át az erdőn)
Fölösleges határozatlan névelővel kezdődik: „egy szél indult”.
Ezt ugye, amint mondtuk, úgy kell érteni, hogy nem kettő „szél in-
194
dult”, csak egy. Manapság is felfedezhető az utcai reklámokban ez a
német reklámokból átvett nyelvi igénytelenség Magyarországon. Az,
ami a német nyelvű reklámokban helyes (Bitte ein Bit), az magyarra
nem fordítható úgy, hogy: „Egy felemelő ár, egy ajánlat, egy sör” stb.
De a legszebb, hogy egyszerre „feldalolt” minden madár. Szokatlan
igekötő. Azonnal megértjük a helytelen használatát, ha behelyettesít-
jük az ellentétét: „ledalolt”. Nem. Se fel, se le nem szoktak dalolni ma-
gyarul a madarak. Fel/fölcsendül a nóta, az ének, a dal stb., de nem
feldalol. Lehet, hogy a magyarországi szerkesztők azt hitték, talán
erdélyies kifejezésről van szó. Nem: egyszerűen költői tudatlanság-
ról. A dalolást – amelyik egy hosszabb éneklési folyamatot jelöl – leg-
feljebb elkezdeni lehet, de nem felkezdeni. A vidám nyári képből
úgy lesz lélekhez szóló giccs, hogy hirtelen, minden ok nélkül, szo-
morúvá válik minden. A nyár „megtörölte két könnyes szemét” és
ment tovább. „Csak a patak szíve zakatolt” – készül a szívhez szóló
kép, majd amint áthalad a nyár, korhűen katonás lesz a nóta, „a néma
erdő döbbent katonái” tisztelegve álltak sorfalat. Így készül az őzikés
konyhai falvédő. Még nincs benne nagy gondolat, de már negédes és
keresi a ragacsos szívet.
S van itt egy álmom: különösen szép,
és különösen mégis fáj nekem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogja két tévelygő kezem,
lecsókolja két könnyező szemem…”
(Magányosság erdejében)
Ez az irodalmi utánérzésre épülő vers már átvezet verseinek kö-
vetkező csoportba sorolható jellemző vonásához.
4.5.4 Epigonizmus: Petőfi, Vörösmarty, Ady, Szabolcska
hatása
Vagyunk bús, árva óriások,
rekettye-raj közt büszke Mások:
idegenek és jegenyék.
195
 Ha néha fáj az árvaságunk, Mi is egyszer leroskadunk,
és szívünk már nagyon éget, s akkor hajrá, magyar kedvvel,
meglátogatjuk bús, magányos törött derékkal, szürke fejjel
testvéreinket: jegenyéket. ragad tovább nagy vizek árja,
s leszünk azontúl fekete koporsó:
(Jegenyék) parttól szakadt és partja vesztett gálya.

Ady-utánérzéssel kezdi, aztán természeti elemekből szeretne (Fekete gálya a Sajón)

szimbólumot alkotni. Amint a patak megszemélyesítésével is nyelvi
gondjai voltak a másik versében, úgy itt a jegenyékkel is baj van. Hi- Gondoljuk végig ezt a verset, kissé a magyar irodalom felől ha-
ányzik a határozott névelő. Kit látogatunk meg? „A jegenyéket”. Ezt ladva. Petőfiesen kezdődik a vers: „eltépi a szél a láncát”, aztán
viszont valamilyen rejtélyes költői ritmusgondok miatt elhagyja és adysan halad a vízen a „bús magyar tölgyfa”. A magyarság jellemzői:
„meglátogatjuk (…) jegenyéket” lesz. A kínos érzést még az értelmező mokányképű, érckemény, hányaveti romantikus betyáros legény, és
kettőspont sem tudja feloldani. jön az elmaradhatatlan didaktika, mert ha nem értenénk, olyan ez:
„akárcsak a mi sorsunk volna”. Meg is magyarázza: „Mi is egyszer le-
Megdöngetek ma minden érc-falat, roskadunk”. Amikor viszont leroskadunk, akkor jön az igazi „hajrá,
s csillag-tüzes fekete ég alatt magyar kedvvel” űzött tevékenység. Törött derékkal, szürke fejjel,
homokba döntök minden érc-traverzes, partja vesztett gálya leszünk. Vagyis, mikor van a hajrá magyar kedv?
komor, vaspántos kaput és falat!” Amikor törött derékkal, fekete koporsóként elragad a „vizek árja”. Is-
mét Petőfi-epigon képpel zár: „partja vesztett gálya”. Eléggé zavaros,
(Rózsa-falak) erőltetett és romantikusan hősies ez a leroskadt „hajrá, magyar” kedv,
de éppen ezzel akarja és tudja meghódítani a mai bús szíveket.
Igénytelen rímek: falat/alatt/falat; Ady-epigon sorok, nagyot-
mondó semmitmondás. Ebből kilóg az „érc-traverzes” szerkezet, dö-
cögőssé teszi a sort 10/10/11/10. Fájdalmaim fekete kutyája
ma hasztalan kocogsz nyomomba már.
Most indult útnak, (…)
most tépte el a szél a láncát Ma Örömisten papja vagyok én,
valahol a fűzek alatt, hiszek életben, szépben, jóban.
fekete rönk, fekete gálya, Cézár vagyok az ölelésben,
halad, halad. Dárius a csókban.

Tölgyfa volt. Bús magyar tölgyfa, (Július)

fekete hant sötét lakója,
mokányképű és érckemény Hány kutya? Hány fájdalom? Mert, ha sok „fájdalmaim” vannak,
hányaveti betyár legény: és egyetlen kutyába szorulnak, akkor szidhatom, hogy kocog nyo-
akárcsak a mi sorsunk volna. momban; de ha több fájdalomnak több kutyája van? Nos ez már elég-

196 197
gé bonyolult feladat, és óriási költői leleményre lenne szükség ah-
hoz, hogy megküzdjön(jenek) ezzel a delíriummal. Hát Adynál is
csak egy fekete zongora volt! Mentegetőzhetne(nénk). Ja, uraim, de
mekkora különbség! Persze nehéz Adytól elszakadni. Zavaró lenne a
sok rag: életben, szépben, ha nem értenénk, hogy talán azért volt
szüksége erre a felsorolásra a költőnek, hogy összecsendítsen két
ragrímet, legalább két sor végén: „jóban/csókban”. Sajnos, ettől még
az Ady-epigonok magaslatáig nem jut el.
Bárkába szállni, nagyba, feketébe,
Úgy evezni ki a messzeségbe.
Ady híres versének, a Héjanász az avaron című költeményének
a giccses (intertextuális) változata.
Embertestvér, hagyj mára bút és gondot
virrasztani az álmos utcasarkon.
(Egy mulató előtt)
Vörösmarty „Vén cigány” című versének tökéletlen utánérzése len-
ne, de még azt is elrontja az „embertestvér” nehézkés megszólítással.

Sohanemlátott part felé sietve Akit az élet messze késztet

Kikötni egy névtelen szigetre. s ezernyi csábos titkot ád,
(…) szeresse ezt a régi fészket;
S amikor halkan közelít az óra, a régi iskolát.
Befeküdni egy ringó koporsóba, (…)

(Jó lenne így) Mert ahol magyar még a lélek,

és szittya ajkon kél a szó,
Ismét úszik az adys fekete árral, és szeretne kikötni egy névte- ott hervadásról nem mesélhet
len szigeten. De a rím miatt nem teheti, mert szigetre köt ki: „sietve a bús tavasz-faló.
/ szigetre”. A társadalomból menekülő romantikus lélek ebben az (…)
írásában mindössze a természetbe elvonuló édeskés mélabú dalno-
ka lesz, amelyben már a halál is elveszíti megrázó egyszeriségét, je- Fecskék, akik most messze szálltok,
lentőségét. A közhelyes, elkoptatott képek, a „halkan közelít az óra” Ne menjetek; hisz a halál,
műdalba illő megfogalmazás még a halált is játékosan megédesíti. Romantikus, bús őszi átok,
Saját elhatározásából, mintha ő maga tenné, befekszik a „ringó ko- Úgyis majd megtalál…
porsóba”. (…)

Én úgy képzelem el, (Ifjú Erdély, 1925. december)

hogy a halál egy óriási nász, (Szeressétek az iskolát)
(…)
Szeretőm lesz egy éjszakára Ady-, Reményik-utánérzés, régies szóhasználat a rímkeresés mi-
a széparcú Halál. att („ád / iskolát”). A természeti jelenségek erőltetett antropomorfizá-
lása mesterséges ellentmondást teremt, amelyet csak akkor értünk
(Halál) meg, ha szembesítjük a logikai tartalmával. Abban az esetben, ha a

198 199
fecskék megfogadják a dalszerző tanácsát, és ősszel nem repülnek el, Felettünk fényes csillag égett,
mind „szerethetik az iskolát”, úgyis megfagynak télen. És mi marad a s két csillag volt a szemed…
képből? A nagy, romantikus „bús őszi” átok. beléje néztem: vissza-nézett…
és biztatott, és kérdezett…
4.5.5 Vendéglői nóták, szívhez szóló giccsek
(Dal)
Ezek már elemzésre méltatlan falvédőszövegek:
Vadrózsa-színű kupolák alatt
Ha csókos szellő szárnyán álltunk együtt a néma hegytetőn:
hangod zenéje kél, szellő osont csak, és patak szaladt.
halott lelkemről árván
lehull a szemfedél. (Tetőn)

Idéz az alkonyatba Szívem, ha majd a vándor-útra lépve

egy könnyes, bús varázst, utánad nyújt’nám árva-két kezem
s lelkemre szórja lopva
az őszi hervadást. Amerre én megyek,
a róna arra nem dalolva vár:
(Virágok) ott már az ősz varázsa megjelent,
és a kacagást letarolta már.
Ma már igazán itt az ősz. Ugye:
ma nem találsz szívedben nyári dalt? S vajjon (sic!), ha egyszer hajt a Sorsom:
Az én szívemből minden dal kihalt. harcolni vérvirágos tengeren,
szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem?
Ma búcsúszóban érkezett az ősz.
Ma búcsúszóval messze ment a párom… S vajjon (sic!), ha majd megismered az útat,
És a szívem ma üres lett nagyon: S döbbenve látod: mennyi, mennyi vész;
deresre sápadt minden, minden álom. Útatlan (sic!) végtelenbe elkísérsz?

(Megjött az ősz) (Őszi hangulat)

A nyári álmok szemfedője Nem lehet tudni, „vajjon” miért őrizték meg a régi helyesírást,244
övezze át a lelkedet, és mi az az „útatlan”, de igen hiányzik, még a nótákban is helyesen
amíg a tölgyek temetője használt „elkísérsz-e” igealak.
hulló levéllel eltemet.

(Őszi hangulat) 244 Wass Albert: Minden verse, i. m. 40. old.

200 201
 Ha majd az ősz És mindig fájnak a halk-szavú árnyak,
összegyűjt minden bánatot, s vele Kísértetes csengés: talán soh’sem látlak…
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem? (…)
mikor váratlanul, furcsa Sors-szeszélyből
Ha akkor eljössz: belehalkulunk a véghetetlen Csendbe
áld’ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út, (….)
az út, melyen menni fogsz tovább. s kísértetes árnyak halk-szavú csengése
a szívekbe fájnak:
(Ha jön az ősz) talán soh’sem látlak… talán soh’sem látlak…

Itt már kiderül, hogy ismeri a szerző az „eljössz-e?” alakot, de et- (Örök búcsúzás)
től még a strófa, „a bánattal behintett lélek” nyafogása nem változik.
Ha nemsokára sírva és zokogva
Annak a szíve százfelé szakad, majd erre jár egy árva-bús leány:
mondjátok, hogy várjon még reám.
(…) (…)
szemébe nézni nem szabad soha:
mert aki a napba néz, az megvakul. De hogyha, míg én messze-messze járok,
itt hűtlen lesz hozzám egy szép leány,
Elérhetetlen vágy száll a szívére, öreg fenyők, ti kedves, jó fenyők:
s tüzétől mintha lassan égne el,
vakult magát a lomberdőbe rejti, akkor többet ne várjatok reám.
és nem tud… nem tud… nem… soh’ sem feledni
és őszről és halálról énekel. (Szentgothárd, 1926. XI. 14.)
(Erdélyi búcsú)
(Aki a napba nézett)
Falvédőszöveg-szerű nóta. A képzelt rím miatt (leány / reám) ré-
Közhelyek és nyelvi képtelenség: „vakult magát” rejti. gies szóhasználat. Logikailag: ha a szép bús leány hűtlen lesz hozzá,
akkor nem jön többet vissza Erdélybe. Akkor viszont már a leány
Mit csináljak szegény szívemmel, nem lesz bús.
ha minden fájdalomra vérzik,
Higgyétek el nekem,
(Mit csináljak?) Hogy nincs az a szív, akinek ne fájna,

(….)

202 203
 És jaj, nekem már hány halottam volt… Ó Istenem, de szép is volna:
mert valahányszor a szívem dalolt, így őrködni valakiért
virághullás jött: virágtemetés. vizek felett az őrtoronyba’.

És a halottainkat eltemetni, (Vizek felett)

ugyebár, mindnyájunknak szenvedés?
(Virágtemetés)
Ez ifjúkori kötetének címadó verse, számos stilisztikai és nyelvi
hibával. Akárcsak több más versében, a dilettáns költőkhöz, nótafara-
gókhoz hasonlóan, úgy véli a szerző, hogy az érzelmek, gondolatok
leírását, megjelenítését helyettesítheti a „szívre” történő hivatkozás-
sal. Mennyi mindent tud a szív: nemcsak fáj, de dalol is! Ennek elle-
nére, nem mondhatjuk azt, hogy a „szív (…), akinek”. Ugyebár.
Abba még valahogyan beletörődünk, hogy valakinek „valóra
vál’” (mert ugye a kín-rímhívó a „szétzilál”), de hogy nem lehet ma-
gyar nyelven „őrködni valakiért”, az annyira biztos, mint ahogyan a
XX. századi magyar költészetben sem lehet leírni a „lelkem minden
barázdája” sort anélkül, hogy ne keltene mosolyt.
Láttam a kökénybokrot
szédült meredély omló tetején:
mily kétségbeesve kapaszkodik szegény!

Egy ország van a lelkünk mélyén, (…)

más országokkal nem határos.
Úgy épült fel a szívünk vérén Világmeredély szélére plántált árva magyarság
sok könny-falu, sok bánat-város. csonkán lelógó gyökerei közt
zord idők vihara dalol.
(…)
Véren vett ország ez az ország, (Kökénybokor)
önnön vérünket adjuk érte,
s addig fog bennünk egyre nőni, Heroikus természeti kép a magyarságról, amelyet oda ültet-
amíg telik könnyre, vérre. tek, plántáltak a világ szakadékának, meredélyének szélére. A
költői látomás szerint, a világ véget ér ott, ahova a magyarságot
(Véren vett ország) „plántálták”. Utána csak az omló szakadék következik. Ebből táp-
lálkozik a kép „kapaszkodó” hősiessége. Kapaszkodik, nehogy
Ha tudnám azt, hogy minden álmom lezuhanjon abba a mélységbe, ahol a többi nemzet van, mert
amit az élet szétzilál, azok már nem is a világon léteznek, hanem a szakadékban. Nem
Valakinek valóra vál’, más ez, mint a bújtatott felsőbbrendűségi tudat heroikus képi
és lelkem minden barázdája, megfogalmazása.
amit a sors naphosszat árkol,
neki lenne a boldogsága. Forró imákat dalolok,
(…) s letépek minden vadvirágot;
ha meghalok,

204 205
 csak az fogja tudni, hogy ki voltam, (…)
aki így látott.
Ha majd az ősz a sápadó szívekből
(Július) Könnyel törli ki felvésett neved:
Nyárasszonyom, Nyárasszonyom,
Általában úgy tudjuk, hogy a zsoltárokat szokták – nem „dalolni”, ha- mi lesz Veled?
nem – „énekelni.” Az imákat mondani szokták. Persze a „vadvirágról” le-
het és szokás dalolni, hiszen minden műdalban ott van a leszakított vadvi- (Mi lesz veled?)
rág és az, hogy „ha meghalok, csillag leszek” közfordulat. Persze, ez nem
Wass Albert, ő csak vadvirágot tépdes, miközben „imákat dalol”. A szavak- Legyen a versem egy koporsó,
nak nincs súlya és nem fontos a jelentésük sem. Csak az, amire utalnak, s legyen benne lelkemből egy darab
amire hivatkoznak. Ráadásul elvárja a szerző, hogy azonosuljunk, együtt felöltöztetve, befektetve,
érezzünk vele, megsajnáljuk, hiszen közös, nemzeti ügyről van szó. Sajnos tisztességgel eltemetve.
nincs olyan nagy nemzeti gondolat, ami miatt művészetnek tekinthet-
nénk a giccset. Az ő verseinek és számos prózai művének olvasásakor jól És a fekete koporsóra
látható, hogy a Mezőségen miként torzul el a magyar nyelv. véssék föl a halott nevét:
„Itt nyugszik a legifjabb Szerelem,
Ugyanilyen „szívet” mozgósító a Mert nem voltál velem című, (…)
vagy a Lombhullás ünnepén. Ez utóbbiban olvashatjuk: Aztán valami Istenes erőre
dobassék a világűrbe ki,
s a legelső leröppenő levél hogy végtelen legyen a temetője.
ravatalozva áll a lelkeden
Legyen belőle rakéta-hajó,
Most tekintsünk el az érzelgősséget követelő „ravatal”-tól és gon- mely a világot száguldja körül,
dolkodjunk el, hogy itt megint valamilyen helyi nyelvi leleménnyel és egyik csillagtól a másikig:
találkozunk. Valami (egy levél, akármi) rajta áll a lelkeden. Ezek sze- a szívemtől a szívedig röpül.
rint, a lélek szilárd halmazállapotú valami, amire rá lehet állni. Isme-
rünk ugyan egy köznapi szólást: „a lelkeden szárad”, vagy „ne vedd a (Koporsót küldök)
lelkedre”, de azt még nem hallottuk, hogy valaki, vagy valami a lelke-
den „állna”. A szerző mindent elkövet, hogy meghassa az olvasót. A
giccs-költők úgy vélik, hogy a meghatás legjobb eszközei, ha a sírás- A legifjabb szerelem koporsója, mint modern „rakéta-hajó”?!
ról, temetőről, lélekről, vagy szívről írnak. Igen: na, dobassék a világűrbe ki. Képzeljük el, amint a csillagok kö-
rül száguld a koporsó, benne a „lelke” egy darabja, és azt is, ahogyan
ezt megsirathatod, megérkezik a „szívemtől a szívedig”. Durr bele!
hiszen ez a legelső halott,
lelkednek első igaz bánata. Nádfödeles szívkunyhóm tetejére
Nem szégyen, hogyha sírsz. csóvát vetett az Isten.

206 207
 S mivel a szívnek tűzoltója nincsen: S amint nézte, (véletlen tán) a lelke
égett, égett menthetetlenül. tovakószált a sárguló világba:
a pásztort látta fent a kék hegyen,
(Villám) akinek érte sírt a furulyája.

Minden szívnek van egy csodakertje, Hasonlóan giccses képeket találunk az összekapcsolódó, bánatos
a kert közepében van egy palota, szívekről a Szivárvány című versben, valamint a Májusi találkozásban.
s minden palotában egy fekete szoba.
Májusi estén,
A fekete szobában Csontvázember ül. mikor a lombok holdsugárt szitálnak
Sötéten. Egyedül. s a bodza közt csalogány hegedül:
Néha a palota zsivajába, ugye rossz járni egyedül?
s a tavaszodba belehegedül.
Olyankor a szíved mélyén
Olyankor ősz lesz, vágyak, álmok ősze. soha nem csókolt csókok égnek.
Halkan peregnek, mint a levelek. Még el nem ölelt ölelések
Szívedbe mintha ezer kés hasítna: tépnek, szaggatnak szüntelen.
zokog, zokog a csontvázembered.
A csalogány azért „hegedül”, hogy rímeljen az „egyedül”. Azt
Idegen szemektől kacagással véded, még csak el tudjuk képzelni, hogy (adysan) el nem ölelt ölelések té-
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs! pik szüntelen, de hogy a szíve mélyén csókok égjenek, azzal már kar-
Mások palotáit irigykedve nézed: diológushoz kell fordulni. Sürgősen! Hasonló szimptómára utal a Fa
neki nincs! neki nincs! nem nő az égig című versben a „Gyökerükben a csend szíve lüktet”
sor. Persze, ez is érthető, hiszen minden a „Lelkem erdejében” törté-
(Szívpalota titka) nik. Ott bármi megtörténhet. Akárcsak a nótában, vagy dalban:

Követhetetlen, zavaros képek. De teljesen mindegy, hogy mit ír, Mert amikor nótává halkul
a lényeg, hogy benne legyenek a motívumok: szív, virág, zokog, vagy halálnál, csendnél csendesebben
kert, palota és fekete, ősz, pergő vágyak, álmok, levelek és az andalí- magyar mezőn a magyar bánat:
tó érzelgősség: „tavaszodba belehegedül”. Ez a belehegedül is csak ó, nem sír annál semmi szebben!
azért kellett, mert a rímhívó szó, hogy a „Csontvázember ül”. Hason-
ló motívumokra épül az A vers című költeménye is: alkony, kékes he- Olyankor drága vágyat érzel
gyek, patak, virág és az elmaradhatatlan szív, meg a lélek. Minden mindentől messze elmaradni
bús, könnyes csókokkal kezdődik, hogy a végén megtérjen a roman- s őszi szelek magyar dalába
tikus idillhez. Hasonló a Rádió című is: patak, ősz, hulló levél, aztán belehalni, belehalni…
megérkezik a versbe a „lelke”:
(Két őszi vers)

208 209
 Nemzetmozgalmi giccs. Elemei: meghatározatlan eredetű „ma-
gyar bánat”, kisajátított tér, mint „magyar mező”, sírás, halál és szép-
séges nóta. Na, meg a „csendnél csendesebben” képtelen fokozás.
Ebbe akar belehalni. Hogy miért? Mert olyan szép az őszi szelek ma-
gyar dala. Hasonló nyelvi bogáncsot rejtett el a politikai hivatkozás
köntösébe a Dalol a honvágy című versében:
(…)
Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.
egymás mellett értelmetlen képet alkotnak. Azt a szerző is tudja, hogy
nincs az őszi szélnek „rőt lombja”, és nem a szél lepi be a nyomunkat.
Akkor mégis, miért nem gondolja végig a képeket? Talán azért nem,
mert számít arra, hogy bármit ír, az együttérző „szívek” nem töpreng-
nek a szavak értelmén, se a képek művészi csiszoltságán. Az is figye-
lemre méltó teljesítmény, hogy az előbb még őszi szélről ír, aztán a
következő szakaszban egyszerre itt a tavasz:
„pillangó jár a gyöngyvirághoz”
(…)
S mégis (…)
a régi erdő húz magához.

A nóták és a dalok elvezetnek az emigrációs nemzeti tematiká- Bajor erdőkön vándorok haladnak.
hoz, a honvágyhoz, a személyes sorson keresztül az egész nemzet el- A bánathoz már egynek sincs szava.
szakítottságához, a nemzetpusztulás megkopott képeihez. Ilyen a Mi-
kor a bujdosó az Istennel beszél című verse, vagy a Dal: (Erre a helyzetleírásra jön a „darumadaras” kocsmai nótákból jól
ismert fordulat:)
(…)
Évszakra évszak, évre év. De sóhajaik ég felé repülnek,
Így vész el a magyar. (…)
Nyomára ráborul a köd s jó szél szárnyán elszállnak haza.
s belepi az avar.
(...)
Én Istenem, az idő hogy szalad! Szalárdi ház, erkélyes tornác,
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk, kakkukos óra, kandalló…
múlt és emlék: minden elmarad. a patak ma is zúg, tudom,
hallgatja a vízirigó,
Nyomunkat rendre belepi (…)
rőt lombjával az őszi szél.
(…) Szálló évek
(Sóhaj) pora vajjon245 elfödi egyszer?

Olyan ez, mintha verset írna, de nem az. Pedig hát a téma mély (…)
érzelmeket kelthetne: menekülés közben a Bajorerdőben, 1946-ban
az otthoni erdőkre gondol a szerző. Ahelyett, hogy ezt írná le, közhe-
lyes fordulatokat ismételget, és azzal sem törődik, hogy a közhelyek 245 Wass Albert: Minden verse, i. m. 92. old.

210 211
 Széljárta erdő, régi dal,
szalárdi ház, fenyves, patak,
nincs hely, hova temesselek,
nincs könnyem, hogy sirassalak.
(…)
Utánam emléket a múlt
elfutó felhővel izen…
(Olyankor felnézek az égre
és úgy fáj, úgy fáj a szivem (sic!).
(Hontalanság elégiája)
Mivel a múlt üzenetét tájszólásban hallja és a rímhívó sor arra
végződik, hogy „izen”, a rímmel is önkéntelenül kilép a magyar
nyelvből és rövid i-vel írja a szívem szavunkat. A szerkesztők is jónak
találják. De mit szólnak hozzá azok, akik nyelvi bizonytalanságban él-
nek és nem tudják eldönteni, hogy melyik a helyes? Azok majd úgy
képzelik, hogy ez a helyes és így fogják megtanulni. Hát azért az író-
nak és a szerkesztőnek is lenne felelőssége!
Hajótörött vagyok a tengeren.
Palackomat a tengerbe vetem.
Elkoptatott metaforával kezdi könnyeden lejtő, igénytelenül rí-
melő sorait, amely mögött súlyos mondanivalót szeretne kifejezni, de
annyira közhelysorokkal zárja, hogy ő maga is érzi, ezért idézőjelbe
teszi, nehogy epigonizmussal vádolják:
„Valahol szörnyű vihar lehetett…
S a viharban egy nemzet elveszett…!”
(Záróvers)
A vers 8 darab kétsoros szakaszra oszlik. Hol sikerül valamilyen
rímet találnia a sorok végére (tengeren/vetem; sorsomat/gondomat;
bánatom/átadom), hol meg nem talál rímet (neki/fölveti; istené/elé).
212
Máskor meg ilyen kínos kísérleteket olvashatunk, mint a „rátalál-
nak/egymásnak”, amelyekről már kezdő költők sem igazán állíta-
nák, hogy ezek valamilyen stilisztikai eszközök lennének. Amikor
szeretne igazán érzelmi húrokat pengető poéta lenni, átvált szenti-
mentálisra és archaikusra:
De lehet, hogy még perce jő neki,
s egy bús hullám majd egyszer fölveti.
A szentimentális kifejezésekhez ragaszkodó szerző természete-
sen érezheti úgy, hogy még a hullám is „bús”, amikor ilyen nagy dol-
gok történnek, de ismét elgondolkozhatunk azon, vajon mi szükség
olyan ódon megfogalmazásra, mint hogy a „perce jő neki”? Mi jön ne-
ki? Ilyen mesterkélt alakot már a tájnyelvben sem találunk. Még akkor
sem, ha ezt költészetként akarják eladni.
Az ifjúkori kötetekből kimaradt verseitől most nyugodtan elte-
kinthetünk. Azokat a szerző sem tartotta kötetbe valóknak. Legfel-
jebb arra jók, hogy a fenti hibák példatárát gazdagítsák. Találunk kö-
zöttük nótás giccset (Megnémultam): „Megnémultam… elszakadt a
húr, / Nem szólal lantom többé senkinek / Hanem ott bent, lelkem
sziklái közt / Halkan zúgnak tovább a vadvizek…”. Vagy (Látogatás):
„– Az élet is egy ilyen torz mese, / – dalolva visz és te dalolsz vele, //
– s egyszer mindennek el kell múlnia…/ – marad a szív lakatlan kú-
ria.” De megtaláljuk verseiben az idillikus szentimentalizmust, az ar-
chaizáló szóhasználatot (Valahol messze susognak a lombok): „De
hallga… mi ez? Vagy csak képzelődöm?” Na, meg természetesen az
olyan képzavarokat, mint amilyen az Egy emlék című versében olvas-
ható: „Valahol lent, a Küküllő partján / Halkan csobog egy rozzant,
régi gát.” Azt a szerző is tudja, hogy a gát nem csobog, csak a víz, de
így költőibbnek képzeli. Aztán belebonyolódik a „költői” képbe, azt
írja: „Szerettem volna örökre benne élni / Hogy mossanak fehérre a
habok.” A gátban szeretne örökké benne élni vagy a vízben? Aki már
látott rozzant, régi fagátat, az azt is tudja, hogy nem „fehérre mossák”
a habok, hanem tele van zöld vízinövényekkel, lerakódással. Termé-
szetesen, attól még élhetne benne a költő, akár egy gátőr. A fenti, nó-
tás giccselemekre épül a nemzetet elsirató verse is, a Magyarok dalol-
nak című.
213
 pétől hirtelen Shakespeare korabeli nyelven kezd beszélni a „szívé-
Hegedűjén a magyarnak ről” és ez annyira mesterkélten hat a mai angolul tudóknak, akárcsak
úgy zokog a magyar nóta, magyar nyelvű verseiben a mesterkélt tájszók, vagy régies kifejezé-
mint hogyha egy egész nemzet sek. „Thou knowest my heart” írja veretes XVII. századi angol nyel-
eltemetett álma volna ven, de magyarra már egyszerűen csak úgy fordították: „Atyám, szí-
(…) vembe látsz”. Úgy látszik a szív metaforájától egyszerre bekattan a
szerzőnek valamilyen régies kifejezés, elkoptatott, sablonos hangu-
Mert a magyar mindig sírhat, lat. Sajnos, amikor angolul ír rímeket, azok sem jobbak, mint a ma-
mert a magyar mindig árva, gyarok. Pédául:
akár gondol szeretőre, into the sunset, hand in hand,
akár gondol temetőre, to meet the world around the bend

akár gondol a hazára
(Debreceni Újság, 1930. június 27.)
A Minden verse című kötet végén angol és német nyelven írt ver-
seit, valamint azok magyar fordítását találjuk. Íme egy angol példa a
261. oldalon.
An Old Man’s Prayer
I am not complaining Lord,
I had a good lie, full and rich and active.
Világos, hogy itt is elírásról van szó, mint számos magyar nyelvű
versében is. Feltételezzük, hogy a szerkesztők számára sem mindegy,
hogy a szerző azt mondja: „jót hazudtam” (lie) vagy, amint Gyöngyös
Imre magyar fordításában, nagyon helyesen, kijavítja, és a szándéko-
zott „life” értelemben tolmácsolja:
Nem panaszként, Uram,
jó életem volt, tettekben is gazdag.
Ez tipikus „magyar” nyelvi félrehallás: a hand és a bend szó ma-
gánhangzói két külön fonémát alkotnak, tehát semmiképpen sem te-
kinthető rímnek. Az egyik a magyar e hanghoz, a másik a magyar é
hanghoz áll közelebb. Csak az, aki nem tanult angol hangtant, képze-
li úgy, hogy a kettő azonos.
Összegezésként megállapíthatjuk, hogy Wass Albert versei nem
gazdagították a XX. századi magyar költészetet. Verseinek színvonalát
nem említhetjük se Ady, se Kosztolányi, Babits, vagy József Attila írá-
sai mellett, de még Reményik, Mécs László, vagy Szabolcska Mihály
költeményeinek szintjét sem érik el. A helyesírási hibákhoz ragaszko-
dó kiadványokkal a kiadók egyáltalán nem tesznek jó szolgálatot
sem a tömbmagyarságnak, de különösen nem a szórványban élő ol-
vasóknak. Nem annyira a „romantikus, bús nemzeti” szemléletével
van a baj, mint inkább a dilettáns formával, a szentimentális, nótás
giccsel, amelyik nem teszi méltóvá, hogy Wass Albert költészetét a
magyar irodalom kiemelkedő alkotásai között számon tartsuk, és kü-
lönböző szavalóversenyeken vagy ünnepi rendezvényeken, mint
nagy nemzeti költőnk írásait idézzük.

Az angol eredetiben mégsem javítják ki. Hiába na, áhítatosan

tisztelik még az angol nyelvű tévedéseit is. Az is jellemző, hogy még
amikor angolul ír verset, akkor is megpróbál ódonkodni. A vers köze-

214 215
4.6 Wass Albert prózája
Ha verseinek elemzésekor azt állapítottuk meg, hogy jellegzetes vo-
nása az intertextualitás, vagyis, hogy más költők gondolatai, sorai
csengnek vissza verseiben, akkor a prózáját inkább az intratextualitás
jellemzi. Nem egy prózai vagy publicisztikai írásában elmeséli ugyan-
azt a történetet, vagy egy igen hasonló, de némileg módosított válto-
zatával találkozunk különböző írásaiban. Az is megtörténik – de az a
ritkábbik eset –, hogy megírja novellában és versben is, ha nem is tel-
jesen ugyanazt, de valami hasonlót, vagy akár publicisztikában és
versben.
Témánk szempontjából, nem annyira az inter- és intratextua-
litásra keresünk példát prózájában, ez külön elemzést igényelne –
bár szembeötlő azonosságokat fedezhetünk fel regényeiben, ame-
lyek végül elvezetnek az író archetípusainak és alaptörténeteinek a
körvonalazásához –, hanem a konfrontatív nemzeti ideogrammák és
a nemzeti (kiegészítő, önfelmentő) képzelet megjelenését elemez-
zük regényeiben.
4.6.1 1940 előtti regénye: Farkasverem
Amikor az 1930-as évek végén több kritikusa igen tehetséges fia-
tal írónak tartotta, akkor valójában még csak a Farkasverem című
könyve jelent meg. Már korán felfigyeltek rá, tehetséges prózaíróként
indult. „A legkevésbé ismert név mindezek között – írja Ligeti Ernő
Az új arcvonal című fiatal írók antológiája kapcsán a Súly alatt a pál-
ma című visszatekintésében – a Wass Alberté, aki a legtehetsége-
sebb, de akinek eddigi verskötetei inkább csak a főúri kedvtelés szü-
lötteinek tűnhettek fel.”246 A korabeli véleménnyel megegyezik Láng
Gusztáv irodalomtörténész és kritikus értékelése is, aki „horizontvál-
tó könyvnek” tekintette Wass Albert első regényét, a Farkasverem cí-
mű könyvét.247 Egyúttal nemzedéki írásnak is tartja, amennyiben „En-
nek a húszas évek végén, a harmincasok elején induló nemzedéknek
246 Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Fraternitas R.-T. Kolozsvár, (1941) 151. old. Wass Albert nevét té-
vesen Vass Albertnek írja. A családi legendárium szerint eredetileg a Vass nevet használták, de
megváltoztatták, mert a német nyelvben a szó eleji „v”-t f-nek ejtik.
247 Láng Gusztáv: Wass Albert a regényíró. Korunk, 2005. július. http://www.korunk.org
216
a műveiben tudatosul a transzszilvanizmus válsága.” Hogy itt Láng
Gusztáv a „transzszilvanizmuson” nem az eredeti három nemzet ki-
egyezésén alapuló transzilvanizmusra gondol, az kiderül az alábbiak-
ból. Érdemes bővebben idézni a gondolatmenetet, mert a látlelete
megfontolandó. „A Farkasverem egyrészt realista regény, az erdélyi
arisztokrácia életének élesen kritikus rajza, a nemzedék szociografi-
kus indíttatásának szellemében. Másrészt (vagy éppen ezért) leszá-
molás a regény azzal a transzilvanista illúzióval, hogy az erdélyi ma-
gyarság önmegőrzésének ügye képes olyan nemzeti egységet létre-
hozni, amelyben minden társadalmi csoport megtalálja a maga cse-
lekvő helyét és (pozitív) közösségi-közéleti szerepét. A Farkasverem
tanúságtétel arról, hogy az erdélyi birtokos arisztokrácia neveltetése,
idejétmúlt szereptudata, „túltenyésztettségéből” következő testi és
lelki-jellembeli dekadenciája miatt nem képes beilleszkedni egy
ilyen eszményi közösségbe, még kevésbé abban vezető szerepet vál-
lalni és eljátszani. Ha – kivételesen – mégis, akkor ez csak teljes iden-
titás- és életeszmény-változtatással képzelhető el. Az új, háború utáni
(romániai) hatalmi és gazdasági körülmények között polgárosodnia
és demokratizálódnia kell(ene), azaz magára öltenie szorgalom,
munka és takarékosság polgári erényeit, nemkülönben az ehhez
szükséges tanultsággal együtt az értelmiségi hivatástudatot, hogy e
kettős példájával népének nevelője, a megmaradásért folytatott éles
gazdasági és politikai (és nem utolsósorban nemzeti) küzdelemben
irányítója lehessen. (…) A Farkasverem realizmusa a regény elbeszé-
lésmódját és annak az olvasóval szemben támasztott elváráshorizont-
ját is meghatározza. A realista regényhagyománynak megfelelően a
történetmondás alkotja az elbeszélés gerincét; fő- és mellékszálakból
font, leírásokkal kiegészített cselekmény a regényszöveg elsődleges
jelentésszintje, ebből kell az olvasónak a fent jelzett „tanulságokat” le-
vonnia. Ehhez elengedhetetlen a történet(ek) és a szereplők közve-
tett referencialitásának elfogadása, amin azt értem, hogy bár tökéle-
tesen tisztában vagyunk a regényvilág fikcionalitásával, de lehetsé-
gesnek és valószerűnek tekintjük, az arisztotelészi poétika szellemé-
ben. Más szóval: elfogadjuk, hogy a fiktív események és jellemek ok-
sági összefüggései a való világban érvényes kauzalitásokkal azono-
sak, azokat mintegy modellszerűen leképezik. A regény művészi eré-
nyeit azon mérhetjük, hogy mennyire képes ezt elhitetni az olvasó-
217
val. A Farkasverem elhitető ereje tökéletes; környezetrajzának részlet-
hűsége, a történések következetes vonalvezetése csakugyan a »nem
történhetett másként« élményét kelti az olvasóban. Ami azért is bra-
vúr, mert mindkettő (történések és jellemek) gyakran megy el olyan
szélsőségekig, melyek már-már átlépik a valószínűség határát; a kü-
lönc, szinte perverz lelkületek és a züllés felé ellenállás nélkül sodró-
dó főszereplő ennek ellenére hiteles lesz – az író a valószerűtlenben
is képes felmutatni a valószerűséget.”
A fenti értékelésből két fontos jellemző vonást emelhetünk ki: a
realizmust és a végletes, szélsőségekig elmenő történések leírását,
amelyek ebben a művében még nem mondanak ellent egymásnak.
Láng Gusztáv ennél a műnél nem említi, de megfigyelhető a roman-
tikus, vagy néha a természeti idillre jellemző képszerkesztés is. Vi-
szont ebben a műben még minden stilisztikai eszköz alárendelődik
a realizmus eszményének, hogy önmagában hihető legyen a törté-
net, konnotációktól, külső, teoretikus belemagyarázásoktól mente-
sen jelenítse meg szereplőit. Az író még nem írja túl a képeket. Nem
magyaráz bele a történetek sodrába, és ami a legfontosabb: nem va-
lamilyen teoretikus erkölcsi példamesét akar leírni, mint a legrosz-
szabb verseiben, vagy több, elkövetkező regényében. Nem „szól ki”
állandóan, mint valami állatmeseíró a történetből, hogy „bezzeg te
vén öreg, zsugori báróné megéred a pénzedet, mert a végén megesz-
nek a saját farkasaid”, sem a fia reménytelen, körbeforgó, változtatás-
ra képtelen életét nem valamilyen „sors”-metaforaként írja le, hanem
csak egyszerűen, tényszerűen, mint amikor valaki azt mondja: igen,
ez történik ezekkel az emberekkel. A regény legnagyobb érdeme,
hogy olvasása során elfelejtjük, hogy az arisztokrácia végnapjait ol-
vassuk a Mezőségen. Emberekkel történik minden, nem „társadalmi
kategóriákkal”. Leíró módszerével az általános emberi tulajdonsá-
gokhoz közelít, és egyetértően gondolhatja bárki: ilyen élhetetlenek
vagyunk, így folyik ki kezünk közül a vagyon, saját tehetetlenségünk
miatt. Az elmondott történeten keresztül építi fel azt a következtetést,
amely végig kimondatlan marad a műben, de kialakulhat az olvasó-
ban. Így a fabulák lezáró magyarázatai helyett a mű nyitottá válik.
Nem kényszeríti az olvasót az egy és csakis egyetlen értelmezés elfo-
gadására, még arra sem tesz kísérletet, hogy a mezőségi tájat mitizál-
ja, vagy az úri foglalatosságokat, a vadászatot valamilyen romantikus,
218
sőt mitikus tevékenységnek tartsa, mint a későbbi írásaiban. Ez a
könyve közelebb áll a realista „polgári” prózához, mint verseiben be-
vallott eszményéhez: Jókai Mórhoz.
A regény – mint a legtöbb későbbi regénye – vizuális képpel kez-
dődik, egy parasztember ballag, görnyedten, mezítláb, vállán átvetett
csizmákkal, és „szlávos melódiát” énekel. Szinte filmszerűen jelenik
meg a táj és jönnek közelebb az emberek. A dombos vidék leírásá-
ban az álmos, lusta, szürke kifejezéseket használja az író. Ez a leírás
átszüremlik a szemlélődő „hosszú emberre”, aki hátát a korhadt fűz-
fának veti, és onnan nézi a tájat. Anélkül, hogy kimondaná, de aki járt
már azon a vidéken, könnyen beazonosíthatja, a Mezőségen va-
gyunk, ahol románok köszönnek románul, és a báró fogadja magya-
rul. A tájleírásban ugyan keveredik a realista távolságtartó és a ro-
mantikusan csapongó képszerkesztés, de ez utóbbi még nem uralko-
dó vonása, mint más prózai műveinek. A romantikus, lírai leíráskor a
szerző olykor az erőltetett képzavartól sem riad vissza. „A szeptembe-
ri este bronzbarna testével ráhajol a dombokra, elterül a szürkére ko-
pott legelőkön, sárga tarlók közé ékelt szántások fekete kockáin, pu-
hán, asszonyosan simul hozzájuk és barnára sült meztelen lábait be-
lógatja a tóba.” Ha szigorú, logikai úton közelítjük meg a fenti leírást,
arra gondolnánk, hogy az írónak nem volt jó szerkesztője, sem előze-
tes kritikusa. Megdöbbentő képtelenségnek tűnik a „barnára sült
meztelen lábait” tóba lógató szeptemberi este. Hangulatában viszont
érzékelhető valamilyen kiszolgáltatottság, lomhaság, idillikus termé-
szetszemlélet és a fülledt erotika. Szabédi László is kifogásolja ezeket
a képeket, és míg tartalmi szempontból jelentősnek értékeli a köny-
vet – mert „kegyetlenül szolgáltatja ki a polgár ítéletének a lehulló
mágnásosztályt hibáival és szerencsétlenségeivel” –,248 addig úgy vé-
li, hogy „az elbeszélésnek még nem mestere Wass Albert”. „Hősei
egyelőre nem a saját nyelvükön beszélnek, hanem csak a szerző reci-
tativóját fordítják párbeszédre, s ezt nem tudja hitelesebbé tenni a
sok ráaggatott ’fene’ meg ’fekete nyavalya’ se (megjegyzem, hogy kü-
lönben sem a nyavalya fekete, hanem a fene). Az sem teszi lényege-
sen naturalistábbá a regényt, hogy a kutyák jóformán három lábon
248 Szabédi László: Farkasverem. In: Pásztortűz XXI/9 (1935. május 15.), 208–209. old. Lásd még
Nagy Pál (összeállítás): Magyar író a huszadik században: Wass Albert. Erdélyi Gondolat,
Székelyudvarhely 2005. 115–117. old.
219
járnak benne, legfeljebb ízléstelenebbé, hiszen utóvégre kevés szó-
ból is ért a polgárember. Hiányzik a vízió ereje a szerző eröltetett ké-
peiből is. A melódiák vékony karjaikkal nyúlkálnak, az este lábait ló-
gatja a tóba (…) Ezeket a kifogásokat azonban csak azért emeltem,
hogy rögtön csodálkozzam: miért kell Wass Albertnek ahhoz az elő-
adó módhoz ragaszkodnia, ami tőle idegen? Miért akar ábrázolni,
amikor kitünően tud tolmácsolni. Az elmesélés éppolyan kitünő
megoldás, mint a megjelenítés. Egyébként – hangsúlyozzuk – a Far-
kasverem méltó helyet foglal el a Szépmíves Céh regényei között.”
Sajnos Wass Albert későbbi könyveiről már nem írt Szabédi, így nem
tudjuk, miként szemlélte, hogy az író szinte mindent megfogadott,
amit kritikusa tanácsolt. Ezután már többé nem igyekezett ábrázolni,
csak tolmácsolni, nem megjeleníteni akart, hanem elmesélni, nem a
realista utat követte, hanem a romantikust és megmaradt a naturalis-
ta végletes képek mellett. Későbbi műveiben az ilyen tóba láblóbáló
képek és a tájelemek felnagyítódnak, uralkodóvá válnak, hangulati,
nemzeti konnotációval telítődnek, és hatalmába keríti a képtelenség
a képet. De itt még elviselhető hangulati elem, az olvasó szinte észre
sem veszi, legfeljebb a kritikus.
Abban viszont egyáltalán nincs igaza a kritikusnak, hogy a Far-
kasverem csak azért jó, mert a hanyatló arisztokrácia képét írja le:
„mágnásai tulajdonképpen már nem is teljes értékű mágnások, de
még nem is polgárok”. Ebben már felfedezhető Szabédi korai, sema-
tikus irodalomkritikai szemlélete. Egyes mai elképzelésekkel ellen-
tétben, a sematikus társadalomszemléletre épülő műkritikát nem a
szocreál ideológusai találták ki. A realista regény mértékeként téve-
sen hitték azt, hogy a szociográfiai tartalmi megfelelés lenne az iro-
dalmi alkotás fő kritériuma. A realizmus elhitető erejének vizsgája ép-
pen az, hogy a szerző elfeledteti a szociológiai környezetet, és a sze-
replőket nem külső környezetük egyszerű bábjaiként írja le, hanem
megpróbálja belülről hitelesíteni. Ebben a regényben – akárcsak a
polgári regények többségénél – el is felejtjük, hogy egy „társadalmi
réteg”, az erdélyi arisztokrácia, „teoretikus” bukásáról lenne szó. Egy
kapzsi öregasszonyról olvasunk, aki jobban szereti a kutyáit, majd a
farkasait, mint a saját fiát. De ezt sem ilyen egyszerűen írja le, hanem
sokkal bonyolultabban. Még azon is lehetne vitatkozni, hogy az öreg-
asszony jól ismeri a fia gyengéit, aki elherdálná, elkártyázná, elinná a
220
vagyont, ha nem lenne olyan kapzsi, és jószívűen a fiára bízná a va-
gyont, odaadná, hogy „önálló életet” kezdjen vele. Tehát semmikép-
pen nem egy sematikus leírással találkozik az olvasó, hanem bonyo-
lult lelki konfliktusokkal, melyek mélyebb lélektani összefüggései-
nek elemzésére nem törekszik az író, mert már ebben a könyvében
is megfigyelhető későbbi írásainak jellemző vonása: a pergő cselek-
ményre törekvés.
Kiss Jenő, aki szintén a falumozgalmi írók táborából indult, akár-
csak Szabédi, illetve a háború után a szocialista mozgalom népi szár-
nyához tartozott, így fogalmazott a regénnyel kapcsolatosan: „És itt
most nem az a fő kérdés, hogy mennyiben regény a Wass Albert mű-
ve, hanem hogy mennyiben mezőségi regény?”249 Ő azért értékeli a
regényt, mert megfelel a Mezőség ellentmondásos képének. Az élet-
képtelen, visszahúzódó Rápolthy figurájával szembeállítja Halász Ár-
pád figuráját. „Ez a kurta-mágnás, ki cséplőgéptulajdonos és egy ösz-
sze-vissza drótozott Ford kocsin zörög mindenfelé, ez a műveletlen,
olajfoltos se nem paraszt se nem úr, ez a ravasz, össze-vissza hazudo-
zó, a becsületet pipafüstnek néző „tekintetes”, ez az ágáló pletyka-
hordozó és szolgálójával élő vidéki legényember pompásan kiegé-
szíti Rápolthyt, ketten együtt: egészen és maradéktalanul a Mezőség.
(…) Wassnak várakozáson felül sikerült megoldania ezt a rendkívül
nehéz feladatot, jó mezőségi regényt írt.” Ugyanakkor észreveszi a
könyvben megjelenő romantikus Jókai-figurát is, Zenthayt.
Azt még az olvasó előre nem tudhatta a Farkasverem idején,
hogy ebből a romantikus, méltóságteljes, de kegyetlen és hirtelen ha-
ragú – a polgári jogérzet és eszmények szerint anakronisztikus – ön-
bíráskodó arisztokratából, a vagyonát ráhagyó nagyapa alakjából lesz
Wass Albert elkövetkező regényeinek (Mire a fák megnőnek, A kas-
tély árnyékában stb.) egyik eszményített figurája, az íróhoz legköze-
lebb álló alak. Itt még a román parasztnak csak az állát töri el egy ki-
vágott almafáért. A (magyar–román) nemzeti konfrontációnak eb-
ben a regényben még mindkét érve megfogalmazódik: a román ki-
vág egy almafát, a magyar kegyetlenül önbíráskodik, mint arisztokra-
tához illik a középkorban, eltöri az állkapcsát. A román feljelenti és
249 Kiss Jenő: Farkasverem. In: Erdélyi Helikon, VIII/5. (1935) 361–364. old. Lásd még Nagy Pál: i.
m. 118–122. old.
221
bíróságra kerülnek, a fiának kell elintéznie, hogy ne büntessék meg
jobban. A magyar arisztokrata gondolkodása szerint, neki ehhez a ve-
réshez „ősi joga van”, hiszen az ő tulajdonán, birtokán, az ő parasztja
felett ő bíráskodik. A cselekedetet büntető „román törvények” fogal-
ma – amelyeket egyáltalán nem óhajt tudomásul venni Zenthay Fe-
renc, aki büszke arra, hogy nem is tud románul – még nem emelked-
nek az összerdélyi magyar igazságtalanság szimbólumává, hanem
egy, a változó világ törvényeit semmibe vevő arisztokrata furcsasága-
ként jelennek meg. A fia, aki már tudomásul veszi, hogy a korábbi ön-
bíráskodó módszerek, se a román nyelv ismeretének hiánya nem ve-
zetnek eredményre az új társadalmi helyzetben, próbálja elsimítani a
konfliktust, hogy az ne vezessen feloldhatatlan tragédiához ebben a
Mark Twain regényeit eszünkbe juttató, Arthur királyi hangulatot
árasztó jelenetben.
Igazat adhatunk Ligeti Ernőnek, aki 1941-ig igen tehetséges író-
nak tartotta Wass Albertet, és Schöpflin Aladárnak is, aki már 1935-
ben azt írta, hogy „Ez a regény a magyar irodalom általános mértéké-
vel mérve is jelentős írói képességeket mutat”.250
A szociológiai észrevételek kapcsán, annyit azért meg kell je-
gyeznünk, hogy a mezőségi régi főúri család megmaradt birtokaira
visszakullogó, az anyai kiszolgáltatottságba beletörődő ifjabbik
Rápolthy Jenő nem látta olyan illuzórikus lehetőségnek azt, hogy
Pestre költözzön, ahol mindössze kártyaadósságait növelte diákkorá-
ban. A többi család hölgyeinek pesti utazásai sem a nemzeti összebo-
rulást jelentik, mindössze szórakoztató epizódok sorozataként jelen-
nek meg a könyvben. Ebben a regényében még nem úgy véli Wass
Albert, hogy a román elnyomás ellen az egyetlen megoldás az lenne,
ha Erdélyt visszacsatolnák Magyarországhoz. Az olvasó meggyőződ-
het, hogy Rápolthy sorsán már ez sem segítene semmit: egyre jobban
csúszik le az úri vadászatoktól a falusi kiskocsmák kispoharai mellé.
Nem véletlenül jelent meg ez a könyve idegen nyelven is, a cseh ki-
adóknál és a szlovákoknál egyaránt.
250 Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom. In: Nyugat (1935), 7–12. old.
222
4.6.2 A nemzeti konfrontatív szemlélet Wass Albert 1940-
től írt prózai műveiben
Teljesen új írói korszaka következik Wass Albertnek Észak-Erdély
visszacsatolása után. Ennek az új korszaknak az egyik első írása a
Csaba című, több kiadást megért regénye, amelytől kezdve, szinte
minden írása, amelyet Magyarországon és az emigrációban írt, azo-
nos témáról szólnak: a romantikus nemzeti képzeletről, a román–ma-
gyar konfrontációról, és a megtorlásra váró sérelmek világáról.251
Ha el is fogadjuk Láng Gusztáv megállapítását, hogy a Farkasve-
rem leszámolás azzal a transzilvanista eszménnyel, amelyik szerint az
arisztokrácia vezető szerepet vállalhat Erdélyben a sajátos – tegyük
hozzá kisebbségi magyar – nemzeti egységre épülő társadalom meg-
teremtésében – bár a regényből levont elméletnek ellentmond a Vá-
sárhelyi találkozón részt vevő Wass Albert, és az 1939-ben létrehozott
„alkotói közösség” gondolata, amelynek ő akart lenni a korelnöke –,
azt azonban valóban megfigyelhetjük, hogy Wass Albert 1940-től szü-
letett regényeiben, verseiben és publicisztikáiban valóban leszámol a
transzilvanizmus eredeti elméletével. A korábbi transzilvanista (Kós
Károly, Tabéry Géza, Kuncz Aladár, vagy Kemény János nevéhez kap-
csolódó) eszményekkel való leszámolás következik. Ennek lényege
volt, hogy a három nép (magyar, román és német) erdélyi sorsközös-
ségben él és egy sajátos svájci modell kialakítása lenne a cél. Bár egy-
két utalást találunk az eredeti transzilván gondolatra, mint megvaló-
sítandó eszményre, különösen emigrációban írt életrajzában, de ez
nem jellemző prózai írásaira. Wass Albertnek az 1940-es korszaktól
kezdődő írásaiból megállapíthatjuk, hogy a Farkasverem című köny-
vében kifejtettekkel ellentétben, a romantikus „magyar” nemzeti tran-
szilván eszményhez igazodik, és ettől kezdve a nemzeti (elsősorban
magyar–román) konfrontáció írója lesz.
Láng Gusztáv ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, pedig ennek lé-
nyeges szerepe van Wass Albert műveinek 1940–1944 közötti népsze-
rűsége, és a kilencvenes évek utáni kultusza megértésében. Azt is
251 A Csaba című regényének egyik új kiadásában olvasható kiadói megjegyzés: „A könyv megje-
lenése idején a Kráter Műhely Egyesület 2000. és 2001. évi könyvkiadói tervét és működését az
NKÖM Nemzeti Kulturális Alapprogramja és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma tá-
mogatta.”
223
megfigyelhetjük az erdélyi irodalomban, hogy vannak alkotók, akik
eléggé kiegyensúlyozottan állnak helyt a nemzeti elnyomás, diktatú-
ra idején, de azonnal elveszítik józan mértéküket, visszafogottságu-
kat és a helyzet bonyolultságát megértő sokoldalúságukat, elemző ér-
zéküket, mihelyt a nyomás megszűnik: amikor bekövetkezik a „nem-
zeti” felszabadulás pillanata.
Miközben Kemény János a „helikoni gondolat” megtartására
ösztönözte a bevonuló magyarokat: „Most, amikor a felszabadulás
öröme boldogsággal tölti el szíveinket, világosan kell látnunk azt is,
hogy a helikoni gondolatot továbbra is szolgálnunk kell. Be kell bizo-
nyítanunk azt, hogy nem csak elnyomatás idején, nem csak védeke-
zésképpen, de a szabadságban is meg tudjuk őrizni, sőt el tudjuk mé-
lyíteni az elemi egységet, az írott magyar szót, a magyar közművelő-
dés szolgálatára”, addig Tamási Áron az alábbi szavakkal köszöntötte
a Kolozsvárra érkező Horthy Miklóst. „Nem csak a Hargita tért vissza
– mondja üdvözlőbeszédében Tamási –, maga Ábel is visszatért, az-
után eszébe jutott neki, hogy támadást csináljon. Minden terület visz-
szatérte a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor
eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, Dél-Erdély különösen nem
tért vissza. Akkor azt mondom, Amerikát nem bánjuk még, Dél-Er-
délyt azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolko-
dott és az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, együtt
szenvedett a Hargitán és meg fogja mondani neki, hogy most már ide
Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, és őt fel akarják kérni arra, hogy
(…) mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar
impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk, hiszen az igazsá-
got is meg lehet szokni.”252
Ez történt Wass Alberttel is 1940-ben. Felszabadult a román el-
nyomás, ellenőrzés, cenzúra alól. Az újonnan bevezetett magyar
rendőrállamot már észre sem vette, mert azzal nemzeti szemlélete
megegyezett. Más példákat is említhetnénk, de most elégedjünk
meg, ha arra hivatkozunk, hogy érdemes összehasonlítani például
Bözödi György Székely Bánja (1938) című írását a negyvenes évek-
ben írt publicisztikáival, irodalomkritikai fejtegetéseivel. Ez utóbbi-
252 HL hangszalagtár VH 5-6. Részletek a Kossuth rádió műsoraiból: Horthy bevonulásának előké-
szítése. i. m.
224
ban keverednek a tényszerű megállapítások a most már nyíltan
megfogalmazott nemzeti elfogultsággal. Egy példa. A hazatért erdé-
lyi irodalom című írásában,253 akárcsak Ligeti Ernő a Súly alatt a pál-
ma című összefoglalásában, az erdélyi írókat elmarasztalja abban,
hogy az üzleti szempontok miatt a pesti könyvkereskedők elvárásai
szerint kezdtek írni. „A kirándulások kedvenc helye a mítosz és ro-
mantika jótékony felhőjével körülburkolt Hargita volt, ahova az írók
kitelepedtek hőseikkel együtt”– írja. Többek között Kemény János is
megemlíti 1949-ben írt Önéletrajzában, hogy „Budapest szívta fel,
vagy hallgattatta el az erdélyi írót (…) Kritika pedig nem volt úgyszól-
ván semmi. Ez az állapot csupán a dilettantizmusnak, a hozzá-nem-
értésnek kedvezett (…) És még egy más veszedelme is volt akkor a
dilettantizmuson kívül az irodalomnak, az pedig az volt, hogy az ak-
kori hivatalos magyar körök nem értettek az irodalomhoz, s e mel-
lett olyan konzervatív, retrográd álláspontot képviseltek, amely ha
közvéleménnyé tudott volna lenni, hosszú időkre tönkre tette volna
az irodalmi ízlést és a tényleges íróknak alaposan elvette volna a
munkakedvét.”254 Sajnos, amint a mai irodalmi kultuszokat látjuk,
Kemény aggodalmai valóra váltak. De idézzünk még egy Kemény
János-megállapítást: „Néhány egészen fiatal író ugyanis káros befo-
lyás alá kerülve kétségbe vonta az írói szervezetünk múltját, aminek
lényege az volt, hogy nem akarták vállalni továbbra a zsidó szárma-
zású írókkal a közösséget. Ekkor azonban hatalmas többséggel
szembefordultunk velük és határozottan kimondtuk, hogy teljes
egészében vállaljuk a Helikon múltját, mindazokat az írókat, akikkel
a múltban közösséget vállaltunk, továbbá, hogy nem kívánunk ma-
gatartásunkon semmit sem változtatni és továbbra is vállaljuk a kö-
zösséget eddigi munkatársainkkal.” Bár Kemény János ebben az írá-
sában igen óvatosan fogalmaz, neveket „a konzervatív Gyallay Do-
mokoson” kívül nem említ, elég a Bözödi-cikkből idéznünk, hogy
megértsük a szembenálló, kétféle „transzilván” szemléletet, amely
aztán nemcsak nemzedéki, de elsősorban szemléleti választóvonal-
lá vált az erdélyi irodalomban. „A transzilvanizmus jegyében műkö-
dő és gyűlésező Erdélyi Helikon írói csoport összejövetelein egy-
253 Magyar élet, 1940. V. évf. 12. december, 6–9. old.
254 PIM Kemény János hagyaték, 236. doboz.
225
más mellett ült a megújhodott nemzeti Magyarország volt külügymi-
nisztere [utalás gróf Bánffy Miklósra – Á. V.] a volt vörös népbiztos-
sal (Kádár Imrét tartották ilyennek)255, ami kétségkívül épületes lát-
vány volt, de a szemlélőt mindig gondolatba ejtette, és nem rajong-
tak az ilyen együttesért azok sem, akik a kisebbségi magyarság egy
táborba való tömörülését óhajtották. Mert nem lehet tudni, hogy itt
melyik eszme üli diadalát, vagy melyik készül a győzelmet elnyerni.
A transzilvanizmus tehát közös borító volt mindenki számára és vé-
delmet nyújtott annak, aki alája húzódott, de hamarosan közös ve-
szedelemmé változott (…) az egész magyar népcsoportra (…)
Álliberális, szabadkőműves nemzetköziek nagy csoportja
húzódott meg és végezte leplezett tevékenységét a magyar
gondolatnak ismert transzilvanizmus leple alatt és a jámbor
erdélyi magyar egyszer csak arra döbbent, hogy olyan társa-
dalmi és politikai célok húzódnak meg az ártatlannak vélt
jelszó mögött, amelyek az ő gondolkodásától távol állanak. A
magyarság mentségére érdekes volna kimutatni, hogy a transzil-
vanisták és a helikoni csoport tagjai közül hány volt tényleg magyar
és hányukat éri utol most a zsidótörvény (…) A székely írót és a
ki sem keresztelkedett zsidó írót egy napon sem lehet emlegetni,
mégis egyformán »erdélyi írók« voltak(…) Legszembetűnőbben az
élelmes, nem egészen keresztény pesti kiadójuk aknázta ki ezt a kö-
rülményt: sorozatába betette egy székely író könyvét, melléje öt-hat
nemzetközi szemetet és az egészet az »erdélyi irodalom« nimbuszá-
val sózta az Erdélyt fájlaló vevő nyakába. A transzilvanizmus végül
bizalmatlanságot keltett maga iránt, nem lehet csodálkozni, ha a fia-
tal erdélyi írónemzedék, amely az öregebbek után mintegy tíz évvel
indult el pályáján, legelső szárnybontogatásakor kijelentette, hogy a
transzilvanizmust nem érti és semmi közösséget nem vállal vele.
Hogy nem érti, azt azért mondta udvariasan, mert nagyon is jól ér-
tette és látta, hogy tulajdonképpen micsoda.” Ez tiszta beszéd. Bár
Bözödi nevét nem találjuk az 1939-ben a Wass-kúriában megtartott
irodalmi találkozóról szóló csendőrségi jelentésben,256 sem a Ma-
gyar Csillagban kiadott közös nyilatkozat aláírói között nem szere-
255 Lásd Olosz Lajossal készült interjút a PIM hangszalagtárában.
256 W. Kovács András: Kiegészítés a Wass Albert dossziéhoz. In Korunk 2005. július, i. m.
226
pel,257 de említi Ligeti a Független Újság című lapban írt cikkében,
1939-ben. Térjünk vissza még egy kissé Bözödi Györgyhöz, aki ezek
után természetes, hogy az Egyedül vagyunk erdélyi munkatársa lesz,
amelyben több könyvről is ír kritikát, így Wass Albertnek A titokza-
tos őzbak című művéről is, amelyben legnagyobb meglepetésünkre,
megértően szemléli, hogy az írónak „a mezőségi dombok, tavak, ná-
dasok világa érzelmességre hangolta a lelkét (…) ez a líraiság köz-
ponti helyet kap” és azt is elnézi neki, hogy „sorsát meghatározó túl-
feszített érzékenység mellett a másik sorsdöntő körülmény is
magábazárkózásra, a természetbe való menekülésre kényszeríti. A
román uralom idegen világa jelenti a valóságot gyermeki életében,
minduntalan ebbe ütközik bele, ha az emberi társadalom forgatagá-
ba kerül.” Aztán az is kiderül, hogy mégis van valamilyen „erdélyi lel-
kület”, amiről ily módon elmélkedik. „A valóság elől való menekülés
tehát az üldözött magyar lelkiség mentését is jelenti, de Wass Albert-
nél ez a vonás sohasem csap át irredentizmusba, vagy fajgyűlöletbe,
hanem a sajátos erdélyi lelkület kifejezésévé válik. A politikai román-
ság a maga mohó túlzásaival, szélsőségességével és korruptságával
az ösztönös ellenszenvet és gyűlöletet váltja ki belőle, ez a magatar-
tás azonban nem a magyar gyűlölete a román iránt, hanem az ember
gyűlölete az embertelenséggel szemben.” A természetbe menekült
hős megtalálja a harmóniát, és ott még nemzeti ellentétek sincse-
nek. Erre példa Mosule, a havasi román alakja. „Ez a vonás is hozzá-
257 A magára talált Erdély szava, Erdély új írói közösségének nyilatkozata. Magyar Csillag, 1942.
november 1. II. évf. 11. szám, 291. old. Ebben többek között azt olvashatjuk: „Az erdélyi magyar-
ság meggyőződésünk szerint, csak tagja az egyetlen, örök, megoszthatatlan magyar testnek,
élete a magyar államiság keretein kívül számunkra elképzelhetetlen. Az államiság azonban ön-
magában nem teljesen kielégítő kezesség egy nép boldogulására, szükséges még az eleven né-
pi erők felszabadulása is.” stb. Aláírók: Asztalos István, Derzsi Sándor, Gagyi László, Hegyi End-
re, Horváth Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Parajdi Incze Lajos,
Szabédi László, Szabó Lajos, Szenczei László, Varró Dezső, Wass Albert. Lád még Asztalos Ist-
ván: Levél egy régi munkatársamnak című cikkét, amelyben a következőket olvashatjuk: „Jo-
gosnak érzem a polgári és népi irodalom elválasztását. Mivel a polgári irodalmunk gyökérte-
len – hiszen gyökeres magyar polgárságunk még ma sincs – idegen, főleg nyugati szelektől
frissült s próbált megszépülni, népi irodalmunk meg gyökere tudatában magyar ízeket szívott
s nőtt meg sok árnyék dacára.” In: Magyar Csillag, 1942. aug. 1. II. évf. 8. 77–82. old. Vagy: „Asz-
talos István a tegnap megjelent nálunk (…) és azt akarta, hogy bontsuk fel békésen szerződé-
sünket, mert ő a Magyar Életnél, azaz Püskiéknél szeretné megjelentetni könyveit, ott, ahol ba-
rátai és küzdőtársai tömörülnek.” Illés Endre levele Kovács Lászlóhoz, Budapest, 1943. április
15. In: A Helikon az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Közzéteszi Marosi Ildi-
kó, Kriterion, Bukarest, 1979. II. köt 291–292. old.
227
tartozik a mezőségi ember lelkiségéhez, éppen úgy, mint a lankás
dombok és susogó nádasok.” Bár meg is bírálja, és észrevételei saj-
nos több Wass Albert-könyvre érvényesek, de megállapítja, hogy
„Wass Albert új könyve a fiatal erdélyi nemzedék értékes termékei
közé tartozik”.258 Érdemes felsorolni a kifogásait is: „A könyv szerke-
zeti egységének kárára van, hogy önálló novellaszerű fejezetekből
áll, ezt azonban enyhíti a könyvön végigvonuló egységes szemlélet
és hangulat. Az élet értelméről felbukkanó elmélkedések túl maga-
sak a gyermek szájából, az író szájából pedig túlságosan naivan hat-
nak.”
Hasonló stilisztikai bírálatot fogalmaz meg Kádár Erzsébet is. „Az
író – írja Kádár Erzsébet a Csaba című regényéről – a gyerekkönyvek
könnyen olvasható illusztrációinak szűk szókincsével beszél. Az élet
értelmetlensége, sűrűje, fülledtsége hiányzik a regényből, a telítettség,
a titkos áramok. Nagyon szelíd hősök között járunk; mintha engedel-
mes kenyérbélből gyúrták volna őket, soha nem lázadnak fel teremtő-
jük ellen. Titoktalan emberek, köztük nem érhet meglepetés, akár a
sakkjátszmában, amelyet önmagunk ellen játszunk. (…) Egy-két feje-
zettel mindig előre sejtjük mi történik a Csaba hőseivel. Dickens vilá-
ga ilyen gondosan megművelt, gereblyézett kerti zöld. De Wass Albert
nem ismeri a szelíd, tiszta dickensi bájt, regénye túlnyesett, klorofil-
szegény. A Csaba erőtlenebb, mint az első regénye, a Farkasverem. Ez
széteső volt, aránytalan, megbillenő tömegű, helyenként görcsös, má-
sutt szakadozott, de alakjai hosszú ijesztő árnyékokat vetettek. Arány-
talan tömegek és laza inak – ezen rokkant meg helyenkint a Farkasve-
rem. (…) A Csabában feszes szerkezettel ellensúlyozza. De ez még
nem gyógyulás, csak a tünetek leplezése. (…) Wass Albert betegszoba
világítást teremtett, hangját halkra fogta, a fényeket tompította. Fátyo-
los hangulataival olyan az egész írás, mint egy regény háttere, amely-
ből észrevétlenül kisétált a hős. (…) Ezzel a regénnyel talán nem jutott
előbbre Wass Albert. (…) De mennyire író írta! Tamási Áron hangja
mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből.”259
Egy évvel később, már egészen másként látja a novellaíró és kriti-
kus. „Nézzünk egyszer a Nyírő-titok arcába – írja Kádár Erzsébet. – Mi-
258 Bözödi György: Wass Albert: A titokzatos őzbak. In: Egyedül vagyunk, 1941. november, 3. old.
259 Kádár Erzsébet: CSABA Wass Albert regénye – Révai. In: Nyugat 1940. nov. 516–517. old.
228
ért olyan népszerű ez az író? A kor nagy kérdéseire felel talán? Szoron-
gásainkat tudja feloldani? Olyan mondanivalója van, melyre feltétlenül
figyelni kell? Nem. A valóság egyszerűbb. Minden, ami szép, nagy ősi, –
nála olcsón, tetszetősen, kicsi adagokban kapható. Milyen titokzatos a
halál, milyen félelmetes az élet, milyen ősi a havas, milyen rejtélyesen is-
merős az állati lét, – Nyírőnél mindez érthető, megfogható, görögtűz-
ben kigyulladó, hatásosan csattanó. Az ő havasa nem egyszer olyan ko-
moly kereskedelmi árucikk, mint egy fenyőfürdő tabletta.” Tamásiról is
jól látja Kádár Erzsébet, hogy igazi műfaja nem a regény, hanem a no-
vella. Ugyanakkor teljesen megváltozik Wass Albertről alkotott képe.
„Ahányszor még regénnyel próbálkozott [Tamási – Á. V.]: ebből a pró-
bálkozásból a testes műfaj mindig kissé ösztövér, hajszolt patakként fu-
tott meg. (…) A regény készülődött, gyürkőzött, s végül néhány jelkép-
ben elillant. (…) Wass Albert tája a Mezőség, egészen másfajta táj, mint
Tamási izgatott világteremtése vagy Úz Bence havasai. (…) Wass Albert
apró zörejekre érzékeny hallással figyeli a világot, az évszakok öltögető
munkája fölé hajol, a hangulatok tükre alatt látja a mélyvízi életet is, a
vadász éberségével ismeri tájait, a természetben a vad és az ember nyo-
mát, s a természet hatalmát az emberen. (…) Szép és meleghangú írás
Wass Albert új könyve. (…) A hatásgyújtó eszközöket sorra elveti, mind
fegyvertelenebbül áll szembe feladatával. Első regényében a furcsát, a
különöst, a hazai táj kísértetjárta zúgait, néhány görcsbe rándult embe-
ri életet vetített elénk. Második regénye, a Csaba a hétköznapi, szívós,
dísztelen heroizmus éneke volt. A Titokzatos őzbakban még anyagtala-
nabb. Lírai regény, történetek egy ember életéből, – csattanók, fordulat,
s gyakran már hősök nélkül. (…) A tiszta hangra törekszik, a próza ab-
szolút zenéjére, olyan zenére, melyben nem dallamok íve feszül, de a
hang nemessége oldja fel s közli az írót és mondanivalóját.”260
Érthetetlen mi történt Kádár Erzsébet ízlésével egy év alatt. A leg-
hamisabban az utolsó mondat vége jelzi: „a hang nemessége oldja fel
az írót és a mondanivalóját”. Miben oldja fel?
Idézzünk néhány gondolatot a Csaba című könyvből.
„Kattogtak a kerekek, egyhangú, érzéketlen ritmust, s zajban né-
ha halk mondatok estek.
260 Kádár Erzsébet: Három erdélyi író, Nyírő József, Tamási Áron, Wass Albert új könyvei. In: Nyu-
gat. 1941. Augusztus 1. 556–559. old.
229
 – A román csapatok Budapesten vannak…
– Párizsban megkötötték véglegesen a békét…
Aki nem teszi le az esküt… mehet…
A földeket elveszik…
Réthi Lajost a fellegvárba zárták… meg is botozták…
Ambrus Kálmánt családjával együtt megölték a mócok…
Éjjel gyújtották rájuk a házat…
Be kell adni a vadászfegyvereket… vajon miért?” (27. o.)
A történet egy vegyes lakosságú faluban, Mórucon történik, ma-
gyar úr és románok. Házkutatás, vágják az erdőjüket az idegenek.
Földosztás, csak kétszáz holdat hagynak a magyar úrnak. A történet
ismétlődik: egy másik helyen, Mezőgöcsön, egy tanyán lakik a nagy-
apó és nagyanyó, akiket a gyerek meglátogat. Patriarchális, nemzeti
arisztokrata képe: vasárnap délelőtt jöttek ügyes-bajos dolgaikkal a
parasztok, megálltak a tornác alatt. „Nagyapó a tornácon állott. Bólo-
gatott az embereknek, néha beleszólt beszédjükbe, tanácsokat adott,
segített rajtuk ezzel-azzal s mikor hálálkodva búcsúzni kezdtek, bölcs
és szomorú mosollyal a szája körül ezeket mondta nekik.
– Lássátok, hogyan pusztul a világ? Az emberek a gonoszság út-
ján járnak, ravaszsággal, gyűlölettel akarnak segíteni magukon, s
mind rombolásba mennek. Mert csak az igazság s a jóindulat viszi
előre az embert, bizony, csak az igazság, a becsület s az egymás irán-
ti jóindulat. (45. o.)
Leírás helyett elmélkedések és példabeszédek gyűjteményévé
válik a könyv. A hős példája Csaba királyfi, aki a monda szerint: „ösz-
szegyűjtötte a megmaradt hunokat s elhozta ide, Erdélybe (…) meg-
tanította őket békésen, egy helyben élni. (…) De sok ellensége volt
így is a kicsi Hunországnak. Rátörtek idegen népek, rabolták, foszto-
gatták, alig győzte Csaba királyfi megvédeni népét. S ekkor elhatároz-
ta, hogy visszamegyen az őshazába és segítséget hoz.” (48. o.)
Archaizáló történethez, archaizáló nyelv illik, gondolta a szerző.
Pedig a főhős, Fileki Ferkó nem archaikus környezetben él, hanem
bekerül a kolozsvári református kollégiumba, mint annak idején
Wass Albert is. A kollégiumi életről hasonló történetet olvashatunk,
mint más regényeiben is. Az otthoni élet nem úgy alakul, ahogyan az
eszmények megkövetelnék.
230
„Farkas úr (…) eladott a gabonásból előbb tíz mázsa búzát. Aztán
újra tízet. Vaszilika, a béres, besúgta Vén Gyurinak, Vén Gyuri Márton
úrnak s Farkas úr repült. A kulcsok Vén Gyurihoz vándoroltak, majd
Vaszilikához. (…) A Mezőség lassú üteme őrölte tovább az időt. Vala-
mi a múltból összeomlott, de csak úgy fokozatosan, robajtalanul,
mintha homokból lett volna. Az emberek újra lecsillapultak, elteltek
a nagy idők, mindenki igyekezett vissza a rendbe. Csak éppen a bir-
tokok megapadtak, üresen álltak hosszú uradalmi istállók, s öreg ud-
varházak előtt az utakat belepte a fű. (…) Néhány vadászfegyver visz-
szakerült a régi helyére, olyanoké, akik nagyon utánajártak. S újra
megkezdődtek a vadászatok. Az urak újra összegyűltek vidám vacso-
rákra, a léhaság, tréfa visszatért, lomha kedélyek belesüppedtek újra
a mindennapi súlytalanság megszokott rendjébe, hiszen tulajdon-
képpen nem is történt semmi. Csak a hivatalokban románul beszél-
tek s a jövedelem apadt, az adósság nőtt. (…) Ki bánta azt, hogy itt-ott
megszűnt egy-egy iskola. Megsóhajtgatták, de nyúl és róka volt elég s
hangos vadászvacsorákon együtt nevettek régi vicceken az újdonsült
urakkal.” (56. o.)
Wass Albert regényeiben alapvető sérelemként jelenik meg,
hogy a vadászfegyvereket elvették még a magyar uraktól is, mert nem
tartották őket eléggé megbízhatóknak. Egyes regényeiben aztán „ro-
mán kapcsolataik, vagy lefizetések árán” visszakapják egyesek, má-
sok nem. Ebben a regényben visszakapták egyesek, és tovább va-
dásztak, mintha nem lett volna Erdély nagy tragédiája. Ezután egy-
szerre következik a nemzeti konfliktus, a román bíró, Dumitru kér-
vényt íratott a román tanítóval, hogy a magyar földesúr erdőjére
szüksége van a szegényeknek. A románok, Gligorás vezetésével kez-
dik vágni az erdőt. A földesúr megtiltja, és nem mernek szembeszáll-
ni a földesúrral. Az egyetlen szembeszegülő, aki törvényesen jár el,
hiszen a földesúr nem a törvényszéken támadta meg az egyoldalú ha-
tározatot, csak egyszerűen önkényesen semmibe vette, önhatalmú-
lag intézkedik, akárcsak a Farkasveremben, megkötözi Gligorást, sér-
tegeti. Egyedül hadakozik a román falusiakkal. Itt még romantikus ki-
béküléssel folytatódik: a földesúr kimenti a megáradt folyóból a
„primár”, a megyei elöljáró gyerekét. Ezt követi a tanulság: „Valahogy
mégis megokosodott a világ, megcsendesedett. Az emberek ráismer-
tek az élet rendjére, hogy akik együtt kell éljenek ezen a földön, azok
231
között békességnek kell lenni. Hogy a föld egymáshoz fűzi az embe-
reket, s közös kötélen vonszoljuk valamennyien a sorsot.” (70. o.)
Aztán meghal Nagyapó és Nagyanyó, lassan mindent belep a
gyom. És elkezdődnek a teoretikus viták, „hosszú orrú, nyurga zsidó-
fiú, a Korn Izsó fia, a fűszeresé” „Tóni, a beesett mellű nyurga zsidó-
fiú viszi a szót” a munkásnyomorról. A főszereplő nem hiszi. Szerin-
te azért vannak nyomorban, mert „magyarok”. A zsidó fiú tiltakozik.
Szerinte a munkások kommunisták. A kolozsvári házat eladják egy
román ügyvédnek, Muresan Valernak. A főhős nem érzi jól magát a
kolozsvári magyar szalonokban, ahol léha tréfákon szórakoznak.
„Kint, a szalonon kívül sok ezer ember küzd és izzad, imádkozik és
pusztul, káromkodik és izmait feszíti (…) öklöt emel és a porban csú-
szik, mert élni akar! Fertelmes fekélyei vannak a világnak és itt senki
se látja. (…) Omlik be a pince, mállik az alapzat, a pádimentum bedűl
s ezek járják vakon a lepke-táncot. Ki van itt magyar?”(87. o.) „Haldok-
lik Erdély. Nagyon beteg és külországi bölcs doktorok nem tudnak
segíteni rajta” (89. o.) – vonja le a következtetést a szerző.
A könyv stílusára jellemző, hogy román szavak keverednek a ma-
gyarral, a dombhátat „Dosz”-nak (románul hátat jelent) nevezik, vagy:
„Egy délután, szép napos időben nekiindul a lunkának”. (99. o.)
A román tanítónő, aki Mórucra kerül Besztercéről, a befogadó
román nemzetpolitika megtestesítője. „Mikor mint tanítónő Mórucra
került, már tisztában volt vele, hogy Erdélyben sokféle népek laknak
a románokon kívül. Magyarok, szászok, zsidók, örmények. Még sok
helyen a maguk zárt társadalmi életét élik, és saját nyelvüket beszélik.
Általában derék népek valamennyien, és néhány év alatt majd szép
csendesen ők is beolvadnak az egységes román társadalomba.” (105.
o.) A román tanítónő szemléletében még teljes a békesség a romá-
nok és magyarok között, Budapestet is hallgatja, cigányzene szól. Az-
tán újabb kép, Jonica és a román őrmester halat fognak, puskával lő-
nek a csukára. Aztán ismét az elkobzott fegyver története, de most
más módon. A baráti román társaságban van egy román írnok, aki
megírja Fileki helyett a puskaengedély-kérelmet, de nem engedélye-
zik, mert a kisebbségieknek nem lehet fegyverük. Megjelenik a „fel-
kapaszkodott” zsidó típusa is:
„Lisztesre borotvált pufók ábrázat, kölnivíz-szag, lesimított gön-
dör haj, pomádé. Meghajlanak.
232
– Fileki.
– Reich.
Nyirkos tapintású puha kezet érez a tenyerében, szinte utálat
megszorítani. Sietve engedi el.” (137. o.)
Aztán „férfias kézfogás” következik Bandi bácsival, amiből levon-
ja a következtetést: „Derék ember ez a Bandi bácsi, nagyon derék
ember… csak… csak éppen kár, hogy az egyik lábát túl feledte az idő
másik partján, a jó békevilágban.” (138. o.) Itt már megjelenik annak
az elméletnek a csírája, amelyre aztán a szerző más könyveiben is
utal, és eredete feltehetően Szekfű Gyula Három nemzedék című
könyvére vezethető vissza. Ennek a kritikának a lényege, hogy a XIX.
század végi magyar társadalom legnagyobb hibája a nemzeti libera-
lizmus volt. Ez tette lehetővé a kisebbségek és főként a zsidók korlát-
lan behatolását a magyar társadalom nemzeti keretei közé.
A 139. oldalon elkezdődnek az alacsony színvonalú nemzetiségi
eszmecserék.
„– Én szeretem a magyarokat – mondja Anuca hirtelen (…) – de
vajjon (sic!) te is szereted-e a románokat?
– Én minden embert szeretek – vallja Ferkó felemelelt fejjel (…)
– minden embert, aki tisztességes, becsületes, békeszerető, talpig
ember. A gonoszok közül csak azt tudom szeretni, amelyik sze-
gény és nyomorult, amelyik szomorú, vagy üldözött, kivert,
mint a gazdátlan kutya. Az olyan lehet akármilyen hitvány, mégis
szeretem… nem tudom miért…” Érdekes, talán felsőbbrendűségi
szemlélet, hogy az arisztokrata megbocsát a legyőzöttnek, alázkod-
jon meg a lába előtt és akkor szereti a szegényt, az üldözöttet. De ha-
marosan megjelenik a negatív kategória is.
Előbb egy írói trükk következik: az író a másik tábor szájába ad-
ja a saját véleményét. Ezúttal nem a gyűlöletről, hanem a magyarok
dicséretéről elmélkedik. „A magyarok jók, mondja Anuca.” (140. o.)
„Szegény Anuca, még a magyarokat is hajlandó szeretni miatta, ezt az
érthetetlen konok fajtát, amelyik mindent eltűr s nem dühöng, nem
acsarkodik, nem követel jogokat magának, nem rejteget fegyvert,
nem dobál bombákat, nem készít lázadást, semmit sem csinál. Csak
szomorú. Csak hallgat és tűr és szomorú. (…) Ha arcul ütik, ha elve-
szik a földjét, ha porig alázzák, akkor is szomorú, mindig szomorú.
(…) Ó, dühítő, komisz szomorúság ez! Meg kell vadulni tőle (…) Gyil-
233
koljanak, raboljanak, verekedjenek, hogy lehessen tiszta szívből gyű-
lölni legalább őket! (…) Most már ott tart, hogy még a magyarokat is
hajlandó szeretni, ezt a gyűlöletes, makacs szomorúságot. (…) Jaj,
csak ne szeretné ennyire ezt az elfaragott, durva mongol arcot, gú-
nyos szájat, mely keskeny és lefelé görbülő”.
A fenti gondolatmenet tökéletesen megfelel a románság önma-
gáról állított – évszázadok óta tűrő, szenvedő nép – nemzeti képze-
letre épülő mítoszainak, csak most a magyarokra vonatkozik. A leírás
attól válik erőltetetté, mesterkéltté, hihetetlenné, hogy az író meggyő-
zőbbnek találta, ha a magyarok ártatlanságát egy román szereplővel
mondatja el. A magyarok jók, mert nem követelőznek, nem robban-
tanak, pedig ezt kellene tenniük, hogy gyűlöljék őket a románok. A
románok nem gyűlölhetik, mert nem követnek el semmi olyat, ami
maga után vonná a gyűlöletet. Ebből következően a románoknak sze-
retniük kellene a béketűrő magyarokat. A románok viszont olyan el-
vetemültek, hogy ennek ellenére sem szeretik, gyűlölik a „durva”
mongol arcú magyarokat. A román tanítónő a kivétel, aki a felvázolt
román nemzeti szillogizmus ellenére, mégis szereti a főhőst.
Hasonló, teóriákhoz erőltetett a felkapaszkodott zsidóval a talál-
kozása is. Az ellenszenves Reichról – aki még a határozott magyar
gesztusvilágba, az erőteljes kézfogás ritusába sem tud beilleszkedni –
megtudjuk, hogy nem igazi úr, hanem csak a falusi zsidó boltos fia.
Érdekes, hogy az úrfi sohasem találkozott vele előzőleg, pedig egy fa-
luban éltek. Rejtélyes módon, csak felnőttként mutatkoznak be egy-
másnak, és máris ellenszenvvel közeledik. „Ki törődik egy rozzant kis
zsidóval (…) A fiú, az más. Az kinőtt a faluból, túlnőtt a falun. Iskolát
végzett Kolozsváron, Bukarestben is járt, sok mindent látott.” Reich
apjának a leírása szintén a többi műveiben is megjelenő sztereotípi-
ára épül: „a vörösszakállú kis öreg zsidó áll a pult mögött”. Megint
a természetellenes, ócska trükk: az öreggel mondatja ki, hogy a fia
szélhámos. „A fiára gondol napok óta már (…) Mert szélhámos, tiszta
szélhámos. Akkorákat hazudik, hogy a föld szinte megszakad alatta,
úgy szédíti ezt a Kató kisasszonyt. De mit akar vele, az Istenért? Csak
nem gondolja, hogy hozzáadják? Azt a büszke lányt az uri szülei? Egy
zsidó klapechez? Mert az, mégha szászszor szélhámos is, közönsé-
ges zsidó klapec, semmi más.” (148. o.) Maga a stílus árulja el, hogy
nem az öreg beszél a szövegben, hanem a gőgös arisztokrata. Az
234
öreg zsidó szájában igen hihetetlenül hangzik a „zsidó klapec” kifeje-
zés. Ez olyan, mintha az erdélyi magyar nevezné magát „bozgornak”.
A fiú a legsötétebb színben tűnik fel, éjszaka meg akarja lopni az öre-
get, erre az öreg kitagadja: „Takarodj innét! Piszok! Gazember! Disz-
nó! Disznó! (…) Hordd el magad! (…) A fiú közelebb jön. Most nem
elegáns, nem fínom, nem úr. Durva az arca, mint egy betörőnek, ap-
rók a szemei, az álla előreugrik. Gonosz arc, komisz arc.” (149. o.)
Ugyanez a történet jelenik meg az Antikrisztus és a pásztorok című
könyvében. Aztán megint a trükk, a fiú saját szavaival szidja önmagát.
„Ittam, disznó vagyok, mit akarsz még! Loptam, raboltam, tessék, csi-
nálj, amit akarsz! De fösvény disznó vagy, most legalább tudod, hogy
mi vagy!” (150. o.) Ilyenek a zsidók, amikor kedélyesen beszélgetnek,
képzeli az író, és hívei el is hiszik neki.
Jellemző, hogy az egyetemet végzett főhős is tájszólásban be-
szél: „hitvány szolga az olyan, amelyik csak a fizetést követeli, de a
dolgát elmulassza!” (A könyvtári könyvben egy olvasó kijavította:
„elmulasztja”. A kiadvány tele sajtóhibával, elválasztási hibával, fél-
regépeléssel.)
Aztán következnek a magyar kisebbségi alapsérelmek: a vonaton
nem lehet a kalauzzal magyarul beszélni csak románul, nem lehet
használni a magyar helységneveket, Cluj helyett Kolozsvárt stb. A fel-
sorolt sérelmek elveszítik súlyukat, mert összekeverednek a reális és
irreális elemek. A teoretikus antiszemitizmus tovább folyatódik: a zsi-
dók nem állnak a magyarok mellé a kisebbségi harcban. Ez így álta-
lános érvényű megállapításként hamisítás. Számtalan példát hoztak
fel ennek ellenkezőjére az erdélyi kisebbségi történelemből, kezdve
Hegedűs Nándortól, az Országos Magyar Párt parlamenti képviselő-
jétől, egészen Ligeti Ernőig. Wass Albert mégis úgy látja: „Korn Izsó
régi, megkopott cégtáblája helyén élénk színekben pompázik az új
és ez áll rajta: Anton Corn delicatese.” A magyarok pénzt kérnek tőle
kölcsön a magyar iskolára, de a zsidó elzárkózik. „Hát… csak azt aka-
rom mondani, barátom, hogy rám most igazán ne számíts, annyi gon-
dom van magamnak is.” (177. o.) A nem-segítő zsidó sztereotípiája je-
lenik meg háború után írt novellájában, a Kicsi Anna sírkeresztje cí-
mű elbeszélésében is. A szövegben zavaró tájszólásból átvett erőlte-
tett népieskedés: „belőle is kiguvad a kiváncsiság. Arra tanácsta-
lankodik és megkérdi.” (191. o.) Aztán kirobban az igazi nemzetisé-
235
gi konfliktus az iskola miatt. A „primár” nem engedélyezi vasárnap a
munkát, hogy felépítsék az iskolát.
Megismerkedünk még egy trükkösen elmondott történettel is.
Természetesen ez úgyszintén a zsidókról szól, szereplője Farkas, aki
Wolf volt, és most Farcasiu néven jegyző a dési bíróságon. Ez az em-
ber a következőket állítja önmagáról: „Borzasztó sorsa van az ilyen
embernek, amilyen én vagyok! (…) És lenéznek! (…) Nemcsak a ma-
gyarok, nemcsak a zsidók, a románok is lenéznek, ez a borzasztó! (…)
Hát nem (…) nem volt érdemes Farcasiunak lenni, mint ahogy még
Farkasnak sem volt érdemes, tudja… aki Wolf, az maradjon meg
Wolfnak és ne féljen semmit… a bátrakat szereti csak az Isten, Fileki
úr, csak a bátrakat…” (203. o.) „Nézi Ferkó szótlanul (…) csámpás,
megtört alakját, a nyomorultat, a renegátot, az árulót, a hitványt és
ahogy nézi, úgy elbúsul benne is a fájdalom, mintha valakije meghalt
volna.” (204. o.) Közben megtudjuk, hogy Reichnak, a szatócsnak a
fia elcsábítja Katót. Azt ígéri, elviszi Amerikába, de csak a szomszéd
városka olcsó szállodájáig jutnak, aztán a fiú meglóg. Kató férjhez
megy egy becsületes, jó magyar református paphoz. Szó szerint
ugyanez a történet más írásaiban is olvasható, tehát Wass alaptörté-
netének számít.
A könyv vége felé megjelenik a pozitív illúzió teorémája. A ro-
mán Jepuruc Tódorral ülnek egy vasúti kocsmában és azon elmél-
kednek, hogy miért nem tudnak a világon a népek meglenni egy-
mással békességben. „– Mert látod, mint mondjuk csak itt, nálunk. A
románok, meg a magyarok. Ne haragudj rám, de így van: előbb ti
nyomtatok le minket, most meg mi nyomunk le titeket. Miért van ez?
(…) Te magyar vagy s én román vagyok. S egy asztalnál ülünk mind a
ketten. Azért te mégis jó magyar vagy s én mégis jó román vagyok!
Miért nem lehet ez mindenhol így?”
Mivel pedig Ferkó még erre sem felel, megfelel ő saját magának.
– Tudod miért? Mert vannak jó emberek és vannak rossz embe-
rek. S a rossz embereknek nagyobb a szájuk, mint a jóknak, s akinek
nagyobb a szája, az halad előbbre. És sok ember úgy akar jó román
lenni, vagy magyar lenni, hogy rosszat cselekszik másokkal. Ha ro-
mán, a magyarokkal, ha magyar, a románokkal. (…)
(Ferkó is megszólal.) – A népek is rájönek hamarosan, hogy kik
uszítják őket egymásra és miért. Azontúl nem hisznek többet az uszí-
236
tóknak és békésen megélnek egymással (…) Minden nép maga fogja
sorsát intézni, mert ez az igazság, és egy nagy szövetségben lesznek
mindannyian. Ez persze nem megy hirtelen. Először itt Erdélyben
békülnek ki a népek. Azután összefognak a Duna kis nemzetei. Lesz
egy nagy közös ország. Megszűnnek a határok, a vámok, minden. (…)
Egyforma pénz lesz a világon, mert egyetlen ország lesz a végén az
egész föld, és akkor majd katonaság sem kell. Nem kell annyi pénzt
költeni ágyúra, puskára, mert nem kell féljen egyik a másiktól. Egyik
nép sem bántja a másikat, egyiknek sem kell az, ami a másiké…
Jepuruc Tódor lázasan issza a szavakat.” (235. o.)
Ennek a kocsmai szintű filozófálgatásnak a végén derül ki, hogy
a nemes eszményeket, a népek egymásra találását csakis a magyar
mondhatja és a román „lázasan issza” az okos szavakat. Hogy a való-
ságban minderre mikor kerül majd sor, arra is megvan a válasz, ami-
kor a magyarok Csaba királyfival alávágtatnak a Hadak Útján és le-
győzik az ellenséget. Aztán Csaba király találkozik Gecse István gaz-
dával. Idézzük beszélgetésüket:
„– Na, vezér – mondotta –, baj vagyon! (…)
Hát aztán, mi az a nagy baj, István?
Másé a föld!
No! Az hogyan történhetett?
Először csak beállt szolgálni, aztán vett magának egy kis telket,
épített rá egy kis házat s addig-addig, hogy most övé a föld!
(…) Most én mit csináljak?
Csaba ránézett a szemöldöke alól, kicsit a homloka is ráncba szö-
kött s kurtán, majdnem bosszúsan válaszolt:
Eredj, szolgálj te is.
Avval vette a botját, megfordult s ott hagyta Gecse Istvánt a dom-
bon.” (238. o.)
A 241. oldalon, mintegy utóirat gyanánt, hozzáteszi a szerző a fa-
bulákban szokásos tanulságot:
„MAGYAR TESTVÉREM Erdély szomorú földjén! A Te számodra
készült ez az írás. Nem regénynek akartam, hitnek, reménynek, nagy
szent bizonyságtevésnek akartam.
Ha nem az lett mégsem, gyarló emberi erőm az oka.
De kérlek, nézd el a gyöngye (sic!) külsőt s csak önmagadat keresd
benne, a csillagfényes úton mindig visszatérő örök feltámadást, Csabát.
237
 Hidd a regét, mint ahogy én hiszem, s szobád falára, szíved falá-
ra, életed falára égő nagy betűkkel tűzd fel jelmondatnak a halott köl-
tő halhatatlan versét:
»… így készülünk szelíd háborúra,
mindig magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk,
s míg kisebbítne, lassan megnövünk!«
Magyar testvérem Erdély szomorú földjén, higgyél Csabában,
higgyél önmagadban!”
Talány, hogy ebben a giccsbe hajló fércműben mit talált Kádár
Erzsébet, aki a Nyugatban így írt róla: „Ezzel a regénnyel talán nem
jutott előbbre Wass Albert. A Csaba önkéntes visszahúzódás (…) De
mennyire író írta! Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztosabb üze-
net Erdélyből.”261
Jönnek!
„Úgy olvassa végig az ember, hogy közben kritizálni is elfelejti –
írja Kiss Jenő. – És amikor befejezte, azzal a meggyőződéssel teszi le,
hogy kitűnő könyvet kapott: a hazatérés irodalmának egyik megraga-
dó termékét.”262 A kritikát író költő, aki 1939-ben járt Szentgothárdon
a gróf meghívására, tehát jól ismeri a környezetet, így jellemzi a szo-
ciológiai helyzetet, amelyben Wass Albert műve keletkezett. „A szín-
román községben egyedül lévén magyar, önkéntelenül is állandó cél-
pontja lett annak a dühnek és sötét gyűlöletnek, ami a bécsi döntés
ellenhatásaként a románság részéről akkor megnyilvánult.” (Mielőtt
tovább mennénk, a pártatlan olvasó feltehetné a kérdést, miért kellett
egy színromán falut Magyarországhoz csatolni? Feltehetően a grófi
birtokokért.) „De ez még nem lett volna baj – írja Kiss Jenő –, hiszen
a gyűlölettől a tettlegességig hosszú az út s ezt most a megtorlástól
való félelem is megnyújtotta. A bonyodalmakat más okozta: a határfa-
luvá lett Szentgotthárdon katonaság táborozott le.” (Kiss Jenő nem
árulja el, hogy magyar katonaság vagy román, de azonnal megtud-
juk:) „fegyelmezetlen, félvad horda, melynek egyetlen gondja a fosz-
togatás volt”. Már sejtjük, hogy románokról és nem magyar katona-
261 Kádár Erzsébet i. m. Nyugat, 1940. november 1.
262 Kiss Jenő: Wass Albert: Jönnek! In: Erdélyi Helikon XIV/1. 1941. 80-81. old. Lásd még Nagy Pál:
i. m. 128–130. old.
238
ságról van szó, de a költő nem pontosítja. „Minden mozdíthatóra rá-
tették a kezüket s nem kímélték még saját fajtestvéreiket sem. Termé-
szetesen, elsősorban is az író uradalmát keresték fel s ami lova-tehe-
ne volt az istállóban, azt mind magukkal hurcolták.” A végén kiderül,
hogy nem a magyar hadseregről van szó: „aztán az utolsó román ka-
tona is elhagyja a falut s ők kifosztva bár és holtfáradtan, de ujjongó
lélekkel fognak neki a díszkapu megácsolásához, fellobogózásához”.
A történelmi tényekből tudjuk, hogy a románok helyére bevonuló
magyar katonaság, amely ugye nem „félvad horda”, szörnyű bűnté-
nyeket követ el a faluban, még „fajtestvéreiket sem kímélve” több em-
bert megölnek.
Itt lett volna a lehetősége Wass Albertnek, hogy nagy erdélyi re-
gényt írjon a történetből. Sajnos nem ez történik, az írót elkapja a fel-
szabadulás mámora és egy gyenge riporttémát sovány, gyűlölködő
regénnyé növeszt, hihetetlen szituációkkal, egymásnak ellentmondó
érvekkel. Az írást csak a gyűlölet naturalista képei tartják össze, és
Kiss Jenő egyszerűen nem mond igazat, amikor azt írja, hogy „ami
ezt a könyvet a riportból kiemeli és továbbzengő nagy emberi él-
ménnyé teszi, az nem az események gazdag kavargása, humora, vagy
meglepő fordulatai – bár természetesen ez is hozzájárul sikeréhez –,
hanem amivel az író az események hézagait kitölti: az a bölcs és me-
leg szemlélet, amelynek nemes anyagába beleágyazva egyöntetű
képpé állnak össze a mozaikkövek, az a gondolatokkal átszőtt, ben-
sőséges líra, mely hol elborul, hol fényekkel játszik – most még a düh
ostorával sújt le, hogy nemsokára már a mámor önkívületében zeng-
je a honvédek bevonulásának, a szabadító testvéri viszontlátásnak
nagyszerű pillanatait”.
Hadd idézzünk néhány, gondolatokkal átszőtt, bölcs és meleg
szemléletre utaló sort a könyvből. „Még az első napon följött hozzám
egyik falubeli főemberünk, bizonyos Pétra, kis köpcös, sunyi ember,
akinek úgy vigyorog mindig az arca, mintha harapni készülne. (…)
Többször volt bíró, éppen a kisajátítások alatt is, amit nem mulasztott
el persze kellőleg kihasználni, gyarapodás szempontjából. Kellemet-
len kis varangy volt úgy általában mindig, sohasem rokonszenveztem
vele túlságosan. Ha valahol összetalálkoztunk, mindig valami nyál-
kás, ragacsos, hideg holmi jutott az eszembe, valami névtelen, de un-
dorító képzeletbeli anyag, aminek látása csömört idéz elő.” Nos, ez a
239
„Pétra” feltehetően az a Margineanu Petre, akit Wass Albert feljelen-
tett a magyar bevonuló csapatok kémelhárító tisztjének a csendőrsé-
gi jelentés szerint, és akit azok kihallgatás után elengedtek. „Mivel
szemben lakott a kapunkkal, őt bízták meg a hatóságok azzal, hogy
titokban megfigyeljen s ezt a munkát határozottan szorgalommal vé-
gezte. Nem jöhetett vendég a házunkba, hogy arról tudomást ne sze-
rezzenek. Hadbíróságot és házkutatást köszönhettem ennek a patta-
násszerű kis emberkének, s így érthető, hogy nagyon a szívemhez
nőtt.” Az még bizonyításra vár, hogy valóban hadbíróság elé állítot-
ták-e Wass Albertet, az 1939-es irodalmi találkozó miatt, vagy csak
egyszerűen a helyi román csendőr igazoltatta a jelenlevőket. „Kicsit
még gyönyörködtünk egymásban, ahogy az igazi jóbarátokhoz illik…
aztán Pétra megbillentette a kalapját és hazament.”
Ezek még a finom ellentét leírásai, de ezt nem tartja elégséges-
nek, meggyőzőnek az író, ezért megtoldja naturalista vízióival, ame-
lyeket úgymond mind saját maga látott, akárcsak Doru Munteanu a
magyarok gyilkosságait. Wass így ír a románok egykori bevonulásá-
ról Erdélybe: „Szemem előtt döntötték be falusi házak ajtaját puska-
tussal, s szennyes, bocskoros, állati tekintetű katonák ütöttek, szúrtak
férfit, asszonyt, gyermeket. Lányokat tepertek le durva röhejjel a szal-
ma közé, s én mindezt láttam ott abban a percben, és láttam a meg-
kínzottak vérben vonagló tekintetét. Hallottam halálra botozottak
utolsó hörgéseit. Láttam megcsonkított halottakat temetetlenül he-
verni országutak szélén, s láttam a templomot, tornyán a gyűlölt kék-
sárga-piros lobogóval s a papot, ahogy vitték szuronyok között isten-
tiszteletre. Puskatussal terelték a népet a templomba, aggot, gyereket,
mindenkit, aki magyar volt, folytak végig az utcán.” Hihetetlen, hogy
mindezt („szemem előtt”) mind látta a riporter, aki – életrajza szerint
– akkor Kolozsvárt volt gyerek és nem láthatta a falusi történetet. A lé-
nyeg nem is a történelmi hűség, nem azok a kérdések, hogy mikor,
hol látta? Kik voltak ott? A lényeg: a gyűlölet. És az ellenállás: „Ne fél-
jetek. Velünk van az Isten.” Az utcán „két vasgárdista legény jött szem-
be”. Számára a vasgárdista gyűjtőfogalma minden, ellenszenves ro-
mánnak. Ez éppen olyan, mint amikor minden magyart fasisztának
neveznek. Lesz még úgy, hogy az „emberek között megszületik az
igazság”. Nem lehet pontosan beazonosítani, hogy ezen a fogalmon
mit értett, de fogadjuk el az író propagandaszövegét: „Nem annak a
240
hangját fogják hallani, aki nagyobbat ordít, hanem aki igazabbat szól.
És nem az lesz a legokosabb ember, aki a gyűlöletet tudja, hanem az,
aki a szeretetet és megértést. Szerettem volna mindezt megmondani
valakinek, de nem találkoztam senkivel. Cak a román tanító került
még utamba hazamenet, de az gyűlöletpárti volt, és úgyis menni ké-
szült már, mihelyt meghallotta, hogy jön az igazság.” Tehát a jóságos
magyar úr meg akarja mondani a románoknak, hogy a szeretet és
megértés a legokosabb, de nem talál közöttük senkit, mert a tanító is
gyűlöletpárti, és menekül, mert jön az „igazság”. Gyanús, hogy ez az
„igazság” szó azonos a magyarok bejövetelével és a bosszúval.
„Az eltelt huszonkét esztendő minden bosszúsága, kínlódása és
gyötrelme megérte azt a látványt, meg azt az érzést, ami nekem jutott
azon a dési utamon. Tele tüdővel gyönyörködtem Sodoma és
Gomorrha vonaglásaiban, s akkorára nőtt bennem a megelégedés,
hogy alig bírtam magammal hordozni.” (36. o.)
Aztán a sokat idézett részlet: „– Ne féljen – mondottam –, nem
verem meg. Nem lenne semmi értelme. Az ilyen embert le kellene lő-
ni, vagy bezárni az őrültek házába. Hanem figyeljen ide tisztelt úr. Én
nem tudom, hogy maga hova készül, de azt ajánlom, hogy menjen jó
messzire. Oda menjen, ahol nincsenek magyyarok. (…) Mert nagyon
sajnálnám, ha egy magyar lenne az, aki magát egyszer agyonüti”. (40.
o.) Még egy apró részlet, amikor megtudják, hogy a románok el akar-
ják vinni a lovaikat: „Ruhát, csizmát pillanatok alatt kaptam magamra.
Zsebrevágtam a revolvert, s már kint is voltam.” Tehát csak a vadász-
puskákat vették el a románok, a revolvere otthon volt. Tulajdonkép-
pen már visszakapta a vadászpuskáit is, mert kissé alább azt írja,
hogy a román katonák a házba nem mertek bemenni, mert „ott vol-
tunk mind az ajtó előtt, sötét, néma csoportban, mi háziak s a mene-
kült magyarok, meg a cselédek. S bent a szobában tizenkét va-
dászpuska”. (50. o.) Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy egy 1984-
es visszaemlékezésében azt írja, hogy bezárták apjával együtt a pin-
cébe és az ablakon át szabadult meg. Ha revolverük és vadászpuská-
ik voltak, meg a katonák be sem mentek a házba, akkor kissé nehe-
zen összerakható ez a történet. Ismét másként emlékezett vissza az
író 1940. október 5-én tett tanúvallomásában, amelyben azt állította:
„több román tiszt és katona őt és családját, valamint alkalmazottait
töltött fegyverekkel agyonlőni akarták, és falnak állították. Ily módon
241
megtiltották, hogy az istállóba hatolt román katonákat akadályozzák
abban, hogy 11 darab lovát és 13 darab ökrét engedélye nélkül elhajt-
sák. Az elhajtott elrabolt állatainak értéke 350.000 leu volt.”263
A lényeg nem is a tények igaza, hanem a rablók kollektív jegyei,
a román katonák: „igazi gonosztevő arcok, vad sötét, elszánt tekinte-
tek”, és az ebben felfedezhető szimbólum: „egész Erdéllyel így volt”.
„Rátörtek egy ködös hajnalon és három hosszú, nehéz órán át – hu-
szonkét éven át – dúltak, raboltak, fosztogattak. Fegyvert szegeztek
neki és leköpték. Ocsmány szavakkal gyalázták és pusztulással fenye-
gették.” (50–51. o.) Mivel a leírás helyett felsorolásból áll a jelenet, és
triviális kifejezéseket használ, a művészietlen hasonlat erőltetetten
hat. Nem a stilisztikai leírással, hanem a nemzeti szenvedéssel akarja
meghatni az olvasóit. A nemzeti szenvedésre hivatkozva akarja meg-
győzni az olvasót, hogy itt minden a nemzeti bosszút igazolja.
Mivel a román hadsereg kivonulása és a magyarok bejövetele Er-
délybe, 1940-ben nem háborúval történt, hanem nemzetközi egyez-
mény alapján, a román hadsereg igyekezett helyrehozni jó hírnevét és
elhárítani a németek felé továbbítható esetleges magyar panaszokat.
Erre utal Wass Albert is, aki azt írja, hogy: „A történelmi hűség s az igaz-
ság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az ellopott állatok egy része va-
lóban visszakerült. Csupán hat ökör és két ló tűnt el véglegesen. Meg a
gabonásból ellopott holmi.” Az író is meglepődik ezen. Ilyesmivel még
nem találkozott, gondolatmenetétől és indulati érveitől is idegen, ezért
kedvenc trükkjével adja elő, a román paraszt mondja a kivonuló ro-
mán őrnagynak – akinek a nevét, bár Wass tudott románul mégis hibá-
san, félig magyarul, félig románul említi – Micu Konstantinnak: „Ro-
mán vagyok, igen. Mégis azt mondom: huszonkét éven át loptatok és
hazudtatok, miért hittem volna éppen neked? Te vagy az első becsüle-
tes ember ebben a ruhában, akit huszonkét év óta láttam.” (58. o.) Fel-
emelő, bátor és tökéletesen hihetetlen megfogalmazás egy romántól.
Ezek Wass Albert szavai lennének, de egy román szereplővel mondat-
ja el véleményét, mögéje rejtőzik, mert attól tart, hogy ha ő mondja,
nem eléggé meggyőző. Így viszont teljesen hihetetlen.
Jellemző a honvédek fogadása is: „Elöl a magyarok ünneplő ru-
hában. Hátrább a románok, csak úgy, egyszerűen.” Aztán megérkez-
263 M. kir. kolozsvári 2. csendőrcsoport. /4/ örs. 27. sz. bün. 1940. In: W. Kovács András: i. m.
242
nek a honvédek. „Álltunk a díszkapu két oldalán és mozdulni sem
tudtunk, csak néztük a honvédeket, a mieinket, a magyarokat, ahogy
jöttek és jöttek, ágyúikkal és roppant gépkocsikkal és áthaladtak előt-
tünk a kapun.” (60. o.) Aztán a szerző úgy gondolja, hogy az elragad-
tatás leírása nem eléggé művészi, ezért megtoldja a következő kép-
pel: „és úgy éreztük, hogy a szívünk kettéhasadt és szétnyílt. Kiömlött
belőle minden, ami évek óta felgyűlt, s meztelen csupasz szívünk ott
piroslott tisztán és feltárva a honvédek előtt, akik eljöttek, akik a mi-
eink. Szerettünk volna leomolni az útra, hogy testünkkel tegyük pu-
hává a köveket” stb.
Van itt még egy érdekes jelenet, a román pap is felajánlja, hogy
beszél a honvédek tiszteletére, és jött Pétra is, „a hitvány”. „Széles ko-
kárda a mellén, házán magyar zászló.” Tehát minden román behódol,
szent a béke. Az író úgy gondolja, hogy mégis hozzá kell tennie a szo-
kásos tanulságot. Szólni akar, azokhoz, akik a honvédek nyomán er-
re a földre lépnek. „Az jöjjön csak ide, aki testvért keres, nem pedig
koncot, akit ennek a földnek a szeretete vonz, s nem a megmaradt
zsírja. Sokat szenvedett föld ez az ország, áhítattal tegye lábát reá, aki
messziről jön. S a házigazda rajta mi vagyunk.” (62. o.) Vajon akkor
már látszott, hogy a honvédek nyomában olyanok is jönnek, akik
csak a koncot keresik, és nem törődnek azzal, hogy az erdélyi magya-
rok a „házigazdák”? De szól Erdély „bajvívó magyarjaihoz” is. „Ne szé-
dítsen el benneteket a fény, nézzetek néha magatokba is, s a határo-
kon túlra, ahol sötétség van. Sötétben jobban ítél az elme, s célt rit-
kábban téveszt az akarat. Olyan az öröm, ha hosszasan tart, mint va-
kító fényszóró, mely mögött pusztulás rohan az élet országútján.”
Ezek szerint, nem olyan egyszerű a nemzeti felszabadulás, mert a túl-
só oldalon, mint egykoron kisebbségben „jobban ítél az elme” és a
célt is ritkábban téveszti. A cél pedig közös: nemzeti. Amelyet nem
szabad elfelejteni „könnyű örömök” napjaiban. Ennek a feltétele,
hogy „régi hibákba vissza ne” essenek és „ne fussatok külön-külön
kis célok után, mert nincsen út más, csak egyetlenegy, s ezen min-
denki egyért, egy mindenkiért”. Azért emeltük ki a Wass-megfo-
galmazást, hogy világosabban olvasható legyen, mennyire kedvelte
az író Sztálin gondolatait. Pedig ő már nem is várta meg Magyarorszá-
gon azt a rendszert, amelyben ez alapelvvé vált. De nála ez még nem-
zeti alapon történik, nem a társadalmi osztályok szintjén, mint a szov-
243
jet propagandában. „Szeresd a Te népedet, nemzetedet, jobban mint
önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek” – írja. Nem éppen
keresztyéni gonolat: a nemzet, mint Isten, akin kívül például a „vallá-
sok” (református, katolikus stb.) emelte Isten nem létezik. Nem tu-
dom, hogyan értelmezik ezt a Wass-következtetést vallásos hívei, akik
pozitívan idézik műveit a szószékről. Ezek után következik a fenyege-
tés és átokkal zárja lelkes könyvét: „Ha pedig elfelejti a ti fületek a
nemzet törvényeit, miket huszonkét éven át vérrel s kínnal tanult, s
ott kezditek el újra, hol annak idején abbamaradt: bizony mondom,
pusztulás lészen akkor és döghalál.”
A mű keltezése: „Vasasszentgotthárd, 1940. november hó.” Ak-
korra már a román pap egész családját, a tanítóval együtt, gyerekes-
től, (magyar) cselédestől kiirtották a honvédek, valamint két román
férfit és két zsidó lányt. Hogy ki a feljelentő? Azt még nem tudjuk
pontosan: egyesek az íróra vallottak, mások az apjára. Azt viszont
tudjuk, hogy az író kifelejtette az igazi áldozatokat ebből a regényből.
Mi lett volna, ha megírja azt is? Talán, akkor nem működött volna az
irodalmi sematizmus: egyik oldalon vannak a jók, a magyarok, a be-
jövő honvédek, másik oldalon a tolvaj, „ocsmány” beszédű románok.
Jellemző, hogy a korabeli olvasó (és talán mai hívei is), akik
számtalan hasonló eseményről hallottak, de nem tulajdonítottak na-
gyobb jelentőséget azoknak, mint általában a katonák örökös visel-
kedésének, mégis mást láttak (látnak) a regényben, mint egy propa-
ganda-riportot. Kiss Jenő a következőképpen fogalmazza meg ennek
lényegét: „Wass Albert könyvének olvasása közben, ugyanazok az
események a lelkünk mélyéig megrendítenek és felháborodásunk
már nem csupán értelmi természetű, hanem olyan, hogy egész lé-
nyünk megreszket belé.”
Wass Albert további pályáját két, ellentétes irányban befolyásol-
ta ez a könyve. Egyrészt elindult azon az úton, amelyik a visszacsatolt
magyar irodalom díjainak fellegvárába vezetett, ahol politikai hova-
tartozás alapján, és nem a művek kritikai megítélése során osztogat-
ták az érdemeket, és tovább is arra serkentette az írót, hogy a köny-
nyebbik ellenállás felé haladjon, a nemzeti siker felé, a meghökken-
tő, romantikus nemzeti konfrontatív giccsirodalom talmi csillogása
és örömmámora felé. Másrészt, román oldalról ez a könyve szerepelt
244
a kérlelhetetlen román gyűlölete egyik bizonytékaként, amiért az író
tarthatott attól, hogy egy esetleges vesztes háború után, román oldal-
ról nem számíthat megértésre. Tulajdonképpen ezzel a művével már
elkezdődött emigrációja Erdélyből.
Mire a fák megnőnek I-II és a Kastély Árnyékában
Pomogáts Béla irodalomtörténész szerint: „Az erdélyi író legna-
gyobb és talán legművészibb írói vállalkozása a Mire a fák megnőnek
és A kastély árnyékában című kétkötetes családregény. Az erdélyi
magyar irodalom – Kós Károly, Nyírő József, Makkai Sándor és má-
sok művei révén is – mindig gondos figyelemmel tárta fel Erdély
múltját, ez a hagyományos írói igény jelent meg Wass Albert eseté-
ben is. Regényének két kötetében egy mezőségi magyar mágnáscsa-
lád életét beszéli el a negyvennyolcas szabadságharc bukásától a szá-
zadfordulóig. A Varjassy család története ad alkalmat az erdélyi ma-
gyarság történetének elbeszélésére. Az író – hasonlóan Bánffy Mik-
lós Erdélyi történet című trilógiájához és Nyírő József Néma küzde-
lem című (ugyancsak elfeledett és elhallgatott) regényéhez – arról
beszél, hogy az 1918-as összeomlás nem véletlen műve volt, hiszen a
kiegyezés utáni korszak erdélyi politikája homokra épült, az erdélyi
magyar társadalom végzetes meggyengülése ekkor következett be.
Megfontolt telepítési politika híján román bankok vásárolták fel a
magyar birtokokat, a székely ’népfelesleg’ kivándorlásra kényszerült,
s a nagyromán irredentát csupán látszatintézkedések próbálták
megfékezni.”264
Érdekes, hogy a magyarországi irodalomtörténész a 19–20. szá-
zadfordulós magyar politika hibájának – ami az ország
(Osztrák–Magyar Monarchia és nem csak Magyarország!) összeomlá-
sához vezetett –, Wass Albert véleményével egybehangzóan, nem az
erőltetett nemzetiségellenes törvényeket tartja, nem a román Memo-
randum-perhez vezető magyar nemzetállami törekvéseket, hanem
éppen a „megfontolt telepítési politika hiányát”. Szerintük ez lett vol-
na a méltó harc a nagy-román irredentizmus ellen. Ezek szerint, az
264 Pomogáts Béla: Erdélyi író Floridában, Wass Albert évtizedei, in Wass Albert: Töretlen hittel
ember és magyar, Kráter, Pomáz, 2004. 118. old.
245
egykori nemzetiségek által máig sérelmezett Apponyi-törvények
csak „látszatintézkedések” voltak, amelyek többek között magyar
nyelvismerethez kötötték az állami iskolai tanulás támogatását; nyelv-
vizsgához a tanítók fizetését és a támogatások fejében bele akartak
szólni a kisebbségek oktatási programjaiba is. Elutasították a nemze-
ti alapú területi autonómiát, sőt még azt is, hogy a nemzetiségi lélek-
számhoz igazítsák az országgyűlési választókörzeteket stb. Ez a kon-
frontatív szemlélet, amelyik a jól megtervezett, kizárólagos nemzeti
térfoglalás eszméjére épült, szemléletesen tükröződik Wass regénye-
iben is. Vajon ezt a feloldhatatlan nemzeti szembenállást véli az iro-
dalomtörténész az erdélyi „múlt” feltárásának, az erdélyi magyarság
történetének? Ennek megfelelően, Wass Albert írásait általában ön-
életrajzi, történelmi hitelű családregényként, az erdélyi „magyar igaz-
ság” apoteózisaként szokták olvasni és értékelni.
Habár Nagy Pál – erdélyi óvatossággal – kihagyja a Wass-művek
kritikai válogatásából a szélsőjobboldal nagy vezérpublicistájának és
szerkesztőjének, Milotay Istvánnak a cikkét, amelynek a címe meg-
egyezik a regényével, A kastély árnyékában, de érdemes idézni
mindjárt a bevezetőből: „talán készül már készül valahol ez a nagy
magyar regény, mely naturalista is lesz, realista is, ugyanakkor tele
romantikával”265. Íme tömören a szélsőjobb eszménye az új magyar
regényről. Ennek az eszménynek tökéletesen megfelelt Wass Albert.
Van benne naturalizmus, realizmus és romantika, de főként magyar
nemzeti.
A Mire a fák megnőnek című regényben az 1848-as forradalom
után hazatérő Varjassy István földbirtokos egy szomorú, esős napon
feleségével megérkezik egykori, dombok közötti birtokára és meg-
tudja, hogy házát felégették az „oláhok”. Ezzel máris bevezet a nem-
zeti alapkonfliktusba, amelyben az ellenség a pejoratívan nevezett
„oláh”. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk a valószínűségét ennek a
történetnek, hiszen meg is történhetett, elsősorban nem annyira a
Mezőségen, mint inkább a mócok lakta vidékeken, de idézzük Wass
Albert saját beszámolóját a falujáról. „Erdély közepén, egy kis mező-
ségi faluban nőttem emberré, melynek lakossága az utolsó száz esz-
265 Milotay István: A kastély árnyékában. In: Új Magyarság (Felelős szerk.: Milotay István); X. évf.
229. szám. 1943. okt. 10.
246
tendő óta többségében román volt. (…) A mi falunkban, 1849-ben a
császári seregek felgyújtották úgy a magyar templomot, mint
a magyarok házait. A házak egy kis része rendre fölépült újra, de a
templom már nem. Kispujonból járt át a magyar pap havonta egyszer
és a mi házunk ebédlőjében tartott istentiszteletet annak a maroknyi
magyarnak, aki ott összegyűlt. (…) 1919-ig a falusi iskola hivatalosan
magyar volt ugyan, de román tanító tanított benne és román volt a
használatban lévő nyelv, 1918 őszéig ebbe az iskolába jártam én is, de
mivel a magyar gyerekek beszéltek románul is, míg a román gyere-
kek nem értették a magyar szót, játékaink során románul beszélget-
tünk. Mikor Erdélyt átadták Romániának és Nagy-Románia lettünk,
apám bevitt a kolozsvári református kollégiumba, és így minden kap-
csolat köztem és a falu gyermekei között megszűnt. De még azután
is, valahányszor szabadságra hazatérhettem, régi játszótársaim közül
többen is feljöttek a „dombra”, ahol udvarházunk állott, és játékaink
nyelve továbbra is a román volt.”266 Tehát, saját visszaemlékezése sze-
rint, a „császári seregek” és nem a románok pusztítottak el mindent a
faluban. Az is elképzelhető, hogy nem a saját falujáról ír ebben a re-
gényben, és nem is a családjáról, hanem egy olyan elképzelt helyről,
ahol a császár helyett a román jelenik meg, mint történelmi ellenség.
Az irodalomelmélet elvárja a distanciát a mű hitele és a szerző szemé-
lyes története között. Viszont akkor nem illik történelemként felfog-
ni, és úgy olvasni, mint a történelmileg igazolt, hiteles szenvedések
nemzeti eposzát. Azt nem feltételezzük, hogy magyar propaganda-
könyvként írta a szerző, de jellemző, hogy „magyar időben” keletke-
zett, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Az ellen-
ség pedig: „Az oláh pórnép megátalkodott gonoszságában nem átal-
lotta fölperzselni csupán a puszta falakat hagyván (…) E gyilkos
haramják megdúlták istállóinkat, egész vagyonunkat, nem hagyván
fia állatot is és Koncz urat, a derék kasznárt megkínozván, halálát
okozták. (…) adjon az Úr erőt és segedelmet, nem csupán nekünk
magunknak, hanem egész porba sújtott magyar nemzetünknek.” (17.
o.) A felsorolás hasonlít a Jönnek! című regényben elszenvedett ro-
mán kivonuló csapatok atrocitásaihoz, de hangsúlyosabb: nem hagy-
nak egy fia állatot sem, és a kasznárt megölik. És az átok: „Az oláh
266 Wass Albert: A jelen idők román betegsége. In: Wass Albert: Töretlen hittel, i. m. 26. old.
247
haramják nem átallották az Anyaszentegyház templomát fölperzselni
és megdúlni. Vajha Isten méltó büntetése mielőbb lesújtana e pogá-
nyokra.” (18. o.)
Az „oláh” megjelölést néha felváltja a románnal. „A románok úgy
érezték magukat, mintha az ördög jött volna el a lelkükért. A rablás és
a tűz eddig nem okozott semmi gondot. Magyar úré volt, hadd égjen.
A magyar világ odalett, a magyar úr is oda lett, így olyan volt az egész,
mintha egy gazdátlan ajándékot szétosztottak volna maguk között. De
most a magyar úr haza jött. Nem is a magyar úr: a gazda jött haza…”
(20. o.) A nemzetes asszony véleménye még keményebb: „kötél kellett
volna a nyakatokba, rabló zsiványok!” (22. o.) Amikor a báró az „olá-
hokhoz” indul fokossal, és az asszony megkérdi, puskát nem visz? Azt
feleli: „– Puskát? A pócegeret nem puskával vadásszák.”
A magyar úr tehát a „gazda”, az ősi birtokos, a román a megvetett,
kártékony „pócegérhez” hasonlít, akire még a puskatöltényt sem érde-
mes pazarolni. Az igazságszolgáltatás ősi módszere is felmagasztosul:
az önbíráskodás. A felégetett kastély és az ellopott állatok miatt sem-
milyen igazságszolgáltatáshoz nem fordul, hanem: „az úr hátra lépett
egyet, ép jobb kezében meglendült a fokos, baltás végivel előbb ma-
gasan a levegőbe emelkedett, aztán lezúdult Mitrura.” (31. o.) Az úri,
magyar gazda módszerét még a román szolga is helyesli, sőt ő mond-
ja ki a legsúlyosabb ítéletet: „Mitru még félre beszél – jelentette fent az
udvaron vigyorogva egy legény és hozzá tette – bár dögölne meg!”
(44. o.) Hasonló véleménye van a nemzetes asszonynak is a román
papról: „bezzeg a többit mind megették, hogy guvadna ki a szemük.”
(46. o.) Meghökkentő a nemzetes asszony csiszolt, nemzetes stílusa.
A román nép ellen érzett gyűlölet még a tájleírásba is belopako-
dik. Így ír a román faluról: „Semmi tiszta nem volt abban a faluban,
semmi nyílt, semmi egyenes, semmi barátságos, semmi biztató.
Ahogy Varjassy István megállt fölötte a hegytetőn és lenézett rá,
olyan volt éppen a sok össze-vissza préselt ház, udvar, kert, mintha
egy rakás mogorva harapós vén kuvaszt szűk ketrecbe szorítottak
volna össze a sintérek. (…) olyan éppen az a falu, mintha a rosszkedv
és a gonoszság lakozna benne párosan. Görbe tekintetű és ráncos,
görnyedt és ferdeképű, mint a gyomorbajos ember. Sovány falunak
látszott onnan fentről, soványnak és harapósnak.” (57. o.) Ugyanen-
nek a nemzeti konfrontatív szemléletnek a híve a református pap, aki
248
hitvány, szemét embereknek tartja azokat a magyar parasztokat, akik
„a románok templomát keresik, mert az haszonnal jár. (…) Sok a hit-
vány az emberek között, sok a szemét.” (64. o.)
A kisajátított tér szemléletének megfelelően, csak a magyarok
laktak ezen az ősi tájon, a románok nemcsak idegenből jöttek, de ide
„tévedtek”. „Eltévedt nép madara volt az a kicsi fatemplom (…) Egy el-
tévedt népé, amelyik török elől s tatár elől kényszerült hazájából
messzire menekülni, munkát, életet keresni idegen föld népei között.
Ezért építették házaikat közel egymáshoz, majdnem összetapadva s
azért olyan hebehurgyán és rendetlenül. (…) pillanatig sem gondolt
arra, hogy fészket verjen az idegen földön. Csak megtelepedett,
mert valahol meg kellett állni a menekülésben, munkát kellett keres-
ni, dolgozni kellett, hogy élni lehessen s visszatérni egyszer. Urak job-
bágyai lettek, mert kevés volt úgyis a jobbágy és sok volt a lakatlan fa-
lu azon a vidéken, a császár derék zsoldosainak a jóvoltából. (…) Sze-
retet nélkül építettek kis morcos házikókat sárból, éppen hogy jók le-
gyenek eső s fagy ellen, amíg majd eljön a hazatérés.” (66. o.) „Az em-
ber lassanként oda nő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthoná-
nak kezdi érezni akkor is, ha idegen.” (68. o.)
A kisajátított tér történelmi joga szerint, az odatévedt idegene-
ket, bevándorlókat nem illetik meg azonos jogok, mint az őslakókat.
Ez utóbbiak csakis szolgák lehetnek az úri gazdák földjén. Ez nem ér-
vényes minden betelepülőre, csak az ellenségnek számító románok-
ra. Mintegy zárójelben emlékeztessünk Entz Géza művészettörténész
megállapítására: „Az ismert magyar családok egyik legrégebbike, a
Wass-család. Dunántúlról, Vas vármegyéből származtak Erdélybe. Ke-
lemen Lajos valószínűnek tartja, hogy a Buzát-Hahót nemzetséghez
tartoztak. Az egyik ős III. Bélával Bizáncba került, és jó szolgálataival
megvetette a család emelkedésének alapját. Királyi ura jutalomkép-
pen kilenc községet adományozott neki Szolnok-Dobokában. Ezt az
adományt erősíti meg IV. Béla. Így került a család Erdélybe, ahol a ki-
lenc község közül nyolc egészen a román földreformig birtokukban
maradt.”267 A történész szerint, a Vasasszentgothárd és a Szentegyed
falvak nevei is Vas megyére utalnak. Nem így a románok. A regény
szerint, a betelepülő idegen románok: „lassan elvesztették a szerény-
267 Entz Géza: A cegei Wass-kastély. In: Wass: Töretlen hittel ember és magyar. Kráter, Pomáz, 2004,
23. old.
249
ségüket is. Beleszóltak a nagy házak dolgaiba. Kezdtek úgy viselked-
ni, mint aki otthon tudja magát.” (68. o.)
A két nép ellenségessé válásának egymás iránt, egyértelműen a
bevándorló románok az okozói, akik visszaéltek a vendégjoggal. „A
tiszta békesség melege helyett gyűlölet rakódott a települők lelkére,
maró és keserű gyűlölet az idegen nép ellen, mely befogadta őket, az
idegen urak ellen, kik munkát adtak nekik s a távoli haza emlékének
szomorúsága lassan összekeveredett ezzel a gyűlölettel. Összekeve-
redett (…) és egyszerre csak olyan volt, mintha ez a föld lett volna a
régi haza, az ősi ország. A kis kényszerházak ferde ablakainak tükré-
ben egyszerre csak úgy látszott, mintha ők lettek volna itt az igazi ős-
lakók s a régi nagy házak lakói az idegenek, akik rájuk költöztek, nya-
kukra nőttek, elnyomták őket. (…) Így indult el a gyűlölet a magyarok
ellen (…) aki idegen és gonosz, nem kenyéradó gazda, hanem rab-
szolgatartó ellenség. (…) Aztán jöttek másféle idegenek, akik kihasz-
nálták a telepek népének ezt az értelmetlen, vak gyűlöletét az őslakó
nép ellen. Beszéltek nekik Nagy-Oláhországról, amelyik innentől
kezdve egészen a hegyeken túlig terjed. Elhitették velük, hogy nem
igaz, amit a nagyapáik mesélnek, nem egy távoli házból vándoroltak
ide életet keresni, hanem itt voltak örökké és övék volt minden föld,
csak jöttek a magyarok és leigázták őket, rabszolgává, igavonó ba-
rommá tették őket. (…) Aztán kigyúlt a tűz. A jobbágyok felszabadul-
tak. (…) a telepek népe megszállta a vendéglátó földet, elűzte, megti-
porta, megcsúfolta a kenyéradókat s megtűrt vendégből házigazda
lett.” (69. o.)
A történelmi igazságtalanságok közé tartozik, hogy a bevándor-
ló román nép az ellenség, azok „a tolvajok (…) a Fölséges Császár
kedvenc pórnépei, akiknek el kell néznünk sok mindeneket, úgy
szól a felsőbb rendelkezés.” (101. o.) „A nemzetes asszony elsápadt a
méregtől. (…) Kötél kell a nyakukba s ott az erdőn fölhúzni va-
lamennyit!” (104. o.) „Valaki hangosan megszólalt: – Fel kellene
kötni valamennyit. Bitangság rámenni arra, ami a másé! Mindnyá-
jan helyeseltek.” (109. o.)
A könyvben elszabadul a történelmi horror. Megjön az egykori
szomszédja, aki elmeséli, hogy a családját kiirtották az oláhok. „Mind
egy szálig, István… Anikót s a három gyermeket… kínos… ocsmány
halállal… míg én odavoltam… verekedni… azt mondják hosszasan kí-
250
nozták őket, verték (…) az ember belebolondul. (…) – Itt élni közöt-
tük… és nézni az arcukat… azokat az arcokat, azokat az undorító
mocskos pofákat, melyek akkor is ott voltak és bizonyára röhögtek
(…) Már hármat megöltem közüllök… kezembe kerültek és megöltem
őket (…) kezemmel préseltem ki torkukból a levegőt, ezzel a két ke-
zemmel ni…” (140. o.) „– Ki akartam pusztítani valamennyit. Az egész
falut. Mindenkit, aki ott volt, résztvett a dologban… vagy csak látta és
nem tett ellene semmit…” (144. o.)
Ezek után elmeséli, hogyan ölt meg három embert. Mintha az er-
dő vad törvényei érvényesülnének mindenben: vadásznak, pálinkáz-
nak, megnyúzzák az állatot. Hozzászoknak az öléshez. Nem kivétel az
ember sem. Elmélkedését egy román asszony szájába adja: „Az em-
berben éppen annyi rossz van, mint amennyi jó s hol az egyik, hol a
másik kerül elő, aszerint, hogy a körülmények melyiknek ked-
veznek…” (147. o.)
De a magyar hős megtér, jóságos lesz és ismét áldozat. „– Az élet
nagyon furcsa. És én rájöttem akkor, azon az éjszakán a halott ember
mellett, akit én öltem meg s az asszony mellett, aki csöndesen sírdo-
gált a sötétben és elmondott mindent, úgy, ahogy volt. Rájöttem ak-
kor, hogy nincs semmi értelme az egésznek. (…) az élet elrontott dol-
gait nem lehet jóvá tenni azzal, ha tovább rontjuk a dolgokat…” (148.
o.) Ezek a gondolatok vezetnek el a harmonikus, romantikus, ember-
séges magyar nemzeti állam diadalához:
„– Éljen az eljövendő szabad Magyarország!
A nemzetes asszony is felállt.
– Éljen – mondotta csöndesen s szeméből könnyet törült ki.”
(150. o.)
Varjassy báró kifejti nemzetszemléletét. Ez a regény az arisztokrá-
cia és a magyar paraszt közös nemzeti érdekeinek a gondolatára épül,
ami egyben Wass Albert műveinek nemzetszemlélete. Következtetése:
közelebb kell élni a parasztokhoz. Elmondja, hogy nem fog újabb kas-
télyt építeni. „Innen induljon ki az új élet, erről a tanyáról. S maradjon
is itt. (…) Akkor a mienk lesz ez az élet. Mienk. Magyaroké. – Mert ott
kezdődött a baj (…) a kastélyoknál. (…) Nem lehetett elég mélyen lelát-
ni belőlük, csak mind fölfelé lehetett látni. Le nem a földre, ahol a gyö-
kere van, ahol a nemzet gyökere van. Idegen bútor, idegen függöny,
251
idegen szőnyeg, idegen, idegen, idegen: ez volt a kastély. Mind maga-
sabbra került a földtől, mind messzzebb, mind messszebb (…) a kasté-
lyokat nem szabad többé fölépíteni.” (152. o.) Ebben a nemzetszemlé-
letben megmarad a földesúr vezető szerepe. A polgáriasodó, kényel-
mesebb életformát nyújtó „kastéllyal” szemben a „nemzeti” tanya ro-
mantikáját hirdeti. Polgárosodásról nincs szó ebben a nemzetképben,
hanem romantikus kivonulásról: vissza a tanyára. És csak a magyar
van, mindenki más vagy szolga, vagy ellenség.
Aztán megjelenik még egy negatív „kategória”, az egykori desz-
kakereskedő, Krausz Móric fia, aki bárói címet szerzett, „Baron
Eduard Sokoly-Krausz”. A következőképpen adja elő Sokoly-Krausz
báróságának a történetét. „Amikor született, egy előkelő angol úr járt
vadászni a görgényi hegyekbe, s mivel Móric egy meglőtt medvét
szállított le szekerén az angolnak, egy valóságos aranyat kapott. „Há-
lából és tiszteletből Eduárdnak nevezte el a fiát. S a név, úgy látszik,
szerencsét hozott. Krausz Eduárd addig hordta a deszkát a görgényi
hegyekből Szászrégenbe, amíg valami építkező mágnás vele szállít-
tatta a kastélyhoz való faanyagot. Ezen szépen keresett, közben ösz-
szeismerkedett valami osztrák urakkal, akik nagyobb erdőket vettek
kitermelésre és őt bízták meg a munka keresztül vitelével. A kereset-
ből fűrészmalmot épített, erdőket vásárolt, szállította a fát a kastélyok-
nak, városoknak s aztán az osztrák urak révén megbízást kapott,
hogy a kancellár részére vadászházat építsen a hegyek között. A va-
dászházból valóságos kastély lett, a kancellár meg volt elégedve s
Krausz urat felvitte Bécsbe magával. Huszonnyolc éves volt akkor és
abban az évben vette el feleségül Herminét, a toplicai szatócsbolt
szurtos kis pultja mögül. Épített néhány vadászkastélyt a császárnak
is, tiszta fából, görgényi minta és saját élénk fantáziája szerint és a csá-
szár is meg volt elégedve vele. Részt vett valami pénzügyi manipulá-
cióban, kölcsönt szerzett a megszorult birodalomnak és érdemren-
det kapott. Egy Sokoly nevű vén, részeges agglegény, néhány száz
aranyért megajándékozta a nevével s a jólelkű császár bárósággal tol-
dotta meg. Így lett az öreg szászrégeni deszkakereskedő Krausz Mó-
ric tata Eduárd nevű fiából négyesfogaton járó előkelő főúr.” (155. o.)
A látogatóba érkező házaspár viselkedése visszatetszést kelt a ré-
gi arisztokratákban, mert a felkapaszkodott előkelőségekre jellemző-
en, nem találják meg a közös szót, és a báróné érezteti is ezt velük. So-
252
ha nem szólítja másként őket, mint Krausz úr, és Krauszné asszony.
Egyszerűen nem vesz tudomást a szerzett rangjukról. Pedig bemutat-
kozni jöttek, mert megvették a szomszédos birtokot és a kastélyt,
amely korábban Túri István gróf tulajdona volt Cegőn. Jellegzetesen
lenéző, sértő párbeszédben gúnyolja a fiatalabbat a nemzetes asz-
szony. A leírásban arra törekszik a szerző, hogy a fiatalasszony visel-
kedése legyen a butább, és ne Varjassyné megjegyzésein döbben-
jünk meg.
„– Eduárd már előre számított erre a vételre s aszerint rendezte a
dolgokat… Eduárdnak nagyszerű szimatja van az ilyen háborús világ-
ban…
– Mindenki azzal a fegyverrel küzd lelkem, ami természetéhez s
rangjához illik. Ki orral, ki karddal – bolintott hűvösen Varjassyné.
(…) A nemzetes asszony bosszankodott magában, minek kellett ezek
ide jöjjenek és minek éppen most (…) de neki dolga van, ki tudja
azok a tolvaj cigányok mit csinálnak ezalatt a csűrben, biztosan csak
lopják a napot…
– (…) Bizony mi magyarok szegények vagyunk most és csak sze-
gényesen élünk. Túróspuliszkát főzettem mára…
– (…) Olyan az, lelkem, nálunk is, mint amilyen a maga derék pa-
pájánál volt, Toplicán – hűtötte le kurtán a nemzetes asszony.
Báró Sonkoly-Krausz Eduárdné, született Rosenbaum Hermine
hirtelen elhallgatott a toplicai kis szatócsboltra való visszaemlékezés-
től. Szakállas apja s lompos anyja jutott az eszébe, kik örökösen
pecsétes ruhában jártak és egyáltalán nem volt érzékük az előkelő
élethez.”
A látogató észreveszi, hogy nem fogadják szívesen és búcsúzik.
„Sajnáljuk, hogy kedves férjét, az én derék István barátomat nem ta-
láltuk itthon, de majd átméltóztatik adni neki legmelegebb üdvözle-
tünket.
Barátod a hóhér, mérgelődött magában a nemzetes asszony, hallj
te oda, de felkapott a fára ez a deszkás zsidó.”
A nemzetes asszony nemzeti szemléletére jellemző az alábbi fej-
tegetése: „A nép olyan, mint a birka, tiszteletes úr. Ha jó pásztor tereli
őket, mennek engedelmesen s meg is híznak mellette. Ha hitvány a
pásztor, elbitangol a nyáj.” (167. o.) Idegengyűlölete engesztelhetet-
len: „Kinek apja elesett a hazáért, bátyja idegenben bujdosik s ő az-
253
alatt osztrákkal áll össze, osztrák katonával, vérének ellenségével, az
olyanért ne búsuljon senki. Még az anyja se sírjon az olyanért. Férges
az, akinek hullani kell, hogy tiszta maradjon tőle a fa…” (173. o.)
A mezőségi falvakat két csoportra osztja a szerző: vannak „jóked-
vű” falvak, amelyek derűs széles völgyekben tanyáznak, és vannak
szomorú, sőt rosszkedvű falvak, olyan félrevonulók, zárt katlanok-
ban meghúzódók. Amikor az egyik faluban megszólítottak valakit és
az nem válaszolt, a közismert erdélyi románokat sértő kifejezéssel
nyugtázza a helyzetet: „– Szőrösnyelvű ez, nem érti a szót – békét-
lenkedett harciasan Minka asszony.” Ebben a könyvben a XX. száza-
di, két világháború közötti román és magyar irodalomból ismert (L.
Rebreanu, O. Goga, Szabó Dezső stb.) szemléletéhez közel álló, anti-
szemita légkőrt árasztó, nemzeti parasztromantika eszményét vetíti
vissza a XIX. század második felébe Wass Albert. Könyvében a báró
saját maga szánt. „Varjassy István fogta az ekét, izmai megfeszültek,
ahogy a földbe benyomta, marka szorította a durva fát s a lelkében
valami nagyon szépet érzett (…) Az első barázda indul a keze alatt,
hogy meghódítsa a földet, az életet, az újra föltámadó jövendőt.”
(185. o.)
A Mire a fák megnőnek II. kötete azzal kezdődik, hogy a bárót le-
tartóztatják, mert kiderül, hogy huszárkapitány volt 1848-ban és az
osztrák csapatok ellen harcolt. Ezután Kufsteinba címezik neki a le-
velet. Elmenetele előtt a gyermek megkérdi, hogy mikor jön haza. A
fákra mutat: mire azok megnőnek, én is itthon leszek. Ezért a máso-
dik kötet címe: Mire a fák megnőnek. Feleségének hátrahagyja: „Ne
feledd a célt egy percre sem: mindent visszaszerezni.” Négy év múl-
va szabadul. Az osztrák börtönre nem veszteget sok szót a szerző.
Mindössze egy fél lap az egész. Az újra találkozás romantikus sablon-
ja a következő: „És ebben a pillanatban kicsapódott a ház ajtaja és ott
állt a tornácon az asszony égőpiros arccal és két kezét a szívére szo-
rítva. Egy másodpercig nézték egymást. Az asszony a tornácon, sová-
nyan és égőpiros arccal s két keze a szívén.” Megtudjuk azt is, hogy
kik az új ellenségei. Nem annyira a fogva tartó osztrákok, hanem
amint az egykori osztrák elöljáró elmondja neki, hogy a (román) pap
és Sonkoly-Krausz (a zsidó) jelentették fel a bárót.
A kötetben körvonalazódik a differenciált előítélet.
254
„– Nem is mondtad Minka: mit csinálnak a szomszédaink?
– Kik?
– Hát Cegőn, ez a Krausz, meg Detrefaluban az osztrák… [Erdély-
ben nem használnak határozott névelőt a nevek előtt. Itt világos,
hogy az „a Krausz” az „a zsidó” helyett áll – Á. V.]
– Páváskodnak – vágta ki kurtán az asszony. (…)
– Hát a zsidó?
– A zsidó? Csak az kellett volna neki, hogy ide jöjjön. Sze tudom
én, honnan akadtak maga nyomára…! Sok mindent tudok én arról a
zsidóról! Ide nekem ne is jöjjön!” (42. o.)
Mihály, a szolga is úgy beszél a románokkal, mint az ura: „– Hát
te Tódor, nem röstelled ide dugni a képedet? Összeütöd a fejedet a
dászkálotokkal, hogy a pokol sülyesztené el a fajtáját is.” (68. o.) A
„dászkál” (dascăl) román szó, tanítót jelent. Nem kölcsönszó a ma-
gyar nyelvben, más vidékeken nem ismerik.
Pohlenberg osztrák megvette a szomszédos birodalmat, de vele
jó viszonyt alakított ki, még akkor is, ha – amint mondta – ellenségek
voltak. Jellemző szerkezeti megoldás, itt is az osztrák fejti ki a jó vi-
szonyuk kialakulásának az okát: „A háború az eltelt. Maga is katona
volt, én is katona voltam. Mindketten kötelességünket teljesítettük.
Amit az ember mint katona végez, az a privátéletre egyáltalában nem
vonatkozik. Én, mint katona akkor is tiszteltem magukat, amikor
szemben állottunk.” Homéroszi helyzet. Az osztráknak természete-
sen megengedi, hogy „kedves rokonnak” szólítsa, a zsidó, aki kedves
barátomnak titulálta, azt már kikérte magának. A legjobb szándék el-
lenére, az erdélyi magyar nemzetszemléletnek ellenségként kell te-
kintenie az osztrákra. „Ezt semmiféle fordulás nem rázza le rólunk.
Az ilyen ember a legveszedelmesebb, nekünk magyaroknak.
– Miért gondolja ezt?
– Mert rokonszenves és tiszteletreméltó.” (76. o.)
Ehhez nem szükséges magyarázatot fűzni: még az is veszedel-
mes ebben a nemzeti konfrontatív képben, aki „rokonszenves és tisz-
teletreméltó”. A román vagy a zsidó ugye nem lehet se rokonszenves,
se tiszteletre méltó. Mégis veszélyesek azok is a magyar nemzetre
nézve. Folytatódik a nemzetek harca. Szőke Gyurinak a román pópa
felajánlja, hogy földet ad, ha átáll az ő vallásukra. Varjassy amikor
megtudja, „lekent Gyurinak egy olyan pofont, hogy menten falnak
255
esett. Utána másikat, hogy eldűlt, mint egy csutak, az eresz földjén.”
(79. o.) Ezt teoretikus következtetés zárja. „A császár meg az oláhok...
azok veszik el a szegény magyar földjét (…) S mentül jobban műveli,
annál szívesebben veszik el.”
Aztán jön a nemzeti megmentés: a tettleges konfrontációra való
uszítás. „A dobajiakon aztán hamarosan meg is látszott az új pap. Az-
zal kezdődött, hogy kiverték az oláhokat az úrbéres legelőről. (…) há-
rom oláhnak betörött a feje. (…) A nemzetes asszony két szép ártány-
süldőt küldött örömében a papnak. (...) Aztán egy embernek, aki át-
tért oláh hitre, meggyulladt a háza. (…) Kigyulladt s leégett porig. Né-
hány nap múlva kigyulladt egy másiknak is. A nemzetes asszony
most már szép üszőborjat küldött.” (91. o.)
A fenti, bosszúszomjas (mai szóval terrorista) leírásban elfelejti a
szerző, hogy a nemzeti képzelet szerint, a békés, jóságos magyar nép
nem gyújtogat.
Varjassyékban olyan nagyfokú a román gyűlölet, hogy amikor az
1867-es kiegyezés után a románokkal szavaltatják a „Talpra magyart”,
a nemzetesék kikérik maguknak, és szégyennek nevezik. Érveikben
nem abból indulnak ki, hogy miért aláznak meg egy románt azzal,
hogy magyar nemzeti verset szavaljon, hanem: „Hogy a mi legna-
gyobb nemzeti költőnk szavainak elmondására nem talált a szavak-
hoz méltó magyar gyermeket, hanem elkiabáltatta egy olyannal, aki
minden percben kész volna legyiklolni a magyart…!” (122. o.) „– Ku-
tyából nem lesz szalona! (…) – Na, jól néznénk ki, ha ezek kellene
talpra szökjenek a magyar szabadságért.” Ez a nemzetszemlélet, ame-
lyet visszavezet az 1848-as forradalom idejére (utalás Petőfi versére)
kirekesztő nemzetszemléletre épül: el sem várható, hogy egy román
küzdjön a magyar forradalom eszméiért. A közös szabadságért foly-
tatott küzdelem helyett más célt – XX. századit – jelölt ki Varjassy:
„Megmenteni a magyart! (...) A mi nemzetünk sorsa (…) a falvak népe
között, s a termőföldön, mely életet ad.” (131. o.)
A kastély árnyékában
Ez ismét tájleírással kezdődik, Varjassy Gábor főispán, az előző
regény főszereplőjének a fia utazik a szánon Szamosújvárról, s köz-
256
ben így elmélkedik: „ki tudná azt, hogy mennyi magyart rejtenek
ezek a dombok magukban, mennyi jó magyar csontot. Jó volna mind
előkotorni őket, életre hívni, kedvet lehelni beléjük az élethez: jó vol-
na bizony. Mert a temetőkben már-már több az idegen csont, mint a
magyar. (…) be lehetne kerítni magyar sírokkal a falut, jól bekeríteni.
Hogy a sok magyar fejfa megvédje a kevés élő magyart az idegen éle-
tek ellen.” Ezek szerint, a magyar főispán nem mindenkinek a függet-
len, liberális elöljárója, hanem a magyar nemzeti hatalom képviselő-
je, aki szemben áll az idegen „életekkel”. Ez a pártatlan magyar köz-
igazgatás pozitív képe a századfordulós Magyarországon! „Évszá-
zadok alatt (…) más urat, mint Varjassyt nem szolgáltak ezek a dom-
bok soha. Most mégis mást szolgálnak. Nem is urat, hanem parasztot.
Nem is magyart: abból is oláht.” Jellegzetes értékskála: felül a magyar
úr, alatta a más nemzetiségű úr, még alatta a paraszt, és a legalján a ro-
mán paraszt. Hierarchikus a nemzeti „egység” gondolata is, felül az
úr, alul az örök paraszt.
Megtudjuk, hogy a régi időkben a Varjassyaknak váruk volt és
„magyar” várjobbágyaik voltak. „Vajon ott is, akkor is mi volt a hiba?
A rendszer? A jobbágyság? Bizony aligha. Ahol jó volt az úr, jó sora
volt a jobbágynak is, ahol rossz volt az úr, ott rossz sora volt. Túl rend-
szereken, így volt ez mindenhol és minden időben: jó jegyző jó falu.
Jó minisztérium fölemel egy országot, rossz minisztérium elpusztít
egy népet.” (12. o.) Történelmi és társadalmi szemléletére jellemző,
hogy a demokratikus intézmények ellenőrző mechanizmusáról, a vá-
lasztáson alapuló polgári társadalom eszméjéről nem is hallott, csak
a feudális kényuraktól függő életről, az úr vezette paraszt hasonlatát
vetíti ki az államalakulatra: helységek vezetőire, minisztériumra. A vá-
lasztás ugyan megjelenik majd, mint úri furfang és nemzeti harc esz-
köze, de nem módosítja ezt a romantikus nemzetképet, csak ellen-
pontozza az eszményit, mindössze arra jó a választás is, hogy az em-
berek elforduljanak az eszményi úttól, és idegeneket szolgáljanak.
Minden a nemzeti harc jegyében zajlik: a „Császár” vette el ezeket a
földeket valamikor a rebellis Varjassyaktól, s telepített reá hű románo-
kat, hogy szolgálnák őt a magyarok között. Tehát a magyar uraknak
nem az volt a hibájuk, mint ahogyan más műveiben elmeséli az erdélyi
történelmet, hogy például az ő ősei is elküdtek egy embert a hegyeken
túlra, aki hozott román munkaerőt, mert elnéptelenedtek a falvak a jár-
257
ványok és hadjáratok miatt, hanem a szabadságszeretetükért büntette a
császári hatalom a magyarokat a nemzeti föld elvesztésével. Ezek sze-
rint, alapvető és feloldhatatlan igazságtalanságból jelennek meg a romá-
nok a magyar földeken, elvette tőlük a császár. Ezt az igazságtalanságot
kellene helyrehoznia a főispánnak, de az az öreg Varjassy szerint nem
képes rá, mert már más, idegen eszményeknek hódol, felépítette a kas-
télyt, eltávolodott a nemzeti tanyák eszményétől.
„Bocskoros ember állt az út szélén, s levett süveggel nagyot kö-
szönt a főispáni szánnak.
– Szarut muná la mariásza!
A főispán bosszúsan köszönt vissza magyarul.”
Nem tudjuk meg, miért bosszankodik azon a főispán, hogy ro-
mánul köszöntik, de elmélkedésével a magyar nemzeti liberális
szemlélet híveit akarja jellemezni az író: „Mert mi volt a hiba? Két vég-
letre szakadt a magyar. Csak paraszt volt és úr. Az egyik nagyon lent,
a másik nagyon fönt. A kettő között semmi. Hát most ez a semmi las-
san föltelik, föltöltődik, erős polgári társadalom alakul, virágzó ipart
és kereskedelmet fejleszt, városokat épít, kultúrát virágzik és gazdag-
ságot terem. Lassan megtelik az ország dolgozó magyar polgárral, aki
semmiben sem marad mögötte a német, angol, francia polgárnak,
sem észben, sem tehetségben, sem pedig szorgalomban. Hogy né-
hány falu elveszett a Mezőségen? Majd nőnek helyette városok (…)
vasúthálózat köti össze, nyílt út vezet a tengerig, melyen a magyar ke-
reskedelem hódító útjára indulhat, mint hajdan Attila a világ ellen.
Fejlett közigazgatás, erkölcsös vezetők, nemes célokért hevülő ifjú-
ság, szorgalmas ipar, tiszta kereskedelem, sokgyermekes, jómódú
polgárság: ez a magyar jövendő. (…) Hogy vannak még ellenségei a
magyarnak? (…) Gyönge ember az, akinek ellensége sincsen. A bécsi
ellenség? Azzal majd megbirkózik a magyar föld, a tudományosabb
gazdálkodás. (…) A befurakodott és elszaporodott idegen paraszt?
Hát az majd megmarad parasztnak, túrja a földet tovább faekével,
úgy, mint nagyapái. A tudományos gazdálkodásra ránevelt magyar
paraszt majd fölvásárolja később földjeit, s vagy fölszívódik közéje,
vagy szétvándorol munkát keresni, s eltűnik észrevétlenül, úgy aho-
gyan jött.” (13–14. o.) A polgárosodás eszméjét a romantikus nemze-
ti egység és a „befurakodó” idegenek elleni konfrontáció jegyében
258
képzeli el. A nemzeti romantika azonnal megszűnik, amikor a lánya
jövőjét tervezi, és visszatér a konzervatív arisztokrata szemlélet: „Vala-
mi tanyai félparaszt ne merjen szemet vetni rá.” (20. o.)
Itt is megjelenik a Wass Albert regényeiben leírt „tipikus” zsidó:
„Valahonann jött egy kis vörös zsidó. Móricnak hívták” (21. o.), és
egyszerre tért hódít a polgári demokrácia és az egyenlőség gondola-
ta, de megfelelő távolságtartással, némi iróniával írja le a szerző. „In-
dul a polgárosodás, fejlődik a társadalmi élet. Már van a faluban jegy-
zőcsalád, tanítócsalád, kereskedőcsalád, van postáskisasszony, van
segédjegyző, mind a polgárságot képviselik Varjason, a magyar pol-
gárságot. Vasárnap kiöltözve lehet látni őket az utcán, építik a maguk
kispolgári életét a falu makacs testében (…) végül megtanítják embe-
ri módon élni a parasztot. (…) Hogy egyelőre a jegyző tanult meg ro-
mánul (…) Hát a kezdés, persze, sohasem könnyű. Na de majd, majd…
[Hogy milyen fenyegetést tartalmaz ez az utolsó félmondat? Kiderül.
Előbb a demokratikus szólam:] Mindenki egyformán polgára ennek
az országnak, akár magyar, akár román. Egyformán fizet adót, egyfor-
ma jogai vannak. Senki se érezze azt, hogy különbséget tesznek köz-
te s más ember között. Erre ő figyelmeztette a jegyzőt, s az ügyel reá.
(…) Cél az, hogy becsületes, szorgalmas és engedelmes polgárai le-
gyenek az országnak. Hogy milyen nyelven beszélnek, az most nem
fontos. Érezze jól magát mindenki, gazdagodjon, legyen megelége-
dett. (…) Ami a többi dolgot illeti, nyelv, nemzetiség, az majd jöhet
azután. Rendre, rendre.” (22. o.) Tehát előbb legyenek demokratiku-
sak a keretek, majd rendre, rendre megnyirbálják a demokratikus jo-
gokat, és áttérnek a kizárólagos nemzetállami formára, amelyben a
legfontosabb, hogy mindenki magyar legyen és magyarul beszéljen.
Ismét felmerül, hogy az oláhok bűnösek. „Oláhok gyújtották föl. Olá-
hok rabolták ki és döntötték le a kastélyt, az istállókat, az egész ud-
vart. A templomot is… igen, a magyarok templomát is.” (35. o.) A re-
gényben sugallt nemzeti igazságtalanság, hogy a románok nem nyer-
ték el méltó büntetésüket, sőt. „Ma is itt élnek. Jól élnek, vígan. S gaz-
dagodnak, szaporodnak. Titkos forrásokból jön hozzájuk a pénz, s
veszik meg a magyarok földjét, s veszik el a nyelvüket, a vallásukat.
(…) Ezt nevezik új magyar föllendülés korának?”
Milyen megoldást talál a nemzeti konfrontációra? Csakis azt, hogy
a románok önként távozzanak Erdélyből. „És bizony talán jobb lenne,
259
ha a sok Joszup, Tódor, Gavrila és Juon egy szép napon fölkerekedne
mind, és csöndesen visszamenne oda, hegyeken túl, az elhagyott hazá-
ba, mert mindenki csak ott élhet emberhez méltó életet, ahová Isten te-
lepítette, s nem ahová magától tévelyedett. Ez a föld nekik mindig ide-
gen marad, és mindig ellenség egy kicsit, és hiába szűnt meg a job-
bágyság, hiába vetettek tüzet annyi tetőre: mégis cselédnek érzik ma-
gukat, az idegen föld cselédeinek (…) Mert van valami a földben, és van
valami a levegőben, ami nem az övék. (…) Hiába szerezték meg a föl-
det, a föld nem ragaszkodik hozzájuk, a föld számára mindig idegenek
maradtak, s ezt érzik, s ezért egy kicsit mindig honvágyuk van valami
után (…) Nem tudnának uralkodni ezen a földön úgysem, még azon a
kevesen sem, ami az övék. Mert nem érzik otthonuknak ezt a földet,
igazán otthonnak, vérükből és húsukból való otthonnak.”(43. o.)
„És ezen a földön sem az élet, sem az igazság nem a Joszupoké, Tó-
doroké, Mitruké (…) Csúnya tréfát űztek velük, messzi császárvárosban
székelő idegen urak (…) Elhitették velük, hogy ez az igazi hazájuk (…)
ez az igazi otthonuk, csak kitúrták belőle a magyarok: s ők szegények
elhitték a mesét (…) segítettek gyöngíteni egy másik nemzetet.” (45. o.)
Tehát megjelenik az egy az igazság, a kizárólagos magyar igazság fogal-
ma, amelyik a kisajátított térhez társul. Itt nem lehet igaza, tulajdona, va-
gyona más népnek: csak a magyarnak. Ez az igazság.
Ha békésen nem megy a szétválás, akkor erőszakkal kell meg-
tenni: „Kellene jöjjön valaki, ki egyszer eltépje ezeket a bilincseket
erős és kegyetlen kézzel, még akkor is, ha hússal együtt szakad ki be-
lőlük, megmarkolja őket és vigye, mint eltévedt gyermeket szokás ha-
zavinni.” (46. o.) (Az ilyen mondatok utalnak arra, hogy az író kevés-
bé ismeri a magyar mondattant.)
Nemcsak a zsidót nézi le, hogy befurakodik a magyar társada-
lomba, hanem a szlovákot is. A jegyző „ereiben a tót véren kívül lel-
kes magyar érzések is csörögtek (…) Ez a szívós és kötelességtudó
osztály a maga idegen oskolákból összeszedett zagyva műveltségével
késznek mutatkozott arra, hogy lassan mindenhova befurakodjon, el-
lepje a falvak felszínét és a kisvárosokat, idegen kiejtésű gyermekei-
vel lelkesen szavalta a Talpra Magyart, s országot alapítson magának
a tudatlanság sivatagjában. Hogy megtöltse a falavakat idegen sza-
vakkal, színekkel, fogalmakkal és gondolatokkal (…) a közfelfogás
diktátorává nőjjön, és kezébe vegye a sarjadzó magyar életet (…)
260
Hogy vigyázza, gondozza, irányítsa fejlődésében a maga vérmérsék-
lete, tudása és hite szerint.” (47. o.) Nem tudjuk, vajon amikor a szer-
ző ezeket a kirekesztő nemzeti elméleteket leírta, annyira tudatlan
lett volna, hogy nem jutott eszébe, hogy Petőfinek, akinek a nagy ma-
gyar versére hivatkozik, „ereiben a tót véren kívül lelkes magyar érzé-
sek csörögtek”?
Wass Albert könyveiben a legszélsőségesebb nemzeti gondola-
tokat mindig a református papok fogalmazzák meg. A pap mondja a
főispánnak: „Hiába élünk felszabadult Magyarországon, a Kárpátok-
tól egészen az Adriáig (…) még mindig csak az oláhok uralkodnak,
meg másféle idegenek. (…) oláh pópák és oláh gazdák kezében van
még mindig a mi népünk. Meg mindenféle idegenek kezében. Kik
hol intéző, hol jegyző, hol ennek, hol annak a képében reánk nehe-
zednek, s nem segítik a magyart, mert ők sem magyarok. (…)
Aufbauerek, Franyek, Brencsák: ezek ma a magyarok méltóságos
uram, a Kárpátoktól az Adriáig.” (68. o.)
A főispán ugyan kioktatja a papot, a polgári, befogadó nemzet-
szemléletnek megfelelően, hogy amiért valakit más néven neveznek,
attól még lehet jó magyar. „Azon kell legyünk, hogy jó magyar érzel-
mű magyarokat neveljünk belőlük. Ez a Szent István-i Magyarország
alapgondolata, tiszteletes úr.” A pap jól ismert válasza: „Kutyából
nem lesz szalonna sohasem.” A szerző nem döbben rá arra, hogy
amikor a főispán szavaiban említett Szent István-i Magyarországot a
nemzetállam tulajdonságaival és annak kihangsúlyozásával állítja esz-
ménynek, támpontot nyújt a román nacionalistáknak, akik azzal uta-
sították (utasítják) el a magyar emberjogi, kisebbségi kéréseket, hogy
minden magyar csak a Szent István idején létezett, akkori kiterjedésű
„nemzetállam” visszaállítására törekszik, tehát el kell utasítani min-
den kérelmet. Wass Albertet a huszonkét év kisebbségi élete nem ta-
nította meg semmi másra, csak a gyűlöletre és a revans gondolatára.
Az osztrákot befogadják, mert közös ellenséget találnak, aki el-
len kell küzdeni: a románt. „Egyenes lelkű ember volt Pohlenberg bá-
ró és hamarosan megszerette magyar szomszédait. Megismerte őket,
megtetszett gerinces bátorságuk, ahogy az osztrák és cseh hivatalno-
kokkal szemben viselkedtek, s a hivatalnokféléket katona létére ma-
ga sem kedvelte. (…) – Ja, die párásztok, die oláh párásztok, ver-
dammt noch einmal! Mind felákásztáni kellene!” (75–78. o.)
261
 Az apa nemzeti szemléletének alapja, hogy közel kell lakni a
néphez, tanyára kell költözni. A fia, a polgárosodás híve felépíti ismét
a kastélyt, kényelmesen akar élni, civilizáltan, gyerekeit iskoláztatni,
és nemzeti elméletei ellenére, a liberális polgárosodás híve. Azonban
az író néha kiesik ebből a gondolatvilágból, és az öreg Varjassy elmé-
letét tükröző szavakat ad a fia szájába: „A főispán rosszkedve még-
sem oldódott föl. Érezte, hogy a ház levegője idegen, semmi köze a
földhöz, melyen épült, s az országhoz, melybe tartozik. Idegen és
mindenen kívülálló, akár egy elátkozott sziget. S akik benne vannak,
mégis uralkodni akarnak földön és országon.” (80. o.)
A szerző úgy véli, hogy a románok bűneinek a felsorolása meg-
győzőbb lesz, ha a saját vallomásukra építi a szöveget. Ettől, mint a
korábbi esetekben is láttuk, nem hitelessé, hanem még hihetetleneb-
bé válik a történet. A román pópa bevallja bűneit a főispánnak: „– Bá-
ró úr (…) amit én tettem, azt megtette volna más is. Mindenki, aki ro-
mán. Hogy fölgyújtson egy kastélyt, amiben urak laknak, magyar
urak. Én fölgyújtottam. Én s a falu. Ezt a kastélyt, itten, fölgyújtottam.
(…) Én néztem és örvendtem. És én is fekete lettem, báró úr. (…) nem
lesz itt többé kastély és a románok lesznek az urak ebben az ország-
ban. (…) Az Isten építette föl, hogy engemet legyőzzön. És most itt a
kastély, éppen úgy itten van, mint azelőtt… csak énbelőlem lett bűnös
ember, fekete kezű ember, fekete arcú ember… énbelőlem… és a falu-
ból, a románokból.” (90. o.) A főispán következtetése: „ebből megta-
nulhatja mindenki, hogy az igazság ellen nem lehet fegyverrel támad-
ni. Mi nem bántjuk a románokat. (…) Szabad országnak minden né-
pe egyformán szabad.” (91. o.)
A történet még hihetetlenebbé válik, amikor a pópa egyenesen
az üldözési mániába akarja kergetni a főispánt: „Hát nem látja, báró
úr, hogy itt újra tűz lesz és újra tűz lesz, és ameddig a világ fennáll,
mindig csak tűz lesz, ha a bűnösnek örökösen megbocsátanak? Én
azt akarom, hogy az én népem elmenjen innen! Én azt akarom, hogy
az én népemet elűzzék innen, elverjék innen, ha kell, megöljék, ki-
pusztítsák, csak hogy elkergethessék innen! Mert ennek a népnek
nem itt van a hazája, báró úr! És akármilyen igazságos is legyen egy
ország, ha másé, akkor nekem nem lehet hazám! És jaj az olyan nép-
nek, amelyiknek nincsen hazája! Annak fekete lesz a keze, és fekete
lesz az arca, mert el kell adja lelkét az ördögnek!” Itt a szerzőt úgy el-
262
kapta saját ötletének lendülete, hogy már azt sem veszi észre: idegen-
gyűlöletének kivetítésekor, a gyűlölt nép saját maga követeli „öljék
meg, pusztítsák ki”. Ez olyan, mintha a zsidók maguk kérnék, vigyék
el őket Auschwitzba! Bármilyen furcsa, ez utóbbira is volt példa az an-
tiszemita sajtóban. De maradjunk a román–magyar viszonynál, és
idézzünk egy későbbi beszélgetésből. Egy román pap és a magyar
pap beszélgetnek. A magyar mondja: „Az úr fajtáját én nem szeretem.
Nem biz én. Még ha báránybőrbe búvik, akkor sem. Az úr se szeres-
se az enyimet, s akkor rendben leszünk.” A román pap válasza: –
Kolléga úrnak biblia van az asztalán és gyűlölet a szívében.” (145. o.)
Eltekintve attól, hogy a magyar pap stílusa nem sok iskolázottságról
tanúskodik, a szerző az ő igaza felé hajlik, ezt erősíti meg a nemzetes
asszony is, aki szintén belekeveredik a „filozófálgatásba”: „Itt csak a
magyarnak van jussa a kenyérhez, másnak senkinek. Németország-
ban a németnek, Angliában az ángolnak és Oláhországban az oláh-
nak van jussa. De itt csak a magyarnak, érti?” (151. o.) Wass Albert na-
gyon jól tudta, hogy a két világháború között, még a mai napig is fel-
bukkanó, a magyaroknak szánt román sértések között éppen az sze-
repelt, ami ellen hevesen küzdöttek, hogy „taci, mănânci pîinea
românească!” (hallgass, amíg román kenyeret eszel!). Ezért furcsán
hangzik az erdélyi olvasónak hallani most a magyartól ugyanazt a ki-
rekesztő, igazságtalan érvet, ami a terület (föld, ország, politikai hata-
lom) birtoklása viszonyán alapult, a tulajdonos, birtokos (nép) „ke-
gyelemkenyerén” él a másik nemzet. Ezt a két világháború között a
románok vágták a magyarok fejéhez, most a szerző mégis az egyet-
len magyar igazságként hangoztatja. A pópa tovább érvel:
„– De könyörgöm, ha a bibliában ez így van…
– A bibliát a zsidók írták, nem a magyarok. (…) A zsidóknak per-
sze, hogy mindenhol jussuk van a kenyérhez, persze. Bolondok len-
nének, ha nem azt mondanák. De nekünk nincs mindenhol jussunk,
érti? (…) És másnak se legyen közöttünk jussa!”
A református pap uszító prédikációkat tart, aminek gyakorlati kö-
vetkezményei is lesznek. „Az új magyar kereszténység hatása aztán ha-
marosan meg is mutatkozott. Az erős Isten Holó János által tolmácsolt
parancsára három legény, név szerint Balla Mihály, Szigyártó Imre s
Székely Ferkó egy vasárnap délután úgy kitakarították a kocsmából a
románokat, hogy négynek közülük betörött a bordája, s
263
Szamosújvárra vitették magukat orvosi látleletért. (…) A románokat ki-
hányták a közbirtokossági legelőből, melybe harmincegynéhány év-
vel ezelőtt befurakodtak. Fél falu ment fél falu ellen, mikor az oláhok
ki akarták hajtani rá a maguk marháit. Árpád, Botond, Zuárd próféták
szellemében maga János pap is ott volt az ütközetben, irdatlan fustélyt
lóbálva feje fölött, s úgy látszik, mégis volt valami igazság az új dobaji
bibliában, mert rövid harc után úgy megfutamodtak az oláhok, hogy
még a faluban is alig tudták magukat összeszedni. (…) S Holló János
szelídség elleni tanítása így nyerte első diadalát. (…) A templom töm-
ve volt, nem úgy, mint régen, mikor még szakállas vén zsidók nyo-
morúságáról olvasott föl előttük a pap. (…) Magyarok beszéltek a pa-
pon keresztül az Istenhez, magyarok szájával, úgy ahogy az a szívük-
ben szólott.” (156. o.) A református pap nemzeti kirekesztő beszéde és
tette akkor még nem illett bele a magyarországi nagypolitikába, ezért
az esperes behívja, hogy visszatérítse a szeretet útjára. Így védekezik:
„Való igaz, hogy a szentírás szavait átfordítottam magyarra, mert úgy
van az, nagytiszteletű uram, hogy ami jó volt a zsidók számára, az
nem mindig talál a magyarokra. Krisztus Urunk ha magyarnak szüle-
tik, bizonyára sok mindent másképpen mondott volna (…)
– De hiszen ez pogányság, tiszteletes úr!
– Téved, nagytiszteletű úr. Ez magyarság!” (158. o.) „– Én elsősor-
ban magyar vagyok, nagytiszteletű esperes úr, és csak azután keresz-
tyén. S az én anyaszentegyházam a magyar nemzettel egy test, egy lé-
lek s attól el nem választható.” (159. o.)
Amikor a pap megtudja, hogy a „magyar-zsidó” a hivatalos jelölt
a képviselő-választásokon, „János pap elszörnyedve meresztette ki a
szemeit. – Hogyan? A zsidó báró? Ez a Krauszból lett magyar? Ez fog
képviselni bennünket a haza színe előtt?” (161. o.) Az öreg nemzetes
is kifejti a véleményét a zsidókérdésben: „– A zsidó zsidó marad. Nem
a vallás a fontos, hanem a fajta. A vér. Azon pedig nem segít még az
se, ha húsz pap önti rá a keresztvizet egyszerre. (…) – Csak a vér s a
nyelv tudja összetartani az embereket s a közös múlt emléke. Ha ez
megszűnik, fölbomlik a világ.” (198. o.)
A fiú ellenkezik az apa kirekesztő szemléletével, és európai nem-
zetről beszél, de az olvasó is levonhatja a tanulságot, hova vezet ez a
„fránya” liberalizmus: a regény végén mind románok telepednek a
magyar házakba.
264
Azt lehet tudni, hogy 1943-ban ez a szemlélet tökéletesen megfe-
lelt a „hivatalos” elvárásoknak, sőt az a teória is közismert volt Szekfű
Gyula óta, hogy Magyarországot a XIX. század végi befogadó nem-
zetszemlélet, az idegenek (zsidók, kisebbségek), és a polgárosodás
tették tönkre. A konfrontatív nemzeti harc az ősi földért, a vér, a gyö-
kér és hasonló biológiai metaforákon alapuló stílust is tökéletesen ér-
tették, értik azok az olvasói, akik a vérségi levezetésű nemzetszemlé-
let hívei, de hogy még manapság is vannak irodalomtörténészek,
akik ezt jónak tartják, az már inkább szociológiai és nem értékítéleti
kérdés.
Ember az országút szélén
Az emigrációban írt első regényei között ezt tartották az egyik
legsikeresebbnek, mint az Adjátok vissza a hegyeimet! is. A könyv-
nek, akárcsak a legtöbb Wass Albert-írásnak az alapkonfliktusa, hogy
a románok megszállták Erdélyt, Gyulafehérváron nagygyűlést tartot-
tak és Romániához csatolták a területet, amelyhez hasonlót „ezer év-
re visszamenőleg” nem talált a „díszkötéses magyar” (43. o.) történe-
lemben. „Hozzánk csak a hírek jöttek. Hogy itt agyonvertek a romá-
nok egy jegyzőt. Ott élve megnyúztak egy csendőrőrmestert. Amott
egy magyar földesurat feleségestől, gyerekestől nyársra húztak és ele-
venen megsütötték. (…) Háromszéki és nyárádmenti székely falvak
neve forgott a megriadt emberek száján, ahol nekivadult hegyi-
oláhok embertelen kegyetlenséggel pusztítottak ki embert, asszonyt,
gyereket, s maga a katonaság is segített nekik.” (43. o.)
A könyvben szereplő földesúr személyes sérelme egyelőre csak
annyi, hogy a bevonuló román csendőrök elveszik a puskáját és a
magyar zászlót. Ez az érv számtalan írásában megjelenik, de mindig
másképpen írja le. (A Kard és kasza című írásban a bukaresti arisz-
tokrata ismerőseihez fordul és így szerzi vissza.) Legtöbbször az el-
vett puska szimbolizálja, hogy nem bíznak a magyarokban, ebből ér-
tik meg a magyar arisztokrácia szereplői, hogy a magyarok elvesztet-
ték a háborút a románok ellen. Zavaros biológiai és természeti ha-
sonlatokon, elmélkedéseken keresztül fejti ki, hogy milyen jelentős
minden ember számára az otthon fogalma: „mintha az otthon az em-
265
ber második bőre volna, az a külső bőr, amely alatt mindaz együtt
van, ami nem hús és csont és ami az embert az állattól megkülönböz-
teti.” (45. o.)
A nemzeti hős rendszerint ártatlan, sőt szent, akit már nem véd
az „egészséges jogrend” és az egész világ összeesküszik ellene. „Ak-
kor megértettem, hogy az elvesztett háború nem más, mint a kollek-
tív önvédelem csődje és a kollektivitás fölbomlása. Éreztem, hogy
kívül estem a közösség palánkján és magamra vagyok hagyatva, mint
a falkából kivert vad, mint a nyájtól eltévedt birka, vagy mint a szám-
űzött szent. Hogy kívül rekedtem a jogrenden és csak a két puszta
kezem, meg az Úristen, aki esetleg még mellettem van. Hogy egy ide-
gen közösség körébe kerültem, amelyik nem embert lát bennem,
csupán egy legyőzöttet. Amely közösségben nekem nincsenek joga-
im, csak kötelességem. Amelyik megbízhatatlannak bélyegez, akár
egy útonállót, mert más fajtából való ember vagyok. (…) Éreztem,
hogy kidőlt mellőlem az egészséges jogrend fala, amelyiknek ed-
dig nekitámasztottam a hátamat.” (49. o.)
A szerzőnek, amint más regényeiben is láttuk, nem erős oldala
az elméleti gondolkodás, így nem veszi észre, hogy a kollektív ártat-
lanság fogalmával szembeállítható a kollektív bűnösségé, amelyet ép-
pen olyan egyoldalúan alkalmaztak a magyarok ellen, mint ahogyan
ő szeretett volna kollektíven felmenteni mindenkit. Ne feledjük, a re-
gény keletkezésének ideje a II. világháború utáni időszak. A könyv
cselekménye viszont a két világháború közötti románok igazságta-
lanságairól szól.
Az erdőmérnököt elbocsátják addigi állásából, mert románt hoz-
nak helyette. Feleségével és gyerekével kiköltöznek a havasra, a szén-
égetők közé, ott építenek házat maguknak. A romantikus menekülést
leíró regényíró általában nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon ki-
nek a birtokára mennek hősei, amikor a természetbe menekülnek a
társadalomból. Nem teszi fel a kérdést, hogy kié az a terület, ahol há-
zat épít? Mint ahogyan a másik könyvében sem kérdi meg, hogy kinek
a tulajdona volt a hegy, amit visszakövetel. (Adjátok viszsza a hegyei-
met! című regény.) Ehelyett valamilyen ezoterikus, távol-keleti olvas-
mányainak hatására (ebben az időben írta a Te és a világ című ezote-
rikus elmélkedéseit is) az indiai kasztokról elmélkedik. Arról, hogy In-
diában bezzeg megvédik a kaszt tagjait, de őt, amikor kitették az állá-
266
sából, senki sem védte meg. Nem lehet tudni, mit ért kaszton. A ma-
gyarok (mint kaszt?) nem védték meg? A magyar arisztokrácia, vagy a
román arisztokrácia nem védte meg? Egyrészt a magyarság nem
„kaszt”, a román arisztokráciáért viszont az ókirályságba kellett volna
mennie, hogy szövetségesekre találjon. Aztán egy érdekes csúsztatás
következik, amelyik egyre gyakoribb jellemzője lesz emigrációs írása-
inak. Nem törődik a tényekkel: „A békeszerződésekben ugyanis egé-
szen Romániának adtak oda bennünket, huszonkét hosszú évre.”
(57. o.) A történelmi tényektől és dokumentumoktól való ekkora „el-
tekintést” igazán ritkán olvashatunk erdélyi szerzőnél. Hogy egy erdé-
lyi magyar ne tudná azt, hogy a Trianonban aláírt békeszerződésben
végleg csatolták Romániához Erdélyt, nem „huszonkét évre”? Szinte
hihetetlen. De ő már ismeri a bekövetkezett bécsi döntést, és visszafe-
lé hamisít: „Az egyensúly egyszer visszabillen, mert ez a törvény.” Te-
hát nem az a baj, hogy kisebbségiként elbocsátották az állásából, ha-
nem az, hogy elvették Erdélyt, amelyet vissza fognak csatolni Magyar-
országhoz, mert addig az egyensúlytalanság állapotában van. Akkor
majd ismét helyreáll az egyensúly. Ami ezután következik, az minden
Wass-könyv Istenszék-hegyi történetében olvasható. A természetbe
menekülő szép életet él; „vadászik”, pedig hivatalosan nincs puskája,
prémeket ad el, pedig nem az övéi az állatok stb. Ugyanezt teszi min-
den Wass-hős, aki a természetbe menekül, vagy oda kényszerül. Ebből
él A funtineli boszorkány hősnője is, de más könyvében is romantiku-
san rajong az orvvadászatért. Mindez nem a jogtalanság diadala, ha-
nem valamilyen jog előtti állapot, amikor közvagyonnak számított az
erdő és tele volt a havas igazságos Rózsa Sándorokkal. Wass Albert
egyik önéletrajzi vallomásából268 tudjuk, azért lett erdőmérnök, mert
a román törvények szerint vagyonuk nagy része erdőből állt, és azt
nem sajátította ki a román földtörvény, mint a mezőgazdasági terüle-
teket. Tehát megtörténhetett volna az a fenyegető realitás is, hogy ne-
tán a saját erdejében találkozott volna a gróf a természetbe menekülő
orvvadászokkal. Nem tudjuk, hogy akkor eljárt volna-e ellenük és
azonnal felszámolta volna-e a romantikát, vagy sem.
A szénégetőt Andorásnak hívták, akinél az erdőmérnök meghúz-
ta magát a feleségével és a gyerekeivel. Ez román hatást sugalló magya-
268 Maksay Ágnes–Marius Tabacu: Wass Albert: Erdélyt nem lehet elfelejteni, i. m. 118–122.
267
rosított név. „Az igazság az volt, hogy a föld, amelyiken az Andorás há-
za épült, éppen úgy nem volt az övé, mint az enyém. A föld a közbirto-
kossági legelőhöz tartozott.” (73. o.) Ugyanez volt a helyzet a hegyek-
kel is, ezért az író nagyon jól tudta, hogy valótlant állít az egyik legnép-
szerűbb írásának már a címével is: „Adjátok vissza a hegyeimet!” Hang-
zatos cím, csak a hegyek soha nem voltak a főhősé.
A háború utáni írásaiban már a nosztalgikus romantika elemei a
dominánsak. Szarvasbikabőgést hallgatnak, vadásznak, mint legtöbb
nagy lélegzetű könyvében, de ebben a regényben még nem uralja a
szerkezetet. Szinte ugyanazok a vadásztörténetek ismétlődnek a kü-
lönböző írásaiban. Jellemző a Wass-romantikára, hogy a hősei bármi-
be belefognak, a kapitalizmus sikertörténete kerekedik ki belőle.
Meggazdagodnak az orvvadászatból, fakitermelésből, malomból. Az-
tán rendszerint valamilyen katasztrófa következik be, emberi, termé-
szeti kegyetlenség, vagy felülkerekedik a nagyúri életszemlélet. „A
gazdagnak szociális kötelessége szórni a pénzét, hogy minél több
jusson belőle másoknak. A hiba ott van, hogy az emberek munka nél-
kül szeretnének pénzhez jutni és arra vágynak örökösen, hogy osz-
tozkodhassanak azon, ami a másé. (…) Mert az emberek gyűlölik
ugyan azt, aki az életben könnyebben boldogul, mint ők, de ugyan-
akkor elvárják tőle, hogy gondoskodjék róluk. Gondoskodást várnak
attól, akit gyűlölnek. Az államtól kezdve végig minden munkaadót
gyűlölnek és mégis megkövetelik minden munkaadótól, hogy mun-
kát adjon nekik és eltartsa őket. Sőt, hogy eltűrje rigolyáikat. Hát én
nem voltam hajlandó többé vesződni az emberekkel, hanem vissza-
vonultam és éltem a magam életét.” (99. o.) Egy másik helyen: „(…) te-
le van az emberi társadalom előítéletekkel az életformákat illetően.
Már mondottam, hogy amikor a városban éltem, mint mérnök úr az
erdőigazgatóságon, az emberek elvártak tőlem egy bizonyos „illő” és
„úri” életformát. Bizonyos szokásokat, amiket be kellett tartanom. De
nehogy azt higgye, hogy ez csak a mi kasztunknál van így. Megvan
ez lentebb is, mindenütt. (103. o.)
A nemzeti ellentétek felsorolásakor hirtelen ugrik az időben és
már nem a húszas évek elején, hanem a román vasgárdisták idején
vagyunk, amikor a magyarok együtt szenvedtek a zsidókkal. „A ro-
mán diákok kiverték a zsidókat az egyetemről. Ezzel kezdődött. Az-
tán tüntetéseket rendeztek a magyarok ellen is. Itt-ott megvertek egy-
268
egy magyar diákot. Követelték, hogy a magyarokat zárják ki az egye-
temről. (113. o.)
Érdekes, hogy az emigrációból visszatekintve már árnyaltabban
látja a magyar kisebbség egykori helyzetét Romániában. Még azt is
beismeri, hogy „lehetett élni. Még akkor is, ha magyar volt az ember.
Éppen csak hogy a hivatalokból kilöktek bennünket. De ezzel még
nem sokat ártottak a magyarságnak. Mindössze egy gyökértelen, író-
asztalba kapaszkodó, úgynevezett „úri társadalmat” kényszerítettek
arra, hogy megéljen a maga lábán. Az elbocsájtott hivatalnokok egy
nagy része, a gyökértelenebb része, meghátrált a feladat elől és repat-
riált a megkisebbedett Magyarországra. Ezek elvesztek. De aztán ma-
radt egy jókora rész, amelyik megköpte a markát és szerszámot fo-
gott a kezébe. Ezek néhány esztendő alatt nemcsak lábra álltak, nem-
csak meggyökeresedtek és megtollasodtak, de hamarosan irányítói
és értékmentői lettek a romániai ipari és kereskedelmi életnek.”
Hogy ez a „meggyökeresedés” mit jelent, nem lehet tudni, de jellem-
ző az a kettősség, ahogyan az emigrációra tekint: akik repatriáltak,
azok elvesztek. Egyálatlán nem gondol arra, hogy ez az ítélet rá is ér-
vényes lenne, mert ő ugyanis, amint életrajzaiban elmeséli, parancs-
ra ment ki Nyugatra. Nemcsak a családját menekítette, hanem a
„nemzet írójaként” missziót töltött be, azt a feladatot kapta, hogy
megmeneküljön és írja meg az erdélyi magyarság sorsát. A fenti gon-
dolatmenetben még van egy jellemző gondolat, az úri magyar tisztvi-
selő réteg nem volt eléggé gyökeres Erdélyben, feltehetően csak az
arisztokrata és a paraszt. Az úri középosztály egy része az iparosság-
hoz csatlakozott, „szerszámot ragadott” a kezébe és megtollasodott.
Román polgárság sem volt abban az időben, de az új hatalomnak
még tisztviselő rétege sem. Nem teljesen igaz, de az író úgy véli, hogy
„Erdélyben egyszerűen nem volt román polgári osztály. (…) Meg kel-
lett tehát teremteni. Minden román parasztgyereket mézes madzag-
gal csalogattak akkoriban a gimnáziumba. (…) Négygimnáziumos
jegyzők, állomásfőnökök öt elemivel, írni nem tudó vármegyei tiszt-
viselők. Az állásukból elbocsájtott magyar hivatalnokok nevették ezt
a szemenszedett társaságot és hónapról-hónapra jósolták az állam
összeomlását, mert azt mondták: ez így nem mehet! És ment. Mégis
ment. De természetes is, hogy ment. Mert emögött a szerencsétlen,
zagyva, félművelt tisztviselőréteg mögött ott állt az egész ország, a
269
maga hihetetlen gazdagságával és nemzeti öntudatával, és nemcsak a
jószándékú baklövéseket nézte el, de elnézte azt a féktelen korrupci-
ót is amit ez a semmiféle morális gátlást nem ismerő szegénylegény-
társaság az állam rovására elkövetett. Sőt nemcsak elnézte: pártfogol-
ta. Semmilyen eszközt nem bélyegzett meg erkölcstelennek, ami en-
nek a nincstelen, újdonsült román tisztviselői karnak az úri közép-
osztály európai szintjére való fölemelkedését szolgálta. Ha lopott a
hivatalnok és házat épített rajta: jól van, mondotta a román közvéle-
mény, egy román házzal több van Kolozsvárt! Egy évtizedre volt szük-
ség, amíg fölnőtt az új román tisztviselői és hivatalnoki kar. Egy má-
sik évtizedre, amíg ez a paraszti sorból felemelkedett réteg átalakul-
hatott „úri középosztállyá”. Mert átalakult. Magára vette szép sorjában
mindazokat a hibákat, amiket annak idején az irigyelt és gyűlölt ma-
gyar középosztálytól elleshetett.” (114–115. o.) Szociológiai szem-
pontból tehát az történik, hogy a magyar úri középosztály helyett,
amelyet nem sokra tartott Wass Albert, egy román úri középosztály
jött létre. Ez viszont különbözött a magyaroktól, mert szerinte „a ro-
mánság különösen sovén és gyűlölködő” tulajdonságokkal rendelke-
zett. „És bizonyos fokig egy alacsonyabbrendűségű érzésből, ami ott
lapult minden román lélek mélyén, még a legeurópaibb külső alatt
is.” (116. o.) Tehát nem a magyar felsőbbrendűségi tudat, a bocskoros
románokat lenéző, megvető, arisztokratáktól ellesett, magyar „úri kö-
zép” viselkedésére volt a reakció a románok alsóbbrendűségi tudata,
hanem belülről jött. A szerző ezzel magyarázza, hogy megtiltották a
magyar szót a közhivatalokban, így a vasútállomáson stb. Ugyanak-
kor azt már elismeri, hogy az ipar „majdnem százszázalékosan ma-
gyar kezekben volt.” Miután a vezetés átvétele megtörtént, lassan az
iparból is kezdték kiszorítani a magyarokat. „Állami támogatást ka-
pott minden román, aki kereskedelmi pályára lépett.” Egy darabig
korrupcióval még fenn tudtak maradni a magyarok is, de „aztán egy-
szerre meggyorsította a folyamatot a Németországból átszivárgó
irányzat, mely Vasgárda néven tört rá mindenre, ami nem volt román.
– Először a zsidók kirakatait kezdték beverni. Aztán a magyarokét is.
Városok utcáin véresre vertek zsidókat és magyarokat. Kidobták
őket, a menő vonatokból.” (117. o.) Nem derül ki, hogy a szerzőnek
mikor változott meg a véleménye a Vasgárdáról, de emlékeztetnünk
kell az olvasókat, hogy 1931-ben még lelkesen írt róla. A szerző sze-
270
rint, a magyar megfelelője, a Turul Szövetség nem kap akkora tiszte-
letet a „hazafias asszonyoktól”, mint a román Vasgárda.269
Természetesen a magyarok szenvedtek a legtöbbet, tudjuk meg az el-
mesélt történetből. Ezek során találkozik egy demokrata románnal,
aki szintén elítéli a vasgárdistákat. (Ebben látjuk, nincs különbség
Doru Munteanu és Wass Albert között.) A nagy demokrata kinyilat-
koztatások után a szerző hőse érdekes következtetést von le. Úgy vé-
li, hogy a lánya, akit megvertek a vasgárdisták, hamarabb ismerte fel
a helyzetet, mint mások: „A nacionalizmus küzdelmét egy másik na-
cionalizmus ellen és a demokrácia harcát az internacionalizmussal.”
(122. o.) Érdekes epizódok következnek, besszarábiai orosz mene-
kültek érkeznek, akiknek a román fennhatóság alatt nem esett bajuk,
de amikor visszajöttek az oroszok, illetve a „bolsevikok”, el kellett me-
nekülniük a lakóhelyükről. A magyar mérnök egy ideig befogadott
egy családot. Számos, másodkézből átvett, ismert történet következik
a bolsevikok kegyetlenségéről. „Sokat gondoltam vissza később erre
a beszélgetésre. Amikor nálunk is felütötte a fejét a gyűlölködés (…)
és a jelszavak emberei könyörtelenül meg akartak ölni mindenkit,
akit gyűlöltek. Bolsevikek voltak ezek is, éppen olyanok, mint ami-
lyenekről az orosz beszélt akkor.” Tehát minden embertelenség talál
egy ideológiai típust: most a bolsevikok formájában jelenik meg a
gyűlölet. Ezekkel a szerző soha nem találkozott, ezért leírásai semati-
kusak. A többi sem meggyőző, tézisszerű gondolatok következnek a
román–magyar barátságról és a vegyes házasságról, amelyek mind
tragédiához vezetnek. De a gyűlölet is a teória szintjén marad. Ugyan-
akkor más színben tűnik fel a sérelmezett puskaügy. „Jóféle román
volt az a csendőrőrmester, gyakran járt fönt nálam máskor is. Én lát-
tam el fával, liszttel. Egy szobára való juharfabútort is készítettem ne-
ki egyszer. (…) – Domnule mérnök – mondta a csendőrőrmester –,
parancs jött, hogy el kell vegyük a magyaroktól a puskát.” „Nem tehe-
tek róla uram, ez a parancs. Nem én csinálom a parancsokat, hanem
a nagyfejűek. Nincs véletlenül egy olyan puskád is, ami nincs beírva
az engedélyedbe?” Volt. „Az őrmester magával vitte az engedélyemet
a hozzávaló két puskával, a harmadikat pedig meghagyta.” (127. o.)
Tehát az annyira kárhoztatott román korrupció a magyaroknak is le-
269 Wass Albert: Porszemek. In: Debreceni Újság 1931. április 29. és május 31.
271
hetőséget kínál a túlélésre. És lelkesen élnek is vele. Aztán megérkez-
nek a magyar csapatok, és a bejövetelükkor feltették a piros-fehér-
zöld színű zászlót. Az apa megjegyezte, hogy szép ez a három szín,
mire a fia: „– Szép – bólintott a fiam –, törvényt, jogot és igazságot je-
lent.” (133. o.) A korábbi írásaihoz képest szemléletváltást figyelhe-
tünk meg ebben a könyvben. Az emigrációs évei elején már egészen
más hangon ír Észak-Erdély visszacsatolásáról. „A hivatalokat Buda-
pesten osztogatták. Éspedig azoknak osztogatták, akik ott voltak. Aki-
ket a protekció előretolt. (…) Olyanok, akiknek fogalmuk sem volt ar-
ról, hogy miféle emberek élnek Erdélyben és hogyan élnek.Csak egy-
szerűen jöttek, átvettek minket, mint ahogy egy juhnyájat átvesz az
újonnan szerződtetett pásztor és uralkodni kezdtek rajtunk. (…) ezek
a különböző szavak, hogy ’anyaországi’, ’regáti’, meg ’ejtőernyős’ (…)
ezek nem a román propaganda hatására születtek meg. Azok az urak,
akik jöttek, valóban „anyaországiak” voltak, akik az anya fölényével
érkeztek meg közénk, mintha mind kiskorú gyermekek lettünk vol-
na. Az anya fölényével, de a mostohaanya szeretetével. Úgy viselked-
tek éppen, mint azok a „regátiak”, akiket a román uralom alatt annyi-
ra megszoktunk már. Akiknek egyetlen céljuk az volt (…) hogy a lehe-
tő legrövidebb idő alatt megszedjék magukat és minden nálunk ösz-
szekaparható értéket átvigyenek a Kárpátokon túlra.” (135. o.)
Ellentmondásos szövegek következnek „vérvalóságról” és totális
háborúról, amelynek a mérnök temészetesen nem volt a híve. Hogy
miben hitt, az nem igazán derül ki, mert néha olyasmivel értett egyet,
amit nem lehet egykönnyen értelmezni. „Lajos egészen más volt. Jo-
got végzett és nem élt Budapesten. Ő azt mondta: engem nem érde-
kel, hogy ki nyeri meg a háborút. A lényeg csak az, hogy végre már
egyszer azon az oldalon legyünk, amelyiken megnyerik. S ha már
nem maradhatunk semlegesek, legalább ügyeljünk majd arra, hogy a
békekötéskor, bárki is nyerné meg a háborút, biztosítani tudjuk Er-
dély függetlenségét. Lajos az „önálló Erdély” híve volt, mint az ő nem-
zedékének annyi sok fiatalja. Néha heves vitája volt emiatt Jancsival.
Jancsi valami ’Magyar Birodalomról’ álmodott és ezt az álmot ’biro-
dalmi gondolat’-nak nevezte. De sok volt benne a gyűlölet. És én meg-
kérdeztem tőle egyszer, hogy gyűlöletből akarja-e azt a magyar biro-
dalmat fölépíteni? És ő azt felelte, hogy gyűlölet nélkül nincsen győ-
zelem. És ma már tudom, hogy ebben igaza volt.” Csak találgatni lehet,
272
hogy ez az utolsó, egyetértő mondat mit jelent. Azt aztán végképp ne-
héz értelmezni, ami ezt a beszélgetést lezárja. „Csakhogy ők még a
gyűlöletben is csak műkedvelők voltak, még abban sem tudták meg-
állni a helyüket.” (145. o.) Hihetetlenül magasztos eszmék hangzanak
el a közhelyek szintjén: „A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást
szeretik azok, akik egy hazában élnek.” (147. o.) „Mert az ember meg-
hal, az igaz. De van valami az emberben, ami nem hal meg és ez a sze-
retet és hűség.” (159. o.) Aztán a birodalmi gondolat híve felköltözik
Budapestre, mert ő lesz a „zsidó vagyonok kormánybiztosa”. (161. o.)
A mérnök felháborodott, hogy ez a férfi a lányát hazaárulónak nevez-
te, mert egy románhoz ment férjhez. Amikor szemére veti a mérnök,
hogy miért vállalta el ezt az állást, „Jancsi elvörösödött és a hazáról
kezdett beszélni, meg a nemzet jogairól, meg mindenféléről, aminek
se keze se lába nem volt, ami jó lehetett frázisnak egy pódiumon, szí-
nes maszlagnak újságcikkekbe, de semmiképpen sem volt arra való,
hogy egy fiú tisztára mossa magát velök az apja előtt”.
A következő elmélkedés sok mindenről árulkodik: „Nézze, ne-
kem semmi közöm nincsen a zsidókhoz. Tudom, róluk, hogy szeren-
csétlen nép és tudom azt is, hogy egy nagy betegségei ők ennek a
világnak. De ha akármi közöm is lenne hozzájok, ha megölték volna
apámat és anyámat, ha fölgyújtották volna a házamat, akkor sem tud-
nám azt mondani, hogy egyszerűen ki kell irtani őket. Mert a szemé-
lyes bosszú ősi és természetes tulajdonság, de csak azok ellen irá-
nyul, akiknek ezzel a bosszúval személy szerint tartozunk. Másokon
bosszulni meg, amit egyvalaki esetleg ellenünk vétett, nem csak gyá-
vaság, de természetellenes is.” (162. o.) Ez a tartásos antiszemita szö-
vege: bár a zsidók kollektív minősítésként nagy betegségei ennek a
világnak, esetleg egyesek közülük megérdemelnék, hogy bosszút áll-
janak rajtuk, de nem lehet bosszút állni mindenkin. Elítéli a fiát és ki-
tagadja, mert „odaállt a német fegyverek és a divatos jelszavak mögé,
hogy ezeknek védelme alatt osztozkodhasson a mások tulajdonán”.
(163. o.) Szép, magasztos érvelés, csakhogy nem illik bele Wass Al-
bertnek se a korábbi, se az ez utáni művei sorába. Hamisan csengnek
a veretes megállapítások: „Megundorodtam az emberektől – mondja
a mérnök. (…) – Emberek gazdagodtak meg máról-holnapra, az erő-
szak primitív egyszerűségével, csak úgy, hogy beültek a más házába
és magukra vették a más kabátját. Egyre többen igyekeztek gyűjteni,
273
harácsolni, összehordani sokat, mintha érezték volna, hogy már nem
tart soká az egész, a társadalmi rendszer maholnap összedől egészen
és maga alá temet mindenkit. (…) És a mások bajbamártásának fedő-
nevei házról-házra járnak: zsidóbérenc, zsidórejtegető, oláhbarát,
kommunista agitátor. És csupa ilyen szó, ami mind nem jelent sem-
mit.” (164–165. o.) Aztán kiderül, hogy még ennek az embernek is
menekülnie kell, mert jön a nagyobbik ellenség: „Mert ott túl a he-
gyen már más világ van. Gonosz világ van ott.” (166. o.) Azelőtt ugye
nem volt annyira gonosz, amikor irigységből és bosszúból gyilkoltak,
de most aztán menekülnie kell, mert összeomlott a világrend, jön a
Bábel, amelyikben senki sem érti a másik szavát. „A senki korszaka.
A pusztulás, a mocsok és az öldöklés korszaka.” Elgondolkozik, és ar-
ra a következtetésre jut, hogy meg kell mentenie árva unokáját. „És én
rádöbbentem, hogy ez a feladatom: megőrizni ezt az alapkövet tisztá-
nak és fölnevelni erősnek és átadni neki azt az erkölcsi mértéket (…)
mely egyetlen maradandó öröksége a mi régi világunknak, a valami-
kor elkövetkezendő új világ számára. A mértéket, amelynek segítsé-
gével újra tisztázni lehet egykor a fogalmakat (…) Azt az erkölcsi mér-
téket, melyben felnőttem sok évtizeddel ezelőtt, s melyet krisztusi vi-
lágnézetnek lehetne nevezni.” (167. o.)
A férfi két virágot visz magával, egyet a felesége sírjáról szakít, a
másikat az ország határáról. Giccses, érzelemkeltő sorok, mint az Er-
délybe bevonuló honvédek dalai, vagy később a Szabad Európa Rá-
dió szívküldi műsorai. „Ez a két virág lesz az én örökségem az uno-
kám számára.” De tudja, hogy „ez a két virág hazaviszi egyszer még”
az unokát, „s az ország, amit ezzel a két virággal fölépít magának, új
lesz és tiszta és arra való, hogy emberhez méltóan éljenek benne az
emberek”. (169. o.) A szánalomkeltő képet megtoldja, hogy „ha majd
egyszer… egy nagy idegen pályaudvarra kerül és meglát egy rokkant-
vállú öreg hordárt, akkor gondoljon reám. És gondoljon arra, hogy
ezek mögött a rokkant öreg hordárok mögött, valahol egy pincelakás
sötétjében, már ott készül a jövendő.” A patetikus sorok után vissza-
tér tartásának kiinduló tételéhez: „az ember hozzá van nőve a néphez
és a kaszthoz, melyhez tartozik. Lelkileg. És aki erőszakkal el akar
szakadni onnan, az belepusztul.” (170. o.)
Az utóiratból megtudjuk, hogy 1948-ban vetette papírra ezt, az író
által is „különös” történetnek nevezett könyvet. Aztán 1977 nyarán fel-
274
hívta valaki telefonon amerikai otthonában, és így találkozik hősének
unokájával. Az átadja neki a két, összepréselt virágot. „Nagyapa ott vi-
selte ezeket a virágokat a zubbonya zsebében, a szíve fölött (…) míg
ott hordárkodott a müncheni pályaudvaron, s várta, hogy az idő vize
elmossa az áradás fölkavart szennyét.” (175. o.) Aztán kiderül, hogy ez
az emberséges ember és unokája, miután a fiú leérettségizik egy né-
metországi magyar iskolában, hazamennek Erdélybe. Csak úgy, vízum
nélkül. Beengedik, kivizsgálják, a nagyapa rokonaihoz mennek Csík-
ba, és a fiút elviszik román katonának. És kezdődnek a megaláztatá-
sok: „a magyar nem is ember a románok földjén, hanem betolakodott
csellengő kutya, akinek hasán kell csúsznia ha meg akar élni a romá-
nok hazájában. S a románok hazája egész Erdély, mindegy, hogy
magyarok éltek ott ezer éven át, vagy nem, románoké minden, tova a
Tiszáig, s még azon is túl!” (178. o.) Jönnek a két világháború közöttről
ismert érvei: „ A községi irodában csak románul volt szabad szólani, s
a vasútállomáson még pofon is verték azt, aki magyarul merte kinyit-
ni a száját. A bútorgyárba pedig, amit alig egy évvel hazatértünk előtt
építettek volt oda, magyart föl sem vettek. A hegyeken túlról,
Románországból telepítettek oda munkásokat. Gyermekes családo-
kat, mind. Ők miattuk aztán a magyarnyelvű iskolát is átváltoztatták
román-nyelvűre, s a székelyek gyermekeinek még az iskola udvarán,
játék közben sem volt szabad magyar szót ejteniök.” (179. o.)
A felsorolásban, a többi emigrációs művéhez hasonlóan, kevered-
nek a két világháború közötti sérelmek, hogy a falu községházán nem
lehetett magyarul beszélni, ami a székely falvakra nem volt jellemző az
új rendszerben, hiszen többnyire székelyek voltak hatalmon is. Az sem
volt igaz a Román Népköztársaságban, sem a Szocialista Romániában,
hogy az iskolában tilos lett volna magyarul megszólalni, amikor játszot-
tak Székelyföldön. A családos áttelepítések már Ceauşescu idején tör-
téntek, de a Székelyföldön az sem ment egységesen, és egyáltalán nem
volt jellemző, hogy még a székelyföldi bútorgyárban sem kapott volna
munkát, mert magyar. A leírás szerint a községi elöljáró „besszarábiai
fickó” volt. Hol volt átjárás Besszarábiából Romániába a szocialista
időkben? A szerző nem élt ott, nem tudhatta, hogy a szovjet határt job-
ban őrizték, mint bármelyiket a környéken. A hőst kihelyezik dolgozni
Bukarestbe, nem engedik, hogy a nagyapja mellett dolgozzon egy szé-
kelyföldi kis műhelyben. Ez sem volt igaz, csak az értelmiségieket kö-
275
tötte a hároméves kötelező munkavállalás, a katonavégzett szakmanél-
küliekre nem vonatkozott stb. Tele olyan hamisítványokkal, amelyeket
könnyen meg tudtak cáfolni ellenfelei. Nem is érdemes folytatni a pon-
tatlan érvekre, hallomásra alapuló sérelmi felsorolást, mert tele van
olyan féligazságokkal, amelyeket félkézből tudtak visszautasítani a ro-
mán helyzet ismerői. Az ilyen pontatlan sérelmi lajtsrom miatt bírálták
legtöbben Wass Albertnek a hetvenes években írt publicisztikáit is, és
ez a pontatlanság halmozódik a könyv utószavában, ami szinte lehetet-
lenné teszi az igazi kisebbségi érvek felsorolását. A katonaságnál is
nyíltan veri az őrmester, meztelenül rugdalja a földön. Megtörténhetett
ilyen eset, de bizonyítani kellene, és törvénytelennek számított. Nem
úgy, mint az egykori magyar katonaságnál a kiköttetés.
A békességes könyvről kiderül, hogy csak felkészülés volt, előké-
szület a naturalista, szadista látványos gyűlöletképek leírásához, hogy
minél meggyőzőbb legyen az ártatlansággal szemben álló, szadista
román gyűlölet. A legárulkodóbb a stílus. A román milicista (Wass
szavaival: „milicia” – 186. o.) szakaszvezetője így szidja az öreget: „Állj
lábra, amikor hozzád beszélek, vén reakciós forradalmár disznó!”
(187. o.) Wass Albert már nem élt Romániában, így nem tudhatta,
hogy a „forradalmár” szót csak a két háború között használták nega-
tív jelentéssel, a háború után a forradalmár szónak pozitív jelentése
volt, arra utalt, hogy kommunista az illető. Ezzel a szóval nem mert
volna sértegetni még egy milicista se senkit. Inkább nevezte irreden-
tának, fasisztának, revizionistának, sovinisztának, de semmi esetre
sem forradalmárnak. Azt fenntartották a pozitív kategóriájú embe-
reknek. A „permanens forradalom” jelszavai idején kitüntetés volt
forradalmárnak lenni, de ezt az író nem tudhatta Nyugatról, tehát az
egész utószava hitelét veszti éppen a stílusa miatt. „Akinek mondata-
iban ellentmondás van, az – természetes – hazudik – írta Illyés Gyu-
la. – A nyelv könyörtelen volt valaha, könyörtelen bírája a gondola-
toknak. (…) A butasággal szemben a nyelv veszi fel a harcot, könyör-
telenül, egyre könyörtelenebbül. Aki homályosan beszél, az is hazu-
dik. Nem érdekel, hogy „tudtán kívül” vagy „nem előre megfontolva”.
Ezek a polgári törvényszék elé való mentségek. Fontolta volna meg.
Istennél van a kegyelem, Múzsánál nincs.”270 Aztán Wass Albert visz-
270 Illyés Gyula: Naplójegyzetek. Nyugat, 1941. augusztus 1., 518. old.
276
szatér igazi hangjához: „Emberszeretet. Jóindulat. Igazságosság. Tisz-
tesség. Olyan fogalmak voltak ezek, melyeknek lényege teljesen is-
meretlennek tűnt abban az országban, amit hazámnak kellett volna
nevezzek.” (189. o.) Még egy jellemző beszélgetés, amelyet az unoka
Bukarestben – ahol a magyar „rabszolgák” éltek – folytatott egy „ala-
csony szakállas” emberrel, aki „Magyar Bibliát” olvasott.
„– Minek olvassa a zsidók történelmét? – kérdeztem tőle. [A kér-
désfelvetés hasonlatos Holló János református pap elmélkedésére az
A kastély árnyékában című regényében.]
Gúnyos lehetett a hangom, de nem bántódott meg tőle.
– A törvényt tanulom belőle – felelte komolyan.
– Minek a törvényét?
– A megmaradásét.
Rám nézett. Komoly, szürke szemei voltak.
– Érdekli? – kérdezte.
– A megmaradás igen – feleltem.” (197. o.)
Érdekes lehetett a fiatalember pártatlan, humanista erdélyi ne-
veltetése, amint a könyvben korábban erről áradozott a nagyapa, aki-
nek a „Magyar Bibliáról” az jut eszébe, hogy az csak a „zsidók törté-
nelme”. A „törvény” úgymond nem érdekli, de a megmaradás igen.
És a közösségtől, a „modern szocialista nyomorúságban” megta-
nulta azt, hogy „Szeressétek egymást, mint ahogyan én szerettelek
benneteket”. Ezt vitte magával ismét Nyugatra. A hős olyan könnye-
dén sétál oda és vissza, mintha nem is lett volna vasfüggöny. Az író
még ezután is úgy érzi, hogy meg kell toldania egy következtetéssel:
„Legyen veletek a Jóisten, fiatal magyarok!” Már azt hittük, hogy ez a
könyve kivételt képez a gyűlölet-sorozatából, valami humanista rek-
lámszöveg összeállításnak tűnt, de nem az. Utóiratában visszatalál a
hamisan csengő érvekre alapozott gyűlölet hangjára.
Vérben és viharban
A Magyar Ház (1999-es) kiadásában a könyv hátlapján így ajánl-
ják az olvasónak: „Elmondása szerint (…) ügynökök diplomata útle-
véllel kibélelve többször kíséreltek meg merényletet ellene a hetve-
nes években, nem elképzelhetetlen, hogy egy kis testvérpárti-kom-
277
munista magyarországi segítséggel körítve. (…) A legnagyobb kortárs
magyar író öngyilkosságához, többen mondják, hozzájárult az a
»szovjet pofátlansággal« (Lovas István) végigcsinált szégyenletes tör-
ténet is, mellyel állampolgársági kérelmét a »moral insanity« Kuncze
főbelügyes kezelte. Idézzünk egykori belügyérünk episztolájából,
mellyel válaszolt Csoóri Sándor 1997. május 26-án írott levelére (…) A
lázas sietséggel megírt ocsmány válaszlevél dátuma július 4.: »szemé-
lyére és életművére tekintettel keressük annak lehetőségét, hogy ma-
gyar állampolgársága megállapítható legyen.«” Wass Albertnek a ma-
gyar állampolgárságra vonatkozó történetét elemeztük életrajzában.
Itt most, csak annyit állapítsunk meg, hogy írói munkásságát a jobb-
oldal és a szélsőjobb Magyarországon felhasználja a baloldali és a li-
berális politikusok elleni uszításra.
A Vérben és viharban romantikusan kezdődik, mint a legtöbb
Wass-regény. Olyan ez, mint egy műnépies köntösben megírt cow-
boy-regény. Úgy is kezdődik: a kipányvázott lovak „ropogtatták egy-
hangúan a füvet”. Az olvasó ebből sejti, hogy itt nagy lövöldözés lesz.
Vagy szerelem. Ez is, az is, de elsősorban történelemként tálalt ősmí-
tosz. Gertrúd, „gótfőember” lánya, és Dengezik, akinek apja „Attila
úr” (nem elég, hogy Attila, még úrnak is kell lennie!) s nagyatyja, a
császár, beszélgetnek éjszaka, az udvarhelyi tábor előtt az erdőben,
valamilyen régmúlt, történelmietlen időben. Természetesen filozófi-
ai kérdéseket adnak elő: „Lehet-e hazája valakinek – kérdi Dengezik
– az olyan föld, amely a senkié, amely mindenkié? (…) Lehet-e hazája
valakinek az olyan ország, amelyben annyiféle nép lesi féltékeny
irigységgel egymást?” (9. o.) És ezzel már benne is vagyunk a nemze-
ti előítéletek és vetélkedések világában. Ellák, Dengezik bátyja
mondja Régiudvarhelyen: „Hunország hunország legyen, érted, a hu-
noké, csakis egyedül! De az egész! (…) Én az egészet akarom, én nem
alkuszom, érted!? Az egészet, de idegenek nélkül, aljas, hazug, talp-
nyaló csőcselék nélkül, mely alázatosságában is a vesztedre tör! Ren-
det akarok, amíg nem késő! Rendet és igazságot, karddal! (…) Most
amikor a hun fegyver az első a világon, mikor minden nép retteg, mi-
kor a legteljesebb dicsőségben vagyunk, akkor rejtőzködjünk el gyá-
va vénasszonymódra? Mikor már mindenkit legyőztünk, elfussunk
néhány patkány elől, mely belsőnket rágja? Ki érti azt meg, ha a
hun most hirtelenében veszni hagyja minden győzelmét s elmenekül
278
a hegyek közé? (13. o.) Aztán az eredmény: háromezer hun menekült
vesztett csata után Erdély felé, haza. (25. o.)
Irodalmilag minősíthetetlen képek és gesztusok sorakoznak a
könyvben: „Ahogy ott állt s a csillagfényben áttetsző párák között el-
nézte a rengeteg sötét erdőket, valami vad büszkeség verődött át a
szívén.
– Az enyém! Kicsi Hunország!
Ujjongó, mámoros örömmel kapta föl az íját s tehetetlen gyö-
nyörűségében belenyilazott a leomló fenyőszagú éjbe.” (50. o.)
Az ideológiai tanulság: a hunok addig hadakoztak, amíg elvérez-
tek a csatákon. Dengezik: „– S mondjad öreg, ha akkor a sok háború
helyett [Attila] megcsinálta volna azt, amit én igyekszem megcsinálni
mostan, ha az akkori hatalmas hun nemzetet nem vitte volna csatáról-
csatára, elpusztulni idegenek közé, hanem (…) megtanította volna
őket otthon élni, nem lett volna-e jobb? (…) Mihez kell több bátorság
és több erő: az élethez-e vagy a halálhoz?” (51. o.)
Ezek az emelkedett beszélgetések a nemzetről és hazáról rend-
szerint vadászat közben történnek, fent a hegyen, mint Wass Albert
legtöbb vadászleírásában. Attila a nagy vadra vadászott mindig,
Dengezik a szarvasbikát szerette. Az igazi konfliktus mégis a „knyáz”
és Dengezik között robban ki. Vagyis, hogy értsünk a szóból, a romá-
nok és a magyarok parafrázisaként. Dengezik megüzeni a knyáznak:
„Nektek megvan a helyetek és nekünk is megvan a helyünk. Minden-
ki érje be azzal, ami az övé. Mondjad a knyáznak, emlékezzen Attila
úrra, kinek vazallja volt. S percig ne feledje, hogy én az ő fia vagyok s
népem az ő népe. S ha úgy adódik által mehetünk mink is a hegyen.”
(85. o.) Aztán a 87. oldalon: „hirtelen vad rikkantással egy dák harcos
termett előttük. Hatalmas szekercét lóbált a kezében s üvöltött.” A kö-
vetkezőkben ádáz, naturalista harci képeket olvashatunk a dákokkal
harcoló hősies hunokról. „Dengezik felkapta az elejtett fegyvert, a
hosszú nyelű baltát. Gyilkolni, rombolni, pusztítani – csak ez az egy
érzés dúlt benne. Hun volt ebben a percben, olyan, hogy Hadúr kü-
lönbet nem teremthetett. Kést döftek bele hátulról. Nem is érezte.
Csak meglendült kezében a balta s vad erővel vágta halántékon a hát-
raugró harcost. (…) Véresen loccsant ki az agyveleje. (…) A meg-
vadult vékony legényke egy szál baltával szétverte a többit. Az eleset-
teknek addig szabta a fejét, míg forgáccsá mállott. Szemében valami
279
vad sárga láng izzott, mély babonás iszonyattal töltötte el a hegyi rab-
lókat. (…) Dengezik magára maradt. Az utolsó dáknak is széjjelzúzta
már a fejét. (…) Körülnézett. Körülötte szétroncsolt fejű hullák hever-
tek. [Megtalálja a megsebesült Zsejkét.] A düh újra ellepte, csikorgott
a foga. Ha akkor tehette volna, a keleti hegyek valamennyi dákjának
szétzúzta volna a fejét.” (90. o.) A csata után folytatják az üldözést.
„A keleti hegyeken aznap átkeltek. Éjszaka rövidet pihentek s délre
feltűnt az első dák tanya. Megeresztett kantárral lepték meg a tanyát,
embert, asszonyt, gyermeket mind megöltek, ami vinni való volt, ma-
gukkal vitték s csóvát vetettek a többire.” (92. o.)
Amikor az ellenség vezetőjével találkoznak, az már megjelenésé-
ben is látszik, hogy a negatív tulajdonságok megtestesítője, „rókapo-
fájú”. „– Dicső kagán – kezdte mondanivalóit a rókapofájú vén ravasz
(…) mivel idézte magára ez a szegény békeszerető nép a haragodat?
(…) – Rabló nép a te néped, knyáz, s jöttünk, hogy megtanítsunk
titeket becsülni a békét!
Csattant a vezér szava a knyáz szakállas képén, mint jóféle kor-
bács.” (93. o.) A továbbiakban kiderül, hogy a dákok a gótok vazallu-
sai és a hunoknak vissza kell adniuk mindent, amit elraboltak tőlük.
A gótok megtámadják a hunokat, a knyáz is (100. o.). Gertrud, a gó-
tok királylánya szeretné megmenteni a hun vezért, de az nem hagyja
a népét, harcolnak, elbuknak. Dengezik adófizetője lesz a gótoknak,
„s a népek közt barátság volt”. Kicsi Hunországban folyt a munka. Az
öregek meséltek Hadúrról, Turul madárról és Dengezik elindul kelet-
re, és a monda szerint vissza fog térni, amikor „bajban van a magára-
hagyott nép, ő mindannyiszor igazán visszatér”. „Mert kell, hogy visz-
szatérjen!” – mondja idegen nyelvtani szerkezettel. „Jönnek, rendet
tesznek, s tovaviharzanak. Vágtató lovaik nyomán csillagot porzik az
égi út, a Hadak Útja.”
A regény tobzódik a tájszólási kavarodásban. Szemlátomást azt
akarja sugallni a szerző, hogy a hunok ilyen „ősi”, mezőségiesített táj-
szólásban beszéltek. „A mink nyakunkon élősködni tudtok ugyibár.”
(76. o.) „Tik itten álltok (…) Mink egy igazságos királlyal… (129. o.)
Hátha a vezér kegyes (…) s kigyön a falra.” (133. o.) De: a 85. oldalon
a szerző elfelejti, hogy tájszólásban illik beszélnie, és imigyen szól: „–
Titeket én szabadon bocsátlak.” Aztán az öreg Küdnek ismét eszébe
jut a tájszólás: „Hazatérhetnénk münk is asszonyom.” (155. o.)
280
A borítón olvasható eligazítással akarja a szerkesztő és a kiadó
összekapcsolni a regény „történelmi” tartalmát a jelen politikai „igaz-
ságtalanságával”. Mégpedig ugyanazzal a csúsztató módszerrel, ami-
lyent Wass Albert is gyakran alkalmaz írásaiban. A megtörtént, vagy
megtörténhető elemeket (hogy állítólag Wass Albertet a román tit-
kosszolgálat üldözte Amerikában), összekeverik azzal, hogy a „szov-
jet hatalom” most, a ’90-es években is üldözné Magyarországon, ami-
kor mindenki tudja, hogy 1989 óta nincsen ilyesmi. Kunczét, a Sza-
bad Demokrata Párt elnökét a szovjethatalom „belügyérének” nevez-
ni olyan időbeli „csúsztatás” (hazugság), amilyenre Wass is vállalko-
zott, például, az Elvásik a veres csillagban, vagy az Antikrisztus és a
pásztorok című regényében, valamint számos novellájában. Ezeknek
alapvető vonásuk, hogy olyasmikről ír a szerző, amiket nem hogy
csak hallomásból ismert, de még abból sem. A kiadó bízik abban,
hogy azok, akik ezt a Wass-könyvet olvassák, indulati alapon társítják
majd a könyvben megsiratott, hadakozó kicsi Hunország népének
szenvedéseit a mai napig szovjet belügyéresek miatt öngyilkosságba
kergetett szerző sorsával. Így kapcsolják ezt a „tük-mükes” történel-
mietlen romantikus csatározást a jelenkori liberálisok és baloldaliak
ellen mozgósító nemzeti agitációvá, amivel többet ártanak a nemzeti
gondolatnak, mint amennyit használnának.
Wass Albert mindig a jelenből indul ki paradigmáiban és a jelen-
nek ír példabeszéd jellegű, szimbolikus tanmesét. Ha most visszafor-
gatjuk a mitologikus múltból ismét a jelenbe ezt a történetet, a követ-
kező egyszerű alapképletet kapjuk: a székely (hun) nép harcol ősi el-
lensége, a „ravaszképű” románok (dákok) ellen, akik vazallusai a
nagy német (gót) népnek, ezért az esélyegyenlőségről szó sem lehet,
csak a heroikus elbukásról. A székelyek (hunok) kiegyeznek, és bará-
tok lesznek a németekkel (gótokkal), békésen építkeznek, de a ro-
mánok (dákok) a hegyeken túlról állandóan veszélyeztetik a magya-
rokat (székelyeket, hunokat). Ebbe keveri bele a Csaba királyfi mon-
dáját, aki a Hadak útján vissza fog térni és megvédi majd a székely né-
pet. A történetet átszövi egy székely–német szerelem (Dengezik és
Gertrúd), de a székely (hun) hűséges lesz Gertrúd helyett (a magyar)
Zsejkéhez, és történik mindez a legősibb időkben, mert mindenki
ősi nép volt ezen a területen. A helyszín is érdekes, Udvarhely és a
Régiudvarhely, létező és fiktív nevű városok. Ezt a történelmietlen
281
fércművet terjesztik a Wass-rajongók „Novi Sad”-tól Floridáig, és on-
nan vissza Erdélytől Magyarországig.
Az Antikrisztus és a pásztorok
Megérkezik a főszereplő és nézi a mezőségi tájat, mint általában
Wass regényeiben. Találkozik a vak lánnyal, a kicsi vak Rozival, aki-
nek „látnoki” képességei vannak és a remetével él a sziklák között. A
tájleírásban természetesen keverednek a tájszavak az irodalmi nyelv
kifejezéseivel. Ez a jól ismert Wass Albert-manír. A völgykatlan „kifes-
lett alattok”. A faluban, békességben élnek románok, zsidók, magya-
rok. Samu, a boltos, a református pap és Peles pálinkáznak. Románo-
ké ugyan a bánya, és magyarok dolgoznak benne. „Mi baj lehetne,
mondom én? Elvesztettük a háborút, nahát? Én nem vesztettem el,
nem az én háborúm volt, nekem semmi közöm hozzá, igaz-e? (…) –
Elégedjünk meg ezzel, s hagyjuk a politikát azokra, akik abból él-
nek.” Ebbe az idilli harmóniába tör be a negatív szereplő, a zsidó bol-
tos forradalmár fia, az Antikrisztus. Még az apja is ellene van a szoci-
alista nézeteket valló fiatalembernek. A magyar falusiak jóságáról és
a saját fia, a zsidó bujtogató hálátlanságáról természetesen a zsidó
apa beszél. A Wass-írásokban alkalmazott egyik szokásos szerkeszté-
si trükkel találkozunk itt is, a negatív nemzeti kategória minősíti saját
fajtáját. „Úgy jöttem ide – meséli a fiának a zsidó boltos, mintha ezt a
fia nem tudná –, egy rossz öszvérrel, azon volt minden földi vagyo-
nom, s az öszvér mögött ott gyalogoltam én meg az anyád. Ez a falu
befogadott minket. Kenyeret adott a kezünkbe, hozzásegített ehhez
a bolthoz, s nem a te restjeid és naplopóid segítettek, hanem azok,
akiket félre akarsz söpörni az útból. S nem csupán hozzám voltak jók,
de hozzád is fiam. Gyerekeik bevettek maguk közé, pedig más val-
lású voltál. Engedték, hogy ott ülj az iskolájukban, az első padban
mindig, s nem irigykedtek reád, amiért te voltál köztük a legjobb
tanuló, hanem büszkén dicsekedtek veled, amikor a tanfelügyelő úr
téged választott ki ingyenes diáknak a városi főiskolába. S te most
ezeken akarsz bosszút állni azért, mert valahol egy messzi nagyvá-
rosban, ahogy mondod, megpofoztak valami emberek az ut-
cán, és zsidónak szidtak. S hidd el nekem, fiam, azok akik ezt tet-
282
ték veled, azok lennének most az elsők abban a dologban, amit te
akarsz tenni. Mert mindig a rendbontók a hangosak, a verekedők
azok, akik a forradalmakat csinálják. (…) hálátlansággal fizetni azok-
nak, akik jók voltak hozzád ebben a faluban?” (45. o.)
Az idilli kép mögött árulkodó a stílus, mert ugye nem volt meg-
különböztetés, mindössze a „veres zsidófiú” (51. o.) elnevezéssel illet-
ték a faluban. Egy másik novellájában éppen azt kifogásolja, hogy a
zsidó fiúk mindig okosabbnak akartak tűnni, és az első padban ültek.
Itt és most a magyarok toleranciájának a pozitívuma, hogy megenge-
dik a zsidó fiúnak, hogy az első padban üljön. Sőt, „nem is irigyked-
nek” rá. A magyarok jósága ellenére, íme, most jön a zsidó fiú, hogy
„megbosszulja” azt, hogy egy távoli városban „amint mondja”, tehát
állítólag, megpofozták és zsidónak nevezték.
A könyvet a háború utáni évtizedben írta a szerző, mégis ragasz-
kodik ahhoz a nézethez, hogy nem voltak zsidók elleni atrocitások,
mindössze néhány „állítólagos” pofon csattant el, valahol, valamelyik
távoli városban. De ilyenek a zsidók, igazságtalanul akarnak bosszút
állni a magyarokon és románokon, rájuk hozzák az oroszokat és a
„szocializmust”. Az író legnagyobb sérelme és félelme, hogy a kom-
munista rendszerben majd „le kell adni a puskát”. Mindent az úri va-
dászat szórakozásainak szabadságával mér. „Ezt nem tehetik meg ve-
lem úrfi! (…) ezt a puskát az én kezemből ki nem veszi ám senki.” (56.
o.) „Márpedig az olyan szabadság, amelyikben el kell dugnom a pus-
kámat, mintha tolvaj lennék, nekem nem kell, úrfi.” (57. o.)
Az írásból nem derül ki, hogy melyik világháború után történ-
nek az események, de egyszerre megjelenik a „Szovjet Birodalom fel-
szabadító hadserege” a falu határában. Ez azt jelenti, hogy a második
világháború után vagyunk, és abból a tényből, hogy a bíró magyar,
de a faluban románok is vannak, arra következtethetünk, hogy Észak-
Erdélyben, a Mezőségen vagyunk. Az író elfelejti, hogy ezen a terüle-
ten már nem magasztalhatta volna Samu boltos a toleráns magyar be-
fogadást, mert már rég elvitték a zsidókat Auschwitzba. A magyar
csendőrség segítségével. Az író tehát tudatosan meghamisítja a tör-
ténteket, hogy igazolhassa a gyűlölet-tételt: a zsidók és a románok kö-
vettek el minden rosszat. „Mint egy megáradt patak, úgy ömlött alá a
hegyek népe a falu irányába.” (65. o.) A „hegyek népén” a románsá-
got kell érteni. A bevonuló képek zavarosságáról megint a stílus árul-
283
kodik: „– Éljen a szabadság! Éljen az új bíró! Éljen Emánuel elvtárs, a
Megváltó apostola!” A szöveg rejtett antiszemitizmusa abban rejlik,
hogy a boltos „zsidó” fia érkezik, mint a „Megváltó apostola”, aki az
embertelen diktatúrát hozza felszabadításként, mint vallástalan Anti-
krisztus, ugyanakkor mégis vallásos alakban, mint „apostol” jön,
hogy a falusiak gondolatvilágához közelebb álljon. Ezt a tökéletesen
zavaros képet egészíti ki azzal a történettel, hogy a jó zsidó apa elker-
geti a rossz Antikrisztus fiát, „aki gyilkolással és gyalázattal fizet mind-
azért a jóért, amit ez a falu az apjának adott! Mars ki!” (87. o.)
A történelmi hitelesség tökéletes megcsúfolása, amikor úgy foly-
tatja a történetet, hogy a fiú szülei, a két öreg zsidó nyugat felé mene-
külnek az erdőben. Vagyis a náci Németország csapatai felé, akárcsak
Wass Albert. A rémtettek folytatódnak, míg a magyar birtokost meg-
ölik. Aztán, tanmeséhez illően következik az erkölcsi tanulság: „Az
öreg pap nagyot sóhajtott. – Krisztust keresztre feszítették a zsidók,
immár kétezer éve majdnem – mondta szomorúan –, de abból föltá-
madott. Most feszítik keresztre másodszor.” (135. o.) Ugye: a zsidók.
Na meg a románok és a szovjetek.
Stílusa a szokásos mezőségiből nemesített népi manír:
„– Tik vagytok? – kérdezte
– Münk – felelte (…)
(…)
– Gyüjjenek be! – mondta.” (169. o.)
Kard és kasza
Román többségű faluban játszódik a cselekmény,
„Bölényesen,271 románul Blenisiu”. (60. o.) Ez Mezőzáh környékén
van, mert ott él a nagypapa. Bölényesen a bíró is román, míg Erőss
gróf magyar. Leírja a románok bevonulását. Sérelmek: a grófot két
hétre elviszik, a többi földesúrral együtt bezárják a börtönbe és el-
271 Ilyen nevű magyar falu nem szerepel, csak a Belényes alak változatai fordulnak elő Sebők Lász-
ló: Magyar neve? Határokon túli magyar helységnévszótárában. Arany Lapok Kiadó (Buda-
pest), 1990. De a korabeli román adminisztráció kiadványában sem található se a magyar, se a
román név: Dictionarul Transilvaniei, part. III. Indicatorul alfabetic al comunelor cu fosta
numire ungurească şi cu cea actuală română, Dir. Gen. a Internelor (Cluj), 1921.
284
veszik a puskáját, valamint a padlásról a piros-fehér-zöld zászlót. A
magyar diákokat gúnyolják: „Ungur, ungur, puppenkur! (…) Most
Románia van, tanuld meg! – kiabált rá a Dujurdi fiú. – Mi vagyunk
az urak, nem te!” (61. o.) És az ellenreakció: „Fontos csak az, hogy
legközelebb én vágjam oda azt az oláhot az árokba, ne ő engem.”
(63. o.)
1919 őszén, tizenegy éves korában, Erőss Miklós kolozsvárra ke-
rült iskolába, akárcsak Wass Albert. Már az első napon összevereke-
dik egy zsidó gyerekkel, akit Székelynek hívnak. Természetesen a zsi-
dó – mint negatív elem –, provokálta a verekedést. A zsidó fiú bele-
köp a kinyújtott, baráti kézbe, mire a barátja megszólal: „Gyere a mos-
dóba (…) s mosd le magadról a zsidószagot.” (83. o.) A verekedés-
nek az lett az eredménye, hogy „az a nagy megtiszteltetés is érte,
hogy a ’bentlakó’ nagy fiúk bevették abba a titokzatos, zártkörű cso-
portba, amelynek ’rendtartó különítmény’ volt a neve. Ez a csoport
csupa jó verekedőkből állt, és az volt a feladata, hogy gondját viselje
az ’ellenségnek’. Ezek közé tartoztak a Petőfi utcai bádogosinasok,
valamint a (…) román iskola növendékei.” (83. o.) Ezek szerint, a ko-
lozsvári református kollégiumban létrejött „rendtartó különítmény”
ellenségei: a zsidó fiú, a szegény munkás inasok és a románok. „A ko-
lozsvári református kollégium nagyon szépen megtanított minket
magyarnak lenni, és (…) ott tanítottak meg minket arra, hogy magyar-
nak lenni nem olyan, mint másfajtának lenni” – mondta egyik önélet-
rajzi interjújában272 Wass Albert. Szintén a sérelmek közé tartozik,
hogy „A románok mindössze két serétes puskát engedélyeztek a volt
főispánnak, a többit elkobozták”. (103. o.)
A bölényesi helyzettel ellentétben, a pozitív szereplő a nagypa-
pa, aki, a korábbi regényeivel ellentétben, most már románul fogadja
a román parasztok köszöntését. Erre azért van szüksége az írónak,
hogy megfogalmazhassa a feudális idillt: „S az öregúr ült a tornácon,
szívta a szivarját, és türelmesen végighallgatott mindenkit. Akinek
megdöglött a tehene, annak pénzt adott, hogy újat vásárolhasson (…)
Írás nélkül, kamat nélkül adta a kölcsönt, becsületszóra, s aki kapta az
hálálkodva elment és hamarosan vissza is fizette (…) A családi perpat-
varokat bölcs szóval békítette el (…) az eladósodottakat meg biztatta,
272 Maksay Ágnes–Marius Tabacu. i. m., Korunk.
285
hogy beszélni fog a zsidóval, a jegyzővel, a bankkal (…) s haladékot
szerez legalább egy évre.” (112. o.)
A gyakran alkalmazott trükkel, bújtatott elmarasztaló érvelés
technikájával az író az öreg román szájába adja a románokat elma-
rasztaló szavakat, mintha így hihetőbb lenne. Sajnos, mint általában,
az ellenkezőjét éri el: „Nagy-Romániában is éppen úgy jó ember a jó
ember, mint Magyarországon volt, s éppen úgy hitvány a hitvány, a te
apáddal együtt, aki ahelyett, hogy segített volna rajtunk, kétszáz hold
legelőt lopott el magának, úgy biza! Csaltok, loptok, ahol csak teheti-
tek s mind rumaniázhattok, amíg bele nem szakad a torkotok, igazi
úr nem csal, nem lop és nem hazudik, mint ti! Piha! – köpött feléje az
öreg román.” Még jó, hogy kihangsúlyozta, hogy a „román” mondta,
mert még azt gondolhattuk volna, hogy ez Wass Albert véleménye a
románokról, hogy csalnak, lopnak, meg nem igazi urak, mert hazud-
nak. Természetesen távol áll tőlünk, hogy azonosítsuk a szereplők
nézeteit az íróéval, vagy az eseményeket összetévesszük a realitással,
de annyi a más regényeiből átvett, hasonló vonatkozású stilisztikai öt-
let, hogy kézenfekvőnek látszik az a feltételezés, miszerint az író
tényirodalomként tárja elénk a saját szemléletét és a szubjektíven át-
rendezett tények világát. Megismétlődik az a történet is, hogy a nagy-
apa, a romantikus nemzeti szemlélet híve, aki a tanyán él, hogy köze-
lebb legyen a néphez, a fia viszont kastélyt épít. Ugyenezt a történe-
tet és a hozzáfűzött elmélkedést olvashatjuk a Mire a fák megnőnek
című regényében. Az öreg rossz szemmel nézi a fiának ezt a törekvé-
sét, mert: „Nem kellett volna emeletes kastélyt építeni oda. Igen ma-
gasan van a föld felett, elválasztja az embereket a rögtől, melyekből
élete fakad.” (118. o.)
Ha most a realitások felől közelítjük meg ezt a nemzeti paraszt-
romantika elméletet, és azt mondjuk, mint a nagyapa, hogy az urak-
nak a kastély helyett a kunyhót kell választaniuk, akkor félrevezető a
nemzetszemlélete: nem a magyarokhoz, hanem a románokhoz fog
közelebb kerülni a gróf. Elfelejti, hogy az ottani falusi lakosság több-
ségében román. Most már melyik néphez akar közelebb kerülni a
gróf: a magyarhoz, vagy a románhoz? Azokban a falvakban, ahol
Wass Albert élt, a Mezőségen más volt a nemzetiségi összetétele a fa-
lunak, mint a regényeiben. Wass Albert visszaemlékezése szerint:
„Szentgothárdon nem voltak magyarok, nagyon kevés, amikor isten-
286
tiszteletre összegyűltünk, havonta egyszer az ebédlőben, akkor talán,
ha tizenötön vagy tizenhaton voltunk, néha még annyi se, tehát ott
nem voltak magyarok.”273
A magyar sérelmek halmozódnak azzal, hogy megbuktatják az
érettségin, amelyet az új román törvények szerint románul kellett le-
tennie. Itt sem azért bukik el, hogy nem tudja a tananyagot, hanem
nemzetpolitikai okokból. Arra a kérdésre, hogy kik a román nép el-
lenségei, nem akarja azt válaszolni, hogy a magyarok. Ez az igazság-
talanság erkölcsileg felmenti a következő események ítélete alól. A
pótvizsgát „András gróf kívánságára, a hajdani intéző, Juo (!) Chezan
szamosújvári szenátor már előre ’elrendezte’ romániai szokás szerint.
A bölényesi igásfogat két hízott disznót bevitt Kolozsvárra a vizsgáló-
bizottság elnökének.” (131. o.) Néha felbukkan a sztereotip zsidó is:
„elbeszélgettem azzal a veres zsidó fiúval”. (142. o.) Jellemző nyelv-
botlás: „Képtelenség! – gondolta – mit keresne Földvári Anikó a Tóni
zsidó szekerén?” (153. o.) Ebből a mondatból nem derül ki, hogy Tó-
ni a zsidó vagy a szekér. Inkább úgy tűnik, hogy már a szekér, a hasz-
nálati eszköz is nemzeti jelleget ölt, tehát nemcsak Tóni zsidó, hanem
a szekere is.
Az erdélyi román arisztokrácia hiánya miatt a regáti arisztokráci-
ával keresi és találja meg a kapcsolatot. Megtanul alkalmazkodni a kö-
rülményekhez. Nemesi származása lehetővé teszi, hogy Bukarestbe
kerüljön katonának a királyi elit alakulathoz, ahol befolyásos román
ismerősökre tesz szert. Ezeket az arisztokrata ismerőseit használja fel
később arra, hogy a helyi román hivatalnokok visszaéléseit kijátssza.
Így szerzi vissza a vadászpuskáját (167. o.) és szerez vadászterületi en-
gedélyt, amely kiváltságban „csak románok vehetnek részt, magya-
rok nem”. (185. o.)
Az ismert irodalmi trükköt is megtaláljuk a könyvben: román mi-
nősíti a románok hibáit. A román telekkönyvezető mondja: „Drága
gróf úr, hol vannak már a békeszerződések meg egyéb hasonlók! Itt
Románia van! Rendre nyakunkra nőtt egy fiatal nemzedék, amelyik
románabb akar lenni a románnál, és a németek Hitlerétől tanulja a
nacionalizmust! Ezekkel nem lehet okosan beszélni!” (186. o.) Bánffy
Miklós jótékonysági rendezvényt szervez, hogy pénzt gyűjtsenek a
273 Maksay Ágnes–Marius Tabacu: i. m., Korunk.
287
magyar gazdák megsegítésére. A román prefektus betiltja. Bánffy
megkéri a főszereplőt, Erőss Miklóst, hogy intézze el az engedélyt.
Ezután megállapítja: „Jó iskolába küldött apád, oda Bukarestbe. Bár
több hozzád hasonló lenne közöttünk, nem félteném az erdélyi ma-
gyarság ügyét. Saját módszerükkel szedted le őket a lábukról, hehe-
he! Saját hazug, svihák módszerükkel!” (109. o.) Az erdélyi magyar
arisztokraták lenézik, hogy a románokkal tart kapcsolatot, még pár-
bajba is keveredik, talán ezért szerepel a kard a regény címében. A
kard egyaránt szimbolizálja az erkölcsi helytállást, a bátorságot, a
harcra kész birtokszerző és -megtartó hősiességet, és az arisztokrácia
elavult, alkalmazkodásra képtelen fegyvertényét: a tiltott párbajozást.
A cím másik eleme, a „kasza”: szintén ideológiai szimbólum. A föld-
műves életforma, a föld birtoklása és a nemzet fogalma ennek az al-
kotó elemei, valamint a magyar felsőbbrendűségé. „Akié a föld, azé a
jövendő… de csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel hozzá, aki
megérti a föld szavát… magyarnak lenni Erdély földjén annyit jelent
(…) mint mindig egy lépéssel előbb lenni… egy kicsit többnek lenni
minden tekintetben… többet dolgozni, többet szenvedni, többet ad-
ni, többet tudni, többet érezni, többet gondolkodni… okosabbnak
lenni, hajlékonyabbnak lenni… meghajolni a viharban, mint a mező-
ségi gyertyánfa, földig hajolni, ha kell… de meg nem törni soha! (…)
Erdély földjén csak a gyertyánembereknek van jövendője.” (228. o.)
A szélben lehajló növény (fű, fa stb.) kiegyenesedése a tovarohanó
szélvihar után török eredetű közmondás, amely feltehetően román
közvetítéssel került a mezőségi magyar közmondások közé: „Capul
aplecat sabia nu-l taie” (A lehajtott fejet nem vágja le a kard).274
A magyar arisztokrata felsőbbrendű minden más arisztokratánál.
Ennek kifejtésére ismét az „idegen beszéltető” trükkhöz folyamodik.
Nem a főszereplő, hanem egy mellékszereplő, egy zsidó orvos minő-
síti a románokat. Amikor kiderül, hogy a román falusi ember fia való-
ban egy francia gróf leszármazottja, az orvos így méltatlankodik: „mi-
képpen válhatott egy francia mágnás leszármazottja műveletlen, pri-
mitív, oláh paraszttá, mint amilyen ennek a Dujardinak az apja
volt, ezt nem értem!” (230. o.) Ahhoz, hogy hihetőbbnek tűnjön a vi-
274 Szerepel a román krónikásirodalomban és a román közmondás-gyűjteményben is. Proverbe
romanesti, i. m. 61. old.
288
szonyítás, amikor az erdélyi magyarság felsőbbrendűségéről van szó,
még a „magyar” zsidót is ebbe a magasabb körbe sorolja, noha ez el-
lentmond a felkapaszkodott zsidókról alkotott véleményének. „Vala-
mi hiányzott belőlük – mondja a zsidó orvos –, valami, ami maguk-
ban megvan és bennünk is (…) ha azt az arany gyertyatartót, amiről
beszéltem, elássuk a föld alá, vagy éppen egy trágyadomb közepibe,
a rárakódó szenny alatt továbbra is arany marad, érti? De ha nem iga-
zi aranyból való, ha az aranycsillogás csupán vékony zománc rajta,
akkor bizony megeszi a rozsda hamar, és semmi se marad belőle. (…)
Soviniszta oláh, azt beszélik. S nemcsak antiszemita, de magyar-
gyűlölő is.” (230. o.) Amikor a román sovinizmus bizonyításáról van
szó, jó érvnek találja, hogy a zsidó orvos szerint, a kisebbségi elnyo-
más szempontjából a zsidók és a magyarok egyaránt szenvednek.
Még azt is megengedi, hogy mindkettőjüket felsőbbrendűnek tartsa
a beszélő („arany gyertyatartó” a vékony zománccal szemben), amit
más helyzetben (lásd zsidó szereplőket tartalmazó novelláit, Az Anti-
krisztus és a pásztorok című regényét, vagy a felkapaszkodott zsidó
arisztokrata szereplők jellemzéseit) nem tűr el.
A legszélsőségesebb magyar nacionalista nézeteket regényeiben
a református papok fogalmazzák meg általában. A mezőzáhi új refor-
mátus pap számon kéri a földesúrtól: „Magyar a kovács is, meg a ke-
rekes. De hat béres mind oláh! Oláh a juhász, a kondás és a bozsori
tanyás számadó. (…) Miért?” (239. o.) „Ereszd be az oláht, kiver a há-
zadból. Mi magyarok már csak úgy tudunk megmaradni ezen az ősi
földön, ha kertjeinket bekerítjük, kapuinkat bezárjuk, s ezeken belül
csak a magunk fajtájának adunk szállást és életet, oláhoknak nem! Ha
minden magyar földbirtokos, minden magyar kereskedő, minden
magyar iparos csupán magyarnak adna állást és kenyeret, még min-
dig visszaszerezhetnénk kitartó és kemény munkával azt, amit rossz
politikánkkal elveszítettünk.” (240. o.) Amikor nem a román soviniz-
mus ellen kell szólni, azonnal kiderül, hogy a zsidó negatív szereplő:
„A magyar gazda jobban termel, többet termel és nincs kiszolgáltat-
va a zsidó gabonakereskedők csalásainak, hanem szövetkezeti úton
visz piacra mindent, s ezáltal több pénzt is kap érte, mint a buta oláh
vankuj! Néhány évtized multával visszavásárolhatjuk tőlük az egész
országot! Miklós tetszéssel bólogatott.” (273. o.)
289
 Erre a könyvre is jellemző, hogy ismétlődnek más írásaiban leírt
helyszínek és történetek. Érdekes, hogy a helységnevek, az „ősi ma-
gyar” földön, többnyire románból magyarosított szavak: Andronyá-
sza, Funtinel, Pietrosz275 stb. Ismét elmeséli a babonás történetet,
hogy aki meglátja a boszorkány nőt meztelenül, az meghal, de a fun-
tineli boszorkány helyett, most a német vadász lánya, Helga az, aki
meztelenül fürdik a hegyi patakban.
Általában megfigyelhető Wass Albert írásaiban, hogy nem fedez-
hető fel stilisztikai különbség az egyes szereplők beszéde, műveltsé-
ge, valamint az elbeszélés nyelve között. Legtöbbször megfeledkezik
arról, hogy különböző iskolázottságúak másként, esetleg nem tájszó-
lásban beszélnek. Ez különösen zavaró, amikor értelmiségiek beszél-
getnek, vagy az elmélkedések közötti összekötő szöveget ír és tájsza-
vakat használ. „Úgy búvunk itt egybe a sötétség leplében, mint az
összeesküvők” (273. o.) – mondja a gróf az egykori diáktársának.
Egyedül a Világ ellen
Az alaphelyzet ugyanaz, mint A funtineli boszorkányban, de
most nem egy lány, hanem egy fiú, Mártonka marad egyedül az Isten-
széke nevű hegyen. Lemegy a faluba, és igazságtalannak érzi az otta-
niak viselkedését és törvényeit, ezért visszamegy a hegyre. Ráadásul
az igazságtalanságot (félreértést? – nem tisztázódik) a román bírótól
szenvedi el. Ebből nemzeti konfliktusra is sor kerülhetett volna, de
egyelőre nem kerül. Ismét megjelennek a rablók, akik meg akarják
ijeszteni, de ő nem ijed meg, félrevezeti őket. Aztán szarvasbikára va-
dászik, mint minden valamirevaló Wass Albert könyveiben. A meg-
lőtt vad húsáért málélisztet és sót kér a faluban. Ezután orvvadászat-
ból él. Cserébe élelmet kap a falusiaktól. „Az emberek, akikkel a
Piperoiken találkozott, alig köszöntek vissza. Tele voltak bajjal (…) A
románokról beszéltek, akik egyre növelik az adót, egyre szűkítik a
szabadságot s keserítik a magyart, ahol csak érik.” Mártonka odafent
a hegyen nem látott még románt sohasem. De lent Fileházán látta a
csendőrőrmestert s ez egyelőre elég volt neki ahhoz, hogy megértse,
275 Hasonló, román eredetű helyneveket találunk: Hints Miklós: Mezőségi magyar falvak helyne-
vei. ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport Névkutató Munkaközössége, Budapest, 1993.
290
amit az emberek beszéltek körülötte. Tamási Áron Ábel-regényében
olvasható alakok jelennek meg; Furcifer, aki román rablóból adósze-
dő lett, társából meg finánc. Ennek a könyvnek a végén is tanulság ol-
vasható, az író úgy érzi, mindig meg kell mondania, hogy mit akart
megírni. Inkább írta volna meg.
Valaki tévedett
Az „Elöljáró beszéd”-ben olvashatjuk: „Felnőttünk odahaza egy
civilizált társadalmi rend keretein belül, melynek megvoltak ugyan a
maga bűnei (mint minden társadalmi rendnek, amit az ember évez-
redek során kiagyalt), azonban adott lábunk alá egy szilárd padoza-
tot (…) a törvény, az erkölcs, a jog és a magántulajdon (…) nyugati
minta szerint, sok-sok nemzedékkel születésünk előtt. Reá születtünk
s úgy nőttünk föl rajta, mint aki odahaza van. Aztán egyszerre csak,
egy emberirtó földindulás során, leszakadt alattunk ez a padozat. (…)
Részben az idő rothasztotta el a deszkákat (…) Részben férgek rágták
ki a palánkokból az erőt, férgek, akiket restül megtürtünk magunk
között s akik ellen elmulasztottuk a rend gerendáit évente átitatni a
társadalmi szervezetek egyetlen védőszerével s az egymás irányában
megnyilvánuló testvéri szeretettel.”
Az író, akit az Úristen szemtanúnak rendelt erre a világra,
„próbálta fölértékelni milesekben a távolságot”– írja. (8. o.) Eleinte ar-
ra gondolunk, hogy ez az amerikai nyelvromlás, már a „mérföld” szó
sem jut eszébe, de még a kiadó sem javítja ki, mert olyan ez, mint a
Szentírás. Aztán megértjük, hogy „tájszólásban” akart alkalmazkodni,
hogy minél inkább hihető legyen egy amerikai pilóta története. Az
alapszituáció: az amerikai pilóta gépét lelövik, és a lebombázott tele-
pülés lakói közé kerül, ahol felróják neki, hogy mennyi ártatlan em-
bert ölt meg. Tehát az emberi igazság nem az amerikaiak oldalán van,
akik azért jönnek, hogy leverjék a német hadsereget, hanem a hábo-
rúban levő lakosok a jók, az ártatlanul szenvedők ellen jön a pilóta.
Ennek ellenére, emberségesen viselkednek a lelőtt pilótával szem-
ben a bombázásokat elszenvedők, rejtegetik a megszállók elől. Teo-
retikus tündérmese, amelyben az elvonatkoztatott jó kategóriájában
a magyar és a rosszban a felszabadítani érkező amerikai jelenik meg.
291
Ruhát adnak neki. „Akié volt, annak már nincs szüksége rá. Meghalt
a hazáért.” (16. o.) Tehát akiket az amerikai pilóta le akart bombáz-
ni, azok mind a jó oldalán harcoltak, a hazájukat védték. Az amerika-
iaknak semmi közük ehhez a honvédő háborúhoz, sugallja az író. Mit
bombáznak itt, miért is avatkoznak bele egy honvédő háborúba?
„– Hol esett el? – kérdi a pilóta.
– A Kárpátokban. Az oroszok ölték meg. (…) A mi fiaink mind az
oroszok ellen harcolnak.” (17. o.)
Tehát az amerikaiaknak semmi keresnivalójuk ebben a háború-
ban, a magyarok és a németek csak az oroszok ellen harcolnak. Az
igazi áldozatok a magyarok, mert a kegyetlenül bombázó amerikaiak
nem a hitleri hadsereget, hanem a honvédő magyarokat bombázzák.
Tévedésből.
„– Minden ennivalót elvettek maguktól a nácik?
A lány csodálkozva nézett reá.
– Nem értem miről beszél. A nácik, az egy politikai párt Német-
országban. Mi itt magyarok vagyunk és háborúban állunk az oro-
szokkal. Nem voltunk fölkészülve erre a háborúra és nem tudjuk élel-
mezni a katonáinkat, akik a határokat védik. Így hát természetes,
hogy mindent oda kell adjunk, ami ehető. Mi éhezhetünk, de ők
nem. Mert ők bennünket védenek.”
Az író hőse tökéletesen azonosul a német–magyar háborús pro-
pagandával, hogy a magyar hadsereg a hazáját védte a második világ-
háborúban a közös ellenség, az oroszok ellen. A magyarok nem ná-
cik. Hogy a politikai vezető réteggel mi van, arról szemmel láthatóan
nincs tudomása a békés magyar nőnek. Ez a nagy honvédő háború,
amelyikről már régen lehetett tudni, hogy a németek úgymond el-
vesztették, hiszen a történet idején már a Kárpátokban folytak a har-
cok, magyar részről még mindig hősi és etikus. Ezzel szemben az
amerikai, a békés lakosságot bombázza. Az amerikai pilóta mentege-
tőzik, nem az ő hibája, hogy polgári célpontok is áldozatul estek, ha-
nem a „háború” az oka. Mire a lány:
„– Nem tudom. Én ehhez nem értek. Én csak azt tudom, hogy itt
élet volt és most nincs, és hogy az élet maga az Isten s aki kezet emel
ellene, Istenre emel kezet.” (15. o.)
Tehát az amerikaiak magára az Istenre emeltek kezet, amikor
harcoltak a német–magyar hadsereg ellen, és bombázták a háborús
292
utánpótlást szállító vonatokat, vagy a fegyvergyárakat, üzemanyag-
raktárakat. Mindenért az amerikai pilóta a hibás.
Amikor idáig eljut az író, hirtelen ideológiai váltás következik a
beszélgetésben. A lány kijelenti:
„– Maga nem ellenség ezen a földön, mert maga amerikai s mi
magyarok vagyunk.”
Ebből azonnal megértjük, hogy a szerző szeretne kilépni ebből
az ideológiai csapdából, végül is nem szidhatja Amerikát, ahova me-
nekült. Ezért a szocreál alkotásokra jellemző fordulattal (lásd szov-
jet–magyar barátság), megteremti a magyar–amerikai testvériséget az
elbeszélés cselekménye során. Ebből viszont újabb történelemhami-
sítás következik. A szerző elfelejti, hogy Magyarország hadat üzent az
Egyesült Államoknak is.
„– Másodszor én nem tudom, hogy kik csinálták ezt a háborút...”
– mondja a hősnő.
A főszereplőtől elfogadjuk azt a tökéletes amnéziát, hogy nem
értesült róla, hogy a németek indították a háborút. Az írótól viszont
nem fogadhatjuk el, hogy a fentieket még meg is toldja egy elméleti
elszólással. A mondatot így folytatja:
„– ... de azt tudom, hogy szívvel-lélekkel egy vagyok azokkal, akik ezt
az országot meg akarják védeni a pusztulástól, a bolsevista veszedelem-
től és az életüket adják oda ebben a kétségbeejtő, kilátástalan tusában,
hogy valamiképpen távol tartsák tőlünk ezt az ázsiai hordát.” (20. o.)
A szerző elfelejti, hogy a nemzeti történelem szerint, a magyarok
is Ázsiából jöttek, tehát a környező népek éppen erre építik felsőbb-
rendűségi eredetmítoszaikat a magyarokkal szemben. Sőt, még to-
vább megy a német hadsereg eszményi védelmében:
„– Nézze, én nem tudom, hogy hol van itt ez a náci rabszolgajá-
rom, amit le kellene rázni.”
Tehát Wass Albert hőse tagadja, hogy Magyarországot 1944 már-
ciusában elfoglalta a náci vezetésű Németország, és az ameriakaiak a
röpcéduláikon nem arra szólították fel a lakosságot, hogy a magyarok
tegyék le a fegyvert. Ezek szerint Wass Albert hőse (akit ugye nem
azonosíthatunk az íróval!) a náci Németország oldalán állt.
A helyzet még bonyolultabbá válik – mert azt hinné az ember,
hogy a hősnője egyszerű parasztasszony, aki tényleg nem ért semmit
a világháborúból –, kiderül, hogy nem egyszerű parasztasszony, ha-
293
nem „egyszerű egyetemi hallgató”, sőt az apja egyetemi tanár, régész.
Na mármost, eléggé érdekes írói elképzelés, amely szerint, a magyar
értelmiség (egy része) nem értesült arról, hogy a német hadsereg
megszállta volna Magyarországot.
„– Mi mindig tiszteltük és nagyra bescüljük Amerika népét és nem
tudjuk most megérteni, hogy miért akarnak elpusztítani bennünket. S
főleg, hogy miért hazudnak nekünk békéről és szabadságról, amikor re-
pülőgépeiken a halált hozzák, és ránk akarják szabadítani Ázsiát.”
Aztán jönnek az oroszok és kiderül, hogy azok „ocsmány, vigyor-
gó fejű” gyilkosok, megölik a régészt, megerőszakolják a lányt és le-
lövik a segítségükre induló amerikait. Ráadásul az orosz géppisztoly
csövén a felirat: „Made in U. S. A.” A tanulság: „Valaki tévedett – gon-
dolta – valahol valaki tévedett.”
Tehát az amerikaiak tévedtek, hiteti el ártatlan és tudatlan olva-
sóival a szerző, hogy szembeszálltak a hitleri Németországgal és a
csatlós Magyarország népével, rájuk szabadították ezt az „ocsmány,
ázsiai hordát”. Ezek szerint azt a következtetést is levonhatná az ártat-
lan olvasó, hogy Amerika a legnagyobb bűnös a második világhábo-
rú kimenetelében, nem a hitleri Németország és a honvédő magya-
rok. Szép következtetés. Ezt a logikát szerethetik a magyar „körkörös”
nemzeti ellenségkép kedvelői.
Kicsi Anna sírkeresztje
Wass Albert védekezése szerint, ezért az írásáért tartották őt an-
tiszemitának. Természetesen a fenti állítás így nem igaz, hiszen szin-
te minden írásában negatív sztereotípiával írja le „a zsidót”, írásaiban
felfedezhető a sztereotip antiszemitizmus. Ebben a történetben vi-
szont, teoretikusan is kifejti, miért marasztalja el ezt a negatív kategó-
riát. Most már nem olyan „történelmi-teológiai” érvekre hivatkozik,
mint az, hogy a „zsidók feszítették keresztre a Megváltót”, hanem há-
borús „tapasztalatokra” építi a cselekményt.
A történet helyszíne egy másik mezőségi, egykor és ma is többségi
román falu: Bölkény. „Ebbe a pincébe rejtették el a jó bölkényiek
Bihorát, a kommunista kovácsot és Weiss urat, a zsidót. Nem azért tették
ezt, mintha az egész falu csupa kommunistából állott volna, avagy túlsá-
294
gosan szerették volna a zsidókat. Nem, egyszerűen csak azt tartották,
hogy Bihora is ember és Weiss úr is az, akik nem tehetnek arról, hogy
az egyiknek elvette Isten a szép eszit és kommunistává tette, a másikat
pedig úgy formálta, hogy zsidó legyen belőle. Mivel pedig a németek és
a hozzájuk hasonló izgágák erősen vadásztak akkoriban erre a kétféle
emberre, hát a mezőbölkényiek fogták magukat s egy felleges éjszaka
beköltöztették a kovácsukat, meg a zsidójukat az ócska gabonás pincé-
jébe.” (25. o.) Kész az alapszituáció: az egész falu, amelyik többsége az
író szerint magyar, jó. A komunista „elmeháborodottat” és a zsidót,
ugye, nem az emberi törvények adta lehetőségek miatt üldözik, hanem
mert rajtuk az Isten csapása. Kik üldözik őket? A németek és a hozzájuk
hasonló izgágák. Aztán megjönnek az ororszok. Weiss tudja a nyelvü-
ket, de cserbenhagyja a falut és az oroszok mellé áll tolmácsnak, míg a
kovács hiába mondja, hogy ő kommunista volt, nem értik mit mond. A
tanulságot a kommunista mondja ki: „Én becsületes, békés kommunis-
ta magyar vagyok! Munkás kommunista proletár vagyok én, elvtárs, be-
csületes ember! De ami itt folyik az szőrnyűség! Az megcsúfolása Marx
tanainak! Az.” A szokásos stilisztikai megoldás: a kommunista mondja ki
az író ítéletét a kommunistákról.
Az oroszok vadállatok, megerőszakolják a kicsi árva lányt, aki se-
gített élelmezni a foglyokat. A lány belehal a szenvedésbe. A kovács
„vaskeresztet” készít, amire ráírja: „Itt nyugszik Kicsi Anna és a sza-
badság.” (30. o.) Ezért aztán megverik, elhurcolják. A kovács meg van
győződve arról, hogy visszatér a szabadság, amikor ismét keresztet le-
het állítani. Kimondatlan következtetés: a zsidót kár megmenteni, az
úgyis csak áruló, a kommunista pedig heroikus elmeháborodott,
mert rajta kívül más kommunista nem is volt a faluban. Az egésznek
egyetlen célja, hogy leírja mindazt, amit nem látott, amiről csak hal-
lott, sematikusan, gyűlölködően, megvetően. Az ártatlan, jó emberek
szenvednek a bevonulóktól jobban, mint a németektől és az úgyne-
vezett izgágáktól. Mindenért a zsidó áruló a felelős, mert nem mond-
ta meg az oroszoknak, hogy ők mentették meg az életét.
Vitézek igazsága
Megint egy amerikai repülő zuhan le ebben a történetben is. Az
író úgy véli, hogy, „miénk az igazság a Béka-tóban, nem pedig az övé.
295
Mit repked a más földje felett?” Tehát az amerikai nem azért jön, hogy
felszabadítsa a magyar falut a német hadsereg megszállása alól, ezért
az igazság azok oldaln áll, akik lelövik. Ezzel az érzelmi-logikai indok-
lással indul a cselekmény, de aztán jöttek a németek, odaért a front.
A falusi gazda, akinek a házában történnek az események, este berú-
gott a német őrmesterrel, és azt is lefektetette a megsebesült ameri-
kai pilóta mellé. Másnap elmentek a németek, magukkal vitték az ál-
latokat is. Tehát most már kiderül, hogy a német sem csak a hazát vé-
di, hanem kifosztja a gazdát. Aztán egy sebesült orosz is kerül a tanyá-
ra. A jó magyar paraszt mindenkit megment, de köszönet helyett az
oroszok összeverik és felgyújtják a tanyáját. A következtetés, az apa
igazsága: „a bajbajutott emberen segíteni kell” és „vendég számára
van bor, más számára nincs”. Ezt az igazságot testálja a fiára, hogy az
keresse tovább a földön. „Ott volt az igazság még akkor is, amikor ép-
séggel szöktették ki a németet éjnek idején a házból. Amikor épség-
ben távozhatott a sebesült muszka, meg az amerikánus. De aztán egy-
szerre csak vége lett az igazságnak. Ellopták, meggyilkolták, Isten
tudja mi történt vele.” Ferkó kereste az igaságot a németnél, de azok
„hallani sem akartak a Vitézék igazságáról. Őszerinte az nem volt
igazság, hogy a Vitézék házában nem verték agyon az amerikánust és
nem szúrták le a muszkát. Az amerikánusnál is volt azóta Ferkó, de az
meg azt mondta, hogy a Vitézéknek nem is lehet igazságuk, mert
nem gyilkolták meg a németet, tehát kollaboránsok voltak.” (42. o.) A
nemzeti önsajnálat felmentő lelki mechanizmusa szerint az ártatlanul
szenvedő (Vitéz) magyarság nem találja, és nem is találhatja meg az
igazságot a földön.
Az újaradi vértanú
A történet hasonlít Kosztolányi Dezső Égi jogász című
elbeszélésére,276 amelyben szintén egy ártatlan falusi magyar ember
szenved a bevonuló román katonaságtól, de a Wass-féle változat lé-
nyegesen eltér attól. Kosztolányi hősét megalázzák a román katonák,
276 Kosztolányi Dezső: Égi jogász. In: Vérző Magyarország, Magyar írók Magyarország területéért
(szerk. Kosztolányi Dezső). Helios Ny. Budapest, 1928. Reprint: Arc (Budapest), 1999.
296
arcul ütik, házkutatást tartanak nála, és ezeket nem bírja megbocsáta-
ni, bánatában verseket kezd írni, otthagyja a családját Romániában,
felutazik Budapestre, hogy a magyarok dolgát „igazítsa, mint égi jo-
gász”. Nem jut tovább a budapesti pályaudvaroknál, ott szavalja a di-
lettáns verseit. „Haza akarták toloncolni. János, mint menekült, va-
gonban kapott szállást. Itt irkált mindenféle szomorú és vidám verse-
zeteket, melyeket utcán jártában hangosan mondogatott.” Kosztolá-
nyi nemzeti hőse tragikomikus jelenség, egyszerre megrendítő a
szenvedése és riasztó a „nagy költőként” leírt kubikus-dilettantizmu-
sa. Bár az elbeszélés, akárcsak több Wass Albert-írás olyan környezet-
ben játszódik, amelyet Kosztolányi egyáltalán nem vagy csak alig is-
mert (romániai falu és szögedi tájszólás), de írása így is kilóg a Hor-
thy Miklós bevezetőjével induló irredenta antológiából.
Wass Albert hőse szintén talicskázással és napszámmal keresi a
kenyerét. Ezúttal a helységet is megmondja: Újaradon. „Arról volt szó,
hogy érthetetlen okokból különböző nyelveket beszélő népek lakják
ezt a földet” – olvassuk a teoretikusnak szánt közhelyet. (44. o.) A fő-
szereplő magyar volt, ezért megalázták a románok, akik a zsidókat és
a magyarokat üldözték. „Ahogy ott dolgoztak, egy vonat érkezett be
éppen s nem messze tőlük megállt. Csupa marhakocsi. De nem mar-
ha volt azokban, hanem ember. Mindenféle ember, öreg, fiatal, asz-
szony, gyermek. Összepréselve, szorosan, jajgatva és imádkozva.
– Zsidók – mondta mellette valaki (…)
Az állomás mögül román katonák tereltek ki egy sereg embert a
vonathoz. Fáradtan botorkáltak szegények a szuronyok között, sá-
padtan, remegő szájjal. Vállukon rongyokba kötözött batyu. Zsidók
voltak, aradi zsidók.” (45. o.)
Azért is érdekes ez a fenti leírás, mert Wass Albert – aki publicisz-
tikai írásai alapján, feltehetően Kolozsvárt volt a zsidók deportálása-
kor – írásaiban ez az egyetlen jelenet, amelyben arról ír, hogy voltak
zsidó deportálások, és nem csak „néhány pofon” csattant el valahol.
Viszont – amint ebből az írásból kiderül – a marhavagonba zárt em-
berek deportálásáért, egyedül a román katonák voltak a felelősek.
Annyit azért meg kell állapítanunk, hogy közismerten, Aradot
nem csatolták Észak-Erdélyhez 1940-ben, így 1944-ben nem szállítot-
ták őket Birkenau-Auschwitzba. A román vasgárdisták nem deportál-
tak vonaton senkit, ők helyszínen gyilkoltak, és a romániai zsidók el-
297
leni tömeges atrocitások elsősorban az 1940-ben visszacsatolt
Besszarábiában, Iasiban és Bukarestben zajlottak, tehát nem Aradon.
Csak szándékukban állt a teljes zsidótalanítás, de a háború végéig er-
re már nem került sor. Még kevésbbé Újaradon, ahol szemtanúk visz-
szaemlékezése szerint, többnyire németek, svábok laktak, nem zsi-
dók. Azt is feljegyezték, hogy az 1944-ben visszavonuló magyar had-
sereg, amikor elfoglalta Aradot, azonnal hozzálátott a zsidók elleni
kegyetlenkedéshez. Ennyit a novella történelmi realitásáról.
A főhős viszonyulása a zsidókhoz érdekes. Azért gyűlöli őket,
mert „a fizetésnél meg akarta csalni a zsidó”. De amikor a magyar nap-
számos látja a deportálás embertelenségét, eszébe jut, hogy tartozik a
zsidónak, és oda akarja adni a pénzt. Ezért a „román csndőrök” elve-
rik. Tehát a románoktól egyformán szenvedett a zsidó és a magyar.
Jön a „megváltozott” világ, nagy lesz a szegénység, nincs mit enni,
ezért azt mondja, hogy mindennek ellenére a „felszabadulás előtt”
jobb volt. Ezért aztán megölik. Tanulság: „Tanúja volt egy rossz világ-
nak s vérét adta e tanúságért, mert nem tudott egyéb lenni csak em-
ber s ember számára lakhatatlanná változott a föld.” (49. o.)
Márika hitet tesz
A Bajorerdőben magyar menekültek éheznek, kéregetnek, ami-
kor megérkeznek az amerikaiak. Hamar kiderül a nemzeti konfron-
táció. A tolmács bevallja: „Budapestről származom és Rubinstein Má-
tyás a nevem. Mi azért vagyunk itt, hogy fölszabadítsuk magát és
megbüntessük elnyomóit.” (62. o.) Aztán kiderül, hogy Rubinstein úr
nem fordít rendesen, majd amikor a menekültek közül valaki figyel-
mezteti, kijelenti:
„– Az amerikai hadsereg átadja magukat, mint háborús bűnösö-
ket, a Szovjetunió katonai megbízottjának! (...)
– Meg azt is mondta – folytatta az egyetemi tanár –, hogy mi va-
lamennyien Hitlernek dolgoztunk s hogy Márika saját szemeivel lát-
ta, amikor többen közülünk zsidógyerekek fejét törtük szét a köve-
ken. Azt mondta végül az ezredesnek, hogy Márikának egy kívánsá-
ga van csak, még pedig az, hogy úgy a hercegnét mint valamennyiün-
ket adjanak át a magyar nép bíróságának.” (64. o.)
298
„– A súly essék beléd hazug disznyója…!” – kiáltotta Márika, a cse-
lédlány, és leütötte Rubinsteint, mire az „orosz őrnagy” lelőtte
Márikát.
Az elmaradhatatlan fabulai tanulság: mindenért a hazug zsidók
és a németek a felelősek, meg az amerikaiak, akik tévedtek, hogy az
oroszok mellé álltak a háborúban. A magyarok ártatlanok.
Szentek zendülése
Kosztümös elbeszélés Szent Lászlóról, Istvánról, Erzsébetről. Az
egész dekoráció csak arra jó, hogy erkölcsi töprengéseit kifejthesse:
„Melyik magyar előbbre való magyar? Aki otthon maradt, vagy aki el-
menekült?” Itt, most Margit kérdi Lászlótól. (80. o.)
„– Aki ott halt meg a Kárpátok gerincén, fegyverrel az az előbb-
re való (…) a többi, az mind semmire se való!
– De aki mégis életben maradott – ellenkezett Erzsébet –, annak
az volt a kötelessége, hogy tartsa a szövetséget a némettel, amit mink
kötöttünk.
– Münk a némettel semmiféle szövetséget nem kötöttünk, hú-
gom – utasította rendre László király (…) münk nyugattal kötöttünk
szövetséget, meg a kereszténységgel.
De ebben a német is benne foglaltatik…
Semmivel sem inkább, mint a mi nemzetünk – pattogott László. –
Mit áldozott a német a kereszténységért? Semmit, a magyarhoz mérten!”
Ismét a régiesen ható tájszavak: münk és mink keverednek, mert
úgy képzeli a szerző, hogy a régies nyelv lényege ez a münk-minkes,
gyűjjönös tájszólás. Az egész bizarr, hihetetlen, a második világhábo-
rú után menekülők kérdésfelvetését visszavetíti olyan korba, amikor
még nem is léteztek ezek a fogalmak. Célja az, hogy a tudatlan olva-
só igazságérzetét óly módon befolyásolja, mintha a magyar hadsereg
és vezetői nem kötöttek volna háborús szövetséget a hitleri Németor-
szággal. De kötöttek. A közismert baj az, hogy ezt a szövetséget meg-
őrizték, és kitartottak egészen a németországi összeomlásig. Az író
előadásában az „igazság”, hogy a magyarok büszkék lehetnek, amiért
kitartottak a hitleri hadsereg mellett. Miközben történelmi mezbe öl-
299
tözött, szenvedő papírfigurákat szónokoltat a történetben, az olvasó
jobb meggyőzésére, érzelmi mozgósítására halmozza a jól ismert na-
turalista leírásokat az ellenség kegyetlenségéről. Aztán egyszerre a
képzeletbeli tündérmesék világában vagyunk, a „magyari szentek”
feljutnak az Úr Jézushoz, hogy bepanaszolják, mennyi rosszat követ-
tek el népükkel szemben az ellenségek. A válasz „az én Atyám azokat
sújtja elsősorban, akiket szeret (…) Szenvedés tisztítja s teszi naggyá a
népet.” (94. o.) Ezek után ismét a teória veszi át az ábrázolás helyét.
Felteszi a kérdést, hogy vajon jól tették-e a magyarok azt, hogy a Nyu-
gatot és a kereszténységet védték, nem ellenük kellett volna inkább
fordulniuk, hiszen az Úr Jézus azt mondja, nem az Atyával tettek kö-
tést. „S ha tettetek is valamilyen kötést, azt emberekkel tettétek, s az
emberek szava elszáll, miként a füst.” Ebből a zavaros beszélgetésből
csak úgy tud kilépni a szerző, hogy az Úr Jézus elrendeli, szülessenek
„fiúgyermekek, hitben erős, akaratban bátor s lélekben tiszta” ifjak,
akik tovább viszik az igazságot. (94. o.) Nem igazán derül ki, hogy mi
az igazság, amiért az ifjabb nemzedékeknek harcolniuk kell, de ha a
fenti magyarázatot vesszük alapul, akkor nem marad más, mint to-
vább kitartani és harcolni a németek oldalán a haza felszabadításáért.
A lópataki kísértet
1944 őszén Lópatakán, Erdélyben megerőszakolják a kastélyban
a gazdaasszonyt, megölik a férjét és eltűnik a háborúban az „úrfi”.
„Közben Józsi cigány, a falu tyúktolvaja, megalakította néhány társával
Lópatakán a népi demokráciát s kihirdette, hogy a kastély s minden
ami hozzá tartozik, ezentúl az övék. (…) S az igazság Józsi mellé állott.
A dési népbíróság Dobokai Pált távollétében halálra ítélte és
vagyonát elkobozta. A tárgyalásra Lópatakáról szállították be
a hamis tanúkat.” (121. o.) Jánku Filimon olténiai agronómus gép-
pisztollyal kényszerítette a falusiakat vetni, aratni, de a részüket nem
adta ki, mint az előző földbirtokos. Ekkor jelenik meg először a kísér-
tet. „Józsi cigány” felesége találkozik először a kísértettel, a „nemzetes
úr” szellemével. Beteg lett az asszony és a tehene is. A második
Mojsza Gligor volt, aki látta a kísértetet és meghalt. Ő „annak idején
önként jelentkezett tanúnak az úrfi ellen s a népbíróság előtt eskü-
300
vel vallotta, hogy szeme láttára gyilkolt meg az úrfi három messziről
jött zsidót s a magyar csendőrökkel együtt bicskával fejtette le a bőrt
a kommunistákról”. (124. o.) Lebontották a kastélyt, mert abban lakik
a kísértet. A kísértet meglőtte Jánku Filimont is. Sánta Lupuj vezette
a katonákat annak idején a borospincébe. Most ő félt legjobban a kí-
sértettől. Megőrült. Aztán mesebelien megoldódik minden, mindenki
bevallja a bűnét egy papíron és elégetik. A történet feltehetően zava-
ros, önfelmentő pszichológiai védekezés, és az író saját népbírósági
ítéletének a megbosszulása, babonás eszközökkel.
Csíkszenttamás követet küld
„Fekete volt az éccaka a falu fölött, kutya se mert ugatni.” Még az
úgynevezett „székely írók” sem kezdték a tájleírást dialektusban, ha
nem valamely megszólalót akartak jellemezni. Nem hogy természe-
tesebbé, hanem mesterkélt népieskedővé teszi a stílust, ha az író is
tájszólásban kezd beszélni: „éccaka”. Székelyeskedni akar, de néha ki-
esik a szerepéből: „– Itt a gyerek is?” (132. o.) Talán a szerző nem tud-
ja, hogy az „is” helyett „es”-t mondanak a székelyek. Árva Áronnak
hívják a kis székely legényt, és Amerikába küldi a falu, hogy elmond-
ják, amit levélben nem lehet megírni. „Mondd meg, hogy hej Káruj,
bécsapódtunk mi ám tiveletek is, mert lám azt írtátok folytonosan on-
nan New Yorkbúl, hogy békesség következik és szabadság a háború
után s hogy a nép fog uralkodni ezentúl.” Hihetetlen szöveg. Ameri-
kából ilyen leveleket nem írhatott senki nekik, hogy a nép fog ural-
kodni. Ez megint olyan, hogy az ellenfél szájába adja az elítélendő
szöveget. Ezúttal az ellenfél: Amerika. Mégis onnan várja a segítséget.
Az apa ugyanazt a szöveget ismétli és az Amerika-ellenes vádat.
„Hogy mindez azért vagyon rajtunk, mert ők odaát Ámerikában nem
úgy cselekedtek, ahogyan kellett volna. Hittek a gazoknak és bécsap-
attak és eladtak bennünket is földestül, lelkestül, asszonyostul, gye-
rekestül a gonoszoknak, kik ímé vérünket vevék. (…) Hát mondd meg
nekik Áron, hogy miféle szabadság ez itt amit Ámerika rakott és mi-
féle békesség! És mondd meg, de mindegyiknek, érted: azt üzeni in-
nen a havasbúl Vén Harangozó Márton, hogy verje meg őket az Isten,
ha megfeledkeznek rólunk mostani bajunkban! Verje meg az Isten,
301
de megverje őket, ha nem kiáltják oda naponta hétszer is a politika
urainak akikre a szavukat leadták, hogy a csíki hegyek között embe-
rek élnek akiknek nagy adóssággal tartozik Ámerika!” Érdekes szem-
lélet, a felelősség teljes áthárítása, Amerika adósa a csíkiaknak. Vajon
miért? Mert szembeszálltak a német hadsereggel? Wass többször ki-
fejtett logikája szerint, a magyarok nem az amerikaiak ellen harcoltak
a németekkel együtt, hanem a hazájukat védték az oroszok és a ro-
mánok ellen. Ez a furcsa érvelés furcsa igazságérzetet/igazságtalan-
ságérzetet teremt az ártatlan székely olvasókban, akik ugye most már
tudják ki a bűnös: Amerika, aki meggátolta a németeknek, hogy le-
győzzék a legfőbb rosszat, az orosz kommunistákat. Amerika tartozik
a székelyeknek a szabadsággal, „a békességgel és igazsággal, amit
megígért! Tartozik a megkínzottak vérével, tartozik az élettel, amit
odadobott a rablók és haramiák prédájára! És úgy áldja meg őket
az Isten, úgy adjon az Úristen békességet és életet egész nagy
Ámerikának, ahogy a mi békességünket és a mi életünket visszaadják
nekünk!”
A könyv borítóján Turcsány Péter azt írja: „Wass Albert történetei
játszódhatnak az 1945 utáni Brassóban, a kicsi székely falu temetőjé-
ben, a lőporfüstös megszállt szülőföld bármely területén”. Ebben a
könyvben egyetlen novella sem játszódik Brassóban. Úgy tűnik, ebben
a mítoszteremtő hadakozásban már a földrajzi realitás sem számít.
A funtineli boszorkány
A funtineli boszorkány története a vécsi báró, Kemény János bir-
tokán, a Maros menti Galonya, Istenszéke, Bisztra-patak színhelyén
játszódik, héttérben a Kelemen-havasokkal. Ez az a hely, amely hirte-
len emelkedőivel, sziklás, erdős, fenyves oldalaival igen különbözik a
mezőségi dimbes-dombos vidékektől, és alkalmasabbnak érezhette
az író, amikor romantikus történetek színhelyéül választotta, mint a
Mezőséget. A Mezőségen mindig esik, sár van, acsarkodnak egymás
ellen a nemzetek. Itt megszépül minden: vadásznak, isznak, szeret-
keznek. Több prózai írásában is felfedezhetjük ezeket a hegyeket.
Egykor ő is részt vett a közös vadászatokon, jól ismerte a tájat. A falu
lakóiról már kevesebbet tudott, de azokat behelyettesítette a mezősé-
302
gi típusokkal. A Maros mente is vegyes vidék, gondolta a szerző, nem
sokban különbözhet. A táj, az egészen más. Itt még a nemzeti-nemze-
tiségi konfliktusok is más színt öltenek. Az Istenszéke volt az egyet-
len hely, ahova az emigrációban is annyira visszavágyott, hogy vég-
rendeletében arra kérte utódait, hogy hamvait az Istenszékéről szór-
ják szét. Ehelyett a család a marosvécsi kastély parkjában, a helikoni
asztal mellett szerette volna eltemetni, de ebbe nem egyezett bele bá-
ró Kemény János fia, Kemény Miklós. Aztán mégis oda temetik.277
Az Istenszéke hegység Déda és Dédabisztra községek felől köze-
líthető meg. A regény hőse is Dédára érkezik. Ma színromán falu. Ott,
akkor még örmény kocsmáros volt. „Csunya, kövér örmény volt
Dédán a korcsmáros akkor, akit a népek Szőrfülünek neveztek” –
tudjuk meg mindjárt az elején, nehogy elszokjunk a nemzeti előítéle-
tektől. (8. o.) A főszereplők (Toderik, Nucza, az anya Elena, az apa
Bandila, Mitru, Sándru, Spiridon, Jószup, Farkas-Dumitru stb.) és a
helységek (Funtinel, Ursu, Ulmu, Bradulec, Pietrosz, Andronyásza,
Doszul Fulgeruj, Nyágra, Magura, Dealu Rós, Poján, Lunka), foglalko-
zások nevei (plájász, pakulár) mind románok, a vadászni járó urak
magyarok és németek. Néhány gazdának magyar neve van a regény-
ben. Az urak tudatában a hegy a vécsi báróé, Toderik szerint: „az er-
dő Istené, nem az uradé”.
A messziről jött Toderik, aki romános, kerek típusú házat épít a he-
gyen, mint egy kalyiba, kitűnően beszél magyarul. A regényben az az
idillikus nyelvi környezet uralkodik, amelyben nemcsak a román jöve-
vény, de a kislánya is, akiből majd a funtineli boszorkány lesz, mind tö-
kéletesen beszélnek magyarul. A lány nemcsak magyarul tud, de ma-
277 „A lélekben hazaérkezett Wass Albert hamvai nem pihenhetnek, nyugodhatnak itthon Erdély-
ben, Marosvécsen. Háborgatás az osztályrésze hamvainak is. Augusztus 1-én hozzák haza Ame-
rikából, s miként Jézus szüleinek nem volt helyük a fogadós házban, ott Betlehemben, akép-
pen Wass Albertnek sem jut pihenőhely itt, Erdélyben. Szülőhajlékát, szülőföldjét felperzselte
és elpusztította a még most is élő, és romboló gyűlölet. Ott nem lehet. A régi helikoni találko-
zók színhelyén, a marosvécsi várkastély parkjában tervezett emlékmű-állítás és hamvainak te-
metése sem lehetséges? Kemény Miklós, családja nevében, régi öreg ősök kijelentéseire hivat-
kozva nem egyezik bele Wass Albert hamvainak a várkertben való elhelyezésére.” Bartha Jó-
zsef holtmarosi lelkész: A kemény szív nem enged! In: Népújság 1998. augusztus 1. Lásd még
„Wass Albert hamvait augusztus 7-én helyezték örök nyugalomra a marosvécsi várkertben ta-
valy felavatott emlékhelyen.” Bölöni Domokos: Wass Albert végleges mennybemenetele. In:
Népújság, 1999. augusztus. 25.
303
gyar tájszólásban beszél („Isten áldja magikat” – 70. o.). Ebben az esz-
ményi magyar környezetben nincsenek román–magyar nyelvi problé-
mák. Ugyanakkor az író stílusára nemcsak a román eredetű kölcsön-
szavak a jellemzőek (máriásza, vigyilálták, táte), hanem az olyan nyelvi
tévedések is, mint az „éjtszaka”. (29., 39. o. stb.) A könyv a cselekmény
sűrű fordulatai miatt olvasmányos és érdekfeszítő, mint általában a ro-
mantikus vagy a detektívregények. Az öreg, aki neveli, egy kocsmai ve-
rekedésben megöl egy embert, és a lány egyedül marad a hegyen. Va-
dak csapdába ejtéséből, a bőrök eladásából, halászatból tartja fenn ma-
gát. Amikor a falusiakkal találkozik, vannak, akik segítik őt, de a legtöb-
ben be akarják csapni. Ártatlansága és naivitása élesen különbözik a fa-
lu társadalmi szokásrendjétől, ahol az uraknak végzett szolgaság alakít-
ja az erkölcsi elvárások rendjét. Igazságtalannak tartja, hogy a báró vad-
őre is részesedni akar az elejtett vadak bőréből. „S ha a báró parancsol-
ja mindezt, akkor rabló az is, a báró! Hát van-e joga valakinek ahhoz,
ami a másé? (…) Fogjon magának nyestet, ha kell! Szaladgál az erdőn
elég!” – hangzik el a kommunisztikus elvű igazság. (99. o.)
Az első nemzetiségi konfliktus a románok között zajlik, a juhász
egyik fia, a könnyeb haladás miatt – ebből tudjuk meg, hogy az
Osztrák–Magyar Monarchiában játszódik a cselekmény – magyarosí-
totta a nevét. Ezért az apa kitagadja a családból. Aztán Márton és
Joszup összeverekednek a lány miatt a kocsmában, de ez sem etnikai
konfliktus. A nemzetiségi idill azzal folytatódik, hogy egy Ábrahám
Rotter nevű ember veszi fel az igazságát kereső lányt a szánra, aki
azon sopánkodik, hogy „elveszítette” a háborút. Amikor a lány értet-
lenül, rákérdez, azt válaszolja: „régen volt az, még negyvenkilenc-
ben”. (161. o.) Aztán kiderül, mire gondol: ő a negyvennyolcas „hábo-
rú” idején kapitány volt, most csak kulcsár a bárónál. Mindenki nyert,
csak ő veszített, mert el kell tűrnie, hogy a báró barátja lett az egyko-
ri osztrák ellenfél.
Disznajón, a vásárban megjósolja egy cigányasszony a leányká-
nak, hogy „a halál van az ágyában”. Aki vele „hál”, az meghal. A bo-
szorkányok jelét fedezi fel a lány homlokán. Ettől kezdve a cselek-
mény ennek a jóslatnak a beteljesülése lesz. Aki hozzáér, az mind
meghal. A jóslat beteljesedett: kezdve az erőszakoskodó falusi férfiak-
tól egészen a kedves fiatalúrig és a közös gyerekükig, mindenkire le-
sújt az átokként üldöző boszorkánybélyegben rejlő végzet.
304
A végén megjelennek a fantasztikus elemek, a tündérmese és az
elmaradhatatlan szent ember. Bakos,278 a dealu-brádi plájász meséli,
hogy „egy csodálatos barlang van ott valahol, amelyiket a kígyókirály
őriz, gyémántkoronával a fején. És hogy ebben a barlangban egy tün-
dér lakik, akinek aranyhaja van és a két szeme helyén két igazi csil-
lag. Jobbján egy medve jár, balján egy farkas, és amerre elhaladnak,
ott meghajolnak előttük a fák. Amikor följön a hold, akkor a tündér
leveti magáról a selyemruhát és feredni megyen. A kigyókirály bele-
fuj gyémántsípjába és erre odasereglenek a környékről az összes
kigyók és örzik az üvert, hogy amíg a tündér feredik, senki a közelbe
ne mehessen.” (758. o.) „De ez a Bakos különben is híres hazug em-
ber volt. Meg is halt szegény feje még azon a télen, a hazugságaival
együtt” – egészíti ki a történetet az író. Végül mindenki meghal, a
rosszak éppen úgy, mint a szent ember, és mindent belep a moha. A
könyv végén ott a lírai feloldás, a távoli emlékezetbe merengő író vi-
gasza: „legyen ez a könyv tisztességadás, ácsolt fakereszt az emberi
vadonban, múló emléke hajdani időknek”.
A funtineli boszorkány című regényében a szerző újrakezdés-kí-
sérletét érezzük. Az író visszatér a Farkasveremben elkezdett vadász-
történeteihez, de az emigrációs távolság megszépíti a helyszínt. A ba-
bonás hiedelemre épülő romantikus történetet, amelyik egy mese-
szerű tájon játszódik, realista természeti megfigyeléseivel igyekszik
hihetőbbé változtatni a szerző. Fiktív, mint a Dracula-mesék, sztorik,
de szereplői realistábbak azokénál. A biológiai fennmaradásért folyó
küzdelem naturalista leírását, a gyilkosságig menő indulatos szem-
benállásokat, egymás pusztítását, akárcsak Bözödi György Nyugta-
lan pásztorok című regényében, ellenpontozza a tájleírás szépsége,
az állatok szeretete és az igaznak vélt mesehős, a hegyeken élő, ki-
szolgáltatott nő romantikus szabadságeszménye. Hasonlatos Mircea
Eliade eszmefuttatásához, a szentről és a profánról. A mű inkább a
romantikus lektűrök, mintsem a magyar irodalom kiemelkedő alko-
tásai közé tartozik.
278 Az 1979-es önéletrajzában is Bakos nevű a vadőr, akivel a hegyekbe ment. Szintén Bakosnak
hívják azt, aki a Jönnek! című könyvében erdőőr.
305
 Elvásik a veres csillag
A cselekmény, a szerző szerint 1946-ban kezdődik, amikor egy
Dombi „elvtárs” nevű, barna képű, muszkaruhás idegen, akinek „sip-
káján veres muszka csillag” volt, azért keresi meg Tánczos Csuda Mózsi
nevű, székely falusi embert, hogy legyen „népi vadőr”. A magyar nevű
„Dombi elvtárs” úgy beszél magyarul, mint egykoron az ókirályságból
áttelepült románok. Még mintha rá is játszana az egyeztetések eltévesz-
tésére: „Maga szereti tréfa, maga nekem tetszi.” (8. o.) Ez a „tetszi” lehet
sajtóhiba is, de Mózsi sem igen tudja, hogy a székelyek az „is” helyett ál-
talában „es”-t használnak, ezért Wass Albert székely hősének is felemás
a tájszólása. A beszélgetésből kiderül, hogy Dombi elvtárs nem erdélyi,
vagy ókirálysági román, hanem: „Én jön Odessza. Szép Odessza,
hajaj…” (10. o.) Elmondja, hogy Moszkvában tanult meg magyarul, és
ott adták neki ezt a nevet is, mert: „Magyar névvel könnyebb szervezni
magyar falu, mondta pártvezető.” (10. o.) Ezzel mintha azt sugallná a
szerző, hogy a háború utáni új világban az elnyomók mind ilyen
Moszkvából küldött, ilyen „muszka” álmagyarok, hiszen annak a rend-
szernek rendes ember nem lehetett a híve. Kiderül, hogy a népi de-
mokráciában minden a népé: az erdő és a vad is. A vadőr nem kap fi-
zetést, hanem csak azt, hogy lőhet vadat magának, ha minden héten
beszolgáltat egyet a muszkának. Következik az összehasonlítás: míg az
úri világban a vadőrnek jó fizetése volt, addig a népi demokráciában
éhbérért folytatódik az orvvadászat. Ezt a gondolatot már elmesélte a
Kovács Kis István balladája című versében és Az újaradi vértanú cí-
mű novellájában is. Mózsi és családja abban reménykednek, hogy nem
tart sokáig ez a helyzet és kimennek a „muszkák”, de rájön, hogy talán
most örökre berendezkedtek. A férfiakat a faluból mind elvitték épít-
kezésre Brassóba, onnan meg Dobrudzsába a mocsarakhoz munkatá-
borba. Találkozik egy vak öreggel, aki elmeséli, hogy ott halt meg a fia
is. „Hogy verjen meg az Isten minden olájot, muszkát s egyéb kommu-
nistát, akit az ördög rászabadított erre a világra!” (19. o.) A megátkozott
nemzetek fogalma egyenlővé válik ebben a gondolatrendszerben a
gyűlölt kommunizmus eszméjével és az ártatlanok szándékos legyilko-
lásával. Az öreg „csendőröket” említ, akik összefogdosták a falu férfia-
it. A szerző nem tudja azt, hogy 1946-ban már nem csendőr és nem
rendőr volt az elnevezésük a romániai rendfenntartó alakulatoknak.
306
Mózsi aztán bement a jegyzői irodába és „rámordult” a fiatal jegy-
zőre. A jegyzőről megtudjuk, hogy „Mándli elvtárs úrnak nevezték a fa-
lubeliek a göndör, veres hajú, szeplős képű legényt”, de Mendel Dezső
román népköztársasági jegyző és községi párttitkár volt, aki úgy visel-
kedett, mint egy régi világbeli szolgabíró. Amikor Mózsit hetvenkedő
durvaságai miatt a jegyző rendreutasítja, kimenekül és megjegyzi: „–
Hej, ha csak egyszer elkaphatnám a nyakadat… – sóhajtotta Mózsi oda-
kint, bár tudta jól, hogy székely ember fejében az ilyen gondolat csak
olyasmi, mint amikor a koldus kutyája füstölt sonkával álmodik.” (22.
o.) Próbáljuk értelmezni ezt a hasonlatot. A koldus kutyájának feltehe-
tően biológiai elégtételt jelentene a füstölt sonka, akárcsak neki, hogy
elkapja a jegyző nyakát. Mit tenne a jegyző nyakával, ha elkapná? Azt
nem mondja ki, de el kell fojtania az agresszivitását, mert székely em-
ber nem teheti meg. Ezek szerint ő székely és a göndör, a veres hajú,
szeplős Mandel (Mendel) Dezső nem az. Vajon milyen nemzetiségű
Mendel? Nem tudjuk meg, csak annyit, hogy e-ző nyelvjárásban: veres.
Mint a veres csillag. Ez a könyv címe is. Ezáltal máris megvan a nemze-
ti dichotómia: vannak a jó, szenvedő, ártatlan furfangos székelyek és az
említett „olájok”, „muszkák”, na meg a veres Mendel Dezső.
A román állam elvette a kétszáz holdas urasági birtokot, és a
kommunista párt kezére bízta, hogy csináljanak belőle „mintakom-
munizmust”. Ez a gesztus ugyanaz, mint ami a Wass Albert-birtokot
sújtotta a háború előtti Romániában, a földjük egy részét kiosztották
a parasztok között. Mózsi jól ismerte az urasági kastélyhoz vezető
utat, mert annak idején, mint mezítlábas gyerek, oda járt iskolába. Ez-
után következik egy gyakran ismétlődő, sztereotip történet: az első
világháború után a románok elvették a régi iskolát, román tanítót
hoztak, a báró odaajándékozta a vendégházat a református egyház-
nak, és abból alakított magyar iskolát. A tanítót is ő fizette. „Pedig
ezerhatszáz holdas birtokából csak kétszázat hagytak volt meg a ro-
mánok, a többit odaadták a kunpojáni279 román templomnak.” Nem
derül ki a könyvből a székely falu neve sem, ahova Mózsi lejár a hegy-
ről. Valahol Háromszéken, a Kommandó nevű hegy alatt játszódik a
cselekmény, de a román falut és lakóit állandóan gyűjtőfogalomként
kunpojániakként említi. Így a részeges, román pópát is, aki az elkob-
279 Fiktív falunév.
307
zott uradalmi birtokból úgy meggazdagodott, hogy házakat vett Bras-
sóban. Amint Mózsi ment fölfelé az egykori uradalmi kastélyhoz,
eszébe jutott, hogy két évvel a „magyar felszabadulás” után, a Székely-
földön meghalt az öreg báró. A fiatal báró, akin magyar honvédruha
volt a temetésen, megismerte az egykori szegény osztálytársát, oda-
ment hozzá és azt mondta: „Mózsi, szebb életet s szebb halált nem kí-
vánhatott volna apám saját magának sem. Amiért élt, megvalósult.
Magyarországhoz tartozunk újra. Huszonkét éven át ez volt egyetlen
kívánsága.” A történet tanulsága tehát a magyar nemzeti összetarto-
zás, rangra és gazdagságra való tekintet nélkül. Egyetlen vágyuk,
hogy Magyarországhoz tartozzanak, a nemzeti összetartozás idillikus
képe feloldja az úr és paraszt dichotómiáját is. Önéletrajzi ihletésű
történetként is felfogható, csak nem annyira a Székelyföldre volt jel-
lemző a környezet, még csak nem is Háromszékre, ahol a Komman-
dó van, hanem a Mezőségre, ahol vegyesen élnek románok és ma-
gyarok. Ezt a demográfiai helyzetet vetíti ki, viszi át Erdély különbö-
ző részeire. Ismétlődik a többi regényéből ismert romantikus mene-
külés gondolata: „Legszívesebben megfordult volna, s egy futással
hazaszalad a hegyre.” (23. o.) De nem teszi, mert eszébe jut a székely
virtus és belép az egykori uradalmi kastélyba, amelynek ajtaján a
„Községi Kommunista Párt” felirat volt olvasható. Feltehetően a szer-
ző sohasem látott romániai községi pártfeliratot, mert azon sem
„kommunista” párt nem lehetett, sem „községi”. Esetleg a „Román
Munkáspárt Községi Alapszervezete”, vagy valami hasonlót olvasha-
tott volna, hiszen a községnek nem lehetett pártja. Azt is mondhat-
nánk, hogy most ne akadjunk fenn a részleteken, de sajnos a részle-
tek teremtik meg a történet szavahihetőségét. A szerző feltehetően
nem tartott attól művének írásakor, hogy az olvasók fennakadnak
majd ilyen részleteken, hanem inkább méltányolják a gúnyos, hegyi
romantikába menekülő sztereotip székely szereplő fennhéjázó visel-
kedését, aki nemcsak a vad természettel, de az elnyomó hatalommal
is szembe mer szállni, mint Ábel Surgyelánnal és Fuszulánnal.
Annyit azért meg kell állapítanunk, hogy manapság olyanok ter-
jesztik és olvassák ezt a könyvet, akik többnyire nem éltek akkor,
nem ismerték ezt a múltat, és egy olyan szerző írásából próbálják új-
raalkotni ezt a korszakot, aki maga sem látta, csak elképzelte a történ-
teket, ezért mégis fontos lenne a leírt korszak pontosítása. Különben
308
könnyen megtörténhet, hogy az író félrevezeti az olvasót. Az olvasó
viszont örömmel fogadja ezt a vezetést, hiszen rejtett vágyait fejezi ki:
a mesebeli székely hős túljár a „muszka” kommunista, primitív hata-
lom képviselőinek az eszén. Se a szerzőt, se olvasóit nem érdekli az
egykori reális helyzet megismerése, sokkal inkább az indulatok me-
seszerű viadalát és a székely furfang diadalát, reményeik beteljesülé-
sét várják a könyvtől. Pedig a történet még el sem kezdődött, mert
Mózsit csak most „írták be” a pártba. Nem volt semmilyen felvétel,
mint a valóságban, csak úgy beírta őt a pártba, és a „muszaka”, a ko-
misszár adott neki román szóval „csertifikátot”, igazolványt, hogy ő a
vadőr. Miért adott volna román „csertifikátot”, ha a szerző szerint
„muszka” volt a közigazgatás abban az időben?
A 30. oldalon megtudjuk, hogy a furfangos székely tizenkilenc
puskát rejtegetett: „ott volt mind a tizenkilenc, ahova tette őket”. A
szerző elfelejtette, hogy az első oldalon még azt írta, amikor meglát-
ta Dombi elvtársat közeledni a házához, hogy „a puska fent volt biz-
tos helyen a szikla likában, emiatt nem lehet baj”. Vajon az elején még
Mózsi sem tudta, hogy nem egy puskája, hanem tizenkilenc lesz a ké-
sőbbiekben? Na, de ne akadjunk fenn ezen az apróságon, hiszen
mindene megvan ahhoz, hogy a többi Wass-történethez hasonlóan
(A funtineli boszorkány stb.), Mózsiból is orvvadász legyen. Most
már párttagként és „csertifikáttal” irtja a vadakat. Van ehhez elég pus-
kája. Lő is egy szarvast azonnal, esznek belőle, bevisz egy combot a
komisszár feleségének, aki nem tud magyarul, csak oroszul.
Jellemző a könyv történelmi hitelességére, hogy a Román Nép-
köztársaságot csak 1947. december 30-án kiáltották ki, ekkor száműz-
ték a királyt és csak 1948. június 11-én döntötte el a román nagy nem-
zetgyűlés a legfontosabb intézmények, bankok államosítását. Tehát
1945/46-ban még nem bízhatta a szerző által említett román állam a
kommunisták kezére az urasági birtokokat, hiszen még nem volt egy-
pártrendszer. Még naivabb csúsztatás: „fölszólították a gazdákat,
hogy önként adják át földjüket a pártnak, mert aki nem teszi az ka-
pitalista kulák s a nép ellensége”. (37. o.) A romániai és általában a ke-
let-európai kollektivizálások (téeszesítés) idején valóban a kuláklistá-
ra kerülés volt az egyik legnagyobb megbélyegzés a falusi lakosság
számára, de a szerző téved, amikor úgy véli, hogy a pártnak kellett
odaadni a földeket.
309
 A könyvet a szerzője székely humoros írásnak szánta, de inkább
erőltetett minősítések és hetvenkedések sorozata, amelyen átüt az al-
legorikus tanmese írásának a szándéka. Ilyen például, hogy a csirke-
tolvajból lesz a párt pénztárosa, a cigány kovács meg a báró kertésze
pedig pártvezetőségi tagok. A székely helytállás erkölcsi példabeszé-
de ily módon alakul: „Így vagyunk mink a muszkával is, meg a
románnyal is. S ha már az árral kell úsznunk, azon vagyunk, hogy jó-
kedvvel sodorjon.” (44. o.) Olyan ügyesen intézik székely furfanggal
a komisszárral és a többi vezetővel közösen az ellenőrző kommunis-
ta hatalom becsapását, hogy a Szovjetunióból „veres csillaggal” tün-
tették ki a falut. A könyv végén a hős leszedi a csillagot, és darabokra
tördeli. Így „vásik el” a veres csillag. A bádogcsillagot a hegyen állítják
fel, hogy messziről lehessen tisztelegni előtte. Aztán a jó „muszkát”,
akivel úgy lehetett üzletelni, mint a román csendőrökkel egykoron a
világháború előtti Romániában (feltehetően innen merítette elképze-
léseit a szerző), elmozdítják állásából a felettesei és jön az új komisz-
szár, új jegyző.
Egy nyomdászból lett traktorista a következőképpen foglalja ösz-
sze a politikai és nemzeti helyzetet: „Tolvajok kormánya uralkodik fe-
lettünk (…) románok, zsidók, mindenfélék. Csak azzal törődnek,
hogy megszerezzék maguknak a hatalmat, s elpusztítsanak minden-
kit, aki útjokban van.” (147. o.) Új csendőrök jönnek, új román tanító,
a román csendőrök besszarábiaiak. A szerző nem veszi tudomásul,
hogy Besszarábia a háború után már rég nem tartozott Romániához,
a lényeg, hogy az elnyomó hatalom a magyartól idegen nemzetiségű
legyen, és az egykori Románia legmesszebbi tájáról kerüljön Erdély-
be. A „Tánczos” nevű Mózsi hősies furfanggal, mesébe illően becsap-
ja az új csendőröket is, de azok sem sértődhetnek meg, mert közben
isznak, vadásznak a hegyen. Aztán újabb bizottság jön, amelyet most
már a nacionalista kunpojáni román pap fia vezet, aki fenyegetően
számon kéri a magyarul beszélő párttitkártól, hogy miért nem tud ro-
mánul. Ő a következő képtelenséggel védekezik: „Én a helybeli szé-
kely kommunista párt elnöke vagyok, s a román nyelvet nem sokan
beszélik errefelé.” (173. o.) Romániában soha nem volt „székely kom-
munista párt”. Hogy ezt a szerző nem tudta! Ezt azért illenne tudni
annak, aki erről az időszakról ír regényt. A pap fiának a kioktatatása
tényközlő, azt is mondhatnánk helyreigazító: „Ebben az országban
310
csak egy kommunista párt van, s ez a román kommunista párt.” Eb-
ből úgy lesz igazságtalan, nacionalista megjegyzés, hogy megtoldja
egy világháború előttről ismert kizárólagos érvvel, amelyet a kommu-
nista hatalom megteremtésének első szakaszában nemigen hangoz-
tattak, csak inkább a Ceauşescu-időszakban: „Ha ez nem tetszik ma-
guknak, menjenek mind Budapestre, ahova valók!” Erre a párt „elnö-
ke” (ez is tévedés: párttitkár volt a vezető, nem elnök) a következő
módon válaszol: „Megkövetem az úrfit, mink idevalósiak vagyunk
mind egy szálig.” (174. o.) Ezt a stílust valahonnan az egykori „úri vi-
lágból” hozta magával a szerző képzelete. Egyenesen képtelenség-
nek hat, hogy egy „kommunista” párt „elnöke” a „megkövetem az úr-
fit” kifejezést használta volna egy másik kommunistával szemben. Ezt
a világot már Wass Albert stilisztikailag nem ismerte, és nem is értet-
te. A pap fia sem marad adós az úri kifejezésekkel: „Domnule notar
(jegyző uram) – kiabált rá az öreg Mándokira, a jegyzőre –, nézzen
utána, hogy ilyesmi elő ne fordulhasson többet! Aki a román nyelvet
nem beszéli folyékonyan, még csak párttag sem lehet, nemhogy el-
nök. S még kevésbé községi bíró.” Itt nemcsak a funkciók kevered-
nek, hanem a stílus is. Romániában, a népi demokrácia, majd a szoci-
alizmus éveiben is az „elvtárs” megszólítás volt a kötelező, nem a két
világháború közötti „domnule!” (uram) vagy az „úrfi” megszólítások.
Az pedig közismert tény volt, hogy a rendszerváltás elején különösen
vigyáztak arra, hogy megnyerjék a nemzetiségeket, nemhogy nyilvá-
nosan bíráltak volna valakit, hogy nem tud románul. Itt a szerző sze-
rette volna összekötni a szocialista elnyomást a korábbi román nem-
zeti elnyomással, amelyet a két világháború között tapasztalt. Akkor
viszont nyíltan működött az elnyomó nemzeti rendszer, a népi de-
mokráciában sokkal körmönfontabban. A diktatúrát magyar anya-
nyelvűekkel építették, olyanokkal, akik nem azért jelentették fel a
másikat, mert magyar, hanem azért, hogy nem hűséges a népi de-
mokráciához. A regényben leírt történet inkább a két világháború kö-
zötti, vagy a jóval későbbi korszakra volt elsősorban jellemző, de ak-
kor is sokkal áttételesebben működött a hatalom, nem ilyen primití-
ven, mint a könyvben. A leginkább árulkodó az a stílus, ahogyan a
szereplők beszélnek egymással, vagy ahogyan megszólítják a mási-
kat. Kiterjedt szakirodalma van ennek az időszaknak és a használt stí-
lusnak. Kár, hogy Wass Albert még a regényesebb formájában sem is-
311
meri a kor szóhasználatát. Egyetlen könyvet sem vett a kezébe, a kor-
szak szocialista népi íróinak a munkáit sem ismerte, kezdve Asztalos
Istvántól, Nagy István írásain át egészen Sütő Andrásig.
A mélyebb nemzeti alapkonfliktus ebben a könyvében is a jól is-
mert, és több művében szereplő „puskatörténettel” kezdődik. Mózsit
felszólítják, hogy adja oda a puskáját a román „bitang vadorzónak”,
Moldován Tógyernek. Ezután ő lesz a népi vadőr. Az egyik szerkezeti
klisé hozza a másikat: a hegy ismét tele lesz menekülő, bújkáló embe-
rekkel, akárcsak A funtineli boszorkányban. Az elvett puska igazságta-
lanságát úgy bosszulja meg a főhős, hogy mielőtt Mózsi átadná a pus-
kát, elrontja, és néhány nap múlva meghallja, hogy Moldován
Tógyernek mind a két keze és az arca is megsérült a puskától. Követke-
zik a nemzeti tanulság: „Székely puskának nehéz gazdát cserélni.” (181.
o.) A továbbiakban a szerző rátalál az új megszólításra, de megtoldja
egy szóval, ami ismét furcsán hat azoknak, akik ismerték a kort: „Bátor-
ság, elvtársnő!” – így köszöntötték Zsófi „cigánynét” a központból ki-
jött „borzas hajú pártlegény” és a két kisasszony. A stílus megint árulko-
dó, nem tudja a szerző, hogy nem volt helyi román kommunista párt,
mégis azt mondják: „azért jöttünk magához elvtársnő, hogy kinevez-
zük magát a derék román munkásnőt, az itteni kommunista párt el-
nökévé!” (186. o.) Lehet, hogy humorosnak vélte a szerző, sőt burleszk
jelenetnek, mármint azt, hogy a cigányné „cirákseprűvel” kiűzte őket,
mint a mesékben a vasorrú bába, de nem növeli a történet hitelességét.
Ezt érezheti a szerző is, mert ismét a nemzeti sérelmekkel szeretné hi-
hetőbbé tenni a változatos cselekményt. „A román primprétor [? – Á.V.]
saját maga jött ki, s hozta is magával mindjárt az új jegyzőt, a kunpojáni
román pap vejét. Muresan Traiannak hívták.” (187. o.) Ez „két román
családot hozott oda a helyükbe Kunpojánból. Az egyik románt megtet-
te bírónak, a másikat kisbírónak.” Ez a demográfiai helyzet is inkább a
Mezőségre jellemző, nem a Székelyföldre.
A sérelmek folytatódnak, amikor román tanító érkezik, aki nem
szólal meg magyarul, és már az első napon „elfenekelt néhány gyere-
ket”, mert magyarul szóltak hozzá. Mellesleg megjegyezzük, hogy ez
megint a világháború előtti emlék, a népi demokráciában még nem-
zeti érzületből is tilos volt a gyerekek testi fenyítése. „A magyar szó to-
vábbra is tilos volt az iskolában.” (188. o.) A szerző nem járt a Székely-
földön abban a korban és nem tudta elképzelni azt a székelyföldi is-
312
kolát, ahol igenis lehetett magyarul beszélni, magyar volt a tanító is,
egyetlen szabály volt: a népi demokrácia, a román kormány és a nagy
Szovjetunió dicsőítése. A továbbiakban ugyanaz a történet ismétlő-
dik meg, mint A funtineli boszorkány című könyvben, Mózsi a he-
gyen él, erdei gyümölcsöket szed, és beviszi az „örmény” kocsmáros-
hoz eladni. A kocsmáros sztereotípiaként mindig vagy örmény, vagy
zsidó. Sok névadó nyelvi találékonyságot sem várhatunk, mert ugye
a román szereplőket vagy Moldovánnak, vagy Muresannak nevezik,
így az örmény kocsmáros sem lehet más, mint „Mandelán”. (189. o.)
A kocsmában értesül a világ dolgairól: „a rományok elsikkasztották az
eszmét”. (189. o.) Mármint a „kommunizmus” eszméjét. Mózsi fel-
megy a hegyre és megtudja, hogy egy barlangban lakik az egykori
magyar pap, a szent ember, egy cigány, aki a kommunisták elől me-
nekült, mert üldözte az egykori báró szelleme, és a fiatal báró. A tisz-
teletes úrtól megtudja, hogy Dobrudzsába hurcolták, onnan szökött
ide vissza a hegyre. A pap mondja, hogy a fiatal báróból „vezér lesz”,
ha eljön majd az idő.
Az író számára kevésbé ismert, sablonosan leírt falusi álrealitás
talajáról a következőkben meredeken emelkedik a történet a hegyi
vadorzók romantikus, hólepte világába, amelyben most már nem a
politikai furfang a cselekmény mozgatója, hanem a babonás rémtör-
ténetek, jóslatok, amelyekkel ideig-óráig be lehet csapni a hiszékeny
románokat. Jellemző drakula-történetet talál ki Mózsi, hogy a hivata-
los vadőrt távol tartsa a pap, a fiatal báró és a cigány rejtekhelyétől:
„Hogy kísértetek élnek ott – oktatta Mózsi –, nem hallottad, hogy mi
történt ott fönt a régi fűrésztelepnél tíz évvel ezelőtt, mi? Meggyilkol-
ta a fűrészest a tulajdon veje, az ám. A fűrészest, a feleségét meg a ci-
gányt, aki ott dolgozott. Tudod-e miért? Mert nem akart pénzt adni
neki. (…) Baltával darabolta föl a holtakat apróra, s úgy égette el őket
a kemencében. Azért nem tud a lelkük nyugodni, mert nem voltak el-
temetve, azért hát. Két hét múlva ott találták meg a gyilkos embert föl-
akasztva egy bükkfa ágára. Azt mondták a csendőrök, hogy önmagát
kötötte föl. (…) Én láttam azt a kötelet saját szememmel. (…) Tudod
miből volt fonva az a kötél? Emberi hajbul. (…) Csak az ördögök ké-
szítenek olyasmit a pokolban, mindenki tudja azt. De te csak eridj! S
ha téged is ott találnak majd meg ugyanazon a bükkfán lógni, annál
jobb lesz ennek a világnak.” (198. o.)
313
 Aztán az erdőőr leesik egy szikláról, de ettől a történettől úgy
megijednek a kunpojániak, hogy nem akarnak vadőrök lenni. A kö-
vetkezőkben a szerző elfelejti a vadőrség kérdését, mert orvvadász-
ként lő egy medvét, hogy megmentse a meggyőződéses kommunis-
ta nyomdászból lett méhész kaptárait. Esetlenül elmélkednek a kom-
munizmusról, amelynek a lényege nem az, hogy közösen fogják a
puskát, hanem kinek az ujja van a ravaszon. Amikor a katonák elvi-
szik a gabonáját, a vezetőjükről megállapítja: „Ez az úrfi magyarul
érez, s mégis a rományok kormányának lopja a magyarok kenyerét,
hogy megélhessen valahogy. S közben a rományok arra várnak, hogy
még több romány felnőjön az oskolákban, s akkor kidobják ezt is (…)
S ezt nevezik népi demokráciának.” (217. o.)
Kitör a magyarországi forradalom (feltehetően már 1956-ban va-
gyunk), közben fent a hegyen már többen vannak, és rádió adó-vevő-
jük van. Az események a faluban is felgyorsulnak, a románok megijed-
nek, és fegyvereket osztanak ki híveik között. A román pap (pópa) fel-
keresi a magyar református papot, hogy közösen megelőzzék az eset-
leges, kölcsönös vérontást. Az egyik presbiter megismétli, a szerzőnek
más regényeiben is felsorolt magyar sérelmeket: „maga tudja, hogy
mink sohasem kerestük a bajt. Sem magyar világban, sem román vi-
lágban, sem régen, sem mostan. (…) De ha igazságot akarunk beszél-
ni, akkor meg kell mondjuk ám azt is, hogy maguk nem mindég visel-
kedtek jó érzéssel velünk szemben. (…) Legelőnket elvették, erdőnket
elvétették, még a templomunkat is fölgyújtották (…) én odavoltam há-
borúzni akkor, még tova az első világháborúban, s orosz fogságba ke-
rültem (…) maga itthon volt akkor, s mégsem tett semmit, amikor a
kunpojániak rátörtek egy éccaka a falura, s fölperzselték a templo-
munkat, elrabolták a jószágunkat, és sok egyéb gazságot végeztek. S
maga itt volt akkor is, amikor tizenkét esztendeje annak újra csak rá-
törtek a kunpojániak erre a falura, s asszonyokat meg gyermekeket is
öltek, mert ember nem volt itt, azokat már elvitték volt a muszkák.”
(221. o.) Kitör a faluban a békétlenség, a felfegyverzett románok belő-
nek a templomba, a pap és néhány presbiter kimegy, a románok meg-
lövik. Amikor az őrmester megérkezik, a kunpojániak azt állítják,
hogy „a magyarok ránktámadtak itt a templom előtt! A papjuk vezette
őket!” A feloldhatatlan nemzeti ellenségeskedést a csendőr állítja le.
Aztán újabb fordulat következik, a hegyről lejön az öreg tiszteletes a
314
fiatalabb temetésére, és közben megélénkül a történelmi tündérmese:
„Az oroszok kimentek Magyarországról. Ukrajnában is forradalom
van. Lengyelországban is. Még odaát a hegyen, Romániában is láza-
doznak a fiatalok. Besszarábiában is. Mindenütt. Az új magyar kor-
mány Amerika és az Egyesült Nemzetek segítségét kéri Erdély kérdé-
sének a rendezésére. Vagy visszacsatolnak Magyarországhoz, vagy
megalakítják a független Erdélyországot.” (230. o.)
Aztán visszajönnek a felfegyverzett románok és kitör a nemzeti
háború. Mózsi és felesége felmennek a hegyre, hogy elbújjanak, de
jönnek a románok, lelövik a kutyájukat, keresik a puskát. Mózsi az
oroszokkal fenyegetőzik a románok ellen, hogy majd azok megvé-
dik, mert azt a nagy csillagot a hegyen is ő kapta kitüntetésként, mert
ő már akkor a kommunista párt tagja volt. Jön a román hadnagy, és
naturalista jelenetek következnek, véresre verik Mózsit, leviszik a fa-
luba, aztán találkozik a besszarábiai csendőrőrmesterrel, ismét kien-
gedik és visszamegy a hegyre. Következik egy újabb teoretikus pró-
bálkozás a világ helyzetének a megváltoztatására. Az egykori tanító
arra kéri a szovjet vezetőket Moszkvában, hogy a vasgárdisták szé-
kelyföldi vérfürdője miatt, csatolják Erdélyt a Szovjetunióhoz. Újabb
csodatétel következik, a cigányasszony megkuruzsolja a brutális ro-
mán jegyzőt, hogy az elveszíti az eszét. Egy napon a román őrmester
elmondja Mózsinak, hogy idetelepítik a románokat Besszarábiából.
Ismét ennek az évtizedek óta elcsatolt területnek a neve jelenti a szer-
ző számára a betelepítés rémét. Arra nem is gondol, hogy talán tele-
pítés nélkül is költöztek oda családok Moldovából, vagy Havasalföld-
ről. A falu közepén hat magyar családot kitelepítettek Dobrudzsába,
helyettük hoztak Besszarábiából románokat, írja a szerző.
Visszajön a fia a katonaságtól. „Kicsi Mózsi legyalogolt néhány-
szor Brassóba munka után, de tennivaló kevés akadt, s ami volt, azt is
románoknak adták. Végül is a felteleki örmény fölfogadta pénztelen
cselédnek úgy karácsony táján, ami azt jelentette, hogy pénzfizetést
nem kapott, csak minden hónapban egy zsák búzalisztet s kéthóna-
ponként egy pár állami bakancsot.” (254. o.) Ez a cselekmény feltehe-
tően már az 1960-as években zajlik. A szerzőt úgy elragadták egykori
ismeretei, hogy nem bír szabadulni a világháború előtti társadalmi
gyakorlattól. Abban az időben már a korábbi „pénztelen cseléd” tar-
tását büntette a törvény, a katonaviselt fiataloknak – különösen azok-
315
nak, mint Mózsi fia is, akik a katonaság előtt ipari munkások voltak –
a munkaelosztónál kellett jelentkezniük, és vagy visszamehettek ko-
rábbi munkahelyükre, vagy máshova osztották be őket. Az apa to-
vábbra is a hegyi romantikus társadalmon-kívüliség híve, orvvadá-
szatból él. Ennek is nemzeti oka van: a kunpojáni románok lettek a
vadőrök. Amint fentebb is láttuk, a román közigazgatási tisztségeket
sem ismeri a szerző, valamilyen „primprétort” emleget elöljáróként,
meg is magyarázza, hogy az olyan főszolgabíró-féle románul.
A könyv befejezésében túszokat szednek a székely falvakból, és
családostól deportálják őket Dobrudzsába. A leírást a zsidók 1944-es
erdélyi deportálásainak történeteiből meríthette a szerző, mert ha-
sonló eljárásban részesülnek a székelyek. Előre kihirdetik a faluban,
hogy kiknek kell elhagyniuk házaikat, értékeiket át kell adniuk a ro-
mán csendőrségnek, akik mindent lajstromba vesznek, mint egyko-
ron a magyarok, csendőrségi szuronyok mellett ülnek teherautóra a
családok, majd marhavagonokba zárják őket, és amikor megérkez-
nek, szétválasztják a nőket a férfiaktól. Természetesen a szerző nem
utal a kettő hasonlóságára, hanem nemzeti romantikus képpel zárul
a regény. Egy almafát visz a hős magával Dobrudzsába és egy dara-
bot a szülőföldből azzal a tanulsággal, hogy „a fa se válogasson, ha
székely akar lenni”. A befejező rész jellemző stilisztikai furcsasága,
hogy a dobrudzsai táborban a román táborparancsnok éppen úgy
töri a magyar nyelvet, mint az egykori erdélyi székely faluban a ro-
mán csendőr.
Mózes Huba finoman kifejezve, intertextualitásról ír, amikor ki-
fejti, hogy Vörösmarty Előszó című versének egyik sorát véli felfedez-
ni Wass Albert művében. Az irodalomtörténész kritikai gondolat nél-
kül említett stilisztikai megállapítása, az „intertextuális kapcsolat”
nem fejezi ki az értékítéleti tartalom lényegét. Azt, hogy ügyetlen
utánérzésről van szó. Az Elvásik a veres csillag című regényének a vé-
gén, amikor azt írja Wass: „mintha a világ egy éjszaka során ősszé öre-
gedett volna”, azon kívül, hogy logikailag értelmetlen nyelvi kifejezés
(valamivé öregedni nem lehet, még ősszé sem!), emellett az átlag, kö-
zépiskolát végzett olvasónak azonnal Vörösmarty Mihály Előszó cí-
mű verse jut eszébe. Hogy mennyire összehasonlíthatatlan a kettő,
azt nagyon jól tudja mindenki, hiszen a fenti sor nem téveszthető ösz-
sze Vörösmarty plasztikus soraival: „Most tél van és csend és hó és
316
halál, / A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, /
Egyszerre őszült az meg, mint az isten”. Az irodalomtörténész viszont
kritikátlanul viszonyul ehhez a rossz epigonizmushoz és azt írja: az
„Elvásik a veres csillag című, a két világháború közötti időszak szép-
prózájához közvetlenül kapcsolódó regényével az SZ/H, illetve a
H/SZ konstituálódásának olyan lehetőségét nyitotta meg, amelynek a
megnyitására a kor írói közül, úgy tűnik, egyedül ő vállalkozhatott. A
regény éppen ezért akár egy új irodalomtörténeti rendszerezés kiin-
dulópontja is lehet.” Jelmagyarázatként idézzük: „A művet mint szö-
veget Sz-szel, az olvasót, hallgatót, nézőt stb. mint használót H-val, a
kettő kölcsönhatását SZ/H-val és H/SZ-szel”280 jelöli. Amint, feltehető-
en, kritikai észrevételeinkből kiderült, nem érdemes strukturalista és
más stilisztikai elemzésekkel értékként tételezni a plágiumot és gic-
cset. A szövegnek előbb ki kell állnia az értékítéleti vitát, és csak azu-
tán van értelme a strukturális elemzésnek. Az utóbbival nem lehet he-
lyettesíteni az előzőt. A kritika nélküli irodalomtörténet legnagyobb
hibája, hogy szeretné felfüggeszteni az értékítéleti szemléletet és vi-
tát, de ez a felfüggesztési kísérlet, amelyik nem tesz különbséget a
giccs és az irodalmi érték között, nem vezethet semmilyen irodalmi
kánonhoz, és semmilyen kommunikációs, elméleti megközelítés
nem helyettesítheti az irodalomkritikát.
A kalandregényekre emlékeztető stílusban megírt könyv cse-
lekménye végül elvezet a szerző alapvető pszichológiai kényszer-
képzetének leírásához: a kiegyezésre és békére képtelen nemzeti
ellentétekhez. A „veres csillag” menedéke alatt kibontakozó véres
román–magyar konfliktus bosszúra ösztönző indulatainak lelki in-
doklásához, és a karikírozott diktatúra szimbólumának, a „veres
csillagnak” a lerombolásához. Feltehetően ezért emelte a Magya-
rok Világszövetsége Wass Albertnek ezt az igen gyenge regényét
harcos szimbólumává a budapesti szovjet hősök emlékművének
lebontásáért folytatott demonstrációin, és aláírásgyűjtési kísérlete-
in, 2007 tavaszán.
280 Mózes Huba: Intertextualitás és térszerkezet egy Wass Albert regényben. A tanulmány az OTKA
T 25895 pályázat keretében készült. In: Szöveg az egész világ. Tinta Könyvkiadó, Budapest,
2002. 379–388. old.
317
 4.6.3 1940 óta írt prózájának néhány sajátos jellemzője
Wass Albert prózájának eszményített szereplőire jellemző a te-
kintélyelvű személyiség leírása. Hősei egyrészt nem a törvényekhez,
hanem inkább a bátor, tekintélyes vezető egyéniségekhez és ösztö-
neikhez igazítják cselekedeteiket. Már kisgyermek korukban egy te-
kintélyes apa fennhatósága alatt nőnek fel és ezt a parancsoló szem-
léletet érvényesítik másokkal szemben felnőttkorukban is. A kisajátí-
tott térszemlélet, kisajátított emberszemlélethez vezet. Ennek megfe-
lelően, a „nemzetes urak” természetesnek tartják az önbíráskodást,
agresszivitást, mert (feudális) tudatukban nemcsak a birtok az övék,
hanem a rajta lakó emberek is. Nem vesznek tudomást arról, hogy a
polgári társadalomban a másik ember már nem képezheti az ő tulaj-
donukat. Ez a kisajátított térszemlélet országos méreteket ölt: a nem-
zetállam, mint a nemzeti föld tulajdonosa, a nemzet a „gazda” és az
idegeneknek, jövevényeknek (patkányoknak és férgeknek) ehhez a
birtokviszonyhoz kell alkalmazkodniuk (az „én kenyeremet eszed!”).
Az író szerint, a néphez közel álló nemzetes úr az a patriarchális tí-
pus, aki a nép vezetésére termett, és a nép megértően alkalmazkodik
a parancsaihoz, hiszen mindenben elfogadja a föld birtokosának te-
kintélyét. Más pozitív szereplőinek a sorsa – akárcsak a tanyára visz-
szavonuló öreg nagy tekintélyű úré – állandóan a társadalomból va-
ló romantikus elmeneküléshez vezet, ebben találják meg az egyetlen
kiutat. Örökké a hegyekbe menekülnek és orvvadászatból élnek. A
társadalom fenyegetéseként – rendszerint az idegenek, idegen nem-
zetek, de már a falu (bíró, jegyző, rendőr stb.) vagy a város is – állan-
dó összeesküvést szőnek ellenük, megalázzák őket, kihasználják tisz-
ta lelküket, melynek során az eszményi szereplők hősiesen szenved-
nek, és sorsuk legtöbbször tragikus bukáshoz vezet. Erkölcsük lénye-
ge, hogy vállalják a tragikus bukást, mint a németekhez hű magyar
hadsereg a második világháborúban. Az egyetlen szereplő, aki ki-
emelkedik a megpróbáltatások során, az mindig a vadászgató föld-
birtokos, de nehéz helyzetében már ő is csak az igazi pozitív hősben,
a nemzeti vezér típusú felmentő seregben reménykedhet. Kosztü-
mös történeteiben ilyen felmentő hadsereget képeznek a „Csaba ki-
rályfi” mondakörében megjelenő vezér lovasai, akik revánsként visz-
szatérnek majd a mitológiai igazságtétel során. Ő hozza majd el az
318
„igazságot”, az ellenséges szereplők (nemzetek) leverését, az úri ma-
gyar világnak és birtokviszonyainak a helyreállítását.
Negatív szereplőit hierarchikus skálán lehet elhelyezni, és a taní-
tó- (illetve állat-) meséknek megfelelően, közös jegyekkel jellemezhe-
tők. Nemzeti hovatartozásuk alapján alkot belőlük sztereotip alako-
kat. A legfőbb gonosz kategóriájába tartoznak a románok (oláhok), a
besszarábiai csendőrök. Ezek csalók, tolvajok, gyilkosok, bevonulás-
kor folyik a vér a kezük alól, elveszik a puskáját nemcsak a vadászok-
nak, de még az uraknak is, nem engednek senkit magyarul beszélni.
Ezután következnek a „veres”, lompos, koszos zsidók, akik mindad-
dig rendes emberek, amíg nyomorúságos kereskedőbódékban él-
nek, de meggazdagodnak, gyermekeikből parvenük lesznek, az isko-
lában beképzeltek, és becsapják jótevőjüket, a gazda nemzetet, ame-
lyik beengedte őket a birtokára. Végül mindig az elnyomókat támo-
gató, megvetett renegátokká válnak, nemzetközi összeesküvést sző-
nek az ártatlan magyarok ellen. A régebbi ellenségek közül az oszt-
rák baráttá szelídül, míg az újabb ellenségek sorában megjelennek a
„muszkák”. Ők a zsidók és a „hegyeken túli emberek” (románok) se-
gítségével „ázsiai hordaként”özönlik el a magyarokat és hozzák be a
kommunizmus veszedelmét. Ők is kegyetlenül gyilkolják a magyaro-
kat. Az ellenségképek között feltűnik az amerikai katona is, aki érthe-
tetlen tévedésből bombázza az ártatlan, honvédő magyarokat.
Ebből egyértelműen következik, hogy a legpozitívabb nemzeti
kategória a – körkörösen üldözött – magyarság, amelyik csak elszen-
vedi a történelmet. A szerző önsajnálattal és megértő önfelmentéssel
ír a magyarokról, akiknek minden cselekedetük jogos önvédelem-
ként jelenik meg. Az önfelmentés bizonyítására gyakran alkalmazza
a lélektanban leírt projekció (kivetítés) eszközét is. A szerző saját el-
fogultságát, gyűlöletét és ítéletét mások szájába adja. Ez – az iroda-
lomban mindössze erőltetett és sikertelen trükként ható modoros
megoldás, amikor a román szereplő szavaival ítéli el a románt, zsidó-
val a zsidót, miközben olyan stilisztikai kifejezéseket használ, ame-
lyekkel csak a magyarok szokták szidni a másik nemzetet – jól ismert
tünete az üldözési mániában szenvedő személyiségnek. „A projekci-
ón egy lelki képzet objektív realitásként való szemlélését értik a pszi-
choanalitikusok – írja Aronson. – A projekció fogalmát először az ül-
döztetéses téveszmékkel kapcsolatban írták le, amelyet Freud (1911)
319
a tagadás, a projekció és az átfordulás következményeként értelme-
zett. Hipotézise az volt, hogy a paranoid beteg tagadja (…) érzéseit,
egy másik személyre vetíti, majd kétszeresen átfordítja azokat, így ala-
kítja át és rejti el (…) abba a téveszmébe, hogy őt gyűlölik.”281 Az elő-
ítéletes személyiség gyakran alkalmazza a projekció módszerét. „Az
előítélet egyik meghatározója a személyiség önigazolási szükséglete.
(…) ha valamilyen okból kárt okozunk egy másik embernek, vagy em-
bercsoportnak, akkor cselekedetünk igazolása céljából tettünk el-
szenvedőjét lekicsinyeljük. Ha sikerül elhitetnünk magunkkal, hogy
az a csoport értéktelen, tagjai buták, erkölcstelenek – tulajdonkép-
pen nem is emberek –, akkor leigázhatjuk őket, megfoszthatjuk őket
a továbbtanulás lehetőségétől vagy akár meg is gyilkolhatjuk őket, hi-
szen nem kell azt gondolnunk magunkról, hogy mi erkölcstelenek
vagyunk. Továbbra is járhatunk tehát a templomba és jó keresztény-
nek tekinthetjük magunkat, hiszen nem felebarátunk volt, akit bán-
tottunk. Ha elég ügyesen csináljuk, még azt is elhitethetjük magunk-
kal, hogy az öregek, nők és gyermekek barbár meggyilkolása egyene-
sen keresztényi erény – ezt hitték a kereszteslovagok is, amikor a
Szentföldre vezető útjukon a Békesség Fejedelmének nevében lemé-
szárolták az európai zsidóságot. Ismét azt látjuk tehát, hogy az öniga-
zolás aktusa arra szolgál, hogy fokozza a brutalitást.”282 Hermann Im-
re a következőképpen írja le, miként működött a fenti módszer a tár-
sadalmi önfelmentés folyamatában: „Kivetítésnek nevezzük ezt a
másra való áthárítást, amikor nem én vagyok a rossz kezdeményező-
je, hanem egy más valaki, akire rámutatok. (…) Megkönnyebbül lel-
künk, ha ilyenkor azt állítjuk, hogy a rossz kívánságokat ő érzi velünk
szemben. (…) Így néha félhetünk más szándékától, pedig a szándék
eredetileg a mienk volt, de küzdünk ellene vagy félünk a miatta jövő
büntetéstől. A lélek mindenesetre jó cserét csinált: eredetileg önma-
gunktól kellett tartanunk, a kivetítés után más embertől félünk. Bün-
tetéstől féltünk, most legfeljebb bajtól félhetünk, amit más bűnös em-
ber okoz nekünk. Ily kivetítéssel sokszor kinevezünk valakit rossz-
nak, talán olyasvalakit – akit éppen más is kiválasztott bűnbaknak.
Minél többen tették ezt, annál nyugodtabban folytathatjuk lelkünk
281 Elliot Aronson: A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 114. old.
282 Elliot Aronson: i. m. 139. old.
320
ilyesforma megkönnyebbítését. Nagyon alkalmas az ilyen kivetítésre
az idegen. Őt nem nagyon ismerjük, nem nagyon ellenőrizhetjük,
szokásai sok félreértésre adhatnak okot. Nem is tud kellően
védekezni.”283 Wass hősei tökéletesen megfelelnek nemcsak
Theodor Wiesengrund Adorno autoritárius (tekintélyelvű) személyi-
ségről megfogalmazott jellemző vonásainak – amely szerint, a hős
gondolkodásmódja merev, értékrendszere konvencionális, nem tűri
a gyengeséget, sem magában, sem másokban, híve a megtorlásnak,
nagymértékben gyanakvó, szokatlanul erős tiszteletet táplál minden-
féle tekintély iránt –, hanem a Rokeach-féle szabadság, versus egyen-
lőség eszméhez való viszonyulás elemzésekor is azt találjuk, hogy a
közösségi elvek helyett csakis a nemzeti, hierarchikus közösséget, és
a kölcsönös szabadság tisztelete helyett az alávetettséget (nemzet, ve-
zér, úr-gazda) és függőséget tartják követendő értéknek.
A kivetített ellenség rémárnya ellen, a pszichológiai értelmezők
szerint, általában a belső egyensúly helyreállítására törekvő, tényeket
kiegészítő, új külső hatalmi egyensúlyt teremtő mechanizmussal vé-
dekeznek az emberek. Wass Albert írásait, többek között, ezért sem
lehet tényirodalomként olvasni.
Még két sajátos eleme van a Wass-prózának: a szent és a babo-
nás. Rendszerint szent emberek járkálnak a hegyeken, remeték, jó-
sok, akik földöntúli, látnoki képességekkel megjósolják a jövőt, kifej-
tik véleményüket a történelemről, a múlt és a jövő eseményeiről, és
általában a transzcendentális „mindentudás” képzetét keltik. Mellet-
tük ott vannak a babonásan hiszékeny emberek, akiknek bármilyen
jel bizonyíték, félelemkeltő, megborzongató tanúságtétel arra vonat-
kozóan, hogy előre megjósolható, parapszichológiai események irá-
nyítják az emberek sorsát. Írásainak ezen szereplőiről és az elmesélt
történetekről elemzőik arra gondoltak, hogy mindössze a romantika
jeleit hordozzák. A társadalom-pszichológia szerint viszont ennél
többről van szó: „A tekintélyelvű személyiség (…) – írja Csepeli
György társadalom-pszichológus – értelmi-gondolati világát a merev-
ség, a sztereotípia-képzésre való fokozott hajlam jellemzi. Előítéletek
rabja kisebbségi csoportokkal, s minden olyan társadalmi természe-
283 Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana. Cserépfalvi (Szekszárd), 1990. A Bibliotheca Ki-
adó 1945-ös kiadásának alapján készült könyv, 16–41. old.
321
tű ingerrel szemben, melyeknek felfogása gondolati erőfeszítést,
megértést igényelne. A kutatók erős tudományellenes beállítottságot
írtak le a tekintélyelvű személyiségtípusnál, s nagyfokú fogékonysá-
got tapasztaltak minden iránt, ami áltudományos vagy éppen babo-
nás ismeret.”284
Prózájának stílusára jellemző, hogy mindössze kétféle stilisztikai
eszközt használ a gyűlölet leírására: a triviális megbélyegzést, vérben
gázoló, szadisztikus képek halmozását és a körülírásba rejtett uszí-
tást. A különböző szereplők beszédstílusa között nem az a különb-
ség, hogy mennyire iskolázottak, műveltek, mivel foglalkoznak, vagy
milyen rangjuk van a társadalomban, hanem hogy magyarok – akik
rendszerint a mezőségi román–magyar vegyes szókincset használják,
románból áthallott közmondásokat, kifejezéseket emelnek általános
magyar, mi több „ős-eredeti” rangra –, vagy idegenek. Minden idegen
egyformán karikírozott, lebutított magyar nyelven szólal meg. Ehhez
képest még a tájszólásba tévedő szereplők is (akik nem következete-
sen használják a tájszólást), felsőbbrendűnek érezhetik magukat. A
nyelvi megformálásra jellemző, hogy a kosztümös regényeiben a sze-
replők és a narrátor egyaránt valamilyen mezőségiből visszavezetett,
kitalált, mesterkélt dialektust használnak, akár a hunokról, gótokról,
székelyekről, vagy a dákokról van szó.
„A giccs tragédiája a középszerűség – állapítja meg A. Moles. –
Az eszközök halmozása, a tárgyak mértéktelen fitogtatása következté-
ben a giccs (…) olyan tömegművészet marad, amelyet az emberek
könnyen be tudnak fogadni, s amelyet rendszerként tárnak
eléjük.”285A romantikus szimbolizmus és tájleírások segítségével a
boldogtalanságot, szolgaságot és kiszolgáltatottságot boldogsággá
szépíti a szerző. Archaikus kunyhó-romantikába menekül író és olva-
só ebben az úri-népi giccsben. Ezt ellensúlyozza véres történetekkel
és szirupos szerelemmel. „Nem véletlen, hogy Hitler (hasonlóan
elődjéhez, II. Vilmoshoz) feltétlen giccsrajongó volt. Egyaránt kedvel-
te a véres és szirupos giccset. Mindkettőt „szépnek” vélte.”286 Hason-
ló következtetésre jut Miskolczy Ambrus is, aki Hitler olvasmányait és
284 Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Budapest, 1997, 496. old.
285 Abraham A. Moles: A giccs, a boldogság művészete. Gondolat, Budapest, 1975, 56. old.
286 Herman Broch: Néhány megjegyzés a giccs problémájáról. In: Gillo Dorfles: A giccs. A rossz íz-
lés antológiája. Gondolat, Budapest, 1986, 64. old.
322
képzőművészeti ízlését elemezve megállapítja, hogy a „szellemi és er-
kölcsi mélypontot a náci szépirodalom jelzi, ha ez a könyvhalmaz an-
nak nevezhető”.287 A menekülésirodalom, a 20. században újraalko-
tott várkastélyok látványa, az áhított, idillikus harmónia világa és a
tornácról tanácsot adó, nép-nemzeti egységért küzdő nemes alakja
nosztalgiát ébreszt azokban, akik vagy nem ismerik, vagy nem óhaj-
tanak tudomást venni a valóságos tények világáról. A giccs feltétele,
hogy legyenek olyanok, akik ezt szeretik, akiknek ez boldogságot
okoz. „Giccs ugyanis nem jöhetne létre – írja Hermann Broch, idézett
tanulmányában – és nem létezne, ha nem volna giccsember, aki sze-
reti a giccset, mint művészetgyártó elő akarja állítani, és mint művé-
szetfogyasztó kész megvásárolni. (…) a művészet, a szó legtágabb ér-
telmében, mindig képmása a mindenkori embernek, és ha a giccs ha-
zugság – mint aminek gyakran joggal minősítik –, ez a szemrehányás
arra az emberre hullik vissza, akinek ilyen hazug és szépítő tükörre
van szüksége, hogy benne magára ismerjen, és bizonyos mértékig
őszinte élvezettel hitet tegyen hazugságai mellett.”
Wass Albertnek az 1940-es évektől írt prózáját, a fentiek alapján,
nem tarthatjuk a magyar irodalom kiemelkedő alkotásainak. Könyve-
it elsősorban az önfelmentő, előítéletes nemzetszemlélet hívei olvas-
sák a nemzeti szenvedés tényirodalmaként. Olvasói és hívei (politi-
kusok, pártideológusok stb.) a tekintélyelvű (autoriter) társadalom
valamilyen múltban megvalósult, romantikus nemzeti eszményét
szeretnék újból visszahozni és létrehozni a jelenben.
4.7 Antiszemita volt-e Wass Albert?
Kiinduló tételünk az volt, hogy „elméletileg” a többféle nemzetből
házasodó, történelmi arisztokráciától távol állt a kizárólagos nemze-
ti, vagy faji gondolkozás, hiszen előítéletük az arisztokrata vagy nem-
arisztokrata megkülönböztetésre épült. Tehát, ebből a szemszögből
egy magyar arisztokrata, aki a császártól és/vagy a királytól kapta
megtisztelő címét és otthon a családban is inkább németül beszélt,
nem sok különbséget láthatott egy román, magyar, vagy szlovák pa-
287 Miskolczy Ambrus: „A Führer olvas”. Tallózás Hitler könyvtárában. Napvilág Kiadó, Budapest,
2000, 59. old.
323
raszt között. A zsidókkal kissé más volt a helyzet. A zsidók nem vol-
tak se parasztok, se urak. Nem illettek bele a feudális struktúrába.
Még akkor sem, amikor már annyira meggazdagodtak, hogy külön
királyi kegyben részesülve, beilleszkedési álmaik megtestesülése-
ként, egyesek nemesi rangot is szereztek. Akkor nézték le igazán
őket a történelmi arisztokraták, mert a felkapaszkodott parvenük
megtestesítői lettek. Ez olyan mély nyomot hagyott az arisztokráciá-
ban, hogy miután már ezt az osztályt Kelet-Közép-Európában felszá-
molták, az előítélet még akkor is továbbélt. A magyar arisztokrácia
legalaposabb kutatója, Gudenus János a következőképpen írja le a
fenti szemléletet. „Külön írunk a főnemesek közül az 1867-es kiegye-
zés és 1918 között rangot szerző 30 zsidó származású bárói családról.
A zsidó főnemesség ugyanis – bármennyire igyekezett is – nem tu-
dott ’egyenrangú’ partnerként beilleszkedni a magyar arisztokráciá-
ba (lásd később a kaszinó és klubtagság kérdésénél!). Másrészt vi-
szont vannak, akik még manapság is ’tradícióféltő’ vagy antiszemita
nézeteik miatt nem tekintik őket arisztokratának, s némelyek javasol-
ták, hogy a zsidó bárókat (enyhébben fogalmazva: a kiegyezés utáni
polgári, ’párvenű, új arisztokratákat’) ne is vegyük figyelembe kutatá-
sainkban.”288
Az Így lett belőlem „antiszemita”289 című írásában Wass Albert el-
meséli, hogy egy „zsidó gyerek”, Havas Emil elhatározta, hogy nem
gürcöl tovább a kolozsvári Ellenzék című lapnál, ahova Wass is bejára-
tos volt, hanem kimegy Amerikába és ott lesz újságíró. „Még aznap dél-
után átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi
hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnö-
köt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a
nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidó-
kat Kolozsvárt. Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebé-
ben és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a New York Times-nál.”
Ebben a felvezetésben: a provokátor a zsidó gyerek, akit azért
vernek meg jogosan, mert „szembeköpte” a románokat. Ennek elle-
288 Gudenus János–Szentirmay László: Összetört címerek, a magyar arisztokrácia sorsa…
Piremon, Budapest, 1989, 86. old.
289 A cikk a Kapu 2005. 06. 07. sz. 81. oldalán jelent meg. Nem jelzi a szerkesztőség, miként jutott
az íráshoz, Wass Albert halála után hét évvel. A cikknek egy korábbi változata olvasható az Új
Világ (A Magyar Megújulási Mozgalom Lapja) magyar–amerikai hetilap 1993. szeptember 24.
Vol. XXII. 36. szám. 1–2. old.
324
nére a zsidó propaganda azonnal felnagyítja, kifordítja a történetet,
zsidóellenes atrocitásokról beszélnek, „ölik a zsidókat Kolozsvárt”
gúnyolódik a szerző. Ma már több történész is leírta, hogy a „zsidó-
verésekért” az antiszemiták mindig a zsidókat tették felelőssé. Egy
ilyen esetről számol be Gidó Attila, aki leírja, hogy Kolozsvárt „a Zsi-
dó Árvagondozó decemberben tartott bálját (…) antiszemita csoport
verte szét. A New York szállóban zajló rendezvényt éves rendszeres-
séggel megtartották, a bevételt pedig az Árvagondozó által működte-
tett intézményeknek (tanoncotthon, bentlakás, öregek otthona) jut-
tatták. A kormány kolozsvári lapja, a Biruinţa, az incidenst a zsidók
provokációjának tulajdonította”.290 Ezek szerint, a román antiszemi-
ták és Wass Albert érvei azonosak voltak. Szerinte, csak a világon ösz-
szetartó zsidóknak köszönhető, hogy egy ilyen jelentéktelen provo-
kátort azonnal megmentenek, és kivisznek Amerikába, ahol kárpót-
lásul a legnagyobb napilaphoz kerül. A sugallat szerint, feltehetően a
lap is szintén zsidó kezekben van. Sokat beszéltek erről a rádióban,
meg a lapokban, folytatja, de bezzeg a „magyarveréseket” elhallgat-
ták. És jön a sokat hangoztatott, tragikus érv: „Erdély magyarjainak
nem volt hova menekülniük.” Ennek a tragikus létszemléletnek,
hogy a magyarságnak nincs hova menekülnie, Erdély földjén kell
szembeszállnia az ellenséggel, kitartania, vérrel kell áldozatot hoznia
az ősi földért a románok, és a beözönlő „sztyeppék barbár” népe el-
len, ellentmond Wass Albert saját sorsa, aki ugye ugyanoda jutott,
mint a kis „zsidó gyerek”, Amerikába. Erről megfeledkezik a szerző,
mert még később is azt sugallja, hogy a magyarság heroikus – mene-
külésre nem termett – létállapota szembeállítható a zsidókéval, akik
bezzeg mehetnek bárhova a világon, mert a nemzetközi zsidóság
úgyis tárt karokkal várja. A továbbiakban kiderül a cikkből, hogy a
helyzet egyre romlott Romániában és végül rájuk „szakadt a második
világháború”. „Aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidó-
kat, mi megpróbáltuk elrejteni a szerencsétleneket, ahogy lehetett.”
Történelmileg bizonyított tény, hogy nem a németek „kezdték
összefogdosni” a zsidókat Erdélyben, hanem a magyar törvényeknek
engedelmeskedő magyar csendőrség, rendőrség és a magyar katona-
290 Gidó Attila: Jogkorlátozás, kirekesztés és antiszemitizmus Kolozsváron (1918–1940). In: Tanul-
mányok a Holocaustról IV. Szerkeszti Randolph L. Braham, Presscon Kiadó, Budapest, 2006,
44. old.
325
ság. Máig vitatkoznak a történészek azon, hogy Horthy Miklós, aki ak-
kor a „legfőbb hadúr” volt, miért úszta meg, és nem részesült abban a
megtiszteltetésben, hogy a nürnbergi perben „legalább” vádlottként
előállítsák. Az sem derült ki semmilyen szakirodalomból, hogy Wass
Albert egyetlen zsidót is megmentett volna. Sőt, éppen erről szól az a
tanúvallomás, amelyben Wass Albert nemhogy megmentője lett volna
a zsidóknak, de a nevéhez fűződik annak a két zsidó lánynak a ma-
gyarellenes, kémgyanúsként történt feljelentése, akiket úgymond
„szökés miatt” lelőnek, és két román parasztlegénnyel együtt közös
sírba temetnek a magyar (nem német!) katonák. A feljelentést igazol-
ni látszik az a levéltári adat, amely szerint a Magyar kir. Kolozsvári 2.
csendőrcsoport (4) őrs, 27. szám járőrének 1940. október 4-én kelt ta-
núvallomása alapján „Gróf Wass Albert, szül. 1908. január 8-án, ref.
nős, földbirtokos vasszentgothárdi lakos” előadta, hogy 1939-ben,
amikor 16 fős „román értelemben titkos” értekezletet tartottak a kas-
télyban, az „értekezletükön elhangzott, magyar értelemben hasznos
beszédüket Marzsinyán Péter utasítására leánya, Marzsinyán Mária,
Mihály Eszter és Mihály Rozália, volt vasszentgothárdi lakosok lehall-
gatták (…) a czegei román csendőrörsön jelentést tettek és csak a vé-
letlenen múlott, hogy a román csendőrök elől (…) a magyar küldöttet
megszöktetni és az életnek megmenteni tudták”.291 Az őrs járőre –
amint azt Wass Albert a csendőrségi jelentés idején jól tudhatta – a
fent nevezetteket kémgyanússáguk kivizsgálása érdekében és „vasgár-
dista” szerepük miatt már 1940. szeptember 21-én elfogta, és írásbeli
jelentéssel a m. kir. 11. honvéd gyalogezred „K” [kémelhárító – Á.V.]
szervének Czegén átadta. „Nevezettek közül Marzsinyán Péter és Ma-
rosán Mária aznap szabadlábra került, míg a többi, midőn honvéd jár-
őr kíséretében voltak, Czege község határában szökést kíséreltek
meg, nem álltak meg és lőfegyverhasználat folytán életüket vesztették.
Nevezettek hulláját a honvédség a lőfegyverhasználat helyén elföldel-
te.” Hogy mennyire lehetett „vasgárdista” Mihály Eszter és Mihály Ro-
zália, azt nem tudjuk, csak annyit, hogy zsidók voltak és köztudomá-
sú, hogy a Vasgárda enyhén szólva antiszemitákból állt. Tehát itt vala-
mi fogalmi csúsztatásról van szó. A későbbi periratból az is kiderült,
hogy Rosenberg kereskedő rokonaiként éltek a faluban és segítettek
291 W. Kovács András: Kiegészítés a „Wass Albert-dosszié”-hoz. In: Korunk. i. m. 98–101. old.
326
a bolti kiszolgálásban. A történetben ugye nem lehet szó se német ka-
tonaságról, se nyilasokról, semmilyen szélsőséges pártról, csak Wass
Albertnek a románok és zsidók ellen tett feljelentéséről. A fenti doku-
mentum hitelességét nem vonták kétségbe a Wass Albert perújrafel-
vételével megbízott ügyvédek sem.292 Ezzel nem azt állítom, hogy
Wass Albert arra bujtotta volna fel a katonai közigazgatás képviselőit,
hogy öljék meg a fent nevezett románokat és zsidókat – a korabeli ira-
tokból kiderül, megtehették ezt minden felbujtás nélkül is, hiszen tú-
szokat szedhettek, internálhatták őket, és a megfélemlítés céljából úgy
cselekedhettek, mint minden katonai megszálló –, de a megmentőjük
szerepében sem tetszeleghet.
Továbbá elmondja a Kapuban megjelent írásban, hogy amikor
megérkezett Amerikába, felkereste Havas Emil, az egykori kis zsidó
gyerek és megfenyegette, hogy ha Wass Albert „nem fogadja el javasla-
tunkat, egyetlen könyve sem jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi,
akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió.
Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi aka-
runk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson”. Ez a
Havas Emil szájába adott idézet tökéletesen megfelel a Wass Albert-
művekben olvasható „szépírói módszernek”, amikor az ellenfél szájá-
ba adja azokat a szavakat, amelyekkel őt vádolni akarja. Tételezzük fel
azt, amit Wass Albert sugall: hogy Amerikában minden hírközlési szerv
a zsidók kezén van.293 Még akkor is hihetetlen, hogy ezt egy zsidó
mondja el, és nem ő maga vádolja vele az amerikai zsidóságot. Mennyi-
vel egyszerűbb lett volna, ha ezt a saját szavaival adja elő, és nem rejtő-
zik egy „zsidó” háta mögé. De az, hogy fenyegetésként mondja mind-
ezt, az több, mint furcsa: hihetetlen. Ezt a történetet több szövegkörnye-
zetben is előadja a szerző, különböző, önmagáról írt vallomásaiban, de
csak ebben a cikkében ismerteti, hogy egy „kis zsidóról” van szó. Eb-
ből az írásából az derül ki, hogy már Amerikába érkezése után eltiltják
a zsidók a közléstől, mert nem volt hajlandó feltétlenül azt írni, amit
292 Lásd Ágoston Vilmos: Interjú Dr. Frunda Györggyel, valamint Dr. Kincses Előddel. i. m.
293 Ez a szemlélet megegyezik az antiszemita Új Hídfő című emigráns magyar lap véleményével,
amelyiknek munkatársa volt Wass Albert is. Ebben a lapban olvasható többek között: „szinte
kivétel nélkül minden kül- és belföldi televíziós hírközleményt csupán három vállalat szerkesz-
tett és filmez: az ABC, a CBS és az NBC (…) Goldenson, Hess, Erlick, Paley, Rosenfield és Fuchs
– mind a hatan a választott nép soraiból kerültek ki”. In: Új Hídfő, 1991. július hó, 2. old. Kiadó:
Dr. Fabó László, szerk.: Tóth Judit (San Francisco).
327
„ők kívántak”. Az egyáltalán nem derül ki, hogy mit kívántak „ők” (va-
gyis a zsidók!), de az igen, hogy emiatt meggátolták az amerikai közlés-
ben. Sőt, amint írja, „antiszemitának” is nevezték a „Kicsi Anna sírke-
resztje” című elbeszélése miatt. Ebben „szó van egy zsidó boltosról,
akit elrejt a falu, s amikor rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak
az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kom-
munista pártot kell megszervezze a városban”.
Wass méltatlankodásából arra következtetünk, hogy nem lehet
őt antiszemitának nevezni, csak azért, amiért leírja, hogy ilyenek a há-
ládatlan zsidók. Ezek, ilyenek. Ahelyett, hogy jót tettek volna a jótevő
magyarokkal, akik megmentették az életüket, elfordulnak tőlük és
kommunistaként az ellenség oldalára állnak. De mindez csak iroda-
lom, mondja a szerző, és ezt állítják hívei is. Úgy vélik, a szerző regé-
nyeiben, elbeszéléseiben megjelenő zsidókép egyrészt ráillik a zsi-
dókra, másrészt „csak regényről” van szó, fikcióról, amelyben a kü-
lönböző nézetek nyugodtan megjelenhetnek, anélkül, hogy azono-
síthatók lennének a szerző véleményével. Ez a fikció, a demokratikus
véleménynyilvánítás függetlensége. Azzal sem törődnek, hogy ez a
befogadó néppel szembeni háládatlan „zsidó-kép” alapvető jellem-
zője a Wass-műveknek, sőt megfelel a „zsidó-képe” a román iroda-
lomban leírt „zsidó” alakjának is.294 Habár ezek a nézetek éppen „a
fikció” érzelmi és tudati tényszerűségeként hatnak az olvasókra, de a
szerző és védői szerint, nem bizonyítanak semmit, mert nem azono-
síthatók az író nézeteivel.
Erre a gondolatmenetre építi Wass Albert is a saját védekezését:
„Az ’antiszemita’ jelző nagy erő itt Amerikában, azt beismerem. Ne-
héz küzdeni ellene. Mindössze az bosszantó kissé, hogy nem szol-
gáltam rá. Még csak nem is amiatt bélyegeztek meg, amit ír-
tam, hanem azért, amit nem voltam hajlandó vaktában megírni.” Te-
hát, nem azért nevezik antiszemitának, mert regényeiben és elbeszé-
léseiben egyoldalúan, negatív színben tünteti fel a zsidókat, hanem
azért esküdtek ellene össze a zsidók, mert nem vállalta el, hogy „va-
lamit” megír. Mivel nem derült ki, mi az, amit nem akart megírni, néz-
zük meg, mi az, amit megírt, amit saját nevével felvállalt a szerző és
félreértésre sem ad okot, hiszen nem a regényeiben jelent meg.
294 Andrei Oisteanu: Imaginea evreului in cultura romaneasca (A zsidó képe a román kultúrá-
ban). Humanitas, Bucureşti, 2001.
328
Az alábbiakban nem a regényeiből idézünk, hanem a publicisz-
tikáját olvassuk úgy, mint ahogyan azt a kortárs olvasó olvasta: a ko-
rabeli lapokban, amikor azok megjelentek. Több publicisztikai köte-
tében, így a Józan magyar szemmel című, legutóbb megjelent
gyűjteményben295 is előkelő helyen olvasható a Modern hazaárulók
című írása. Ez a cikke 1942. április 4-én jelent meg a Szamosvidék ne-
vű, fejléce szerint „Nemzetpolitikai, társadalmi és közigazgatási” he-
tilapban. Ugyanebben a lapban dr. Boga Alajos a következőképpen
képzeli el a „magyar föltámadást”. „Széchenyi Istvántól hangoztatott
mondás: olyan kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg
kellene bocsátani! (…) Több magyar gyerek kell, hogy miénk legyen
a jövő. Meg kell változtatnunk ennek a földnek a színét. Nem mások
lenyomásával, hanem a mi fajtánk felemelésével és vérünk ne-
mes tisztaságával (…) Enélkül nincsen magyar feltámadás.” A (tisz-
ta) vér és a föld összekapcsolása Wass Albertnek is kedvenc gondo-
lata volt több írásában. Most csak ebben a lapban megjelent másik
cikkéből idézzünk: „Mert ide köt valamennyiünket a törvény, vérnek
és hűségnek a törvénye, az idők végezetéig.”296 De lássuk, kik azok a
modern hazaárulók? „Hazaárulók akadtak minden időben. Előbb
vagy utóbb ítélt fölöttük a nemzet s ítélete ellen nem volt fellebbezés.
Az utóbbi évtizedek nemzetközi, helyesebben hazátlan és nemzet-
bontó szellemi irányzata azonban hézagot nyitott a társadalom ítélő-
képességén s abban a hézagban megjelent az új kor lovagja, a kávé-
házi hős, aki milliókat keres, a szélhámos, aki milliókat csap be. Meg-
jelent bő nadrágjával, unott arcával, cinikus vicceivel, tömött pénztár-
cájával és a csodálkozó társadalomnak bemutatta a modern hazaáru-
lás művészetét. (…) Így született meg világ szégyenére a modern ha-
zaáruló, húsz-huszonöt évvel ezelőtt.”
Amint látjuk, egyáltalán nem írja le azt a szót, hogy „zsidó”. Azért,
hogy az olvasó fantáziája ne kalandozzon el túlságosan messzire, a
következőkben szűkíti a kört, már nem csak „nemzetközi”, „hazátlan”
és „nemzetbontókról” van szó, hanem olyan gonosztevőkről, akik ke-
reskednek, halmoznak, drágítanak. „Ugyanennek a szellemnek a hor-
dozói azok az apró kis gonosztevők is, akik itt-ott, városon és vidé-
ken egyaránt, üzletekben és eldugott raktárakban halmoznak, drágí-
295 Wass Albert: Józan magyar szemmel I-II. Kráter, Pomáz, 2002. 8–9. old.
296 Gróf Wass Albert: Levél a hegyekből. In: Vármegyei közélet, (később Szamosvidék) 1942. febr. 26.
329
tanak (…) s nem akarják megérteni, hogy az ők hitvány kis bőrük-
nél a haza jövendője sokkalta fontosabb.” Ez már sokkal érthe-
tőbb volt a korabeli olvasóknak, hiszen a lapok tele voltak azzal, hogy
a zsidókat drágításért és halmozásért fogták perbe. Megjelenik vi-
szont az új szemlélet, amikor ezeknek a hitványaknak a bőrénél fon-
tosabb a haza jövendője. „Háborúban állunk minden vonalon, fegy-
verrel és fegyver nélkül egyaránt, a lövészárokban éppen úgy, mint a
barázdában, a műhelyben, a pult mögött és az íróasztalnál (…) s aki
ebből a küzdelemből kivonja magát (…) megkárosítja a nemzetet: az
hazaáruló. Hazaáruló, a szó közönséges értelmében és megérdemli,
hogy a nemzet megvetésén kívül az igazságtevés büntető keze is
lesújtson rá.” Ha valaki, netán még most sem értené, hogy kikről van
szó, akkor még világosabban fogalmaz, amikor tettlegességre szólít
fel. „Lökje ki magából a társadalom a rémhírterjesztőket, a mindent-
jobban-tudókat, a szabotálókat, a leleményes zug-üzletkötőket, dísz-
gojokat és egyéb rákfenét (…) melyek megmételyezik a levegőt és
kerékkötői sorsunk jobbrafordulásának. Ideje, hogy lerántsuk a lep-
let.” Az aki/amely összetévesztése is árulkodó nyelvtani alak, hiszen
ezeket az embereket tárgyaknak tekinti, melyeket ki kell lökni a társa-
dalomból. Nehéz ezt a korabeli szóhasználatban nem összetéveszte-
ni a zsidókkal.
Az előbbiek ellenére, a szerző úgy vélte, hogy még mindig nem
fejtette ki eléggé világosan ezt a gondolatot, ezért két hét múlva írt cik-
kében ismét hozzáfog az oktatáshoz. Ezúttal érthetőbben és – a félre-
értések elkerülése végett – nyíltabban: „Kérem a kereskedőt, irtsa ki
magából azt az elfajzott merkantil szellemet, amely az elmúlt keser-
ves évtizedek zsidó irányzatának hátramaradt örökségeképpen azt
hirdeti ma is, hogy csak az lehet ügyes kereskedő, jó kereskedő, élet-
revaló kereskedő, aki mások jóhiszeműségével visszaél. Ez a szellem
távolította el egymástól a falut és a várost, ez a szellem ver éket ma is
csizma és félcipő közé s ideje már, hogy halálra ítéljük.”297 Tehát, a
zsidó kereskedő (szemben a hazafias magyar kereskedővel?!) már a
múlté, de hátramaradt az öröksége, hogy ügyeskedő, a mások jóhisze-
műségével visszaél, és megbontja az egységet a „csizma és a félcipő”
között. Ezt a szellemiséget halálra kell ítélni. Egyelőre még csak a zsi-
297 Gróf Wass Albert: A gazda védelmében. In: Szamosvidék, Dés, 1942. április 16.
330
dó szellemiséget kell halálra ítélni. Még csak 1942-ben vagyunk! Egy-
előre még csak készülünk a háborúra, még Wass Albertet is csak „át-
képzik”: a román hadseregből a magyarba. A Kard és kasza című re-
gényében ír arról, hogy miként szerzett jó román arisztokrata baráto-
kat a román hadsereg királyi, elit alakulatában. Most kissé méltatlan-
kodik, hogy egy nem-arisztokrata kiképző anyaországi sértegetéseivel
együtt tanulja meg a magyar fegyverviselést, de publicisztikai lelkese-
dése nem lankad. „Mi adtuk az őrséget azon a napon, öreg átképző-
sök.” Az „őrséget adni” nemcsak katonai zsargon, de mezőségi román
nyelvi hatásra is vall, ugyanis a magyarok őrséget állnak, nem adnak,
de ne akadjunk fenn a nyelvi formán, figyeljük a lelkes tartalmat. „Kint
a harctéren és bent az országban őrségben állunk mind.” Na, végre rá-
talált a helyes szóra. „Még fáradtak sem leszünk nagyon, s egyszerre
csak sisakkal a fejükön, feltűzött szuronnyal jönni fognak a fiaink,
megállnak előttünk szigorúan, keményen és mondják: az őrséget át-
veszem. (…) Az őrséget átadom. Felállítási helyem Erdély, mozgási kör-
letem Magyarország. Feladatom a nemzeti javak megőrzése, idege-
nek távoltartása.”298 Hogy az ismerteken kívül még ki számíthat
„idegennek” ebben a katonás világban, azt a lap olvasói megtudják dr.
Borsoss Imre nagyilondai orvos cikkéből, aki azt írja: „Csendesen,
szinte észrevétlenül szivárgott közénk a zsidóság és a cigányok
egész áradata. A zsidókérdés ma már világkérdés. A világ vezetői ke-
zében van a megoldás lefektetve. A cigányokkal a falusi orvosoknak
és a csendőrségnek van állandó baja. Ezt meg kell oldani. Nem jogi
paragrafusokkal és népjóléti intézményekkel, hanem (…) az összes kó-
bor cigányokat felpakolni és kitelepíteni a Szudánba.”299 Ennek a lap-
nak Wass Albert főmunkatársa volt.300
Az Antal István nemzetvédelmi miniszter által összehívott lillafü-
redi konferencián, 1942 novemberében Wass már azt fejtegette, hogy
„a sajnos rövid katonai közigazgatás” mutatta meg „nálunk Erdélyben,
hogy mi az egyedüli helyes magyar nemzetvédelmi politika”.301 Erről
298 Gróf Wass Albert: Őrségen. In: Szamosvidék, 1942. június 25.
299 Dr. Borsoss Imre: A cigánykérdés. In: Szamosvidék, 1942. júl. 30.
300 Lásd gróf Wass Albert: Erdélyi találkozások cikkének leadjét, amelyben megemlítik, hogy
„kitünő főmunkatársunk” stb. 1943. május 19.
301 Nyerges András: Wass Albert – és a politikai igekötők. In: Rendes ország, kétféle történelem.
Noran, Budapest, 2005, 238–240. old.
331
az „egyedüli helyes nemzetvédelmi politikáról”, itt most csak annyit
idézzünk fel (a bevonuló hadsereg szilágysági és mezőségi gyilkossá-
gait, az internálásokat és kémgyanús vasgárdisták után kutató rendőr-
államot leszámítva), hogy már jóval a bécsi döntés előtt (1939–1940-
ben) kidolgozták Magyarországon, hogyan fogják megszervezni a ka-
tonai közigazgatást Erdélyben, és miként fogják a zsidó vagyont ke-
resztény kézbe juttatni. Ezzel párhuzamosan a zsidó orvosok, jegyzők
leváltásának feladata is a katonai közigazgatásra hárult, akárcsak a te-
rület betelepítése megbízható, magyarországi, „ideiglenes” alkalma-
zottakkal. Tehát a bevonulást lehetővé tevő politikai döntés (1940 aug.
30.) nem érte váratlanul sem a magyar politika, sem a hadsereg veze-
tőit. Az 1941-ben készült összegzésben olvasható tapasztalatok között
határozottan körvonalazódik mind a kisebbségellenes, mind az anti-
szemita politika katonai rangra történő emelése. „A zsidóüzemek-
nek csak annyi segítséget nyújtott a kat. közig., ami elkerülhetetlenül
szükséges volt arra, hogy a keresztény munkások foglalkoztatva legye-
nek. Több üzemnél (…) hatósági vezetőt kellett kirendelni. (…) A válla-
latoknak mintegy háromnegyed része zsidókézben van. Kb. 15%-a
román és csak a fennmaradó rész magyar.”302 A „zsidókezek” korláto-
zásán viszonylag hamar tudtak segíteni.
Úgyhogy összhangban állt a „magas politika” Wass Albert lillafü-
redi beszédében kifejtett gondolataival, amely szerint a hatalom leg-
főbb feladata az, hogy „segítse a magyar népet belpolitikai intézkedé-
seivel annak a helynek az elfoglalásához, mely őt ebben a hazában
minden zsírosbödönjét féltő idegen által agyonemlegetett Szent
István-i gondolat dacára is megilleti.”303
A következő év elején, a Magyarság nevű budapesti lapban,
amelyik a politikai palettán önmagát „A Magyar Nemzetiszocialista
Mozgalom napilapja”-ként határozta meg, névtelen vezércikk jelenik
meg, címe: Lármafák a hegytetőn. Ebben a következőket olvashatjuk:
„Szerte Európában égnek, lobognak a lármafák. Baj van, székelyek! –
gátra magyarok! – fegyverre Európa! Keletről fellázadt a szteppe,
hogy a maga féktelen, vad pokolian módszeres barbarizmusával irt-
son ki mindent, ami számunkra érték és szentség: nacionalizmust,
302 MOL BM K-150/3104. 1940-41. i. m.
303 Idézi Nyerges András: i. m. 239. old.
332
kultúrát, civilizációt.”304 Ez a gondolat és a harcra szólító metafora a
„lármafákkal” intertextuálisan megjelenik Wass Albertnél is, aki a kö-
vetkező sorokkal buzdítja harcra honfitársait. „Szerte a világban lár-
mafák égnek. Ma minden ember őrszem és minden ember katona.
(…) S akad ember hitvány féle, aki azt mondja: mi közöm hozzá.”
A háború utáni egyes Wass Albert-elbeszélésekben a szereplők
gyakran határozottan állítják, sőt kikérik maguknak, hogy a magyar-
ságnak bármi köze lett volna ehhez a háborúhoz. Ebbe a nemzet csak
úgy kényszerűen „belekeveredett”. De ne térjünk el Wass korabeli
gondolatmenetétől, hanem nézzük meg, mi volt a véleménye ebben
a publicisztikájában azokról, akik azt mondták, hogy ehhez a hábo-
rúhoz „semmi közünk”. „Az ilyen féreg lelkű ember csak a maga
hasznát lesi. Kolozsvárt elvonja a zsírt a közfogyasztás elöl, Désen
meglopja a harcoló honvédek csomagjait, árdrágítással, halmo-
zással, ezer kis undok cselszövéssel igyekszik szolgálni a maga va-
kond érdekeit és ez még mind nem elég. Leinti a lelkesedőt, a biza-
kodók között, titkos híreket sustorog, mindent cáfol, ami jó és min-
dent tud, ami rossz. Szidja a rendeleteket, igyekszik bomlást, félelmet,
kétségbeesést kelteni, alattomos, féregtermészetével minden kor-
láton keresztül csúszik és mérhetetlenül okosnak érzi magát.” Ez
a mérhetetlenül okosnak érzi magát kifejezés árulkodóan beazono-
sítható, hiszen regényeiben a zsidók mindig túl okosnak érzik magu-
kat, de most ne akadjunk fenn minden elszóláson. Inkább olvassuk
tovább a lelkesítő sorokat: „Égnek a lármafák szerte a gerinceken. (…)
Harcmezők felé harcosok menetelnek, magyar férfiak. (…) Szép és
komoly hivatás magyarnak lenni ma, harcosnak, asszonynak,
ifjúnak egyformán. Jaj ma annak a magyarnak, aki nem tud eléggé
magyar lenni és eléggé talpig ember. (…) Mert a lapulókat, a sopán-
kodókat, az öncélú ravaszkodókat elpusztítja a közösség ítélete, ki-
gyomlálja a közszellem a nyomaikat eltörli a megvetés. (…) Aki laza
gyökerű hitvány gyom volt, azt kitépték a földethasító éles acélfo-
gak. S marad a tiszta búza.”305 A féreg és a vakond szavakat azért
emeltem ki, mert egybecseng a szélsőjobboldali Milotay Istvánnak
Wass Albert A kastély árnyékában című regényéről írt egész oldalas
304 Lármafák a hegytetőn. In: Magyarság, 1943. febr. 28.
305 Gróf Wass Albert: Lármafa. Szamosvidék, 1943. június 5.
333
méltatásában olvasható megállapításával, hogy ez a regény – amint
ez Nyerges András kitűnő elemzésében is olvasható – „a liberális Ma-
gyarország története erdélyi síkra vetítve”, amelyben a kiegyezés utá-
ni idők rajza egybevág a szélsőjobboldal koncepciójával: minden baj
fő oka a szabadelvű politika, a zsidóemancipáció, ebből lesz
1918/19-ben a „patkánylázadás”.306 Idézzünk még néhány gondo-
latot a Milotay-cikkből, akit jóval később az Új Hídfő nevű307 anti-
szemita308 emigráns lap tűzött zászlajára. Az Új Hídfő szellemiségét
Imrédy Béla emléke, a nyilaskeresztes Fiala Ferenc aktív szerkesztése
és Hubay Kálmán írásainak a felelevenítése jellemezte – és természe-
tesen Wass Albert is munkatársa volt Amerikából. De 1943-ban
Milotay István még „csak” a hazai szélsőjobb legrangosabb lapjának,
az Új Magyarságnak volt a felelős szerkesztője, és többek között a kö-
vetkezőket írta Wass Albert könyve kapcsán: „alulról átérzett történe-
lem, a népért való szeretet aggodalom és odaadás, a fajban való hit, s
az Erdélyért és magyarságért való gyötrődés könyve ez. Egy nagy mű-
vész s egy bátor ember műve.”309 Nem derül ki, hogy mi dicséri a
szerző bátorságát, vajon a zsidó arisztokrata kigúnyolása, aki „uzso-
rásból magyar arisztokratává fajított mineműségében” jelenik meg
(Milotay szerint), vagy a református pap, aki elveti a „zsidó” Bibliát,
hogy nemzeti bosszúra ösztönözze magyar híveit? Azt viszont méltat-
ja, hogy „az idősebb Varjassy Istvánban még ott él, nem a liberaliz-
mus egyenlőséget, emberi jogokat hirdető szólamaiban, de a vérsze-
rinti magyar testvériség mély faji ösztöneiben, ennek a közös sors-
nak a tudata. Az úri és paraszti sorsközösség patriarchális érzése.”
306 Nyerges András: i. m. 239. old.
307 1982. májusi szám kolofonja: „A Nemzet, az otthon és a jövő szolgálatában álló emigrációs po-
litikai lap, alapította Süli József, kiadó: Dr. Fabó László (USA), Kiadóhivatal: San Francisco, Cal.
Verantworlich für Deutschland Ferenc Fiala, Saarbrücken”.
308 1983. július, 12. old. Szakáts Erzsébet: Benito Mussolini; 1988. márc. 8. old. dr. Bánffy Gyula:
Megfordított Holocaust; 1991. július (név nélkül:) Ki uralja Amerikát? (Szerk: Tóth Judit, San
Francisco); 1991. augusztus Floridai aláírók tiltakoznak a magyarországi Hunnia füzetek szer-
kesztőinek meghurcolása ellen; 1991. október. 4. old. Harc a liberális-kozmopolita Maffia agy-
mosásai ellen; 1992. január Bárdossyról emlékeznek; 1992 febr. 8. old. egy magyarországi író
zsidó származására utaló cikk, és Tom Lantost rágalmazó írás. 1992. nov. 5. old. Hazai levél, az
„idegen tőkések és az itthoni kapcarongyaik” szállták meg magyarországot, Soros, Sarlós,
Murdoch, Lantos stb.
309 Milotay István: A kastély árnyékában. In: Új Magyarság, 1943. okt. 10. X. évf. 229. sz.
334
Óriási eseménynek számított Milotay István (szélsőjobb) dicsé-
rete, mert egy következő cikkből megtudjuk, hogy a fronton levő hős
szerző, Wass Albert már a zsebében hordja ezt a cikket, miközben a
partizánüldözésről megtér, amelyért megkapja a második német vas-
keresztet a keleti fronton.310 Ugyanezen regényéért Klebersberg-
emlékdíjat kap.311 A partizánakcióról jellegzetes irodalmi vadászél-
ményben számol be a kolozsvári Ellenzék című lapban is. Ez a lap az
1940-es évektől, különösen Zathurecky Gyula szerkesztése idején tel-
jesen kiszolgálta a német háborús ideológiát. 1943 augusztusában, az
Antal István dr. nemzetvédelmi propagandaminiszterrel készült in-
terjúban Erdély további visszacsatolásáról elmélkednek, és ekkor ál-
lapítja meg a propagandaminiszter a lapban megjelent interjúban: „A
magyar ügyet semmi veszedelem nem érheti, ha kemény marokra
szorítjuk a magyar fegyvert. (…) Erdélyért meg kell hozni az egyete-
mes magyarságnak a legnagyobb áldozatot is. (…) Egység és jó vitézi
rezolúció, ez a magyar élet nagy parancsa. (…) Erdély ősi földje soha
román föld nem volt.”312 Vezércikkekben, riportokban és a Berlinből
kapott hírek összeállításaival, még 1944 októberében is, amikor már
Kolozsvár határában dúltak a harcok, az utolsó percig a szembenál-
lásra és a harcra buzdította a lap az olvasóit. Wass Albert „Vállalkozá-
son” címmel ír hőstetteiről. Úgy vadászik a partizánokra, mint úri pas-
szióból az őzekre: „A partizánok úgy látszik, most rohamozzák a mi-
einket és én itt tétlenkedek egy ember miatt, mintha csak otthon
lennék vadászaton, az őzbak előtt, meg akarom várni a pontos lövés-
hez a világosságot.”313
A másik fő jellemzője az Ellenzék című lapnak 1940–1944 kö-
zött, az antiszemitizmusa. Amikor Wass Albert azt említi a Kapu cí-
mű lapban megjelent mentegetőzésében, hogy Ligeti Ernővel és a
többi zsidó újságíróval az Ellenzék című lapnál ismerkedett meg,
akkor csúsztat. Ligetiék abban az időben már rég nem írtak a lapba,
és különösen nem az 1944-es évben, amikor a lap lelkes hangnem-
ben tudósított a napról napra megjelenő zsidóellenes intézkedé-
310 Egyedül vagyunk. 1944. február 11.
311 Wass Albert: Magyar örökségünk, i. m. 1. old.
312 „Ezt a jelszót – Torda – mi is készséggel magunkévá tesszük”. In: Ellenzék, 1943. aug. 10.
313 Ellenzék, 1943. aug. 14.
335
sekről.314 A számos halmozás- és árdrágítás-ellenes kampánycikk
után, amelyet mind a zsidókra illett érteni, és a március végi zsidóelle-
nes rendelkezések után,315 április 27-én megjelenik a közellátásügyi
miniszter rendelete, amelyben ez olvasható: „Azok a személyek, aki-
ket a zsidók élelmiszerellátásának szabályozásáról szóló ez év 23-i ren-
delet szerint zsidóknak kell tekinteni (…) kötelesek legkésőbb május
1-ig községi elöljáróságokon, Budapesten az illetékes körzeti jegyfió-
kokhoz írásban bejelenteni nevüket, születési évüket és annak helyét,
foglalkozásukat, valamint pontos lakcímüket, az esetleges kivételezés
jogcímét külön megjelölni.”316 Ez már előrejelzi, hogy a zsidókról
pontos kimutatásokat készítenek, amelynek célja a végső megoldás
minél gördülékenyebb végrehajtása. A következő napon kis hírben tu-
datják azt is, aminek ugye nem volt semmi köze Kolozsvárhoz: „A ma-
kói zsidók este 7 órától reggel hét óráig nem hagyhatják el laká-
saikat.”317 Ugyanaznap egy másik kishír „zsidó nem vehet és nem tart-
hat lőfegyvert és robbanóanyagot”.318 Április 28-án megjelenik a zsidó
„ghetto-rendelet”.319 Ezután jelenik meg Zathureczky Gyula vezércik-
ke: „Az egyetlen út”, amelyben többek között olvasható a következő:
„Úgy gondolom, mi magyarok most ilyen roham előtt álló csapat va-
gyunk. Az ujjunk megszorul a fegyveren s feszült izmokkal és idegek-
kel várjuk a parancsot [mármint a tűzparancsot – Á. V.].” Majd így foly-
tatja: „Nem is az a lényeg tulajdonképpen és immár, hogy mi volt, vagy
mi készült március 19-e előtt [a német megszállás – Á. V.], hanem az,
ami azóta történt és aminek ezután kell történnie. (…) A honvédség
készen áll az ország területi integritásának feltétlen megvédésére. (…)
A honvédség a Kárpátok vonalát egyedül is meg tudná védeni (…)
314 A továbbiakban nem a kolozsvári zsidóellenes intézkedések lajstromát soroljuk fel, mert arról
több részletes leírás is készült (Braham, Randolph L: The Politics of Genocide. The Holocaust in
Hungary, Columbia University Press, New York, 1994.; Lőwy Dániel: A téglagyártól a tehervo-
natig. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998; Vasile T. Ciubancan, Maria I. Ganea, Ion V.
Ranca: Drumul Holocaustului. Editura Ciubancan, Cluj-Napoca, 1995; Tibori Szabó Zoltán: Élet
és halál mezsgyéjén. Minerva, Kolozsvár, 2001, hanem kizárólag azokra az eseményekre térünk
ki, amelyek megvilágítják Wass Albert publicisztikai megnyilvánulásának a szövegkörnyezetét
az Ellenzék nevű kolozsvári lapban.
315 Részletesen ír erről Lőwy Dániel: i. m. 91–96. old.
316 Ellenzék, 1944. április 27., 4. old.
317 Ellenzék, 1944. április 28., 3. old.
318 Ellenzék, 1944. április 28., 4. old.
319 Ellenzék, 1944. április 28., 6. old.
336
mindhárom utódállamban kialakult egy mélységesen nép-nemzeti
kollektív életfelfogás, amely színtiszta magyar szellemiségből fa-
kadt, hordozói is minden vitán felüli magyarok voltak.”320 Ugyaneb-
ben a számban jelenik meg az, hogy „a zsidó vagyonok számbavéte-
le után döntenek a zárolt üzletek sorsáról”, valamint az újság közli
Erdély városainak vallási megoszlását, amelyből megtudhatja az ol-
vasó, hogy a nagyobb városok lakosságából hányan vallották magu-
kat zsidó vallásúnak. Kolozsvár: 16 763 (15,2%); Nagyvárad: 21 337
(22,8%); Marosvásárhely: 5693 (12,7%); Szatmárnémeti: 12 960
(24,9%)321 Ezen a napon közlik azt is, hogy a magyar belügyminisz-
ter feloszlatta a Magyar Pen Clubot és a budapesti Rotary Clubot. Az
irattárukat a Pázmány Péter Tudományegyetem keretében működő
Magyar Zsidókutató Intézetnek adták át. 1944. május 4-én közli a lap
Vitéz Endre László belügyi államtitkár erdélyi körútjának homályos
célját, hogy a „zsidókra vonatkozó rendelkezésekkel kapcsolatosan”
is folytat tárgyalásokat Nagyváradon. „Az Ellenzék legutóbbi számá-
ban [a május 3-i szám hiányzik a Széchényi Könyvtárban, de olvas-
ható Lőwy Dániel könyvében,322 valamint megismétlik a tartalmát a
május 4-i lapban – Á. V.] megírtuk, hogy a kormányrendelet értelmé-
ben a Dávid-csillag viselésére kötelezett kolozsvári zsidó lakosság-
nak a kijelölt lakhelyre való átcsoportosítása a rendőrhatóságok, a
közigazgatási hatóságok közreműködésével szerdán reggel hajnali 5
órakor megkezdődtek.”323 Az első napon 2200 zsidó lakost helyez-
tek el a téglagyárban. A hatóság arra számít, hogy 8-10 napig tart a
„kényszerlakhelyre” történő szállítás. 1944. május 5-én jelenik meg a
szónoki kérdés: „Mi legyen a jövőben a zsidókkal? Kivándoroltas-
suk, vagy kicseréltessük a magyarországi zsidókat?” Az egyik legkirí-
vóbb antiszemita példa Botos János riportja volt, amelynek címe:
„Kint voltam a gettóban” és alcíme: „Hogyan élnek a zsidók a kolozs-
vári kényszerlakhelyen?” A riporter gúnyolódó hangon ír arról,
hogy a téglagyárban „futbaloznak, römiznek az emberek, de senki
nem akar dolgozni”.324
320 Ellenzék, 1944. április. 29., 1. old.
321 Ellenzék, 1944. április 29., 3. old.
322 Lőwy Dániel: i. m. 105. old.
323 Ellenzék, 1944. május. 4.
324 Ellenzék. Május 17. 3. old.
337
 A háttérben már rég eldőlt, hogy mi legyen a kolozsvári és Ko-
lozsvár környéki zsidókkal. Auschwitz-Birkenauba szállítása a több
mint 16 362 személynek325 május 25-től június 9-ig lezajlott.326 Egy
nappal később az Ellenzékben a legfontosabb esemény a hadi tu-
dósítások mellett, a budapesti Könyvnap. Ezen mutatják be Nyirő
József: Néma küzdelem című könyvét. „Érdekes – írja dr. Szüts
Ödön –, ha megfigyeljük neves erdélyi íróink legutóbbi könyveit,
Wass Albert A kastély árnyékában, Mire a fák megnőnek című re-
gényeiben (…) mind ezzel a nagyfontosságú kérdéssel foglalkozik.
Egy író csak akkor válhat igazán magyar íróvá, ha a könyveiben a
magyar korszellemnek ad hangot, ezért a legmagyarabb írók a ma-
gyarság vagy a kallódó pusztuló magyarság problémáiról írnak a
mai időkben.”327
Néhány nappal később jelenik meg a vastag betűs cím: „45 el-
rejtőzött személyt találtak a nagyváradi gettó egy földalatti
helyiségében”.328 Az még tisztázásra vár, hogy Wass Albert a gettó-
sítás idején mit cselekedett,329 de az már bizonyítható, hogy a gettó
felszámolása után két nappal megjelent a szerzőnek Patkányok hon-
foglalása címmel írt, és Tanulságos mese fiatal magyaroknak alcím-
mel közölt publicisztikája az Ellenzékben. Ez az írása manapság több
kiadványban is szerepel ismét.330 Rendszerint olyan szövegösszefüg-
gésben helyezik el a szerkesztők, mintha a szerző azt sugallná, hogy
a „gazdáról és a patkányokról” írt nemzeti pejoratív fabulájában a
szerző a „beszivárgó” románság erdélyi történetére utalna. Amint az
Ellenzék című újság szövegkörnyezetéből megállapítható (ugyanab-
325 Lőwy Dániel számítása: i. m. 111. old.
326 Lőwy Dániel: i. m. 197. old.
327 Ellenzék, 1944. június. 10.
328 Ellenzék, 1944. június 15.
329 Tibori Szabó Zoltán: „amikor gróf Wass Albert a gettóba feleségestől bevitt írót felkereste, és
kéziratai felöl érdeklődött, Karácsony (Benő) válaszra sem méltatta, hanem visszafordult a szö-
gesdrót kerítéstől, és otthagyta”. In: Élet és halál mezsgyéjén, i. m. 93. old. Tibori a 246. sz. láb-
jegyzetében felsorolja Cs. Gyimesi Éva: Colloqium Transsylvanicum. Mentor Kiadó, Marosvá-
sárhely, 1998. 188–189. old. és Salamon László: Voltak harcaim, elsősorban a Helikonnal. In:
Közelképek. Húsz romániai magyar író. Az interjúkat készítette Marosi Ildikó, Fényképezte
Erdélyi Lajos. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1974, 37–38. old. Nyerges András (Színrebontás,
Noran, 2005) Benamy Sándorra hivatkozik (i. m. 240. old.), amikor elmeséli, hogy ahelyett,
hogy Wass összefogott volna Bánffy Miklóssal, és közösen kimentették volna Karácsony Benőt
a gázhalálból, a kéziratai felől érdeklődött.
330 Balladák földje: Erdély, Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2005, 238–241 old.
338
ban a számban, a túloldalon olvasható, hogy „szerda estig bonyoló-
dik le a fővárosi zsidók összeköltöztetése”), ezt az írást nem a romá-
nok, hanem az elhurcolt zsidók ellen írta. Már rég szél fújt át a tég-
lagyári gettóban hátramaradt zsidó holmik fölött, és Wass Albert még
mindig attól tartott, hogy elrejtőzött néhány „patkányember” a falak-
ban. „Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott” – írja ebben a
publicisztikában. A beszivárgó, „ázott patkányok” a jóságos gazda en-
gedékenységéből lakhattak a házban (lásd a Wass Albert regényei-
ben megjelenő „ázott zsidó kereskedő” leírását), de aztán elszapo-
rodtak és fellázadtak ellene. „Nem leszünk a rabszolgái tovább! – vi-
sította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. – Követeljük a szabad-
ságunkat, és a jogainkat. – És a patkányok elhatározták, hogy harcot
kezdenek az ember ellen.” Elüldözték a gazdát, uralkodni kezdtek a
patkányok, majd amikor mindent felfaltak, „otthagyták a tönkretett
birodalmat”. Az ember visszajött, rendbe hozta a házat, és újból ma-
dárdal vette körül. „Azonban – következik a fabula tanulsága – elrej-
tőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince-
gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni
kezdenek, hosszasan elgondolkozott, hogy mit is tegyen velük. Ti is
gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!”331 Ugyanennek a lapszám-
nak a hatodik oldalán is tanulságos ismertetőt olvashatunk Wass Al-
bert és Nyirő József regényeiről. „(…)Wass Albert ebben a könyvben
a negyvennyolcas hőstől népe igazi atyjától a méltóságos főispán fi-
ún át az unokákig, akik Bécsben verik el a családi vagyont és nem ri-
adnak vissza a zsidóházasságtól. Pusztulásról szól ez a könyv, de
mégis hitet adó. (…) Hitet ad, mert vulkáni erővel robban ki benne az
erdélyi magyar nép ereje.”
Már az 1942-es erdélyi rendőrségi jelentésekből tudjuk, hogy a
nyilasok vitték be és vetítették Erdélyben a német antiszemita filmet,
a Jud Süsst. Lion Feuchtwanger azonos című regényében a következő
stílusban elmélkedik az egyik szereplő: „Az idős úr mérgesen ült a
nagy aktahalmaz közepette. Éppen négy esztendeje, hogy Jecheskel
Seligmann ügyében a véleményét kérték [egy ártatlan zsidó kereske-
dőt azzal vádoltak, hogy megölt egy keresztény lányt – Á. V. megj.];
éppen négy esztendeje, hogy akarata ellenére meg kellett mentenie
331 Ellenzék, 1944. június 17., 5. old.
339
azt a büdös zsidót. A rágcsáló férgek azóta elkotródtak, vissza-
bújtak lyukaikba (…) És ha a férgek elkotródtak is, elbújtak is,
eljön az idő, amikor újra előmerészkednek, ahogy ez eddig is
történt, és a világ régi épülete összeomlik majd. És most neki
kell döntenie, jogos-e, ha szét akarják taposni ezt a rágcsáló,
kártékony férget.”332
A rágcsálókhoz és a patkány metaforához a háború utáni idő-
szakban is vonzódik. A zászlótartó című versében, ezt írta 1947
decemberében:333
„Odúikból görnyedten előmásztak
a patkányemberek és szétcsoszogták
a zászlópompás díszszemlék nyomát.”
Ezek után nem kell keresgélni, hogy kik azok a „patkányembe-
rek”, akik a második világháború után előmásztak odúikból és Mün-
chenben (ott írta a verset!) szétcsoszogták az egykori hitleri dísz-
szemlék nyomát. A válasz: a zsidók.
„Miért van az, hogy sok száz évi együttlét után a zsidók antiszemi-
tának hívják a magyarokat (antizsidó), míg a másik oldal a zsidókat
antimagyarnak?” – töpreng a szerző egy másik cikkében, amelyet az
amerikai magyar politikai hetilapban, az Új Világban közölt 1993-
ban.334 A válasza a következő: „Habár a zsidók végig kiemelt szerepet
foglaltak el, sosem mutattak hűséget a magyar néphez. (…) A legna-
gyobb hiba a zsidóság részéről az volt, amikor a kommunista párt ve-
zetői lettek. Először amikor 1918-ban Kun Béla és Szamuelly testvérek
járták végig a magyar városokat emberek ezreit meggyilkolva, azután
1945-ben, amikor a Szovjet hadsereg védelme alatt átvették az orszá-
got. Visszatérve a német »haláltáborokból« [nem lehet tudni miért tet-
te idézőjelbe a szerző a haláltáborok kifejezést, talán csak idézőjelben
voltak haláltáborok, valójában nem?!] vezető pozíciókba lettek helyez-
ve kereskedve a kifosztott ország megmaradt javaival, de mindenek-
előtt a büntetések végrehajtásával lettek megbízva, amit a kommunis-
ta kormány határozott kiosztani azoknak akik a »rendszer ellen-
332 Lion Feuchtwanger: Jud Süss. Árkádia, Budapest, 1990, 441. old.
333 Wass Albert: Minden verse, i. m. 104. old.
334 Wass Albert: Az évszázad legnagyobb félrevezetése. In. Új Világ. (Los Angeles, Calif.) 1993.
szeptember 10., 5. old.
340
ségeinek« minősültek. (…) Körmöket szakítottak le, nők melleit éget-
ték cigarettával, nemiszerveket vertek botokkal, és ha az áldozat hiva-
talnok, vagy magas beosztású kormánytisztviselő, katona, vagy nemes
volt, akkor az első verés után jött a »szájba vizelés« módszer. (…) Nem
csoda hogy mindezek az embertelenségek általánoasan mély gyűlö-
letet okoztak a zsidók ellen (…) Életem korai szakaszában számos zsi-
dó barátom volt még Erdélyben ahonnan származom. (…) Mára a zsi-
dó-ellenes érzés olyan szintre fejlődött mint soha azelőtt.” A cikket az-
zal fejezi be, hogy a szovjet csapatok kivonulása után is a zsidók jutot-
tak hatalomra Magyarországon. Azt nem igazán lehet tudni, honnan
meríti ismereteit – bár gondolatmenete hasonlít Csoóri Sándor anti-
szemita cikksorozatára, amelyet Nappali hold címmmel közölt a
Hitelben335 –, hiszen a szerző 1945 óta nem járt Magyarországon, sőt
éppen a cikk írásának idején, 1993 augusztusában kapta meg a „Ma-
gyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje” kitüntetést attól az or-
szágtól, amelyet újból elfoglaltak a „szegény üldözött zsidók”.
Az Amerikai Magyar Népszava 1952 májusában hozta le a Kicsi
Anna sírkeresztje című írását, amelyért antiszemitizmussal vádolta
meg „Kun Béla hajdani barátainak parányi New York-i klikkje” – írja
az Álarcos bohózat Kicsi Anna sírkeresztje körül című válasz-
cikkében.336 Ebben a következőket olvashatjuk: „Szegény, szegény
kis rémült patkányok, ott New York zugaiban. Lám rémültükben
vesztik el a fejüket. Sajnálom őket. S nem is akarom bántani szegény-
kéket. Ugyan ki vadászik patkányokra. (…) Az éjszaka sötét kis ár-
nyai eszelősen visítoznak már odúikban, vesztüket érzik.”
A fentiek alapján nem igazán értjük, hogy mire olyan büszke a
szerző, amikor a Kapuban megjelent cikkét önérzetesen azzal zárja,
hogy „én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint
gazdag ember, ki szégyenszemre eladta magát”. Azzal tényleg nem
vádolhatja senki, hogy bármikor eladta volna magát a zsidóknak, de
azt sem állíthatja nyugodt lelkiismerettel, hogy nem vetette meg, nem
gyűlölte a zsidókat. Saját szavával: „antiZsidó” volt.337
335 Csoóri Sándor: Nappali hold. In: Hitel, 1990. augusztus 22.; szeptember 5.; szeptember 10.; ok-
tóber 3.
336 (Wass Albert): Álarcos bohózat Kicsi Anna sírkeresztje körül. A magyarság számára írta: Wass
Albert. In: Amerikai Magyar Népszava, 1952. május. Újraközlés: Magyarok Vasárnapja, 2003. no-
vember–december, 6–7. old.
337 Wass Albert: Az évszázad legnagyobb félrevezetése. In: Új Világ i. m. 5. old.
341
4.8 Még egyszer a Baumgarten-díjról
Talán csak a Baumgarten-díj volt az egyetlen, amikor zsidó pénzből ré-
szesült. Ezért erre a kitüntetésre is hol büszkén, hol felemásan emlék-
szik vissza,338 és rögtön mellé is teszi, hogy az apja nem sokra értékel-
te, na meg azt is, hogy kapott ő Klebersberg-díjat, meg Zrínyi díjat339 is.
A restelkedés okát megértjük, ha elolvassuk az Egyedül vagyunk című
szélsőjobboldali lap egyik cikkét a Baumgarten-díjról, amelyből meg-
tudjuk, hogy „január 25-én a Képes Családi Lapok című zsidó lap glosz-
szát közölt Baumgartenről és alapítványáról. A kis lap továbbá felteszi
a kérdést: Baumgarten Ferenc zsidónak született és örökölt vagyona is
zsidó származású vagyon. (…) Továbbmenve azt állítja a lapocska, hogy
a Baumgarten-vagyonból kizárólag őskeresztény magyar írókat támo-
gatnak, a hagyományozó végakaratához híven.”340 Az alapító okirat
szerint – írják a szélsőjobbos lapban – „ezen alapítvány létesítésénél
nem a tehetség jutalmazása lebeg szemem előtt, hanem oly komoly tö-
rekvésű, akár a szépirodalmat, akár a tudományt művelő, magyar írók
hathatós támogatása, akik minden vallási, faji és társadalmi előítélettől
mentesek és csakis eszményi célokat szolgálnak és így személyes elő-
nyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget
szenvednek”. Ez pontosabban így olvasható Babits Mihálynál, aki a lét-
rehozott kuratórium mellett, vagy akár ellenükre is, egyszemélyes dön-
tési joggal rendelkezett: „Franz F. Baumgarten németül írt. Művei a
nagy áramokban úsznak, melyek Európa szellemének életét teszik:
szent áramok! De Baumgarten Ferenc magyar ember volt: egy szomo-
rú ország kertjének gyermeke, melynek fiai annyiszor szomjaznak hő-
sen és hasztalan, elepedve, e szent Áramok felé! (…) Hazánk a virágo-
kat hajtó szikla: nagy tehetségek és sivár közöny hona; s tehetségeink
összetörnek a Politika végleteiben, a klikkek hálóiban, a megalkuvások
útvesztőiben, melyektől anyagi eszközök hijján nem bírják magukat
függetleníteni. (…) »Nem a tehetség jutalmazásáról« van itt szó; nem is
könyöradományokról, apró nyomorok pillanatnyi enyhítésére. Sza-
338 „A Baumgarten-díjat vágták a fejemhez érte” Wass Albert: Dr. Wass Albert. Katolikus Magyarok
Vasárnapja, 1985. október 13. In: Wass Albert: Magyar örökségünk. Kráter, Pomáz, 2001, 7–8.
old.
339 „Az 50 éves Wass Albert”. In: Magyar Élet (szerkeszti Kerecsendi Kiss Márton, felelős kiadó:
Vörösváry István). Torontó, 1958. jan. 25., 6. old.
340 „A Baumgarten díjról”. In: Egyedül vagyunk. 1942. jan. 22.
342
badságról van szó, függetlenségről és munkalehetőségről a Szellem
számára. »Oly komoly törekvésű magyar írók támogatása – idézi Babits
az Alapító okiratot –, akik csakis eszményi célokat szolgálnak és így
személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban
szükséget szenvednek«.”341
Annak ellenére, hogy Wass Albert Farkasverem című regénye
hat évvel korábban, 1934-ben jelent meg Kolozsvárt az Erdélyi
Szépmíves Céh jubileumára kiadott díszkiadásban, majd 1935-ben
Budapesten is kiadták a Révai Kiadónál, az író neve 1940-ben még
annyira ismeretlen volt Magyarországon, hogy a Baumgarten-díjról
tudósító Pesti Hírlapban és az Új Magyarságban Vass Albert néven
említik az erdélyi írót. „Kiosztották az idei Baumgarten-díjakat – írja
a Pesti Hírlap. (…) Egyenként 3000 pengős évi díjat kapott: Joó Tibor
filozófiai író, dr. Tóth Aladár zenekritikus, Komjáthy Aladár költő, és
gróf Vass Albert erdélyi szépprózaíró. A 2000 pengős díjcsoport
kitűntetettjei dr. Mátray László filozófiai író és Tolnai Gábor iroda-
lomtörténész. Egyenként 1000 pengős jutalomban részesült:
Ambrózy Ágoston költő, dr. Bóka László essay-író és Kádár Erzsébet
novellaíró. A kurátorok közül az ünnepi ülésen megjelentek:
Hegedüs Lóránt, Schöpflin Aladár, Babits Mihály, Pintér Jenő,
Alszeghy Zsolt, Kárpáthy Aurél és Basch Lóránt.”342 „Csütörtökön ült
össze a Baumgarten alapítvány kuratóriuma – olvassuk az Új Ma-
gyarság című lapban –, hogy az 1940. évi díjakat kiossza. Hegedűs
Lóránt mondott megnyitót, azután Babits Mihály olvasta fel kurátori
jelentését, Basch Lóránt pedig jelentette, hogy az alapítványnak eb-
ben az évben 83.418 pengő volt a bevétele, tiszta jövedelme pedig
47.450 pengő. Ebből évdíjakra és jutalmakra fordítottak 30.800 pen-
gőt, 328 pengővel pedig a könyvtárakat gyarapították.”343 Ebben a
cikkben is „Vass Albert gróf”, erdélyi prózaíró szerepel.
Még bizonyításra vár, hogy miért kapott Baumgarten-díjat egy hat
évvel korábban megjelent könyvére (megkockáztatok egy feltevést: Ba-
bits azonosította, az anyagiakban nem nélkülöző grófot a regényének
szenvedő, kallódó, pénztelen, kiszolgáltatott főurával). Az viszont már
körvonalazható, hogy Wass Albert pályáját és alkotói korszakait nem ér-
341 Babits Mihály: Baumgarten Ferenc és alapítványa. In: Nyugat, 1927, 225. old.
342 Pesti Hírlap, 1940. január 19.
343 Új Magyarság, 1940. január. 19.
343
demes földrajzi szempontok szerint korszakolni – Erdély 1927–1945,
Németország 1945–1951 és az Amerikai Egyesült Államok 1952–1998 –,
amint az olvasható Balázs Ildikó, különben tudományos igénnyel össze-
állított bibliográfiájában.344 A műveiben megjelenő nemzeti ideogram-
mák és a színvonal szempontjából, Wass Albert alkotói világa mindösz-
sze két korszakra osztható. Az első korszak 1940-ig tart, amelyben még
a mértéktartó, erdélyi realista próza és a romantikus zsánerköltészet jel-
lemzi (két verskötet: Virágteremtés, 1927-ben és Fenyő a hegytetőn,
1928-ban, valamint egy regény: Farkasverem, 1934-ben). A második kor-
szakába tartoznak a bécsi döntés utáni és az emigrációban írt művei. Ez
utóbbiakra, kezdve a Csaba (Révai, 1940) című regényétől, folytatva a
Jönnek! (Révai, 1940), Mire a fák megnőnek (Révai, 1940), A kastély ár-
nyékában (Révai, 1943), Egyedül a világ ellen (Nemzeti Könyvtár, 1943),
Vérben és viharban (Nemzeti Könyvtár, 1943), A rézkígyó (München,
1947), Adjátok vissza a hegyeimet! (Hungaria, Munich, 1949), Ember az
országút szélén (Kossuth, München, 1950), Elvész a nyom (Kossuth,
Cleveland, 1952), Az Antikrisztus és a pásztorokkal (München, 1957)
stb. a Láthatatlan lobogó (Bethlen, 1947), illetve a Száz éves dal az isme-
retlen bujdosóról (München, 1948) című verskötetig, a kisajátított tér-
szemlélet és a szélsőséges nemzeti konfrontáció a jellemző.
4.9 Wass Albert Erdély-képe
Az író Erdély-képének elemzésekor, akárcsak más, nemzeti
ideogrammájának leírásakor, elsősorban nem a szépirodalmi művei-
hez fordulunk, hogy tiszteletben tartsuk az írói szemlélet és a fikció
feltételezett függetlenségét és a kettőnek néha bizonyíthatatlan távol-
ságát. Ehelyett a sokkal egyértelműbb, egyenes beszédű publiciszti-
káját és írásai kontextualitását, szövegkörnyezetét elemezzük.
Történelem- és Erdély-szemléletének rövidített vázlatát
sumerológiai kutatásokra hivatkozva összegezi, annak bizonyítására,
hogy „a magyar nemzet eredetét Krisztus előtt 3000 évvel létező hatal-
mas sumér birodalomban kell keresnünk”.345 Aztán „a kilencedik szá-
344 Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfia… i. m.
345 Wass Albert: Történelmünk. In: Magyar örökségünk. Kráter, Pomáz, 2001, 11. old.
344
zadban a besenyők nyomására a magyarok elindultak megkeresni At-
tila örökségét, a Kárpátok medencéjét” és „885-ben Árpád magyarjai
birtokba vették a lakatlan földet, és megalapították rajta azt a Magyar-
országot, melynek természetes határait 1920-ig, vagyis több mint ezer
esztendőn keresztül a Kárpátok gerincei alkottak, s mely stabilitásánál
fogva Európa legmegállapodottabb, legcélszerűbb és a maga kiegyen-
súlyozottságában legbeváltabb országának tekinthető”.346 Magyaror-
szág a „Nyugat bástyája”, „a kereszténység pajzsa”, „többször is meg-
mentette szomszédjait azoktól a dúlásoktól, melyek újra és újra pusz-
tává tették a magyarok földjét”. Bár a magyarok birtokolták az egész
területet, de a 14. és 15. században megjelennek a balkáni „néptör-
zsek”, elsősorban a „vlachok, vagyis az oláhok, akiknek a magyar ural-
kodók rendre átengedik az al-dunai területeket, ahol ezek három oláh
hercegséget alapítanak, ebből jött létre a 19. században egy
Hohenzollern uralkodó vezetésével egy királyság, amelynek neve
Rumélia, majd később Románia lett. A tizennegyedik és tizenhatodik
század között a „Magyar Királyság Európa egyik leghaladóbb szelle-
mű nagyhatalma volt, melynek „alkotmánya egyforma jogot biztosí-
tott nemzetnek és királynak a Szent Korona országaiban”. Az „emberi
szabadságjogok alkotmányos biztosítása”, valamint a gazdasági jólét
„mágnesként vonzotta” a környező országok „elnyomott” népeit, a né-
meteket, szlovákokat, szerbeket és oláhokat. „Ezek a kisebb-nagyobb
csoportban érkező nemzetiségek a magyar Szent Korona védelmét ke-
resték, és engedélyt kaptak az együttes letelepedésre.” A magyar kirá-
lyok olyan befogadók voltak, hogy az „idegen települések” népe meg-
őrizhette saját kultúráját. „Ennek folytán minden bevándorló nemze-
tiségi csoport megőrizte a maga nemzeti azonosságát, és rendre elsza-
porodva a befogadó ország pusztulását okozta.” 347
A befogadó, igazságszerető magyar nép jóságával visszaélő, el-
lenséges, bevándorló idegenek azok, akik az ország pusztulásához
vezetnek, olyan nemzeti ideogramma, amelyik gyakori motívuma a
szépirodalmi igénnyel születő műveinek is. A nemzeti történelmi
igazságtalanságok és sérelmek sorozata következik, mígnem Szaraje-
vóban megölik az osztrák–magyar trónörököst, aki mellesleg „nyílt
346 Wass Albert: Magyar örökségünk, i. m. 12. old.
347 Wass Albert: Magyar örökségünk, i. m. 13. old.
345
ellensége volt a magyaroknak”, mégis az első világháború után Ma-
gyarországra mérték ki a győztes hatalmak a legsúlyosabb büntetést.
Bekövetkezett „az ezeréves Magyarország kíméletlen feldarabolása”.
„A minden természeti kincseitől megfosztott Csonka-Magyarország
gazdaságilag életképtelenné vált, és mivel segítséget egyedül Német-
országtól kapott, természetes volt, hogy kényszerűségből újra csak
Németország oldalán helyezkedett el.” Ugyancsak Németország és
Olaszország segítette Magyarországot abban, hogy Erdély és Felvi-
dék egy részének visszaítélésével, két és fél millió magyart szabadí-
tottak föl idegen elnyomás alól. „A kocka eldől: Magyarország ment-
hetetlenül sodródott Németország és Olaszország oldalán a második
világháborúba, a kommunista Oroszország ellen.” A második világ-
háború után Magyarország megint a szenvedő fél: „Orosz és román
hordák rohanták le a városokat és a falvakat, gyilkolva, rabolva, em-
bertelen kegyetlenkedéseikkel még a középkori tatárdúláson is túlté-
ve. Ezeknek a vérszomjas ’felszabadító’ hordáknak a védelme alatt
(…) a kommunista párt átvette az uralmat és megkezdődtek a kivég-
zések, kínzatások, elhurcolások, börtönzések és kényszermunkatá-
borok rémsége, melyhez foghatót még nem látott az ország ezeréves
történelme során.”348
Ebben a szemléletben ugye a nekünk jót akaró (visszacsatolták
Észak-Erdélyt!) náci Németország és a fasiszta Olaszország vívja ádáz
harcát a gonosszal, a kommunista oroszokkal. A magyarok többszö-
rösen is ártatlanok, mert egy: harcolunk a gonosz ellen; kettő: csak
„belekeveredtünk” ebbe a háborúba. Mi a szövetségesei vagyunk a jó
oldalon levőknek (a hitleri és náci Németországnak) és harcolunk
azok ellen a barbárok ellen, akiknek a gonoszsága akkor nyilvánult
meg igazán, amikor a „hordáik” elfoglalták az országot, és a kínzatás,
börtön és kényszermunkatáborok rémsége következett.
Most eltekintve a sumerológiai mítoszoktól, érdekes ez a szelek-
tív történelmi szemlélet, amelyik nem vesz tudomást arról, hogy Ma-
gyarországon, éppen Erdély, Felvidék stb. visszacsatolása után hatal-
masodott el a munkatáborok, kínzások, vallatások és egész népcso-
portok kiirtásának gyakorlata, „melyhez foghatót még nem látott az
ország ezeréves történelme során”. Az sem tudatosul benne, ami a le-
348 Wass Albert: Magyar örökségünk. i. m. 15–16. old.
346
véltári adatokból nyilvánvaló, hogy Magyarország a németek nélkül
is meg akarta támadni a környező országokat, hogy visszaszerezze el-
csatolt területeit. A konfrontatív nemzeti szemléletnek lényeges ele-
me a szelektív történelmi emlékezet, csak így lehet két, harcoló ellen-
félre osztani a világot: az egyik oldalon a mi nemzetünk, a jó, a civili-
zált, kulturált Nyugat bástyája, és a másik oldalon a gonosz, a barbár,
gyilkos, embertelen, beözönlő idegen hordák.
A szelektív memória, amelyik mindig az aktuálpolitikai érvek alá-
támasztására használja fel a történelmi féligazságokat, nem törekedik
a következetességre. A fenti érveinek ellentmond az alábbi levezetés,
amelyben a román nacionalizmusról szólva megállapítja: „World War
II. gave another opportunity to Roumanian nationalism. Entire
Hungarian villages were exterminated, and only the presence of the
Russian army saved the Hungarians in Transylvania from total annihi-
lation”349 (a második világháború újabb lehetőséget nyújtott a román
nacionalizmus számára. Egész magyar falvakat irtottak ki, és csupán
az orosz katonaság mentette meg a magyarokat attól, hogy tökélete-
sen ki ne irtsák Erdélyben.) Ha viszont az érvek úgy kívánják, akkor
az oroszok most már nem megmentők, hanem a gonosz segítőiként
jelennek meg: „However, after World War II when the Russian army
handed Transylvania over to the Rumanian government as a com-
pensation for Bessarabia, all this has changed drastically. Hungarian
publishing establishments were shut down. Within the new
Rumanian framework one single state-owned publishing establish-
ment was formed to »serve the Hungarian cultural needs«, not in
Transylvania, but in Bucharest. This establishment, named ’Kritérion’,
was allowed to publish only government-approved material, mostly
translations from Rumanian and Russian, and only a few ideological-
ly sterilized Hungarian authors in limited editions.”350 Vagy: „In
schools where the language of instructions is Rumanian, the children
349 Wass Albert: Dracula Rides Again! Roumanian Nationalism – The Menace of South-Eastern
Europe – by professor Albert Wass de Czege moderator of the Danubian Research and
Information Center University of Florida, Kanadai Magyarság, 1966. március 10. In: Józan ma-
gyar szemmel. Kráter, Pomáz, 2002, 140. old.
350 Albert Wass de Czege, Documented Facts and Figures on TRANSYLVANIA (compiled by The
Danubian Research Centre and The Transylvanian World Federation Under the supervision of
Albert Wass de Czege moderator, C The Danubian Press, Inc. 1977, Astor, Florida, 32002),
Printed in Canada, Toronto, 40. old.
347
are forbidden to speak Hungarian among themselves, even during
recess. Those children who disobey this rule are severly beaten by
their teachers. Since the Rumanian goverment has already brought
more than 600,000 new Rumanian settlers into Transylvania from
Bessarabia, Bukovina and other parts of „old Rumania” while in the
same time deporting more than 300,000 Hungarians from their native
land, it is clear that there is a well-planned cultural genocide going
on…”351 Nem csoda, ha az ilyen felületes, ellentmondásos „bizonyíté-
kokon” nyugvó, Nixon elnöknek benyújtott „dokumentált tényekkel”
nem lehetett a kisebbségellenes romániai intézkedéseket elmarasztal-
ni. Ez az érvelés ugyanis, többek között, elfelejti, hogy Besszarábia és
Bukovina a 70-es években, amikor a tanulmányt írta, már nem tarto-
zott Romániához, tehát onnan nem költöztethettek át hatszázezer ro-
mánt, az iskolában tilos volt a gyerekek verése már az ötvenes évek
óta, és nem tiltották a magyar szót, hanem voltak és vannak magyar
anyanyelvű iskolák, vagy osztályok. Ennek a brutálisan „magyarfaló”
(kedvenc szavajárása a szélsőjobbnak) állapotnak a leírását, feltehető-
en a két világháború közötti romániai kisebbségi helyzetből vetítette
át a második világháború utánra. A második világháború utáni ki-
sebbségi helyzet Romániában sokkal áttételesebb volt, ideológiailag
több szakaszra oszlott, és ravaszabb eszközökre támaszkodott, mint
ez a sematikus, látványos levezetés. Ennek következtében, bárki játsz-
va visszaverhette érveit: összekeveri a kezdeti évek időszakát, majd az
1947-es évektől a Román Népköztársaság kezdeti korszakát a szocialis-
ta Románia Ceauşescu-érájával, amikor a Kriterion könyvkiadót létre-
hozták, amely egyáltalán nem arról volt nevezetes, hogy elsősorban
„román”, különösen nem, hogy „orosz” fordításirodalmat adott volna
ki. Az orosz csapatok már rég nem voltak jelen Romániában, sőt a
KGST-vel szembenálló, és különösen az 1968-as prágai bevonulás el-
len tiltakozó román politika a Nyugat felé oroszellenes színben tüntet-
te fel magát, tehát akkor már egyáltalán nem kényszerítette a
Kriteriont, hogy orosz fordításirodalmat adjon ki. Ezzel az érveléssel,
amelyet költői nagyításként „dokumentált tényeknek” nevez, többet
ártott a reális problémák feltárása útján, mint amit használt volna az
amerikai politikusok és emigránsok reális tájékoztatásában.
351 Albert Wass de Czege: Documented Facts. i. m. 41. old.
348
Wass Albert Erdély-képének van két – alapgondolatától eltérő,
ezért inkább politikai-, taktikainak tehinthető – közjátéka. Egyik a
Magyar Harangokban,352 az amerikai magyarsághoz írt felhívása
nem sokkal a háború után, amelyben azt írja, hogy a magyar és a ro-
mán „imperialisták” ki akarták sajátítani Erdélyt, a másik az Ember az
országút szélén című regényében az a fejezet, amelyben arról ír,
hogy a magyarországiak is igazságtalanul viselkedtek Erdélyben a
visszacsatolás után. Ezekre a gondolatokra azután többé soha nem
tér vissza.
A Katolikus Magyarok Vasárnapja (Youngstown, Ohio) 1977. április
10-én beszámol arról, hogy a Committee for Human Rights in Rumania
(CHRR) amerikai szervezet memorandumot juttatott el Jimmy Carter el-
nökhöz, amelyben tájékoztatták a romániai emberi jogok megsértésé-
ről, és kérték a Romániának nyújtott vámkedvezmény felülbírálását. A
CHRR tüntetést is szervezett, Washingtonban felkeresték a Helsinki Bi-
zottságot. Ez a bizottság adatokat gyűjtött az emberi jogok megsértésére
vonatkozóan – írta a lap. Az amerikai külügyminisztériumban magas
rangú tisztviselő fogadta a CHRR küldöttségét. Koréh Ferenc, az Ameri-
kai Erdélyi Szövetség ügyvezető elnöke „külön is aláhúzta, az Erdélyi
Szövetség elve egyezik azzal, amit a CHRR szervezet vall (…) Ennek lé-
nyege pedig: csakis az emberi jogok érvényesítését követelhetjük jelen-
leg. Minden egyéb álmok hajszolása. Vannak a magyar emigrációban,
akik szeretik a hordószónokokat, akik pufogó szólamokat hangoztat-
nak. De a szólamok mögött nincs semmi. Rámutatott arra, hogy Buka-
rest most már a legdurvább eszközöktől sem riad vissza: be akar ben-
nünket feketíteni elsősorban az amerikai kormánynál, hogy panaszain-
kat ne vegye figyelembe.” Ennek illusztrálására felmutat egy amerikai ro-
mán lapot, amelyet szerinte, feltehetően a washingtoni román követség
pénzel. „Ebben a szerkesztő mindenképpen bizonyítani próbálja: a ma-
gyar emigráció az emberi jogok érvényesítését követeli Erdélyben, de ez
csupán az igazi cél álcázása. Voltaképpen azért dolgoznak, hogy Erdélyt
visszacsatoltassák Magyarországhoz.”353 Az akkori amerikai külpolitikát
nehezen lehetett befolyásolni, hogy szakítson Romániával, amelyiknek
az elnöke, Nicolae Ceauşescu, bár jó kapcsolatokat tartott fenn a háttér-
352 Wass Albert nyílt levele a tengerentúli magyarság vezető személyeségeihez. In: Magyar haran-
gok, 1948. január.
353 Katolikus Magyarok Vasárnapja, Youngstown, Ohio, 1977. április 10., 6. old.
349
ben a Szovjetunióval – lásd Ion M. Pacepa volt kémelhárító tiszt beszá-
molóit354 –, de Szovejtunió-ellenesnek, és Nyugat-barátnak tüntette fel
országa politikáját, az 1968-as prágai bevonulás, és a KGST ellenzése óta.
Hogy mindezt a függetlenséget befelé a nemzeti „szuverenitás” kihang-
súlyozásával és a román értelmiség egy részének nacionalista támogatá-
sával arra használta fel, hogy befelé szűkítse a kisebbségek és így a ma-
gyarok jogait, azt csakis az emberjogi szervezetek tudták bebizonyítani,
melyek lehetőleg pontos adatokat igyekeztek beszerezni a romániai ál-
lapotokról. A helyzet egyre krirtikusabbra fordult a hetvenes évek végé-
től kezdve Romániában, amihez még hozzájárult az 1978-as olajválság, és
az, hogy Románia elhatározta, visszafizeti felvett, és részben rossz beru-
házásokra fordított állami kölcsöneit. Romániának tehát nagy szüksége
lett volna az amerikai „legnagyobb kedvezmény” címén emlegetett vám-
kedvezményre. Csakis az emberi jogok be nem tartásával lehetett volna
befolyásolni mind az amerikai, mind a romániai politikusokat (elsősor-
ban az államelnököt!), hogy változtassanak Románia akkori belpolitiká-
ján és ezen belül a kisebbségek helyzetén. Tehát a CHRR és az Erdélyi
Szövetség stratégiája helyes volt. Legfeljebb azt kifogásolhatjuk, hogy mi-
ért nem vették fel a kapcsolatot a többi romániai emigráns szervezettel,
így a románokkal, németekkel stb., hogy közösen szerezzenek be minél
pontosabb adatokat a romániai helyzetről. Ez lett volna az igazi „tran-
szilván gondolat” megteremtése az emigrációban. Az emberi jogok ér-
vényesítése Romániában már óriási haladás lett volna nemcsak a kisebb-
ségek, de az összlakosság számára is. Azonban az országhatárok megvál-
toztatásának célkitűzése, amelyet a Zolcsák István és Wass Albert vezet-
te Erdélyi Világszövetség tűzött ki célul, délibábkergetés volt. Ráadásul
az, hogy még meg is támadták, hazaárulózták azokat, akik „csak” az em-
beri jogokért küzdöttek, nem vezetett máshoz, mint terméketlen viták-
hoz és a minimális hatás csökkentéséhez.
Annak ellenére, hogy Wass Albert 1978 januárjában arról ír a
lapban, hogy az amerikai „magyarok tartsanak össze, szervezzék
meg magukat alulról”,355 már márciusban így ír a közös célokról:
354 Ion Mihai Pacepa: Vörös horizontok. Egy román kémfőnök vallomásai. I. H. Printing Company,
New Brunswick (é. n.); Titu Simon: Din culisele serviciilor secrete Romanesti, Pacepa: Quo
vadis? (a román titkosszolgálatok kulisszái mögött, Pacepa: Quo vadis?) Odeon, Cluj (é. n.)
355 Wass Albert: Az amerikai magyarság – magyar szemmel. In: Katolikus Magyarok Vasárnapja,
1978. jan. 15. 1. old.
350
„Ma már tisztán látja mindenki, akinek szeme van: harcban állunk.
Nem magunk kerestük: a román kormány erőszakolta ránk ezt a há-
borút. (…) Egy szörnyűséges élet-halál harcról –, amit egy kegyetlen
balkáni szellemű elnyomó hatalom erőszakolt ránk, mely az erdélyi
magyarság teljes kiirtását és megsemmisítését tervezi.” Ilyen pejora-
tív, háborús hangú felvezetés, és a nehezen bizonyítható „megsem-
misítés” tervezete után következnek a pontatlan, ellenőrizetlen té-
nyek: „1977 nyara óta 68 erdélyi magyar tanárt és tanítót vertek ha-
lálra a román rendőrség kínzókamráiban, vagy kényszerítettek ön-
gyilkosságba embertelen kínzásaikkal. Ezeknek nagy részéért egy
Dan Nicolescu nevezetű brassói rendőrezredes a felelős, aki abban
leli örömét, hogy magyar tanárok, tanítók és iskolás gyerekek fejét
addig veri a falba, míg azok ájultan vagy holtan összeesnek.” A szer-
ző úgy véli, hogy elegendő, ha egy „rendőrezredest” említ, és máris
elindulhat a brutalitásra épülő, naturalista leírásokhoz vezető költői
fantázia. Az feltehetően nem illik bele a látványos, hatásvadász írói
eszköztárba, hogy a kevésbé látványos, de annál eredményesebb
Securitate gépezetéről írjon,356 és ne a két világháború között ta-
pasztalt, vagy az ötvenes években hallott módszerekről írjon. Ehe-
lyett azzal a kéréssel fordul az Egyesült Nemzetekhez, hogy „csatol-
ják vissza Erdélyt Magyarországhoz, mint egyetlen elképzelhető
megoldást, melynek segítségével az erdélyi magyarság további fenn-
maradását biztosítani lehet”.357
Wass Albert egyáltalán nem gondolt az ő nézeteitől eltérő véle-
ményt is magába foglaló, magyar emigráns egységre. Ő csakis azt az
egységet akarta, azoknak a szószólója akart lenni, akik ilyen „iro-
dalmiasított” eszközökkel akarták a „szívüket kitenni” Erdélyért. A
többieket – tehát gróf Teleki Bélától kezdve az egész CHRR és Erdé-
lyi Szövetségen keresztül mindenkit, aki nem Erdély visszacsatolását
hangoztatta –, hazaárulóknak tartotta. „Ezt a követelésünket továbbra
is hangoztatni fogjuk, még akkor is, ha bizonyos ismeretlen célo-
kat szolgáló, és magukat erdélyieknek nevező New York-i körök
emiatt újra csak a revizionizmus és irredentizmus vádjával illetnek,
mely vádakat, mint hazafias magyar öntudatunk és becsületes embe-
356 Dumitru Iancu Tăbăcaru: Sindromul securităţii. (A Securitate szindróma) i. m.; Dennis
Deletant: Ceauşescu si Securitatea (Ceauşescu és a Securitate). Humanitas, Bucureşti, 1998.
357 Wass Albert: Helyzetjelentés az erdélyi frontról. In: Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978. márc. 12.
351
ri helytállásunk bizonyítékát, továbbra is büszkén vállaljuk és visel-
jük.” Nem lehet tudni, hogy az „ismeretlen célok” szolgálatakor a ro-
mánokra vagy a New York-i zsidóságra célzott a szerző, de az a reto-
rikai fogás, hogy a revizionizmus és irredentizmus vádját hősiesen
vállaló magatartás az egyetlen bizonyítéka a hazafias öntudatnak és a
becsületes helytállásnak, nem vall bölcs politikai stratégiára. Wass Al-
bert nem is politizálni akart, hanem: harcolni! Mozgósítással és némi
paranoiával zárja cikkét: „Magyarok, fegyvertársak: tudomásunk
van arról is, hogy a román kormány fizetett zsoldosai útján idekint is
mindent elkövet, hogy bennünket elhallgattasson. De aggodalomra,
félelemre nincs ok.”
1978 nyarán a Nemzetőrben megjelennek részletek358 abból a
beszámolóból, amelyet Hajdú Győző, az Igaz Szó főszerkesztője írt
amerikai útjáról a román belügyi szerveknek. Ebben többek között
azt jelenti, hogy az Erdélyi Világszövetség Erdély két részre osztásáért
harcol, a területnek Magyarországhoz történő visszacsatolásával, s
ezt „lakosságcsere révén látja megoldhatónak”. Ez ellen tiltakozik
Wass Albert, a Katolikus Magyarok Vasárnapja szeptember 17-i szá-
mában. Véleménye szerint, a szerzőnek nincs igaza, mert ő soha nem
mondta, hogy csak „Észak-Erdélyt akarja visszacsatolni”. Ő egész Er-
délyt akarja visszacsatolni Magyarországhoz. Szeretné kivédeni a kö-
vetkező vádat is, ami feltehetően elhangzott abban az időben: „Nem
a Kádár-kormány javára, hanem az erdélyi magyarság javára kívánjuk
Erdély visszacsatolását a Magyar Hazához.”
A következő év januárjában védekezik az ellen, hogy fasisztának,
irredentának nevezzék a „beszivárgott oláh nép” tagjai, majd május-
ban ismét azok ellen az amerikai magyarok ellen ír cikket, akik mind-
össze az emberi jogok tiszteletben tartásáért küzdenek. Hangjából
kiérzik az irigység: „Tüntetések, felvonulások, szemnek tetsző, lélek-
emelő, látványos megnyilatkozásai a magyar érzéseknek. Eredmé-
nyük azonban csekély, hatásuk mulandó.” Egyedül a visszacsatolás
követelése vezethet el a megoldáshoz, mert a békét „egyedül a türe-
lemre és igazságtiszteletre alapított magyar államalapító szellemiség
volt képes biztosítani. Ez a magyarság történelmi szerepe a földnek
358 Hajdú Győző feljelentésszámba menő beszámolójának egyik, 23 oldalas gépirat példánya ju-
tott ki Amerikába és részleteket közölt belőle a Nemzetőr 1978. július–augusztus, 3. old. Erre
válaszolt Wass Albert a Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978. szept 17-i számában.
352
ezen a táján. Ez az a magyar örökség, melyre büszkék vagyunk.
(…) Ennek előkészítése a mi legfontosabb feladatunk.”359
Hogy többek között kitől szerezte be a dokumentált tényeket az
amerikai emigrációban élő író, kiderül az 1979-ben a The Eights Tribe
című lapban, Király Károly radioaktív besugárzásáról szóló történe-
tét leíró cikkében, amelyben Zolcsák Sándort nevezi meg forrásként.
Nem csak stilisztikai szempontból, de „gondolatiságában” is érdemes
ebből idézni egy rövid részt: „Dracula rides again! (…) It is Ceausescu
and his Gestapo, called SECURITATE who followed the old path of
Vlach savagery, substituting the old fashones stake with more sophis-
ticated devices of our age.”360 (Drakula ismét lovagol! (…) Ceauşescu
és az ő Gestapója, amelyet Securitaténak neveznek az, amelyik az ősi
oláh kegyetlenség nyomdokain halad stb.)
Amint a lap jelzi, Baltazár Dezső debreceni református püspök
nevezte az amerikai magyarságot a nyolcadik törzsnek (The Eights
Tribe), ennek a jegyében adta ki az újságot Sándor E. Chomos szer-
kesztő, akinek társszerkesztői: „Albert Wass, Joseph Széplaki, István S.
Tuba, Elizabeth Tuba, Steven B. Várdy, M. Takács Barboe, Endre Nánay,
László Könnyű, Mollie E. Webster, Kálmán Bognár”.361 Ebben olvasha-
tó A történelem mérlegén című Wass-cikk,362 amelyben az alábbiak
szerint foglalja össze Erdély-szemléletét és a helyzet megoldására vo-
natkozó elképzeléseit. „Az a »makacs, délibábkergető, irredenta-
revizionista-ultranacionalista« irányzat, amit óvatos opportunisták
szerint az Erdélyi Világszövetség követ, újabb sikereket ért el ebben az
évben is. (…) Puszta jelenlétével és szívós kitartásával rákényszerítette
a „magyarul beszélő románok” számára mindössze emberi jogokért
siránkozókat arra, hogy az eddig engedelmesen szajkózott és hamis
statisztikákon alapuló másfél millió magyar helyett mégis csak két és
fél millió magyart ismerjenek el, ami már nagy lépés volt a helyes
irányba, és közelebb vitte őket is az igazsághoz. De rákényszerültek
359 Wass Albert: A nagyromán birodalmi gondolattal szemben. In. Katolikus Magyarok Vasárnap-
ja, 1979. május. 13.
360 Nuclear Radiation Against Minorities in Rumania. In: The Eights Tribe, 1979. August.
361 „This magazine is dedicated to the Eights Tribe in America, descendants of the original Seven
Magyar Tribes”. In: The Eights Tribe, Hungarians in America, Nyolcadik Törzs, Bethlen Press,
Ligonier, Pen. 1979. január.
362 The Eights Tribe, 1979. január., 13. old.
353
végre arra is, hogy legalább a magyar nyilvánosság előtt elfogadják
végcélnak Erdély teljes felaszabadítását a román elnyomás alól.” Egy
kis történelemre hivatkozó kitérő után, melyből megtudjuk, hogy a
„csak emberi jogokat” követelő fiatalok is meg fogják tanulni, hogy „a
románokkal nem lehet szövetséget kötni”, na meg a románok hatvan
év alatt bebizonyították, hogy „vegyes lakosságú vidékeken nem alkal-
masak az igazságos kormányzásra”, sőt, „mindössze Magyarországon
nincs nemzetiségi üldözés, pedig ott is vannak ám kisebbségek” a
szerző rátér az ismert nemzeti ideogrammájának a kifejtésére. „A ma-
gyar lélek igazságszerető és igazságkereső természete tette lehetővé
azt, hogy magyar uralom alatt nemcsak megmaradtak, de elszaporod-
tak, és kultúrájukban kivirágozhattak a magyar élettérbe bevándo-
rolt nemzetiségi csoportok.” Ezután burkolt formában jelzi Erdély
helyzetének az egyedüli megoldását: „A magyar nemzetnek ez az igaz-
ságon alapuló államalkotó képessége lehet a jövőben is egyetlen ko-
moly garanciája a Kárpát-medence békés fejlődésének. Ez a cél,
amely felé haladnunk kell. Ez a mondanivaló, amit meg kell értessünk
a világ népeivel és a népek vezetőivel.”
Új elemmel is bővül az emigrációs érvrendszere. Különbözőkép-
pen elmondott életrajzaiból ismerjük, hogy az írói hivatás más, mint a
többi embereké. Neki nem a szülőföldjén kellett maradnia, hanem azért
távozott „parancsra” a Nyugatra, hogy legyen, aki megírja a magyarság
szenvedését. Most már még egy gondolattal megtoldja: „A mi hivatá-
sunk nem a hazatérés, hanem a nemzet jövendőjének a megmentése.”
Miképpen képzelte el a nemzet, és azon belül Erdély megmentését? Vé-
leménye szerint, az Erdélybe beszivárgott „erdélyi oláh, bár ma román-
nak vallja magát, tiszteletben kell tartsa befogadó házigazdája leszárma-
zottainak, az erdélyi magyarságnak, nemzeti és kulturális jogát”. Amint
látjuk, nem azért kell a románoknak tiszteletben tartaniuk a magyarság
nemzeti és kulturális jogait, mert azok alapvető emberi jogok, hanem
azért, mert a magyar a „gazda”, a másik a beszivárgott. Ez az „igazság”,
amelyet helyre kell állítani. „Ennek tudatában rendületlenül hiszünk ab-
ban, hogy a történelem igazságos kibontakozása utat talál arra mielőbb,
hogy Erdély többajkú népeinek együttélése megvalósuljon, az egyetlen
kézenfekvő, évszázadokon keresztül kipróbált és bevált keretben”. A ki-
próbált keret, az egykori Nagy-Magyarország. Ezután következik a lap-
ban egy részlet az Adjátok vissza a hegyeimet! című Wass Albert-írásból.
354
A lap 1979. márciusi számában Dömötör Tibor „fajilag” is megtámogat-
ja a nemzetközi jogok tiszteletben tartása igényével érvelők elítélését:
„Ne ünnepeljék a márciusi ifjakat azok – írja a cikk szerzője –, akiknek
sem fajilag, sem lelkileg, sem történelmileg semmi köze nincs a márciu-
si ifjúsághoz.” (Feltehetően a fajilag Tiszta Petőfire, Kossuthra, vagy az
aradi 13 tábornokra gondol, akik fajilag meglehetősen kevertek voltak!
De ne akadjunk fenn ezen, hiszen nem értük szólnak az érvek, hanem
a „nemzetközi” szemléletet akarja szembe állítani a fajilag „magyar hiva-
tástudattal”.) „Lehet fújni a nemzetköziség hamis nótáit, amíg tart a szu-
ronyokra és gépfegyverekre épült erőszak hatalma, de nem lehet kiölni
a nemzeti érzést és a magyar hivatástudatot a magyar lelkekből és a ma-
gyar életekből.”363 Újabb érdekes megállapításokat olvashatunk a The
Eights Tribe 1979. októberi számával elindított The Transylvanian
Quarterly című mellékletben, szerkesztője: „A. Wass de Czege, Astor,
Florida”, amelyet az erdélyi elnyomott népek önrendelkezési jogának
és önigazgatásának, valamint kulturális örökségük szabad fejlesztésé-
nek szentelnek.364 „Az erdélyi magyar nemzet-tömb egyre súlyosodó
helyzete szükségessé tette azt, hogy elindítsunk egy olyan angol nyelvű
negyedévi szemlét – magyarázza szándékát a szerkesztő magyarul –,
mely az erdélyi magyarság sérelmeit a világ elé vigye (…) hiteles adatok-
kal alátámassza. Különösen fontosnak ítéljük annak a ténynek a kidom-
borítását is, hogy ősi hazáján, a Kárpátmedence évezredes politikai,
gazdasági és földrajzi egységén belül, Erdély magyar őslakossága nem
képez kisebbséget, hanem szerves része a történelmi magyar népi
többségnek (…), nem marad más választás, mint a Kárpátmedence ki-
próbált és bevált egységének a visszaállítása”.365 Már ugyanazon év de-
cemberi számában ismét visszatalál az 1944-ből ismert harcos publicisz-
tikai hangjához. A Karácsonyi és Újévi levélben így ír Wass Albert: „Harc-
ban állunk, melyből nincs félreállás, visszavonulás, csupán győzelem
vagy pusztulás. Pusztulni könnyű. De aki magyar, az a győzelmet vá-
lasztja” stb. Ugyancsak a decemberi számban fogalmazza meg világo-
san az író, hogy az Erdélyi Világszövetséggel együtt, miként képzelik el
az egyetlen igazságos megoldást Erdély számára. „Dr Wass Albert –
363 Dömötör Tibor: Mit kíván a magyar nemzet? In: The Eigths Tribe, 1979. március.
364 „Dedicated to the oppressed peoples of Transylvania, to their right of self-determination, self-
administration, and the free development of their cultural heritage.”
365 The Transylvanian Quarterly, i. m. 1979. október, 11. old.
355
(USA) az Erdélyi Világszövetség – Transylvanian World Federation – El-
nöke és Zolcsák István (Brazilia) a fenti Világszövetség társelnöke múlt
hó 16-án kelt levelükben a továbbiakban ismertetettekről értesítenek.
Miután Egyesületünk a Hungarian Americans of Hawaii, már korábban
az Erdélyi Világszövetséghez csatlakozott és annak célkitűzését magáé-
vá tette, szükségesnek tartom ennek közlését: 1. Az Erdély Világszövet-
ség vezetősége kéri a Szövetség tagegyesületeit – de főként az amerikai
szervezeteket –, hogy lépjenek be a Lengyel–Magyar Világszövetségbe,
hogy ott képviseljék ERDÉLYNEK MAGYARORSZÁGGAL VALÓ ÚJRA-
EGYESÍTÉSÉNEK ügyét” (kiemelés az eredeti szövegben). Ez már tiszta
beszéd. Éppen olyan egyértelmű, mint az 1980. januári lapszámban kö-
zölt kishír: „Az Év Magyarja: Wass Albert gróf író és költő, az Amerikai
Magyar Szép-míves Czéh alapító elnöke, az Árpád Akadémia társelnö-
ke, nyugalmazott egyetemi tanár. (…) Az Év Magyar Egyesülete: a Ma-
gyar Királyi Csendőrség Bajtársi Közössége, amely (…) 1949 augusztusa
óta (…) eredményesen működik: a szabad világ három részének számos
országában.”366 Egy évvel később megtudjuk, hogy a százéves Magyar
Királyi Csendőrség soraiból, amelyekről képeket hoznak a lapban, a
második világháború után kb. 1100 csendőr menekült el Magyarország-
ról, akik hősiesen harcoltak a honvédekkel és a német csapatokkal kö-
zösen Buda védelmében. Azt persze nem írják az angolul megjelent
szöveg szerkesztői, hogy az egykori közös, gonosz ellenség, amelyik el-
len olyan hősiesen harcoltak a nemes kakastollas védők, az nem volt
más, mint a mostani befogadójuk: az Amerikai Egyesült Államok és an-
nak légiereje. És hogy kinek az oldalán voltak olyan hősök? A náci Né-
metországén.
A fenti részletek mindössze kis töredékét képezik annak a nem-
zeti ideogrammának, amely hatalmában tartotta Wass Albertet és a
hasonló gondolatkörhöz tartozókat,367 akik különböző konfabulált
dokumentumok368 alapján, válogatás nélkül, az összes szocialista
rendszerrel szemben álló szerzőkkel, antiszemita lapok toll-
nokaival369 közösen akarták szolgálni a magyarság „jövőjét” és külö-
366 The Eights Tribe, i. m. 1980. január, 15. old.
367 Transylvania and the Hungarian - Rumanian Problem, edited by Anne Fay Sanborn and Géza
Wass de Czege, Danubian Press, Inc. Astor, Florida, USA, 1979, amelynek szerzői között ott ta-
láljuk az egykori antiszemita és háborús lapnak, az Ellenzéknek a néhai főszerkesztőjét,
Zathurecky Gyulát is.
356
nösen Erdély megmentését. Az a szemlélet, amelynek végső célja
nem az egyetemes és általános emberi jogok biztosításának a kivívá-
sát tűzte ki az erdélyi nemzeti közösségek elé, hanem a faji előítéle-
tekre épülő, kisajátított térszemlélet diadalát tartotta a magyarság és
különösen az erdélyi magyarság jövendő feladatának, megerősítette
a román kisajátító tér-, és nemzetszemlélet híveit vélt igazukban –
egymás ellen küzdve, támogatják ma is egymást –, és a legtöbbet ár-
tottak az erdélyi magyar kisebbségnek.
Wass Albert emigrációs írásai, amelyeket manapság olyan patetiku-
san idéznek, máig ható kárt okoznak az erdélyi magyarságnak és a ma-
gyarországi kiegészítő nemzeti képzelet híveinek, akik úgy vélik, hogy
az erdélyi magyarságnak reális megoldást nyújt a Wass-modell. Valójá-
ban kiszolgáltatottá, védtelenné tette az erdélyi magyar emberjogi küz-
delmet, nyugaton éppen úgy, mint keleten. Ellenérveket nyújtott az el-
nyomó hatalom román nemzeti teoretikusainak és a „visszacsatoló” el-
méleteket kihasználó totalitárius politikai államhatalomnak egykoron,
valamint az ennek eszközeként működő állambiztonsági szerveknek,
hogy minden emberjogi, nemzetiségi követelést könnyedén (máig ha-
tóan) visszautasítsanak. Érveiket éppen azokra a Wass Albert-féle szöve-
gekre alapozhatták, amelyekből az a látszat alakul ki, mintha az egész
erdélyi magyarság, amikor kultúrájának, közigazgatási autonómiájának,
kisebbségi jogi garanciáinak védelméért száll síkra, akkor nem akar
mást, mint Románia ősi területi egységének a feldarabolását. Íme a ma-
gyarok – hivatkoznak Wassra a szélsőséges román nemzeti imagináció
hívei – nemcsak Erdélyt akarják elszakítani az ősi román földtől, de még
ráadásul a románságot is meg akarják fosztani nemzeti jogaitól, és az
egykori úri magyar gőggel, dilettáns arroganciával szolgasorsba akarják
taszítani a ma már többségi román lakosságot Erdély román nemzeti
autochton földjén. Ez ellen nehéz védekezni Wass-szövegekkel.
Híveinek nem is ez a célja, hanem a konfrontáció.
368 Attól sem riadnak vissza, hogy saját elgondolásuk szerint meghamisítsák, a különben minden
beszéde miatt vádolható Ceauşescu diktátor 1983. május 10-i beszédét és beleírják a
Ceauşsescu-szövegbe a „BOZGOJs” szót. Mivel Ceauşescu idején minden beszédét közölték a
hivatalos sajtóban, igen könnyen ellenőrizhető a meghamisított szöveg, amely olvasható: The
Transylvanian Quarterly, 1983. July, No. 16. Ceauşescut nem érdemes meghamisítani: úgy vá-
dolható, ahogyan volt, de természetesen másként, mint ahogyan azt Wass Alberték világhábo-
rú előtti tapasztalataik és szóhasználatuk szerint elvárták volna.
369 Új Hídfő. 1988, 1990, 1991, 1992 stb.
357
 5. A mai nemzeti
képzelet és egy
katonai konfliktus
lehetősége
A hadsereggel, és az erdélyi bevonulással kezdtük írásunkat. Ezzel is
zárjuk. A kisajátított térre épülő nemzeti képzeletnek elengedhetet-
len feltétele a nemzeti hadsereg, mely ősidők óta védi a „nemzeti” ál-
lam határait. A nemzeti képzelet erős, tekintélyelvű vezetőre vágyik,
és – amint a bevonuló magyar hadsereg nemzetiségi politikájánál is
láttuk – megbízható (etnikailag is tiszta) nemzeti hadseregre támasz-
kodva akarja megvalósítani az ősi álmokat, az egységes nemzeti terü-
let megteremtését, az elszakított területek visszaszerzését, megszállá-
sát, benépesítését, a hazát fenyegető idegen nemzetek elleni védel-
met. A nemzeti képzelet háborús képzelet. Még akkor is, ha, önfel-
mentő szemlélete szerint, sohasem hódításra, hanem kizárólag a
nemzet „határainak” a védelmére készül a hadsereg. Aztán a védelem
és a támadás fogalmait olyan vékony hajszál választja el, mint a kép-
zetet a kényszerképzettől.

Figyeljük meg, hogyan jelenik meg a nemzeti hadsereg eszménye

a román, általánosan elfogadott nemzeti képzeletben. Gheorghe Ciul,
az Unirea (Egyesülés) című erdélyi román lap munkatársa interjút ké-
szít Teodor Atanasiu román hadügyminiszterrel. A bevezetőben felvá-
zolja a román nemzeti képzelet katonaeszményét: „a Román Hadse-
reg örökké védekező volt, saját otthonunkban harcoltunk hol a róma-

358 359
iakkal, hol a törökökkel, hol az oroszokkal, hol a magyarokkal. Sokkal
inkább oltalmazó volt, mint támadó! Most, hogy megváltozott a had-
sereg küldetése, úgy tűnik, hogy ádáz harc következik a gondolkodás-
móddal és a hagyományokkal. Továbbra is ott kell maradnia a hadse-
regnek a határoknál, amelyek, magunk között legyen mondva, nem is
igen léteznek, és úgy tegyünk, mintha nem látnánk azt, hogy a hadse-
reg történelmében elkezdődött egy új fejezet?”370 – kérdi a hadügymi-
nisztertől. Az újságíró, az állampolgárok és a saját aggodalmára hivat-
kozva, számon kéri a minisztertől, hogy Gyulafehérvár bástyái közül
és Abrudról miért tűntek el a román hadsereg csapatai? A ki nem
mondott félelem a következőképpen foglalható össze: ha kivonultak
a román csapatok a romániai nemzeti-területi egyesülés szimbolikus
városából, Gyulafehérvárról, Erdély románságának védőbástyájából,
akkor ki fogja megvédeni a románokat a magyarok ellen?
A szintén erdélyi származású román hadügyminiszter jól érti, és
átérzi, hogy milyen súlyos, traumatizáló kérdésekkel kell szembenéz-
nie. Ő lesz majd a felelős a „történelem előtt” azért, hogy vezetése
alatt annyira átalakul a nemzeti hadsereg, hogy ezután már szembe-
kerül a „hagyományos” mítosszal és a nemzeti képzelettel. Ezért vála-
szában ő is a szokásos nemzeti képzeletből indul ki. Elismeri, hogy
„hosszú történelme során, a Román Hadsereg mindig védelmezője
volt a haza határainak, mert mi románok soha nem voltunk beözön-
lők” – mondja. A továbbiakban azt is felsorolja, hogy a betolakodó
„minden fajta” agresszorokat „mágnesként” vonzotta Románia gaz-
dagsága, a búza, az arany, és a kőolaj. „A román hadsereg megtette ak-
kor azt, amit kellett azokban az időkben, és azok, akik a hazánkért ál-
dozták életüket, megérdemlik a teljes tiszteletünket.” Ugyanakkor ar-
ra figyelmezteti honfitársait, hogy miként az egész ország társadalma
átalakulóban van, így a hadsereg is átalakult. Most már a hadsereg a
NATO szövetségének a része, még egy kis nemzeti büszkeséget is
csempész bele, hogy az „elsők között léptek be”, ami enyhén szólva
nem igaz, de jólesik hallani a nemzeti érzelemnek, hogy valamiben
elsők, akkor talán könnyebben fogadják el azt, hogy 2007. január el-
sejétől már csak hivatásos katonák vesznek részt a hadsereg művele-
370 Gheorghe Ciul: Profesionişti pentru armata română. (Professzionistákat a román hadsereg-
be). In: Unirea, 2006. aug. 2. lásd: http://www.hotnews.ro/pp_articol_13458_ Profesionişti-pen-
tru-armata-română. htm
360
teiben, tehát megszűnt a korábbi nemzeti hadsereg alapfeltétele: az
általános hadkötelezettség. Sőt, azt is határozottan kijelenti, hogy „Ro-
mánia határainak a megtámadása manapság már nem időszerű fe-
nyegetés”. A hadsereg stratégiája is az új helyzethez igazodik, nem a
korábbihoz. A NATO-egyezmény 5. pontja általános védelmet nyújt
minden egyes tagországnak egy esetleges külső támadás ellen. Ma
már nem a határok védelme a legfontosabb, hanem a legnagyobb el-
lenség és fenyegetés a terrorizmus lett a világon. Ugyanakkor az új-
ságíró kérdésére, hogy most akkor vajon kik vezetik a román hadse-
reget, a hadügyminiszter „nemzeti” választ ad: „Meggyőződhetnek,
hogy a Román Hadsereget a románok vezetik, a döntéseket mi hoz-
zuk, mint szuverén és független ország.” Ugyanakkor kifogásolja,
hogy a katonai kérdéseket „átpolitizálják”, mert számára is nehéz fel-
adat volt, hogy le kellett szerelnie annyi alakulatot, de más NATO-tag-
országban is ez történt, nem csak az erdélyi románság szívében,
Abrudban. Reméli, hogy az átadott várat rendeltetésszerűen tudja
majd hasznosítani a gyulafehérvári helyi tanács és a városháza, vala-
mint azt is, hogy a Nemzeti Honvédelmi Minisztérium (MApN) átlát-
ható módon fogja végrehajtani a felhalmozott katonai közvagyon ér-
tékesítését. Visszautasítja a sajtó „külvárosi” (suburbane) támadásait,
amikor olyan sikeresen átalakítják a román hadsereget, sőt munkát
fognak nyújtani a létesítendő amerikai támaszponthoz beszállító kis-
vállalkozóknak, és jobb fizetést, jobb kiképzést kapnak majd az ifjú
tisztek és katonák.
A magyar honvédségnek hároméves előnye volt a románokhoz
viszonyítva. Már 2004. november 3-án megszűnt békeidőben a sorka-
tonaság több mint 150 éves intézménye, és áttértek az önkéntes kato-
nákból álló haderőre. A NATO-hoz is hamarabb csatlakozott a Ma-
gyar Hadsereg, 1999-ben, míg Románia 2003-ban. A Magyar Hadse-
reg legénységi állománya teljes egészében szerződéses lett, feladat-
rendszere módosult. A képzés zömmel angol nyelven folyik. „Eljárt
már az idő a hagyományos hadseregfelfogás fölött – írja tanulmányá-
ban Lakatos László vezérőrnagy a HM tervezési és koordinációs fő-
osztályvezetője. – A nagy fegyveres összeütközések (háborúk) való-
színűsége radikálisan csökkent. Kialakult és erősödik az a vélemény,
miszerint az újtípusú kihívások és veszélyek kezelésére a hagyomá-
361
nyos felfogású haderők nem alkalmasak.”371 Az új Magyar Honvéd-
ség, szövetségi keretek között részt vesz az ENSZ-, EU-, EBESZ-
műveletekben. „A szövetségeseinkkel folytatott tárgyalások során –
írja a vezérőrnagy –, kivétel nélkül elismerik a Magyar Köztársaság
békefenntartó műveletekben való nagyarányú részvételét, külön
megemlítve a Balkánon, Afganisztánban és Irakban betöltött stabili-
záló szerepünket.” A magyar haderő célkitűzése az, hogy olyan had-
erőt hozzanak létre, amelyik „szövetségi kötelékben képes lesz ga-
rantálni nemzeti értékeink és érdekeink védelmét az ország határain
belül és kívül egyaránt.”
A fentiek alapján, az új szövetségi keretben, se a román hadsereg
vezérkarának elvei, se a magyar haderő célkitűzései szerint, nem te-
kintik egymást ellenséges célpontnak. Akkor miről beszélnek a poli-
tikusok, írók és népszónokok? Hogyha a román és a magyar hadse-
reg politikai vezetése jelenleg más ellenséggel küzd, mint az egymás
elleni „védekező támadás”, közös, semleges katonai nyelvet használ-
nak, az angolt; másrészt a nemzetközi gazdasági vállalkozásokat sem
lehet visszaszorítani a térség országaiban újból „nemzeti” keretek kö-
zé (hacsak nem akarják megismételni a háború előtti diszkriminatív
törvények bevezetését, amelyekre enyhén szólva ma nincs sok
esély), akkor kihez szólnak Wass Albert, E. Uricariu, C. Vadim Tudor
és Doru Munteanu könyvei?
Vajon a jelenlegi nemzetközi katonai és gazdasági helyzetben
nem abszurd beszélgetést folytatnak-e az írók és politikusok a nem-
zeti területekről? Egyáltalán van-e valamilyen pont, ahol kapcsolód-
nak a realitáshoz ezek az érzelmi-irodalmi és kommunikációs struk-
túrák, vagy egymástól teljesen függetlenül, mindenki mondja a saját
gondolatait, mint az abszurd drámákban? Aztán a katarzis ténye ki-
merül a kommunikációban: ha már tenni nem is tudunk, gondolják,
legalább jól megmondtuk a magunkét.
Pedig konfrontatív kapcsolódási pontok vannak. A nemzeti kép-
zelet rejtett hatalma csodásan működik. Mindkét oldalon. Viszonylag
igen rövid idő alatt át lehet alakítani egy egész térség gazdaságát,
371 Lakatos László: A Magyar Honvédség markáns változásai és jövője. In: Új Honvédségi Szemle,
2007. 05.
362
nemzeti hadseregét, meg lehet változtatni a parlamenti rendszert,
közigazgatási előírásokat hoznak, de igen nehéz valamilyen öreg ré-
giségek múzeumává változtatni a nemzeti képzelet bástyáit. Ezért
tesz a fejére erdélyi szalmakalapot a magyar államelnök.372 „Munka-
reggelire” megy Csíkszeredába a magyar Országgyűlés elnöke.373
Ezért alakított ki állandó fellépési fórumot a magyar ellenzék Tusnád-
fürdőn,374 és ezért állítja a Jobbik Magyarországért Mozgalom, hogy
„politikai horizontját nem az állam, hanem a nemzet határai szabják
meg”. Ez utóbbi mozgalom – amelyiknek hívei közül többen részt
vettek a 2006/2007-ben szervezett budapesti és magyarországi kor-
mányellenes tüntetéseken, a rendőrséggel folytatott éjszakai össze-
csapásokon –, programja szerint, egyszerre küzd a Kárpát-medencei
magyarság összefogásáért és a bevándorlók „nemzetbiztonsági és
nemzetőrségi” erőkkel történő megállításáért; a Szent Korona-tanra
épülő alkotmányért; a „gyökereinket tiszteletben tartó és erősítő
nemzeti-keresztény szellemű” oktatás bevezetéséért. Követeli az „ön-
kéntes területvédelmi erők felállítását, az ország védelmét vállaló fia-
talok kiképzését, a hazafiasság erősítését”, a magyar hadiipar
„felélesztését”375 stb. Hasonló szellemben vállalja a sorozatos tettle-
ges konfrontációt Szerbiában, Szlovákiában, Erdélyben és a budapes-
ti helyszíneken (Parlament, Tv-székház előtt stb.) a Hatvannégy Vár-
megye Ifjúsági Mozgalom „tiszteletbeli elnöke”, Toroczkai László és
tábora. A tiszteletbeli elnök többek között megállapítja, hogy „nem
csupán a magyar–magyar összefogás működésképtelen, de eddig
nem sikerült a Szent Korona történelmi eszméjére építve, megnyerni
a horvát, ruszin, vend szervezeteket egy, a soviniszta célokat magába
foglaló szlovák–szerb–román kis-antant elleni szövetség
megteremtéséhez”.376 Mégis úgy véli, hogy fel kell venniük a harcot a
kisantant új ifjúsági szervezeteivel.
372 Heti Válasz címlapfotó (Sólyom László Ünnep Erdéllyel): 2007. március 22.
373 Szili Katalin Erdélybe látogat. In: Budapest online, 2007. máj. 3. http://budapest.mconet.biz/
kulfold/szili_katalin_erdelybe_latogat
374 A Fidesz – MPP és a Liga Pro Európa minden nyáron megszervezi Erdélyben a „tusványosi” ta-
lálkozókat, ahol Orbán Viktornak és párthíveinek lehetőségük nyílik az erdélyi magyarságért
hangoztatott politikai nyilatkozatokra.
375 Jobbik Magyarországért Mozgalom: Rövid program. http://www.jobbik.hu/rovatok/par-
tunkrol
376 http://www.hvim.hu/fooldal.htm
363
 A román oldal politikusai is arra törekednek, hogy a nemzeti és
nemzetállami képzeletre épülő programjaikkal minél inkább meg-
nyerjék a választók nemzetállami érzelmeit, szavazatait. Nemcsak a
Nagy Románia Párt (Partidul România Mare) honlapján olvasható an-
tiszemita utalásokra gondolunk, amelyek szerint „Traian Băsescu el-
fogadta, hogy 4,3 milliárd eurót fizessen izraelnek (sic! kisbetűvel!),
Romániában egy képzeletbeli hulocaustért”.377 Követelik, hogy a ro-
mán hatóságok azonnal adják meg a román állampolgárságot
800 000 moldáviai románnak, valamint azt, hogy Hargita és Kovászna
megyében szűnjön meg, hogy az idegen vállalkozók (a magyarok és
amerikaiak) „elnyomják a románokat. A románok legyenek a gazdák
saját otthonukban”. (Lásd Wass Albert és Doru Munteanu szolga/gaz-
da nemzeti dichotómiáját.) A Keresztény Demokrata Nemzeti Pa-
rasztpárt (PNŢCD) elnöke azzal vádolja a román kormányt, hogy
nem törődik a besszarábiai románok sorsával, és ő is követeli a
besszarábiai románoknak a román állampolgárságot.378 A Szociálde-
mokrata Párt (PSD) képviselője, Gabriela Creţiu egyenesen a külügy-
miniszterhez intéz kérdést a besszarábiai román közösség ürü-
gyén.379 Ugyancsak a román nemzeti képzelet megerősítését szolgál-
ja a számos új ortodox templom építése Erdélyben. Az állami támo-
gatásra benyújtott kérelmekről megfogalmazott interpellációk között
megtaláljuk a különböző pártok parlamenti képviselőit.380 Többek
között a román nemzeti képzelet hatalmával magyarázható az is,
hogy bár a közigazgatásban jelentős módosítások történtek Románi-
ában a kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozóan, egyelőre még re-
ménytelen vállalkozásnak tűnik a romániai alkotmányból kiiktatni az
egységes „nemzetállam” fogalmát, elfogadtatni egy kisebbségi tör-
vényt, vagy felvetni a kisebbségek kulturális autonómiájának a gon-
dolatát a román parlamentben. Ezek, „képzeletük” szerint, veszélyez-
377 http://www.romare.ro
378 Aurelian Pavelescu, 06.04.2007. http://www. pntcd.ro; valamint: Mircea Giurgiu (PRM):
Intrebarea nr.
379 Gabriela Creţu (PSD): Intrebarea nr. 2539A/27-02-2007. Parlamentul R. Camera Deputaţilor.
380 Ovidiu Ioan Silaghi (PNL) Intrebarea nr. 2516A/21-02-2007. (a Szatmár megyei Santău
(Tasnádszántó) községben felhúzott ortodox templom befejezésének támogatási kérelme);
2517A/21-02-2007 (a Szatmárnémetiben épített ortodox templom ügyében); Mircea Giurgiu
(PRM): Intrebarea nr. 2920A/08-05-2007. (a Kolozs megyei Sava (Mezőszava) község ortodox
templomának restaurálása ügyében).
364
tetnék a nemzeti imaginációra épülő állam uralkodói (úr/szolga) szu-
verenitását biztosító (nemzeti elnyomó) funkcióit.
Amint fentebb láttuk, csak a (román és a magyar) nemzeti kép-
zeletben él egy fegyveres konfliktus esélye. A kisajátított tér hívei
minden eszközt megragadnának, hogy eszményeiket elérjék, „törté-
nelmi igazságukat” a másik nép rovására kiharcolják, bármi áron. Ez
megjelenik a médiában, a hétköznapi kommunikációban, pártpoliti-
kai vitákban, különösen a parlamenti választások és „nemzet-stratégi-
ai” törvényviták alkalmával. A történeti tényeket kiegészítő nemzeti
tudat mai serkentője a bosszú, és a revans mindennapi éltetője az a
csúsztatás, hogy: az emberjogi kérdésekre etnikai megoldásokban
keresik a választ.
Wass Albert szerint, a magyarok évszázadok óta emberségesen
bántak az „idegenekkel, a jövevényekkel” az ősi magyar uradalmi föl-
deken, és ennek tudható be, hogy a románok, zsidók stb. fennmarad-
tak a történelmi Magyarországon. Aztán ezek a bevándorolt kisebb-
ségek visszaéltek a magyarok vendégszeretetével, elszaporodtak, ha-
talomra jutottak, magukhoz ragadták a tőkét, a sajtót és a közigazga-
tási hatalmat, el akarták rabolni az ősi magyar birtokokat, ki akarták
szorítani a magyarokat hazájukból. Ez a gondolatmenet automatiku-
san elvezet a kisebbségek jogainak a „rendszabályozásához” (lásd
zsidótörvények: numerus clausus, numerus hungaricus stb.), és az
önfelmentő emlékezet eltekint a holocausthoz vezető magyar tör-
vényhozás felelősségétől, az uszító sajtótól és közhangulattól, vala-
mint teljesen megfeledkezik a magyar csendőrség, katonaság és ma-
gyar adminisztráció végrehajtó szerepéről.
A román nemzeti képzeletben, amint Doru Munteanu regényében
is láttuk, úgy rögzült, hogy az idegenek visszaéltek a hagyományos ro-
mán vendégszeretettel. A konfrontatív szemlélet legutóbbi, bosszúra ser-
kentő alapja, hogy az Erdélybe bevonuló magyar katonák gyilkosságai
miatt a mai napig nem bízhatunk a betolakodó, barbár keletről beözön-
lő és úri felsőbbrendűségét hangoztató magyar kisebbségben, vagy az
örökös revansra készülő Magyarországban. Érdekes, hogy ez az önfel-
mentő szemlélet megfeledkezik a románok bevonulásai (1919, 1944)
idején elkövetett gyilkosságokról, akárcsak a két világháború közötti, és
a 60-as évektől folytatott romániai, kisebbségellenes gyakorlatról. Ezek
éppen úgy nem szerepelnek a román nemzeti képzeletben, így Doru
365
Munteanu írásaiban sem, mint ahogyan Wass műveiben sem találko-
zunk a románok ellen elkövetett magyar atrocitásokkal. Wass a suméro-
kig vezeti vissza a magyarok ősiségét, míg a román nemzeti képzelet sze-
rint, nemcsak a dákok, hanem már a géták óta ők az őslakók381 Erdély-
ben. A barbárok (kisebbségek, idegenek) erőszakos cselekedetekkel hó-
dították el a területeiket, és kollektív gyilkosságokat követtek el a békés,
állattenyésztéssel foglalkozó, rurális nép ellen. Munteanu regényében
még a városokat is azért építették az idegenek, hogy ezekkel elnyomják
a falusi őslakókat, a románokat, de a románság szíve és győzelmének a
záloga Erdélyben mindig a falu volt és az is marad. Ezáltal nemcsak a
nemzeti idegenekkel konfrontálódnak, hanem a város és a falu közötti
harcnak is etnikai jellege lesz. Ebben a nemzeti képzeletben a magyarok
„kollektív gyilkosságai” a mai napig megtorlásra várnak. Az „igazság
helyreállításáért” kell küzdeniük, hiszen nem volt elég az 1944-es bevo-
nulás, az 1946-os népbírósági pereken keresztül egészen Ceauşescu
nemzeti szocialista diktatúrájának korszakáig, amikor kollektív vádként
hangzott el a magyar kisebbség ellen minden, a történelem során elkö-
vetett bűn, hanem a nemzeti képzelet műveiben azt sugallják a szerzők,
hogy ez a „kollektív magyar” gyilkolás és bűnözés, amelyik alaptermé-
szete a barbár magyaroknak, bármikor megismétlődhet, ha a magyarok
elszakítják Erdélyt Romániától. Az önfelmentő román nemzeti képzelet-
ben szintén hallgatnak a zsidók ellen elkövetett atrocitásokról, és arra hi-
vatkoznak, hogy a román nép ősi jóságának köszönhetően, megmentet-
te a zsidókat, sőt Antonescu marsall nemcsak leállította a deportálást, ha-
nem meg is mentette a zsidókat. Ezt a szemléletet több tudományos
munkában szembesítették a tényekkel.382
Azt azért meg kell állapítanunk, hogy a romániai Vatra mozgal-
mát és néhány, szellemi holdudvarához kapcsolódó szerzőt383 leszá-
mítva, ma már a román irodalmi lexikonokból teljesen eltűntek pél-
dául a Doru Munteanu-féle nemzeti konfrontatív irodalmi művekre,
mint tényirodalomra, történő hivatkozások.
381 Vasile Pârvan: Getica, o protoistorie a Daciei. Cultura Naţională, Bucureşti, 1926; Editura
Meridiane, Bucureşti, 1982.
382 J. Alexandru, L. Benjamin (…) Martiriul evreilor din Romania 1940–1944 (A romániai zsidók
mártíromsága 1940–1944). Hasefer, Bucuresti, 1991.
383 Ion Coja: Transilvania, invincibile argumentum. Athenaeum, Bucuresti, 1990; Florian Dudas:
Teroare in Maramureş. Lumina, Oradea, 1991; Emilian P. Brasoveanu: Neorevizionismul ungar
(A magyar neorevizionizmus). (Tulcea, é. n.)
366
Megjelent viszont a magyar közéletben és egyes egyetemi kated-
rákon: Wass Albert nemzeti mítosza. Ennek a szemléletnek a – mind-
két oldalról elvárható – lebontására ösztönöz Blaha Mihoc, aki arra fi-
gyelmeztet, hogy a bölcsesség azt kívánná, hogy az összekötő hida-
kat keressük a két nép között, és nem az olyan „történelmi párhuza-
mosságokat”, amelyeknek a végén sohasem találkoznánk. „Mind-
emellett, mi erdélyiek, akár akarjuk, akár nem, ugyanazon a helyen
lakunk, és együttélésünk nem rövid (…) Az őslakosság és a lakott te-
rület régiségének az erőszakolt felemlegetése szélmalomharc, fölös-
leges és nevetséges.”384 Ezt persze nem könnyű elfogadtatni a teret
kisajátító, nemzeti konfrontatív szemlélet híveivel.
A Wass-könyvek és a Munteanu-írások – mint általában az iro-
dalmi és művészeti alkotások – elsősorban nem az értelemhez szól-
nak. De azzal, hogy a hősöket nemzeti karakterrel ruházzák fel, és
azok, mint az „egységes nemzet” küzdenek a másik hős, másik
nemzet ellen az egyetlen igazságért, az érzelmeket oly módon be-
folyásolják, hogy már észérvekre nincs is szüksége az olvasónak. A
kitalált történetről nem érdemes bebizonyítani, hogy a véres (ne-
megyszer naturalista módon leírt) küzdelem a nemzeti fikció ro-
mantikus világában zajlik le, esetleg pszichológiai kényszerképzet,
mert a lelkes olvasó úgyis tényirodalomként fogja olvasni. A kritiká-
nak meg úgysem hisznek. A tekintélyelvű hívek csak parancsot fo-
gadnak el, kritikát nem.
A Wass-kultusz hívei sem elsősorban az esztétikumot keresik
műveiben, amikor verseit szavalják, megzenésítik, éneklik és könyve-
it terjesztik. A Wass-kultusz hívei visszatértek az esztétikai viták előtti
állapothoz: tényirodalomként olvassák a „szépirodalmat”. Akárcsak a
román olvasó, aki beleborzongott a Fekete péntekben olvasható ter-
hes nőket gyilkoló magyarok kegyetlenségébe, a Wass-könyveket
sem azért olvassák manapság, hogy milyen szép romantikus vadász-
történeteket „talál ki” a szerző a mezőségi dombok, vagy a Maros
menti hegyek között, hanem hogy igazolást nyerjenek érzelmi bi-
zonytalanságukra, támaszt találjanak nemzeti elkeseredettségükre,
érveket egy azonnali cselekvésre serkentő vitához.
384 „Bătaia pe temeiul autohtoneităţii si a vechimii in teritoriul de habitat, este o luptă cu morile
de vînt, inutilă şi ridicolă.” Blaga Mihoc: Ce ne leagă. (Mi az ami összeköt) In: Istorie si politică.
(Történelem és politika). Editura Alibi SA, Oradea Romania, 1993, 173. old.
367
 A Wass-művek egyrészt meggyőzik a magyarországi olvasót ar-
ról, hogy az „ősi magyar” Erdélyt elrabolták a románok, és vissza kell
azt szerezni, bármi áron. Amelyik kormány nem ezt támogatja – gon-
dolják –, azt le kell váltani, el kell zavarni, mert ott vannak a bizonyí-
tékok, a tények, amelyekről a legnagyobb, ártatlanul meghurcolt,
szenvedő író írt. Tehát az érzelmeket igazoló tényirodalom és a terü-
let újbóli birtoklása a tét. Meg az ellenségkép: a magyarországiak
nem ismerik ugyan az erdélyi románokat, de ilyeneknek kell elkép-
zelniük, ha már az erdélyi író is ilyennek írta le őket.
A határon túli magyarok közül többen is kétkedve olvassák a szer-
ző romantikus történeteit, de érzelmileg azonosulnak a románelle-
nességével, utóbb már az antiszemitizmusával is. Ennek oka, hogy a
határon túl élő magyarság nemzeti képzeletében és elvárásai alapján
Magyarország éppen olyan nemzetállamként jelenik meg, mint az
„utódállamok”. Ennek a magyar nemzetállamnak (a Magyar Köztársa-
ságnak) egyetlen célja csakis az lehet – vélik –, hogy konfrontálódjon
a szomszédos nemzetállamokkal, amelyek meg akarják semmisíteni a
„Kárpát-medence” (értsd: az egykori Szent István-i magyar államból
megmaradt) magyar kisebbségeket. Ehhez a konfrontatív nemzetálla-
mi elváráshoz keresik a megfelelő magyarországi kapcsolatokat (pár-
tok, rokonok, állami intézmények), segítséget. Erre alapozta a Fidesz
– MPP a kettős állampolgárság intézményének bevezetéséről szóló, az
erdélyiek és egykori MIÉP-tagok vezette, a Magyarok Világszövetségé-
vel közösen indított népszavazást385 2004. december 5-én. A tét, amint
a vitában is megfogalmazódott, valójában a nemzetállami
dichotómiára épülő szavazótábor párthíveinek határon túli hívekkel
történő növelése lett volna. Ebben a kampányban jelentős szerepet
játszott a Wass-kultusz a médiában, egyházi rendezvényeken, közössé-
gi megnyilvánulások (tüntetések, népgyűlések) alkalmával egyaránt.
A kampány ideológiai alapja, hogy minden veszteségért, a be nem vált
álmokért szerintük, az igazságtalanul megválasztott, csalással hata-
lomra jutott politikai hatalom, a nemzetidegennek nevezett kormány
a hibás, és ennek leváltása a cél. A Wass-kultusz hívei között most már
egyaránt vannak olyanok, akiknek elégedetlenségét az Európai Unió-
ba történt belépés előnyeinek és reményeinek az elmaradása okozta,
385 Ágoston Vilmos: A Patrubány-jelenség. Részletek az MVSZ és a VET sajtószolgálatának e-mai-
len küldött tájékoztatásaiból. EÖKiK, Budapest, 2004.
368
de vannak a Magyarországra áttelepült határon túliak közül is többen,
akik most szembetalálják magukat, a romló gazdasági körülmények
között, a „nemzetállami” fogalmaktól távol álló, nemegyszer ellensé-
ges (az áttelepülő magyarokat románnak, jugoszlávnak, ukránnak ne-
vező), egyáltalán nem befogadó közeg hétköznapi tapasztalataival.
Nemzeti képzeletükhöz és konfrontatív illúzióikhoz jobban ragasz-
kodnak, mint a tényekhez. Nem veszik tudomásul – amit különben
nagyon jól tudnak –, hogy Erdély jelenlegi demográfiai mutatói nem
tennének lehetővé egy demokratikus népszavazás utáni, magyar
nemzetállami visszacsatolást, de még egy egész Erdély területére ki-
terjedő „magyar autonómiát” sem. Ennek belátása nem zárná ki azt,
hogy az általános emberi jogok tiszteletben tartására ösztönözzék a
román nemzeti képzelet politikusait és híveit, de messzire vezetne a
Wass-paradigma „mindent vissza” álláspontjától.
A magyarországi népszavazás eredménye nagy csalódást, törést
okozott az „egységes” nemzeti képzeletben bízó, reménykedő ma-
gyarországi és határon túli magyarok érzelmi-tudati világában, akik
még mindig nem akarják belátni, hogy a jelenség mögött nem álérvek
és (nemzetietlen) ál-ellenségek (kommunisták, liberálisok, zsidók
stb.) vannak, hanem az a tény, hogy Magyarországon, a 21. században
megszűnt az egységes nemzetállami elvre épülő konfrontatív társa-
dalmi szemlélet, mint hivatkozási alap. Magyarország állampolgárai-
nak jelentős része nem óhajt egy kizárólagos nemzetállamban élni.
Persze, az igazi nagy kérdés, vajon romolhat-e annyira a gazdasá-
gi helyzet, növekedhet-e oly módon az elszegényedés, a politikai
konfrontáció, és a leszakadó rétegek frusztrációja, hogy szavazataik-
kal ismét a nemzeti konfrontatív törekvéseket, a Wass-kultusz híveit
juttassák diadalra az Európai Unió kellős közepén, Magyarországon,
és a Munteanu – Lăncrănjan – V. C. Tudorét Romániában.
A válasz az ellentétes folyamatok egyensúlyában rejlik. Míg Ro-
mániában jelenleg a – korábban olyannyira stabilnak hitt – nemzeti
képzelet bástyáinak lebontása folyik, addig Magyarországon azok új-
bóli felépítésén dolgoznak egyes pártok és híveik.
Szerencsére a nemzeti hadseregek már kikerültek a konfrontatív
nemzeti képzelet erőteréből. Így jelenleg a két nép közötti háború-
nak semmilyen realitása nincs.
369
Az hivattkozott irodalmi művek oldalszámai a következő Doru
Munteanu- és Wass Albert-kiadványokra vonatkoznak:
– Doru Munteanu: Vinerea neagră (Fekete péntek). Editura Da-
cia, Cluj-Napoca, 1986.
– Wass Albert: Farkasverem. Kárpát Könyvkiadó Vállalat, Bue-
nos Aires-Lavalle 361, 1954.
– Wass Albert: Csaba. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2000. A
kötet az 1940-es Révay Kiadó által megjelentetett kiadás alapján ké-
szült. © Szász Lóránt, 2000 © Kráter Műhely Egyesület, 2000.
– Wass Albert: Jönnek! Adjátok vissza a hegyeimet! Kráter Mű-
hely Egyesület, Budapest, 1997. A Jönnek! első kiadása Révai, Buda-
pest, (1940); az Adjátok vissza a hegyeimet! (Első kiadás magyarul:
Hungaria, Munich, 1949.)
Wass Albert: Mire a fák megnőnek I-II. Erdélyi Szépmíves Céh,
Minerva Rt. Kolozsvár, 1942
Wass Albert: A kastély árnyékában. Mentor Kiadó, Marosvásár-
hely, 1998. Alapkiadás: Révai, Budapest, 1943.
Wass Albert: Ember az országút szélén. Vörösváry, Egyetemi
Nyomda, Budapest, 1993. Alapkiadás: München: Kossuth (A Műhely
Könyvei), 1950.
Wass Albert: Vérben és viharban. Magyar Ház, Budapest, 1999.
(Alapkiadás Bp., 1943, Nemzeti Könyvtár 91–92. sz. Lásd még: Vérben
és viharban, A hadak útján, Pandora Könyvek , Novi Sad, 1995; vala-
mint Vérben és Viharban; Egyedül a világ ellen, Kráter, Pomáz, 2002.)
Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok. Mentor, Marosvásár-
hely, 2000. (Alapkiadás: Az Antikrisztus és a pásztorok, Editorial Kár-
pát S.R.L., 1958.)
Wass Albert: Kard és kasza. Mentor, Marosvásárhely, 1996. (Ere-
deti kiadás Amerikai Magyar Szépmíves Céh, 1976)
Wass Albert: Egyedül a Világ ellen. (Bp. 1943.) Nemzeti könyvtár
88.
Wass Albert: Valaki tévedett. (Elbeszélések 1945–1950) Kráter
Műhely Egyesület, Pomáz, 2000. (A kötet az Amerikai Magyar
Szépmíves Céh 1970-es, az író által ellenőrzött kiadása alapján ké-
szült. A könyv megjelenése idején a kiadó éves tervét a Nemzeti Kul-
370
turális Alapprogram támogatta, ©Szász Lóránt, 2000, © Kráter Mű-
hely Egyesület, 2000)
Wass Albert: A funtineli boszorkány. Kárpát, Cleveland, 1959.
Wass Albert: Elvásik a veres csillag. Mentor Kiadó, Marosvásár-
hely, 1999 (Alapkiadás: Amerikai Magyar Szépmíves Céh, 1965.)
Wass Albert élete, Kráter, Pomáz, 2004.
Wass Albert utóélete. (Összeállította Turcsány Péter), Kráter,
Pomáz, 2004.
Wass Albert: A bujdosó imája: összegyűjtött versek, Budapest,
Püski, 1998.
Wass Albert: A láthatatlan lobogó. Versek. Amerikai Magyar
Szépmíves Céh, Astor Park, 1969.
Wass Albert: A láthatatlan lobogó. Versek. Amerikai Magyar Ki-
adó, München, 1957.
Wass Albert: Forsaken are the Brave. Literary Guild. Toronto,
1967.
Wass Albert: Hagyaték. Örökségünk Alapítvány, Budapest (é. n.)
Wass Albert: Hagyaték: a szerző válogatása életművéből. Buda-
pest, Ungvár: Trikolor, Intermix, 1994.
Wass Albert: Józan magyar szemmel I-II. Kráter, Pomáz, 2002.
Wass Albert: Virágtemetés. Versek. Minerva, Cluj – Kolozsvár,
1927.
Wass: Töretlen hittel ember és Magyar. Kráter, Pomáz, 2004.
Wass Albert: Te és a világ. Sorozat: Magyar betű. (h. n. gépelt pél-
dány), 1947. Újrakiadás: Te és a világ, útravalóul. Czegei Wass Alapít-
vány, Mustármag, Budapest, 1999.
371
Felhasznált irodalom
Az Országos Széchényi Könyvtár katalógusában – annak ellenére,
hogy az alapkiadványai közül több hiányzik – 222 jelzet vonatkozik
Wass Albertre. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban 378, míg az Or-
szágos Idegennyelvű Könyvtárban 99, és a Magyar Országgyűlési
Könyvtárban 31 jelzeten található a neve. Ezek között a címek között
több átfedés, újrakiadás és a korábban megjelent műveiből készített
válogatás is van, de így is látható, hogy kiadványainak teljes felsorolá-
sa nem képezheti dolgozatunk tárgyát. Alapműveinek felsorolása ol-
vasható: Balázs Ildikó: Wass Albert életmű-bibliográfiája, 1923–2003.
Kráter, Pomáz, 2004.
Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Osiris, Budapest, 2005.
Abraham A. Moles: A giccs, a boldogság művészete. Gondolat,
Budapest, 1975.
Achim, Valeriu: România Mare. Casa de Presă şi editură Gutinul,
Baia Mare, 1990.
Albert Wass de Czege, Documented Facts and Figures on TRAN-
SYLVANIA (compiled by The Danubian Research Centre and The
Transylvanian World Federation Under the supervision of Albert
Wass de Czege moderator, C The Danubian Press, Inc. 1977, Astor,
Florida, 32002), Printed in Canada, Toronto.
Alexandru, J., L. Benjamin, D. Brumfeld, A. Florea, P. Litman, S.
Stanciu: Martiriul evreilor din România 1940–1944. Documente si
mărturii. Hasefer, Bucureşti, 1991.
Allport, Gordon: Az előítélet. Osiris, Budapest, 1999.
Ardeleanu, Ion (…): Teroarea Horthysto-fascistă în Nord-Vestul
României septembrie 1940–octombrie 1944. (Editura Politică),
Bucureşti, 1985.
Aredeleanu, Ion – Vasile Arimia (editori): Ion Antonescu, Citiţi,
judecaţi, cutremuraţi-vă. Editura Tinerama, Bucureşti, 1991.
Aronson, Elliot: A társas lény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
Budapest, 1978.
Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I-II. 1997. MBE- I-
III. László Gyula Egyesület, Budapest, 2004, 2005.
372
Balladák földje: Erdély. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2005.
Benjamin, Lya: Memorialul martirilor evrei din România. Edit.
Hasefer, Bucureşti, 2003, 74. old.
Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Zrínyi Kato-
nai Kiadó, Budapest, 1989.
Bethlen István: Emlékirata 1944. Zrínyi Katonai Kiadó, Buda-
pest, 1988.
Bethlen Pál: Numerus Clausus. Kiadja: a magyar zsidóság alma-
nachja könyvkiadó vállalata (h. n. 1925.)
Boia, Lucian (szerkesztés): Miturile comunismului românesc.
Nemira, Bucureşti, 1998.
Boia, Lucian: Două secole de mitologie naţională. Humanitas,
Bucureşti, 2005.
Boia, Lucian: Istorie şi mit in conştiinţa românească. Humanitas,
Bucuresti, 1997.
Boia, Lucian: Jocul cu trecutul. Humanitas, Bucureşti, 1998.
Boia, Lucian: România ţară de frontieră a Europei. Humanitas,
Bucureşti, 2002.
Braham, Randolph L. (szerk.): Tanulmányok a Holokausztról.
Presscon Kiadó, Budapest, 2006.
Braham, Randolph L: The Politics of Genocide. The Holocaust in
Hungary. Columbia University Press, New York, 1994.
Braşoveanu, Emilian P.: Neorevizionismul ungar. (Tulcea, 1991.)
Carp, Matatias: Holocaust Romániában1940–1944. Tények és
dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról 1940–1944. Pri-
mor Kiadó (h. n. 1993)
Ceauşescu, Nicolae: România pe drumul construirii socialiste
multilateral dezvoltate. Editura Politică, Bucureşti, 1979.
Cioran (Emil): Istorie si utopie. Humanitas, Bucureşti, 2004.
Ciubancan, Vasile T., Maria I. Ganea, Ion V. Ranca: Drumul
Holocaustului. Editura Ciubancan, Cluj-Napoca, 1995.
Coja, Ion: Transilvania invincibile argumentum. Atheneum,
Bucureşti, 1990.
Corneliu Vadim Tudor: Mîndria de a fi români. Editura Sport-
Turism, Bucureşti, 1986.
Crăciun, Victor: Pierdem Basarabia? Liga Culturală pentru uni-
tatea românilor de pretutindeni – Fundaţia Hercules (é. n.)
373
 Cs. Gyímesi Éva: Colloqium Transsylvanicum. Mentor Kiadó,
Marosvásárhely, 1998.
Cs. Gyímesi Éva: Kritikai mozaik. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999.
Csaplár Vilmos: Zsidó vagyok Magyarországon. Pannon Könyv-
kiadó, Budapest, 1990.
Csepeli György: Grappling with National Identity… Akadémiai
Kiadó, Budapest, 2000.
Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris, Budapest, 2005.
Dávid Gyula: A Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság
hetven esztendeje. Kriterion, Bukarest, 1973.
Deletant, Dennis: Ceauşescu si Securitatea (Ceauşescu és a
Securitate). Humanitas, Bucureşti, 1998.
Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Osiris, Budapest,
1999.
Dénes Iván Zoltán: Európai mintakövetés – nemzeti öncélúság:
értékvilág és identitáskeresés a 19–20. századi Magyarországon. Új
Mandátum, 2001.
Diaconescu, Marius – Ioan Drăgan: Nobilimea românească din
Transilvania. Editura Muzeului Sătmărean, Satu Mare, 1997.
Diaconu, Marin: Pro şi contra Emil Cioran. Humanitas,
Bucureşti, 1998.
Dorfles, Gillo: A giccs. A rossz ízlés antológiája. Gondolat, Buda-
pest, 1986.
Duicu, Dr. Serafim: Ion Antonescu si Garda de Fier. Casa de edi-
tură „Rom-Edition”, Tîrgu-Mures, 1991.
Dumitru Iancu Tăbăcaru Sindromul Securităţii. Edit. PACO,
Bucureşti (é. n.)
Elek István: Magyarnak lenni, MOST! Válasz Könyvkiadó, Buda-
pest, 2002.
Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójá-
ra. Kolozsvár, 2004.
Erdélyi Lajos: Túlélés: egy fotográfus visszaemlékezése. Lauder
Javne Iskola – Aura Kiadó, Budapest, 2006.
Eugen Uricariu: Máglya és láng. (Ford. Szabó János). Dacia Ki-
adó, Kolozsvár – Napoca, 1982.
Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. História, MTA Történettudo-
mányi Intézete, Budapest, 2000.
374
Festinger, Leon: A kognitív disszonancia elmélete. Osiris, Buda-
pest, 2000.
Feuchtwanger, Lion: Jud Süss. Árkádia, Budapest, 1990.
Dudaş, Florian: Teroare în Maramureş. Editura Lumina, Oradea, 1991.
Păcurariu, Francisc: Românii si maghiarii de-a lungul veacurilor.
Editura Minerva, Bucureşti, 1988.
Fränkel Dávid: Erre emlékszem. Pont Kiadó, Budapest, 2004.
Andreescu, Gabriel – Gusztáv Molnár: Problema transilvană.
Polirom, (Iaşi), 1999.
Gálffy Mózes: Szempontok a nyelvjárások hangtani vizsgálatá-
ra. Akadémiai Kiadó, Cluj, 1960.
Gálffy Mózes: Tájszók Kalotaszegről és környékéről.
Universitatea Babes – Bolyai, Cluj, 1965.
General-locotenent dr. ILIE CEAUŞESCU: Transilvania străvechi
pămînt românesc. Editura Militară, Bucureşti, 1988, 9. old.
Muntean, George: Apa trece, pietrele rămîn. Proverbe
româneşti. Editură pentru literatură, Bucureşti, 1966.
Gerlach, Christian – Götz Aly: Az utolsó fejezet. A Magyar zsidók
legyilkolása. Noran, Budapest, 2005
Gh. Buzatu: România cu şi fără Antonescu. Editura Moldova,
Iaşi, 1991.
Gheorghe I. – Suciu, Vasile T. – Puscas, Ilie I.: Administraţia mi-
litară horthystă in nord-vestul României. Septembrie-Noiembrie
1940. Cluj-Napoca, 1988.
Ghibu, Onisifor Amintiri despre oameni pe care i-am cunoscut.
Cluj, 1974.
Ghibu, Onisifor: Un plan secret al guvernului unguresc din 1907
privitor la maghiarizarea românilor din Transilvania (Cartea
Neagra de la Budapesta). Versiuni in limbile române si franceză.
Editura Iosif Vulcan, Oradea, 2000.
Goebbels, Joseph: Napló. Dunakönyv Kiadó, 1994.
Gombos Gyula: Húsz év múlva. Auróra, New York, 1973.
Gróf Wass Albert előszavával: Ötven erdélyi gyermek levele a Jézus-
kához. Dés: Szolnok-Doboka vármegye Közjóléti Szövetkezete, 1941.
Gyémánt, Ladislau: Mişcarea nationalăa a românilor din
Transilvania 1790 – 1848. Editura Ştiinţifică şi enciclopedică,
Bucureşti, 1986.
375
 György, Hunyadi: From National Character to the Mechanism of
Stereotyping: the Withdrawal of Social Psychology in The History. In:
J. C. Nyíri (edited by): Perspectives on Ideas and Reality, Filozófiai
Posztgraduális és Információs Központ, Budapest, 1990. 174–201.
old.
Patapievici, H.-R.: Politice. Humanitas, Bucureşti, 1996.
Hamp Gábor, Horányi Özséb, Rábai László (szerk.): Magyar
megfontolások a Soáról. Balassi – Magyar Pax Fórum – Pannonhalmi
Főapátság, Budapest – Pannonhalma, 1999.
Arendt, Hannah: Eichmann Jeruzsálemben. Osiris Kiadó, Buda-
pest, 2000.
Hermann Imre: Az antiszemitizmus lélektana. Cserépfalvi
(Szekszárd), 1990, a Bibliotheca Kiadó 1945-ös kiadásának alapján
készült könyv.
Mârza, Iacob: Şcoală şi naţiune. Dacia, Cluj-Napoca, 1987.
Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert: Erdély a ha-
dak útján 1940–1944. Puedlo, (h. n. 2005.)
Iorga, Nicolae: In lupta cu absurdul revizionism maghiar (harc-
ban a magyar revizionizmus abszurdjával), Editura Globus,
Bucuresti, 1991.
Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története.
Attraktor, Máriabesnyő – Gödöllő, 2004.
Joó Tibor: A Magyar nemzet-eszme. Universum Kiadó, Szeged,
1990.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor: Magyarságszimbólumok. Eu-
rópai Folklór Intézet, Budapest, 2002.
Karsai László: Holokauszt. Pannonica, cop. (Budapest), 2001.
Katz, Jakov: Az előítélettől a tömeggyilkosságig. Osiris, Budapest,
2001.
Katzburg, Nathaniel: Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943.
Bábel Kiadó, Budapest, 2002.
Kemény János: Farkasvölgy. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest,
1963.
Kemény János: Kutyakomédia. Erdélyi Szépmves Céh, Kolozsvár
(é. n.)
Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa. Püski, Budapest,
1990. 2. bőv. kiad. Juventus, Marosvásárhely, 2000.
376
Kosztolányi Dezső (szerk): Vérző Magyarország. (Reprint:) Arc,
Budapest, 1999.
Kovács András: A kéznél levő idegen. Antiszemita előítéletek a
mai Magyarországon. PolgArt, Budapest, 2005.
Köpeczi Béla: Nemzetképkutatás és a XIX. Századi román iro-
dalom magyarságképe. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.
Köteles Pál: Lelkek félárnyékban. Noran, 1999.
Lăncrănjan Ion: Toamnă fierbinte. Editura militară, Bucureşti, 1986.
Lăncrănjan, Ion: Cuvînt despre Transilvania. Editura Sport-
Turism (Bucureşti, 1982).
Lăncrănjan, Ion: Vocaţia constructivă. Editura Cartea
Românească, Bucureşti, 1983.
Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Fraternitas R.-T. Kolozsvár (1941.)
Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Pallas-Akadémia Könyvkiadó,
Csíkszereda, 2004. (Előszó Pomogáts Béla, utószó Marosi Ildikó),
Litván György: Magyar gondolat – szabad gondolat, Nacionaliz-
mus és progresszió a század eleji Magyarországon. Magvető, Buda-
pest, 1978.
Livezeanu, Irina: Cultură şi naţinalism în România Mare
1918–1930. Humanitas, Bucureşti, 1995.
Lőwy Dániel: A téglagyártól a tehervonatig. Erdélyi Szépmíves
Céh, Kolozsvár, 1998.
Lustig, Oliver: Lágerszótár. Dácia, Kolozsvár – Napoca, 1984.
Lustig, Oliver: Véráztatta napló. Dacia, Cluj-Napoca, 1989.
Pacepa, M.: A kreml öröksége. PolgArt, Budapest, 2002.
Makkai Sándor: Nemzet és kisebbség. (Kir. Magy. Egyetemi
Nyomda), Budapest, 1939.
Markó György – Illésfalvi Péter: A román – magyar kapcsolatok
vonatkozásai 1940–1944 között. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
Marosi Ildikó – Erdélyi Lajos: Húsz romániai magyar író.
Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Marosi Ildikó (sajtó alá rendezte): A Marosvásárhelyi Kemény
Zsigmond Társaság levelesládája. Kriterion, Bukarest, 1973.
Marosi Ildikó: A Helikon az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája
(1924–1944). Kriterion, Bukarest, 1979.
Marosi Ildikó: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládá-
ja (1924-1944). Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1979.
377
 Marosi Ildikó: A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság le-
velesládája. Kriterion, Bukarest, 1973.
Marosi Ildikó: Kis/Ligeti/Könyv, A fedélzetközi utas elsüllyedt vi-
lága. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002.
Márton Gyula – Péntek János – Vöő István: A magyar nyelvjárá-
sok román kölcsönszavai. Kriterion, Bukarest, 1977.
Márton Gyula: Adalékok a bilingvizmus kérdéséhez. Akadémiai
Kiadó, Cluj, 1960.
Márton Gyula: Eredményeink és feladataink a magyar nyelvet
ért román nyelvi hatás tanulmányozása terén. (Typ: Poligrafie), Cluj,
1959.
Márton Gyula: Román kölcsönszavaink alaktani beilleszkedése.
Kl. Ny. I. K. Cluj, 1966.
Márton Gyula: Román kölcsönszók a Fekete-Körös völgye ma-
gyar tájszólásában. Akadémia, Cluj, 1962.
Márton Gyula: Újabb adatok a román–magyar szóvegyítéses köl-
csönzéshez. Akadémia, Cluj, 1963.
Miskolcy Ambrus: Románok a történeti Magyarországon.
Lucidus Kiadó, Budapest, 2005.
Miskolczy Ambrus: „A Führer olvas” Tallózás Hitler könyvtárá-
ban. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000.
Miskolczy Ambrus: Eszmék és téveszmék… Bereményi Könyvki-
adó: Eötvös Lóránd Tudományegyetem (Budapest), 1994.
Miskolczy Ambrus: Határjárás a román–magyar közös múlt-
ban. Lucidus Kiadó, Budapest, 2004.
Mitu, Sorin: Geneza identităţii la românii ardeleni. Humanitas,
Bucureşti, 1997.
Mungiu-Pippidi, Alina: Transilvania Subiectivă. Humanitas,
Bucureşti, 1999.
Nagy Pál (összeállítás): Magyar író a huszadik században Wass
Albert. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 2005.
Neumann, Victor: Istoria evreilor din România. Amarcord,
Mimişoara, 1996.
Nyerges András: Jobb- vagy balkánaán: szúrópróbák 1993–1997.
Fekete Sas, Budapest Főváros Levéltára, 1998.
Nyerges András: Rendes ország, kétféle történelem. Noran, Buda-
pest, 2005.
378
Nyerges András: Rendes ország, kétféle történelem: 113. színre-
bontás. Noran, Budapest, 2005.
Nyerges András: Senkiföldje: irodalom: szúrópróbák, Fekete Sas
Kiadó, Budapest, 1999.
Nyerges András: Színrebontás: istenkáromló oknyomozások.
Magvető, Budapest, 2003.
Nyerges András: Voltomiglan. Argumentum (Budapest), 2002.
Oisteanu, Andrei: Imaginea evreului in cultura romaneasca (A
zsidó képe a román kultúrában). Humanitas, Bucureşti, 2001.
Omagiu 65 Partidul Communist Român. Editura Cartea
Romaneasc, 1986.
Pacepa, Ion Mihai: Vörös horizontok. Egy román kémfőnök val-
lomásai. I. H. Printing Company, New Brunswick (é. n.)
Pászka Imre (válogatás, utószó): Román eszmetörténet
1866–1945. Aetas – Századvég, 1994.
Ploeşteanu, Dr. Grigore – Vaile T. Suciu – L. Lădariu: Epopeea de
pe Mureş. Revista Vatra, Tîrgu Mureş, 1985.
Pop, Valeriu: Bătălia pentru Ardeal. Editura Enciclopedică,
Bucureşti, 1992.
Raffay Ernő – Takaró Mihály – Vekov Károly: A gróf emigrált, az
író otthon maradt. Szabad Tér, Czegei Wass Foundation, 2004.
Rózsa Ágnes: Jövőlesők. Nürnbergi lágernepló 1944–45.
Kriterion, Bukarest, 1971.
Sebastian, Mihail: Jurnal 1935–1944 (Napló 1935–1944).
Humanitas, Bucuresti, 1996.
Sebestyén Mihály: Erdélyi Fejedelmek. Mentor Könyvkiadó, Ma-
rosvásárhely, 1993.
Sebestyén Mihály: Teleki Pálról (I-II). In: Népújság, Marosvásár-
hely, 2004. aug. 16.; aug. 17.
Sebők László: Magyar neve? Határokon túli helységnév-szótár.
Aranylapok, (Budapest), 1990.
Simon Magda: Váradi harangok. Kriterion, Bukarest, 1975.
Somlyó György: Rámpa. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,
1984.
Şorban, Raoul: Fantasma imperiului ungar şi casa Europei.
Globus, Bucureşti, 1990.
Szabó Dezső: A Magyar káosz. Szépirodalmi, Budapest, 1990.
379
 Szabó T. Ádám – Gálffy Mózes – Márton Gyula: Huszonöt lap Ko-
lozsvár és vidéke népnyelvi térképéből. Erdélyi Múzeum Egyesülete,
Kolozsvár, 1944.
Szakács István Péter: A vádlott neve Wass Albert (dokumentu-
mok a Wass Albert-dossziéból). Pro Memoria, Székelyudvarhely, 2002.
Száraz György: Egy előítélet nyomában. Magvető, Budapest,
1976.
Száraz György: Erdély múltjáról, jelenidőben. Magvető, Buda-
pest, 1988.
Szász Zoltán: A románok története. Bereményi Könyvkiadó (Bu-
dapest, é. n.)
Szekfű Gyula: Állam és nemzet. Lucidus Kiadó, Budapest, 2001.
Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. ÁKV
– Maecenas Reprint sorozat, Budapest, (1989)
Szekfű Gyula: Három nemzedék. Királyi Magyar Egyetemi
Nyomda (Budapest, 1920)
Szemlér Ferenc: Az Erdélyi Helikon költői. Kriterion, Bukarest, 1973.
Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. (A szerző kiadása), Budapest,
1986.
Szücsné Harkó Enikő: Wass Albert írói pályaképe. Meritum Text
Kiadó, Dunaújváros (é. n.) „Készült a 2003. november 7-én megvé-
dett doktori (PhD) disszertáció alapján.
Takaró Mihály: Wass Albert regényeinek világa. Masszi, Buda-
pest, 2004.
Tamás Gáspár Miklós: Másvilág: politikai esszék. Új Mandátum
Könyvek, Budapest, 1994.
Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak. Atlantisz Könyvkiadó,
Budapest, 1999.
Tamási Áron: Szülőföldem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest,
1990.
Thomas Mann: Európa Vigyázz! Gondolat, (Budapest), 1957.
Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén. Minerva, Kolozs-
vár, 2001.
Tibori Szabó Zoltán: Teleki Béla erdélyisége. NIS Kiadó, Kolozs-
vár, 1993.
Titu Simon: Din culisele serviciilor secrete Romanesti, Pacepa:
Quo vadis? Odeon, Cluj (é. n.)
380
Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből (1987). Magyar Füzetek Könyvei,
Dialogue Européens (h. n.), 1989.
Transylvania and the Hungarian-Rumenian Problem, edited by
Anne Fay Sanborn and Géza Wass de Czege, Danubian Press, Inc.
Astor, Florida, USA, 1979.
Túrmezei László: A dunavölgyi hitrege. Reé, Budapest, 1941.
Várbiró György: Személyes élményeim a csendőrség nemzetiségi
politikai felderítőcsoportja élén 1937–1944. (Kézirat, Országos
Idegennyelvű Könyvtár, Budapest).
Vighi, Daniel, András Visky, Alexandru Vlad: Fals tratat de con-
vieţuire. Dacia, Cluj-Napoca, 2002. stb.
Viorel Achim, Constantin Iordachi: România şi Transnistria:
problema holocaustului. Curtea Veche, Bucureşti, 2004.
Vulcănescu, Mircea: Dimensiunea Românească a existenţei.
Editura Fundaţiei culturale româe, Bucureşti, 1991.
Vitéz Kolozsváry-Borcsa Mihály: A zsidókérdés magyarországi
irodalma. Gede Testvérek, (Budapest, 1999).
Napilap- és folyóiratcikkek, online hivatkozások
„A Baumgarten díjról”. In: Egyedül vagyunk, 1942. jan. 22.
„Az 50 éves Wass Albert”. In: Magyar Élet (szerkeszti Kerecsendi
Kiss Márton, felelős kiadó: Vörösváry István), Torontó, 1958. jan. 25.,
6. old.
A magára talált Erdély szava, Erdély új írói közösségének nyilat-
kozata. Magyar Csillag, 1942. november 1. II. évf. 11. szám. 291. old.
Asztalos István: Levél egy régi munkatársamnak. In: Magyar
Csillag, 1942. aug. 1. II. évf. 8. 77–82. old.
Babits Mihály: Baumgarten Ferenc és alapítványa. In: Nyugat,
1927. 225. old.
Bárdi Nándor (szerk.): Észak-Erdély 1940–1944. Limes (Tatabá-
nya) 2006. 2.
Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségből többség-
be került erdélyi magyar politika szemléletváltása 1940–1944 között.
In: Limes, 2006. 2. 43–73. old.
Berindeanu, Florin: Istora la un moment dat. In: Amfiteatru, 7.
iul. 1986. p. 2.
381
 Bot, Ioana: Istorie şi roman. In: Tribuna, 30. nr. 33. 14. aug. 1986.
p. 4.
Bözödi György: A hazatért erdélyi irodalom. In: Magyar élet,
1940. V. évf. 12. sz. december, 6–9. old.
Bözödi György: Wass Albert: A titokzatos őzbak. In: Egyedül va-
gyunk, 1941. november.
Criminalul Wass Albert loveşte din nou. Ziarul de Sibiu, 2006. 02.
20.
Csoóri Sándor: Nappali hold. In: Hitel, 1990. augusztus 22.; szep-
tember 5; szeptember 10; október 3.
Dr. Borsoss Imre: A cigánykérdés. In: Szamosvidék, 1942. júl. 30.
Dr. Szabó András: Két igazság nincs. In: Élet és Irodalom, 2005.
49. évf. 07. szám. http://www.es.hu
Dudaş, Florian: Basarabia, pămînt românesc. Lumina, nr. 1.
Oradea, 1991.
Erdélyi Lajos: Magyar zsidók Romániában, Erdélyben. In: Múlt
és Jövő, 2000. 1.
Erdélyi Lapok (főszerk Paál Árpád), Nagyvárad.
Fischer István: Legendák és történelem. In: Élet és Irodalom,
2004. július 7.; Fischer István: Ki volt a gyilkos? In: Élet és Irodalom,
2006. november 17.
Florea, Corneliu: Cine tulbură liniştea Transilvaniei? Lumina, nr.
8. Oradea, 1990.
Fráter Olivér: Wass Albert életpályája. In: Hunnia 119. szám. 2.
old. http://www.kisber.hu
Frunda György Wass Albert ügyvédje. In: Gondola, 2003. április
2.
Függetlenség (szerk. Vitéz Kolozsváry-Borcsa Mihály), Buda-
pest, 1933–1944.
Gheorghe Ciul: Profesionişti pentru armata română. (Professzi-
onistákat a román hadseregbe) In: Unirea, 2006. aug. 2. lásd:
http://www.hotnews.ro/pp_articol_13458_ Profesionişti-pentru-
armata-română. htm
Gidó Attila: Zsidó jelenlét Romániában. In: Régió, 2004 /3. 3–32.
old.
Heti Válasz címlapfotó (Sólyom László Ünnep Erdéllyel): 2007.
március 22.
382
Horváth Sz. Ferenc: Az Erdélyi Lapok ideológiája. Zsidókérdés,
katolikus antiszemitizmus és nemzetiszocializmus Erdélyben
(1932–1940). In: Régió 2004/3.
Horváth Sz. Ferenc: Népcsoportok, szociális kompenzáció és gaz-
dasági jóvátétel. A holokauszt Észak-Erdélyben. Múltunk, LI. Évfo-
lyam 3. szám. 102–143. old.
http://www.deltasoft.hu/kat/
http://www.emi.erdely.ma
http://www.e-m-i.hu
http://www.hhrf.org/uh/2000
http://www.hvim.hu/fooldal.htm.
http://www.krater.hu
http://www.romare.ro
Illésfalvi Péter: „Édes Erdély itt vagyunk…” Az erdélyi bevonulás so-
rán történt atrocitásokról. In: Pro Minoritate, 2004. Tavasz, 58–77. old.
Illyés Gyula: Naplójegyzetek. In: Nyugat, 1941. augusztus 1.
Jávor Béla: Látogatás a kamarási munkatáborban. In: Magyar
Lapok, 1940. nov. 22.
Jobbik Magyarországért Mozgalom: Rövid program.
http://www.jobbik.hu/rovatok/partunkrol
Karsai László: Horthy Miklós (1868–1957) legendák, mítoszok és
a valóság. Beszélő, 2007. Március. 72–91. old.
Katona Szabó István: Ki volt báró Atzél Ede? In: Erdélyi Magyar-
ság, 2002/49.
Két vaskereszttel érkezett haza Wass Albert a keleti frontról.
Egyedül Vagyunk, 1944. február 11. 3. szám
Kiss Jenő: Farkasverem. In: Erdélyi Helikon, VIII/5. (1935)
361–364. old.
Kondor Ferenc: 1 nap. In: Élet és Irodalom, 50. évfolyam, 08.
szám. 2006. 02. 24.
Kunstár Csaba: Szimpátia a Sötétséggel, Wass Albert: Erdély,
emigráció, irodalom. In: Élet és Irodalom, 49. évf. 2005. 02. 06. szám
és 49. évf. 26. 2005. 07. 03. szám.
Kuszálik Péter: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989. Buda-
pest, 1996. http://transindex.ro
Lakatos László: A Magyar Honvédség markáns változásai és jö-
vője. In: Új Honvédségi Szemle. 2007. 05.
383
 Láng Gusztáv: Wass Albert, a regényíró. In: Korunk, 2005. július.
http://www.Korunk.org
Lármafák a hegytetőn. In: Magyarság, 1943. febr. 28.
Lechi(n)ţan, Vasile: Procesul criminalilor de război de la Ip,
Treznea, Huedin, Mureşenii de câmpie si din alte localităţi sălăjene.
In: Acta Musei Porolissensis 17 (1993), 271–305. old.
Magyar Harangok, III. évf. 1. szám. 1948. január (Róma, Milano, stb.)
Magyarok Vasárnapja (California), 1994 óta.
Magyarság (A Magyar Nemzetiszocialista Mozgalom napilapja)
Budapest, 1920–1944.
Maksay Ágnes – Marius Tabacu: Wass Albert Erdélyt nem lehet el-
felejteni. In: Korunk, 2002. 12. 118–122.
Márkus Béla: Hozsánna néked, Wass Albert? Két dokumentum-
kötet margójára. Kortárs 2005. 03.
Mihăiescu, Valentin: Duminica mare. In: Lecefărul, 30. nr. 11. 14.
mai. 1987. p. 2.
Milotay István: A kastély árnyékában. In: Új Magyarság, 1943.
okt. 10. X. évf. 229. sz.
Milotay István: A kastély árnyékában. In: Új Magyarság. X. évf.
229. sz. 1943. okt. 10.
Miskolczy Ambrus: Horn Ede pszichogramja. In: Pro Minoritate,
2006. Tavasz, 3–41. old.
Mózes Huba: Intertextualitás és térszerkezet egy Wass Albert re-
gényben. In: Szöveg az egész világ. Tankönyvkiadó, Budapest, 2002.
Nagy Mihály Zoltán: Wass Albert háborús bűnpere. In: PoLíSz. A
Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja, 78 (2004.
aug.–szept.), Melléklet, 1–7.
Nehéz-Posony István: Jogtörténeti tanulmány a zsidókérdésről.
In: Élet és Irodalom, XLIV. évf. 32. szám, 2000. augusztus 11.
Niculescu, Gheorghe-Alexandru: Nationalism and the
Representation of Society in Romanian Archeology. In: Nation and
National Ideology Past, Present and Prospect. Bucharest, New
Europe College, 2002.
Nuclear Radiation Against Minorities in Rumania. In: The
Eights Tribe, 1979. August.
Ottlik László: A magyar nemzetiségi politika feladatai. In: Ma-
gyar Szemle, 1940. augusztus XXXIX. kötet 2. (156.) sz.
384
Nyerges András: Teleki titkai. In: 168 óra. XIII. évf. 50. 2001. dec.
13. 22–23. old.
Perújrafelvétel Wass Albert ügyében. In: Szabadság, 2006-06-18.
http://www.hirek.ro/print.php?newsid=19113
Popa, Constantin M.: Zilele istoriei, In: Luceafărul 29. nr. 39. 27.
sp. 1986. p. 3.
Popescu-Puţuri, Ion: Ceauşescu şi istoria. In: Magazin istoric.
Anul XVII. nr. 1 (190). Ianuarie, 1983.
Pruteanu, George: Două romane. In: Astra 21. nr. 6. 1986. p. 11.
Romsics Ignác: Mi a történelem, hogyan és miért mondjuk el a
múltbeli eseményeket? In: Korunk, 2002. 12. 128. old.
Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom. In: Nyugat (1935) 7–12. old.
Sebők János: A fehér ló tulsó oldala. In: Élet és Irodalom, 2007.
március 9. 4–5. o.
Spânu, Ion: Un roman al Unirii. In: Luceafărul, L9. nr. 33. 16. aug.
1986.
Szabédi László: Farkasverem. In: Pásztortűz XXI/9 (1935. május
15.)
Szekfű Gyula: Középkori kisebbségeinkről. In: Magyar Szemle,
1940. szeptember XXXIX. kötet, 3. szám, 177. old.
Szili Katalin Erdélybe látogat. In: Budapest online, 2007. máj. 3.
http://budapest.mconet.biz/kulfold/szili_katalin_erdelybe_latogat
Tibori Szabó Zoltán: Az erdélyi zsidó közösség sorsa a második
világháborút követő időszakban (1945–1948). In: Korunk, 2004/8.
76–86. old.
Tismăneanu, Vladimir: Raport final. Comisia Prezidenţială pentru
analiza dictaturii comuniste din România. Bucuresti, 2006. 536. old.
http://www. Presidency.ro/static/ordine/RAPORT_FINAL_CADCR.pdf
Transsylvania erdélyi tájékoztató, New York. Kiadja az Amerikai
Erdélyi Szövetség, 1959–
Vallasek Júlia: Az újraolvasás kora. In: Limes, 2006. 2., 96. old.
Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológi-
ája 1944–1953. http:// www. hunsor.se
Virginiás Andrea: Wass Albert–Márai Sándor. In: Korunk 2002.
12.
W. Kovács András: Kiegészítés a „Wass Albert-dosszié”-hoz. In: Ko-
runk. III. 2005. július. 98–101. http://adatbank.Transindex.ro
385
 Wass Albert a Kisfaludy Társaság tagja. In: Vármegyei Közélet, PIM V. 4725/286/1-5. Wass Albert – Brudi Zsuzsának – 1967.
Dés. 7. szám, 1942. febr. 12. márc. 29; 1970. ápr. 23.
Wass Albert nyílt levele a tengerentúli magyarság vezető szemé-
lyiségeihez. In: Magyar harangok, 1948. január. RÖVIDÍTÉSEK
Wass Albert: A hatodik dimenzió. In: Kárpát (Los Carpatos) (Bu-
enos Aires), 1958. I. évf. 3. 9. old.; Az Antikrisztus és a pásztorok. In: MOL: Magyar Országos Levéltár
Kárpát (Los Carpatos), 1958. május. I. évf. 5. sz. 13. old. HL: Magyar Hadtörténelmi Levéltár
Wass Albert: A nagyromán birodalmi gondolattal szemben. In. PIM: Petőfi Irodalmi Múzeum
Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979. május. 13. K.: Kémelhárító
Wass Albert: Az amerikai magyarság – magyar szemmel. In: Ka- kat. közig: katonai közigazgatás
tolikus Magyarok Vasárnapja, 1978. jan. 15., 1. old. VKF: Honvéd Vezérkar Főnöke
Wass Albert: Az évszázad legnagyobb félrevezetése. In. Új Világ. M. E.: miniszterelnök
(Los Angeles, Calif.) 1993. szeptember 10., 5. old. Öti.: összekötő tiszt
Wass Albert: Hatodik dimenzió. In: Új Hídfő, 1988. április; Nagy-
pénteki sirató. 1988. május.
Wass Albert: Helyzetjelentés az erdélyi frontról. In: Katolikus Ma-
gyarok Vasárnapja, 1978. márc. 12.
Gróf Wass Albert: A gazda védelmében. In: Szamosvidék, Dés,
1942. április 16.
Gróf Wass Albert: Lármafa. In: Szamosvidék, 1943. június 5.
Gróf Wass Albert: Levél a hegyekből. In: Vármegyei közélet (ké-
sőbb Szamosvidék) 1942. febr. 26.
Gróf Wass Albert: Őrségen. In: Szamosvidék, 1942. június 25.
(Wass Albert): Álarcos bohózat Kicsi Anna sírkeresztje körül. A
magyarság számára írta: Wass Albert. In: Amerikai Magyar Népsza-
va, 1952. május. Újraközlés: Magyarok Vasárnapja, 2003. novem-
ber–december, 6–7. old.

PIM K/580 Hangtár. Interjú Olosz Lajossal.

PIM Kemény János hagyaték 236. doboz. Bornemisza Elemérné
emlékkönyvében szerepel Wass Albert neve 1938. VII. 3.
PIM V 4142/585 Az 1929. aug. 2–4. Marosvécsi Erdélyi Helikon ta-
lálkozó résztvevőinek aláírása.
PIM V 4672/6/1-2. Kemény János levele Áprily Lajosnak, Kolozs-
vár, 1926. jún. 17. és Marosvécs, 1936. június 20.
PIM V. 4725/178/1-3. Wass Albert (Mécs Lászlónak) Florida, 1967.
szept. 26.; 1968.jan. 19.; Florida 1969. ápr. 30.

386 387
 Berde Mária 120
Bethlen Farkas 112
Blaha Mihoc 367
Bodrogi (tüzérszázados) 133
Bókay János 121, 122
Botka László 112
Névmutató Botos János 337
Bözödi György 126, 224, 225, 227, 305
Casi (Cati) Ioan 145, 153
Abraham A. Moles 322
Ceauşescu 24, 75, 77, 90, 93, 95, 96, 138, 275, 311, 348, 349, 353,
Ady Endre 164, 170, 188, 195, 196, 198, 199, 215
366
Ákosy Károly (alezredes) 56, 57, 58
Corneliu Vadim Tudor 41, 95, 362, 369
Albotin (jegyző) 45
Corneliu Zelea Codrescu 83
Alina Mungiu-Pippidi 27
Cuza 36, 97
Alszeghy Zsolt 343
Czegei Wass (sz. Kutasi) Zsuzsanna 108
Ambrózy Ágoston 343
Czegei Wass Endre (Andreas) 108, 146, 149
Amedeo de Francesco 103
Czegei Wass Géza 108
Andrásfalvy Bertalan 110
Czegei Wass Huba 108, 129
Andrei Bujor 145, 151, 153
Czegei Wass Miklós 108
Anfuso 43
Czegei Wass Vid 108
Anghelescu 150
Cs. Gyímesi Éva 9
Antall (József) 141
Csabai János 110
Anton Mocsonyi de Foen 124
Csepeli György 321
Apponyi 89, 246
Csoóri Sándor 25, 141, 278, 341
Arany János 182
Csordás Gergely (főhadnagy) 46, 151
Asztalos István 121, 312
Csordás Gergely 145
Babits Mihály 122, 215, 342, 343
Csurka István 25
Bajnok Lászlóné 103
D. Domanovszky 93
Bakos (vadőr) 124
D. R. Popescu 71
Balázs Ildikó 110, 344
Damó Elemér (ezredes) 47
Baltazár Dezső 353
Dan Nicolescu 351
Bánffy Ilona 118
David Pop 90
Bánffy Miklós 155, 156, 226, 287
Dehmel (alezredes) 48, 49, 58
Báró Atzél Ede 49, 50, 51
Demeter Vilmos 109
Bartha József 108
Doru Munteanu 40, 71, 75, 76, 81, 89, 99, 100, 101, 102, 271, 362,
Basch Lóránt 343
364, 365, 367, 369
Baumgarten Ferenc 342
Dömötör Tibor 355
Bedő Zsolt (karhat. főhadnagy) 46, 56
Dr. Antall István 331, 335
Béndek Gizella 42
Dr. Bodó Barna 112
Benjamin Lya 25
Dr. Boga Lajos 329

388 389
Dr. Bóka László 343 Gidó Attila 325
Dr. Borsoss Imre 331 Grigore Cafencu 27
Dr. Frunda György 10, 109, 147, 148, 149 Gróf Bethlen Béla 132, 133, 155
Dr. Hantz Péter 112 Gróf Bethlen István 61
Dr. Ionel Popescu 124, 148 Gróf Schilling János 144
Dr. Kincses Előd 10, 146, 149, 150, 151 Gróf Teleki Béla 136, 155, 351
Dr. Koncz Gábor 110 Gudenus János 324
Dr. Kovács Lehel 112 Gyallay Domokos 225
Dr. Mátray László 343 Gyöngyös Imre 214
Dr. Seress Zsuzsa 110 H.-R. Patapievici 13
Dr. Szabó András 128 Hajdú Győző 140, 352
Dr. Szüts Ödön 338 Hatiegan Emil 41
Dr. Tóth Aladár 343 Hatiegan János 41
Dr. Törzsök Erika 9 Hauffe (vezérőrnagy) 39
Dr. W. Filderman 24 Havas Emil 324, 327
Dumitru Iancu Tăbăcaru 28 Hegedüs Lóránt 343
Dunst (százados) 48, 49 Hegedűs Nándor 235
Dücső Csaba 84, 86 Hermann Broch 323
E. Uricarin 362 Hermann Imre 320
Elizabeth Tuba 353 Hitler 22, 39, 49, 77, 83, 96, 114, 129, 287, 298, 322
Elliot Aronson 319 Horia Sima 23
Endre Nánay 353 Horia Sima 39
Entz Géza 249 Horthy Miklós 21, 26, 49, 60, 62, 64, 86, 89, 96, 128, 159, 224, 297,
Eugen Uricarin 71, 97 326
Ferenczy Károly 42 Id. Varjassy István 334
Fiala Ferenc 334 Illésfalvi Péter 9, 13, 46
Florence Elizabeth McClain 138 Illyés Gyula 156, 157, 158, 160, 163, 276
Fónagy (tábornok) 131 Imre Gyula 42
Francisc Păcurariu 71 Imrédy Béla 129, 334
Franz Kafka 69 Ioana Bot 99
Freud 319 Ion Antonescu 22, 25, 26, 27, 39, 83, 84, 96, 366
G. Richter (Hauptsturmführer) 39 Ion Lăncrănjan 40, 71, 95, 369
Gabriela Creţin 364 Ion M. Pacepa 350
Galiszter Gyula 42 Iorga (Nicolae) 83, 93, 94
Garda István 10 István S. Tuba 353
Gáspár György 9 Iuliu Maniu 83
George Pruteanu 100 Jimmy Carter 139, 349
Gh.-Gheorgiu Dej 24 Johann Edmund Siemers 119
Gheorge-Alexandru Niculescu 94 Jókai Mór 133
Gheorghe Ciul 359 Jókai Mór 185, 219, 221

390
Jonescu (ezredes) 57 Láng Gusztáv 111, 216, 217, 218, 223
Joseph Széplaki 353 László Könnyű 353
József Attila 128, 215 Ligeti Ernő 63, 64, 120, 122, 216, 222, 225, 235, 335
Kádár Erzsébet 228, 229, 238, 343 Lion Feuchtwanger 339
Kádár Imre 226 Lovas István 278
Kádár (János) 352 Lőcsei Gabriella 141, 142
Kálmán Bognár 353 Lőwy Dániel 337
Kárpáthy Aurél 343 Lucian Boia 13
Kassák Lajos 128 Lukácsi Éva 108
Katona Szabó István 50 M. Takács Barboe 353
Kelemen Lajos 249 Makkai Sándor 170, 245
Kemény János 119, 155, 156, 223, 224, 225, 302, 303 Maksay Ágnes 111
Kemény Miklós 302 Margineanu Péter 153, 240
Kemény Zsigmond 156 Marius Tabacu 111
Király Károly 353 Mark Twain 222
Kiss Jenő 221, 238, 239, 244 Márkus Béla 113
Kocsis László 42 Marosán (Marzsinyán) Mária 326
Kolozsy Sándor 110 Maróti István 9
Komjáthy Aladár 343 Márton Áron 62
Kondor Ferenc 111 Marzsinyán Péter 125, 326
Kondor Katalin 110 Matatias Carp 22
Koréh Ferenc 349 Mécs László 164, 177, 215
Kós Károly 63, 223, 245 Mihály Eszter (Mihaly Estera) 145, 153, 326
Kossuth Lajos 137, 355 Mihály Rozália (Mihaly Rozalia) 145, 153, 326
Kosztolányi 215, 296, 297 Mikes Kelemen 180
Kovács (tábornok) 131 Mikó Imre 62, 155
Kovács István 42 Milotay István 128, 129, 246, 333, 334, 335
Kovács László 121 Mircea Eliade 305
Kozár Elemér 133 Mircea Vaida 71
Köpeczi Béla 76 Miskolczy Ambrus 67, 68, 69, 72, 322
Körösi József 151, 152, 153 Mollie E. Webster 353
Kövér László 104 Molotov 83
Krausz Károly 132 Mózes Huba 316
Kun Béla 340, 341 Mrs. Louise Williams 107
Kuncz Aladár 63, 120, 223 Muresan Aurel 147
Kuncze Gábor 141 Muresan Iosif 145
Kuncze Gábor 278, 281 Mussolini 114
Kunstár Csaba 110 Mussolini 96
L. Rebreanu 254 Náday István (altábornagy) 17, 28
Lakatos László 361 Nagy István 312

393
Nagy József 128 Számvéber Norbert 9
Nagy Pál 246 Szász (Zas) Lóránt 106, 107, 108, 140
Nagyőszy (vezérkari ezredes) 36 Szász Jenő 112
Németh László 25 Széchenyi István 329
Nixon 348 Szekfű Gyula 25, 72, 265
Nyerges András 105, 334 Szerb Antal 128
Nyirő József 62, 104, 228, 229, 245, 338, 339 Szilágyi Júlia 10
Octavian Goga 36, 254 Szilágyi Károly 42
Pakó Benedek 109 Szörényi László 109
Pakuts (Pakucs) 124, 150 Sztáli) 77, 243
Páll György 62 Szutor Ágnes 107, 110, 111
Păunescu 95 Szücsné Harkó Enikő 122, 126, 130, 142
Petőfi 195, 197, 261, 355 Szüllő Géza 163
Pintér Jenő 343 Tabéry Géza 63, 223
Pomogáts Béla 245 Taft (szenátor) 138
Pop Simion 71 Takács József 42
Pótápi Árpád 110 Takaró Mihály 105, 116, 126, 136, 137, 138, 140, 142, 144
Püski Sándor 121 Tamási Áron 67, 69, 70, 71, 72, 104, 166, 224, 228, 229, 238, 291
Rajnai Sándor 97 Tar Pál 141
Ravasz László 61 Tavaszi Hajnal 10
Reményik Sándor 164, 199, 215 Teleki László 67, 68, 69
Rokeach 321 Teleki Pál 19, 39, 44, 61, 155
Rosenberg (kereskedő) 326 Teodor Atanasiu 359
Sándor E. Chomos 353 Theodor Wiesengrund Adorno 321
Schöpflin Aladár 222, 343 Thomas Mann 135, 136
Sebők János 62 Tibori Szabó Zoltán 62, 155
Shakespeare 215 Tilger (tábornok) 131
Siemers Éva 119, 137, 138 Tisza 89
Simonné Goschi Gabriella 10 Tolnai Gábor 343
Sircana (őrnagy) 58 Toroczkai László 363
Sorin Mitu 13 Tóth Sándor 96
Steves B. Várdy 353 Turcsány Péter 107, 108, 112, 165, 302
Sulák János 42 Ugróczky Mária 143
Sütő András 312 Újváry Dezső (köv. tanácsos) 47
Szabédi László 121, 219, 220, 221 V. I. Stoican 58
Szabó Dezső 254 Vaida Sándor 69
Szabó Endre 128 Várbiró György 28, 51, 55
Szabó Lajosné 42 Várfalvi Mór dr. 132
Szabolcska Mihály 177, 195, 215 Varga Katalin 9
Szamuelly 340 Vasile T. Suciu 144

394 395
Vekov Károly 145, 146, 152
Veress Lajos 127, 130, 131, 133
Victor Precup 83
II. Vilmos 322
Virgil Maghearu 83
Vita Sándor 155
Vitéz Endre László 337
Vitéz Kiss László (altábornagy) 53
Abstract
Von Kenschitzki 152
Vilmos Ágoston, The Occupied Territory (A kisajátított tér)
Von Killinger 39
Vörösmarty 195, 316 The deconstruction of the national imagery in Hungarian and
W. Kovács András 153 Romanian literature is the topic of Vilmos Ágoston’s present work. As
Wallenberg 50 a literary historian and a critic the author analyzes the real historical
Wass Albert 40, 49, 51, 71, 75, 103, 104, 105, 106, 107, 108, 109, 110, facts and grievances that are often enumerated against each other
111, 112, 113, 114, 115, 116, 117, 118, 120, 121, 122, 123, 125, 126, from both sides and their forms in the literature.
127, 128, 130, 131, 132, 133, 136, 137, 138, 139, 140, 141, 142, 143, Both the Hungarian and Romanian military forces committed
144, 146, 147, 148, 149, 150, 151, 152, 153, 154, 155, 156, 157, 159, several atrocities against the population of Transylvania, a much
160, 163, 163, 164, 165, 167, 176, 178, 179, 215, 215, 219, 221, 222,
disputed territory before and after the world wars that caused a long
223, 227, 235, 238, 239, 240, 243, 244, 245, 246, 247, 254, 261,
lasting grief in the national imagination of the two nations. Both
265, 267, 270, 271, 273, 276, 278, 279, 281, 282, 285, 286, 287,
290, 293, 317, 321, 322, 323, 324, 325, 326, 327, 331, 332, 333, imaginaries are based on hatred against each other and use an
334, 335,338, 339, 341, 343, 344, 350, 351, 354, 355, 356, 357, 362, argumentation that combines the real historical events with comple-
364, 365, 366, 367 mentary imagination. These imaginations that claim to be called
Wass Béla 50, 118, 119 ‘national’ have their common characteristics, they want to prove the
Wass Endre 118, 123, 146, 150, 151 priority and superiority of their nation and their supreme and exclu-
Wass Ilona 119 sive right for the above mentioned territory. Their argumentation
Werth Henrik 15, 56 becomes more complex when it is the subject of a literary work. The
Wesselényi Miklós 155 artistic devices make the social subject, the everlasting pain caused
Zathureczky Gyula 127, 335, 336 by the other nation more moveable, more dramatic than in the ordi-
Zolcsák István 155, 350, 356 nary historical studies. In the same time they exclude the possibility
Zolcsák Sándor 353
of any counter argumentation. These highly suggestive images and
the national imagination based on the hatred against the other
nation are often quoted by politicians and are used for their mobi-
lizing purposes by the far right parties with nationalistic goals.
In his book based on an ample research in the Hungarian
Military, National and Literary Archives the author compares the real
historical facts of the military atrocities in Transylvania during 1940 –
1944 and some of the literary works referring to that time. Although
the Hungarian and Romanian conflict gives the background for the

396 397
most disputed territory of Transylvania the author describes the
tragedy of the population that suffered the most. He analyzes the fate
of the Transylvanian Jews that had to face the discriminative laws and
practice of extermination by both nations. He demonstrates the
stylistic similarities in literature, the description of national hatred in
works based on ‘so called’ historical argumentation. By this he con-
tributes to the deconstruction of the conflicting national imagina-
tion. Beside the Romanian national imaginary based on the hatred of
Hungarians, the author also describes the life and analyzes the politi-
cal ideas of the work of an anti-Semite Hungarian writer Albert Wass,
a count from Transylvania, who was sentenced for capital punish-
ment in his absence after the world war. His ideas and works are
revitalized by some Hungarian political forces and have got a great
popularity among the new extremists. The new forms of the cult and
idealization of the national hatred in literary form and the effect of it
on the readers can lead to a real national conflict. Although the
ultimate goal of both the Hungarian and Romanian nationalist
politicians is to provoke an open military conflict and contribute to
build an exclusive national state based on hatred the author’s
conclusions are that this is impossible because both sates are mem-
bers of the NATO and have reorganized their army by international
standards. Yet the hatred building imagination of both nations and
their extremist politicians have a chance to mobilize the whole society.

398