FORDÍTOTTA SZÁSZ LEVENTE

MIKA WALTARI
JOHANNESZ ANGELOSZ
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1996

FORDÍTOTTA SZÁSZ LEVENTE

MIKA WALTARI: JOHANNES ANGELOS
© SATU ELSTELÄ, 1979
THE ORIGINAL TITLE JOHANNES ANGELOS
FIRST PUBLISHED BY WSOY, HELSINKI
HUNGARIAN TRANSLATION © SZÁSZ LEVENTE JOGUTÓDA

A szerzőnek az utóbbi időben az

EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL
megjelent műve:
SZINUHE
 JOHANNESZ ANGELOSZ
Naplója Konstantinápoly elfoglalásáról
az 1453-as évben,
midőn Krisztus világkorszaka
véget ért

1452. december 12.

Először láttalak és megszólítottalak.
Mintha a föld rendült volna meg alattam. Minden összezavarodott bennem, szívem sírjai
megnyíltak és többé nem ismertem magamra.
Betöltöttem a negyvenet, és azt hittem, eljött életem alkonya.
Sokat vándoroltam, sokat tapasztaltam, és több életet is megéltem.
Sokféle formában szólt hozzám Isten, az angyalok megjelentek nekem, de nem hittem
bennük.
Téged látva azonban hinnem kellett, mivel ilyen csodát érhettem meg.
A Szófia-templom előtt, a rézkapunál pillantottalak meg. Valamennyien a szertartások által
megszabott rendben, halálos csönd közepette jöttek ki a templomból, miután Iszidor bíboros
latinul és görögül is felolvasta az egyházak egyesüléséről szóló nyilatkozatot. Az ünnepi mise
celebrálása közben a hitvallást is felolvasta. Amikor az „és a Fiútól” toldalékhoz ért, sokan a
kezükbe temették arcukat, és a karzatokról a nők keserves zokogása hallatszott. A templom
oldalhajójában álltam a tömegben, egy szürke oszlop mellett. Ezt a kezemmel megérintve
éreztem, hogy nyirkos, mintha a kőoszlopot is kiverte volna a kín hideg verítéke.
Az évszázados szertartások szabályozta rendben lépdeltek a templomból kifelé, középütt a
baszileusz, Konsztantinosz császár, délcegen és komolyan, arany tollkoronája alatt már őszülő
fürtökkel. Jöttek, ki-ki a ceremóniának megfelelő szabású, színű és díszítésű öltözékben, a
Blachernai tisztségviselői, a miniszterek, a logotéték és az anthipátok, 1 az egész szenátus, és
mögöttük a konstantinápolyi arkhónok nemzetségről nemzetségre. Senki sem merészelte távol
maradásával véleményét nyilvánítani. A császár jobbján Phrantzes államtitkár, akit túlságosan
is jól ismertem, hidegkék szemével az embereket nézegette. A latinok csoportjában a velen–
cei bailót, és másokat is ismertem.
Lukasz Notarasz megaduxot, a nagyherceget és a császári hajóhad parancsnokát eddig még
nem láttam. A többieknél fejjel magasabb, fekete, gőgös férfi volt. Tekintetéből értelem és
gúny sugárzott, arcán azonban ugyanaz a szomorúság és csüggedtség tükröződött, amiről a
régi görög családok tagjait fel lehetett ismerni. A templomból kifelé jövet izgatott és indulatos
volt, mintha nem tudta volna elviselni az egyházát és a népét ért szörnyű gyalázatot.
A színpompás ruhák, a görögök arannyal és gyöngyökkel kivarrott kék-fehér ünnepi
köntösei és a különböző színű ékkövek szórták szikráikat az emberek szemébe. A nap sütött,
és a templom előtti tér zsúfolásig megtelt emberekkel. Közöttük a reménytelenségtől égő
tekintetű, szakállas szerzetesek, fekete kámzsában és magas fekete süvegben, izgatott
kézművesek és kereskedők, tengeri hajósok a kikötőbeli hajókról s halászok. De főként
szerzetesek voltak. Konstantinápoly utcáin a járókelők közül minden harmadik szerzetes volt.
A kolostorok kezében több száz templom volt, úgyhogy tulajdonképpen már csak hét
templom fölött rendelkezett a pápa által elismert Gregorisz Mammasz pátriárka, akit a nép
hamis pátriárkának nevez.
Amikor a hátaslovakat elővezették, nagy zenebona támadt, és a nép átkokat szórt a
latinokra.
– Le a törvénytelen toldalékokkal! Nem kell pápai hatalom! – kiáltozták. Nem győztem
hallgatni. Csömörlésig hallottam már mindezt ifjúságom napjaiban. De a népharag és
kétségbeesés olyan volt, mint a vihar zúgása és a földrengés moraja. Míg végül a szerzetesek
1 Kamarások és számvevők.
iskolázott énekhangja rá nem vette a népet, hogy mint liturgia szöveget, ugyanazt kiáltozza és
ismételje: „Nem a Fiútól! Nem a Fiútól!” Szent Szpiridon napja volt.
Amikor a főrendű hölgyek szertartásos menete éppen kifelé tartott a templomból, a császár
kíséretének egy része már hozzákeveredett az éneklő kiáltozás ütemére kavargó és hadonászó
embertömeghez. Csak a császár szent személye körül hagytak szabad helyet. Bánattól sötétlett
az arca, amint ott ült a paripa nyergében. Aranyszálakkal átszőtt, bíbor ujjast és a lábán
kétfejű sassal ékesített bíborcsizmát viselt.
Szemtanúja lehettem az évszázados álom megvalósulásának, a keleti és nyugati egyház
egyesítésének és annak, hogy az igazhitű ortodox egyház alávetette magát a pápai
hatalomnak, és lemondott a toldalék nélküli, eredeti hitvallásról. Ez az unió mintegy húszéves
késleltető, halogató hadműveletek után most végre törvényerőre emelkedett, miután Iszidor
bíboros a Szófia-templomban felolvasta az erről szóló egyezményt. A firenzei
székesegyházban a nagy és kerek fejű, tanult metropolita, Besszarion olvasta fel görögül
tizennégy évvel ezelőtt, őt IV. Jenő pápa nevezte ki bíborossá, mint Iszidort is a nehéz
egyeztető munkában szerzett érdemeik elismeréseként.
Tehát már tizennégy év telt el azóta. És még aznap este eladtam a könyveimet és a
ruháimat, és elmenekültem Firenzéből. Öt évvel később beálltam a keresztesek közé.
Miközben a tömeg kiáltozott, eszembe jutottak Assisi hegyi útjai és a holttestekkel borított
várnai csatatér.
Amikor a lárma hirtelen alábbhagyott, felemeltem a fejem, és Lukasz Notarasz megaduxot
láttam, amint a megsárgult oszlopcsarnok előtti emelvényre lépett. Egyetlen kézmozdulattal
csöndet parancsolt a tömegnek, és a hideg decemberi szél fülembe hozta hangos kiáltását:
„Inkább a törökök turbánja, mint a pápai mitra!”
Ennek a vakmerő jelszónak a hallatára a nép és a szerzetesek szilaj örömujjongásban törtek
ki: „Inkább a törökök turbánja, mint a pápai mitra!” Ugyanígy kiáltozták valamikor a zsidók
is: „Barabást add ki nekünk!”
A szertartásos menethez tartozó főurak és arkhónok közül jó néhányan tüntetőleg Lukasz
Notarasz körül csoportosultak, hogy tanúsítsák: őt támogatják, és nyíltan dacolnak a
császárral. A nép végül is utat nyitott, és a császár megfogyatkozott kíséretével
ellovagolhatott. A főrendű hölgyek menete egyre áradt kifelé a templom óriási bronzkapuján,
de mindjárt szét is oszlott a téren zajongó tömegbe keveredve.
Szerettem volna látni, hogyan fogadja a nép Iszidor kardinálist, de ő az unió miatt már sok
viszontagságot megért, és maga is görög volt. Ezért ki sem jött a templomból. A bí-borosi
méltóságtól nem hízott meg. Ugyanaz a kicsi, borsszemű férfi volt, de még soványabb azóta,
hogy az állát latin szokás szerint leborotváltatta. Úgy emlékeztem, hogy Ferrarában és
Firenzében még szakálla volt. A megegyezésre törekvő békéltetőnek nehéz feladata van.
Markusz Eugenikosz szidalmazta őt, és azt állította, hogy ő hozta magával Kijovból a
döghalált Ferrarába. A szolgái közül ketten legalábbis ott haltak meg pestisben. Markusz
Eugenikosz Isten büntetésének tartotta ezt árulásáért.
Zavargó, háborgó tömegként zúgott a nép a téren a Szófia-templom roppant kupolájának
árnyékában. A fekete szerzeteskámzsák közül elővillantak a tömegbe keveredett főrangú nők
díszes fövegei és tarka selyemköntösei. Az ég hideg és sápadtkék volt, noha sütött a nap.
„Inkább a törökök turbánja, mint a pápai mitra!” Talán Notarasz nagyherceg kiáltotta így
szíve mélyéből a városa és hite iránt érzett szeretetből és a latinok iránti gyűlöletében.
De bármilyen őszinte érzés tüzelte volna is a szavait, én csak egy hidegfejű politikus
nyitólépésének tarthatom. A zajongó tömeg közepén nyíltan az asztalra terítette kártyáit, hogy
így szerezze meg a túlnyomó többség támogatását. Hiszen a szíve mélyén egyetlen görög sem
támogatja az uniót, még maga a császár sem. Csak kénytelen volt végül is alávetni magát, és
az unió kihirdettetésével érvényre juttatni a hozzá fűződő barátsági és segélynyújtási
egyezményt, amely a veszély pillanatában biztosítja a pápai hajóhad támogatását
Konstantinápolynak.
A pápai hajóhadat már szerelik fel Velencében. Iszidor bíboros állítja, hogy nyomban ki is
fut a tengerre és megmenti Konstantinápolyt, mihelyt az unió kihirdetésének megbízható híre
Rómába jut. De Konsztantinosz császár mögött ezen a napon ezt kiáltozza a nép: „Aposztata!
Aposztata!” A legszörnyűbb, a legoktalanabb s a legpusztítóbb szó ez, amit embernek
kiálthatnak. Ez az ár, amit a tíz hadihajóért kell fizetnie. Ha egyáltalán megérkeznek.
Iszidor bíboros már idejöttében hozott Krétáról és a tengeri szigetekről maroknyi
felfogadott íjászt. A városkapukat befalaztatták. A törökök a környéket feldúlták, és lezárták a
Boszporuszt. Az ő támaszpontjuk az az erőd, amit a szultán a Boszporusz legkeskenyebb
pontján néhány nyári hónap alatt építtetett. Az erőd a Péra felőli parton van, vagyis a
keresztények partján. Tavasszal még Mihály arkangyal temploma állt ott. Most a templom
márványoszlopait beépítették a törökök tornyainak harminc láb széles falaiba, és a
Boszporuszt a szultán ágyúi őrzik.
Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a Szófia-templom roppant bronzkapujánál
időztem. És ekkor láttam meg őt. Erőnek erejével tépte ki magát a tömegből és visszatért a
templomba. Idegesen kapkodta a levegőt, fátyla el volt szakadva. Konstantinápoly fő rendű
görög asszonyainak az volt a szokásuk, hogy az idegenek elől eltakarták arcukat, és a házukat
eunuchokkal őriztették. Amikor lóra szálltak, vagy hordszékbe ültek, nyomban elősiettek
szolgálóik, hogy egy lepellel védjék úrnőjük arcát az arra járók pillantásaitól. Bőrük ezért
áttetszően fehér.
Ő rám nézett, és az idő megállt, a nap abbahagyta keringését a föld körül, a múlt beleolvadt
a jövendőbe, és nem létezett egyéb, csak a múló pillanat, az élet egyetlen pillanata, amit a
mohó idő nem tudott magával ragadni.
Sok nőt láttam már életemben. Szerelmemben önző és hideg voltam. Élveztem és magam
is élvezetet adtam. De a szerelem számomra csak a hús megvetendő vágya volt, ami a
kielégülést követően elszomorította a lelket. Csak szánalomból színleltem szerelmet, azt is
csak addig, amíg bírtam.
Nagyon sok nőt láttam életemben, amíg hátat nem fordítottam nekik, ahogyan sok másnak
is hátat fordítottam. A nők csak testet jelentettek számomra, és mindent gyűlöltem, ami
engem a testemhez kötött.
Majdnem olyas magas volt, mint én. Haja szőke volt a díszes fövege alatt. Kék köntöse
ezüstfonállal volt kihímezve. Szeme barna volt. Bőre, mint az arany és az elefántcsont.
Én azonban nem a szépségét néztem. Éppen akkor nem. Szemének pillantása ejtett rabul,
mivel szeme ismerős volt számomra, mintha álmomban már láttam volna. Ez a barna szempár
porrá égetett mindent, ami szokványos és hiábavaló. A meglepetéstől tágra nyílt a szeme, és
hirtelen rám mosolygott.
Elragadtatásom olyan ragyogóan tiszta volt, hogy semmilyen e világi vágy nem fért bele.
Úgy éreztem, mintha a testem ugyanúgy kezdett volna fényleni, ahogyan ifjúságomban
magam láttam az Athosz-hegyi szent szerzetesek remeteszállásait az éj sötétjében lámpások
módján sugározni földöntúli fényességüket a zord hegyoldalak magasában. És hasonlatom
nem szentségtörés, mert ebben a pillanatban az emlékezeti csalódás csodája szent volt
számomra.
Meddig, nem tudom. Lehet, hogy csak arra a lélegzetvételnyi időre, amely az utolsó
pillanatban a lelket elválasztja a testtől. Néhány lépésnyire álltunk egymástól, de sóhajtásnyi
időre a mulandó és az örökkévaló közötti küszöbön álltunk, mint valami beretvaéles kard
élén. Azután visszatértünk az idő határai közé. Meg kellett szólalnom:
– Ne félj! Ha akarod, biztonságban hazakísérlek atyád házába.
Fövegéről láttam, hogy hajadon nő. Nem mintha abban a pillanatban ez bármit jelentett
volna számomra. Férjes vagy hajadon – a szeme tűnt ismerősnek nekem.
Mélyet lélegzett, mintha sokáig visszatartotta volna a lélegzetét, és kérdőn így szólt:
 – Latin vagy?
– Amint akarod – hagytam rá.
Néztünk egymásra, és a tomboló embertömegben ugyanannyira kettesben voltunk, mintha
együtt ébredtünk volna a paradicsomi reggelre, az idők kezdetén. Arcán a szemérem pírja
égett, de nem fordította el rólam a tekintetét. Hiszen szemről ismertük egymást. Végül
megindultság lett úrrá rajta, és remegő hangon kérdezte:
– Ki vagy?
És a kérdése sem volt kérdés. Kérdésével csupán azt mutatta, hogy szívében ugyanúgy
ismer engem, ahogyan én is ismertem őt. Én azonban időt akartam adni neki, hogy leküzdje
megindultságát, és így magyaráztam:
– A franciaországi Avignonban nevelkedtem tizenhárom éves koromig. Aztán bejártam
számos országot. Jean Ange a nevem. Itt Johannesz Angelosz, ha úgy tetszik.
– Angelosz – ismételte meg. – Angyal. Ezért vagy tehát ilyen sápadt és komoly. Ezért
rendültem meg, amikor megpillantottalak téged. – Közelebb lépett hozzám, és kezével
megérintette a karomat. – Nem, nem vagy angyal – mondta. – Hús és vér vagy. De miért
viselsz török kardot?
– Ezt tanultam meg forgatni – magyaráztam. – És az acélja is szívósabb, mint azoké a
kardoké, amelyeket a keresztények kovácsoltak. Szeptemberben menekültem el Mohamed
szultán táborából, miután a Boszporusz partján befejezte az erődépítést, és visszatért
Adrianopoliszba. Amióta kitört a háború, császárotok többé nem szolgáltatja ki a törökök
Konsztantinopoliszba menekült rabszolgáit.
Öltözékemre pillantott, és megjegyezte:
– Nem úgy öltözöl, mint egy rabszolga!
– Nem, nem öltözöm úgy, mint egy rabszolga – válaszoltam. – Majdnem hét éven át a
szultán kíséretéhez tartoztam. Murád szultán megtett a kutyái gondozójának, később pedig a
fiának engedett át. Mohamed szultán az eszemet próbálgatta, és velem együtt olvasott görög
meg római műveket.
– Hogyan kerültél török rabságba? – kérdezte.
– Négy évig Firenzében laktam – meséltem. – Abban az időben gazdag voltam, de
ráuntam a posztókereskedelemre, és beálltam keresztesnek. A várnai csatában estem török
fogságba.
Tekintete arra késztetett, hogy folytassam.
– Julius Cesare bíboros alkalmazott titkárának. A vereség után a lova a mocsárba vetette
magát, őt pedig a menekülő magyarok szúrták agyon késeikkel. Az ő ifjú királyuk is elesett
ugyanebben a csatában. Ot a bíboros vette rá, hogy megszegje a békét, amit esküvel kötött a
törökökkel. Ezért a magyarok úgy vélekedtek, hogy ő hozta ránk az átkot, és Murád szultán
mindannyiunkkal úgy bánt, mint esküszegőkkel. Bennem azonban nem tett kárt, noha minden
foglyot kivégeztetett, akik nem voltak hajlandók az ő Istenét és a Prófétát elismerni. De talán
máris túl sokat beszéltem. Bocsáss meg. Sokáig hallgattam.
– Nem untatsz engem. Többet is akarok hallani rólad. De te miért nem kérded, hogy én ki
vagyok?
– Nem kérdem – mondtam. – Számomra elég, hogy létezel. Valóban elég. Nem hittem
volna, hogy velem ilyesmi még megeshet.
Nem kérdezte, mit akartam ezzel mondani. Körülnézve észrevette, hogy a tömeg kezd
szétszéledni.
– Jöjj velem! – súgta, és a kezemet megragadva sietve visszahúzott a templom
bronzkapujának hatalmas árnyékába. – Elismered-e az uniót? – kérdezte.
– Latin vagyok – vontam meg a vállamat.
– Lépd át a küszöböt! – biztatott. Az előcsarnok árnyékában arra a helyre értünk, melyben
az őrkatonák vasalt csizmája ezer év alatt gödrösre koptatta a márványpadlót. Azok, akik a
tömegtől félve a templomban maradtak, reánk pillantottak. De ő mit sem törődve ezzel,
átölelte nyakamat és megcsókolt.
– Szent Szpiridion ünnepe van – mondta, és görög módra keresztet vetett. – Csak az
Atyától, és nem a Fiútól! Legyen keresztényi csókom a barátságunk pecsétje, hogy egymást el
ne feledjük. Atyám szolgái mindjárt értem jönnek, hogy megkeressenek. – Orcája forró volt,
csókja pedig nem keresztényi. Bőrén a jácint illatát éreztem. Magas szemöldökének vékony
vonala sötétkékre volt festve, és a száját pirosította, miként a főrangú asszonyok szokták
Konstantinápolyban.
– így nem válhatok el tőled! – mondtam. – Laknál bár hét lakat mögött is, addig nem
nyugszom, amíg újra rád nem találok. Még ha az idő és a tér el is választana bennünket, én
akkor is megkereslek. Ezt nem akadályozhatod meg.
– Miért akarnám megakadályozni? – kérdezte, és kedves csúfondárossággal felhúzta a
szemöldökét. – Honnét tudod, nem égek-e én magam is a türelmetlenségtől, hogy többet
hallhassak rólad és érdekes viszontagságaidról, Angelosz úr!
Kacérkodása bájos volt, és hanghordozása többet mondott, mint a szavak.
– Mondd hát, hol és mikor? – türelmetlenkedtem. Összevonta szemöldökét:
– Magad sem tudod, milyen illetlenül beszélsz. De bizonyára ez a frankok szokása!
– Hol és mikor? – ismételtem meg, és megfogtam a karját.
– Hogyan merészelsz? – nézett reám a megdöbbenéstől elsápadva. – Eddig még egyetlen
férfi sem mert hozzám érni! Nem tudod, ki vagyok. – Mégsem próbálta kiszabadítani magát a
kezemből, mintha érintésem mégiscsak jólesett volna neki.
– Te vagy – mondtam. – És ennyi elég számomra.
– Talán majd üzenek neked – ígérte. – Ugyan mit is jelent az illem a nagy
megrázkódtatások idején? Frank vagy, nem görög. A velem való találkozás viszont veszélyes
lehet számodra.
– Egyszer fölvettem a keresztet, mert hiányzott belőlem a hit – mondtam. – Minden mást
elértem, de hitre nem tettem szert. Ezért gondoltam arra, hogy legalább Isten dicsőségére
halok meg. A törökök táborából megszöktem, hogy Krisztusért eshessek el Konstantinápoly
falain. Az életemet már nem teheted veszélyesebbé, mint amilyen volt és marad továbbra is.
– Csitt! – szólt rám. – ígérd meg legalább, hogy nem követsz. Már így is éppen elég
figyelmet keltettünk. – A szakadt fátyollal eltakarta az arcát, és egy lépéssel távolodva hátat
fordított nekem.
Kék-fehérbe öltözött szolgák jöttek a keresésére. Ő távozott velük, egy pillantást sem vetve
többé rám, és én nem mentem utána. De ahogy távolodott, úgy váltam egyre erőtlenebbé,
mintha a vérem egy nyílt sebből elfolyt volna.

1452. december 14.

A különböző nemzetek képviselői a kikötő Szent Mária templomában huszonegy
szavazattal a velenceiek ellenében úgy döntöttek a Konsztantinosz császár által vezetett
gyűlésen, hogy kisajátítják a kikötőben lévő velencei hajókat a város védelmére. Trevisano
tiltakozást jelentett be a hajótulajdonosok nevében. Megengedték, hogy a hajók
rakományaikat megtarthassák, miután a kapitányok, a feszületet megcsókolva esküt tettek
arra, hogy nem próbálnak hajójukkal elmenekülni. Megegyeztek, hogy a hajókért havi
négyszáz beszent bérleti díjat fizetnek. Uzsorabérlet díj, de Velence tudja, mikor jön el az ő
ideje, a fuldoklónak pedig nem illik az aranyait számolnia.
A császár a hamis pátriárkával, a püspökökkel és a kolostori elöljárókkal tanácskozott a
templomi kincsek beolvasztásáról, hogy pénzt verjenek belőlük. Az arany- és ezüstedények
elrablását a templomokból és a kolostorokból a szerzetesek úgy magyarázták, mint az
egyházak egyesítésének és az unió megvalósításának első igazi jelét.
Az ingatlanárak nagyot estek. A rövid lejáratú hitelek kamata pár nap alatt negyven
percentre emelkedett. Hosszú lejáratú kölcsönökről szó sem lehet. Az ékkövek ára
csillagászatira rúgott. Egy kis gyémántért hatezer dukát értékű szőnyegeket és bútorokat
kaptam. Bérelt lakásomat berendezem és kicsinosítom. A tulajdonos el is adná olcsón, de
minek vásárolnék házat. Hiszen a város jövőjét legfeljebb hónapokban lehet számolni.
Két éjszaka a szemem is alig hunytam le. Visszatért korábbi álmatlanságom.
Nyugtalanságom már-már az utcákra űzött, de inkább odabent maradtam, hátha kereshetnek.
Olvasni nem tudok. Éppen eleget olvastam már ahhoz, hogy belássam a tudás haszontalan
voltát. Görög szolgám minden lépésemet figyeli, de ez természetes és eddig sem zavart
engem. Hogyan is bízhatnának meg maradéktalanul egy olyan emberben, aki a törököket
szolgálta. Szolgám szánandóan szegény öregember. Szívesen elnézem neki mellékjövedelmét.

1452. december 15.

Csupán egy összehajtogatott papírdarabka. Ezt hozta reggel egy házalókereskedő a
zöldséggel együtt.
„Délután az Apostolok templomában.” Más nem volt a papírra írva. Déltájban azt
mondtam, kimegyek a kikötőbe, a szolgámat pedig leküldtem a pincét takarítani. Amikor
távoztam, a boltíves kapura ráfordítottam a zárat. Ma nem éreztem szükségét vizslató
tekinteteknek.
Az Apostolok temploma a legmagasabb dombon áll, a város kellős közepén. Igen alkalmas
titkos találka színhelyéül, mivel ott mindössze néhány fekete ruhás nő imádkozott az oltárt
elválasztó rácsnál a szent ikonok előtt. Öltözékem sem keltett figyelmet, mivel egész nap
járnak oda tengerészek a latinok hajóiról, hogy megnézzék a császárok sírjait és a szentek
ereklyéit. Közvetlenül jobbra a bejárattól, egyszerű fakerítéssel körülvéve áll egy darab abból
a kőoszlopból, amelyhez a Megváltónkat kötözték, amikor a római katonák megostorozták.
Egy ifjú velencei hajóorvos, aki tengerészeket kalauzolt, állította, hogy ugyanebből az
oszlopból saját szemével látott egy darabot Rómában is. „Ugyanaz a kő” – mondta –,
harmadik darabja pedig még mindig Jeruzsálemben van.” Kíváncsi pillantást vetett rám, és
szóba elegyedett volna velem, de hogy megszabaduljak tőle, biztattam őket, hogy menjenek el
a Pantokrator-kolostor2 templomába. Ott őrzik azt a sokszínű kőlapot, amelyet Nikodemus
vésetett sírboltjához, és amelyre a Megváltó testét helyezték, amikor levették a keresztről. A
kő felületén még mindig látszanak Szűz Mária üvegfényűvé dermedt könnyei, amelyeket
fiának holtteste mellett hullatott. Ezek tényleg kőből vannak, bár amikor első ízben láttam
őket, azt hittem, hogy csak a szerzetesek által odacsöppentett gyertyaviasz, és késemmel
megkapartam az egyiket. Konstantinápolyban a szerzetesek nem olyan babonásak és
kicsinyesek a szent ereklyék tekintetében, mint nyugaton. Az élő Krisztus és a buzgó
jámborság többet jelent számukra, mint akár a legszentebb, de holt kődarab.
– Add el nekem a késedet! – javasolta lelkesen az orvos kérlelve, miután ezt elmondtam
neki. Bizonyára azt gondolta, hogy a szent ereklyéből valami a késemhez tapadhatott.
– Csináld meg ugyanezt te is! – mondtam mosolyogva. Az orvos félelmében keresztet
vetett, de úgy tűnt, hogy kedvet kapott hozzá. Neve Nicolas Barbaro volt. Kért, hogy
látogassam meg a hajóján, és egy előítéletektől mentes görög lányt is vigyek magammal.
Pár órát kellett várnom a templomban, és lassan telt az idő. De senki sem törődött vele,
hogy miért vagyok ott. Konstantinápolyban az idő is elvesztette jelentőségét. Az ikonok előtt
imádkozó asszonyok elszakadtak a világtól és eksztázisba merültek. Fölriadva úgy néztek
körül, mint akik álomból ébredtek. A haldokló város kimondhatatlan szomorúsága visszatért a
szemükbe. Újra eltakarták az arcukat, és földre sütött szemmel távoztak.
A templomban a kinti nyirkos hideghez képest meleg volt. Márványpadlózata alatt, régi
római szokás szerint, forró levegőt szállító csövek húzódtak. Szívem dermedtsége is
felengedett. A várakozás izgalma hosszú idő után újra imádságra serkentett. Letérdeltem az
2 A Világ Ura.
oltárt elválasztó rács elé, és teljes szívemből így imádkoztam:
„Szent és mindenható Isten, aki Fiadban öltöttél testet és e földre születtél, értelmünkkel
felfoghatatlan módon, hogy megválts bennünket bűneinktől, kegyelmezz nekem! Bocsásd
meg a kételkedésemet és hitetlenségemet, amelyből sem a Te igéd, sem az egyházatyák írásai,
sem bármilyen világi filozófia nem tudott kigyógyítani. Akaratod szerint hordoztál engem és
kóstoltattad meg velem valamennyi ajándékodat, a bölcsességet és az ostobaságot, a
szegénységet és a gazdagságot, a hatalmat és a rabszolgaságot, a szenvedélyt és a
megnyugvást, a vágyat és a kielégülést, a tollat és a kardot, de semmi, de semmi nem tudott
meggyógyítani. Kétségbeesésből kétségbeesésbe hajszoltál engem az én bűnösségemben,
miként kegyetlen vadász az elcsigázott vadat, míg nem maradt más választásom, mint hogy az
életemet tegyem kockára érted. De még ezt az áldozatot sem kegyeskedtél elfogadni tőlem.
Mit akarsz hát tőlem, szent és fölfoghatatlan Isten?”
De miután befejeztem az imát, csak azt éreztem, hogy lelkem rendíthetetlen büszkesége
átüt a gondolataimon, szégyenkeztem, és újból imádkoztam szívemben:
„Te, aki vagy, irgalmazz nekem! Bocsásd meg az én bűneimet nekem, nem, nem az
érdemeimért, hanem irgalmad által, és szabadíts meg engem elrettentő bűnös voltomtól, még
mielőtt beleroppannék!”
Azonban ez után az ima után is hideg maradtam, hidegen izzó, mint egy jégdarab.
Tagjaimban éreztem az erőt, és nyakam hajlíthatatlan merevségét, és évek óta most újra
élveztem önmagamat és azt, hogy vagyok. Szerettem és várakoztam, és mögöttem hamuvá
vált minden, ami elmúlt, mintha addig még sohasem szerettem és sohasem várakoztam volna.
Már csupán halvány árnyként emlékeztem a ferrarai lányra, akinek hajában gyöngyök voltak,
és aki a filozófia kertjében aranyszálakból font madárkalitkát hordozott, úgy emelve fehér
karját, mintha lámpást hordozott volna útjának megvilágítására.
Aztán később. Eltemettem egy ismeretlen halottat, akinek az arcát rókák rágták össze az
erdőben. Megjelent nekem, hogy visszakérje az övcsatját. Pestiseseket ápoltam egy feketére
kátrányozott deszkabódéban, mivel a végtelen vitatkozás és civakodás a hit betűiről, kétségbe
ejtett. Ő is kétségbeesett volt, az a szép és elérhetetlennek tűnő leány. Lehúztam róla a
pestises ruhát, és elégettem a sókereskedő házának kályhájában. Aztán együtt háltunk és
melengettük egymást, bár sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Hiszen
egy herceg leánya volt, én pedig csupán egy tolmács Jenő pápa kancelláriáján. Ennek már
hamarosan tizenöt éve lesz. És mégsem rezdül már bennem semmi, amikor reá emlékezem.
Meg kellett erőltetnem az emlékezetemet, hogy legalább a neve eszembe jusson. Beatrice. A
herceg Dante rajongója volt, és francia lovagregényeket olvasott. Saját fiát és feleségét
házasságtörésért kivégeztette, ő maga pedig titokban a lányával hált. Egyszer Ferrarában.
Ezért találtam rá a kertbéli leányra a pestisesek deszkabódéjában.
Arcát gyöngydíszes fátyollal eltakaró nő állt meg mellettem a templomban. Csaknem olyas
magas volt, mint én. A hideg miatt prémes köntös volt rajta. Jácintillatot éreztem. Ő jött meg,
az én szerelmem.
– Az arcod! – kérleltem. – Fedd fel nekem az arcodat, hogy elhiggyem, amit látok, az igaz.
– Rosszul tenném! – mondta. Egészen sápadt volt, barna szeme pedig félt tőlem.
– Mi a rossz és mi a jó? – kérdeztem. – Az utolsó időket éljük. Ugyan mi jelentősége van
bárminek is, amit teszünk!
– Latin vagy! – mondta vádlón. – Kovászolatlan kenyeret eszel. Csak egy latin beszélhet
így. A jót és a rosszat a szívében érzi az ember. Ezt már Szókratész is tudta. De te
gúnyolódsz, mint Pilátus, azt kérdezve, hogy mi az igazság.
– Krisztus sebeire – fogadkoztam. – Asszony, te akarsz filozófiára tanítani engem? Bizony
hogy görög vagy, ha eddig még nem tudtam volna.
A félelemtől és a feszültségtől sírva fakadt. Hagytam sírni, hadd csillapodjék, mivelhogy
egész idő alatt reszketett a templom melegétől és drága prémes köntösétől függetlenül. Eljött,
és miattam sírt, és önmagáért. Kellett-e különb bizonyíték arra, hogy megzavartam a szívét,
mint ahogy ő is földrengésként nyitotta fel szívemnek minden régi sírját.
Végül a vállára tettem a kezem, és így szóltam:
– Minden jelentéktelenné lett. Élet, tudás, filozófia, még a hit is. Minden csak föllobban,
egy pillanatig hevesen ég, és aztán kihuny. Legyünk két felnőtt ember, akik csoda folytán
szemükről ismerik fel egymást, és nyíltan beszélgethetnek egymással. Nem azért jöttem, hogy
vitába keveredjem veled.
– Akkor miért jöttél? – kérdezte.
– Szeretlek – mondtam.
– Noha azt sem tudod, ki vagyok, noha csak egyszer láttál – ellenkezett. Én széttártam a
kezem. Ugyan mit válaszolhattam volna erre. Tekintetét a padlóra szegezte, remegni kezdett,
és ezt súgta: – Egyáltalán nem voltam bizonyos felőle, hogy ismét eljössz.
– Jaj, szerelmem – mondtam, mert szebb szerelmi vallomást én még sohasem hallottam nő
szájából. Es megint csak azt éreztem, milyen kimondhatatlanul keveset képes az ember a
szavaival kifejezni. És az emberek, még a bölcsek is, a tanultak is, mégis úgy vélik, hogy akár
Isten lényét is képesek szavakkal megvilágosítani.
Kinyújtottam mindkét kezem. Habozás nélkül hagyta, hogy két hideg kezét a kezembe
fogjam. Ujjai vékonyak és erősek voltak, és mutatták, hogy ez a kéz sohasem végzett még
munkát. Sokáig álltunk szemtől szembe, kéz a kézben és egymást nézve. Nem volt
szükségünk szavakra. Szomorkás, barna szeme mozdult, tekintetével végigsimította a
hajamat, a homlokomat, az arcomat, az államat, a nyakamat, mintha kielégíthetetlen
kíváncsiság hatalmában minden egyes vonásomat emlékezetébe akarná vésni és kisajátítani.
Arcomat szél barázdálta, orcám böjtöktől beesett, szám szögletébe a csalódások vontak mély
ráncokat, homlokomat a gondolatok barázdálták. De nem szégyellem az arcomat. Olyan volt,
mint a viasztábla, amit az élet írt tele, erősen rányomva íróvesszejét. Örömest hagytam, hogy
olvasson róla.
– Mindent tudni akarok rólad! – mondta, és erősen megszorította az ujjaimat. –
Szakálladat borotválod. Olyan fura és félelmes vagy ettől, mintha latin pap volnál. Tanult
ember vagy-e vagy katona?
– Országról országra vándoroltam és egyik rendből a másikba, mint széltől hányatott
szikra – mondtam. – És szívemben is bejártam a mélységeket meg a magasságokat.
Tanulmányoztam a filozófiát, a nominalizmust és a realizmust, a régi írásokat is. Sőt a
szavakra ráunva a fogalmakat kezdtem betűkkel és számokkal jelölni, mint Raymondus. De a
megvilágosodásig nem jutottam el. Ezért választottam a kardot és a keresztet. – Pillanatnyi
szünetet tartva folytattam: – Kereskedő is voltam egy ideig. Megtanultam a kettős
könyvvitelt, ami azt bizonyítja, hogy a gazdagság is csak álom. A gazdagság napjainkban
csupán papírokra rögzített írássá vált, akár a filozófia és a szent misztériumok.
Rövid habozás után, hangomat visszafogva még ezt mondtam: – Atyám görög volt, noha
én a pápai Avignonban nevelkedtem.
Remegve kiszabadította a kezemből a kezét, mintha megrémült volna valamitől: – Ezt
gondoltam – mondta. – Ha szakállt növesztenél, az arcod görög arc lenne. Hát ezért voltál
nekem olyan ismerős az első pillanattól fogva, mintha valamikor régen már ismertelek volna
és most a régi vonásokat keresném arcodon.
– Nem – mondtam. – Nem, nem azért.
Óvatosan körültekintett, s fátylát a szája és az álla elé vonta. – Mondj el nekem mindent
magadról! – kérlelt. – De közben sétálgassunk, és tegyünk úgy, mintha nézegetnénk valamit,
nehogy figyelmet keltsünk! Fölismerhet engem valaki!
Bizalommal belém karolt, és egymás mellett sétálva nézegettük a császársírokat, az
ikonokat és az ezüst ereklyetartókat. Lépteink teljes összhangban voltak. Mintha tüzes tollal
cirógatták volna a testemet, amikor ujjai a karomat érintették. Ám ez a gyötrelem is édes volt.
Halkan beszélni kezdtem:
– Gyermekkorom kiesett az emlékezetemből. Olyan, mint egy álom, és nem tudom, mi az
álom és mi a valóság. De amikor Avignon városfalainál meg a folyó partján a többi fiúval
játszadoztunk, én hosszú prédikációkat tartottam nekik görögül és latinul. Bizonyára sok olyat
is megtanulhattam kívülről, amit nem értettem, mivel naphosszat kellett felolvasnom
atyámnak, miután megvakult.
– Megvakult? – kérdezte.
– Hosszú utazást tett, amikor én nyolc- vagy kilencéves lehettem – mondtam, emlékeim
között keresgélve. Ugyanis mindent kitöröltem emlékezetemből, mintha sohasem éltem volna
át, de most eszembe jutott a gyermekkori borzalom, mint valami rossz álom. – Egy évig volt
távol. A hazafelé vezető úton rablók kezébe került. Ők vakították meg, nehogy fölismerhesse
őket, és tanúskodhassék ellenük.
– Megvakították? – mondta furcsállóan. – Konstantinápolyban csak a hatalomtól
megfosztott császárokat vakítják meg, vagy azokat a fiakat, akik föllázadnak az apjuk ellen.
Már a török uralkodók is átvették tőlünk ezt a szokást!
– Atyám görög volt – mondtam még egyszer. – Avignon-ban is úgy ismerték, mint a
görög Andronikoszt, élete utolsó éveiben pedig csak mint a Vak Görögöt.
– Hogyan került atyád a frankok országába? – kérdezte csodálkozva.
– Nem tudom – mondtam, noha tudtam. Ez azonban az én titkom volt. – Avignonban élte
le egész életét. Tizenhárom éves voltam, amikor, már vakon, lezuhant a pápai palota mögötti
meredélyről, és a nyakát szegte. Gyermekkoromról kérdeztél. Gyermekként gyakran láttam
látomásokat, amiket valóságnak hittem. A nevem is Johannesz Angelosz. Én már nemigen
emlékszem rá, de mindezt vádként rótták fel nekem a bíróságon.
– A bíróságon? – ráncolta össze a homlokát.
– Tizenhárom éves koromban elítéltek apám meggyilkolásáért – mondtam ridegen. –
Bebizonyították, hogy én vezettem apámat a szakadékhoz, és le is taszítottam őt, hogy
örököljem a vagyonát. Szemtanúk nem voltak. Ezért megkorbácsoltak, hogy beismerő
vallomást tegyek. Végül is kerékbetörésre ítéltek, hogy felnégyeljenek, testemet pedig
elégessék. Tizenhárom éves voltam akkor. Ilyen volt a gyermekkorom.
Gyorsan megfogta a kezem, a szemembe nézett, és így szólt: – Szemed nem a gyilkos
szeme. Mondj el mindent. Az könnyít rajtad.
– Évek óta nem gondoltam rá – mondtam. – Nem éreztem vágyat, hogy bárkinek meséljek
róla. Kitöröltem már az egészet az emlékezetemből. Tenéked azonban könnyű beszélnem.
Nagy idő telt el azóta. Negyvenéves vagyok. Azóta sok életet éltem. Atyámat azonban nem én
öltem meg. Talán szigorú volt hozzám, és nemegyszer meg is vert, de jó napjain jó volt
hozzám. Szerettem őt. Hiszen apám volt. Anyámról semmit sem tudok. Születésemkor halt
meg, hiába szorongatva a kezében egy gyógyító követ.
– Talán az apám, amikor megvakult, belefáradt az életbe – folytattam. – Erre a
következtetésre jutottam, miután felnőttem. Aznap reggel azt mondta nekem, hogy ne
aggódjak, bármi is történjék vele. Állítólag sok pénze volt, háromezer aranypénze, amit
Gerolamo aranyművesnél helyezett el megőrzésre. Az én javamra végrendelkezett, és
Gerolamót tette meg gyámomnak, amíg tizenhatodik évemet be nem töltöm. Tavasz volt.
Kérte, vezessem el őt a vár mögötti meredélyre. Hallani akarta a tavaszi lég zsongását és a
madarak szárnysuhogását, amint rajokban érkeztek dél felől. Azt mondta, hogy az
angyalokkal fog találkozni. Ezért arra kért, hogy hagyjam magára a meredélyen, és majd csak
az esti mise előtt jöjjek vissza érte.
– Elhagyta-e atyád görög hitét? – kérdezte ő nyomban gyanakvó hangon. Hiszen
konstantinápolyi görög nő volt.
– Misére járt, gyónt, az ostyát latin módra vette magához, bűnbocsánatot vásárolt, hogy a
tisztítótűztől megmeneküljön – mondtam. – Eddig még eszembe sem jutott, hogy esetleg más
lehetett volna, mint a többieknek. Nekem azt mondta, hogy az angyalokkal megy találkozni,
én pedig élettelenül találtam rá a meredély tövében. Az életbe fáradhatott bele, mivel vak és
szerencsétlen volt.
– De ezért hogyan vádolhattak meg téged? – kérdezte.
– Mindent nekem róttak fel – mondtam. – Mindent, mindent. Hogy állítólag a pénzére
sóvárogtam. Amikor elmondtam, hogy atyám az angyalokkal ment találkozni, úgy vélték,
hogy én csak hazugságokat tálalok az idegenekről, akikkel atyám állítólag találkozni akart a
meredélynél. A városban azonban aznap egyetlen gyanúba fogható idegent sem láttak.
Gerolamo aranyműves tanúskodott ellenem a legbuzgóbban. Ő a saját szemével látta, amikor
atyám megfenyített, én pedig beleharaptam a kezébe. Állította, hogy nála semmilyen pénzt
sem helyeztek letétbe. Ez csak egy vak ember félrebeszélése és képzelgése volt. Valami kis
pénzösszeg tényleg volt Gerolamo kezében, amikor atyám megvakult, de azt már régen fel is
használta az eltartására. Gerolamo aranyműves, úgymond, csak a vak ember iránt érzett
szánalomtól vezérelve küldött továbbra is mindenfélét a házunkba a földbirtokáról, miután
elfogyott a pénz. A vak görög oly kevéssel beérte, és szigorúan böjtölt. Ezt a segítséget
egyáltalán nem lehetett a vak képzeletében élő pénz utáni kamatfizetésként értelmezni. Ez
pusztán könyörületesség volt. Azonkívül a pénzek letétbe helyezése kamat ellenében súlyos
bűn lett volna mindkét fél számára. De hogy jóindulatát bizonyítsa, Gerolamo aranyműves
megígérte, hogy apám emlékére egy ezüst gyertyatartót adományoz a templomnak, noha
világos könyvelése szerint atyám az évek folyamán alaposan eladósodott nála. Az a jó ember
még arra is hajlandó volt, hogy ennek az adósságnak a törlesztésére atyám könyveit elfogadja,
amelyeket úgysem tud olvasni senki. Bizonyára untatlak már.
– Nem untatsz – mondta. – Mondd el, hogyan menekültél meg, és hogyan lehetsz még
mindig életben?
– Egy vak görög férfi fia voltam, idegen – meséltem. – Ezért senki sem kelt a
védelmemre. A püspök azonban véletlenül hallott arról a háromezer aranyról, és elrendelte,
hogy állítsanak egyházi ítélőszék elé. Erre a formai okot látomásaim szolgáltatták, amikor
megkorbácsolás közben a fájdalomtól önkívületben ismét angyalokról kezdtem beszélni, mint
gyermekkoromban. A világi igazságszolgáltatásban az ügy teológiai vonatkozásait gyorsan
mellőzték, és a jegyzőkönyvbe csak annyit jegyeztek be, hogy háborodott vagyok. Azzal,
hogy a torony falához láncoltak, és mindennap megkorbácsoltak, a világi bírák úgy
vélekedtek, hogy maguk is elég hatásosan képesek kiűzni belőlem az ördögöt, még a
kivégzésem előtt. De a pénz tovább bonyolította és nyújtotta az ügyet, és az apagyilkossági
eljárásból a világi és az egyházi ítélőszék közötti perlekedés lett a bírói hatalom
gyakorlásáról, vagyis arról, hogy a kettő közül melyiket illeti meg a jog, hogy ítélkezzék
fölöttem, és kobozza el atyám hátrahagyott javait.
– De hogyan menekültél meg? – sürgetett.
– Nem is tudom – vallottam be őszintén, és ez igaz is volt.
– Nem állítom, hogy az angyalaim mentettek volna meg, de egy napon a bilincseimet
leverték, nem mondták, miért, és a következő hajnalon azt vettem észre, hogy a torony
bejáratát nyitva hagyták. Kisétáltam. A sötétből kilépve, hosszú ideig szinte vak voltam. A
nyugati városkapunál találkoztam egy vándorkereskedővel, aki megkérdezte, volna-e kedvem
elkísérni őt. Mintha rám várt volna, mert szemlátomást ismert engem, és nyomban a
látomásaimról kezdett kíváncsian érdeklődni. Az erdőben a zsákjában lévő kacatok alól egy
könyvet húzott elő. Ebben a négy evangélium volt francia fordításban. Kérte, hogy olvassam
fel neki a könyvet. Ilyen módon kerültem a Szabad Szellem Testvéreinek körébe. Talán éppen
ők szabadítottak ki, mert olyasmit is beszélnek róluk, amit az ember nem is képzelne.
– A Szabad Szellem Testvérei? – kérdezte furcsállóan. – Azok meg kik?
– Most nem akarlak untatni – tértem ki a válasz elől. – Róluk majd valamikor máskor
beszélek.
 – Honnan tudod, hogy még találkozunk? – kérdezte. -Nekem nagyon nehéz volt
megszerveznem találkozásunkat, nehezebb, semmint latin létedre hinnéd, mivel ismerem a
nyugati országok szabados szokásait. Még egy török nőnek is könnyebb titkos találkára
mennie, mint egy görögnek, már amennyire a meséikből lehet következtetni erre.
– Az ő meséikben a női ravaszság mindig túljár az őrök eszén – mondtam. – Fürkészd
buzgón a meséiket. Hátha tanulhatsz belőlük valamit!
– Te – mondta –, te persze már minden iskolát kijártál!
– Nem kell féltékenynek lenned – mondtam. – Egészen más dolgokkal foglalkoztam a
szultán szerájában.
– Még hogy én féltékeny lennék? Túlságosan sokat képzelsz magadról! – förmedt rám
haragtól kipirultan. – Azonkívül honnét tudjam, nem vagy-e te is olyan nőcsábász, mint a
többi frank. Lehet, hogy éppen őket utánozva próbálsz megismerkedni egy kíváncsiságában
dőre nővel, hogy később majd a hajókon és a csapszékekben kérkedhess főrangú
hódításoddal!
– Szóval így?! – mondtam, és megragadtam a csuklóját. – Hát ilyen ismeretséget kötöttél a
frankokkal? Hát ilyen nő vagy? De ne félj! Tudok én hallgatni! Csupán csalódtam benned.
Talán az lesz a legjobb, ha nem találkozunk többé. De bizonyára könnyen találsz valami
hajóskapitányt vagy latin tisztet, aki helyettem a társaságod lehet.
Hevesen kiszabadította a kezét, és a csuklóját dörzsölgette. – Igen, igen – mondta. –
Tényleg az a legjobb, ha többé nem találkozunk. – Zihálva lélegzett, és elsötétült szemmel
nézett rám, gőgösen felszegve fejét. – Menj vissza a kikötőbe! – ingerelt. – Ott éppen elég
neked való nő akad! Idd le magad, keress veszekedést, és garázdálkodj a frankok módjára! Ott
vigasztalásra lelsz! Tehát isten áldjon!
– Áldjon téged is! – mondtam ugyanolyan éktelenül dühösen.
Indulatos léptekkel elindult az üvegsima márványpadlózaton. Szép járása volt! Számban a
vér ízét éreztem, amint nyeltem, olyan vadul haraptam ajkamba, nehogy utána kiáltsak. Aztán
a léptei lelassultak. A templom ajtajához érve ösztönösen visszanézett. Mikor látta, hogy én
mozdulatlanul állok és nincs szándékomban utána rohanni, akkora haragra gerjedt, hogy
megfordult, visszafutott hozzám, megállt előttem és képen törölt. Csengett a fülem és égett az
arcom, de a szívem ujjongott. Ugyanis nem meggondolatlanul ütött pofon, hanem előbb
óvatosan körülnézett, nehogy meglássa valaki.
Nem tértem ki az ütés elől, egyetlen szót sem szóltam. Pillanatnyi várakozás után ismét
megfordult és indult kifelé. Én álltam mozdulatlanul, és néztem utána. Akaraterőm láttán
tétovázni kezdett, lassította lépteit, megállt, megfordult és visszajött hozzám. Már mosolygott.
Barna szeme is vidámságot sugárzott.
– Bocsánat, kedves uram! – mondta. – Bizonyára rossz nevelést kaptam, de már egészen
alázatos vagyok. Sajnos nincsenek török meséskönyveim. De talán kölcsönözhetnél nekem
ilyesmit, hogy én is megtanulhassam, miként diadalmaskodik a női ravaszság a férfi esze
fölött! – Megfogta a kezem, megcsókolta, és az arcához szorította: – Érzed, milyen forró az
arcom?
– Ne tedd ezt! – figyelmeztettem. – Ezenkívül az én arcom még forróbb. És neked nem is
kell ravaszságot tanulnod. Neked a törökök semmit sem tudnának tanítani!
– Hogy hagyhattál úgy elmenni, hogy még csak utánam se futottál? – kérdezte. – Mélyen
megbántottál asszonyi voltomban.
– Mindez még csak játék – mondtam izzó szemmel. – Még van lehetőséged a
visszakozásra! Én nem kényszerítlek. Nem járkálok utánad. Magad választhatsz!
– De hiszen számomra már nincs választás! – ellenkezett. – Bizonyára választottam már
akkor, amikor háromszavas üzenetet küldtem neked. Talán már akkor választottam, amikor
nem küldtelek el a Nagytemplomban. Talán akkor választottam már, amikor a szemembe
néztél! Most talán már nem visszakozhatom, még akkor sem, ha akarnék! De ne nehezítsd
meg számomra túlságosan.
Egymás kezét fogva mentünk ki a templomból. Elszörnyedt, amikor látta, hogy kint
közben besötétedett. – El kell válnunk! – mondta. – Azonnal!
– Nem kísérhetnélek el legalább egy darabon? – kérdeztem, mivel nem tudtam türtőztetni
magamat.
És ő sem volt képes megtiltani, bármennyire elővigyázatos volt is. Miközben a sötétség
leszállt a templomok zöld kupoláira, és a főutca házai előtt meggyújtották a lámpásokat,
egymás mellett lépkedtünk, és a nyomomba egy sovány, sárga színű kutya settenkedett,
amely, ki tudja, miért, csatlakozott hozzám, a házamtól az Apostolok Templomába kísért, és
fázva várt reám, míg ki nem jöttem a templomból. Nem fordult a Blachernai felé vezető útra,
ahogyan ösztönösen gondoltam, hanem éppen ellenkező irányba. Mutattam neki a kutyát, és
tréfásan azt mondtam: – Ha akarom, utánad küldhetem ezt a kutyát. Visszatérve hozzám,
megmutatja, hol laksz. Nemhiába voltam Murád szultán kutyáinak a felügyelője!
– Mesélj erről is! – kérlelt.
– Miután betöltöttem huszadik évemet, elbűvölt Homérosz – kezdtem. – Beálltam
hajósnak egy genovai hajóra, hogy lássam a hajdani Trója romjait. Egész életemben, amióta
csak az eszemet tudom, nyugatról keletre vágytam. Vérem, születésem, minden bennem ide
vonzott. A hajón kutyákat szállítottak, melyeket Milánó hercege küldött ajándékba Murád
szultánnak. Genova uralkodójaként Perának is ő az ura, és így függött a szultánnal való jó
kapcsolatoktól. A kutyák közül a legnagyobb, egy igazi szürke fenevad, megkedvelt engem,
és kezdett engedelmeskedni nekem, úgyhogy nem kellett ketrecben tartani. Miután a görög
tengeren átvitorláztunk, és a partvidékhez közeledtünk, a tengerészek megmutatták nekem a
Nagy Sándor által épített Trója romjait. Éjszaka Tenedosz előtt a hajóról a vízbe vetettem
magam, hogy a partra ússzam. Annyira égett bennem a vágy, hogy ugyanazt a földet
tapossam, mint Homérosz hősei, Achilleusz és Odüsszeusz. A kutya a tengerbe ugrott, és
utánam úszott minden tiltó parancsom ellenére. Nyár volt és a víz meleg. Ó, az az első reggel
s a hajnalpír ujjai a kék dombok fölött, amikor lábam már Ázsia földjét érinthette! De a kutya
megmentett. Máskülönben a törökök rabszolgát csináltak volna belőlem, mivel megszöktem a
hajómról.
– Sok kalandban volt részed – jegyezte meg kétkedőn.
– En nem tartottam kalandoknak, amikor átéltem őket – állítottam. – Ezek csak életem
részei. A tudásvágy hajtott, nem pedig a változatosság igénye. De jó szerencsém volt, ezt
elismerem. A gondviselés olyan sokszor óvott meg, hogy ösztönösen kérdezgetni kezdtem
magamban, miért. Miféle titokzatos cél érdekében maradtam életben én, miközben mások
meghaltak körülöttem. A pestis és a háború is megkímélt, noha szándékosan kitettem
magamat mindkettőnek.
– Beszélj még a kutyáról! – kérlelt kíváncsian.
– Bejártam hát Nagy Sándor Trójájának romjait, sarkamban azzal a hűséges nagy szürke
kutyával – meséltem. – Láttam a kettétört oszlopokat és a babérbokrokkal meg iszalaggal
befutott falakat. Láttam a földbe süppedt szobrokat, melyek arcát a török pásztorok
összetörték. Az iszlám ugyanis nem tűr meg képeket, szobrokat. De ez nem volt még az igazi
Trója. Éhséget és fáradságot nem érezve jártam végig a tengerpartot, míg rá nem akadtam a
Szkamandrosz-folyóra. Domboktól takarva a síkságon, ott volt Trója. Ott is találkoztam török
pásztorokkal. Lóháton éltek és sátrakban laktak, asszonyaik pedig nem takarták el arcukat. De
a kutyámtól féltek, holtra is nyilazták volna, ha nem magyaráztam volna meg nekik, hogy az
emírjük kutyája. Erre aztán földig hajoltak a kutya előtt, kezükkel pedig homlokukat és
mellüket érintették. A kutyának köszönhettem, hogy nekem is adtak ételt, és velem is jól
bántak.
– Vándorlásom nem volt hosszú – folytattam –, de akkor még nem is láthattam
Konstantinápolyt, ahogyan pedig reméltem. Az országban békesség volt, és Murád szultán
éppen Magnesziában tartózkodott, hogy palotáját és nyaralóit ellenőrizze. Később oda is
költözött, miután két különböző alkalommal próbált meg az uralkodásról lemondani és fiát,
Mohamedet megtenni uralkodónak. De Mohamed akkor még túlságosan fiatal volt ahhoz,
hogy meg is tudja tartani a hatalmat. Engem biztonságban Magnesziába kísértek, ahol Murád
szultán maga elé bocsáttatott, meghallgatta elbeszélésemet, és egész erszény ezüstaspert
adatott nekem. Természetesen azt hazudtam, hogy a kutya ugrott a tengerbe és én úsztam
utána, hogy a drága ajándékot megmentsem a szultánnak. De a kutya mintha nem akart volna
megválni tőlem. Dührohamot kapott, ha távozni próbáltam mellőle, úgyhogy ismét ketrecbe
kellett zárni.
– Talán csak nem valami tengerészhistóriát mesélsz nekem? – kérdezte hitetlenkedve. – És
ugyan miként sikerült visszatérned a latinok földjére?
Kételkedése kedvemet szegte. – Kutyákról beszélgettünk – mondtam. – Csak azért fogtam
hozzá, hogy elmondjam a kutyáról ezt a történetet. Magad kértél rá. De talán más teendőm is
volt Ázsiában, mint pusztán Trója romjainak a keresése. Jelentkeztem a torlak-derviseknél, 3 és
ők eljuttattak a velencei factoriához.4 Ott voltak hajók, és magam fizettem ki az utamat
Velencébe.
Amikor észrevettem, hogy nem értette meg, mit akartam mondani, így magyaráztam: – A
torlak-dervisek a török Szabad Szellem Testvérek. Fedetlen fővel járnak, és semmiféle
tulajdont nem ismernek el. Murád szultán fiatal fiúként maga is részt vett a lázadásuk
leverésében. Vezetőjüket keresztre feszítették és teveháton hurcolták, amíg meg nem halt. A
torlakok között zsidók és görögök is vannak, mivel szerintük a vallások egyenértékűek, és
Mohamed tanítása semmivel sem különb Krisztus tanításánál.
– Meglepő dolgokról mesélsz nekem, és te sem az vagy, akinek látszol! – mondta, és
hirtelen megállt a sötétben, hogy alaposan szemügyre vegyen. – Már nem tudom kivenni az
arcvonásaidat. Hidegség árad belőled. Mintha egy démon vagy angyal sétálna mellettem!
– Ilyen tanítást is ismerek – mondtam. – Azt állítják, hogy még ma is élnek a földön
angyalok az emberek között. Közülük sokan maguk sem tudják, hogy angyalok, de szellemek
óvják őket. Meg lehet ismerni és meg lehet különböztetni őket a többiektől, ha az ember az
után is felismeri az angyal jeleit, hogy az angyal emberi testben megszületett és már
elfelejtette eredetét. Az ember formájú angyalok titkos erejét sok uralkodó használta fel a
maga javára.
– Ijesztgetsz engem! – mondta. – Hát benned angyal jelei vannak?
– Ez merő félrebeszélés – ellenkeztem. – Csak ember vagyok. Magányra születtem, és
magányosan fogok meghalni. Ez minden tudásom végeredménye.
A hippodrom5 romjai mellett jártunk. Ott a versenypályán napközben görög ifjak
gyakorolták az íjászatot, vagy pedig ló hátáról botokkal lovaslabdajátékot játszottak. A
sötétben az omladozó épület nagyobbnak látszott. A Szófia-templom kupolája is óriásként
vetült az égboltra. A régi császári palota roppant kő tömege előttünk sötétlett. Semmilyen
fény sem szűrődött ki belőle. Elhagyott termeit már csak ritkán használták különleges
szertartásokra. A sötétség könyörületesen leplezte előttünk, hogy haldokló városban járunk.
Márványoszlopai megsárgultak, falai düledeztek, szökőkutaiból sem bugyogott többé víz, és a
fákról hulló platánlevelek töltötték meg az ápolatlan kertek mohos medencéit. Lépteink
lelassultak, mintha kimondatlanul megegyeztünk volna. Az esthajnalcsillag már kigyúlt az
égbolt peremén. Megálltunk a régi császári palota düledező, törött oszlopainak árnyékában.
– Mennem kell – mondta. – Nem kísérhetsz tovább!
– Prémes köntösöd csábíthatja a rablókat és a kéregetőket – próbáltam ellenkezni.
Még jobban felemelte fejét. – Konstantinápolyban nincsenek sem rablók, sem kéregetők! –
3 Szabadelvű dervisek; szimpatizáltak a keresztény Európa Szabad Szellem Testvéreivel.
4 A Velencei Köztársaság gazdasági külképviselete.
5 Ókori lóversenypálya.
mondta büszkén. – Talán a kikötőben. Vagy a pérai oldalon. Itt a városban nincsenek!
Ez igaz. Konstantinápolyban a koldusok is soványak és büszkék. Csak néhányan ülnek a
templomok közelében, maguk elé meredve fátyolos szemmel, mintha az ezeréves múltba
néznének. Ha latintól kapnak alamizsnát, valami áldásfélét morognak, de amint hátat fordít
nekik, a földre köpnek, és condráikba dörgölik a pénzt, mintha meg akarnák tisztítani a
latinok érintésétől. Ha egy férfi vagy nő elszegényedik, inkább kolostorba vonul, semhogy a
koldusmesterséget válassza.
– Mennem kell! – ismételte meg, de hirtelen átölelt, és a fejét a mellemre szorította,
úgyhogy a hideg levegőben ismét érezhettem bőrének jácintillatát.
Nem kerestem a számmal a száját vagy az arcát. Nem akartam olyasmivel megsérteni, ami
csupán testiség. – Mikor találkozunk újra? – kérdeztem. Olyan száraz volt a szám, hogy
rekedt lett a hangom.
Kétségbeesetten azt mondta: – Nem tudom. Tényleg nem tudom. Velem még sohasem
történt ilyesmi.
– Nem jöhetnél el hozzám? – kérdeztem. – Titokban, hogy senki se lásson. Egyetlen
szolgám van, aki kémkedik utánam, de őt el is bocsáthatom. Megszoktam már, hogy szolgák
nélkül is boldoguljak.
Olyan sokáig nem szólt semmit, hogy félni kezdtem. – Talán csak nem bántottalak meg? –
kérdeztem. – Úgy vélem, megbízhatsz bennem. Nem akarok rosszat neked!
– Ne bocsásd el a szolgádat! – mondta. – Ez csak gyanút ébresztene. Minden idegen után
kémkednek. Csak valamilyen más és még veszélyesebb módon kémkednének azután utánad.
Tényleg nem tudom, mit tehetnénk!
– Nyugaton – szólaltam meg habozva – a nőnek általában van egy barátnője, és azt
mondja, őt megy el meglátogatni. A barátnő pedig szükség esetén akár meg is esküszik arra,
hogy így igaz, hogy máskor ő is számíthasson hasonló szolgálatra. De a fürdőkben és a
gyógymedencékben is szabadon találkozhatnak egymással a férfiak és a nők, és
társaloghatnak egymással.
– Nekem senkim sincs, akiben megbízhatnék – mondta.
– Szóval nem akarod? – kérdeztem mogorván.
– Mához egy hétre elmegyek hozzád! – ígérte, és még jobban felszegte a fejét. – A reggeli
órákban jövök, ha tudok. Majd elvesztem a kísérőimet a piactéren vagy a velenceiek
boltjaiban. Tudom, hogy csak bajom lesz belőle. De jövök. Te meg intézd úgy a szolgádat,
ahogyan a legjobbnak látod.
– De tudod-e, hol lakom? – kérdeztem sietve. – Egy kis házban a kikötő felőli
domboldalon, a velenceiek lakta városrész mögött. Ráismersz a kapu előtti kőoroszlánról.
– Igen, igen – mondta, és mosoly volt a hangjában. -Ismerem is azt a kis csúnya
kőoroszlánt a kapu előtt. Már tegnap elvitettem magam a házad előtt, amikor bevásároltam,
hogy legalább egy villanásra láthassalak. De nem láttalak. Isten áldása legyen a házadon!
Gyors léptekkel távozott, és eltűnt a sötétben. Nem küldtem utána a kutyát, hogy kövesse.

1452. december 20.

A parton álltam, amikor az utolsó hajó is elindult Velencébe. Kicsi, gyorsjáratú hajó volt,
kapitányának a császár meghatalmazottjaként meg kellett magyaráznia a signoriának a nagy
gályák visszatartásának okait. Konsztantinosz baszileusz Magyarországra is küldött
különböző utakon segélykérő üzeneteket. A kormányzói méltóságra emelkedett Hunyadi
azonban a feszületet megcsókolva esküdött békét három évre a Mohamed trónralépésétől
számított második évben. Murád 1444-ben Várnánál, 1448-ban meg a Rigómezőn
bizonyította be neki, hogy Magyarországnak túlságosan sokba kerül a törökök elleni harc.
Nem bízom a kereszténység segítségében. Mohamed gyorsabb a kereszténységnél.
Az előző nyáron láthattam az ifjú szultánt, az agyagot dagasztva, és fülig meszesen, amint
a saját kezével építette erődítményét a Boszporusz partján, hogy a saját példájával a népét az
addigiaknál még buzgóbb erőfeszítésekre ösztönözze. Öreg vezíreit befogta köveket görgetni
és habarcsot keverni. Véleménye szerint a történelem folyamán még sohasem építettek fel ily
erős erődítményt ily rövid idő alatt. Már csak a tornyokat borító ólomlemezek hiányoztak,
amikor megszöktem a szultán táborából.
Az ágyúöntő Orbán nagy bronzágyúi kibírták a lőpor nyomását és bebizonyították erejüket.
Amióta egyetlen nagyméretű kő ágyúgolyóval elsüllyesztettek egy velencei gályát, egyetlen
hajó sem futott be a kikötőbe a Fekete-tengerről. A kapitány megtagadta vitorláinak
bevonását. Teste azóta is ott van karóba húzva a Boszporusz-parti erődítménynél,
tengerészeinek feldarabolt tetemei pedig körülötte a földön bűzlenek. A szultán mindössze
négy tengerésznek kegyelmezett meg, és a városba küldte őket, hogy beszámoljanak a
történtekről. Ennek is második hónapja immár.
De Konsztantinosz császár is szemlátomást komolyan akar védekezni. Teljes hosszában
javítják a falakat. A városon kívüli temetők sírköveit is beépítik a falak erősítésére. Ez azért is
bölcs dolog, mivel különben a törökök használhatnák fel a sírköveket az ostrom kezdetén. De
a nép azt rebesgeti, hogy a falakon dolgozó vállalkozók silány munkát végeznek, és
csillagászati összegeket csalnak ki. És ezt senki sem veszi rossz néven. Sőt. A nép kárörvend.
Hiszen a császár hitehagyott és latinná lett. Ezért tőle ugyanúgy szabad lopni, mint a
latinoktól. Ez a város tényleg jobban szereti a törököket, mint a latinokat.
De hiszen ott van nekik oltalmukra a Blachernai Panaghiája, a csodatévő Szent Szűz. Ma
mély meggyőződéssel azt mesélte a pék felesége, hogy amikor harminc évvel ezelőtt Murád
szultán ostromolta a várost, a Szent Szűz akkor is megjelent kék kámzsában, hogy végigjárja
a falakat, és olyan riadalmat keltett a törökök soraiban, hogy fölgyújtották az ostromgépeiket
és egész táborukat, és még aznap éjszaka eltakarodtak a város környékéről. Mintha Murádnak
nem lettek volna komolyabb kényszerítő okai az ostrom beszüntetésére.
Milyen hosszú lehet egy hét! Milyen különös a várakozás akkor, amikor azt hittem, hogy
nincs többé semmi várnivalóm! A várakozás is élvezet, amikor az ifjúság ingerlő láza és
türelmetlensége régen eloszlott már. De már nem tudok hinni. Ki tudja, talán ő nem is az,
akinek képzelem! Ki tudja, talán csak magamat csapom be! De, bár dermesztő szél fújt a
Márvány-tengerről, és hópelyhek szállingóztak a levegőben, mégsem kívántam a parázstartók
melegét. A testem olyan, mint a kályha, amely önnön forróságát sugározza.

1452. december 22.

Küszöbön áll Megváltónk születésének ünnepe. A velenceiek és a pérai genovaiak már
készülődnek rá. A görögök azonban nem sokat törődnek a karácsonnyal. Az ő ünnepük a
húsvét. Nem mint Krisztus szenvedésének ünnepe, hanem mint a föltámadás örömnapja. Az ő
hitük buzgó, rajongó, misztikus és türelmes is. Még eretnekeiket sem égetik meg máglyán,
hanem megengedik nekik, hogy kolostorba vonuljanak bűneik megbánására. Iszidor bíborost
sem kövezték meg. Csak ezt kiáltották neki: „Vidd Rómába kovásztalan kenyeredet!”
A nyugati országokban nem láthattam ugyanazt a lángoló hitet és rajongó áhítatot, ami itt
látható a templomokban az emberek arcán. Ott pénzért vásárolják meg a bűnök bocsánatát.
De a város kihalt. Óriási falaik azelőtt milliós várost vettek körül. Mostanra
összezsugorodott a város. Már csak a dombokon van élet, a központi terek körül és a kikötő
lejtőin. Rozzant házak, romok és sivár területek húzódnak a lakott terület szélétől a falakig,
kecskék, szamarak és lovak sovány legelőiként. Elvadult gaz, tüskés bokrok, elnéptelenedett
házak, amelyeknek a teteje beomlott. Es a Márvány-tenger felől fúj a szél. Milyen
kimondhatatlan szomorúság!
Velence két csatahajót küldött. Ötven zsoldos Miklós pápa Rómájából érkezett Iszidor
bíborossal. Ezenkívül csak erőnek erejével visszatartott hajók és csábításokkal toborzott
latinok vannak. Megfeledkeznék a császár öt bizánci típusú csatahajójáról? Ott ringanak a
kikötőben, vitorlák nélkül, a hajófenéken állott víz lötyög, és messziről bűzlenek a kor-
hadástól. A hajóorrok tűztorka zöld a rézrozsdától, és be van dugulva. De ma ezeken is
emberek jelentek meg. Notarasz megadux nyilván ismét használható állapotba akarja hozni
őket, bár a császárnak nincs pénze ilyesmire. A csatahajók drága mulatságszámba mennek.
Néhány hajórakományra való gabona, étolaj és bor érkezett a görög tenger szigeteiről. Azt
mesélik, hogy a törökök feldúlták Moreát. Onnan tehát hiába várunk segítséget, már
amennyire Konsztantinosz egyáltalán megbízhat a fivéreiben. Demetriosz legalábbis már
Firenzében ellene volt az uniónak. Amikor Johannesz császár meghalt, csak az anyjuk tudta
megakadályozni a testvérháborút.
Nem ismerem őket. Nem keresem a szívüket. Ők idegenek maradnak számomra. Még az
időszámításuk is más. Most – a világ teremtésétől számítva – a 6960. évben élnek. A törökök
viszont – a Próféta menekülésétől számítva – a 856. évben. Micsoda esztelen világ! Vagy
talán csak túlságosan latin vagyok a szívemben?
Tehát mégsem jött el. Talán csak időt akart nyerni, hogy illendően megszabaduljon tőlem,
és a nyomait is eltüntesse előlem. Hiszen még a nevét sem tudom. Mért is nem küldtem el
utána a kutyát?! A kutya elvezetett volna a háza kapujához. De mi hasznom lenne belőle, az ő
részéről az egész csupán csak szeszély, kíváncsiság volt!
És ő görög, mint ahogyan bennem is atyám görög vére folyik. Bizánc romlott, álnok,
csalárd és kegyetlen vére. Ha az asszony minden országban csalfa is, legyen keresztény vagy
török, hát nem a görög nő a legcsalfább valamennyiük között? Hiszen kétezer év tapasztalata
van mögöttük.
Szívem ólom, ereimben ólom a vér. Gyűlölöm ezt a haldokló várost, amely vakon bámulja
a múltját, és nem hiszi el, hogy a kapui előtt a pusztulás vár rá.
Gyűlölöm, mivel szeretem.

1452. december 23.

Az Akropoliszról Bukoleonig sétáltam. Nézegettem a tömör falakat, a vasalt kapukat, a
magukba zárkózó házak magasan lévő, köríves ablakait. A faházakat nem néztem.
Imádkoztam Szergiosz és Bacchus templomában, a tenger menti falnál. De Isten nem
szenvedheti a kettős könyvelést.
Konsztantinosz oszlopától az Aranykapu márványtornyaihoz sétáltam. Onnan tovább
baktattam a Szent Romanosz-kapuhoz, majd a Blachernai parkjában sétálgattam. A kapunál
senki sem állított meg.
Ki tudja, talán csak becsapott engem, és rossz irányba vezetett. Ki tudja, hátha mégis a
Blachernaiban lakik. A föld sárga, jeges és halott. A leveleket a parkban nem söpörték össze.
Hiába kerestem az épületet, amelyben ifjúságom napjaiban műmadarak csicseregtek
aranykalitkákban. Már nem találtam sehol. Amikor az őrt álló katonától megkérdeztem, csak a
fejét rázta, mintha nem is értette volna, mit keresek. Johannesz császár itt vendégelte meg a
barbárokat, bennünket, akik nyugatról jöttünk, Cusanus doktort és az egyházi zsinat más
kisebbségi küldötteit.
Szolgám nem követett. De mintha ebben az ódon városban a falak, a házak, az oszlopok
láthatatlan szemmel leskelődnének a járókelők után. Munkások, akik a romokat bontják, hogy
a falak javításához köveket gyűjtsenek, a homokban talált megfeketedett pénzdarabokat
mutatták nekem. Értéktelenek, de ezerévesek.
Csónakkal átvitettem magam az öböl túloldalára, a genovaiak Pérájába. Senki nem
kérdezett tőlem semmit. Csónakosok szakadatlanul eveznek a kikötőben, ide is meg oda is, a
kikötői partok mentén, peremig merülve a rakomány súlya alatt. A genovaiak jó vásárokat
csinálnak. Ha akarnék, én is rövid idő alatt meggazdagodhatnék, ha felcsapnék
fegyverkereskedőnek. Ki tudja, talán a görögök is jobban szívelnének, ha elavult fegyvereket
árulnék nekik és rablóárakat követelnék értük. Ki tudja, akkor talán bíznának bennem, és
hinnének őszinteségemnek.
Pérában minden napszakban árulnak és cserélnek értesüléseket minden borozóban. A pérai
genovaiak ugyanis nem állanak hadban a szultánnal. Ez is teljes esztelenség. Pérán át
Mohamed szultán megtudhatja mindazt, ami Konstantinápolyban történik. És mi napról napra
tudjuk, hogyan haladnak a szultán előkészületei.
Egy híres és tiszteletre méltó kereskedő udvarán galambdúcot láttam. Egyiptomi galambok
voltak benne. A szultán tehát Adrianopoliszban már aznap tudhat minden hajó érkezéséről és
indulásáról, rakományáról és kapitányáról. Péra magas tornya páratlan megfigyelőhely. Onnét
lehet látni a tengert, a Boszporuszt és mindazt, ami a városban történik az Akropolisztól a
Blachernaiig.
Lakásomba visszatérve sajgó szemmel bámulom Genova keresztes zászlaját, amely a pérai
torony csúcsán leng. Fázom. Hét év óta először iszom bort. De a bor még jobban elszomorít.
És ezen a fázós napon azt sem értem, milyen esztelen indulat kényszerített arra, hogy
elpártoljak Mohamed szultántól, hogy az életemet kockáztassam, és olyan városba jöjjek,
amely idegen számomra, és amely nem is akar befogadni. Miért nem maradtam az új Sándor
kíséretében, élő lelkiismeretként, amit az atyja hagyott rá örökségül. Ő sem hitt engem
angyalnak, miként az atyja, noha a kutyák engedelmeskedtek nekem és a vadállatok is. Őt
csupán szórakoztatta, hogy elméjét az én tudásomon élesítse. Az ő esze metsző acél volt, az
én tudásom fekete kő. És talán az is szórakoztatta, hogy egy megvesztegethetetlen emberrel
találkozott.
El kellett jönnöm, bár úgy gondoltam, hogy engem már semmi sem rendít meg. Az
eljövetelemen én magam talán jobban meglepődtem, mint Mohamed.

1452. december 26.

Szolgám reggel azzal lepett meg, hogy elém állt, és figyelmeztetően így szólt: – Uram! Ne
járj túl gyakran Pérában!
Először néztem rá figyelmesen. Eddig csak elkerülhetetlen rossz volt ő a számomra, akit a
házzal együtt kaptam, amikor bérbe vettem. Rendben tartotta a ruháimat és ételt hozott
nekem, a bérbe adó nevében ügyelt arra, hogy a bútorait ne tegyem tönkre, söpörgette az
udvart, és kétségtelenül továbbította a Blachernai egyik sötét szobájába mindazt, amit tettem,
meg hogy kikkel találkoztam.
Tulajdonképpen semmi kifogásom sem volt ellene. Szánalomra méltó öregember. Fájt a
térde, és szeme a konstantinápolyi görögök végtelenül szomorú szeme. Ruházata kopott,
zsírfoltos, nadrágja pedig foltozott.
– Ki parancsolta neked, hogy ezt mondd? – kérdeztem. Ő megsértődött.
– Csak a te javadra gondolok. Hiszen mindaddig az uram vagy, amíg ebben a házban
laksz!
– Latin vagyok – mondtam.
– Nem, nem, nem vagy latin. Az arcodról ismerlek! -állította lelkesen.
Kimondhatatlan meglepetésemre térdre vetette magát előttem, s kezem után kapkodott,
hogy megcsókolhassa, és így kérlelt: – Ne vess meg engem, uram! Igaz, hogy megittam a
korsóban maradt bort, és összeszedem az aprópénzt, amit szétszórsz, és az étolaj egy részét is
elvittem a beteg nénikémnek, mivel az egész nemzedékünk nagyon szegény. De nem teszem
többé, ha nem akarod, miután felismertelek!
– Nem alkudoztam az étkezési költségekről – mondtam meglepődve. – A szegény ember
joga, hogy azokból a morzsákból éljen, amelyek a gazdagok asztaláról hullanak le. Felőlem
akár az egész családodat is eltarthatod, amíg én vagyok a gazdád. Nem becsülöm sokra a
pénzt. Hamarosan itt a pillanat, amikor a pénz és a vagyon elveszti jelentőségét. A halál előtt
egyenlőek vagyunk, és Isten mérlegén a szúnyog erénye éppen annyit nyom, mint az elefánté.
Azért beszéltem hozzá ilyen hosszasan, hogy az arcát szemügyre vehessem. Nekem
őszintének tűnt, bár az ember arca hazudik, és egy görög hogyan bízhatna meg egy másik
görögben.
– Többé nem kell bezárnod a pincébe, ha azt akarod, ne tudjam, mit teszel vagy hová
mégy – mondta. – A pincében olyan hideg volt, hogy a csontjaim megdermedtek. Azóta
egyvégtében náthás vagyok, és fáj a fülem meg a térdem, még jobban, mint azelőtt.
– Állj föl, te bolond, és gyógyítgasd borral a fájdalmaidat! – mondtam, és az erszényemből
egy arany beszantot vettem elő. Ez egész vagyon volt számára, mivel Konstantinápolyban a
szegények nagyon szegények, és a kevés gazdag nagyon gazdag.
A tenyeremen lévő pénzt nézte, és arca felragyogott, de megrázta fejét, és így beszélt: –
Uram, nem azért panaszoltam el a bajaimat, hogy kolduljak. Nem kell engem
megajándékoznod. Ha úgy akarod, semmit sem látok, sem nem hallok többé, amiről nem
akarod, hogy lássam és halljam. Csak parancsolnod kell!
– Nem értem! – mondtam.
A sárga kutyára mutatott, amelyik már hízni kezdett, és a helyén feküdt a rongyszőnyegen
az ajtónál, mindvégig éber figyelemmel kísérve minden mozdulatomat. – Hát ez a kutya nem
engedelmeskedik talán neked, és nem kísér-e el mindenfelé? – kérdezte.
– Nem értem, mit mondasz – ismételtem meg, és az aranypénzt elébe dobtam a szőnyegre.
Lehajolt, hogy fölszedje, és aztán a szemembe nézett:
– Nem szükséges felfedned magadat előttem! – mondta.
– Hogyan is gondolhatnék ilyesmire! A titkod az én számomra szent. A pénzed elfogadom,
mivel te parancsolod. És ez nekem is, meg a családomnak is igen nagy örömet hoz. De még
nagyobb számomra az az öröm, hogy téged szolgálhatlak.
Bosszantottak a titokzatos célzásai. Persze a többi göröghöz hasonlóan ő is gyanakodott,
hogy én még mindig a szultánt szolgálom, és csak látszólag szöktem el mellőle. Talán
reménykedett, hogy haszna lesz belőlem, és megszabadul a rabszolgaságtól, ha a szultán
egyszer meghódítja a várost. Ez a hiedelme előnyös volna számomra, ha titkolni akarnék
valamit. De hogyan bízhatnék egy alacsony sorú emberben?
– Nagyot tévedsz, ha belőlem hasznot akarsz húzni – szabódtam. – Nem állok már a
szultán szolgálatában. Már tízszer bizonygattam a béketűrés határáig ezt, és esküdöztem
azoknak, akik téged a tetteim kikémlelésére fölbéreltek. De még egyszer állítom neked is,
nem állok többé a szultán szolgálatában.
– Nem, nem, ezt tudom – mondta. – Hogyan is szolgálhatnád te a szultánt! Hiszen én
felismertelek, és mintha villám csapott volna elém a földbe.
– Talán részeg vagy? – kérdeztem. – Talán félrebeszélsz? Talán a láz zavarta meg a
fejedet? Nem értem, mit beszélsz! – De azért furcsa izgalom lett úrrá rajtam.
– Ittam, uram – hajolt meg előttem. – Bocsáss meg! Máskor nem fog előfordulni!
De ostoba szavai mégis arra késztettek, hogy nézzem meg arcomat a tükörben. Valamilyen
okból nem akarok többé borbélyhoz járni, hanem úgy döntöttem, én magam vágom le a
szakállamat, és gondosabban, mint azelőtt. Bánatomban és fásultságomban több napig
hagytam nőni a szakállamat. Át is öltöztem, hogy már a ruházatommal is hangsúlyozzam latin
mivoltomat.

1453. január 2.
Eljött hozzám! Hát mégis eljött hozzám!
Világosbarna köntös volt rajta, lábán pedig puha, barna cipő. Bizonyára azt hitte, jó álruhát
öltött magára, pedig a legostobább ember sem tévedhetett volna akkorát, hogy alacsony sorú
nőnek vélje. Köpenyének szabása, fejfedője, de még az is, ahogyan leheletfinom fátylát
magára tekerte, hogy félig eltakarja az arcát, előkelő származásáról és neveléséről árulkodott.
– Isten nevében köszöntelek! – mondtam, és képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.
A sárga kutya a farkát csóválta előtte.
 – Ez őrültség – mondta. – Őrültség és boszorkányság. Le fognak leplezni, de akkor sem
állhattam meg, hogy el ne jöjjek. Nem, noha nem akartam jönni.
– Hogy jutottál be? – kérdeztem szaporán.
Fátylát még mindig a szája elé húzta. – Egy apró, köhécselő ember nyitott kaput a
zörgetésemre – mondta. -Különbül kellene öltöztetned a szolgádat, és meg kellene
parancsolnod neki, hogy a haját kefével, a szakállát pedig fésűvel tartsa rendben. Annyira
szégyellte a ruházatát, hogy hátat fordított nekem, és rám sem nézett. – Körülpillantott. – A
szobádra is ráférne egy kis takarítás. – A szoba sarkáról gyorsan elfordította tekintetét. A
szőnyeget rádobtam az ágyneműre takaróul, és kiszaladtam. Szolgám az udvaron állt, a
felhőket bámulta.
– Szép napunk van – mondta ravasz mosollyal.
– Csodálatos – ismertem el, és keresztet vetettem görög módra. – Életem legszebb napja.
Fuss és hozz bort, süteményeket, édességeket, sült húst, befőttet. Sokat hozz! Mindenből a
legjobbat, amit csak találsz! Hozz egy egész nagy kosárra valót, hogy jusson belőle neked is,
meg az unokatestvéreidnek is, meg a nénikédnek, és az egész családodnak. Ha útközben
találkozol koldusokkal, adj nekik alamizsnát, és áldd meg őket.
– Talán csak nincs születésnapod, uram? – kérdezte tudatlanságot színlelve.
– Csak vendégem jött – mondtam. – Egy olcsó és jelentéktelen nő, aki azért jött, hogy
elszórakoztasson magányomban.
– Vendéged? – kérdezte csodálkozást színlelve. – De hiszen én senki idegent nem láttam.
A szél valóban zörgette az ajtónkat, mintha valaki kopogott volna, de mikor kinyitottam, üres
volt az utca. Talán csak nem tréfálkozol velem, uram?
– Tedd, amit parancsoltam – nógattam. – De ha egy árva szót is szólsz a vendégemről
bárkinek is, megragadom a szakálladat, és saját kezemmel metszem el egy késsel a torkodat. –
Miközben a kosarat kereste, még egyszer megragadtam az ingujját, és így szóltam: – Eddig
még eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: Mi a neved?
– Ez nagy megtiszteltetés számomra – mondta. – Mánuel a nevem az öreg Mánuel császár
után. Atyám őt szolgálta a Blachernaiban, mint tűzifahordozó.
– Mánuel! – kiáltottam fel. – Milyen szép név! Mánuel! Ez a nap a legboldogabb napja
életemnek! Krisztus nevére mondom! – Megragadtam a fülét, megcsókoltam szőrös orcáját,
majd eltaszítottam magamtól, hogy menjen végre.
Amikor szobámba visszatértem, vendégem már ledobta magáról barna köntösét, és az arcát
is felfedte. Nem tudtam betelni nézésével. A szavak a torkomon akadtak, remegett a térdem,
úgyhogy a földre vetettem magam előtte, és arcom a térdéhez szorítottam. Az öröm és az
elragadtatás könnyeit hullattam. Ő kezével félénken megérintette a fejemet, hajfürt jeimet
simogatta.
Amikor végre fölemeltem az arcomat, láttam, hogy mosolyog. Mosolya olyan volt, mint a
nap. Két szeme, mint két aranybarna virág. Kékre festett szemöldöke magasan és szépen ívelt,
mint két csodálatos boltozat. Arca olyan volt, mint a tulipán. Puha ajka rózsaszirom, fogai
apró gyöngyszemek. Látványa elkápráztatott. Mindezt meg is mondtam neki.
– Olyan a szívem, mint egy tizenhét éves sihederé – mondtam. – Költőktől idézek, mivel
az én szókészletem szegényes. Megmámorosodtam tőled. Mintha eddig még soha ilyet nem
éreztem volna. Mintha eddig még soha nem érintettem volna nőt. De azért ismerlek téged,
mintha ismertelek volna egész életemben.
– Te vagy számomra az egész Bizánc – mondtam. – Te vagy Konstantinápoly, a császárok
városa. Hasonlóképpen ismertem városod kéklő kupoláit, amikor először láttam meg őket a
hajófedélzetről, amint a csillogó tengerből kiemelkedtek. Ugyanígy ismertem városod utcáit,
oszlopait, márványát, a mozaikokat, az aranyat és a bíbort, mintha azelőtt is közöttük éltem
volna. Az utcákat és a tereket lelki szemeimmel már láttam. Nem kellett az utat tudakolnom.
Ugyanígy ismerlek téged is, Kedvesem!
 – Érted vágyódtam ide, amióta csak élek – mondtam. – Rólad álmodoztam, amikor a
városodról álmodoztam. Ahogyan a városod megismertem, ezerszer csodálatosabb annál,
amilyennek álmomban láthattam, ugyanúgy te is ezerszer csodálatosabb vagy
emlékezetemben őrzött képednél.
– Szebb, csodálatosabb vagy, mint amilyennek emlékezetem megőrizhetett – mondtam. –
Két hét szörnyen hosszú idő. Két hét pokolian hosszú idő. Miért nem jöttél, ha megígérted?
Miért hagytál el engem? Azt hittem, belehalok!
Rám nézett, könnyedén lehunyta a szemét, ujjbegyeivel megsimogatta a szemem
környékét, az arcomat, az ajkamat. Aztán újra kinyitotta barna, sugárzó, mosolygó szemét, és
így szólt: – Beszélj még! Szépen beszélsz. Gyönyörűség hallgatni, pedig bizonyára hazugság
az egész. Bizonyára már el is feledtél! Még jó, hogy a külsőmről egyáltalán rám ismersz!
– Nem, nem! – tiltakozott, és kezét a mellemnek feszítette. De tiltakozása és ellenkezése
mintha hívogatott volna. Megcsókoltam. Teste elolvadt és elernyedt a karomban. Majd eltolt
magától, és hátat fordított nekem, fejét két kezében fogva.
– Mit csinálsz velem? – panaszkodott, és könnyekre fakadt. – Egyáltalán nem ezért jöttem
hozzád. Megfájdult a fejem.
Nem, ez nem lehetett tévedés. Tapasztalatlan és érintetlen volt még. Ezt mondta nekem a
szája. Erről beszélt a teste a testemnek. Talán büszke volt, szenvedélyes, könnyen hevülő,
szeszélyes, és éberen őrizték, de bűnt még nem ismert. Talán gondolatban, de a testében még
nem.
Arcáról is láttam, hogy valóban fáj a feje. Aggódva két kezembe fogtam szép fejét, és
simogatni kezdtem a homlokát.
– Bocsáss meg – mondta, és felzokogott a fájdalomtól. – Talán túl érzékeny és félénk
vagyok. De mintha tüzes tűkkel szurkálnák a fejemet. Bizonyára megijedhettem, hogy olyan
hirtelen magadhoz öleltél!
Erőm átáradt őbelé. A két kezemből áradt belé. Egy rövid pillanat múltán mélyet sóhajtott,
felengedett benne a feszültség, és újra kinyitotta a szemét. – Meleg a kezed – mondta, és
elfordította a fejét, könnyedén megcsókolva a kezemet.
– Gyógyító kezed van!
Néztem a kezem. – A gyógyító keze, a romboló keze!? – mondtam rekedt hangon. – De
higgy nekem, nem akarok rosszat neked! Az imént sem akartam. Meg kellett volna érezned!
Rám nézett. Tekintete ismét nyílt és ismerős volt. Ismét elmerülhettem a tekintetében,
úgyhogy körös-körül minden elhomályosult és valószerűtlenné vált. – Bizonyára tévedtem –
mondta. – Talán én akartam rosszat, bár igazából nem akartam. De most újra jól érzem
magam. Jó nálad lennem. Máshol már sehol sem érzem jól magam. Az otthonom is idegen és
unalmas lett számomra. Az erőd egész idő alatt vonzott engem. Városfalakon át, szobafalakon
át, a városon át. Talán bizony elvarázsoltál engem?
– A szerelem varázslat – mondtam. – A szerelem a legborzasztóbb varázslat. Te
megbabonáztál engem, amikor a szemembe néztél a Bölcsesség templomának kapujában.
– De ez őrület! – panaszkodott. – Atyám sohasem egyezne bele, hogy engem egy latinhoz
adjon! Még a családodat sem ismerem. Világjáró vagy. Szerencsevadász. Nem, atyám
megöletne téged, ha megtudná!
Szívem megdermedt. Kérkedni kezdtem, hogy időt nyerjek: – Családom az arcomon van, a
kard az apám, a lúdtoll az anyám, testvéreim a gondolkodó csillagok, az angyalok és a
démonok pedig az unokatestvéreim meg a rokonaim! Csak az igazat mondtam.
Torkomon akadtak a hivalkodó szavak. Az igazság sokkal egyszerűbb volt.
– Már nős ember vagyok – vallottam be. – Ugyan idestova kilenc éve nem láttam a
feleségemet, de tudomásom szerint nagyon is eleven. A fiunk is betöltötte már a tizenkettedik
életévét. Talán a keresztet is azért vettem fel, mivel nem bírtam többé velük élni. Ok azt
hiszik, hogy elestem a várnai csatában. És jobb is így.
 Már az első szavak hallatára hevesen összerezzent. Egyikünk sem nézett a másikra. A
ruháját babrálgatta a gallérnál, és az ékszerét igazgatta a mellén. Nyaka nagyon fehér volt.
– Semmi jelentősége sincs – szólalt meg végül hideg hangon. – Hiszen úgysem lehetett
volna semmi az egészből. -Még mindig az ékszerét babrálva és a kezét nézve hozzáfűzte: –
Mennem kell. Hajlandó vagy felsegíteni a köntösömet?
Én azonban nem akartam elengedni, s ő maga sem igen akart elmenni. Hiszen csak azért
mondta, hogy megsebezzen.
– Mindketten nagykorúak vagyunk – jegyeztem meg, de hangom akaratlanul rideggé vált.
– Ne légy hát gyermek! Jól tudod, mit teszel!
– Nyitott szemmel jöttél – folytattam. – Törődöm is én a házassággal, törődöm is én az
egyház szent szakramentumaival! Nem, sem a mennyel, sem a pokollal nem törődöm, ha te
egyszer létezel, és én rád találtam. A menny meg a pokol sem olyan ám, amilyennek
képzeljük vagy amilyennek a prédikációkban mondták. Te az enyém vagy, ne tagadd! De még
egyszer: nem akarok rosszat neked.
Csendben maradt, és csökönyösen a padlóra szegezte tekintetét. így hát folytattam: – Úgy
látszik, még magad előtt sem tisztáztad, mi áll mindannyiunk előtt. Semmi más nem vár ránk,
mint a halál. Vagy a török rabság. Neked is e kettő közül kell választanod. Időnk sincs több,
mint néhány hónap, legfeljebb fél esztendő. Aztán jönnek a törökök!
– Akkor ugyan mit jelent hát bármi megszokott? – kiáltottam, és akkorát csaptam a szék
támlájára, hogy a kézcsontjaim belereccsentek, és a fájdalomtól elhomályosult a szemem. –
Házasságra, otthonra, gyermekre csak akkor gondolhat az ember, ha előtte az élet. Neked és
nekem azonban már nincs tovább életünk. Szerelmünk már előre pusztulásra van ítélve. Csak
rövid időnk van. De te, te csak a köntösödet akarod felvenni és utadra akarsz menni, mert
Isten ítélete évekkel ezelőtt arra kényszerített engem, hogy egy nálam idősebb nőt vegyek
feleségül, akin csak a testemmel könyörültem meg. Szánalomból. A szívemet sohasem
szerezte meg.
– Mit nekem a te szíved! – kiáltott fel lángra gyúlt arccal, -Latin a szíved. Ezt bizonyítják
a szavaid. Konstantinápoly sohasem semmisülhet meg. Nemzedékről nemzedékre hiába
ostromolták eddig a törökök. Maga a szent Istenanya védelmezi falainkat. Hogyan
rombolhatná le őket egy siheder, az a Mohamed, akit maguk a törökök is lenéznek!
De mintha csak a beszéd kedvéért beszélt volna, olyan magától értetődő volt ostoba
bizalma Konstantinápoly falaiban. Gyöngébb hangon, és a tekintetét félrefordítva ezt
kérdezte: – Mit mondtál az imént Isten ítéletéről? Hát valóban idősebb nálad a feleséged?
Kérdése újra megörvendeztette a szívemet. Hiszen azt bizonyította, hogy féltékeny
asszonyi szívében kíváncsiság ébredt. Ugyanakkor nagy ajtócsapkodással és a lépcsőn zajt
csapva, megjött a szolgám. Elébe mentem, és átvettem tőle a kosarat.
– Ma már nem lesz szükségem rád, Mánuel! – mondtam.
– Uram! – felelte. – Őrködöm a házunkon a szemközti csapszékből. Higgy nekem. Ez lesz
a legjobb!
Lelkesedésében megérintette az ingujjamat, fejemet lejjebb húzta, és a fülembe súgta: -Az
istenért, uram, tanítsd meg őt, hogy másképpen öltözködjék. így magára von minden
tekintetet, és nagyobb kíváncsiságot ébreszt, mintha festett és fedetlen arccal járna, mint a
kikötői örömlányok.
– Mánuel! – figyelmeztettem. – A késem nem szorult a tokjába!
De ő csak ravaszul vihogni kezdett, mintha jó tréfát mondtam volna, és áldólag dörgölte
össze a két kezét. -Ugyanolyan kerítői hajlamaid vannak, mint a borbélynak – szidtam, és
fenéken billentettem, hogy induljon már. – Szégyelld magad a gondolataid miatt! – De
óvatosan rúgtam meg, nehogy kárt tegyek benne, úgyhogy inkább kegyként fogta fel.
Bevittem a kosarat. A parazsat felélesztettem és szenet raktam a parázskosárba.
Ezüstserlegbe bort töltöttem. Törtem a búzakenyérből. Az édességeket kínai korsómba
öntöttem. Ő azonban elhárítólag felemelte a kezét: – Ne! Ne!
De keresztet vetett görög módra, a serleg pereméről megkóstolta a sötét bort, a kenyérből
is harapott, és pálcikával vett a mézből és a ragadós édességből. Én is ugyanígy mindent
megkóstoltam. Magam sem voltam éhesebb, mint ő.
– Együtt ittunk a borból, és együtt törtük meg a kenyeret – mondtam. – Most már tudod,
hogy többé nem lehetek ártalmadra. Vendégem vagy, és mindaz, ami az enyém, a tiéd is!
Mosolygott, és így szólt: – Konsztantinosz császár is elküldte a nyáron a saját asztaláról a
legjobb falatokat Mohamed szultánnak, amikor erődjét építette a városunk pusztulására. De ha
most szavadon fognálak, és hozzálátnék, hogy kifosszam a házadat, miként a szultán akarja
kirabolni vendéglátóját?
Mosolyom nem volt ugyanolyan természetes. – A szultán túlságosan is gyanakvó volt
ahhoz, hogy akár egy falatot is megkóstoljon az ételből, amit egy bizánci küldött – meséltem.
– Az egészet szétosztotta a rabszolgái között. De ámulatára egyetlen rabszolga sem kapott
még hasfájást sem tőle. Mondtam is neki, hogy téved, amikor más embereket a maga
mércéjével mér. Konsztantinosz egyenes és őszinte, inkább katona mint uralkodó. Nem tehet
róla, hogy szerencsétlen csillagzat alatt született.
– Konsztantinosz áruló, és megtagadta a hitét – mondta szenvedélyesen. – Atyáink hitét
felcserélte a latinok kovásztalan kenyerére. Mit ér nekünk a latinok segítsége, ha Isten elhagy
bennünket?!
– Kovászos vagy kovásztalan, egyre megy! – kiáltottam fel haragra gerjedve ostoba
előítéleteitől. – Tehát meg sem hallgattad az unióról szóló megállapodást, amikor nyilvánosan
felolvasták? A lelkek megtisztulási idejét ti is elismeritek, akár tűz, akár sötétség, akár vihar
legyen. Ha az egyezmény elismeri is a pápát az egyház fejének, azért a keleti pátriárkák
megőrzik valamennyi hagyományos jogaikat. Az egyezmény különben sem változtat a
korábbi helyzeten. De persze bedugtad a füled, mint a többi görög is!
Egészen elsápadt. – És a Fiútól! – mondotta suttogva. – Ez a törvénytelen toldalék a
hitvalláshoz. Eretnekség!
– A szentháromság nevére kérlek! – kiáltottam. – Ne beszélj olyan dolgokról, amiket a
nálad bölcsebbek sem értenek. Nyugat és kelet legokosabb, legtanultabb férfiai két esztendőt
használtak arra, hogy bizonysággal szolgáljanak egymásnak, hogy egyetértésre és
világosságra jussanak, és megtalálják az igazságot ebben a dologban. És ha végül elérték ezt,
és aláírásukkal meg is erősítették, ki vagy te, hogy kétségbe vonod egy ilyen alapos és
vesződséges megfontolás eredményét?
– Aha! – mondta –, szóval te is gyanakszol igazságára, ezért kezdtél így kiabálni mellette.
Nyugalmat erőltettem magamra. – Saját pátriárkátok Firenzében a halálos ágyából kelt fel,
hogy utolsó erejével megírja testamentumát. Elismerte a pápát az egyház fejének. Elismerte,
hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól van. Az ő jámborságát senki sem tagadhatja
közületek. Halála küszöbén ismerte el az uniót. Téged ez sem győz meg?
– Latinok hamisítványa – mondta ridegen. – Jól tudom. Ezenkívül nem is írta alá
mindenki. Markosz Eugenikosz, Demetriosz, a császár fivére, sőt az öreg Gemiszthosz Pleton
is inkább elmenekült, semhogy aláírja. Az unió nem volt érvényes!
Széttártam a két kezem. – Hiábavaló a beszéd – mondtam. – Hiábavaló a beszéd.
– Te magad talán elhiszed? – kérdezte, rám pillantva barna szemével.
Ez az egyenes kérdés megnyugtatott, és szégyelltem heveskedésemet. Mi vagyok én, hogy
az unió érdekében buzgólkodjam? Most minden elevenen újra visszatért emlékezetembe.
Ferrara nedvesen és iszaposán az árvíz után, ahol minden tócsában békák kuruttyoltak
hangosan. Fekete kátránykeresztek a házak kapuján a pestis napjaiban. Imbolygó lámpások és
nyikorgó talyigák, amelyek a holtakat szállították az éj sötétjében. Jenő pápa aszkézistől
barázdált, hatalomvágyó szerzetesarca. Johannesz császár arany tollkoronája, amint
Firenzében fehér lovon lovagol az üdvrivalgó tömegben. Besszarion kerek feje és
tagbaszakadt teste. Iszidor metropolita apró, szúrós, értelmes szeme és eleven taglejtése. A
görögök furcsa ruhái, amelyeket az itáliai asszonyok sietősen utánozni kezdtek
öltözködésükben.
És beszédek, beszédek, a viták végtelen zsongása, a tollak szapora sercegése a papíron, és
papírok, papírok kifogyhatatlanul. Engesztelhetetlen vita betűk fölött. Vastag, megsárgult
kódexek, melyek betűit titokban kikaparták. Valóban a kor legtanultabb férfiak láttam együtt,
és láttam a vita teljesen haszontalan voltát, mivel nem volt képes senki megingatni a másikat a
maga meggyőződésében. Csak a gyorsírást tanultam meg.
– Egyház – mondottam, és tehetetlenül széttártam a kezem. – Krisztus egyháza bizonyára
az emberek szívében él, a világi egyház pedig csak külső burok, ruha. Ferrarában a nők görög
ruhákba öltöztek, és húsvét reggelén az emberek gyertyával a kezükben özönlöttek
meghallgatni a görögök miséjét. Vadidegen emberek csókolták meg egymást görög szokás
szerint, és a kertekben fölújították Platón lakomáját, vízzel kevert borokkal és zeneszóval.
Mindez átmeneti volt. Változatosságra vágyva az emberek mindig minden új iránt
lelkesednek. A görög szerzetesek és tudósok szakálla csábította a ferrarai és a firenzei nőket.
Utólag aztán azzal próbáltak védekezni, hogy ők nem tudták, hogyan mondják görögül azt,
hogy „nem szabad”.
Divathóbort volt, szeszély, a változatosság utáni vágy! -folytattam. -A latin a törvénytudók
nyelve, a görög a filozófusoké és a költőké. Hogyan érthették volna meg egymást tehát a
latinok és a görögök. A világi megállapodásokban a törvénytudó mindig legyőzi a filozófust.
Ezért kellett Firenzében a görögöknek engedniük. De neked, csak neked, megvallhatom, hogy
a szívem mélyén számomra a te egyházad az eredeti, a hamisítatlan krisztusi egyház, már
amennyire bármilyen egyház a maga szokásaival és formaságaival még egyáltalán
hamisítatlan egyház lehet a mi időnkben. Ezt tanultam meg Firenzében.
Megragadtam két vékony kezét. – Volt egy ifjúkori álmom – mondtam. – A pápai
kancellária írnokaként és tolmácsaként azt hittem, hogy Ferrarában és Firenzében az egész
Európa, az egész emberiség ügyét szolgálom. Hát lehetett bármi nagyobb cél, mint a keleti és
a nyugati egyház egyesítése, az egész kereszténység egyetértése, mint az első jókora lépés a
népek közötti egyetértés és a tartós béke felé? Szét-forgácsolódás helyett egyetemesség?
Gyűlölködés és gyanakvás helyett egyetértés? Krisztus földi helytartója a pápai trónuson, a
legfelső egyházi zsinat támogatásával, amint az egyház tévedéseit javítja ki, és a királyokat
meg a fejedelmeket békítgeti egymással. Milyen elérhetetlen eszmény!
– Mert a szemem kinyílt – folytattam. – Azt láttam, hogy eszmény helyett csupán politikai
számításokat, hidegvérű hatalomvágyat szolgálok. Aznap, amikor végül kihirdették az uniót,
latinul és görögül Firenze székesegyházában, zúgtak a harangok és örömtüzeket gyújtottak
minden téren, ugyanazon a napon eladtam a könyveimet és a ruháimat, hátat fordítottam
mindennek. A szívem mélyén tudtam, hogy minden hiábavaló, az unió pedig üres papír. Nem
akartam többé ezt az utat követni.
– Akkor meg miért kiáltottál úgy rám? – kérdezte. – Miért sértettél meg gonosz szavakkal
a miatt az átkozott unió miatt?
– Nem azért – sóhajtottam fel. – Csak a magam szörnyű csalódása miatt! Kedves volt
számomra ez az álom.
Elhallgattunk.
– Isten ítéletéről kellett volna beszélned – mondta kisvártatva.
– Már sokat is beszéltem – ellenkeztem. – Miért beszélnék, amikor itt vagy nálam. Aztán
meg: ugyanazokat a szavakat használva az emberek különböző dolgokról beszélnek. A szavak
félreértéseket, gyanakvást hintenek el. Nekem elég, hogy nálam vagy. Nincs szükségem
szavakra, ha egyszer nálam vagy.
Kezét a kezemben melengettem a parázstartó fölött. Ujjai hidegek voltak, de az arca izzott.
– Szerelmem – mondtam halkan. – Egyetlen szerelmem. Azt hittem, eljött éltem ősze, de
ez sem volt igaz. Köszönöm, hogy létezel.
Miután tovább beszélgettünk, ő elmondta, hogy az anyja megbetegedett, és ezért nem
jöhetett előbb. Észrevettem, szívesen elmondta volna, hogy kicsoda ő, de megtiltottam neki.
Nem akartam tudni. A tudás csak még több szomorúság. Mindennek megvan a maga ideje.
Számomra elég volt, hogy ő itt van nálam.
Amikor elváltunk, ő ezt kérdezte: -Tényleg azt gondolod, hogy a törökök még ezen a
tavaszon ostrom alá veszik Konstantinápolyt?
Akaratlanul is újra elfogott az indulat: – Hát tényleg bolondok vagytok ti görögök
mindannyian? A dervisek és az iszlám tanítói faluról falura járnak Ázsiában. A törökök alá
rendelt európai csapatok menetparancsot kaptak. Adrianopoliszban ágyúkat öntenek. A
szultán a legnagyobb hadsereget akarja összegyűjteni városod ostromára, nagyobbat, mit
bárki az elődei közül gyűjthetett. De te is csak ezt kérded, valóban jönni akar?
– Bizonyosan eljön! – kiáltottam. – Számára sietős a dolog. Az unió életbelépésével a
pápának talán mégis sikerül rábírnia az európai uralkodókat, hogy viszályaikat és háborúikat
feledjék, és még egy keresztes hadjáratot indítsanak. Miként a törökök halálos fenyegetést
jelentenek a számotokra, azonképpen Konstantinápoly is halálos fenyegetés a szultánra nézve
a török birodalom szívében. Te nem ismered az ő nagyravágyó ábrándjait. Azt hiszi, ő korunk
Nagy Sándora.
– Pszt! Pszt! – csitítgatott hitetlenül mosolyogva. – Ha így van, akkor már nem sokszor
találkozunk.
– Mit akarsz mondani ezzel? – kérdeztem, és megragadtam a kezét.
– Ha a szultán tényleg megindul Adrianopoliszból, Konsztantinosz császár egy gyorsjáratú
hajót indít Moreába, hogy biztonságos helyre vigye a császári család nőtagjait. Minden
eshetőségre. Más főrendü családok nőtagjai is elférnek a hajón. Nekem is lesz ott helyem.
Hosszasan nézett rám barna szemével, kezét a vállamon nyugtatva, összeharapta az ajkát,
és azt mondta: – Ezt, úgy hiszem, nem kellett volna elmondanom neked!
– Nem – mondtam kiszikkadt szájjal és rekedt hangon.
– Hiszen én a szultán titkos ügynöke is lehetek. Ezt akarod mondani. Hiszen ti
mindannyian erre gyanakodtok.
– Bízom benned – mondta. – Bizonyára nem élsz vissza értesüléseiddel. Mondd,
elutazzam-e vagy sem?
– Természetesen – mondtam –, el kell utaznod. Miért ne mentenéd meg a tisztességedet és
az életedet, ha alkalom kínálkozik rá. Nem ismered Mohamed szultánt. De én igen. A városod
el fog pusztulni. Minden szépség, minden kihunyó ragyogás körülöttünk, a főrangú családok
hatalma és gazdagsága, minden már csak árnyék.
– És te? – kérdezte.
– Én azért jöttem, hogy elessem Konstantinápoly falain
– mondtam. – Mindazért, ami egyszer s mindenkorra elmúlt, és amit már a világon
semmiféle hatalom sem hozhat vissza. Más idők vannak eljövendőben. Én már nem akarom
megérni.
Már rajta volt barna köntöse, és kezében gyűrögette a fátylát. – Hát még meg sem
csókolsz, amikor elválunk? -kérdezte.
– Csak a fejed fájdulna meg tőle – mondtam.
Pipiskedve, puha ajkával megcsókolta az arcomat, tenyerével megsimogatta az államat, és
egy pillanatra a mellemre hajtotta a fejét, mintha birtokába akart volna venni engem.
– Hiúvá teszel – mondta. – Kezdek túl sokat képzelni magamról. Hát tényleg nem törődsz
vele, hogy ki vagyok?
Csak mint nőt akarsz a barátodnak? Édes érzés ez, de azért mégis nehéz hinnem neked.
– Eljössz-e még egyszer, mielőtt elutazol? – kérdeztem.
Ő körülnézett a szobámban, kezével szórakozottan megsimogatta a sárga kutyát. -Jó nálad
lennem – mondta. -Jövök még, ha tudok.

1453. január 6.
A görögök mégis nyugtalanok. Ijesztő jövendölések szállnak szájról szájra. A nők az
álmaikat mesélik. A férfiaknak állítólag jelenéseik vannak. Eksztázisban lévő szerzetesek az
utcasarkokon égő szemmel pusztulást és halált prédikálnak a városnak, amely elhagyta ősei
hitét.
Minden bujtogatás központja a Pankrátor kolostora. Gennadiosz barát onnét küldözgeti
leveleit szerteszét a városba. Ezeket felolvassák a tömegnek. A nők sírva hallgatják. A császár
parancsa miatt ő maga nem mer mutatkozni az emberek előtt. De véletlenül olvastam azt a
nyilatkozatot, amelyet ő szegeztetett a kolostor kapujára.
„Szerencsétlenek! – írja. – Hová tévelyedtetek? Hogyan szűnhettetek meg bízni Istenben és
hogyan vethetitek reményeteket a frankok segítségébe? Romlásba taszítjátok városotokat, és
városotokkal a hiteteket is elvesztettétek. Uram, légy hozzám irgalmas! Orcád előtt teszek
bizonyságot róla, hogy nekem nincs részem ebben a bűnben. Gondoljátok meg,
szerencsétlenek, mit tesztek! Rabság lesz osztályrészetek, amiért lemondtatok atyáitok
vallásáról, és hitetlennek vallottátok magatokat. Jaj lesz nektek az utolsó ítélet napján!”
Voltaképpen pusztán az a kérdés, megérkezik-e időben segítségül a pápai hajóhad és
elegendő lesz-e a segítség. Az általános keresztes hadjáratban nem hiszek. A várnai vesztett
csatára is öt évig készülődött a kereszténység. Magyarország nem meri többé megszegni a
békét, mint Várna idejében. Ha a segítség nem érkezik meg idejében, az unió elfogadása
hiábavaló és csak arra jó, hogy keserűséget és reménytelenséget szítson. Csakugyan, miért
mondanának le az utolsó pillanatban még a vigaszról is, amit a hitük nyújt nekik?
A nép Gennadiosz pártján áll. A Szófia-templom kiürült. Vasárnaponként is már csak a
császár és a szertartásos kísérete jár oda misére. Politikusok számára a hit közömbös. Ők
mindent csak a szájukkal ismernek el. De azt hiszem, a templom kiürülése megrázta őket. A
papok egy része is elhagyta a hitét. A Szófia-templomban maradt papokat a többiek
kitagadással és kiátkozással fenyegetik.

1453. január 8.
Hallottam valamit, ami arra késztetett, hogy még egyszer elmenjek a Világ Ura-
kolostorába,6 és próbáljak bejutni Gennadioszhoz. Sokáig várakozhattam. Ő imádkozik és
korbácsolja magát nap nap után, hogy levezekelje városának bűneit. De engem fogadott,
miután hallotta, hogy a szultán kíséretéhez tartoztam. Ők valóban jobban szeretik a törököket,
mint a latinokat.
Amikor meglátta szakálltalan arcomat és latin ruházatomat, visszahőkölt, és anatémát meg
aposztatát kiáltott. Nem csoda, hogy nem ismert rám nyomban, mivel én is nehezen ismertem
rá első pillantásra. Szakállasán, kócosan, a böjtöléstől és a virrasztástól égő szemmel. De
lefogyva és megöregedve is valóban az egykori Georgiosz Szkolariosz, a megboldogult
Johannesz császár államtitkára és pecsétőre, ugyanaz a férfiú, aki a többiekkel együtt aláírását
adta Firenzében. A fiatal, heves, tanult, becsvágyó és életigenlő Georgiosz.
– Jean Ange vagyok – mondtam. – Giovanni Angelos, a francia, aki iránt évekkel ezelőtt
Firenzében barátságot tanúsítottál.
Úgy meredt rám, mintha a sátánt látta volna.
– Georgiosz lehet, hogy ismert téged – kiáltotta –, de Georgiosz nincs többé! Bűneim
miatt lemondtam világi hivatalaimról, a tudás megbecsüléséről és a politika dicsőségéről. Már
csak Gennadiosz van, egy szerzetes, és nem ismerlek téged. Mit akarsz tőlem?
Hevessége és lelki fájdalma nem volt tettetés. Valóban szenvedett, és városának meg
népének halálverítéke verte ki. Egészen röviden beszámoltam neki viszontagságaimról, hogy
6 A Pankrátor-kolostor magyar neve.
bizalmát elnyerjem. Aztán így szóltam:
– Ha bűn volt, hogy annak idején aláírtál, és most vezekelsz ezért a bűnödért, miért nem
teszed ezt csupán Isten előtt? Miért rántod magaddal egész népedet a saját szenvedésedbe, és
miért keltesz széthúzást éppen most, amikor össze kellene fogni az erőket?
Ő ezt mondta: – Az én nyelvemmel és az én tollammal ostorozza őket Isten szörnyű
elpártolásuk miatt. Ha bíztak volna Istenben és elvetették volna a nyugati országok segítségét,
Isten maga hadakozott volna értük. Konstantinápoly most már veszve van. Most már
hiábavaló a falakat erősíteni és fegyvereket gyűjteni. Isten elfordította rólunk orcáját, és a
törökök hatalmába adott bennünket!
– Szólj bár Istennek szájával is – mondtam –, a harc mégis előttünk áll még. Hát azt
hiszed, hogy Konstantinosz császár önként feladja a városát?
Fürkésző pillantást vetett reám, és fanatikusan égő szemében egy pillanatra felcsillant a
tapasztalt államférfi ravasz tekintete.
– És te kinek a szájával beszélsz? – kérdezte. – A szultán szavatolja életét, és vagyonát, és
mesterségének szabad folytatását mindazoknak, akik önként behódolnak, de mindenekelőtt a
hitük gyakorlását. Egyházunk élni és virágozni fog a törökök birodalmában is a szultán
védelme alatt. Ő nem a hitünk ellen vív háborút, hanem a császárunk ellen.
Mivel én nem válaszoltam, nyomatékosította szavát: – Konsztantinosz hitének
elhagyásával bizonyította, hogy nem igazi baszileusz. Hiszen törvényesen még csak meg sem
koronázták. Ő hitünk gonoszabb ellensége, mint Mohamed szultán.
– Esztelen, bolond barát – heveskedtem –, tudod-e magad is, mit beszélsz?
Ő lehiggadva megjegyezte: – Nem titkolom a véleményemet. Ugyanezeket a szavakat
mondtam magának Konsz-tantinosznak is. Nekem nincs többé vesztenivalóm. De nem
vagyok egyedül. Mögöttem áll a nép és jó néhány főrangú is, akik félnek Isten haragjától. Ezt
mondd el annak, aki téged ideküldött.
– Csúnyán tévedsz – mondtam. – Már nem a szultánt szolgálom. De kétségtelenül más
utak is rendelkezésedre állnak, hogy szavaidat a szultán fülébe juttasd.

1453. január 10.

Még egyszer hívattak a Blachernaiba. Phrantzesz rendkívül udvarias és figyelmes volt.
Borral kínált, de egyszer sem volt hajlandó a szemembe nézni. Csak forgatta az ujján
gyermekököl nagyságú pecsétgyűrűjét, és ápolt körmeit nézegette. Kétségtelenül tanult és
eszes férfiú, és már semmiben sem hisz. Csak a császárához hű. Konstantinosz és ő együtt
nevelkedtek gyermekkoruktól fogva.
Barátságot színlelve emlékezett arra, hogy tizenöt évvel ezelőtt egy hajó fedélzetén
versenyt szavaltuk Homérosz verseit, miközben az alkony fénye bíborpirosra festette a görög
tengert, és a hajók lehorgonyoztak éjszakára.
– Hol van Nicolaus doktor, akkori urad? Tudsz valamit felőle? – Emlékezetében keresgélt,
és örvendezve tette hozzá: – Cusanus! – Büszke volt emlékezőtehetségére.
– Éppen ezen az úton érett benne valósággá csalódása és elkeseredése – meséltem. –
Patraszban jelenésszerű ismerethez jutott. Hiszen a bázeli zsinat eretnekjei közé tartozott. Ez
bántotta őt. Ezért gondolatai megdöntötték az egész régi logikát és egybeolvasztották az
ellentéteket. De coincidentia oppositorum. Könyvet is írt az ő igazságáról.
Mivel Phrantzesz hallgatott, én folytattam: – Azt mondják, hogy az örömév7 előtt a pápa
legátusaként Németföld országaiban járt, és meggyőzte az utolsó ingadozókat is Miklós pápa
elismerésére. Ezzel rászolgált a püspöki süvegre, de talán már a bíborosi kalap is felderengett
előtte, mint Aenas Sylviusnak is, aki a német császárt Itáliába vitte, hogy a pápával
koronáztassa meg magát.
– Tényleg sok víz folyt le a Tiberisen! – mondta Phrantzesz szórakozottan. – Szóval Jenő
7 A pápa hirdette ki a keleti és a nyugati egyház egyesítésekor.
pápa is meghalt. Furcsa ember volt. Rómából elűzték, hogy egy csónakban, pajzs alá bújva
kellett védekeznie a dárdáktól, amelyet a parton összeverődött tömeg hajigált fejének
vesztére. De a bázeli zsinatot sikerült szétoszlatnia. Rábírt bennünket az aláírásra. Ha még
élne…
Phrantzesz sóhajtott, és ujjaival a térdein kezdett dobolni, ösztönszerűen leleplezve
türelmetlenségét. – És Miklós pápa miféle ember? – kérdezte finom gúnnyal. – Azt mondják,
hogy Mohamed szultán szerájában jobban ismerik a nyugati országok ügyeit, mint itt a
Blacharnaiban.
– Miklós papa? – tűnődtem. – Három éve, vagyis az öröm évében az egész kereszténység
alávetette magát a pápai akaratnak, és minden nép Rómába zarándokolt. Pénz olyan
bőségesen gyűlt össze, hogy a papok számolatlanul seperték össze az oltárok elől. De ő
épületekre és könyvtárakra költi a pénzt. Állítólag ő maga mondta, hogy az embernek nem
lehet nagyobb célja, mint az, hogy nagy épületeket építsen, és értékes könyveket gyűjtsön.
Phrantzesz csak dobolt az ujjaival. Ajka vékony és gúnyos volt a finom szakáll rejtekén.
Sápadtkék szeme nem nézett rám
– Miklós pápa? – ismételtem meg. – Minden étkezésnél megiszik egy üveg fehér és egy
üveg vörös bort. Azt mondják, hogy a kővetkező napon arra sem emlékszik mindig, ami az
előző este történt. Az egyik szerencsétlen szolgája ennek esett áldozatul. Reggel már nem
emlékezett, mit talált parancsolni haragjában. De azért mégis ideküldte Iszidort és az ötven
katonát Rómából segítségtekre. Konstantinápolyra tehát emlékszik.
– Megérte-e föláldozni a hitet és az egyetértést ilyen csekély segítség fejében? – tettem
hozzá halk hangon.
– Az unió politikai kényszer – jegyezte meg szaporán -A kívülállónak könnyű bírálnia. De
hamarosan meglátod hogy engedékenységünk nem volt hiábavaló. Velencéből a legbiztatóbb
híreink vannak.
Fürkésző pillantást vetett rám. – Genovától is hathatós segítséget várunk Péra
semlegessége ellenére. Velence amint tudod, már két csatahajót küldött. Helyzetünk
egyáltalán nem reménytelen. Ellenkezőleg. A szultán veszélyes játszmába kezdett. A törökök
közt széthúzás van. Maga Khalil nagyvezír mereven ellenzi a háborút. Ő a barátunk
– Tudom – mondtam. – De Khalil öregember.
– Ő már a harmadik nemzedék óta nagyvezír – jegyezte meg Phrantzesz. – Mellette szól a
politikai tapasztalat, a hagyományok és az államvezetés művészete.
– A halogatás művészete – ismertem el. – De láttad volna annak a szegény öregnek az
arcát a nyáron, amikor a szultán fogott egy tőrt, és saját kezűleg nyitotta fel egy hal hasát a
janicsárok szeme láttára. Az aranybeszantok csengő áradatként hullottak az öreg lába elé,
amint a szultán a farkánál fogva lóbálta a halat.
Phrantzesz minden diplomata nevelése ellenére is indulatba jött, és felpattant: – Álnokság!
– fortyant fel. – Gonosz tréfa, ami csak azt mutatja, hogy a szultánodnak még nem nőtt be a
feje lágya. Ha küldtünk is a császár asztaláról ételt a nagyvezírnek, nem kellett őt
megvesztegetnünk. Az ő érdekei és a mi érdekeink közösek. Ő békét akar, mivel attól fél,
hogy a nyugati országok beavatkozása megdönti a törökök által fölépített birodalmat. Mi
békét akarunk, mivel ismerjük a helyzetünket, és egyetértésben akarunk élni a törökökkel.
Hiszen még arra is készek vagyunk, hogy formailag akár adót is fizessünk nekik. Nem, az
aranyakat a szultán maga varratta a hal hasába, hogy ilyen módon a nagyvezírt és az egész
békepártot hamis fényben tüntesse fel.
– Hogy nevetségessé tegye – mondtam én. – A csel sikerült is, noha a törökök között a
legokosabbak jól tudták, hogy a Khalil állásában lévő embernek nem érdemes hagyni magát
megvesztegetni.
– Ez a tél lesz a döntő – jegyezte meg Phrantzesz. – A nagyvezír Adrianopoliszban még
mindent megtesz a békéért, amit csak tud. Még amikor hadiállapot volt közöttünk, a pérai
genovaiak közvetítésével kaptunk tőle egy bátorító levelet. Ezt előtted nem kellene titkolnom.
Arra biztat bennünket, hogy bízzunk a jövőben, és szereljük fel magunkat, amilyen jól csak
tudjuk. Minél erősebben szereljük fel magunkat, annál bizonyosabb lesz a szultán veresége,
ha valóban hozzá mer fogni az ostromhoz.
Ez a tél lesz a döntő – hagytam rá. – Minél gyorsabban sikerül a szultánnak ágyúkat
öntetni, és a csapatait menetkész állapotba hozni, annál hamarabb bukik el Konstantinápoly.
– Sok ostromot kibírtak már a falaink – mosolygott ismét Phrantzesz. – Konstantinápolyt
csak a latinoknak sikerült egyszer bevenniük. De ők a tenger felől jöttek. Azóta nem is
szeretjük a keresztes hadjáratokat. Inkább élünk jó viszonyban a törökökkel.
– Igénybe veszem az idődet – mondtam. – Egyáltalán nem akarlak zavarni.
– Valóban! – kapott észbe. – Hiszen dolgom is van veled. Azt beszélik, túl gyakran jársz
Pérában. Gennadiosz barátot is felkerested, noha a császár parancsára házi őrizetben van
kolostorában. Mit akarsz tulajdonképpen?
– Magányosnak érzem magam – mondtam. – Úgy érzem, mintha itt senki sem bíznék meg
bennem. Csak egy régi barátságot próbáltam feleleveníteni. De úgy látszik, hogy Georgiosz
Szkolarosz meghalt. Gennadiosz barátból nem sok örömöm volt.
– Orkhán hercegnél is jártál az ő tornyában.
– Hosszú idő telt már el azóta. Ő maga küldött nekem ajándékot és hívott meg magához.
Hát persze hogy kíváncsi, és szeretné hallani a legfrissebb híreket a rokonairól. Hiszen
Mohamed szultán az unokafivére, és életjáradékot fizet neki. Vagyis pontosabban nektek,
hogy rabságban tartsátok.
– Nem is gondoltam volna, hogy az öregúr ennyire féljen – folytattam. – Elvették tőlem a
késemet, átvizsgálták a ruháimat, és a szolgák még így is mindvégig a két karomat fogták,
amíg ő beszélt hozzám, mintha igazi szultán volna.
– Mohamed már többször megpróbálta meggyilkoltatni – jelentette ki Phrantzesz.
– Ha még a szultán kíséretéhez tartoznék – mondtam –, elmondhatnám neki, hogy egy
elaggott férfitól fölösleges félnie. Orkhánból már erőszakkal sem tudtok szultánt csinálni.
– Alkalmas trónkövetelő. Miért ne sikerülne törököket maga köré gyűjtenie, ha szabadon
bocsátanánk? Mindig vannak becsvágyó és elégedetlen emberek, akik készségesen
csatlakoznának hozzá. De csak békét akarunk.
– Régen szabadon bocsátottátok volna már, ha úgy véltétek volna, hogy képes lázadást
szítani – mondtam szenvtelenül.
Phrantzesz unottan emelte föl kezét: – Tulajdonképpen miért is vitatkozom veled? Úgysem
értjük meg egymást!
– Az Isten nevére, nemes császári kancellárius! – kiáltottam fel. – Megszöktem a
szultántól. Otthagytam egy olyan állást, amit sokan irigyeltek tőlem. Csak azért, hogy
harcolhassak Konstantinápolyért. Nem teérted! Nem a császárodért! Hanem csak ezért a
városért, ami egykor a világ szíve volt. Ma már csak a szíve van meg a hatalmas
birodalomnak. Most veri az utolsókat gyengülő dobogása. Vele dobban az én szívem is. És
vele fogok meghalni. Ha fogságba esem, a szultán karóba húzat.
– Bolondság! – mondta Phrantzesz ridegen. – Ha húszéves lennék, hinnék neked. De
neked, a született franknak és latinnak, mi közöd lehet hozzánk?
– Harcolni akarok! – mondtam. – Még akkor is, ha már hiábavaló, a pusztulás árán is, az
özönvíz előtt is. A győzelemben nem hiszek. Remény nélkül harcolok. De ugyan mit jelent
ez, ha egyszer harcolni akarok?
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a szavaim meggyőzték volna őt, és kész lett volna törölni
engem politikai számításaiból, mint veszélytelen álmodozót. De aztán megrázta a fejét.
Sápadtkék szeme szomorúra vált.
– Ha valaki más lennél, ha Európából érkeztél volna, karodon kereszttel, ha pénzt
követelnél, mint a frankok, ha mohón kereskedelmi előnyöket követelnél fizetségül, akkor
talán tudnék hinni neked, sőt meg is bíznék benned. De te túlságosan művelt vagy, túlságosan
tapasztalt és hidegvérű, semhogy a viselkedésedet másként lehessen magyarázni, mint hogy
titkos céljaid vannak.
Álltam előtte. Lábam nyugtalanná vált. Vissza akartam térni a házamba. De ő még mindig
a pecsétgyűrűjén babrált, és a szemöldöke alól nézett rám, anélkül, hogy egyenesen a
szemembe nézett volna, mintha a legmélyebb ellenszenvet érezte volna irányomban.
– Annak idején honnan csöppentél Bázelba? Hogyan nyerted el Nicolaus Cusanus doktor
bizalmát? Miért hajóztál el vele Konstantinápolyba? Már akkor tudtál törökül. Miért
igyekeztél olyan szívósan a zsinat közelében maradni Ferrarában és Firenzében? Hová tűntél
onnét? Hogyan fogadhatott meg a titkárának Julius Cesarini bíboros? Őt is te gyilkoltad meg
Várnánál, hogy visszatérhess a törökök közé?
– Mit bámulsz reám! – kiáltotta, kezével hadonászva a szeme előtt. – A törökök azt
mondják, hogy van hatalmad a szellemek fölött, úgyhogy még az állatok is
engedelmeskednek neked, és képes vagy bárkinek a bizalmába férkőzni, ha akarod. De engem
nem nyersz meg. Pecsétem és talizmánom van. Bár ez is csak szóbeszéd. Inkább az eszemben
bízom.
Hallgattam. Hiszen fölösleges volt beszélnem. Ő felállt. Kézfejével indulatosan a mellemre
csapott, hogy megtántorítson: – Te, te! – mondta. – Hát azt hiszed, hogy mi nem tudunk
semmit? Te voltál az egyetlen ember, aki képes voltál rá, hogy Mohamed nyomában egyetlen
nap leforgása alatt Magnesziából Gallipoliba lovagolj, amikor atyja meghalt. Aki engem
szeret, kövessen engem! Nem emlékszel? Te követted. Azt mondják, nem hitt a szemének,
hogy éppen te érted utol a Gallipoli tengerszoros partján.
– Jó lovam volt – jegyeztem meg. – Dervis-iskolába jártam. Testemet meg úgy edzettem,
hogy minden megerőltetést kibírjon. Ha akarod, a parázstartóból a markomba vehetek egy
izzó parazsat, és az nem fog megégetni engem.
Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, és végre sikerült elkapnom a tekintetét. Farkasszemet
néztem vele. És ő nem állta a tekintetem. A kezét lóbálta kínjában. Nem mert rám
parancsolni, hogy próbáljam meg. Ha sikerült volna megtennem, többé nem tudta volna, mit
gondoljon rólam. Annyira babonás volt, mivel már nem hitt semmiben.
– Honnét tudod – kérdeztem hangomat lehalkítva –, hogy én nem azért követtem-e
Mohamed szultánt, hogy megöljem? Hiszen ismertem őt, és tudtam, mi fog bekövetkezni. De
a kezem nem gyilkos keze.
– Nem – folytattam –, a kezem nem gyilkos keze. Ezenkívül talán valóban szerettem is őt,
ahogyan egy szép fenevadat lehet szeretni, noha az ember ismeri alattomosságát. Ifjúsága
olyan volt, mint forrásban lévő fazék, amelynek súlyos fedőre volt szüksége, nehogy a
tartalma kifusson belőle. Murád akaratából időnként én voltam ez a fedő. De Murád gyűlölte
őt, mivel a legkedvesebb fia, Aladdin, vízbe fúlt. Mint apa és fiú sohasem jöttek ki egymással.
Murád titokban mégis büszke volt reá.
– Murád azt akarta, hogy tanuljon mértékletességet, igazságosságot és önfegyelmet.
Murád azt akarta, hogy vesse alá magát az egyedülvaló Istennek, és tanulja meg a hatalom és
az e világi lét hiábavalóságát. Mohamed meg is tanulta a mértékletességet, hogy mértéktelen
tudjon lenni, az igazságosságot, hogy visszaéljen vele, és az önfegyelmet, hogy féktelen
tudjon lenni. Mindig a maga akarata szerint. Az imádságokat elvégzi, de a szíve mélyén
hitetlen. Számára minden vallás egyformán értéktelen. Olvas görögül és latinul, arab és perzsa
nyelven. Ismeri a matematikát, a térképeket, a történelmet és a filozófiát. Konstantinápoly
számára a próbakő. Serdülőkorától fogvást ennek a városnak a meghódítása az álma. Ennek a
városnak a meghódításával fogja bizonyítani, hogy kiválóbb minden ősénél. Fölismered-e már
a jeleket? Ő az, aki eljövend. És én már nem akarok az ő idejében élni.
Phrantzesz pislogni kezdett, és mintha álomból ébredt volna.
– Mohamed hirtelen haragú, türelmetlen ifjú – mondta. – A mi oldalunkon évszázadok
próbáját kiálló országlástudás áll. Itt a Blachernaiban ugyanúgy, mint az ő szerájában is. A
vének és a bölcsek ott már előre örvendezve várnak arra, hogy önnön nyakát szegje. Az idő
nekünk dolgozik.
– Az idő – mondtam –, az idő a végére jár. Az általad megszabott egy óra lejárt. A homok
lepergett a homokórán. Béke veled!
Az ajtóig kísért. Sőt mellettem lépdelt a hideg folyosón is. Lépteinket szomorúan verték
vissza a falak. Az ajtó szemöldökfáját sziszegő kétfejű sas díszítette.
– Ne hagyd el túl gyakran a házadat! – figyelmeztetett Phrantzesz. -Ne vitesd többé magad
csónakkal Pérába! Ne keress túl előkelő ismeretségeket! Különben a faház helyett a
márványtoronyban kaphatsz lakhelyet! Ez baráti tanács, Johannesz Angelosz! Csak a javadat
akarom!
Hirtelen megragadta a ruhámat a mellemen, és ezt a kérdést szegezte nekem: – És Lukasz
Notarasz megadux? Ő talán felajánlotta már neked a barátságát?
Ilyen váratlan kérdés feltevésével akart megrendíteni. Amikor nem válaszoltam rá, ő ezt
mondta: – Vigyázz magadra, ha azt halljuk, hogy vele kerestél kapcsolatot! Ha ezt rád tudjuk
bizonyítani, elveszett ember vagy!
A kapuőr elővezette bérelt lovamat. Teljes vágtában lovagoltam végig a főutcán, nem
törődve sem a tolongással, sem a szembejövőkkel. Aki nem tért ki előlem, a lovam patái alá
kerülhetett. De sikoltozva és kiáltozva, a szamaraikat csapkodva és szitkozódva, már
messziről kitértek előlem az emberek, amikor lovam patkóinak csattogását hallották az utca
gödrösre kopott kövezetén. A Bíborban Születettek Palotájától teljes vágtában lovagoltam a
hippodromig, úgyhogy tajték fröcskölt a ló szája szögletéből.
Fel voltam kavarva, lázas voltam, és elborzadtam.
Inkább a török turbán, mint a pápai mitra, hangzott a fülemben. Nagyherceg, a hajóhad
parancsolója, a Császár után Konstantinápoly második leghatalmasabb embere. Lukasz
Notarasz. Tehát ő is!

1453. január 12.

A házamban maradok. De a mendemonda szájról szájra jár. Nem lehet feltartóztatni. A
falakon is keresztülhatol.
A szultán Ázsia valamennyi kikötőjében hajóhadat építtet.
A szerbek barátsági és segélynyújtási szerződésük alapján kénytelenek lovasaikat a szultán
seregéhez küldeni. Keresztények fognak keresztényeket ostromolni.
Egyedül vagyok. Bennem nem bíznak. Tehát fölösleges vagyok.
Visszatértem elmélkedési gyakorlataimhoz. De mi hasznom belőlük, ha a szívem
nyugtalan. Megfontoltam mindazt, amit meg kellett gondolnom, és választottam. Istennek léte
nem fér be a világi értelem határai közé. Isten létezik. De hogy hogyan létezik és cselekszik,
azt a gondolat nem tudja megmagyarázni. A révület sem egyéb, mint test. Bárki juthat
eksztázisba böjtölve és lelkigyakorlatokkal. De mi haszna belőle az embernek, ha teste akár
lámpásként ragyogna is. Úgyis idő és tér határai közé van bilincselve.
Istenről nem lehet megmondani, hogy micsoda. Még csak azt sem, hogy mi nem, ahogyan
a misztikus teológia véli. A szavak korlátozottak és így fogyatékosak, mint minden, ami
embertől való. Ha tagadom Istent, elismerem őt. Ha elismerem Istent, azzal tagadom. íme, a
szív teljes sivársága!
Rosszul alszom. Almom nyugtalan. Sok mindent éltem át és tapasztaltam álmomban.
Álmom utólag éppen olyan valóság, mint amit a valóságban éltem át. Korábban ura voltam
önmagamnak, úgy, hogy álmok nélkül mélyen tudtam aludni, bármikor akartam.
A szerelem csak bódulat és mámor, ami tovatűnik. Utána csak keserűség és szomorúság
marad.
De még mindig mámoros vagyok. Még mindig kábulatban csupán azért, mert tudom, hogy
ugyanebben a városban él, ugyanezt az eget nézegeti.
Lemondtam mindenről, egymás után. Hát nincs vége a lemondásnak? Hát ezért került még
az utamba ez a kísértés? Hogy siváran és hidegen ébredjek álomra és bódulatra? Tavaszra
várok, tavaszra. Az utolsó tavaszomra. És Konstantinápoly utolsó tavaszára is.
Emészt a várakozás. Mégis csodálatos várni, ha van valami várnivaló. Mámorra várok. A
halálra várok!
Istenem, hát nem fizettem a legmagasabb árat mindezért, amit kapok? A legszegényebb, a
legegyszerűbb ember is megkapja ugyanezt, bármilyen fizetség nélkül. Hát ilyen az isteni
esztelenség, Isten? Szörnyű kísérletező vagy, amióta a markodba zártál engem!

1453. január 16.

Múlik az idő. És minden egyes pótolhatatlan nap könyörtelenül tovatűnik. Szóval ő nem
akarja. Különben eljött volna már.
Hiszen már nem gyermek. A főrangú nőknek kőfallal körülvett kéjlakjuk van, ahol
titokban a szeretőjükkel találkozhatnak. Hiszen ifjúkoromban volt Konstantinápolyban egy
nő, aki merő szeszélyből filozófiáról akart beszélgetni velem, noha csak egy latin írnok
voltam. A kerti medencében nagy halak úszkáltak lassan. Ő a napsütésben szórakozottan
eledelt szórt nekik ezüsttálcáról, amelyet egy néger szolgálólány tartott. Soha még a nevét
sem tudhattam meg. Óvatosak és ravaszak ezek a görög nők, kiknek aranyháló és
gyöngyfonat van a hajukban.
Szenvedélye is hideg és tapasztalt volt. Benne a halál ölelt engem, noha akkor ezt még nem
értettem meg. A szív halála. A lélek halála. Azt mondta, hogy ő szofista.
Azt mondta, hogy készségesen meghagyja a filozófusoknak a szférák méricskélését, a
teológusoknak a szeráfok szárnyainak megszámolását, és a misztikusoknak a böjtölést és az
önsanyargatást, ami megnyitja a mennyeket. Azt mondta, hogy ő maga testének pontosan
meghatározott részében egy bizonyos rövid pillanatban átéli a határtalanság érzését, amivel
beéri.
Ilyen nők is vannak itt. De a nagy, lomha halakra jobban emlékezem, mint rá, holott
elválásunkkor köntösét is lecsúsztatta magáról, és meztelenül állt a medence szélén a meleg
reggeli napsütésben. Teste olyan volt, mint a márvány, és egyetlen szőrszál sem csúfította el.
A falak rejtekében titkos kéjlakok vannak. Es a legszegényebbek is. Verőfényes napokon
az Akropolisz kiszáradt lejtőjén ők a fák rejtekein fekszenek le a hideg földre, hogy egymást
ölelgessék. Férfiak és nők ugyanolyan rongyosan, és nem félve attól, hogy meglátják őket.
Legalább szegény volnál, szerelmem, legalább rongyos és csúf lennél. Akkor senki sem
akadályozna bennünket. A szemedről akkor is rád ismernék. Barna szemedről rád ismernék.
Még ha öreg volnál is. Még ha mocskos volnál is, és ha a kezed deszkakemény volna is a
munkától.
Ha tényleg akarnád, már eljöttél volna.

1453. január 21.

Három napig a munkásokkal együtt a falak javításán dolgoztam, a Szent Romanosz-
kapunál. Köveket görgettem. Habarcsot hordtam. Tetőtől talpig poros vagyok és tele
karcolásokkal. A hajam megkeményedett a mésztől.
A szobámba zárkózva csak tespedek. Pedig jó erőben kell tartanom a testemet és izmosan a
karomat, hogy meg tudjam feszíteni az íjat, forgatni tudjam a kardot, amikor eljön a pillanat.
Hiszen egész nyáron a többiekkel együtt építettem a szultán erődítményét is a Boszporusz
partján.
A munkások napszámát elutasítom, de elfogadom a kenyerüket, az olajukat és szárított
húsukat. Ők bolondnak tartanak.
 1453. január 23.
Konsztantinosz császár végiglovagolt a falon kíséretével. Nálunk meg is állt, hogy
ellenőrizze a tatarozási munkák előrehaladását. Barátságosan megszólította a technikusokat és
a munkavezetőket. Arcom mocskos volt, és lehorgasztottam a fejem. Miután a többiekkel
elbeszélgetett, egyenesen hozzám fordult, és ezt mondta:
– Menj a házadba! Ez a munka nem méltó hozzád!
Ez egyáltalán nem volt véletlen. Arcáról láttam, mennyire kedve ellenére parancsolta ezt.
Benne nincs ravaszság. Ezért először másokban sem a ravaszságot keresi. De teljesen
Phrantzesz és a többiek járószalagán van. Vigasztalásomra hozzáfűzte: – Majd találunk
számodra hozzád méltó feladatokat. – De ez nem volt igaz. Nem így értette. Csak azt akarta,
hogy könnyebben elviselhető legyen kivetettségem.
Tizenöt esztendeje még meglehetősen rideg és gőgös volt, mint a többi Palailogosz testvér.
De az évek lecsiszolták. Már negyvenkilenc éves. Szakálla őszül, és arcáról világosabban
mint bárki máséról, ennek a városnak és a régi várnak a kimondhatatlan csüggedtsége
tükröződik. És gyermektelen is. Két feleségét egészen fiatalon elvesztette, az egyiket
Moreában gyermekágyban, a másikat meg akkor, amikor a törökök a Gattaluszok várát
ostromolták, közvetlenül az esküvő után.
Johannesz császár halálától fogva tervezi harmadik házasságát támaszul. Azt mondják,
hogy még Murád szultán özvegyét, Marát is meg akarta kérni, akit Mohamed visszaengedett
az atyjához Szerbiába. De a szultán özvegye inkább kolostorba vonult. Hiszen Murád
megengedte neki, hogy megtartsa keresztény hitét. Sőt a fiatal Mohamednek is megtaníthatta
a görög imádságokat.
Az évek lecsiszolták Konsztantinoszt. Nagyon magányos ember. Számára minden túl
későn történik. Velence dogéja hozzáadta volna a leányát. így Velencétől erős támogatást
kapott volna. De nem, latin nőt nem mert elvenni. Trapezunt uralkodója viszont túlságosan
szegény volt már és a szultán hatalmához kötődött.
Végül egy barbár hercegnőt találtak a Fekete-tengeren túlról. Georgia fejedelme az igaz hit
híve, és elég nagy hozományt ígért. És híres katonáit is Konstantinápoly támogatására. Túl
későn. Phrantzesznek még sikerült megtérnie a leánykérő útjáról, mielőtt elkészült volna a
szultán erődítménye. A Boszporusz most már le van zárva. A Feketetengerről többé nem jöhet
hercegnő, sem hozomány, sem szilaj georgiai harcosok.
Konsztantinosz szerencsétlen csillagzat alatt született. Saját népe gyűlöli az unió miatt. De
ravaszság nincs benne. És nem is kegyetlen. Miután kitört a háború, elfogatta a városban lévő
törököket, a harmadik napon azonban békességben útjukra engedte őket.
Engem is bebörtönözhetnének. Meg is kínozhatnának valamennyi hagyományos eszközzel,
hogy magam ismerjem be mindazt, amit hallani akarnak. De Konsztantinosz nem akarja. És
Phrantzesz nem meri megtenni. Hiszen tényleg lehetnék a szultán titkos követe is. Ilyen
embert pedig nem kínoznak meg az ostrom küszöbén.
De lassú, nagyon lassú. Mármint Konsztantinosz. És kényes baszileuszi méltóságára.
Hogyan is szállhatna le az isteni császár paripájának hátáról, hogy vasrúddal köveket
görgessen, vagy a saját kezébe vegye a vakoló habarcsot a munkások mellett, hogy ezzel
lelkesítse őket, mint a Boszporusz partján az ifjú szultán! Mennyivel más ütemben folynék a
munka! így azonban a készülődés a védelemre merő lélektelen napszámosmunka, lusta és
lassú.
Nekem tehát még azt sem engedik meg, hogy köveket rakjak és habarcsot hordjak ezeknek
az örök falaknak az erősítésére. Nem gyűlölöm Konsztantinoszt, de ezt nehéz megbocsátanom
neki.
Visszatértem házamba, megfürödtem, megmosattam a hajamat Mánuellel, újra a magam
ruháiba öltöztem.
Amikor elmondtam, hogy Konsztantinosz császárral találkoztam és az isteni baszileuszt
szemtől szembe láthattam, Mánuel szolgám ravaszul vihogni kezdett. Bort ittam, és őt is
itattam. Ő arról a szobáról beszélt nekem, amelynek falait a régi Rómából hozott
porfírlapokkal burkolták. Ezt csak kevesen láthatták. Abban a szobában születnek bíborban
Bizánc császárai, és a komor külső fal magasából, egy kis erkélyről hirdetik ki a népnek
születésüket. Mánuel atyja a palotában szolgált: tűzifát hordott az öreg Mánuel császár idején.
– Császári neved tiszteletére, Mánuel! – mondtam, és bort töltöttem cserépkupájába.
– A te neved dicsőségére, uram, Johannesz! – válaszolta, és olyan lelkesen ivott, hogy a
ruhájának mellrészére csorgott a bor.

1453. január 24.

Ha ő elutazott volna, bizonyára hallottam volna róla. Még ha a hajó kora hajnalban,
titokban szedte volna fel vitorláit, utólag mégis szóbeszéd tárgya lett volna. A kikötő a
domboldalról mindenkinek a szeme előtt van, mintha tálcára rakták volna. Ebben a városban
különben sem lehet semmit sem sokáig titkolni.
Ázsia partvidéke kéklik a szemébe. Szívemet a vízen túlról hasogatja a vágyakozás. Ha
névtelen volnék, s ha nem volna hírem, ha nem volna múltam, én is elveszhetnék az emberek
tengerében. Élhetnék egyik napról a másikra. Lehetnék elégedett és nyugodt. De én
megízleltem a tudás keserű kenyerét. Akaratom olyan bennem, mint a kő.

1453. január 26.

Valami váratlan történt. Két nagy csatahajó érkezett a tengerről, óriási vitorlákkal
fölszerelve. Miközben a tengerészek levonták a vitorlákat, a nép a domboldalra és a kikötő
falaira futott, hogy kiáltozzék és integessen. A nagyobbik valóban hatalmas hajó volt, Velence
csatahajóihoz fogható.
A hajók parancsnoka a genovai Giovanni Giustiniani, Kaffa korábbi podesztája, tapasztalt
zsoldoskatona. Hétszáz jól kiképzett katona van vele. A tömegen esztelen örömujjongás lett
úrrá, noha latinok. A katonák felszerelése kifogástalan. Többen közülük kétkezes kardot
viselnek. Páncélba öltözötten mindegyik tíz könnyű fegyverzetű, bőrvértes férfival ér fel.
Fegyelemhez vannak szokva, és rajonganak a parancsnokukért. Ez látszik is rajtuk, amint szép
rendben leszállnak a hajóról és csörömpölő vérttel keresztülmenetelnek a városon a
Blachernaiig.
A császár megszemlélte a csapatokat. Ha előre tudott érkezésükről, titkát kitűnően meg
tudta őrizni. A hírek általában néhány nap alatt a görögök legtitkosabb tanácskozásairól is
kiszivárognak. Legalábbis akkor, ha az ember eleget fizet érte.
Talán a nyugati országok mégsem felejtették el Konstantinápolyt? Giustinianinak és
Genova elöljáróinak egyetértésben kellett cselekedniük. Különben honnan kaphatott volna
pénzt a hajók felszerelésére és embereinek felfogadására?
Ám a szultánnak csupán janicsárból tizenkétezer van. Várna mezején a páncélozott
lovasság sem tudott mit kezdeni a janicsárokkal.

1453. január 27.

Eljött. Mégiscsak eljött még egyszer. Nem felejtett el engem.
Lefogyott és nagyon sápadt volt. Barna szeme nyugtalanul rebbent. Szenvedett. Számon
semmivé váltak a szavak és a kérdések. Miért is kérdeztem volna bármit? Hiszen eljött.
– Szerelmem – csak ennyit mondtam. – Szerelmem.
– Miért jöttél ebbe a városba? – vádolt ő. – Miért nem maradtál a szultánodnál? Miért
gyötörsz engem? Miért nem hagysz szabadulni az akaratodtól?
– Ez szégyen! – mondta. – Azelőtt mindig vidám és magabiztos voltam. Most akarattalan
vagyok. Lábam oda visz, ahová nem akarom. És te!? Latin, nős ember, kalandor! Önmagamat
gyűlölteted meg magammal!
 – Hát ilyen keveset ér a legjobb nevelés is? – panaszkodott. – Ilyen keveset ér a tanulás, az
ítélőképesség, a származás, a büszkeség, a vagyon? Ki vagyok szolgáltatva neked, mint egy
rabszolga. Minden lépésemet szégyellem, amely idehozott.
– És még csak hozzám sem értél! – tett szemrehányást. – Vérem sötéten kavarog. Tulajdon
testem sötétsége kiáltozik bennem. Azelőtt világos voltam. Azelőtt tiszta voltam. Most már
azt sem tudom, mi vagyok és mit akarok.
– Kést a szívedbe, és mérget a kelyhedbe! – kiáltotta. – Jobb lenne, ha meghaltál volna.
Csak azért jöttem, hogy ezt megmondjam neked.
Átöleltem és szájon csókoltam. Már nem fájdult meg tőle a feje. Nővé fejlődött, amióta
nem találkoztunk. Karomban remegett a teste.
Hogy gyűlöltem én azt a remegést! Hogy gyűlöltem én szenvedélye pírját, amely
elhomályosította az orcáját. Mindezt túl sokszor tapasztaltam már. De nincs szerelem test
nélkül. Nem, nincs szerelem szenvedély nélkül.
– Eszem ágában sincs lefeküdni veled – mondtam. -Mindennek megvan az ideje. Nem
azért vágyódtam utánad.
– Meg is ölnélek, ha megbecstelenítenél! – kiáltott fel. – Ennyivel tartozom magamnak és
a családomnak. És ne beszélj így hozzám!
– Őrizd csak virágodat a törököknek! – mondtam. – Nincs szándékomban leszakítani.
– Gyűlöllek! – lihegte, és ujjaival megszorította a karomat. – Johannesz Angelosz!
Johannesz Angelosz! – ismételte többször is, fejét a vállamra hajtotta és felzokogott, mintha a
szíve szakadt volna meg.
Két kezem közé fogtam az arcát, nevettem, a szemét és az arcát csókolgattam,
vigasztaltam, mintha kislány lett volna. Sikerült leültetnem. Borral kínáltam. Mosolyogni
kezdett.
– Nem pirosítottam ki az arcom idejövet – mondta. -Bölcsen tettem. Ismerlek már. Mindig
megríkatsz! Akkor meg minek az arcomat kifesteni! Természetesen örömest lennék szép a
szemedben, de ez sem számít. Hiszen te csak a szemem után vágyódsz.
– Itt a szemem, vidd – mondta, és felém hajolt. – Tartsd meg magadnak! Akkor talán
nyugton lehetek tőled.
Alkonyattájt járt az idő. Az ég vöröslött, és a szobám elsötétült.
– Hogyan sikerült eljönnöd? – kérdeztem.
– Hiszen az egész város felbolydult – nevetett. – Örömünnepet ülnek a genovaiak érkezése
miatt. Gondold el, hétszáz vasruhás férfi! Jövetelük megfordította a sorsot. Kinek jutna eszébe
a lányára vigyázni egy ilyen napon? Ma még egy latin társaságát is meg lehetne bocsátani.
– Eddig semmit sem kérdeztem tőled Konstantinápoly ügyeiről – mondtam. – Most
szeretnék kérdezni valamit. Nem azért, mintha bármi jelentősége volna, de bizonyos okból
kíváncsi vagyok. Ismered Lukasz Notarasz megaduxot?
Hevesen összerezzent, és riadt szemmel meredt rám. -Miért kérdezed ezt?
– Csak tudni szeretném, milyen ember? – mondtam, és miközben ő még mindig rám
meredt, türelmetlenül hozzáfűztem: – Valóban képes lenne ő inkább a szultánt választani,
mint saját császárát? Magad is hallottad, mit kiáltott a népnek, amikor először találkoztunk.
Mondd hát, tényleg lenne belőle áruló, ha egyszer ismered őt?
– Mit beszélsz tulajdonképpen? – suttogta. – Hogy merészelsz beszélni? Hiszen ő
megadux!
Iparkodott megmagyarázni: – Jól ismerem őt, és a családját is ismerem. Régi család
leszármazottja, büszke, becsvágyó és indulatos. Császári nevelést adott a leányának is.
Szándéka az volt, hogy majd a császárhoz adja feleségül a leányát, de amikor
Konsztantinoszból baszileusz lett, a megadux leánya már nem felelt meg. Ez olyan sértés volt,
amit nehéz megbocsátani. És a megadux nem helyesli a császár politikáját. De azért annak,
aki ellenzi az uniót, nem kell feltétlenül árulónak lennie. Nem, ő nem áruló és soha nem is
lesz belőle áruló. Ha az lenne, bizonyára nem nyilvánítaná véleményét ilyen egyenesen és
ilyen nyíltan.
– Hiszen eléggé ismered a férfiak szenvedélyét. A hatalom félelmetes csábítás. Egy ravasz
és hatalomvágyó férfiú, aki nem helyesli Konsztantinosz politikáját, számításaiban
figyelembe vehetne olyan Konstantinápolyt is, amelyet a megadux kormányoz a szultán
vazallusaként. Lázadások és hatalombitorlók azelőtt is voltak ebben a városban. Gennadiosz
barát is nyíltan a megadást prédikálja.
– Szavaid elborzasztanak – suttogta.
– De a gondolat csábító – jegyeztem meg. – Hát nem? Rövid lázadás, kevés vérontás, és a
kapuk kitárulnak a szultán előtt. Hát nem jobb, ha csak néhányan halnak meg, mintha minden
elpusztul, és a városotokkal együtt kultúrátok és hitetek is? Higgy nekem, egy igazi férfi több
elfogadható érvvel moshatná tisztára a tettét a lelkiismerete előtt.
– Ki vagy te valójában? – kérdezte összerezzenve. – Miért beszélsz nekem ilyeneket?
– Mert a pillanat már tovaszállt – mondtam. – A császárnak a testőrein kívül most már
hétszáz vasba öltözött latinja is van. Velük szemben még a legnagyobb tömeg is tehetetlen
volna. Mégha Gennadiosz a kereszttel hadonászva megáldaná is a lázadást, és maga Notarasz
megadux vezetné a tömeget a Blachernai ellen!
– így bizony – folytattam. – Giovanni Giustiniani érkezése megpecsételte Konstantinápoly
sorsát. Miután ő megérkezett, a pusztulás elkerülhetetlen. Felsóhajthatunk a
megkönnyebbüléstől. Mivel Mohamed szultán nem hasonlít az atyjára, Murádra. Az ő
szavában sohasem lehet megbízni. Aki megadná neki magát a csábító ígéreteiben bízva, maga
térdelne a pallos alá.
Ő így beszélt: – Nem értlek téged. Tényleg nem értlek. Úgy beszélsz, mintha a városunk
pusztulását akarnád. Úgy beszélsz, mint a halál angyala.
A naplemente pírja tovatűnt. Szobámban oly sötét volt, hogy egymás arcát csak fehér
foltnak láttuk.
— Honnan tudod, hogy nem a halál angyala vagyok? -mondtam. – Olykor-olykor magam
is gyanakodtam rá.
— Egyszer régen megváltam a szabad szellem testvéreitől – meséltem a sötétben. –
Vakbuzgóságuk szűk karám volt. Türelmetlenségük még méltánytalanabb és türelmetlenebb
volt, mint a papok és szerzetesek vakbuzgósága. Miután elhagytam őket, egy kora reggel, az
öreg hársfák alatt fülemüle énekére ébredtem a temetőfalnál. A falra haláltánc volt ráfestve.
Amikor felébredtem, tekintetem elsőnek a csontváz-emberrel találkozott. Ő vitte táncába a
püspököt. Ő vitte táncába a császárt. Ő vitte táncába a kalmárt. Ő vitte táncába a
szépasszonyt. Miközben a fülemüle énekelt, a párás reggelen, a sebes folyású Rajna
közelében. Abban a pillanatban látomásom volt. Attól a reggeltől kezdve a halál a fivérem, és
azóta nem félek a haláltól.
– Városod olyan, mint egy ódon ékszerdoboz, amelyről már leperegtek a drágakövek és
amelynek a sarkait is letörték. De mindent magába zár, ami azelőtt szép volt. Görögország
utolsó filozófusait. Vallási révületet. Krisztus eredeti egyházát. A régi írásokat. Aranytól
csillogó mozaikokat. Ennek pusztulását nem kívánom. Hiszen ezt szeretem, fájdalmas és
reménytelen szeretettel telt szívvel. De a pusztulás pillanata elérkezett. Ki engedné át önként
az ékszeres ladikot a rablónak? Inkább vesszen vérbe és üszőkbe. Ez az utolsó Róma. Ezer
esztendő lélegzik benned és bennem. Inkább a halál koronája, Krisztus töviskoronája, mint a
törökök turbánja. Megérted egyáltalán, mit gondolok?
– Ki vagy te? – kérdezte suttogón. – Miért beszélsz hozzám a sötétben?
Elmondtam, amit mondanom kellett. Tüzet csiholtam a gyertyákra. Nyakláncán a sárga
topázok ragyogni kezdtek fehér nyakán. A Nyilas aranytopázai. Oltalmul a hitványság ellen.
– Hogy ki vagyok? – kérdeztem. – Nős ember, latin, kalandor, hiszen magad mondtad így.
Miért kérded hát ok nélkül?
 Tanácstalanul ruhájának gallérját igazgatta. – A tekinteted égeti a bőröm! – panaszkodott.
– A magányom égeti a nyakad! – mondtam. – Szívem porrá ég, amint a gyertyák fényében
nézem az arcodat. Bőröd, akár az ezüst. Szemed, mint két sötét virág!
– Ez csak költészet – mondtam. – Sok szót ismerek, szép szavakat. Szavakat
kölcsönözhetek a régiektől és az újaktól is. Hogy ki vagyok? Nyugat és Kelet vagyok. A soha
vissza nem térő múlt vagyok. Hit vagyok remény nélkül. Görögország vére vagyok Nyugat
testében. Folytassam még?
Néztük egymást a gyertyák fényében. Szeme ismét arcvonásaimat fürkészte. Mintha finom
tűlángok nyalták volna körül arcomat. Mint akit máglyához kötöztek, és várja, hogy a lángok
magasra csapjanak körülötte. Tizennyolc éves koromban láttam, amint az angolok máglyán
égették meg a franciák Szüzét Rouen főterén. Neki látomásai voltak, hangokat hallott és
férfiruhába öltözött, hogy a katonák között élhessen. Sérthetetlennek hitte magát, amíg
lándzsa-döfést nem kapott a lábába. Akkor a Szűz elsírta magát. A máglyára kötözve is sírt és
imádkozott, hiába szólítva a hangokat, amíg a lángok a magasba nem csaptak körülötte.
Elmesélhettem volna, de ugyan mit értem volna vele.
A firenzei zsinat közelében felbukkant a hamis Szűz egy kicsapott pap kíséretében.
Kezében törött üvegek újra épek lettek, tarka kendőket fedeles kosárba gyömöszölt, és onnét
szorosan egymáshoz kötözve húzta elő őket anélkül, hogy emberi kéz hozzájuk ért volna.
Képes arra is, hogy izzó parazsat vegyen a kezébe, a markába szorítsa és fekete széndarabként
ejtse vissza a parázstartóba, ha ijesztgetni akarja az embereket. Az igazság sarkában mindig
ott jár a hamisság. Az igazi Szűz sarkában mindig ott jár a hamis Szűz. Franciaország királya
is kíváncsian fogadta a hamis Szüzet.
– Miért vagy távol? – kérdezte. – Hiszen nálad vagyok.
– Azon töprengek, vajon mikor utazol el – mondtam. Valami közénk férkőzött.
Ösztönösen megéreztem, és
tudtam is ezt. Minden alkalommal közénk férkőzött valami. Már besötétedett. Az utcán, a
házam előtt, botvégre akasztott lámpások imbolyogtak. Kintről nevetés és zsivaj hallatszott.
– Isten ítéletéről kellene beszélned – kérlelt.
– Majd máskor! – mondtam. – Ma már éppen eléggé megsebeztelek. Nem tudom, hogyan.
Csak érzem. De higgy nekem! Amikor téged sebezlek meg, inkább magamon ütök sebet.
– És ha az a máskor sohasem jön el? – vált hideggé a hangja.
– Abban az esetben oly mindegy, hogy mit viszek magammal a sírba – mondtam. – Hiszen
te életben maradsz. Légy boldog! Talán Moreában. Talán Itália országaiban. Talán
hontalanként. De életben maradsz. Hát nem ez a legfontosabb?
– Mennem kell! – Felemelkedett, és maga köré tekerte köntösét, nem várva arra, hogy
segítsek.
– Fogom a lámpást, és elkísérlek – mondtam. – Nyugtalanság van az utcákon. Nem
szeretném, ha részeg genovaiak keze közé kerülnél. Az utcákon hamarosan verekedés lesz. Ez
a zsoldosok szokása. Ma este nem mehetsz egyedül. Megjöttek a latinok.
Ő habozott. – Ahogy akarod – mondta végül ridegen. A hangja halott volt. Az arca is kővé
dermedt. – Most már minden mindegy.
Magamra öveztem a török kardot. Olyan éles, hogy elvágná a levegőben libegő pihét is.
Éle kicsorbítja a nyugati kard élét. Ilyen kardokat kovácsoltak a janicsároknak.
– Ma este – mondtam, és torkomon akadt a hang. – Ma este – ismételtem meg, de nem
tudtam folytatni. Csalódásom hidegségét szívem rejtett forrásaiból forró düh öntötte el.
Évekig jártam a dervisek iskoláját, kerültem a húst, nem akartam kárt tenni egyetlen
élőlényben sem, amelyben lélek van. De ezen az estén ütni és ölni akartam. Embert,
felebarátomat megölni! Barbár testem lázadt fel a lelkem ellen. Görög vérem gyűlölte a
latinokat. Mintha kettészakadt volna bennem valami, féktelenebbül, mint valaha is. Az ölés
vágya izzott bennem. Ezt az érzést eddig még sohasem éreztem. A szerelemmel együtt jött. A
szerelem földrengése felnyitott bennem minden titkosat. Nem, nem ismertem magamra.
Ő erősen megragadta a karomat. Újra élt. – Ne hozz magaddal kardot! – szólt rám. – Csak
megbánnád! – Különös diadalérzet remegett a szavaiban. Ő jobban ismert engem, mint én
önmagamat. Hihetetlen volt. Erőm is elszállt belőlem, amikor a karomat megérintette. Heves
mozdulattal lecsatoltam az övemet, és eldobtam a kardomat, hogy csak úgy csörrent a padlón.
– Ahogy akarod – mondtam. – Ahogy akarod. Úgy, ahogyan akarod.
Elindultunk a dombon felfelé. A kikötőben a genovai zsoldosok dülöngéltek és
kurjongattak, és egymással összefogódzkodva, teljes szélességében elzárták az utcákat. Nőket
hajkurásztak, és több nyelven szemérmetlenségeket kiáltoztak a szembejövőknek. De nem
voltak rosszindulatúak. Semmi sem ingerelte őket. Fegyvereiket is a szállásukon hagyták.
Nekünk kettőnknek szó nélkül utat nyitottak. Testés fejtartásáról felismerték a főrangú nőt,
noha eltakarta az arcát. Az én utamból pedig már Várna előtt kitértek a leg-részegebb katonák
is.
A görögök házaikba húzódtak vissza. Mikor a dombtetőre értünk, ott mindenütt nagy csend
volt. Csak az éjjeliőrök járkáltak kettesével lámpásaikkal, és már messziről figyelmeztető
kiáltással jelezték jöttüket. A kikötő kis öblében lámpások függtek a hajók árbocairól, és
vidám zene szállt a víz fölött. A kikötőben peregtek a dobok és szóltak a sípok. A domboldal
a pérai oldalon is olyan volt, mintha szentjánosbogarak világították volna meg.
De a dombok némaságában méltóságteljesen emelkedett az égre a Szófia-templom
kupolája. Újra a régi császári palota sötét tömege állt feketén előttünk. A holdsarló ragyogott
a hippodrom fölött. Pótolhatatlan szobrait annak idején a latin keresztesek elrabolták és
beolvasztották pénznek. De a közepén még most is ott a Delphoiből hozott oszlop, egymásba
fonódott kígyóinak megannyi rézfeje sziszegett, amelyeket a szalamiszi csata után a perzsa
hajóhad bronz hajóorraiból öntöttek. Ott állt a holdfényben az Egyiptomból hozott obeliszk,
annak a kornak az emlékeként, amikor még Bizánc uralta a világot, dacolva a barbárokkal.
Megálltam. – Ha akarod, innét már egyedül is biztonságban folytathatod az utadat –
mondtam. – Fogd a lámpást. Én lámpás nélkül is hazatalálok.
– Hiszen mondtam, hogy minden mindegy – jegyezte meg. – Ez után az este után. És az út
sem hosszú már, ha nem félsz megerőltetni a lábad.
Keskeny, kanyargós úton ereszkedtünk le a Márványtenger partjára, a falak közelébe.
Elmentünk a roppant boltívek mellett, amelyekre a hippodromnak a tenger felőli vége
támaszkodott. Közeledtünk Bukoleon használhatatlanságig eliszaposodott kikötőjéhez. Van
ott egy dombhalom, amit a görög idegenvezetők szívesen mutogatnak a latinoknak. A dombot
a Konstantinápolyon át hazafelé igyekvő nyugati keresztesek csontjaiból hordták össze. A
görögök fegyvertelenül becsalogatták őket a falak közötti sikátorba, és ott az utolsó emberig
megölték őket. Bosszúból a zsarolásért és a kérkedésért, a rablásokért és az
erőszakoskodásokért, így mondják a görögök.
Közel ehhez a hulladombhoz, a tengerparti fal mentén volt az otthona. Előkelő és szép
kőépület volt. A vasalt kapu fölötti tartókban lobogó fáklyák világították meg az emelet
keskeny, köríves ablakait. A földszint ablaktalan fal volt, mint valami erődítmény. Megállt és
rámutatott a kőbe vésett címerre a kapu fölött.
– Ha eddig még nem tudtad volna, most tudhatod – mondta. – Anna Notarasz vagyok.
– Anna Notarasz vagyok – mondotta –, Lukasz Notarasz megadux egyetlen leánya. Most
hát ezt is tudod.
Hangja vágott, mint az üveg. Vadul megragadta a kopogtatót, és háromszor tompán
megdöngette a kaput. Ugyanígy koppannak majd egyszer a rögök háromszor a legdrágább
koporsó fedelén is.
Nem, nem keresett mellékajtót, és nem akart titokban beosonni. A súlyos kapu kinyílt. A
kapuőr kék-fehér kabátja nehéz volt az ezüstsújtásoktól. A kapuból még visszafordult, büszke
fejtartással, és úgy szólt hozzám, mint egy idegenhez: – Köszönöm, Johannesz úr, hogy
biztonságban hazakísértél atyám házába. Menj, és Isten legyen veled!
A kapu döngve becsukódott mögötte. Most hát tudtam: Anyja szerb hercegnő, az öreg
despota fivérének a leánya, így hát a szultán özvegyének az unokahúga. Neki két öccse van.
Atyja megadux, nagyherceg. A császárhoz való feleségnek nevelték, bár Konsztantinosz
felbontotta az eljegyzést. Miért, miért találkoztam éppen vele?
Anna Notarasz. Isten szörnyű szembekötősdi játéka juttatott ide. Tehát ezért éltem, ezért
növekedtem. Minden sír megnyílt bennem.
Atyám elindult, hogy az angyalokkal találkozzék. De a fia visszatért. Férfiként.
Negyvenévesen. El nem vakított szemmel.
Miért lepődtem meg ennyire? Hiszen tudtam ezt az első pillanattól kezdve, miután
találkoztunk. Csak nem akartam rá gondolni. Most vége a játéknak, kezdődjék az, ami
komoly.

1453. február 1.
Miután több éjszakát átvirrasztottam, Nagy Konsztantinosz fórumára mentem. A tér
márványlapjai zúzalékká őrlődtek a szekerek kerekei alatt. Az épületek omladoztak. A
megszürkült faépületek fecskefészkekként támaszkodtak a megsárgult márványfalakra.
Fölmentem a gödrösre kopott csigalépcsőn, felkapaszkodtam az oszlop csúcsára. A
virrasztástól és a böjtöléstől olyan kimerült voltam, hogy a kapaszkodástól ziháltam. Szédült a
fejem, és többször is meg kellett állnom, hogy a falhoz támaszkodjam. Az omladozó lépcső
életveszélyes volt. Miután sikerült följutnom a tetejére, Konstantinápoly dombjaival a lábam
alatt terült el.
Az oszlop tetején hajdan a császár óriási méretű bronzszobra állt, a napsütésben aranyló
tengeri jelzésként messzire ragyogva a Márvány-tengerre, aranyat sugározva a Boszporuszra
és egészen az ázsiai partokra, a szobor kardot markoló keze pedig kelet felé mutatott.
Harmadfélszáz évvel ezelőtt a latin keresztesek Konstantinápoly elfoglalása után
ledöntötték helyéről a császár szobrát. Uralmuk azonban csak egy emberöltőn át tartott,
városom évezredes történetében egyetlen napnyi, reggeltől estig tartó ideig. Az oszlop ezután
sokáig kivégzőhely volt. A hazaárulókat a tetejéről taszították le a szédítő magasból a tér
kövezetére. Végül egy szent szerzetes foglalta el az oszlop tetejét lakóhelyül, és nem is hagyta
el többé, amíg a nyarak hőségétől és a téli fagyoktól szikkadt tetemét kötélen le nem
engedték. Isten haragját és jelenéseit prédikálta az oszlop tetejéről a téren összeverődő bámész
tömegnek. Rekedt kiáltásai, átkai és áldásai belevesztek a szélbe. De egy emberöltőn át ő is
városom látványosságai közé tartozott.
Az oszlop tetején most már semmi sem volt. A kövek meglazultak eresztékeikben. A világ
ideje az estalkonyhoz ért. Lábam súlya alatt egy kő leesett az oszlop pereméről. Csak hosszú
idő elteltével hallottam a földről tompa puffanását. A tér teljesen kihalt volt.
Városom ideje estre fordult. Vége lett a bíbor izzásának és az arany csillogásának.
Tovatűnt minden, ami szent volt. Az angyalkórusok éneke elhalt. Csupán a test vágyakozása
és a szív halála maradt hátra. A hidegség, a közöny, a kalmárkodó mohóság és a politikai
számítások. Városom haldokló test volt, melyből menekült a lélek. A lélek a nehéz szagú
kolostorokba menekült. A lélek a könyvtárak sárgult kódexeibe rejtőzött, melyeket fehér hajú
aggastyánok lapozgattak a semmit őrölve fogatlan ínyükkel.
Az éjszaka fekete leple vette körül városomat. Az éj árnyai ereszkedtek a nyugati országok
fölé is.
– Gyúlj lángra, városom! – kiáltottam a szívem mélyéről. – Gyúlj lángra, még egyszer!
Utoljára! Az éj küszöbén lobbanj lángra szent voltod ragyogásába! Ezer év alatt vált kővé a
lelked. De még egyszer, a halál küszöbén, szoríts ki lelket a kőből! Préseld ki a kőből a szent
olaj utolsó cseppjeit! Nyomd fejedbe Krisztus tövis koszorúját! Öltözz utoljára bíborba, hogy
méltó légy önmagadhoz!
 Mélyen a lábam alatt, a kikötő hosszúkás öblében mozdulatlanul pihentek a nyugati
országok hajói. A Márványtenger felszínét nyugtalan hullámok fodrozták. Rikoltozó madarak
raja felhőként követte a halászok hálóit. A tenger túlsó partján Ázsia dombjai kéklettek.
Lábam alatt, a dombokon a templomok zöldes kupolái emelkedtek. Ezeket a lakóházak szürke
csoportja övezte dombtól dombig húzódó zegzugos utcáival. És a falak, a győzhetetlen falak
tornyaikkal szürkén magasodtak egyik parttól a másik partig, oltalmazó ölelésükbe zárva
városomat.
„Mindezt neked adom, ha leborulsz előttem és imádsz engem.”
Miért ne szolgálhatnám az éjszaka fejedelmét? Magam előtt láttam Mohamed szultán
szenvedélytől forró arcát. Láttam sárgás ragadozószemét, amelynek nézését senki sem állta
sokáig, melyek szúróssá dermedve a halált jelentették. Horgas, sasorrát láttam magam előtt.
Szép, élveteg száját. Mosolyát, amely csábított és becsapott. Vannak férfiak, nálam
fiatalabbak, akik vak imádat hatalmában készek feláldozni érte az életüket, pusztán az iránta
érzett szeretetből.
Görögül olvassa Arkhimédész írásait és Nagy Sándor történetét. Ismeri Ptolemaiosz
térképeit, és valamennyit beszél latinul is. Sorokat idéz perzsa költők verseiből. Kívülről tudja
a Koránból mindazt, ami megfelel a céljainak. Nem kényszeríti az iszlám hitre azokat a
keresztényeket, akik önként szegődnek szolgálatába. Hiszen semmiben sem hisz. Beéri azzal,
hogy ennek a világnak az uralkodója legyen. De ezt a világot teljes egészében akarja.
Konstantinápoly csak az első lépés számára, hogy önmagának bizonyítsa, ő az, aki eljövendő
lészen. Megfogadta, hogy egyszer még Róma templomainak oltárairól fogja abrakoltatni a
lovait.
Miért nem voltam hajlandó őt szolgálni, noha szerettem őt? Hiszen neki senki sem
szegülhet ellen, ha ő úgy akarja.
Mi bizonyítja nekem, hogy helyesen jártam el, amikor elhagytam őt? Ha most az oszlop
tetejéről levetném magam a földre, vajon angyalok ragadnák-e meg a karomat, és
hordoznának, nehogy kárt tegyek a testemben? Ez bizonyság lenne.
Nem, ez kísértés volt! Rosszabb, borzalmasabb kísértés, mint földig omlani és hajlongani
Mohamed szultán előtt, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért elhagytam és hogy visszatérjek őt
szolgálni.
Nem, nem vetettem le magam a tér kövezetére. Beértem azzal, hogy ember vagyok.
Beértem rabságom bilincseivel, idő és tér bilincseivel. Hogyan lehetne bármi sajátja egy
rabszolgának? Nem is akartam semmit. Tudásom korlátozott, szavaim fogyatékosak, a
bizonytalanság az egyetlen bizonyosságom. Ezért nem kételkedtem választásomban.
„Isten megáldjon, Anna Notarasz – mondtam szívemben. – Isten megáldjon, szerelmem!
Nem tudod, ki vagyok, és nem is fogod tudni soha. Ám legyen atyádból Konstantinápoly
pasája a szultán vazallusaként, ha ő így választott. Én nem avatkozom bele. Konsztantinosz
nem óhajtott téged, de Mohamed szultán talán jováteszi majd az általad elszenvedett
igazságtalanságot, és nászágyba vezet téged, hogy atyáddal szövetségre lépjen. Sok felesége
van. Számodra, a görög számára is jut hely közöttük.”
Miután a virrasztás és a szörnyű kísértés után visszanyertem lelkem megnyugvását, szívem
Isten ürességébe olvadt és keserűségem is ürességbe olvadt. Amint a térdem lassan elernyedt
és a szívverésem is egyre lassult, a szokott testtartásba ereszkedtem le a földre, fejemet
lehorgasztottam és szememet behunytam.
„Isten áldjon, szerelmem, ha nem találkoznánk többé!, mondtam szívemben. Senki más
nem volt hozzád hasonló. Vérem testvére vagy. Üdvösségem egyetlen csillaga vagy. Áldlak
téged, hogy találkozhattam veled. Áldom földi szemedet, áldom földi testedet. Mindent áldok
benned.”
Csukott szemmel a csillagokat néztem magamban. Tér és idő határai kezdtek eltűnni
mellőlem. Vérem lüktetése elcsendesedett. Tagjaim kihűltek.
 De Isten nem hidegség.
A csillag kápráztató végtelenséggé bomlott szét bennem. A forró révület vibráló
hullámokban hömpölyög át felettem.
De isten nem forróság.
Vakító fehérségbe olvadtam bele, ragyogás voltam a ragyogásban, fény a fényben.
De isten nem fehérség.
És jött a sötétség. Sötétebb a földi sötétségnél. Csendesebb minden csendnél.
Könyörületesebb a könyörületnél. Beleolvadtam a sötétségbe.
De Isten nem sötétség.
Azután nem volt többé sem hidegség, sem forróság, sem fehérség, sem sötétség. Csak a
semmi volt. Isten bennem volt. Én voltam Istenben.
Isten volt.
Kis kavicsot fogtam a kezemben. Amint az ujjaim elernyedtek, a kavics két térdem között
a földre esett. A kavics koppanása a kövön felébresztett. Eksztázisom időtlen volta csupán
addig a pillanatig tartott, amíg a kavics leesett. Amikor az ember megérzi Istent, nincs
különbség szemrebbenésnyi és egész napi kábultság között. Isten valóságában nem létezik
idő.
Talán megváltoztam. Talán sugároztam. Talán képes lettem volna természetfölötti tettekre,
betegek gyógyítására és arra, hogy a kezem érintésével az életbe visszahívjam a haldoklót. De
nekem nem kellett semmi effélét tennem ahhoz, hogy bizonyítsam magamnak, mi vagyok. A
bizonyítás, önmagunk meggyőzése kételkedés. A bizonytalanság és a kételkedés emberi
dolog. Én nem kételkedtem. Ε tekintetben olyan voltam, mint az angyalok. De a
bilincstelenségből visszatértem az idő és a tér bilincseibe. És rabságom nem volt többé teher
számomra, hanem ajándék.

1453. február 2.
Miután estig aludtam, a keresésére indultam Giovanni Giustinianinak, a genovaiak
parancsnokának. Nem volt sem hajóján, sem a Blachernaiban. Végül is az arzenál forróságot
árasztó olvasztókemencéinél találtam rá. Kétkezes kardjára támaszkodott, szélesvállúan,
tagbaszakadtan, pohosán, a többieknél egy fejjel magasabban, nálam is magasabban. Hangja,
mint hordó dübörgése, amint parancsokat kiáltozott a császár technikusainak és az öntőknek.
Konsztan-tinosz császár már kinevezte őt protosztrátornak, a városi véderők legfőbb
parancsnokának, hogy védelmezze a várost a törökök ellen. A lehető legjobb hangulatban
volt, hiszen a császár hercegi méltóságot ígért neki, örökös hűbérbir-tokául pedig Lemnosz
szigetét, ha a törököket visszaveri. Bízik magában, és tudja a mesterségét. Ezt észre lehet
venni a parancsaiból és a kérdéseiből, amelyekkel tisztázza, hány és mekkora ágyút és
hajítógépet tudnak még készíteni éjt nappallá téve az arzenálban a törökök érkezése előtt.
– Protosztrátor, fogadj szolgálatodba – mondtam. – Megszöktem a törököktől, tudom
forgatni a kardot, és megfeszíteni az íjat.
Szeme kemény és könyörtelen volt, bár puffadt arca mosolygott, amint szemügyre vett
engem:
– Nem vagy közönséges katona – mondta.
– Nem, nem vagyok közönséges katona – válaszoltam.
– Toscanai tájszólást beszélsz – jegyezte meg gyanakvón, mivel taljánul szólítottam meg,
hogy bizalmát elnyerjem.
– Firenzében éltem pár évet – mondtam. – De Avignon-ban születtem. Beszélek franciául
és taljánul, latinul és görögül, törökül, és valamennyire arabul meg németül. Tudok
felszerelési jegyzéket készíteni. Sok mindent tudok a puskaporról meg az ágyukról. Be tudom
állítani a hajítógépet különböző távolságokra. Nevem Jean Ange. Kutyákat és lovakat is tudok
orvosolni.
 – Jean Ange – ismételte meg, és rám meredt kidülledt bikaszemével. – Csodaember vagy,
ha mind igaz, amit mondsz. De miért nem vétetted fel magad a császár lajstromára? Miért
akarsz az én szolgálatomba lépni?
– Te vagy a protosztrátor – mondtam.
– Jean Ange – ismételte meg szórakozottan. – Ismerősnek tűnik nekem a neved, mintha
valamikor álmomban már hallottam volna. De nem tudom emlékezetembe idézni, hogyan és
hol.
Bizalmaskodó hangnemre váltottam át, fecsegni kezdtem: – Talán ifjúságom Genovájában,
nemes Giustiniani -mondtam. – A bázeli zsinat 1437-ben Itália országaiban is köröztetett
engemet. Hát igen, akkor még ifjú voltam és csupa tűz. A bázeli zsinat körül sürgölődtem,
mint oly sok más lelkes és művelt ifjú különféle országokból. Hiszen a bázeli atyák meg
akarták szabadítani a világot a fájdalomtól és a hamisságtól. Én is hozzá akartam járulni a
nemzetek együttműködéséhez, Európa békéjéhez és az egyházi demokráciához. Ott végül már
a szakácsok és a lovászok is szavaztak a püspökök és a prelátusok mellett. Tanítómesterem
Nicolaus Cusanus doktor volt. Amikor ő csalódott, én is csalódtam. Amikor az ő eszményei
szertefoszlottak, szertefoszlott az én eszményem is. Kelet és Nyugat egyházainak egyesítése
érdekében ő a kisebbséghez csatlakozott. Hiszen tudott görögül. De őt követi állással és
konstantinápolyi utazással csábították el. Én is ott voltam, amikor feltörtük a lezárt ládát,
amelyben a zsinat pecsétjét őrizték, hogy a kisebbség küldöttsége bullával törvényesen
megerősített meghatalmazást kapjon az útra. Ez persze kiderült. Ebből lett aztán a harag és a
körözés. De akkor Jenő pápának sikerült megerősítenie meghatalmazásunkat, és mi már úton
voltunk Konstantinápoly felé.
– Még mindig azon az úton vagy, Jean Ange úr? – kérdezte gúnyosan.
– Teljes bűnbocsánatot nyertem magának a pápának a szájából – mondtam. – Később a
kisebbségi zsinaton is részt vettem Ferrarában és Firenzében a pápai kancellária tolmácsaként.
Julius Cesarini bíboros is megbocsátotta tetteimet. Ő reményét vesztette a kereszténység
egységében, mikor a bázeli atyák haragjukban másik pápát választottak. Viták helyett ő a
tettek útját választotta. Követtem őt fegyverhordozójaként a keresztes hadjáratba, amely
Várnánál fejeződött be 1444-ben, amint bizonyára emlékszel rá. Ott kerültem török rabságba.
Ez a bikanyakú Giovanni Giustiniani szerencselovag, condottiere8 volt. Akár a maga
mércéjével mérhetett engem, és szélhámosnak meg kalandornak tarthatott, ha ezzel jobban
megnyerhettem magamnak. De nem tudtam rászedni.
– Túl sokat beszélsz, és túlságosan könnyedén ahhoz, hogy félrevezess engem – mondta. –
Valamit titkolsz. Nyilván hiába igyekeztél a császár szolgálatába. Most hozzám folyamodsz.
De én miért bíznék jobban benned, mint a baszileusz?
– Nem a zsold kedvéért. Még ha egyetlen rézgarast sem adnál nekem. Nem vagyok
szegény! Pénzt nem kérek. Krisztusért. Konstantinápolyért. A kereszt még mindig a karomon
van, bár nem látod.
Kitört belőle a nevetés, tenyerével a combját csapkodta, hogy csak úgy csattant.
– Ne beszélj már ennyi zöldséget! – kiáltotta. – A te korodbéli, értelmes ember nem keresi
a mártírkoszorút. Nekem és embereimnek Iszidor bíboros természetesen megesküdött, hogy
maga Szent Péter ragad mindegyikünket a hajánál fogva egyenesen az égbe, akik a hitünket
védelmezve esünk el Konstantinápoly falainál. Nekem mennyországnak elegendő Lemnosz
szigete is, a töviskoszorú helyett pedig hercegi koronát kapok jutalmul. De te mit akarsz
elérni? Mondd meg egyenesen, vagy takarodj az utadra, és ne zavarj engem! Nem azokban a
régi időkben élünk.
– Giovanni Giustiniani – kérleltem. – Atyám görög volt. Ennek a városnak a régi vére
folyik az ereimben. Ha török kézre kerülök, Mohamed szultán karóba huzat. Miért ne adnám
olyan drágán az életemet, amennyire csak lehet?
8 Zsoldoscsapat vezére.
 De ő nem hitt nekem. Halk hangon, magam körül tekintve, végül engesztelőn így szóltam:
– Amikor elszöktem, a szultántól egy zacskó drágakövet loptam. Ezt nem mertem senkinek
sem elmondani. Most bizonyára megérted végül, miért nem akarok a kezébe kerülni.
Genovai volt, horogra akadt. Szeme zölden felvillant. Ő is körülnézett, majd bizalmasan
belém karolt. Arcomba borszagot lehelve lehajolt, hogy a fülembe súgja: – Talán elhiszem, és
jobban megbízom benned, ha megmutatod a drágaköveidet!
– A kikötőbe menet elmégy a ház mellett, amelyet béreltem – mondtam. – Hiszen még a
hajódon laksz, ugye?
Esetlenül nagy csatalovának a hátára kapaszkodott. Néhány fáklyahordozó ment előttünk,
hogy megvilágítsa az utat. Testőrei a ló mögött meneteltek csörömpölő felszerelésükben. Én
tisztelettudóan mellette lépkedtem a kengyelét fogva. A nyeregtakaró ezüstbojtjai a ló
horpaszára lógtak.
Mánuel szolgám ijedten jött ajtót nyitni a katonák zörge-tésére. Giustiniani megbotlott a
kőoroszlánban, és káromkodott. Mánuel kezében remegett a lámpás.
– Hozz nekünk borjúhúst és uborkát! – parancsoltam. – És bort is hozz, meg kupákat!
Nagy kupákat!
Giustiniani széles nevetésben tört ki, és megparancsolta embereinek, hogy kint várják meg.
A lépcső recsegett roppant testének súlya alatt. Minden gyertyába tüzet csiholtam, és
elővettem rejtekéből a kis piros bőrerszényt. Kifordítottam. Rubinok, smaragdok és
gyémántok szórták piros, zöld és fehér villámaikat a gyertyák fényében.
– Szent Szűzanyám! – suttogta Giustiniani, rám pillantott és vaskos kezét hitetlenkedve a
drágakövek felé nyújtotta, de nem mert hozzájuk nyúlni.
– Válaszd ki, amelyiket akarod! – mondtam. – Az semmire sem kötelez téged. Csak a
barátságunk jeléül. Egyáltalán nem akarom megvásárolni a jóindulatodat meg a bizalmadat.
Először nem hitte el. Aztán választott egy galamb vérszínű rubint. Nem a legnagyobbat,
hanem a legszebbet. Nem először volt ékkövekkel dolga.
– Úgy viselkedsz, mint egy fejedelem – mondta, a rubint csodálva az ujjai között. Hangja
teljesen megváltozott. Azt sem tudta, mit gondoljon rólam.
Nem válaszoltam. Ő ismét fürkésző pillantást vetett rám a gyertyák fényénél, kidülledt,
csillogó szemével, aztán a padlóra sütötte a szemét, és vaskos tenyerével kopott bőrnadrágját
kezdte simogatni. Nem tüntetett a ruházatával. Nem volt rá szüksége. Hangja, tartása és
tekintete anélkül is tanúsították, hogy parancsoláshoz szokott.
– Az a mesterségem, hogy megmérjem az embereket -mondta –, hogy elfújjam az ocsút,
és a súlyos magvakat különválasszam. Valami azt mondja bennem, hogy nem vagy tolvaj.
Valami arra kényszerít, hogy megbízzam benned. Es nemcsak a rubin miatt. Az ilyen érzés
veszélyes.
– Koccintsunk egyet – biztattam. Mánuel behozta a húst és faedényben az uborkát, a bort
meg a nagy kupáimat.
Giustiniani ivott, felemelte a kupáját, és így szólt:
– Boldogságodra, fejedelem!
– Gúny űzöl belőlem? – kérdeztem.
– Egyáltalán nem – állította. – Én mindig tudom, mit beszélek. Részegen is. A magamfajta
egyszerű ember akár koronát is szerezhet a fejére dísznek, mégsem lesz belőle fejedelem
soha. Másoknak a fejedelmi korona a szívében van. Homlokod, szemed, viselkedésed
tanúsítja, mi vagy. De légy nyugodt. Tudok hallgatni. Mit kívánsz tehát tőlem?
Megkérdeztem: – Hiszed-e, hogy meg tudod védeni Konstantinápolyt, protosztrátor?
Ő a maga részéről ezt kérdezte: – Van-e kártyád, Jean Ange úr?
Előszedtem a falapokkal nyomtatott játékkártyát, amit a kikötőben a tengerészek árulnak.
Ő szórakozottan megkeverte a kártyát, és kezdte maga elé rakni a lapokat, képes oldalukkal
fölfelé. Aztán ezt mondta:
 – Nem éltem volna ilyen sokáig, és nem is emelkedtem volna jelenlegi rangomra, ha nem
tudnék kártyázni. A kártyát a sors osztja. Tapasztalt férfiú a kezébe veszi a kapott
kártyalapokat, megnézi és megbecsüli őket, és csak aztán dönt, hogy részt vesz-e a játékban
vagy nem. Nem kell minden körben játszani. A lapokat mindig el lehet dobni, és jobb lapra
lehet várni. Az igazi játékost a legmagasabb tét sem csábíthatja rá, hogy részt vegyen a
játékban, amikor észreveszi, hogy túl gyönge lapot kapott. Az ellenfél lapjait ugyan sohasem
lehet tudni, de lehet számolni és meg lehet becsülni a valószínűség szerint. A meglehetősen jó
vagy a még jobb lapok mégsem döntik még el a játék menetét. Játszani is tudni kell! És
mindenekelőtt jó szerencsére van szükség. Nekem szerencsém volt a játékban, Jean Ange úr!
– Igen, igen, nekem szerencsém volt a játékban – folytatta, és nagy kortyokban kiitta a
kupáját. -Mindeddig. Túl rossznak ígérkező játékba még a hercegi koronával sem tudnának
csábítani. De megvizsgáltam a falakat. Nemzedékről nemzedékre még mindig állták a törökök
rohamait. Miért ne bírnák ki ezúttal is? Megvizsgáltam a fegyverraktárakat és a császár
seregeit. Alapos megfontolás után tettem fel tétnek a játékban a hírnevemet és az életemet.
Ebből már sejted, hogy nem tartom egészen rossznak a kapott lapokat.
– És ezenkívül ott a hajód – mondtam.
– Pontosan – ismerte el szégyenkezés nélkül. – Ezenkívül ott az utolsó lap a legrosszabb
eshetőségre. De ne félj! Ha Giovanni Giustiniani egyszer a csatába veti magát, akkor harcol
is. Becsülete és józan esze szerint. Az utolsó lehetőségig! De ezen túl nem. Nem, ezen túl
nem!
– Az ember élete előkelő tét – folytatta. – A legmagasabb tét, amit az ember jó
szerencséjében bízva megtehet a játékban. A tűzfegyverek golyóinak a legerősebb páncél sem
áll ellen. A dárda befúródhat az ember védtelen ágyékába, a comb– és a haspáncél közötti
résen. Ha az ember karja magasba emeli a kardot, védtelenné válik a hónalja. A nyílvessző a
sisakrostélyon keresztül az ember szemébe fúródhat. A futótűzzel és a folyékony ólommal
szemben a vasba öltözött férfi is tehetetlen. Tudom, hogy mibe kezdek. Ez a mesterségem. És
becsületem is van. Harcolni a végső lehetőségig. De azon túl nem, azon túl nem.
Töltöttem neki még bort. – És mit akarsz azért Giustiniani, hogy a hajóidat elsüllyeszd? –
kérdeztem, mintha a leghétköznapibb dolog lett volna.
Vadul összerezzent, és latin módon keresztet vetett. -Esztelenségeket beszélsz! – kiáltott
fel. – Olyan játékba nem megyek bele!
– Itt vannak ezek a kövek – mondtam, és az asztalon a tenyeremmel egy kupacba
gyűjtöttem a csillogó drágaköveket. – Ezekkel Genovában akár tíz ilyen hajót is
felszerelhetnél.
– Talán – hagyta rá, és mohón nézte a rubinok vérpiros ragyogását és a gyémántok
villogását a két kezem között. -Talán, ha Genovában lennénk. Nem, Jean Ange. Nem vagyunk
Genovában. Ha a hajómat elsüllyeszteném, a köveid talán már semmit sem érnének a
számomra. Ha a hajóim árának tízszeresét, százszorosát fizetnéd is, akkor sem lennék
hajlandó elsüllyeszteni őket.
– Tehát nem bízol a kapott lapokban? – kérdeztem.
– Nem kételkedem bennük. Vállaltam a játszmát – mondta. – De értelmes ember vagyok.
Kézfejével megtörölte puffadt arcát, mosolygott, és megjegyezte: – No lám, mindketten
kezdünk lerészegedni, mert ostobaságokat beszélünk. – De ez nem volt igaz. Behemót teste
képes lett volna egész hordó bort magába szívni anélkül, hogy csúnyán lerészegedett volna.
Az asztalról a drágaköveket a két markomba szedtem. – Számomra ezek a kövek már
értéktelenek! – mondtam. -Én elsüllyesztettem a hajómat. Ennyire értéktelenek a számomra –
mondtam, és a kezemből eldobtam a köveket, hogy jégesőként kopogtak a falon meg a
padlón. – Itt van, tessék! Legyen mind a tied, ha akarod! Hiszen csak kövek!
– Részeg vagy! – vádolt. – Nem tudod, mit csinálsz! Holnap reggel majd fogod a fejed és
keservesen megbánod.
 Torkomat elszorította a fájdalom. Nem tudtam megszólalni. Megráztam a fejem. – Vedd
őket! – sikerült végre megszólalnom. – Az az én vérem ára. Vétess föl a lajstromra! Hadd
harcoljak az embereid oldalán. Mást nem kérek.
Tátott szájjal meredt rám. Aztán kidülledt szemében gyanakvás villant fel. – Legalább
valódi drágakövek? – kérdezte, a fejét csóválva. – Talán csak színes üvegdarabok, amiket a
velenceiek a négereknek árulnak.
Lehajoltam, hogy felvegyek a padlóról egy durván megcsiszolt gyémántot, az ablakhoz
léptem, és a zöldes ablaküvegre hosszában mély vonalat karcoltam. A csikorgó hang
hasogatta a fülemet. Aztán eldobtam kezemből a gyémántot.
– Bolond vagy! – mondta, és újra megcsóválta puffadt fejét. – Rosszul tenném, ha
kihasználnám zavaros kedélyállapotodat. Aludd ki előbb magad, aztán beszélünk róla.
– Láttad-e már magadat valaha is látomásban? – kérdeztem. – Mivel nem szoktam hozzá
az italhoz, lehet, hogy tényleg megrészegedtem a bortól. Várna előtt Magyarországon átéltem
egy földrengést. A lovak megbokrosodtak, és elszakították a kötőfékjüket. A madarak
eszeveszett rajokban röppentek fel. A sátrak összedőltek. A föld dübörgött és hullámzott. Ez
akkor volt, amikor a magyar király megszegte a törökökkel kötött békét, amire esküt tett, és
engedett Cesarini bíboros csábításainak. Akkor jelent meg nekem először a halál angyala.
Sápadt, sötét hajú férfi volt. Olyan, mint önnön képem. Mintha én magam sétáltam volna
szembe magammal. Azt mondta: „Találkozunk még.”
– Várnánál, a mocsárban találkoztam vele másodszor -folytattam. – Mögöttem állt, mikor
a menekülő magyarok agyonszúrták Cesarini bíborost, mint minden rossznak az okozóját.
Eszményi ember volt, talán a legeszményibb, akit ismertem. Égette az eszme. Lelke már testi
halála előtt belehalt a gyötrődésbe és a csalódásba. Mikor a teste lerogyott a saját vérébe és a
mocsár földjére, elfordítottam a fejemet, és megpillantottam magam mögött a halál angyalát,
mintha a saját képemet láttam volna. „Találkozunk, mondta, találkozunk a Szent Romanosz-
kapunál.” Akkor nem értettem a szavait. Most már kezdem érteni.
– Nem vagyok tolvaj – folytattam. – A szultán kegye a rabszolgát is gazdagabbá teheti a
nyugati fejedelmeknél. Engem a csata után a többi fogollyal együtt Murád szultán elé
vonszoltak. Győzelme egy hajszálon múlt. Lecsüngő arca és táskás szeme alja még akkor is
remegett az átélt izgalomtól és félelemtől. Kis termetű ember volt, nálam egy fejjel
alacsonyabb, és már elhízott a semmittevéstől meg a kényelmes élettől. Sokan a kezüket
nyújtották felé, és azt kiabálták, hogy megváltják az életüket. De mi valamennyien
esküszegők és békebontók voltunk a szemében. A békében bízva, már a trónjáról is lemondott
Mohamed javára, és nyugalomba vonult Magneszia pihenőparkjaiba. Lehetővé tette, hogy
válasszunk: vagy az iszlámot, vagy a halált. A föld nedves lett a vértől, amint életkoruknak és
rangjuknak megfelelően egymás után térdeltek a férfiak a hóhér pallosa elé. Sírva fakadtak, és
kiáltozva ismerték el az iszlám Istenét és a Prófétát. Néhány szerzetes is áttért, elveszítve
hitét, mivel Isten a töröknek adta a győzelmet.
– De Murád fáradt, idő előtt megöregedett férfi volt -emlékeztem. – Legkedvesebb fia
baleset következtében a halálát lelte, és ő azóta már nem sokat törődött a hatalommal. Az volt
a szokása, hogy bánatát borba fojtotta, tanult emberek és költők társaságában. A vérontást
nem szerette. Amikor rám került a sor, ő rám nézett, megtetszett neki az arcom, és így szólt:
Fiatal vagy még, miért kóstolnád meg a halált? Ismerd hát el a Prófétát! így válaszoltam:
Fiatal vagyok még, de készen állok arra, hogy lerójam az ember adósságát, amit egyszer
neked is le kell rónod, fenség. Szavaim elnyerték tetszését, és nem követelte, hogy térjek át az
iszlámra. Igazad van, mondta, egyszer eljön a nap, amelyen egy ismeretlen kéz a földre teríti
szét isteni poraimat. Kezével intett, jelezve, hogy megkegyelmezett életemnek. Ez az ő
szeszélye volt, mivel szavaim hatására egy vers fogant lelkében. Akarod hallani Murád
szultán versét a várnai csata után, Giovanni Giustiniani?
Giustiniani megrázta bikafejét annak jeléül, hogy versekkel nem sokat törődik, bort töltött
magának, és a hideg borjúhúst kezdte harapdálni. Közelebb toltam hozzá az uborkás edényt,
és törökül elszavaltam azt a feledhetetlen verset, ujjaimmal verve az ütemét, mintha lant
húrjait pengettem volna. Aztán le is fordítottam neki:
Hozd vissza pohárnok tegnapi boromat, hozd hangszeremet és készítsd fel a szívemet a
feledésre, életem csak egy pillanat, e pillanat nyugalma és öröme kedves nékem, egyszer majd
eljő a nap, melyen egy ismeretlen kéz elteríti a földre isteni poraimat.
– Ilyen szíve volt Murád szultánnak – mondtam. – Ő szilárdította meg a törökök hatalmát,
és csak azért vívta egyik háborút a másik után, hogy megszerezze a tartós békét.
Ellenségeihez is irgalmas szívű volt, és nem alázta meg a legyőzött országokat, hanem
megelégedett azzal, hogy szövetséges államok egész sorát hozza létre a török birodalom
védelmére. Fáradt öregember volt, aki ráunt a hatalomra. Két ízben mondott le a trónjáról
Mohamed javára. Egyik alkalommal a keresztények kényszerítették visszatérésre. A másik
alkalommal Khálil nagyvezír hívta vissza, miután a janicsárok felégették az adrianopoliszi
bazárt. Murád ekkor már hitt, és beérte azzal, hogy haláláig hadviselés nélkül uralkodjék.
Hetente kétszer részegre itta magát költőinek és filozófusainak a társaságában. Részegen
barátainak díszköpenyeket, földbirtokokat és drágaköveket ajándékozott. És ezeket másnap
nem követelte vissza tőlük, amikor már kitisztult a feje. Murád szultán ilyen ittas állapotban
adott ajándéka ezen kövek közül néhány. Tartsd meg őket, Giovanni, ha akarod. Nekem nincs
többé szükségem rájuk, és nincs szándékomban holnap visszakövetelni őket.
Giustiniani fél uborkát tömött a szájába, a sós víztől nedves kezét bőrnadrágjába törölte,
jámboran keresztet vetett, és nehézkesen négykézlábra ereszkedett előttem.
– Szegény ember vagyok, és egyszerű katona – mondta. – Nekem nem áll módomban,
hogy büszkélkedjem. Készségesen megalázkodom előtted a jó ügy érdekében.
A padlón térden csúszkálva kezdte összeszedni a drágaköveket, én pedig gyertyával
világítottam meg az útját, nehogy egyetlenegy is elkerülje a figyelmét. Nyögött csúszkálás
közben, de így szólt: – Ne siess a segítségemre. Ez az erőfeszítés édesebb a tagjaim számára,
mint a legszebb nő ölelése!
A piros bőrzacskót is neki adtam. Gondosan a zacskóba gyűjtötte a drágaköveket, felállt,
bekötötte az erszény száját, és a keblébe dugta.
– Egyáltalán nem vagyok mohó – jegyezte meg. – A legkisebb kövek némelyike véletlenül
a padlórepedésbe vagy a szőnyeg alá gurulhatott, de a szolgád majd csak rátalál, amikor a
padlót söpri. Igazán köszönöm.
Fejét csóválva és elérzékenyülve nézett rám. – Életem során – folytatta – találkoztam szent
emberekkel, látnokokkal és sokféle más bolonddal. Bolond volnék, ha nem ismerném el, hogy
a földön sok olyasmi van és történik, amit a gyarló emberi ész nem képes felfogni. A veled
való találkozás ilyen eset a számomra.
Nagy markát nyújtotta nekem, és őszinte hálával szorította meg a kezem. – Ettől a
pillanattól kezdve a barátom vagy, Jean Ange úr – jelentette ki. – És nem szándékozom
odafigyelni, bármiféle pletykákat hallanék is rólad. Védelmem alá veszlek. Holnap reggel,
mindjárt a kürtszó után, lajstromba vétetlek. De akkor légy a helyszínen. Kapsz lovat és
felszerelést, és afelől is bizonyos lehetsz, hogy kellően megmozgatlak, hogy hozzászokj a
fegyelemhez. Mint kiképző, rosszabb vagyok a töröknél is.
De mégsem csapott hátba és a vállamat sem szorította meg bizalmaskodva, ahogyan egy
nála kevésbé tapasztalt férfiú véletlenül megtette volna. Ellenkezőleg, távozáskor
tisztelettudóan meghajtotta a fejét előttem, és így szólt:
– Tartsd meg a titkodat. Én nem szaglászom titkok után. Nem viselkednél így, ha rosszat
akarnál. Megbízom benned.
A görögöknek nem kellettem, a latinnak igen. Giovanni Giustiniani jobban megértett
engem, mint a görögök.
 1453. február 5.
Kaptam lovat és felszerelést. Az első napokban Giustiniani engem is, meg a tudásomat is
próbára tette. Elkísértem, amikor a falakat, és a görög kézművesekből meg fiatal
szerzetesekből összeállított, képzetlen védőcsapatokat ellenőriz-e. Bikafejét csóválta, és
nevetett, amikor őket nézte. Tanácskozott a császárral, Phrantzesszel, Velence és a görög
zigetek hajóinak kapitányaival, Péra podesztájával, a velencei bailóval, sőt még a lusta
Orkhán herceggel is, hogy őt is megnyerje a város védelmére török testőrségével együtt.
Mindenkivel minden sietség nélkül tárgyalt, fecsegve, adomákat mesélve a hadjáratokról és az
ostromokról, amelyeket átélt. Utat tör magának a széthúzáson, az irigységen és az
előítéleteken át, ahogy a hatalmas hajó orra hasítja tántoríthatatlanul az ellenszegülő
hullámokat. Benne bíznak. Benne bízni kell. Olyan ő, mint az alaposzlop, amelyre
támaszkodva napról napra világosabban bontakozik ki a város védelme. Bort sokat iszik.
Néhány kortyintással a legnagyobb kupát is fenékig üríti. Szeme alja duzzadt, de
máskülönben a bor szemlátomást nem nagyon hat rá.
Eleinte bosszantott lassúsága és végtelen fecsegése, aminek leple alá rejti tapasztalt és
ravasz mérlegelését. Aztán én is az ő kidülledt bikaszemével kezdtem keresztüllátni a
dolgokon. Most olyan, mintha egy rátermett matematikus által tervezett gépezetet láthatnék
mozgásba jönni, zörögve és nyikorogva, csikorogva tiltakozó csigasorral, de mégis mozogva.
Céltudatosan, mindegyik rész a másikat segítve és erősítve.
Kénytelen vagyok egyre jobban csodálni őt, ahogyan az emberei is csodálják és vakon
teljesítik minden parancsát, jól tudva, hogy sohasem ad fölösleges parancsot.
És én nem vagyok számára haszontalan. Elmagyaráztam neki a janicsárok iskolázását,
fegyelmét, fegyverzetét és harci szokásait. Beszéltem Mohamed szultán természetéről és a
hozzá legközelebb álló emberekről. Beszéltem a törökök háborúpártjáról és békepártjáról, a
szakadékról, amely Murád szultán halála után az öregek és a fiatalok között nyílt, és amelyet
Mohamed készakarva szélesít és mélyít, hogy Khalil nagyvezírt kibuktassa állásából.
– Ő sohasem felejtheti el, hogy fiatal fiúként, tizenkét és tizennégy évesen, szégyenszemre
kétszer is meg kellett válnia a tróntól, amit nem tudott megtartani, noha atyja rábízta
-meséltem. – Ez az ő keserűségének, buzgalmának és becsvágyának a nyitja. Valamennyi
tettének titkos hajtóereje. Első alkalommal, amikor a keresztesek váratlanul Várnához
közeledtek, Adrianopoliszban az idegei felmondták a szolgálatot, sírt, kiáltozott, félelmében
hasgörcsöt kapott, és elrejtőzött a háremben. így mesélik. Ha az öreg Murád szultán nem tért
volna vissza Magnesziából és nem préselt volna ki néhány nap alatt hadsereget az ázsiai
országokból, összeroppant volna a törökök birodalma. A szerbek és a bolgárok örömest
csatlakoztak volna a keresztényekhez.
– A sors – mondtam. – Ha a pápai hajóhad nem késett volna el a tengerszoros lezárásával.
Ha a pérai genovaiak nem szállították volna át hajóikkal Murád seregét a Boszporuszon és
nem árulták volna el ezúttal is a kereszténység ügyét. Azt mesélik, hogy Murád szultán
minden behajózott katonáért egy dukátot fizetett nekik. Ha nem… – akkor most minden
másként lenne.
– Csak akarat nélküli ember képzeleg, hogy miként lenne vagy lehetett volna – fortyant fel
Giustiniani. – Az embernek az akarata a sorsa. Bármi történjék is vele. Vagy neked jobban
tetszenék, ha a szultán ismét megnyitná a velenceieknek a fekete-tengeri kereskedelmet, és
megfojtaná Genovát, mi?
Csak ekkor jutott eszembe, hogy ő genovai születésű, és ezért köteles jóban, rosszban
védelmezni hazája ügyét.
– Bocsánat – mondtam. – Csak azt mondom el, hogy mi történt. Kétségtelen, hogy Murád
egyébként is átjutott volna a Boszporuszon. A görögök nem lettek volna képesek
feltartóztatni. Konstantinápoly évszázadok óta csak a védekezésre képezte magát, nem a
támadásra. A kereszténység hajóhada késett. Ebben rejlik a várnai vereség oka. De Mohamed
nem felejtette el az átélt félelmet és szégyent. Ezért építtette tavaly nyáron az erődjét az
innenső partra, görög földre.
Várna nem fog megismétlődni, mondta, a hadsereg átjutását a Boszporuszon minden
körülmények között biztosítanom kell. Ez persze csak ürügy volt, de ezt az ürügyet maga a
kereszténység adta.
– Jogosan vagy jogtalanul – jegyezte meg Giustiniani –, de ő lezárta a Boszporuszt. Ez
politikai tény. Péra semlegessége szerencsére szavatolja a genovai hajóknak a szabad átkelést
és a fekete-tengeri kereskedelmet. A velenceiek a saját sírjukat ásták meg, amikor
beleegyeztek, hogy a hajóik a kikötőben maradjanak a császár rendelkezésére.
– Péra semlegessége az egész kereszténység szégyene – ellenkeztem. – A falai talán nem
érnek fel Konstantinápoly falaival. De ostroma megosztaná Mohamed erőit. Időt nyernénk.
Az idő nekünk dolgozik. Ebben Phrantzesznek van igaza. A szultánnak először Pérát kellene
elfoglalnia. Csak aztán foghatna hozzá biztonságosan magának a városnak az ostromához.
Veszteségeket szenvedne. Péra megsemmisülése ellene ingerelné az egész hatalmas Genovát.
– Úgy beszélsz, mint egy görög – mondta megvetőleg Giustiniani. – Péra semlegessége
biztosítja a nyugati országoknak a fekete-tengeri kereskedelmet, bármi történjék is. A
semleges Péra jobban segíti és támogatja Konstantinápolyt, mint a szultán által elpusztított
Péra. Pérán át mindig nyitva áll egy ajtó a béketárgyalásokra, ha képesek vagyunk hosszúra
nyújtani az ostromot és a szultán eléggé súlyos veszteségeket szenved. A Pérán át érkező
fegyverek és élelmiszerek nélkül már el volnánk veszve. Péra révén tudjuk mindazt, ami
Adrianopoliszban történik Az ostrom megkezdése után is Pérán át szerezhetünk tudomást a
szultán táborában végbemenő hangulatváltozásokról. A védelem számára ez semmivel sem
pótolható előny.
– Pérán át – mondtam én – a szultán is megtudhatja mindazt, ami a városban történik.
– Konstantinápoly nagy – magyarázta. – Természetesen az ostrom megkezdése után
kénytelen leszek felakasztatni néhány halászt, házalót és zsidót. Ez hozzátartozik a dologhoz.
De lehetetlen megakadályozni, hogy egy ilyen nagy városból hírek ne szivárogjanak az
ostromló fülébe. Ha tapasztaltabb lennél, te is tudnád. Ezért Péra ide vagy oda, ebben a
tekintetben nem sokat jelent. Mindent egybevetve, bárhogyan számoljam is, a Péra
semlegességéből származó előnyök számunkra összehasonlíthatatlanul fontosabbak, mint az
ezzel járó hátrányok.
Megragadta a tarkómat és megrázott. Marka súlyos volt, mint a vas. – Megint rávettél,
hogy hiábavalóságokról fecsegjek – jegyezte meg. – Csak az időt vesztegetjük. Nem vagyok
köteles megindokolni neked olyan dolgokat, amelyek nem rajtunk múlnak. Felvétettelek a
lajstromra. Tehát én parancsolok, és te engedelmeskedel. Zokszó nélkül. Neked kellene
mesélned nekem Mohamed szultánról.
Leküzdöttem keserűségemet. – A másik esetben – folytattam – az öregek bőszültek fel, a
janicsárok kezdtek lázadozni. Megtagadták az engedelmességet a sovány, ideges fiúnak, aki
nem volt képes csatába vezetni őket. Kirabolták és felgyújtották az adrianopoliszi bazárt.
Mohamed kénytelen volt ismét a sérthetetlen hárembe rejtőzni. Khalil önhatalmúlag hívta
vissza Murádot. Ezt Mohamed soha nem tudja megbocsátani.
– Nem ismered Mohamedet – mondtam, miként már annyiszor kellett elmondanom
másoknak is hiába. – A fiú sebzett önérzete olyan erővé növekedhet, amely birodalmakat zúz
össze. Jusson eszedbe, hogy ez kétszer fordult elő. Mohamed ezután élte át tanulóéveit.
Becsvágya mérhetetlen. Kénytelen önmagának bebizonyítani, hogy minden ősénél kiválóbb,
csak hogy az elszenvedett sérelmekért elégtételt nyerjen. És ez a bizonyság Konstantinápoly.
Ennek meghódítását tervezi már évek óta, nem nyugodva sem nappal, sem éjszaka. Már atyja
halála előtt is betéve tudta a falak alaprajzát, és bármelyik tornyot emlékezetből le tudta
rajzolni. Csukott szemmel is tudna járkálni ennek a városnak az utcáin. Úgy mondják, mint
ifjú, álöltözékben járt is ebben a városban. Hiszen tud görögül, és ismeri a keresztények
szokásait meg imádságait.
– Nem ismered Mohamedet – ismételtem meg. – Még csak huszonkét éves, de már akkor
sem volt gyermek, amikor az atyja meghalt. Karamania fejedelme szokása szerint
természetesen nyomban fellázadt, és próbaképpen megszállt néhány török tartományt
Ázsiában. Hiszen rokoni szálak fűzik egymáshoz őket. Mohamed összegyűjtötte a hadseregét,
és két hét alatt Karamania határára masíroztatta a janicsárokat. A fejedelem okosabbnak látta,
ha behódol. Mohamed elé lovagolt kíséretével, és nevetve magyarázta, hogy az egész csak
játék volt, az ifjú szultán kipróbálására. Elismerte, hogy oroszlánnal találta magát szemben, és
most már elhiszi. Mohamed is megtanulta már eltitkolni az érzéseit. Semmit sem tesz többé
megfontolatlanul. Tajtékzó düh robbanhat ki belőle. De azt is megfontolásból és számításból
teszi, hogy ezzel hasson ellenfelére. Színész ő, akihez foghatóval még soha nem találkoztam.
Csak láttad volna a múlt nyáron, felgyürkőzve, mészportól fehér hajjal, arcát barázdáló
verítékcsíkokkal. Példájával kényszerítette még az öregeket is, a vezíreket és a gazdagokat,
hogy egymással versengve a saját pénzükből fizessék az ő erődjének a tornyait és egész
falrészeket. Sóhajtoztak és nyögtek esténként. A szakállukat tépték, mivel ők maguk sem
értették, mi bírta rá őket ilyen esztelen ígéretekre. így nem került sokba neki az erőd. Ilyen
Mohamed szultán.
Szavaim kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak Giustinianira. Nyilván eleve ismerte már az
általam elmondottak jó részét, de még nem hallotta szemtanú szájából.
– Hát a janicsárok? – kérdezte. – Nem a legénységre gondolok, hanem a parancsnokokra,
a tisztekre.
– A janicsárok természetesen háborút akarnak – mondtam. – Hiszen az az egyetlen
mesterségük. Keresztények gyermekei, akiket az iszlám hitében neveltek. Ezért buzgóbbak
hitükben, mint maguk a törökök. Nem nősülhetnek, nem távozhatnak a táborukból, nem
tanulhatnak semmiféle kézművességet vagy mesterséget. Természetesen éktelenül
haragudtak, amikor Karamania fejedelme behódolt, és ők nem jutottak az áhított háborúhoz.
Mohamed hagyta, hogy kiabáljanak, és felrúgják fazekaikat. Őmaga három napra bezárkózott
a sátrába. A kereskedők eladtak neki egy görög rabnőt, akit az egyik szigetről raboltak el. A
lány tizennyolc éves volt, szép mint a nap. A neve Iréné volt. Vele töltött a szultán három
egész napot, senkinek sem mutatkozva. A janicsárok üvöltöztek és szitkokat kiáltoztak a sátor
körül. Nem akartak olyan szultánt, aki háború helyett a szerelem gyönyöreit választja, és az
imáit is elhanyagolja egy rabnő kedvéért. A tisztek nem tudták megfékezni a janicsárokat.
Feltehetőleg nem is akarták.
– Hallottam ezt az esetet – jegyezte meg Giustiniani. – Ez is csak Mohamed
meggondolatlan kegyetlenségét bizonyítja.
– Nem volt kegyetlenség – mondtam. – Egy nagy színész hidegen kitervelt alakítása volt.
Miután a janicsárok fölrúgták fazekaikat, féktelen őrjöngésbe lovalták magukat, végre kijött a
sátrából, kezében egy rózsával, álmos szemmel, egy meglepett ifjút alakítva. A janicsárok
visongva nevettek, amikor megpillantották, rögökkel és lócitrommal kezdték dobálni, de
ügyelve, nehogy eltalálják, és így kiabáltak: Miféle szultán vagy te, hogy kardodat rózsára
cserélted fel? Mohamed így kiáltott: Ó, testvéreim, testvéreim, nem tudjátok, mit beszéltek!
Ha látnátok őt, nem korholnátok engem. A janicsárok még jobban tűzbe jöttek, és üvölteni
kezdtek: Mutasd meg nekünk a görög lányt, mutasd meg nekünk, akkor talán elhisszük.
Mohamed ásítozott, mint egy hülye, visszament a sátorba, és a karjánál fogva kivonszolta az
ártatlan és rémült leányt, aki félmeztelenül, szégyenkezve igyekezett elrejteni arcát.
– Azt a látványt sohasem felejtem el – folytattam. – A janicsárok tar fejét, kis kontyukkal,
mivel nemezfövegüket is a földhöz csapták, és a lábukkal taposták meg. Mohamed
szenvedélyes arcát és sárga színű ragadozó szemét. A lányt, aki szebb volt Karamania
tavaszánál. Mohamed elrántotta a kezét az arca elől, és az utolsó ruhadarabokat is letépte róla,
a janicsárok elé lökte, hogy azok visszahőköltek, megszédülve arcának szépségétől és
testének hibátlan fehérségétől. Nézzétek kedvetekre, kiáltotta Mohamed, nézzétek, és
ismerjétek el, hát nem méltó szultánotok szerelmére? Arca elsötétült a haragtól, eldobta
kezéből a rózsát, és parancsot adott: Hozzátok a kardomat! A lány a földön térdelt, lehajtott
fejjel és kezével takargatta meztelenségét. Miután megkapta a kardját, Mohamed megragadta
a hajánál fogva, és egyetlen csapással levágta a fejét, úgyhogy a nyakából a vér a legközelebb
álló janicsárokra fröcskölt. A janicsárok ijedtükben felordítottak, nem akarva hinni a saját
szemüknek, és eszeveszetten hátráltak a társaik közé, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek
Mohamedtől. De Mohamed csak annyit mondott: Kardom a szerelem kötelékeit is el tudja
vágni. Higgyetek a kardomnak! Aztán megkérdezte: Hol az ezredesetek? A janicsárok futva
kerítették elő az ezredest, aki a sátrába rejtőzött. Amikor megérkezett, Mohamed megragadta
parancsnoki szíját, és a janicsárok szeme láttára teljes erővel arcul csapta, hogy eltört az
orrcsontja és kifolyt a fél szeme. De a janicsárok félelmükben elhallgattak, és nem keltek
ezredesük védelmére.
– Nem lázonganak többé a janicsárok – mondtam. – Mohamed átszervezte csapataikat és
a janicsárok törvénye ellenére hozzájuk csatolta hatezer sólyomfiát.9 A janicsárokat a
rangidősség törvénye szerint léptetik elő. Ezért nem bocsáthatott el minden régi tisztet, bár
éjszaka néhányat közülük kivégeztetett. De bizonyos lehetsz felőle, hogy Konstantinápoly
ostrománál díszhelyet biztosít számukra. Az ostrom több szempontból is hasznos lesz
számára. Az ostrom alatt fogja a falaknál megöletni mindazokat a tiszteket és az öntudatos
veteránokat, akiket feljegyzett magának. Mohamed sohasem bocsátja meg az elszenvedett
sértést. De megtanulta, hogy kivárja az idejét.
Tűnődtem, folytassam-e még. Azon tűnődtem, vajon Giustinianiban olyan emberre
akadtam-e, aki megérti, mit akarok mondani. Végül megszólaltam: – Mohamed nem ember.
Giustiniani összevonta szemöldökét, és rám meredt vérben forgó bikaszemével. Jóakaratú,
hangos nevetése a torkára fagyott.
– Mohamed nem ember – ismételtem meg. – Talán ő a sötétség angyala. Talán ő az, aki
eljövend. Benne minden jel megvan.
– Ne érts félre – fűztem hozzá gyorsan. – Ha ő ember, akkor új ember. Olyan ember,
amilyen előtte még nem született. Ő új korszakot kezd, amely másféle embereket nevel, mint
eddig, magafajtákat. Földi uralkodókat, az éj uralkodóit, akik dacos büszkeségükben elvetik a
mennyet, és a földet választják. Semmit sem hisznek el, amit a szemük és eszük nem
bizonyíthat. Szívükben sem ismerik el sem az emberek, sem az Isten törvényeit, mivel az ő
egyetlen törvényük a cél. A pokol hidegét és forróságát hozzák a földre, és ezek segítségével a
természet erőit is kényszerítik, hogy őket szolgálják. Nem félnek a tengerek végtelenségétől,
sem az egek magasságától. Miután leigázták a földet és a tengereket, őrült tudásszomjukban
szárnyakat építenek maguknak, hogy felrepüljenek a csillagokba, és a csillagokat is akaratuk
szolgálatába rendeljék. Mohamed az első ilyen ember. Hogyan képzeled, hogy
szembeszállhatsz vele?
Giustiniani a fejét fogta. – Krisztus szent sebeire! – panaszkodott. – Hát nem eleget
prédikálnak a világ végéről ennek a városnak az őrült szerzetesei tajtékzó szájjal? Hát még a
lajstromba vett tisztemnek is meg kell bolondulnia, hogy látomásai legyenek és ostobaságokat
okádjon a szájából? Széthasad a fejem, ha még egy szót szólsz!
De többé nem beszélt Mohamedről úgy, mint egzaltált sihederről, aki
tapasztalatlanságában és makacsságában falba akarja verni a fejét. Óvatosabb lett, és
megtiltotta tisztjeinek, hogy a csapszékekben túlságosan kérkedjenek és alábecsüljék a
törökök erejét. Sőt még a latinok miséjére is betért, meggyónt, és alázatos szívvel fogadta a
feloldozást, még ha Iszidor bíboros már esküvel biztosította, hogy minden bűne alól
feloldozást nyert, amikor vállalta Konstantinápoly protosztrátori feladatát. Ezt a biztosítékot
írásban kérte, hogy a dolga felől bizonyos lehessen, és a papírt mindig magánál tartja.
9 A szultán testőrgárdája háborúban.
 – Hiszen van valamim, amit odamutathatok Szent Péternek, amikor egyszer majd
bezörgetek a mennyei birodalom kapuján – mentegetőzött. A szultán testőrgárdája
háborúban.Azt mondják, hogy az öreg, nem tudni mi okból, nagyon szigorú lett velünk,
genovaiakkal szemben. Talán a velenceiek megvesztegették.

1453. február 7.
Adrianopoliszban elhangzott az ágyúlövés, amely megremegtette a világot.
A magyar Orbán beváltotta ígéretét, és sikerült megöntenie minden idők legnagyobb
ágyúját.
Amikor a fárasztó nap után hazatértem, Mánuel szolgám lépett hozzám remegő arccal, az
ujjait tördelte, és ezt kérdezte: – Igaz-e, uram, hogy a törököknek olyan ágyújuk van, amely
egyetlen lövéssel képes szétlőni Konstantinápoly falait?
Ilyen gyorsan terjed a szóbeszéd ebben a városban. Giustiniani csak aznap reggel kapott
pontos értesüléseket az ágyú próbalövéséről.
– Ez nem igaz – mondtam. – Olyan ágyút nem lehet készíteni. Konstantinápoly falainak
lerombolásához földrengésre volna szükség.
– De – hebegett Mánuel – azt mesélik, hogy az ágyúgolyó ezerlépésnyire röpült, és ház
nagyságú gödröt vájt a földbe. Tízezer lépésnyi területen megrendült a föld. Adrianopoliszban
házak dőltek össze, és asszonyok vetéltek el.
– Vénasszonyok mendemondái, Mánuel – mondtam. A szultán testőrgárdája
háborúban.Hiszen tudod, milyenek a vénasszonyok!
– De ez igaz! – állította. – Hiszen az az ágyú, amit Orbán a szultán erődjének öntött, képes
volt az ősszel egyetlen lövéssel elsüllyeszteni egy nagy hajót. Adrianopoliszból jött Pérába
egy kereskedő, aki maga mérte meg a kőgolyó nagyságát. Azt mondta, hogy a legtermetesebb
férfi sem tudta átérni a karjával a lövedéket. A füle még mindig süket volt az ágyú
durranásától, és reszket, mint egy aggastyán, noha még az ötvenet sem töltötte be.
– A magába szívott bortól reszket, nem az ágyú durranásától! – ordítottam. – Olyan sok
bort öntöttek le szomjas torkán a buzgó hallgatók. Kupáról kupára nőtt az ágyú mérete.
Holnapra már talán akkorára nő, mint a templomtorony.
Mánuel remegő szakállal elém térdepelt, megpróbálta a kezemet elkapni, hogy
megcsókolja, és egyszerűen ennyit mondott: – Uram, én félek!
Öregember ő már. Könnyező szeméből a konstantinápolyi görögök mérhetetlen
szomorúsága tükröződik. Megértettem őt. A törökök megölik, mert már nem alkalmas
rabszolgának.
– Állj fel, és szedd össze magad! – mondtam. – Mi ismerjük az ágyú méreteit, és a császár
technikusai javában számítják a lövedékek súlyát és lehetséges hatását a falakra.
Kétségtelenül szörnyű fegyver, és kárt okozhat, de egyáltalán nem olyan nagy, mint ahogy a
szóbeszéd tartja. Azonkívül Orbán tanulatlan ember, aki nem képes kiszámítani az ágyúk
hordtávolságát és a lövedékek röppályáját. A császár technikusai lehetetlennek tartják, hogy
csupán becsléssel ki tudná számítani egy ekkora ágyú lőporkamrájának helyes méretét az
ágyúcső hosszának és a lövedék súlyának arányában. Az ágyú kibírhat néhány lövést, de aztán
elkerülhetetlenül széthasad, és több kárt okoz a törököknek, mint nekünk. Hiszen Orbán
annak idején a császár szolgálatában állt. A technikusok ismerik őt, és tudják, mire képes,
mire nem. Meséld el ezt valamennyi nénikédnek, unokatestvérednek és az egész
pereputtyodnak, hogy ők tovább meséljék, és a nép megnyugodjék.
– Miért mesélnének olyan dolgokat, amikhez nem értenek? – sóhajtott Mánuel. – Mit
tudnak ők a lőporkamrákról meg a lövedék röppályájáról? Ok csak olyasmit mesélnek, amit
megértenek és amit borzalmas hallani. Azt mondják, hogy egy asszony itt is elvetélt már attól,
hogy hallott arról az ágyúról. Mi lesz akkor, amikor majd a fal előtt fog dörögni és rést üt a
falon?
 – Biztasd őket, hogy keressenek oltalmat az ő Panaghiájuknál – mondtam, hogy lerázzam.
De a kételkedés befészkelte magát Mánuelbe. – Aligha fog a Szent Szűz még egyszer a
falakra menni., hogy kék palástjával megrémítse a törököket – vélekedett. – Legutóbb a
törököknek nem voltak ekkora ágyúik. Hiszen ezektől még a Szent Szűz is megijed.
Úgy éreztem magam, mint az orvos egy haldokló betegágyánál. Józan esze azt mondja,
hogy a betegnek jobb volna tudnia az igazat. De a szíve arra készteti, hogy kifogásokkal
öntsön hiú reményt a halódó szívbe. Azonkívül a beteg nem is olyan, mint az egészséges
ember. Lázálmaiban él, másként gondolkodik, mint az egészséges. Szememről lehullott a
hályog. Konstantinápoly népe olyan, mint egy beteg a halálos ágyán. Látomásokat lát,
jóslatokat hallgat, láztól zsibbadtan nem érez fájdalmakat, a halálos betegség könyörületesen
elvakítja a szemét, hogy ne lássa az igazságot. Még mindig reménykedik, ahogyan a haldokló
is remél, bár nincs több remény. Ezért nézett rám Mánuel oly alázatosan, azt remélve, hogy én
hamis ábrándokkal vigasztalni fogom őt.
– Ne félj, Mánuel – mondtam. – Isten kezében vagyunk valamennyien, te és én, az
alacsonysorúak és a főrangúak is.
– Isten kezében a világ is csak egy porszem – mondtam.
– De az ember Istentől van. Ezért az embernek a szívében megvan az a képessége, hogy
megismerje a mindenséget és Istent. A világok elpusztulhatnak, de az ember visszatér
Istenhez. Miért félnél hát, Mánuel? Ez prédikáció.
Mánuel áhítatosan összekulcsolta kezét, de zúgolódott:
– Szép a prédikációd, uram! De a gondolataid nem vigasztalnak engem. Éppen azért, mert
ember vagyok, most még egyáltalán nem szeretnék visszatérni Istenhez.
Mint görög, született szofista. De mint görög Istent is ismeri. Görögként a szavak jelképek
maradnak számára, és ő nem tulajdonít túl nagy értéket a szavaknak. De megérti. Másként
mint a latin. Másként mint Giustiniani. Hiszen ugyanaz a vér vagyunk, ő és én.
– Áldlak a szavaidért – mondtam. – Én is kecskebőrbe öltöztem egyszer, és maroknyi
olajbogyón éltem. Csak emberek vagyunk, és mindenben nagyon kicsinyek. Köszönöm, hogy
emlékeztettél kicsiny voltomra.
Mánuel azonban furcsálkodva nézett rám. – Nem vagy te kicsi, uram – mondta. – Csak én
vagyok kicsi. Ezt hagyd meg nekem. A közeledben nem félek annyira.
Remegő szájjal mosolygott. – Talán az sem igaz, hogy az ágyút már útnak indították
Adrianopoliszból Konstantinápoly felé. Ötven pár ökör vontatja és ezer ember tör utat és építi
a hidakat az ágyú előtt. Hát ez is csak túlzás?
– Nem, Mánuel – válaszoltam. – Ez mind igaz. Az ágyút útnak indították. Tavasz van a
levegőben. A galambok hamarosan turbékolni kezdenek, és nyugtalan madárrajok szállnak át
a városunk fölött Délről Északnak. Amikor virágba borul a tavasz, a szultán Konstantinápoly
kapui előtt lesz. Ezt semmiféle hatalom a világon nem tudja többé megakadályozni.
– És meddig – kérdezte –, mit gondolsz, meddig fog aztán tartani ez az egész?
Miért hazudtam volna neki? Öreg ember már. Görög. Nem vagyok orvos. Ember vagyok.
Olyan, mint ő.
– Talán egy hónapig is – vélekedtem –, két hónapig. Giustiniani ragyogó katona. Három
hónapig, ha felnő a feladataihoz, ahogyan hiszem. De ennél aligha hosszabb ideig. Ennél
hosszabb ideig a legjobb esetben sem.
Egyenesen a szemembe nézett Mánuel, már nem remegett. – És a nyugati országok? –
kérdezte. – Az unió?
– A nyugati országok – mondtam –, Konstantinápollyal együtt a nyugati országok is
belevesznek az éjszakába. Konstantinápoly a kereszténység reménységének utolsó lámpása.
Ha ők hagyják kialudni, ők maguk szolgáltak rá a sorsukra.
– És mi lesz a nyugati országok sorsa? – kérdezte. – Bocsáss meg, uram, de kíváncsi
vagyok, hogy a szívem elő tudjon készülni.
 – Test, lélek nélkül – mondtam. – Élet remény nélkül az ember rabszolgasága, olyan
vigasztalan rabszolgaság, hogy a rabszolga nem is tudja többé, hogy rabszolga. Gazdagság
öröm nélkül, bőség az élvezés képessége nélkül. A lélek halála.

1453. február 10.

Mindenkivel találkoztam, csak Lukasz Notarasz megaduxszal nem. Mintha szándékosan
lakna a lehető legmesszebb a Blachernaitól, a város másik végén. A régi városnegyedben. A
Nagytemplom, a régi császári palota, a hippodrom árnyékában. Ő elkülönül. Mindkét fiatal
fiának megvan az udvarban a szertartásos tisztsége, de ők nem mutatkoznak ott. Egyszer
láttam őket amint lóhátról labdajátékot játszottak a hippodrom pályáján. Mindketten szép fiúk,
arcukon ugyanaz a sötét és büszke szomorúság, mint az atyjukén.
A hajóhad parancsnokaként a megadux megtagadja az együttműködést Giustinianival. A
saját pénzén hajózóképes állapotba hozatta a császár öt kivénült gályáját. Ma mindenkinek
nagy meglepetésére váratlanul vízbe merítették az evezőiket, és kieveztek a kikötőből, a
nyugati hajók mellett. Miután a Márvány-tengerre jutottak, felvonták új vitorláikat,
csatarendbe sorakoztak és Ázsia partjai felé vették útjukat. Szürke, felhős nap volt,
széllökésekkel. A tengerészek még nem voltak gyakorlottak a vitorlák kezelésében. Az
evezősök elvétették az ütemet, úgyhogy olykor-olykor az evezők egymásba gabalyodtak.
A legutolsó konstantinápolyi hajóhad kifutott a tengerre. A velencei és a krétai
hajóskapitányok térdüket csapkodva hahotáztak rajta.
De vajon mi lehet ennek a hadgyakorlatnak a célja? Nem lehet kizárólag a vitorlakezelés és
az alakzatba rendeződés gyakorlása, mert a dromonok10 alkonyatkor nem érkeztek vissza.
Giustiniani a palotába lovagolt, minden szertartást megsértett, félretolta útjából a testőröket
és az eunuchokat, és berontott a császár szobájába. Állítólag azért viselkedett így, hogy ezzel
mutassa ki felháborodását. Pedig tulajdonképpen egyáltalán nem dühöngött, hanem kíváncsi
volt. A császári hajóhadat nem sokra becsülte. A nyugati országok egyetlen hadihajója el
tudta volna süllyeszteni őket. De mint főparancsnokot természetesen bosszantja, hogy a
hajóhadat nem rendelték az ő parancsnoksága alá.
Konsztantinosz császár védekezett előtte: – Notarasz megadux nem helyesli a tétlen
várakozást. A törökök fölégették a környéket és ostrom alá fogták Szelümbriát és az utolsó
bástyáinkat is. A megadux ezért támadni akar és ugyanúgy megfizetni nekik, amíg csak
nyitott a tenger.
Giustiniani így beszélt: – Elrendeltem, hogy nyissanak a falakon rohamkapukat. Kérve
kértem, hogy ellencsapásokat mérhessek a törökök szétszórt, fosztogató alakulataira.
Túlságosan elszemtelenedtek már, és nyíllövésnyire lovagolnak el falaink mellett, gyalázkodó
szavakat kiáltozva és kiheréléssel fenyegetve a katonáinkat. Az ilyesmi gyengíti a fegyelmet.
A császár így beszélt: – Nekünk egyetlen embert sem szabad veszítenünk. A török
aszabok11 csak a falaktól távolra csalogatnák és megsemmisítenék a rohamcsapatot.
Giustiniani ezt mondta: – Ezért engedelmeskedtem is az akaratodnak. De Notarasz
megaduxot nem érdekli a te akaratod.
A császár így beszélt: – Váratlanul bejelentette, hogy a hajóraj gyakorlatra kifut a nyílt
tengerre. Nem parancsolhattam meg Velence vagy Kréta hajóinak, hogy tartóztassák fel. De
ez az önkényeskedése nem fog megismétlődni.
Phrantzesz felcsapott békéltetőnek: – A megadux maga szerelte fel a hajókat és fogadta fel
a tengerészeket. Nem haragíthatjuk meg.
Ezek azonban csak szavak voltak. Mindegyikük tudta ezt. Giustiniani az asztalra csapott
protosztrátori botjával, és megjegyezte: – Honnan tudod, hogy egyáltalán visszatér az
embereivel és a hajóival, vagy sem?
10 Kisebb méretű bizánci gálya.
11 Lovas martalócok a török katonai táborokban.
 Konsztantinosz császár lehajtotta a fejét, és csendesen megszólalt: – Ki tudja, talán
mindannyiunknak az volna a legjobb, ha nem jönne vissza.
Visszatérve Giustiniani elmesélte nekem az egész beszélgetést. Így szólt:
„Nem érthetek a görögök bonyolult politikájához. Eddig a baszileusz mereven tiltott
mindenféle támadó tevékenységet. A krisztusi alázatosságot eltúlozza, amikor minden
alkalommal odatartja a másik orcáját is, ha a szultán képen törli. Természetesen megértem,
hogy mind a nyugati országoknak, mind az utókornak a saját viselkedésével sokszorosan
akarja bebizonyítani, hogy a támadó a szultán, Ő viszont a végsőkig a béke híve. De mit ér ez
Minden értelmes ember amúgy is tudja ezt. Most Notarasz megadux a saját kezébe ragadja a
kezdeményezést, és hadműveletekbe kezd. Hidd el nekem, igenis vissza fog térni a najoivah
De hogy ezzel mit akar elérni, azt nem tudom fel-rogm. Magyarázd meg te, aki ismered a
görögöket.
Lukasz Notaraszt én nem ismerem – mondtam. – Ugyan ki képes kipuhatolni egy büszke
és becsvágyó férfi valamennyi indítékát? Talán a jó hírét akarja tisztára mosni. A Szófia-
templom előtt történt zavargások után a Blachernaiban megbízhatatlannak és a törökök
barátjának tartották. Talán ezért akar elsőként bizonyságot tenni a görögök támadó
szelleméről, a császár tétovázásának ellensúlyozására.
– De mi haszna egy rablótámadásnak a törökök partvidéke ellen? – türelmetlenkedett
Giustiniani. – És éppen akkor, amikor a dervisek háborút prédikálnak Ázsia országaiban, és a
szultán roppant sereget gyűjt össze. Ennél jobbat a szultán nem is remélhetne. Ezzel csak
felingerli anélkül, hogy a legcsekélyebb katonai hasznot hozná. A szultán malmára hajtja a
vizet.
– Ezt soha nem lehet bizonyítani – mondtam. – Mást nem tehetünk, mint hogy a tetteket
tettekként bíráljuk el, és mindent jóra magyarázunk, amíg a világos tények mást nem
mutatnak.
– Ha az ember ütni akar, akkor hirtelen, váratlanul, teljes erőből kell ütni, úgy kell ütni,
hogy foganatja legyen. Ez a haditudomány első szabálya. Ilyen rajtaütésre nekünk nincs
lehetőségünk. Ezért a császárnak igaza van. Minden más csak bosszantó tüntetés.
– Figyeld meg – mondtam –, Lukasz Notarasz, Konstantinápoly megaduxa üt. Váratlanul
üt. És teljes erőből, ami csak a rendelkezésére áll. Ne marasztald el, mielőtt látod, mit ér el
vele.
Giustiniani rám nézett kidülledt ökörszemével, megvakarta a tarkóját, és ezt kérdezte: –
Miért védelmezed Lukasz Notaraszt?
– Inkább bölcsen maradj csendben – folytatta barátságosan. – Amikor már indulni
készültem, Phrantzesz ezúttal is félrevont, és megesketett, hogy szemmel tartlak téged. Azt
mondta, hogy veszélyes ember vagy. Éjjel-nappal szabad bejáratod volt Mohamed szultánhoz.
Jobb félni, mint megijedni, így mondta.
– De hogyan gyanakodhatnék egy olyan emberre, aki marokszámra szórja a falra vagyont
érő drágaköveit? – mondta, mintha magában tűnődött volna. – Nem, én az arcába nevettem
Phrantzesznek. Miért lennének előítéleteim? Miért ne bánnék férfiként a férfival, kétkedés és
gyanakvás nélkül, amíg maga nem bizonyítja, hogy nem szolgál rá a bizalmamra.
– No, no! – mondtam. – Gondolj a saját szavaidra! Most magad beszélsz Lukasz Notarasz
mellett!
Giustiniani harsány nevetésre fakadt, és borért kiáltott. – A kikötőben a Korniboszi Szent
János-kapunál – mondta ártatlanul – nézegettem a torony egyik kiálló keresztgerendáját.
Messziről látszik a hajókról és a kikötőből is. Az öblön át Pérából is látható. Arra a gerendára
akasztatlak fel, ha érdemtelennek bizonyulsz meleg, baráti érzéseimre. Ugyanis úgy
gondolom, hogy számodra kellemesebb lenne a névrokonod tornyáról lógni, mint például
Demetriosz valamelyik oszlopáról. És ez is a barátságom jele.
Ezután átnyújtott nekem egy rézből készült írószertokot és előléptetett vezérkari tisztjévé.
Tehát ettől fogva a legtitkosabb iratait is kezelhettem.

1453. február 11.

Éjszaka Mánuel szolgám felébresztett, és félve suttogta: – Uram, a város nyugtalan.
Az utcákon lámpások és fáklyák imbolyogtak. Az emberek félig felöltözve kiálltak házuk
elé. Mindenki az eget kémlelte. Az éjszakai égbolt vöröslött.
Magamra dobtam egy prémes köpenyt, és követtem a tömeget az Akropolisz dombjára. A
tengeren túl a sötét és felhős ég távoli tűzvész vörös fényét tükrözte. Nyirkos szél fújdogált. A
nedves föld erős illatot árasztott. A levegőben a tavasz sötétsége rejtezett.
Fekete kámzsás nők borultak le a földre imádkozni. A férfiak keresztet vetettek. Aztán
szájról szájra szállt a szó: Lukasz Notarasz – suttogta a nép. – Lukasz Notarasz megadux.
Török falvak égtek a tengeren túl.
A nép azonban nem ujjongott. Éppen ellenkezőleg., mintha komor szorongás bénította
volna meg a tömeget. Mintha csak most fogták volna fel, hogy háború van. Nehéz volt
belélegezni a nyirkos éjszakai szelet.
Aki kardot fog, kard által vész el. És az ártatlanok a bűnösökkel együtt vesznek el.

1453. február 12.

A hajóhad még mindig nem jött vissza.
A törökök elővédjei a környéken elfoglalták a Szent Sztephanosz-tornyot és lemészárolták
a helyőrséget, amely védekezni merészelt.
Ma szörnyű jégeső kényszerítette az embereket, hogy a lakásukba meneküljenek. Tetőket
tört össze. Éjszakánként a föld alatti víztárolók felől furcsa moraj hallatszik, és a föld remeg.
Az emberek villámokat láttak, amelyek végighasították az égboltot, de nem hallottak
mennydörgést, és izzó korongokat láttak szállni a levegőben.
A nagy ágyún kívül a szultán egész tüzérsége útnak indult Adrianopoliszból
Konstantinápoly felé. Védelmét tízezer lovas katona adja.
Adrianopoliszban a szultán nagy beszédet tartott a csillagtermében összegyűlt díván előtt.
Lelkesítette a fiatalokat, és maga mellé állította az idősebbeket és az óvatoskodókat. A beszéd
tartalmáról a velencei bailo és a pérai podeszta egyaránt pontos tájékoztatást kapott.
Mohamed kihirdette: „A baszileusz hatalmának vége.
Már csak az utolsó erőfeszítés van hátra, hogy véget vessünk Konsztantinosz utódai
ezeréves birodalmának. Konstantinápoly a városok királynője. Lehetővé vált, hogy rohammal
elfoglaljuk, sőt új fegyvereink és hadseregünk fegyelmének jóvoltából bizonyosak is lehetünk
benne, hogy sikerül. Amikor Konstantinápolyt elfoglaljuk, valóra válik a Korán jövendölése:
A legnagyobb lesz az az uralkodó, és a legjobb az ő hadserege. De sietnünk kell, mielőtt a
kereszténység talpra áll és hajóhadát a baszileusz segítségére küldi. Most van itt az alkalmas
pillanat. Nem engedhetjük ki a kezünkből.”
Azt mondják, hogy a beszéde előtt Mohamed az éjszaka közepén magához hívatta Khalil
nagyvezírt, a békepárt vezetőjét, hogy leszámoljon vele. Legalábbis Khalil a száját sem merte
kinyitni a béke érdekében. De Khalil öreg és óvatos ember és komolyan azt hiszi, hogy
Mohamed provokálatlan támadásával a romlásba taszítja a török birodalmat, a nyugati
hatalmak beavatkozását és újabb keresztes hadjáratot idézve elő. Ezért hiszi azt, hogy
kizárólag a birodalom javát szolgálja, amikor minden eszközzel szembeszáll Mohameddel.
Minden eszközzel. Már a nyáron, a Boszporusz partján a janicsárok gúnyosan kiabálták
neki: – Görögbarát!
Miután szabadon átnézhettem a Giustiniani vasalt ládájában lévő papírokat, teljesen
meggyőződtem arról, hogy Khalil nagyvezír személyesen még mindig titkos levelezést folytat
Konsztantinosz császárral. Különben nem tudhatnánk mindazt, amit most tudunk a törökök
készülődéséről, sőt a támadás anyagi fedezetéről is.
 Miután a hajóhad tengerre szállt, Konsztantinosz császár gyorsan elküldte utolsó levelét
Adrianopoliszba. Saját kezűleg írta meg, nem igényelve többé Phrantzesz segítségét. A
másolat a levélről Giustiniani ládájában van.
Sokszor elolvastam azt a levelet, furcsa felindulás és mardosó szomorúság hatalmában.
Sokkal inkább bizonysága ez Konsztantinosz császári voltának, mint bármilyen más tette, így
írt Mohamed szultánnak:
„Most már világos, hogy inkább a háborút kívánod, mint a békét. Legyen meg hát a te
akaratod, mivel nem sikerült meggyőznöm téged békés szándékaimról, noha tanúsítottam
őszinteségemet, és azt is kijelentettem, hogy névleges vazallusként behódolok neked. Most
Istenhez fordulok, mert nekem nincs más oltalmazom. Ha az ő akarata az, hogy a város
hatalmadba kerüljön, hogyan ellenezhetném. Ha viszont téged venne rá arra, hogy érd be a
békével, boldog lennék. De visszaadom a szavadat, és minden ígéretet és megállapodást,
amire mindketten kölcsönösen esküvel köteleztük magunkat. Városom kapuit bezártam,
népemet utolsó csepp véremig védelmezem. Legyen uralkodásod boldog addig a napig,
amelyen az igazságos Isten, legfelsőbb bíránk, mindkettőnket ítélőszéke elé szólít.”
Nehézkes levél, Görögország ékesszólási hagyományai és Phrantzesz finom fordulatai
nélkül. Mégis összetöri a szívemet. A császár levele. És hiábavaló, annyira hiábavaló!
Mohamed nem is válaszol rá. De Konsztantinosz a kihalt, elszegényedett palotájában, a
Blachernaiban, talán csak az utókornak címezte. Szavainak egyszerűségével e levél talán
különbül tanúskodik mellette, mint a történelemírók legjobb emlékezései. Nem ő tehet róla,
hogy szerencsétlen csillagzat alatt született.

1453. február 13.

A hajóhad nem tért vissza. Notarasz palotája a tengerparton, a fal mellett, zárkózottan őrzi
titkait. Nem bírom tovább a bizonytalanságot. Több mint két hét telt el a találkozásunk óta.
Azt sem tudom, itt van-e még a városban, vagy sem.
Hiába jártam be lóháton a várost és a falakat. Hiába próbáltam szívem nyugtalanságát lázas
tevékenységbe fojtani. Nem szabadulok tőle. Éjszaka az ő ragyogó szemét látom álmomban.
Büszkesége és hideg makacssága égeti a szívemet.
Legyen a nagyherceg és egy szerb hercegnő lánya. Legyen családja régebbi, mint a császár
családja! Én apám fia vagyok.
Negyvenéves. Abban a hiedelemben, hogy életemben eljött az ősz.
Miért ne próbálnék meg találkozni vele? Hiszen nincs egyebünk, mint ezek a rövid napok.
És az idő visszatéríthetetlenül elszáll mellettünk. Nyílsebesen szállnak a napok. A tettek, a
gyakorlatok, a felszerelési lajstromok összeállítása. Semmiség.
Lemondtam mindenről. A lemondásokról is lemondtam. Azért, hogy készen álljak, amikor
eljön a pillanat.
Tudom, hogy ő háló és csapda. Az utolsó kelepceállítás. Isten szembekötősdijét jártam
életem minden útján. Hát csak azért téptem le a kötést a szememről, hogy újabb kísértésbe
essem?
Atyám szemét izzó vassal vakították meg. Hát ő fogja elvakítani az én szememet? Vagy
talán már el is vakította? Hiszen nem ismerem már önmagamat.
Ki lenne képes a nyílvesszőt átröpíteni az időn, az örökkévalóságig? De napszállta után a
nyíl a sötétből elősüvíthet, és az égbolt magasságában izzó hegye még rabul ejti a nap utolsó
sugarát, az íjász szemébe villogva. Ilyen ragyogó nyílvessző szeretnék lenni.
Házam homályából kiléptem a reggel fehérségébe. Sütött a nap. Az égbolt kék sátorként
borult Konstantinápoly fölé. Egész énemben megittasultam.
Nem lóháton, hanem gyalogosan, mint a legszegényebb zarándok. Messze, messze
kéklettek az Aranykapu márványtornyai.
Újra láttam a falba épített sima köveket és az emelet keskeny, köríves ablakait. Láttam a
címert a kapu szemöldökgerendáján. Kopogtattam.
– Jean Ange, Giovanni Giustiniani protosztrátor hadnagya.
– A megadux a tengeren van. Mindkét fia vele van. Asszonyunk ágyban fekvő beteg.
– A lányával akarok találkozni, Anna Notarasszal.
Egy öreg eunuch kíséretében jött elő a női lakosztály zárt ajtói felől. Császári nevelést
kapott. Ő szabad görög nő. Az eunuch arca szürke és ráncos volt, mint egy töppedt alma.
Nagyothalló és fogatlan, de öltözéke annál fényesebb.
Ő jött. Szebben, mint valaha, fedetlen arccal. És mosolygott jöttében.
– Vártalak – mondta. – Régóta várlak. De már nem vagyok büszke, hogy eljöttél. Ülj le,
Jean Ange.
Az eunuch kétségbeesetten csóválta a fejét, kezét fellebbezőén az ég felé emelte, eltakarta
az arcát, és lerogyott egy székre a szoba sarkában. Elhárított magáról minden felelősséget.
Egy szolgáló ezüsttálcán aranyserleget hozott. Ódon görög munka volt. Oldalán egy szatír
kergetett menekülő nimfákat. Ledér serleg volt. Ő ivott belőle, és aztán felém nyújtotta.
– A barátságunkra – mondta. – Hiszen úgysem rossz szándékkal jössz a házunkba.
Atyja borát ittam. – A reménytelenségre! – mondtam. – A feledésre és a sötétségre! Az
időre és a helyre! A bilincseinkre! Csodálatos bilincseinkre, mivel létezel, Anna Notarasz!
A porfirpadlón a csodálatos szőnyegek kelet minden színében pompáztak. A keskeny,
köríves ablakokból a Márvány-tenger villogott a szemünkbe. Az ő szeme barnán ragyogott.
Bőre olyan volt, mint az arany és az elefántcsont. Még mindig mosolygott.
– Beszélj! – mondta. – Beszélj akármit. Beszélj élénken és komolyan, mintha valami igen
fontos dolgot magyaráznál. Az eunuch nem hall, de megnyugszik minél élénkebben beszélsz.
Ez kemény feladat volt. Inkább csak őt néztem volna.
– Arcod jázminillata – mondtam. – Arcod jázminillata.
– Újra elölről kezded? – ingerkedett.
– Elölről kezdem – mondtam. – Aranyfonalaktól csillogó ruhád csodálatos. De magad még
csodálatosabb vagy. Ruhád túlságosan féltékenyen őrzi a szépségedet. Talán szerzetesek
tervezték a ruhádat? Ifjúságom óta megváltozott nálatok a divat. Franciaországban a szép
hölgyek keblüket is felfedik, hogy a férfiak megcsodálhassák, utánozva Károly király
szépséges Agnès Soreljét. De ti itt mindent eltakartok, még az arcotokat is.
– Ó, ha egyszer együtt utazhatnánk a szabad nyugati országokban – mondtam. – Az első
nővel, aki a testi szerelem titkaira megtanított, az Ifjúság forrásának fürdőmedencéjében
találkoztam, a Rajna közelében. Ugyanazon a napon, amikor reggel a fülemüle énekelt és
testvérem, a Halál a temető falán táncolt. Virágzó nő volt, nálam idősebb, és egyáltalán nem
rejtegette a szépségét. Meztelenül ült a medence szélén egy könyvbe mélyedve, miközben
más nemes urak és nők egymással játszottak és a vízben étkeztek úszó asztalokról. A neve
egyszerűen csak Dorothea asszony volt. Ő adott nekem ajánlólevelet Aeneus Silviushoz
Bázelbe, ha tudod, ki Aeneas Silvius. Minden azután történt, hogy megváltam a szabad
szellem testvéreitől. Addig csak bokrokban és sötétben szeretkeztem. Ez a finom hölgy
pehelynyoszolyára vitt, és gyertyákat gyújtott az ágy körül, hogy semmit se veszítsen.
Anna Notarasz elsápadt, aztán elpirult. Ajka remegni kezdett. – Miért beszélsz így velem?
– kérdezte. – Ez nem szokásod. Nem is gondoltam volna rólad.
– Azért beszélek így, mert kívánlak – mondtam. – A testi vágy talán nem szerelem, de
szerelem sincs testi vágy nélkül. Mégis jegyezd meg, hogy nem beszéltem így, amikor
kettesben voltunk, mikor a hatalmamban voltál. Nem, nem szúrtál volna meg tőrrel, ha hozzád
nyúltam volna. Ilyet te nem tettél volna. Ismerlek a szemedről. De a vágyam is tiszta, mint a
láng. Magadnak kell átadnod nekem a virágodat. Erőszakkal nem akarom letépni.
– Anna Notarasz – folytattam. – Anna Notarasz. Jaj, mennyire szeretlek! Egyáltalán ne
hallgasd meg, amit beszélek, mert magam sem tudom, mit beszélek. Csupán boldog vagyok.
Boldog miattad.
 – A Szabad Szellem Testvérei csak négy evangéliumot ismernek el – mondtam. – A
keresztségét tagadják. A tulajdonuk közös. Ott vannak ők a szegények és a gazdagok soraiban
is, és még olyanok soraiban is, akikről az ember nem is sejtené. Ők titkos jelekből ismernek
egymásra. Minden országban van belőlük, mint különböző szekták tagjai. A dervisek között is
ott vannak. A Szabad Szellem Testvéreinek köszönhetem az életemet. Franciaországban hadat
is viseltem, mivel sokan közülük önként követték a Szüzet. De miután betöltöttem a
huszonnegyedik évemet, megváltam tőlük. Az ő fanatizmusuk és türelmetlenségük rosszabb
volt minden más türelmetlenségnél.
– Jaj, szerelmem! – mondtam. – Sok utat jártam be. Strassburgban találkoztam egy
fametszővel és fémöntővel, aki megbízható segédet keresett, és azt ígérte, hogy harminc
aranypénzért engem is megtanít az új fekete mágiára. Könyveket akart hamisítani, és
egyszerre száz, sőt ezer könyvet akart készíteni, amikor a könyvmásoló csak nagy üggyel-
bajjal készül el egyetlen könyvvel. Azt ígérte, hogy gazdag embert csinál belőlem, ha
követem őt. De nékem nem volt harminc aranyam. Olyan szeme volt, hogy el is hittem, hogy
képes megvalósítani, amivel dicsekszik. De aztán semmit sem hallottam róla. Ennek is
tizenhat éve már.
– Aztán mindenről lemondtál, hogy megnősülhess -vágott közbe csúfolódva. – Ezt már
tudom. Mesélj a házasságodról is, meg arról, hogy milyen boldog voltál. Boldogabb, mint a
fürdőmedencében a meztelen nő társaságában, ugye? Meséld hát el! Egyáltalán ne
szégyenkezz!
Visszaemlékeztem a nyár hevét árasztó Firenzére, a folyó sárgás vizére és a barnára
perzselődött dombokra. Könnyelmű jókedvem elszállt.
– Ferraráról és Firenzéről bizonyára meséltem már, ugye? – kérdeztem. – És bizonyára
arról is meséltem, hogy a kor legműveltebb férfíai két évig civakodtak egymással három betű
miatt. Más emlék sem maradt róluk Firenzében, mint minden vita lelkes befejező kiáltása:
Arisztaó, Arisztaó! Asztalhoz! Róluk nevezték el aristának a rozmaringgal fűszerezett
szopósmalac-bordát. Ez a név talán még akkor is fennmarad Firenzében, amikor a nyugati és
a keleti egyház egyesülésének leghalványabb emléke is feledésbe merült már. A firenzeieknek
rövid az emlékezetük, de szeretik a jó ételeket. Arisztaó, arisztaó! – a filozófiának és minden
tudománynak ez a végső kiáltása még akkor is fel fog hangzani az idők homályából, amikor te
meg én már nem leszünk.
– Valóban ismerem Firenzét – bizonygattam. – Ott a kereskedő a fejedelem. De nem
vágyik tiszteletnyilvánításra és egyszerűen öltözködik. Kérve kéreti magát, mielőtt hajlandó
lenne véleményt mondani a város ügyeiről. De nincs olyan jelentéktelen hivatal, amit ne az ő
pártja töltene be, és Firenzében semmi sem történik, amiről ő ne tudna. Görög könyveket
vásárolt és másoltatott. Tanult férfiakat látott vendégül. Szép épületeket építtetett. Itatta a
művészeket. Pénzt adott kölcsön a pápának. Tulajdonképpen ő maga fedezte a zsinat
költségeit is, úgy számolva, hogy a pénz ezer és ezer úton úgyis visszatér az ő ládáiba.
– Miért kerülgeted, Johannesz Angelosz? – szakított félbe Anna Notarasz. – Még mindig
fájdalmat okoz a házasságod?
Milyen élvezet okoz néked fájdalmakat, ahogyan te okoztál nekem fájdalmat?
– Miért beszélünk rólam, mindig csak rólam? – ellenkeztem. – Mért ne beszélnénk
egyszer rólad is?
Felemelte a fejét, barna szeme villámokat szórt. – Anna Notarasz vagyok – mondta
büszkén. – Ennyi elég. Rólam nincs mit mondani.
Igaza volt. Egész életét a palota védelmében és a Boszporusz parkjaiban élte le.
Hordszékben vitték, nehogy az utcák sara bepiszkítsa a cipőjét. Ezüstorrú csónakban vitték az
evezősök, drága baldachin alatt, nehogy a nap felperzselje a bőrét. Öreg filozófusok
tanították. Szórakozottan lapozgatta a vaskos könyveket és nézegette bennük az aranytól, a
kék és cinóberfestéktől izzó képeket. Az istentiszteleteket is a karzat aranyfüst bevonatú
rácsai mögül figyelte, érezte a tömjénfüst illatát, és hallgatta az ifjú eunuchok
angyalkórusának ezüstcsengésű hangját a Nagytemplom roppant kupolája alatt, A szent
ikonok előtt térdelt, hogy a szegényasszonyokkal együtt imádkozzék. O, Anna Notarasz. Akit
a császár hitvesének neveltek. Mi egyebet lehetne mondani róla?
– Ghita asszonynak hívták – fogtam hozzá. – A ferencesek kolostorához vezető sikátorban
lakott. Háza szürke falában csak rácsos ablakok voltak és vasalt volt a kapuja is. A rácsos
ablak mögött élt egy szobában, amely oly szegényesen volt berendezve, mint egy apáca
cellája. Napközben harsány hangon imákat kiáltozott, zsoltárokat énekelt és a járókelőket
szidta az ablakából. Arca félelmetes volt. Valamikor olyan betegsége támadt, amitől rücskös
és élettelen lett az arca. Mintha valami csúf álarc volna rajta. Csak a szeme élt.
– Időtöltésből gyakran ment vásárolni a városba, és fekete rablány hordozta a kosarát –
folytattam. – Olyankor mindig tarka foltokból varrt köntösbe öltözött, és a fejfedője meg a
köntöse annyira tele volt apró szentképekkel meg szentelt érmékkel, hogy jártában már
messziről hallatszott a csörgése. Séta közben nevetgélt és mosolygott magában. De ha valaki
megállt, hogy megbámulja, dühbe gurult, és szörnyű szitkokat kiáltozott. Azt mondta, hogy ő
Isten bolondja. A ferencesek oltalmazták, mivel gazdag volt. Rokonai hagyták, hogy élje a
maga életét, mivel özvegy voit, és a vagyonát már befektették gyapjúkereskedésükbe és
bankházukba. Mindenki ismerte Firenzében, de én, az idegen, hogyan is tudhattam volna róla
bármit?
– Nem, én egyáltalán nem tudtam róla semmit, amikor megismerkedtem vele – állítottam.
– Ő látott meg engem a Ponte Vecchión, és a nyomomba szegődött. Háborodott elméjűnek
tartottam. Erőnek erejével nekem akart ajándékozni egy kis elefántcsont szobrocskát, amit az
elárusítópulton nézegettem. Nem, nem értheted meg. Hogyan tudhatnám megmagyarázni
neked, mi is történt közöttünk?
– Fiatal voltam még. Huszonöt éves. Küszöbén a legszebb férfikornak. De a reményeim
szertefoszlottak. Csalódásaim miatt meggyűlöltem a görögök fekete kámzsáját és szakállas
arcát. Gyűlöltem Besszarion kerek fejét és tagbaszakadt testét. A pergamen szagát, a tintát. A
szállásomon minden reggel izzadság–, mocsok– és ürülékszagra ébredtem. Szörnyen meleg
volt a nyár. Ferrarában éltem át a pestist és a szerelmet. Semmiben sem hittem többé.
Magamat is meggyűlöltem. Főként önmagamat gyűlöltem. Rabságomat, bilincseimet, testem
börtönét. Hogyan érthetnéd meg ezt?
– A házába vitt engem – meséltem. – Apácakamrájában fapad volt az ágy, agyagedényben
a víz, a padlón pedig bűzlő ételmaradékok hevertek. De a kamra mögött szépen és fényűzően
berendezett szobái voltak, meg falakkal körülvett kertje, amelynek a medencéjében víz
csobogott, a fák zöldelltek, és kalitkákban madarak csicseregtek. Hasonlóképpen a dadogása
és a vihogása mögül értelmes és elkeseredett nő tárult elém, aki gyötrelmében csinált magából
Isten bolondját.
– Fiatalabb korában nagyon szép nő volt – folytattam –, gazdag és boldog. De a férje és
mindkét gyermeke pár nap leforgása alatt meghalt, és ugyanaz a betegség az ő szépségét is
elpusztította. Megtapasztalta az emberi élet teljes bizonytalanságát és minden külső boldogság
szörnyű törékenységét. Isten csúfot űzött belőle, és a földre sújtotta, arcát a sárba nyomta. Egy
ideig talán valóban háborodott volt, de miután felépült, az emberek előtt továbbra is úgy
viselkedett. A kétségbeeséstől, dacolva az Istennel és az emberekkel. Amikor imádkozott,
szitkozódott. Amikor szitkozódott, imádkozott. Szemének nézése szúrós és fájdalmas volt.
Nem, nem tudom, megértheted-e te ezt? Nem volt még több, mint harmincöt éves, de arca
aszott vénasszonyt csinált belőle. A szája cserepes volt, véres szájszöglete habzott, amikor
beszélt. De volt szeme!
Anna Notarasz lesütötte a szemét, és az ölében szorosan összekulcsolta az ujjait, miközben
engem hallgatott. A napfény a szőnyeg fekete és piros mintáin csillogott. A sarokból az
eunuch felénk fordította ráncos, szürke arcát, egyikünkről a másikunkra hordozta a tekintetét,
és ajkát mozgatva próbálta az én ajkamról leolvasni, hogy mit beszéltem. Folytattam:
– Etetett és itatott. A szeme mohón falta az arcomat. Miután néhányszor jártam nála és
beszélgettem vele, kimondhatatlan szánalom ébredt bennem iránta. A szánalom nem szeretet,
Anna Notarasz. De a szeretet néha szánalom lehet, amikor az egyik ember a közelségével
könyörül meg a másik emberen. Jusson eszedbe, hogy én nem tudtam, hogy ő gazdag nő.
Csak sejtettem, hogy jómódú, mivel a ferencesek oltalmazták. Teljesen fel akart öltöztetni.
Szép ruhákat küldözgetett a szállásomra, és a batyuban ezüstökkel teli erszény is volt. Én
azonban nem voltam hajlandó elfogadni az ajándékait. Még azért sem, hogy ezzel örömet
szerezzek neki.
Aztán megmutatta nekem a fiatalkori képét. Láttam, mi volt egykor, és végre megértettem
őt. Isten, miután szétzúzta a boldogságát, saját testének poklába zárta őt. Miután engem a
hídnál megpillantott, esztelenül belém szeretett, és vágyódott utánam, noha kezdetben nem
merte bevallani. Bennem felébredt a dac, midőn a ferencesek csábítani kezdtek, hogy lépjek
be a rendjükbe és tegyek szerzetesi fogadalmat. Azt is értésemre adták, hogy előnyös
prebendát hagynának jóvá részemre jutalmul azokért az érdemekért, amelyeket az egyházi
zsinat fordítójaként szereztem, amennyiben pappá szenteltetném magam és nőtlenséget
fogadnék. Nekem nem voltak pártfogóim. Nicolaus Cusanus doktor már jó ideje Némethonba
utazott pápai legátusként. Csodálkoztam, hogy ily hirtelen megnyertem jóindulatukat, míg
Ghita asszony meg nem magyarázta. Az a tény, hogy a házába járogattam, megijesztette a
rokonait. Félre akartak állítani engem az útból. Miért?, kérdeztem elképedve. Mivel én nem
léptem be az apácákhoz, mondta Ghita asszony, ők attól félnek, hogy újra férjhez mehetek.
Már a puszta gondolat oly esztelen volt, hogy nevetésben törtem ki, bár tudtam, hogy ezzel
megsértem őt. Hiszen semmit sem akartam tőle. Csupán szánalomból jártam hozzá. Jártam
hozzá, mivel egyedül voltam, borzalmasan egyedül, és csalódott is.
Nehezemre esett folytatnom.
– Egyik este vihar lepett meg a kertben bennünket. A hőség, a feszült várakozás
villámokban tört ki, úgyhogy szakadatlanul kék villanások világították meg a sötétséget. A
föld remegett a vihar dübörgésétől. Az unióról szóló egyezmény elő volt készítve aláírásra.
Johannesz császár kutyája vonítani kezdett, amikor a végleges szöveget felolvasták. O,
Johannesz császár! Ferrarában az egyik udvari emberét a templomba küldte mérőléccel, hogy
meggyőződjék róla, a pápa trónusa a templomban nem magasabb az ő trónusánál! A
gyűlésekre is magával hozta fekete-fehér foltos kutyáját. Néha annyira részeg volt, hogy két
könyökénél fogva kellett támogatni. Firenzében kéjlakának tetejét nap nap után hideg
forrásvízzel locsolták a forróság idején, amikor a szegényeknek elég ivóvizük sem volt.
Arisztaó, arisztaó! És én ostoba azt képzeltem, a keleti és a nyugati egyház egyesülésével
Európa megszabadul a félelemtől, beköszönt a népek békéje, az egyházi demokrácia és az
egységes hit. Ehelyett csak a vissza nem térő idő csalóka eufóriáját éltem át, olyan hazug
boldogságot, aminőt a haldokló érez, mielőtt kiszáll belőle a lélek.
– Jó, jó! – kiáltottam fel, és fejem lángolt a szégyentől. -Tehát vele háltam és a testemmel
könyörültem meg rajta, mivel a testemet nem sokra becsültem. Megosztottam vele a poklát,
abban a hiedelemben, hogy jót teszek. Három éjszakát töltöttem nála. Aztán eladtam mindent,
amim csak volt, az írnokruhámat, sőt a Homéroszomat is, a pénzemet szétosztottam a
szegények között, és elmenekültem Firenzéből.
– Míg Isten ítélete még azon az őszön utol nem ért Assisi hegyi útjain – fejeztem be. –
Ghita asszony hordszékben jött utánam. Vele volt egy ferences atya és egy kitűnő jogtudós.
Szakállas voltam, mocskos és bozontos. Ő megmosatott, rendbe hozatta a hajamat meg a
szakállamat, és új ruhákba öltöztetett. Assisiben eskettek össze bennünket. Ő teherbe esett
tőlem. Ezt Isten csodájának tartotta. Csak akkor szereztem tudomást a származásáról, és arról,
milyen hurkot dobott a nyakamba az Isten. Talán ez volt a legnagyobb megrázkódtatás az
életemben.
 Fel kellett állnom. Kinéztem. A zöldes ablakból a tenger menti fal fenyegető csipkés ormát
és mögötte a Márványtenger csillogását néztem.
– Figyelmeztettek, nehogy kapcsolatba lépjek ezzel a házzal – mondtam. – Talán bezárnak
a márványtoronyba e miatt a látogatásom miatt. Talán Giustiniani lajstroma sem lesz képes
kiszabadítani onnan. De különben is, hatalmadban vagyok már. Életemnek ezt a részét
ugyanis senki sem ismeri. Figyelj csak, Anna Notarasz, Ghita asszony a Bárdi családhoz
tartozott. Amikor feleségül vettem, Firenze egyik leggazdagabb embere lettem. A puszta név
elegendő hozzá, hogy minden pénzváltó mélyen meghajoljon előttem Antwerpentől Kairóig,
és Damaszkusztól Toledóig.
– Nem érdekelt, mennyit fizethetett a barátoknak és magának a pápának, hogy bebiztosítsa
önmagát és a vagyonát a rokonaival szemben, és hogy törvényesítse a házasságunkat. Hiszen
nekem még személyazonosságom sem volt. Az atyámra és a származásomra vonatkozó
papírok Gerolamo aranyművesnél maradtak Avignonban. Ezenkívül ő a bírósági eljárás során
tagadta, hogy annak idején bármilyen papírokat is kapott volna megőrzésre. Mindent a
jogtudós rendezett el. Új nevet kaptam. Jean Ange feledésbe merült. Kezdetben az ő birtokán
laktunk Piesoléban, míg a fiúnk meg nem született. Miután szakállt növesztettem és bodorít-
tattam a hajamat, miután nemesi ruhába öltöztem, büszkén kardot hordva az oldalamon, senki
sem ismerhette fel többé bennem az egyházi zsinat szegény francia írnokát. Négy évig bírtam
ezt az életet. Mindenem megvolt, amit a szívem kívánhatott. Vadászsólymaim, paripáim,
könyveim. Vidám és művelt társaságom. Még a Mediciek is jó szemmel néztek. De nem
magam miatt. Én csak a fiam apja voltam. A fiam a Bárdi család sarja volt.
– Es Ghita asszony, ő is megnyugodott, teljesen megváltozott, miután fiat szült. Jámbor
anya lett belőle. Nem tett többé szemrehányást istennek. Templomot is építtetett. Bizonyára
szeretett engem. De főként a fiúnkat szerette. Ahogy múlt az idő, észrevette, hogy nem ismert
engem. És ez fájdalmat okozott neki. Sokszor nézett rám hosszasan. Értelme a szenvedések
idején éles késsé csiszolódott, amivel gyakran a szívünket is megsebeztük. Csillagászatot
tanultam a híres Toscanelli irányításával. Origenész és Plotinosz írásait olvastam görögül. De
a szívem mélyén mindvégig tudtam, hogy ez az élet nem nekem való.
Négy évig bírtam. Aztán felvettem a keresztet, hogy kövessem Julius Cesarini bíborost
Magyarországra. Feleségemnek levelet hagytam hátra, és titokban szöktem el. Sokszor
menekültem titokban, Anna Notarasz. Ő és a fiam bizonyára úgy hiszik, hogy elestem a
várnai csatatéren. Hiszen pénzért mindent megmozgatott, hogy megkerestessen. Ugyanazok a
hajók, melyeket a magyar király és Cesarini bíboros keresésére küldtek, engem is kerestek.
Adrianopoliszban sokszor féltem, hogy firenzei kereskedővel találkozom, aki rám ismer. De
tíz év alatt sok minden feledésbe merül. Változnak az idők, és az idővel együtt az ember is.
Firenzében hivatalosan halottnak nyilvánítottak engem. Ma már eszébe sem juthat senkinek,
hogy én életben lehetnék, így a legjobb. A feleségemnek is, meg a fiamnak is. De
mindenekelőtt önmagamnak.
– A hatalmadban vagyok, Anna Notarasz – mondtam. -Most mindent tudsz rólam. Talán
már kezdesz megérteni.
De azért mégsem meséltem el mindent. Nem beszéltem el, hogy mielőtt Magyarországra
indultam volna, Avignonba utaztam, ahol megragadtam Gerolamo aranyművest a szakállánál
fogva, és kést szegeztem a torkának. Ezt nem mondtam el, de nem is akartam soha, senkinek
elmondani. Ez a titok csupán Isten és az én titkom, mivel Gerolamo aranyműves nem tudott
görögül olvasni, és senkinek sem merte megmutatni a papírokat, aki tudott görögül.
Mit magyarázhattam volna még neki?
– A házasságom Isten ítélete volt – mondtam. – Meg kellett ismernem a legnagyobb földi
gazdagságot egész kényelmével, pompájával, hogy aztán le tudjak mondani róla. Az
aranyrácsokat az embernek még nehezebb széttörnie, mint a könyvek, az ész és a filozófia
börtönrácsait. Gyermekként sötét toronyba zártak Avignonban. Attól fogva életem abból áll,
hogy kitörök az egyik börtönből, hogy egy másik börtönbe kerüljek. Minden esetben, amikor
azt hittem, hogy végre kiszabadulok, újabb börtönben találtam magam. De már csak
egyetlenegy börtön van hátra. Testem börtöne. Tudásom, akaratom és szívem börtöne. De
tudom, hogy hamarosan ebből is kiszabadulok. Már nincs sok idő. Anna Notarasz könnyedén
megrázta a fejét.
– Különös ember vagy – mondta. – Egyáltalán nem értlek téged. Félelmet keltesz bennem.
– A félelem csupán kísértés – mondtam. – Az ember a félelemtől is megszabadulhat.
Mindent megköszönni és búcsút mondani abban a tudatban, hogy az embernek a bilincsein
kívül nincs egyéb vesztenivalója. A félelem az elvesztés félelme. De hogyan lehetne tulajdona
egy rabszolgának?
– És én? – kérdezte halkan. – Egyáltalán, miért jöttél hozzám?
Csak mosolyogtam. De mosolyom aligha volt szép. – Vannak egyszerű emberek és
bonyolult emberek – mondtam. Lovas martalócok a török katonai táborokban. Azelőtt talán
önmagam számára is bonyolult voltam, de világosságból világosságba mentem, míg nagyon
egyszerűvé váltam, egyszerűbbé, semmint sejtenéd. Te, kis híján, újra bonyolulttá tettél
számomra mindent, de miután eljöttem hozzád, minden megint nagyon egyszerű. Nem, a
szemed sem homályosítja el szívem fényességét.
– Es én? – kérdezte újra csökönyösen.
– Tied a választás – mondtam –, nem az enyém. Ilyen egyszerű ez a dolog.
Ujjait szorosan összekulcsolta, és hevesen rázta a fejét:
– Nem, nem! – ellenkezett. – Nem akarhatod azt, amit mondasz!
Megvontam a vállamat.
– Mit gondolsz, miért meséltem magamról ilyen sokat? – jegyeztem meg. – Csak úgy,
semmiért, vagy azért, hogy érdekessé tegyem magamat a szemedben? Azt hittem volna, hogy
már jobban ismersz engem. Nem, csak azt akartam bemutatni neked, hogy semmi sem jelenti
azt, amit te hiszel, vagy azt, amire a nevelésed miatt gondolsz. Gazdagság és szegénység,
hatalom és félelem, dicsőség és szégyen, tudás és ostobaság, szépség és csúnyaság, jó és
rossz, önmagában egyik sem jelent semmit. Az egyetlen, ami számít, hogy mit csinálunk
önmagunkból és mik akarunk lenni. Az egyetlen bűn az eltántorodás, ha az ember tudatosan
teszi. Mindent levetettem magamról. Semmi sem vagyok. Számomra ez a legtöbb, amit ember
elérhet. Hatalmamnak és birodalmamnak ez a biztos tudata. Mással nem tudok szolgálni. Tied
a választás.
Ingerültség lett úrrá rajta. Szája egészen fehérré vékonyodott. Barna szemében hideg harag
lobogott. Ő sem volt többé szép.
– Van egy fiad – mondta. – Már tizenhárom éves, vagy még több. Ha egyszer szerinted
olyan kitűnő ember vagy, akkor miért nem vagy a fiad mellett, hogy őt is semmivé neveld? Ő
a te húsod és a te véred. Rángasd őt a te utadra, ne engem!
– Nem, nem – ellenkeztem. – Miért akarnék ilyen rosszat a fiamnak? Ő a Bárdi család
sarja. Boldoguljon ember módjára.
– Ezenkívül – állapítottam meg – egyetlen apa sem nevelheti a fiát a maga
hasonlatosságára. Ez csak képzelődés. Szíve mélyén minden apa gyűlöli a fiát, és minden fiú
gyűlöli az apját. Az apák soha nem értik meg a fiaikat és a fiúk sem az apjukat. Fiamnak
megvan a saját sorsa, nekem a magamé.
– És én? – kérdezte még egyszer. – Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?
– Amikor megláttam a szemedet, tudtam, hogy az embernek mégiscsak szüksége van a
másik emberre – mondtam. – Ne csapd be magadat! Te is tudod ezt. Ilyen csak egyszer
történik. Másokkal ilyesmi sohasem történik. Magamról mesélve azt akartam megmutatni,
hogy minden, ami eddig a birtokodban volt, és amiről azt hitted, hogy a tied, csak képzelgés
és bizonytalanság. Semmit sem vesztenél, ha lemondanál róla. Ha jönnek a törökök,
mindenképpen sokat fogsz veszteni. Szeretném, hogy a szíved mélyén már előre mondj le
mindenről, amit úgyis el kell veszítened.
– Szavak! – kiáltott fel, és reszketni kezdett. – Szavak, szavak, csak szavak!
– Én is megelégeltem a szavakat – jegyeztem meg. – De talán mégsem ölelhetlek
magamhoz az eunuch szeme láttára. Magad is tudod, hogy nagyon jól megértenél mindent, ha
magamhoz ölelnélek. Akkor nem lenne többé szükségünk szavakra.
– Őrült vagy – mondta, és hátrább lépett. De a szemünk egymásba mélyedt ugyanúgy,
mint a Szófia-templom előtt. Tekintetünk leplezetlenül találkozott.
– Anna, szerelmem! – kérleltem esdeklőn. – Időnk a végére jár. A homokszemek a
semmibe peregnek. Amikor először láttalak, ismerős voltál számomra. Ennek meg kellett
történnie. Isten több, mint amennyit bárki emberfia felmérhetne vagy megsejthetne. Talán
egyszer már erre a világra születtünk és találkoztunk egymással előző életünkben. Talán
újraszületünk még, hogy találkozzunk egymással. De mindezekről semmit sem tudunk. Csak
ez a bizonyos. Hogy találkoztunk egymással. Hogy ennek meg kellett történnie. Ugyanígy
lehet, ez az egyetlen lehetőség. Az egyetlen hely és az egyetlen pillanat a világmindenségben,
amikor találkozhatunk egymással. Miért habozol hát? Miért csapod be önmagadat?
Kezét védőn a szeme elé emelte. Visszatért az otthonába. A szőnyegeihez, az ablakaihoz, a
porfírpadlójához és a jelenbe. A neveltetésébe, a tudásába.
– Atyám, köztünk áll – mondta halk hangon. Vesztettem. Én is visszatértem a jelenbe.
– Ő a hajóival tengerre szállt – mondtam. – Miért?
– Miért? – lobbant fel. – Hát még kérded? Azért, mert belefáradt a tehetségtelen császár
gyámoltalan politikájába. Mert ő nem hajlong a szultán előtt, mint Konsztantinosz császár. Ő
harcol, mivel háború van. És te azt kérded, miért? Azért, mert ebben a városban ő az egyetlen
igazi férfi, az egyetlen igazi görög. Ő nem folyamodik a latinok segítségéhez. Csak
önnönmagára és a dromonokra támaszkodik.
Ugyan mit mondhattam volna erre? Jól tette vagy rosszul, ő szerette az apját. Hiszen ő
Anna Notarasz.
– Tehát választottál – mondtam. – Beszélni akarsz rólam az apádnak.
– Igen, ez a szándékom – válaszolta nyíltan. – Beszélni akarod rólad atyámnak.
Magam léptem készakarva csapdába. Egy szót sem szóltam többé. De ennek is meg kellett
történnie.

1453. február 15.

Tegnap visszatértek a hajóhadak. Mind az öt dromon. Lobogó zászlókkal. A tengerészek
verték a dobokat és fújták a sípokat. A kis bronzágyúk kilőtték a töltetüket. A nép futott a
kikötőbe, és ellepte a falakat, fehér ruhadarabokat lengetve.
Ma török rabszolgákat árultak a piactéren. Halászokat, hosszú szakállú aggastyánokat,
sovány fiúkat, síró nőket, akik szegényes ruhájuk szegélyével igyekeztek eltakarni az arcukat.
Lukasz Notarasz megadux nagy-nagy győzelmet aratott a törökökön.
Sikerült meglepnie néhány kis falut a Márvány-tenger ázsiai partján és foglyul ejteni a
lakóit. A többi faluból elmenekült a lakosság, de ő felperzseltette a falvakat. Egészen
Gallipoliig hajózott és egy török teherhajót is elsüllyesztett. Amikor a törökök csatagályái a
tengerre evezte, ő hazafelé fordult.
Micsoda öröm! Hogy ünnepelték a görög tengerészeket! Hogy kiáltozta a nép a megadux
nevét, amikor a házához lovagolt! Giustiniani és a latin katonák árnyékba kerültek az ő
dicsőségéhez képest. Egy álló napig nemzeti hős volt.
De ma a piactéren a tömeg a török rabszolgák árverésén már nem lelkesedett. A foglyokat
nem gúnyolták, nem sértegették. A tömeg egykettőre szétszéledt. Az emberek szégyenkezve
lesütötték a szemüket, amikor ezeket a gyámoltalan, szegény rabokat nézték, akik félve bújtak
egymáshoz, és Korán-idézeteket motyogtak, hogy bátorságot öntsenek a szívükbe.
 1453. február 18.
Adrianopoliszból megjött a visszhang. Mohamed szultán nyilvánosan felolvastatta
Konsztantinosz császár levelét a görögök álnokságának bizonyságaként, és lábbal tiporta a
levelet. Gyors lábú futárai röpítették a hírt a törökök valamennyi városába. A dervisek és az
iszlám tanítói bosszúhadjáratot hirdettek. A békepárt kénytelen volt elhallgatni. Mohamed a
nyugati országokat is tanúságtételre szólította:
„A görögök egyre-másra megszegték az esküvel fogadott békét és egyezményeket, mihelyt
eljött az alkalmas pillanat. Amikor Konsztantinosz császár egyházát átengedte a pápa
hatalmába, a törökök és a görögök közötti barátság utolsó szálait is eltépte. Egyetlen szándéka
az volt, hogy a nyugati országokat a törökök ellen uszítsa. Álnok szavakkal és őszinteséget
színlelve még mindig próbálja leplezni szándékait. De a Márvány-tenger partjain végig
lángokban álló oszmán falvak leleplezték véres támadó szándékait. Bizánc hódítási vágya
egész létünket fenyegeti. A görögök álnoksága és kegyetlensége bosszúért kiált. Az állandó
fenyegetés felszámolására és a birodalomnak az állandóan leselkedő görög veszélytől való
megszabadítása érdekében minden igazhitű köteles szent háborúra kelni. A meggyilkolt,
megkínzott, elevenen elégetett és rabságba hurcolt igazhitűek meg-bosszulására emelkedik a
szultán büntető kardja.”
Hogy a kétely legutolsó csöppjeit is eltávolítsa, a szultán valamennyi mecsetben, a pénteki
imával együtt felolvastatta azoknak a törököknek a nevét, akiket a császár tengerészei
megöltek.
A hajóhad gyakorlatozó portyája Mohamed szultánnak kezébe adta az utolsó fegyvert is,
amire szüksége volt, hogy véglegesen megtörje a békepárt és Khalil nagyvezír szívós
ellenállását. Ha valaki még szólni mer az ostrom ellen, a fejével játszik. Sőt még Khalil is
ügyelhet a fejére, bár már a harmadik nemzedéket szolgálja, mint nagyvezír.
Katonai szemszögből a hajóhad útja jelentéktelen volt. Csupán Gallipoli őrségét rázta fel,
hogy éberebbek legyenek. Most már teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy bármilyen
hajó titokban kiosonhat a szorosból a Görög tengerre, hogy a császár segélykérő leveleit
eljuttassa a nyugati országokba. Bár ugyan mit használnának még a segítségkérések? Hiszen a
követei hiába térdeltek könnyes szemmel Európa valamennyi fejedelme előtt. A nyugati
országok eléggé tájékozottak Konstantinápoly halálos veszedelméről. De egyetlen válaszuk a
közöny. Bár Konstantinápoly falainál egész Európa jövője eldől.
Miért futott ki a tengerre Lukasz Notarasz? Vajon tudta-e, mit tesz?
A díván gyűlése Adrianopoliszban formailag még titkos volt. Most az egész világ
tudomására jutott a háború. Mohamed szultán felégette maga mögött a hidakat. Többé nem
hátrálhat meg. Úgy mondják, aludni sem tud már. Ezeken a szeles, sötét februári éjszakákon
egyszerű katonának öltözve járkált Adrianopolisz utcáin, valamelyik leghűségesebb hívének a
kíséretében. Odatartotta a fülét, hogy hallja, miről suttognak a katonák a tábortüzek és a
főzőfazekak mellett. Befurakodott a körülmetélési ünnepségekre, mennyegzőkre és halotti
torokra, hogy megtudja, mit beszélnek róla az emberek, amikor azt hiszik, hogy egymás
között vannak. Gyanakvó, senkiben sem bízik, s legbenső gondolatait mindenki elől titkolja.
Ha valaki ráismer a külsejéről, előfordul, hogy leüti azt az embert, oda sem nézve, hogyan üt.
Senkitől sem tűri el, hogy felismerje őt. Szultánként is álruhában jár az emberek között.
Ismerem ezeket a szokásait. Éjszakánként működik az agya a legélesebben. Ágyából a
nyugtalanság kergeti ki. De én többé nem vagyok ott, hogy elkísérjem.

1453. február 21.

Viharos, ritka február. Forgószelek söpörnek végig az utcákon, felkapják a levegőbe a port
meg a szemetet, háztetőket ragadnak magukkal. A kikötő egészen csendes lehet, de a víz
hirtelen nyugtalanul hullámzani kezd, a hajók imbolyognak és rángatják horgonykötelüket, és
a szélvihar a tenger felé száguld, kijelölve a kivezető utat a pusztulásra ítélt városból.
 A Pantokrátor-kolostorban csodák történnek. Nedves reggeleken cseppekké gyűl össze a
víz a szent ikonokon. A szerzetesek azt mondják, hogy kínjukban izzadnak a szentek. Az
egyik apáca esküszik, hogy a Blachernai Panaghiáját látta, amint véres könnyeket hullat. Az
emberek hisznek neki, noha a császár parancsára Iszidor bíboros és a hamis pátriárka
Gregoriusz tanult filozófusok társaságában vizsgálja meg a képet, de azon semmiféle
vérnyomok nem látszottak. A nép nem hisz a hitehagyottaknak. Tanulatlan buzgalma még
izzóbb a hitvallás eredeti szövegének védelmében.
A Szófia-templom az istentiszteletek idején üres marad. Papjait az utcákon fenyegetik és
szidalmazzák. Miklós pápa nevének az említése a könyörgésben csak utálatot és gyűlöletet
kelt. Iszidor bíboros nem szívesen mozdul ki a házából. Gregoriusz pátriárka csalódott, el van
keseredve, és bánja, hogy visszajött Rómából. Hiszen a szent szinódus még 1450-ben
leváltotta pátriárka méltóságából. Most visszakapta pátriárka-palotáját, de ez komor épület, és
még szolgákat is csak nagy üggyel-bajjal tud felfogadni, hogy a háztartásáról
gondoskodjanak.
Mindkét párt bezárkózott a maga erődítményébe. A hamis pátriárka és Iszidor bíboros a
pátriárka-palotába. Gennadiosz barát, a vezeklő a cellájába a Pantokrátor-kolos-torban. De az
engesztelhetetlen gyűlölet árad a város felett, úgyhogy szinte érezni lehet a levegőben.
A fiatal szerzetesek, kézművesek, polgárok és kereskedők, akik ezelőtt azt sem tudták,
melyik végét kell megmarkolni a kardnak, most tízes és százas csoportokban engedelmesen
gyakorolják a fegyverfogást Giustiniani tapasztalt zsoldosainak a vezetésével. Hitükért
akarnak harcolni. Izzik bennük a vágy, hogy a latinokkal egyenrangúaknak bizonyuljanak,
amikor komolyra fordul a dolog. Meg akarják tartani a városukat.
Valóban megtanulták, hogyan kell az íjat megfeszíteni, de nyílvesszejük nem talál célba.
Lelkesen loholnak, hogy lándzsájukkal keresztüldöfjék a szabadon lengő szénászsákot.
Tapasztalatlanságuk azonban gyámoltalanná teszi őket. Néhány férfi a kardéllel megvágta a
térdét, amikor a saját ruhája szegélyébe botlott bele. De erős emberek is vannak közöttük.
Főként arra alkalmasak, hogy a falakról puszta kézzel köveket dobjanak a törökökre.
Az önkéntesek és a császár parancsára fegyverbe hívottak közül nem jut mindegyiknek
sisak, még bőrből készült mellvért sem. És akiknek jutott, az első adódó alkalommal leszedik
a sisakot, panaszolva, hogy nehéz és feldörzsöli a homlokukat. A mellvértnek a szíjai
szorosak. Páncélba bújva még a helyükről sem tudnak elmozdulni.
Nem bírálok. Nem marasztalom el őket. Minden tőlük telhetőt megtesznek. Békés
tevékenységre nőttek föl, bízva a falaikban, és a császár zsoldoscsapataiban. Nyílt csatatéren
egyetlen janicsár egy szempillantás alatt tíz ilyen önkéntest vágna le a kardjával.
Nézem a finom fehér kezeket, amelyek csodálatosan tudják faragni az elefántcsontot.
Nézem a szemeket, amelyek olyan élesek, hogy szentek képét tudják bevésni a karneolba.
Férfiak, akik tudnak olvasni és írni, és akik hajszálvékony ecsetekkel cinobertől és aranytól
fénylő iniciálékat festenek a misekönyvekbe.
Most azt kellene megtanulniuk, hogyan kell a kardjukkal keresztülvágniuk a fedetlenül
maradt lágyékot, hogyan kell a lándzsával az ember arcát megcélozniuk, hogyan lőjék
nyílvesszőjüket a másik szemébe, amely látja az eget és a földet.
Esztelen világ. Esztelen kor.
Az arzenálból nemrég öntött kis ágyúkat hoztak a falakra, valamint a súlyos, kovácsoltvas
ágyúkat is, mivel a császárnak nem volt pénze bronzra. A tapasztalatlan újoncok ezektől még
jobban félnek, mint a törököktől. Amikor az ágyút elsütik, fülüket bedugva a földre vetik
magukat. Panaszkodnak, hogy az ágyú dörrenésétől megsüketülnek, a torkolattűz pedig
megvakítja szemüket. Szerencsétlenségükre egy kis vaságyú már az első napon tüzeléskor
szétrepedt, és két férfit nyomorékká tett.

1453. február 24.

 Giustiniani védelmi terve elkészült. A latinokat nemzetiség szerint csoportosítja, és a
legjobban veszélyeztetett falrészeket meg kapukat tartja fenn számukra. A velenceiek és a
genovaiak versengeni fognak egymással a dicsőségért. Még Pérából is érkezett néhány ifjú, és
föliratkozott Giustiniani lajstromára. Lelkiismeretük nem tudta volna elviselni a semlegesség
szégyenét ebben a háborúban, amelytől végső soron a nyugati országok sorsa függ.
Giustiniani csak a latinokban, a császár tüzéreiben és technikusaiban bízik meg. A többi
görög csak tölteléknek alkalmas a falakra. De elengedhetetlenül fontosak. Hiszen már van
szárazföldi fal, a magas fal tízezer lépés hosszú és száz bástya van rajta. A tengeri fal és a
kikötő felőli fal a védelem hatalmas háromszögében egyforma hosszú, de aligha kerülnek
veszélybe. A kikötőt a nyugati országok hadihajói védelmezik, amelyekhez fogható hajókkal
a törökök nem rendelkeznek. A tenger felőli falakat a törökök bajosan képesek komolyan
fenyegetni. Könnyű hajóikat görögtűzzel, akár nyíllövésnyi távolságról is fel lehet gyújtani. A
császári technikusoknak erre a célra különleges lövedékeik vannak, amelyek olyanok, mint a
kis méretű repülő ágyúk. De hadititkukat féltékenyen őrzik, és nem adják át a latinoknak.
Giustiniani mindenesetre arra számít, hogy a tulajdonképpeni küzdelmet a szárazföldi nagy
fal különböző pontjain fogják vívni. A Szent Romanosz-kapu a Lükosz-völgyben a nagy fal
középpontja. Annak védelmét hát magának és páncélruhás genovai katonáinak tartotta fent.
Onnan tud a leggyorsabban segítséget küldeni a veszélyeztetett helyekre, ha meglepetések
történnek. De a védőcsapatok végleges elhelyezése még a szultán hadseregének
csoportosításától függ. Harminc évvel ezelőtt, amikor Murád szultán Konstantinápolyt
ostromolta, sátrát a Szent Romanosz-kapuval szemközti dombra állíttatta fel. Akkor is a Szent
Romanosz-kapu és a Lükosz-völgyhajlat volt a védelem legjobban veszélyeztetett pontja. De
a törököknek nem voltak ágyúik.
A nagy kapkodás alábbhagyott. A falakat folyamatosan erősítik, de minden rendszeresen
haladt, és mindenki tudja a tennivalóját a nap különböző óráiban. Ugyanígy folynak a
csapatok gyakorlatai is. Ám a város rendkívüli nagysága miatt megengedhetetlenül hosszúra
nyúlik az étkezési idő. Az önkénteseknek szükségük van mindennapi étkezéseikre, és
hazajárnak enni.
Giustiniani megvált kopott bőrnadrágjától, haját görög módra művészien hullámosra
bodoríttatta, szakállát vörösre festette, és aranyfonalakat font bele. De a szeme sarkát mégsem
festette kékre, sem a száját pirosra, mint a császár testőrségének fiatal görög tisztjei. Ám
különféle aranyláncokkal pompázik, és már kezd a görögök társaságába járni. A Blachernai
főrendü asszonyai hízelgő figyelmességet tanúsítanak iránta. Hiszen jól megtermett, erős
férfiú, fejjel magasabb a görögöknél. Mellvértjét szemkápráztatóan kifényesítteti. Estére a
császártól kapott protosztrátori nyakláncot ametiszt nyakláncra cseréli, abban a reményben,
hogy az ametiszt megóvja a lerészegedéstől.
A császár aranybullával erősítette meg neki a Lemnosz sziget hercegségét, ha sikerül
visszavernie a törököket. Csak a pecsét több beszant értékű, és a császár saját kezűleg rajzolta
cinóberrel az okirat felső szegélyére hármas keresztjét.
Lukasz Notarasz megadux a hajóhad gyakorlata óta bezárkózott a házába. Giustiniani
tanácsára a császár szigorúan megtiltotta neki, hogy újra önhatalmúlag a tengerre szálljon
dromonjaival. Ő a maga részéről ugyanolyan mereven állítja, hogy helyesen járt el, és a
császárt a latinok felkarolásával és gyávasággal vádolja.
Giustiniani értésére adta, hogy a színe elé várja, hogy a város védelméről és alakulatok
elhelyezéséről tanácskozzék vele. Megaduxként és a császár tengeri erőinek a
parancsnokaként legalábbis egyenrangúnak tartja magát Giusti-nianival, ennek protosztrátori
méltóságától függetlenül. Mindenekelőtt természetesen kíváncsian várja, hogy neki
Giustiniani melyik részt tartotta fenn védelmi tervében. Öt nem lehet mellőzni. Ahhoz
túlságosan előkelő és befolyásos személyiség. De a saját hajóikon a latin kapitányok
megtartották parancsnoki hatalmukat, és az utasításokat közvetlenül a császártól kapják.
Notarasz parancsnoksága alá tehát voltaképpen csak az az öt szivárgó és lassú dromon
tartozik. Névlegesen azok is a császár tulajdonát képezik, noha ő javíttatta ki és hozatta
hajózóképes állapotba őket a saját pénzéből.
Függetlenül a népszerűségtől, amire szert tett, ezekben a napokban nagyon magányos
ember ez a Lukasz Notarasz. Legalábbis a Blachernaiból nézve.
Giustiniani megvárakoztatta őt. Protosztrátori méltóságra emelkedett lovagként ő talán
még kényesebb a méltóságára, mint a született nagyherceg. Hát ezek között a férfiak között is
ugyanaz a szörnyű gyerekeskedés veszi kezdetét, a trónusok magasságának a méricskélése
mérőszalaggal?
Valójában a város a latinok hatalmában van, és a görögöknek nincs többé beleszólásuk,
noha ezt talán maga a császár sem fogja fel egészen. A kikötőt a latinok hajói uralják, a város
és a falak kulcsfontosságú pontjait pedig Giustiniani és a velenceiek vértes csapatai.
Vajon olyan ember volna Giustiniani, aki titokban nagy politikai terveket szőne?
Kapcsolatot teremtett, női közvetítéssel, még a legbefolyásosabb latinbarát görögökkel is. Ha
a törökök ostroma kudarcba fulladna és Mohamed szultán megbuknék, ha a Velence és a pápa
által fölszerelt hajóhad a latin csapatokkal együtt időben megérkeznék, vajon akkor
Konstantinápolyból latin támaszpont lenne a Fekete-tengeri kereskedelem uralására és a
bomlásnak induló török birodalom megdöntésére? Az uniót már kihirdették. Vajon
visszatérne újra a latin császárság, még ha ők megtartanák is a görög árnyékcsászárt?
Megelégszik-e a győztes alázatos vazallusként Lemnosz szigetével és az öröklődő hercegi
méltósággal?
Görög vérem semmiről sem hiszi el többé, hogy az, aminek látszik. A gyanakvás vére, az
ezeresztendős kacskaringós politika vére. Napról napra jobban lefoszlik rólam latin mivoltom,
mint egy elrongyolódott ruha. Atyám fia vagyok. A vér visszatér hazájába.

1453. február 25.

Félelem és csüggedés kerítette hatalmába a várost. Az emberek hallgatagabbá váltak, és
gyanakodva pislognak egymásra. A templomokban imádkoznak. A gazdagok ládákba zárják a
holmijaikat, a földbe ássák, kutakba rejtik és pincefülkékbe falazzák be kincseiket. Nem egy
arkhón tenyere lett hólyagos a szokatlan munkától, a szemükben bűntudat csillogott, és az
ingujjukat vakolatfoltok mocskolták be.
A zsidók fallal körülvett városrészükben nagy üzleteket kötnek. Az arany és a drágakövek
ára elképesztően magasra szökött. A buzgalom ragadós. A szegények is próbálják eladni
értéktelen holmijaikat, hogy legalább néhány ezüstpénzre tegyenek szert, és hogy kincsüket
elrejthessék valamelyik falhasadékba vagy a padozat kimozdítható köve alá.
– Valami készül – mondta Mánuel szolgám. – Látom, hallom, érzem. De hogy mi, azt nem
tudom. Mondd meg te, uram!
Az én feszült érzékeim és idegeim is valami különöset éreztek a levegőben. A kikötőben
nyugtalanság van. Csónakok eveznek egyik hajótól a másikhoz. A velencei Tizenkettek
Tanácsa zárt ajtók mögött ül össze. Miután az erőszakkal visszatartott latin hajók engedélyt
kaptak, hogy rakományukat a hajóra szállítsák, néhány gazdag és főrendű megvesztegette a
kapitányokat, és kincsesládáikat titokban csónakokkal a hajókra vitették. A kapitányok a
feszületet megcsókolva esküt tettek, hogy nem hagyják el a kikötőt, amíg erre a császártól
kifejezetten engedélyt nem kapnak. Mégis, néhány gazdag ember véleménye szerint kincsei
nagyobb biztonságban vannak a velencei hajókon, mint Konstantinápoly kútjaiban vagy
pincéiben.

1453. február 26.

Már levetkőztem, amikor Mánuel szolgám jött közölni, hogy egy görög ifjú keres. Nem
akaródzott fölkelnem. Fáradt voltam.
 A fiú meghajlás nélkül jött be, és kíváncsian nézett szét a szobámban. Orrát fintorgatva
szívta be a papír, a pecsétviasz és a fémtisztító anyagok szagát. Az arcáról ráismertem. Láttam
lóháton a hippodromban. Anna Notarasz ifjabb öccse volt.
Szívem elhidegült. Viharos szél rázta az ablaktáblát.
– Kint sötét van – mondta a fiú. – Az égbolt felhős. Alig lát az ember az orra elé. –
Tizenhét esztendős, szép ifjú. Nagyon is tudatában van a szépségének és előkelő
származásának. De lebilincselő módon. És roppant kíváncsi volt rám.
– Szóval te szöktél meg a törökök táborából? – szólalt meg. – Sokat beszélnek rólad a
városban. Nekem is megmutattak egyszer, amikor mellettem lovagoltál. Atyám szeretne
találkozni veled, amennyiben nincs ellenedre.
Tekintetét oldalt fordította:
– Mint mondtam már, az éjszaka sötét. Szemtanúk nincsenek.
– Nem szívesen járkálok sötétben – mondtam. – De természetesen engedelmeskednem kell
atyád parancsának.
– Nem parancs ez, egyáltalán nem – tiltakozott. – Hogyan parancsolhatna az én atyám
neked? Hiszen feliratkoztál Giustiniani lajtstromára. Nem mint tiszttel akar veled találkozni.
Csak mint vendéggel. Talán mint jó baráttal. Értékes híreid lehetnek számára. Csodálkozik,
hogy miért kerülöd őt, noha felkerested az ő jó barátját, Orkhan herceget, és a császár is
fogadott téged. Kíváncsi reád. De természetesen semmiféle kellemetlenséget nem akar okozni
neked, ha jobbnak véled, hogy ne jöjj el.
A fiú élénken beszélt, hogy leplezze feladatának kínos voltát. Nyíltszívű és vonzó ifjú volt.
Ő sem szívesen járkált a sötétben. Miért tartotta az apja ezt az egyszerű dolgot is annyira
titokban, hogy még a szolgáiban sem bízott, hanem a saját fiát küldte értem?
„Áldozati bárány, gondoltam. Szépen felnőtt áldozati kos a hatalomvágy oltárára. A saját
fiát is képes feláldozni.”
A fiú Anna Notarasz öccse volt. Barátságosan rámosolyogtam, és a vállát is megérintettem
a kezemmel, miután felöltöztem. A fiú összerezzent és elpirult, de ő is mosolygott. Tehát ő
sem tartott engem alacsony származásúnak.
Az északi szél zúgott az éjszakában, elfojtotta az ember lélegzetét, és a ruháját szorosan a
testére tapasztotta. Koromsötét volt. A száguldó felhők közül néha elővillant a csillagos
égbolt. A sárga kutya utánam jött, bár visszaparancsoltam, és kisurrant a sötétbe. Átvettem
Mánueltől a lámpást, és az ifjú kezébe adtam. Ez kemény falat volt számára, de ellenkezés
nélkül megvilágította az utamat. Valójában minek tarthatott engem? A kutya egész úton
követett bennünket, mintha engedély nélkül is védelmezni akarna.
Notarasz palotája sötét volt. A házba hátulról, a tengerparti falszögletre nyíló oldalkapun
mentünk be. Senki sem látott bennünket. Mégis olyan volt, mintha a feszült éjszaka titkos
szemekkel lett volna tele. Zúgó, sóhajtozó szél beszélt, de szavakat nem tudtam
megkülönböztetni. Zúgott a fejem. Mintha az erős szél megrészegített volna.
A folyosón egyetlen pisszenés sem hallatszott. Meleg levegő csapott arcunkba. Felmentünk
a lépcsőn. A szobában írópulpitus, tollak és papírok voltak szanaszét, és szépen kötött, nagy
könyvek. A három szent lovag ikonja előtt lámpában illatozó olaj égett.
A fejét lehorgasztotta, mintha súlyos gondok terhelték volna. Nagy, nedves szeméből az
ősi görög nemzetség kimondhatatlan búskomorsága tükröződött. Nem mosolygott.
Meghajtottam a fejem. Üdvözlésemet magától értetődő tiszteletadásként fogadta. Fia felé
fordulva, így szólt:
– Rád nincs többé szükségem!
A fiú zokon vette ezt, de igyekezett úrrá lenni az arcvonásain. Nagyon kíváncsi volt,
szerette volna hallani, miről beszélünk. Elbűvölőn meghajtotta szép fejét, jó éjszakát kívánva
távozott a szobából.
Miután a fiú távozott, Lukasz Notarasz megélénkült, fürkészőn nézett reám, mintha meg
akarna ismerni, és így szólt: – Mindent tudok rólad, Johannesz Angelosz úr. Ezért nyíltan
akarok beszélni veled.
A megszólítás arra utalt, hogy tudott görög származásomról. Ez önmagában véve nem volt
meglepő. Engem mégis megrendített.
– Még hogy őszintén szólnál? – kérdeztem. – Így csak az beszél, aki el akarja titkolni a
gondolatát. Ugyan van merszed legalább önmagadhoz őszinte lenni?
– Mohamed szultán kíséretéhez tartoztál – állapította meg. – Ősszel szöktél meg a
táborából. Ilyesmit nem tesz céltalanul egy férfi, aki olyan rangra emelkedett, mint te.
– A te céljaidról van szó, megadux – hárítottam el. – Nem az enyémről. Nem hívattál
volna magad elé titokban, az éj sötétjében, ha nem gondolnád, hogy én hasznára lehetek a
céljaidnak.
Először legyintett türelmetlenül a kezével. Az ő pecsétgyűrűje is gyermektenyér nagyságú
volt. A zöld mente ujja a könyökéig ért. Az alóla kivillanó ujjas kézelője aranyszállal hímzett
bíborselyem volt, mint a császár ujjasa.
– Te magad kerested kezdettől fogva a kapcsolatot velem – jegyezte meg. – Nagyon
óvatos voltál. Ez érthető és helyes. A magad részéről, és az én részemről is. Nagyon
körmönfont ötlet volt úgymond véletlenül összeismerkedned a lányommal. A második
alkalommal hazakísérted, miután elvesztette a kísérőit. Amikor én a tengeren voltam, fényes
nappal volt merszed a házamba jönni. Hiszen csak a lányommal akartál találkozni. Ez nagyon
körmönfont dolog volt.
– Megígérte, hogy beszélni fog neked rólam – ismertem el.
– A lányom el van ragadtatva tőled – mosolygott. – A lányom nem tudja, ki vagy, és nem
sejti a szándékaidat. Ő érzékeny és büszke. De semmiről sem tud. Hiszen érted?
– Ó nagyon szép – mondtam.
A megadux ismét legyintett a kezével:
– Bizonyára túl vagy már az ilyen csábításokon? A leányom nem hozzád való.
– Ebben ne légy túlságosan bizonyos, megadux! – figyelmeztettem.
Arckifejezése először mutatott meglepetést.
– Ami ezután fog történni, a jövő gondja! – mondta. -Túlságosan nehéz és veszélyes
játékot űzöl, semhogy nőket is bele mernél keverni. Talán szemfényvesztésül. Másként nem.
Kardélen sétálsz, Johannesz Angelosz. Neked nem szabad meginognod.
– Sokat tudsz, megadux! – hagytam rá. – De engem nem ismersz.
– Sokat tudok – állította. – Többet, mint hiszed. Még a szultánod sátra sem biztonságos
hely a beszélgetésre. Ott is vannak fülek mindenfelé. Tudom, hogy a szultántól nem váltál
meg haraggal. Tudom, hogy drágakövekben nagy ajándékot adott neked, amikor elváltatok
egymástól. Erről, sajnos, a baszileusz és pecsétőre, Phrantzesz is tud. Ezért ellenőrzik minden
lépésedet, amióta Konstantinápolyba jöttél. Nem firtatom, mennyit kellett fizetned azért, hogy
Giustiniani felvegyen a lajtstromára. Hiszen a latinok mind megvásárolhatók. De Giustiniani
sem képes megvédeni, ha a legcsekélyebb hibát elköveted.
Megint legyintett a kezével.
– Nevetséges! – mondta. – Kizárólag Mohamed tekintélye védelmez téged. Itt,
Konstantinápolyban. A szent városban. Ilyen mélyre süllyedt az utolsó Róma. Nem mernek
hozzád nyúlni, mert még nem sikerült tisztázniuk a szándékaidat.
– Igazad van – ismertem el. – Valóban nevetséges. Az ő hatalma még akkor is védelmez,
miután megszöktem a szultán táborából és elárultam őt. Ezt minden pillanatban
tapasztalhattam és érezhettem. Esztelen világban élünk.
Összeszorított ajakkal mosolygott:
– Nem vagyok olyan esztelen, hogy azt képzeljem, ebben a helyzetedben akár előttem is
fel mernéd tárni a szándékaidat. Hiszen görög vagyok. És nincs is szükség rá. A józan eszem
azt mondja, hogy a város meghódítása után mindenesetre még magasabb méltóságba fogsz
emelkedni, mint eddig voltál a szultán szolgálatában. Ha nem nyilvánosan, titokban igen.
Ezért az egyetértés, és miért ne: bizonyos határok között az együttműködés közöttünk
mindkettőnk számára hasznos lehet. Kérdőleg nézett rám.
– Te mondod – hagytam rá óvatosan.
– A bizánci császárság már megbukott! – folytatta. – A férgek összerágták a belsejét. Már
csak a kérge van meg. Ennek össze kell törnie. Az eddigi formájában Konstantinápoly nem
folytathatja többé önálló létét.
– Kiengedted a kezedből az alkalmas pillanatot – tettem szemrehányást neki. – Miért nem
akkor gyűjtötted a népet magad köré és lázadtál fel, amikor az uniót közhírré tették? Önként
adhattad volna a várost a szultánnak.
Megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – A nép lassú és rövidlátó. Vallási buzgóságában a Panaghiában bízva
bezárta volna a kapukat a szultán előtt, és ellenállása vérbe fulladt volna a latinok segítsége
nélkül. Az eddiginél könnyebb zsákmányául a szultánnak. A lázadás megbocsáthatatlan
politikai ostobaság lett volna.
– Ezenkívül – folytatta –, a szultán egyszer s mindenkorra a kardjával akarja meghódítani
a várost, hogy maga diktálhassa feltételeit. Az önkéntes megadás egyezményekkel és
kötelezettségekkel kötné meg a kezét. Ilyesmit ő nem akar. Hiszen Konsztantinosz is hajlandó
lett volna formailag a vazallusává válni, és adót fizetni neki. De ilyen látszatmegoldás őt nem
elégíti ki. Nincs igazam?
Mivel én nem válaszoltam, összekulcsolta az ujjait. – Csak két lehetőség van. Vagy sikerül
az ostrom, és akkor a szultán rohammal veszi be Konstantinápolyt. Vagy nem sikerül az
ostrom, és akkor mi mindörökre a latinok fennhatósága alá kerülünk.
Felállott és kiegyenesedett, felemelte hangját:
– A latinok hatalmát egyszer már megkóstoltuk. Egy emberöltőn át tartott, de
Konstantinápoly háromszáz év alatt sem volt képes korábbi nagyságára emelkedni, sem az
elszenvedett károkat kijavítani. A latinok rablók, orcátlanabbak a törököknél, és a hitünk
meghamisítói. A törökök legalább a hitünket, atyáinktól örökölt szokásainkat meghagyják
nekünk. Ezért ezúttal maga Panaghia is a törökök pártján áll, noha vérkönnyeket ejt
tehetetlenségünk miatt.
– Nem a tömeghez beszélsz, megadux – emlékeztettem. Nyomatékosan így szólt:
– Ne érts félre. Mindenekelőtt ne érts félre engem. Görög vagyok. Városomért mindaddig
harcolok, amíg van remény a függetlenségére. De nem engedem meg, hogy Konstantinápoly a
latinok hatalmába kerüljön. Az csak végső erőinket felőrlő, gyilkos küzdelmet jelentene
évtizedeken át Európa védőbástyájaként a latinok érdekében. Belefáradtunk Európába, és
megelégeltük a latinokat. A latin barbárokhoz képest a törökök is művelt nép, arab és perzsa
művelődési hagyományaikkal. A szultán hatalma újra felvirágoztatja Konstantinápolyt. Kelet
és Nyugat határán Konstantinápoly ismét a világ fölött fog uralkodni. A szultán nem követeli
tőlünk, hogy mondjunk le a hitünkről, csak azt, hogy egyetértésben és békében éljünk a
törökökkel. Miért ne hódítanánk meg vele együtt az egész világot, és miért ne hagynánk, hogy
a mi ősi görög műveltségünk megkelessze az ő életerős műveltségüket? Szülessék hát meg a
harmadik Róma! A szultán uralma alatt álló Róma, melyben görögök és törökök testvérekként
élnek egymás mellett, tiszteletben tartva egymás hitét.
– Almod hatásos – mondtam. – Semmiképpen sem akarok hideg vizet önteni szíved
parazsára, de az álmok csak álmok. Maradjunk a tények határai között. Nem ismered
Mohamedet. De reméled, hogy városod elesik és az ő hatalma alá kerül.
– Nem remélem – mondta –, tudom, hogy Konstantinápoly elesik. Nemhiába vagyok
stratéga.
– Többet ér egy eleven kutya, mint a döglött oroszlán -folytatta. – Konsztantinosz császár
maga választotta a sorsát, mivel mást nem tehetett. Kétségtelenül a falakon fogja a halálát
keresni, mikor észreveszi, hogy minden elveszett. De egy halott hazafi hogyan lehetne
hasznára népének? Ha az a sorsom, hogy elessek, elesem Konstantinápoly falain. De
szívesebben őrzöm meg életemet, hogy a népem javára cselekedhessem. A Palailogoszok
ideje lejárt. A szultán lesz az egyetlen császár. De görög férfiakra lesz szüksége ahhoz, hogy
görögök fölött uralkodjék és a görögökkel kapcsolatos ügyeket intézze. Ez elkerülhetetlen
lesz a város meghódítása után. Kénytelen lesz a legmagasabb hivatalokba is olyan embereket
helyezni, akik ismerik az udvari szertartásokat és a kormányzás gépezetét. Ezért
Konstantinápolynak szüksége van hazafiakra, akik szeretik népüket, jobban szeretik a régi
Görögország hagyományait, mint önnön hírnevüket. Ha kutyaként szolgálhatom népemet,
nem vágyom az oroszlán halálára. Csupán a szultánt kell meggyőznöm jóakaratom felől.
Amikor a falakról felharsan a kiáltás: „A város elveszett!”, akkor jön el az én pillanatom,
hogy kezembe vegyem a népem sorsát és a legjobb irányba fordítsam.
Elhallgatott és várakozón nézett reám.
– Beszéded hosszú, szép, meggyőző és a becsületedre válik – mondtam. – A régi
Görögországnak tényleg megvannak Leónidasz és thermopülai hagyományai, de megértettem
a szándékodat. A szultánt akarod meggyőzni a jóakaratod felől. Hát eddig még nem fejezted
ki neki elég világosan?
– Az unió ellenfeleinek politikai vezetője lettél – kezdtem sorolni. – Gyűlöletet szítottál a
latinok ellen és belső viszályt a városban, és ezzel megtörted a védelmet. Kihajóztál a
tengerre, és a céltalan fosztogató portyázással olyan provokációt követtél el, amit a szultán
legjobban áhított. Rendben van. Miért nem írsz közvetlenül a szultánnak és ajánlod fel neki a
szolgálataidat? így szólt:
– Jól tudom, hogy a helyzetemben lévő férfiú ilyesmit nem tehet meg. Görög vagyok.
Harcolnom kell a városomért, noha tudom, hogy a harc hiábavaló. De megőrzöm magamnak a
szabadságot, hogy a körülményeknek megfelelően népem javára cselekedjem. Miért kellene a
népemnek elpusztulnia vagy láncra kerülnie, ha azt meg lehet akadályozni? Ezért számomra
és mindazok számára, akik bennem bíznak és helyesen értelmezik indítékaimat, az volna a
legfontosabb, ha a szultán az ostrom kezdetekor, akár titokban is, biztosítaná a görögöknek az
önkormányzatot és a politikai egyenjogúságot a törökökkel, az egyháznak a függetlenséget az
eddigi formában, a pátriárka alá rendelve, és legalábbis a legjelentősebb egyházi épületeket.
Ez nagymértékben már előre megkönnyítené a városban az elkerülhetetlen belső
átszervezéseket.
– No lám, te tudod, ki lesz az új pátriárka – mondtam. – Engedd meg kitalálnom:
Gennadiosz barát.
– Ne vágjunk az események elé! – kérlelt. – A szultán kétségtelenül mindenkit az
érdemeinek megfelelő állásba emel. Gennadiosz szerzetes az unió kérlelhetetlen ellensége,
Marcosz Eugenikosz tanítványa, és kész volna akár levágni a jobb kezét, amellyel ifjúkorában
Firenzében aláírt. Ő az unió ellenfeleinek szellemi vezetője, én pedig a politikai.
– Ha tehát Mohamed szultán titokban biztosítaná neked mindazt, amit kérsz – kérdeztem
–, hinnél neki?
– Hamisjátékosok a politikában is vannak – mondta. -De egy idő után már nem
boldogulnak. Hiszem, hogy a szultán elég idős és politikailag érett, hogy ezt megértse. De
akárhogyan legyen is. Hinnem kell. Mást nem tehetek.
Keresgélte a szavakat.
– Hiszen megérted, semmit sem vesztek. Ebben a kérdésben közösek a szultán érdekei és
az én érdekeim. A görögök császárának görögökre lesz szüksége. A két államigazgatási és
egyházi szervezet időveszteség és súrlódások nélkül belpolitikailag is a hatalmába adja
Konstantinápolyt ! mindjárt az elfoglalása után. Vedd figyelembe, hogy neki késedelem
nélkül fel kell készülnie arra, hogy a nyugati országok támadásait visszaverje, noha az
egyébként is füstbe menne Konstantinápoly elvesztése után. A közös érdek szilárdabb
biztosíték, mint a feszület megcsókolása és a titkos szerződések.
– Nem ismered Mohamedet – ismételtem meg. Rendületlenségem bántotta.
– Nem vagyok áruló – mondta. – Csak politikus vagyok. Ezt neked és a szultánnak meg
kell értenetek. Népem, lelkiismeretem és Isten ítélőszéke előtt vállalom a felelősséget
tetteimért és e gondolataimért, nem félve a rágalmazóktól. A politikai ész azt mondja, hogy a
sorsdöntő pillanatban szükség lesz a magamfajta férfira. Indítékaim tiszták és önzetlenek.
Jobb, ha népem valamilyen formában életben marad, mintha megsemmisül. Görögország
szelleme, műveltsége, hite nem jelenti csupán Konstantinápoly falait, a fórumot, a szenátust
és az arkhónok gyülekezetét. Ez csak külső forma és a formák az idők változásával
megváltoznak, míg az élet fennmarad.
Ezt mondtam:
– Az isteni ész és a politikai ész két különböző dolog. Ő kiigazított:
– Ha Isten az embernek képességet adott arra, hogy politikailag gondolkozzék, akkor
bizonyára az a szándéka, hogy az ember használja is ezt a képességét.
– Elég világosan beszéltél, Lukasz Notarasz megadux – mondtam kesernyésen. – A
magadfajta férfiak fognak uralkodni ezen a világon, Konstantinápoly eleste után.
Megnyugtathatlak, hogy Mohamed szultán ismeri álláspontodat, és önzetlen indítékaidat
kellőképpen fogja értékelni. Az alkalmas pillanatban ilyen vagy olyan módon kétségtelenül
tudomásodra fogja hozni az akaratát és kifejezésre juttatja, miként szolgálhatod legjobban az
ostrom idején.
Könnyedén meghajtotta a fejét, mint aki megbízólevél nélkül is elismert volna követnek, és
szavaimat is Mohamed szultán szavaiként fogadta volna. Ennyire rabja az ember a
vágyálmainak.
Feszültsége felengedett, mindkét kezével barátságos mozdulatot tett, amikor a távozás
szándékával megmozdultam. – Nem, ne menj még! – kérlelt. – Nagyon hivatalosan
beszéltünk. Szeretném elnyerni a barátságodat is. Hiszen olyan urat szolgálsz, akinek az
erélyét, határozottságát és előrelátását teljes szívemből tisztelem fiatal kora ellenére is.
Sietve az oldalasztalhoz ment, bort töltött két serlegbe, kezébe vette, és az egyiket felém
nyújtotta. Nem fogadtam el.
– Ittam már a borodból – mondtam. – Szép lányoddal megosztottam a serleget a házadban.
Engedd meg nekem, hogy ezúttal megőrizzem tiszta fejemet. Nem vagyok szokva a
boriváshoz.
Mosolygott, félreértve a tiltakozásomat.
– A Korán parancsainak és tilalmainak is megvannak a maguk jó oldalai – mondta társalgó
hangnemben. – Mohamed kétségtelenül nagy próféta volt. A mi korunkban a gondolkodó
ember készséggel ismeri el más vallások értékeit, noha megtartja a maga hitét. Jól meg tudom
érteni azokat a keresztényeket, akik szabad elhatározásukból tértek át az iszlámra.
Tiszteletben tartom az ember becsületes meggyőződését a vallási dolgokban.
– Nem tértem át az iszlámra – tiltakoztam. – Keresztény hitemet még akkor is
megtartottam, amikor kard volt a nyakamon. Nem vagyok körülmetélve. Ennek ellenére
inkább megőrzöm józan fejemet.
Újra elkomorult. Barátilag igyekezett elnyerni megértésemet és visszhangot keresett
bennem, sőt még származásáról és magas méltóságáról is hajlandó volt megfeledkezni,
egyenrangúként beszélgetve velem. Okkal sértődött meg tehát az én visszautasító
magatartásom miatt, és elhallgatott.
– Ezenkívül már kijelentettem, és újra kijelentem -mondtam könnyedén –, hogy elhagytam
a szultánt. Konstantinápolyba jöttem, hogy meghaljak ezért a városért. Semmi más
szándékom nincs. Köszönöm a bizalmadat, és nem akarok visszaélni vele. Mindenkinek joga
van politikai számításokat végezni a fejében. Ez még nem bűn. Magad felelsz azért, ami a
fejedben történik. Ezért senki sem vádolhat téged. Amíg csak a fejedben történik.
Konsztantinosz császár és a tanácsadói is kétségtelenül figyelembe vették ilyen számítások
lehetőségét. Légy tehát óvatos, ugyanolyan óvatos, mint eddig!
Saját serlegét is letette a kezéből, bele sem kóstolva.
– Nem bízol bennem eléggé! – tett szemrehányást. – Kétségtelenül megvan a saját
teendőd, ami nem tartozik rám. Legyél hát te is óvatos. Talán újra fel akarod majd venni a
kapcsolatot velem, amikor elérkezettnek látod az időt. Álláspontomat ismered. Tudod, mit
lehet várni tőlem. De elég világosan kifejeztem azt is, amit tőlem hiába várnának. Görög
vagyok. Harcolni fogok a városomért.
– Hasonlóképpen – válaszoltam. – Ez legalább közös bennünk. Mindketten harcolni
akarunk, bár tudjuk, hogy Konstantinápoly elesik. Csodákat már nem remélünk.
– Az idő megöregedett – ismerte el. – A csodák ideje elmúlt. Isten nem avatkozik többé
közbe. De tanúja gondolatainknak és tetteinknek.
A három szent lovag és az előttük illatozó lámpa felé fordult, és esküre emelte a kezét:
– Istennek és az ő egyetlen Fiának, a Szentléleknek, a szent Istenanyának és minden
szenteknek a nevére esküszöm, hogy szándékaim önzetlenek és csak a népem javát akarom.
Nem vágyom hatalomra. Mindez számomra súlyos megpróbáltatás. De a családom, a népem,
a városom jövőjéért úgy kell cselekednem, ahogyan cselekedni szándékozom.
Olyan szenvedélyesen esküdött, hogy kénytelen voltam hinni neki. Nem volt ő pusztán
számító politikus. Valóban hitte, hogy helyesen jár el. Sértésekben volt része, érzékeny
büszkesége sebeket kapott, gyűlölte a latinokat, őt pedig mellőzték. Ezért saját látomása volt,
és hitt benne. Ugyanolyan szenvedélyesen, ugyanolyan elvakultan, ugyanolyan buzgón, mint
ahogyan az az egyszerű apáca hitte, hogy látta, amint a szent Panaghia képe véres könnyeket
hullatott.
– Megengeded, hogy leányoddal – mondtam –, Anna Notarasszal valamikor találkozzam
még?
– Miért lenne még szükség rá? – kérdezte meglepődve. – Csak fölösleges figyelmet
ébresztene! Hogyan mutatkozhatnék ő egy olyan férfi társaságában, akit mindenki a szultán
titkos követének sejt?
– Még nem zártak be a márványtoronyba – mondtam. – Ha Giustiniani a Blachernai
főrendű asszonyainak a társaságában szórakozik, miért ne tanúsíthatnék én figyelmességet a
megadux leánya iránt?
– Leányomnak óvnia kell a jó hírét. – A hangja hideg és elutasító volt.
– Változó időket élünk – mondtam. – A latinokkal a nyugati országok szabad társalgási
szokásai is bejöttek. Leányod nagykorú, és maga is tudja, mit akar. Miért ne engednéd, hogy
énekesek és zenészek szórakoztassák? Miért ne engednéd meg, hogy a hordszéke mellett
lovagolhassak, amikor templomba megy? Miért ne engednéd meg, hogy verőfényes napokon
a kikötőben csónakáztassam? Házad komor ház. Miért ne engednél neki örömet és nevetést,
mielőtt beköszönt a szenvedések időszaka? Mi kifogásod van ellenem, megadux? Legyintett a
kezével.
– Túl késő! – mondta. – Leányomat a napokban elküldöm a városból.
Lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem az arcom. Hiszen tudtam. A hír nem volt váratlan.
Mégis felforrt bennem a keserűség, hogy elvesztem őt.
– Ahogy akarod – mondtam. – Mégis, indulás előtt szeretnék még egyszer találkozni a
leányoddal.
Rám pillantott nagy, fénylő szemével, amelyben szórakozott kifejezést jelent meg, mintha
egy pillanatig még olyan lehetőségeket vett volna számba, amelyek eddig elkerülték a
figyelmét. De aztán megint legyintett a kezével, és az ablakra nézett, mintha az üvegen és a
szélben meg-megzörrenő ablaktáblán át a sötét tengerre próbált volna nézni.
– Túl késő – ismételte meg. – Sajnálom, de azt hiszem, a hajó már kifutott a kikötőből. A
szél a lehető legjobb, az éjszaka pedig egyébként is alkalmas rá. Már délután egy csónak
titokban egy krétai hajóra vitte a holmijával és a szolgálóival együtt.
Megfordultam, és elvakult szemmel felkerekedtem, lámpásomat lerántottam a folyosón
levő horogról, tapogatózva kinyitottam az ajtót, és kirontottam a sötétbe. A szél üvöltött, a
tenger morajlott a fal mögött, a hullámok a part köveinek csapódtak. A vihar ruhámat
szorosan a testemhez tapasztotta, és elakadt tőle a lélegzetem. Minden önuralmam
szertefoszlott. Az égő lámpást elhajítottam a kezemből, úgyhogy ívet írt le a sötétségben,
csörömpölve összetört és elaludt.
Ez mentette meg az életemet. Angyalom virrasztott. És a kutya. Hátamról a kés a hónom
alá csúszott és lepattant a bordáimról. Aztán a támadó belebotlott a kutyába, felordított,
amikor az megharapta, és a sötétben vaktában a kutyát kezdte döfködni késével. A kutya
gyászos üvöltése jelezte, hogy helyettem ő kapta a halálos sebet. A dühtől elöntött a forróság.
Egy sikamlós nyakat fogtam be török birkózófogásba. A félelemtől ziháló lélegzése
fokhagymabűzt árasztott és szennyes ruha szagát éreztem. Nyakánál fogva a földre
szorítottam és késemet beledöftem ellenszegülő testébe. Szörnyű hangon felüvöltött, késemet
a testében érezte. A kutya fölé hajoltam. Meg akarta nyalni a kezemet. Aztán lehanyatlott a
feje. „Miért követtél a tilalmam ellenére? Nem te mentettél meg, hanem az angyalom.
Oktalanul haltál meg értem, barátom.” Csak egy sárga kóbor kutya volt. Kéretlenül szegődött
hozzám. Rám ismert. Életével fizetett érte.
A palota ablakában fény gyúlt. Nyikorgott a kapu retesze. Futni kezdtem, de a könnyektől
elvakulva fejjel a falnak futottam és megsebeztem az arcomat. Letöröltem a vért, és a
hippodrom irányába botorkáltam. Oldalam nedves volt a véremtől. A száguldó felhők közül
egy-egy pillanatra elővillantak a csillagok. Szemem hozzászokott a sötétséghez. Az ütéstől
elkábult fejemben egyetlen gondolat zakatolt: „Phrantzesz! Nem Konsztantinosz, Phrantzesz!
Nem Konsztantinosz.”
Csakugyan ennyire veszélyesnek tartanak, hogy meg akartak gyilkoltatni, mivel nem
mertek bezárni a márványtoronyba? Phrantzesz óvott Notarasz házától.
De a céltalan találgatásról egyszerre megfeledkeztem, amikor a hippodrom boltíveit
megkerülve visszajutottam a dombra. A Szófia-templom sötét óriáskupolája is elmaradt
mellettem, amint az oldalamat szorongatva lefelé támolyogtam a kikötőbe vezető úton az
otthonom felé. Szívem zakatolt: „Ő elment, ő elment.”
Anna Notarasz elutazott. Ő választott. Ő atyjának engedelmes leánya. Valójában mit is
képzeltem róla? Üzenet nélkül, végbúcsút sem véve.
Manuel szolgám virrasztott, rám várva és kivilágítva a szobámat. Nem lepődött meg,
amikor sebes arcomat és ruhámon a vért meglátta. Egy pillanat alatt kéznél volt a tiszta víz, a
kötés és a sebkenőcs. Segített levetkőznöm, és kimosta a sebet. A lapockám végétől a hónom
aljáig húzódott és az oldalamon folytatódott. Csúnyán nyilallt. De a testi fájdalom csak jót tett
nekem.
Sebvarrótűt és selyemfonalat adtam a kezébe, és megmutattam, hogyan kell összevarrni a
sebet. Azt mondtam neki, hogy a fonalat áztassa erős borba, és gyűjtsön pókhálót meg
penészt, hogy a sebet megvédje a gyulladástól. Csak akkor kezdtem remegni, amikor már
bekötözött és ágyba dugott. Úgy reszkettem, hogy az ágyam is rezgett bele. Testemet a hideg
rázta.
– Te kutya! – mondtam reszkető hangon. – Jaj, te szegény, sovány, sárga kutya, vajon ki
lehettél?
Agyamban virrasztottam. Újra egyedül voltam. De nem kértem kegyelmet. Anna Notarasz
már választott. Mi vagyok én, hogy az ő választását bíráljam?
Gondolkodtam a sötétben. A csillagok is gondolkodó világok lehetnek. A mindenség
hidegéből gondolataik sugarai hatással lehetnek az emberek sorsára is. Már az anyaméhben az
egyikből hőst, a másikból gyávát, az egyikből filozófust, a másikból ostobát csinálhatnak.
Isten mindenségében minden lehetséges, és sohasem fogjuk megtudni, miként hat reánk Isten.
Talán változnak a lét formái. A kutya is rám ismert. Talán előző életemben vele is
találkoztam, és ezért ismert rám. Talán ez után az élet után újjászületek még, hogy
találkozzam vele, mert így nem lehet, nem szabad elválnunk, beteljesülés nélkül. Az eszem
megtagadta, hogy lehetségesnek ismerjen el ilyen válást.
Vagy nem is volnék ember? Hát valóban angyal lennék, bár bilincseim rabságában magam
sem tudom megérteni, sem magam előtt elismerni? Hiszen az emberek között olyanokkal is
találkoztam, akik különböztek a többiektől, sőt a természet törvényeit is felborították. Akik
nem lehettek csupán emberek. Miért születtem, merre tartok, mi ez a titkos feladat, amit
alvajáró biztonságával teljesítek, magam sem tudva róla?
Nem, csupán ember vagyok, csupán ember. Arcod jázminillatában alszom el, Anna
Notarasz. Szemöldöködnek keskeny íve alatt és szemed büszke barnaságában alszom el.
Fehér nyakad őrizte álmomat. Orcád arany és elefántcsont volt, amikor először láttalak. Mint
egy bálvány arca. Hát ezért kellett elveszítselek? De a halálom napján a te orcád
jázminillatában alszom el. Ezt nem akadályozhatod meg.

1453. február 28.

Az északi szélvihar éjszakán a hajók egy része elmenekült hát a kikötőből. A velencei
Piero Davenzo nagy hajója és nyomában hat krétai, melyek előbb felvették rakományukat. Az
eskü, a feszület megcsókolása és a bírság semmit nem jelentett. A kapitányok magukkal
mentettek Velencének és a krétai hajótulajdonosoknak ezerkétszáz ládányi szódát, rezet,
indigót, viaszt, masztix-gyantát és fűszerféléket.
Ráadásul százszámra menekítették a gazdagokat, akik annyit fizettek az útért, amennyit
csak kértek a kapitányok. Azt állítják, hogy a kikötőben a hajók indulása napokig szinte nyílt
titok volt.
Gallipoliban a törökök egyetlen lövést sem adtak le ezekre a hajókra, s hadigályákat sem
küldtek rájuk, hogy megszorongassák őket. Alighanem már ebben is előre megállapodtak,
Péra semleges ügynöke közvetítésével. Mit törődik a szultán a néhány ládikónyi rézzel és
fűszerrel, amikor ezzel is a császár rendelkezésére álló hajók számát csökkentheti s a kikötő
védelmét gyöngítheti.
A hajóhad parancsnokának, a megaduxnak tehát tudomása volt a hajók szökéséről. Mi
több, a maga leányát is velük küldte, biztonságba. De a császári család asszonyai is távoztak a
városból. Csak azt nem lehet tudni, hogy mikor.
Az itt maradt hajók kapitányaitól Konsztantinosz baszileusz új esküt és biztosítékot
követelt, hogy az ő kifejezett engedélye nélkül nem fognak elmenekülni. Mi mást tehetett
volna? A velenceiek mindenesetre határozottan megtagadták, hogy a hajóikon lévő értékes
rakományaikat kirakják. Az lett volna az egyetlen hatásos módja a hajók visszatartásának.
Hiszem, hogy a többi velencei marad, és harcolni fog a hajóival együtt. Hiszen már azon az
őszi viharos éjszakán sem engedtek a csábításnak, pedig a kikötőben akkor teljes volt a
zűrzavar. A horgonykötelükről leszakadt hajók nekinekiütődtek a többi hajónak, amíg a
kikötőből sikerült végre kijutniuk. Lövöldözésre is sor került. Morosini és Trevisani parancsot
adott, hogy ágyúval lőjék a menekülőket, bár a hajók visszatartását formailag ők maguk is
ellenezték.
Ma a velencei kapitányok és a görög szigetekről való kapitányok ünnepi öltözékben
vonultak a Fórumra a Szűz Mária-templomba és újabb esküt tettek. Sokuknak a könnye is
kicsordult, egymás kezét szorongatták és bizonygatták, hogy harcolni fognak és szükség
esetén készek akár együtt halni a kereszténységért és Isten dicsőségéért, feledve a nemzeti és
a kereskedelmi érdekellentéteket és irigységet. Bíznak Giustiniani hírnevében, és hisznek
benne, hogy a Velence és a pápa által fölszerelt hajóhad tavasszal időben megérkezik
Konstantinápoly megsegítésére. Hisznek abban, amit remélnek. Mást nem is tehet az ember a
veszély pillanatában. Szívük mélyén meg vannak győződve arról, hogy az utolsó pillanatban
drága rakományaikat is megmenthetik, ha a védekezés amúgy hiábavalónak bizonyul. A
nyugati országok hatalmas gályáinak kitörését semmiféle török hajóhad nem képes
megakadályozni. Legalábbis mind ez idáig nem sikerült neki. Hiszen az őszön Morosini is
sikeresen vitorlázott el gályáival Kaffából, a Boszporusz legszűkebb pontján, sőt éppen a
szultán erődítménye mellett, bár sok embert vesztett. Igaz, a ravaszsága is segített ebben.
Embereivel magasba emeltette az evezőket, ekképpen a megadás jelével üdvözölték az
erődbelieket, mígnem az áramlat a gályákat az ágyúk lőtávolságán kívülre sodorta. Azóta a
törökök is okosabbak lettek.

1453. március 1.
Maga Giustiniani tért be házamba, hogy üdvözöljön, miután én még nem akartam
mutatkozni odakint. Sebeim sajognak, arcom mintha tűzben égne, és egész lényem lázas
lobogás. Az emberek összecsődültek a házam előtt, mihelyt leereszkedett nagy testű harci
ménjének hátáról. A görögök a rendkívülisége miatt csodálják őt, noha latin. A fiúgyerekek
nagy tisztelettel babrálják a ló kantárszárát. A császár arany díszítésű nyerget ajándékozott
neki, és különböző színű drágakövekkel ékesített lószerszámot. Eljövetele igen nagy
megtiszteltetést jelentett számomra. Hosszasan beszélgettünk. Elmondtam neki egész
életfilozófiámat. Hiába tettem. Mégis újra leírok most mindent, bár ez is hiábavaló. De hát
időm van. Mi mást tennék?
A fejét csóválta, és csodálattal csettintett, midőn összezúzott homlokomat és nyúzott
orromat megpillantotta.
– Csapszéki verekedés csupán! – mondtam.
– Álltad-e a sarat? – kérdezte.
– Visszaütöttem, majd kiváltam a küzdelemből – magyarázkodtam.
– Ha ez igaz, megmenekülsz a fegyelmi büntetéstől – mondotta. – Eddig legalábbis még
senki sem jött panaszkodni reád, hogy ittasan garázdálkodtál volna, megzavarva a közrendet.
Mutasd a sebedet!
Mánuellel eltávolíttatta a kötést, és mutatóujjával megérintette a seb duzzadt peremét.
– Hátulról szúrtak meg – állapította meg. – Egy ujjnyival arrább, és akkor halálos! Nem,
ilyen seb nem eredhet csapszéki verekedésből, még ha az arcod olyasmiről árulkodna is!
– A városban nincsenek barátaim! – vallottam be.
– Viselhetnél magadon páncélinget – tanácsolta. – Könnyű, gyűrűkből vagy acélszálakból
font inget, amibe a kard éle beletörik, és ami megakadályozza, hogy akár egy vékony penge is
túl mélyre hatoljon.
– Nincs rá szükségem – mondtam. – Erős vagyok, csak a lélekjelenlétemet tudjam
megőrizni.
Kíváncsi lett.
– Tényleg erős vagy? – kérdezte. – Van-e valamilyen varázseszközöd, elvarázsoltattad
magadat vagy talán vasfüvet tartasz az erszényedben? Minden szer egyformán jó, amíg csak
hiszel benne.
Fölvettem ágyam mellől egy hosszú ezüsttűt.
– Nézd – mondottam, és elmormogtam félhangosan a torlak-dervisek arab nyelvű
varázsversét. Majd egy hirtelen mozdulattal átdöftem az ezüsttűt a karizmomon úgy, hogy a
hegye a túloldalon tűnt elő. Egyetlen csepp vér sem buggyant ki. Ismét megcsóválta a fejét.
– Akkor a sebed miért gyulladt be? – kérdezte gyanakvón. – Miért nem gyógyult be
magától, miért nem forrt össze, ha egyszer úgy hiszed, van hozzá erőd?
– Azért, mert akkor igen fölindult voltam. Megfeledkeztem magamról – mondtam. – De
ne aggódj! Meggyógyul a sebem. Holnapután már szolgálatra alkalmas leszek.
Megelégelte a beszélgetést, és körbepillantgatott. Mánuélnek megparancsoltam, hogy
kínálja őt borral, és kihúztam az izmomból a tűt. Most sem buggyant ki egyetlen csöpp vér
sem. Giustiniani ivott, és így szólt:
– Hallottad-e már, hogy Moréában elesett Patrasz? Pérán keresztül kaptuk a hírt. A szultán
tehát a császár fivéreit védekező háborúra kényszerítette Moréában. Onnét is hiába várni hát
segítséget.
– Ezt már tudtuk – mondtam. – Egész télen csatározások folytak ott. És nem is tudom,
hogy Demetriosz despota akart-e a fivérén egyáltalán segíteni. Hiszen nyílt háborúban is
álltak egymással. Csak az anyjuk és a szenátus közbelépése akadályozta meg Demetrioszt
abban, hogy császárrá kiáltassa ki magát Johannesz baszileusz halála után. Nagyon rossz
testvérek ezek a Palaiologoszok!
– A törökök feldúlták Patraszt, kirabolták és fölégették a várost, a magatehetetlen
embereket leöldösték, a többieket pedig eladták rabszolgának! – beszélte.
Elöntött a forróság.
– Patrasz, Patrasz – emlékeztem. – Sziklás, kihalt város, fekete csuhás szerzetesekkel!
Ifjúságomban egy hetet töltöttem ott, követvén a Konstantinápolyból hazafelé tartó Nikolaus
Cusanus doktort. Johannesz császárt, a pátriárkát és görög tudósokat kísértük akkor
Velencébe, majd onnét Ferrarába. Abban az időben, amikor a bázeli egyházi zsinat betörőként
és pecsétrablóként köröztetett Frankhon és Itália városaiban. Érdekel-e a filozófia, Giovanni
Giustiniani?
– A filozófusok végzik a maguk dolgát, és én is a magamét – válaszolta. – De csak beszéld
ki magadból, barátom, ha ezzel könnyítesz a lelkeden!
– A vitorlák mennydörgésként csattogtak, a hajóbordák recsegtek-ropogtak, és az evezőik
is mind sorra eltörtek, mire befutottunk Patraszba. – Mintha maga a természet kelt volna
ellenünk, hogy feltartóztassa küldöttségünket és a hitvallásukat felcserélni utazó görögöket.
Patrasz poros és komor város volt. Sötét ciprusokra emlékezem és félig földbe süppedt,
töredezett márványoszlopokra. Hogy lecsillapítsa az úton már nyugtalanná vált kedélyeket,
Johannesz császár elrendelte, hogy az unióellenes Markusz Eugenikosz a Biblia és az
egyházatyák tanításai alapján készítsen tanulmányt arról, hogy kutyának lehet-e halhatatlan
lelke. Két kutyája múlt ki ugyanis a tengeri út megpróbáltatásaitól.
Eszembe jutott a sárga kutya. Meg Milano hercegérsek szürke vérebe. Fölsóhajtottam.
– Johannesz császár kétkedő volt – folytattam. – Azért is fogta pártját a két egyház bármi
áron történő egyesítésének, hogy létrehozzon egy politikai szövetséget és segélynyújtási
egyezményt a pápával. Ő adta föl megvitatandó kérdésül Patraszban azt is, hogy az örök
pokolra való vettetés hogyan férhet össze Isten igazságosságával.
– Ezen már én is töprengtem – lelkesült fel Giustiniani. – Nem értem, hogy a húsában
gyönge és az eredendő bűn által amúgy is sújtott embernek miféle cselekedete lehet annyira
rossz, hogy örökké tartó büntetést vonjon maga után. Mégpedig olyan szörnyű helyen, mint
amilyen a pokol az egyházi emberek és a költők egybevágó elbeszélései szerint.
– Semmiképpen sem akarok kételkedni az egyházi tanokban – tette hozzá sietősen, és
jámborul keresztet vetett. – A pápa és a püspökök is, az alacsonyabb rendű egyházi
személyekről most nem is szólván, természetesen tudják a mesterségüket és olvasták a
könyveiket. Én sem kérek tőlük tanácsot, hogy a kardot hogyan kell élesíteni vagy hogy az
íjászokat a támadásnál hogyan kell elhelyezni. De azért csodálkozom. És ez talán nem bűn.
– Ugyanígy csodálkozott Johannesz császár is – magyaráztam. – De a kételkedés még nem
veszélyes filozófia, mivel inkább a hitnek magva, semmint a hitetlensége foglaltatik benne. A
közömbösség a legrosszabb fajta hitetlenség.
– Lelkiismeret-furdalást érzek – mondta Giustiniani, és megdörzsölte a mellét. – Énnekem
azonban papírom van, fehéren feketével megírva. Minden bűnöm meg lett bocsátva. Ezt a
papírt fölemelhetem védőpajzsomul és a pokol minden ereje sem árthat nekem, noha genovai
vagyok.
Úgy éreztem, mintha lázban égnék.
 – Oh, ifjúság! – mondtam. – Óh, Patrasz, Besszárion, az időben Nikaia metropolitája,
akiből kardinális lett az unió érdekében végzett munkájáért. Besszárion megengedte, hogy
kölcsönvehessem Szuidasz enciklopédiáját, és kedvem szerint másoljak ki belőle részleteket.
Az ugyanis mindenféle emberi tudás kincsestára. Én meg még azt sem tudtam, létezik-e ilyen
könyv. Akkor még hittem a tudásban. El voltam ragadtatva és faltam az enciklopédiát, mintha
annak a segítségével örök életet nyerhettem volna.
– Sunt univers aha realia – kérdeztem, és lázas fejem ismét megzavarodott. – Vagy
csupán nomina. Az általános fogalmak valóban létezők-e, vagy csak nevek és szavak?
Számomra ebben állt minden idők rejtélye. Vajon csak a föld és az ember létezik? Vagy a föld
és az ember csupán a mennybéli árnyéka és képe volna?
– Jean Ange – figyelmeztetett Giustiniani, és sietősen kihörpintette borát. – Csak nem fáj
valamid? Kevesebb okoskodástól is megzavarodott már sok tanult ember, és kezdett el
kukorékolni, akár egy kakas.
– Nikolaus Cusanus doktor ezeket a kérdéseket mind ő maga, mind pedig az én számomra
jelentéktelenné tette -mondottam. – Azt kívánta bizonyítani, hogy a végtelen és a véges
találkoznak egymással. Matematikai hasonlítással kezdte. Ha egy kör belsejébe sokszöget
rajzolunk, és e sokszög oldalainak a számát mindaddig növeljük, amíg ezek az oldalak
végtelen kicsik nem lesznek, akkor az egész sokszögnek egybe kell olvadnia a kör
kerületével, és át kell változnia körré.
– Nem vagyok matematikus – vágott közbe sietve Giustiniani. – Nem vitázhatom veled.
– Ha pedig a kör érint egy egyenest, ám a kör sugara végtelen hosszúra nyúlik, akkor a kör
kerületének végül bele kell illeszkednie az egyenesbe – magyaráztam. – A végtelen
kicsinyben és a végtelen nagyban tehát a végtelen és a véges találkozik egymással, és
egymásba olvad.
– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Giustiniani őszinte érdeklődéssel. – Vagy talán
csak elhibázott szofista következtetés az egész?
– Talán – feleltem. – Talán amint közeledünk a végtelenhez, a véges logikai törvényei
erejüket veszítik. De bár lenne is ez hibás következtetés, Cusanus doktor ezzel a hasonlattal
csupán azt akarta bizonyítani, hogy a véges és a végtelen nem ellentétei egymásnak. Nagy
lelki tusakodás után végül arra a látomásszerű felismeréshez jutott Patraszban, hogy ellentétek
általában nem léteznek. Ezen felismerése megdönt minden eddigi gondolkodást, s nékem
pedig megmutatta, hogy az idő alkonyát éljük.
– Ő mindent összebékít – folytattam. – Ő, Nikolaus Cusanus. Csak egy szegény halász fia
Cues városából, német származású, és ezért sokak számára titokzatosnak tűnik. Kicsi, sovány,
nagy fejű férfiú, akinek elmondhatatlanul gyöngéd és bölcs gyermekszeme van. Az egyházi
demokrácia és az egyetemes békesség volt a vágyálma, midőn jogtudósként a bázeli egyházi
zsinaton megjelent. Könyvet is írt a katolikusok egymás közötti egyetértéséről. Ezért volt
mindennél keserűbb az ő elpártolása, ezért becsmérelték őt, és kiáltozták reá: Apostata!
Apostata!, amikor a templom padozatán átlépdelt a kisebbség oldalára a végső szakadás
napján, amikor a püspöki palástok alatt páncélingek csörögtek, és csak a bázeli polgárőrség
közbelépése akadályozta meg a vérontást az egyházi zsinaton. Az a nap és az a döntés szívébe
mély sebet ütött.
– Tanítómesteremként szerettem és csodáltam őt – meséltem. – Már gyermekként oly
szenvedéllyel olvasta a kezébe került könyveket, hogy atyja, a halász, egyszer fölindulásában
fejbe csapta az evezővel a csónakban. Könyvestül a vízbe pottyant, és csaknem odaveszett. A
keleti és a nyugati egyházak egyesítése és összebékítése fontosabbá vált számára, mint az
egyház demokratizálása. Személyében ekképpen Jenő pápa megfelelő csalétket talált azon
férfiúk számára, akik a doktorhoz hasonlóan őszintén a legjobbakat akarták, és így sikerült
éket vernie a zsinat résztvevői közé és előidézni a szakadást.
– És az ő látomása? – kérdezte Giustiniani. – Szellemlényeket látott-e?
 – Olyan roppant fényességet látott, hogy a fényesség sötétséggé változott át, és a sötétség
és a fényesség egymásba olvadt – meséltem. – Nagy feje forrón izzott gyönge vállán, s
patakzottak a könnyei, amidőn rátaláltam azon az éjszakán, hogy elbolyongott, miután én a
hajófülkében hagytam őt, pihenné ki a hosszú tengeri út fáradalmait. Azt az éjszakát soha nem
fogom elfeledni. Ezért is magyarázom el neked Cusanus filozófiáját, akár akarod, akár nem.
Giustiniani kipillantott az ablakon a lovára, de beérte azzal, hogy további bort kérjen
Mánueltől. Míg én beszéltem, ő a tükörbe sanditgatott és bodorított fürtjeit meg vörösre festett
szakállát kezdte simogatni. Én azonban lázas állapotomban ügyet sem vetettem rá.
– Cusanus doktor felismerése korunk teljes vigasztalan-ságából és zűrzavarából született –
magyaráztam. – Az ellentétek kibékíthetetlenségétől oly keservesen szenvedett, hogy
kitalálta, miként képes az emberi gondolkodás az ellentéteket is összebékíteni egymással.
Arisztotelész óta minden filozófiai gondolkodás abból indult ki, hogy ha két állítás
ellentmond egymásnak, akkor az egyik kizárja a másikat. Ha a kör kör, akkor nem lehet
sokszög. Ha az egyenes egyenes, akkor nem lehet görbe.
– Ha egy nő a szíve mélyén céda, akkor nem lehet tiszteletre méltó hölgy, és bánni is
ennek megfelelően kell vele! – mondotta Giustiniani a saját gondolatmenetét követve, és
egyetértően bólintott.
– Ha az asztal fekete, ugyanakkor nem lehet fehér -folytattam. – Ez volt az eddigi
gondolkodás alapja. Egyetlen tudós férfiú sem merészelt ezen túl lépni, attól félvén, hogy
összezavarodik. Nikolaus doktor azonban az ész mellett az értelmet és az intuíciót is elismeri.
Látomásként világosodott meg előtte, hogy az ellentétek összetartoznak, azaz coincidentia
oppositorum. Ésszel fel nem foghatóan ugyan, ám értelmünk számára még elérhető
távolságban az ellentétek találkoznak egymással és teljes összhangban egymásba olvadnak. A
felsőbb valóságban, Isten valóságában a fehér egyesül a feketével és a fekete a fehérrel, a
világosság a sötétséggel és az időhöz kötött az időtlennel, az ember az Istennel, a véges a
végtelennel. Ezek ugyanis ugyanazt a dolgot jelentik, együvé tartoznak.
– Ahogyan férfi egyesül az asszonnyal, és egy pillanatra egy testté lesznek – jelezte
Giustiniani, hogy megértette.
– Nem érted! – mondottam. – Férfi és nő nem ellentétei egymásnak. A férfi nő, a nő pedig
férfi a felsőbb valóság világában, amelyben az ellentétek nem hatástalanítják egymást, hanem
egymásba olvadnak.
Giustiniani szemrehányó pillantást vetett rám kidülledő ökörszemével.
– Ebben az esetben egyáltalán nem óhajtom azt a felsőbb valóságot – dünnyögte. – Csak
nem tanultál el valamiféle török gonoszságot ott a szultán szerájában?
Emlékeimbe merültem, mintha csak el akartam volna bódítani magam. – Az a
villámcsapásszerű felismerés a szellem világában erősebb a puskapornál! – mondtam.
Minden régi tanítást, minden régi gondolkodást szétroppant, és fölöslegessé teszi őket. Az
universalia sunt realia és az universalia sunt nomina mint ellentétes állítások egyáltalán nem
döntik meg egymást, hanem mindkét állítás igaz, és az Isten valóságában egyik sem zárja ki a
másikat. És ez nem csupán föltételezés vagy bizonyítás nélküli állítás. Aki egyszer ezt az
igazságot a maga értelmével és intuíciójával megsejtette, amiként Cusanus doktor, annak a
számára ez tudás, ugyanolyan biztos és megdönthetetlen, mint amilyennek ez idáig tartottuk
azon tudásunkat, miszerint az ellentétek megdöntik egymást. Cusanus doktor – anélkül, hogy
akár csak sejtelme is lett volna róla az értelem világában – elszabadította a gonoszt. Őutána a
jó és a rossz, a hit és a hitetlenség, az élet és a halál már nem zárják ki egymást, hanem a
felsőbb igazság világában ugyanazt jelentik.
– Cusanus doktor úgy vélekedett, hogy az ő tudása és felismerése nem zárja ki a hitet –
magyaráztam. – Alapjaiban rendíti ugyan meg a régi skolasztikus filozófiát, ám a bűn és a
kegyelem csodáját nem semmisíti meg. Szerinte éppen ellenkezőleg, az ő felismerése teszi
igazán magától értetődővé és világossá, hogy Isten anélkül születhetett hús-vér emberként a
világra, hogy magamagát megdöntötte volna. Az ő tudása az emberi tudás legvégső
lépcsőfoka. Ezen túlra és efölé már csak a misztikus filozófia vezet. A skolasztikusok gyűlölik
és félnek tőle, mert homályosnak tartják. Pedig Cusanus doktor után ez az egyetlen út!
– Te az egyszerű dolgokat is bonyolulttá teszed! – panaszkodott Giustiniani, és a homlokát
dörzsölgette, mintha megfájdult volna a feje.
– Épp ellenkezőleg, a legbonyolultabb dolgokat is istenien egyszerűvé teszem! – vitáztam
vele. – Cusanus doktor bűnös szíve békességet és nyugalmat nyert, miután a világ
összebékítőjének szerepét választotta. Mivel az ellentétek a végtelen világban egymással
azonosulnak, nézete szerint a végesség világában is meg kell legyen a lehetősége annak, hogy
az ellentétes véleményeket egymással összebékítsék. Nos, a többség és a kisebbség, a bázeli
atyák és a ferrarai atyák meg is szűntek civakodni, az egyház is egységes immár, I az
ellenpápa kiegyezett Miklós pápával, és Cusanus doktor előtt lassan ott dereng a bíborosi
föveg. Hát nem igaz az, Giovanni Giustiniani, hogy körülöttünk a világ a végtelenségig tágul,
miután az arisztotelészi érvelés már nem zár bennünket a falai közé.
– Ha már falakról beszélsz – szólt közbe Giustiniani –, nagyon félek, hogy a szultán sok-
sok ágyúja is elsimítja majd az ellentéteket, és a földdel teszi egyenlővé a legerősebb falat is.
Énnekem ez idáig megvolt a magam megdönthetetlen nézete az ágyúk haszontalan voltáról az
igazi küzdelemben, de úgy hírlik, ez a magyar Orbán az ő ördögi fondorlataival megesküdött
a szultánnak, hogy ágyúi akár Bábel falait is földig lerombolják.
– A világ a végtelenségig tágul – folytattam csökönyösen. – Minden eddigi gondolkodás
csupáncsak a korábban gondoltaknak végtelen és vigasztalan ismételgetése volt, mígnem az
emberi tudásból minden éltető nedű kisajtolódott, és csak az élettelen mag maradt meg. A
véges világban pokolnak és égnek megvolt a maga kiterjedése, mértéke, kapuja és fala. Még a
szeráfok szárnyainak a számát is pontosan ki lehetett számítani. Cusanus doktor felismerése
után azonban minden mérték jelentőségét vesztette, most már csupán egymáshoz való
viszonyukban lehet számolni velük. A végtelenség világát nem mérhetjük velük. Ezt az
igazságot ugyan a legjobb elmék minden időkben sejtették a szavak, a mértékek és a betűk
mögött, ám úgy kellett bámulniuk az arisztotelészi állításra, mint tyúknak a krétával rajzolt
vonalra. Cusanus doktornak azonban volt bátorsága túllépni rajta. Őutána már nem létezik az
a krétavonal, hanem minden szabad.
– Minden szabad – ismételtem meg. – Megérted-e, Giustiniani? Igaz és hamis, igazság és
hazugság, jó és rossz nem zárják ki egymást. Nincs már semmi feltétlenül helyes és feltétlenül
hamis, feltétlenül jó és feltétlenül rossz, feltétlenül igaz vagy feltétlenül hazug. Egymással
való kapcsolatában minden viszonylagos a végesség világában, és az időtlenben pedig
azonosul is egymással. Megérted-e már, miért hasított szívembe kardként Cusanus doktor
felismerése, noha évekbe tellett, míg félelmes voltát teljes mértékben tisztázni tudtam magam
előtt?
A dülledt ökörszemű és duzzadt szemhéjú Giustiniani veres szakállát simogatta.
– Összezavarod az én egyszerű eszemet! – panaszolta. – Mintha a tiszta borhoz seprőt
kevernél! Ám az én egyszerű igazságomat semmiféle filozófia nem képes összezavarni: a
törökök törökök, a görögök pedig görögök. A kelet az kelet, a nyugat pedig nyugat, és nem
találkozhatnak egymással másként mint karddal a kezükben.
Keserű nevetésben törtem ki.
– Nekem is tölts bort, Giustiniani barátom! – kiáltottam. – Ürítsük ki a mulandóság
serlegét, mert még a mulandóság is kicsúszik a kezünkből, s beleolvad a maradandóságba.
Kelet vagy nyugat nincsen immár, mivel az ellentétek egységében kelet is és nyugat is
egymásba olvadt. Firenzében Paolo Toscanelli lábánál ültem a szalmán, s hallgattam az ő
asztrológiai előadásait. A tudósok már rég tudták ám, hogy a föld gömb alakú, s egyáltalán
nem kúp és nem is torta. Azt azonban elsőként Toscanelli bizonyította be meggyőzően, hogy
nem létezik sem kelet sem nyugat. Nyugat felé vitorlázva, és megkerülve a földgömböt,
ugyanúgy el lehet utazni Indiába, mint kelet felé vitorlázva, csak akadjon olyan bátor ember,
aki erre vállalkozni mer. A földgolyó ugyanazon szélességi fokán egyvégtében nyugat felé
vitorlázik az ember, végül visszatér saját kiindulási pontjára, és nyugat keletté változott.
Akarsz-e még különb bizonyítékot Cusanus doktor tételének igazához, mely szerint az
ellentétek nem zárják ki egymást?
Állításom megrendítette Giustinianit. Bortól duzzadt, fáradalmak és bűnök barázdálta
arcán első ízben jelent meg a valóságos megértés öröme. – Beszéljünk egyenesen, Jean Ange!
– mondta. – Itt állunk a halál küszöbén, de ebben a városban egyébként sem szokás
eretnekeket égetni máglyán. Egyszerűen csak egy kolostorcellába zárjuk őket, hogy a
tévelygésükön elmélkedjenek. Filozófiád különös és meglepő. Énnekem nincs gyakorlatom a
gondolkodásban, szavaidból mégis olyasvalami dereng fel előttem, ami nagyon zavar. Mint
minden értelmes ember korunkban, legjobb tudásom szerint megadtam az egyháznak, ami az
egyházé, és a világnak is, ami a világé. Szívem titkos mélyén azonban úgy gondolom, hogy
mikor a férfi meghal, és a vére elfolyik, akkor visszatér a rögbe, és többé nem létezik. Ez
megnyugtató bizonyosság, ám az értelmes embert természetesen nem akadályozza meg
abban, hogy azért illő mértékben és minden eshetőségre készen ne biztosítsa be a maga részét
a mennyben is. De a te filozófiád most nyugtalanná tesz. Eszerint test és lélek, föld és ég nem
zárják ki egymást, hanem egybeolvadnak és értelmünk által föl nem fogható módon
egymásban léteznek.
– Úgy bizony – mondtam. – Mint lélek a testben, úgy van a menny itt a földön, és az
időtelen benne foglaltatik az időbeliben. Az anyagban is benne rejlik a végtelenség, az űrben a
kiterjedés, a mozdulatlanságban a mozgás. Hogy hogyan, azt az ész megmagyarázni képtelen,
ám értelmünk és intuíciónk révén ez a megsejtésünk is elnyeri a tudás bizonyosságát.
– Az ember mindenre képes – érveltem. – Teste állandó gyakorlatoztatásával az akrobata
megcsinálhat lehetetlennek látszó gyakorlatokat is, látszólag a természet törvényeit is
fölborítja. Lelkét gyakorolva az ember könnyen fogja uralni a testét is, legalábbis bizonyos
határig, amint az imént saját szemeddel láthattad, hogyan döftem keresztül az ezüst tűt
egyetlen csepp vér kicsurranása nélkül a karizmomon. De ez is csak egy trükk, olyan, mint az
akrobata mutatványa. Magad tudod a legjobban, hogy az embert fegyelmezetté lehet iskolázni
és nevelni, hogy elviseljen éhezést, fájdalmakat és fáradalmakat, s hogy a csatában dacoljon a
halállal. Ugyanúgy a szellemét is ránevelheti az ember, hogy a végesben a végtelent
tapasztalja meg, Istent tapasztalja meg. Tudta ezt már Püthagorasz is. Az Athosz-hegy
szerzetesei is tudják. A misztikusok pedig minden korokban tudták. Isten ugyanúgy benne
rejlik a végtelen kicsinyben, mint a végtelenül nagyban. Ez a tapasztalás úgy megy végbe az
emberi testben, hogy a lélek elhallgat és beleolvad Isten valóságába. Test nélkül ezt
megtapasztalni nem lehet. Mégis benne foglaltatik Isten valósága, mivel test és lélek
ellentétekként nem zárják ki egymást. Megérted-e ezt, Giustiniani?
– Nem én – ismerte be őszintén. – Csak nagyon nyugtalannak érzem magamat a
társaságodban, s próbálom legjobb tudásom szerint eszemben tartani, hogy Konstantinápoly
protosztrátora vagyok.
– De hiszen mindennek a morálhoz semmi köze sincsen! – kiáltottam kétségbeesetten. –
Ugye, érted, hogy ebben semmi erkölcs nincs! Felismerésünk magától értetődővé, érthetővé
és egyszerűvé, sőt elkerülhetetlenné teszi, hogy Isten emberként született a világra. Ez
természetessé és ésszel fölfoghatóvá teszi a bűnt, a kegyelmet és a kereszt megváltását. A
bódultsághoz hasonlatos időtlenség pillanatában Isten újra hús és vér lehet bármely percben és
bármely emberben, az együgyűben éppúgy, mint a bölcsben. Ugyanakkor azonban e
felismerésünk halomra dönti a világot, szétrobbant minden régit, s helyére tiszta anarchiát
hoz. Mert ebben az egészben semmi morál nincs. A jó és a rossz csak része az embernek, és
az emberhez való viszonyában kell felfogni. De választani kell. Isten nem választ. Az
embernek magának kell választania, miután eljutott a felismeréshez.
 – Az időbeli és a véges határán belül az ember számára semmi sem lehetetlen –
ismételtem meg nyomatékkal. – Elvitorlázhat nyugat felé, és megérkezhet keletre. Szárnyakat
építhet magának, és felröpülhet a csillagokhoz. Láncra verheti a természet erőit, hogy őt
szolgálják. Nevelheti és taníthatja a felismerésre képtelen embereket, hogy rabként szolgálják
őt és az ő szándékait, miként a szultán a janicsárokat. Igazság és hazugság az ő szemében
egyenértékűek. Jónak azt nevezi, ami a szándékait szolgálja, és ami a szándékait zavarja, azt
rossznak. Az ilyen ember fogja a világot hatalmába venni. Ellenállhatatlan a csábítás, midőn
az ember fölismeri, hogy hatalmában áll választani a véges valóság és Isten valósága, az
időbeli és az időtlen között.
– Ez a felismerés filozófiává vált a mit sem sejtő, derék Cusanus doktor révén –
magyaráztam. – De miután a felismerés tudássá vált, különböző formában tudássá kell válnia
szerte a világon. Előttünk a zűrzavar, az anarchia, az emberi szabadság időszaka. A sötétség
korszaka. A kereszténység alkonyának korában élünk, Giovanni Giustiniani. Utánunk éjszaka
borul Európára. A választás szabad. Számtalan sokan fognak választani mindaddig, amíg a
végtelen és az időtelen feledésbe merül, és az emberek csak a végest és az időbelit fogják
valóságosnak hinni, és beérik ennyivel. Az isteni kegyelem az időtlenből semmivé válik az
időbeliben, és Krisztus hiába halt meg a keresztfán.
– Mi azonban a jó részt kaptuk, Giustiniani! – fejeztem be. – A szabadságot választottuk,
az egyetlen igazi szabadságot: Konstantinápoly falainál Krisztusért és a haldokló világért az
új ember ellen harcolva!
Giustiniani hosszasan hallgatott, fejét lehajtva és barázdált homlokát tapogatva. Azután
talpra szökött, oly hirtelen, hogy a padló is följajdult a súlya alatt.
– Valami hiba van a borodban, mert nem szökött a fejembe – mondotta. – Kedvemet
szegted, Jean Ange. Azt állítod tehát, hogy ő fog győzni, Mohamed fog győzni, mivel ő ezt a
világot választotta és mind a jóval, mind a rosszal a maga szándékait fogja szolgáltatni?
– Győznie kell – mondtam. – Ő is felismerte, és választott. Ezért erősebb mindenki
másnál, erősebb az iszlámnál, erősebb Krisztus egyházánál, a falaknál is erősebb. De csak
ezen a földön. Erre emlékezz, Giustiniani! A véges határain belül. Ő ezt tudja, ő ezt tudatosan
választotta, a világon elsőként ő választott tudatosan. Ez teszi az erejét borzalmassá. Én a
kísérői közé tartoztam. Szerettem is őt. Senki más nincs őhozzá hasonló. De nékem is
választanom kellett. Ezért jöttem el tőle.
Giustiniani kihajolt az ablakon, hogy megnézze a lovát, amelyet a görög kisfiúk még
mindig lelkesen csodáltak.
– Lázad van, Jean Ange – mondta. – Ápold a sebedet! És ne csüggedj. Konstantinápoly
falai erősek. A világ egyik csodája. És én a legvégső lehetőségig akarok harcolni. Am a
sikeres küzdelem feltétele a reménység, lett légyen az bármilyen csekély is. Ne próbáld tőlem
fura filozófiáddal elrabolni a reményt! A reménytelenség a megadásra éleszt kedvet az
emberben, és így az ellenség ügyét szolgálja. Bármilyen különleges is a filozófiád, Jean Ange,
az ellenséget szolgálja. Nem akarom hallani!
– Ne érts félre engem, Giustiniani – kértem, kezemet nyújtva felé az ágyból. – Azért
beszéltem, hogy megértsél engem. Beszéltem, mert sebesült vagyok és kétségbeesett.
Beszéltem, mert nehéz az embernek egymagában lenni ebben a világban, és te vagy az
egyetlen, aki megbízol bennem. Negyven éven át hurcoltam rabságomban az időnek és a
térnek a bilincseit, miközben Isten az egyik lemondásról a másikra kényszerített. Amikor
végül úgy hittem, sikerült kibújnom bilincseimből, fojtogató hurkot vetett a nyakamba.
Giustiniani, jaj, Giustiniani! Beteg vagyok a szerelemtől!
– Igen, igen, miért ne ismerném be ezt legalább egyetlenegy embernek, hiszen már úgyis
túlságosan késő van -folytattam izgatottan. – Sóvárgok, szenvedélyesen vágyakozom egy nő
után, ahogyan még soha ez idáig! De elvesztettem őt. Ezt a veszteséget nem bocsátom meg
neki! Nem bocsátom meg magamnak. Giustiniani, nincs választás! Csak kényszerűség van, a
testnek kényszere, a szívnek kényszere. Vagy a választás folyamatos, s az embernek mindig
és minden pillanatban újból és újból választania kell, úgyhogy nyugalmat sohasem talál, a
halálban sem. A halál után is követni fog engem a tudatlan tudatba és kényszeríteni fog újra
születnem, hogy ismét találkozzam vele. Ugyanazokba a bilincsekbe, ugyanazokba a
borzalmas és csodálatos bilincsekbe. Giustiniani, kétségbeesésemben is áldom a sorsot, hogy
embernek születtem, mivel találkozhattam vele és elveszthettem őt!
Giustiniani hatalmas mancsával részvevőén megsimította forró kezemet és homlokomat.
– Ha akarod, küldök hozzád valaki jószívű asszonyszemélyt, aki kínjaidban megvigasztal
– ajánlotta. – És ha meggyógyítani nem is tud, legalább megnyugtat. Similia similibus
curantur. Ennyire még én is tudok latinul. Higgy a tapasztalt, öregedő férfiúnak! A nők az
érzékeinket felkorbácsoló különbözőségüktől eltekintve, alapjában véve egyformák. Amikor
Kaffa podesztája voltam, különösen megkedveltem a fehér bőrű és puha mellű orosz
leányokat, akiket a tatárok árultak. De itt észrevettem, hogy a görög nők mégiscsak
verhetetlenek. Ha pedig egyszer még visszamegyek Genovába és Itália országaiba, ismét
lehullik szememről a hályog, s rájövök, hogy a fekete szemű olasz leányokhoz fogható
egyetlen országban sem akad. Csak annyit mondj, barna legyen-e vagy szőke, telt-e avagy
sovány, és én majd küldök valakit, hogy könnyítsen bánatodon.
– Nem, nem! – kiáltottam kétségbeesetten. – Nem értesz, és nem is érthetsz meg engem!
Giustiniani rosszallóan csóválta a fejét.
– így járnak az olyan férfiak, akik erénynek tartják a böjtöt és az erkölcsösséget,
lelkigyakorlatokat végeznek, és akaratukkal a testüket is uralják. Láttam én már ilyet azelőtt.
Ám ha egyszer elbuknak, bukásuk igen nagy. Egy ravasz nő egyszerűen kifordítja őket, mint
egy kesztyűt.
Hangosan káromkodtam. Talán igaza volt, oly szörnyű módon igaza, hogy maga mit sem
tudta. Elment. Távolodóban lova patái súlyosan koppantak az út kövezetén. Az idő súlyos
lópatái szívemet törték össze.

1453. március 2.
A nap melegít. Az utcasarkokon és a kertekben szemetet égetnek. Áttetsző zöld fűszálak
bújnak elő a márványok repedései közül. Az Akropolisz oldala tavaszi virágoktól tarkállik. A
kikötőben minden este késő éjszakáig tart a zenebona. Amikor az est hűvösebbre válik, a
zeneszó egészen a házamig hallatszik. Soha, soha nem láttam olyan csodálatos naplementéket,
mint ezeken az estéken, midőn a templomok kupolái lángoló fényben égtek és a dombok
árnyékolta kikötői öböl színe tintafeketévé mélyült. Átellenben Péra falai és tornyai bíbor
fényben ragyogtak és visszatükröződtek a sötét vizén.
Amint a naplementét bámultam és szívemben a vágyakozás keserűségre változott, Mánuel
szolgám jött oda hozzám, és ékesszóló beszédbe kezdett:
– Uram, eljött a tavasz, de a törökök még nem érkeztek meg. A lélektelen madarak
szerelmi vágytól bódultan röpködnek és keresik egymást. Galambok burukkolása zavarja meg
az emberek éjszakai álmát. A szamárcsődör a pátriárka istállójában olyan félelmetes hangon
ordít, hogy az ember belebolondul. Uram, az embernek nem jó egyedül lenni!
– Mi a csoda! – kiáltottam elámulva. – Talán csak nem tervezel házasságot, ősz szakállad
ellenére? Vagy csak éntőlem akarsz valamelyik unokatestvéred kelengyéjéhez hozzájárulást
kicsikarni?
– Uram! Csakis a te javadat akarom! – mondta sértődötten. – Ismerlek téged, és rangod is
ismerem, és tudom, mi illik hozzád és mi nem. Te is ismersz engem, és most már bízol is
bennem. A tavasz azonban a legelőkelőbb férfiút is nyugtalanná teszi, és ebben a dologban
nincs különbség a császár és a legszegényebb kecskepásztor között. Nagyon nem szeretném,
ha még egyszer véres öltözékben támolyognál haza az otthonodba, fájdalmamban és
ijedelmemben csaknem szívbénulást kaptam. Higgy nekem, a sötét kapuk és a falakkal
körülvett udvarok veszélyesek ebben a városban.
Kezét dörzsölgette és tekintetemet kerülve a megfelelő szavakat keresgélte.
– De mindent el lehet rendezni – kezdte. – Elkedvetlenedtél, és éjszakánként nyugtalanul
hánykolódsz az ágyadban. Szívemet fájdítja ez. Természetesen nem kíváncsiskodom. Tudom,
mi illik az én helyzetemben. Azt azonban mégsem kerülhettem el látni, hogy az utóbbi
időkben nem járt nálad olyan kedvedre való látogató, aki arcodra örömöt varázsolt volna. Épp
ellenkezőleg, talpig véresen érkeztél haza, úgyhogy föltételezem, minden kiderült, és te
belebetegedtél a kényszerű válás gyötrelmeibe. Az idő azonban begyógyítja a sebeket, és
minden sebre akad enyhítő orvosság, még a szív sebeire is.
– Ne folytasd – mondtam. – Ha a naplemente nem okozna nekem kínzó szomorúságot,
fültövön is csapnálak, Mánuel.
– Semmiképp ne érts félre, uram! – védekezett sietve. – De a te korodban levő
férfiembernek szüksége van nőre. Hacsak nem szerzetes, vagy más módon nem szenteli életét
valamiféle ájtatosságnak. Ez a természet törvénye. Mért ne örülnél az életednek ez alatt a
rövid idő alatt, ami még egyáltalán hátravan? Volna számodra két javaslatom is, hacsak nem
értesz félre engem.
Óvatosan távolabb húzódott, s magát is összébbhúzva folytatta: – Van egy unokahúgom,
fiatal özvegy, a legszebb korban, aki a férjét oly hirtelenül veszítette el, hogy gyakorlatilag
nézvést szinte érintetlen maradt. Látott téged a városban lovagolni, és annyira beléd szeretett,
hogy engem gyötör szüntelen kéréseivel, bocsátanám be házadba és ismertetném össze véled.
Erkölcsös és jó viseletű leány. Igen boldog lenne, és egész családunknak a legnagyobb
megtiszteltetést jelentené, ha egy vagy két éjszakára figyelmességedben részeltetnéd őt.
Semmi mást nem kíván, azt pedig majd magad ítélheted meg a legjobban, mivel ajándékozod
meg őt, miután ráuntál. Ekképpen jót cselekednél, és ugyanakkor a tested is megnyugodna.
– Mánuel! – mondottam. – Megértem jó szándékodat, de ha én minden nő csábításának
engednék, aki csak tekintetével utamon végigkísér, soha a nőktől meg nem szabadulnék.
Ifjúságom óta az az átok gyötört, hogy inkább engem kívántak, semmint én kívántam volna.
De mikor egyetlenegy alkalommal én akartam, mégpedig teljes szívemből, a másik nem
kívánta. Ez lett a büntetésem. Higgyél nekem, az unokahúgodnak is csak bánatot és
szomorúságot okoznék, ha vágyakozás nélkül az ágyamba venném őt, hogy testem
fölmelegítsem.
Mánuel nyomban megadta magát.
– Magam is ugyanezt próbáltam a fejébe csöpögtetni, de hát te is tudod, milyenek a nők.
Önfejűek. Akkor hát rátérek a másik indítványomra. Egy nagynénémnek van egy barátja,
tiszteletre méltó és finom érzésű férfiú, aki nehéz helyzetükben szívesen segít mind a
főrendűeken, mind a közrendűeken. Ε célra építtetett a Blachernai parkjának közelében egy
kívülről igen szerény, belülről azonban rendkívül elegáns házat. Ebben a házban a
legkülönbözőbb országokból való fiatal rabnők vannak. Van forró fürdő, és van masszázs. A
kapott szolgáltatásokkal még az életunt és elaggott archónok is elégedetten távoztak e házból,
és hálájukat is sokféle módon fejezték már ki a rajtuk segítőknek. A ház a te rangodhoz is
méltó, és nem veszítenél semmit, ha betérnél és megpróbálnád az általam kínált különféle
lehetőségeket.
Észrevette tekintetemet, elkedvetlenedett, és sietős magyarázkodásba fogott:
– Nem azt akartam ezzel mondani, hogy te is életunt és elaggott vagy. Épp ellenkezőleg, a
legszebb férfikorban vagy. Épp azért, uram! Abban a házban a legnagyobb titokban és
anélkül, hogy bárki akárcsak sejtené is, előkelő hölgyekkel is lehetne találkozni, akik egy kis
változatosságot óhajtanak vinni az életükbe, vagy akik a házastárs fösvénysége miatt szívesen
fogadnának egy kis mellékjövedelmet szépségápolási és ruhavásárlási céljaikra. Bizonyára
nem hiszel nekem, de még a Blachernai asszonyai közül is vendégeskedtek már ott néhányan,
mégsem származott belőle semmi kellemetlenségük. Épp ellenkezőleg. Nagynéném tiszteletre
méltó barátja tapasztalt emberismerő, és egyébként is megértő férfiú. Ügyfeleit a legfinomabb
rostálással tudja megválasztani.
– Nem akarom növelni ennek a haldokló városnak az erkölcsi romlását! – mondtam. –
Nem, nem, Mánuel. Nem értesz engem! – Mánuel azonban mélységesen megbántódott.
– Hogyan beszélhetsz erkölcsi romlásról, uram, amikor azonos rangú és egymást jól
megértő, művelt emberek fesztelen társalkodásáról van szó? Teszerinted illendőbb és kevésbé
romlott cselekedet falakat mászni a sötétben, örök félelemben és izgalomban, vagy titokban
sugdosni szégyenletes indítványokat tisztes asszonyszemélyek fülébe, amikor mások nem
látják? Ha már egyszer bűnt kell elkövetni, mért nem lehetne azt örvendezőn, művelt módon
és jó lélekkel tenni? Nagyon latin vagy, ha ezt sem érted!
– Nem vágyom bűnre, Mánuel! – mondottam. – Csupán elvesztett szerelmem után
sóvárgok!
Mánuel megcsóválta a fejét, s arcára ismét visszatért az alázatos mélabú. – A bűn bűn
marad, öltözzék bár a legkülönbözőbb alakba. Teljesen mindegy, szerelemnek mondod-e
avagy szórakozásnak. A végeredmény ugyanaz. Magadat teszed csak tönkre érzelmeid
túlhevítésével. A legcsábosabb bűn sem érhet azonban annyit, hogy a férfinak tűvel és
cérnával kelljen a bőrét megfoltoznia. Csalódtam benned, uram! Értelmesebbnek gondoltalak.
De az egészséges értelmet az ember nyilvánvalóan nem kapja ajándékba még akkor sem, ha
bíbor csizmával a lábán született.
Abban a szempillantásban megragadtam a nyakát, és térdre kényszerítettem őt az udvar
porába. Késem vörösen villant meg a naplementében. De aztán visszanyertem önuralmamat.
– Mit mondtál? – kérdeztem. – Ismételd meg a szavad, ha mered!
Mánuel nagyon megijedt. Kezem között reszketett szíjas nyaka. De azért úgy tűnt, hogy az
első rémület múltával mintha csak megtiszteltetésnek tartotta volna kezem kemény
markolását. Rám emelte vizenyős szemét, ám mocskos szakállal borított arcán továbbra is
huncut, zárkózott, konok kifejezés ült.
– Nem akartalak megsérteni uram, semmiképpen sem! – bizonykodott. – Nem hittem
volna, hogy egy kis tréfától haragra gerjedsz.
Ám túl ügyesen fűzte a szavait ahhoz, hogy hinni tudjak neki. A hosszú 1ère eresztett
történet végére ravasz csalétket rejtett, hogy lássa, miként hat rám. Hová tűnt az önuralmam?
Hová a higgadtságom és magabiztosságom? Visszatoltam a késem tokjába, hogy csak úgy
csengett.
– Nem tudod, mit beszélsz, Mánuel! – mondtam. – A halál angyala ott állt egy pillanatig a
hátad mögött!
Ő továbbra is előttem térdelt a földön, mintha csak élvezte volna a megalázó helyzetet.
– Uram! – kiáltotta. Szeme fölragyogott, és szürke arcára pír szökött. – Kezed a fejemre
helyezted. Eltűnt a fülfájásom. Térdem sem fáj, noha a nedves földön térdelek. Uram, nem
elég bizonysága ez annak, hogy ki vagy?
– Félrebeszélsz! – förmedtem rá. – Megrémültél a késemtől. A hirtelen ijedségtől
megszűnik minden fájdalom!
Lehajtotta a fejét, egy marék földet emelt föl maga elől, majd hagyta visszahullni a
rögöket. Hangja oly halk volt, hogy alig tudtam suttogását megérteni.
– Kisfiúként gyakran láttam az öreg Mánuel császárt -suttogta. – Uram, én téged soha nem
csallak meg!
Kinyújtotta kezét, mintha a lábamat akarta volna megsimogatni, és mintegy megigézve
bámult rá.
– Bíborcsizma – suttogta mintegy magának. – Fejemre tetted a kezed, és gyarlóságom
minden fájdalma elszállt.
A naplemente utolsó vörös villanása is eltűnt az udvarról. Sötét és nyirkos est borult rá.
Már nem is láthattam jól Mánuel arcvonásait. Nem szóltam semmit. Nem törődtem többé
semmivel. A tenger túlsó partján, Ázsiában a felhők óriási kékesfekete tornyokká gyűltek,
mindenféle földi toronynál hatalmasabbá. Ráneveltem magam, hogy a felhőkön járjak. Ám a
felhők már nem tartanak meg. Lezuhantam a földre. A zuhanás elszédített és fájdalmat
okozott. Nagyon egyedül voltam. Megfordultam, s bementem a langymeleg lakásba, egyetlen
szót sem ejtvén.
Tinta és papír. Azelőtt szerettem a tinta émelyítő illatát és a papír száraz zizegését. Most
gyűlölöm. A szó csak jelkép, mint minden, ami erről a világról való. Csak a véges
gyámoltalan jelzései, amiket ki-ki a maga módján értelmez és tolmácsol, tartalmat a maga
egyénisége szerint adván nekik. A végtelent nem lehet szavakkal kifejezni.
Ám a számok éppoly erőtlenek. A gondolat csontvázai csupán, mindennemű
személyességtől megfosztva. De ezek is csak a végesnek a végeshez való viszonyát képesek
kifejezni. A végtelent és az időtől függetlenül létezőt nem tudják kifejezni. Számok nem
léteznek emberek nélkül. Isten valóságát a számok nem képesek felépíteni.
A betűknek számokkal való helyettesítése és belőlük a mindenség fölépítése a gondolatok
játéka csupán. Az eredmények titokzatos sokértelműsége lehet bár meglepő, ám a kereső lélek
kielégítésére alkalmatlanok.
Jean Angelosz. Anna Notarasz. A betűk száma is megfelel egymásnak.
Micsoda borzalmas bukás. Belegabalyodni egy nőbe, mint hálóba a hal, és épp akkor,
amikor egy egész világkorszak némul el, várván a halált. Amikor azt hittem, legyőztem
önmagam, és kiválasztottam az utamat. Negyvenesztendősen. Az élet alkonyának küszöbén.
A kikötőben még vannak hajók. Nyugati hajó jó szerencsével még mindig el tudna hajózni
Gallipoli mellett a görög tengerre. Nincs olyan latin, akit ne lehetne megvásárolni. Szívem
hevülete azonban arra késztetett, hogy falhoz csapjam a drága ékköveket, hogy Giustiniani
szedegesse föl őket. Szívem hevülete késztetett arra, hogy mint szűkké lett ruhadarabot, még
egyszer eldobjam magamtól minden gazdagságomat. Most már túl szegény vagyok ahhoz,
hogy egy egész hajót megvesztegessek, s utána vitorlázzam és reátalálhassak. Vajon ettől
féltem-e, ezért vágtam-e falhoz a drágaköveket? Semmi sem történik véletlenül. Minden
törvényszerű formákat követ. Sorsát senki el nem kerülheti. Sorsát az ember maga valósítja
meg, mégpedig az alvajáró biztonságával, miután választását megtette.
Magamtól féltem-e hát? Magamban nem bíztam meg? Mohamed vajon jobban ismert
volna engem, mint én önmagamat, hogy azt a piros bőrerszényt nyomta markomba
csalétekként elválásunkkor? Ezért kellett hát ajándékától megszabadulnom?
Mohamed szultán, a győzedelmes! Csupán Pérába kellene magamat átvitetnem és bemenni
abba a házba, melynek az udvarán azt a galambdúcot láttam. És lemondani. Még egyszer
lemondani. Nyugati országokban cseperedtem, nevelkedtem, töltöttem be sorsomat. Latinná
vált-e hát szívem? Vajon engem is meg lehet vásárolni? Konsztantinosz oszlopáról
tekintettem a városra. Néztem a múlt ragyogását. Kelet és Nyugat szívét, amely utolsókat
dobban, egyre gyengülőn. Mindezt tenéked adom, mondta a kísértő. Azt a kísértést
legyőztem. Am mindennek megvan az ára. Egy nőért borulnék hát le előtte és szolgálnék
neki? Egyetlen nőért csak, egyetlen szenvedélyért, egyetlen vágyamért, egyetlen
őrültségemért?
Ilyen mély és vigasztalan csüggedést még nem éltem meg soha. A választásnak nincs vége.
Folytatódik tovább, egyre tovább. Minden pillanatban. Az utolsó lélegzetvételig. Nyitott kapu
azonban mindig van. Mindig. A menekülésre, a lemondásra, az öncsalásra.
Várnánál, a mocsárban így szólt a halál angyala: Találkozunk még a Szent Romanosz-
kapunál. Azt azonban nem mondta, hogy a kapu melyik oldalán. Hogy melyik oldalán, arról
nem szólt.
Nem, nem kellett mondania. Egész éltemen át egyik börtönből a másikba verekedtem át
magam. Ebből az utolsó börtönből, melyet Konstantinápoly falai zárnak körül, már nem
menekülök. Atyám fia vagyok. Ez a börtön az én egyetlen otthonom.
 1453. március 5.
Március. Az utolsó március. Mintha városom a várakozásban elcsöndesedett volna. A
kegyetlen tavaszi fény felfedi roskatagságát és szegénységét. A rommezőkön, a bogáncsok
között szürke szamarak és fekete kecskék legelésznek. Egész városrészek néptelenedtek el, és
dőltek össze. A tetők beomlottak, a falakat meg egyszerűen eltüzelték. A templomok kupoláit
is zöld penész lepi. A középületek márványa elsárgul és széthasadozik. Az elárvult, egykori
császári palota falait elvadult bozót borítja. Gyomok bújnak ki a lépcsők hasadékain is.
Az emberek fekete és szürke árnyakként lopóznak az utcákon. Kitérnek egymás útjából, és
kerülik egymás tekintetét. Szemükben szomorú nyugtalanság. A megalázó várakozás
vasmarokként szorítja össze a szíveket.
A fegyverforgatási gyakorlatok folytatódnak. A falak javítása úgyszintén. Ám mintha
mindez szemlátomást lelassult volna. A latin kiképzők szitkai és vezényszavai elveszítették
erőteljes csengésüket, és bágyadtan sorvadnak bele a haldokló város nagyságába. A falak, az
ezeréves sárga és barna falak és őrtornyaik túlságosan hosszúnak és magasnak tűnnek ahhoz,
hogy ily kicsiny csapat védhesse őket.
Hajók sora ringatózik tétlenül a kikötőben. A víz hulladékkal teli, és bűzt áraszt maga
körül.
Hát így állunk? Vagy a hiba az én szememben és az én fülemben volna? Az én érzékeim
gyengültek volna meg? Én távolodtam volna el mindentől? A várakozás megbénítja az
embert. Ezer olyan dolog van, amit még ki lehetne igazítani és javítani. De a serénység, a
kezdeményezőképesség eltűnt. A várakozás kedvetlensége rágja az ember lelkét. A szultán
még most sem indult el Adrianopoliszból. Csak az ágyúk vonulnak lassan-szépen, ziháló
ökörpárok vontatta talpakon a tavaszba öltözött dombok között, az elhagyatott síkságon át.
Lassan, lépésről lépésre közelednek, miként a férgek másznak.
Csúsznak-másznak a dögférgek Konstantinápoly felé, lassan már minden irányból. A
Márvány-tenger is elhagyatott. I Hétszámra nem láthatni egyetlen vitorlát sem.
A legrosszabb a bénító várakozás. A feszültség azonban nem tarthat örökké. Az emberi
természet maga kényszeríti rá, hogy oldódjék. Ez a mindenek lelassulása talán csak az
elkerülhetetlen pihenés a legvégső megpróbáltatás előtt.
Vagy talán csak az én szemembe szállt volna varázsszilánk?

1453. március 7.
Korán reggel, napkelte előtt egy sereg nyomorult asszonyszemély, fekete kámzsás
szerzetes meg apáca vonult égő gyertyával a kezében a Chora-kolostor templomába, a
Blachernai és a Charisziosz-kapu közelébe. Vonulás közben énekeltek, de énekük beléveszett
a város hangtalanságába és a hajnali sötétségbe. Utánuk mentem. A templom mennyezetét és
falait mozaikok borítják. Aranyszínű alapon csillognak a különböző színű kövek a
megszámlálhatatlan gyertya fényességében. Tömjén illatozik. Az imádkozok izzó áhítata
gyógyír a szívemre.
Miért követtem őket? Miért térdepeltem oda melléjük? Szerzetest és apácát épp eleget
láthattam a város utcáin, amint kettesben jártak házról házra kis alamizsnagyűjtő tányérjukkal
segélyt kérve és gyűjtögetve azoknak a szerencsétleneknek, akik a falvakból idemenekültek a
török elől.
Nőket is láthattam épp eleget. Sok-sok kérdő, zárkózott tekintetet a szürke házak ajtajából
vagy ablakaiból. Tekinteteket, amelyek nem tértek ki az én tekintetem elől, de
mozdulatlanságukkal hívogattak, noha az öltözékem a latinok öltözéke. Ismertem ezeket a
pillantásokat minden országban, ahol csak megfordultam.
Miért követtem hát mégis a menetet szikrázó nyugtalansággal a szívemben? A
gyertyaviasz forró csöppekben folyt rá a kezemre, mégsem éreztem az égető fájdalmat.
 Az apácák mind egyformák, nem lehet egymástól kettőt sem megkülönböztetni. Vannak
közöttük főrendűek, meg közrendűek is. Vagyonos családokból magányos nők, akik
megváltottak maguknak a kolostorban egy helyet. Szolgáló nővérek, akik fogadalomtétel
nélkül két kezük munkáját áldozzák oda. Nagyobb szabadságot élveznek, mint a nyugati
országok apácái. De hiszen a görögök a papjaiknak is megengedik, hogy megnősüljenek,
szakállt is növeszthetnek.
Külsőleg valamennyi apáca egyforma. Egyforma fekete kámzsa, mely elrejti a test
körvonalait, ugyanaz az öltözék, amely az arcot s jóformán még a szemet is eltakarja. Mégis,
mit sem tudván semmiről és anélkül, hogy bármit is látva láttam volna, megkülönböztettem
közülük egyet, aki az utcán követett engem, és amikor én másfelé fordultam, ő megállt és úgy
figyelt. Alamizsnagyűjtő tálkájával társnője kíséretében a házam előtt is elment, megállt a kis
kooroszlán mellett, és felnézett az ablakomra. Be azonban nem tért a házamba. Attól kezdve
minden apácát jól megnéztem, mintha ismerőst keresnék közöttük. A fejtartásban, a járásban,
a kámzsa ujjába rejtett kézben lelhetnék valamit, amiről felismerném őt, és kiválasztanám a
többiek közül.
Almokat látok, látomásokat, kétségbeesésem megvakított. Lehetségesnek hiszem a
lehetetlent is. A remény, amit magamnak sem merek megvallani, perzseli lelkemet, miként
gyertyaláng a tenyeret.

1453. március 10.

Mintegy álomban és kábulatban éltem ezekben a napokban. Végre ma kora reggel ugyanaz
a két apáca ment el a házam előtt, s megálltak, hogy egy pillantást vessenek ablakomra,
mintegy várva, hogy meglássanak, amint elindulok szolgálatba. Lefutottam a lépcsőn,
kitártam a kaput. Lihegve álltam meg előttük, és egyetlen szót sem tudtam szólni. Ők fejüket
lehajtva kitértek az utamból. Egyikőjük felém nyújtotta a fatányért, a szokásos kérést
mormogva.
– Lépjetek be a házamba, nővérek – kérleltem őket. -Bent van az erszényem.
Az idősebb nő háta mögé húzódva, ő is lehorgasztotta a fejét, nehogy a szemébe
nézhessek. Megpróbáltak elmenekülni. Türelmemet vesztettem. Erővel megragadtam a karját,
és akkor már nem tehetett semmit. Mánuel szörnyülködve futott oda:
– Megzavarodtál, uram?! – figyelmeztetett. – Meg fognak kövezni, ha apácához nyúlsz!
Az idősebbik apáca kemény öklével az arcomba csapott, és alamizsnagyűjtő tányérjával
ütni kezdte a fejemet. Kiáltozni azonban nem mert.
– Gyertek be! – követelőztem. – Feltűnést keltünk.
– A parancsnok föl fog akasztatni – fenyegetőzött az idősebb, de közben megfordult, és
bizonytalanul a társára pillantott. Ő bólintott. Kénytelen volt bólintani. Szorosan fogtam a
karját.
Miután Mánuel bezárta mögöttünk a kaput, így szóltam:
– Rád ismertem! Ezer közül is felismertelek! Valóban te vagy az? Hogyan lehetséges ez?
Reszketve vonta ki karját a kezemből, és sietősen így szólt a társához:
– Ez valami tévedés vagy félreértés. Tisztáznom kell. Addig te maradj itt!
Ebből már tudtam, hogy nem igazi apáca, és nem tett fogadalmat. Különben nem
maradhatott volna kettesben énvelem. Bevezettem hát a szobámba. Bezártam az ajtót.
Letéptem róla az arcát takaró ruhadarabot, és karomba zártam.
Karomba zártam.
Csak ekkor kezdtem remegni én is, és kibuggyantak a könnyeim. Olyan borzasztó volt
kétségbeesésem, vágyam és kétkedésem. Most egyszerre minden felengedett bennem.
Negyvenesztendős voltam. Életem alkonyának küszöbén. De oly görcsösen zokogtam, mint
egy gyermek, aki lidérces álmából biztonságos otthonában ébred.
– Szerelmem! – szóltam vádlón. – Hogyan tehetted ezt velem?
 Ő levette fejéről fejfedőjét, fekete apácakámzsáját is ledobta magáról, mintha szégyellene.
Nagyon sápadt volt. Haját nem engedte levágni. Amikor én remegni kezdtem, ő nem remegett
többé. Aranyfényű tiszta szeme büszkén és kíváncsian nézett rám. Arcomat ujja hegyével
megsimogatta, s csodálkozva nézte, mitől lett nedves.
– Mi a baj, Johannesz Angelosz? – kérdezte. – Sírsz? Miért sírsz? Én bántottalak meg?
Képes volt élvezni fensőbbségét. Még egyszer szívem mélyéből felzokogtam, majd mélyet
lélegeztem, és kezem fejével megtöröltem arcomat. – Hiszen te járkáltál utánam! -mondottam
ingerülten. – Te álltál meg, hogy jobban megnézhess. Miért jöttél újra a házam elé, hogy
bosszants? Éreztem, megsejtettem a jelenlétedet, noha az érzékeimnek sem igen hittem.
Nyugtalanságom adott bizonyságot rólad, bár úgy hittem, már elvesztettelek.
Ő nyomban nekihevült.
– Egyáltalán nem jártam utánad – bizonygatta. – A menekülteknek gyűjtök alamizsnát.
Szabad nő vagyok. Ha történetesen a házad előtt mentem el, abban sem volt szándékosság. Ha
sejtettem volna, hogy így rám törsz, pestisként kerültem volna a házadat.
Mily csodálatosan, mily szívszaggatóan élveztük mindketten, hogy egymást kínozzuk,
tudván, hogy egyikünk sem mond igazat.
– Ne bosszants már a kerteléseddel – fenyegetőztem. -Különben ismét a karomba zárlak,
és akkor már nem szabadulsz tőlem olyan könnyen, mint az imént!
– Nem is mernéd! – mondotta. – Csak próbálj meg hozzám érni, ha mersz! Sikoltozni
fogok!
– Dehogy mernél te sikoltani! – vitatkoztam. – Giustiniani föl is akasztatna, ha azon
kapnának, hogy apácával erőszakoskodom.
– Törődnék is én vele! – mondotta hidegséget színlelve. – Épp ellenkezőleg. Még tán jobb
is volna. A legjobb az volna, ha már réges-rég fölakasztottak volna, amikor az egyik
országból a másikba vándorolván bajba hoztad a nőket. Csábító vagy és szerencsevadász!
Egyetlen szavad sem hiszem el, amit nékem mondasz!
Kifogytam a szavakból. Csak néztem őt. Ragyogni éreztem arcomat, mint valamikor
ifjúságom napjaiban. Ő a padlóra szegezte előttem tekintetét.
– Valóban azt reméltem, hogy már sikerült megszabadulnom tőled – próbálta folytatni, de
neki is torkán akadtak a szavak. Arcára és nyakára pír szökött. Hátat fordított nekem.
Hátat fordított, elismervén ezzel, hogy megadta magát. Kezem a vállára tettem. Közben
keblét is megérintettem. Elállt a lélegzetem, amint szépségét kezemben éreztem, s
érintésemtől teste remegő ébredését. Magamhoz vontam. Büszke feje a vállamra hanyatlott.
Szájon csókoltam. Mintha ebbe a csókba egész lelkét belelehelte volna. Lényem legmélyéig
remegő, tiszta öröm járta át a testemet. Semmiféle sötétséget nem éreztem többé. Vágyam
kristálytiszta volt, mint a forrás, tiszta mint a láng.
– Visszatértél hát hozzám – mondtam remegő hangon.
– Engedj el! – kérlelt. – Reszket a térdem. Nem bírok a lábamon megállni.
Lerogyott a székre, könyökét az asztalra támasztotta és homlokát a tenyerébe hajtotta. Egy
pillanat múlva azonban fölemelte a tekintetét. Barna szeme elmondhatatlanul ismerősen,
elmondhatatlanul nyíltan nézett a szemembe.
– Már jobban érzem magam – mondta remegő hangon. – Egy pillanatra attól féltem, hogy
a karjaid között halok meg. Nem tudtam. Nem sejtettem, hogy ilyesmi lehetséges.
– Vagy talán mégiscsak tudtam – folytatta, szemét még mindig rám függesztve, mintha
nem tudott volna betelni látásommal. -Talán ezért is maradtam itt a városban. Noha
magamban megesküdtem, hogy nem akarok véled többé találkozni. Megesküdtem, hogy
egyáltalán itt merjek maradni. Ilyen gyerekes módon csaltam meg magam.
Megrázta szép fejét. Haja aranyszínű. Bőre elefántcsont. Szemöldökének magas íve kék.
Szeme gyöngédséget sugárzó aranybarnája.
– Kitértem előled, és el is akartalak kerülni, ám olykor-olykor, hacsak messziről is, látnom
kellett téged. Talán hamarosan én magam jöttem volna el hozzád. Apácaként szabadabb
vagyok, mint életemben bármikor azelőtt. Szabadon mozoghatok, szabadon megszólíthatom a
szegény embereket, érezhetem lábamon az út porát, s nyújthatom az olcsó fatányért, hogy
alamizsnát gyűjtsek áldás fejében az emberektől. Johannesz Angelosz, sokat tanultam
ezekben a napokban. Teérted készülődtem, noha ezt akkor én nem is tudtam.
Kinyújtotta csupasz lábát. A szandál talpa szíjjal volt a bokájához erősítve. A szíj piros
nyomot hagyott fehér bőrén.
Lába összepiszkolódott az utcán. Eleven ember eleven lába. Már nem csupán festett
bálványkép volt számomra. Legutolsó találkozásunk óta megváltozott.
– De hogyan lehetséges ez? – kíváncsiskodtam. – Azon a viharos éjjelen találkoztam
atyáddal. Ő hívatott magához. Akkor mondta, hogy te már elmentél!
– Apám nem tudja – magyarázta egyszerűen. – ő még mindig azt hiszi, hogy elutaztam. Én
azonban menedékhelyet vásároltam magamnak egy kolostorban, ahová főrendű nők szoktak
visszavonulni, hogy áhítatot gyakoroljanak. És ott csak Anna vagyok, egy fizető vendég a
kolostorban. A nevem vagy a nemzetségem felől senki nem érdeklődik. A kolostornak
kellemetlenségei adódhatnának, ha kiderülne, ki vagyok. Ezért az én titkom az ő titkuk is. Ha
egész életemben a kolostorban kívánnék maradni, akkor új nevet kapnék, újjászületnék, és
senki kívülállónak nem kellene tudnia, ki voltam egykor. Ezt csak te tudod. Ezt nem tudtam
megakadályozni.
– Csak nem gondolod komolyan, hogy a kolostorban maradsz? – kérdeztem félve.
Rám pillantott szempillái alól.
– Nagy bűnt követtem ám el! – mondta ártatlanságot mímelve. – Becsaptam atyámat.
Talán vezekelnem kell érte.
Még mindig nem értettem, szökését hogyan szervezhette meg, amikor oly féltve óvták és
őrizték. Elmondta, hogy atyja azt akarta, utazzék el, és rejtőzzék el Kréta szigetén, nehogy a
törökök vagy a latinok túszul ejtsék és váltságdíjat követeljenek érte. De az édesanyja még
mindig ágyban fekvő beteg, nem utazhat. Ezért a gondolat kezdettől fogva ellenszenves volt
számára. Őt holmijaival és cselédeivel együtt titokban az éj sötétjében, csónakkal a hajóra
vitték. A hajó teli volt menekülőkkel, akik szédületes összegeket fizettek a helyükért. Az
általános zűrzavar közepette becsusszant a csónakba, és a hajósokkal visszavitette magát a
kikötőbe. A szolgálói úgy hitték, hogy ő is a hajón van valahol, midőn a sötétben elvágták a
horgonyköteleket. Hosszú időbe telik, amíg atyja is tudomást szerezhet róla, hogy megszökött
a hajóról.
– Szabad vagyok – mondotta. – A viharban akár le is zuhanhattam volna a hajóról, és a
tengerbe veszhettem volna a sötétben. Atyámnak azonban még nagyobb lesz a bánata, ha
egyszer majd megtudja, hogy becsaptam őt. Erre még gondolni sem merek.
Sokáig hallgattunk, és csak néztük egymást. Elég volt ennyi. Úgy éreztem, hogy még egy
picinyke mosoly vagy még egy érintés, és meghasad tőle a szívem. Megértettem, mit akart
mondani azzal, hogy attól fél, meghal.
Csontos kéz zörgetett az ajtón. Az idősebb apáca tompa, kétségbeesett hangon kiáltott be.
– Ott vagy-e még, Anna nővér?
Hallottam, amint Mánuel igyekezett nyugtatni, de hiába.
– Azonnal jövök! – kiáltotta ő az ajtón át, s felém fordult, sugárzó mosollyal megérintette
arcom, szemem, és így szólt:
– Mennem kell!
Mégsem indult el nyomban. Lábujjhegyre állt, hogy még közelebbről láthassa a szemem,
és csöndesen kérdezte:
– Boldog vagy-e, Johannesz Angelosz?
– Boldog vagyok, igen! – mondottam. – És te Anna Notarasz? Boldog vagy-e te is?
– Nagyon boldog vagyok én is – felelte.
 Kinyitotta az ajtót, s az idősebbik apáca, alamizsnástányérját fegyverként forgatva,
berohant. Anna megnyugtató-lag fűzte karját a karjába, és kivezette őt.
Mánuel fejét két kezem közé fogtam, és mindkét felől megcsókoltam arcát. – Áldjon meg
az Isten, és őrizzen meg téged! – mondtam neki.
– Hasonlóképpen téged is, és Isten legyen irgalmas a telkedhez! – felelte ő, meglepetéséből
felocsúdva. – Apáca – mondotta, de szeme nevetett és a fejét csóválta –, egy apáca a te
szobádban!? Hát végre hajlandó vagy hátat fordítani a latinoknak, és elfogadod az egyetlen
igaz hitet?

1453. március 15.

A tavasz levelet bontott szerte a városban. Mezítlábas gyermekek virágokat árulnak az
utcasarkokon. A rommezőkön nádsípot fújnak a fiúk. Nincs szebb és bánatosabb hang ennél.
Megáldok minden egyes napot, amely lázasan tovatűnik. Megáldok minden napot, melyet
még megélhetek.
Az idősebb apácát Kharikleának hívják. Atyja cipész volt, aki olvasni is tudott. A név
azonban nem illik arcához -mondja Mánuel szolgám. Evés közben ugyanis készséggel föltárja
arcát Mánuel előtt. Szívesen eszik húst, és szívesen iszik rá bort. Csupán szolgáló nővér.
Kedvére volt, hogy ily csekély fáradsággal sikerül megtöltetnie alamizsnagyűjtő tányérját.
Mánuel azt magyarázza neki, hogy én még időben, a törökök bejövetele előtt el akarom
hagyni a latin tévtanokat, hogy kovászos kenyér formájában vehessem magamhoz Krisztus
testét, és toldalék nélkül olvashassam az apostolok egyetlen, igaz hitvallását. Úgymond ezért
gyönyörködöm Anna nővér tanításában.
Nem tudom, mit gondol felőlünk. Mindenesetre védelmébe fogadta Anna nővért, tanult és
főrendü hölgynek tartják, akinek viselkedését egy szolgáló nővérnek nem illik bírálnia.
A mai napon Giustiniani az Aranykapuhoz rendelt ki, hogy ellenőrizzem a katonai
gyakorlatokat. Élelmet Anna és Khariklea hozott nekem egy kosárban. A dolog nem keltett
föltűnést. Másoknak is hoztak élelmet, mivel az Aranykapu márványtornyaitól hosszú az út a
városba. Az ifjú szerzetesek Keresztelő Szent János kolostorába mentek át étkezni. A böjtölés
alól is fölmentést nyertek. A kiképzés időszakában arcuk megtelt és lebarnult. Készségesen
gyűrik föl ingük ujját és kötözik föl csípőjükre fekete kámzsájuk szegélyét, miközben a
kiképző mester kérkedő történeteit hallgatják az általuk mesélt ostromokról. A pihenők
perceiben görög vallásos énekeket énekelnek több szólamban. Nagyon szép.
Az Arany kapun át csak a császár léphet be a városba, diadalmenetével. Emberemlékezet
óta nem volt nyitva. Most pedig az ostrom idejére végleg be is falazták. A kapu mindkét
oldalán a márványtornyok fülkéiben minden időkben politikai foglyokat őriztek. Azt
mondják, már régóta nincs ott egyetlen fogoly sem. Amikor Konsztantinosz császár trónra
került, az összes politikai foglyot szabadon engedte.
Igazságos, egyenes, őszinte ember, rátermett katona, és a félelmet hírből sem ismeri. Ám
szerencsétlen csillagzat alatt született. A nép nem szereti őt. De azért tisztelik, miként az Isten
büntetése által sújtottakat tisztelik. Ő Bizánc utolsó baszileusza. A nép szíve mélyén sejti ezt,
noha még egyre reménykedik.
A fal árnyékában a fűre telepedtünk le. Megszegtük a kenyeret, és együtt ettünk, ittunk.
Khariklea elálmosodott és távolabbra húzódott, hogy ledőljön egy kicsit. Arcát is eltakarta.
Anna is levetette a szandálját. A kemény bőr véreste dörzsölte érzékeny lábát. Fehér lábujjait
belefúrta a fűbe.
– Ilyen szabad, ilyen boldog csak gyermekkoromban voltam – mondotta.
Sólyom körözött fönt magasan a kéken izzó, tavaszi égbolton. A császár solymászai
olykor-olykor szabadon engedik a sólymokat, hogy egyiptomi galambokra vadásszanak.
Mintha bármi haszna is lenne. Lassan, figyelmesen köröz a sólyom odafönt.
Anna vékony ujjacskájávai a fűbe rajzolgatott, és reám sem tekintve, így szólt:
 – Megtanultam sajnálni a szegény embereket!
– Az emberek megbíznak fekete apácaöltözékemben – folytatta rövid szünet után, de még
akkor sem pillantva rám. – Elmondják félelmeiket, gondjaikat. Úgy beszélnek velem, mint a
magukfajtájával. Ilyesmit azelőtt nem tapasztalhattam. Mi haszna ennek az egésznek?, kérdik.
A szultán mérhetetlenül nagy sereget gyűjt magának. Ágyúi egyetlen lövéssel földig
lerombolják a legszilárdabb falat is. Konsztantinosz császár elhagyta hitét, és a pápa
alattvalójává alázkodott. Egy tál lencséért eladta elsőszülöttségének jogait s városát a
latinoknak! Mi haszna hát ennek az egésznek? A szultán nem üldözi hitünket. Városaiban a
görög papok szabadon viselhetik gondját a gyülekezeteiknek. Csupán a harangokat és a
kolostorok csengettyűit nem használhatják. A szultán még védelmezné is hitünket a latinok
tévtanaitól. A szegény embereket sem igen szorongatják a törökök, ha adójukat illően
megfizetik. És a szultáni adók is sokkal előnyösebbek, mint a császári adók. Miért kell hát a
népnek elpusztulnia avagy rabságra jutnia csupáncsak a császár és a latinok érdekei miatt?!
Csak a főrendűeknek és a gazdagoknak van okuk félni a törököktől. Sok ember beszél ilyen
nyíltan gondjai közepette.
Még most sem nézett reám. Megmerevedtem, jéggé dermedtem. Mit akarhat tőlem? Miért
beszél így?
– Valóban elkerülhetetlen, hogy városunkat elpusztítsák, kirabolják, vagy hogy a latinok
hatalma alá kerüljön? – kérdezte. – Ezek a kisemberek csak élni akarnak, munkát végezni
ügyes kezükkel, gyermekeket szülni a világra és megőrizni atyáik hitét. Van-e végül is bármi
oly nagy ügy, amelyért érdemes volna meghalni? Nekik csak egy életük van. Ez az egyetlen
kis földi élet. Sajnálom őket!
– Úgy beszélsz, mint egy nő – mondottam. Megmerevedett és elhidegedett ő is.
– Nő vagyok. Mi a hiba ebben? – kérdezte. – A nőnek is van esze és értelme. Volt idő,
amikor nők uralkodtak ebben a városban. És azok az idők mindig jobbak voltak, mint mikor
férfiak uralkodtak! Ha a nők dönthetnének most is, elküldenénk a latinokat fegyvereikkel és
hadigályáikkal együtt, és el a császárt is velük együtt!
– Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája, igaz? – kérdeztem gúnyosan. – Atyád
szájával szólsz nekem!
Ránéztem, s közben ijesztő kétség mardosta szívemet.
– Anna! – mondtam. – Azt hittem, ismerlek téged, de talán mégsem ismerlek. Tényleg
igaz-e, hogy atyád tudta nélkül maradtál a városban? Vagy atyád is tudja? Megesküdnél-e rá?
– Megsértesz engem! – kiáltott fel. – Miért esküdnék meg? Hát az én szavam neked nem
elég? És még ha az atyám szájával szólnék is, őt is kezdem már jobban érteni, mint ezelőtt.
Csak miután elváltam tőle, sikerült őt igazán megértenem. Különb államférfi ő, mint a
császár. Jobban szereti a népét is, mint azok, akik a latinok érdekében készek a várost
romlásba, a népet pusztulásba taszítani. Ő az atyám. Ki más merészelt volna a császárral
dacolni és nyíltan véleményt mondani épp akkor, amikor mi először találkoztunk? Engedd
meg, hogy büszke legyek az atyámra!
Arcom összerándult, s ajkam is elhidegült.
– Olcsó demagógia volt az egész! – mondtam fojtott hangon. – Népszerűséghajhászás
silány eszközökkel. – Nem dacolt ő senkivel. Épp ellenkezőleg. Belevetette magát az árba,
hogy az sodorja. Pillanatnyi előnyt szerzett, lelkének azonban kárt okozott. Mert nem hirtelen
támadt ötlet volt, hanem megfontolt cselekedet a nép uszítására.
Anna úgy bámult rám, mint aki a szemének sem hisz.
– Valóban az unió pártján vagy-e? – kérdezte. – Avagy a szíved mélyén latin? Csak
hazugság tehát, hogy ereidben görög vér folyik!
És ha úgy lenne is? – kérdeztem most én. – Kit választanál, atyádat vagy engem?
Sápadtan meredt rám, s a száját annyira összeszorította hogy egyenesen csúf lett a
szememben. Egy pillanatig úgy gondoltam, meg is fog ütni. De aztán elernyedt, és
gyámoltalanul széttárta a karját. – Nem hiszek neked. Nem vagy latin. Mi kifogásod hát
atyám ellen?
Gyanakvásom féltékeny dühében mindenféle meggondolás elszállt belőlem.
– Ezt ő kérdezi, vagy te? – kiáltottam gorombán. – Ő küldött-e hozzám, hogy tegyél
próbára, minthogy neki nem sikerült a maga oldalára állítania engem?
Anna fölpattant és vadul leseperte kezéről a fűszálat, mintha engem akart volna lerázni
magáról. Barna szeméből sütött a megvetés. Sírás fojtogatta.
– Ezt én soha nem fogom neked megbocsátani! – kiáltotta, es vakon futásnak eredt.
Szandáljáról megfeledkezett, lábujjat kőbe ütötte, megbotlott, elesett, és valóban kitört belőle
a sírás. Nem szaladtam oda. Nem esett meg a szívem rajta könnyei láttán sem. Gyanakvásom
sötét örvényként forrt bennem és keserű epét éreztem a torkomban. Talán szándékosan
viselkedett így. Talán azt remélte, hogy megingok, es lehajolván hozzá, megvigasztalom őt és
letörlöm csalárd könnyeit.
Egy pillanat múlva fölállott, s lehorgasztott fővel ruhaujjába törölte arcát. Khariklea
fölkült, és csodálkozva nézett ránk.
– A szandálom itt maradt – mondta Anna fátyolos hangons, s lehajolt, hogy fölvegye. Én
azonban ráléptem a szán-dacára. Lábujja vérzett. Elfordítottam róla a tekintetemet.
– Egy pillanat – mondtam. – Tisztáznunk kell ezt az egész ügyet! Ismersz engem, de
mindent azért te sem tudsz rólam, és nem is fogsz tudni soha! Jogom van minden emberben
kételkedni, benned is.
– Hiszen én választottam! – mondta ő, fogait összeszorítva, és közben ismét megpróbálta a
szandálját a lábam alól kiszabadítani. – Én, bolond, már választottam. Azt képzeltem, hogy
szeretsz engem.
Mindkét kezemmel megfogtam a fejét, és arra kényszerítettem, hogy fölálljon, noha ő
ellenszegült. Erősebb volt, mint gondoltam, de én kényszerítettem, hogy az arcát felém
fordítsa. Szemét behunyta, hogy ne kelljen reám néznie. Olyan keservesen gyűlölt abban a
pillanatban. Talán az arcomba is köpött volna, ha nem kapott volna oly jó nevelést az atyja
házában.
– A lehető legalaposabban tisztáznunk kell ezt a dolgot! – ismételtem meg. – Tehát nem
bízol bennem, Anna Notarasz!
Erőtlenségében dühösen sziszegett. Könnycseppek buggyantak ki a szemhéja alól és
végiggördültek az arcán. De a torkából e szavak törtek fel:
– Hogyan tudhatnék bízni benned, amikor te sem bízol bennem? Ezt azért nem hittem
volna.
– Miért beszéltél nekem úgy, ahogyan az imént?! – vádoltam. – Talán nem az atyád
szájával szóltál. Ezt hát visszavonom, és bocsánatot kérek. De azért még most is gyanakszol
titokban, a szíved mélyén, hogy én továbbra is a szultánt szolgálom. Amiként atyád is
gondolja. Amiként mindenki gondolja. Kivéve Giustinianit, aki protosztrátorként bölcsebb
nálatok. Egyébként nem beszéltél volna ennyire kihívóan. Próbára akartál talán tenni?
Kissé alázatosabbá vált és el is bágyadt.
– Csak józanul beszéltem – vitatkozott. – Saját magam előtt tisztáztam a gondolataimat.
Talán a te véleményedet is próbáltam ezzel kitapintani. De nem akartam rosszat. A nép
mindenesetre ilyenformán beszél. Ez ellen nem tehetsz semmit.
Elengedtem. Megbántam a heveskedésemet. Már nem akart lehajolni, hogy felvegye
szandálját.
– Ilyen beszédet el kell hallgattatni – mondtam fanyarul. – Aki ilyesmit mond, az áruló,
még ha nem is tudatosan az. Az ilyen beszéd csak a szultánt szolgálja. Ő nem ismer
kegyelmet. Ügynökei közvetítésével készséggel hint el célzásokat és ígéreteket, ebben nem
kételkedem. De mindezt úgy, hogy egyáltalán nem akarja megtartani, vagy csak azt tartja
meg, ami beleillik a terveibe. Csak a bátorságot tiszteli. A megadásra való készséget ő
egyszerűen csak gyávaságnak tartja, és a gyöngéknek meg a gyáváknak az ő birodalmában
nincsen hely. Aki megadásról beszél vagy a szultánban reménykedik, az csak a saját sírját
ássa.
– Hát nem érted, szerelmem! – kiáltottam, és megráztam a vállát. – Az a szándéka, hogy
Konstantinápolyból fővárost, török várost csináljon, templomaiból pedig dzsámit. Az ő
Konstantinápolyában csak görög rabszolgák számára van hely. Ezért a görögök államát földig
le kell rombolnia. Ez a szándéka. Mással nem éri be, és miért is érné be. Innen akarja
kormányozni keletet és nyugatot. Ezért nincsen más lehetőség, mint harcolni, harcolni a
legvégsőkig, még remény nélkül is harcolni. Ha egy ezeréves birodalomnak egyszer össze
kell omolnia, akkor legalább becsülettel ömöljék össze. Ez az egyetlen igazság. Az anyák
számára jobb lenne, ha az ölbeli magzatjuk fejét maguk vernék szét a küszöb kövén, semhogy
megadásról beszéljenek. Aki a szultánnak fejet hajt, az a hóhér kardja alá hajtja a fejét, akár
szegény, akár gazdag. Higgyél nekem, szerelmem, higgyél nekem! Ismerem Mohamed
szultánt! Ezért jöttem inkább ide, hogy meghaljak tivéletek, mintsem hogy őt kövessem. Nem
akarok tovább élni, mint a görögök Konstantinápolya.
Megrázta szép fejét. A harag és az alázat könnyei még mindig ott ragyogtak barna
szemében. Orcája pirosan tüzelt. Olyan volt, mint egy fiatal leányka, akit tanítója megdorgált,
holott nem is szolgált rá.
– Hiszek neked! – mondotta. – Alighanem hinnem kell. De nem értem!
Hitetlenkedve kinyújtotta a kezét, és a távolba mutatott, ahol a szürke és a sárga épületek
végtelennek tűnő csoportja fölött kéklőn ragyogott a Szófia-templom óriás kupolája. Kezével
kört írt le. A rommezők mögött, az épületek tengerében számtalan templom kupolája
emelkedett. És mellettünk, a napfényben aranysárgán emelkedett a nagy fal, a legmagasabb
kőépületeknél is magasabban, észak felé beláthatatlan messzeségekbe kígyózva, dombokról
völgybe és megint dombokra, védelmező és legyőzhetetlen ölelésébe zárva az óriásvárost.
– Nem értem – ismételte meg. – Ez túlságosan nagy város, túlságosan régi város,
szegénységében és pusztulásában is túlságosan gazdag város, semhogy el lehetne pusztítani,
és ki lehetne rabolni. Száz- meg százezrek otthona. Valamennyiüket azért mégsem lehet
legyilkolni vagy eladni rabszolgának. Konstantinápoly túl nagy ahhoz, hogy törökök lakják.
Száz, kétszáz évvel ezelőtt még csak rabló pásztorok voltak. Szükségük van reánk, hogy
tartós birodalmat tudjanak fölépíteni. A szultán felvilágosodott ifjú, aki görögül és latinul is
beszél. Miért akarna ő nekünk rosszat, ha egyszer meghódította a várost? Miért pusztítaná el a
saját alattvalóit? Nem értem. Nem élünk már Dzsingisz kán vagy Tamerlán korában!
– Nem ismered Mohamedet – mást nem tudtam mondani, bármily hiábavaló volt is. –
Elolvasott minden könyvet Nagy Sándorról, a görögök történetét és az arabok meséit. A
gordiuszi csomó azonban túlságosan bonyolult és nehéz ahhoz, hogy bárki is megoldja. A
törökök számára pedig Konstantinápoly gordiuszi csomó. Kelet és Nyugat, görögök és
latinok, gyűlölet és gyanakvás, titkos és nyílt cselszövés, megszegett és betartott szerződések,
Bizánc ezeresztendős politikájának kibogozhatatlan gubanca. Ezt csak karddal lehet
megoldani. Nincsenek bűnösök vagy ártatlanok. Csak nép van, amely kard alá kerül.
Visszaemlékeztem Mohamed lángoló arcára és sárgás szemében a villanásra, amikor a
gordiuszi csomóról szóló történetet olvasta görögül, időnként megkérdezve egy-egy szót, amit
nem értett. Akkor még élt Murád szultán, az a kövérkés, mélabús, az ivástól puffadt kis
ember, ajkán és arcán kékes árnyékokkal, aki súlyos légzési nehézségben szenvedett. Dúsan
megrakott asztal mellett halt meg, az általa oly igen szeretett költők és bölcsek társaságában.
Igazságos és irgalmas volt, és az ellenségeinek is megbocsátott, mivel belefáradt a háborúba.
Meghódította Thesszalonikét, kénytelen volt megostromolni Konstantinápolyt is, ő győzött
Várnánál is, holott ő maga sohasem akart háborút. A háború kedve ellenére való volt. Utódul
azonban fenevadat nevelt. Utolsó éveiben ő maga is tudta ezt. Még az is nehezére esett, hogy
a fia szemébe nézzen, olyan idegen volt számára Mohamed.
 De hogyan mondhattam volna el, és hogyan magyarázhattam volna meg mindezt? Hogyan
beszélhettem volna el azt, amihez hét esztendő alatt én is annyira hozzánőttem.
– Murád szultán nem hitt a hatalomban – magyaráztam. – Szerinte az uralkodó csupán egy
vak ember, akinek még a többi vakot is vezetnie kell. A felnövő erők és a növekvő nyomás
eszköze, aki nem képes sem megfékezni, sem irányítani az eseményeket. Élvezte az élet
szépségét, a nőket, a költők alkotásait, a bort. Öreg napjaiban gyakran sétálgatott rózsával a
kezében, borivástól zsibbadt fejjel, mert már a szépség is hiábavalósággá lett számára. Úgy
hitte, hogy ő csupán föld. Úgy hitte, hogy az egész világmindenség csak egy porszemecske,
amit az üresség örvénye magával fog ragadni. Imádkozni azért imádkozott, tisztelte az iszlám
tanítóit, dzsámikat és szegénykonyhákat építtetett, és egyetemet alapított Adrianopoliszban.
Kortársai jámbor férfiúként és a birodalom megalapítójaként tisztelték őt. Ő maga azonban
csak szomorúan mosolygott, amikor az ő államférfiúi tehetségét és a győzelmeit dicsőítették.
– Murád szultán – folytattam emlékeimbe belemerülve
– szomorúságában is a legnyájasabb, a legszeretetreméltóbb ember volt, akivel valaha is
találkoztam. Mindenen tudott nevetni. Ez volt az egyetlen vigasza a vigasztalan világban.
Engem is meg akart tanítani nevetni. De mert nem tudtam megtanulni, mulatságból angyalnak
nevezett el. Az angyalok komorak és szigorúak. Nem tudnak nevetni. Társaságából ezért
többen valóban szellemlénynek kezdtek tartani, mivel másként fel nem foghatták, miért
pártfogolhat ennyire. Ő azonban csak azt akarta ezzel mondani, hogy az angyalok nem tudnak
nevetni. Nevetni csak Isten tud, mondotta. Egyszer azt kértem tőle, hogy halála pillanatában
hadd tarthassam a kezét a kezemben. Ezt azonban az ő filozófiája nem viselte el. Ezért küldött
el engem Magnesziába, Mohamedhez, kutyáinak gondozójául.
Anna furcsálkodón nézett rám.
– Miért beszélsz róla énnekem éppen most? – kérdezte.
– Mi köze őneki ahhoz, amiről épp az imént vitatkoztunk?
– Hogy megértsd – válaszoltam. – Murádnak még ifjú korában le kellett vernie a dervisek
lázadását, hogy megtanulja a könyörtelenséget. A torlak-dervisek vezetőjéről azt beszélték,
hogy száraz lábbal tudott a vízen járni. Azt vallotta, hogy a keresztények Istene és az iszlám
Istene egy és ugyanazon Isten, és minden vallás egyenrangú. Tagadta a tulajdont, és azt
mondotta, hogy a föld mindenkié, és fedetlen fővel járt. Végül keresztre szegezték és
teveháton hordozták faluról falura, hogy hívei láthassák tehetetlenségét. De a torlakok ott
tolongtak körülötte mindenütt, férfiak és nők, aggok és gyermekek, és így kiáltoztak, karjukat
nyújtogatva feléje: „Atyánk, atyánk, fogadj be minket is a te országodba!” Ezért le kellett
mészárolni őket, s a teve körül megszámlálhatatlan fej zuhant a porba és a vértócsába. Ám
még most is vannak emberek Anatóliában, akik fedetlen fővel járnak. Murád ezt soha nem
tudta elfelejteni. Azt hiszem, megbocsátani sem tudta magának. Ezért legnagyobb
győzelmeinek napjaiban sem hitt a hatalomban, és ezért lett belőle olyan ember, amilyen volt.
– Győzöd-e még hallgatni? – kérdeztem. – Hogy megértsd! Nemcsak Murádot vagy
Mohamedet, hanem engemet is, hogy én miért lettem ilyen, amilyen vagyok. Murád
legkedvesebb költője az arabok Világtalan Költője volt, aki fél évezreddel ezelőtt Aleppo
közelében Ma'arr faluban élt és mondta tollba verseit. Eletében csak egyszer jutott el
Bagdadba, és akkor is csak lenézésben volt ott része vaksága miatt. Visszatérve tekintélyes
kort élt meg falujában, igen nagy szegénységben, és úgy, hogy sohasem volt hajlandó húst
enni. Murád soha nem unt rá, hogy verseit hangosan olvastassa magának, és kívülről is tudta
őket, noha nem igazhitű versek voltak.
– A világtalan költő az én számomra is igen kedves lett – folytattam. – Nem a hite, hanem
a hitetlensége miatt. Az arab nyelvet tanulván gyakorlásként az ő verseit fordítgattam, nem
annyira versekként, mint gondolatokként. Akarod-e hallani a gondolatait?
Választ sem várva, szívem mélyéből idéztem föl a szinte elfelejtett strófákat, és hangosan
szavalni kezdtem:
 Arcotok sárgás, és szájatok haragos,
májatok fekete és a szemetek halálkék,
de nekem nincs erőm elindulni
és nem akarok éji útra kelni,
hiszen vak vagyok, számomra út nem ragyog.

Láttad-e amint reggelente hollók röpködnek a magasban

jobb oldalukat fordítva feléd,
láttad-e, amint a szürke galambok felröppennek mellőled?
Engemet útra küldtek,
de nem találtam meg a világot és a hitet sem.
Mi más volt visszatérésem
mint értetlenség és a lélek keserűsége.
Aki imáját kelet felé fordulva mondja
semmit sem veszít jámborságában.

De én, én láttam, hogy a földi állat fél a haláltól,

a mennydörgés rémületbe kergeti őt,
a villám lobbanásától eszét veszti.
Ezért, te, madár, bizz meg bennem, ne félj tőlem, gazella,
nem teszek neked semmi rosszat, mivel köztetek és énközöttem
a legkisebb különbséget sem látom!

Anna könnyedén megrázta fejét. Halandó haja olyan volt, mint a fénylő arany. Halandó
bőre, mint hófehér elefántcsont. Orcája s ajkának mosolya csodálni való végesség. De amit a
szemében találtam, s amit minden ismertnél ismertebbnek éreztem, lehetett az is csak
mulandó?
– Azt akarod mondani, hogy az ember és az állat között nincs semmiféle különbség? –
kérdezte. – Az ember gondolkodik. Az állat nem gondolkodik. Az állat nem tud beszélni. Az
állatnak nincs lelke.
– A kutyák tudnak gondolkodni, az elefántról nem is szólván – vetettem ellen. – A
madarak ki tudják fejezni a gondolataikat, ha valaki képes odafigyelni. A kutya tudja vezetni
a vak embert. A ló gyakran okosabb, mint az ostoba hajtója. Nem hiszem, hogy a
gondolkodás az embert különbbé tenné az állatnál. De Abu-el-Aláról, a Világtalan Költőről
beszéltem. Ő nem akart húst enni. Nem a böjtölés miatt, hanem azért, mert az élő állatokat
fivéreinek és felebarátainak tartotta. Szent Ferenc is prédikált a madaraknak, sőt a halaknak is.
De miért vitatkozunk olyan dolgokról, amelyekről sohasem szerezhetünk bizonyosságot?
Emlékezetembe idéztem, ahogy egy őszi reggelen a kertjében láttam Murád szultán arcát,
midőn a lopakodó halál már rányomta bélyegét. A csipkebogyók éretten és pirosbarnán
ragyogtak a hervadó bokrokon. Őszies illat terjengett a levegőben. Azt akarta, hogy beszéljek.
Én a végesről és a végtelenről beszéltem neki, a halandóságról és a halhatatlanságról, amíg
csak meg nem unván kezét fölemelte, s a Világtalan Költő versét idézte nekem:
Láttam férfiakat egybegyűlni,
hogy biztos tudást szerezhessenek dolgokról,
amelyeknek a bizonyossága örökké kérdéses.

Erre áldozták éveik hosszú sorát a vasárnapjaikat és a sabbatjaikat.

De mindaz csak tűz volt, ami egyszer fellobban és hevesen ég
mígnem a szenvedélyes láng végül kihuny.
 Murád szultán unottan fölemelte kezét, és a Világtalan Költő példáját követve
megelégedett azzal, hogy a létezőt és a nem létezőt elfogadja. Nem volt hajlandó erről tovább
gondolkodni. Nem volt sem jobb, sem rosszabb azoknál, akik beérik azzal, hogy a
templomokban és a dzsámikban imádkoznak, egyéb tudást szerezni nem akarván, mint
amennyi a mindennapi élethez szükséges. A Világtalan Költő fél évezred távolából kiáltott és
hívott másokat is kétségbeesése homályába. Engem is hívott és csábított gyöngeségem
pillanataiban, amíg hangja el nem hallgatott a szívemben egy hatalmasabb hang előtt. Nem
tudtam beérni az ember vakságával, mint Murád!
– Murád nem hitt a hatalomban – ismételtem meg. – Murád szerint az élet, az uralkodóé is
csak egy szikra, melyet magával ragad a szél és elhamvasztja a sötétségben. Mohamed
azonban hisz. Hiszi, hogy az akaratával szándékaihoz tudja igazítani az eseményeket. Esze és
intuíciója nagyobb, mint Murádé. Tudja is. Az ő számára nincs helyes és helytelen igazság,
vagy hazugság. Kész akár embervérben gázolni, ha céljának ez felel meg.
– És bölcs is – folytattam visszafogott hangon. – És igaza van. Száz, ezer, tízezer és
százezer ember szenvedésébe és halálába sem fér bele több szenvedés és halál, mint egyetlen
embernek, akár a legkisebbnek a szenvedésébe és a halálába. A számok csupán a végest
mérik. Számtani tudás. De a szenvedésben és a halálban az ember az egyetlen mérték, serleg,
amelybe az egész tenger belefér. Ezért válthatta meg szenvedésével és halálával Krisztus az
egész világ bűneit. Krisztus világában mindegy, hogy egyetlen görögöt, vagy száz–, vagy akár
kétszáz görögöt hánynak-e kardélre. A mennyiségek és a számok csak annak jelentenek
valamit, aki uralkodni akar a véges világ fölött. Az ő számára ezek csak egymáshoz
viszonyított számok, és nem emberek.
Anna fölemelte a kezét.
– Mit akarsz tulajdonképpen bizonyítani? – kérdezte türelmetlenül.
– Szerelmem! – mondtam. – Csak szegény és félresikerült szavakkal próbáltam kifejezni
azt, hogy szeretlek, a világon mindennél és mindenki másnál jobban. Vigasztalanul,
kétségbeesetten szeretlek téged. Te vagy nékem Görögország. Konstantinápoly is te vagy.
Konstantinápolynak meg kell semmisülnie, amint betelik az idő, miként testednek is meg kell
semmisülnie, mihelyt betelik a te időd. Ezért ily szörnyen vigasztalan a földi szerelem.
Amikor szeretjük egymást, az időnek is, a helynek is rabjai vagyunk sokkal keserítőbben,
mint bármikor. Az idő vágya munkál benned, minden véges megőrzésének kétségbeesett
vágya.
– Szerelmem – mondtam. – Midőn arcodat nézem, átragyog rajta csikorgón a halálfej.
Ruháidon és lágy húsodon át csontvázad körvonalát látom, mint mikor egyszer fiatalon
csalogány énekére ébredtem föl a templomkert falainál. A szerelem lassú halál. Amikor
ölellek, mikor a szád csókolom, a halál száját csókolom. Ilyen őrülten, ilyen borzalmasan
szeretlek!
Ő azonban nem értett meg engem. Ezért így szóltam:
– Megütötted a lábadat miattam. Csak fájdalmat és bánatot okozok neked. Engedd, hogy
segítsek!
Fölvettem a szandálját a földről. Karomra támaszkodott, és elvezettem egy nagy
víztartályhoz. Bajos volt járnia, a bogáncsok szúrták puha talpát. Vezettem őt, és ő megbízott
bennem. Teste megbízott bennem, noha a gondolatai dacoltak velem, és büszkén lázadoztak
ellenem.
Segítettem neki letelepedni a csordajáró öntözőárok mellé, és megmostam a lábát.
Lemostam a vért sebesült lábujjairól. Mostam, mostam meztelen lábát, mígnem egészen
elsápadt, mintha nagy fájdalmai lettek volna, és távolabb húzódott tőlem.
– Ne csináld ezt! – mondotta. – Ne csináld! Nem bírom elviselni!
A hatalmamban volt. Valahol messze egy pásztor nádsípot fújt. A vékony és átható hang
szívembe hasított. A nap forrón sütött. Megsimogattam hófehér lábát. Bőre eleven és meleg
volt. Ha hozzábújtam volna és megcsókoltam volna a száját, nem tudott volna ellenállni.
Nem, még ha akarta volna, akkor sem. De nem félt tőlem. Nyílt, barna szemével nézett rám.
– Állj föl! – sürgettem. – Kapaszkodj a nyakamba, és a lábadra segítem a szandált.
– Tüzel az arcom! – mondta. – Bőröm is pirosra sül, mivel nem védtem előle az orcám. A
lábam már tiszta vörös, mivel cipő nélkül járkáltam.
Áldok minden napot, amit még egyáltalán megélhetek.
Miután ő távozott, s a gyakorlatozást még folytattuk délután, az egyik széles torkú ágyút is
elsütötték a falon. Giustiniani akarta, hogy a tapasztalatlan újoncok szokják meg a dörrenést, a
lobbanast és a puskaporszagot, s hogy azt is megfigyelhessék, az ágyúlövés nagyobb ijedséget
okoz, mint kárt, miként ezt ő még mindig hiszi. A császár technikusa a tüzérekkel oly
szorosan erősíttette a falra az ágyúkat, amennyire csak lehetett. Az ágyú el is sült minden hiba
nélkül, és az emberfej nagyságú kőgolyót magas ívben elröpítette a külső falakon túlra, a
sáncárkon is túl, ahol a földbe fúródott, hogy beleremegett a szárazföld. De még inkább
beleremegett a hatalmas és vaskos fal. Hatalmas repedés támadt az oldalán, és nagy kövek
potyogtak le a földre. Senki sem sérült meg, és az eset tulajdonképpen Giustiniani ama
állítását bizonyította, miszerint az ágyúk több kárt okoznak fölhasználóiknak, mint az
ellenségnek. Az esetnek mégis elkedvetlenítő hatása volt. A szerzetesek és a kézművesek a
repedést úgy nézték, mint akik nem hisznek a szemüknek. Hiszen azt mutatta, hogy a nagy fal
megingathatatlanságába vetett hitük merő illúzió.
A falakon túl, ameddig a szem ellát, az egész vidék kihalt. A kilátás biztosítása érdekében
kivágott ciprusok és platánok friss törzse csontfehéren villant elő a barna, zöldellő tájból. A
falakon kívül álló gyümölcsfákat is kivágták, és a házakat lerombolták, hogy az ostromló
semmit ne használhasson fel belőlük támadási előkészületeihez. Valahonnét a távolból, a
láthatáron túlról fekete füstoszlop emelkedett a tavaszi levegőbe, mintha égő épületből szállt
volna fel. Az elnéptelenedett vidéken egyébként az életnek semmiféle jele nem látszott.
A sáncárok fölé ereszthető hidat még nem rombolták le.
Ezért parancsot adtam, hogy hozzák vissza az ágyúgolyót. Még egy ügyes kezű
kőfaragónak is rámegy egy egész napja, hogy a kemény követ a kívánt méretűre gömbölyítse.
Az íjászokat a tornyokba és a falak kiszögelléseinek védelmébe helyeztem, mint valódi
ütközetben. A férfiak, akiket kiküldöttem, nyugtalanul tekingettek körbe-körbe, mivel a falak
már nem vették őket körül oltalmazón. De aztán megbátorodva egyre távolabb mentek,
kivájták az ágyúgolyót a földből, és visszahozták, mint valami győzedelmes hadizsákmányt.
Néhányan közülük, hogy ússzanak egyet, belevetették magukat a sáncárok vizébe, amely a
feltöltés után még mindig friss volt és tiszta. Jó harminclépésnyi széles volt az árok, és
ugyanilyen mély. Ügyesen körülfalazott, föld alatti vezeték segítségével a tengerből töltik föl
vízzel, illetve a város különböző pontján elhelyezett nagy víztartályokból. A terep
adottságainak megfelelően gátak osztják részekre, nehogy a víz elfolyjon, veszendőbe
menjen. A külső fal előtt apró tavacskák végtelen sora választja el a falat s a várost a
szárazföldtől. Csak a Blachernainál nincs sáncárok, mivel a terep ott hirtelen meredeken
ereszkedik le a kikötői öbölhöz. Ezzel szemben itt a legvaskosabbak a falak, melyeknek a
tornyok és a palotaépületek is részei, s így egységes erődítményrendszert alkotnak egészen a
kikötőpartig.
De a nagy falon most repedés támadt, mikor elsütötték az ágyút.

1453. március 18.

Egymás között nem beszélünk már politikáról. Mindketten megtartjuk a gondolatainkat
magunknak. Teste hisz nekem. Szíve nem hisz.
Úgy gondoltam, kötelességem Giustinianinak elmondani, miként vélekedik a nép. Ő
azonban egyáltalán nem törődött vele. Úgy nézett rám, mint egy bolondra. Hiszen egyetlen
értelmes ember sem akar háborút – mondta. – Hát persze hogy az asszonyok meg akarják
őrizni a gyermekeiket, a férjüket, az otthonukat és a konyhájukat. Ha én kereskedő volnék
vagy földműves, elefántcsont-faragó vagy selyemszövő, bizony mondom, én sem kezdenék
csatát semmiféle ügyért sem! Sok háborút láttam én már! A nép azonban valójában semmit
sem jelent! Tíz vértbe öltözött férfi ezerfős tömegben is rendet tart! Ezt már megtanultuk a
rómaiaktól. A nép nem jelent semmit! Szükség esetén azt kiáltozza, amit néki kiáltanak.
Olyan, mint az ökör, amelyet bekötött szemmel vezetnek. Alázatosan követi vezetőjét. Csak
midőn a vérszagot megérzi, tágítja ki orrlyukait és próbál ellenszegülni, de akkor már
túlságosan késő. A nép akkor már nem tehet semmit, amikor kész tények előtt áll. Harcolnia
kell. Nem, ne aggódj te a nép miatt, Jean Ange!
– Nem, a katonai dolgokhoz nem értesz, akármilyen tanulékony vagy – folytatta derűsen.
– Mint minden képesség, ez is a természet ajándéka. Az egyik katonának születik, a másikból
soha nem lesz katona, megszerezzen bár magának mindenféle katonai ismeretet. Ezért voltak
mindig olyan férfiak, akik a megfelelő pillanatban akár rabszolgasorból is hadvezérré
emelkedhettek, és birodalmakat hódíthattak meg. A fegyelem, a gyakorlás és a katonai
nevelés is része a katona fejlődésének, de az igazi hadvezér tanulás és példaképek nélkül is
minden helyzetben tudja, mi a teendője. Hogy ez miképpen lehetséges, én azt megmagyarázni
nem tudom. De így van.
– Miután a protosztrátori pálcát megkaptam, az volt a legelső parancsom, hogy gyűjtsenek
össze és vegyenek jegyzékbe minden fegyvert, ami a városban található – magyarázta. – Ez
alól a rendelkezés alól sem a főrendűek, sem a közrendűek nem vonhatták ki magukat. Az
arkhónok fiai is átengedhették elefántcsont berakásos íjaikat, a mészárosok pedig a
húsbárdjukat. A gyakorlatozás után mindennap összeszedjük a fegyvereket, és visszavisszük a
raktárba. Csak akik őrségre mennek, azok tarthatnak maguknál fegyvert. Mindenki azzal a
fegyverrel gyakorlatozhat, amivel kedve tartja, de a fegyvert nem viheti haza. A fegyvertelen
nép veszélytelen. Olyan városba jöttem, amelyben forr a gyűlölet és a gyanakvás a latinokkal
szemben. Én azonban csöndes és rendszerető várossá változtattam, amelynek népe, a latinok
vezetésével, szorgalmasan gyakorolja a falak védelmét. Ez már katonai eredmény, nem? Te
csak ne aggódj a nép miatt, Jean Ange! A nép harcolni fog az életéért, énnekem majd gondom
lesz rá, hogy a küzdelem kezdete után ne legyen ideje áruláson törni a fejét.
– A saját tétlenkedő hajósaink sokkal nagyobb veszélyt jelentenek – folytatta előadását. –
Féktelenségükkel károkat okozhatnak, és felbőszíthetik mind a latinokat, mind a görögöket.
Még a velencei vasfegyelem sem képes őket féken tartani, miután a hajóik már ilyen hosszú
ideje itt vesztegelnek a kikötőben. Ha én volnék a szultán, könnyebben tudnék a hajókon
lázadást szítani, mint a városban. Hiszen csak egy pillanat műve volna, hogy amikor kedvező
szél támad, a tengerbe vessék a hajóskapitányokat és a kormányosokat, elvágják a
horgonyköteleket, és a gazdag rakománnyal elvitorlázzanak Gallipoliba. Az igazat megvallva
Pérából túl gyakran eveznek ezekhez a hajókhoz apró csónakokkal, hogy halat, olajat, bort és
csecsebecséket áruljanak.
Huncutul nézett reám, és összedörzsölte kezét.
– Nehéz volt a császárt rávennem, hogy a tengerészeket is munkára fogjuk – mesélte. –
Miért fizetné hiába a havi háromszáz dukát bért a tétlenkedő hajókért? A görög munkások
fizetést követelnek minden egyes kőért, amit a falakra emelnek és minden egyes kosár földért,
amit egyik helyről a másikra hordanak. Ez helyes és természetes is. Szegény emberek
ugyanis, akiknek el kell tartaniuk magukat és családjukat. De sokba kerül a császárnak
minden lapátmozdulat, ha a tengerészek nap nap után csak a sípjukat fújják és a dobot verik
örömzsivajgással ugrándozva a hajón.
– A császár semmiképpen sem szeretne vitába keveredni a velenceiek kapitányával, hiszen
féltve óvják tengerészeiket mindenféle testi erőfeszítéstől, ami nem az ő hajójuk javát célozza.
Végül is azért sikerült elérnem, hogy Aloisio Diedót nevezzék ki a hajóhad parancsnokává.
– Az egész hajóhad és a kikötő parancsnokává – adott a hírnek nagyobb nyomatékot. –
Ennek az a következménye, hogy holnap, hétfőn, kora reggel, valamennyi nagy gálya beevez
az öbölbe és lehorgonyoz a Blachernai előtt, a kynegioni kikötőben. Az ásók, csákányok és a
kosarak a földhordáshoz már készen állnak. Az a teendőjük, hogy védőárkot ássanak a Cölöp-
kaputól az Anemasz-toronyig, ahol a terep még eléggé egyenletes. Képtelenség, hogy a
törökök a kikötői öböl partjához ennyire közel, hason csúszva eljuthatnának egészen a
Blachernai faláig.
– Vagy alagutat ásnak a palota alá! – folytatta, különös pillantást vetve reám. –
Tudomásomra jutott, miszerint a szultán azt követelte, hogy a szerb lovasokon kívül tapasztalt
bányászokat is bocsássanak rendelkezésére. A szerb despota, az az öreg róka, természetesen
nem közölheti ezt nyíltan. Csak azt panaszolja szomorúan, hogy a bányái leállnak és a
jövedelme elapad. Ezért küldött körlevelet mindegyik rokonához segélyért rimánkodva.
Házasságai révén ugyanis már rokonságba került mindegyik királyi házzal, Magyarországtól
Trapezuntig. Konsztantinosz baszileusztól is támogatást kér, ugyanakkor mélységes sajnálatát
fejezi ki azért, hogy a segítségnyújtási egyezmény alapján kénytelen volt lovas katonákat
bocsátani a szultán rendelkezésére. De a leveléből még sok mindent ki lehet a sorok közül
olvasni.
Giustiniani kétségkívül más forrásokból is szerzett értesüléseket a szultán szándékairól,
mivel még a legutolsó pillanatban is elkerülhetetlennek tartotta, hogy oly igen nagy
vállalkozásba fogjon, mint egy új sáncrendszer kiásatása. En azonban nem tudtam erre
figyelmet fordítani. Engem leg– I inkább az a híre döbbentett meg, hogy Lukasz Notaraszt
félreállították. Természetesen magától értetődik, hogy a latin hajók tulajdonosai és kapitányai
a küzdelem megkezdése után nem hajlandók alávetni magukat a görög hajóhad
parancsnokának, hanem ők maguk akarnak a hajóik fölött rendelkezni. De hogyan merészeli a
császár éppen most vérig sérteni a nagyherceget?
– Lukasz Notarasz hétről hétre hiába várt téged magához! – mondtam. – És te
félreállítottad őt anélkül, hogy bármit kérdeztél volna tőle. Hogyan merészelted?
Giustiniani széttárta a karját, és lelkesülten harsogott:
– Épp ellenkezőleg! Teljes egyetértésben Konsztantinosz császárral és a tanácsadóival úgy
láttuk, hogy egy ilyen tapasztalt és tekintélyes stratégának, mint amilyen Lukasz Notarasz,
rangjához és helyzetéhez méltó helyet kell kapnia a város védelmében. Ugyan mit kezdene
korhatag dromón-jaival az ostrom megindulása után, mikor a latinok egyébként is maguk
akarnak rendelkezni hajóik felett. Nem, őt előléptetik. A falaknak egy igen jelentős részét az ő
védelmezésére bízzuk!
Nem hittem a fülemnek.
– Bolondok vagyok? – kiáltottam. – Miért viszitek őt kísértésbe? Ez igazságtalanság vele
szemben is, és a várossal szemben is. Hiszen nyíltan kijelentette, hogy szívesebben ismeri el
urának a szultánt, mint a pápát.
Giustiniani vidáman meresztette rám szemét, miután sikerült így földühítenie.
– Nem tehetek semmit – mondotta. – Ez a görögök és latinok, az unió hívei és ellenzői
közötti teljes egyetértés és a közös védekezési akarat kifejezése. Miért utasítanánk el bárkit is
a maga őszinte meggyőződése miatt. Ellenkezőleg, Lukasz Notarasz a várost övező falaknak
jó egynegyedét kapja meg, hogy védelmezze. Ez a tanácskozó testület egyhangú döntése.
Mindenféle sandaságnak és az egymás iránti bizalmatlanságnak véget kell vetni. Testvéri
kezet nyújtunk egymásnak, hogy vállvetve védelmezzük ezt a csodálatos várost.
– Részeg vagy? – kérdeztem. – Konsztantinosz császár a maradék kis eszét is elvesztette
volna?
– A császár maga elé hívatta a megaduxot, és vélhetőleg épp most ölelik meg egymást a
kölcsönös kiengesztelődés jegyében – gúnyolódott Giustiniani. – Talán még örömkönnyeket
is hullatnak, hogy ismét megtalálták egymást. A görögök éppolyan könnyedén fakadnak
könnyekre, mint a velenceiek. Mi, genovaiak, keményebb fából vagyunk faragva, de még én
is meghatódom, amikor arra gondolok, hogy az én káprázatosan egyszerű meglátásom miként
tudta elsimítani ezeket a korábbi ellentéteket.
Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy tréfálkozását el tudtam volna viselni. Nagy
képmutatóan valóban könnycseppeket törülgetett a szeme sarkából. Ennyire nehezére esett
visszatartani a nevetését.
– Minthogy előrelépett, dromónjai elvesztését is bizonyára könnyebben tudja lenyelni –
gúnyolódott. – A kikötő védelmének első feltételeként Aloisio Diedo azt követeli, hogy a túl
kicsiny vagy egyébként alkalmatlan gályákat szakítsuk el onnét. így aztán a császári gályákat
lefegyverzik, leszerelik az evezőket és a vitorlákat, és a partra vontatják őket. Tengerészeiből
és a hajói legénységéből nagy örömmel látott védősereget nyerhet Notarasz a parancsnoksága
alatt álló falszakaszra. Más csoportokat amúgy sem hiszem, hogy a rendelkezésére
bocsáthatnék.
– Ne aggódj! – folytatta. – Egész sereg más gályát is elsüllyesztenek vagy kivontatnak a
parti sekélyesbe. Ha elszabadulnának, vagy ide-oda hányódva a kikötőben lángra
lobbannának, kárt tehetnének a harci gályákban. Ám ha elsüllyesztik és hasznavehetetlenné
teszik őket, senkit sem hozhatnak kísértésbe, hogy rajtuk meneküljön el a városból, ha nagyon
szorul a helyzet. Ekképpen lassanként tiszta vizekre evezünk. Aloisio kitűnő férfiú, bár
velencei.
– A megaduxot végképpen a szultán karjába hajtjátok – vetettem a szemére. –
Provokáljátok őt, hogy elinduljon azon az úton, amelyre görögként és hazafiként esetleg még
habozik rálépni. Megfosztjátok őt a kikötőtől és a hajóitól, amelyek felszerelésére a vagyonát
áldozta. Végképp elkeserítitek a már amúgy is elkeseredett embert. Nem értem most már sem
a császár, sem a te politikádat!
– Egyáltalán nem vesszük el tőle a kikötőt, csak a hajókat – védekezett Giustiniani
ártatlanságot színlelve. – Ellenkezőleg, épp a kikötő falát védelmezheti. A velenceiek
koncessziós területétől egészen a Blachernaiig. Az egész belső kikötői falat. Jó ötezer lépés
hosszút. Én magam oly igénytelen vagyok, beérem, hogy ezerlépésnyi falat védelmezzek a
szárazföld felől.
A térképet sem kellett közelebbről megnézem, hogy megértsem, miről van szó. Miután a
kikötő bejáratát latin hajók védelmezik, semmiféle támadás nem fenyegethette a belső kikötő
falait az öböl partja mentén. Az egész hosszú résznek a védelmezéséhez csupán maroknyi
védőre van szükség, hogy szemmel tartsa a kikötőben a mozgást. Az ostrom alatt ez a
falszakasz a legbiztonságosabb hely. Amíg a hajóhad védi a kikötőt, a törököknek szárnyakra
volna szükségük, hogy megtámadhassák a kikötő falait. Ennek a parancsnoksága haszon
nélkül való, tiszteletbeli megbízatás.
Amikor végre megértettem, Giustiniani harsogó nevetésre fakadt, rángatózott és térdét
csapkodva nagyokat nyögött.
– Hát felfogod végre? – nyögte ki a kacagás fakasztotta könnyeket törölgetvén a szeméből.
– Hatalmas része ez az erődítménynek. Összehasonlíthatatlanul hosszabb védelmi vonal,
amekkorát bármely más parancsnok kap. Notarasz kénytelen jó képet vágni hozzá, még ha a
szíve mélyén megértené is, miről van szó. És természetesen érti is. Hiszen nem ostoba ember
ő.
– A lehető legsértőbb bizalmatlanság kifejezése, látszólagos tiszteletadás formájában –
mondottam. – De talán mégis bölcs dolog. Talán.
Giustiniani abbahagyta a nevetést, és kérdőn tekintett reám.
– Megfosztjuk Notaraszt az árulás lehetőségétől – mondta elkomolyodva. – Mihelyt
elkezdődik az ostrom, ő a maga falrészéhez lesz kötve, s még ha akarna, sem tudna majd
tőrével hátba döfni bennünket. Miért nem vagy hát elégedett? Éppen te óvtál engem
Notarasztól.
A józan ész szerint igaza van. Minden józan belátás szerint a legtapintatosabb módot
eszelte ki Notarasz félreállítására. Miért nem vagyok mégsem elégedett?

1453. március 19.

A nagy harci gályák beeveztek hát a kynegioni kikötőbe az árbocaikon lengő zászlókkal,
miközben szóltak a kürtök és peregtek a dobok. A hajósok és a katonák szép rendben szálltak
partra, megkapták a csákányokat, ásókat és kosarakat, majd ki-ki a maga hajózászlója alatt a
falakon kívülre vonult a Hebdomon-palota környékére. Ott a fényűzően aranyba és bíborba
öltözött Konsztantinosz császár várta őket kíséretével, lova hátán ülve, fején arany
tollkoronával, és üdvözölte őket.
A terület már előre ki volt mérve, és a kapitányok földbe szúrták zászlóikat, ki-ki a
számára kijelölt helyre. A kiásandó vonal jó pár száz lépés hosszú volt a kikötői öböl partjától
az Anemasz-toronyig, ahonnan a terep túlságosan meredeken kezd emelkedni. A sáncárok
szélességéül és mélységéül nyolc lábat szabtak meg, ami nem is túlságosan megterhelő munka
csaknem kétezer ember számára. Amikor a császár jelt adott, a készenlétben felsorakozott
szolgák kiütötték tíz boroshordó fenekét, és mindegyik férfi meríthetett magának a borból egy
mérőnyit. Nem csoda hát, ha dalolva fogtak munkába, és egymással versenyezve kezdték
kiásni a földet és megtölteni a földszállító kasokat, amit mások futólépésben hordoztak a
külső fal megerősítéséhez. A látvány ünnepélyes volt, és sok ember gyűlt oda, hogy
megszemlélje. A császár jelenléte a hajóskapitányokat, a kormányosokat és a
hajótulajdonosokat is arra lelkesítette, hogy saját kezűleg vegyenek részt a munkában.
Naplementekor már csaknem elkészült a munka, és nem is hiányzott már más, csak egy
jelentéktelen kis szakasz, amely a sáncot a vízzel kötné össze. Valójában ez a sánc közel sem
akkora ugyan, mint a nagy vizesárok, amelynek vaskos oldalfalait téglával erősítették meg.
Ám a görög munkások nyomban hozzáláttak, hogy cölöpökkel és kövekkel erősítsék meg ezt
az árkot is, nehogy a szélei beomoljanak, amikor a vizet majd bevezetik.

1453. március 22.

Azt hittem, Giustiniani megbízik bennem. Csak most kezdem érteni, hogy egész idő alatt
gúnyt űzött belőlem. Mi mást tudhattam volna, mint amit bárki jó szemű férfiember maga is
kiokoskodhat, és amiről föltételezheti, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen a szultán
tudomására jut. Személyi küldönceként használ engem, és jelentéktelen feladatokkal loholtat
a városon keresztül-kasul. Ilyenkor mindig tudom, hogy titkos tanácskozáson vesz részt, vagy
épp azokkal az ügynökeivel találkozik, akik Pérán keresztül hordják a híreket neki a szultán
előkészületeiről.
Gondolkodó ember ő, tapasztalt és ravasz, noha ezt látszólagos dölyfössége, szókimondása
és örökös borivása mögé rejti. Szerencselovag, de közönségessége ellenére is előkelő
származású. Katonái között is vannak főrendűek, kalandvágyó férfiak Genovából. Egy
véletlenül elejtett szóból tudtam meg, hogy mielőtt Genovából elhajózott volna, titokban
találkozott a milánói herceggel, aki Genova uralkodója, s ekképpen Pérának is. Giustiniani
hadjárata látszólag az ő egyéni vállalkozása. Hiszen a semlegesség Genova kereskedelmi
érdekei szempontjából elengedhetetlenül fontos. Giustiniani azonban azelőtt Kaffa
podesztájaként hivatalos állást töltött be. Mindebből arra lehet következtetni, hogy Genova
politikájában a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal.
Külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha Giustiniani a lehető legnagyobb egyetértésben
lenne Velence bailójával, a kövér Gerolamo Minottóval. A velenceiek iránti jóakaratát
tanúsítja az is, hogy egy velenceit nevezett ki a hajóhad legfőbb parancsnokául. Évszázados
véres ellenségeskedésüket felejtve tehát a velenceiek és a genovaiak vállvetve fogják
védelmezni Konstantinápolyt, ahogyan a görögök is igyekeznek ezekben a vészes időkben
megfeledkezni a latinok iránti gyűlöletükről. Barátságpoharakat ürítgetve esküdöztek arra,
hogy a régi gyűlöletet elfeledik, és harcolni fognak Isten dicsőségéért és a keresztény népek
üdvéért, ahogy ezt a hajók legénysége is buzgón énekelte a sáncásás közben.
A Lemnosz sziget és az örökletes hercegi rang csábító díj egy egyszerű szerencselovag
számára. De minél jobban megismerem Giustinianit, annál világosabban látom, hogy ő nem
közönséges szerencsevadász ám. Mindenekelőtt genovai. Velence nem ok nélkül fenyegetőzik
még a szultánnal való kapcsolatainak a megszakításával is, csak hogy érdekeit és
koncesszióját biztosítsa Konstantinápolyban. Az ő hajóraja a kikötőben most erősebb a
genovaiak hajóhadánál, még akkor is, ha a Péra kikötőjében lehorgonyzott semleges genovai
hajókat is hozzászámítjuk. A császári rendelettel visszatartott velencei gályák az eskütétel
ellenére sem maradtak volna meg a kikötőben, ha a velencei Signoria nem tartaná ezt
elkerülhetetlenül fontosnak érdekei biztosítására.
Giustinianinak bizonyára megvan a maga terve a különböző eshetőségekre, de azokat a
szíve legmélyére rejti. Tapasztalt hadvezérként adott pillanatban kész lesz rá, hogy ösztönös
biztonsággal mind a maga, mind pedig Genova számára a legelőnyösebb módon cselekedjék.
Egyelőre azonban mindenekelőtt arra kész, hogy védelmezze a várost a törökökkel szemben.
Hogy azután mi történik majd, az események súlyától függ. Ő azonban latin. Még ha le
győzné is a szultáni csapatokat és megmentené a várost, a görögöket akkor sem tudná a maga
pártjára állítani soha.
Két és fél évszázaddal ezelőtt a velencei dogé keresztes hadjáratot vezetett
Konstantinápolyba, és létrehozta a latin császárságot, amely egy emberöltőn át tartott. Most
aztán Genován lenne a sor? Ha a szultán vereséget szenvedne, Péra is lemondhatna a
semlegességéről.
Mit is gondolok! Hát nem tudok már megbízni senki emberfiában? Miért kell kételkednem
mindenki szándékában?
Kételkedem-e még a szultán győzelmében is? Csak most tudhattam meg, hogy
Konsztantinosz császár aranypecséttel megerősítve ígérte Magyarország kormányzójának,
Hunyadi Jánosnak, a hősnek, a szelümbriai erődítményt Magyarország támaszpontjául a
Márvány-tenger partján, amennyiben hajlandó megszegni a hároméves fegyvernyugvást.
Hunyadi azonban egyszer már megszegte, amit eskü alatt fogadott a szultánnak. Az a hadjárat
Várnában fejeződött be. Azóta óvatosabb lett. Két alkalommal már fejjel rohant a falnak.
Megengedheti-e magának Magyarország, hogy minden negyedik évben egy egész hadsereget
elveszítsen?
Gondolataimtól gyötörve mentem Giustiniani elé, miután visszatértem a Kharisziosz-
kapunál tett mai, haszon nélkül való utamról. Semmi alapja nem volt annak a híresztelésnek,
miszerint a görögök és a latinok között viszály tört volna ki.
– Nem bízol meg bennem – mondottam. – Más módon is félreállhatok az utadból. Nem
kell mindenféle ürügyekhez folyamodnod. Csak mondd meg nyíltan!
Mint a bika, leszegte hatalmas fejét, majd megszégyenülést mímelve reám düllesztette
szemét. Testességében volt valami férfias vonzerő, aminek nehéz volt ellenállni. Nem lehetett
reá sokáig haragudni.
– Barátom vagy – mondotta. – Mért kellene azonban többet tudnod annál, mint amennyit a
fejed elbír? Én ettől megkíméllek. Merő barátságból!
– Tulajdonképpen a magadfajta tehetséges embert valóban nem volna szabad ide-oda
futtatni olyan ügyekben, amelyeket bárki más ugyanúgy elintézhetne – mondta nyájasan. –
Vegyél most magadnak szabadságot, ha akarsz, amíg van rá idő. Jámbor ember lett belőled.
Imádkozni is láttak már apácák társaságában a templomban. Talán meg akarod menteni a
lelkedet. Készséggel elengedlek szabadságra.
Észrevehette arckifejezésemet, mert sietve engesztelni kezdett:
– Vedd figyelembe, kedves Jean Ange, hogy valahányszor a császárral tanácskoztam,
Phrantzesz félrehúz, s kér, könyörög és esedezik, hogy töröljelek téged a lajstromról.
Ostobaságot teszek, mondja. Kígyót melengetek a keblemen. Márványtoronyba szeretne téged
zárni, hogy megvédjen a kísértésektől!
– A márványtoronyban bőven jutna időd a lelkigyakorlatokra – ingerkedett velem. – Azok
a jóságos apácák talán még élelmet is hordanának a kosarukban számodra. Te pedig
megmoshatnád a lábukat a kútban, ahonnét a kivégzettek tetemét lökik bele a
szennycsatornákba, hogy a tengerbe ússzanak. Ahogyan akarod!
Arcom szégyentől égett. Nem sejtettem, hogy az Aranykapunál is figyeltetett engem.
– Az az apáca egy vargának a leánya – mondottam. -Mánuel szolgám barátai közé
tartozik. Egyszer élelmet hozott nekem a kosarában. Mánuel fájós térdei már nem bírják ; az
utat. A lábát meg egy kőben sértette föl. Én meg értek valamit az orvosláshoz is, de nem is
szégyellek segíteni a felebarátaimon.
– Kétségtelen, kétségtelen – bólogatott megértően Giustiniani. – Hiszen Krisztus is
megalázta magát, és megmosta tanítványai lábát. Nem kívánok én magyarázatot! Az idő
rövid, kifolyik a kezünkből. Használd ki az idődet! Ez nem bizalmatlansági nyilatkozat.
Éppen ellenkezőleg: a jóakaratom kinyilvánítása!
Gondolhatok róla bármit, nem tudom nem kedvelni őt. És ő sem bánna vélem ilyen
barátságosan, ha nem kedvelne engem. Megkapta ugyan a drágaköveket, mégsem gondolom,
hogy én őt azzal megvesztegettem volna. Irgalom nélkül fölakasztatna vagy becsukatna egy
toronyba, ha azt tartaná szükségesnek.
Azonban nem bízik meg bennem.
– Még hogy varga leánya! – kiáltott utánam sűrű hahotázással. – Hát Konstantinápolyban
egy varga lányának is olyan a lába, mint egy hercegkisasszonynak?

1453. március 25.

Két nappal ezelőtt a szultán elindult Adrianopoliszból. Most már csak napokról lehet szó.
A Forrás Szent Istenanyja kolostorában a nagy falon kívül a szerzetesek megtagadják
kolostoruk kiürítését. Vastag falaik védelmében fegyvereikkel, nyilaikkal azelőtt is
visszaverték a török rablócsapatok támadásait. Tíznél alig több katona szolgált védelmükre.
Ma azonban a katonákat visszaparancsolták onnét. Egyetlen katonát sem szabad elveszíteni.
Ám a szerzetesek sem hajlandók elhagyni a kolostorukat. A császár pedig nem kényszerítheti
őket.
A szelümbriai erődítmény a Márvány-tenger partján még egyre védekezik, noha a városban
itt úgy hallottuk, már régen megadta magát, miként más erődök és támaszpontok is a part
mentén, meg a belső országrészben is. Gyülevész török csapatok tartják ostrom alatt, várva a
szultán megérkezését.
Az éj leple alatt sikerült egy kis haj ócskának kiszökni és hírt hozni. Azt tudakolták,
átengedhetik-e az erődöt a törököknek. Az ő erejük túl kicsi ahhoz, hogy a szárazföldön
keresztül tudják magukat visszaverekedni a városba. A kikötőt viszont körbezárták a török
gályák. Azt kérik, hogy a császár hajói menjenek értük.
A szél azonban nem kedvező. Egyetlen felelős parancsnok sem vállalhatja, hogy tíz
emberért veszélybe sodorja a hajóhadat. Az a tíz ember hát el van veszve. A védekezéssel ők
ítélték halálra saját magukat.
Konsztantinosz császár üzenetet küldött nekik: Bízzatok Istenben! Én nem segíthetek
rajtatok.

1453. március 26.

– Ez nem folytatódhat így! – mondta nekem Anna Notarasz.
Most már nem civakodunk. A sors fellege roppant súllyal borul reánk. Torkunk és szívünk
a várakozástól összeszorult, így vártam egyszer egy kőodúban láncra verve a hóhér lépéseit.
Akkor azonban úgy gondoltam, nincs semmi vesztenivalóm, semmi sajnálnivalóm. Most
azonban őt kell elveszítenem!
 – Nem, nem, így nem folytatódhat! – hagytam rá. – Az emberek csodálkozni kezdenek.
Arcod is fölismerhető. Az utcának szeme van ám, az oszlopoknak meg füle. Atyád haza fog
vitetni.
– Nem félek atyámtól – mondotta. – Megvédelmez az apácaöltözékem. Nem, nem ezt
akartam mondani.
A félsziget csúcsán elbaktattunk az Akropoliszig a domb platánjainak árnyékában, és
megpihentünk a napfényben sárgálló márványlépcsőkön. A kőről egy gyík csusszant le.
Lábunk alatt csillogtak a Márvány-tenger ezüsthullámai. A Boszporusz sötétkék csíkként
nyomult be a tavasztól zöldellő dombok közé. A kikötővel szemközti parton Péra falai
emelkedtek a magasba. Tornya hegyében genovai keresztes zászló lengett.
Khariklea nem volt velünk. Házamba maradt kimosni a szennyest, és közben jámbor
szentekről szóló legendákat mesélt Mánuelnek. Sok borom fogyott el ezekben a napokban. De
Anna és én már nem éreztük jól magunkat a szobámban. A nyugtalanság kihajtott bennünket a
szabad ég alá. Bíztunk a jó szerencsében, noha könnyen ránk ismerhettek volna.
– Nem, nem ezt akartam mondani! – ismételte meg. -Tudod jól, mire gondoltam.
Homloka a napsütésben vörösre égett. Kinyújtotta lebarnult lábszárát, és begörbített
lábujjaival a gyepet döfölgette. Arca izzott, szája mosolygott. Barna szeméből azonban
elmondhatatlan bánat sugárzott.
– Apácaruhám csupán álöltözék – kezdte mondani. -Nem vagyok apáca. Miután
odahagytam az otthonomat, a családomat, a neveltetésemet, egészségesebb és boldogabb
vagyok, mint valaha is voltam. ízlik az étel a szájamban. Soha annak előtte ily csodálatosnak
nem éreztem a szelet. Elek. Létezem. Van testem. És ez nyugtalanná tesz.
– Tiszteletben tartottam az öltözékedet! – mondottam hűvösen.
– Úgy bizony – mondotta szemrehányóan. – Túlságosan is tisztelted az öltözékemet. Félsz
a szentségtöréstől. Hozzám sem mersz érni.
– így is elég vagy nekem – válaszoltam. – Itt vagy velem. Negyvenéves vagyok. Szeretlek.
Szerelem nincsen vágy nélkül. Az én vágyam azonban kristálytiszta. Nincs rá szükségem,
hogy hozzád érjek.
Ruhája ujját kezdte babrálni.
– Nincs szerelem vágy nélkül – ismételte meg. – Én még nem vagyok annyi idős, mint te,
és nincsen annyi tapasztalatom sem. Talán igazad van. Talán nem is éri meg. Szemérmetlen
testem azonban egyre bizonygatja, hogy igen. Ha kezed keblemre helyezed, egész testem
megremeg. Miért nem teszel így mostanában?
– Nem vagyok angyal – mondtam. – Ne gondold!
– Önfegyelmed azonban végtelen! – jegyezte meg. – Tehát egyáltalán nem csábítlak?
Lábát maga alá vonta, s ujjait végigfuttatta meztelen térdén, engem figyelvén közben
szempillái közül. De hogyha hozzáértem volna, kiszabadította volna magát ölelésemből. Ezt
tudtam. Csak azért beszélt, hogy kínozzon.
– Nagy bűnt követtem el azzal, hogy visszaéltem atyám bizalmával – folytatta. – Úgy
képzeltem, jóváteszem azzal, hogy magamra öltöm az apácák ruháját, és részt veszek a
kolostorbeli imádkozásokon. Nem akartam találkozni veled. Játszottam a gondolattal, hogy ha
már megszoktam a kolostort, a hajam is le fogom vágatni, és leteszem a fogadalmat. Mondd
meg, szerelmem, mindig ugyanúgy hazudozik magának az ember, hogy megkapja, amit
szeretne?
– Bizony, az ember javíthatatlan hazudozó – erősítettem meg. – Hisz abban, amit óhajt, és
igaznak állítja azt, amihez kedvet érez. Szívében azonban senki sem csaphatja be magát!
– Johannesz Angelosz! – mondta elgondolkodva. – Énszerintem mindkettőnknek jobb
lenne, ha feleségül vennél! – Kezét a számra tapasztotta, megakadályozva, hogy szóra
nyissam. – Bár a latin egyház már megesketett, és a feleséged is életben van, ez azonban nem
jelent semmit. Ha hajlandó vagy megtagadni tévhitedet, és el akarod fogadni az egyedüli igaz
hitű hitvallást, újrakeresztelhetnek téged. Jó néhány olyan papot találni, aki ez esetben
érvénytelennek tekintené az előző házasságodat, és megesketne, ha másért nem, azért, hogy a
latinoknak ezzel is bosszúságot okozzon.
– Mit jelentene ez? – kérdeztem. – Szívemben már megesküdtem Ghita asszonnyal. Nem
akarom megsérteni a szakramentumokat. Szívemet a pápa és minden hatalma sem tudná a
házasságtól megszabadítani, ha én azt egyszer már megkötöttem.
Anna szempillái mögül lesett rám, szeméből tüzelt a harag.
– Tehát ő fontosabb, mint én? – vádolt. – Mit tehetek én akkor, ha életedet idegen nők
ölében fecsérelted el és megcsömörlöttél? Még csak nevetni sem tudsz! Mert bizony nem
tudsz! Ha tudnál, énvelem esküdnél meg. Miért ne adnád meg nekem a lelki békességet?
Tenéked magadnak úgysem lesz lelki nyugalmad soha, tegyél bármit is!
– Te sem nyernéd el attól a lelked békességét! – vitatkoztam vele. – Egy ilyen házasság
nem jelentene semmit, a gyámod hozzájárulása nélkül. Hamis vagy nem teljes név
használatával. Mind az egyházi, mind a világi bíróság előtt vitatni lehetne a jogosságát.
– Vitatni, igen – mondotta. – Ám az jogi vita volna. Nem bűncselekmény. Miért nem
kötnénk meg hát a házasságot, jóhiszeműen, még ha titokban is? Lakhatnék a házadban.
Melletted ébredhetnék meztelenül, egy takaró alatt veled. Nem volna hát érdemes lazítanod
kissé azon a hiábavalóan feszes lelkiismereteden?
Rábámultam.
– Te vagy a bűnöm – mondtam. – És ez a bún csak súlyosabb lesz, ha miattad a szent
szakramentumot is megszegem. Szívemben már azzal paráznaságot követtem el, ha csak rád
nézek, vagy ha megérintem a kezedet. Már a templom lépcsőinél állván és a szemedbe nézvén
megismertelek téged, és szívembe lopózott a bűn. Miért nem akarsz hát engem is megérteni?
– Miért nem éred be azzal, hogy csupán ember legyél, és megalkudjál a lelkiismereteddel?
– érvelt tovább csökönyösen. Arca azonban mindjobban elpirult. A pír már a nyakát is ellepte.
– Alighanem én is szeretlek téged, valahányszor reád pillantok – ismerte el. – Bizonyára így
van. Szívemben már elkövettem a bűnt veled, noha a világi törvények szerint még nem tettem
semmi rosszat. Nem érted, hogy a világi rendelkezések szerint kívánnám biztosítani magamat
és téged is arról, hogy egyikünket se lehessen vádolni, ha valami történne közöttünk.
– Isten irgalmazzon nekünk! – kiáltottam. – Attól a bűnünk sem nem kisebbedik, sem nem
nagyobbodik, ha együtt hálunk, akár egyházi áldással, akár anélkül. Ez a te és az én dolgom.
Arról tehát csak egymásnak kell számot adnunk. Próbáltalak azonban én csak egyszer is
ágyamba csalogatni téged? Ezzel legalább ne vádolj!
– Igenis, próbáltál! – vitatta. – A szemeddel csalogattál. A kezeddel. Azonkívül pedig ez a
vita hiábavaló és értelmetlen, mivel mindegyikünk más-más dologról beszél. Te férfi módra
magasröptűen csak elvekről beszélsz, míg én gyakorlatias nőként csak arról beszélek, miként
rendezhetnénk el a legmegfelelőbben a kettőnk dolgát, anélkül hogy a kelleténél jobban
megsértenénk az erkölcsöket és az illendőséget.
Nem tehettem mást, csak bámultam rá.
– Hát különben teszerinted ennyire magától értetődő ez a dolog? – kérdeztem.
– Természetesen – mondotta, és úgy lesett rám a szempillái alól, mint aki teljes szívéből
élvezi, hogy sikerült felhevítenie.
– Ha úgy van – mondottam –, mi az ördögöt törődünk az illendőséggel meg az
erkölcsökkel, te meg én? Felnőtt emberek vagyunk. A törökök azonnal a kapuk előtt lesznek.
Aztán eldördülnek az ágyúk. ínség jön és halál. Hát nem mindegy, hogy a halállal házassági
eskü nélkül találkozunk vagy egy formális házasságban?
– Köszönöm, szerelmesem, köszönöm! – mondotta jókedvet színlelve. – Ha egyszer
teszerinted teljesen mindegy, én mint nő, természetesen szívesebben választom a házasságot.
Meg akartam fogni, ám ő félresiklott, és engem is magával rántott a fűbe. Szeme
ingerkedett velem, és miközben teljes erejével ellenem feszült, hangosan nevetett. Amikor
leszorítottam a földre, egész testét megfeszítette, kezét pedig mellemnek nyomta, és behunyt
szemmel suttogta:
– Nem, Johannesz Angelosz! Soha! Engem erővel nem kapsz meg! Mindaddig nem, amíg
a latin tévtanokkal nem szakítottál, és egy görög pap meg nem áldott bennünket!
Birkózásunk izgató volt és édes. Mígnem teljesen megmerevedett, elsápadt, kinyitotta
szemét, és kitágult pupillával, rebbenéstelen tekintettel nézett reám. Hirtelen karomba vájta a
fogát, s akkora erővel harapott belém, mintha az izmomból akarna egy darabot kiharapni.
Kínomban fölkiáltottam, és eleresztettem.
– Ezt megkaptad! – motyogta. – Hiszed-e most már? Vagy még mindig gyötörni akarsz?
Fölült, lesimította a haját, és arcát két kezébe temette. – Én – suttogta maga elé meredve –,
én vagyok-e Anna Notarasz? Itt hentergek a földön egy latinnal, mint egy kocsmai némber az
istállóban! Soha, soha ezt magamról nem hittem volna!
Megrázta fejét. Majd hirtelen arcomba csapott, és vadul fölpattant. Megértettem őt. Én
voltam az oka.
– Soha, soha többé nem akarok találkozni veled – suttogta összeszorított fogakkal. –
Jobban gyűlöllek, mint bármi mást a világon! A szemedet, a szádat, és a kezedet is gyűlölöm.
Leginkább mégis a lelkiismeretedet! Meg azt a kristálytiszta vágyadat! Hogy tudhatsz kiejteni
a szádon ilyen szörnyű ostobaságot?
Megigazgattam öltözékemet. Elhallgattam.
– Igazad van, Anna – mondottam. – Ez nem folytatódhat így!
Azt írtam, hogy már nem veszekszünk?

1453. március 31.

Március utolsó napja. Szent szombat. Hamarosan vége mindennek.
A császár nem mert tovább várni. A tengerészek ma kivájták a sáncárok utolsó szakaszát,
és beleeresztették a vizet. A cölöpözés és az ideiglenes kikövezés is talán kibírja a víz
nyomását addig, míg szükség lesz rá.
A tengerészek, miközben dolgoztak, folyvást a dombok felé pillantgattak. Már nem szóltak
a sípok, sem a dobok, és a zászlóik sem lobogtak. A császár ezüstsisakot és vértet öltött
magára, és a védősereg kíséretében maga is kilovagolt a dombra, őrséget állni. A törökök
azonban nem mutatkoztak. Seregük nagyon lassan haladt előre.
A velenceiek, élükön a Tizenkettek Tanácsával, a császári palota elé vonultak. A császár
reájuk bízta a Blachernai négy kapujának védelmét, és átadta nékik a kulcsokat. Ő maga
forma szerint a Szent Romanosz-kapuért felel. Ténylegesen Giustiniani védelmezi ezt a
Lükusz-völggyel együtt egészen a Kharisziosz-kapuig. Mostantól fogva állandó
riadókészültség van, és az őrjáratokat is megsokszorozták. A legtöbben azonban egyelőre
továbbra is a régi szálláshelyükön laJcnak, bent a városban.
Konsztantinosz császár könnyes szemmel szólott a latinokhoz:
Ettől kezdve Konstantinápoly sorsa inkább van a ti ke2etekben3 mint a görögökében.
Jelenlétetek a bizonysága annak, hogy nem harcolunk egyedül. Soraitokban tizenkét ország
van képviselve. A nyugati országok a segítségünkre sietnek. Ti vagyok a nyugati országok
lándzsájának hegye, Istennek dicsőségére és az egész kereszténység áldására. Mélységes
örömmel szívemben és teljes bizalommal adom városom védelmét kezetekbe! Vegyétek át a
kapuk kulcsait, és legyen gondotok rájuk!
Néhány ifjú görög főrend ácsorgott a falak mentén a szertartások által előírt rendben, a
hagyományos ornátusba öltözve. Gúnyosan mosolyogtak a császár beszéde alatt.
legutóbbi találkozásunkat követően Anna Notarasz három napig ki sem mozdult a
kolostorból. Nem tudom, magát akarta-e vele büntetni, vagy engem. Harmadnap Khariklea
egyedül jött az alamizsnagyűjtő-tányérkájával, otthonosan letelepedett a konyhaasztalhoz, és a
fiatal nők szeszélyeit kezdte bánatosan panaszolni. Mánuel hozott neki a szemközti borozóból
ételt, ő pedig jó étvággyal evett, miután eleinte többször is szabódott. Azt gondolhatta talán,
vissai a vendégszeretetemmel, most, hogy Anna nincs itt vele. Ezért saját kezűleg öntöttem
neki bort, hogy jelezzem, egymagában is szívesen látott vendég a házamban. Először
elborzadva tiltakozott, szapora keresztvetések közepette, majd lehajtott három jókora
pohárral.
– Anna nővér az isteni gondviselés útmutatásáért imádkozik – mondotta. – Anna nővér
attól fél, hogy házadban kísértésbe esik.
– Aki attól fél, az máris kísértésbe esett – mondottam. – Nagyon sajnálom ezt, Khariklea
nővér. Mondd meg néki, hogy senkit sem akarok kísértésbe vinni vagy megrontani. Mondd
meg neki, hogy énfelőlem akár távol is tarthatja magát a házamtól.
– Eh! – fakadt ki Khariklea haragosan. Szavaim nem nagyon lehettek kedvére valók. –
Csak szeszélyeskedik. Ugyan, melyik nő tudná, hogy mit is akar! A kísértések és a sokféle
csábítás a nők sorsa ezen a világon. Jobb hát azokat emelt fővel fogadni, semmint gyáván
kerülgetni.
Khariklea atyja, a varga, elbeszélt neki minden görög mesét és történetet, amit csak ismert.
Élénk képzelete van, és egész szívéből élvezi, hogy az Anna és énközöttem születő regét
alakítgathatja. Szíve mélyén született kerítőnő, mint a nők valamennyien. Ám ezzel semmi
rosszat nem akar.
Nem tudtam, miket mondhatott Annának, de másnap már Anna is eljött ővele a házamba.
Amint a szobámba belépett, merev nyakkal nyomban lehajította magáról az apácaruhát. Már
megint a főrendü nők világi öltözékét viselte. Arcát és száját kipirosította, szeme sarkát és
szemének pilláit pedig sötétkékre festette. Dölyfösen viselkedett, és mint holmi idegenhez
beszélt hozzám.
– Khariklea nővér állítása szerint szenvedsz a távolmaradásom miatt – mondotta hűvösen.
– Azt is mondotta, lefogytál s megsápadtál e pár nap alatt, olyannyira, hogy állítólag a
szemedben valami vad és lázas csillogás van. Természetesen nem engedhetem meg, hogy
miattam legyél beteg.
– Ezt ő mind csak a maga képzeletéből vette és hazudta – válaszoltam rá ugyanolyan
hűvösen. – Ellenkezőleg, hosszú idő óta először éreztem igazán nyugodtnak magam. Nem
kellett csípős szavakat emésztgetnem és fölöslegesen megsebeznem a szívemet.
– Igaz, igaz – mondta, és összeharapta az ajkát. – Mi a csudáért is jöttem? Szenvedésnek
nyomát sem látom rajtad.
Legjobb lesz tehát, ha távozom. Csak a saját szememmel akartam meggyőződni arról, hogy
nem vagy beteg.
– Azért ne menj még! – kértem sietve. – Mánuel félretett egy kis lekvárt meg egy kis
süteményt Khariklea nővérnek. Engedd enni szegény nőt! A kolostorbeli böjti ételek
túlságosan sovány élelem. Orcád lesoványodott, és kialvatlannak látszol.
Gyorsan a velencei tükörhöz lépett, hogy megnézze arcát.
– Nem találok az arcomon semmi hibát! – mondotta.
– Szemed fénylik – mondtam. – Csak nincsen lázad? Engedd, hogy megtapintsam a
nyakadat!
Egy lépést hátraszökkent. – Nem fogod megérinteni! – förmedt reám. – Ha pedig mégis
megpróbálod, ütök!
És máris a karomban volt. Csókoltuk és simogattuk egymást, mint akiket elcsigázott a
szomjúság. Úgy csókoltuk egymást, hogy éreztem, lángba borul a házam, s a lángok az egekig
csapnak fel. Izzó szenvedéllyel és szinte kábultan csókoltuk egymást, megfeledkeztünk térről
és időről. Már nem védelmezte az apácaruha. Lihegve, kigyúlva viszonozta hosszú
csókjaimat, fejem és vállam simogatta, és csípőm köré fonta karját. Vágyam azonban
hiábavaló volt. Akarata és érintetlensége őrségben állottak, noha a szemét szorosan lehunyta.
Csak amikor már kezdtem belefáradni a hiábavaló hevülésbe, nyitotta ki szemét, taszított el
magától, és mondotta győzelemittasan:
– Látod, ha mást nem is, meggyötörni azért tudlak.
– Magadat ugyanannyira kínzód, mint engem! – válaszoltam vágyakozásom könnyeitől
nedves szemmel.
– Ne hidd! – ellenkezett. – Mindaddig, amíg tudom, hogy örömödet kínná változtathatom,
addig élvezem, hogy így bánhatok veled. Majd meglátod, hogy kettőnk közül ki az erősebb.
Először nagyon megzavarodtam a tapasztalatlanságom miatt, de már kezdem megtanulni
nyugatias szokásaidat.
Remegő kézzel igazgatta tükröm előtt ruhája gallérját, haját és nézte arcát.
– Ne gondolj engem annyira ártatlannak, hogy kedved szerint bánhatsz velem! – mondotta
dacos mosollyal. – Kezdetben elkövettem ezt a tévedést, s az ujjaiddal úgy játszottál rajtam,
mint valami hárfán. Most azonban énrajtam a sor, hogy terajtad játsszam! Meglátjuk, meddig
bírod. Jó nevelésben részesült nő vagyok, és teljes korú is, amint ezt már sokszor elmondtam.
Engem nem csábítanak úgy el, mint egy kocsmai szolgálólányt!
Mintha egészen más ember lett volna. Hangja is metsző volt és gúnyos. Izmaim még egyre
remegtek. Egy szót sem tudtam szólni. Csak néztem őt. Válla fölül kacéran visszapillantott
rám. Vékony nyaka fehér. Szemöldökének magas kék íve. Feje, mint a drága ruhák rejtekéből
előbúvó virág. Kezemen is arca jázminillatát éreztem.
– Nem ismerek rád – mondottam végül.
– Én magam sem ismerem magamat igazán – hagyta rá, és egy pillanatra őszinte volt. –
Nem sejtettem, hogy ilyen sok lehetőség rejlik bennem. Szemmel láthatóan nővé tettél, Jean
Ange úr!
Elém lépett, megmarkolta hajamat, vad erővel megrázta a fejem és szájon csókolt, majd
ugyanolyan hirtelen el is lökte a fejem.
– Te magad tettél ilyenné! – mondotta ellágyulva. – Fölébresztetted bennem valamennyi
rossz tulajdonságomat. Ébredésem azonban nem kellemetlen. Kíváncsi vagyok, meg akarom
ismerni magamat.
Megragadta ernyedt kezem, és szórakozottan ujjaimat kezdte egyenként cirógatni.
– Hallottam a nyugati asszonyok szokásairól – mondta. -Te magad meséltél róluk.
Tisztességes nők és férfiak is fürdőzhetnek és szórakozhatnak együtt. Szépséges hölgyek
kendőzetlenül hagyják keblüket, és megengedik, hogy az ismerős férfiak üdvözlésül
megcsókolhassák. Könnyelmű társaságok fuvolazenével és borivással szórakoznak, s férfiak
és nők párokat alkotva becézik egymást. Még a férj is megengedi, hogy a felesége egy jó
barátja ágyába bújjon, hogy az kedvére simogathassa, ha semmi ennél komolyabb nem
történik.
Tenéked aztán sajátos fogalmaid vannak a nyugati országokról! – jegyeztem meg. –
Minden országban vannak könnyűvérű és romlott emberek, s nekik megvannak a maguk
szokásai. Mind a keresztények, mind a törökök országaiban Mind Velencében, mind
Konstantinápolyban. Az ilyen emberek ezért utaznak szívesen egyik országból a másikba
különféle ürügyekre hivatkozva. Sokak számára a zarándokutak is csak ürügyet szolgáltatnak
ebben a zűrzavaros és romlott korban3 amikor a hit meghal és csak a külső héj marad. Minél
többet szórakozik az ember, annál nehezebben tud újabb változatokat kieszelni a
szórakozáshoz. Ezekben a dolgokban a találékonyságnak is megvannak a maga határai, és az
ember kénytelen beérni érzékeinek elkeserítően véges világával. Az: ember, aki csak azt áhít
ja, örökre kielégítetlen marad.
– Tenéked különös fogalmaid vannak a nyugati országokról – mondtam még egyszer. –
Találkoztam ott én szent emberekkel is, gazdagokkal is, akik a vagyonukat szétosztották a
szegények között, és kolostorba vonultak, főrendűekkel, akik a rangjukról lemondtak, hogy
alamizsnából éljenek, tanult férfiakkal, akik azzal rontják szemüket, hogy magyarázatokat
írjanak régi írásokhoz, fejedelmekkel, akik vagyonokat fizettek penészes és patkányok rágta
könyvekért, asztrológusokkal, akik az egész életüket égitestek pályájának és az emberek
sorsára gyakorolt hatásainak a kiszámítására áldozták? kereskedőkkel, akik kitalálták a kettős
könyvelést, hogy minden pillanatban tisztában lehessenek vagyoni helyzetükkel. Éneklő és
muzsikáló bolondosok minden országban vannak. A férfiak és a nők közötti udvarlás és az
engedélyezett enyelgés formái változnak csupán.
Beszédem azonban nem tett reá hatást. Tükröm előtt izgett-mozgott, levette ruhájáról a
dísztűjét, majd a ruháját is lehúzta a válláról, s felfedte keblét, félrebillentett fejjel, bírálóan
méregette magát. Ugyanakkor a tükörből az én arcomat is gondosan szemmel tartotta.
– Nem – mondta –, nem, énnekem a szemérmességem tiltaná, hogy férfiak szeme láttára
ilyen ruhát viseljek. Legalábbis először, látnom kellene, hogy más nők is így öltözködnek.
Talán hamar hozzá is szokna a szem, s aztán már nem találna benne semmi rosszat.
– Csábítasz? – kérdeztem kiszikkadt torokkal.
– Egyáltalán nem – tiltakozott mesterkélt hangon, és gyorsan visszahúzta a ruháját a
vállára. – Hogy tehetnék ilyet? Te annyira kemény és olyan tiszta vagy! A magamfajta
tapasztalatlan nő, hogyan tudna téged csábítani? Te magad mondottad, hogy csak újabb
változatokra vágyódol. Hogyan tudnék én számodra olyasmiket kitalálni?
Fölmérgelődtem a gonoszságán, noha úgy határoztam, hogy hűvös maradok.
– Én olyat nem mondottam! – kiabáltam. – Magamról én nem beszéltem. Épp
ellenkezőleg. Sokkal inkább idegenkedtem a nőktől, semmint hogy vonzalmat éreztem volna
irántuk. Összezavarták a gondolataimat, fölkavarták tisztaságomat. Ezért akartam távol
maradni a nőktől. Lassanként megundorodtam csillogó szemüktől és fojtogató ölelésüktől!
Anna Notarasz felém fordult s rám nézett, majd a háta mögé tette a kezét.
– Fojtogató ölelésük? – ismételte meg. – Huhh, de gyűlöllek!
– Nem rád gondoltam! – kiáltottam elborzadva. – Az isten szerelmére! Hát persze hogy
nem terólad beszéltem!
– Ó, te kiélt latin! – förmedt rám. – Te üres tojáshéj! – Fölkapta az apácaruháját a
padlóról, magára kerítette, fürtjeit elrejtette, és eltakarta az arcát. – Isten veled! – mondta. –
És köszönöm minden bölcs tanításodat! Legközelebb már okosabb leszek!
Nem volt haragos. Ezt tudtam, noha szavaival szándékosan hasított sebet a szívembe. Nem
haraggal távozott mégsem, hanem élvezve a helyzetet, fölszegett fejjel. Őmaga mondta, hogy
legközelebb. És én, nyomorult, még azt képzeltem, úgy ismerem őt, mintha rész lett volna
belőlem.

1453. április 1.
Reggel óta zúgtak a harangok és szóltak a kolostorok vas-kolompjai, híván a népet, hogy
imádkozzék a városért. Bágyasztóan szép, túlságosan is csodás tavaszi nap volt. Az óriási lánc
is készen állt a falakon kívül, a kikötőparton. Új gerendákat szereltek rá, a láncszemeket is
kijavíttatták és megerősítették. Tekeregve húzódott végig a parton az Eugeniosz-toronytól a
Szent Márk-toronyig.
Az istentisztelet befejezése után a vasárnapi sétálók lementek a partra, hogy megnézzék a
láncot. A gömbölyűre faragott gerendák, amiknek az a rendeltetésük, hogy a láncot a víz
színén megtartsák és egyúttal még erősebbé tegyék, olyan vaskosak, hogy a legmegtermettebb
ember sem éri körül a karjával. A láncszemek maguk is combközépig érnek, s emberláb
vastagságú vasból kovácsolták őket. A gerendákat ráadásul erős kampókkal rögzítették
egymáshoz. A johanniták híres lánca, amely a rhodoszi kikötőt zárja le, holmi gyermekjáték
ehhez az iszonyatos lánchoz képest. A legnagyobb hajó sem képes elszakítani. Ha ránéz az
ember, úgy gondolná, hogy egyáltalán semmiféle emberi erő sem volna képes átszakítani.
Az apák és az anyák ujjukkal mutogatták a gyermekeknek a láncot, és a gyermekek
egymással játszadozva, minden nehézség nélkül keresztülbújtak a láncszemeken. A császár és
a kísérete is kilovagolt, hogy megvizsgálja a láncot. Egyik végét már az Eugeniosz-torony
sziklatalapzatához erősítették.
Délután mindkét apáca ismét megjelent házamban, kéz a kézben. Az istentisztelet és a lánc
látványa fölbátorította Kharikleát. Megszámlálhatatlanul sok történetet beszélt el Mánuelnak
arról, hogy a szentek és maga az Istenanya, mint Konstantinápoly oltalmazol, a századok
során miként ijesztették el a törököket és a többi támadókat a város falai alól. Azt állította,
hogy miután a törökök fölépítették az erődítményt a Boszporusz partján, az égi fő-stratéga,
Mihály arkangyal, a lángoló kardjával áttelepült a Boszporusz mellől Konstantinápoly
védelmére. Egyébként számos megbízható tanú is látta őt egy felhőben az Apostolok
temploma fölött. Ruházata azonban oly kápráztató volt, hogy az embereknek a szemüket el
kellett takarniuk, és orcájukat is félre kellett fordítaniuk.
– Hány pár szárnya volt? – kérdezte lelkesen Mánuel, hogy végre választ kapjon erre a
régóta vitatott kérdésre.
– Senkinek sem volt érkezése megszámlálni! – felelte ingerülten Khariklea. – A kard
lángja annyira elvakította az emberek szemét, hogy jó ideig mást sem láthattak, mint tüzes
köröket az égbolton. Ha te magad láttad volna őt, bizonyos, hogy te sem álltál volna neki
mindjárt a szárnyait számolgatni, de másokkal együtt alázatosan térdre hullva adtál volna
hálát Istennek azért a kegyelemért, hogy az égi főstratégát fölmentette a Boszporusz
védelmezése alól, és áthelyezte őt Konstantinápoly védelmezésére.
– Ez rosszat jelent – vélte Mánuel, gyér szakállát ráncigálva. – Ha maga Isten sem bízik
már abban, hogy Panaghia egymagában is megvédelmezhetné Konstantinápolyt, akkor mi
hogyan bizakodhatnánk? Pedig a Mennybéli Anya erősebb egy arkangyalnál!
– Azonkívül – mondtam – Mihály arkangyalnak kellett volna védelmeznie a Boszporuszt,
amikor a törökök az erődítményüket építették. Ő azonban a szárnyát sem rebbentette meg,
noha a törökök a templomát is lebontották, és köveit meg oszlopait beépítették, hogy falait
megerősítsék. Ha az égi stratéga tényleg nyugtalanul röpköd a városunk fölött, és új
tartózkodási helyet keresgél magának, szerintem az inkább rossz, mint jó előjel.
Khariklea rám tekintett nyugtalan szurokszemével.
– Erre nem gondoltam – ismerte be, de nyomban meg is vigasztalódott: – Itt vannak a mi
szentjeink ezüstkoporsóikban. Azok, akik mártírhalált haltak a szent ikonokért ezer
esztendővel ezelőtt, amikor az iszlám és a hamis próféta képellenes szelleme üldözni kezdte
igaz tanainkat. A jámborok a szentek képeit a ruháik alatt és a szobáikban rejtegették, noha a
hamis hitűek fanatizmusa borzalmas volt, és mindenkit azon nyomban megöltek, akinél
bármilyen kicsi szentképet találtak. Ezek a szent mártírok most legalább kikelnek a
koporsójukból, hogy megharcoljanak a törökök istenének visszataszító képnélkülisége ellen. –
Mint a vízfolyás, sorolta föl legalább húsz ikonmártír nevét, majd a könnyeit letörölve, így
folytatta:
– Csontjaik alapján ítélve kis termetű apókák és anyókák lehettek, koporsójuk is
megfeketült, de azért mint ártatlan kisgyermekek jámborul hevernek a selyem derékaljukon,
ezüstkoporsóban, a pátriárka templomában és a Mongolok templomának pincéjében. Ha
annak idején találkoztam volna egy derék férfiúval, férjhez mentem volna én is, és én is
szültem volna gyermekeket, de az egyetlen férfi, aki egyszer megkörnyékezett engem, ragyás
képű tengerész volt, és Isten kegyelméből olyan részeg, hogy semmit sem tudott csinálni
nekem. Ezért küldött atyám kolostorba szolgáló nővérnek, nehogy még egyszer bárkit is
kísértésbe vigyek. A legszebb koron már túlvagyok, ne tukmálj hát belém még több bort,
Manuel! Te különben hány éves vagy?
Mánuel röviden csak annyit mondott, hogy a kor, a fülfájás és térdének hasogatása minden
kedvét elvették attól, hogy gyermekeket csináljon erre a világra.
Ekként fecserésztek, és én is bekapcsolódtam a beszélgetésükbe, mivel vasárnap volt, és
szép nap, Anna pedig mereven elzárkózott attól, hogy hozzám bejöjjön. Csak hallgatott, és
már megint olyan volt, mintha egy egészen másik nő lett volna, tetőtől talpig beburkolva
magát fekete apácaöltözékébe, és arcát is eltakarva, ujjait meg a ruhája ujjába rejt-e. Amikor
kérdeztem tőle valamit, csak szendén megrázta a fejét, mint aki szótlanságot fogadott.
Arcából csak annyit mutatott, hogy észrevehettem, milyen sápadt. Tágra nyílt arna szeme
vádlón nézett. Szeme környéke kék volt, szemhéja duzzadt, mintha sírt volna. Mindent
egybevéve, viselkedésével a legjobb tehetsége szerint próbált bennem szánalmat és önvádat
ébreszteni. Amikor meg akartam fogni a kezét, félénken elhúzta tőlem. Gyanítottam, hogy
liszttel fehérítette ki arcát, és kék festéket kent a szeme köré, annyira természetellenesen
sápadt volt és oly nyomorultul nézett ki.
Khariklea nővér olykor-olykor rápillantott, miután még egy kis borocskát kapott, és nem
állotta meg, hogy el ne vihogja magát. Anna azonban minden alkalommal haragosan vádló
pillantással nézett rá, ő pedig gyorsan markába rejtette a száját, ám mégsem állotta meg, hogy
hamarosan megint ne vihogjon.
Végül nem bírtam tovább. Anna elé pattantam, erőnek erejével megragadtam a csuklóját,
fölrántottam, és indulatosan kérdeztem:
– Mit képmutatóskodsz? Mit jelent ez a majmoskodás? Mintha elképedt volna, úgy nézett
reám, majd ujját a szája
elé emelve figyelmeztetett:
– Meghallják a szolgák! Csönd!
Majd mintegy beletörődve az elkerülhetetlenbe, vállát vonogatva követett engem a
lépcsőhöz, de most is hevesen tiltakozott az ellen, hogy a szobámba jöjjön. – Nem, ezt az
ostobaságot soha többé nem teszem meg! – mondotta. – Ügyelnem kell a jó híremre. A te
szolgád is mit gondolhat rólam?
– A szolgákról szólván – tüzelte magamagát –, úgy viselkedsz., mintha házastársak
volnánk., amikor a fülük hallatára szidalmazol. És az sem illik a rangodhoz, hogy
ostobaságokat fecsegj ezzel az együgyű nővel, aki minden egyes szót félreért. Vagy talán én
értem félre? Talán őbelé szerettél bele, és én csak ürügy vagyok, hogy titokban találkozhass
vele, borral itathasd és vágyaid eszközeként használd, miután teljesen védtelenné tetted. Ezért
valóban nem engedhetem őt ide egymagában, noha természetesen a leginkább azt szeretném,
ha látnom sem kellene többé ezt a házat.
– Jaj, Anna! – rimánkodtam. – Miért viselkedsz így? Már igazán nem is tudom, mit
gondoljak felőled! Bolond vagy-e, vagy én zavarodtam meg?
– Persze, persze, csak mondj engem zavaros fejűnek -folytatta Anna kegyetlenül. – Én
magam vagyok az oka, mivel az otthonomat és az atyámat megtagadva, védtelenül a te
kezedre adtam magamat. Már nem is emlékezem, mikor hallottam egyáltalán jó szót a
szádból. Tenéked semmi nem felel meg. Ha a helyzetem és a nevelésem szerint öltözöm, úgy
kezelsz, mint egy lotyót. Ha meg kedvedben akarván járni, oly szemérmesen és oly
erkölcsösen viselkedem, amennyire egyáltalán tudok, szidol és becsmérelsz, és a csuklómat
csavargatod, és úgy vonszolsz be a szobádba, mintha meg akarnál erőszakolni. Vádolj, csak
vádolj, de inkább először a saját hibáidat vedd észre!
– Isten irgalmazzon nékem, hogy a magadfajta nő hálójába kellett kerülnöm! – mondottam
kimerülten és teljesen kétségbeesve. – Talán szívemben latin vagyok, és soha nem tudom a
görögöket megérteni!
Kicsit meglágyult, ismét tágra nyitotta csodálatos szemét, és megjegyezte:
– Ne hibáztasd a görögöket! Te csak a nőket nem érted! Talán nem is vagy kicsapongó,
sem nőcsábító, csak igen-igen tapasztalatlan, minthogy a nőkről alig is tudsz valamit. Ezért
talán mégiscsak meg kell bocsátanom a viselkedésedet.
– Tenéked kell énnékem megbocsátanod? – kiáltottam indulatosan. – Ugyan melyikünk
köteles a másiknak megbocsátani? Ámbár legyen, jó, bocsáss meg te! Megalázkodom és
megkövetlek, csak vess véget ennek a borzalmas huzavonának. Én ezt már nem bírom! Miért
vagy hozzám ilyen?
 Szemérmesen lesütötte a szemét, de azért titokban hosszú szempillái alól lesett engem.
– Azért, mert szeretlek téged, Johannesz Angelosz úr! – mondotta ellágyulva. – Mert
olyan borzalmasan szeretlek, hogy az már egyenesen sírásra fakaszt. És te olyan
megdöbbentően gyerekesen viselkedsz velem. De talán éppen ezért szeretlek ilyen nagyon!
Bámultam rá, és nem akartam hinni a fülemnek, és már semmit sem értettem. – Különös
szeLelem! – mondottam.
Gyöngéden megérintette arcomat: – Barátom! Egyetlen szerelmem, miért vagy ilyen
borzalmasan önfejű? -kérdezte.
– Én, önfejű? – Hangom annyira elfulladt a méregtől, hogy nyeldekelnem kellett ahhoz,
hogy folytathassam. – Legalább nem vagyok olyan ördögien szeszélyes, mint te.
– Szeszélyes? – kérdezte, mint aki őszinte önvizsgálatot tart. – Valóban szeszélyes
volnék? Legalábbis nem vagyok annyira egyszerű ezekben a dolgokban, mint te. A nő
általában kissé bonyolultabb, mint a férfi.
– Végül is mit akarsz tőlem? – kérdeztem. – Mondd meg végre!
– Olyan törvényes esküvőt, amilyen jelen körülmények között egyáltalán lehetséges –
mondotta világosan és egyszerűen, minden egyes szót külön hangsúlyozva, a félreértésre
semmi lehetőséget sem adva. – Gondolnom kell a jó híremre, a jövőmre, a családomra és
atyámra!
Kezemet ökölbe szorítottam úgy, hogy a körmeim a tenyerembe mélyedtek.
Nincs jövő! – mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. – Próbáld végre megérteni, hogy
hamarosan sem a családodnak, sem atyád palotájának, sem a jó hírednek, sem semminek nem
lesz semmi jelentősége. A török ágyúk ötezer lépésnyire vannak a várostól. Annyian vannak,
hogy megszámlálni sem győzi őket senki. Minékünk nincs jövőnk, nincsen, hidd el már!
– Akkor meg miért ellenkezel ilyen hevesen? – vetette közbe, ugyanúgy ő is, nyugalmat
erőltetve magára. – Ha egyszer jövendő nincs, és semminek semmi jelentősége nincs, akkor,
az istenért, miért nem tehetsz kedvemre egy ilyen jelentéktelen dologban?
– Az egyházak egyesültek – mondottam. – Próbáld megérteni. Az uniót nyilvánosságra
hozták. A latin esküvő éppoly törvényes, mint a görög. Ezért a szakramentumokat gyaláznám
meg, ha szántszándékkal újra házasságot kötök. Ez elvi kérdés. Az isten szerelmére, én a
hitemet nem tagadtam meg és nem tértem át az iszlám hitre akkor sem, amikor Várnában már
a nyakamon volt a kard éle. Ugyanolyan szégyen volna, ha a hitemet most egy nő szeszélye
miatt tagadnám meg:» csak azért, hogy tenéked kedvedben járjak.
– A legtöbb templomban még mindig toldalék nélkül mondják az apostoli hitvallást –
folytatta csökönyösen. – Az esketéseket és temetéseket, a kereszteléseket és az úrvacsorát a
régi formulák szerint végzik. Georgiosz Mammasz hamis pátriárka akit a pátriárkák szent
szinódusa félreállított. A pápa nem emelheti őt vissza méltóságába. A császár csupán egy
árnyképet állított föl. A valódi görög egyház e mögött rejtőzik, és majd ismét látható lesz,
amikor annak lészen ideje. Csatlakozz ehhez, s akkor az esztelen előző házasságod minden
további nélkül érvényteleníttetik, akárha nem is lett volna!
Mellemet döngettem öklömmel, s egy egész maroknyi hajamat téptem ki. – Miért
születtem erre az átkozott világra? – kiáltottam keserűen. – Mért nem élhetek úgy, ahogy
akarok, a lelkiismeretem szerint? Micsoda rontás uralkodik az életemen? Most már te is
papokat és jogtudósokat szalajtatsz utánam, noha még hozzád sem nyúltam?
– Nem is fogsz soha, még ha belehalnék sem! – vágott vissza. – Immár az én számomra is
elvi kérdés lett, minthogy a végtelenségig ezt hajtogatod. Élj csak a lelkiismereted szerint, de
tudd, hogy akkor egymagádban élsz és halsz. Emberek világában élünk, és nem Isten
világában. Az emberek világában mindenkinek meg kell alkudnia és igazodnia kell a
többiekhez. Én lemondottam az atyámról és az otthonomról miattad. Valamiről tenéked is le
kell mondanod! Egyébként azt kell hinnem, hogy valóban nem illünk össze! Választani kell,
mondtad egyszer. Rendben van. Akkor hát válassz! Most rajtad a sor! És ez az utolsó szavam.
 A harag könnyeivel szememben futottam a szobámba, oldalamra kötöttem a kardom,
fölráncigáltam lábamra a csizmám, és a hónom alá kaptam a vértemet.
– Isten megáldjon, Anna! – kiáltottam, és eldübörögtem mellette a lépcsőn. – Ettől a
pillanattól kezdve csak a falakon találhatsz meg, sehol máshol! Almát kaptál a kezedbe, de
nem mersz beleharapni, mivel félsz, hogy férges!
– Itt az almád, tessék! – kiáltotta, és utánam hajította a legelső keze ügyébe kerülő tárgyat.
Történetesen a drága, üvegfedeles lámpásom volt. Üvege a fejemen tört össze, úgy, hogy a
kezem és a nyakam is megsebesült. Akkor azonban még csak észre se vettem. Becsaptam a
kaput magam mögött, hogy csak úgy dörrent.
Szaladt, hogy kinyissa a kaput, és rémülten kiáltozott utánam:
– Csak nem sebezted meg magad?
Nem fordultam meg, hogy visszanézzek. Hónom alatt zörgő vértemmel siettem végig az
utcán, mintha a gonosztól menekülnék. Ilyen esztelenül szerettem őt.

1453. április 4.
Hétfőn a helyére úsztatták a láncot, hogy zárják a kikötő bejáratát az Eugeniosz-toronytol a
Galata-toronyig az öböl túlsó felén, Perában. A kikötő le van zárva. Most már egyetlen gálya
sem vitorlázhat el, még ha akarna sem. A lánc nagy ívben kígyóként úszik az egyik parttól a
másikig.
A sötétség beálltakor az égbolt egész északnyugati pereme a törökök tábortüzeitől kezdett
fényleni.
A házamat elhagyván minden további nélkül Giustiniani megerősített őrségéhez
csatlakoztam a Szent Romanosz-kapunál. A latinok a tornyokban és az őrszobában
heverésztek, birkahúst főztek fazekukban, kártyáztak és borozgattak. A görögök meg több
szólamú zsoltárokat énekeltek, és imádkoztak. Az őrszemek fönt virrasztottak a falakon.
Olykor-olykor, az éjszaka sötétjében lopakodó árnyakat vélvén felfedezni, yalamelyikőjük
égő fáklyát dob át vagy égő nyilat lő a sánc túloldalára. A falak előtti térségre azonban síri
csend borul.
Hamarosan befejeződik a birkahúsevés, és a fazekakban forró ólmot és szurkot kezdenek
olvasztani.
A falakon egész sereg keskeny csövű ágyút helyeznek el. Ugyanakkor széles torkú
bombardokat is, amelyek kőgolyóikat nagy ívben röpítik ki. Ám amikor ezeket elsütik, a
dörrenés okozta rezgés a falakat jobban károsítja, mint az ellenséget. És ezeket még ki sem
próbálták. A puskaport a villás puskákhoz tartalékolják, és a gerendákra erősített ágyúkhoz,
amelyekből ólomgolyóbisokat lőnek ki.
A császár technikusai régimódi ballisztákat és hajtógépeket állítottak a külső falrészekre,
amelyek a sáncárkon túli területekre dobnak ki nagyméretű kődarabokat. A kőtömbök
azonban lassabban repülnek, mint az ágyúgolyó.
Ha az ember maga választhat a lőporos puska vagy az íj között, ötvenből csak egy ha
választja a lőporos puskát. Az íj pontosabb és használata is biztonságosabb.
Vöröslik az égbolt alja, és a latinok fogadásokat kötnek egymással, vajon holnapra a
törökök a kapuk elé érkeznek-e. Mindenki nyugtalanul élénk és rosszul alszik. Az átkozódás
és a káromkodás hozzátartozik a hivatásos katonák beszédéhez. Ez sérti a görögöket, ezért
aztán elhúzódnak a latinoktól.
Virrasztás közben keserűség és gyanakvás lopakodik gondolataim közé. Nem tudok nem
gondolni Anna Notaraszra. Nem lehet. A sors nem lehet ennyire tervszerű és nem
kényszeríthet ennyire kérlelhetetlenül előre az utamon. Miért akar ilyen önfejűén törvényesen
kötődni hozzám? Meg kellene értenie, hogy nekem is megvan az okom, amiért nem tudok
abba beleegyezni. Énnekem arra okom van. Okom.
Ha az uniót megtagadnám, és hagynám magam megesketni Anna Notarasszal, megint
tennék egy lépést a sötét kísértés irányába.
Miért kellett vele találkoznom? Előre meg lett-e vajon tervezve ez a találkozásunk?
Valóban nem tudja az atyja, hogy még mindig itt van a városban? Vagy valamiféle titkos
együttműködés van atya és leánya között. De hát Lukasz Notarasz nem tudhatja, hogy én ki
vagyok.
A császár feleségéül nevelték őt, Konsztantinosz azonban nem tanúsított iránta
érdeklődést.
Ez a sértés szabná meg az ő tetteit is, miként az atyjáét?
Valóban azt képzeli Lukasz Notarasz, hogy a szultán a várost meghódítván beleegyezne
egy görög árnyékcsászár uralkodásába, aki az ő vazallusa lenne?
Talán arra számít, hogy amennyiben az ostrom nem lesz eredményes, a görögök és a
latinok között véres leszámolásra kerül sor, és Konsztantinosz megbukik? Évszázadok óta a
görögök minden második császára trónbitorló volt.
Lukasz Notarasz nem emelkedhetik császárrá. Lányából azonban lehetne császári feleség.
Nem, senki sem tudhatja. Ám engem meg akartak ölni, amikor Notarasz házából távoztam.
A Blachernai sötét szobája sok titkot rejt magában.
Nem, senki sem tudhatja. Csupán a sorsomat töltöm be. De vajon tévedtem volna a
sorsomat illetően, hogy erőnek erejével kényszerít engem olyan útra, amelyre én nem akarok
lépni?
Miért, miért kellett nekem ővele találkoznom a Szófiatemplom lépcsőin? Amikor az utam
már oly világos és egyszerű volt. Most minden annyira zavarossá vált bennem, és
gondolataim forronganak. Hagynám-e lelkemet, hogy belebukjék a test csábításába? De
szerelmem ugyanoly mértékben lelki, mint amennyire testi csábítás. Így hiszem. Így hittem.
Csak ember vagyok, nem angyal. Ám a fájás kiszállt Mánuel térdéből, amikor kezem a
nyakára helyeztem.
Északnyugattól északig vöröslött az égbolt a törökök tábortüzétől. Reggel már itt lesznek a
város körül. Nincs más megoldás, mint félelem nélkül, jövendő nélkül harcolni. Ilyen
egyszerű, és ilyen világos. A halál angyala úgy ígérte, hogy harmadszor a Szent Romanosz-
kapunál találkozik velem. Kételkedem-e hát a birodalomban, ami énnékem ígértetett?
Életem teljes volt. Több életet megéltem. Megtapasztaltam a boldogságnak minden
szakaszát. írásokat olvastam. Hittem a filozófiában. Kereskedtem. Vadásztam. Háborúztam.
Firenze leggazdagabb embereinek egyike voltam. A halál kaszája tízszer szisszent el
mellettem. Csak a rabszolgaság tanított meg arra, hogy az ember rabszolgaságát megértsem,
hogy önmagamat legyőzhessem.
Mindezt, mindezt azért, hogy megtapasztaljam az Istent.
Mindezt, mindezt azért, hogy egy nő miatt vágyaim lángvermébe zuhanjak.
Őt azonban nem gyűlölöm. Mivel szeretem.

1453. április 5.
Napkelte után hatalmas porfelhők szálltak fel a városba vezető utakon és az ösvényeken.
Aztán a por közepéből előbukkantak a törökök első szórványos csapatai. Amikor
megpillantották maguk előtt a város magasba szökő falait, istenüknek s a Prófétának nevét
kezdték kiáltozni, és fegyvereiket lengették. A napsugarak a portól pirosan verődtek vissza a
lándzsák és a kardok hegyéről.
Giustiniani az őrtoronyból magához hívatott a Kharisziosz-kapuhoz. A császár és ő voltak
ott, mindketten lóháton. A kapu két oldalán százszámra várakoztak ifjú görög főnemesek,
türelmetlenül kapáló és fejét kapkodó lovukat visszatartva. Ugyanazok az ifjak, akik oly
gunyorosan mosolyogtak, amikor a császár a latinokhoz beszélt. Ugyanazok, akiket a
hippodromnál láttam, amint lovaspólót játszottak. Szép és büszke ifjak, akik még azt is
méltóságukon alulinak tartották, hogy a latinokkal egyáltalán szóba elegyedjenek.
 – Lovagolni tudsz, ugye, Ange? – kérdezte Giustiniani. – És a kürtöt is meg tudod fújni?
Kérdőn bólintottam.
– Harcolni akartál, ugye? – folytatta Giustiniani. – Jól van. Harcolhatsz. De ügyelj rá,
nehogy túl hosszúra nyúljon a küzdelem és bekerítsenek! Kiáltsd hát oda görögül ezeknek az
átkozott ifjú fajankóknak, hogy mindenkit fölakasztatok, aki a kürtszónak nem
engedelmeskedik és nem fordul azonnal vissza, amint felharsan a kürt. Egyetlenegy embert
sem szabad elveszíteni. Ez csak tüntetés és nem kirohanás. Semmi mást nem kell csinálnotok,
mint zavart okozni a törökök menetelő soraiban. Tartsd szemmel közben a tornyot. Zászlóval
adok jelt, ha az a veszély fenyeget, hogy a törökök diadalt vesznek rajtatok.
Elvettem tőle a kürtöt és megfújtam. Hangja tiszta volt és csengő. Az élénk lovak
felágaskodtak. Odakiáltottam az ifjaknak, hogy én egyáltalán nem tolakodtam megosztani
velük a dicsőséget, de a protosztrátor parancsára követnem kell őket, hogy jelt adjak, amikor
vissza kell fordulniuk. Azt is elmondtam, hogy idősebb vagyok náluk, és hogy már Várna
előtt is vettem részt lovassági küzdelmekben.
Giustiniani kedveskedő hangon beszélt nagy testű harci paripájához, elmagyarázván neki is
a helyzetet, majd átadta énnekem a ló kantárját. – Az én lovam különb védelmeződ lesz, mint
a kardod. Mellső patái rúgásával utat nyit számodra bármekkora sokadalomban is, s ha kell,
akár egy törököt is képes a fogai közé ragadni.
Valóban szörnyű és félelmetes nyugati csatamén volt, bár lassúbb es nehézkesebb, mint a
görögök melegvérű lovai Szerencsére engem tisztelnek az állatok. Különben ettől a lótól
jobban féltem volna, mint a törököktől. Giustiniani oly nagy növesű ember, hogy a kengyele
is túl hosszú volt számomra, de megigazítani már nem volt időm. A függőhíd már csikorogva
leereszkedett, és tíz férfiú tárta ki előttünk a kapuszárnyakat.
Soronként, szép rendben lovagoltak ki a kapun a görögök, de mar a hídon
megsarkantyúzták a lovaikat, és egymással versengve, lovaikat kiáltásokkal ösztönözve
száguldó csapatkent rontottak ki a falak előtti térségre. Nyomukban lovagoltam en is csak ugy
döngött a föld. Óriás lovam felbőszült, es megsértődött a hátramaradás miatt, hozzászokván,
hogy mindig az élen vágtat. Ezért aztán mindent megtett, amire csak képes volt, és én olyan
biztonságban éreztem magam, mintha egy hadielefánt hátán ültem volna, deszkából összerótt
tető védelmében.
Lovagoltunk hát az adrianopoliszi úton beérkező gyalogos osztag felé. Megpillantván a
közelítő lovasokat, a gyalogosok az út két oldalára rebbentek szét. Ezután nyilak kezdtek
sivítani a levegőben. Az ifjú görögök úgy lovagoltak, akárcsak a lovasjáték közben,
széthúzódtak a terepen, ki-ki a maga labdája felé. A labdák most a török fejek voltak. Lovam
megtapodta az első testet. Oldalt a messzeségből egy csapat török közeledett teljes vágtában,
lobogó piros köpönyegben, hogy megvédelmezze a gyalogságukat.
A megriadt törökök még a fegyvereiket is elhajították, hogy gyorsabban menekülhessenek.
Különben is afféle gyülevész népség volt. Azután azonban egy egész csapat verődött össze,
akik lándzsáikat a földbe szúrva, ezzel a lándzsahegy kerítéssel próbálták lovainkat
fölnyársalni. A görögök azonban egyszerűen két oldalról megkerülték ezt a csoportot, ám az
én esetlenül dobogó lovam egyenesen nekirontott, és szügye védőlemezével, mint vékony
gallyakat törte össze a lándzsákat és maga alá tiporta patáival a megrémült, eszüket vesztett
embereket. Harcolni jöttem. Harcolnom kellett. Ezeknek az embereknek még bőrvértjük sem
volt. Hangosan kiáltoztak: Allah! Allah! Azon kaptam magam, hogy én magam is így
kiáltozok: Allah! Allah!; mintha az ő istenüket kérném, irgalmazzon az övéinek.
A küzdőteret ruhafoszlányok pettyezték. Lovam dühösen hátracsapta a fülét, és fogait egy
fiatal török fiú hasába vágta, majd a levegőbe fölemelve addig rázta, amíg eszméletét
veszítette, akkor elhajította az út szélére.
A törökök menetoszlopa megtorpant, és zűrzavar támadt. A görög ifjak közben
visszafordították a lovaikat, és a falak irányába kezdtek vágtatni. A domboldali kapaszkodót
elérvén, vágtájuk meglassult. Nyilak suhogtak körülöttünk, de eddig még senki sem zuhant le
a lova hátáról.
Tekintetemet a város felé emeltem. Giustiniani keresztes zászlója vadul föl-le emelkedett a
rúdján. Megfújtam hát a kürtöt. Fújtam, egyre csak fújtam. A görögök azonban úgy tettek,
mintha nem hallanák. Ha a meredek domboldal nem csöndesíti le vágtájukat, készek lettek
volna akár Adrianopoliszig lovagolni.
Végül sikerült magam köré gyűjteni a csapatot, és elindultam vissza a városba. Amint
elhaladtunk a földön fetrengő és a kezüket a fejük védelmére felemelő sebesültek mellett, le-
lehajlott az ifjak valamelyike, s mintegy gyakorlatozásképpen, megadta a kegyelemdöfést.
Vér és ürülékbűz undorító szaga terjengett a levegőben. Lovaikat féktelenül
megsarkantyúzva, Allahot kiáltozva és szablyájukat suhogtatva a levegőben, teljes vágtában
közeledtek a távolból a szpáhik. Özönlöttek felénk, mint a tenger tajtékzó hullámai. Egyre
többen kezdtek az ifjak is hátrafelé tekingetni, és szinte ösztönösen sarkantyúzták a lovaikat.
Volt idő, amikor nem akartam húst enni, mert testvéreimnek tartottam az állatokat. Lovam
vágtája lassult, fejét fölemelte kérdőn, véres orrlyukai kitágultak. Fejét, nyakát és szügyét
tajték és emberi vér borította. Érezte és hallotta a nagy lovascsapat patáinak a dübörgését, és
már nem akart visszatérni az istállójába, hogy időtöltésül a szolgákat harapdálja.
Nem néztem hátra. Konstantinápoly falait és tornyait néztem. Próbáltam a törökök
szemével nézni, és már nem is csodálkoztam azon, hogy a menetelők léptei kényszerűen
lelassultak a városhoz közeledvén. Véget nem érően nyújtózott el a hol sárgás, hol barnás
árnyalatú kiszögellésekkel tűzdelt fal. Először a sáncárok, majd az azt övező fal. A sáncárok
mögött az első, alacsony kis élőerőd. Mögötte a külső fal, tornyokkal, fegyverekkel,
katonákkal, s ez már önmagában véve is hatalmasabb volt, mint bármely más városfal, amit
Európa országaiban láttam. A külső fal ormán, a ki-szögellések és a tornyok oltalmában
csoportosultak a védők. De még csak e mögött a külső fal mögött emelkedett a legmagasabb,
kőtornyaival. Három óriási lépcsőként követi hát egymást Konstantinápoly oltalmazójaként az
élőerőd, a külső fal és a nagy fal. Az ellenség, ha áttör is az élőerődön és a külső falon, csak
gyilkos sikátorba kerül, falak közé.
A falak felhőmagasságig nyúló lépcsőfeljáróit nézegetve villant föl bennem először a
remény sugara. Ezeket a falakat más nem döntheti le, csupán a földrengés, gondoltam.
Lovam patái alatt már a sáncárok hídja döngött. A szpáhi lovasok sora bóbitáikkal,
vértjeikkel, lobogó köntöseikkel nyíllövésnyi távolságon túl állt meg mögöttünk. Alighogy
belovagoltunk a városba, már futottak is a mesteremberek, hogy a felvonóhidat lebontsák. A
kőművesek is készen állottak a téglakupacokkal és a habarcsos vödrökkel, hogy a kaput
befalazzák. Ugyanígy semmisítették meg a fal különböző pontjain a négy utolsó másik
fölvonóhidat, és gyorsan befalazták az utolsó nagy kapukat is. Használatban csak a támadás
céljait szolgáló keskeny kapucskák maradtak, amelyek a nagy falon át vezettek ki a két fal
közötti sikátorba, és amiknek a kulcsait a császár a latinokra bízta.
A törökök minden irányból folytatták menetelésüket, szétterülve a város körül, és adott
távolságon tőle megállottak. Mögöttük óriási nyájakat tereltek. Az öböl szemközti partján, a
Péra mögött emelkedő dombokon is végtelennek látszó embersorok jelentek meg. Ez egész
nap így folytatódott. Alkonyatkor a törökök már oly sűrűn lepték el a belső kikötőtől a
Márvány-tenger partjáig terjedő térséget, hogy egy nyúl sem illanhatott volna el közöttük. A
csapatok azonban néhány ezer lépésnyire megálltak. A falakról nézvést az előrenyomuló
törökök kicsinyek voltak, mint a hangyák.
Parányi, parányi az ember az ezeréves óriás falhoz képest.
Az idő azonban falánk. Egyszer a leghatalmasabb falnak is le kell omolnia. Akkor változik
meg a kor.
A falak összeomlásának az idején születtem. Szívemben a filozófusok és a skolasztikusok
tanai már jó ideje semmivé lettek. Már csak a végső börtön, a végső fal van előttem. A saját
testem vigasztalan börtöne. Konstantinápoly őrtornyában egymással szembe hömpölyög
bennem a visszahozhatatlan múlt és a sötét jövendő. De Isten országa is itt lappang bennem,
amely egymásba olvasztja a világosságot és a sötétséget. Ezért sorsom beteljesülésekor
testemnek ki kell hunynia. Amikor Konstantinápoly elesik, Isten valóságára feledés borul e
földön. A sötétség erői kezdik meg uralkodásukat. Azt a kort én már nem akarom megélni.
Leszállt az éjszaka, az áprilisi érlelődő tavaszi éjszaka. De hiányzik a tavaszi gyöpnek és
az elvadult mandulafáknak az illata. A levegőben sós por és füst keserű szaga kering. Vöröslő
félkörként fogják körbe a törökök tábortüzei Konstantinápolyt, izzva az éjszakában, mint a
parázs.

1453. április 6.
Péntek van, az iszlám ünnepnapja. Mohamed szultán több száz főnyi kíséretével reggel
ellovagolt a falak mellett, lőtávolságon kívül. Arcát ugyan nem lehetett kivenni, de a
testtartásáról és a fejtartásáról azonnal fölismertem. Ruhájuk színéről és fövegükről
fölismertem kísérete legrangosabb személyeit is. Egyik részről sem lőttek ki egyetlen
nyílvesszőt, egyetlen ágyúgolyót sem. Éjszaka az összecsapás színhelyéről összeszedték a
kirohanásunkkor lekaszaboltak, földbe tiportak holttestét. A szultán, miután megvizsgálta a
falakat, föllovagolt a Szent Romanosz-kapuval szemközti dombra. Ott időközben már
fölállították a hatalmas, oszlopos mennyezetű selyemsátrát, és egy sereg munkás éppen
sáncárokkal meg cölöpsorokkal erősítette meg a dombot.
A szultán továbbra is lova hátán maradva, a béke jelével küldöttet menesztett a kapu elé. A
küldött éneklő hangon Konsztantinosz császárt hívta, békét kínálva neki. A görög nyelvet
hibásan beszélte ugyan, mégsem akadt a falakon senki, aki nevetett volna rajta.
Konsztantinosz császár, arany tollkoronával a fején, fölment a nagy fal egyik tornyába, maga
körül a szertartások által megszabott kísérőkkel, és megmutatta magát a küldöttnek.
Mohamed szultán, betartva a Korán törvényét, békét kínált föl, arra is szavát adván, hogy
amennyiben a város ellenállás nélkül adja meg magát, megkíméli mindenkinek az életét. Ez
volt Khalil nagyvezír és az öregek békepártja számára az utolsó lehetőség arra, hogy
tárgyalásokat kezdjenek. Gondolom, hogy a távoli dombon a lova hátán mozdulatlanul ülő
Mohamed leginkább attól félt, hogy követeléseiknek eleget tesznek.
Konsztantinosz császár Phrantzesszel elismételtette ugyanazokat a szavakat, amiket már
korábban megírt a szultánnak Adrianopoliszba. Phrantzesz törékeny udvaronchangja nem
hallatszott messzire. Giustiniani latinjai megunták, és a hivatásos katonák szokásos becsmérlő
szavait kezdték odakiáltozni a szultán küldöttjének. A görögök is kiabálni kezdtek, míg végül
fenyegető kiáltozás zúgott a fal teljes hosszában a törökök fülébe. A görögök nekibátorodtak a
saját hangjuktól, a szemek fölragyogtak, az arcok kipirultak. Néhány íjász lelkesen nekilátott,
hogy íjának húrját megfeszítse. Konsztantinosz császár azonban fölemelte kezét, és szigorúan
megtiltotta, hogy a béke jeleinek védelme alatt álló szultáni küldöttre rálőjenek.
A küldött visszaindult, és mire a szultán elé érkezett, a nap éppen akkor delelőre hágott. A
déli ima ideje volt. Mohamed szultán leszállott a lováról. Elébe terítették az imaszőnyegét, és
Mekka irányát jelezvén, eléje tűztek a földbe egy lándzsát. A szultán megfogta a csuklóját,
lehajtotta fejét, letérdelt a szőnyegre, majd a homlokát a földre hajtotta Istene előtt. Az előírt
mosdást azért nem végezte el, mivel hadjáraton volt és hadserege katonái számára nem akadt
volna elegendő víz. Homlokát többször a földhöz érintette, s a tengerparttól a kikötői öbölig
egész serege térdre borult és homlokát ugyanabban az ütemben, mint ő, a földhöz érintette.
Ameddig csak a szem ellát, mintha egy óriási méretű eleven, mozgó szőnyeg fedte volna a
földet a várostól pár ezer lépésnyire.
Mintegy válaszként a város valamennyi templomában megszólaltak a harangok, és a
kolostorokban a szerzetesek szaporán verni kezdték vaskolompjaikat. A harangok zúgása és a
kolompok zengése bátorítóan betöltötte a várost, eljutott a törökökig és megzavarta áhítatukat.
 Miután Mohamed szultán több imát elmondott, fölemelte mindkét kezét, és megkezdettnek
nyilvánította az ostromot. Akik hallották szavát, teli torokból kezdték ismételgetni, és a kiáltás
sorról sorra terjedt, tenger zúgásaként fogván körül a várost. – Megkezdődött az ostrom! –
kiáltották a törökök, s ugyanakkor az egész sereg a fegyvereit lengetve, futólépésben
közeledett a falakhoz, mintha rohamra indultak volna. Hullámként görögtek előre a különféle
színű csapatok, mígnem a falakról már a nyíló szájakat és az ordibálok arcát is meg lehetett
különböztetni. A látvány oly hatalmas és oly félelmetes volt, hogy a tapasztalatlan görögök
egészen megrémültek tőle, vissza is húzódtak az állásaikból, mire a latinok gyorsan nekiláttak
íjaik fölajzásához és kivonták kardjukat.
A törökök azonban példás hadrendben, a falaktól mintegy ezerlépésnyire megállottak, az
ágyúk lőtávolságán kívül, és nekifogtak, hogy a város köré egybefüggő sáncárkot ássanak.
Követ hordtak és cölöpöket vertek le a földbe táboruk megerősítésére. Mindössze néhány
janicsár futott ki a nagy sáncok szélére, és párviadalra hívogatták a görögöket. A császár
gárdatisztjei lelkesen kérték a császár engedélyét, hogy megmutathassák fegyverforgatási
tudományukat a törököknek. Giustiniani tapasztalt vasvérteseinek sorában is voltak férfiak,
akik szívesen összemérték volna a nyugati kétkezes kardot a janicsárok rövid, görbe kardja
ellen. Giustiniani azonban szigorúan megtiltott mindenféle haszontalan tornát.
– Nem a bajviadalok időszakát éljük! – mondotta. – Semmi értelme a legkitűnőbb
kardforgató férfiak életét veszélynek kitenni holmi esztelen versengés vágyától vezettetve.
Ridegen megparancsolta a legkiválóbb lövészeknek, hogy irányozzák be a csigás puskákat
és az íjakat, és egyszerre lőjenek. A nyilaktól és az ólomgolyóktól négy janicsár esett el. A
többiek feldühödtek a becsületnek és a jó szokásnak eme megsértésén, és habzó szájjal
kezdték gyalázni a görögöket és a latinokat, gyáva barmoknak szidalmazva őket, akik csak a
falak védelméből merészelnek rálőni bátor férfiakra. Amikor még ketten elestek közülük, a
többiek végre észhez tértek, s hátukra emelvén társaik holttestét, megpróbálták elszállítani.
Most azonban már a fal teljes hosszából lőtték őket, és sok ember esett el. De futólépésben
egyre újabb janicsárok jöttek, hogy már sem a golyókkal, sem a nyilakkal nem törődve,
eltakarítsák a holttesteket. Egyetlenegy holttest sem maradt ott a sáncnál. A helyüket csupán
vérfoltok jelezték a gyöpön. Míg a török hadsereg az árokásásnál és cölöpözésnél
szorgoskodott, azonközben Giustiniani végiglovagolt a fal mentén, és próbálta fölbecsülni a
létszámukat. A szultán sátra körül, a Szent Romanosz-kapuval szemközt letáborozott
janicsárok tizenkétezren vannak, ezt tudjuk. Legalább ugyanennyi a reguláris lovasság, a
szpáhik létszáma. Giustiniani úgy vélekedett, hogy a meglehetősen jól fölszerelt, részben
vértes reguláris csapatok létszáma legföljebb százezer fő. Ugyanilyen létszámúak a
szabadcsapatok, azok a szegény ördögök, akik a szultán hívó szavára vallási buzgalomból
vagy zsákmányszerzési vágytól hajtva csatlakoztak sietve a szultán seregéhez, rongyokba
öltözve, s fegyverként vagy kardot vagy parittyát ragadva. Néhányan közülük keskeny,
bőrbevonatú fapajzsot viseltek.
A törökök létszáma félelmetes, ám a segédcsapatok harcászati értéke Giustiniani szerint
jelentéktelen. Egyáltalán nem látszott levertnek a körútja után. Azon csodálkozott csak, hogy
a szultán sokat emlegetett ágyúi hol késlekednek.
A védők megbátorítására Konsztantinosz császár Aloisio Diegóval egyetértésben a
velencei gályák legénységét végig-meneteltette zászlóival a külső fal ormán, a kikötői öböltől
a Márvány-tengerig, a szárazföldi fal teljes hosszában. Szóltak a sípok, peregtek a dobok, és a
szélben diadalmasan lobogott Szent Márk oroszlános zászlaja. Ez a tüntetés kétségtelenül
jelentős diplomáciai győzelmet hozott a császárnak, mert a szultánnak ebből meg kellett
értenie, hogy immár Velencével is hadban áll.
Estére kiderült, mi volt a tüntető felvonulás ára. Konsztantinosz császár testőrcsapataival
együtt kiköltözött a Blachernai palotából, hogy a szultán sátrával szemközt, a fal középső
szakaszán lakjék ezután, mint Giustiniani állandó tartaléka. A megüresedett palotába bevonult
a velencei bailó a velencei helyőrséggel és az önkénteseknek beállt kereskedőkkel.
Alkonyattájt már a palota tetején a császári bíbor zászló mellett ott lengett Szent Márk
oroszlánja is. Ily módon a Blachernai egész megerősített területe a velenceiek birtokába
került, s nekik kellett megvédeniük. Ha a város valóban képes lesz ellenállni, és az ostrom a
szultán vereségével végződik, a velenceiek áthelyezése a Blachernaiba baljós stratégiai előjel
is lehet. Most már az is érthető, miért egyeztek bele oly lelkesen, hogy a Blachernai falait
védelmező sáncárkokat kiássák. Minderről nyilvánvalóan már jó előre megállapodtak titokban
a császárral. Azáltal, hogy a velenceiek túlerőben lévő hajóhada uralja a kikötőt, és a velencei
helyőrség pedig a város északi részében a Blachernait, mint valami különálló erődítményt,
biztosították a várost a genovaiak esetleges államcsínyével szemben.
Giustiniani és vasvértes katonái mindenesetre megtisztelő helyet kaptak a janicsárokkal
szemben a Szent Romanosz-kapu mindkét oldalán. Ettől a kaputól a Kharisziosz-kapuig
Giustiniani legalább háromezer válogatott fegyverforgatót vont össze, noha a táv a szárazföldi
fal teljes hosszúságának az egyötödét sem érte el. De ezzel a falrésszel szemközt van a szultán
és janicsárjai.
Hányan lehetnek a védők összesen? Azt csak Konsztan-tinosz császár és Giustiniani
tudják. De egyszer, amikor azt magyarázta, hogy szükség esetén éppen a Szent Romanosz-
kaputól tud a legsikeresebben segédcsapatokat küldeni a fal más veszélyeztetett részéhez,
Giustiniani véletlenül elszólta magát, hogy az összes csapatok felét a Szent Romanosz-kapu
és a Kharisziosz-kapu közötti szakaszon vonták össze. Eszerint mi, a város védelmezői, a
szerzeteseket és a kézműveseket beleszámítván, nem vagyunk többen, mint hatezren.
Számomra ez hihetetlennek tűnik. Hiszen a velencei hajósok létszáma is megvan pár ezer, bár
nékik a gályáikon kell lenniük, és a kikötőt meg a láncot kell védelmezniük. Ezért én mégis
úgy gondolom, hogy a falakon legalább tízezren vagyunk, még ha Giustiniani hatszáz genovai
katonáján kívül nincs is több mint ezer vasvértes.
Mondjuk hát, hogy tízezer, kétszázezerrel szemben. De a szultán ágyúi még nem érkeztek
meg, és a szultán hajóhada sem mutatkozott.
Ehelyett délután Szelümbria irányából szórványos dörrenések hallatszottak, mintha
mennydörgés lett volna, holott az égbolt felhőtlen volt. A Márvány-tengerből kéken
kiemelkedő szigetekről hatalmas, fekete füstfelhő száll fel az égre.

1453. április 7.
Éjszaka a Szelümbria-kapu előtt karóba húzták azoknak a férfiaknak meztelen,
megcsonkított testét, akik végső erejükig védelmezték Szelümbriát. Negyven karó, negyven
holttest.
Pérából olyan mendemondák érkeznek, hogy a szultán hajóhada két napon át hiába
próbálta bevenni a márványtengeri szigetek legutolsó, még védekező tornyát. Tegnap a török
hajóhad parancsnoka óriási farakást halmoztatott köréje, és védelmezőivel együtt fölgyújtatta
a tornyot.
A görögök készek pusztuló birodalmuk utolsó talpalatnyi területeit védelmezve meghalni.
Keleten barbárok, nyugaton barbárok. Két világ határán védekezik Krisztus végső városa.
A segítség reménye nélkül. Nem kérve dicsőséget sem. Megcsonkított, mezítelen
holttestek, karóba húzott holttestek – körülöttük felhőkként a legyek.
Tetőtől talpig vasba öltözve, a többiek közül mint egy torony kiemelkedve, nevet
Giustiniani dagadt képével és kegyetlen szemével. Ma gyűlöltem őt, amikor megpillantottam
Szelümbria védelmezőinek megcsonkított testét.
Remény nélkül, jövendő nélkül harcolunk. Még ha le győznénk is a szultánt,
Konstantinápoly akkor is élő holttestként tengődne a latin barbárok uralma alatt.
Görög vérem kiált énbennem. Mivel földi birodalomra nem törekedhet többé, az
örökkévalóra, az el nem múlóra áhítozik. A földi valóság helyett Isten valóságára.
 Este a Khora-kolostorban imádkoztam. A csodatévő ikon elé térdeltem le görög fivéreim
mellé. Bódultan szívtam magamba a tömjénfüst illatát. Aranyalapra fölrakott mozaikképek
szórták rám sugaraikat mindenik falról. Istenanyám, eredeti és hamisítatlan hitvallásom,
imám, liturgiám, harangjaim és vaskolompjaim tiszta csengése. Mintha végre anyám
védelmező ölébe hullottam volna, nem is tiltakozva többé ellene. Miért is idegenkedtem,
miért kételkedtem, miért hordoztam hiába latin szívet mellemben?
A hitemért, a véremért és Krisztusért készen állok a halálra!
A szelümbriai görögök karóba húzott holttestei ébresztettek önmagámra.
Egész életemben gyűlöltem a szenvedélyességét és a türelmetlenséget, és menekültem
előle. Most azonban tiszta tűzként tölti meg szívemet a szenvedélyesség.

1453. április 9.
A békés vasárnap után ma a kilenc legnagyobb gálya a lánchoz evezett, s elhelyezkedvén
fölkészült annak megvédésére. Várják a törökök hajóhadát.
Ökörpárok vontatják hosszú sorokban a helyükre a törökök nagy bronzágyúit.
A török vonalak mögött marhacsordák verik föl a port, mely felhőként szállong a
levegőben, s az állatok izgatott bőgése egészen a falakig hallatszik.
A védelem szervezett. Mindenki tudja a helyét és a teendőjét. Konsztantinosz császár egész
nap a falak mentén lovagolt, és beszélgetett a különböző falrészek parancsnokaival, bátorította
a görögöket, és újabb ígéreteket tett a latinoknak.

1453. április 11.

A szultán a szárazföldi fal teljes hosszában száz meg száz kis ágyút és bombardot állíttatott
fel. A nagy ágyúkat négy különböző pontra vonták össze a Szent Romanosz-kapu előtti
térségre, a Kharisziosz-kapu elé és a Blachernai Kaligaria-kapujához, ahol a falak ugyan
mindennél erősebbek, viszont nincsen sáncárok. A Szelümbria-kapuval szemközt is három
nagy ágyút helyeztek el.
Az ágyúkat annyira közel vontatták a falakhoz, hogy éles szemű ember a tüzérek
arcvonásait is ki tudja venni. Az ágyúkat épp most erősítik az óriási méretű gerendákból és
kőtömbökből épített talapzatra, mely körül, mint hangyák, százszámra sürgölődnek az
emberek. Most még esetlenül és tehetetlenül hevernek az ágyúk a földön, ám óriási
méretükről könnyen képet alkothat magának az ember, ha ásító torkukat a mellettük
szorgoskodó katonákkal összehasonlítja. A gömbölyűre formált kőgolyóbisok, amiket most
halmoznak föl körülöttük, térdmagasságig érnek.
Az ágyúkat is sáncokkal és kövekkel védelmezik. A latinok közül még senki nem látott
ilyen óriási ágyúkat életében. Hajórakományszámra falják majd a puskaport, de embereket is
százszámra fognak megölni, amikor szétrobbannak, mondja Giustiniani, hogy megvigasztalja
vasvérteseit.
A legnagyobb ágyút, amelyet a Konstantinápolyból megszökött Orbán Adrianopoliszban
öntött, és amiről már januárban járta a szóbeszéd, a Kaligaria-kapuval szemközt állították föl,
ahol a legszilárdabb a fal. A szultán szemlátomást valóban azt hiszi, hogy ágyúja bármely
falat képes lerombolni. Giustiniani is kíváncsi volt rá, látni akarta, és megengedte, hogy én is
vele mehessek, mivel mindenfelé nyugalom volt. Ugyanakkor azt is meg kívánta nézni,
hogyan érzik magukat a velenceiek Blanchernaiban és a Kharisziosz-kapunál, ahonnét az út
Adrianopoliszba visz.
A fal védelmezői közül sokan elhagyták a helyüket, és a külső falról bámulták nagy
csoportokba verődve a rémet. A városból is jöttek emberek, és fölkapaszkodtak a paloták
tetejére és a tornyokba, hogy a csoda ágyút megszemlélhessék.
Giustiniani széles mosollyal mondotta:
– Azt hiszem, mindjárt megfogyatkozik a tömeg, mihelyt a törököknek sikerül az ágyúkat a
helyükre rögzíteniük, és eldördülnek az első lövések.
Sokan ujjukkal mutogattak és kiáltoztak, hogy ők felismerik Orbánt, noha török díszkaftán
volt rajta, fején pedig az ágyúmestereket megillető turbán. A görögök gyalázkodó szavakat
kiáltoztak oda neki és szitkokat, a császár technikusai a kis ágyúikkal és a kanócos puskákkal
megcélozták, és több lövést adtak le, hogy megzavarják azt az amúgy is vesződséges
műveletet, amely során a nagy ágyú torkát a fal irányába emelik és rögzítik. Giustiniani
azonban megtiltotta a lövöldözést, mivel az szerinte csak lőporpazarlás. Sok görög már
ezeknek a jelentéktelen lövéseknek a durranásától is elsápadt és betapasztotta a fülét.
Minden idők legnagyobb ágyúja, amelyet Orbán öntött, mérete szerint kétszer nagyobb a
szultán többi nagy ágyújánál. Csak aki saját szemével látta, hiheti el, hogy ember képes ilyen
ágyút önteni. A kőgolyói derékig értek föl.
Minotto, Velence bailója, odakiáltott embereinek, hogy állítsák vissza a rendet, és jött,
hogy Giustinianival beszéljen. Vele volt a fia is. A fiú fiatal kora ellenére az egyik velencei
gályának a kapitánya, és kíváncsian jött ide a hajójáról, hogy az óriás ágyút megnézze. A
császár német technikusa, Joan Grant is csatlakozott hozzánk. Most először láttam ezt a
kitűnő férfiút, akinek a tehetségéről és tudásáról már eddig is sokat hallhattam. Középkorú,
fekete szakállú férfiú volt. Homlokát sok gondolkodástól keletkezett ráncok barázdálták, és
szemében mintha kitörölhetetlenül ott maradt volna valami korunk nyugtalanságából.
Megörült, midőn észrevette, hogy pár szót németül is beszélek. Omaga kitűnően beszélt
latinul, és görögül is megtanult már annyira, hogy folyékonyan beszéljen. A császár őt
fogadta föl Orbán helyére, és azt a bért fizeti néki, amit annak idején Orbán hiába kért.
Grant az ágyúszörnyet szemlélve ezt mondotta:
– Ez az ágyú az öntési tudomány csodája, amely a lehetetlenség határain
győzedelmeskedett. Ennél nagyobb ágyút emberi erővel már nem is lehetne mozgatni.
Egyébként, ha nem hallottam volna, hogy Adrianopoliszban már adtak le vele próbalövést,
nem is hinném el, hogy kibírja a lőpor és a golyóbis együttes nyomását. Száz dukátért sem
volnék hajlandó a közelében állni, amikor elsütik. Giustiniani is szólt:
– Én, szegény ember, a Szent Romanosz-kapunak a védelmét vállaltam, mert mindenki
más hallgatott. Most azonban már egyáltalán nem bánom. Ezt az örömöt készségesen
átengedem a velenceieknek.
Velence bailója gondterhelten szólalt meg:
– Nem tudom megérteni, hogyan követelhetjük meg bárkitől is, hogy a falakon vagy a
toronyban maradjon ezen a szakaszon, amikor az ágyút elsütik. Mi csak kereskedők vagyunk,
önkéntesek, sokunk el is van hízva. Én magam is ziháltam, amikor a falra fölkapaszkodtam,
és szorult a szívem.
Giustiniani így válaszolt:
– Valamit fizetni kell a Blachernaiért! De ha akarod, szívesen elcserélem kényelmetlen
tornyomat a császári ágyért, és holnap én fogok fölhágni éppen ezen a ponton a falra!
Cseréljünk védelmi szakaszt! Énnékem semmi kifogásom sincs ellene!
Az elvörösödött bailo gyanakodva méregette Giustinianit, majd a Blachernai tornyait és
falait, melyek a többi falrészhez viszonyítva szokatlanul masszívak voltak, és röviden így
szólt:
– Tréfálsz?
Porfürogenetosz palotájától a Könegionig a tornyokon Szent Márk oroszlánja lobog a
császár bíborzászlaja mellett. A német Joan Grant elnevette magát, és megjegyezte:
– A császár technikusai és én szórakozásként kiszámítottuk és matematikailag be is
bizonyítottuk, hogy ekkora méretű ágyút nem lehet önteni. De ha sikerülne is, méretei miatt
nem bírná ki a lőpornyomást. És ha lőni azért mégis lehetne vele, csak arra volna képes, hogy
a golyóját maga elébe köpje ki a földre. Mindezt teljesen világosan számokkal bizonyíthatjuk.
Énnekem tehát holnap egy számítótáblát pajzsul magam elé tartva kellene a falra fölhágnom
és az ágyú elé állnom.
Az ifjú velencei tisztek ez idáig még tisztelettudóan hallgattak, ám a büszkeségük már nem
szenvedhette tovább, hogy a bailo tétovázik egy genovai előtt. Egyszerre többen is előléptek,
és fölkiáltottak:
– A császár mireánk bízta a Blachernai megvédését. Isten dicsőségére és az egész
keresztény közösség áldására tartani is fogjuk a Szentlélek nevében. Nem hátrálunk meg, még
ha a fal ledől is előttünk! Ne legyen tenéked gondod velünk, protosztrátor!
Giustiniani elkomorodott, és megjegyezte:
– Noha az ágyú kétszer akkora, mint a többi, a Blachernai falai is kétszer szilárdabbak,
mint más falrészek. Ne feledjétek, hogy a Szent Romanosz-kapunál velem szemben négy
ágyú van, nagyobbak, mint amilyeneket én valaha is láttam azelőtt. Valamennyien tegyünk
meg hát minden tőlünk telhetőt, Isten dicsőségére! Ennél többet nem tehetünk!
Azért engem félrehúzott, és így szólt:
– Jean Ange, barátom! Senki sem tudhatja előre, mi fog történni vele holnap, mivel ekkora
ágyúkat a világ még nem látott. A lehetőség határain belül van az is, hogy azok néhány
lövéssel valóban rést ütnek a falakon, noha én nemigen hiszem. Maradj itt, és tartsd szemmel
ezt az óriás ágyút, helyezd magad kényelembe itt a Blachernaiban, amennyiben a velenceiek
beleegyeznek. Azt akarom, hogy legyen itt nekem egy megbízható emberem, mígnem magam
is megláthatom, mekkora kárt képes tenni az a nagy ágyú.
Joan Grant védelme alá fogadott, mivel mindketten idegenek voltunk mind a latinok, mind
a görögök között. Hallgatag ember, ám ha valamit mond, akkor gunyoros. Megmutatta nekem
a Kaligaria-kapunál a kiürült műhelyeket, amikben néhány öreg görög varga, a félelemtől
reszketve, katonai lábbeliket eszkábált. A fiatalabbakat, még a tanoncokat is, kiküldték a
falakra. Végigsétáltunk a császári palota folyosóin és termein, amelyekbe a velencei
kereskedők és önkéntesek táboroztak le holmijaikkal együtt. Minotto bailo valóban a császár
hálószobáját vette használatába, s éjszakonként pehelyvánkoson alszik, bíbor takaró alatt, s
ágya függönyét kétfejű sasok díszítik. A velenceiek magukkal hozták szolgáikat és egy sereg
nőt is. Ezek állandóan civakodnak a császár görög szolgálóival, akiknek a nyelvét sem értik.
A palota fűtőberendezései, amelyek csatornákon át forró levegőt vezetnek a padló alá, igen
nagy mértékben fogyasztják a fát. A császár ezért, mihelyt beköszöntött a tavasz, megtiltotta a
palota fűtését, noha az éjszakák még hűvösek. A városban összehalmozott fát a pékek
számára akarja megtakarítani, hogy elegendő legyen a kenyérsütéshez és a nélkülözhetetlen
konyhai dolgok céljaira, s természetesen mindenekelőtt a falak javítására, ha a törököknek a
falakat a lövéseikkel sikerülne megrongálni.
Amikor az est sötétje leszállt, láttam, hogy a velencei őrszemek a nagy fogadócsarnok
üvegsima márványpadlózatán gyújtóiak tüzet, hogy annál melegedjenek. A márvány ettől
megrepedezik, a füst pedig befeketíti a mennyezet drága mozaikjait.

1453. április 12.

napkeltekor már talpon voltam. Sokan alhattak az elmúlt éjszaka nyugtalanul a városban. A
görögök imádkoztak. A latin bort vedeltek. Amikor kiléptem a hideg reggelbe, a császári
palota folyosóján az ő hányadékukon csusszant meg.
A nap ragyogóbban kelt föl a Boszporusz mögül, mint valaha. Aranyban izzottak az ázsiai
dombok. A Márványtengerről enyhe szellő fújdogált, meglobogtatva a zászlókat a tornyokon.
Néztem a falról, miként végzik imájukat a török tüzérek. Gondolataim Mohamed szultán
gondolatait követték. Úgy gondolom, ő sem alhatott sokat az éjszaka. Ha az egész város
fojtogató várakozás hatalmában volt, bizonyára az ő szívét is ugyanily emésztő várakozás
sorvasztotta.
Múltak a reggeli órák, de semmi sem történt. Azután azonban szájról szájra járt a hír végig
a falakon, a tengertől a Blachernaiig, hogy föltűnt a török hajóhada. Száz és száz vitorlájával
beborította az egész tengert, mondták. A kikötőben mindenik hajón riadót kongattak a
harangokon, a harangzúgás egészen a Blachernaiig hallatszott.
Láttuk, amint a szultán hófehér lova hátán, a legmagasabb rangú tisztjeitől és a zöld ruhás
csauszoktól körülvéve fellovagolt a szemközti dombra. A pasák és a vezírek lófarkas zászlói
lobogtak a zászlórudakon. A szultán a legnagyobb ágyúját indult megszemlélni, de óvatosan,
mintegy félezer lépésnyi távolságra tőle megállt. A lovakat elvezették.
Amikor a tüzérek a nagy ágyú mellől elszaladtak és csak egy félmeztelen rabszolga maradt
mellette, meglátván a hosszú rúd végében füstölgő kanócot, hogy lángra lobbantsa, Minotto
bailo idegei fölmondták a szolgálatot, és megparancsolta, hogy a torony és a fal azon részét,
amire az ágyúóriás torka irányult, azonnal ürítsék ki. A szívesen fogadott parancsra a
legbátrabb férfiak is oly esztelen futásnak eredtek, mint a birkák.
Azután a legborzalmasabb villámlásnál is rosszabb lobbanás és dörrenés következett.
Belerándult a fal, mintha földrengés rázta volna meg. Kicsúszott lábam alól a talaj, és
elvágódtam, mint sokan mások is. A lőpor nagy fekete füstfelhője eltakarta előlünk az ágyút.
Később hallottam, hogy a közeli lakóházakban edények estek le az asztalról, és a víz
kifröccsent a csöbrökből. A kikötőben veszteglő hajók is megremegtek.
Miután a szél a lőpor füstjét, valamint a falakról fölszálló porfelhőt eloszlatta, láttam, hogy
a török tüzérek kíváncsiságukban egészen a fal közelébe futottak, és ott mutogatták
egymásnak a lövedék okozta károkat. Láttam, amint kiáltoznak és mutogatnak, de hangjuk
nem jutott el a fülemig, annyira bedugult a dörrenéstől. Kiáltozni kezdtem, de engem sem
hallott meg senki. Csak a karjukat ráncigálva sikerült néhány félájult íjászt rábírnom, hogy
íjukat felajzzák. A dörrenés okozta megrendüléstől azonban nem találtak célba. A törökök
közül még csak meg sem sebesült senki, noha már egyre többen lövöldözték őket a torony
lőréseiből és a falak kiszögelléseiből. A tüzérek épp csak szórakozott pillantásokat vetettek a
mellettük földbe fúródó nyilakra, és lassú léptekkel sétáltak vissza az ágyújukhoz, kezüket
lengetve és fejüket csóválva, egymással vitatkozva, mintha nem is lennének megelégedve az
eredménnyel.
A roppant nagy kőgolyó súlya ellenére is csak egy kisebb szoba nagyságú rést tudott a
falba ütni, miközben ezer darabra hullott szét. Alapjaiban azonban nem rendítette meg a falat.
Az ágyú mellett magát Orbánt pillantottam meg, amint parancsnoki buzogányát lengette és
parancsokat kiabált. A tüzérek sürgölődni kezdtek az ágyú körül, vastag takarókkal takarták
be, nehogy az ágyú bronza túl gyorsan hűljön le, és edényszámra öntötték mérhetetlenül nagy
torkába az étolajat, hogy a fém gyorsabban magához térjen a lövés okozta szörnyű
megerőltetéstől.
Távolabbról, a Kharisziosz-kaputól és a Szent Romanosz-kapu felől ijesztő dörrenések
hallatszottak. Láttam a lobba-násokat is, és a lőporfüst gomolygását, a hangok azonban csak
tompán jutottak el bedugult fülemig.
Mohamed szultán egyedül maradt állva az ágyú eldörrenésekor, miután egész kísérete és a
csauszok is hasra vetették magukat. Ő még egyre csak ott állott mozdulatlanul és a falat nézte,
miközben parancsnokai a port veregették le a ruháikról. Ez a rendületlenség jelezte, hogy az
érzéseit senkinek sem kívánta elárulni. Ki tudja, talán valóban azt képzelte, hogy egy ilyen
mérhetetlenül nagy ágyú első lövése képes lesz ledönteni a húsz láb vastag falat.
Miután gondosan letakartatta az ágyúóriást, Orbán parancsot adott a kétoldalt mellette álló
ágyúk elsütésére is. Ezek azonban méretük ellenére is csak süldő malackáknak látszottak a
közöttük anyakocaként terpeszkedő óriás mellett. A tüzérek ezektől már nem is féltek annyira,
mint az előbbiektől, a legnagyobb ágyútól, és nem is futottak el mellőlük.
Az egymást követő villanások elvakították a szemem, a levegőben kavargó szurokfekete
lőporfüst eltakarta a kilátást, és a tüzéreket is befeketítette. A kőlövedékek a falnak csaknem
ugyanazon a pontján csapódtak be, mint az ágyúóriás golyója. A falat mindkét belövés
megrázkódtatta, a porfelhőkből pedig záporoztak a kőgolyók repeszei, meg is sebesítve az
egyik velenceit. De amikor leereszkedtünk, hogy megvizsgáljuk a golyók okozta károkat,
láttuk, hogy kisebbek, mint képzeltük volna. A Blachernait védelmező fal jól bírta a
megpróbáltatást. Minotto bailo a megkönnyebbüléstől hangosan nevetett, és bátorításként
odakiáltotta az embereinek:
– A Szentlélek nevére, ne féljünk immár, de erősítsük meg a szívünket! Ilyenféle kő
borsószemeket naponta akár egy tucatot is ránk fújhat a szultán, a falat akkor sem fogja tudni
megrendíteni!
De amíg a törökök az ágyújukat hűtötték és ápolgatták, mint holmi beteg állatot, a német
Joan Grant a fal valamennyi védőjét munkára parancsolta. Miután megállapította, hogy a
törökök hová irányozták ágyúikat, bőrdarabokból összevarrt, gyapjúval, rongyokkal és
szénával töltött hatalmas zsákokat bocsáttatott le a falakról, hogy a golyók által ütött lyukakat
eltakarják. Ő is reménykedő volt, és úgy gondolta, hogy az ágyúk okozta károkat az éjszaka
folyamán ki lehet majd javítani.
Messziről újabb dörrenés hallatszott, és a lábam alatt megremegett a fal. Most a szultán
keskeny csövű, szakállas ágyúi is lőni kezdtek, és a széles torkú bombardok is záporoztatták
nagy kőlövedékeiket. Közülük több a fal fölött berepült a városba, és összetörte a közeli
házakat, míg kezelőiknek végre sikerült kiszámítaniuk a lőpor helyes arányát a golyó
súlyához viszonyítva, és a bombardok alapzatát megfelelő szögben rögzíteniük. Szüntelen
dörgésük betöltötte a levegőt, és rendezetlen török csapatok indultak rohamra a sánc mellett,
dobokat verve, réztányérokat csapdosva egymáshoz és teli torokból dicsőítve Allah
nagyságát. De a falakon a védők is hozzászoktak lassanként ahhoz, hogy nem kell riadozni az
ágyúdörgéstől és pontosan kell célozni, úgyhogy számos török esett el a sáncok körül, és
társaik közül is sokan megsebesültek, miközben a holttesteket szállították.
Elindultam a külső fal ormán a Szent Romanosz-kapu felé, hogy Giustinianinak a
tudomására adjam, egyelőre a nagy ágyútól nem kell félni. Olykor-olykor futólépésben kellett
haladnom, hogy a következő kiszögellésnél oltalmat találhassak a fejem körül surrogó
nyilaktól és az ólomgolyóktól.
A Porfürogenetos palotája és a Kharisziosz -kapu közötti falszakaszon a védők nem
nevetgéltek. A falszakasszal szemközt felállított négy nagy ágyú első lövései egész
kiszögelléseket szakítottak ki a külső falból, és három embert véres húscsomóvá lapítottak
össze. Tucatnyi más védő is megsebesült a szilánkoktól, s őket be kellett engedni a nagy fal
rohamkapuján át a városba, hogy sebeikre orvoslást kaphassanak. A fal tetején vértócsák
voltak, és a védők nyugtalanul nézték a tornyok keskeny lőrésein át és a kiszögellések
védelméből az ágyúkat, amiknek a torkába a törökök már újabb lőporadagokat
gyömöszölgettek.
Ezt a falrészt a három Guacchardi fivér védte, három velencei szerencsevadász ifjú katona,
akik maguk fizetik zsoldját az embereiknek, és bérbe adták erejüket a császárnak. Járták a
falakat, egyik emberüktől a másikig, bátorítgatták a tapasztalatlan katonákat a vállukat
veregetve és biztatva őket, hogy nagyobb a füst, mint a láng. Kíváncsiak voltak az óriás ágyú
okozta károkra, úgyhogy ott maradtam velük beszélgetni és várni a török ágyúknak erre a
falrészre irányuló következő lövéseit, hogy a saját szememmel lássam a hatásukat.
Tornyukban, ahol a főhadiszállásuk volt, borral kínáltak. A Blachernai palotából drága
szőnyegeket, függönyöket és puha párnákat hordattak ide a kőpadokra, hogy a
körülményeiket kényelmesebbé tegyék.
Várakozván az ágyúlövésre, ráérősen mesélgettek nekem a konstantinápolyi görög nők
körében szerzett tapasztalataikról, és éntőlem tudakolták a török nők szokásait. Még egyikük
sem töltötte be a harmincat. Mindebből kitűnt, hogy csak kalandvágyó ifjak, akik a
változatosság után sóvárogva, a dicsőség és a magas zsold reményében választották ezt a
mesterséget. Gondtalanul s örömmel Isten ítélőszéke elé lépni készek bármely pillanatban,
bortól mámoros fejjel és szép nőkről való emlékekkel teli szívvel. Hiszen teljes bűnbocsánatot
nyertek már valamennyi elkövetett és majdan elkövetendő vétkeikért. Nem volt kedvem
ítéletet mondani felettük. Éppen ellenkezőleg, mint idősebb, közöttük inkább irigységet
éreztem az ő lobogó fiatalságuk iránt, amit még semminemű filozófia nem keserített meg.
A törökök kiütöttek néhány éket az ágyújuk alól, és újra meghúzták a köteleket, hogy a
golyókat alacsonyabbra irányozzák, egyenesen a külső falra. A férfiak kiáltozni kezdtek a
falakon, hogy már lóbálják a kanócokat, és a Guacchardi fivérek gyorsan kockát vetettek
egymással, melyikőjüket éri az a dicsőség, hogy a falra fölmenjen és megálljon az ágyúkkal
szemben, hogy példamutatásával a védőket bátorítsa. A legfiatalabb két hatost dobott egymás
után, és jó szerencséjétől eltelve futott fel a fal tetejére, kardhüvelyét csörgetve, lelkesedéstől
és bortól csillogó szemmel. Az ágyúkkal szemközt, a kiszögellések közé állt, meglengette
vértbe bújtatott karját, hogy magára vonja a törökök figyelmét, majd a már megtanult török
nyelvű gyalázkodásokat ordibálta feléjük, amikért én csak szégyelltem magamat. De mikor a
kanócokat benyomták a gyújtószerkezet serpenyőjébe, a falkiszögellés védelmébe húzódva,
bölcsen megkapaszkodott benne.
Csaknem egyszerre dörrent el mindhárom ágyú, az egymást követő dörrenéstől bedugult a
fülünk, a fal pedig hullámszerűen rengett alattunk. Miután a füst és a por eloszlott, láttuk,
hogy a legifjabb Guacchardi szétvetett lábakkal, sértetlenül áll a falnál. A lövedékek azonban
elsöpörték útjukból a sánc szélét védelmező előerődítést, és a külső falból is jókora darabokat
kanyarítottak le. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a folyamatos lövések komoly károkat fognak
okozni, és lassan, de biztosan romba döntik a falat.
Az ágyúk felől szörnyű jajveszékelés hallatszott föl a falakra. Láttuk, hogy a bal oldali
ágyú eltépte rögzítő kötelét és kiugrott a helyéről, messzire repítve a tartógerendákat és
kőnehezékeket. Legalább két tüzért lapított maga alá. A többi tüzér, bajtársaival mit sem
törődve hanyatt-homlok futott, hogy melegítő takarókkal borítsák be az ágyúkat, és
olívaolajjal itassák meg őket. A nagy ágyúk az emberéletnél is drágábbak.
Tovább folytatván utamat a falon, úgy tűnt, mintha a török táborban nagyobb zűrzavar
uralkodott volna, mint a város falain. A folyamatos ágyúdörgés a törökök nyájait eszeveszett
menekülésre késztette, úgyhogy a messzeségből hatalmas porfelhők emelkedtek a magasba,
és kétségbeesett állatbőgés hallatszott. Megvadult lovak száguldoztak a táborban, embereket
tiporva a patáik alá, és hirtelen egy felbőszült tevét pillantottam meg, amely a nyakát ingatva
rontott ki a mezőre, a törökök előőrsei és a városfal között elterülő nyílt terepre. A hajcsár
rémülten futott utána, ám a megdühödött állat ellene fordult, ledöntötte a földre, és térdre
ereszkedvén szügy ével agyonnyomta.
A törökök ez idő közben szakadatlanul tüzeltek szakállas ágyúikból és kanócos puskáikból,
verték egymáshoz a réztányérokat, fújták a kürtöket, dobokat döngettek és csoportokban
ugráltak ki a sánc elé, onnét próbálván nyilaikkal eltalálni a kiszögellések mögé húzódó
védőket. Giustiniani vasvértesei már nem is kerülgették a nyilakat, melyek nagy csattanással
pattantak le pajzsukról és vértjükről.
Épp midőn Giustiniani védelmi szakaszához értem, épp akkor durrantak el a Szent
Romanosz-kapuval szemközt álló ágyúóriások. A külső fal teteje recsegve omlott le előttem, s
megszámlálhatatlanul sok kőszilánk süvített a levegőben. Torkom tele lett mészporral, s majd
megfulladtam a köhögéstől és a mérgező lőporfüst befeketítette kezemet és arcomat.
Káromkodást és jajgatást hallottam magam előtt, sokan görögül kiáltoztak a szentséges
Istenanyához. Egy szerencsétlen munkásember, aki köveket hordott föl a falra, éppen az én
lábaimhoz zuhant le. Teljesen összeroncsolódott oldalából dőlt a vér.
– Jézus Krisztus, Istennek fia, kegyelmezz nékem, bűnösnek! – kiáltotta panaszos hangon,
majd ki is adta a lelkét minden további szenvedés nélkül.
Giustiniani futott felém, zörgő vértben, hogy a golyók okozta károkat megvizsgálja.
Ökölcsapással nyitotta ki sisakja védőrostélyát, és kidülledő ökörszemében a vad indulat zöld
lobogása látszott. Úgy bámult rám, mintha nem is ismerne és így kiáltott:
 – Megkezdődött a harc! Éltél-e már meg valaha is ennél csodálatosabb napot?
Mélyet lélegezve mohón magába szívta az égő lőpor és a forró embervér szagát. Olyan
mélyet szippantott, hogy még a vért is megemelkedett roppant mellkasán. Egészen más ember
volt most, mint az a lassú, megfontolt parancsnok, akit megismertem. Mintha csak most lett
volna igazán elemében, és egész testét átjáró gyönyörűséget lelt volna a dörgésben és a
szédítő lármában.
Lábunk alatt megrendült a fal, a dörrenés megremegtette az eget, és minden elsötétült. A
nagy ágyút másodszor sütötték el a Kaligaria-kapunál. Dörrenése semmilyen általam
korábban ismert hanghoz nem hasonlítható. A nap homályos vörös gömbként világlott elő a
por– és a lőporfelleg mögül. Felbecsültem, mennyi utat tett meg közben, és megállapítottam,
hogy az óriás ágyú lehűtése, megtisztítása, irányzása és újratöltése mintegy két órát vett
igénybe.
– Bizonyára tudod, hogy a török hajóhad megérkezett!
– kiáltotta Giustiniani. – Háromszáz vitorlát számláltak össze, de a flotta nagy része
teherhajó, hadigályáik pedig könnyűek és keskenyek is a latin hajókhoz képest. A velenceiek,
torkukban dobogó szívvel a láncnál várakoztak reájuk hajóikkal, a török flotta azonban tovább
vitorlázott, elkerülte Pérát, és épp most horgonyoz le a Boszporusz partján, az Oszlopok
kikötőjében.
– Az emberi szív oly türelmetlen, hogy egy pillanatig még én is támadást vártam –
folytatta dörgő hahotára fakadva.
– Ilyen keveset ér mindennemű tapasztalat, amikor a dob peregni kezd és az ágyúlövések
megreszkettetik a levegőt. Egy pillanatig valóban én is azt gondoltam, hogy a szultán a fal
minden pontján támadásba lendül, miután elsüttette az ágyúkat, és hogy ezzel egy időben a
hajóhad is nekilendül, hogy átszakítsa a láncot. De az ágyútűz célja nyilvánvalóan csak az
volt, hogy a figyelmünket elterelje és a hajóhad biztonságosan bevitorlázhasson
állomáshelyére. A szultán egyelőre minden kártyát a saját kezében kíván tartani.
Fölszabadult vidámsággal beszélt, mintha minden gondja elszállt volna, noha a törökök
nagy ágyúi ezen a ponton mindössze két lövéssel lerombolták az előerődítményt, és annyira
megrongálták a külső falat, hogy a tetejétől az aljáig repedések borították. Dörgő hangon
parancsolta magához a falról elmenekült görög munkásokat, hogy a társuk holttestét vigyék
el. A görögök a külső fal és a nagy fal közötti sikátorban kuporogtak, és azt követelték
kiabálva, hogy a rohamkapun át engedjék őket vissza a városba. Ok csak békés munkások, és
nem azért szegődtek el, hogy a törökök ellen a latinok oldalán harcoljanak.
Kettő közülük végül fölhágott a külső fal ormára, leszegett fővel kerülgetve a törökök
suhogó nyilait és sziszegő ólomgolyóit. Letérdeltek társuk holtteste mellé, és keserves
sírásban törtek ki, amikor látták, hogy a kőszilánkok mennyire összeroncsolták a testét.
Piszkos kezükkel esetlenül letörölték a mészport a szakálláról, hideg kezét tapogatták, mintha
maguk sem hinnék, hogy ily hirtelen meghalhatott. Aztán egy ezüstpénz kértek Giustinianitól
fizetségként, hogy társuk holttestét a városba szállítsák.
Giustiniani káromkodott, és így szólt:
– Jean Ange, hát ilyen kapzsi gazemberekért harcolok én a kereszténység dicsőségére?
Görög vérem kiáltott bennem, amikor azokat a szegény, mocskos rongyú, védtelen
embereket néztem, akiknek még csak sisakjuk vagy bőrvértjük sem volt.
– Ez az ő városuk – mondtam. – Magad vállaltad ennek a falrésznek a védelmét. Ezért
kapsz a császártól fizetséget. Ezért tenéked magadnak kell fedezned a görög munkások bérét,
ha a saját erődből nem tudod a falakat kijavítani. így szól az egyezség. Te magad vagy kapzsi
gazember, ha bér és fizetség nélkül kényszeríted munkára ezeket a védtelen férfiakat. Hiszen
nekik meg kell vásárolniuk az élelmüket, és el kell tartaniuk a családjukat. A császár nem
tartja el őket!
– Egy kis ezüstpénz ezeknek az embereknek éppoly sokat jelent – fűztem hozzá –, mint
számodra a Lemnosz sziget hercegi koronája. Nem vagy különb náluk! Becsvágyból és
kapzsiságból magad adtad el magadat a császár szolgálatára.
Giustinianit már annyira megrészegítette a kezdődő harc, hogy nem haragudott meg.
– Úgy forgatod a dolgokat összevissza, akár egy görög! -förmedt rám, de azért az
erszényéből kivett egy ezüstpénzt, és odavetette a görögök elé. Azok gyorsan megragadták
társukat, és lecipelték a falról. Vére a kőlépcső megkopott fokaira csöpögött.

1453. április 13.

Nyugtalan éjszaka. A városban nem sokan alhattak. Az éj közepén reszkettette meg a
várost az óriás ágyú dörrenése, és szörnyű torkolattüze az éjszakai égboltot színesre festette.
Egész éjszaka dolgoztak a falakon, hogy a keletkezett hasadékokat betömjék és a fenyegetett
pontokra a gyapjúval és szénával töltött zsákokat erősítsék.
A török hajóhad az Oszlopok kikötőjében vesztegelt. A hajókról roppant mennyiségű
faárut és kőgolyóbisokat rakodnak ki. A velenceiek nagy gályáikkal a láncnál várakoznak,
készen arra, hogy megvédelmezzék. Az egész éjszakát riadókészültségben töltötték hajóikon.
Nappal a törökök nagy ágyúi egyenként hat-hat lövést tudnak leadni. Úgy tűnik, hogy a
Blachernai fala a Kaligaria-kapunál bírja a legjobban, noha az óriáságyú épp vele szemben áll.
A palotában elszállásolt velenceiek a palotabeli templomban érdeklődve vizsgálgatják a
Blachernai Szent Szűz-ikont. Már hisznek a görögöknek, akik azt állítják, hogy a csodatévő
Panaghia oltalmazza a Blachernai falait.
Latin még ez idáig egy sem halt meg, bár kettő súlyosan megsebesült. Őket megvédi a
vértjük. A fegyverbe hívott kézművesek és szerzetesek közül ezzel szemben már sokan
elestek az Aranykaputól a Rhésziasz-kapuig terjedő védelmi szakaszokon. így megtanulták
azt is, hogy okosabb, ha a fejükre húzzák a kényelmetlen sisakot, és azért sem kell
panaszkodni, ha a mellpajzsnak a szíja szorít egy kicsit.
Gyarapodnak a tapasztalatok. Minél többen esnek el, annál inkább fokozódik a törökökkel
szembeni gyűlölet. Nők és aggastyánok jönnek ki a városból a falakhoz. Ruhájuk szegélyét az
elesettek vérébe mártják, és a hit mártírjaiként áldják őket.
Megszokik az ember mindent. Bizonyára mindenhez hozzá tud szokni. A nagy ágyúk
dörgéséhez és a föld remegéseihez is, a leomló falak robajához és a szilánkok süvítéséhez is,
noha tegnap még úgy hittem, az ilyesmit megszokni soha nem lehet. A görcs oldódik a
gyomorban, és a lélegzés egyenletessé válik.
A hajóhad megfigyelőket helyezett el Péra tornyán, ahonnan figyelemmel lehet kísérni a
török hajóhad mozgását a Boszporusz-öbölben. A lánc is szilárdan áll, Péra parti tornyához
erősítve. Pérából naponta járnak át genovaiak és zsidó kereskedők a törökök táborába.
Hasznos híreket továbbítanak a városba. Ilyen hát Péra semlegessége. Ε pillanatban azonban a
szultán sem tehet ellene semmit. A formailag semleges Péra az ő számára sokkal hasznosabb,
mint egy ellenséges Péra. A pérai kereskedők tehát jó üzleteket csinálnak. De úgy gondolom,
mindent vissza kell majd fizetniük, ha a szultán győz.
Azt írtam, ugye, ha győz a szultán. Ilyen ingadozó volna az emberi szív? Hát ilyen szíves
örömest hiszi azt, amiben reménykedik? A szultánok korábban is hiába ostromolták
Konstantinápolyt. Ez igaz. Nekik azonban sem ágyúik nem voltak, sem hajóhaduk.
A görögök hatalmukban tartották a tengert, és a Boszporusz nyitva állt. Most azonban
Konstantinápoly el van zárva. Csak a pápa és Velence által állított hajóhad megérkezése
menthet meg bennünket. Vagy a világpolitikának valami hihetetlen fordulata. A magyar
seregek támadása az ostromló törökök hátába. Ilyesmi azonban nem történhet meg. Már nem.
Az az idő már elmúlt. Az egész éjszakai égboltot vörösre festő ágyútűz már az új kort hirdeti.
Az ágyúk, a janicsárok, a szultánok korát, amely az embert és a hitet is a hatalom eszközévé
fokozza le.
 1453. április 14.
A törökök egyik legnagyobb ágyúja olyan csúfosan megrepedt, hogy a füst csak úgy dőlt
az oldalán keletkezett hasadékból. A tüzelés lelassul. A kovácsok az ágyúállások mellett
rendezték be műhelyüket, és vasabroncsokkal erősítik meg az ágyúkat. Orbán öntödét
építtetett a virágzó domboldalra, a török tábor mögé. Éjjelenként vörösen villódzik az égbolt,
minthogy a törökök egész nap olvasztják a rezet és az ónt. Egy zsidó kereskedő azt beszélte,
hogy százszámra látott ott dolgozni rabszolgákat, és földbe vájt, hatalmas gödröket is látott,
amelyekbe a formákat kiöntik. Az időjárás szép, az égbolt felhőtlen. Most volna a görögöknek
jó okuk esőért imádkozni. Ha az öntőgödrökben csak egy kicsi víz is folyna, fölrobbannának,
amikor a folyékony fémet beleöntik, mondta a német Grant.
Ábrándozó, különös férfi. Nem törődik sem a borral, sem a nőkkel. A császár technikusai a
külső fal ormára számos régimódi ballisztát és hajítógépet állítottak, ezek hordtávolsága
azonban rövid, és mindaddig nem sok hasznukat veszik, amíg a törökök valóban nem
támadnak. Grant rajzokkal mutatta meg nékik, hogyan tudják javítani és könnyebbé tenni
ezeket a gépeket, amiket Nagy Sándor kora óta változatlan rajzok alapján építenek. Amikor
meg ideje engedi, elmegy a császár könyvtárába, és ott régi írásokat silabizál.
A császár fehérhajú könyvtárosa rettenetesen féltékenyen őrzi a könyveit, nem adja őket
kölcsön, és sem gyertyát, sem lámpást nem enged gyújtani az olvasóban, úgyhogy a
kódexeket csak napközben lehet olvasni. A latinok elől egyenesen elrejti a könyvek jegyzékét,
és amikor Grant Arkhimédész müveit kereste, reszkető fejjel határozottan nemet mondott. Azt
állította, hogy nincsenek is meg a könyvtárnak. Ha Grant az egyházatyák vagy a görög
filozófusok írásait keresné, talán engedékenyebb volna irányában. Grant azonban csak a
technikát és a matematikát tanulmányozza. A császár könyvtárosa ezért őt csupán hitvány
barbárnak tartja.
Erről beszélgetvén így mondta Grant:
– Arkhimédész és Püthagorasz tudtak volna olyan gépeket építeni, amelyek
megváltoztatták volna a világ arculatát. A régiek a víz és a gőz erejével tudtak működtetni
gépeket, amelyek sok ember munkáját végezték el. De senkinek sem volt szüksége rájuk.
Nem törődtek hát azok továbbfejlesztésével és gondolataikat a titkos tanok és Platón eszméi
felé fordították, fontosabbnak tartva a természetfölötti világot, mint a létezőt. Elfeledett
műveikben azonban lehet olyan utalásokat találni, amelyeket a mai kor művészei
fölhasználhatnak.
– Ha ők bölcsek voltak, nálunk is bölcsebbek – mondtam –, miért nem hiszel nekik, és
miért nem az ő példájukat követed? Mi haszna volna az embernek abból, ha a természetet a
hatalma alá vetné is, ám lelkében kárt okozna?
Grant vizsgálódó, nyugtalan pillantást vetett rám. Puha szakálla szurokfekete volt, arca
pedig a sok virrasztástól és töprengéstől barázdált. Szép és félelmetes férfiú volt. Az
ágyúóriás dörrenése a könyvtárépületet is megrázta, és a tető résein beszitáló porszemecskék
táncoltak a keskeny ablakokon beáradó napfényben.
– Te nem félsz a haláltól, Johannesz Angelosz? – kérdezte.
– A testem fél – mondtam. – Testem annyira fél a földi pusztulástól, hogy a puszta
ágyúdörgéstől is reszket a lábam. A lelkem azonban nem fél.
– Ha tapasztaltabb volnál, jobban félnél! – vitatkozott. – Ha több háborút és halált láttál
volna, a lelked is félne. Csak a tapasztalatlan katona nem fél. De nem a félelem hiánya a
hősiesség, hanem saját félelmünk legyőzése.
Maga köré mutatott, az olvasóterem falainak ezer ábrás aranyozására, és a cinóberpiros
betűkkel kiírt bölcs mondásokra, a nagy könyvekre, amelyek ezüsttől és ékkövektől súlyos
táblákba kötve hevertek az olvasóasztalokhoz láncolva.
– Én félek a haláltól – mondotta. – De a félelemnél több a tudás. A tudásom csupán az e
világi dolgokra vonatkozik, mert az égi tudásnak semmi gyakorlati jelentősége nincs. Szívem
azért fáj, amikor ezt az épületet nézem. Ide lett eltemetve a régiek tudásának legutolsó,
pótolhatatlan töredéke. Évszázadokon keresztül senki sem vette magának a fáradságot, hogy
legalább fellapozza vagy beleolvasson. Patkányok rágták szét a kéziratokat ezek alatt a
boltívek alatt. A filozófusokat és az egyházatyákat becsben tartották, de a matematikát és a
technikát szétrágták a patkányok. És ez a félbolond, fukar öregember fel sem fogja, hogy
semmit nem veszítene, ha megengedné nekem, hogy a boltívek alatt kotorásszam, és gyertyát
gyújtsak, hogy megtalálhassam a számomra pótolhatatlan, lenézett ismereteket. Ha jönnek a
törökök, ez a ház is lángba borul, vagy pedig kilapátolják a kéziratokat az udvarra, hogy
gyújtósnak használják főzőüstök alá.
– Azt mondtad, ha jönnek a törökök? – kérdeztem közbe.
– Nem hiszed hát, hogy eredményesen védekezhetnénk? A sokat próbált ember keserű
mosolyával válaszolta:
– Földi mértékkel mérek – mondta. – A gyakorlatias ész mértékével. Ezért nem táplálok
szívemben hiú reményeket, ahogyan talán a tapasztalatlanok és a nálam ifjabbak teszik.
– De – mondottam csodálkozva – ha ez így van, bármiféle matematikai vagy technikai
tudásnál összehasonlíthatatlanul fontosabb lenne számodra is az Istenről és a földi valóságnál
magasabb valóságról való tudás. A legkülönösebb gép is mit használ neked, ha egyszer meg
kell halnod?
– Elfelejted, hogy egyszer mindenkinek meg kell halnia? – válaszolta. – Ezért egyáltalán
nem bánom, hogy tudásszomjam arra késztetett, hogy idejöjjek Konstantinápolyba és beálljak
a császár szolgálatába. Máris láthattam a legnagyobb ágyút, amit ember valaha is öntött, és
nem repedt szét a lövéstől. Már csak ezért a tudásért megérte idejönnöm! És az egyházatyák
valamennyi szent iratát örömmel cserélném föl Arkhimédész valamely elfelejtett írásának két
lapjáért!
– Bolond vagy te! – mondtam, ellenszenvet érezve iránta.
– Szenvedélyedben még őrültebb vagy, mint Mohamed szultán a maga szenvedélyében.
Kezét a napsugarak felé nyújtotta, mintha a tenyerén kívánta volna megmérni a levegőben
táncoló porszemecskéket.
– Hát nem látod? – kérdezte. – Ezekből a porszemecskékből csodaszép hajadonszemek
néznek rád, akiknek a mosolyát a halál valamikor régen kioltotta. Valamelyik filozófus szíve,
mája és agya táncol ezekben a porszemecskékben. Ezer év múltán esetleg én is porszem
formájában köszöntöm az idegent, amely az ő talpa alól fog fölszállni a konstantinápolyi
utcán. Ebben az értelemben a te tudásod és az én tudásom azonos értékű. Engedd hát meg
énnekem a magam tudását megtartanom, anélkül hogy lenéznéd! Honnét tudod, hogy a
szívem mélyén én nem nézem le a te tudásodat?
Minden remegett bennem, de megpróbáltam nyugodt hangon válaszolni: – Rossz oldalon
harcolsz, te német Joan Grant. Mohamed szultán szellemi rokonaként ölelne keblére téged, ha
ismerne!
– Nem, nem. Én Nyugat vagyok és Európa – mondotta. – Az emberi szabadságért
harcolok, és nem az ember le-igázásáért!
– Mit jelent az emberi szabadság? – kérdeztem. Gondolatoktól izzó szemmel nézett rám, s
egy pillanatnyi tűnődés után ezt mondotta:
– A választás joga.
– Igazad van – suttogtam. – Épp ez az ember rettenetes szabadsága. Prométheusz
szabadsága, az eredendő bűn!
Mosolyogva tette kezét a vállamra, és felsóhajtott:
– Jaj, te görög!
Idegenkedtem tőle, borzadok tőle, mindennek ellenére félelmetes módon lelki rokonomat
látom benne. Azonos lehetőségekből indultunk ki, ő is és én is. Ő azonban a halál világát
választotta, én pedig Istennek a valóságát!
 Két világ határán születtem, a múltnak és a jövendőnek a határán. Nyugaton is, keleten is
bimbózik már a halál fája. Gyümölcseiből azonban egyen csak a jövendő, nem én!
Tényleg így van ez? így tettem? Ezt választottam volna?
Dörögnek az ágyúk, dübörögve omladoznak a falak, a halál óriásdobjától reszketett a föld
és az ég. De én, a kemény és a hideg, teljes lényemben átforrósodom, és csak reád gondolok,
szerelmesem! Miért döftél tüskét a húsomba? Miért nem engedsz harcolni és meghalni békén,
mikor én már választottam?
Most csak teutánad vágyódom. És arra, hogy tebenned részese lehessek a szent
misztériumoknak. A hitehagyott visszatér atyja házába.

1453. április 15.

Megint vasárnap van. A harangok és a kolostorok vaskolompjai diadalmasan szólnak ezen
a tiszta reggelen. A tavasz zöldjét azonban korom és por lepi. Az ideiglenes mellvédek
mögött, mint jelentéktelen hangyák, a falomlások javításán szorgoskodnak a kimerült férfiak.
Az éj folyamán cölöpöket vertek a külső falon ütött résekbe, közéjük tömítésül földet hordtak,
gallyakat, bokrokat meg szénát. A város lakóinak a falak burkolására át kellett adniuk
derékaljaikat, hogy azokkal tompítsák a roppant nagy kőgolyók gyilkos erejű ütéseit. A
legfelső réteg marhabőr, amelyre rövid időközökben vizet locsolnak. Máskülönben a törökök
gyújtónyilaikkal lángra lobbantanák a derékaljakat és a gyapjúzsákokat.
Az Apostolok templománál, a város közepén lévő dombon táborozik a tartalékcsapat
bevetésre készen, ha a támadás valamely veszélyes ponton indulna meg. Mindössze pár száz
lovasból áll. Ezekben a napokban a katonai rendőrség szomorú tennivalóját is ők látják el.
Szerencse, hogy görögök. Ha latinok lennének, tevékenységük rossz vért szülne. Az emberek
így is siránkoznak és szitkozódnak, ha meglátják őket, amint járőrözés közben
végiglovagolnak a városon, és behatolnak a legeldugottabb házakba is, előrángatják a
pincékbe vagy a fészerekbe bújt férfiakat, és visszaparancsolják őket a falakra. Elkobozzák az
arkhónok által elrejtett élelemkészleteket és szekerekre dobálják a derékaljakat és a párnákat,
hogy a falakhoz elszállítsák. Bánatos és szomorú színjátékokat lát, aki a városban járkál.
– Mért halnánk meg a latinokért meg a pápáért? – suttogják a szegény sorú emberek
egymásnak. – A szultán sem az életünket nem bántja, sem a tulajdonunkat, megígérte! A
császár meg aposztata! A Szófia-templom átkozott templom!
De a falakon a harctól föllelkesült görög ifjak közül már többeknek is sikerült nyíllal vagy
golyóval megölni egy-egy törököt, aki a sáncárokig elmerészkedett. Egymás közt
sugdosódnak és fogadkoznak, hogy majd leszámolnak a latinokkal is, csak előbb a törököket
űzzék el. Győzzön vagy veszítsen bár, Konsztantinosz császár sokáig nem maradhat meg
császárnak. Amióta elismerte a pápát és a latin hitvallást, azóta megbélyegzett ember.
Tudom és érzem, magamban is érzem, hogy a kétségbeesett harc mint változtatja meg az
embert és zaklatja föl egész lényét.
A testi kimerültség, az örökös félelem, az álmatlanság fokozott izgatottság állapotába
juttatja az embert, mintha csak megmámorosodna, és már nem felel a saját tetteiért és
gondolataiért ugyanúgy, mint azelőtt. Elhiszi az egészen esztelen rémhíreket is. A hallgatag
bőbeszédűvé válik. A szelíd az örömtől ugrándozva nézi, hogy a török hogyan bukik arcra,
nyílvesszővel a torkában. A háború veszélyes mámor, melynek hullámvölgyei és -hegyei
meredekek, a remény és a kétségbeesés váltakozása végtelen. Az egyik ember egyetlen
pillanat alatt megfertőzi a másikat a maga lelkiállapotával, és egy egész csapat, egy egész
város érzékenyen követi a pillanatonkénti kedélyállapot-változásokat. Csak a tapasztalt katona
képes arra, hogy megőrizze higgadtságát. Konstantinápoly védelmezőinek a túlnyomó
többsége pedig harchoz és fegyverforgatáshoz nem szokott polgár. Giustiniani ezért tartja
föltétlenül szükségesnek, hogy biztató híreket terjesszen a városban, még ha ezek merő
hazugságok is.
 A szultán seregében kétszer annyi keresztény van, mint a város védői összesen. Ők a
szultán segédcsapatai Szerbiából, Makedóniából és Bulgáriából. Kis-ázsiai görögök is vannak
közöttük. A Kharisziosz-kapunál találtak egy nyílvesszőt, amelyet a ráerősített levéllel együtt
átlőttek a fal fölött. A szerb lovasok írták nagy üggyel-bajjal! „Ha mitőlünk függ, a város soha
nem kerül a szultán hatalmába!”
Titokban Khalil nagyvezír is munkálkodik, igyekezvén megakadályozni, hogy a város a
szultán uralma alá kerüljön. Egyelőre nem sokat tehet. Csak mikor a szultánnak majd
nehézségei támadnak, akkor fog eljönni az ő pillanata.
Az éjszakák hidegek. A szultán serege oly mérhetetlenül nagy, hogy csak egy kis része jut
sátorhoz. A legtöbbjüknek azonban a puszta földön kell hálnia, és bizony azt nem mindenki
szokta meg úgy, mint a janicsárok. Az éjszakai csönd beálltával vég nélküli tüsszögések és
köhögések hallatszanak fel egészen a falakig.
De a falomlásokat az éj sötétjében lázas igyekezettel javítgató védők is köhécselnek és
tüsszögnek ám. A tornyok és a falak boltívei hidegek és nyirkosak. Minden faanyagra szükség
van a sáncok kiépítésében. Csak az ételfőzéshez s az ólom– és a szurokfőző üstök forrón
tartásához áldoznak fát és rőzsét. Ezért a latinok közül is sokan csúnyán átfáztak hideg
vértjükben, hiába van az belülről mindenféle ronggyal kibélelve.

1453. április 17.

Mánuel szolgám eljött a Blachernaiba, hogy tiszta ruhát, valamint írószereket hozzon
nékem. Az ételre nincs gondom, mivel a velenceiek engedelmével mindaddig részt vehetek
kitűnő étkezéseiken, amíg a Blachernaiban lakom. Iszidor kardinális az ostrom időszakára
fölmentette őket mindenféle böjti rendelkezés megtartása alól. Konsztantinosz császár ezzel
szemben virraszt, és oly buzgósággal böjtöl, hogy rövid idő alatt teljesen lefogyott és
arcszínét is elveszítette.
Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem Mánueltől, keresett-e valaki odahaza. A
fejét rázta. Fölvittem őt a falra, hogy megnézhesse a nagy ágyút. A törökök épp akkor
készítették elő lövésre. Durranásától Mánuelnek reszketni kezdett a feje. Ugyanakkor azonban
a saját szemével is meggyőződhetett róla, hogy a falnak azon pontja, amelyre a lövést
irányozták, kigödrösödött ugyan, de azért továbbra is szilárd maradt, még ha a fal meg a
paloták is vadul megremegtek, valahányszor becsapódott egy kőlövedék.
De nem is annyira az ágyú miatt szörnyülködött, hanem sokkal inkább attól a látványtól,
hogy a császári palotát latinok lakják és bemocskolják. Őszerinte ez a pusztulásnak rosszabb
előjele, mint a török ostrom.
– A latinok megőrizték régi szokásaikat. Meghódítván Konstantinápolyt egy negyed
évezreddel ezelőtt a Szent Szófia-templomban istállót rendeztek be, padlózatán tábortüzet
raktak, s ürüléküket a szent templom sarkaiban halmozták föl.
A latinok szolgálói úgy járkálhatnak a palota helyiségeiben, ahogyan csak kedvük tartja.
Ezért Mánuel arra kért engem, vigyem el őt a Porfurogenetosz palotájába. Szemében huncut
villanással pillantott reám, és nyakát lesunyva így szólt:
– Alantas születésű láb azelőtt aligha mocskolhatta be a padlót, de az én lábam legalább
görög, így tehát mégiscsak szentebb, mint a latin cselédek lába!
Föllépdeltünk a régi márványlépcsőn a palota felső szintjére, melynek a falait
üvegsimaságúra csiszolt porfírlapok borították. A szobában még bent volt az arannyal díszített
ágy is, amelyet a kétfejű sas őrzött, de az ágyneműt és mindazt, ami mozdítható volt, már
ellopták. A komor, kifosztott szobát látva tudtam, hogy ott már soha többé nem születik
császára Konstantinápolynak.
Mánuel kíváncsian nyitott ki egy keskeny ajtót, s kiment a kőerkélyre. – Tíz alkalommal
álldogáltam alázatosan odalent az embertömegben, a császári szülés eredményére várva –
mesélte. – Az öreg császárnak, Mánuelnek, tíz gyermeke volt. Konsztantinosz a nyolcadik
közülük. Már csak három van életben, ám fia egyiknek sincs. Ez bizonyára Isten ítélete.
Szemöldöke ősz bozontja alól egész idő alatt engem lesett, gyér szakállát simogatta, mint
aki tud valamit.
– Mi közöm énnekem mindehhez? – hárítottam el.
– Amikor odalentről bámultam föl az erkélyre, nem gondoltam volna, hogy egyszer még
én magam is itt fogok állani ezen az erkélyen! – folytatta Mánuel, ügyet sem vetvén a
szavaimra. – De Róma porfírja önmagában még senkit sem szül császárnak. Ez csak babona.
Mégis voltak elhagyott nők, akik szülés közben maguk vigasztalására porfírdarab-kákat
tartottak a kezükben.
A szoba homályba borult sarkára mutatott. Amikor lehajoltam, hogy megszemléljem, kővé
dermedt szívvel láttam, hogy a fal porfírborításából innen is, onnan is lefeszítettek néhány
darabkát. Egy pillanat alatt visszaváltoztam gyermekké. Kicsiny fiúcska, a nagy falakkal
körülvett Avignon-ban. A provence-i nap forrón tűzött rám. Bíborszínű kődarabkát tartottam
kezemben, amit játékszerül atyám nyitva felejtett ládájából vettem ki. Kicsiny fiúcska, aki
piros kővel a kezében angyalokat látott.
– Kísértetet láttál, uram? – kérdezte halk hangon Mánuel. A padlóra térdelt, mintha a
sarkot akarná figyelmesebben megvizsgálni, de ugyanakkor a lábam előtt térdelt, és öreg arcát
reám emelte. Szürke arca remegett, mintha nagy fölindulása lett volna, vagy mintha sírás
környékezné.
– Atyámra gondoltam – válaszoltam kurtán. Már nem csodálkoztam rajta, miért is
vakították meg atyámat. Túlságosan jóhiszemű ember lehetett a kegyetlenségnek és a
félelemnek a világában. A porfírszoba évszázados súlya alatt a lélegzetem is elnehezült,
mintha sírboltban állottam volna.
A Kharisziosz-kapura irányított nagy ágyúk eldördültek, éspedig oly gyors egymásutánban,
hogy a dörrenések összemosódtak. Lábunk alatt hullámzott a kőpadló. Sírboltban álltam, az
ezeréves császárság, a cselszövő államtudomány, a kegyetlenség, a trónbitorlás, a lélektelenné
dermedt ceremóniák sírboltjában. Görögország csodálatos életfája kiszáradt és meghalt,
művészien kovácsolt ezerlevelű díszfa lett belőle, s gyümölcsként színes kövek lógtak rajta.
Már nem él, és már Isten lehelete sem volt képes életre kelteni.
Gyermekkezemben mintha még egyre szorongattam volna a pirosló kődarabkát. Hát
csupán egy kődarab szabta volna meg a sorsom?
Mánuel suttogva szólt hozzám:
– Uram, a szemem már öreg, és rosszul látok. A szoba bíbor fénye tévesztené meg a
szememet? Engedd, hogy megérinthessem a lábadat!
Kinyújtotta kezét, és tisztelettudóan megérintette a lábam.
– Bíborcsizma! – mondotta. – Bíborcsizma!
A császári szülőszoba azonban annyira rémisztő volt, hogy titokban körülpillantott, mintha
attól tartana, kihallgatják beszédünket.
– Már megint ittál! – mondottam haragosan.
– A vér nem téved soha! – suttogott. – A vér oda tér vissza, ahonnét egykoron elindult.
Még ha a vándorlás hosszúra nyúlna is. Még ha a vér egyik testből a másikba vándorolna is.
Egyszer mégiscsak visszatér!
– Mánuel! – mondottam. – Higgy nékem! Az idő lassan lejár. Az én országom nem e
világról való!
Lehajtotta fejét, megcsókolta lábamat, úgyhogy a térdemmel voltam kénytelen félretolni.
– A bortól eszét veszített öregember vagyok! – hagyta reám. – Fejem tele van régi
mesékkel. Látomásaim vannak. Nem akarok rosszat.
– Engedjük, hogy a látomásokat és a meséket a leomló falak maguk alá temessék –
mondottam. – Találjon rájuk majdan valaki idegen, aki, midőn lábával a falakról lemállott
kődarabot rúg félre útjából, a mi porainkat rebbenti a levegőbe.
 Miután Mánuel elment, visszatértem a falra. A szultán óriás ágyúja körül egész sereg
pompás öltözékű ember gyűlt össze. Leszálltak lovukról, s elvezettették őket. Nem akartam
hinni a szememnek, csak bámultam rövid mentéjüket és a prémes süvegükön lengedező
kócsagtollakat.
– Magyarok! – kiáltottam elképedve. – Magyarok, vendégségben a szultánnál! – Mert bár
ily messziről az öltözéküket illetően akár tévedhettem is volna, de aligha tévedhettem a
páratlan lovaikat illetően.
A magyar főurak kíváncsian vizsgálgatták az ágyúóriást, s a fal felé mutogattak, majd
hátrább húzódtak pár száz lépést, és várták, hogy elsüljön. Újabb és újabb emberek futottak ki
a Blachernaiból a falra, hogy a magyarokat megnézzék. Mit jelenthet vajon az ő megjelenésük
a szultáni táborban? Jót-e vagy rosszat? Kifulladva jött a velencei bailo is s vele együtt
Lukasz Notarasz megadux. Azonnal reám ismert, s szemét félig lehunyva, gőgösen üdvözölt.
Csillogó mellvértjét aranyberakások díszítették, bizonyára egy egész vagyont fizetett érte.
– Mi keresnivalójuk lehet a magyaroknak a szultáni táborban? – kérdeztem felindultan.
– Hunyadi János küldöttei – méltóztatott Notarasz megmagyarázni. – Hogyhogy te nem
tudod? Már tegnap este megérkeztek. Ha nem tévedek, éppen a szultán tüzéreinek adnak
tanácsokat, hogyan irányozzák az ágyújukat.
A magyarok élénk kézmozdulataiból valóban erre lehetett következtetni. Hihetetlen volt
számomra, noha jól tudtam, hogy a magyarok nem szeretik a görögöket, mivel vallási
szakadároknak tartják őket. Ki szeretné a görögöket? Várna előtt a saját szememmel láttam,
amint a magyar lovas katonák bántalmaztak bolgár ortodox papokat, és fölgyújtották
templomaikat, noha a keresztesek seregét épp azzal a céllal gyűjtötték össze, hogy őket
felszabadítsák a szultán uralma alól.
Notarasz mintegy önmagának, folytatta a megkezdett gondolatot, különösebben senkihez
sem intézvén szavait, ám oly hangosan beszélt, hogy a körülötte álló latinok is jól hallhatták:
– Hunyadi János követeket küldött a szultánhoz bejelenteni, hogy a király javára
lemondott Magyarország kormányzói tisztségéről. Ilyenképpen a szultánnak fogadott
fegyverszünetet a továbbiakban érvénytelennek tekinti, visszaküldi a szultánnak a saját
példányát a fegyvernyugvási egyezségről, és arra kéri, hogy a szultán is küldje vissza a maga
példányát. Ugyanakkor követeli, hogy a szultán hagyjon föl Konstantinápoly ostromával,
mivel Magyarország királya kénytelen ezt ellenséges cselekedetnek tekinteni. Magyarország
ekként hát nékünk nyújt politikai támogatást. Ugyanakkor a magyar főurak tanácsot adnak,
hogyan kell az ágyúkat irányozni, amikor falakat ostromolnak.
A német Grant is megjelent a falon.
– Ez igaz – ismerte el, közömbösséget színlelve. – A törökök eddig egészen ostoba módon
céloztak, minden alkalommal ugyanarra a pontra, ellentétben a tapasztalatok adta
szabályokkal. Én erről nem akartam beszélni, mivel ez új ismeret, és még csak a nyugati
országokban próbálták ki. Ha valaki falakat akar lerombolni, annak a fal különböző pontjait
kell lőnie. Először néhány golyó a fal alsó szélére, olyan tízkönyöknyire egymástól, és aztán a
döntő lövést a kettő közé, a fal felső szélére. Ily módon háromszögek formájában egész
szakaszokat lehet a falból lerombolni.
A török ágyúkat ismét tüzelésre kész állapotba hozták, úgyhogy az emberek lassanként el
is tünedeztek a falról, noha leomlásától már nem féltünk. De reggel egy túlságosan magasra
tévedt kőgolyó a nagy fal ormáról három kiszögellést elsodort, és a fal fölött a templom
kőfalába csapódott, ahol szilánkokra tört, és csúnyán megsebesített két velencei szolgálót. A
lépcsőn lefelé menet Notarasz mellém került.
– Micsoda háború! – jegyezte meg gunyorosan. – A magyarok a törökök tüzéreit
tanítgatják, a szultán megfigyelője pedig a Blachernai falairól tanulmányozza az ágyúk
hatásosságát.
– Valóban, micsoda háború! – feleltem. – A császári hajóhad parancsnoka hajóhadától
megfosztva védelmezi a kikötői öböl falait hősiesen, ahová a törökök még úszva sem
juthatnak el.
Büszke arca elfeketült dühében:
– Városomat azon a helyen védelmezem, amely helyre parancsoltak – mondotta. – Ha
helyem nem jogosít dicsőségre, nem én vagyok az oka. Sőt talán éppen ez volt a szándék.
Talán az a cél, hogy én életben maradjak akkor is, amikor sokan elhullanak. És ha ez így van,
akkor azt is tudod, mi a cél.
Nem tudtam haragudni rá. Ő Anna Notarasz atyja. Mohón kerestem arcán lányának kedves
vonásait. Megérezte nézésemet, megállt, és szemöldökét rosszallóan összevonva rám meredt.
Azután megvonta a vállát, hogy a vértje is megcsendült, majd közömbösen fölszállt a falnál
várakozó fekete lovára. Talán csak véletlenül, puszta kíváncsiságból jött, hogy egy pillantást
vessen a nagy ágyúra.
A föld remegett és a borzalmas dörrenések úgy megvadították a lovát, hogy csak nagy
üggyel-bajjal sikerült megfékeznie. A fekete paripa hányta-vetette a zablával visszafogott
fejét, vérben forgó szemében vad zöld láng lobogott. Dübörögve csapódtak a hatalmas
kőgolyók egymás után a Blachernai falának. A széthasadó kövek ropogása olyan volt, mintha
száz meg száz deszkarakás omlott volna össze egyszerre.
Siettem Giustinianihoz, hogy beszámoljak neki a magyarokról, de ő már tudta.
Elborzadtam, amikor megláttam, hogy pár nap alatt mennyire leomlott a külső fal a Szent
Romanosz-kapu mindkét oldalán. A cölöpökkel is megerősített földhányás tetejére a védők
földdel töltött hordókat és gerendavázakat raktak föl, és belőlük ideiglenesen mellvédeket
alakítottak ki, hogy védelmet nyerjenek a törökök nyilaitól és golyóitól. Napközben gyakran
futnak ki a törökök a sáncárokhoz, s rőzséket, köveket és földet dobálnak bele. A szakállas
ágyúk tüze és az íjászok nyilai arra kényszerítik a fal védőit, hogy ezenközben rejtekükön
maradjanak. Giustiniani latinjai már vasruhájuk ellenére is veszteségeket szenvedtek. Pedig
mind-mind tíz vagy akár ötven gyakorlatlan göröggel ér föl. Mindegyikük pótolhatatlan.
Amint a városon át Blachernaiba visszatértem, kétszer is föltartóztattak a katonai rendőrök,
hogy a csonttáblámat megnézhessék, amelyik bizonyítja, hogy engedéllyel távoztam el a
falról. Túl sok görög távozik ugyanis engedély nélkül a városba, hogy a családjával
találkozzék és élelmet szerezzen.

1453. április 18.

Senki sem sejtette volna, hogy a törökök a mára virradó éjszakán indulnak az első komoly
rohamra. Szándékuk nyilván az volt, hogy hirtelen rajtaütéssel foglalják el a külső falat a
Szent Romanosz-kapunál. A támadás teljesen hangtalanul kezdődött, két órával napnyugta
után. A törökök a sötétség leple alatt elosontak egészen a sáncárokig, és ostromlétráikból
hidat alkottak fölötte. Ha a védők nem dolgoztak volna éppen a falakon, hogy a nap folyamán
esett károkat kijavítgassák, támadásuk sikerrel járhatott volna. Az őrök azonban riadót fájtak,
a falakon megszólaltak a kürtök, szurokfáklyákat gyújtottak, és városszerte megkondították a
harangokat.
A rajtaütés meghiúsultával a törökök oldalán is megszólaltak a nagy és a kis dobok,
borzalmas kiáltozások töltötték meg a levegőt a város minden részében, és az ostromlók
hosszú csáklyákkal kezdték lerángatni az ideiglenes mellvédeket és szétverni az egész
védművet. Ugyanakkor megpróbálták felgyújtani a fal védelmére kiaggatott, szénával és
gyapjúval töltött zsákokat, de a védők mellett kádszámra állt készenlétben a víz. A küzdelem
összesen négy óra hosszat tartott. A törökök máshol is megközelítették a falat, de az igazi
támadás csupán Giustiniani védelmi szakasza ellen irányult.
Az éjszaka sötétjében a lárma és a zűrzavar olyan hatalmas volt, hogy a városban az
emberek félmeztelenül menekültek házaikból, s futottak ki az utcára. Miután a Blachernaiból
Giustinianihoz futottam, a saját szememmel láttam Konsztantinosz császárt sírni. Rettenetesen
megvolt ijedve, és azt hitte, hogy a város nyomban a törökök uralma alá kerül.
Valójában azonban csak néhány töröknek sikerült fölkapaszkodnia az ideiglenesen
kijavított külső fal ormára. Ott azután meg is haltak a Giustiniani vérteseivel vívott
közelharcban. Ezek a vértesek eleven, mozgó vasfalat alkottak a külső erődítés ormán. Az
ostromlétrákat vaskos szálfákkal azonmód fellökték, mihelyt a törököknek sikerült őket a
falakhoz támasztaniuk. Forró szurok és olvasztott ólom fröcskölt az edényekből a fal tövében
összetömörült támadók fejére. Az olvasztott ólom ellen a legkitűnőbb vasvért sem védelmez
meg. A törökök súlyos veszteségeket szenvedtek, és reggelre kelve az ideiglenes fal előtt
halomban hevertek a holttestek. A tetemek között azonban mindössze néhány janicsár
holttestet találtak, úgyhogy a szultán a meglepetésszerű támadásra nyilvánvalóan kizárólag
csak csekély értékű segédcsapatait küldötte.
Miután a törökök visszavonultak, látván támadásuk hiábavalóságát, Giustiniani emberei
közül sokan annyira kimerültek voltak, hogy azonnal levetették magukat a földre, és mély
álomba merültek. Konsztantinosz császár épp akkor tett szemleutat a falakon, és kénytelen
volt több őrszemet saját kezűleg fölrázni. Giustiniani arra kényszerítette a görög munkásokat,
hogy leereszkedjenek a külső fal elé, és megtisztogassák a sáncárkot a törökök által odadobált
faágaktól és egyebektől. Sok ember lelte ekkor halálát, midőn a törökök a sötétben elsütötték
ágyúikat mintegy bosszúból a támadás sikertelensége miatt. Giustiniani is levágott a kardjával
néhány görögöt, akik az ágyúzás miatti rémületükben vissza akartak mászni a falak
védelmébe.
Reggel a törökök harminc harci gályája a Két Oszlopkikötőből a lánchoz evezett. Csatára
azonban nem került sor a vízen, mivel a nagy velencei gályák az alacsony török hajócskákhoz
képest hegyként tornyosulva őrizték a láncot. Mindkét részről csupán egy-két ágyúlövést
adtak le. Ezután a törökök gályái visszatértek a kikötőbeli helyükre, a Boszporusz partjára.
A nap folyamán a szultán a pérai dombra, a galatai fal közelében néhány hatalmas méretű
bombardot állíttatott fel, amelyek ívben röpítik át lövedéküket Péra fölött. Az első lövedék
nyomban egy genovai kereskedelmi gályára esett, amely a kikötőhídhoz volt erősítve, s
átszakította mind a fedélzetét, mind a fenekét, úgyhogy a hajó hamarosan el is süllyedt a rajta
lévő rakománnyal együtt. A hajón tizenötezer dukát értékű áru volt. A pérai genovaiak ezért
gyorsan küldöttséget menesztettek, hogy a szultánnál panaszt emeljenek semlegességük
megsértése miatt. Hiszen a bombardok Péra területén állnak, és a rosszul irányzott
ágyúgolyók pérai háztetőket lyukasztottak át. Egy asszony is meghalt. A szultán készségesen
megígérte, hogy az ostrom befejezése után a pérai genovaiak minden kárát meg fogja téríteni
és barátainak nevezte őket.
Célját azonban elérte. A velenceiek gályáinak vissza kellett húzódniuk a védőlánc mellől,
részben a város felőli partra, részben pedig abba a holtágba, melyet Péra tornyai és falai
képeztek, ahol a kőgolyók nem érhették el őket. Sok ember verődött össze a kikötő falánál,
hogy a különös bombázást szemléljék. A vízbe hulló kőgolyók óriási vízoszlopokat csaptak
föl a levegőbe.
Ennek ellenére az emberek hangulata reményteljes és lelkes, mivel az éjszakai támadás
szerencsés visszaverése mindannyiunk lelkébe bátorságot öntött. Giustiniani ráadásul túlzó
szóbeszédeket indított el a török szörnyű veszteségeiről. Nekem azonban megmondotta
egyenesen:
– Nincs okunk büszkélkedni a győzelmünkkel, ami igazából nem is győzelem! A támadás
csak közönséges puhatolózó roham volt, a falak földerítése céljából. Legföljebb ha pár ezer
ember vett részt benne. Ezt én már megállapítottam, amikor a foglyainkat kihallgattam. A
szokás azonban megköveteli, hogy mint protosztrator helyzetjelentést adjak a városnak. Ha
tehát azt jelentem, hogy visszavertem a törökök támadását, és hogy a törökökből tízezer
ember esett el és ugyanennyien sebesültek meg, míg a magunk vesztesége egy halott és egy
sebesült, akinek a lába ficamodott ki, akkor minden háborút viselt férfiú tudja, miről van szó,
és elengedi a füle mellett. Ezzel szemben a városbeliek hangulatát ez a tudósítás
nagymértékben megjavítja.
Furfangosan mosolygott rám, és hozzáfűzte:
– Félelmet nem érezve harcoltál, Jean Ange!
– Valóban? – kérdeztem. – A lárma és a zűrzavar akkora volt, hogy magam sem tudtam,
mit teszek!
És ez igaz is volt. Reggel ugyan vértől volt ragacsos a kardom, ám az éjszakai események
csak lidércnyomásos álomként maradtak meg az emlékezetemben.
A nap folyamán a szultán ötven ökörpárt hajtatott az ágyúóriáshoz. Leszerelték
talapzatáról, és több száz ember segítségével átszállították a Szent Romanosz-kapuval
szembe. A Blachernai fala túlságosan erősnek bizonyult hát, és a szultán az ostrom elhúzására
készülődik.
A város lakói ujjongtak, hogy nem hallották többé az ágyúóriás minden mástól jól
megkülönböztethető dörrenéseit. Ezért a többi győzedelmes hírek mellett az a mendemonda is
szárnyra kapott, hogy az ágyúóriás széjjelrepedt, és megölte az áruló Orbánt is. Ebből
azonban egyetlen szó sem igaz. Orbán vezeti továbbra is az új ágyúk öntési munkáit a török
vonalak mögött létesített nagy öntödében. A pérai genovaiaktól kapott közléseink szerint ott
öntötte azokat az óriás bombardokat is, amelyek a Péra fölött ívben lövik át az ágyúgolyókat.
Elmentem megnézni a sebesülteket, akiket a falak közelében kiürített istállókban és
színekben szalmára fektettek. A tapasztalt latin zsoldosoknak volt annyi eszük, hogy pénzt
tegyenek félre az orvosok díjazására, így aztán megfelelő ápolást kapnak, a görögöket
azonban csak irgalomból ápolja néhány ügyes kezű apáca. Csudálkozásomra Kharikleát
pillantottam meg közöttük, aki levetette fátylát és köntösének ujját fölgyűrte, ügyesen mosta
és kötözte az ijesztő sebeket. Lelkesedve üdvözölt, és nem állhattam meg, hogy el ne
mondjam neki, átmenetileg a Blachernaiban lakom. Ilyen gyönge voltam, s gondolom, jól
megértette, mit akartam ezzel mondani. Legalábbis anélkül, hogy kértem volna, készségesen
elmondotta, hogy már több napja nem látta Anna nővért.
A sebesültek egy emberként bizonygatták nekem, hogy a törökök a jó szokásoknak és a
becsületnek fittyet hányva mérgezett nyilakat használnak, mivel a könnyű sebesültek is
csúnyán megbetegednek pár nap alatt, és halálos görcsök fogják el őket. A szoba sarkában
magam láttam egy férfit, akinek teste ívben megmerevedett, megfeszült s az arcára oly
iszonyatos mosoly fagyott, hogy még ránézni is szörnyű volt. Izmai mintha fából lettek volna.
Ezért sok sebesült aztán könyörgött és rimánkodott, hogy inkább vigyék őket a szabad ég alá
vagy éppenséggel haza, ebből a halálbarlangból. Szólottam Giustinianinak a sebesültek
érdekében, ő azonban nem járult hozzá, hogy a falakról embereket irányítsanak a sebesültek
ápolására. Amikor a könyörtelensége miatt szemrehányást tettem neki, így szólt:
– Katonaként szerzett tapasztalataim bizonyítják, hogy a sebesültek gyógyulása egyedül
Isten kezében van. Az egyik belehal az orvosi kezelésbe, a másik pedig meggyógyul anélkül,
hogy bárki is ápolná. Valaki a kisujját vágja meg, s belehal a vérmérgezésbe, másiknak az
egész karját leviszi az ágyúgolyó és mégis meggyógyul. A finom étel és a kényelmes ágy csak
árt a sebesülteknek, elpuhítja őket. Ez az én tapasztalatom. Ne avatkozz hát olyan dolgokba,
amikhez egyáltalán nem értesz.

1453. április 19.

Jézus Krisztus, Istennek fia, kegyelmezz nékem, bűnösnek!
Miután sokáig írogattam az elmúlt éjszaka, azt hittem, végre jól fogok aludni. Nem sokat
aludtam. Szívem nyugtalanságának csitítására éjjeleken át csak róttam a papírra a hiábavaló
sorokat.
De amint a sötétben nyitott szemmel feküdtem a Blachernai hűvös szobájában, élvezvén az
egyedüllét fényűzését és fájdalmas kínokat állván ki magányosságom miatt, ő eljött hozzám.
Eljött. Ő maga. A saját akaratából. Anna Notarasz. Szerelmesem.
Könnyű lépteiről, lélegzetvételéről ráismertem.
– Johannesz Angelosz! – kérdezte suttogva. – Aluszol-e? Kezembe csúsztatta hideg kezét,
hozzám bújt, orra és ajka
hideg, ám orcája forró volt az én orcámon.
– Bocsáss meg! – kérlelt suttogva. – Bocsáss meg, drágám! Nem tudtam, mit teszek. Nem
tudtam, mit akarok. Élsz-e még?
– Élek, természetesen – feleltem. – Erős vagyok. Ugyan mi pusztítaná el a gonoszt?
– Földindulás van – mondotta. – Omladoznak a falak. A halál üvölt az éjszakában ezer
hangon. Nem, senki sem tudhatja előre, milyen is a háború mindaddig, míg maga meg nem
tapasztalta. Múlt éjszaka, amikor a törökök reánk támadtak, éretted imádkoztam, ahogyan
még nem imádkoztam soha. Az önzésemet, a gonoszságomat, a büszkeségemet, mindent
fölmorzsolni ígértem, csak egyszer láthassalak még élve magam előtt!
Fülembe suttogott, arca lázasan forró volt, s keze az én kezemben. Én azonban
fölugrottam.
– Bolond, elővigyázatlan leány! – törtem ki. – A Blacher-naiban a szolgálók között
atyádnak az emberei is itt vannak, hogy szemmel tartsák a velenceieket. Valaki fölismerhet
közülük!
– Nem számít! – mondta. – Most már semmi nem számít, hogy végre kezemben érezhetem
a kezedet és az arcodat, és tudom, hogy élsz.
Olyan volt, mintha álmot látnék. Szemem hozzászokott a sötétséghez. Arcát az ablak felé
fordítottam, az éjszakai égbolt gyönge fénye felé. Arca fehér volt és beesett, ujjai is
megvékonyodtak.
– Csak nem vagy beteg? – kérdeztem ijedten.
– Beteg… – ismételte meg, mintha nem is értette volna. – Nem, nem vagyok beteg, csak
félek, és vágyakoztam utánad. Megbántam, hogy gonosz voltam veled. Nem is értem, mi bújt
belém. Akkor még nem tudtam.
– Én voltam gonosz, és én voltam értetlen – mondottam nemes érzülettel. – Bocsáss meg
nekem!
– Nem, nem! – tiltakozott. – Szívében bizonyára mindenik nő macska. Talán mindenik nő,
ha szeret, meg is akarja gyötörni azt, akit szeret.
– De hát valóban szeretsz? – kérdeztem hitetlenkedve, noha keze, arca és szája ezt
bizonyította. – Hiszen magad mondtad, hogy gyűlölsz.
– Gyűlöltelek is, napokon, talán egy egész héten át! – bizonykodott. – Csak amikor az
ágyúk dörögni kezdtek, hogy a kolostor falai meghasadoztak, akkor értettem meg.
Elhatároztam, és szívemben meg is esküdtem, hogy többé látni sem akarlak ezen a világon.
Vagy ha látnálak is, szólni nem szólnék hozzád. Vagy ha szólnék mégis, csak rendre
utasítanálak. És most itt vagyok. Éjszaka, sötétben, kettesben tevéled. És még meg is
csókoltalak. Jaj nekem! Jaj neked is!
– Ugyanígy határoztam ezt el én is – ismertem be, megrázván őt a vállánál fogva. Válla
gömbölyű volt és puha kezem alatt a ruhája rejtekében. Újra éreztem arcának jázminillatát. A
feszültségtől és a félelemtől megszabadulva, hirtelen hangosan nevetni kezdett. Úgy nevetett,
mint egy kislány. És nem tudta csöndesíteni a nevetését, noha mindkét kezét a szájára
tapasztotta.
– Mit nevetsz? – kérdeztem gyanakodva. A szerelem gyötrelmei közepette roppant
gyanakvás vett rajtam erőt, hogy továbbra is csak gúnyt űz belőlem, és élvezi, hogy
megalázhat.
– Boldog vagyok – bugyogott ellenállhatatlanul ujjai közül a nevetés. – Borzasztó boldog
vagyok. És nem tudom megállni, hogy ne nevessek, ha eszembe jut, milyen mulatságosan
menekültél el előlem, hónod alatt a vérteddel!
 – Nem előled menekültem! – mentegetőztem. – Magam elől. Menekvés azonban nincsen.
Sem a falakon, sem a Blachernaiban, sem álmomban, sem ébren. Mindig, minden pillanatban
gyötörtél, láthatatlanul mellettem állva.
De miután elérte, hogy ilyen megalázó vallomást tegyek, eltolt magától, szorosan fogva a
kezem, női módon így tiltakozott.
– Nem, nem, legyünk okosak!
– Hát szerinted még mindig férgek vannak az almában? – kérdeztem keserűen. – Mégis
meg kell enned, akár akarod, akár nem. – Erőnek erejével ölembe ragadtam, s bár kezét a
mellemnek feszítette, hamarosan elgyöngült, teste ölemben elolvadt, és már csókoltuk is
egymást szenvedélyesen. Szenvedélyemet, éhségemet, tudásomat, keserűségemet csókolta a
szájam az ő szájába.
Ugyanakkor egy villanás fehérítette ki az égboltot, és az éjszakai sötétségben eldörrent a
szultán ágyúóriása, jelezvén, hogy sikerült új talapzatára helyezni. Megrendült a padló, és az
egész hatalmas kőépület megrázkódott. Egy pillanatig egyikünknek sem jutott eszébe, hogy
mindez az ágyútól van.
– Jóságos Isten! – suttogta remegő hangon a karjaim között. – A mi csókunktól rendült
meg a föld? Nem is csodálkozom rajta!
– Anna! – mondottam. – Láttam görögöket meghalni a falon az ágyúgolyók
repeszdarabjaitól, s törököket nyilaiktól meg golyóiktól. Nem habozom tovább. Eldöntöttem,
hogy szakítok a múltammal, és visszatérek atyáim görög hitéhez. Isten legyen hozzám
irgalmas, ha hitehagyott vagyok! De halálom előtt atyáim módján akarok részesülni a szent
misztériumokban. Amikor a törökök megérkeztek, fény lobbant bennem, és a vérem
erősebben szólalt meg, mint azelőtt bármikor. Vándorlásom tévedés volt és tévelygés.
Énbennem a tékozló fiú tér meg atyái otthonába.
– Nem ismerem magamat – folytattam. – Még csak azt sem tudom, önmagamért
döntöttem-e így, vagy teéretted, avagy a városomért. Az egyházak határai nem nyúlnak az
égig. De szívem Krisztus eredeti egyházának szent misztériumai után sóvárog. Ha ez bűn,
Isten ítéljen felettem. Holnap újra megkereszteltetem magamat, ha akad valaki, aki hajlandó
lesz vállalni és megtenni. Ő riadtan megragadta a kezemet.
– Nem, nem! – kiáltott fel. – Nem volt igazam, amikor ilyesmit követeltem tőled.
Énbennem már nincs büszkeség. Szeretlek. Engemet ítéljen el Isten, ha ez bűn, de neked az
érzéseid ellenére semmit sem szabad tenned!
A fejemhez kaptam.
– Még hogy te nem volnál szeszélyes? – vádoltam. – Hiszen éppen ezt követelted tőlem!
Jól van, megkapod, amit kértél. Előző házasságom nem házasság többé. Nem teszek a
lelkiismeretem ellen, ha engedem magamat véled megesketni. Vagy nem is akarsz már
hozzám jönni feleségül?
Ült, ölébe ejtett kézzel, a fehér arcával rám meredt a sötétben.
– Nem tudom – suttogta. – Úgy hittem. Már nem is tudom, mit hittem.
– Azt hitted, hogy a háború és a halál mindent szentesít, ahogyan én is hittem – mondtam.
Az éj sötétjében jöttél, hogy azt tehessek veled, amit akarok, és viseljem érte a felelősséget a
szívemben. De nem, ilyen felelősséget nem akarok hordozni, mert tudom, te magad mit
gondolsz a szívedben.
Türelmét vesztette. – Az ördög vigye el! – kiáltott fel, de mindjárt el is szégyellte magát, s
kezét a szája elé tette. – Bocsánatot kérek, Khariklea társasága szégyent hoz a nevelésemre.
De te hogyan tudhatnád, mit gondolok a szívem mélyén, amikor én magam sem tudom.
– Számomra teljesen elegendő az is – tűnődött, ha elvben beleegyezel és engedsz
kérésemnek, úgyhogy keresztül tudom vinni az akaratomat. De hogy komolyra fordult a
dolog, reszketek a gondolattól, hogy valami olyasmit teszek, ami az üdvösségedet
veszélyeztetheti, s amit később esetleg keservesen meg fogsz bánni.
 – Talán tapasztalatlan vagyok – folytatta –, de a természeténél fogva a nő sok olyasmit is
tud és ért, amit a férfiember igazában soha nem képes megérteni. Sok mindent olvastam és
hallottam, és Khariklea is sokféle tanáccsal látott el ezekben a hetekben. A nő sok férfi
számára csalétek. Csak a nászágyból kikelve, miután az akaratát már keresztülvitte, érzi meg,
hogyan tépi a horog a belső részeit. Én azonban semmiképpen sem akarok csupán csalétek és
horog lenni számodra. Azt is mondják, hogy a férfi, ha akaratát keresztülvitte, gyorsabban un
meg mindent, mint a nő. Ezért menekül sok férfi a házasságából a háborúba, vagy ezért kezd
el politizálni, vagy régi ikonokat gyűjteni. Magad is elmentél a keresztes háborúba, hogy a
feleséged, Ghita asszony elől elmenekülhess. Hogyan bízhatnék meg én egy ilyen állhatatlan
kalandorban? Hiszen kész volnál akár hitedet is elhagyni, s áttérni az igaz hitre csak azért,
hogy a testemet megkaparinthasd? Hát valóban ily szenvedélyesen vágyódsz utánam? Nem,
én egyáltalán nem hiszek többé neked. Most már azt sem hiszem, hogy Ghita állítólag vén és
csúnya. Csak azért mondottad nekem, hogy elcsábíts. Szívedben ugyanolyan hazudozó vagy
te is, mint minden férfi, aki nőt csábít az ágyába.
– Az Isten irgalmazzon nékem, Anna! – kiáltottam. – Azt hittem, ugyanolyan világos és
jól ismert vagy a számomra, mint a szemed, de ebben nagyot tévedtem! Mi gyötör téged
valójában?
– Nem tudom – mondotta egyszerűen, és vállat vont. Mintegy észrevétlenül közelebb
húzódott hozzám az ágyamon, csípője érintését éreztem az oldalamon.
– Követeltem-e valaha is, hogy feküdj az én ágyamba? -beszéltem hozzá növekvő
hevülettel. – Az igaz, hogy simogattalak, és hogy bűnös módon is simogattalak, de azért egész
idő alatt tisztességesen viselkedtem veled szemben. Te magad kezdtél csökönyösen az ágyról
beszélni. És ez nem illendő, nem is vall jó nevelésre!
– Igen? – hevült fel ő is. – Hát csak becsmérelj! Eddig is épp eleget sértegettél már! Hát
még annyira sem törődsz velem, hogy valóban vágyódnál utánam és az ágyadba akarnál
vinni? Az isten szerelmére, akkor meg miért ajánlgatsz nekem házasságot? Tán atyám nevére
vágyódsz és az ő gazdagságára? Hát ennyire hitvány vagy? Mit akarsz tőlem végül is? És még
te, te állítod, hogy szeretsz?
Negyvenéves vagyok. Sokat tapasztaltam. Talán fegyelmeznem kellett volna magamat. De
túlságosan szerettem. A fejemben már egyetlen értelmes gondolat sem volt, miután így
feldühített. Az álmatlanságom, a nyugtalanságom, a félelmem, a reménységem, a habozásom,
minden izzó vággyá forrt bennem. Erővel megragadtam, ő karját a nyakam köré fonta, oly
szorosan, mintha el sem akarná engedni többé.
Puha szája megnyílott a szám alatt. Zihálva lélegezte arcomba a szerelmét. Szerelmi
izzásában és fájdalmában is egyre szorosabban tapadt hozzám, s vállamat és hátamat
simogatta, mintha eleven testem emlékét örökre meg akarta volna őrizni kezében.
Feküdtem mellette a sötétben megnyugodva, lélektelenül és nagyon hidegen.
Leszakítottam hát a virágát, és még csak ellent sem állott. Mostantól fogva tehát
tisztességtelen nő volt. Én azonban szerettem őt. És éppen olyannak szerettem, amilyen. A
szeszélyességét is szerettem.
Hosszú idő után csöndesen a fülembe súgta:
– Johannesz Angelosz, hát nem így a legjobb?
– De, igen – ismertem el, és egyszerre iszonytatóan elálmosodtam.
Hangtalanul nevetett a fülembe, és tovább sugdosódott:
– Ilyen könnyű, ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő minden! Csak te teszel magadnak
mindent oly nagyon nehézzé és bonyolulttá. De én most boldog vagyok!
– Nem bánod meg? – kérdeztem álmosan, hogy én is szóljak valamit.
– Miért bánnám? – csodálkozott. – Most már úgysem fogsz tőlem megszabadulni soha!
Nagyon is jól érzem magam. Ha feleségül vennél, az sem jelentene számomra nagyobb
védettséget. Egy feleségedet már a sorsára hagytál. De miután ezt tetted velem, a
lelkiismereted nem fogja engedni, hogy cserbenhagyj. Ennyire már megismertelek,
akármilyen kemény fiúnak is hiszed magadat! Szerelmesem!
Csöndes voltam és nyugodt, s nem is nagyon tudtam én most az ő szavain gondolkodni.
Halandó feje karomon lélegzett, halandó szája fülemet érintette, hajszálai nyakamat
csiklandozták és éreztem arcának jázminillatát. Hosszú idő óta először aludtam úgy, hogy
nem álmodtam.
Sokáig aludtam. Nem ébredtem föl, amikor elment tőlem. Még csak a nagy ágyú dörgésére
sem ébredtem föl, amely napkeltekor reggeli imára szólította a törököket. A nap már magasan
járt, amikor fölébredtem. Remekül kipihentem magam. Megújultam. Boldogan ébredtem.
Még aludtam, amikor elment. Jobb is így. Nem szerettem volna, ha meglátják itt. És
tudtam, hogy újra találkozni fogok vele. Vidámabban és fölszabadultabban, mint életemben
bármikor azelőtt, elindultam ennivalót keresni magamnak, és ettem is bőségesen. Nem
öltöttem magamra vértet, és a kardomat sem kötöttem föl az oldalamra. Egyszerű latinként
indultam el a Pantokrator-kolostorba, alázatosan, mint egy zarándok.
Az Apostolok temploma körül katonák és lovak táboroztak. De nem zaklattak, hiszen már
fényes nappal volt, és nem bujkáltam. A kolostorban várakoznom kellett néhány órát, amíg
Gennadiosz szerzetes az ájtatossági gyakorlatát végezte. Ez alatt az idő alatt én a
kolostortemplomban térden állva imádkoztam az oltárfal szent ikonjai előtt. Bűneim
bocsánatáért imádkoztam. A szív misztikus valóságába merültem. Tudtam, hogy Isten előtt a
bűnök másként méretnek meg, mint az emberek előtt. Tudtam, hogy minden más apróság; a
legsúlyosabb bún az eltántorodás, ha az ember tudatosan teszi. A szív halála. Az elszakadás
Istentől az ember magányába, a test vigasztalan magányába. Ez az egyetlen valódi bűn.
Minden más bűn csupán a törvény szerint bűn. És Isten hús-vér emberként született a világra,
hogy megkönyörüljön az emberen szívének magányosságáért és megszabadítsa őt a törvény
szerinti bűnöktől. A törvény szerinti bűnökért az ember bocsánatot nyer, mivel csak ember.
Ám az Istentől való eltántorodásért, ha az tudatos, soha nincsen bocsánat, mivel az embernek
szabad választása van. Amikor Gennadiosz szerzetes megpillantott engem, a lelki
gyötrelmektől dúlt hangon kiáltotta: – Latin, latin! –, s két kézzel zavart magától távolabbra.
– Georgiosz Scholariosz, a világ számára halott császári államtitkár ismert engem, és tudta
ki vagyok – mondottam. – Sok úton vándoroltam, tévelyegtem és botladoztam, bűnös ember
vagyok. De eljöttem elébed, Gennadiosz barát, hogy megtérjek atyám otthonába. Könyörülj
énrajtam, ahogyan Isten is megkönyörül a bűnösökön.
Zordonan összevonta a szemöldökét, és szakállas arcából elővillanó égő tekintettel meredt
rám. Arca a böjtöléstől és a virrasztástól oly sovány volt, hogy szinte már halálfejre
emlékeztetett. Mint aki nem hisz a fülének, megkérdezte:
– Mit akarsz tőlem?
– Fiatalemberként az Athosz kolostoraiban találkoztam olyan férfiakkal, akik elhagyták a
római katolikus hitet, és áttértek a görögök igaz hitére – válaszoltam –, hogy életüket Isten
szolgálatának szentelhessék, és Krisztus egyházának eredeti formájában részesedhessenek a
szent misztériumokban. Atyám meghalt, amikor én még gyermek voltam, de a hátrahagyott
papírjaiból sikerült megtudnom, hogy nagyatyám konstantinápolyi görög volt. Ő azonban már
elhagyta a hitét, s velencei asszonyt vett feleségül, és követte a pápát Avignonba. Atyám
Avignonban élt, haláláig a pápa kincstarából élvezvén járadékot. Én is ott születtem, és ott
nevelkedtem. De mindez csak tévedés és tévelygés volt, noha nagyatyám és atyám bizonyára
jót akartak. Miután idejöttem, hogy a törökök ellen harcolva meghaljak Krisztusért
Konstantinápoly falainál, vissza akarok térni őseim hitére Szenvedélye annyira elvakította,
hogy nem is nagyon figyelt a szavaimra, és ezért hálás voltam, mivel nem szívesen
válaszoltam volna gyanakvó kérdésekre, amelyek egy megfontoltabb embernek eszébe
juthattak volna. Ó csupán vádlón így kiáltott:
– Akkor miért harcolsz a törökök ellen a latinok oldalán? A szultán is jobb, mint a pápát
elismerő császár!
– Erről most ne vitatkozzunk! – kérleltem jámborul – Teljesítsd inkább a kötelességedet.
Légy pásztor, aki a vállán viszi vissza nyájához az eltévelyedett bárányt. Emlékezz rá hogy
egyszer, alapos megfontolások után magad is aláírtál' Az en bűnöm sem nagyobb, mint a tiéd!
Bal kezével fölemelte megbénult jobb kezét, és diadalittasan mondotta:
– Szünet nélkül imádkoztam, hogy Isten bűnbocsánata jeléül szántana el azt az átkozott
kezemet, amellyel aláírtam Firenzében. Amikor először dördültek el az ágyúk, meghallgatta
Isten az imádkozásomat. Bennem most a Szentlélek munkai!
Magához vette a szolgálatot tevő barátot, kivitt az udvarra, s rám parancsolt hogy
vetkőzzem le. Miután levetkőztem, betaszított a vízbe, fejem a víz alá nyomta, és újból
megkeresztelt, valamely okból a Zakariás nevet adva nekem. Amikor kiléptem a vízből,
őelőtte és a barát előtt a szokásos szavakkal bevallottam a bűneimet, ő pedig csak enyhe
vezeklést szabott reám, nem akarván megterhelni, miután jóakaratot tanúsítottam Arca
sugárzott és izzott, nyájas lett, imádkozott értem és megáldott engem. – Most már igazi görög
vagy – mondta. – Emlékezz, hogy a jóslatok beteljesedésének korát éljük és az utolsó napok
állnak előttünk. Konstantinápolynak ezért kell megsemmisülnie. Minél tovább tart az
ellenállás, annál nagyobb lesz a törökök dühe és annál nagyobb szenvedések érik az
ártatlanokat is. Ha Isten akarata az, hogy a város a szultán hatalma alá kerüljön, ugyan ki
akadályozhatná meg. Aki a szultán ellen harcol, tévedésében Isten akarata ellen harcol. De aki
Konstantinápolyból kiűzi a latinokat, az kedvére van az Istennek.
– Ki hatalmazott fel téged arra, hogy így beszélj? – kérdeztem szomorúan.
– A bűntudatom, a szenvedésem, a városom miatt érzett fájdalom hatalmaz föl! – kiáltotta
szenvedélyesen. – Nem én, Gennadiosz barát beszélek, hanem énbelőlem a Lélek szól!
Körülnézett, és látta a szürke halakat, amelyek riadtan úszkáltak a medence vizében,
melyet lábam fölkavart.
– A gyötrelem napja eljövend! – kiáltotta, bal kezével a halakra mutatván. – Azon a napon
a gyötrelemtől váljanak ezek a halak is pirosra, hogy a hitetlenek is higgyenek. Ez legyen a
jel! Ha megéred, látni fogod! Istennek, a Világ Urának a lelke beszél énbelőlem.
Jövendölését oly izzó meggyőződéssel mondotta, hogy hinnem kellett benne. Kitörése után
azonban elfáradt és elcsöndesedett. Miután a barát elment, és én felöltöztem, így szóltam
hozzá:
– Atyám, bűnös ember vagyok, és vétkeztem a törvény ellen, amint azt már beismertem.
Görög nővel háltam együtt, és elvettem az ártatlanságát. Van-e nekem lehetőségem arra, hogy
bűnömet jóvátegyem és feleségül vegyem őt, noha nékem van másik feleségem is Firenzében,
akivel törvényes házassági szerződést kötöttem és akivel a pápa egyházának szakramentuma
kapcsol össze?
Töprengett. Szemében megcsillant az egykori államférfi ravaszsága, és így szólt:
– A pápa és a kardinálisai oly keservesen megsértették, üldözték és hatalomvágyukban
annyira sanyargatták egyházunkat, a pátriárkákat, sőt a hitvallásunkat is, hogy nem lehet bűn,
ha – amennyire tőlem telik – én is szerzek a pápa egyházának némi kis bosszúságot. Miután
felvetted a keresztségét, előző házasságod érvénytelen. Én magam nyilvánítom azt semmissé,
mivel nekünk a szorongattatásnak ezen időszakában még csak törvényes pátriárkánk sincsen,
csak a hitét csúful elhagyó, átkozott Georgisz Mammosz. Hozd el hozzám azt a nőt, és én
baldachin alatt foglak benneteket összeesketni férjjé és feleséggé.
– Az ügy kényes természetű, és titokban kell tartani -mondtam tétovázva. – Talán a
külsejéről ráismersz a nőre. Főrangú férfiú haragját vonod magadra, ha összeadsz bennünket.
– Ez Isten dolga – mondta. – A bűnt tenéked jóvá kell tenned. Kicsoda az a szerencsétlen
apa, aki megakadályozná a leányát abban, hogy a bűnét jóvátegye? Hogyan félnék én
főrendektől vagy arkhónoktól, amikor még a császártól sem félek?
Úgy gondolhatta talán, hogy valamelyik latin érzületű udvari ember lányát csábíthattam el,
és ezért indítványom kedves volt számára. így azt is megígérte, hogy mindent titokban tart, ha
az esti sötétben visszajövünk a nővel a kolostorba. Nem ismervén eléggé a görög egyház
szokásait, nem tudtam felbecsülni, milyen mértékben lehet jogilag érvényes az ilyen házasság.
Szívemnek azonban ennyi is elegendő volt.
Örvendezve siettem a Pantokrator-kolostortól a kikötő közelében lévő házamba, és jól
sejtettem. Ő már ott volt. Ládáját és holmijait máris odavitette a kolostorból a házamba, ahol
át is rendezett mindent úgy, hogy már semmi sem volt a maga valódi helyén, s Mánuelt is
nekiállította padlót mosni.
– Uram! – mondta Mánuel, alázatosan csavargatva a kezében a nedves rongyot, amiből a
piszkos víz visszacsurgott a vödörbe. – Éppen tehozzád akartam menni. Tényleg az a
szándékod, hogy ez az önkényeskedő nőszemély ideköltözzék és mindent fölforgasson? Fáj a
térdem, és sajog a hátam. Milyen jó is volt nekünk, amíg nem volt a házban egyetlen nő sem!
– Itt fog lakni – mondottam. – De a szád ne jártasd róla senkinek! Ha a szomszédok
kíváncsiskodnak, mondd, hogy latin nő, és a gazdád barátai közé tartozik, és itt fog lakni a
házban mindaddig, amíg az ostrom véget nem ér.
– Eléggé megfontoltad a dolgot, uram? – kérdezte Mánuel óvatosan. – Nőt minden ujjára
könnyen szerezhet az ember, megválni tőle azonban annál nehezebb! – Majd huncutul
hozzáfűzte: – A papírjaidat és a könyveidet is összetúrta!
Nem volt türelmem tovább vitatkozni vele. Testemben forróságra lobbanva futottam föl a
lépcsőkön, de oly könnyedén, akár egy ifjonc. Anna az egyszerű görög nő mindennapi
ruhájába volt öltözve, de arca, bőre, fejtartása és minden mozdulata a származásáról
árulkodott. A megtévesztő öltözék oly nevetségesnek tűnt rajta, mintha egy ékkövet olcsó
bronzkeretbe foglaltak volna.
– Miért futottál, miért lihegsz ennyire? – kérdezte, ijedséget színlelve. – Csak nem akarsz
elűzni engem a házadból, ahogyan Mánuel fenyegetőzött? Önfejű, gonosz vénember, aki még
a maga javát sem ismeri fel. – Bűntudattal nézett végig a szobámban uralkodó rendetlenségen,
és sietősen hozzáfűzte: – Rendezkedtem egy kicsit, hogy a lakásodat otthonosabbá tegyem.
Meg aztán koszos itt minden. Alighanem új falikárpitokat is fogok majd vásárolni, ha adsz
pénzt. A te rangodbéli férfiúhoz nem illő ilyen rongyos ágyban feküdni!
– Pénzt? – ismételtem meg zavartan és kedvetlenül, eszembe jutván, hogy alig maradt
valamicske pénzem. Hiszen az én számomra a pénz meg más egyéb semmit nem jelentett.
– Persze! – mondotta ő. – Én azt hallottam, hogy a férfiak egyenesen ráerőltetik a pénzt az
általuk elcsábított nőkre. Vagy te épp fukarrá váltál, miután keresztülvitted az akaratodat?
Önkéntelenül is elnevettem magamat.
– Nem átallasz egy ilyen pillanatban pénzről beszélni? -kérdeztem. – Azért jöttem, hogy
tisztességes asszonyt csináljak belőled. És ezért futottam.
Elfeledkezett csúfondároskodni, elkomolyodott, és csak nézett rám. Megint oly nyíltnak
láttam barna szemét, mint egyszer a templom lépcsőjén. Évszázadokon keresztül ráismertem,
mintha már sok életet éltünk volna le ezelőtt, noha a halál álma és az újjászületés mindent
elfeledtetett velünk, úgyhogy most mintegy fátyolon át ismertünk volna egymásra.
– Anna – mondottam –, mindennek ellenére, nem akarnál-e hozzám jönni feleségül? Csak
ezt akartam megkérdezni. Engedd, hogy a szent misztérium lélekben is egyesítsen bennünket,
férjjé és feleséggé, ahogyan a testünk már egyesült.
Lehajtotta a fejét. Könnycseppek buggyantak ki összeszorított szemhéja alól és
végiggördültek az arcán.
– Tehát mégis szeretsz engemet? Valóban szeretsz? – kérdezte habozva.
– Hát kételkedsz benne? – kérdeztem vissza. Tekintetét rám emelte.
– Nem tudom – ismerte el becsületesen. – Azt gondoltam, számomra semminek sincs
értéke többé, ha nem szeretsz igazán engem. Azt gondoltam, odaadom a virágomat neked,
hogy próbára tegyelek, csak azt akarod-e. Szerintem ugyanis semmit nem vesztettem volna,
ha azt kellett volna megállapítanom, hogy te csupán azt akartad. De akkor elhagytalak volna,
és nem akartam volna többé találkozni veled. Itt csak játszom. Azt játszom, hogy közös
tevéled az otthonom.
Nyakam köré fonta a karját, és homlokát a vállamra hajtotta.
– Énnekem még soha nem volt otthonom – mondta. -A házunk csupán apám és anyám
otthona. Ott nekem nincs szólásom. Irigyeltem a szolgálólányt, aki férjhez ment és olcsó
holmikat vásárolt az otthonába. Irigyeltem az egyszerű emberek olcsó boldogságát, mert azt
hittem, hogy én nem ilyesmire születtem. Most én is az egyszerű emberek olcsó
boldogságában élek, ha te valóban feleségül akarsz engemet!
– Nem – ellenkeztem –, minekünk semmink sincsen. Ne képzelődj! Csak rövid időnk van.
De te légy az én e világi otthonom mindaddig, amíg csak élek még. És ne tartóztass, ha lejár
az idő! ígérd meg! Megígéred, ugye?
Ő nem szólt semmit, csak kicsit följebb emelte arcát, és rám pillantott félig nyitott
szemhéja alól.
– Gondold el! – mondta. – A császár feleségének kellett volna lennem. Néha haragudtam
is Konsztantinoszra, mert megszegte a szavát. Most azonban boldog vagyok, hogy mégsem
lettem császárné. Annak örülök, hogy férjhez mehetek egy frankhoz, aki megszökött a
feleségétől.
Megint rám tekintett, és csúfondárosan mosolygott.
– Valóban szerencse, hogy nem vagyok a császár felesége – mondta. – Valószínűleg
megcsaltam volna a császárt, ha találkoztam volna véled. Téged megvakítottak volna, én
pedig életem végéig egy kolostorban senyvedhettem volna. Nagy baj lett volna neked!
Óráról órára eldördültek az ágyúk a falakon kívül. A könnyű faház remegett, és minden
eresztékében recsegett-ropogott. Ám az idő megszűnt létezni számunkra, míg rövid
boldogságunkat éltük. Este elküldtem Mánuelt, hogy béreljen egy hordszéket, és együtt
mentünk a Világ Urának a kolostorába. Gennadiosz megrendült, amikor felismerte Anna
Notaraszt, de az ígéretét megtartotta. Mánuel és a szerzetesek tartották fölöttünk a baldachint,
miközben ő összeadott bennünket. Az esketés után megáldotta a házasságunkat, házassági
bizonyítványt állított ki számunkra, és a Pantokrátor-kolostor nagy pecsétjével látta el.
Midőn átnyújtotta nekem, furcsán fürkésző pillantást vetett rám, és így szólt:
– Nem tudom, végül is ki vagy. A Lélek azonban azt mondja nekem, hogy ezek a dolgok
nem szándéktalanul történnek. Ha pedig így van, történjék minden a hitünk és a városunk
javára!
Midőn ő ezt így kimondta, jéghideg bizonyosságként tudtam, hogy semmi sem az én
akaratomból történt. Amióta a szultán táborából Konstantinápolyba szöktem, oly biztosan
követtem lépésről lépésre a sors által előre kijelölt utat, mint a holdkóros. A világ összes szép
nője közül miért találkoztam volna különben éppen Anna Notarasszal, és miért ismertem reá a
szeméről?

1453. április 20.

A házamban ébredtem. Ő mezítelenül aludt mellettem. Szavakkal elmondhatatlanul
szépséges volt. Halandó teste olyan volt, mint az arany és mint az elefántcsont. Oly szép, oly
érintetlen volt mindennek ellenére, hogy gombócot éreztem a torkomban, amint őt néztem.
Szerelmem égetett. Testem hamuvá égett, amíg őt néztem. Soha még oly közelinek nem
éreztem a halált, mint az ő alvó testét nézegetve. Még akkor sem, amikor egyszer
ifjúkoromban a fülemüle dalára ébredtem, s a Halál ropta táncát a temető falán.
Ilyen egyszerű, ilyen magától értetődő volt minden. A halál gombócával a torkomban arra
gondoltam, hogy az ember tökéletlensége csupán a testnek a következménye, mivel Isten
férfinak és nőnek alkotta meg az embert. Negyvenéves voltam. Nekem már tudnom kellett
volna mindezt. De nem tudtam. Szerettem. Vakon. Vigasztalanul.
 Riadóra szóltak a harangok az ágyúdörgésnél is hangosabban. Emberek futottak az utcán a
házam előtt, a futó lépések dobajától összekocódtak az edények az asztalon. Ijedten szöktem
föl fektémből, mert eszembe jutott a kötelességem. Ő is fölébredt, és meztelenségét félénken
takargatva az ágyneművel, fölült az ágyban.
Sietve öltözködtem. Még csak kardom sem volt. Sietősen adtam neki egy búcsúcsókot, és
leszaladtam a lépcsőn. A kapu előtti kőoroszlánnál Mánuel próbálta az embereket megállítani
és megkérdezni tőlük, mi történt. Hitetlenkedő csodálkozás ragyogott az arcán.
– Uram! – kiáltotta. – Csoda történt! Áldott ez a nap! Most érkezik a pápai hajóhad! Az
első gályák máris látszanak a tengeren!
A tömeggel együtt futva tettem meg én is az egész utat végig az Akropolisz dombjára. A
tengerparti fal fölé emelkedő magaslatról a ziháló, integető és ordibáló emberek közül négy
nagy nyugati gályát pillantottam meg, amelyek a magas hullámverésben dagadó vitorlákkal
rendületlenül haladtak az Akropolisz földnyelve felé, török gályák megszámlálhatatlan
sokaságában. Három hajó árbocán genovai zászló lobogott. A negyediken, ez egy nagy
teherhajó, a császár hosszúkás bíbor zászlaja lengett a szélben. Több keresztény hajót nem
lehetett látni.
A hajók már oly közel voltak, hogy a szél a fülünkig sodorta a küzdelem zaját, a
kiabálásokat, az átkozódásokat és a lövéseket. A törökök vezérhajója belefúrta orrhegyét a
legnagyobb hajó oldalába és úgy maradt beleragadva.
A törökök mindenik keresztény gályába belevágták a csáklyáikat, úgyhogy a nagy hajók a
vitorláik erejével számos könnyű kis gályát vonszoltak magukkal.
Az emberek izgatottságukban kiabálva mesélték, hogy a küzdelem már messze bent a
tengeren elkezdődött. A szultán a Márványtorony közelében lévő zátonyos szakaszon messze
belovagolt a tengerbe, hogy parancsokat kiáltson a hajóinak, felszólítván a kapitányokat, hogy
pusztítsák el a keresztények hajóit.
A part menti fal feketéllett a tömegtől. A mendemondák és a történetek szájról szájra
jártak. A szultán eltorzult arccal, ajkát elhúzva vicsorgott, mint a kutya. Szája tajtékzott. Ez
bizony igaz lehetett. Hiszen a saját szememmel láttam Mohamedet, amint dührohamot kapott,
noha már megtanulta magát fegyelmezni.
Lassan, rendíthetetlenül sodorta a szél a nagy gályákat a kikötő és a biztonság felé. Úgy
vonszolták magukkal a török gályákat, miként medve vonszolja magával a bundájába
csimpaszkodó vadászebeket. Oly sok török gálya volt, hogy egymásnak ütköztek. A magasra
csapó hullámokból véres tajtékfoltok villantak a szemünkbe. Néha-néha valamelyik gálya
abbahagyta a küzdelmet, kiakasztotta a csáklyáját és oldalabbra evezve, másikat engedett a
maga helyére. Kicsit távolabb, kint a tengeren egy süllyedő török gálya hánykolódott.
Dobpergés és a kürtrivalgás, szörnyű kiáltozások és halálhörgés töltötték be a levegőt. A
tengeren holttestek és hajódarabok úsztak. A vértes keresztény tengerészkatonák hajóik magas
fedélzetéről fejszével, karddal, dárdával verték vissza a hajók oldalán fölfelé kúszó törököket.
Gályája hátsó fedélzetéről szócsővel a kezében, a török hajóhad parancsnoka üvöltötte a
parancsait.
A tömeg egy emberként kiáltozta: Flaktanellasz, Flaktanellasz! Ujjongva szállt a kiáltás az
egész város fölött. Valaki felismerte a császár színeit viselő hajó kapitányát. A hajó még jóval
az ostrom kezdete előtt Szicíliába vitorlázott gabonáért. A nagydarab férfi fintorgott, nevetett,
kezében véres fejszéjét lengette s mutogatta íjászainak a török gályák árbocaira fölkapaszkodó
lövészeket.
A hajók benedvesítették vitorláikat, hogy a törökök égő kócot lövő nyilaitól lángra ne
lobbanjanak. Az egyik török gálya fedélzetén hirtelen tűzfolyam zúdult végig, és
megperzselődött emberek iszonyú fájdalomüvöltése túlharsogott minden más zajt. Az égő
gálya kiszállt a küzdelemből, lángnyelveket hagyva maga után.
A látvány hihetetlen volt. Négy keresztény hajó ellenállhatatlanul tört utat magának a
kikötőbe, miközben legalább negyven könnyű török harci gálya ostromolta. A tömeg
elmondhatatlanul ujjongott. Újra és újra azt kiáltozták, hogy jön a pápai hajóhad. Ez még csak
az előcsapat. Kosntantinápoly meg van mentve!
A füstölgő, összetorlódott hajók már elhaladtak az Akropolisz földnyelv mellett. Ott éles
kanyarral nyugat felé kellett fordulniuk, hogy eljussanak a lánchoz, a kikötői öbölbe.
Elvesztették kedvező hátszelüket. Sebességük lecsökkent. Amint bejutottak az Akropolisz
dombjának árnyékába, a vitorlák elernyedtek, és a hajók nem engedelmeskedtek többé a
kormánylapátoknak. A domb kifogta a vitorlákból a szelet. A török hajókról örömujjongás
harsant. A tömeg elnémult. De a kikötői öböllel szemközt, Péra falainak másik oldaláról, a
dombokról az ellenszélben is hallani lehetett a látványra összegyűlt török csapatok
győzelemkiáltását, amint Allahot dicsőítették.
Harcolva, szüntelen csatározás közepette siklottak a keresztény hajók egymás mellé. Nem
hagyták el egymást a bajban sem, noha a török parancsnoki hajó orra még mindig benne volt a
legnagyobbik gálya oldalában, és gátolta annak mozgását. Egymáshoz kapcsolódva, egymás
oldalához simúlva himbálóztak a széltől már nem is borzolt vízen, mint egy egységes
erődítmény, amelyekből kövek, golyók, nyilak és forró ólom záporozott a török gályákra.
Sistergő ívben csapott le a görögök tüze a távolabb lévő gályákra is, melyek legénységét
teljesen lefoglalta az igyekezet, hogy a hajójukon a tüzet eloltsák.
Flaktanellasz, Flaktanellasz!” – kezdett ismét kiáltozni a tömeg a part menti fal tetejéről. A
hajók immár oly közel voltak hogy a küzdőknek az arcvonásait is meg lehetett egymástól
különböztetni. Segíteni azonban nem tudott nekik senki. A lánc mögött harcra készen
sorakoztak föl a velencei gályák, de a lánc megakadályozta őket abban, hogy
beleavatkozzanak a küzdelembe. És a láncig még hosszú volt az út.
Városszerte zúgtak a harangok. A török ágyúk abbahagyták a tüzelést. Csillapíthatatlan
izgalommal várták a küzdelem eredményét mind a falakon, mind pedig a törökök táborában.
Szájról szájra terjedt a hír, hogy a szultán visszalovagolt a Szent Romanosz-kapuval
szemközti táborába, és ott a sátrába zárkózott.
Látván a genovai hajók hihetetlen küzdelmét, mindent megbocsátottam a kereskedelmi
előnyeit féltékeny óvó Pérának. Megértettem, hogy milyen fegyelem és hajózási tudomány
eredménye volt az általam látott küzdelem. Megértettem, miért Genova volt évszázadokon át
a tenger királynője és miért versenyzett Velencével. Végtelenül lassan, hüvelykről hüvelykre
mozdult előre a négy nagy gályából alakult recsegő-ropogó és tüzet okádó erődítmény, amint
a hullámok és az evezők a lánc felé terelték.
A város falain és a dombokon az emberek térdre borultak imádkozni, nem bírván tovább a
szinte elviselhetetlen feszültséget. Olyan borzalmas volt a törökök számbeli fölénye. Oly
eszelős dühvel cseréltek újra és újra helyet a török gályák, és folytatták mindig friss erőkkel a
támadást. A török hajóhad parancsnoka teljesen berekedt a folytonos kiáltozástól. Vér
csorgott az arcán. Levágott karú turbános katonák zuhantak a tengerbe, a kezük azonban
továbbra is görcsösen szorította a keresztény hajók peremét.
„Panaghia, Panaghia! Szent Szűz, óvd a városodat!” – imádkoztak térdre hullva az
emberek. A görögök a latinokért imádkoztak, megindulva a hajósok kitartásától és
bátorságától. Talán nem is hősiesség, ha az ember a saját életéért harcol. De az hősiesség volt,
ahogy a négy hajó a roppant túlerővel dacolva, egymást el nem hagyva, próbált áttörni a
kikötőbe, hogy Konstantinápolynak segítséget hozzon.
Azután mintha valami kék villanás suhant volna át az égbolton. A levegőben meglibbent a
Szent Szűz kék ruhájának a szegélye. Csoda történt. A szél megfordult. Hirtelen ismét
kidagadtak a hajók nedves vitorlái, és az egész összegabalyodott hajócsoport gyors tempóban
siklani kezdett a lánc irányába. A török hajók parancsnoka az utolsó pillanatban vágatta le
fejszékkel a saját hajójának az orrát úgy, hogy csak a lékverő csúcs maradt bent a keresztény
hajó domború tölgyfa oldalában. Patakokban folyt a vér a török gálya ereszeiből, midőn
megfordult és vereségét beismerve visszafelé kezdett evezni. Bukdácsolva, törött evezőkkel, a
görögök elolthatatlan tüzének gomolygó füstjében követték a török gályák a vezérüket.
Konstantinápoly lakosainak szűnni nem akaró diadalkiáltásai az eget is megremegtették.
A csodákról én nem sokat tudok. De ahogy a szél a döntő pillanatban megfordult, az
bizony olyan volt, mint egy csoda. Valami szent s emberi érzékkel fel nem fogható volt ebben
az eseményben. Különleges ragyogását nem homályosította el sem a sebesültek szörnyű
jajgatása, sem a hajósok rekedt szitkozódása, amint elfúló hangon kiáltoztak, hogy nyissák
meg a láncot. A lánc lekapcsolása a parti toronyról, hogy a hajókat a kikötőbe beengedjék,
nehéz és veszélyes művelet volt. Csak amikor a török hajók már eltűntek a szem elől, adott
engedélyt Aloisio Diedo a lánc megnyitására, és a négy gálya bevergődött a kikötőbe, kilőve
ágyúit a császár tiszteletére.
A hajók legénysége zászlóival és a kapitányaival egyetemben, még aznap délután, ujjongó
tömeg kíséretében átvonult a városon a Khora-kolostorba, hogy Konstantinápoly
Panaghiájának köszönetet mondjon a megmenekülésükért. A sebesültek is ott vonultak velük
mindannyian, akik csak képesek voltak mozdulni, néhányat pedig hordágyon vittek el a
templomba, mert csodálatos gyógyulást reméltek, miután láthatták meglibbenni az égbolton a
Szent Szűz szoknyájának a szegélyét. A latinok így hálálkodtak és így dicsőítették a görögök
Szent Szüzét, miközben szemük káprázott a Khora-kolostortemplom aranyalapra fölrakott
mozaikjainak a ragyogásától.
A hálaadó istentisztelet után sokan közülük a falakra jöttek, hogy megnézzék a törököket,
és gyalázkodásokat kiáltozzanak a sáncárok és az elővédmű ellen rohamozó törököknek. Még
mindig a harci hév és a győzelmi mámor hatása alatt voltak. De mikor az ágyúóriás eldördült,
és a fal megmozdult a lábuk alatt, elhallgattak, keresztet vetettek és sietősen visszatértek a
falakról a városba és a hajóikra.
Sok más emberrel együtt én is megszorongattam Flakta-nellasz kapitány kezét, és
megveregettem a hátát, mivel hát ő görög volt. Gabonával megrakott hajójával Khiosz
kikötőjében találkozott a három genovai gályával, amely kedvező szélre várt, és csatlakozott
hozzájuk. A küzdelemben az ő lassú és rosszul fölfegyverzett hajója a genovaiaknak inkább
kárára volt, mintsem hasznára. Ennek ellenére a város lakossága őt tartotta a küzdelem
hősének, olyannyira, hogy bár az első dicsőítést még kissé zavartan fogadta, hamarosan maga
is hinni kezdte. Jól megtermett férfiú, és állandóan pislog. Szókincse azonban oly kicsi, hogy
minden második szó után kénytelen káromkodáshoz folyamodni, hogy zavarát leplezze.
A város gondolkodó lakóinak szívéből azonban hamarosan szertefoszlott az öröm és a
reménység ragyogása, amikor megértették, hogy az a három genovai hajó egyáltalán nem
elővédje az egyesített keresztény hajóhadnak, hanem csupán a császár által még az ősz
folyamán vásárolt és akkor ki is fizetett fegyvereket szállította le. A szultán hajóhadának
ellenük intézett támadása a semlegesség nyilvánvaló megsértése volt, mivel a hajók
tulajdonképpen Pérába tartottak. A kapitányok csak azért vették fel a harcot, mivel tiltott
hadirakományt vittek, és féltek, hogy elveszítik a hajóikat. A kikötőbe jutván gazdag
emberekké lettek ők is meg a hajótulajdonosok is. Hogy aztán a gazdagságukat és a hajójukat
sikerült-e Péra semlegességére való hivatkozással meg is őrizni, az más kérdés.
Belőlem is elszállt a mámor. Vissza kellett térnem a Blachernaiba, a szálláshelyemre, és
jelentkeznem kellett Giustinianinál. Búcsúzóul megcsókoltam ifjú feleségemet, de már akkor
egészen más gondolatok forogtak a fejemben, és megtiltottam neki, hogy a városba menjen,
nehogy fölismerjék. Manuelnek megparancsoltam, hogy engedelmeskedjék neki és
megígértem, hogy azonnal visszajövök, amint a kötelességeim megengedik.
A Szent Romanosz-kapunál a külső falon kívül már a nagy fal is megrongálódott az
ágyúgolyóktól. Alkonyattájt gerendákat, földet, rőzsekötegeket és bőröket szállítottak
végtelen sorokban a rohamkapun át a falak közötti sikátorba, hogy a külső falat megerősítsék.
A kapun bárki kimehet a külső falhoz, a visszatérés azonban már sokkal nehezebb. Az
őrszemek, akiket Giustiniani állított oda, a karjánál vagy a nyakánál fogva ragadnak meg
mindenkit, aki vissza akarna szökni, és kényszerítik őket, hogy egész éjszaka dolgozzanak.
Giustiniani latinjai már teljesen kimerültek az éjjel-nappal tartó ágyú-tűztől és a törökök
szüntelen bosszantó támadásaitól, mellyel a faljavítási munkálatokat igyekeztek megzavarni.
Legtöbbjük még a vértet sem tudta lehúzni magáról több napon át.
Giustinianinak leírtam a tengeri küzdelmet, amint azt a magam szemével láttam, és így
szóltam:
– A velenceiek a Blachernaiban dühöngenek a genovaiak tengeri győzelme miatt. Hiszen
az ő hajóik eddig még nem sok dicsőséget szereztek a lánc mellett lustálkodva vagy éppen
menekülve a szultán bombardjainak a kőgolyói elől!
– Még hogy győzelem? – mondta Giustiniani, és már nem nevetett. – Az egyetlen
győzelem az, hogy lassan immár két hete álljuk az ostromot. Ezeknek a hajóknak az érkezése
egyébként a mi legnagyobb vereségünk. Eddig legalább reményünk volt arra, hogy a pápa
által összeszedett hajóhad időben meg fog érkezni a segítségünkre. De most már tudjuk, hogy
az egész görög tenger üres, de még csak Itália kikötőibe sem gyűjtöttek össze hajókat. A
keresztény nemzetek bizony elhagytak bennünket!
– No de az ilyenféle vállalkozásokat titkolni szokás az utolsó pillanatig! – vitatkoztam.
– Badarság! – felelte. – Egy nagy hajóhadat nem lehet annyira titokban fölszerelni, hogy a
genovai kapitányok legalább mendemondát ne hallottak volna róla. – Ökörszemével
fenyegetően rám nézett, és megkérdezte: – Hol voltál, hogy egy álló napig nem láttak a
Blachernaiban?
– Nyugalmas nap volt, és a magam dolgait intéztem. Talán már nem bízol bennem?
– Az én lajstromomra lettél följegyezve! – tett szemrehányást. – Énnekem tudnom kell,
hogy te mikor mit teszel! – Felpüffedt arcát hirtelen egészen közel nyomta az arcomhoz,
szemében zöld láng lobogott, és így szólt: – A török táborban láttak téged aznap!
– Örült vagy! – kiáltottam. – Ez szörnyű hazugság, és a fejem vesztét jelentheti. Ugyan,
hogy juthattam volna oda, és hogyan tértem volna vissza ide?
– Minden éjjel csónakok eveznek Pérába és onnan vissza. Jól tudod te is. Péra podesztáját
meg lehet vesztegetni, és a kapuőrök is szegény emberek, akik szíves örömest tesznek szert
egy kis mellékjövedelemre. Ne gondold, hogy én nem tudom, mi történik a szultáni táborban.
Énnekem ott éppúgy szemem van, mint itt a szultánnak!
– Giustiniani! – erősködtem. – A barátságunkra kérlek, higgy nekem! Tegnap nyugodt nap
volt, és én házasságot kötöttem egy görög nővel. De az Istenre kérlek, tartsd meg ezt a titkot,
és maradjon kettőnk között. Különben elveszíthetem őt!
Giustiniani harsogó nevetésre fakadt, és óriási mancsával a vállamra csapott, mint régen is.
– Ennél nagyobb szamárságot még nem hallottam! – nevetett. – Teszerinted ez a
legmegfelelőbb idő a házasodásra?
Hitt nekem. A vádaskodással talán csak rám akart ijeszteni, hogy bevalljam, mit tettem a
tudta nélkül. Szívem mégis megkeseredett, és rossz sejtések töltötték be a gondolataimat.
Egész éjszaka tüzek égtek a török táborban, és a nagy ágyúk minden második órában
eldördültek, pedig éjszakánként eddig egyetlen lövéssel is beérték.

1453. április 21.

Pokoli nap. Az éjszaka a törökök új ágyúkat állítottak fel és megerősítették ütegeiket. Az új
célzási mód máris megmutatta az előnyeit. Délután a Szent Romanosz-kapunál leomlott a
nagy fal tornya és vele a falnak is egy jókora darabja. A nyílás nagy. Ha a törököknek
elegendő rohamcsapatuk lett volna, még talán a városba is behatolhattak volna. A külső
falakból hovatovább más már nem is lesz, mint az éjszakánként újra és újra kijavított
ideiglenes cölöpépítmény. De a törökök szerencsére beérték azzal, hogy pár száz fős
csapatokkal rohamozzák meg a fal különböző pontjait. Már nem tudják elszállíttatni
valamennyi elesett katonájukat. Hullák feküsznek a vizesárok beomlott részeinél és a külső
falnál is, mérgezve a levegőt.
A szakadatlan csatározás késő estig tartott. A szultán parancsára a fal minden pontját
kipróbálták. A pérai dombra újabb ágyúkat hoztak, amelyek ívben lőnek át Péra fölött, és
próbálják a hajókat eltalálni. Legalább százötven kőgolyót lőttek rá eddig a kikötőre, s
Pérában számos ház megrongálódott. Miután a velencei hajók a védőlánctól távolabb
védőállásba húzódtak, a szultán gályái megindultak, hogy a láncot átszakítsák, de idejében
felhangzott a riadó, és a velenceiek visszaérkeztek, hogy megvédjék a láncot, és
kődarabokkal, tűzözönnel és ágyúgolyókkal a török gályáknak oly súlyos károkat okoztak,
hogy azok kénytelenek voltak elmenekülni. Ez alatt a küzdelem alatt a törökök a kikötőt sem
tudták lőni Pérán keresztül, mivel a saját hajóikban is kárt tehettek volna. A török hajóhad
három ízben próbálta meg a láncot átszakítani, ám eredményt nem ért el.
Mintha a szultán az előző napon elszenvedett szégyenletes vereség felett érzett dühében
minden erejét mozgósította volna. Úgy beszélik, hogy este ellovagolt a Két Oszlopkikötőbe és
buzogányával maga verte agyba-főbe a hajóhad admirálisát. Baltaglu admirális pedig maga is
megsebesült a küzdelemben, és a jobb szemét is elveszítette, és gályáján kétszáz férfiú halt
meg, úgyhogy a küzdelem befejeztével csak üggyel-bajjal tudott elevezni. Kétségkívül bátor
harcos volt, de egy egész hajóhad irányítására nem képes. Ezt mutatta a tegnapi zűrzavar is.
A szultán karóba akarta húzatni, de a hajóhad legénysége és magas rangú tisztjei személyes
hősiességére való tekintettel könyörögtek érte. A szultán így megelégedett azzal, hogy
megkorbácsoltatta. Hasra fektették, és az egész hajóhad szeme láttára addig botozták, amíg
eszméletét nem vesztette. Minden vagyonát elkobozták, s aztán száműzték a szultáni táborból.
Miután a fél szeme világát, a szerencséjét és a becsületét is elveszítette, a szultánnak bizony
nem volt könnyű másik embert találni, aki a hajóhad parancsnoki posztjára kívánkozott volna.
Mindenesetre a török hajóhad nem tétlenkedett tovább, és egész nap a kikötőben mozgott,
anélkül azonban, hogy különösebb kárt okozott volna. De talán a haszon nélkül való mozgás
is kielégíti a szultánt. Legalább úgy érzi, hogy mind a szárazföldön, mind pedig a tengeren
támadja a várost.
A velenceiek attól félnek, hogy a hajóhad mozgása és szakadatlan felderítő támadásai azt
jelentik, hogy hamarosan kezdetét veszi az általános roham. Riadókészültség volt egész nap.
Senki nem távozhat el a falakról. A felszerelést még éjszaka sem teheti le magáról senki. A
tegnapi győzelmi mámort a városban zavar és csüggedés váltotta föl. Senki sem képes már
számolni a törökök ágyúlövéseit, annyira egybe-függőek már a dörgések. A lőporfüst
elhomályosítja az eget, és a széllel tovaszállva a házak falát is befeketíti a városban.
Birodalma minden részéből naponta érkeznek újabb és újabb csapatok és önkéntesek a
szultán táborába a mértéktelenül nagy rablásra áhítozva. Vannak közöttük keresztények és
zsidó kereskedők, akik remekül keresnek azzal, hogy a táborban élelmiszert árusítanak, és a
pénzüket arra akarják fordítani, hogy majd bevásárolnak a zsákmányból, ha a törökök már
meghódították a várost. Azt beszélik, hogy a szekerek, szánok és az igavonó állatok, szamarak
és tevék ára a szultáni táborban mérhetetlenül magasra rúgott, mivel mindenki már a
reménybeli zsákmány elszállítására gondol. A szegények meg arra számítanak reménykedve,
hogy a városban ejtenek majd annyi rabot, hogy azokkal aztán a zsákmányt Ázsia országaiba
szállíttathatják.
Mindez az általános roham előhírnöke. És a szultán mindenik tüzérségi ütege megtanulta
már, hogy lövedékét a fal három különböző pontjára irányozza, úgy, hogy egyszerre egész
falszakaszok omlanak bele a sáncárokba. A városban és a falakon a pánik jelei mutatkoznak.
Tartalékosokból alakított járőrök lovagolnak végig a városon, és kíméletlenül a falra
vonszolnak minden munkaképes férfit, még a pékeket is. Csak a nők, az aggastyánok és a
gyermekek maradhatnak otthonukban. A betegeket is kirángatják ágyaikból, mivel
félelmükben sokan betegnek tettetik magukat. Mások véleménye szerint viszont ez a latinok
és a császár háborúja, és ők nem akarnak a latinok érdekeikért harcolni. Félelmükben az
emberek máris a rejtekhelyeket keresgélik, azokat a pincéket, föld alatti boltozatokat,
kiszáradt kutakat, amelyekben majd elrejtőzhetnek, ha a törökök a városba beözönlenek.
A zűrzavar, jajveszékelés, vádaskodás és panaszkodás közepette arkhónok és főnemesek
járkálnak nagy fontoskodva az utcákon, papírtekerccsel a hónuk alatt. Ők különféle feladatok
elvégzésére jelentkeztek, és arról tanúsítványt is kaptak a császári kancelláriától. Csak meg
kell mutatniuk a cinóberszínű keresztet a papírjaikon, és a járőrök kénytelenek őket útjukra
engedni. Éjjelenként ők a házukban alusznak, jól táplálkoznak, és idejüket lelkes
beszélgetéssel töltik, egyrészt meghallgatják, másrészt maguk is terjesztik a mendemondákat.
Különösen kedvelt az a régebbi jövendölés, amely szerint a törököknek csak Konsztantinosz
császár oszlopáig sikerül benyomulniuk a városba. Amikor odaérkeznek, az égboltból tüzes
karddal kezében egy angyal száll alá, és visszaűzi a törököket Ázsiába. Ki fogalmazta meg ezt
a jövendölést elsőül, és ki kezdte el terjeszteni, nem tudhatni. De sok arkhón is valóságnak
hiszi.
Jaj, városom, jaj, emberi gyöngeség!
Az éjszaka közepén még egyre peregnek a dobok a török táborban, és a pérai dombról, a
kikötői öböl túlsó feléről kürtszó hallatszik.

1453. április 22.

Rémséges vasárnap. Reggel a harangzúgás egyszerre csak félbeszakadt, és a kikötő part
menti fala megtelt szótlanul bámészkodó és szemüket dörzsölő emberekkel. Félelmükben
boszorkányságról beszéltek és dervisekről, akik köntösüket vitorlaként kifeszítve járnak a
vízen. A Nikolai templommal és a Szent Theodoszi-kapuval szemközt, a Péra felőli oldalon a
belső kikötő partja tele van török hadigályákkal. Senki nem értette, hogy a török gályák
hogyan juthattak át a láncon a belső kikötőbe, a velencei hajók hátába. Sokan újra és újra
megdörzsölték a szemüket, káprázatnak hívén a hajókat. De a Péra felőli kikötőpart feketéllik
a vonuló törököktől. Sáncokat ástak, cölöpöket vertek a földbe, és ágyúkat vontattak a hajók
védelmére.
Aztán kiáltás harsant. A dombtetőn felbukkant egy török gálya, s felvont vitorlával,
dobpergés és trombitaszó közepette haladt előre, mintha a szárazföldön, lefelé a dombon
vitorlázna. Száz meg száz ember által vontatva és egy fából épített pályán irányítva,
hamarosan le is ereszkedett s belecsobbant a vízbe, levált fenyőgerenda talapzatáról, és a
többi hajóhoz evezett. Több mint ötven vitorlás sorakozott már föl a part mentén. Nem voltak
nagyok, csak olyan tizennyolc vagy huszonkét evezőpáros gályák, ötven lábtól hetven lábig
terjedő hosszúságúak.
Egyetlen nap és éjszaka alatt valósította meg a szultán és az új admirális ezt a meglepetést.
A nap folyamán kiderült, hogy a pérai genovaiak hihetetlenül nagy mennyiségű faanyagot,
kötelet és rönkfát szállítottak a szultánnak a pálya építéséhez, valamint zsiradékot a
kenéséhez. A szultán technikusai által szerkesztett emelőgépekkel, ökrökkel és emberi erővel,
deszkapályán vonták fel a Boszporuszból a pérai domb meredek oldalán, majd onnét le a
belső kikötőbe, a mi gályáink hátába.
A pérai genovaiak azzal védekeztek, hogy minden annyira titokban és oly gyorsan történt,
hogy nekik sem volt sejtelmük róla, mi készül, míg fel nem virradt a reggel. A nagy
zsírmennyiség eladását illetően meg éppenséggel azzal véde– keztek, hogy semlegességük
megőrzése érdekében nekik ugyanúgy kell kereskedniük a szultánnal, mint a várossal. Még ha
tudták volna is, hogy mi történik, akkor sem akadályozhatták volna meg a hajók szállítását,
mivel a pérai dombon tíz- meg tízezer török védi a szárazföldön át a belső kikötőbe vontatott
hajókat.
A genovai hajók két nappal korábbi hőstette feledésbe merült, s a városlakók minden
dühüket Péra lakóira zúdították, árulással vádolva őket. De még ha időben tudomást szerzett
volna a hajóhad a törökök szándékáról, megvalósítását aligha akadályozhatta volna meg,
mivel a szultánnak ágyúi voltak a parton. A meglepetés bénító döbbenetet és babonás
rémületet okozott városszerte.
Aloisio Diedo sietve összehívta a velenceiek tanácsát a Szent Mária-templomba, hogy a
császárral és Giustinianival megtanácskozzák, mit lehetne tenni. A pérai dombról közben
egész idő alatt újabb és újabb hajók siklottak lefelé felvont vitorlával, a kormányosok a taktust
verték, a tengerészek pedig kiáltoztak és az evezőiket lengették, mintha gyermekmód
élveznék a játékot, hogy a szárazföldön vitorlázhatnak. A hajóhad riadókészültségben volt, de
tenni semmit sem tehetett a törökök feltartóztatására.
A tanácskozás titkos volt, és Aloisio Diedo még a genovai hajók kapitányait sem hívta
meg, amit ők nagyon zokon vettek, és a korábbinál is nagyobb keserűséget éreztek a
velenceiekkel szemben. Bizonyságul arra, hogy milyen nehéz itt a tanácskozásokat titokban
tartani, elmondom, hogy este már a Blachernaiban is sokan ismerték a tanácskozás menetét.
Néhány velencei azt indítványozta, hogy a hajóhad késedelem nélkül támadjon, és már a
parton semmisítse meg a hajóik nagysága, valamint nehéz fegyverei segítségével a könnyű
török gályákat, amelyek nagy számuk ellenére is aligha lennének képesek hatékony
ellenállásra. De a legóvatosabbak, közöttük Minotto bailo, egészséges tiszteletet éreztek az
ágyúk iránt, melyeket a szultán hajói védelmére a partra telepített, és ellenezték a vállalkozást,
amelyben a drága hajóóriások elsüllyedhetnének vagy legalábbis megrongálódhatnának.
Azt is javasolták, hogy éjszaka, néhány könnyű gálya támogatásával partra szálló csapatok
indítsanak támadást a szárazfölön, de ezt Giustiniani mereven ellenezte. A török túlerő a pérai
dombon óriási, és a védelem nem engedheti meg magának, hogy egyetlen ilyen vállalkozásra
alkalmas férfit is elveszítsen.
Konsztantinosz császár mindkét indítvánnyal szemben politikai tiltakozást jelentett be. A
török hajók a kikötői öböl pérai oldalán eresztettek horgonyt. A part pérai part, noha a falain
kívül esik. Ezért semmiféle támadást nem szabad indítani mindaddig, amíg erről nem
tanácskoznak a pérai genovaiakkal. Noha a szultán nyilvánvalóan megsértette Péra
semlegességét, megszállva a Pérához tartozó öböl partjának egy részét, ez még nem jogosítja
föl Konstantinápolyt Péra semlegességének megsértésére. Phrantzesz támogatta a császárt, és
azt mondotta, hogy Konstantinápoly valóban nem engedheti meg magának, hogy politikai
viszályba keveredjék a pérai genovaiakkal, még ha a szultán megengedheti is magának.
A velenceiek kiáltoztak és átkozódtak, hogy a támadási terveket ennyi erővel akár
egyenesen a szultánnak is be lehetne jelenteni, miként a genovaiaknak. A genovaiak csalók és
a kereszténység árulói. Csak az ő titkos segítségükkel tudhatta a szultán elszállítani hajóit az
öbölbe.
Giustiniani kivonta nagy kétkezes kardját a hüvelyéből, és azt kiáltotta, hogy készen áll
Genova becsületét megvédelmezni egy, két vagy akár mind a tizenkét tanácstag ellenében is.
Disznóság és hamisság terveket szőni, míg meg nem hallgatják a genovai hajók kapitányainak
a véleményét. Az ő hajóik ugyanúgy pusztulásra vannak ítélve, mint a velenceiek hajói, és
ugyanúgy részt vesznek a védelemben is. Fölösleges a velenceieknek az egész vállalkozást
kisajátítaniuk, hogy a becsületüket megfoldozzák. Ha a szultán végül is arra kényszeríti a
tétlenül heverő hajókat, hogy tegyenek valamit, akkor a genovaiaknak is joguk van részt venni
a vállalkozásban és együtt versengeni a dicsőségért.
A császár kénytelen volt kezét széttárva elébe lépni, hogy lecsillapítsa őt, és könnyes
szemmel békítse meg a földühödött velenceieket.
Utolsóként Jacomo Coco, velencei kapitány nyitotta szóra száját, aki ősszel érkezett
Trapezuntból, s a törököket ravaszul becsapva hajózott át a Boszporuszon anélkül, hogy
egyetlen embert is elveszített volna. Látszólag mogorva férfiú, aki inkább a cselekedetek,
semmint a szavak embere, de szemében néha huncutság villan, az emberei pedig szeretik őt,
és a hajózási szakértelméről meg a ravaszságáról számtalan történetet beszélnek.
 – Minél több a szakács, annál hitványabb a leves! -mondta. – Ha valamit teszünk, azt most
kell tenni és meglepetésszerűen, anélkül, hogy túlságosan sok embert vonnánk be terveinkbe.
Mindössze egyetlen gályára volna szükség, amelynek az oldalát gyapjú– és gyapotzsákokkal
megerősítjük az ágyúgolyók ellen. Ennek védelme alatt a sötétségben több kis hajó elevezhet,
hogy meglepje és fölgyújtsa a törökök hajóit. Én, ha akarjátok, vállalom a gálya
parancsnokságát, de csak azzal a feltétellel, hogy erről többet nem fecsegünk, és hogy már a
következő éjszaka sor kerül rá.
Bizonyára igaza volt, a császár azonban úgy érezte, nem sértheti meg a genovaiakat. A
javaslatot elvben elfogadták, a megvalósítását azonban egyelőre elhalasztották, és úgy
döntöttek, részletesebben majd a genovaiakkal egyetértésben fogják kidolgozni. Coco
örömére őt választották meg a vállalkozás parancsnokává. Jacomo Coco a vállát vonogatta, és
nevetett:
– Nekem nagyobb szerencsém volt eddig, mint kellett volna, a lehetetlen végrehajtásához
azonban a legnagyobb szerencse sem elég. Még van időm, hogy megbánjam a bűneimet, és
magamhoz vehessem az oltáriszentséget. Ez a vállalkozás a halálomat jelenti, ha nem úgy
hajtjuk végre, mint ahogyan mondottam, meglepetésszerűen és nyomban holnap éjszaka.
Mint említettem, Giustiniani nem beszélt el énnékem mindent. Ő csak ezt magyarázta:
– A hajóhad feladata maradt, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket. A kikötőben a
török hajók nem fenyegetik a velencei hajókat. Ok legföljebb valamelyik sötét éjszaka
indíthatnak csónakokban néhány különítményt, hogy felgyújtsák a keresztények hajóit.
Sokkal rosszabb az, hogy a kikötői falrészhez további védőket kell irányítanom, hiszen ott
eddig csak egy maroknyi kis csapat volt. Ettől kezdve kénytelen vagyok fölkészülni arra is,
hogy a törökök a kikötői öblön keresztül próbálnak meglepetésszerűen part-raszállni.
– Múlt éjszaka Mohamed szultán joggal érdemelte ki az új Nagy Sándor nevet, és még a
perzsa Xerxész híres tetteit is túlszárnyalta ezeken a vizeken – folytatta. – Igaz, hogy
régebben is vontattak hajókat szárazföldön az egyik helyről a másikra, hosszú útszakaszokon
keresztül is, de ennyire nehéz körülmények között és ilyen sokat még soha. Csak
dicsekedjenek a velenceiek a hajóikkal! Én inkább csudálom Mohamed katonai
éleselméjűségét! Azt, hogy egyetlen lövés nélkül, csupán fenyegetéssel arra kényszerít
engem, hogy újra átrendezzem a csapataim és megosszam a védelmet. Lopva rám pillantott,
és megjegyezte:
– Nem tudom, említettem-e már, hogy a császárral egyetértésben megállapítottuk, hogy
Lukasz Notarasz megadux újabb előléptetésben részesülhet a védelemben szerzett érdemeiért.
Holnap reggel az ő parancsnoksága alá kerül az egész tartalékcsapat a városközpontban, az
Apostolok templománál. A kikötői fal védelmét másokra bízom, és ugyanakkor újabb
csapatokat fogok oda áthelyezni.
– Giustiniani! – mondottam. – Ő ezt soha nem fogja megbocsátani tenéked. Benne a város
valamennyi görög lakóját sérted meg, a templomokat, a kolostorokat, a papokat és a
szerzeteseket, az egész görög szellemet!
Giustiniani meregette rám a szemét.
– Ezt a haragot is el kell viselnem, ha meg akarom szerezni a fejemre a hercegi koronát! –
mondta. – Semmiképpen nem tudnám magamnak megbocsátani, ha a görög szellem egy sötét
éjszakán meg találná nyitni a kikötői kapukat, és a törököket a hajóikról beengedné a városba!
– Magában motyogott, aztán elismételte: – A görög szellem, ezt jól mondtad, éppen a görög
szellem az, amitől mindannyiunknak óvakodnunk kell, még a császárnak is.
Forrt bennem a düh, noha meg kellett őt értenem.
Ezen a szomorú vasárnapon egyetlen örömünk az volt, hogy a törökök egyik ágyúja
tüzeléskor, iszonyú reccsenéssel, megint széthasadt, több tüzért megölt, és az egész üteget
szétzilálta. Négy órába is belekerült, míg végre az ágyúk ismét lőni tudták ezt a részt.
A védők között sokan szenvednek lázas betegségben és gyomorfájásban. A Guacchardi
fivérek fölakasztattak egy görög munkást, aki a fejszéjével szántszándékkal levágta az egyik
ujját, hogy megszabaduljon a faljavítási munkáktól.
Tényleg a latinok háborúja ez, vagy a görögöké?
A Blachernai szegénységében is ragyogó szépségét a velenceiek rondítják össze. Velence
oroszlánjai lobognak a császár bíborzászlai fölött. A saját dromonjaink lefegyverezve és
elhagyottan hevernek a parton. A görögök legelőkelőbb emberét félreállították és a katonai
rendőrség parancsnokává nevezték ki. A görögök császárának egyik oldalán Velence bailója,
a másikon meg a hitét megtagadó Iszidor kardinális.
Félek a szívemtől. Félek a saját gondolataimtól. A háború viharában a leghidegebb
megfontolás is erejét-fényét veszíti.

1453. április 23.

Az ágyúk szüntelenül dörögtek. A falak omladoztak. A szultán azonban még egyre
várakozik. A törökök sürgése-forgása és a földerítő támadások sorozata nyilván csak
megtévesztés, és arra szolgál, hogy leplezzék a hajók átszállítását és eltereljék a figyelmet a
pérai dombról.
Közben otthon is jártam. Amíg őt ölembe zárva tarthattam, egy röpke pillanatra lehullott
rólam a tér és idő bilincse.
Ő nyugtalan volt, és fürkészve nézett szemembe.
– Még csak most kezdődnek a nehézségek – mondta.
Tudtam ezt én is, amint kedves arcát néztem. Ha a görögök győznek, az én feleségemként
neki csak szégyen és rabság lesz osztályrésze.
– Johannesz! – kérlelt, kezemet keblére szorítva. – Legyünk mindketten értelmes, felnőtt
emberek. Mit csinálunk, ha a törökök győznek?
– Időben térj vissza atyádhoz! – mondtam. – Talán ő meg fog tudni védelmezni. Én nem.
Ami a sorsot illeti, én már választottam.
– Ne beszélj ostobaságokat! – fakadt ki türelmetlenül.
– Megértem, hogy te az utolsó pillanatig teljesíted a kötelességedet, hiszen görög vagy. De
a tengeren, amikor süllyed a hajó, elérkezik a pillanat, amikor a kapitány azt kiáltja, hogy
meneküljön, aki tud. Süllyedő hajón vagyunk. Mit akarsz tenni, hogy megmenekülj?
– Semmit – válaszoltam. – Beteljesítem a sorsom.
– Hát már nem szeretsz? – vádolt keserűen.
– Nem – mondtam. – Annyira nem szeretlek, hogy a becsületemen foltot ejtsek.
– Becsület! – kiáltotta gúnyosan. ^ Csupán csak szó! Férfiak ostoba szava! Én egyáltalán
nem akarok veled együtt meghalni. Élni akarok veled, mert szeretlek. Meg kell találnunk a
módját, hogyan vásárolhatnánk meg magunknak az életet, ha jönnek a törökök.
– Nem tudod, mit beszélsz! – mondtam elszörnyedve.
– Apám sem áruló! – kiáltotta. – A császár és a latinok egyre-másra megszégyenítik, ő
azonban mint görög, teljesíti a kötelességét. Az más dolog, hogy mit fog tenni akkor, ha a
város már elveszett. Te magad is úgy gondolod, hogy ő megvédelmezhet engem. Neked sem
lenne nehéz a szultán bizalmát újra elnyerned, ha valamit hajlandó volnál tenni is ennek
érdekében!
– Anna! – képedtem el. – Nem ismerek rád! Megtörölte arcát, és megrázta fejét.
– Élsz, létezel – mondotta halkan. – Én a te élő tested akarom, nem pedig a tetemedet az
ölemben tartani! Ha gyalázatban és ha szegényen is, de veled együtt!
– Eredj atyád házába! – mondtam. – Menj, ahová akarsz! Nem vágyódom olyan nő után,
aki így beszél, miközben a falakon a görögök vére folyik.
– En csak azt mondtam, amit az értelem diktál – mondta.
– Itt nem az értelemről van szó – jegyeztem meg. – A véremről van szó, bár ezt te nem
érted. Lukasz Notarasz lehet áruló. A lánya is. Én azonban nem lehetek!
 – Talán Konsztantinosz császárt majmolod? – kérdezte gúnyosan. – Az utolsó csepp
véremig védelmezem népemet! Meghalok a városommal együtt, ha Istennek ez az akarata!
Szavak, nagyképű szavak csupán!
– Tanácsadói kérve kérték az ostrom előtt, hogy meneküljön el, és Moreában gyűjtsön
hadsereget Konstantinápoly megsegítésére – mondtam. – De ő nem volt rá hajlandó. Ő azt
gondolja, amit mond. És én is azt gondolom, amit mondok. Bocsáss meg, ha a szavaim
bolondosnak hangzanak.
Haragjában körmét a kezembe mélyesztette.
– Hát nem mindegy, hogy Konstantinápoly a törökök kezére kerül vagy a latinokéra?
Mindkettő egyformán gyűlöletes!
– Nem tudod mit beszélsz! – ismételtem meg még egyszer, belefáradva a vitatkozásba.
Talán nyomban vissza is mentem volna a Blachernaiba, de ő könnyekre fakadt, karját
nyakam köré fonta, és bocsánatot kért tőlem. Én meg maradtam, mert gyönge voltam. Szívem
mélyén tudtam, hogy a szavai csak azért dühítettek föl oly nagyon, mivel olyan valamit
tükröztek, ami titokban az én gondolataim mélyén is mozgolódik.
A latinok nem Konstantinápolyért és a görög népért harcolnak. Zsoldért harcolnak,
kereskedelmi érdekek megvédéséért, s a pápáért. Még ha az ellenállás sikeres lenne is és a
törökök kénytelenek lennének az ostromot félbehagyni, Konsztantinosz császárból akkor is
csak a latinok gyűlöletes árnyékcsászára lenne.
A józan eszem azt mondja, hogy Konstantinápoly helyzete Törökország növekvő
birodalmának szívében, a nyugati országoktól elkülönülve, egy idő múlva mindenképpen
tarthatatlanná válik. Még ha a szultán ezúttal kénytelen lenne is beszüntetni az ostromot,
Konstantinápoly fennmaradásának egyetlen lehetősége a latinok elűzése, a nyugati
országokkal való kapcsolatainak megszakítása, és olyan szövetség megkötése a szultánnal,
amelyben a szultán meg is bízhat. A latinokkal kötött szövetség és Konstantinápoly
átalakulása a nyugati országok védőbástyájává, csak végtelen háborúskodást jelenthet,
szenvedést, elszegényedést, mindig újabb ostromokat, lassú pusztulást.
Miért nem tántorodhatnék hát meg, miért ne gondolhatnám meg magam időben a város és
a nép megmentése érdekében. De mindaddig, amíg a latinok a városban vannak, ez nem
lehetséges. Mindaddig, amíg Konsztantinosz a császár, addig nem lehetséges. Isten
irgalmazzon, Konsztantinosz tulajdon öccse, Demetriosz, aki hiába akart császár lenni,
titokban megszökött Firenzéből, és vele Markusz Eugenikusz is, csak hogy ne kelljen
aláírniuk az uniót. Ő soha nem hívta volna be a városba a latinokat, és nem ismerte volna el a
pápát. Ővele talán meg tudott volna egyezni a szultán.
És mégis tudom: csalárd gondolataim hiábavaló gondolatok. Ismerem Mohamedet.
Ismerem szenvedélyét. Ő Konstantinápolyt a saját feltétele szerint akarja. Nem is tartana meg
semmiféle szerződést, amit a keresztényekkel kötne. Várna óta nem bízik meg a
keresztényekkel kötött semminemű szerződésben. Csak a kardjában bízik.
Este megnéztem magam a tükörben, és nem ismertem rá az arcomra. Megnőtt a szakállam.
Szememben a halál mosolya fénylett. Arcomon felismertem a görög vér elmondhatatlan
szomorúságát, amit idejővén csodálkozva láttam a város lakóinak az arcán. Ezekkel a
gondolatokkal kezdek vajon én is valódi göröggé lenni?

1453. április 25.

Az előző éjszaka, éjféltájt Jacomo Cocónak két gályája és több csónakja állt készen a belső
kikötő megtámadására és a törökök hajóinak fölgyújtására, a pérai domb tövében. A
genovaiak azzal az ígérettel akadályozták meg a terv megvalósítását, hogy ők is részt vesznek
a vállalkozásban, ha a támadást alaposabban megszervezik.
Csodálkozom, hogyan képzelhetik, hogy a vállalkozás titokban marad, amikor az egész
hajóhadnál alig akad olyan fontos poszton lévő ember, aki ne tudna róla, és a meglepetésszerű
támadásról nyíltan beszélnek Pérában.
A ágyúzás folyamatos. Veszteségek. Amit éjszaka sikerül kijavítani, azt a nap folyamán a
kőgolyók megint leomlasztják. A Guacchardi fivérek szakaszán két torony is ledőlt a nagy
falról.

1453. április 29.

Kora hajnalban, még koromsötétben Giustiniani jött fölrázni, mintha csak meg akart volna
győződni róla, helyemen vagyok-e a Blachernaiban. Miután rám talált, megparancsolta,
kövessem. Virradatnak még nyoma sem látszott. A hajnal hidege lehűtötte a lelkem. A török
táborban kutyák ugattak. Egyébként teljes volt a csönd.
Amint észrevettem, hogy Giustiniani a kikötő felé irányítja a lépteit, hideg futott végig a
hátamon. Eszembe jutott, mit mondott egyszer a kikötői toronyról és az akasztófáról. De nem
szóltam semmit.
A lehorgonyzott török hajókkal szemközt fölhágtunk a falra. Körülbelül két órával
napkelte előtt Péra magas tornyának csúcsán föllángolt egy jelzőtűz.
– Mindenható Isten – szólalt meg Giustiniani. – Mért is születtem genovainak? A jobb
kezük nem tudja, hogy mit csinál a bal!
Félelmetesen csöndes éjszaka volt. Csak a kikötőöböl vize csillogott sötéten lábunk alatt. A
törökök horgonyzási helyéről egyetlen hang sem hallatszott. Csak a jelzőtűz lobogott magasan
a Galata-torony csúcsán. Amint erőltettem-meregettem a szemem, magas hajók árnyékát
véltem felfedezni a vízen. Aztán hirtelen föllobbant az éj. A szemközti partról ágyúk
torkolattüze vakította el szemem. Hatalmas kőgolyók dördülve csapódtak a hajók oldalához és
a tölgyfa deszkák recsegve-ropogva törtek darabokra. Borzalmas kiáltozás és lárma töltötte be
az éjszakát. Fáklyák lobbantak föl, lángoló foltok sisteregek a vízen. A küzdelem fényében
láttam, hogy a velenceiek egész hajórajt indítottak a török gályák megsemmisítésére. A
parthoz egészen közel két nagy gálya evezett, oldalukat formátlanná tették a ráerősített,
gyapjúval és gyapottal töltött zsákok. De az egyik közülük már süllyedőfélben volt. Egyre
újabb ágyúgolyók csapódtak recsegve a két nagy hajó védelme alatt evező gyorsjáratú kisebb
hajókba, a fasztákba és a brigantinokba is.
A törökök egész hajóhada riadókészültségben volt és megindult a keresztény hajók ellen. A
nyugati hajók a teljes zűrzavarban egymáshoz ütődtek, és a kapitányok kétségbeesett
parancsszavait a fülünkig hozta a víz. Egy-egy pillanatra sűrű lőporfüstfelhők akadályozták a
látást, úgyhogy csak valami pirosló ragyogás villant a szemünkbe, amikor valamelyik hajó
kigyulladt. A keresztények fölgyújtották gyúlékony anyagokkal megrakott hajóikat, és a vízbe
ugorván hagyták, hadd hánykolódjon ide-oda, míg ők a többi hajóra kapaszkodtak föl.
A küzdelem napkeltéig tartott, amíg a harci gályáknak sikerült végre kivonni magukat a
harcból, és visszafelé kezdtek evezni. A másik is elsüllyedt volna, aminek Trevisano volt a
parancsnoka, ha az emberei nem vetik le a ruháikat, hogy az ágyúgolyók ütötte réseket
betömjék velük. A Coco parancsnoksága alatt álló hajó néhány pillanat alatt elsüllyedt, de a
legénység egy részének sikerült kiúszni a partra.
Amikor a nap fölkelt, megállapíthattuk, hogy a meglepetés kudarcba fulladt. Egyetlen
török gálya égett le csupán és süllyedt el. A többi gályán fellobbant tüzek egymás után
hunytak ki.
Az egyik megmenekült gálya parancsnoka a velencei bailo fia volt. Amikor Péra falai alatt
hajózott el, kilövette az ágyúját, és láthattuk, amint a lövedékek Péra falaiba csapódtak. A
jelzőtűz, melyet a toronyban meggyújtottak, amikor a velencei hajók meglepetésszerű
támadásra indultak, oly világosan bizonyította a pérai genovaiak árulását, hogy még
Giustiniani sem próbálta tagadni.
– Akár rendjén volt, akár nem, Genova a szülővárosom – mondta. – A velencei hajóhad
túlságosan erős a genovai hajókhoz képest. Egy kis érvágás csak jót tesz nekik, és a kikötőben
helyreállíthatja az egyensúlyt.
A reggeli nap vöröslő fényében, amikor már éppen le akartunk jönni a falról, még egy
pillantást vetve a Péra felőli füstölgő partra, úgy megrémültem, hogy megragadtam
Giustiniani karját. A szultán fehér paripája tűnt fel, és turbánja ékkő díszein ezer színű szikrát
szórt a nap. Egészen a parti kis dombocskáig lovagolt, és elébe vezették a hátrakötött kezű,
mezítelenre vetkőztetett foglyokat. Az ágyúk által elsüllyesztett hajók szárazföldre menekült
tengerészei voltak. Az emberek mutogatni kezdtek rájuk, és azt kiabálták, hogy felismerik
közöttük Jacomo Cocót.
A Blachernai felől futva érkeztek azok a velenceiek, akik elhagyták az őrzésükre bízott
falrészeket. Giustiniani visszaparancsolta őket, de azt mondották, hogy ők csak a velencei
bailónak engedelmeskednek, aki a kikötőbe lovagolt a fia keresésére, és megparancsolta
nekik, hogy fegyveresen jöjjenek ide a partra.
A civakodás és a veszekedés lármája elült. Lélegzetelállító iszonyat lett úrrá rajtunk, amint
tekintetünket a víz fölött ismét a part felé fordították. A törökök a foglyokat térdre nyomták a
földre, és a bakó kaszálta a fejeket. Fröcskölt a vér. De még ez sem volt elég. Hegyes karókat
vertek sorban egymás mellé a földbe, ezekre húzták rá a fej nélküli testeket, a karók hegyébe
pedig a levágott fejeket tűzték, hogy onnan vicsorogjanak eltorzult arccal. Sokan elfedték
arcukat, nem lévén erejük nézni e borzalmas látványt. A velenceiek sírtak dühükben. Egy nő
hányni kezdett, és letámolygott a falról.
Olyan sok fogoly volt, hogy az elsők már véresen csüngő végtagokkal lógtak a karókon,
amikor az utolsók még csak a kivégzésükre vártak. A szultán senkinek sem kegyelmezett.
Mire a nap felragyogott, negyven véres tetem látszott a szemközti parton a karókon, s a fejük
bosszúért kiáltott, noha a halál már elnémította szájukat.
– Nem hiszem, hogy sok ember akadna még a velencei hajókon – mondotta Giustiniani,
aki kész volna éjszaka titokban a törökök gályáihoz evezni, hogy fölgyújtsa őket.
A lánc mellől, a velenceiek hajóitól, csónakok eveztek a part felé, zsúfolásig tele
emberekkel.
– Mi készül itt? – kérdeztem gyanakodva. Ugyanakkor lódobogást hallottunk a parti út
felől. A velencei bailo földúlt arccal, teljes vágtában lovagolt el a fal mellett, korát és
kövérségét teljesen feledve. Mögötte a fia lovagolt, kezében kivont karddal, még mindig véres
öltözékben.
– Gyülekező velenceiek! – kiáltozták. – Vezessük elő a foglyokat!
Giustiniani hiába kiabált, hogy hozzanak lovat neki. Azután győzött az önuralom, és így
szólt:
– Úgysem vonhatom el az embereimet a Szent Romanosz-kaputól. Ez a velenceiek
szégyene! Te magad láttad, hogyan hagyták két hajójukat a pácban és menekültek el a
zűrzavarban.
Nem kellett sokáig várni, és a megvadult velenceiek, katonák és tengerészek vegyesen, a
tornyokból és a föld alatti börtönökből máris előrángatták a török foglyokat, ütlegelve és
rugdosva a kikötő falához kezdték taszigálni őket. Néhányat közülük még az ostrom kezdete
előtt a városban fogtak el, de a legtöbben akkor estek fogságba, amikor felderítést végeztek a
falaknál, és éjszaka támadtak a Szent Romanosz-kapunál. Többen sebesültek, és alig tudtak
járni. Mások olyan kimerültek voltak, hogy végigzuhantak a földön. Az őket körülvevő
velenceiek közül időnként odalépett valamelyik tengerész vagy tiszt, aki elvesztett barátját
gyászolta, s ököllel az arcába vágott, hasba rúgta vagy vaktában karddal rávágott valamelyik
törökre, aki imádkozni próbált vagy hangosan Allah nevét kiáltotta.
– A császárnak teszek panaszt! Ezek az én foglyaim! – kiáltott a falról Giustiniani a
velenceieknek.
– Pofa be, átkozott genovai, vagy téged is fellógatunk! – kiáltották vissza a velenceiek.
A velenceiek több százan voltak, és mindannyian fölfegyverkezve, mintha csatába indultak
volna. Giustiniani belátta, hogy nem tehet semmit, és hogy a saját élete is veszélyben forog. A
velencei bailóhoz ment, és ővele próbált tanácskozni, ezt mondván:
– A pérai genovaiak bármit tettek is, annak én nem vagyok oka. Mindannyian együtt
harcolunk Isten dicsőségére és a kereszténység áldására. Egyáltalán nem öregbíti a híreteket,
ha fölakasztjátok azokat a szerencsétleneket, akik közül sokan hősiesen harcoltak, és csak
miután megsebesültek, kerültek a kezünkre. Ostobaság is lenne, mert ezek után egyetlen török
sem lesz hajlandó megadni magát, hanem az utolsó lélegzetvételéig harcolni fog.
– A barátaink és a fivéreink vére még ott gőzölög a szemközti parton – kiáltotta tajtékozva
a velencei bailó –, de te, gyalázatos genovai, nem átallod a törököket a védelmedbe venni!
Kapzsiságodban még érettük is váltságdíjat követelsz, vagy mi? Fúj, a genovai még az anyját
is eladná, ha jó pénzt kapna érte! Eh, napi árat fizetünk a foglyaidért. Nesze, fogjad!
Letépte erszénye szíját, és megvetően a földre dobta, Giustiniani lába elé. Giustiniani
elsápadt, de azért fegyelmet parancsolt magára, és eltávozott, engemet is magával intvén.
A velenceiek kezdték egyenként fölakasztani a foglyaikat a toronygerendákra és a
kiszögellésekre, a szultán vésztő-helyével szemben. A sebesülteket is felkötötték. Összesen
kétszáznegyven foglyot akasztottak föl, hatot minden egyes kivégzett velenceiért. A
tengerészek nem átallották saját maguk elvégezni a hóhér munkáját. A hajókról hoztak
maguknak kötelet. A bailo fia maga is fölakasztott egy sebesült török foglyot.
Amikor kikerültünk a velenceiek látóköréből, Giustiniani meggyorsította a lépteit.
Szembejött velünk a tartalékosok páros járőre. Giustiniani ráparancsolt a görögökre, hogy
szálljanak le a lovukról, majd a kardjával fenyegetőzve vette el tőlük a lovakat, miután
először nem akartak engedelmeskedni neki. így gyorsan eljutottunk a császár szálláshelyére.
A toronyszobába volt bezárkózva, térden állva imádkozott a szent ikon előtt. Mentegetőzve
magyarázta, hogy kénytelen volt beleegyezni a velenceiek követelésébe és formailag
engedélyezni a foglyok kivégzését, mivel a velenceiek különben erőszakkal ragadták volna el
a foglyokat, és megsértették volna az ő császári tekintélyét.
– Mosom kezeimet – mondotta Giustiniani. – Tehetetlen vagyok. Nem parancsolhatom le
a katonáimat a falról, noha sok velencei engedély nélkül hagyta el a helyét. Tartsd
riadókészültségben a tartalékosokat. Másként nem vállalok felelősséget azért, ami történik!
De miután visszatért a maga védelmi szakaszára és onnét szemügyre vette a török tábort,
délután vagy húsz embert mégiscsak a kikötőbe rendelt. A genovai hajókról is egész sereg
férfiú evezett ki a szárazföldre, hogy a kikötőben a genovaiak házait megvédelmezze. A
velencei hajókról közben nyilazták a csónakban ülőket.
A védtelen törökök fölakasztásától a velenceiek vérszemet kaptak. Sokan visszatértek
ugyan a falra, és a bailo is bezárkózott a Blachernaiba, hogy Jacomo Coco dicstelen halála
felett szomorkodjék, a többiek azonban szétszórt csoportokban kezdtek visszaszállingózni a
kikötőbe, árulást kiáltozván és halált követelve a genovaiakra. Bárki szembejövőre ráfogták,
hogy genovai, s taszigálni kezdték, ledöntötték, beleforgatták a piszokba és összerugdalták,
nem kímélve a bordáit sem.
Amikor az egyik genovai kereskedő házának ajtajait és ablakait kezdték betörni,
Giustiniani odavezényelte a vasvérteseit, hogy egymás mellett lépkedve tisztítsák meg az
utcát a velencei csőcseléktől. Ekképpen aztán általános felfordulás támadt. Hamarosan a
kikötő mindenik utcájában verekedtek, kardok pengtek, és vér is folyt. Felharsantak a
riadókürtök, és Lukasz Notarasszal az élen lelovagoltak a dombról a tartalékosok. Ok görögök
voltak, s szíves örömest ütlegelték és lovaikkal a földre tiporták mind a velenceiket, mind
pedig a genovaiakat. A házakban rejtőzködő görögök is fölbátorodtak, és köveket dobáltak a
háztetőről és az ablakokból, és a házuk mellett elfutó latinoknak hosszú husángjaikkal is oda-
odasuhintottak.
Ha több genovai lett volna a kikötőben, a zavargás valódi csatározássá fajulhatott volna a
genovaiak és a velenceiek között. De Giustiniani embereivel együtt kénytelen volt
elbarikádozni magát a kikötőben, a genovaiak erős házaiban, hogy megvédelmezze őket, és a
görög járőrök lovaikkal ártalmatlanná tették a velenceieket, akik fahasábokat és
rőzsekötegeket próbáltak felhalmozni a házak kapuja elé, hogy fölgyújthassák őket. Ebben az
esetben valószínűleg az egész kikötő lángra gyúlt volna, hiszen sok ház fából épült.
Szerencsére a velenceiek legnagyobb része tengerész volt, s félt a lovaktól.
Mikor a csetepaté már néhány órája tartott és lassanként bealkonyodott, Konsztantinosz
császár a kikötőbe lovagolt, császárzöld brokátpalástjában, bíboringben és bíborcsizmában,
fején arany tollkoronával. A velencei bailo mellette lovagolt ugyancsak a maga méltóságának
jelvényeivel fölszerelve. A bailo magához hívta Giustinianit, és reszketve kért tőle bocsánatot
a délelőtti sértő szavaiért. A császár könnyeket hullatott, a krisztusi szeretetre hivatkozott, és
ismét kérlelte a latinokat, hogy a közös veszedelem perceiben hagyjanak föl a hiábavaló
testvérgyűlölettel. Ha valamelyik pérai genovai talán áruló volt is, azt nem lehet valamennyi
genovainak fölróni.
Az ő békítő szavainak eredményeképpen valamilyen egyetértés született, amelyhez Lukasz
Notarasz is csatlakozott, a kezét nyújtva és testvériesen megölelve mind Minotto bailót, mind
pedig Giustinianit. A régi haragot és gyűlölködést el kell ásni, mondotta, hiszen mindenki arra
tette föl a lelkét, hogy a várost a törököktől megmentse. Úgy gondolom, Lukasz Notarasz
abban a pillanatban valóban őszinte volt, mivel a görög lélekben egyetlen pillanat alatt képes
föllobbanni a nemes szándék és az önmegtagadás. De Giustiniani és Minotto bailo, akik
kijárták városuk hagyományos politikai iskoláját, ezt a viselkedést csak különösen ügyes
képmutatásnak tekintették, és föltételezték, hogy alkalmasnak találta a pillanatot arra, hogy jó
kapcsolatot teremtsen a latinokkal.
Mindenesetre valamennyien leszálltak a lovukról. Amíg Notarasz emberei átvizsgálták a
kikötő területét, a császár végigsétált az utcán, mögötte Giustiniani, Minotto bailo és
Notarasz, és ki-ki odakiáltott a maga embereinek, Krisztus nevében biztatva őket a
megbékélésre és az egymás közötti gyűlölködés feledésére. A császár szertartásszerű ünnepi
öltözéke is megtette hatását, immár a legdurvább latin sem merte a hangját fölemelni. Az
emberek visszatértek a csónakokba, és mind a velenceiek, mind a genovaiak a hajóikhoz
eveztek. Az utcákon már csak néhány velencei tengerész feküdt, akik Cocót gyászolván,
annyira lerészegedtek, hogy lábra sem tudtak állni. Néhány genovainak a bordáját és a
végtagjait törték össze olyan csúnyán, hogy saját erejükből nem tudták a csónakokba
vonszolni magukat. Három genovai és két velencei meghalt, de a császár kérésére titokban
tartották, és úgy határoztak, hogy a legnagyobb csendben, éjszaka temetik el őket.
Az én házam körül is volt zavargás, ezért, miután minden elcsöndesedett, engedélyt kértem
Giustinianitól, hogy hazanézhessek. Azt mondotta barátságosan, hogy egy ilyen szomorú és
szégyenletes napon semmi kifogása nem volna egy kupa bor ellen. Gondolom, inkább csak
kíváncsiságból akart velem jönni, hogy megláthassa a feleségemet.
Mánuel fogadott bennünket, kinyitván a kulcsra zárt kaput, és a lelkesedéstől és a
büszkeségtől reszketve mondta el, hogy egy velencei ácsot úgy kupán vágott egy kővel, hogy
az térdre bukott. Giustiniani kegyesen derék embernek nevezte. Súlyos fölszerelésétől
kimerülve úgy rogyott le, hogy a ház is beleremegett, kinyújtotta a lábát, és, az isten
szerelmére, bort kért.
Otthagytam néki Mánuelt, hogy szolgálja ki, én pedig sietve a legbelső szobába
visszahúzódó Annát mentem megkeresni. Lelkesen kérdeztem, akar-e találkozni a nagy hírű
Giustinianival, vagy jobbnak tartja-e, ha görög szokás szerint a szobájában marad és nem
mutatkozik?
Megbizonyosodván róla, hogy a harcokban nem sebesültem meg, Anna szemrehányóan
nézett rám, és így szólt:
– Ha valóban annyira szégyellsz engemet és a külsőmet, hogy úgy érzed, a barátodnak
sem mutathatsz meg, természetesen a szobámban maradok.
 Azt válaszoltam, épp ellenkezőleg, büszke vagyok rá, és szívesen mutatom meg őt.
Giustiniani nem ismerhette őt, és egyébként is megígérte, hogy a házasságunkat titokban fogja
tartani. Véleményem szerint ezért nem jelent veszélyt, ha csatlakozik a társaságunkhoz.
Lelkesen kézen fogtam hát, hogy Giustiniani elé vezessem.
Anna azonban kirántotta a kezét, és indulatosan förmedt rám:
– Ha a szándékod csupán az, hogy a barátodnak elhencegj velem, kérlek, időben jelentsd
be érkezését, hogy a hajamat rendbe tétethessem és illő ruhában öltözhessem. így nem
mutatkozhatom senki előtt, noha természetesen örömmel találkoznék egy olyan híres
emberrel, mint amilyen Giustiniani.
Ártatlanul fölkiáltottam:
– Szép vagy így, ahogy vagy, az én szememben a világ minden asszonya közül te vagy a
legszebb és a legkáprázatosabb! Hogyan beszélhetsz ruhákról meg hajviseletről egy ilyen
borzasztó és szégyennel teljes napon, mint a mai! Ilyesmire most senki nem figyel.
– Még hogy senki? – vágott vissza. – Szóval nem! Keveset tudsz te akkor még a világ
dolgairól! Ezt én jobban tudom, mint te, mivel nő vagyok. Engedd hát meg nekem, hogy nő
legyek! Ezért vettél el feleségül, vagy nem?
Igen meglepődtem a viselkedésén, és nem értettem, miért ez a szeszélyes harag irántam.
Hiszen én csak a legjobbat akartam. Megvontam a vállam, és így szóltam:
– Tégy úgy, amint akarsz! Maradj a szobádban, ha ott jobb! Megyek és megmagyarázom
Giustinianinak.
Karomnál fogva tartott vissza, és sietve így szólt:
– Ne légy bolond! Kész leszek egyetlen szempillantás alatt. Menj és szórakoztasd addig,
nehogy el találjon közben menni!
Ahogy én elindultam, fölragadta kis elefántcsont fésűjét és kibontotta aranyszínű fürtjeit.
Zavaromban, szokásom ellenére, egy egész kupa bort fölhajtottam, és Giustiniani készségesen
követte példámat. Annának talán igaza van, és a nő másmilyen, mint a férfi, más dolgokat tart
fontosnak, mint a férfi. Kezdtem megérteni, hogy még mindig nem sokat tudok róla,
bármennyire közel állónak érzem is magamhoz. Bár már öleltem, gondolatai mégis más
utakon jártak, mint az enyéim, és igazán soha el nem érhettem őt.
Szerencsére Giustiniani Anna késlekedését teljesen természetesnek tartotta, és föl sem
vette. Házam otthonos volt és biztonságos. Az ablakból látni lehetett, amint az ágyúk
torkolattüze az esti szürkületben piros villanásokként tükröződik a kikötői öböl vizében. Egy
pillanat múlva a dörgés is eljutott a fülünkbe, és a ház annyira megremegett, hogy a bor
kicsordult a kancsó szélén. Mindez azonban mégis más volt, mint a falon kint. Kifáradva, de
teljes biztonságban nyújtóztunk el a székeinkben, és a bortól kellemesen zsongott a fejem,
úgyhogy meg is feledkeztem rosszkedvemről, melyet Anna szeszélyes viselkedése ébresztett
bennem.
Aztán kitárult az ajtó. Giustiniani először csak szórakozottan odapislantott, ám
arckifejezése nyomban fölélénkült, s fölpattant, hogy a vértje is megcsörrent, és
tisztelettudóan fejet hajtott.
Anna állt az ajtóban. Énszerintem egészen egyszerű kis fehér selyemruhába volt öltözve,
amit ékkő csat fogott össze meztelen vállán. Aranyból szőtt és ékkövekkel díszített öv emelte
ki derekának karcsúságát, karja és lába fedetlen volt. Lábára aranyszandál simult, és lába
körmeit pirosra festette. A fején egy egészen apró kis kerek fejfedő volt, amelyben
ugyanolyan ékkövek csillogtak, mint a vállcsatján és az övén. Átlátszó fátylát arca elé engedte
és szemérmesen mosolyogva fogta össze az állánál. Arca fehérebb, szája pirosabb, szeme
pedig nagyobb és fényesebb volt, mint valaha. Elmondhatatlanul szép és szemérmes volt a
szememben, amint mintegy csodálkozva és kérdőn fölvonta szemöldökének keskeny,
sötétkékre festett ívét.
– Óh – mondta –, tenéked vendéged van? Nem is tudtam! Meglepetten nyújtotta karcsú
kezecskéjét, és Giustiniani
meghajtotta bikanyakát, megcsókolta a kezét, egy darabig a kezében tartotta, és elbűvölten
nézte az arcát.
– Jean Ange – szólalt meg, első megdöbbenéséből felocsúdván –, már nem is
csudálkozom, hogy annyira siettél. Ha nem törvényes feleséged volna, én is versenyezni
kezdenék véled az ő kegyeiért. így azonban nem tehetek mást, mint hogy imádkozom, bár
lenne egy hozzá hasonló nővére, akivel megismerkedhetnék!
– Büszke vagyok, hogy üdvözölhetem a nagy Giustinianit, akinek a híre-neve az egész
kereszténység büszkesége – mondotta Anna. – Bocsásd meg egyszerű otthoni öltözékemet.
Ha sejtettem volna, szépen felöltöztem volna. – Fejét félrebillentette, és szempilláin át nézett
föl Giustinianira. – Óh – mondotta gyönge hangon –, talán tényleg elhamarkodtan engedtem
Johannesz Angelosz csábításának. De akkor még nem láttalak téged!
– Ne higgy néki, Anna! – óvtam sietősen. – Van már egy felesége Genovában és egy
másik Kaffában, barátnői pedig a görög tenger minden egyes kikötőjében!
– Micsoda szakáll! – súgta Anna, és megcirógatta ujjával Giustiniani hennával vörösre
festett szakállát, mint aki nem tudja a kísértést legyőzni. Bort öntött a serlegbe, beleivott, és
átnyújtotta Giustinianinak, szemében hívogató mosollyal mindvégig őreá nézvén. A dühtől és
a megbántottságtól betegnek éreztem magamat.
– Ha én fölösleges vagyok – mondtam fagyosan –, akár ki is mehetek az udvarra. Mintha
erősödne a zaj a falak felől.
Anna rám pillantott, és elmondhatatlan bájos huncutsággal rám kacsintott, s ettől a szívem
nyomban elolvadt, mert megértettem, hogy csak tréfálkozik és incselkedik Giustinianival,
hogy elnyerje a barátságát. Megnyugodtam mindjárt, és mosolyogni kezdtem. Amíg ők tréfás
hangú beszélgetést folytattak, én nem tudtam betelni Anna nézésével, és a szenvedély földúlta
lelkemet, látván mennyire gondtalan könnyedséggel ámítja Giustinianit.
Hármasban ettünk, és amikor nagy kelletlenül föltápászkodott, hogy elinduljon, Giustiniani
rám nézett, és főúri gesztussal levette nyakából parancsnoki láncát a zománcozott pajzzsal.
– Ez legyen az én nászajándékom számodra – mondotta, és Anna nyakába akasztotta,
sóváron megérintve közben mezítelen vállát. – A férfiak úgy mondják, hogy én
legyőzhetetlen vagyok. Előtted azonban készséggel beismerem a vereségemet. Ez a lánc és ez
a pajzs megnyit előtted minden kaput, amelyet a kardok és az ágyúk nem képesek bevenni.
Tudtam, hogy megengedhet magának efféle gesztust, mivel hiú ember, és sok különféle
aranylánca van, amiket váltogatva visel vastag nyakában. Ám az ajándékban rejlő célzás,
hogy Anna bármikor megnézheti az ő védelmi szakaszát, amikor csak akarja, már nemigen
tetszett. Anna ezzel szemben elbűvölten mondott neki köszönetet, nyaka köré fonta a karját,
arcát kétfelől megcsókolta, és futólag az ajkát is hozzáérintette vastag ajkához.
Giustiniani elérzékenyült, még egy könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából, amit a saját
nemeslelkűsége csalt elő, és így szólt:
– Készséggel átengedném férjednek a protosztrátori pálcát, és itt maradnék éjszakára
tenálad. De mert erről szó sem lehet, férjednek engedélyezek szabadságot erre az éjszakára, és
máskor is elfogom nézni neki, ha távol marad helyéről, föltéve hogy az nem a harcok
időpontjában történik.
Vannak kísértések, amiket egy férfi férfiasan legyőzhet. A férjed azonban nem volna férfi,
ha olyan kísértésnek, mint amilyen te vagy, ellen tudna állni!
Elindult, és én tisztelettudóan kikísértem. Merő irigységből és csak azért, hogy
bosszantson, észrevéve, mennyire türelmetlen vagyok, még sokáig fecsegett, bár akkor én már
egyetlen szavát sem értettem. Amikor végre fölült a lovára, futottam föl a lépcsőkön, és
ölembe zártam Annát, és oly szenvedélyesen becéztem és csókoltam, hogy szerelmem már-
már gyűlölettel volt egyenlő. Ő fölizzott, virágba borult, s mosolygott és nevetett az ölemben,
szépségesebben, mint bármikor. Győzelmi jelvényként még az ágyban is magán akarta tartani
Giustiniani láncát, és nem vált meg tőle, bár megpróbáltam erőszakkal letépni a nyakáról.
Mindenek után rebbenéstelen, nyitott szemmel feküdt, s mereven bámulta a mennyezetet,
szemében olyan sötét kifejezéssel, amit nem ismertem, és nem is értettem.
– Mire gondolsz, szerelmem? – kérdeztem. Csak a fejét mozdította meg könnyedén.
– Elek, létezem. Semmi másra nem gondolok.
Kimerülten, üresen, hidegen néztem mámorító szépségét, és eszembe jutottak azok a
férfiak, akiknek a teteme a karókra van fölhúzva végig a kikötői öböl partján, s a törökökre,
akik elfeketedett arccal és megnyúlt nyakkal lógtak a falakról. Az ágyúk éjszaka is dörögtek a
távolban. A csillagok rezzenéstelenül néztek le az égről a földre. A föld szépsége lélegzett
mellettem elevenen, szemében sötét kifejezéssel. Minden lélegzetvétele egyre mélyebben
vágta bele tagjaimba idő és tér bilincseit.

1453. május 1.
Kezd reménytelenné válni a helyzetünk. A szultán seregei bőrtömlőkre éppen egy úszó
hidat szerelnek fel, amely a Kszülosz-kapu közelében, a falak északi szögleténél köti majd
össze a pérai partot a szultán táborával. Eddig a pérai dombra letáborozott csapatok el voltak
szakítva a főseregtől, és a csapatok áthelyezésekor ezeknek a kikötői öböl sekély vizénél
kerülőt kellett tenniük.
A híd védelmére óriási tutajokat horgonyoztak le, amelyekre ágyúkat szereltek föl, hogy a
hajóhad ne zavarhassa a híd építését. Ha a híd elkészül, a szultáni gályák az úszó ágyúk
védelmében megtámadhatják a belső kikötő falát.
Az ágyútűz és a törökök folytonos támadásai az ágyúk által ütött rések hevenyészett
megerősítése ellen, nap mint nap újabb veszteségeket okoznak nekünk. A védelem gyöngül, a
szultán táborába pedig mindennap újabb csapatok áramlanak. Az ostrom híre az ázsiai
országokig terjedt. A fanatikus dervisek hatására a földművesek odahagyták ekéjüket, a
pásztorok a nyájukat, és jönnek, hogy a Korán jövendöléseit beteljesítsék, bár sokuknak
csupán kés vagy lándzsa-hegyű bot a fegyverük.
A városban fogytán a bor, és az élelmiszerek ára a szabadpiacon a szegények számára
elérhetetlen magasságba emelkedett. A császár ezért szabályozta a kenyér elosztását. A város
mindenik negyedében a legvénebb ember felelős azért, hogy a falakon harcolók családja a
császár költségére elegendő élelmet kapjon. Mindegyik negyed felel azért is, hogy az élelmet
odavigyék a harcosoknak és azoknak is, akik a falakat javítják, úgyhogy senkinek sincs
ürügye többé a falakról eltávozni.
A tartalék parancsnokának a feladata, hogy naponta szemlét tartson végiglovagolva a falak
mentén, és meglepetésszerűen névsort olvasson a különböző védelmi szakaszokon. Ez a
latinokra nem vonatkozik, csak a görögökre.
A Kharisziosz-kapunál a nagy falban széles hasadékok vannak. A külső fal ki lett
toldozgatva ugyan, és eléggé formátlan, de a törökök nem tudtak még egyetlen pontján sem
átjutni. Éjszakánként a sáncárkokat is ki tudják tisztogatni, s a törökök által odadobált
rőzsekötegek és gerendák jó szolgálatot tesznek a földsáncok és cölöprendszer javításánál.
Hullaszagú a levegő, ha az ember végigsétál a külső falon, sokan pedig megsüketültek az
ágyúk dörgésétől.

1453. május 3.
Miután formailag egyetértésre jutott Giustinianival és a bailóval, Lukasz Notarasz a falak
ellenőrzésénél serénykedik. A kikötő falát továbbra is a maga saját védelmi szakaszának
tekinti, noha ennek védelmét Giustiniani a császárral egyetértésben, azt különböző görög
parancsnokok között osztotta fel. Az ő indítványára helyezték át ide a császár két legnagyobb
ágyúját, hogy lőhesse a török gályákat. Ám a távolság az öblön keresztül túl nagy. A
golyóbisok belepotyognak a vízbe, és nem okoznak kárt a török hajókban. A törökök is
viszonozták az ágyútüzet az öblön át, de az ő lövedékeik is a vízbe hullanak, nem okozván
károkat a falban.
Az időjárás is borúsra változott. Már második napja rideg északi szél fúj a Boszporusz
felől.
Alkonyattájt a bailo indítványára a császár titkos tanácskozásra hivatott minden fontosabb
férfiút, latinokat, görögöket egyaránt, a Blachernai nagytermébe. Több mint ötven férfiú jelent
meg. Ott volt Lukasz Notarasz is, meg én is, mint Giustiniani összekötője a velenceiek
védelmi szakaszán.
Elsőként a velencei bailo beszélt, és a Tizenkettek Tanácsának fölhatalmazásával
bejelentette, hogy Velence még soha senkit nem hagyott cserben, aki őhozzá folyamodott
segítségért. Ezért azt is bizonyosnak mondotta, hogy a Velence által kiállított hajók már
kihajóztak a tengerre, és közelednek Konstantinápolyhoz. Kapcsolatba kellene valahogy
kerülni velük, és siettetni kellene őket. Még a hajóhad parancsnokának a nevét is tudta. Úgy
hívják, hogy Loredano.
– Mindannyian tudjuk, hogy veszélyes helyzetben vagyunk – folytatta –, még sincs
minden veszve. Az idő is nekünk dolgozik. Az ostrom elhúzódásával minden egyes nap
győzelmet jelent. Bármit tegyen is a többi nyugati ország, a velenceiek által kiállított gályák
már úton vannak. Megesküszöm rá, hogy úton vannak. Ki tudja, talán a pápa is fölfogadott
néhány gályát, és Katalónia királya is megígérte a segítségét. Magyarország politikai nyomása
is komoly fenyegetést jelent a török hátában.
Amikor a jelenlévők közül néhányan nevetésben törtek ki, haragra gyúlva az ajkát
harapdálta, körülnézett, majd így folytatta:
– Természetesen bátorító, hogy köreinkben jókedv és vidámság uralkodik, ám ez most
mégsem a nevetés ideje. Nekünk két ki nem használt hajónk van, mivel Giustinianinak nincs
szüksége a hajóira. A szél kedvező, és sötét éjszaka várható. Az ekkora hajók képesek arra,
hogy kivágják magukat a gyűrűből. Indítványom tehát az, hogy Konsztantinosz baszileusz
szálljon hajóra, s keressen kapcsolatot Loredano hajóival, majd folytassa útját Moreába, és ott
gyűjtsön hadsereget és alakítson ki egy másik harcvonalat a törökök ellen. Mindehhez
szükség van a baszileusz tekintélyére!
Giustiniani keserűen mosolygott, és így szólt:
– Ebben az indítványban is rá kellett ismernem a hírhedt velencei államtudományra! De
nem ellenzem. Haszon nélkül való, hogy Konsztantinosz baszileusz veszélynek tegye ki
magát. Én inkább átengedem neki a saját hajómat, ha időben akar elmenekülni. De csak
őneki, és senki másnak!
Több görög lelkesen kiáltozni kezdett, és biztatta a baszileuszt, hogy mentse meg a drága
életét. A második arcvonal létrehozásában senki sem bízott, mivel mindannyian tudtuk, hogy
a török seregek még a télen behatoltak Moreába, hogy ott a császár fivéreinek kis létszámú
seregét lekössék és megakadályozzák, hogy onnan segítséget küldhessenek. Egyedül Notarasz
komolyodott el és nézett szét vizsgálólag maga körül. Ő azt igen jól tudhatta, hogy ha a
baszileusz távozik, a hatalom végérvényesen a latinok kezébe kerül. Giustiniani is jól tudta,
hogy a város a velenceiek hatalmába kerül, ha a császár távozna és a velencei hajóhad valóban
idejében segítségükre érkezne. Szerintem a saját hajóját is csak dacból ígérte oda
Konsztantinosz császárnak, jól ismervén őt és tudván, hogy ezt az ajánlatot nem fogja
elfogadni soha.
A császár szívélyesen megköszönte Giustiniani nemes lelkű ajánlatát, és ezt mondotta:
– Esküt tettem, és elvégeztem a számvetésemet is. A jó pásztor az életét is kész odaadni a
bárányaiért. Ezért a népemmel együtt akarok élni és meghalni. Erről a javaslatról hát ne is
beszéljünk többet!
Hosszú tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a hajóhadból önkénteseket kérnek, és egy
gyors járatú brigantinnal elküldik őket, hogy keressék meg a velencei hajókat. Ezután a
császár közölte, hogy hallomása szerint a kolostorok gyalázatos módon elrejtették az arany–
és ezüstedényeiket, noha az egyházi kincseket már jóval az ostrom kezdete előtt
beolvasztották, és pénzt vertek belőle. Ezért nehéz szívvel bár, de házkutatást kellett
elrendelnie valamennyi kolostorban. Az ott talált arany- és ezüsttárgyakat haladéktalanul a
pénzverdébe kell szállítani, mivel a város lakosságának élelmezése bizony nagy összegbe
kerül nap mint nap. A katonai rendőröknek a kolostorok névjegyzékét is át kell vizsgálniuk,
és meg kell győződniük a szerzetesek kilétéről is, mivel úgy beszélik, sok szökevény a
kolostorokba menekült és szerzetesi ruhát öltött magára.
Ugyanakkor a város arkhónjaihoz is szólott: – Értsétek már meg végre, hogy
mindannyiunkat ugyanazon pusztulás fenyeget, és nincsenek tovább szegények és gazdagok,
meg főrendűek és alacsony rendűek, mivel mindannyiótokra ugyanaz a halál és ugyanaz a
rabság vár. Fölösleges hát eltitkolnotok a kincseiteket, és elrejtenetek az aranyat meg az
ezüstöt a pincétekbe. Úgysem válthatjátok meg vele az életeteket. Ha a törököket legyőzzük,
négyszeresen fizetem vissza mindenkinek a pénzverésre átengedett értékeket. Ha pedig nem
győzünk, minden kincsetek amúgy is a törökök zsákmánya lesz. Kérve kérlek benneteket,
győzzétek le a kapzsiságtokat, és engedjétek át az aranyatokat és az ezüstötöket a város
megvédésére. Hiszen mások a vérüket, és az életüket áldozzák föl.
Az előkelő arkhónok azonban csak bámulták a latinok tábortüzétől kormos márványpadlót,
arrább rugdalták lábuk alól a kődarabkákat, de nem válaszoltak semmit.

1453. május 4.
Éjféltájt, koromsötétben és viharos erejű hátszélben, tizenkét önkéntessel a fedélzetén,
kivitorlázott a kikötőből a brigantin. A férfiak török ruhába öltöztek, és hajójuk árbocára is a
szultáni zászlót húzták föl, hogy ezzel a csellel hajózzanak át a Gallipoli-tengerszoroson. A
hajóhad megfigyelői Péra tornyából követték a török hajóhad zászló jeleit érkezésükkor és
távozásukkor, ezért van remény rá, hogy a brigantinnak valóban sikerül átjutnia és meg is
tudja találni Loredano hajóit.
Ám a velenceieknek a görög szigetvilágba kihelyezett állandó hajóhada már réges-rég
ideérkezhetett volna Konstantinápoly megsegítésére, ha akarta volna. De ki tudja, talán a
magas signoria fél, hogy a drága hajók csapdába kerülhetnek, ha ideküldik őket. Márpedig a
hajóhad védelme nélkül a tengeri szigeteken lévő kereskedelmi állomásaik áldozatul
eshetnének a török hajóhadnak. Itt sem volna egyetlen velencei hajó sem, ha a császár
kényszeregyezménnyel és bírsággal való fenyegetéssel nem kötelezte volna a Fekete-tengerről
érkező hajókat Konstantinápoly védelmezésére.
– De ha Velence cserbenhagyná is a császárt és Konstantinápolyt – mondta bizakodva a
bailo –, nem hagyja cserben a saját polgárait és a drága rakományokkal teli hajóit!
A hangulat a városban újra reményteli, mivel terjed a hír, miszerint hamarosan felmentő
hajóhad érkezik, és a magyar hadsereg is megindult, hogy hátba támadja a törököket. Bár úgy
lenne! De a nyugati országok bizony elhagytak bennünket!
A nyugati országok elhagytak bennünket! Más nyelvünk van, mások a betűink, más a
vallásunk, más a filozófiánk. Évszázados az irigység és a gyűlölet, s a gyanakvás, amely
elválaszt bennünket egymástól. Elszegényedve, férgektől rágva, egyetlen városka falai közé
zsugorodva az új Róma, a világ egykori uralkodója ma már csak szegény rokon, akinek
feltétel nélkül bele kellene törődnie abba, hogy kegyelemkenyéren tengődjék. Hát nem, soha!
Soha! Inkább elhagyjuk ezt a mulandó világot, és miközben a halál veri a dobját körülöttünk,
halandó kezünket az örökkévalóság felé nyújtjuk! A császári bíbor múltja ezeréves. Európa
császárai és királyai hitvány kis fölkapaszkodottak és barbárok a mi bíborunkhoz képest.
Mögöttünk Krisztus első gyülekezete van. És még azt megelőzően az alexandriai tudós
férfiak. És ő előttük meg Arisztotelész és Platón, az e világi és a túlvilági filozófia. Ok
Arisztotelészt választották, mi meg Platónt.
 A nyugati országok elhagytak bennünket. De ha jönne is segítség tőlük, ugyan, mit
jelentene? Láttam ezt már Várna előtt. Láttam a kereszteseknél, amikor Cesarini bíboros
lángoló szenvedéllyel próbálta tettekre váltani szertefoszlott álmait. O, aki egykor az egyházi
demokráciáról és a népek közötti békéről álmodozott, az utolsó hónapjaiban már hamis esküre
is készen állt. Arca csontvázsovánnyá keskenyedett. Csak a szeme izzott. A nyugati
országokból mindössze néhány lovag követte őt, azok is rablásra, meggazdagodásra és
hercegi koronára szomjazva. És a magyarok is!
És a magyarok is! Láttam őket, amint a bolgár falvak szegény papjait a szakálluknál fogva
vonszolják. Láttam, amint kardjukkal ütötték le a földre a fekete kámzsás görög szerzeteseket.
Az ortodox templomokat istállóként használták, s amikor továbbindultak, akkor meg
fölgyújtották. A szent edényeket, egyházi ruhákat összepiszkították és elrabolták. A hadjárat
fáradalmaitól kimerülten, a hidegtől és az éhezéstől elcsigázottan, fásult szívvel akkor
minderről nem sokat gondolkodtam. Most, amikor percről percre török ágyúk remegtetik meg
a földet körülöttem és amikor Konstantinápoly falai lassan omladoznak, teljes elevenséggel
jelenik meg előttem mindezen már feledésbe merült látvány. Ilyen volt a nyugati országok
segítsége, ami végül hullahegyekben enyészett el a várnai csatamezőn.
Az északkeleti vihartól hajtva vitorlázik valahol a kis brigantin, árbocán a szultán
zászlajával. A halál küszöbén vitorlázik, és vele együtt a mi utolsó reménységünk. Szívem
azonban azt mondja, hogy a reményünk beteljesülése a városunk, kihunyó világunk számára a
halálnál is szörnyűbb következményekkel járna.
Mindenható Isten, könyörületes Krisztus, szent Istenanya, hát az én szívem sötétségében is
ott suttog ez a borzalmas mondat: Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája!
Nem, ilyen választás nincs! Nem szabad hogy legyen. Ez csak a kétségbeesett élni akarás,
önbecsapás, az önfenn-tartási ösztön hitvány megnyilvánulása. Más választás nincs, vagy a
múlandó, vagy az örökkévaló. Az emberek világa, vagy az Isten világa! En már választottam.
Akkor meg miért bizonygatom ezt ily szakadatlanul magamnak, mintha titokban magam is
kételkednék a magam igazában?

1453. május 5.
Könnyű gondolkodni, s könnyű írni, ha az ember egyedül van. Meghalni is könnyű talán,
ha az ember egymagában áll kint a városfalon, ahol körülötte a halál pergeti dobját. A falakon
kívül a föld kormos és ágyúk perzselték, ameddig a szem ellát. A Blachernai termei
remegnek, és faláról leválnak az üvegsimaságú márványlapok. Könnyű sétálgatni egyedül a
császári termekben és várni a halált, miközben a vissza nem hozható múlt üressége kong az
ember körül.
Ma megint sikerült hazajutnom. Csak annyi kell, hogy megpillantsam nyílt tekintetű, barna
szemét. Nincs másra szükségem, mint ujjam hegyével megérinteni őt, és kezemben érezni
bőre élő melegét, veszendő szépségét, és vérem máris fölizzik, s a szenvedély elsöpri az útból
ezeket a gondolatokat, és ismét másként van minden.
Várna után hét esztendeig szerzetesi életet éltem. Nem fogadalomból, nem arra vágyva,
hogy szentté avassanak. Kizárólag magam miatt. A dervisek tiszteltek, és megtanítottak az ő
tudományukra. Az állatok engedelmeskednek nekem és bizalommal viseltetnek irántam.
Mohamed a Megvesztegethetetlen nevet adta nekem. Murád Angyalnak nevezett. Volt idő,
amikor valóban úgy hittem, hogy élnek angyalok az emberek között is, származásukról mit
sem tudván, de titokban mégis megkülönböztetvén egymást az emberektől.
Talán így is van. Mit tudunk mi Isten titkairól? A csillagokból talán gondolkodó világok
néznek le ránk és hatnak ránk anélkül, hogy tudnánk róla. A csillagok sugárzása már a
fogamzás pillanatában meghatározza az ember sorsát átjárva, átitatva, áthasítva őt már az
anyaméhben.
De nem vagyok angyal. Ember vagyok. Anna Notarasz tanította meg ezt nekem. Az
elmondhatatlan gyengeség pillanataiban, az ölében, hófehér testét simogatva érzem bukásom
mélységét, de nem bánom. Szemhéja kéklik, amikor szemét lehunyja, hosszú szempilláját a
vágy könnyei nedvesítik, melle a lélegzéstől emelkedik, karcsú testét az ölemben tartom. És
nem bánom. Csak az elmondhatatlan gyengeség pillanatában sóvárgom a szabadságot.
Börtönből börtönbe jutottam, amióta csak élek. Az ő öle tán az utolsó börtön, amelytől meg
kell szabadulnom?
Így jó, amikor egymást átöleljük, amikor a megremegtető pillanatban mohón szájamba
szívom az ő zokogásszerű, forró lélegzetét. De aztán, amikor a száját kinyitja, hogy
megszólaljon, már nem értjük egymást. Csak testünk közelségében értjük meg egymást és
tudunk olyasmit, amit azelőtt nem tudtunk. A test tudása szép és borzasztó. Gondolataink
azonban más utakon járnak és menekülnek egymás elől. Csak néhány szó, és már meg is
bántjuk egymást. Csak néhány szó, és máris úgy nézünk egymásra, mint ellenségre.
Idegenséget, hideg megvetést sugároz táguló pupillája, amikor arca még a szerelem hevétől
forró.
Ő nem érti, miért kell énnekem meghalnom, amikor élhetnék, ha akarnék.
– A becsület – mondta – a férfiak leggyűlöletesebb szava. Esztelen és ostoba szó.
Mohamed szultán talán nem becsületes a maga pompájában? És körülötte nem élvezik tán a
legnagyobb tiszteletet azok a keresztények, akik elhagyták a hitüket, felvették a turbánt és
csatlakoztak hozzá? Mit jelent a becsület annak, aki vereséget szenvedett? Őt ugyanis
megszégyenítik. Csak a győztesnek van becsülete!
– Különböző dolgokról beszélünk, és nem tudjuk egymást megérteni – mondtam.
Ő azonban önfejű. Körmét karomba mélyesztette, mintha kétségbeesetten kényszeríteni
akart volna, és így szólt:
– En megértem, hogy harcolsz, hiszen görög vagy. De abból mi hasznod lesz, ha meghalsz
vagy rabságra jutsz, amikor a falak ledőlnek és a törökök beözönlenek a városba? Ha nem
érted meg, hogy mindenki számára önmaga a legfontosabb, akkor csak félig vagy görög!
– Nem értesz meg engem, mert nem ismersz! – mondtam. – De helyesen mondtad. A
magam számára én vagyok a legfontosabb. És éppen ezért énnekem csak önmagamnak kell
engedelmeskednem!
– És én? – kérdezte századszor. – Engem már nem szeretsz?
– A gyötrést el tudom viselni – mondtam –, de ne kergess kétségbeesésbe. Szerelmem,
egyetlen szerelmem, ne kergess engem a kétségbeesésbe!
Arcomon éreztem leheletét, mikor haragtól villogó szemmel, mereven rám nézett, és ezt
súgta:
– Bár bepillanthatnék gondolkodástól ráncolt homlokod mögé! Bár le tudnám leplezni
titkos gondolataidat! Nem az vagy, akinek én gondoltalak. Mi vagy tulajdonképpen? Csak a
tested ölelhetem. Téged még nem ölelhettelek soha. Ezért gyűlöllek, ó, mennyire gyűlöllek!
– Legalább ezeket a kurta napokat, ezeket a pillanatokat add énnekem! – kérleltem
esdeklőn. – Századok telnek talán, míg szemedet újra láthatom és ismét rád találhatok. Mi
rosszat tettem én neked, hogy így kínozol?!
– Nincsen múlt és nincsen jövendő! – mondta. – Az csak ábránd és képzelődés. Hazudni
nem akarok, bolondos filozófusok engem nem elégítenek ki. En csak ezt az életet akarom,
meg téged, de ebben az életben. Hát nem érted, Johannesz Angelosz? Én a lelkedért harcolok
ellened. Ezért kell, hogy a legutolsó pillanatig kínozzalak! És ezt nem bocsátom meg. Sem
neked, sem magamnak.
– Nehéz viselnem a koronámat – feleltem a végsőkig kimerülve. Ő azonban nem értette,
mit akartam ezzel mondani.

1453. május 6.
Az egész nap nyugtalan volt. Nem szűnik az ágyúk halál-dörgése. Ég és föld remeg.
Minden második órában eldördül az ágyúóriás is, amelynek a hangja minden más hangot
magába nyel. Ilyenkor mintha a Márvány-tengertől a kikötőöböl partjáig, teljes hosszúságban
megrendülne a fal.
A törökök mozgolódnak. Táborukból szakadatlan zaj és rézdobok pergése hallatszik. A
dervisek olyan őrjöngésbe hajszolják magukat, hogy rekedt hangjuk egészen a falakig
hallatszik. Táncolva és pörögve közelednek a falhoz, egészen a sáncárokig. Mikor nyíl üti át a
testüket, még akkor is tovább pörögnek a sarkukon, mintha nem is éreznének fájdalmat. A
görögök irtózattal nézik őket, s papokat hívnak és szerzeteseket, hogy megátkozzák őket.
A falat nem lehet elhagyni. Mind a négy ponton, ahová az ágyúóriások kőlövedékeiket
irányítják, az eredeti külső fal olyan, mintha eltörölték volna, és a nagy falban is széles
hasadékok keletkeztek. A szakadatlan ágyútűz nappal akadályozza a javítási munkálatokat, de
ha a sötétség leszáll, a sérüléseket azért minden éjjel hevenyészett cölöpöléssel és sáncolással
javítják ki. Mikor a reggel megvirrad, a törökök előtt ismét ott emelkedik a külső fal, mint a
város oltalmazója.
Fenyőgerendából tákolt szerkezetek és földdel megrakott hordók pótolják a falkiugrásokat.
A nagy ágyú kőgolyóbisai ugyan elfújják őket útjukból, de a gyapjúval és a szénával tömött
zsákok a legkomiszabb ütéseket is felfogják, és sok golyó a puha földbe süpped anélkül, hogy
kárt tett volna.
A német Grant úgy mondja, hogy a török ágyúk kopni kezdenek, mivel a golyóik
összevissza röpködnek, sokszor a fal fölött a városba, és a falakat nem is károsítva. A kopott
ágyúkkal nehézkes a célzás, mondja, és még veszélyes is, mert elsüléskor könnyen
megégetheti a kanóckezelőt. De a dombokon túl Orbán öntőkemencéinek a világa dereng,
egész éjszaka vörös fény árad onnét föl az ég felé, és csaknem egész nap halljuk a rettenetes
sistergést, amint a folyékony fémet az öntők új formába öntik.
A városban nincs elég étolaj, ami leginkább a szegényeket sújtja. Pérából azonban nap
mint nap olajoskorsókkal megrakott szekerek mennek a törökök táborába. Minden lövés után
edényszámra zúdítják a drága olajat az ágyúk tűzforró torkába. Bizonyára még egyetlen
ostrom sem került ilyen sokba egyik szultánnak sem, mint ez a mostani. De Mohamed
szemrebbenés nélkül fölhasználja a vezéreinek és a parancsnokainak a vagyonát is. Táborában
ott vannak a pénzemberek, nem is egy országból, zsidók és görögök is, és a hitele még mindig
nem rendült meg. Azt mondják, hogy a pérai genovaiak is megveszik a szultán váltóit, hogy a
készpénzvagyonukat inkább abba fektessék, mivel így biztonságosabb, mintha a rablók
fosztogatásaitól fenyegetett pénzesládákba rejtenék.
Nyugtalan nap. Sok halott és sok sebesült. A városlakók azonban valami különleges
biztonságérzetbe ringatták magukat. Ennyire hirtelen változik a közhangulat. Most a velencei
hajóhadat és a magyarok seregeit várják. A nők és a gyermekek mennek és megmérik a
városban becsapódott ágyúgolyókat, és őszintén álmélkodnak azok hatalmas méretén.
– A szultán még ifjú ember! – mondják. – A mi városunk azonban már eddig is kibírt ezer
évet, és most ezt is ki fogja bírni. Csak engedjük, hogy meggondolatlan fejét ezeken a falakon
törje össze. Ugyanolyan gyorsan el is csügged majd, mint ahogy föllelkesedett. Hamarosan az
öklét fogja harapdálni, amikor a hadserege elfásul és a janicsárok is elégedetlenkedni
kezdenek.
Éjszaka valóban átúszott hozzánk a sáncárkon néhány szökevény a szultáni táborból, és
megadták magukat azoknak, akik a falakat javítgatták. Az őket fenyegető büntetés elől
menekülnek, mivel megszegték a tábori fegyelmet, és erősen eltúlozzák a táborban uralkodó
elégedetlenséget. Nincs elegendő kenyér a szultán egész serege számára, beszélik. A pékek
homokot kevernek a kenyértésztába. A hadsereg felét láz és hasmenés kínozza. A dervisek
jövendölései is rosszakat mondanak.
Talán van valami igazság a meséikben. Vagy csak nekünk akarnak a kedvünkben járni és
elnyerni a bizalmunkat. Talán a szultán maga küldte őket, hogy félrevezető híreket
terjesszenek a városban. Azért bátorító jel, hogy pár török a várost biztonságosabbnak tartja,
mint a szultán táborát.

1453. május 7.
Éjfél után elszabadult a pokol. Legalább harmincezer ember vett részt a fal különböző
leomlott pontjai ellen indított támadásban. A leghevesebb támadás a Szent Romanosz-
kapunál, Giustiniani védelmi szakasza ellen irányult. A nagy ágyú ott rongálta meg a
legkomiszabbul mind a külső falat, mind a nagy falat.
Zajt sem keltve, szép rendben nyomultak előre a támadó csapatok a sötétség leple alatt,
mindenik csoport a maga célja felé. Olyan gyorsan sikerült nekik a sáncárkot is feltölteni,
hogy a falakon már riadót sem fújhattak. Aztán máris tucatnyi rohamlétra emelkedett a külső
falon. A faljavításon dolgozók pánikszerűen menekültek a helyükről. Csak Giusti-niani
lélekjelenléte mentette meg a helyzetet. Bőgve, mint a bika, rontott bele a legfélelmetesebb
zűrzavarba, és kétkezes kardjával lekaszálta a külső falra fölkapaszkodó törököket.
Ugyanakkor fölgyúltak a fáklyák és a szurkosfazekak. A világító nyilak nappali fénnyel
árasztották el a leomlott falszakaszokat.
Giustiniani úgy bömbölt, hogy a hangja túlharsogta a támadók dobjait és kiáltozásait.
Látván, mekkora erőkről van szó, a tartalékokat is segítségül riasztotta. Amikor a küzdelem
már két órája tartott, kénytelen volt a fal legerősebb pontjairól csapatokat áthelyezni a Szent
Romanosz-kapu mindkét oldalára. A kezdeti zűrzavar után a törökök átrendezték soraikat és
hullámokban kezdtek támadni, egyszerre mintegy ezer ember. Keskeny csövű ágyúikat is
elvontatták a sáncárokig. Amíg a többiek támadtak, az íjászok és az ágyúk megpróbálták
rákényszeríteni a védőket, hogy a mellvédek mögé bújjanak. Vértjük segítségével azonban
Giustiniani emberei megint élő vasfalat alakítottak ki a külső falon. A rohamlétrákat
ledöntötték. A pajzsuk védelme alatt teknősbékacsapatokat alkotó törökökre pedig, midőn
azok a fal tövéhez érkeztek, forró ólmot és szurkot öntöttek, úgyhogy kénytelenek voltak
alakzatukat megbontani, és így lehetőségük nyílt az íjászoknak arra, hogy lelőjék őket.
Sok török esett-e el, nehéz megmondani. Giustiniani mindenesetre olyan híreket terjesztett
a városban, hogy hajnalban az elesett törökök tetemei már olyan magasra halmozódtak, mint
maga a külső fal, ám ez természetesen csak bátorító mendemonda volt. Bármennyi török esett
is el, az ő veszteségeik nem pótolhatják azokat a latinokat, akiknek a vértjét szakállas ágyúk
ólomgolyója ütötte át, vagy úgy haltak meg, hogy a törökök kampókkal rángatták le őket a
falakról.
Az utolsó támadáshoz képest minden eddigi csak gyermekjáték volt. A múlt éjszaka a
szultán már nagyon komolyan vette a dolgot, és hadseregének jelentős része vett részt a
támadásban. A Blachernai szakaszán a veszély nem volt említésre méltó. A törökök
ostromlétrái nem értek föl elég magasra, noha amikor a létrákkal nem boldogultak,
lelkesedésükben megpróbáltak egymás válláról fölkapaszkodni a falra. Ezért a bailo az
emberei egy részét átküldette velem Giustiniani megsegítésére, hogy a dicsőségből a
velenceiek is kivegyék a részüket.
Épp amikor odaérkeztünk, egy óriás termetű janicsárnak sikerült roppant erejével
fölküzdenie magát a külső fal ormára. Miután följutott, vad diadalordítással hívta a társait is,
majd nekilódult, hogy végezzen Giustiniani val. A vértesek kénytelenek voltak félreállni az
óriás útjából. Giustiniani egy beomlott falrészen harcolt, lejjebb állt, mint a janicsár, és szorult
helyzetbe került, míg végül az egyik egyszerű görög munkás, aki a fal javításán dolgozott, s
aki még csak vértet sem viselt, a török háta mögé ugrott, és széles fejszéjével egyetlen
csapással átvágta a török pikkelyes lábszárvédővel védett lábát. Ezután Giustiniani már
könnyűszerrel végzett vele. Giustiniani gazdagon megjutalmazta megmentőjét, de azt
mondotta, szívesebben bánt volna el vele a maga erejéből. Hiszen ő egy fejjel magasabb a
többi férfinál, és akkora, mint egy bika.
 Ezt a látványt láttam fáklyák és tüzes nyilak fényében, miközben pajzsok recsegtek-
ropogtak körülöttem és kiáltozás töltötte be a levegőt. Utána már nemigen értem rá
gondolkodni, mivel a támadó törökök nyomása oly heves volt, hogy nekünk a falon
többszörös sorokba rendeződve, egymást a súlyunkkal támogatva kellett fogadnunk őket.
Kardom kicsorbult. Midőn a bágyadt hajnali derengésben a törökök lassan hátrálni kezdtek,
majd pedig vissza is húzódtak, olyan halálosan fáradt voltam, hogy még a kezemet is alig
bírtam fölemelni. Minden tagom sajgott, és testem véraláfutásokkal meg zúzódásokkal volt
tele. Nyílt seb azonban nem volt rajtam egyetlenegy sem. Ebben a tekintetben szerencsésebb
voltam, mint sokan mások. Giustiniani hóna alól is vér patakzott, noha a páncél védőlemeze
megakadályozta, hogy a dárda túlságosan mélyen a húsába fúródjék.
Azt beszélik, hogy az egyik görög a Szelümbria-kapu közelében az éjszaka megölt egy
lófarkas méltóságjelvényt viselő tartományi török parancsnokot.
Állapotomat látván Giustiniani barátságosan ilyen tanáccsal szolgált:
– A küzdelem izgalma és heve az embert arra készteti, hogy erején felül és az emberi
teljesítőképesség határain túl teljesítsen, úgyhogy életveszélyben a gyönge ember is
oroszlánerőt nyer. De még a leghevesebb támadás sem oly veszedelmes, mint a pillanatnyi
szünet okozta elernyedés. Ilyenkor az ember a fáradtságtól leroskad a földre, és nem is tud
többé talpra állni. Ezért a tapasztalt katona a legnagyobb veszedelemben sem használja el
maradéktalanul minden erejét, hanem megfontoltan megőriz egy csöppet a maga számára. Ez
az életét mentheti meg, ha a támadás tovább folytatódik.
Kidülledő ökörszemét rám vetve és furcsán mosolyogva még hozzátette:
– Akkor legalább el tud menekülni még, és nem marad ott tehetetlenül, hogy a támadók
lemészárolják!
Jókedvű volt, és egyéb nem is szegte kedvét, csak az, hogy a borához vizet is kellett
öntenie, hogy az emberei előtt példát mutasson, mivel a bor fogytán volt.
– Na, Jean Ange! – mondotta. – Lassacskán rákapnak a küzdelem ízére! A szultán is kezd
belemelegedni. Hamarosan talán igazi támadásokat verhetünk vissza!
Hitetlenkedve bámultam rá.
– Hát az igazi támadás akkor milyen? – kérdeztem. – Ennél szörnyűbbet én még nem
éltem át, és el sem tudom képzelni, hogy egyáltalán lehetséges volna. A janicsárok úgy
harcoltak, mint a fenevadak, és én magam is úgy éreztem, hogy fenevaddá változom!
– Sokat fogsz még látni és tapasztalni, Jean Ange! – jegyezte meg Giustiniani nyájaskodó
hangon. – Add át üdvözletemet szépséges feleségednek! A nők szeretik a vérszagot a férfi
ruháján! Magam is megfigyeltem, hogy a nő öle soha oly jól nem esett a testemnek, mint
azután, hogy a kardommal néhány férfiút a mennyekbe menesztettem, és teljesen kimerültnek
és elgyötörtnek éreztem magamat. Hát ez az, amiért irigyellek, Jean Ange, nagyon irigyellek
téged!
Elkedvetlenedtem. Mikor a még meleg holttestekből vér gőzölgött a hideg reggelben,
beszédét káromlásnak éreztem. Hogyan tudtam volna én még csak megérinteni is a
feleségemet, amikor a halálfélelemtől szemem még mindig kerekre tágult, az öltözékem csupa
vér volt, és a fejemben egyre csak a csata zavaros képei kavarogtak. Épp ellenkezőleg, attól
féltem, hogy még ha el is tudnék aludni, nyomban felriadnék és hangosan kiáltoznék, noha
semmire jobban nem vágytam, mint mély álomra.
Giustinianinak azonban igaza volt. Giustinianinak a maga szörnyű módján igaza volt. Ezt
én is megállapíthattam, amikor, miután véget ért a csata, élve az engedélyével, hazamentem,
hogy kipihenjem magam. Összetört, minden ízében sajgó testem még soha úgy nem izzott föl,
mint ezen a reggelen. És az álmom mély volt. Halálosan mélyen aludtam, a fejem Anna
Notarasz fehér vállán nyugodott.

1453. május 8.
 Már tegnap a késő esti órákban titokban összeült a tizenkettek tanácsa. A törökök éjszakai
támadása véglegesen megmutatta a védelmi erők gyöngeségét. A híd, amit a szultán hatalmas
hordókra építtetett a kikötői öblön keresztül, leginkább a Blachernait fenyegette. Ezért a
velenceiek hosszú civakodás után úgy döntöttek, hogy Trevisano három nagy hajóját kiürítik,
és ily módon további kétezer embert tudnak bevonni a védelembe. Úgy rendelkeztek, hogy a
rakományt a császári arzenálba kell szállítani, a tengerészeket és a katonákat pedig a falakra
vezényelték a Blacher-nai védelmére.
Trevisano tiltakozott a hajótulajdonosok és a kapitányok nevében. Bizonygatta, hogy ha a
tíz- meg tízezer dukát értékű rakományt a szárazföldre szállítják, megmentésére többé semmi
remény nincs, ha a törökök a városba betörnek. Ráadásul az üres hajók is a törökök
zsákmányául esnek, és azok legénysége az életét sem tudná megmenteni.
A tizenkettek tanácsa mégis úgy határozott, hogy kiüríttetik a hajókat. Értesülvén erről a
döntésről, a hajók legénysége és kapitányai fegyverrel a kezükben föllázadtak, és nem voltak
hajlandók elhagyni a hajókat. Az ágyúkat megtöltötték, az íjászok fölkapaszkodtak az
árbocra, s Trevisano kárörvendve somolygott, mikor a csónakjából a vöröslő arcú bailo mellől
próbálta lecsöndesíteni embereit, és nem túl nagy lelkesedéssel arra biztatta őket, hogy
feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek.
A mai napon újra összegyűlt a tizenkettek tanácsa, s meghallgatták a császárt is, valamint
Giustinianit és Lukasz Notaraszt is. A császár könnyező szemmel hivatkozott a tengerészek
lelkiismeretére. Hogyan nézhetnének bárki keresztény ember szemébe valaha is, ha épp a
döntő pillanatban cserbenhagyták a várost.
A kapitányok és a tengerészek képviselői így beszéltek:
– Minket erőszakkal tartottak itt. A földmunkákban ennek ellenére részt vettünk, jó
szándékunkat ezzel is bizonyítottuk. Ez a háború nem a mi háborúnk! Mi a hajóinkért
vagyunk felelősek, és a hajónkon lévő rakományért!
Lukasz Notarasz így beszélt:
– Minden olyan ponton, ahol a görögök saját erejükből védték a falat, a törököket
visszaverték, véres fejjel menekültek. A latinok segítsék egymást, ha akarják, de nézetem
szerint a Blachernaiban már így is túlságosan sok a velencei.
Giustiniani lenyelte mérgét és elfojtotta gyanakvását, tudván, milyen gyönge a védelem, és
így szólt:
– Isten dicsőségére és a kereszténység áldására a hajókról le kell rakodni és a legénységet
át kell irányítani a falak védelmezésére. Különben megeshet, hogy a veszély pillanatában,
valamely sötét éjszakán, a hajók átszakítják a láncot és tovavitorláznak. Régebben is tettek a
velenceiek olyan esküket, amelyeket nem tartottak meg.
Megint úgy határoztak, hogy a hajókat kiürítik, de mikor a bailo megpróbált fölmenni a
legnagyobb hajóra, a tengerészek kivont karddal futottak a felvonóhídakhoz, és még a saját
képviselőiket sem engedték föl többé a hajókra, és azt kiabálták, hogy eladták őket a
császárnak.
– Csak merjetek hozzáfogni a hajóink kirakásához! -mondták. – Ha átengedjük a
hajóinkat, a görögök itt fognak tartani bennünket erőszakkal a városban, hogy védelmezzük
őket, mintha csak az ő tulajdonuk vagy éppen a rabszolgáik lennénk. Minden keresztény, aki
ebben a szerencsétlen városban marad, elveszett. Készakarva nem térdelünk a kard alá!
Kényszerítsetek bennünket, ha tudtok!
A tengerészek képviselői, akik részegen imbolyogtak a bailo mögött a felvonóhídon,
könnyhullatva és kezüket nyújtogatva kértek bocsánatot elpártolásukért.
– Nem is értettük, mit ígértünk meg – panaszkodtak.
Annyi bort itattak velünk a ravasz görögök, hogy mondtuk, ami éppen a nyelvünkre jött.
De most már szánjuk-bánjuk, és mindent visszavonunk. A tizenkettek tanácsa eladott
bennünket a görögöknek, de inkább haljunk meg együtt, testvérek, a hajó fedélzetén, semmint
a törökök karóiba húzva.

1453. május 12.

A tengerészek tovább makacskodnak. Eddig még minden tárgyalás eredménytelennek
bizonyult.
De a tizenkettek tanácsa már megnyerte magának Trevisanót és Aloisio Diedót is. Pénzt
dugtak a kapitányok markába. A velenceiek bármilyen áron a hatalmukban akarták tartani a
Blachernait. Az öblön átvezető híd mellé lehorgonyzott tutajokról a nagy ágyúk már tűz alá
vették a part menti falat a Blachernai északi csücskében. A Kaligaria-kapunál is megsérült a
fal. A Kharisziosz-kapu és a Por-fürogenetosz-palota között a falon bizony csúnya nagy rések
vannak. A külső falat az ágyúgolyók több ponton jóformán teljesen leomlasztották.
A Blachernai helyzete valóban fenyegetővé vált. De a védelmen felül a velenceiek a lehető
legnagyobb létszámú helyőrséget kívánnak ott tartani, hogy onnét irányíthassák a várost, ha a
szultán kénytelen lesz fölhagyni az ostrommal. Ezért aztán elengedhetetlenül fontos
számukra, hogy Tana hajóinak legénységét is a falakra küldhessék. A tengerészeken kívül a
hajókon négyszáz páncélruhás válogatott katona is van. Ezért a velencei államtudomány
minden eszközét latba vetik, hogy a hajók legénységét rávegyék, hagyjanak föl a lázadással,
és hajóikról vonuljanak ki a szárazföldre.
És mindeközben, egész idő alatt a görögök vérüket hullatják és meghalnak a falakon.
Notarasznak igaza van. Az Aranykapunál és a Szelümbriai-kapu mindkét oldalán a görögök
saját erejükből verték vissza a törökök minden rohamát. Ott ugyan a falak nem rongálódtak
meg annyira, mint a Szent Romanosz- és a Kharisziosz-kapuknál. A védők nagy része
azonban gyakorlatlan kézműves és szerzetes, akiket csak sebtében tanítottak meg az ostrom
előtt a fegyverek használatára. Vannak köztük gyöngébbek is, akiknek idegei fölmondják a
szolgálatot a török támadáskor, és hanyatt-homlok menekülnek el a falakról. De soraikban
többnyire olyan görögök vannak, akik Thermopülainál és Marathón mezején is harcoltak.
Háborúban derül fény az ember legjobb tulajdonságaira. És a legrosszabbakra is. Minél
tovább tart az ostrom, annál inkább előtérbe kerülnek a rossz tulajdonságok. Az idő nem
nekünk dolgozik.
Miközben a jó húsban lévő, vörösen fénylő arcú latinok egymással veszekednek, a falakon
csak egyre soványodik a görögök arca. Nincs olajuk, s nincs kenyerük. Egy csöpp savanykás
bor az egyetlen, ami a császár készleteiből jut nekik. Feleségük és gyermekeik odahaza
sírdogálnak, vagy seregestül vonulnak a templomokba imádkozni. Reggeltől estig és estétől
reggelig szállnak az ég felé az alázatosak és boldogtalanok lángoló imái. Ha az imádságok
megmenthetnének egy várost, Konstantinápoly a világ végezetéig is kitartana.
Miközben a latinok a Blachernai Szent Szűz-templomában tanácskoznak, a császár a
görögöket esti istentiszteletre és haditanácsra hívta a Szent Szófia-templomba. Giustiniani
engem küldött oda, mint képviselőjét. Úgy ítéli ugyanis, hogy ő maga már nem hagyhatja el
védelmi szakaszát ily hosszú időre.

1453. május 13.

Esteledett a kihalt Szófia-templom óriáskupolája alatt, miközben száz meg száz lámpa
szórta fényét, és az óriás méretű mozaikképek feledhetetlen mélabút sugároztak a templom
aranyfalain. A császár és a kísérete, az udvari főméltóságok, a gárdatisztek, a városnegyedek
vezetői szinte elvesztek a templom óriási méretei között. A vigília hosszú volt. Az oltárról a
szentek képei rosszalló tekintettel nézték a császárt. A templom környéke is elhagyatott volt.
A nép szemében a Szófia-templom még mindig elátkozott templom, mivel ott hozták
nyilvánosságra az uniót és ott vetettek véget a görög egyház függetlenségének. De mintha
csak dacolni akarna népével, és kedvére akarna tenni Iszidor kardinálisnak, Konsztantinosz
császár épp ezt a templomot választotta ki a nagy tanácskozáshoz.
 Az istentisztelet után megkezdődött a gyűlés. A városnegyedek vezetői beszámoltak az
élelmiszerhiányról és a nép fenyegető elégedetlenségéről.
– A hangulat romlik – kezdte a császár egyik sztratégosza. – A helyzet veszélyes. A népet
bátorítani kell.
Phrantzesz nyilvánvalóan a császár szócsöveként vett részt a gyűlésen, mert előterjesztette,
hogy a falakról kellő számú görögöt kellene szabaddá tenni, és a tartalékos lovasság
támogatásával rohamra kellene őket küldeni. Ha maga a császár vezetné a vállalkozást, ez
bizalmat ébresztene, és a török táborból esetleg élelmet is lehetne zsákmányolni. Egy ilyen
sikeres vállalkozás az egész városban felbátorítaná az embereket. A latinoknak nem is kellene
előre tudniuk erről, mert különben a hír Pérán keresztül hamarost a szultán fülébe jutna, és ő
felkészülhetne a támadók fogadására.
Festett körmével dölyfösen kopogtatva Phrantzesz egyenesen rám nézett hideg megvetést
sugárzó, világoskék szemével, és hozzátette:
– A szultán füle a legtitkosabb gyűléseken is jelen van. Miért ne volna hát jelen akár itt is?
A császár sztratégoszai egybehangzóan úgy vélekedtek, hogy a kirohanás lehetetlen
vállalkozás. Már maga a gondolat is végzetes és esztelen. Legalábbis a császár nem
kockáztathatja az életét egy ilyen vállalkozásban. Ha ő elesne, az egész városnak vége.
Egyedül az ő személye az, amely még egyáltalán összetarthatja a széthúzó és egymással
ellentétes erőket. A császár isteni. A nép kiáltozhat és tüntethet, de mindaddig, míg a császár
népének oltalmazó jaként életben van, semmi rossz nem történhet.
Notarasz fölemelte a hangját, és komoran így szólt:
– Eddig Isten segítségével védekeztünk. Isten segítségével még ugyanilyen hosszú ideig
fogunk tudni védekezni. De ha ő elhagy bennünket, akkor a városunk elveszett.
Szavai nyíltan utaltak az unióra, amit a császár jóváhagyott, és ami miatt Isten elhagyta a
várost. A megjelenteken csüggedtség és szomorúság lett úrrá, és sokak feje mélyen
előrehajlott hangtalan imádkozásra. A lámpások lángja illatozott, a templom felső része
beleveszett a sötétségbe. Konsztantinosz császár oly sápadt volt és sovány, mint egy szentkép,
és sötét szeme csillogott a lámpások fényében.
Ugyanakkor a vastag templomfalaktól letompítva riadó távoli hangját hallhattuk. A császár
feloszlatta a gyűlést, és a szertartások által megszabott rendben távozott a templomból. A
templomnál egy ziháló futár lovagolt felénk, aki jelentette, hogy a törökök mind a parton,
mind a Kaligaria-kapunál támadják a Blachernait. De a leghevesebb támadás a Kharisziosz-
kapu közelében beomlott falrész ellen irányult.
Éjszaka városszerte szóltak a harangok és a kolompok. A házakban is föllobbantak a
fények, és félmeztelen emberek riadtan futottak ki az utcára. A kikötőben a hajók Péra
falainak oltalmából a lánc felé kezdtek evezni, mintha az általános támadás a tenger felől is
megkezdődött volna. Éjfél volt. Az éjszaka csendjében a csatazaj a Blachernaitól a roppant
nagy városon át egészen a hippodromig elhallatszott. A török táborban is tüzeket gyújtottak,
amelyek fénye félkörbe fonta a várost.
A hagyományos kivonulási rend is fölbomlott. A császár megsarkantyúzta a lovát. Teljes
vágtában lovagoltunk végig a városon keresztül vezető főutcán a fáklyák fényében.
Valamelyik főrend lovának kavics szorult a patkója alá és a ló hanyatt vágta magát, lovasát
feje fölött átrepítve, aki egy zöldségesbolt kőküszöbére esett.
Ahogy közeledtünk a falhoz és a Kharisziosz-kapuhoz, menekülők serege jött rohanvást
felénk, néhányan fegyverrel a kezükben. A császár megállította a lovát, és Krisztus nevében
kemény szavakkal követelte, hogy nyomban térjenek vissza a falra. Az eszeveszetten
menekülő emberek azonban meg sem állottak, hogy meghallgassák. A testőrség katonai
rendőrei kénytelenek voltak lovaikat megsarkantyúzva rájuk rontani; s több embert lerántottak
a földre, mire aztán a többiek megálltak, mint akik azt sem tudják, hol vannak, majd
ernyedten lógó karral megfordultak és visszabaktattak a falra.
 A császár azonban nem maradt ott, hogy megvárja őket. Lovascsapatunk így is az utolsó
pillanatban érkezett. A nagy fal a Kharisziosz-kapunál félig leomlott. A védelem összeomlott,
és a törökök már bent voltak a város utcáin, rekedt hangon üvöltöztek és kardjukkal
kaszabolták a menekülőket. A mi kis lovascsapatunk úgy söpörte le őket az útról, miként a
vízár sodorja el a szalmaszálat. Amikor a zűrzavar után helyreállt a rend, kiderült, hogy a
városba bejutott törökök a szétvert támadó hullám maradványai voltak. A védők átengedték
őket, és még maradt annyi idejük, hogy újra megszállják a beomlott falrészt, mielőtt a
támadók következő hullámára sor került volna. Giustiniani is a helyszínre lovagolt és a fal
ormáról osztogatta parancsait.
Az eset azonban előjelszerű volt s megmutatta, mennyire hajszálon múlik a város sorsa.
Blachernaiban a Kaligaria-kapunál is több ezer fős török csapatok támadtak, de a fal és a
tornyok erősebbek voltak annál, semhogy megbirkózhattak volna vele. Veszélyesebb volt a
támadás a parton, a Künegionnál, ahol az ágyútűz meggyöngítette a falakat, a tengerészek ásta
sáncárok pedig részben beomlott, részben a törökök töltötték föl. A nemrégiben elkészült
hídon át a támadók a pérai oldalról is egyre újabb egységeket meneteltethettek ez ellen a
falrész ellen.
Virradatkor megtört a támadás ereje. Ez sem volt általános támadás, mivel a török hajóhad
el sem mozdult onnan, ahol lehorgonyzott. Giustiniani becslése szerint mintegy negyvenezer
ember vehetett részt benne.
– Ez még csak egy kis összekoccanás – mondotta. – A szultán csak morzsolgatja az
erőinket. Ne képzeld hát, hogy ez győzelem! A veszteségeink súlyosak. Még tenéked sem
akarom megmondani, hány embert veszítettem. Azt azonban készséggel elismerem, hogy ma
éjszaka a velenceiek is észrevehetően kiköszörülték a becsületükön esett csorbát!
Amint fölvirradt a reggel, a kikötői parttól a Szent Ro-manosz-kapuig a fal előtti térség teli
volt török holttestekkel. A fal hasadékaiba és a városba betört törökök holttestét a külső fal elé
dobálták. Csak ezekből több mint négyszáz volt.
Miután látták és hallották életveszélyben harcoló honfitársaik szorongatottságát, Trevisano
tengerészei végül eszükre tértek. A nap folyamán kirakták hajóikról a rakományt és a császári
arzenálba szállították. Estefelé Trevisano vezetésével négyszáz katona a Blachernaiba vonult
és jelentkezett a bailó-nál. Ok kapták a védelem leginkább fenyegetett és a legtöbb dicsőséget
nyújtó pontját, a város északi csücskét a Künegion mellett, a szárazföldi fal és a kikötői fal
találkozásánál. A tengerészek ígéretet tettek rá, hogy másnap követik őket a falra és készek
lesznek föláldozni életüket Krisztus sebeiért, mihelyt biztonságos helyre szállítják a drága
rakományt.
Az erősítés már nélkülözhetetlen volt. A város nem állna ki még egy éjszakai támadást. A
nap folyamán a törökök kis csoportokban folytatták eredménytelen támadásaikat a fal
leginkább veszélyeztetett pontjai ellen, hogy a védőket mozgásban tartsák és megzavarják
pihenésüket. Az alvást ezért szakaszosan szervezték meg. De midőn a császár reggel szokásos
ellenőrző körútjára indult a falakon, több helyütt látta, hogy valamennyi védő mély álomban
fekszik a földön. Saját kezűleg rázta fel őket, és midőn néhányan a kimerültségtől sírva
fakadtak, vigasztalgatta őket. A falszakaszok parancsnokainak megtiltotta, hogy ezúttal bárkit
is megbüntethessenek azok közül, akik a kibírhatatlan fáradtság miatt elaludtak őrhelyükön.
Ugyan mivel is lehetett volna ezeket a szerencsétleneket még egyáltalán büntetni? A már
eleve kicsiny élelmiszeradagot tovább nem lehetett csökkenteni, mivel szükség van az
erejükre, hogy harcolni tudjanak. A bor fogytán, úgyhogy ennek vigaszát sem lehet megvonni
tőlük. Es a fal önmagában véve is épp elég szigorú büntetés bárki emberfiának.
Amikor a pérai dombok fölött felvöröslött a reggeli nap, találkoztam a Guacchardi
fivérekkel, akik kardjukkal épp a falig bejutott és ott elesett törökök fejét vagdalták le.
Vértjük sisakuktól le a térdvédőig vértől volt iszamos, ők nagyokat kiáltozva és nevetgélve
egymásnak dobálták a török fejeket, mintha valami fura labdajátékot játszanának. Fogadást
kötöttek egymással, melyikőjük találja meg a leghosszabb szakállt, s a reggeli szélben barna,
fekete és ősz szakállak lebegtek már övükön. Egymással ekképpen versengve akarták leplezni
önmaguk és embereik előtt, mennyire elfáradtak a csata után, kimerültségüket játékban és
szilaj kiáltozásokban próbálták levezetni.
A földbe ivódott vér, a korom és a faltörmelékek között a nagy fal földjéből néhány sárga
virág bújt elő.
A küzdelem leghevesebb perceitől megmenekedtem, mivel Giustiniani utasításait és
parancsait kellett sietve továbbítanom egyik védelmi szakasztól a másikhoz. Mindamellett az
én lábam is rogyadozott már a fáradságtól, és a kimerültségtől az egész világ valószínűtlenné
vált a szememben, mintha csak álmot láttam volna. A törökök ágyúi villogni kezdtek, és
ropogott a fal a lövedékek becsapódásától, ám a lármától és a fáradtságtól zsibbadt fülemben
minden hang távolinak tűnt. A nap vörösre festette a pérai dombokat. A Guacchardi fivérek
vértől lucskos páncélöltözékükben az elesett törökök levágott fejét dobálják egymásnak. Ez a
reggel feledhetetlenül bevésődött az emlékezetembe. Az ég és a föld, a színek, a korom és a
vér is, minden elmondhatatlanul szépnek látszott eleven szememben, miközben a földről tört
szemű hullák meredtek rám.
Ugyanilyen valószínűtlennek, ugyanilyen hihetetlennek, ugyanilyen földöntúlian szépnek
láttam egyszer Ferrarában is mindent, amikor pestisben megbetegedtem, de én magam még
nem is tudtam róla. Azon a borús novemberi napon, midőn a fény halványan szűrődött be a
kápolna színes ablakain, és gyógynövények kesernyés füstje szállt fel a füstölőkből, és a
lúdtoll sercegése a papíron, mintha egyre távolodott volna zúgó fülemben. Akkor mindent
világosabban és valóságosabban láttam, mint bármikor azelőtt. Láttam Jo-hannesz császár
zöldes, kénsárga, gőgös arcát, amint a trónusán ült, lábánál egy fekete-fehér foltos kutyával,
azon a trónuson, amelyet pontosan kimértek, hogy épp akkora méretű legyen, mint Jenő
pápáé. Láttam Besszárion felismerhetetlenné vált, jóindulatú arcát. És a kápolna zöld
fényében röpködő latin és görög szavak éppoly értelmetlenekké váltak a fülemben, mint a
kutya ugatása.
Abban a pillanatban éreztem meg először Istent. Amikor pestisben megbetegedtem. Most
villámként hasított belém a felismerés, hogy az a pillanat már ezt a reggelt is magában
foglalta, miként a héj zárja magába a magot. Ha akkor látóbb lettem volna, abban a
pillanatban előre átélhettem és megláthattam volna ezt a reggeli pillanatot is. A kettő ugyanis
egyidejű volt, bennem és az időtlenségben egyazon pillanatban ment végbe mindkettő.
Látásom pillanatai bezárultak és egymásba olvadtak, úgyhogy az események egymásutánisága
csupán látszólagos és képzeletteli volt. A hetek, a hónapok, az évek csak az ember által
kitalált mértékek. A valódi időhöz, Isten idejéhez nincs semmi közük!
Abban a pillanatban azt is tudtam, hogy Isten kiszámíthatatlan szándéka szerint újra e
világra fogok születni. És újra születvén szívem feledésében ezt a pillanatot is hordozni
fogom, újabb életem átélt pillanataival összefonódva. Látni fogom a fej nélküli holttesteket a
leomlott falaknál, miközben ágyúdörgéstől reszket a föld, és a kis sárga virágokat a koromban
és a vérben és a jókedvű Guacchardi fivéreket, amint véres páncélban török fejekkel
dobálóznak.
De amit ekkor átéltem, sem elragadtatást, sem örömöt nem ébresztett bennem, csak
szavakkal el nem mondható csüggedést, mivel ember vagyok és ember is maradok, egy
szikra, amelyet Isten szele sötétségből sötétségbe kerget. Ebben a pillanatban a testi
fájdalomnál és a kimerültségnél erősebben kívánta szívem a felejtés elmondhatatlan
nyugalmát. Felejtés azonban nem létezik.
Nincs felejtés.

1453. május 15.

A tengerészek időben tértek jobb belátásra.
 Az utóbbi pár napot a szultán tüzérsége átszervezésére használta föl. A bombardokat, amik
a pérai dombról Péra falain át kőgolyókkal bombázták a hajóinkat, elvontatták a hídon át, és a
Künegion meg a Blachernai kapujával szemközt állították fel. A Szent Romanosz-kapu elé is
újabb ágyúkat hoztak. Az ágyúóriás elhallgatott, de a török kovácsok munkálkodnak a
megerősítésén, hatalmas vasabroncsokat kovácsolván köréje. Éppen itt, Giustiniani védelmi
szakaszán, az egykor áradó, ma már patakká apadt Lükosz-folyó völgyében rongálódott meg
leginkább a fal, amint azt várni is lehetett.
A törökök támadják azért a Blachernait is. A kikötői falnak és a Blachernai falának
érintkezési pontja gyönge. A török hajók akadálytalanul mozoghatnak a kikötői öbölben a híd
mellett lehorgonyzott ágyús tutajok védelmében, és a Blachernainál támadást indíthatnak a
kikötői fal ellen.
Notarasz még mindig lelkesen irányítja mind a két nagy ágyút, amelyek az öblön keresztül
próbálják lőni a törökök könnyű gályáit azokon a helyeken, ahol lehorgonyoztak. Egy gálya
elsüllyedt, néhány pedig megsérült. Giustiniani ezt az ágyúzást fölösleges lőporpazarlásnak
tartja, mivel puskaporból is igen nagy a hiány. Notarasz már nem parancsnoka a kikötői
falrésznek, mégis mindenbe beleavatkozik, mivel a tartalék parancsnokaként bármikor oda
mehet, ahová akar. A nép nap mint nap látja őt fekete lova hátán, ezüstpáncélban a városon
átlovagolni, mintha ő irányítaná az egész védelmet. Hadirendőreit gyűlölik, őt azonban meg-
megéljenzi a tömeg, mivel görög. Arra is gondja van, hogy ő maga jelentse be a különböző
városrészekben a kellemes híreket és az élelmiszerosztást a császár készleteiből. A
kellemetlen parancsokat, a kolostori értéktárgyak elkobzását, a lakosok kényszerű
áthelyezését egyik helyről a másikra, és a szökevények nyilvános megbüntetését azonban
másokra bízza.
Az ágyúk áthelyezése után az ágyúdörgés ma sokkal erősebb, mint eddig bármikor. A
szultán tüzérei egymással versengenek, és az életükkel mit sem törődve futnak el újra és újra
lőporfüsttől kormosán a sáncárokhoz, hogy a lövések hatását megfigyeljék, majd újra
becélozzák az ágyúkat, és egy-egy ágyúval napjában akár nyolc lövést is képesek leadni. Csak
az ágyúóriás lő ritkábban, mint azelőtt. A városban makacsul tartja magát a mendemonda,
hogy amikor az ágyúóriás szétrepedt, Orbán is meghalt. Valami azonban történhetett az
ágyúóriással, mivel a vaspántoktól még a külseje is megváltozott. A tüzérek hangyákként
nyüzsögnek körülötte, amíg csak el nem durran, hogy ég és föld belereszket.
Színlelt támadásokkal, lármázva és dobolva a törökök éjjel-nappal ébren tartják a védőket a
fal minden pontján, lehetetlenné téve számukra az oly szükséges pihenést. A legfontosabb
pontokon a falak annyira megrongálódtak, hogy a sötétség beállta után – rangjától és rendjétől
függetlenül – mindenkinek meg kell ragadnia a gerendákat és a földszállító kosarakat, köveket
kell hordania, és téglafalat kell raknia, vizeskorsókat kell hoznia-vinnie, hogy a falakat védő
marhabőröket locsolják, és cölöpöket meg egyéb akadályokat kell beledöngölnie a földbe. A
sáncokat is időről időre ki kell üríteni. A császári technikusoknak ügyes emelőszerkezetekkel
egész falrészeket és leomlott tornyokat sikerült visszaemelni a helyükre. Sok kéz dörzsölődött
véresre és sok köröm feketedett itt meg, olyanoké, akik nem voltak ilyesmihez hozzászokva.
Giustiniani még válogatott katonáit sem kímélheti, de bikaerejével ő maga mutat jó példát a
fal javításánál serénykedve. A borhiány rosszkedvűvé tette, és erősen le is fogyott, úgyhogy
üresen csörömpöl a vértje a pocakja helyén. Sokan mások is kénytelenek kitömni a vértjüket,
hogy lesoványodott testükön egyáltalán viselni tudják. Ez azonban gátolja a mozgást és
kimerítő izzadást okoz.
A mai napon Giustiniani így szólt:
– A szultán mindennap új és tapasztalatlan csapatokat küld a tűzbe. A janicsárok még idáig
egyetlen támadásból sem vették ki igazán a részüket. A mi erőnk pedig fogytán van. Ezért
várom napról napra egyre izgatottabban, hogy a szultán végre már a valódi erőit küldje
támadásra. Ha a janicsárokat vissza tudjuk verni, akkor még lehet reményünk. Nyílt terepen
még egyetlen nyugati ország hadserege sem volt képes legyőzni a janicsárokat, minket
azonban védelmeznek a falmaradványok, az ágyúink és a hadigépeink is. Reményünk tehát
van, mert az örökkévalóságig a szultán sem várakozhat, erőinket morzsolgatva. Egyszer neki
is támadnia kell.
De miért pocsékolom én a drága időt azzal, hogy jelentéktelen, mindenki által ismert
dolgokról mesélek. Ma nagy csapás érte a* szívemet. Tudtam, hogy be fog következni és
számítottam is rá. Amit az embernek el kell veszítenie, azt elveszti! A legnagyobb szerencse
sem tart a végtelenségig. Visszatekintve, még az is csoda, hogy ilyen hosszú ideig egyáltalán
nem fedeztek föl bennünket. Hiszen a városiaknak már nincsen magánéletük, a rajtaütő
járőrök váratlanul hatolnak be a legmagasabb rangú emberek otthonába is, és földúlják a
pincéiket és kamráikat, szökevények, elrejtett élelmiszerek és pénz után kutatva. A szegények
eldugott maroknyi lisztjét éppoly könyörtelenül elkobozzák, mint a gazdagok zsáknyi
gabonáját vagy az olajoskorsóját.
Tudtam, hogy fel kell készülnöm a lehető legrosszabbra, és mégis váratlanul ért. A bolond
édenkertjében éltem, belekapaszkodtam minden egyes tovamenekülő pillanatba, amit ővele
tölthettem, a holnappal mit sem törődve. Előbb vagy utóbb úgyis eljő a pusztulás. Csak azt
nem gondoltam, hogy éppen így fog bekövetkezni.
Estefelé Mánuel szolgám keresett meg a Blachernai falán, könnyes szemmel és megtépett
szakállal. Gyér szakállán át a szőrtüszők véres pontoknak tűntek kéklő arcán.
– Uram! – lihegte kifulladva, mellkasára szorított kézzel. – Szerencsétlenség történt!
Fájós térde rogyadozott, miután keresztülrohant a városon, és még mindig oly izgatott volt,
hogy azzal sem törődött, hall-e bennünket valaki. Elmondta, hogy reggel a hadirendőrség a
szokásos ellenőrzésre benyomult a házamba. Nem találtak semmit, de egyikük nagyon
megnézte a feleségemet, és vélhetőleg föl is ismerte őt, mert délután Notarasz emberei ismét
benyomultak a házamba, az egyik Notarasz fiú vezetésével. Ő nyomban fölismerte a húgát, s
Anna követte is őt, anélkül hogy ellenállást tanúsított volna, hiszen akkor erőszakkal vitték
volna el. Manuel a távollétemre való hivatkozással megpróbált a védelmére kelni, de ők a
szakállát cibálták, föllökték és megrugdalták. Még Anna fivére is, méltóságáról teljesen
megfeledkezve, az arcába vágott az öklével.
Amikor végre összeszedte magát Mánuel, távolról követte őket, és látta, hogy Annát
Notarasz megadux házához vitték.
– Hiszen a mi gazdasszonyunk az ő lánya! – jegyezte meg okosan Mánuel. – Én ezt
tudtam is, jóformán kezdettől fogva, noha úgy tettem, mintha nem tudnám, mivel te titokban
akartad tartani mind származását, mind pedig a rangját. De ez más kérdés. Menekülj, uram,
Notarasz megadux bizonyára máris keresésedre indult, hogy megöljön. Márpedig az ő lova
igencsak gyorsabb, mint az én lábam.
– Hová menekülhetnék ebben a városban? – kérdeztem. – Nincs hely, ahol rám ne találna,
ha akar!
Mánuel annyira elveszítette önuralmát, hogy a karomnál fogva rángatott:
– Mindjárt besötétedik – siettetett. – A falakon is csönd van, kötélen szépen
leereszkedhetsz és elmenekülhetsz a szultán táborába. Te otthon vagy ott is. Sokan mások is
így tettek. Ha akarod, tartom a kötelet, és visszahúzom utánad, hogy a menekülésednek
nyoma se maradjon. De jussak eszedbe ám, amikor a győztesekkel visszatérsz ide!
– Ne beszélj bolondokat, te vénember! – mondtam. – A szultán karóra tűzetné a fejem, ha
a kezébe jutnék!
– Persze, persze – hadarta Mánuel huncutul pislogva föl reám piros szegletű szemével. –
Ez az a történet, amihez te ragaszkodsz, és nem az én dolgom, hogy bíráljam. De azért hidd el
nekem, hogy most a szultán tábora biztonságosabb hely volna számodra, mint
Konstantinápoly, és ki tudja, a szultánnál talán tehetnél valamit a szerencsétlen görögök
érdekében!
 – Mánuel! – kezdtem, de folytatni nem tudtam. Hogyan és milyen szavakkal törhettem
volna át előítéletei páncélját?
Mutatóujjával a mellemre bökött, és úgy mondta:
– Hiszen te a szultán küldötte vagy! Valóban azt képzelted, hogy be tudsz csapni egy öreg
görögöt? Ám téveszd meg a latinokat, ahogy csak tudod, bennünket azonban nem csapsz be.
Mit gondolsz, miért tér ki az utadból mindenki oly tisztelettudóan és miért áldja minden
lépésedet? Egyetlen hajad szála még meg nem görbült! Ez a legfőbb bizonyíték. Senki sem
mert hozzád nyúlni, mivel a szultán a pajzsod. Nincs is abban semmi szégyen, ha valaki urát
szolgálja. Szükség esetén a császárok is szövetkeztek a törökökkel és felhasználták őket a
maguk javára.
– Fogd be a szád, bolond ember! – figyelmeztettem, és körülnéztem. Az egyik velencei
őrszem közelebb jött hozzánk, és a lándzsájára támaszkodva derűs arccal bámulta az izgatott
öregembert. Azután ágyú dörrent, és a lövedék valahol a közelünkben csapott a falba,
úgyhogy lábunk alatt mintha hullámzott volna a fal. Mánuel megragadta a karomat, és csak
most nézett szét a lábunk alatt elterülő, kormos és lángokat okádó terepen.
– Tán csak nem állunk veszélyes helyen? – kérdezte nyugtalanul.
– A te megfontolatlan szavaid veszélyesebbek számomra, mint a törökök ágyúi! –
mondtam haragra gyúlva. – Az istenért, Mánuel, higgyél nekem! Vagyok, aki vagyok, de
ezért a városért élek és halok! Jövőm azonban nincsen. Nem sóvárgom én sem a hatalmat,
sem a bíbort. A hatalom halál. Isten előtt csak magamért vagyok felelős! Értsd meg végre,
egyedül vagyok, teljesen egyedül. Ami a szívemben van elrejtve, az a szívemmel együtt hal
meg, amikor a törökök jönnek!
Beszédem oly komoly és meggyőző volt, hogy Mánuel döbbenten nézett rám. Hinnie
kellett. A csalódástól sírva fakadt, és engem vádolt:
– Ez esetben a bolond te vagy, és nem én!
Sokáig sírdogált, majd megtörölte az orrát, higgadtan rám emelte tekintetét, és
megnyugodva így szólt:
– Volt, ami volt! Bolond uralkodók azelőtt is voltak, ám ezt senki nem tartotta
különösebben rossz dolognak. Csak egy Andronikosz nevű volt bolondságában annyira
kegyetlen, hogy a nép végül felkötötte a hippodromon, majd kardot döftek át rajta a
végbélnyílásától a torkáig. Te azonban nem vagy kegyetlen, hanem inkább szelíd. Ezért
kötelességem, hogy kövesselek a bolondságod útjain is, ha már egyszer felismertelek.
Körülnézett, és nagyot sóhajtva hozzátette:
– Ez bizony kellemetlen hely, de a házadba vissza nem mehetek, annyira félek Notarasz
megaduxtól. Inkább nézek szembe bátran, húsvágó bárddal a kezemben egy dühöngő
törökkel, mint a nagyherceggel, miután segítettem néked a leányát elvenni. Bizony Anna
Notaraszt már régóta a szultán háremébe szánták, feleségnek, hacsak nem tévedek nagyot e
város politikáját illetően.
Minden okom megvolt rá, hogy ismét csodálkozzam, milyen sokat tudhat és sejthet egy
Mánuel-féle egyszerű görög. Mi sem illett volna jobban Lukasz Notarasz terveibe, mint hogy
a leányát feleségül adja a szultánhoz a kétoldalú barátság megerősítésére, ahogyan a szultánok
mindig is a háremükbe fogadják szövetségeseik leányait. Talán Krétára is csak azért akarta az
ostrom elől biztonságba helyezni, hogy a lehető legjobb feltételekkel bocsáthassa őt áruba.
Szenvedélye lángjában az ifjú Mohamed mindenevő, e tekintetben is példaképét, Nagy
Sándort utánozza. Konstantinápoly legelőkelőbb nemzetségének leánya megfelelne azon
mérhetetlen vágyának, hogy önmagát mindenek fölé emelje.
– Honnét tudod mindezt, amit tudni vélsz? – kérdeztem Mánuelt, mert nem tudtam
megállni, hogy meg ne kérdezzem.
– A levegőben van – felelte a karját széttárva. – Görög vagyok. Nekem a politika a
véremben van – ám semmiképpen sem akarom beleártani magam abba, hogy miként rendezed
az ügyeid az apósoddal. Ezt én inkább kívülről szemlélem, ha megengeded.
Beláttam, hogy itt a falon nagyobb biztonságban van, mint a házamban. Ha Lukasz
Notarasz saját kezűleg akar megölni engem, vagy meg akar öletni, számára az a legbiztosabb,
ha ugyanakkor a házasságom tanúit is eltéteti láb alól. Azon tűnődtem, hogy Mánuelt a
Blachernaiba küldjem el, vagy pedig Giustiniani védelme alá helyezzem. A Szent Romanosz-
kapu környéke túlságosan veszélyes egy ilyen rozzant öregember számára. Fegyveres
szolgálatra nem parancsolhatja a hadirendőrség sem, ha meglátja hajlott hátát és roggyant
térdét. Föld– és kőhordásra azonban ő is kiválóan alkalmas. így hát a velenceiek által fizetett
görög munkások közé vittem, és ráparancsoltam, hogy vigyázzon magára.
Meghallván, hogy elveszítettem Annát, a legelső gondolatom az volt, hogy lóra pattanok és
elvágtatok atyja házához, hogy visszaköveteljem őt, mivel törvényes feleségem. De vajon mi
haszna lenne? Notarasznak könnyű volna egy magányos idegent a házában meggyilkoltatni.
Mennyire megsebezhette a büszkeségét, amikor megtudta, hogy a saját leánya, akit a császár
hitveséül neveltek, visszaélt a bizalmával, és Konstantinápoly leggyanúsabb jöttmentjének a
karjába vetette magát. A Notarasz-palota zárjai és vaspántjai mögött elérhetetlen a számomra
Anna. A feleségem. Ezért óvakodnom kell Notarasztól. A házasság felbontásának
legegyszerűbb módja a halálom. Én pedig nem akarok görög kéz által meghalni.
Virrasztottam és írtam. Szememet lehunyva kezembe hajtottam forró homlokomat. De az
álom nem könyörült meg rajtam. Fáradtságtól égő szemhéjamon át is az ő szépségét láttam.
Az ő száját. Az ő szemét. Kezem érintése hogy fölforrósítja orcáját. Mezítelen csípőjét
megsimogatva, vakító láng csap fel bennem. Soha nem sóvárogtam még ily esztelenül a
közelségét, mint most, amikor tudtam, hogy elveszítettem őt.
Az őrök nyugtalanul járkálnak a palotában, megállva minden helyiségben hallgatózni. Úgy
mondják, az éjszakai némaságban föld alóli neszeket hallottak, és ezt rossz előjelnek tartják.
Ugyanilyen neszeket azonban az ostrom előtt is lehetett hallani. Ebben az ősrégi városban a
föld alatt évszázadok óta feledésbe merült boltívek és víztartályok vannak. Az idő vasfogától
rogyadoznak már, s a lehulló kövek hangja egészen a föld felszínéig elhallatszik. Ugyanígy
omladoznak szívem titkos boltozatai, és fülemben csak a lehulló kövek dübörgését hallom.

1453. május 16.

Nem tudtam hát elaludni, noha a helyzetemre való tekintettel megengedhettem volna
magamnak az alvás fényűzését. Az egyedüllét és a zavartalan alvás a háborúban a legnagyobb
fényűzés. A csillagok még ezüst tűhegyekként ragyogtak az égbolton, amikor nyugtalanságtól
hajtva felkeltem és kimentem. Az éj hangtalan volt és halálosan hideg a napkelte előtti utolsó
órákban.
A Kaligaria-kapu közelében álltam meg hallgatózni. Ez nem csak az én szívem dobogása
volt. Talpam alól is mintha tompa dübörgést hallottam volna. Aztán megpillantottam a német
Grantot, aki kezében fáklyát tartva jött szembe velem. Az egyik vizescsöbörtől a másikhoz
lépett, és mindegyiknél megállt, hogy belekémleljen. Első pillanatban azt hittem, eszét
veszítette vagy valami boszorkányságot művel, hiszen távol voltunk a faltól, és semmiféle
tűzvész nem fenyegetett.
Krisztus nevében üdvözölt, fáklyájával a csöbörbe világított, és unszolt, hogy nézzek én is
bele. A víz sötét felszíne rövid időközönként gyűrűzve megremegett, noha az éj csöndes volt
és ágyúk sem dörögtek.
– A föld remeg – mondtam. – A város halálos gyötrelmétől a föld is remegne?
Grant félelmetes arccal nevetett:
– Hát nem érted, amit a saját szemeddel látsz, Jean Ange? Ha értenéd, téged is kiverne a
hideg veríték, miként engem! Segíts csak fölemelni ezt a csöbröt, mert a segítőim már
megunták és elmentek lefeküdni.
Egyesült erővel néhány lépéssel arrébb raktuk az edényt. Grant botot tűzött le arra a helyre,
ahol a csöbör előzőleg állt. Miután néhányszor áthelyeztük az edényt, a víz szintje újra és újra
gyűrűzni kezdett. Babonás félelem lett úrrá rajtam, mintha a fekete mágia kísérletének lettem
volna szemtanúja. Ha valaki, akkor Grant aztán igazán mestere a fekete mágiának. Az arcáról
is látszik.
A botokat mutatta, amiket a faltól kezdve, különböző távolságra a földbe vert.
– Köves a föld! – mondta. – Amint a botokból láthatod, vakond módjára kell a föld alatt
kanyarodniuk. Izgalmas figyelni, vajon meddig akarnak ásni, mielőtt a föld felszínére
merészkednének.
– Kik? – kérdeztem meglepődve. Az éjszaka utolsó óráinak borzongató hidege miatt
először a rossz szellemekre gondoltam.
– Hát a törökök – válaszolta. – Ők dolgoznak odalent a talpunk alatt. Még nem ocsúdtál?
– De hát az hogyan volna lehetséges? – kiáltottam fel, de már eszembe is jutott, hogy a
szultán Szerbia bányáiból bányászokat követelt. A korábbi ostromok idején is megkísérelték a
törökök, hogy különböző pontokon föld alatti járatokat ássanak a falak alatt, és azokon át
behatoljanak, de a város talaja túlságosan kövesnek bizonyult, és minden próbálkozásuk
kudarcba fulladt. Ezért ilyen veszélyre most nem is fordítottak figyelmet, noha a megfigyelők
parancsot kaptak, hogy tartsák szemmel, nem mutatkoznak-e gyanús földhányások a falakon
kívül. Ásásnak azonban nyoma sem látszott egész idő alatt, úgyhogy aztán a dolog el is
felejtődött.
Egyetlen pillanat alatt megfeledkeztem a magam gondjáról, és ugyanolyan lelkes lettem,
mint Grant. Megértvén, miről van szó, a dolog szempillantás alatt megvilágosodott előttem.
– Milyen ravaszok! – kiáltottam fel. – A domb alatt kezdték a fúrást, ahol nem látszik, a
faltól több mint ötszáz lépésnyire. Különben is ez a környék a legmegfelelőbb, mivel a
Blachernait nem védi külső fal, csak a megerősített nagy fal. Ok pedig már átjutottak a fal
alatt! Mit kell tennünk?
– Várnunk kell – mondta Grant csöndesen. – Most már semmi baj, hogy az alagút fekvését
sikerült megállapítanom. Még mélyen vannak. Van időnk a cselekvésre, amíg fölfelé nem
kezdenek ásni.
Komolyan nézett rám.
– En magam is ástam már ilyen föld alatti folyosót. Borzalmas munka. Elfogy a levegő.
Az ember egész idő alatt fél. Es a halál egy ilyen vakondjáratban, legyen az tűzhalál vagy
éppen vízhalál, mindenképpen borzalmas!
Otthagyta az edényeit, és a fal mentén meghúzódó pincékbe vitt magával, ahová dobokat
helyezett el, a dobok hártyájára pedig borsószemeket szórt. Fodrozódó vizescsöbrökkel és
ugráló borsószemekkel szerelte fel a falak veszélyeztetett részeit. Egyelőre azonban csak azon
az egyetlen helyen fodrozódott a víz, ahol én is láttam.
– A föld alatti járat csak akkor veszélyes, ha nem sikerül időben fölfedezni – magyarázta.
– Szerencsénkre a törökök ezen a hosszú folyosón a városba akarnak bejutni. Ha beérik
azzal, hogy csak a fal alapzata alá ássanak üreget, amit gerendákkal megtámogatnak, és végül
felgyújtanak, ki tudja, talán sikerült volna a fal nagy részét beomlasztaniuk. De ehhez talán
nem alkalmas a talaj. A járat kanyargásából következtetve talán sikerült átbújniuk a fal
alapzata és a szikla között.
Miközben a csillagok halványodtak, hogy múlassa az időt, elbeszélte nekem, hogyan kell
az ellenjáratot mozgó lándzsaakadállyal fölszerelni és füstölő hordóból égő kén gőzét vezetni
az ellenséges alagútba.
– Eszköz hát sokféle van – mondta. – Víztartályból is vezethetünk a járatukba vizet és
belefüllaszthatjuk őket, mint a patkányokat. A vízzel elárasztott járatot utána már nem tudják
használni. Még jobb megperzselni őket, görögtüzet eresztve rájuk. Akkor ugyanis azok a
gerendák, amikkel aládúcolták a járatukat, szintén lángra lobbannak, és az egész járat
beomlik. De a legizgalmasabb vékonyka földréteg mögül a saját járatukban meglesni őket, és
egy alkalmas pillanatban foglyul ejteni azokat, akik az alagutat ássák. Némi kis kínzással
aztán meg lehet tudni tőlük, készül-e másutt is járat, és a leggyöngébb közülük tán a másik
járat fekvését is elárulja.
Hidegvérű beszéde teljesen fölkavart. Az alattunk dolgozókra gondoltam, akik a csábító
jutalomért porlepetten, izzadtan és ziháló tüdővel végzik nehéz munkájukat nem is sejtve,
hogy minden egyes csákányütés és minden lapátnyi föld a borzalmas halálhoz viszi őket
közelebb. Ha valóban szerbek, akkor keresztény testvéreim, még ha a szultánt szolgálják is,
mivel a vén despotájuk barátsági szerződése erre kényszeríti őket. Grant azonban csak nézett
rám nagy sötét, nyugtalan szemével, és egyáltalán nem értett engem.
– Korántsem vagyok kegyetlen – mondotta. – Számomra ez csupán matematika. Érdekes
feladat, ami nékem egy egész sereg számításra nyújt alkalmat.
Mégis, amint ott a vizescsöbörnél álldogált, leginkább az egérlyuknál leselkedő fekete
macskára emlékeztetett engem.
Az égbolt egészen elhalványodott felettünk. Péra dombtetői izzani kezdtek. A nagy ágyú
eldördült, megreszkettette a földet, és reggeli imára ébresztette a török tábort. A Blachernai
házaiból és a fal mélyedéseiből álmos férfiak támolyogtak elő, hogy szükségüket elvégezzék.
Néhányan hozzánk jöttek, és tátott szájjal bámultak hol minket, hol pedig a Grant által sorba
rendezett vizescsöbröket. A legked-vetlenebbek dühösen kötözgették magukra a vértjüket,
hogy fölmenjenek a falra és felváltsák az őröket.
Lendületes léptekkel, császárzöld palástban, Lukasz Notarasz megadux jelent meg és jött
felém. Mögötte komoly arccal a két fia lépkedett, kezüket a kardjuk markolatán tartva. Más
kísérete nem volt. Én egy lépéssel Grant mellé hátráltam, úgyhogy a vizescsöbör mögé
kerültem. Notarasz is megállott. Méltósága nem engedte, hogy fogócskába kezdjen a
vizescsöbör körül. Nem parancsolhatta meg az őröknek, hogy fogjanak le, mivel a Blachernai
a velenceiek területe, és saját hadirendőrei nem voltak vele.
– Veled akarok beszélni, Johannesz Angelosz! – mondotta. – Kettesben!
– Énnékem nincsenek titkaim – válaszoltam. Sötét és büszke arca kifürkészhetetlen és
merev volt, és nekem semmi kedvem sem volt alázatosan követni őt valami falszögletbe, hogy
ott mint egy birkát levágjon.
Indulatosan szólni akart, de pillantása a csöbörben lévő vízre esett. Az ágyúk már dörögni
kezdtek a város körül, de a víz tükre a csönd pillanataiban is erősen fodrozódott. Notarasz
homlokát összeráncolva mereven nézte, majd Joan Grantra pillantott. Az esze oly gyorsan
vágott, hogy azonnal és magyarázatok nélkül is megértette, miről van szó. Ugyanakkor
politikailag is végiggondolta a dolgot és elvégezte a maga számításait. Sarkon fordult, és
egyetlen szót sem szólva, éppoly gyorsan távozott, ahogyan jött. Fiai csodálkozva pillantottak
reám, de aztán engedelmesen követték atyjukat.
Az alagút mindenesetre már lelepleződött. Notarasz tehát a törököknek már semmi rosszat
sem tesz azzal, ha a császárhoz rohan és jelentést tesz róla. így dicsőséget szerezhet magának
a titkos járat leleplezésével és megnyerheti a császár bizalmát. Nem is tellett sok időbe, és a
császár máris felénk lovagolt, sarkában a legmegbízhatóbb embereivel.
– A megadux elhalászta előled a dicsőséget! – jegyeztem meg Grantnak.
– Nem azért jöttem ide, hogy dicsőséget szerezzek! – válaszolta mogorván. – Engem csak
a tudásom gyarapítása érdekel.
Ám Notarasz késlekedés nélkül hozzásietett, kegyének jeleként főrendű kezét a vállára
tette, és magasztalta a császárnak megfigyelőképességét és leleményességét, leeresz-kedően
derék németnek nevezve őt. A császár is sietett kegyeiről biztosítani, bőséges pénzjutalmat
ígért neki, és megkérte, hogy Notarasz vezetésével derítse föl, majd semmisítse meg a törökök
föld alatti folyosóit. Erre a célra a falakról kapott annyi tapasztalt férfiút, amennyire szüksége
volt, és a császári technikusok is rendelkezésére álltak.
Gondom volt rá, hogy a dologról Giustiniani is hírt kapjon, úgyhogy ő is odalovagolt,
éspedig a lehető legjobbkor, az általános öröm pillanatában. A velenceiek bailója, Minotto is
előkerült a császári hálószobából, kivörösödve és rendkívül rosszkedvűen. Grant nem
késlekedett, hanem kiválasztott egy kedvére való embert a császári technikusok közül, és
titokban a városba és a falakra küldte, hogy bányászmunkában járatos embereket keressen. A
technikusok nyomban nekiláttak, hogy Grant utasításai szerint mozgó lándzsafalat és
fustölőhordókat építsenek, és Lukasz Notarasz is ott sürgött-forgott körülöttük és osztogatta a
jó tanácsait, miközben a császár, Giustiniani és Velence bailója érdeklődéssel figyelték.
Grant ugyanakkor egy egész sereg embert választott ki, hogy a pincékben szemmel tartsák
a vizescsöbröket és a dobokat, aminek következtében számos indokolatlan riasztásra került
sor, amíg az emberek meg nem tanulták teendőiket. Napközben ugyanis minden ágyúlövéstől
gyűrűzni kezdett a víz, és a borsószemek is úgy ugrándoztak, hogy az őrszemek égnek
meredő hajjal futottak jelenteni, hogy a törökök épp most ássák ki magukat a föld felszínére.
Miután mindent megfontoltan és célszerűen elrendezett, Grant a császárhoz fordult:
– Nem azért jöttem szolgálatodba, mert pénzre vagy hírnévre sóvárognék, hanem a
görögök tudása vonzott ide. Nincs sok ráérő időm, de engedd meg nekem, hogy legalább a
könyvtárad jegyzékét elolvashassam, és a pincében elhelyezett kéziratokat
megnézegethessem, és kölcsönvehessem Püthagorasz kéziratait, hogy lámpafénynél
elolvashassam őket. Tudom, hogy megtalálhatók ott Püthagorasz és Arkhimédész írásai, de a
könyvtárosod úgy őrzi őket, mint egy veszett kutya, és sem gyertyát, sem lámpást nem enged
gyújtani az egész épületben!
Kérése nem volt a császárnak kedvére való. Konsztan-tinosz sovány arca gondterheltté
vált, és nem is nézett Grant szemébe, amikor így szólt:
– Könyvtárosom csak kötelességét teljesíti. Feladatát hagyományok és szertartások
szabályozzák, úgyhogy a könyvtár használatának a szabályait én magam sem szeghetem meg.
Isten ellen vétel, ha pogány filozófusok írásait akarod előásni városunk végzetes perceiben!
Most nekünk csak egyvalamire van szükségünk, remélem, tudod, hogy mire. Sem
Püthagorasz, sem Arkhimédész nem segíthetnek rajtad, csak Jézus Krisztus, aki életét adta
bűneink bocsánatáért és feltámadott halottaiból, hogy valamennyiünket megváltson.
– Ha csak egyvalamire van szükség – motyogta Grant –, akkor bizonyára fölösleges is
találékonyságomat és matematikai számításaimat arra pazarolni, hogy városod alól
visszaverjük a törököket.
A császár rosszallóan legyintett a kezével, s szólt:
– A görög filozófia a mi örök hagyományunk, és a megőrződött írásokat nem adjuk
barbárok kezére, hogy meghamisítsák.
Giustiniani hangosan köhintett, s Minotto bailo is sértődötten meregette vérben forgó
szemét. Miután Grant távozott, a császár engesztelőleg jegyezte meg, hogy barbárokon
egyáltalán nem a latinokat értette. Grant viszont német, és ekképpen született barbár.
Két órával naplemente előtt a török hajóhad a Két Oszlop kikötőből a lánchoz evezett, és
rövid távolságról kis ágyúival és hajítógépeivel tűz alá vette a láncot védő hajókat. A
velenceiek erős hajói viszonozták a tüzet, megrongálták a törökök hajóit, és többet közülük
lángba is borítottak. De Péra dombjain át a kikötői öbölbe vonszolt görög gályák nem
avatkoztak bele a küzdelembe és nem támadták hátba a hajóhadat, amint attól Aloisio Diedo
az egész idő alatt félt. Úgy tűnik hát, mintha a szultán mégis óvakodna attól, hogy túlságosan
megsértse Péra semlegességét.
Aloisio Diedo azonnal panasszal élt a császárnál, hogy a törökök nyilván megfigyelték a
három nagy hajó kiürítését és a legénység áthelyezését a szárazföldre. Márpedig ő
meggyengült erővel nem képes többé eredményesen őrizni és védelmezni a láncot és
felelősséget vállalni a kikötő biztonságáért.
Noha a mi hajóhadunk a támadást ilyen komolynak tartotta, az nyilvánvalóan csak elterelő
jellegű volt, hogy a hajóhadat lekösse és a védelem figyelmét a kikötőre terelje, mivel a föld
alatti járat már befejezéséhez közeledett. Giusti-niani megvetően meg is jegyezte:
– A török hajók tüntető felvonulása a láncnál nem veszélyesebb, mint amikor kis kölkök
bodzapuskával próbálnak felbőszíteni egy elefántot. Mindenik védő persze a maga védelmi
szakaszát tartja a legfontosabbnak, és még el is túlozza annak jelentőségét. Hát akkor legyen a
kikötőért Diedo a felelős. Én a városért felelek. Miután a Blachernai a hajókról már úgyis
kapott segítő erőket, nincs többé közvetlen veszélyben, a törökök vakondjárata ellenére sem.
A józan ész és a megfontolás azt mondja, hogy a legnagyobb veszély a Szent Romanosz-
kapunál, az én védelmi szakaszomon fenyeget.
Aztán irigykedve hozzátette még:
– Azért csak őrizzétek azokat a vakondjáratokat. Ha a törökök valamelyiken át
meglepetésszerűen bejuthatnának is a városba, ilyen alagúton keresztül úgysem tudnának elég
gyorsan és elég nagyszámú csapatokat bevonultatni, ha a tartalékunk éber marad. Azok a
járatok csak ijesztgetésre szolgálnak, s arra, hogy megrontsák a hangulatot.
Grant közben el is készítette az ellenjáratot, úgyhogy a törökök hamarosan észrevették,
hogy csapdába kerültek, és a mérgező kénfüstbe fulladva és a görögtűztől összeégve lelték
halálukat. Csupán néhány embernek sikerült megmenekülnie, akik kasokban hordták ki a
földet. Grant szellőzőnyílásokat vágatott a törökök járatába, s hamarosan föl is lobbantak a
fenyőrönkök, és a járat teljes hosszában lángtengerré változott, majd beomlott. De mert igen
mélyen volt mindez, a falakról még most sem lehetett látni semmit. Csak a domb mögül,
mintegy félezer lépés távolságból kezdett fekete füst gomolyogni, míg a törökök el nem
torlaszolták a maguk oldalán az alagutat.
Egész nap folytatódott az ágyútűz, ha lehetséges, még az előbbinél is hevesebben. A nagy
falban már félelmetes hasadékok tátonganak. A városból nők, gyermekek és aggastyánok is
jöttek már, hogy a falak javításában önként segédkezzenek. A félelem, a szorongás hihetetlen
erőt ad nékik, úgyhogy akkora nagy köveket és földdel rakott kasokat emelnek, aminőket
rendes körülmények között még egy erős férfi is csak nagy nehezen tudna megmozdítani.
– Inkább a férjünk, atyáink és fiaink oldalán halunk meg, mintsem hogy török rabságba
essünk – mondogatják. A szörnyű kimerültség annyira eltompította a védők félelemérzetét,
hogy sokan merő fáradtságból ki sem tértek a törökök nyilai elől, pár lépést ezzel is
megtakarítván. A vért nélküli emberek álmatlanságtól égő szemmel botorkálnak a
sáncárokhoz, ahonnét kampókkal húzgálják ki a gerendákat és rőzsekötegeket, amiket a
törökök beledobáltak. Ameddig a szem a falakról ellát, nincs egyetlen fa vagy bokor sem. A
törökök valamennyit gyökerestül kiszedték, hogy a sáncárkot föltöltsék. Péra dombjai és a
Boszporusz túlsó oldalán az ázsiai partok is vigasztalanul kopárak már. Napközben az
ágyúdörgés annyira megsüketíti a fület, hogy az emberek kiáltozva beszélgetnek egymással,
és még az éj csöndjében is zúg a fülük.
Egyetlen vigasz van csupán: a közös balsorsban, a közös halálfélelemben az ember apróvá
válik és beleolvad az általános szenvedésbe. Mit jelent az én veszteségem, amikor a
gyermekek sápadt arcából félelemtől tágra nyílt szemek merednek rám, amikor a nagy ágyú
megremegteti a földet, és az asszonyok koraszülötteket hoznak a világra. A halál közös
bódulatába beleolvad az ingerültség és a nyugtalanság. Az élet parányi, és jobb halált nem is
kívánhatnék, mint saját népemmel együtt halni. De ez a sok kis ember mind-mind élni
szeretne. A kevéssel is beérné, a szegénységgel, még a szolgasággal is, csak élhessenek.

1453. május 17.

Amikor a nap fölkélt, a török hajóhad Boszporuszból ismét a lánchoz evezett, most
azonban távolabbra maradt tőle, mint tegnap. A mi hajóinkról legalább száz ágyúlövést adtak
le, a török hajók mégsem szenvedtek semmi említésre méltó veszteséget. „Ha a falakon
mindenki olyan bátran teljesítené a kötelességét, mint mi, a várost semmi baj sem érné” –
kérkednek a velencei tengerészek.
 Nyilvánvalónak tűnik, hogy a szultán csak le akarja kötni a hajóhadat, hogy a hajókról már
ne lehessen további katonákat vezényelni a falakra. Célját már el is érte. A hajóhad immár
merő bolondságnak tartaná, ha embereit a szárazföldre helyeznék át, és úgy vélekedik, hogy
minden egységére szüksége van.
Grant csöbrei mellett sokan bámészkodnak, de ő nagy bölcsen csak fegyverfogásra
alkalmatlan vagy máskülönben gyönge férfiakat választott ki megfigyelőnek, már
amennyiben a szemük kifogástalan. Sok aggastyán azonban attól fél, hogy a törökök azon
nyomban kirontanak a föld alól és elkapják őket, mihelyt a csöbörben csak kicsit is
megmozdul a víz tükre. Mások meg azt mondják, a fejük fájdul meg, ha a víztükröt sokáig
bámulják és látomások jelennek meg előttük a vízben. A falakról odavezényelt emberek pedig
azon nyomban elalszanak, mihelyst a csöbör mellé telepednek. Nappal fölösleges őrizni az
edényeket, hiszen az állandó ágyúzás miatt szünet nélkül remeg a föld. Ezért aztán Grant
könyörületesen hagyja aludni őket. Csak az éjszakai csöndben állapíthatjuk meg,
mozgolódnak-e még a törökök a föld alatt.
Ilyen könnyű feladatot szereztem volna hát Mánuelnek, megszánván ősz szakállát és fájó
tagjait. De amikor keresésére indultam, azt kellett látnom, hogy ő maga szabadította meg
magát a faltól, és a velenceiek jóindulatába férkőzött. Ismeri a várost, ismeri a legjobb
örömtanyákat és sejti, kik azok a nők, akik az erényeiket készek a velenceiek gyümölcseire és
friss kenyerére cserélni. A Blachernia kapuinál süldő leányok is ácsorognak, hogy
fölkínálkozzanak a velenceieknek. Amikor végül rátaláltam, engedély nélkül szerzett
élelmiszerek súlya alatt görnyedezve, épp a városba igyekezett. A velenceiek által kiállított
írás is volt nála, amely a rendőrökkel szemben nyújtott védelmet, és azzal kérkedett, hogy
gazdag ember lesz belőle, ha az ostrom még eltart egy ideig.
Amikor megdorgáltam a viselkedéséért, megbántódott, és így szólt:
– Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Városszerte mindenütt feketéznek a császár, a
velenceiek és a genovaiak által kiállított engedélyek birtokában. Sokan gazdagodtak meg, és
csak néhány ütötte meg emiatt a bokáját. Ahol kereslet van, ott kínálat is van. Ez a világ
törvénye. Ha én nem iparkodom, akkor egy másik, egy szemfülesebb kaparintja meg magának
a hasznot. Mégiscsak jobb talán, ha a velenceiek csemegéi a görögök gyomrába kerülnek, és
nem az ő feneketlen bendőjükbe. És nem az én bűnöm, ha a jól táplált és vérmes férfiak
telítve vannak bűnös vágyakkal, melyeknek a kielégítésére nőket és fiatal fiúkat keresnek a
harcok szüneteiben.
Haragjában még kiabált is:
– A velenceiek barátaink. Vérüket és életüket teszik kockára a városunkért. Hát akkor meg
mi rossz van abban, ha egy szegény lány eladja a szüzességét, hogy gyönyörűséget szerezzen
nekik, a szüleinek pedig kenyeret? Vagy ha egy tisztességes feleség hanyatt veti magát pár
percre, ha ilyen jelentéktelen áron hozzájuthat egy csupor lekvárhoz, amelynek édességét a
test oly igen kívánja. Mindez Isten dicsőségére és az egész kereszténység áldására történik,
ahogyan a velenceiek mondják. Te, uram, ne avatkozz belé a világ rendjébe, mivel amúgy
sem lehetsz hatással rá. Mindannyian csupán bűnös emberek vagyunk!
Ám arcomra pillantva mentegetőzni kezdett:
– Ha énrám valóban szükség van, markomba kapok egy húsvágó bárdot, és fölmegyek a
falra, és maradok mindaddig, amíg ott nélkülözhetetlen vagyok, de addig engedd, hogy a
magam módján legyek boldog. Ha sikerül elég pénzt eldugnom, még talán a törökök
rabságából is kiválthatom majd magamat. Ha meg az ostromnak sikerrel állunk ellent, bizony
jobb, ha én vagyok a vagyonos, semmint egy nálam érzéketlenebb kufár.
– Nézz körül, és ne tettesd magad vaknak! – mondta még. – Ezekben a dolgokban az
arkhónok, sőt még a császár családtagjai is jó példát mutatnak nekünk, szegény embereknek.
Tekintsél csak be a velencei parancsnokok hálószobájába vagy a hajóikra, s akkor látni fogod,
milyen készségesen és egymás előtt sem szégyenkezve tartják kötelességüknek még az
előkelő nők is, hogy a szövetségeseinket szórakoztassák, miközben a férjük a falakon harcol a
törökök ellen.
– Jaj nekünk, görögöknek! – mondtam.
– Nem – tiltakozott. – Inkább így mondd, ha akarod: jaj, nekünk, embereknek. Szívünk
mélyén mindannyian egyformák vagyunk, görögök és törökök, latinok és frankok.
És bizony igaza van. Ki vagyok én, hogy bíráljam őt? Ki-ki a maga képességei szerint
alakítja sorsát.
Hiába vártam, hogy Lukasz Notarasz ismét keressen. A nap folyamán többször elmentem
mellette, ő azonban megelégedett azzal, hogy vészjósló mosollyal az arcán reám tekintsen. A
leányától a legcsekélyebb életjelet sem kaptam.
Lázas zsibbadtságomban legalább valami jótettet akartam végrehajtani. Lehet, hogy Grant
a fenevad jegyében megvalósuló jövendőt szolgálja, én azonban kedvelem őt mint embert,
nyugtalan szemét s gondolatok barázdálta homlokát. Miért ne lehetne hát ő is boldog a maga
módján, addig amíg van rá idő. Elmentem hát a könyvtárba, és beszédbe elegyedtem a
fogatlan, félsüket könyvtárossal, aki az ostrom és a csatazaj ellenére mindennap magára ölti a
szertartás előírta ruházatát és láncait.
Megmutattam neki a törökök új, föld alatti alagútjának valószínű irányát és bizonygattam,
hogy a könyvtárépület pincéje a végcéljuk, hogy az éjszaka sötétjében, titokban azon
keresztül törhessenek be a városba. A saját méltósága annyira elvakította, hogy azon nyomban
el is hitte nekem, amit mondtam, mihelyt megértette, miről van szó.
– Jaj! – kiáltott fel rémülten. – Ennek nem szabad megtörténnie! Összetiporhatják és
megrongálhatják a könyveket, és fáklyáikkal hadonászva az egész könyvtárat felgyújthatják.
Jóvátehetetlenül nagy csapás lenne ez az egész világ számára.
Azt tanácsoltam neki, forduljon Granthoz, és tőle kérjen tanácsot a könyvtár biztonsága
érdekében. Szorongatott helyzetében teljesen megalázkodott, Grantot a karjánál fogva vezette
be a boltozatos pincébe, amelynek a legapróbb zugát is megmutogatta neki. Grant
vizescsöbröket vitetett a pincébe, és készségesen megígérte, hogy valahányszor csak szerét
ejtheti, ő maga fogja ellenőrizni a víz mozgását. Arra is engedélyt kapott, hogy a pincében
lámpát tartson, s ennek fényénél ellenőrizze a rezgéseket. A könyvtáros valahonnét
elővarázsolt egy rozsdamarta kardot, és egészen harciassá válva megesküdött, hogy a törökök
csak a testén át juthatnak a könyvekhez. A vénségtől zavaros fejébe befészkelte magát a
gondolat, hogy a szultán az egész ostromot merő gonoszságból rendezte, csak hogy a
könyvtár pótolhatatlan kincseit megszerezhesse.
Hát még ha tudná, hogy a velenceiek már régen kiszaggatták a lapokat a palota szent
könyveiből, hogy a tábortűzhöz gyújtósnak vagy a puskáikba fojtásnak használják.
Grant azonban nem nagyon merülhetett bele a kutatásba. Amint besötétedett és az éjszaka
annyira elcsöndesedett, hogy csupán a falakat javító munkások és a sánc mögül rájuk
leselkedő török íjászok szokásos csetepatéja hallatszott, őt a könyvtár pincéjéből máris a
Kaligaria-kapuhoz riasztották. Ott, alig pár száz lépésnyire az előző alagúttól, a vájárok a fal
alapzatát döngették a föld alatt. Grant elvégezte a vizsgálatokat és számításokat, s azon
nyomban ellenfolyosó ásatását rendelte el. Szerintem csak azért akarta a lehető leggyorsabban
megsemmisíteni a törökök járatát, hogy mielőbb visszatérhessen a könyvtárba.

1453. május 18.

Közel a vég. Ezt már semmi meg nem akadályozhatja. Az a félelem, amit ma éltünk át,
semmi eddigihez nem hasonlítható.
A törökök föld alatti járatainak hírétől már az egész város pánikba esett, úgyhogy az
emberek fényes nappal is kísérteteket láttak, éjszakánként pedig a föld alól véltek, még a
város központjában is, neszeket hallani.
De ma, virradatkor, a Szent Romanosz-kapunál, a fallal szemközt borzalmas csodát
láttunk. Az éj sötétjében, felfoghatatlan gyorsasággal, mindössze néhány óra alatt, szinte a
rossz szellemek segítségével, a törökök hatalmas méretű faerődítményt állítottak fel,
közvetlen a sáncárok közelében, legföljebb harminclépésnyire a külső fal maradványaitól,
amit a védők egész éjszaka javítgattak. Hogy ez miképpen történhetett, senki fel nem
foghatja.
A mozgó bástya háromemeletes, magasabb tehát, mint a külső fal, amelyet ekképpen teljes
egészében ural. Az alkotmány gyúlékony részeit minden ponton teve– és marhabőrök
többszörös rétege borítja. Kettős fala van, melynek közét földdel töltötték ki, úgyhogy a mi
kis ágyúink semmiféle kárt nem tehetnek benne. Lőréseiből nyilak záporoztak ránk, s a
legfelső emeletről már kora reggeltől egy hatalmas méretű hajítógép kezdett szörnyű nagy
köveket dobálni, hogy összezúzza az ideiglenes védműveket és megrongálja a nagy falat. A
törökök oldaláról ötszáz lépésnyi hosszú, fedett folyosó vezet a fatoronyhoz, úgyhogy a
toronyban lévők zavartalanul közlekedhetnek oda és vissza.
Miközben a hajítógép dobálja a köveket, nyilak süvítenek és kis balliszták tűzkosarakat
vetnek a cölöpökkel és rőzsenyalábokkal megerősített külső falra, hogy lángra lobbantsák, a
torony alsó szintjének hol megnyíló, hol becsukódó csapóajtaján át földet, köveket,
rőzsenyalábokat és gerendákat zúdítanak a sáncárokba. Összefutottunk, hinni sem akartunk a
szemünknek, amint szörnyülködve néztük a tornyot, amely imbolyogva és csapóajtajait
nyitogatva-csukogatva olyan volt, mint egy gép vagy mint egy eleven szörnyeteg, s
ezenközben nagy zörögve kinyílt a középső szint csapóajtaja, és egy mozgó híd nyúlt ki
belőle a külső fal felé, noha egyetlen embert sem láttunk, aki a hidat mozgatta volna.
Szerencsére a távolság még oly nagy volt, hogy a híd nem érte el a külső falat.
Ugyanakkor a nagy és a kis ágyúk szórták sugarasan kő-és ólomlövedékeiket a mozgó
bástya elé a falra, úgyhogy Giustiniani időről időre kénytelen volt félreparancsolni a védőket.
Már a külső és a nagy fal közötti sikátor, ahová a nagy falba vágott rohamkapuk nyíltak, sem
kínált elég biztonságot, miután a hajítógéppel vetett kődarabok délig jóformán földig
lerombolták a külső falat.
Grant is sietett szemügyre venni a gépet, amihez hasonlót korábban még nem látott.
Szemmértékkel fölbecsülte méreteit és följegyezte magának, majd így szólt:
– Még ha előre építették volna meg és részelemekből állították volna föl a helyén –
mondotta –, összeállítása egyetlen rövid éjszakán akkor is a technikai tudás és a török
szervezőképesség csodája. Maga a torony önmagában véve nem újdonság. Ilyenféle
támadótornyokat azóta használnak, amióta a világon falakat építenek. A mérete azonban
csodálatos, és bizonyára összehasonlíthatatlanul fölülmúlja a görögök és a rómaiak írásaiban
említett méreteket. Ha a sáncárok nem állna köztünk, közelebb görgethetnék hozzánk, és
faltörőként is felhasználhatnák.
Nézte egy ideig, azután sarkon fordult és ment a dolgára, nem találván a dologban semmi
újat. Giustiniani azonban az ajkát harapdálta és a fejét ingatta. Mélyen sértette az önérzetét,
hogy a torony ilyen boszorkányos gyorsasággal jelent meg anélkül, hogy arról bárki is
tudomást szerzett volna, és ráadásul éppen az ő védelmi szakaszán.
– Várjuk meg az éjszakát! – mondta. – Amit ember fel tud építeni, azt az ember le is tudja
rombolni!
De a tüzet, golyókat, nyilakat és kőtömböket okádó és saját erejétől recsegő-ropogó
óriástorony oly félelmetes látvány volt, hogy szavait senki nem hitte. A császár tanácstalan
volt, s könnyeket kezdett hullatni, látván, hogyan esnek el török golyóktól összeroncsolva a
görög munkások a két fal közötti sikátorban. A javítási munkálatokra mindaddig gondolni
sem lehetett, amíg a támadótorony uralja a külső falat.
Délután a nagy ágyúk kőlövedékei csaknem a toronnyal szemközt ledöntötték a nagy fal
tornyát, és vele a fal egy része is beleomlott a sáncárokba, agyonnyomva egy csapat latint és
görögöt, akik épp ott kerestek menedéket. A törökök késlekedés nélkül a falomlás helyére
görgették a faalkotmányukat. A torony, bár imbolygott és billegett mozgás közben, mégsem
dőlt el. Sok tapasztalt ember azt állítja, hogy már nem is kellene egyéb, mint néhány
nagyméretű golyóbis a fal ugyanazon pontjára, az egész fal nyomban romhalmazzá válna, s
így a törökök előtt megnyílna az út a városba. A falakat már sem javítgatni, sem erősíteni nem
lehet, amíg a támadótorony ott áll a falomlással szemben. Még ha a szerzetesek és a görög
ifjak soraiból Krisztus nevében jönnének is önkéntesek a falakat javítani, hiába ontanák
vérüket, hiszen a halottak nem tudnak sem cölöpöket verni a földbe, sem földdel megrakott
kasokat hordani.
Miközben a parancsnokok még mindig arról tanácskoztak, mit is kellene tenni a minden
eddiginél nagyobb veszély elhárítására, Giustiniani minden haragját Notaraszra zúdította, és
mindkét nagyágyút követelte tőle, amelyek a kikötői falról teljesen hiábavalóan lövik az öblön
át a törökök gályáit.
– Puskaporra és ágyúkra van szükségem ahhoz, hogy a várost meg tudjam védeni! –
mondta. – A kikötőben már túl sokat elpazaroltak a pótolhatatlan puskaporból!
– Az ágyúk az enyémek, és a puskaport is a magam vagyonából fizettem – hárította el
ridegen Notarasz. – Egy gályát már sikerült elsüllyesztenem és többet megrongálnom. Ha
akarod, kész vagyok a puskaporral takarékoskodni, de az ágyúk nélkülözhetetlenek a
kikötőben a török hajók ellen. Másképpen azok az öblön át támadást intézhetnek a kikötői fal
ellen. Magad is tudod, hogy a belső kikötő fala a védelem leggyöngébb pontja.
– Mi az ördögöt csináljunk a velenceiek hajóival – üvöltötte Giustiniani –, ha még arra
sem képesek, hogy a törökök hajóit féken tartsák ott a kikötőben? Légből kapott érvekkel
szólsz, és merő képmutatás minden szavad, hogy a valóban veszélyes pontokon gyöngíthesd a
védelmet. De ne gondold, hogy én nem ismerlek! Szíved sötét, mint a törökök szakálla!
– Krisztus szerelmére, drága testvéreim – kérlelte őket a császár –, ne veszekedjetek és ne
tegyétek a helyzetet nehezebbé, mint amilyen. Mindkettőtök a legjobbakat akarja. Notarasz
megadux az éberségével mentette meg a várost, amikor a törökök a fal alatt akartak a
hátunkba támadni. Ha tehát ő elengedhetetlenül fontosnak tartja az ágyúkat a kikötői fal megy
édeséhez, akkor hallgatnunk kell rá. Öleljétek meg egymást, mint fivérek, hiszen mindannyian
közös célért harcolunk. .
– Akár az ördögöt is kész vagyok fivéremként megölelni, ha ágyút és puskaport ad nekem
– mondotta Giustiniani nyersen. – Notarasz megaduxtól azonban egyiket sem kapom meg.
Lukasz Notarasz nem égett a vágytól, hogy fivéreként ölelje magához Giustinianit, hanem
megbántódva indult a dolgára, otthagyva a császárt és Giustinianit, hogy egymással
tanácskozzanak a támadótorony elpusztításáról.
Nekem azonban, közel érezvén a véget, egyszerre megtört a büszkeségem. Futva indultam
Lukasz Notarasz után, megállítottam és figyelmeztettem: – Kettesben akartál beszélni velem.
Már elfelejtetted?
Arca ámulatomra egyszerre mosolygósra és barátságosra változott. Kezét a vállamra tette,
és úgy mondotta:
– Megsértetted a családom becsületét és a lányomat atyja ellen lázítottad, Johannesz
Angelosz! De rossz időket élünk, és nekem most nincs időm a civakodásra. Énnekem kedves
a lányom. Könyörgései lecsillapítottak. Csak tőled függ, megbocsáthatom-é latin
viselkedésedet ebben a dologban.
Nem akarván hinni a fülemnek, tudakoltam:
– Valóban megengeded, hogy találkozhassam a feleségemmel, a leányoddal?
– Ne nevezd még feleségednek a lányomat! – komorodott el. – De azért találkozhatsz vele
és beszélgethettek. Jobb is, ha ő közli veled a feltételeimet. Atyja leánya, és én bízom az
eszében, noha éppen temiattad hagyta, hogy a szíve elvakítsa az értelmét.
– Isten megáldjon téged, Lukasz Notarasz! – kiáltottam föl boldogan. – Mégiscsak
tévedtem a személyedet és a szándékodat illetően! Mégiscsak igazi görög vagy!
 Kelletlenül mosolyogva így válaszolt:
– Bizony, bizony, igazi görög vagyok. Tőled is ugyanezt várom!
– Hol és mikor találkozhatnék vele? – kérdeztem, már a puszta gondolattól fölpezsdülve.
– Fogd a lovamat, és indulj a házamba, akár most azonnal! – biztatott nyájasan és
elnevette magát. – Gyanítom, hogy a lányom is türelmetlenül vár már jo néhány napja! Én
azonban azt gondoltam, a várakozás jót tesz mind neki, mind neked, hogy a nagy hév
csillapodjék bennetek!
Sejtenem kellett volna, hogy a nagy nyájassága túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. Én
mégis, feledve az ágyúkat és a törököket, a Blachernait és a feladatomat, felpattantam éjszínű
lova hátára, és teljes vágtában száguldottam át a városon a Márvány-tenger partjára. A
hadirendőrök felismerték a paripát, és nem tartóztattak föl sehol. A büszke és érzékeny
paripán vágtatva hangosan kiáltoztam örömömben. A májusi nap békésen és aranylón fénylett
körülöttem, noha a falakat és a kikötőt még a lőporfüst fekete felhője lengte be.
Elérkezvén az egyszerűségében is pompás kőházhoz, arra is alig volt türelmem, hogy a
lovat a vasgyűrűhöz kötözzem. Futva, mint egy ifjonc, aki az első szerelmi légyottjára
igyekszik, rohantam, hogy a kopogtatóval bezörgessek. Csak azután gondoltam a külsőmre és
próbáltam meg letörölni a port és a kormot arcomról, a markomba köptem és tisztábbra
dörgöltem a mellvértemet.
Kékbe és fehérbe öltözött szolga nyitott kaput. Én azonban rá sem néztem. Az
előcsarnokon át Anna Notarasz futott felém karcsún és szépségesen, örömtől csillogó barna
szemekkel. Oly szép és oly fiatal volt a saját környezetében, hogy nem is mertem megölelni,
csak álltam és néztem, torkomban dobogó szívvel. Nyaka fedetlen volt. Szája és szemöldöke
kifestve. Csodálatos jázminillat lebegett körülötte, mint mikor először találkoztunk.
– Végre! – susogta lázasan. Fejemet magához húzta és szájon csókolt. Arca forró volt a
várakozástól.
Nem őrizte senki. Nem tartották lakat mögött a női lakrészben. Nem értettem.
Megragadta a kezem. Ez elég volt. Kéz a kézben mentünk föl az emeleti nagyterembe. A
íves, keskeny ablakból a Márvány-tenger ezüstös hullámai villantak a szemembe.
– Közeledik a vég, Anna – mondtam. – Nem tudod, mi történik a falakon. Istennek adok
hálát azért a kegyért, hogy még egyszer találkozhattam veled és a szemedbe nézhetek.
– Hát csak a szemembe akarsz nézni? – súgta csábos mosollyal. – Mást nem is akarsz?
Noha a feleséged vagyok?
Nem, nem értettem. Azt hittem, álmot látok. Talán már meg is haltam. Talán egy
ágyúgolyó talált el oly hirtelenséggel, hogy én magam sem éreztem, hogy meghaltam, és
lelkem még ezen a földön időzik és ugyanaz a szenvedély űzi. Vagy tán fölöslegesen
gyötrődtem? Ennyire könnyű, ennyire egyszerű minden?
– Igyál – suttogta a feleségem, Anna Notarasz, és barna színű bort töltött egy pohárba.
Megkóstolván éreztem, hogy török szokás szerint ámbrát kevert a borba. Miért akarta, hogy
hevüljek? Enélkül is épp elég hevesen vágyódtam utána.
Ajka a bornál is mámorítóbb volt számomra. A legcsodálatosabb és a legtörékenyebb e
világi serleg az ő teste számomra. De amikor ölelni akartam, elhárította kezemet. Pupillája
elsötétült és kitágult.
– Nem. Még nem – mondotta. – Ülj le, szerelmesem. Először beszélnünk kell.
– Ne beszélj! – kérleltem csalódottan. – Ne beszélj, szerelmesem. Abból azonnal
civakodás lesz, csúnya szavak, és csak megsebezzük egymást. Beszéddel nem értjük meg
egymást, csak egészen másképpen.
Lehajtotta fejét, és szemrehányóan így szólt:
– Szóval te csak ágyba akarsz vinni? Mást nem is akarsz? Hát én csak test vagyok
számodra?
– Magad kívántad így! – mondtam, gombóccal a torkomban.
 Fölemelte arcát és hunyorgott, szeme könnytől csillogott.
– Térj észhez végre! – nógatott. – Találkoztál atyámmal. Ő kész megbocsátani nekem, és
neked is, ha akarod. Először beszélt úgy vélem, mint emberrel, megmagyarázta a gondolatait,
reményeit és céljait. Első alkalommal értettem meg valóban őt. Neked is meg kell értened.
Van egy terve.
Elkomorodtam és hűvössé váltam, de Anna tovább beszélt, lelkesen simogatva a kezében
tartott piszkos kezemet.
– Ő az atyám. Atyám semmi hamisságot nem követhet el. A császár után ő a legelőkelőbb
görög. Miután a császár elárulta a népét és a hitét, a várost pedig eladta a latinoknak,
atyámnak kell vállalnia a felelősséget a nép sorsáért. Ez az ő kötelessége, és ez alól nem
bújhat ki, bármennyire súlyos és bármennyire megalázó legyen is. Ugye, megérted?
– Csak folytasd – mondtam keserűen. – Hadd halljam! Azt hiszem, egyszer már hallottam
ezt a történetet.
– Atyám nem áruló! – csattant fel Anna. – Ő odáig soha nem aljasodna le! Politikus, aki
megmenti a romokból azt, ami még menthető.
Szempilláin át kíváncsian pillantott rám. Nem, könnyek nem voltak a szemében,
bármennyire buzgón pislogott is. Éppen ellenkezőleg, mintha női hiúságának még tetszett
volna, hogy ő beszélhet nekem.
– A város pusztulása után én lehettem volna Mohamed szultán felesége. Ezzel a
házassággal a szultán a görög népet szövetségeseként kötötte volna magához. Atyám nagyon
kínosan érezte magát, megtudván, hogy ez a szándéka az én szeszélyeskedésem és
nyakaskodásom miatt lehetetlenné vált. De hát ezt én hogyan tudhattam volna. Hiszen ő nem
mondta el nekem.
– Valóban sokat vesztettél! – ismertem el gúnyosan. – Először baszilissza kellett volna,
hogy legyen belőled. Azután a világ jövendő urának a felesége, a háremében egy a tíz közül.
Valóban nincs szerencséd. Természetesen bánod már, hogy rossz üzletet kötöttél, de ne
aggódj! Nem sok nap van már hátra az életemből. Azután ismét szabad leszel!
– Hogy beszélhetsz így velem? – lobbant föl. – Tudod, hogy szeretlek. És tévedsz, ha a
halálról beszélsz. Előtted is, előttem is még sok hosszú év áll. Majd meglátod. Ha
megfogadod atyám tanácsát!
– Mondd hát azokat a tanácsokat, amiket ő maga nem merészelt nekem szemtől szembe
elmondani! – kértem keserűen. – Siess! Énnekem vissza kell mennem a falra.
Mindkét kezével hevesen megragadott, mintha erőszakkal akarna maga mellett tartani.
– Nem mégy többé a falra! – kiáltotta. – Ma éjszaka visszatérsz a szultán táborába. A
város védelméről nem is kell adatokat közölnöd, ha az a becsületedet sértené. Csak atyám
titkos üzenetét vidd el a szultánnak. Ismer téged és megbízik benned. Más görögökre
gyanakodnék.
– És mi atyád üzenete? – kérdeztem.
– Nem írhatja le – magyarázta Anna lelkesen. – Noha tebenned megbízik, és megbízik a
szultánban is, egy írott üzenet túlságosan veszélyes volna. Hiszen a szultán közvetlen
környezetében is vannak emberek, akik a szultán érdekei ellen tevékenykednek és buzdítják a
görögöket ellenállásra. Ezt bizonyára te is tudod. De neked el kell mondanod a szultánnak,
hogy a városban erős békepárt van, amely hátat fordít a császárnak, és kész a szultán feltételei
szerinti együttműködésre a törökökkel. Mondd meg neki: Harmincan vagyunk főrendű és
befolyásos férfiak – atyám majd fölsorolja neked a neveket –, akik megértjük, hogy
Konstantinápoly görög népének jövője a szultánnal való egyetértéstől és barátságtól függ.
Görögként becsületünk mindaddig nem engedi, hogy a szultán javára közvetlenül
beleavatkozzunk a hadműveletekbe, amíg a város képes védekezni. Titokban azonban a javára
dolgozunk, s mikor a várost meghódítja, a szultánnak máris rendelkezésére áll az a hivatali
gépezet, amelyben a nép megbízik. Mi harmincan a szultán védelme alá helyezzük magunkat,
és alázatosan kérjük, hogy se személyünket, se családunkat, se vagyonunkat ne érje bántó-dás,
amikor a várost elfoglalja. Anna rám nézett.
– Van-e ebben bármi rossz is? – kérdezte. – Hát nem tisztességes és megengedhető ez a
politikai javaslat? Hiszen a törökök és a latinok között vagyunk, mint a kalapács és az üllő
között. A város jövőjét csak akkor szavatolhatjuk, ha elhagyjuk a császárt, és lehetőleg
egyhangúlag megadjuk magunkat. Egyáltalán nem a szultán kegyeire hagyatkozunk. Épp
ellenkezőleg, az ő politikai éleslátása fogadtatja el vele, hogy egy ilyen döntés az ő számára is
a lehető legelőnyösebb. Nem vagy latin. Miért harcolnál hát a latinok ügyéért?
Mivel vigasztalan szívvel egyre csak hallgattam, úgy vélte, hajlandóságot tanúsítok, és
fellelkesült:
– A város meghódítása csak pár nap kérdése, mondja atyám. Ezért sietned kell. Miután a
szultán a latinok ellenállását leverte, te a győztesek menetében térsz vissza ide, hogy feleségül
vegyél engem. Csatlakozol a Notarasz nemzetséghez. Bizonyára tudod, hogy ez mit jelent.
A falak márványára, a szőnyegekre, a drága bútorokra mutatott, és tűzbe jött:
– Hát nem más ez, mint az a nyomorúságos faház, ahová engem vittél? Ki tudja, egyszer
még a Blachernai palota lesz a lakásunk. Atyámat támogatva Konstantinápoly legmagasabb
rangú személyei közé emelkedhetsz.
A lelkesedéstől kipirult arccal elhallgatott. Beszélnem kellett.
– Anna! – mondottam. – Atyád lánya vagy. Ennek bizonyára így kell lennie. Én azonban
nem akarok elmenni a szultán táborába, hogy atyád ügyeit intézzem. Válasszon ő erre a
feladatra valaki mást, akinek több esze van a politikához, mint nekem.
Arca megfeszült.
– Félsz? – kérdezte tompa hangon. Sisakomat a padlóhoz csaptam az ölemből.
– Ha tudnám, hogy igaz ügyet szolgálok, elmennék a szultán táborába még akkor is, ha
karóba húzatna! – kiáltottam. – Nem arról van szó, hogy félek! Higgy nekem, Anna, a
hatalomvágy vakította el atyádat! Pedig csak a saját sírját ássa, ha a szultánban bízik! Nem
ismeri Mohamedet. Én ismerem!
– Ha a régi időket élnénk – folytattam –, volna valami értelme a tervének. De a szultán
ágyúóriása dörgésével egy új korszak kezdetét jelezte. A vég korszakát. A fenevad idejét. Azt
az időt, amelyben már senki nem bízhat meg a másikban, és az ember pusztán a hatalom
védtelen játékszere. Bárha a szultán, kezét a Koránra téve esküdne is a Prófétára és az összes
angyalaira, akkor is csak nevetne magában, mert sem a Prófétában, sem az angyalokban nem
hisz. Atyádat is nyomban félresöpörné az útjából, mihelyt már nincs rá többé szüksége. De én
hiába is figyelmeztetném. Atyád úgysem hisz nékem.
– És még ha meg lehetne is bízni a szultánban – folytattam –, akkor sem mennék vissza
hozzá, nem én, még akkor sem, ha térden állva könyörögnél. Ez az én városom. Vele együtt
harcolok. Falai omlásával omlok össze én is. Ez az utolsó szavam, Anna. Ne gyötörj hát
fölöslegesen, és ne gyötörd magadat se!
Anna merőn nézett rám haragtól és csalódástól sápadtan.
– Akkor hát nem szeretsz – próbált hatni rám.
– Nem, nem szeretlek! – ismertem el. – Csak tévedés volt és képzelődés. Másmilyennek
gondoltalak. De bocsáss meg nekem. Hamarosan megszabadulsz tőlem. Ha igazán szépen
nézel rá, a szultán talán hajlandó lesz a háremébe fogadni. Te csak kövesd atyád tanácsait. Ő
bizonyára mindent a lehető legjobban elrendez számodra!
Fölálltam és fölvettem a padlóról a sisakomat. A Márvány-tenger odakint kéken
hullámzott. A falak üvegsima kövei visszatükrözték arcom. Oly visszavonhatatlanul éreztem,
hogy elvesztettem őt, hogy teljesen lehiggadtam és megnyugodtam.
– Csak egyetlen apróság még! – mondtam könnyedén. -Csupán kíváncsiságból kérdezem,
és természetesen nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. De Gennadiosz barát egyházunk lelki
vezetője. Az ő neve is ott szerepel a harminc férfi között?
 Anna zavarba jött és kerülte a tekintetemet.
– Nincsen – mondta. – Atyám járt a Világ Ura-kolostorban, hogy találkozzék vele, ő
azonban a görögök új Konstantinápolyát makacsul kizárólag az egyházra kívánja építeni. Az
egyház a pátriárka képében fog uralkodni a görögök felett, a szultán oltalmában. Mindaddig,
amíg Konstantinápolynak van baszileusza, mondja, az egyház a császárnak van alárendelve.
De már nincs baszileusz, mivel Konsztantinosz elhagyta hitét. így az egyház önálló lett, és
egyedül az egyház uralkodjék! Azt követeli, hogy mind atyám, mind pedig az egész békepárt
ismerje el az egyház hatalmát. De hát ez nem lehetséges, és politikailag sem volna bölcs
dolog.
– Mondotta atyád – jegyeztem meg. – Görög vér folyik a falakon, de a nép állami és lelki
vezetői gondolatban már megadták magukat, és egymás között marakodnak a koncon, hogy ki
kapja a legmagasabb trónust. Mennyire gyűlölöm magamat, amiért görög vagyok. De ezt a
bűnömet a véremmel fogom levezekelni. Atyád és Gennadiosz szerzetes feleljenek tetteikért
Isten ítélőszéke előtt. Hiszen ez az ítélőszék amúgy is ott van a szívünkben minden
pillanatban.
Indulni akartam. Anna rám meredt, és kétségbeesetten felkiáltott:
– Johannesz Angelosz, ne menj el!
Már nem színlelt. Mélyen megszántam őt, amint végiggondoltam, milyen őszinte
lelkesedéssel hitte, hogy mindent a lehető legjobban elrendezett, és én mily csúnyán
meghiúsítottam reményét. Megtört arccal, hüppögve folyamodott a végső eszközéhez:
– Még csak azt sem akarod megnézni, hogyan készültem föl a fogadásodra?
Követtem. Szájam szöglete belezsibbadt az igyekezetbe, hogy gúnyos mosolyra húzzam.
Rózsákkal ékesített hálószobájába vezetett. Agyának magas mennyezete volt. Függönye és
takarója súlyos selyemből készült. Amíg én körülnéztem, ő a ruhájával babrált, titokban
kinyitotta melltűjét és leengedte válláról a ruháját. Meztelen keble és válla hívogatott.
Behunyta a szemét, és vágyakozó arcát felém fordította.
– Anna – mondtam csöndesen –, ez nem élet. Itt te nem tudod, hogy kint a falakon mi
történik. Hogy érthetnél hát meg engem?
Ő közelebb lépett hozzám, még mindig behunyt szemmel, és hagyta, hogy mellbimbója a
karomat érintse.
– Anna – mondtam, de hangom elcsuklott. – Ha még találkozni akarsz velem, kint a falon
megtalálsz.
Nem felelt. Otthagytam, és óvatos léptekkel elindultam. A lépcsőn azonban utolért, ruháját
összefogva futott utánam, s a megaláztatástól kivörösödött arccal kiáltotta:
– Isten áldjon hát, te átkozott latin! Nem fogunk találkozni többé! Ettől kezdve minden
pillanatban a halálodért fogok imádkozni, hogy megszabadulhassak tőled. És ha a holttestedet
meglátom, talán még belé is fogok rúgni!
Fülemben szidalmaival léptem ki, szájam is reszketett, miközben a sisakot a fejemre
tettem. Notarasz koromfekete lova a karikához kötözve várt és nyerítve fölkapta a fejét. Nem
utasítottam vissza. Hátára vetettem magam, és sarkamat az oldalába vágtam. Később az
emberek úgy beszélték, hogy a Halál Angyalát látták átlovagolni a városon. Arca halottsápadt,
szeme kimeredt, szája tajtékot vetett. A Halál Angyala lovagolt egy fekete ló hátán, mondták.
De ez nem igaz. Az emberek túloztak. Csak én voltam.
Még időben érkeztem ahhoz, hogy az égett emberhús szagát érezhessem a Grant által
megsemmisített török alagútból.
Éjfél van. Ezen a mai éjszakán keserűbben várom a halált, mint valaha bármit is.
Giustiniani hagyta, hadd keressem a halált, mivel beszélek törökül és segíthettem a
vállalkozását. Jézus Krisztus, Istennek fia, irgalmazz nékem, bűnösnek!
Mivel szeretek. Mivel ennyire esztelenül és vígasztal-hatatlanul szeretek. Isten veled, Anna
Notarasz, szerelmem!
 1453. május 19.
A szándék hát az lehet, hogy nékem az utolsó csöppet is ki kell innom a pusztulás és a
halál serlegéből, mielőtt készen állnék.
Nem eshettem el az elmúlt éjszaka.
Hogy hatást gyakoroljak Giustinianira, azt mondottam egyszer, kemény vagyok. Csupán
azt akartam mondani, hogy a lélek képes a testen és a testi fájdalmakon uralkodni. Kemény
azonban nem vagyok.
És már a lelkem sem ura a testemnek.
A hivatásos katonák irigykedve mondogatják:
– Neked aztán jól szolgál a szerencse, Jean Ange!
Nem szerencse az! És most már az eddiginél is keserűbben tudom, hogy senki nem hal
meg, míg el nem jön az ő órája.
Bármennyire véletlenszerűnek, bármennyire céltalannak lássék is ezeken a napokon és
éjszakákon a halál dühöngése városom falain.
Az ágyúgolyó villám módjára követi az Isten által megrajzolt pályát.
Tegnap éjszaka megsemmisítettük hát a törökök mozgó támadótornyát. Sokak szerint ez
még nagyobb csoda, mint a torony felállítása volt egyetlen éjszaka alatt.
Az éj legsötétebb óráiban a torony lábánál feküdtem török ruhába öltözve. Hallottam a
jelszavukat. Valaki még rám is lépett a sötétben, de mert nem mozdultam, halottnak vélt.
Virradat előtt két órával benyomultunk a toronyba, sikerült feltörnünk valamennyi
csapóajtaját, és bedobáltuk a puskaporral töltött agyagkorsókat. Másképpen nem tudtuk volna
a tornyot fölgyújtani. Hajam és szemöldököm leperzselődött. Kezem is tele lett égési
sebekkel. Giustiniani rá sem ismert az arcomra, amikor mint egy féreg, visszamásztam a
városba. A toronyba behatolók közül én voltam az egyetlen, aki visszatért.
A torony török legénységéből néhánynak sikerült elmenekülni. Azokat azonban már reggel
kivégeztette a szultán, és levágott fejüket karók hegyébe szúratta.
Az ágyúk dörgésétől zúg a fülem, és a padló hintázik a lábam alatt.
Arcom és kezem sajgása azonban semmi a szívemet mardosó keserűséghez képest.
Először Magyarországon, a földrengés után. Aztán a mocsárban Várnánál. Ott mondotta:
„Találkozunk a Szent Romanosz-kapunál.” Az elmúlt éjszaka vártam, hogy találkozom vele.
Ám ő nem érkezett meg a színhelyre.

1453. május 20.

A törökök az éjszaka folyamán újabb mozgó támadótornyokat állítottak föl különböző
pontokon a fallal szemközt. Közülük azonban egy sem oly nagy és fenyegető, mint amit
megsemmisítettünk.
A hajóik mindennap eleveznek a lánchoz, hogy megakadályozzák, hogy a velenceiek
hajóikról embereket küldhessenek ki a falakra.
Én azonban mindezt csak a mások elbeszéléséből hallom. Mert a felszerelésemet még nem
tudom magamra ölteni, és a falra sem tudok fölmenni.

1453. május 21.

Ellátogatott hozzám a német Grant, és megmutatta, milyen csúnyán összeégette ő is a kezét
és a szakállát. A törökök már megtanultak a föld alatt harcolni és védeni a készülő járataikat.
A Kaligaria-kapu közelében ma déltájban az ellenjáratot ásó férfiak kaptak lángcsóvát a
szemük közé. A segítségükre rohanók lándzsafallal találták szembe magukat, és a törökök
füstfejlesztő készüléke fújta reájuk a mérgező füstöt.
Emberei bátorítására magának Grantnak is a föld alá kellett másznia. Meg is semmisítette a
törökök folyosóját, de csak súlyos veszteségek árán. A föld alatti harc babonás rémületet
keltett a városban.
Grant szeme bedagadt a sok virrasztástól, és a kénfüsttől gyulladásos lett.
– Megtaláltam Püthagorasz kéziratát – mesélte –, de a betűk mozognak a szemem előtt,
akár a legyek. Nem látok már olvasni.
Arca eltorzult a tehetetlen dühtől, az öklét rázta, és így kiabált:
– Csak azt tudnám, mi az a pont, amelynél a legbölcsebb görög matematikusok és
technikusok is megtorpantak? Kifordíthatták volna sarkaiból a világot, amint azt Arkhimédész
ígérte is, de ahelyett hogy új ismeretre tettem volna szert, csak azt olvashatom, hogy a fáknak,
sőt még a köveknek is lelke van. Püthagorasz is képes lett volna olyan gépeket készíteni,
amelyek a természeti erőket alárendelték volna az embereknek. De ezt csekély értékűnek
tartotta. A lélekbe, legbensőbb énjébe, az Istenbe menekült.
– Legalább nékik, Görögország bölcseinek hihetnél, ha már a Biblia tanúbizonyságának és
az egyházatyáknak nem hiszel – mondtam.
– Már nem is tudom – suttogta, és öklével dörgölte szemét. – Bizonyára nem is vagyok
már teljesen épeszű. A virrasztás, a szüntelen feszültség, és szenvedélyem beteggé tett. A
gondolataim fölröppenve egymást kergetik, mint a madarak a levegőben, úgyhogy én már
nem is irányíthatom röptüket. Mi az a borzasztó út, ami az ember belsejébe visz, de onnan
nem vezet ki, és a sötétségbe torkollik? Püthagorasz képes volt számokból felépíteni egy
egész világmindenséget. De végül ő is az emberhez jut, akit számokból nem lehet felépíteni.
Az ember sötétsége tehát mégis fontosabb lenne, mint a természet és a tudás fénye?
– Isten szelleme zúg a föld színén. Isten lelke lángnyelvként borul a halandó emberek fölé.
Ebben talán csak nem kételkedel? – kérdeztem.
Fülsértő nevetésben tört ki, s öklével a halántékát verve így kiabált:
– Az olthatatlan tűz emberhúst eszik. Az ágyúcsövekből villámként lobban elő az emberi
értelem. Hiszek a tudás és az ember szabadságában. Másban nem hiszek!
– Rossz helyre kerültél – ismételtem meg. – Jobban megvalósíthatnád magad a szultán
szolgálatában, mint itt, az utolsó Rómában.
– Nem – mondotta csökönyösen. – Európát és az emberi értelem szabadságát szolgálom.
Nem a hatalmat.

1453. május 22.

A Kaligaria-kapu közelében két alagutat is találtak. Az egyik megsemmisítéséért dühödt
küzdelmet folytattak a föld alatt. A másik azonban beomlott magától, mivel a törököknek nem
sikerült elég ügyesen aládúcolniuk. Grant úgy számítja, hogy a tapasztalt bányászok nagy
része már halálát lelhette a föld alatt, úgyhogy a szultán kénytelen volt hozzá nem értő
vájárokat munkába állítani.
Éjfél előtt az égbolton repülő fénykorong látszott, amelyre senki sem tudott magyarázatot
adni. A császár így beszélt:
– A jövendölések kezdenek valóra válni. Hamarosan vége szakad az ezeréves
császárságnak. Első Konsztantinosszal kezdődött és Konsztantinosszal ér véget is.
Szerencsétlen csillagzat alatt születtem.

1453. május 23.

Utolsó reményünk is elszállt. A császárnak igaza van. A böjtöléstől, a virrasztástól és az
imádkozástól érzékennyé válva, mindenki másnál világosabban érzi birodalmának utolsó,
akadozó szívverését.
A brigantin, amelyet a velencei hajóhad keresésére küldtek, hajnalban dolgavégezetlenül
tért vissza. Fölfoghatatlan szerencsével, hajózási szakértelmüknek és férfias bátorságuknak
köszönhetően, sikerült áthajózniuk a gallipoli tengerszoroson a török őrgályák mellett.
Tizenkét férfiú kelt útra. Tizenkét férfi tért vissza. Hat közülük velencei, hat meg görög.
Húsz napon keresztül hajóztak a görög tengeren mindenfelé, de a keresztények hajóinak
nyomát sem látták sehol. Minden pillanatban az a veszély fenyegette őket, hogy török
járőrgályák zsákmányául esnek.
Miután megállapították, hogy a keresés hiábavaló, tanácsot ültek:
– Mi a kötelességünket teljesítettük. Többet nem tehetünk. Konstantinápolyt talán már
azóta el is foglalták a törökök. Miért térnénk vissza az ostromlott város poklába? Úgyis
elpusztul!
Mások azonban így beszéltek:
– Minket a császár küldött. A császárhoz kell tehát visszatérnünk a hírrel, hogy
feladatunkat végrehajtottuk, még ha nem jártunk is eredménnyel. De szavazzunk!
Egymás szemébe néztek, valamennyien elnevették magukat, és egyhangúlag úgy
szavaztak, hogy a brigantinnak meg kell próbálni visszatérni Konstantinápolyba.
Közülük kettővel találkoztam a Blachernaiban. Még akkor is szélesen nevetve meséltek
hiábavaló útjukról, miközben a velenceiek borral itatták őket és a vállukat veregették. De
tengertől és veszélyektől kiégett szemük nem nevetett.
– Honnét nyertétek a bátorságot, hogy visszatérjetek a biztos halálba? – kérdeztem.
Csodálkozva fordították felém naptól, széltől cserzett arcukat, és egy emberként
válaszolták:
– Velencei tengerészek vagyunk!
Ez elég is válasznak. Legyen bár Velence a tenger királynőjeként sóvár, kegyetlen és
számító, de fiait mégis arra nevelte, hogy Velence dicsőségéért éljenek-haljanak.
Hatan közülük azonban görögök. Ők azt bizonyítják, hogy a görög is lehet hűséges
mindhalálig, még egy hiábavalóvá lett és reménytelen ügyért is.
Mi más is történt a mai napon? Százszámra gürcölnek aggastyánok és siheder legények a
Szent Romanosz-kapunál az egyre szélesedő falomlás javításán. Napvilágnál is, és akkor is,
amikor a törökök nyilai és golyói ott záporoznak körülöttük.
Grant megtanult lesben állni a föld alatt. Ma a törökök készülőfélben lévő járatában élve
elfogott két török tisztet, akik ellenőrizni jöttek a munka előrehaladását. Az alagutat
fölgyújtották, és beomlott. A velenceiek átvették a foglyokat és a Blachernai kínzókamrájába
vitték őket, amit Konsztantinosz uralkodásának az éveiben még egyszer sem használtak.
Tőlük tudták meg két másik föld alatti alagút irányát. Ezek közül az egyik ugyancsak meglepő
és veszélyes helyen épül.
A velenceiek a beismerő vallomás megtétele után is tovább kínozták őket, amíg csak ki
nem lehelték a lelküket. Ezt követően véres, mezítelen testüket a falról hajítógéppel a
támadásra előnyomuló törökök közé vetették. Azok meglátván, hogy a parancsnokukkal
miképpen bántak el, bosszúért kezdtek kiáltozni és átkokat szórtak a hitetlen kutyákra. Ebben
a háborúban már sem nem adnak, sem nem kérnek kegyelmet!
Mindennap és minden pillanatban várható a vég. Konsztantinosz császár visszavonult
magányába, hogy megerősítse lelkét, mert bizony a gyengeségét nem titkolhatta, amikor a
brigantin által hozott gyászhírről tudomást szerzett.
– A nyugati országok magunkra hagytak bennünket! – mondta ő is. – Városomat és az
életemet immár a mindenható Istenre bízom, az ő fiára, Jézus Krisztusra, a szent Istenanyára
és elődömre, Nagy Konsztantinoszra!
Mártírkorona vár reánk. De Mohamed paradicsomának száz kapujában is nagy a tolongás,
annyian igyekeznek befelé, akik az ellenünk, hitetlenek ellen vívott harcban hullottak el. Noha
mindannyian ugyanazt az Istent szolgáljuk, amint ezt a Szabad Szellem Testvérei és a fedetlen
fejű dervisek bizonyították.

1453. május 24.

A brigantin hiábavaló útjának híre eljutott a falakra és a városba is, noha érkezését
igyekeztek titokban tartani. Ám túlságosan sokan látták, amint befutott a kikötőbe. Phrantzesz
megpróbált bátorságot adó híreket terjeszteni a városban, hogy a felmentő hajóhad állítólag
már lehorgonyzott Khiosz kikötőjében. Konsztantinosz azonban megtiltotta a hamis hírek
terjesztését.
– A nép elől nem lehet sokáig eltitkolni az igazságot -mondta. – Ha a valóság kiderül, még
a korábbinál is jobban elcsüggednének! Nem akarok hazudni a népemnek. Igazságban akarok
meghalni a népemmel együtt!
Közben fölépültem, és ismét fönt vagyok a falon. A törökök a legveszedelmesebb
alagútjukat úgy álcázták, hogy az egyik mozdítható fatornyukat egészen közel tolták a
Blachernai falához, és alatta ástak, a földet pedig fedett folyosókon keresztül szállították el.
Ma ezt a járatot is megsemmisítettük.
A nap legjelentősebb eseménye azonban azt mutatja, hogy a szultán is tétovázik és
tanácstalan. Eddig ugyanis még minden próbálkozása kudarcba fulladt. A török táborban a
nagy fatorony megsemmisítését a lehető legrosszabb előjelnek tartották. A szultán kénytelen
volt a nyakaskodó bányászokat is kivégeztetni, akik megtagadták, hogy újra a föld alá
menjenek.
Délután ragyogó lovasmenet közeledett a falhoz a Szent Romanosz-kapunál. A törökök
zászlókat lengettek, trombitáltak, s kiáltozva kérték, engedjük be a városba a szultán
küldöttét, hogy tanácskozhassék Konsztantinosz baszileusszal. A törökök ágyúi ezzel
egyidejűleg abbahagyták a lövöldözést, és a falnál csatározó török csapatok is visszahúzódtak
a táborukba.
Giustiniani cseltől tartott, és nem akarta, hogy a török küldött lássa, milyen csúnyán
összeomlott a fal, és valójában mennyire gyönge a fal helyére épített ideiglenes erődítés. De
Konsztantinosz császár felment a falra, és a szultán küldöttében felismerte személyes jó
barátját, Szinope emírjét. Iszmail Hamza családja nemzedékről nemzedékre megőrizte baráti
kapcsolatait a konstantinápolyi császárokkal. De halála előtt Murádnak még őt is sikerült
megnyernie szövetségesének, feleségül vétetvén a leányát Mohameddel. Konsztantinosz
mindenesetre barátságosan köszöntötte, és parancsot adott, hogy segítsék át az akadályokon.
A városba a rohamkapun engedték be, a nagy falon át.
A tanácskozásról tudomást szerezvén, a velencei bailo nyomban összehívta a tizenkettek
tanácsát, a velenceiek egy részét leparancsolta a falakról, és kétszáz vasvértes élén megindult
a császár szálláshelye felé. Giustiniani sietősen élelmet osztatott az embereinek, a hordó
legaljáról az utolsó csöpp bort is kimérette, s egyik emberétől a másikhoz sietve, öklével
hadonászva a következő parancsot adta:
– Nevessetek, nevessetek, különben kitekerem a nyakatokat!
Amikor Iszmail Hamza, a szakállát simogatva alaposabban szétnézett maga körül, nem
látott mást, csak csupa nevető vasvértest, akik a markukban lévő húsdarabokat falták és a
maradékot nagy gondtalanul dobálták a földre. Konsztantinosz császár hagyta, hogy
megcsókolja a kezét, és sajnálkozását fejezte ki, hogy ily szerencsétlen körülmények között
kellett újra találkozniuk.
Szinope emírje fennhangon mondogatta, hogy a katonák is meghallják:
– Legyen áldott ez a nap, mert Mohamed szultán azért küld hozzád, hogy tisztességes
feltételek mellett békét kínáljak neked.
Giustiniani emberei még vadabbul kezdtek röhögni, noha sok közülük a fáradtságtól
majdnem elsírta magát. Giustiniani tőre hegyét a hüvelykujja és a mutatóujja között tartva, az
emberei háta mögött lépkedett és titokban mindegyiknek a hátsó felébe bökött vele, aki nem
röhögött elég hangosan.
Iszmail Hamza négyszemközt kívánt tanácskozni a császárral. A császár minden
aggodalom nélkül a szállására vitte őt, és bezárkózott vele egy kis szobába, a tanácsadói
figyelmeztetésével mit sem törődve. Ezenközben a velencei bailo körülvette a tornyot
embereivel, a tizenkettek tanácsa élén bevonult, és közölte a császárral, hogy a velenceiek
semmiféle titkos tanácskozást nem tűrnek a törökkel.
A császár azt mondotta, hogy nem áll szándékában hűséges szövetségesei háta mögött
döntéseket hozni, összehívta a maga tanácsadóit, és csak ezután jelentette be a szultán
békefeltételeit. Iszmail Hamza a maga részéről ezeket fűzte hozzá komolyan:
– A magad és a néped érdekében kérve kérlek, fogadd el ezeket a békefeltételeket,
amelyek a lehető legjobbak. Városod helyzete kétségbeejtő. Falaid sok helyen a földig
leomlottak. Védőid elcsigázottak és kevesen vannak. Városod lakossága a végső kétségbeesés
szélén áll. Ez az utolsó lehetőség. Ha most nem adod meg magad, a szultán kardélre hányatja
városod férfiait, a nőket és a gyermekeket rabszíjra fűzi, és a várost szabad rablásra átengedi
hadseregének.
– Az istenért, ne higgy az álnok szultánnak! – kiáltoztak a velenceiek. – Mivel szavatolja a
békét? A törökök eddig még mindig megszegték az adott szavukat. Hát hiába ontottuk a
vérünket és legjobb fiaink hiába áldozták volna az életüket a falakon, hogy trónodat
megvédelmezzék? Nem, nem, a szultán ingadozik már, nem biztos a győzelmében. Különben
nem próbálná álnok békeígéretekkel megkaparintani a várost!
Iszmail Hamza megbántódott, és így szólt:
– Ha volna ész a fejetekben, megértenétek ti is, hogy Konstantinápoly helyzete
reménytelen. Tisztán emberiességből, hogy a végső roham minden borzalmát elkerüljétek, a
szultán megengedi a császárnak, hogy a városból eltávozzék és a kincseit is magával vigye,
kezeskedvén mind az ő személyes biztonságáért, mind udvari népének és a főrendű-eknek
biztonságáért. Azok a lakosok, akik követni akarják a császárt, szintén elmehetnek, és a
holmijukat is magukkal vihetik. Azoknak meg, akik maradni akarnak, a szultán szavatolja az
életüket és a vagyonukat. A baszileusz, mint a szultán szövetségese, megtarthatja magának
Moreát és a szultán kezeskedik a hatalmáért minden támadóval szemben!
A velenceiek azonban kiáltozni és lármázni kezdtek, és a kardjukkal csapkodták a
pajzsukat, hogy ne lehessen hallani a hangját. De a baszileusz fölemelte a fejét, és így szólt:
– Feltételeid megalázóak és igazságtalanok. Baszileuszi méltóságommal
összeegyeztethetetlennek tartom, hogy elfogadjam, még ha megtehetném is. De nem is
tehetem, mert énnekem arra nincs hatalmam, hogy a várost átadjam, és a jelenlévők közül
senkinek sincsen. Készek vagyunk meghalni, és az életünkről egyetlen zokszó nélkül
lemondani.
Szomorkás megvetéssel nézte a zsivajgó velenceieket, akik ennyire készek harcolni a
legutolsó görögig. Hiszen a kikötőben álló hatalmas hajóik biztonságot kínálnak számukra a
végső veszedelem elől, és így ők még akkor is menekülhetnek, amikor a falak már
összeomlottak.
A szultán alighanem jól tudta, hogy ilyen feltételeket Konsztantinosz nem fog elfogadni.
De táborának békepártja és az ostrom viszontagságaiba belefáradt hadserege miatt kénytelen
volt ezzel az eszközzel is megpróbálkozni, hogy alattvalóinak bizonyítsa a görögök
hajthatatlanságát. Ő is csak ember, és legbelül ő is gyönge.
Ha a várost gyötrő nyugtalanság és csüggedés uralja, bizonyára Mohamed szultán
bizonytalansága is legalább olyan emésztő. Mindent egy lapra tett fel, és nincs más választása,
mint győzni vagy veszteni. És ő nemcsak a város ellen harcol, hiszen a saját táborában is
vannak ellenségei.
Mohamed szultán ezért ezekben a napokban a magányosok közül is a legmagányosabb.
Még magányosabb, mint Konsztantinosz császár, aki már választott.
Ezért titkos testvéri érzelem fűz engem ezekben a napokban Mohamed szultánhoz,
olyannyira, hogy vágyakozom utána, és szeretném még egyszer látni kifürkészhetetlen arcát,
dacos állát és sárgás ragadozószemét. Szeretnék vele beszélni, hogy még egyszer
meggyőződhessek róla, valóban nem akarom-e megélni azt az időt, amelyben ő és az őhozzá
hasonlók fognak uralkodni a világ fölött.
A jövendő az övé. Ő fog diadalmaskodni. Az általa megalkotandó jövendő azonban nem
olyan, amiért érdemes lenne élni.
– Nevessetek, nevessetek! – vicsorog Giustiniani a genovaiakra. És azok harsányan
nevettek, amikor Szinope emirje távozott. Nevettek vonagló, puskapor égette arccal, hitvány
vértekben, véres kötésekkel karjukon és lábukon. Nevettek, és közben szívből gyűlölték
Giustinianit, aki embertelen erőfeszítésre kényszerítette őket, az emberi tűrőképesség határain
is túl. Gyűlölték, de ugyanakkor szerették is. Valahol a szívük mélyén csalóka ábrándként
villant fel egy szőlőskert és egy fehér ház képe a Lemnosz sziget lankáin, görög rabszolgák
munkájától termékeny földeken, szépséges leányok képe az első éjszaka jogával és a
harcosoknak rendezett hercegi fogadások képe. Miközben a kimerültség könnyei csordulnak
ki a szemükből, hahotáznak és nevetnek, és tántorgó lábakkal térnek vissza a falakra, alighogy
a török küldött és kísérete lobogó zászlókkal és kürtszó kíséretében ellovagolt. Amikor száz
meg száz ágyú újra és megszakítás nélkül dörögni kezdett, Giustiniani maga is lehajolt, hogy
fölvegyen a földről egy csontot, amin maradt még egy csöpp hús, letörölte róla a földet, és
tisztára rágta.
– Drága lesz nekem az a hercegi korona! – mondotta. – A saját húsomból és a véremből
egy-két fontot már bizonyára elvitt, pedig hol van még a győzelem!
– Pedig hol van még az a győzelem! – ismétli meg, és pillantása az ezer lábnál is szélesebb
falomlásra vetődik, ahonnan már nem emelkedik egyetlen bástya sem a magasba, és amit
külső falként mindössze valami hitvány töltés vesz körül. Földből, gerendákból,
rőzsekötegekből és kövekből összerótt tákolmány. Kaviccsal töltött hordókból mellvéd az
íjászok előtt.
Ma csütörtök van. Holnap az iszlám ünnepnapja lesz. A következő csütörtököt talán már
nem is érem meg. Mohamed formailag eleget tett a Korán előírásának, s az általános támadás
előtt fölkínálta a békét. Megérett az idő az iszlám nagy rohamára: „Az a hadsereg a
legcsodálatosabb és a fejedelmek között az a fejedelem a legnagyobb, aki meghódítja
Konstantinápolyt.”
Mi vagyunk a nyugati országok kapuja. A Nyugat utolsó elővédje a Kelettel szemben. Ha a
falak leomlanak, eleven testünk lesz a nyugati országok védőfala.
Nem, mi a vissza nem térő múlt utolsó erődítménye vagyunk. Krisztus első
gyülekezetének, a szentek egyezségének, a hamisítatlan hitnek utolsó erődje. A görög
műveltségnek, Platónnak, az öröknek és a soha el nem múlónak utolsó fellegvára ezen a
földön.
A kolostorok vaskolompjai szünet nélkül szólnak. Kelet és Nyugat egyformán rossz. A
halál és az emberi kapzsiság uralma volna a latinoké is, éppúgy, mint a törököké.
Szent Istenanya, köntösöd kék szegélye már nem tud bennünket megoltalmazni. De fiad.
Jézus Krisztus által bűneink bocsánatot nyertek, és a szent, felfoghatatlan misztériumok
gyöngeségünkben erőt adnak. Ezeken a napokon és éjszakákon Isten szele ezer meg ezer
szikrát röpít Isten sötétjébe, ami több, mint a földi fény és a földi sötétség.
Vándor, aki egyszer majd ezen falak romjaira hágsz, az apró, sárga virágok közül a porból
és a homokból az utolsó görögök elmondhatatlanul szomorú szemei néznek reád!

1453. május 25.

Konsztantinosz baszileusz kora reggelre összehívatta a szenátust, a tanácsadóit és az
egyház képviselőit. Bejelentette, hogy Georgiosz Mammosz pátriárka lemondott
méltóságáról. Iszidor kardinális nem jött el a megbeszélésre, hanem a bástyán maradt,
amelynek a védelmét magára vállalta.
Ez az utolsó kísérlet arra, hogy az unió híveit és ellenzőit kibékítsék egymással. De félúton
ez is elakadt. Megszabadultunk a görögök által gyűlölt s a latinok által lenézett aggastyántól,
az egyház azonban pátriárka nélkül maradt. A láthatatlanság homályából a Világ Ura-kolostor
egyik szerzetesi cellájából Gennadiosz barát engesztelhetetlen szelleme uralkodik a
templomok és a kolostorok fölött, hirdetvén az elkerülhetetlen pusztulást.
A kora reggel nem a legjobb idő a tanácskozásra. A legtöbb görög a falon virrasztotta át az
éjszakát. Mindannyiuk arcáról fáradtság és kétségbeesés tükröződött. A szenátorok, az udvari
emberek, a püspökök, sőt még Phrantzesz is kórusban kérlelték a császárt, hogy hagyja el a
várost.
– A várost már nem lehet megmenteni. Legalább a császár szent személye meneküljön
meg!
Giustiniani talán még át is engedné a hajóját a császárnak, a velenceiek azonban nem
egyeznének bele a távozásába. A császár nélkül a görögök nem maradnának a falakon,
fejvesztett menekülés kezdődne. Az éjszakázástól és a böjtöléstől kimerült Konsztantinosz
egészen megszédült a követeléseket és a kiáltozásokat hallván, amelyek inkább
bizalmatlanságot és megadásra való hajlandóságot jeleztek, semmint iránta való szeretetet.
Halántékát és arcát rózsavízzel frissítették. Amikor ismét fölállt, szenvedélyes hangon
bizonygatta újra, hogy az utolsó pillanatig a városban marad.
Konsztantinosz korlátolt és önfejű ember. Nem különösebben tehetséges. Katonaként és
stratégaként Giustiniani összehasonlíthatatlanul különb nála. Azonban hü a baszi-leuszi
méltóságához, amiből személy szerint igen kevés öröme származott. Egyszerű ember.
Hiányzik belőle a politikus gyakorlatias esze, kompromisszumkészsége és rugalmassága. De
ma már nem tudok ezért neheztelni reá. Inkább a nagy halált választja, mint a kisszerű életet.
Ennyiben a múlt embere, az ezeréves császárság igazi örököse. És az én lelkemnek rokona.
Szeretni sem tudom, de gyűlölni sem.
Szerelem és gyűlölet, lobogó szenvedély és kétségbeesés lassan távolodik. Napközben az
ágyúk dörgése mind hevesebb lett. A falakról porfelhő száll fel, és kődarabok röpködnek. A
nagy ágyúk kőlövedéke a legerősebb gerendákat is pálcikaként töri szét, és a földet
örvényként dobja föl a levegőbe. Az emberek arca szürke, reményvesztett. A puszta
fáradtságtól soknak már arra sincs ereje, hogy védekezzék a törökök nyilai ellen, amelyek
felhőként vesznek körül mindenkit, aki csak megmutatja magát a falon.
De hát mit is beszélek én falról! A nagy fal bástyái három ponton is ledőltek, s a fal
kőhalommá omlott, amely még a lovasságot sem volna képes feltartóztatni. Ezeken a
pontokon a kétségbeesés erejével felállított külső erődítés jelenti a város egyetlen védelmét.
A török vájárok okosabbak lettek, és már nem iparkodnak járataikat a falak alatt egészen a
városig vezetni. Csak napközben ásnak, amikor az ágyúzás és a föld állandó remegése zavarja
az ellenőrzést. Ma kiderült, hogy a Kaligaria-kapu mellett a fal alá több mint tíz láb
hosszúságú üreget ástak, és erős fagerendákkal ideiglenesen aládúcolták. Ha munkájuk
befejezéseként fölgyújtják a gerendákat, a fal leomlik, és a nyíláson át akadálytalanul
bejuthattak volna a városba. A Blachernait ugyanis nem védi külső fal.
Kudarcot vallottak. De a német Grant a fején és az oldalán is megsebesült. Botra
támaszkodva, szürke arccal és lázban égő szemmel próbál sántikálni, nem hajlandó ágyban
maradni.
Én már meggyógyultam. A hajam újra kinőtt, és a sebeim is beforrtak. Teljes vasvértet
még mindig nem tudok magamra venni, de az elesett törököktől zsákmányolt felszerelésből
kaptam egy fémszálakból arab módra font láncinget. Mindenesetre összehasonlíthatatlanul
könnyebbnek érzem magam, mint azelőtt.
A szultán teljes böjtöt rendelt el a táborában, és minden igazhitűnek el kell végeznie az
előírt mosakodásokat és imákat. A szomjúságtól és az éhségtől gyötört törökök egész nap
támadtak, és üvöltöztek mint egy kutyafalka, valahányszor látták, hogy egy keresztény elesett
a falon. Máskor meg ezt kiáltozták kórusban: „Allah az Isten, és Mohamed az ő prófétája!” Ez
a mélabús győzelemüvöltés elcsüggeszti a görögöket és a latinokat. Több egyszerű latin
ekképpen vitázik egymás között:
– Lehet-e az, hogy Isten a törököknek adja a győzelmet? – kérdezgetik. – Ha ez
megtörténik, vajon nem azt bizonyítja-e, hogy az ő Istenük erősebb a keresztények Istenénél
és az ő Prófétájuk hatalmasabb Krisztusnál, aki keresztre feszíttette magát?
Minotto, velencei bailo jámbor lett, és magához vette a szent szakramentumokat. Úgy
döntött, hogy a dicsőségért versenyre kél Giustinianival, és bebizonyítja, hogy a genovai nem
bátrabb a velenceinél. A velencei tengerészkatonák páratlan hősiességgel védelmezik a
Blachernai északi sarkát, a Pentapürgion erődöt. Ott még egyetlen töröknek sem sikerült
följutnia a fal ormára.
Sötétedéskor a török táborban örömtüzek gyúltak. Dobok peregtek, trombiták harsogtak, a
lárma egészen a városig elhallatszott, s az emberek futottak a falakra, azt hívén, lángba borult
a török tábor. Pedig mindez csupán a böjtnapi szokásokhoz tartozik. A sötétség beálltával
ehetnek, ihatnak kedvük szerint, hajnalhasadáskor azonban újra kezdetét veszi a böjt, amikor
a fekete fonalat a fehértől már meg lehet különböztetni. Az óriási máglyák lobogásában az
egész tábor fényárban úszott, akárha nappal lett volna.
Minél jobban közeledett a döntő pillanat, annál sandábban néztek rám a velenceiek.
Giustiniani kémének tartottak, mivel én vagyok az összekötője a Blachernaiban. Ám a
sandaságuk csak azt mutatja, hogy lehet valami titkolnivalójuk. Bizonyára megvan a saját
tervük arra, miként használhatnák ki a győzelmet Velence érdekében, ha a szultán támadása
kudarcba fullad és kénytelen lesz fölhagyni az ostrommal. A fölsejlő előnyök oly nagyok,
hogy a kétségbeeséssel is dacolva készek harcolni és megkísérelni a lehetetlent. Ezenkívül a
Blachernai falai oly szilárdak, hogy legalábbis a velenceiek által védelmezett Blachernain át a
törökök aligha jutnak be a városba.
Azon a ponton, ahol a külső fal és a nagy fal derékszögben csatlakozik a Blachernai
falához, részben már a föld alatt van egy kis rohamkapu, amely a nagy falon át a nagy fal és a
külső fal közötti sikátorba vezet. Régebben ezen át lehetett a palotából a falakon kívülre
épített cirkuszba jutni. Ezért nevezik még ma is Kerko-kapunak.12 Nemzedékeken át be volt
falazva. Most ismét megnyitották, mint a többi rohamkaput. Ezen át lehet a legkönnyebben
eljutni a Porfürogenetoszok-palotájától a Guacchardi fivérek védelmi szakaszára, a
Kharisziosz-kapuhoz és a falak közötti sikátorban folytatva az utat Giustiniani területére.
A Kerko-kapunál a fal egyáltalán nem rongálódott meg, a törökök még csak nem is
próbálták megtámadni, mivel a falak alkotta derékszög miatt a támadók heves kereszttűzbe
kerülnének. Ezen a védett útvonalon lehet szükség esetén a leggyorsabban segédcsapatokat
átdobni a Kharisziosz-kapuhoz, mivel ott a fal csaknem ugyanolyan csúnyán leomlott, mint a
Szent Romanosz-kapunál. A velenceiek ezért létrehozták a maguk tartalékcsapatát, amit
szükség esetén le lehet parancsolni a falról, és el lehet küldeni a Kerko-kapun át a Guacchardi
fivérek megsegítésére. Ezen a békés ponton a külső és a belső fal védelmezője egyelőre csak
egy maroknyi görög volt. A latinok becsületére meg kell mondani, hogy ők készségesen a
legveszélyesebb helyek védelmét vállalják magukra. Vannak megmaradt falszakaszok,
amelyeken egy egész bástyát csupán három vagy négy görög védelmez, és ugyanennyien
őrzik a bástyák közötti falszakaszt. Mindenekelőtt a Márványtenger partján van ez így, mivel
a török hajóhad még egyszer sem kísérelt meg támadást a tengerparti falak ellen, sőt az utóbbi
néhány napon már a lánchoz sem eveztek oda, hogy a velencei hajókat lekössék.
Éjfél előtt pár perccel Mánuel keresett föl. Nagyon meg volt rémülve, és ezt mondotta:
– A Nagytemplom lángokban áll!
Fölmentünk a palota tetejére, ahol már egy egész sereg bámészkodó gyűlt össze. A török
táborban is lobogtak még az örömtüzek, és a sötét város közepén a Szófia-templom óriási
kupolája furcsa, túlvilági fényben ragyogva emelkedett a felhőkbe burkolózó ég felé. De nem
tűz volt az, hanem valami kékes fény. Ε látványt szemlélve a latinok sugdosódni kezdtek
12 Görögül cirkuszt jelent.
egymás között, és azt mondották, hogy rossz előjel.
Épp ott, a világ legnagyobb templomának óriáskupolája alatt olvasták föl nyilvánosan
Konsztantinosz császár parancsára a nyilatkozatot az unióról; a két egyház egyesült, és a
görög egyház elfogadta a hitvallás törvénytelen kiegészítését. Csupa átkot hozott ez az
egyesülés, és Miklós pápa nem teljesítette az unióhoz fűződő segítségnyújtási egyezményt.
Jusztinianusz szent óriástemploma ezért izzott a felhős éjszakában a harag tüzével, mintha a
végső pusztulás pillanata előtt Isten tüzével akarta volna leégetni falairól és a kupolájáról az
értelmetlen gyalázatot.
Nyugtalanság űzött előre. Az éj sötétjében elindultam a városon át a Nagytemplom felé.
Nem én voltam az egyetlen járókelő. A sötétségben nyugtalan embertömeg zajongott
körülöttem. Nők zokogását hallottam és szerzetesek énekét. Eljutva a hippodromig, a
templom kupolájából sugárzó kékes fény annyira fölerősödött, hogy már egész jól kivehettem
a templom körül tolongó, babonás félelmében megtorpant tömeget. A templom közelébe
senki sem merészkedett.
A túlvilági fény a templom kupoláján lobogott, hol erősebben, hol gyöngébben. A nép
letérdelt a nedves földre és imádkozni kezdett. Isten megadta nekünk a jelét. A
természetfölötti e világi alakot nyert. Saját szememmel látván e csodát, nem kételkedhettem
többé, hogy Krisztus világkorszaka véget ér és kezdetét veszi a fenevad korszaka.
Két órán át fénylett és izzott a Szófia-templom kupolája. Aztán a fény ragyogása hirtelen
gyöngülni kezdett, remegett és kihunyt. Az ég annyira felhős volt, hogy szuroksötét éjszaka
borult ránk. A törökök tüzei is kialudtak, úgyhogy azok visszfénye sem világította már be a
felhőket a város körül. Az éjszaka oly nyomasztóan nyirkos, föld s enyészet szagával teli,
mintha templomkertben sétáltam volna, melynek sírj ai megnyíltak.
Ebben a sötétben egyszer csak egy forró kis kezecske simult a kezembe. Talán önámítás
volt, képzelődés csupán, de én hittem, hogy ezt a kezet ezer közül is megismerem. Sem
megérinteni, sem megszólítani nem mertem. Talán csak egy leányka keresett oltalmat
kezemben, aki a szülei mellől elsodródott. Vagy egy nő, akit a sötétség és a félelem kavart föl,
és érezni akarta egy férfi közelségét. Én azonban megismertem, hogy ez a kéz az övé volt.
Forrón, gyámoltalanul olyan volt, mint a megbékélés szótlan üzenete a halál előtt.
Ő sem szólt egyetlen szót sem. Csak lélegeztünk szorosan egymás mellett a sötétben, és
kezünk érintette egymást. Egymáshoz simulva ereinkben gyötrelmesen lüktetett az eleven vér,
az emberi közelség szótlan üzeneteként. így volt jó. így volt a legjobb. így megértettük
egymást. A szavak csak összetörtek volna mindent.
Ennyire egyszerű, ennyire magától értetődő, ilyen parányi, szegény és gyámoltalan. Forró
kéz az éjszaka sötétjében, az enyészet szagától súlyos levegőben. A sírok fölött, a halál fölött,
a megbékélés kezét nyújtottuk egymás felé. Szívemből imádság szállt föl a felfoghatatlan
misztériumok felfoghatatlan Istenéhez: Engedd, hogy még egyszer erre a világra szülessem,
hogy élő szememmel láthassam az ő szemét! A múlhatatlant nem sóvárgom többé, csupán a
mulandót. A forró kezet, amely megbocsátva és bocsánatot kérve nyúl ki a halál sötétjéből a
kezem után.
Keze remegő ujjakkal szorította meg a kezemet, és eltűnt. Amikor a sötétben tapogatózni
kezdtem magam körül, már csak az ürességet találtam. Ő nem volt ott.
És ha csupán tévedés lett volna, és képzelődés, sok mindent megbékített a szívemben.
Amikor egy alvajáró lépteivel visszatértem a Blachernaiba, már nem mardosta keserűség a
szívemet. Szabad voltam, megtisztultam. Miután Isten csodájának szemtanúja voltam –
emberi kezet tarthattam a kezemben.

1453. május 26.

A Szófia-templom éjszakai csodája akkora döbbenetet okozott a városban, hogy másnap
reggel a nép, szerzetesek és apácák vezetésével, hosszú menetben vonult be Blachernaiba, és a
templomból kihozta a Blachernai Szent Szűzének csodatévő ikonját, hogy kivigye a falakat
megvédeni. Az arany és a drágakövek közül a Szent Szűz keskeny, kimondhatatlanul bánatos
arccal tekintett a népére. Sokan úgy látták, mintha élne és a könnyeit hullatná. Amikor
mindenki meg akarta érinteni, a nagy tolongásban leesett a földre, s abban a pillanatban a
város háztetőire ereszkedő felhőkből ökörszem nagyságú cseppekben hullani kezdett az eső.
A következő pillanatban felhőszakadássá erősödött, a levegő elsötétedett és a víz végigzúdult
az utcákon. A földön hevervén a csodatévő kép az ólomnál is súlyosabbá vált, csak a
legerősebb szerzetesek tudták együttes erővel fölemelni a földről és az eső elől a Khora-
kolostor templomába menekíteni.
Azt reméltük, hogy a hirtelen eső eláztatja a törökök puskaporát, ám ez hiú remény volt.
Még esett, amikor a török ágyúk, szórványosan bár, de eldördültek, és az eső elálltával,
amikor a föld még gőzölgött a nedvességtől, az ágyúk dühödten folytatták a tüzelést, mintha
pótolni akarnák az elvesztegetett időt.
A törökök továbbra is böjtölnek. A falról láttam, amint a törökök parancsnokai különböző
irányból összegyűltek a dombon, a szultán sátoránál. A szultán haditanácsa egész délután
tartott. Azután a szultán zöld ruhás csauszai szétszéledtek a táborban, hogy a szultán döntését
kihirdessék. Az erősödő kiáltozás, a kurjongatás, a hangszerek ujjongó zenebonája és a lárma
a táborban mindazt fölülmúlta, amit eddig hallottunk, és az esti órákra állandósult, mint
viharban a tenger zúgása. Mindebből nem volt nehéz kitalálni, hogy a szultán kijelölte a napot
és a pillanatot az általános és döntő támadásra.
Amikor láttam, hogy a szultán összehívta a nagy dívánt, elindultam a Szent Romanosz-
kapuhoz, és megkerestem Giustinianit, aki a falról irányította embereit, hogy a földdel teli
kasok tartalmát az ágyúgolyók ütötte résekbe öntsék.
– A Blachernai tartja magát! – mondottam. – Közeledik az általános támadás. Engedd
meg, hogy melletted harcolhassak a Szent Romanosz-kapunál! Találkám van itt, amelyben
már kilenc évvel ezelőtt Várnában megállapodtam. Nem akarok úgy tenni, mint a szamariai
kereskedő, amikor üt az óra.
Ő bizalmasan karomba fűzte hatalmas karját, feltolta sisakrostélyát, és vérben úszó
ökörszemével huncut mosollyal pillantott rám. Mintha titkon valami olyasmi mulattatta volna,
amiről én nem tudtam.
– Ma sokan igyekeznek ide – mondotta. – Számomra ez roppant hízelgő, mivel azt
mutatja, hogy a védelem díszhelye itt van énmellettem.
– De még maga Mohamed szultán is kitüntetett engem a figyelmével – folytatta, és az
elővédműből kiálló keresztgerendára mutatott, amelyről talpával szinte a földet súrolva, egy
tábori árus holtteste lógott, kopott bőrkötény előtte, szakálla előmeredve. – A szultán
értésemre adta, hogy csodálja a bátorságomat és a haditudományomat. Árulást éntőlem nem
kér, mert sejti, hogy az ilyesmi sértené a becsületemet. De ha lemondok a védelemről, és
visszatérek embereimmel a hajóra, megígérte, hogy gazdag embert csinál belőlem, és megtesz
a janicsárjai parancsnokává. A hitemet is megtarthatom, mivel az ő hadseregében amúgy is
sok keresztény szolgál. Beleegyezésem jeléül le kellett volna vonnom a zászlómat. Én
azonban ehelyett küldöncének a tetemét emeltem zászlóként a magasba. Ez a válaszom, és
bizonyára észre fogja venni, bár nem fáraszthattam az embereimet azzal, hogy megfelelő
magasságú akasztófát építsenek számára.
Megdörgölte verejtéktől és portól viszkető arcát, és megjegyezte:
– Egy ilyen üzenet reményt önt belénk. A város sorsa egy hajszálon függ. A császár
átengedi nekem testőrsége színe-javát és legelőkelőbb lovagjait ennek a védelmi szakasznak a
megerősítésére. Saját embereim közül még mindig több mint háromszáz küzdőképes.
Megmutatják a szultánnak, hogy az eleven vasfal még mindig erősebb a kőből épített falaknál.
– De azért mindenre és mindenkire gyanakszom – folytatta, barátságtalan pillantást vetve
rám. – Kiváltképpen az gyanús nekem, hogy éppen te és éppen ezen a napon akarsz ide
visszatérni mellém. Az az árus az imént az utolsó szusszanásával még kihörögte, hogy a
szultánnak más eszközei is vannak arra, hogy megszabaduljon tőlem. Ezért én nem szívesen
engedek a hátam mögé egy olyan férfit, aki a szultán táborából szökött meg, ha mégoly jó
barátok vagyunk is, Jean Ange.
Az örömujjongás viharos tenger hullámaiként csapódott fülünkbe a török táborból. – Ha
Mohamed szultán meghozta döntését, akkor ő azt bármilyen eszközzel keresztül is viszi –
hagytam rá. – Ha te továbbra is ott állsz tuskóként az ő irtásföldjén, egy pillanatig sem
habozik bérgyilkosokat fogadni, hogy megszabaduljon tőled, ha erre alkalma nyílik!
– Megérted tehát, ha nem akarom, hogy idegenek nyüzsögjenek körülöttem, amikor a
végső erőfeszítésre kerül sor! – mondotta Giustiniani jóakaratúlag. – De vannak dolgok,
amiket nem tudok megtagadni, mivel annyira jó szívem van. Ezenkívül mint protosztrátornak
kötelességem, hogy szemmel tartsalak téged, nehogy az utolsó pillanatban valami
meggondolatlanságot kövess el. Ezért, ha a támadás megkezdődött, olyan helyen tartózkodjál,
ahol láthatlak. Máskülönben, akár életem utolsó intézkedéseként is, a hóhért küldöm utánad,
hogy keressen meg!
Ekkor pillantottuk meg Notarasz megaduxot, amikor koromfekete paripáján lépésben
közeledett egy csapat hadirendőrrel a nyomában. A rohamkapunál leszállt a nyeregből, és be
akart hatolni Giustiniani latinjainak védelmi övezetébe. Giustiniani a kezéből formált tölcsért
a szája elé, és úgy kiáltott oda az embereinek, megtiltván nekik, hogy a nagyherceget a külső
erődítés tanulmányozására beengedjék. Notarasz arca elfeketedett a dühtől.
– Föl kell jutnom a falra – kiáltotta –, mert végre akarom hajtani a császártól kapott
feladatot! A görög munkások között a városból megszökött feketézők és bűnözők rejtőznek.
Giustiniani lecsusszant a beomlott fal oldalán, és Notarasz elé ugrott, hogy csak úgy
csörömpölt a vértje.
– Az én falaimon nem kémkedsz! – ordította. – Itt én vagyok a király! Add vissza inkább
mindkét nagy bombardomat! Ha valamikor, hát most igazán szükségem lesz rájuk, hogy a
várost meg tudjam védeni!
Notarasz gúnyosan nevetett:
– Azt akarod, hogy a görögök meg puszta kézzel oltalmazzák a kikötőt? Ha valamikor, hát
most igazán szükség van az ágyúkra a kikötői falon, hogy a török hajókat vissza tudjuk
szorítani!
Giustiniani úgy összeszorította a fogát, hogy az állkapcsa is megreccsent, és így ordított:
– Nem is értem, mi tart vissza attól, hogy átdöfjelek a kardommal, te átkozott áruló!
Notarasz arca elszürkült. Körülnézett, és ő is a kardja után nyúlt, de elég bölcs volt ahhoz,
hogy ne menjen neki egy Giustiniani méretű óriásnak. Pár lépést hátrált, hogy a hátát a
hadirendőrök fedezzék, mosolyogni próbált, hangjára nyugalmat erőltetett, és így szólt:
– Isten ítélje meg, ki az áruló, a császár-e vagy én? Nem te viselsz a melleden
háromszoros cinóber kereszttel megerősített ígéretet arról, hogy Lemnosz szigete a te
hercegséged lesz, ha a várost védelmezed?
– Hát aztán? – kérdezte Giustiniani, Notarasz arcába bámulva, hogy a ravaszság jelét
fölfedezze rajta.
Notarasz hangja azonban túlságosan őszinte volt, amint gúnyolódott vele:
– Átkozott latin bolond! Hát még azt sem tudod, hogy a császár már az ostrom előtt
Katalónia királyának ígérte Lemnosz szigetét, hogy hajókat és segítséget kapjon tőle? Hajók
ugyan nem érkeztek, de a katalóniaiak megszállták Lemnoszt. Ha ezt a háborút élve
megúszod, egy másik, még ennél is súlyosabb háború áll előtted!
Giustiniani teste rángatózni kezdett, és borzalmas nevetésre fakadt: – A görögök bizony
csak görögök! – kiabálta a nevetéstől fulladozva. – Kész vagy-e a szavaid bizonyságául
megcsókolni a feszületet?
Notarasz kivonta kardját, és megcsókolta a keresztet a markolatán. – Amilyen igaz, hogy
Isten fog ítéletet mondani felettünk a tetteink szerint, olyan igaz, hogy Konsz-tantinosz
császár írásban és khrüszobullával erősítette meg a Lemnosz sziget átengedését a
katalóniaiaknak. Bolondkoronát érdemelsz, Giovanni Giustiniani, és nem hercegi koronát!
Találhatott-e mérgezőbb nyíl valaha is férfiember szívébe épp a legdöntőbb pillanatban?
Notarasz elégedetten kapaszkodott vissza a nyergébe, és ellovagolt. A rohamkapun át
Giustiniani mellé kerültem. Amikor meglátott maga mellett, vállamra tette súlyos kezét,
mintegy támaszt keresve, és így szólt:
– Álnokság és ravaszság leskelődik mindenfelé az emberek világában. Ki tudja, talán az
én szívem sem teljesen őszinte. Genova érdekét védelmeztem eddig, nem a császárét. De
ebben a pillanatban megesküszöm arra, hogy az utolsó pillanatig harcolni fogok, amíg még
egyáltalán van remény, a magam múlhatatlan dicsőségéért, hogy engemet és szülővárosomat
mindaddig emlegessenek, amíg csak egy kődarab létezik Konstantinápoly falaiból.
A keserűség könnyei kezdtek peregni szeméből, majd többször is keresztet vetett, és így
imádkozott:
– Isten, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz, és ha ez az akaratod, add ezt a várost inkább a
töröknek, mint a velenceieknek. A szú rágja meg a hajóik oldaldeszkáit, szakadjanak szét a
vitorláik a szelekben, de a görögöket még csak átkozni sincs kedvem. Őket intézzék el a
törökök!
Miután így imádkozott, embereinek megparancsolta, hogy vonják le a császár bíborszínű
zászlaját, és csak a saját zászlaját hagyta fent lobogni a kőhalmazzá omlott nagy fal
legmagasabb pontján.
Ismét sötét éjszaka borult ránk, és a törökök örömtüzei a felhőkig lobogtak. Csak ámultam
az emberen és a dicsőség azon délibábján, amely még a Giustiniani-féle, háborúkban
megedződött hivatásos zsoldossal is felejtetni tudja, hogy a saját érdekeit nézze, és arra
készteti, hogy pusztán a dicsőségért, a becsületért az életét tegye kockára. Mivel a császár
szorult helyzetében, a szavát megszegve próbált segítséget szerezni, Giustiniani is
felmondhatná a megállapodást, és biztonságba vonulhatna a hajóira anélkül, hogy ezzel foltot
ejtene a becsületén. A szultán meg egyenesen elhalmozná lófarkas zászlókkal és
díszkaftánokkal, ha az ostrom után hajlandó volna hajóival együtt a szultán szolgálatába
szegődni.
Az emberben hát mégis van valami több annál, mint amit önző haszonszerzési vággyal és
politikai számításokkal meg lehet magyarázni.
Vajon rejtőzik-e Lukasz Notaraszban is valami több annál, ami puszta hatalomvággyal
magyarázható?
Mánuel szolgám a pénzét számolgatja, nyugtalanul tekingetve maga köré és súlyos lelki
gyötrelmektől szenvedve, mivel nem tudja, hová rejtse a pénzét, hogy ne jusson a törökök
kezére.

1453. május 27.

Vasárnap van, reggel óta sűrű köd borítja a várost, nyirkos permetet szitálva a falakra. Az
őrszemek fázósan dideregnek a páncéljuk alatt. A köd érthetetlen és természetellenes jelenség
májusban.
A görögök így beszélnek:
– Az istenség elhagyja a várost. A régi időkben az istenek mindig ködbe burkolózva
jelentek meg az embereknek, és a köd leple alatt távoztak ismét. Az angyalok és a szentek
ezzel a köddel vonulnak el, és nem oltalmazzák tovább a városunkat.
Néhány jámbor emígyen beszélt:
– Bízzunk a jövendölésekben, mivel egyebet úgysem tehetünk. Az ellenségnek csak
Konsztantinosz szobráig sikerül benyomulnia, s akkor leszáll az égből Isten angyala lángoló
karddal a kezében, és a törököket visszakergeti Ázsia országába. Az ezeréves birodalmat nem
dönthetik meg török kardok!
A szerzetesek és az apácák egész nap szent ikonokat hordoztak a falakon, Kürie eleiszont
énekelve. Mezítláb és lehorgasztott fővel, könnyeket hullatva lépkedtek.
Kharikleával is találkoztam, amint a földön guggolva, megfeketedett fazékban kását főzött
a sebesülteknek. Hadirendőrök zaklatták, és követelték, hogy oltsa el a tüzet, faggatván,
honnét lopta a tűzifáját. Khariklea megfenyegette őket, hogy izzó parázzsal pörköli le a
szakállukat, és így kiáltozott:
– Pusztuljatok innen, s engedjétek, hogy ezek a szegény emberek legalább egyszer utoljára
megtömhessék a hasukat! A törökök először ezeknek a fejét veszik, ha a városba jutnak!
– Néhány hasáb fa ide vagy oda, már nem sokat számít – szóltam én is közbe.
Mint ahogy nem is jelent. Már az egész város tudja, miként döntött tegnap a szultán
dívánja. Khalil nagyvezír még egyszer utoljára minden tekintélyét latba vetve követelte a
szultántól, hogy hagyjon föl a hasztalan ostrommal, amely már oly súlyos veszteséget okozott
és csak apasztotta a török birodalom erőforrásait.
– A szívós védekezés megmutatta, hogy a várost fegyverekkel nem lehet legyőzni –
mondotta. – A keresztények hajóhada már horgonyt vetett Khiosz kikötőjében. A magyarok
serege is átkelt a Dunán, és a félelmetes Hunyadi parancsnoksága alatt hátba támad
bennünket. A pérai genovaiakban nem bízhatunk meg. De még ha meg is hódítanánk a várost,
a nyugati országok soha nem fogják megengedni, hogy hatalmunkban tartsuk.
Konstantinápoly azonban legyőzhetetlen. Falával szemben az ágyúk tehetetlenek. Minden
reggel ugyanolyan épségben tornyosodnak elénk, mint annak előtte.
A háborús párt vezetője, Szaganosz vezír pontról pontra cáfolta ezeket az állításokat:
– A falak már három helyen összeomlottak – mondotta.
– Ha a keresztények számára valóban érkezik segítség, és nem csak afféle szóbeszéd, itt az
idő, hogy a várost késlekedés nélkül rohammal bevegyük. Nagy Sándor kisebb hadsereggel
egész Ázsiát meghódította.
Hosszan és lelkesen beszélt a parancsnokokhoz, míg végül Mohamed szultán hevesen
fölpattant, kivonta szent kardját és megesküdött az Örök Istenre és az ő Prófétájára és az
iszlám négyezer szentjének a nevére, s atyjának, Murád szultánnak lelkére hivatkozva és
gyermekei fejét kínálva zálogul, hogy a győzelem után Konstantinápolyt háromnapos szabad
rablásra átengedi katonáinak. A város lakóit, férfiakat, nőket, gyermekeket, a város roppant
gazdagságát, minden ingóságot a katonáinak ígért oda, magának csak a falakat és a
középületeket tartva fönt.
Ettől az a tegnapi borzasztó nagy öröm a török táborban! Okkal mondta a szultán, hogy
eddig még egyetlen uralkodó sem ígért ekkora hatalmas jutalmat a hadseregének. Sok latin
még mindig nem hajlandó elhinni, hogy ilyen ígéret igaz lehet. Nézegetnek maguk körül a
nőkre és a gyermekekre, a nagy értékű bútorokra, és a templomok kincseire mutogatnak, és
úgy vélik, ellentmond az emberi értelemnek, hogy mindez durva katonák zsákmánya legyen.
Ettől a naptól fogva a szultán parancsára halálbüntetés terhe alatt minden egyes töröknek,
rangjától és méltóságától függetlenül, el kell foglalnia a számára kijelölt helyet, hogy
előkészítse a támadást. A szultán csauszai a törökök vonalai mögött még kegyetlenebbül
vadásszák a szökevényeket, mint a görög hadirendőrök a városban.
A szultán egész nap lóháton járta a tábort, megmutatván mindenik parancsnoknak a helyét
és a teendőit a támadásban. Délután ezer lovas kíséretében, az imbolygó hídon át a pérai
oldalra lovagolt, és kijelölte hajóhadának a támadási pontokat. A Két Oszlop kikötőjéből
visszatérvén megállt Péra falánál, maga elé hívatta a podesztát és a genovaiak tanácsát.
Személyesen emlékeztette őket arra, hogy tiszteletben tartotta Péra semlegességét, és
figyelmeztette őket, nehogy bármilyen módon megszegjék semlegességüket a támadás
megindulása után, mert haragja lesújt rájuk. Ugyanakkor még egyszer megerősítette Péra
kereskedelmi önállóságát és privilégiumait, melyek érvényben maradását még
Adrianopoliszban, az ostrom kezdete előtt, Péra pártatlanságának az áraként ígérte.
A holnap még kegyelmi idő a városnak, mialatt a török sereg örömmámorban úszva, lázas
igyekezettel újabb támadótornyokat szerel össze és ostromlétrákat tákol.
De Khalil nagyvezír, aki tudta, hogy a feje forog veszélyben, ha az ostrom sikeresen
fejeződik be, titkos üzenetet küldött a császárnak, arra kérve, hogy minden erejét megfeszítve
védje a várost. Ez az utolsó próbálkozás, közölte, és ha kudarcba fullad, akkor a hadsereg
bátorságát veszíti, és nem lesz a világon olyan hatalom, amely még egyszer támadásra tudja
buzdítani. A hadsereg legértelmesebb emberei félnek a nyugatiak hajóitól és a magyar
hadseregtől, melyek zsákmányául eshet az egész török birodalom, ha a szultán elveszíti serege
legjavát, ilyen hiábavaló csatába, legyőzhetetlen falak ellen küldve őket.
Khalil üzenete még csak nem is titok. A császár híveivel az egész város tudomására hozatta
a tartalmát. Arra számít, hogy ha a szultán győz, Khalilnak mindenképpen fejét veszik. Ha
viszont a szultán vereséget szenved, Khalil lesz a törökök uralkodója.
Azt, hogy Lukasz Notarasz miféle üzenetet küldött a szultánnak, nem tudom. Giustiniani
azonban tudhat valamit, ha ennyire nyíltan árulónak merészelte őt nevezni. Mánuel szolgám
elbeszélése szerint Gennadiosz barát is küldött egy álruhás papokból és szerzetesekből álló
küldöttséget Pérán át a szultán táborába, hogy egyezséget kössön vele a görög egyház
helyzetéről a város elfoglalása után. Máris úgy viselkedik, mintha pátriárka lenne. Az
emberek meghalhatnak, a város megsemmisülhet, de Krisztus egyháza örök, gondolja, és az
egyház külső formájának megőrzésén lelkiismerete szerint munkálkodik.
Manuel fecsegése megfájdította a szívemet. Gennadiosz Markusz Eugenikosz tanítványa
volt. Ferrarából és Firenzéből emlékeztem Markusz Eugenikosz szögletes, kőtömbre
emlékeztető alakjára. Az ő rendíthetetlen makacsságát még az sem tudta megváltoztatni, hogy
a pátriárka a halál küszöbén szelíden elpártolt. Inkább megszökött Firenzéből, mintsem hogy
aláírt volna, és Demetriosz herceg is együtt szökött véle, politikáját inkább az elszigetelődésre
alapozva, nem pedig arra, hogy behódoljon a latinoknak. A császár államtitkáraként
Gennadiosz ugyan aláírta az uniót, de azért oly keserves bűntudatot érzett, hogy a ragyogó
államférfiúi pályájáról is lemondott, nevét megváltoztatta, és kolostorba vonult. Becsvágya
azonban él és ott lappang fanatikus hitének árnyékában. Az állam vezetője helyett népe lelki
vezetője akar lenni. Ezt el is érte. Én is őt választottam lelki atyámnak.
Míg a városban köd szitált, átnedvesítve az ember ruháját és megnehezítve a lélegzést, nem
tudtam legyőzni nyugtalanságomat, és elmentem a Világ Ura-kolostorba. Az udvarban
megálltam a halastónál, és láttam, hogy vizében agyagszürke halak úszkálnak. Eszembe jutott
Gennadiosz elborzasztó jövendölése. A köd letompította a hangokat, és még a vég nélküli
ágyúdörgést is távolivá tette. Valószerűt-lenség, álomszerűség érzése vett rajtam erőt, mintha
már átéltem volna ezt a pillanatot valamikor, és most még egyszer átélni készülnék.
Gennadiosz jött felém. Jobb keze petyhüdten csüngött. Szeme izzott. Bőre megfeszült az
arcán, amitől homloka még boltozatosabb s halántéka még beesettebb lett. De böjtöléssel és
imádkozásokkal gyötört arcán, mint a haldoklóén, szüntelenül nagy verítékcsöppek jelentek
meg, sejtetve lelkének kínjait.
– Atyám, Gennadiosz szerzetes – mondtam –, bevezettél a szent misztériumokba, és
előttem imádkoztál a bűntelenségért. A szultán odaígérte a várost hadseregének,
úgyhogysenki sem menekülhet többé. A nép azonban azt is suttogja, hogy te titokban a
szultánnal tárgyalsz, hogy magad megmentsd, amikor mások elvesznek. Igaz-é ez?
Gennadiosz tágra nyílt szemmel nézett reám, és a fejét rázta, mintha nem értette volna meg
a szavaimat.
– Isten elhagyta a várost mérhetetlenül sok bűneink miatt – mondotta. – Miért mondasz
értelmetlen szavakat, amikor már mindenik kő halálverítéket izzad magából? Inkább
imádkoznál, amíg csak van rá idő! ι
– Azt hiszed, Isten akaratát teljesíted, vagy csak a magad emberi esze szerint cselekedel,
amikor nyáj adat még az utolsó pillanatban árulással a szultán kezére játszod? – kérdeztem
konokul.
– Mi az, hogy árulás? – kérdezte őszintén. – A szíve mélyén mindegyikünk áruló. Ilyen az
ember. De megváltására született e világra Krisztus, szenvedett és támadt föl a halottaiból.
Isten látnoki képességgel áldott meg engem. És nekem inkább a látomásaimnak kell
engedelmeskednem, mint az embereknek. Inkább, mint a saját eszemnek és érzéseimnek.
– Még hogy árulás? – kérdezte fölindultan. – A latinok és a pápájuk árultak el bennünket.
Pusztulásunknak az az oka, hogy nem hittünk, és egymás után próbáltunk testvérkezet
nyújtani a latinoknak. Firenzében csak azért fogadták el a kezünket, hogy karddal vágják le.
Zakariás, Zakariás, kéz nélküli nép vagyunk! Mi magunk nyújtottunk kezet a krisztusi szeretet
nevében, a latinok meg karddal vágták le. A földi hatalom nem Isten hatalma. Dölyfös
büszkeségünkben azt képzeltük, hogy hitünket is és a világi hatalmunkat is megőrizhetjük.
Isten azonban nem tűr kompromisszumot. Isten megköveteli a választást. Isten kényszerített
rá, hogy válasszak, noha én szívesebben téptem volna ki szívemet a mellkasomból. A tiszta,
eredeti hit megőrzése érdekében Isten bebizonyította nekem, hogy a törökök kardja alatt
hitünk tisztábban marad fenn, mint ha alázatosan elfogadjuk a latinok toldalékait és
hamisításait.
– Ha a mártírok vére megtisztíthatja a hitet és eltörölheti a tévedéseket és a hiábavaló
politikai számításokat – mondtam –, akkor valóban hamarosan megkapod, amit akartál. De
szebb volna, ha a törökök kardja alá hajtanád a fejedet, nem pedig árulással vásárolnád meg
az életedet.
– Isten ezt nem engedi meg nekem! – kiabálta. – Nyakaskodó gyerek, hát nem érted, hogy
nem énrólam van szó, Gennadioszról, hanem az egyházról, amely nem maradhat fönn pásztor
nélkül?
Kínjában a verejtékcsöppeket törölgette arcáról, s így mentegetőzött: – Ha tudnád, miféle
látomásokat láttam, nem vádolnál! Jelek és csodák tűnnek fel körülöttünk a megrázkódtatások
időszakában, de te mégsem hiszel! Láttam tüzes szekereket, félelmetes csapatokban,
sáskamód csattogva repülni az égen. Ég és föld tüzet okádott. A városok összeomlottak. Az
emberek égő fáklyaként rohangáltak az utcákon, és azért imádkoztak, dőljenek le a hegyek,
hogy azok omladékaiban kereshessenek búvhelyet. Ami most történik, az csupán a kezdet. A
holdsarló a fenevad jele. Az emberek azért választják a fenevad jelét, hogy megmeneküljenek.
De nem menekül meg senki. Akik életben maradnak, elevenen pusztulnak el. A pokol leszáll
a földre. A pokol már benne van az emberben, és az ember elevenen ég el, még ha a teste nem
is égne.
Bal kezével eltakarta szemét, és intett, hogy távozzam, miközben jobbja bénultan csüngött
alá. Szavai annyira megrendítettek, hogy csak a falra visszatérve jöttem rá, hogy egyenesen
sem nem tagadta, sem be nem ismerte, hogy titkos tárgyalásokba bocsátkozott volna a
szultánnal. Miközben a köd a kínok könnyeit permetezte a városra, én szívem mélyén így
imádkoztam: „Isten, te fölfoghatatlan, aki bennem és fölöttem vagy, bocsásd meg nekem,
hogy én a szívemben senkit el nem ítélek, csak önmagamat, egyedül csak önmagamat. A
szívem mélyén én is áruló vagyok, mint minden ember, de egyszülött fiadért, Krisztusért,
bocsásd meg nekem vétkemet! Az egyházak határai nem nyúlnak az égig. Segíts
gyöngeségemben, hogy önmagamban árulóddá ne legyek!”
Minden büszkeségem összeomlott. Talán másoknál jobbnak vagy fontosabbnak képzeltem
magam Isten előtt, s nem is csak származásom miatt, hanem mindazért, amit életem során
meg kellett tapasztalnom, miközben egyik börtönből kitörve a másikba jutottam, Istent
keresvén az emberek tévútjain. Most szívemben így kiáltottam: „Könyörülj, könyörülj
énrajtam, te megfoghatatlan! Ha úgy rendeltetett, engedd, hogy még egyszer erre a világra
szülessem! Add nékem vissza a test börtönét, idő és tér bilincseit, hogy még egyszer emberi
kezet érezhessék a kezemben! Bűnöm az volt, hogy lenéztem és gyűlöltem bilincseimet, noha
tőled kaptam őket. Az emberek között én vagyok a leggyöngébb, a legmegtörtebb, a
legszégyenletesebb, mert azt képzeltem, hogy erős tudok lenni, nem csak az emberek előtt, de
előtted is!”
De mikor jobban meggondoltam, mit imádkozom, elszégyelltem magam, mivel a
leghitványabb embernek képzelni magunkat éppoly nevetséges, mint másoknál fontosabbnak
tartani Isten előtt. Térdre hullottam a nedves földön, és így imádkoztam: „Ember vagyok
csupán, és leszaggatom a bilincseimet. Vak és süket vagyok és nem tudlak megérteni, noha
villanásként engedted megsejtenem a te valóságodat. Szikra vagyok belőled. Röpíts vissza a
sötétségedbe, hogy magamban megvalósítsam felfoghatatlan szándékodat. Legyen meg a te
akaratod, és ne az enyém.”
Miközben a török ágyúk dörögtek körülöttem a ködben, szívembe béke költözött, és ismét
éreztem a látszatvalóság árnyszerűségét anyagban és eseményekben. Legbensőbb énem
remegő valóságában újra tudtam, hogy az időbeli történések egymásutánisága csak az anyag
által megkötött emberi érzékek alkotta elképzelés, mely arra szolgál, hogy az élet látszólag
értelmessé váljék az emberi értelem határain belül. Isten valóságában a történés belső. Ezt
megérintvén az ember Isten egyetlen pillanatában minden időszakot és minden életet
egyszerre él át. Ezer és ezer születés fájdalma, ezer és ezer halál keserve egyetlen pillanatba
belefér. De ez egyben a kegyelem pillanata is, a fölfoghatatlan kegyelem, a fölfoghatatlan
felszabadulás pillanata.

1453. május 28.

A törökök felkészültek a támadásra, és a sötétben a falakig hallatszik a mély hangú,
szakadatlan beszédmoraj, amint a helyükre állítják az ostromlétráikat, a gerendáikat és rőzse-
kötegeiket. Örömtüzeik csak rövid időre lobbantak föl és nyomban ki is hunytak, mivel a
szultán csak rövid pihenőt engedélyezett nekik a támadás előtt.
Hogyan alhatnék egy ilyen éjszakán? A városból egyébként is áramlottak az emberek,
hogy még az utolsó pillanatban köveket és földet hordjanak a nap folyamán keletkezett
falsérülésekbe. Giustiniani ezért erre az időre pihenést engedélyezett fegyverforgató
embereinek. Ezen az éjszakán és a következő napon mindenkinek szüksége lesz utolsó csepp
erejére is. Hogyan tudnék hát én aludni a városom halálának az éjszakáján?
Ma már nem takarékoskodnak sem a tüzelőfával, sem az élelemmel. A császár elrendelte a
raktárak kiürítését, és szétosztotta a latinok között az utolsó borosedényeket is.
Különös érzés, hogy a most kezdődő éjszaka az én utolsó éjszakám, amire az egész életem
csak fölkészülés volt. Nem ismerem eléggé önmagamat. De remélem, hogy bátor maradok.
Azt is tudom, hogy a halál végső soron nem is fáj olyan nagyon. Az elmúlt hetekben nagyon
sok halált láttam. Az utolsó pillanatban az emberen úrrá lesz a halál titokzatos révülete, amely
eltompítja a fájdalmakat, és képessé teszi az embert arra, hogy keresztülnézzen az e világin,
anélkül, hogy látná, mintha az elragadó csoda hatalmában máris a túlvilágot érezné.
Alázatos vagyok e mai éjszakán. Megbékélt. Csöndes. És boldogabb, mint valaha.
Talán nem helyes boldognak lenni egy ilyen éjszakán. De már én sem vádolok és nem is
ítélek el senkit. Szívesen elnézem a velenceieknek, hogy áruikat a császár raktárából
visszaszállítsák hajóikra. Elnézem, hogy a drága bútorokat, szőnyegeket és edényeket hajóik
feneketlen gyomrába zsúfolják. Azt is megengedem, hogy néhány gazdag, előkelő és bölcs
ember megváltsa az életét, ajándékokkal vesztegesse meg a latinokat, hogy saját magának és
családjának helyet szerezzen a hajón.
Mindenki a lelkiismerete szerint cselekszik. Lukasz No-tarasz is. Gennadiosz is.
Konsztantinosz császár nemkülönben. Akárcsak Giovanni Giustiniani.
A Guacchardi fivérek kockajátékot játszanak, olasz szerelmi dalokat énekelnek és óvatosan
szürcsölgetik a borukat egyetlen megmaradt bástyájukon a Kharisziosz-kapunál.
Oly szép, oly boldogítóan tiszta, oly békésen csöndes minden. Soha a papírt ennyire
tisztának és simának még nem éreztem a kezem alatt. Soha a tollam még nem percegett
ennyire szépen a papíron. Soha a tintám még nem volt ennyire fekete. Mintha minden
érzékszervem fogékonyabb lett volna, hogy tisztábban lásson és érezzen, mint eddig. Ekként
tapasztalja hát meg a haldokló még egyszer az élet minden szép hiábavalóságát.
Miért vagyok ennyire boldog? Miért mosolygok a halálra ezen az éjszakán?
Kora reggel elmentem, hogy jelentkezzem Giustianianinál. Még aludt a nagy falban lévő
boltozatos szobájában, noha a nap első kőlövedékei már megremegtették a falat. Teljes
felszerelésben feküdt, s mellette vadonatúj, csillogó vértbe öltözött görög ifjú aludt.
Föltételeztem, hogy azok közül a görög nemesifjak közül való lehetett, akiket a császár
Giustiniani megfogyatkozott csapatának erősítésére ígért, és akik esküt tettek rá, hogy a Szent
Romanosz-kapunál fognak meghalni.
A fiú fölébredt, fölült, ásítozott, piszkos kezével megdörgölte a szemét és megigazgatta
alvás közben összekócolódott haját. Dölyfösen nézett reám, az első pillanatban Lukasz
Notaras-z fiának hittem. Abban a pillanatban olyan nagyon hasonlított az atyjára.
Féltékenység ébredt szívemben, amiért Giustiniani kegyébe fogadta, ezért kerültem a
tekintetét. Ugyanakkor Giustiniani is ébredezett és nyújtóztatta óriási testének tagiak, s én
gúnyosan megkérdeztem tőle:
– Giustiniani, csak nem estél te is az itáliaiak régi bűnébe? Pedig nők is vannak a
városban, akik szívesen felüdítenének téged!
Giustiniani harsány nevetésre fakadt, a fiú haját a szeme elé borzolva, a hátára csapott
egyet:
– Pattanj lustaság, eredj a dolgodra! – kiáltotta.
A fiú fölpattant és reám pillantva elindult, hogy az edényből bort töltsön a kupába, és úgy
nyújtotta oda Giustinianinak, mint egy fejedelemnek, térdet hajtván előtte.
– Ez a fiú még a hátadat sem képes megvédelmezni a csatában – mondottam gúnyosan. –
Ahhoz is túl gyönge és jelentéktelen. Az öltözéke is inkább szemléhez való, mintsem harchoz.
Rúgd ki őt, és engedd meg, hogy én lehessek melletted. A velencei bailónak már nincs rám
szüksége a Bla-chernaiban.
Giustiniani megrázta bikafejét, és rám meresztette vérbe borult szemét: – Hát tényleg vak
vagy? – csodálkozott. Görögül cirkuszt jelent.Nem ismered ezt az előkelő ifjút?
– A Notarasz család sarja – találgattam. – Látszik az arcáról. Nem lehetsz vajmi gyanakvó,
hogy csak így odafekszel egy Notarasz fiú mellé! Vagy talán úgy be voltál csípve az este,
hogy nem is tudtad, mit teszel?
Giustiniani ránézett a fiúra, vaskos mancsával gyöngéden megsimogatta hajfürtjeit, és így
esküdözött:
– Krisztus sebeire mondom, hogy az egész éjszakát erkölcsösen töltöttük. Az talán nem
bűn, ha párszor megcirógattam a puha kis arcát, amely még csak nem is pelyhedzik.
– Szégyellheted magad! – mondtam. – Ezt azért nem gondoltam volna rólad! Ennél
ellenszenvesebbet még a törökök között sem láttam!
Az ifjú hozzám lépett, előttem is térdet hajtott, és alázatosan odanyújtotta a kupát, arcát
azonban nem emelte föl. Nevetéstől rázkódva, érdes hangon mondta:
– Hallottam már rólad, Johannesz Angelosz úr. Noha szigorú férfiú vagy, azért az orcámat
te is megcsókolhatod, hogy ne irigykedjél!
Fölrántottam a vállánál fogyást, és úgy kiabáltam rá:
– Szégyentelen fiú, el akarsz csábítani? Miközben tisztességes, becsületes emberek halnak
meg a falakon, a te mellvérteden egyetlen horpadás, egyetlen folt nincs! Takarodj innét, és
csatlakozz a magadfélékhez! Odöngenek itt a falak környékén más nemesifjak is, akik festik
az ajkukat. Csatlakozz hozzájuk, és kímélj meg bennünket undorító csábításaidtól!
A fiú ügyetlenül kirántotta kardját a hüvelyéből, megfenyegetvén vele. Nevető barna
szemével most nézett rám először, és megkérdezte:
 – Felelsz-e a szavaidért, uram?
Abban a szempillantásban felismertem őt, és megláttam a nyakláncot a nyakában, amit
Giustiniani ajándékozott neki.
– Te jóságos Isten! – kiáltottam, és teljesen elgyöngültem a roppant felindulástól. – Hát te
vagy az, Anna? Hogy kerültél ide?
– Már tegnap idejött, és az én oltalmam alá helyezte magát – mondotta Giustiniani. – Az
őrök fölengedték hozzám, mivel az ismertetőjel ott volt a nyakában. De hogy most mit
tegyünk vele, azt neked kell eldöntened.
Giustinianira néztem, és ő meghátrált előlem, zavarában háromszor egymás után keresztet
vetett, és még egyszer megesküdött Krisztus sebeire, hogy az éjszakát erkölcsösen töltötte, és
azt bizonygatta, hogy becsülete nem engedné, hogy szemérmetlen szándékkal a barátja
feleségéhez nyúljon. – No nem azért – tette hozzá sóhajtva –, mintha nem éreztem volna igen
nagy kísértést, de túl fáradt voltam a sok éjszakázástól, a harctól és a súlyos parancsnoki
felelősségemtől, semhogy nőkre gondolhattam volna! Mindennek megvan a maga ideje!
– Így magunk között, katonák között szólván – jegyezte meg Anna szégyenkezés nélkül –,
meg tudom érteni a francia Szüzet, aki biztonságból nadrágot öltött magára, amikor katonák
közé ment.
Karját nyakam köré fonta, arcon csókolt, fejét mellemre hajtotta, és szipogva kérdezte:
– Hát annyira csúf vagyok, hogy meg sem ismersz? De le kellett vágatnom a hajamat,
különben a sisak nem ment volna a fejemre!
Karomban tartottam. Itt volt mellettem. Már nem gyűlölt.
– Miért szöktél el atyád mellől? – kérdeztem. – Te csúsztattad a kezedet a kezembe akkor
éjszaka, amikor a Nagytemplom kupolája földöntúli fényben ragyogott?
Giustiniani krákogott s az oldalát lapogatta, ahol mellvértje alvás közben feldörzsölte, és
tapintatosan így szólt:
– Azt hiszem, az volna a legjobb, ha kimennék a falra ellenőrizni az őrszemeket. Egyetek
és igyatok, amit csak találtok, és ha nyájasak akartok lenni egymáshoz, és nem féltek az
ágyúgolyók becsapódásától, énfelőlem az ajtót is magatokra zárhatjátok.
Elment, és be is hajtotta a boltíves szoba ajtaját maga után. Arcáról nem volt nehéz
leolvasni, hogy belészeretett Annába, és hogy nagyon irigykedik. Anna reám sandított,
énbennem azonban nem volt mersz bezárni az ajtót. Ezért hát maga ment oda, és
szórakozottan rátolta a reteszt.
– Szerelmem – mondotta. – Meg tudsz-e nékem bocsátani valaha is, hogy ennyire önző és
szeszélyes voltam, és hogy nem értettelek meg?
– Jaj, te! – mondtam. – Jaj, szerelmem, te bocsáss meg énnekem, hogy nem vagyok olyan,
amilyennek reméltél!
– De itt nem maradhatsz! – tettem hozzá fájó szívvel. -Vissza kell térned atyád házába. Ott
biztonságban vagy a támadás alatt, már amennyiben egyáltalán biztonságban lehet valaki
ebben a városban. Gondolom, a város elfoglalása után a szultán oltalmába fog venni.
– Bizonyára – mondotta. – Tudom, hogy a szultán legelőször is csauszokat küld majd
hozzánk, hogy megvédjék házunkat. De azt is tudom, hogy miért. Ezért én már soha nem
térhetek vissza atyám házába.
– Mi történt? — kérdeztem rosszat sejtve.
Ő hozzám lépett, kezét a derekamra tette, és szótlanul nézett rám nagy barna szemével.
– Ne kérdezd! – kérte. – Atyám leánya vagyok. Nem árulhatom el atyámat. Nem elég,
hogy eljöttem hozzád? Nem elég, hogy levágattam a hajamat és magamra öltöttem a fivérem
vértjét, hogy veled halhassak meg a falon, ha Istennek ez az akarata?
– Tenéked nem szabad meghalnod! – ellenkeztem. – Te nem halhatsz meg! Ez nem lehet a
cél! Öltözéked és szándékod esztelen!
– Ezer esztendő folyamán nem ez az első eset, hogy városunk védelmezésére egy nő
kardot ragad. Ezt bizonyára te is tudod. Még a baszilissza is öltött magára vértet, amikor a
császár elesett.
– Te erre nem vagy képes! – tiltakoztam. – Az első török a földre dönt és levágja
szépséges fejedet. Semmi értelme.
Halálos komolyan nézett rám, s így szólt:
– Magad is tudod, hogy a védekezésnek amúgy sincs már semmi értelme. A szultáné lesz
a győzelem. A fal több helyen beomlott. Ok túl sokan vannak, mi meg túl kevesen. Ezrek
halnak meg, mielőtt még megvirradna. És ha arra gondolnál, hogy mi értelme van, nem lennél
itt te sem. Engedd meg hát nekem, hogy végre én is úgy gondolkodjam, mint te.
Megszorította a karomat, arca sápadt volt, rövid haja összekuszálódott. – A feleséged
vagyok – mondta. – Számunkra nincs jövő. Ezért jogom van hozzá, hogy legalább veled
együtt haljak meg. Hiszen szeretlek. Mit jelent énnékem ez az egész élet, ha te elesel? Inkább
én is kiérdemlem a mártírkoszorút. És véremmel mosom le atyám szégyenét. Ő nem igazi
görög!
– De hát mi történt? – kérdeztem ismét riadtan. Ő dacosan megrázta a fejét, és így szólt:
– Ne kérdezd! A dolgok menetén mrfrsem változtat. Erről gondoskodom! De többé már
nem tudom tisztelni atyámat. A megengedhető politika és az árulás között hajszálnyi csupán a
határ. De neked sem engedem, hogy atyámat árulónak nevezd! Csupán nem élhetek tovább az
ő házában. A lánya sem szeretnék többé lenni. Nem is vagyok. A feleséged vagyok, és a
feleség elhagyja az atyját és a családját, hogy követhesse férjét.
– Követlek tehát téged – mondotta, és csupán parányi gúny érződött a szavaiból. – Az
őrültségbe és az értelmetlen halálba követlek téged, mivel szeretlek. Azonban mindenekelőtt
is nő vagyok, és énszerintem nem létezik olyan ügy, amelyért érdemes lenne meghalni. Nem,
mint nő inkább választanék rövid és szegény életet véled. De mert ez nem lehetséges,
követlek. Valójában szomorú dolog, hogy meg kell halni, amikor az ember éppen csak
belekóstolt az életbe. De talán jobb a kalácsevést akkor abbahagyni, amikor a legjobban ízlik,
így legalább nem marad keserű utóíze.
Nem tudom, mi történhetett vele, és nem is akartam olyasmit kikényszeríteni belőle, amit
nem mondhatott el. De az én szívem is megremegett arra a gondolatra, hogy ilyen fiatalon és
ilyen gyönyörűen kell meghalnia, noha még élni vágyna. Rabságban, gyalázatban is élhet az
ember, ha szereti az életet. Az emberi idő megeszi a múltat, és kioltja a veszteség fölött érzett
fájdalmat. Ezt már megtanultam, miután megértem negyven évet. Jobb lenne, ha megadná
magát, és a szultán rabszolgája lenne, semmint hiábavalóan meghalna anélkül, hogy ő maga
hinné, hogy halálának bármi értelme volna.
– A konstantinápolyi asszonyok között te vagy a legszebb és a legelőkelőbb származású –
mondtam. – Ha megadod magad a törököknek, és megmondod nekik a nevedet, megkímélik
az életedet, hogy odaajándékozhassanak a szultánnak. Okos vagy, és császári ranghoz méltó
nevelést kaptál. A szultán Konstantinápoly elfoglalása után meghódítja az egész világot.
Rám nézett barna szemével, és őszintén így válaszolt: – Épp ezért inkább meghalok,
semhogy kísértésbe essem. Még a gondolatát sem tudom elviselni annak, hogy halálod után
megcsaljalak és más férfit öleljek. De ismerem magamat. Nő vagyok és gyönge. Értsd már
meg! Épp ezért nem tudok, nem akarok élni. Talán megtaláljuk még egyszer egymást egy
másik életben, miként ebben az életben is találkoztunk és nyomban fölismertük egymást.
Valahol magasan a fejünk fölött a nagyágyú kőlövedéke leszakított a fal tetejéről egy
darabot, és hallottuk a leomló kövek dübörgését. A mennyezetről vakolat és kavics hullott a
hajunkba. A falakat a halál dobja remegtette felettünk.
Fölemelte arcát, karját összefonta mellén, és ezt mondotta:
– Minden megvilágosodott előttem. Miért pazarolnánk a pótolhatatlan időt, amikor még
eleven szemmel láthatjuk egymást?
Gyakorlatlan kézzel bontogatni kezdte vértje szíjait, majd elnevette magát, és így kérlelt:
 – Nyisd ki, szerelmem, ezeket a borzalmas kapcsokat a hátamon. Ilyesmit csakis férfiak
tudnak kieszelni!
– Köszönd a jó szerencsédnek – mondottam kiszáradt torokkal –, hogy nem titkos zárakkal
fölszerelt igazi lovagi felszerelés van rajtad, ami tetőtől talpig beborít. Mert olyan ravasz
zárak is vannak ám, és igen erős acélból, hogy az embert még akkor sem lehet leszúrni, ha a
lováról leesvén védtelenül fekszik a földön. A várnai csatamezőn még a törökök pörölye sem
tudta kinyitni a német lovagok páncélöltözékét.
– Milyen okos vagy! – mondta gyengéden. – Milyen sok mindent láttál! De a nőknek is
van ám felszerelésük! És egy nő zárját a legerősebb férfi sem képes fölnyitni, ha a nő maga
nem akarja. A törökök is észre fogják ezt venni hamarosan. Csakhogy nincs sok ilyen nő!
– Csak te! – mondottam remegő hangon. – Csak te, Anna Notarasz!
Szépségének tudatában mozgatta tagjait, amint ingerlő lassúsággal kihámozta magát
csikorgó páncéljából, karcsún, mint egy ifjú.
– Olyan vagy, mint egy szép fiú! – mondtam. – A hajad is levágtad. Mégis szebb vagy,
mint bármikor!
– De hát nem vagyok fiú! – évődött velem kedvesen. – Nem veszed észre?
Ágyúgolyó reszkettette meg ismét a falakat körülöttünk. Mezítelen karjával átölelte
nyakamat, és ezt mondotta:
– Ne félj az ágyúktól, szerelmem, én sem félek! Ajkam a forrásod, igyál! Testem a
kenyered, egyél! Élvezz engem, ahogyan én is élvezlek téged! Az életünk úgyis hamarosan
kihuny, mint az ellobbanó fonál. A halál hosszú, s a szerelem test nélkül sovány szerelem!
Szavai talán bűnös szavak voltak, de abban a pillanatban, amikor a halál dübörgött a fejünk
fölött, igazat szólt.
– Egyetlen forrásom! – súgtam. – Egyetlen kenyerem! Az embernek vízre és kenyérre van
szüksége ahhoz, hogy élhessen. Az örökkévalóságban már nincsen sem víz, sem kenyér.
Teéretted vissza fogok vágyakozni ide a mulandóba, hogy találkozhassam veled!
De szerelmünk maró volt, mint a só, amely az ajkat is felsebzi, és csak növeli a
szomjúságot, úgyhogy olthatatlan szenvedéllyel öleltük egymást újra meg újra. A bőr, az avas
étolaj, a bor, a lőpor és az átizzadt ruhák nehéz szagát árasztó cellában öleltük egymást,
miközben felettünk tombolt a halál, s a falból újabb és újabb darabok zuhantak le. Ennek
ellenére szerelmünk nem csupán testi szerelem volt, mert valahányszor rápillantottam,
szemem jól ismert, nyílt tekintetével találkozott, szemén keresztül mintha a mulandóságon
láthattam volna keresztül.
– Visszatérek, szerelmem – suttogtam neki –, egyszer még visszatérek idő és tér
bilincseibe, hogy újra rád találhassak. Emberek, nevek, népek változnak, de a fal romjai közül
szemed bársonyos barna virágként fog nézni reám. És te, bármily néphez és bármely korhoz
tartozol is, érintsd meg kezeddel a port, amikor visszatérsz, érintsd meg a porban az arcomat
az időkön át, amíg csak meg nem találjuk egymást.
Mosolyogva cirógatta nyakamat és a vállamat, miközben arcán a szenvedély könnyei
peregtek.
– Szerelmem! – mondta. – Talán nincs is egyéb, talán csak ez a pillanat. De ez elég. Meg
is telítődtem. Tevéled telítődtem meg. Már egészen te vagyok én is. Ezután már könnyű és
szép lesz meghalni.
A pislogó lámpa fényében körülnézett a zord boltívek alatt, és ezt mondta:
– Szép, nagyon szép minden. Ilyen szép még sohasem volt.
Kimerülten, ajkam eleven vállához szorítva azon tűnődtem, talán mégis el kellene neki
mondanom a titkomat. Igaz, hiábavalónak és jelentéktelennek tűnt a közelségünkhöz képest.
De nem akartam és nem is tudtam eltitkolni előle semmit. Ezért ekképpen szóltam:
– Szerelmem, amikor én születtem, anyám porfírdarabkát szorongatott a kezében.
Bíborcsizmával a lábamon jöttem a világra. Most már elmondhatom neked, mivel többé már
semmi sem változik közöttünk.
Izgatottan felkönyökölt, és hatalmasra tágult pupillával nézett rám.
– Bíborcsizmával a lábamon születtem – ismételtem meg. – Atyám az öreg Mánuel
császár mostohafivére volt. V. Johannesz császár a nagyapám volt. Bizonyára te is tudod, ő,
aki Rómába és Avignonba utazott, vallását elhagyta és a pápát ismerte el, de csak ő maga,
anélkül hogy népét és egyházát is elkötelezte volna. Azért tette, hogy a pápa a legnagyobb
titoktartással megeskethesse őt egy velencei asszonnyal, akit szeretett. Akkor
negyvenesztendős volt. A velencei signoria kifizette az adósságait, és visszaadta neki a
bizánci korona ékköveit, amiket kénytelen volt zálogba adni. A pápa és Velence a nyugati
országok támogatását és keresztes hadjáratot is ígértek neki. Ám a fia, Andronikosz, elárulta
őt, és föllázadt ellene. Ugyanígy Andronikosz fia is. Amikor aztán a nyugati országok is
becsapták őt, kénytelen volt végül beletörődni, hogy a szultán szövetségese legyen, és fiát,
Mánuelt ismerje el örökösének. Valójában atyám volt az egyetlen törvényes trónörökös. Ezért
küldte el Mánuel az angyalait, hogy keressék meg őt és vakítsák meg. Atyám ezután nem
tudott tovább élni. Avignonban a pápai palota mögött levetette magát egy meredélyről. Az
aranyműves, akire a vagyonát és a papírjait rábízta, atyám halála után becsapott engem. Csak
amikor már én is fölvettem a keresztet, utaztam vissza Avignonba és szegeztem kést a
torkának. A papírok, amelyek törvényes származásomat bizonyítják, még mindig nála vannak.
Gondolom, a pápai kúria és a velencei signoria is tud létezésemről, noha szem elől veszítettek.
Ba-szileusz vagyok tehát, de nem követelek magamnak hatalmat. A hatalom nem nékem való.
De jogom van meghalni a városom falain. Ugye most már megérted, miért kell sorsomat
végleg betöltenem?
Ő ujjai hegyével arcomat cirógatta, és elszörnyedve nézett rám. Szakállam megnőtt, mert
már azzal sem törődtem, hogy leborotválásával álcázzam magam.
– Nos, elhiszed-e hát, hogy semmi nem történik szándéktalanul? – kérdeztem. – Énnekem
találkoznom kellett veled és atyáddal is, hogy az utolsó kísértésnek is ellenálljak. Miután
Konsztantinosz az uniót kihirdette, én felfedhettem volna magamat, és atyád segítségével
lázadást szíthattam volna, s a várost átengedvén a szultánnak, árnyékcsászárként én
uralkodhattam volna. De vajon ez méltó lett volna-é a származásomhoz?
– Ha igaz az, amit mondasz – mondta kínlódva –, akkor csak Mánuel császár képeiről
ismertelek meg. De Konsztantinoszra is hasonlítasz. Most, hogy mondod, csoda, hogy senki
sem fedezte fel korábban a hasonlóságot!
– Mánuel szolgám nyomban észrevette – mondtam. – A vér titokzatos. A vér oda tér
vissza, ahonnét egyszer elindult. Amikor visszatértem atyáim egyházába, bennem a
hitehagyott Johannesz is visszatért a szent és a megmagyarázhatatlan misztériumok
kötelékébe. A megbékélés tehát többszörös, amint sorsomat beteljesítem.
– Johannesz Angelosz baszileusz, a Palailogoszok nemzetségéből – mondta. – És Anna
Notarasz, Notarasz megadux lánya. A megbékélés valóban többszörös, amint sorsunkat
beteljesítjük.
– De nem hiszek többé semmiben! – kiáltott fel. – Nem hiszem, hogy visszatérsz. Nem
hiszem azt sem, hogy én visszatérek. Nem hiszek az örökkévalóságban. Csak a
hasonlóságban, amely úgy csábított, hogy még csak nem is sejtettem semmit. Anélkül, hogy
tudtam volna, a császári vért éreztem meg benned, nem pedig a férfit, akiről azt képzeltem,
hogy már előző életemben találkoztam vele, úgyhogy ismerős volt számomra, amikor először
nézett a szemembe. Jaj, miért beszélted el ezt nekem? Miért fosztottál meg attól az ábrándtól,
ami halálom pillanatában megvigasztalt volna?
Bánatától meglepődvén ekként szóltam:
– Azt hittem, női hiúságodban vigaszul szolgál majd. Nemzetségünk egyenrangú. Nem
aláztad meg magad, amikor engem választottál. Az ősi vér még a rongyok alatt is megismeri
az ősi vért.
 – Azt hiszed, érdekel engem a nemzetség és a rang? – förmedt rám. – Egyedül csak te
érdekelsz! De azért köszönöm a nászajándékot! Köszönöm a láthatatlan tollkoronát, amelyet
énnékem adományoztál. Tehát baszilissza vagyok, ha neked így tetszik. Lehetek bármi, csak
hogy kedvedre tegyek.
Meztelenül kiugrott az ágyból, és büszkén fölszegte szép fejét: – Hát akkor legyél csak
angyal vagy baszileusz! -kiáltotta. – Sóvárogj a láthatatlan, a nem létező dicsőség után! Én
azonban nő vagyok, csak nő. És te semmit nem tudsz adni nekem. Sem otthont, se gyereket,
sem azt az éjszakát, amelyen vénen és hervadtán ébrednék, és érezhetném azt a biztonságot,
hogy te ott lélegzel mellettem az ágyban. Megérinthetlek, megcsókolhatom ráncos ajkammal
a szájad. Az volna a boldogság! De te ezt nem engeded nékem esztelen becsvágyad miatt!
Ugyan mit mentesít vesztett ügyért meghalni? Ki fogja azt megköszönni neked? Ki fog csak
emlékezni is rád, amikor vérbe fagyva fekszel a földön és arcodat belepi a por? Áldozatod
annyira céltalan, hogy nekem, nőnek, egyenesen sírnom kell miatta!
Hüppögve beszélt, és próbálta fölemelni a hangját, de hirtelen keserves sírásra fakadt, rám
vetette magát, csupasz karjával átölelt, és beborította szájamat és arcomat csókjaival.
– Bocsáss meg nekem! – kérlelt. – Elhatároztam, hogy nem kínozlak többé, de gyönge
vagyok. Hiszen szeretlek. Ha koldus lennél, vagy áruló, vagy olyasvalaki, akit az emberek
kivetettek maguk közül, akkor is szeretnélek, hogy tevéled élhessek. Lehet, hogy
elégedetlenkednék és szüntelenül meg is sebeznélek, de mégis szeretnélek. Bocsáss meg
nekem!
Hulló könnyeink egymással keveredtek, arcáról és ajkáról magamba szívtam könnyének
sós ízét. Mindennek a hiábavalósága izzó vasként égette szívemet. Mint láng, amely tisztán
ég, de aztán kialszik. Mások vasárnapjaikat és szombatjaikat és életük legszebb éveit áldozzák
fel a hiábavaló tudást keresvén. Az egyetlen igazi tudás őbenne, a nőben volt meg. Az élet
erős vágyakozása az életre. Abban a pillanatban kételkedtem magamban, és meginogtam. Ez
volt az utolsó kísértés, rosszabb, mint amikor Konsztantinosz oszlopának csúcsáról lenéztem a
városomra. Giustiniani hajói a kikötőben várakoznak, és készek elvitorlázni, ha kell. A
keresztények hajóhadának kitörését a törökök száz hajója sem képes megakadályozni, ha a
szél holnap kedvező lesz.
– Tenéked fölösleges meghalnod, Anna! – mondtam. -Kérj menedéket Giustiniani
nagyhajóján, ő szívesen megadja neked!
– És te? – kérdezte. Amint arcát felém fordította, az izgalomtól a lélegzete is elakadt.
– Ha elárulnám önmagam, nem volnék méltó a szerelmedre! – válaszoltam. De a kétely
tovább mardosott. Már nem hittem magamnak. Tudtam, áldozatom értelmetlen. Az
örökkévalóság nem vigasztalt. Mégis tudtam, ha önmagamat becsapnám, úgysem élhetnék
tovább. Legalábbis olyan életet nem, amiért érdemes lenne élni. Még ővele sem. Mindennek
megvan a maga ideje. A mámornak is. Az emberi közelségnek is. Egyszer azonban minden
láng ellobban, és eljő az ébredés borzalmas pillanata. Nem akartam újabb börtönben ébredni.
– Nem, nem volnék méltó a szerelmedre – ismételtem meg. – Felejtsd el, amit mondtam.
Fölösleges volt. Már bánom is. Hiszen semmi jelentősége nincs. Mindketten csak görögök
vagyunk. Népünkkel élünk és halunk. Az utolsó Róma bukásával nekünk már nincs helyünk a
világon. Sem a nyugati országokban, sem a szultán országaiban. A földönfutó kenyere
keserűbb, mint a rabszolgáé. Ezért haljunk meg inkább Krisztusért. Névtelenül, ismeretlenül,
anélkül, hogy bárki emlékezne ránk. Így a legjobb.
Napnyugta előtt Giustiniani kopogtatott, és az ajtón keresztül szólított bennünket.
Félrehúztam a reteszt, és ő bejött, körül sem igen nézve.
– A török táborban nagy a csend – mondta. – Ez a némaság félelmetesebb, mint az előző
estéken az örömujjongásuk és a lobogó tüzeik. A szultán ezerfős csapatokra osztotta őket, és
mindenik csoportnak meghagyta, mikor kell elindulnia, és mikor kezdődik a támadás. És nem
hitről meg iszlámról beszél ám a tisztjeinek, hanem minden idők legnagyobb fosztogatásáról.
A Blachernai és a főrendűek palotáinak kincseiről, a templomok szent edényeiről, gyönggyel
kivarrott ruhákról és ékszerdobozokról. Azt mondják, két teljes órán át nekitüzesedve
ecsetelte, mi mindent lehet rabolni Konstantinápolyból, nem feledkezve meg a szép görög
ifjakról és a leányokról sem, akiket eddig még férfi tekintete sem érintett. Magának valóban
csak a falakat és a középületeket tartja meg. A törökök már minden posztódarabkájukat
csíkokra szabdalták, hogy dárdáik hegyére tűzve, azzal jelöljék meg a házat, amit ki akarnak
rabolni. Az írástudó dervisek – megkülönböztető jelként – e csíkokra már az iszlám
valamennyi betű– és számjelét ráfestették. Ezzel többet foglalkoztak, mint a fegyvereik
élesítésével vagy az ostromlétráikkal.
Giustiniani a nap folyamán levágatta és befestette a szakállát, és aranyszálakat fonatott
belé. Páncélját fényesre tisztították, és a fegyverkovács kiegyengette a rajta lévő dudorokat-
horpadásokat. Már messziről finom kenőcsöktől illatozott, és minden tekintetben páratlanul
szép megjelenésű volt.
– Nem kísértek el a templomba, drága gyermekeim? – kérdezett bennünket. – A törökök a
támadás előtt édesdeden alusznak. Amit meg közben az ágyúk letépnek, az embereim újra
felállítják. Na, igyekezzetek, öltözzetek föl illendően, hogy más becsületes emberek módján ti
is fölvehessetek a halotti szakramentumot, és erre az éjszakára büntelenseget fogadjatok.
Ránk pillantott, és nem állta meg, hogy hozzá ne tegye:
– Az arcotokról látom, hogy mindkettőtök számára könnyebb lesz, mint a többiek
számára.
Összenéztünk, és Anna Notarasz hevesen ekképpen szólt: – A szakramentum hamis, a
hitvallást a latinok toldalékolták, és én soha nem fogok csatlakozni a latinok pápájáért
mondandó előimádkozáshoz!
Giustiniani békítőleg emelte föl roppant mancsát, és így csillapítgatta:
– Miklós pápának kétségkívül volt más fontosabb gon-dolkodnivalója, mint a távoli
Konstantinápoly és mi, néhány szerencsétlen férfiú, akik a hitért vívjuk itt a harcot az egész
kereszténység dicsőségére. Ott van őneki a könyvtára, meg egy sereg fontos építkezés, meg
sok egyéb lyuk, amit be kell tömnie azzal a pénzzel, amit a keresztény országokban
összeprédikáltatott Konstantinápoly megmentésére. Azonkívül saját tapasztalataimból tudom,
hogy nem való a vörös- meg a fehérbort összekeverni. Az az ember, aki minden étkezésnél
mind a kétféléből megiszik egy üveggel, könnyen elveszítheti az emlékezetét. Ma este
azonban ne ítéljünk el a szívünkben senkit! Még Miklós pápát sem.
Tisztelettudó gyöngédséggel Anna Notarasz vállára tette a kezét, és dorgáló hangon
mondta:
– Emlékezz rá, hogy az éjszakát biztonságban töltötted mellettem, átkozott latin mellett, és
az én átkozott latin oldalam melegét élvezted. Az egyházak határai nem nyúlnak az égig.
Krisztus teste és vére az Krisztus teste és vére marad, bárki áldja is meg a kenyeret és a bort,
ha ketten vagy hárman egybegyűlnek őszinte szívvel, hogy magukhoz vegyék az ő
emlékezetére. Bocsássunk meg ma este a haragosainknak, miképpen a mi bűneink is
bocsánatot nyernek.
– Anna, hajnaltól valamennyien egy ügyért harcolunk, görögök és latinok egyaránt! –
szólaltam meg én is. – Ne tagadjuk meg a szent és a megmagyarázhatatlan misztériumot
pusztán a szavak miatt, hanem testvéreinkkel együtt készüljünk fel a halálra, hogy
megtalálhassuk Isten valóságát!
– Engem fölismerhetnek – tétovázott.
– Még én sem ismertelek föl az első látásra, szerelmes szememmel sem! – mondtam. –
Fivéred vértje van rajtad. Legfeljebb a fivéreddel téveszthetnek össze. Ha atyádban van még
jóérzés, nem jön el a templomba, hogy a latinokkal együtt imádkozzék.
– Nem, atyám nem fog eljönni a templomba – hagyta rám Anna. Hangja megtört, szemét
lesütötte, és így panaszkodott: – A fivéreim, óh, a fivéreim, jobb volna meghalniuk, mint
életben maradniuk! Egy nő élhet a tisztességét elveszítvén is, egy ifjú szívét azonban megtöri
a becstelenség!
– No, no! – mondotta Giustiniani. – A halálban önmagában véve nincsen semmi dicső. Ezt
érzed a hullaszagból a falon. A halálban egyenrangúakként fekszenek törökök és görögök,
velenceiek és genovaiak.
Együtt lovagoltunk a templomba, miközben a nap a török tábor mögött lassan lebukott, és
utolsó vérszínű sugarait a templomok zöld rézkupoláira vetette. Konsztantinosz császár
megérkezett a Nagytemplomba, kíséretében az udvari népek, az arkhónok, az ezeréves
szertartás által megszabott rendben, ki-ki a maga rangjának és méltóságának megfelelő színű
és szabású ruhába öltözve. A szívem tudta, hogy a soha vissza nem térő Bizánc kihunyó
ragyogásában utoljára gyűlt össze, hogy fölkészüljön a halálra.
Velence bailója, a tizenkettek tanácsa és a velencei főurak szintén ünneplőbe öltöztek. A
falról érkezők páncélja tisztán ragyogott, pótolván a selymet és a bársonyt. Giustiniani körül a
parancsnokai csoportosultak. Aztán Konstantinápoly görög népe zsúfolásig megtöltötte
Jusztinianusz szent templomát, nem vetvén meg többé. A végveszély percében százszámra
jöttek el a templomba papok és szerzetesek is, dacolva a kiátkozással. A halál előtt már nem
volt vita, sem gyanakvás, sem harag az emberek között. Fejet hajtott mindenki a
megmagyarázhatatlan misztérium előtt, ki-ki a maga lelkiismerete szerint.
A templom száz meg száz lámpája illatozva égett és nappali fénnyel árasztotta el a
templomot. A mozaikképek elmondhatatlanul bánatosan és gyöngéd tekintettel néztek le
arany alapjukról és a vonuló emberek árnyai visszatükröződtek a padlózat elkoptathatatlan
márványlapjainak sima felületén. Miközben a kórusok angyali tisztaságú hangon szent
zsoltárokat énekeltek, Giustiniani szeme is könnybe lábadt, úgyhogy kénytelen volt
megtörölgetni virrasztástól duzzadt szemét. Hangosan sírt sok bátor férfiú.
Mindenki füle hallatára Konsztantinosz császár az évszázadok szentesítette szavakkal
vallotta meg bűnös voltát. Majd a latinok is bekapcsolódtak, és mormolva kórusban ismerték
be vétkeiket. A hitvallást a görög metropolita olvasta föl, kihagyva belőle a sértő „és a Fiútól”
szavakat. A latinoknak Leonard püspök olvasta föl latinul a hitvallást. A görög imádságban
sem említették többé a pápát. A latinok a pápát is imádságukba foglalták. De ma este ezt senki
nem vette zokon és senki sem fortyant föl emiatt az ellentmondás miatt. Minden mintha
kimondatlan egyezség alapján történt volna, és a görögök minden korábbinál hevesebben
kezdtek zokogni a hatalmas megkönnyebbüléstől, hogy hitünket többé már nem sértették meg.
A templomban oly sok ember volt, hogy a kenyérből nem jutott mindenkinek. De aki
kapott, az mind megosztotta a körülötte állókkal, hogy akik eljöttek a templomba, legalább
egy morzsányi kenyérrel részesüljenek Krisztus szent testéből. És már azzal sem törődtek,
kovászos kenyér volt-e az vagy a latinok kovásztalan kenyere. A görögök és a latinok is
csupán azt akarták, hogy testvériesen osszák meg egymás között Krisztus szent testét, hogy a
megáldott kenyérben az örök életet vehessék magukhoz. Az órák hosszat tartó istentisztelet
alatt elragadtatottság lett úrrá rajtunk, csodálatosabb, mint amilyet azelőtt templomban
bármikor tapasztaltam. Egymás mellett álltunk, Anna meg én, kéz a kézben. Kéz a kézben
osztottuk meg egymással a megszentelt kenyeret, és bűntelen éjszakát fogadtunk. Olyan
könnyűnek éreztem magamat, mintha képes lettem volna a levegőben járni, anélkül hogy
lábom a padozatot érintené. Szeme, az ő barna szeme mellettem volt, de már távolodva tőlem
a megszenteltség ragyogásába. De az emberi melegségtől és a földi közelségtől távolodván is,
egyre tisztán, ismerősen és örökkévaló an ragyogott felém, hogy egyszer még ráismerek
újraéledésem napján.
Amikor az istentisztelet véget ért, Konsztantinosz császár szólt a népéhez, és
megindultságtól reszkető hangon ezt mondotta:
– A törököknek ágyúik vannak és tengernyi emberük, nekünk azonban Istenünk és
Megváltónk van. Ne veszítsük el hát a reményt!
 Megölelte barátait és a hozzá közel állókat, megcsókolta mindőjüket, és kérte, hogy
bocsássák meg neki mindazt, amit ellenük vétett. A köznép első soraiban állókat is
megcsókolta, bűneinek megbocsátását kérve tőlük, egész népét ölelvén őbennük. Példája a
latinokat is arra buzdította, hogy öleljék meg egymást és kérjenek egymástól bocsánatot,
úgyhogy Velence bailója könnyezve ölelte meg Giustinianit és kért tőle bocsánatot gonosz
gondolataiért. Velenceiek és genovaiak ölelték egymást, megfogadva, hogy hősiesen, a
haláltól sem félve és a dicsőségért egymással versengve fognak harcolni. Hiszem, hogy ezen
az estén valamennyien őszintén gondolták, amit mondottak.
Már jó sötét volt, amikor a templomból kiléptünk, de minden házban égtek a fények, és a
főutcát fáklyákkal és lámpásokkal világították ki a Szófia-templomtól a Blachernaiig és a
Kharisziosz-kapuig. A templomok harangjai és a kolostorok vaskolompjai szakadatlanul
szóltak, úgyhogy az estét akár a város legnagyobb ünnepének is lehetett volna gondolni.
Pérában is égtek a fények, s a velencei hajóhad készenlétben felsorakozott a lánc mellett,
fénylő füzért alkotván a kikötő fekete vizén.
A város fényei fölött pedig szikrázva ragyogtak a csillagok a sötét égbolton. A csillagok
gondolatai követtek bennünket, s fényes csillagtestünk felkészült rá, hogy földi testéből
kiszakadván visszatérjen a csillagokba. Ezzel magyarázható, hogy oly elmondhatatlan
könnyűnek érzem magam, és oly földöntúli a ragyogás Anna Notarasz barna szemében.
Az Apostolok templománál elváltunk Konsztantinosz császár szertartásos kíséretétől. A
császár még egyszer megölelte Giustinianit, és bocsánatot kért tőle bűneiért. Több görög
kihasználta ezt az alkalmat, hogy hazatérjen az otthonába, levesse magáról az ünneplő ruhát,
elbúcsúzzon feleségétől és gyermekeitől, majd magára öltse fegyvereit és fölszerelését, és
iparkodjék vissza a falakra.
A búcsúzkodás perceiben találkoztam a német Joan Granttal, és leszálltam a lovamról,
hogy megöleljem őt és megköszönjem az irántam tanúsított barátságát. Arcát
puskaporszemcsék pettyezték, még mindig nehézkesen mozgott, és pislogott rám megperzselt
szemöldöke alól. De csillapíthatatlan tudásszomjában még ezen az utolsó estén is mutatott
nékem két teljesen kopasz és fogatlan, támolygó vénembert és kíséretükben egy ifjút, akik a
császári arzenál technikusainak furcsa vörös rangjelzéssel díszített öltözékét viselték.
– Tudod-e, kik azok? – kérdezte. Majd amikor a fejemet ráztam, így folytatta: – A császári
arzenál legtitkosabb föld alatti kamrájából jöttek, ahol a görögtüzet készítik. Látod, milyen
sárga a fiú arca, és már neki is kihull a haja? Az aggastyánoknak meg már foguk sincsen, és
mindenütt hámlik a bőrük. Szívesen beszélnék velük, de az őrök szemmel tartják őket, és
könyörtelenül megölnek mindenkit, aki megpróbál szóba elegyedni velük.
– A nyersanyaguk fogytán van – folytatta. – Az utolsó edényeket kivitték a falakra és a
hajókra. A nyersanyagok egy részét ismerem, de nem mindeniket, és nem ismerem a keverés
titkát sem. Az a legfurcsább, ahogyan a tűz magától meggyullad, amint a szórókészülék
torkából kilökik. Semmiképpen sem a levegő hatására, mivel a hajítógéppel kidobott
palackokhoz is külön gyújtószerkezetet kell szerelni. A szórókészülék fémtorkában van tehát
valami, ami meggyújtja azt az anyagot. Ásványolaj van benne bőven, mert úszik a víz színén
és a víz nem oltja el. Csak homokkal vagy ecettel lehet eloltani. Velencei tengerészek állítása
szerint szükség esetén a hajófedélzetre hullott égő csöppeket vizelettel is el lehet oltani. Ezek
az aggastyánok már ezer éve nemzedékről nemzedékre örökölték a keverés titkát. Fölírni soha
nem volt szabad, és a régebbi időkben a föld alatti kamrákban dolgozóknak még a nyelvét is
kivágták. Ezek az öregek most már magukkal viszik a sírba a titkot. Ha a törökök holnap
reggel elfoglalják a várost, az arzenál őreinek utolsó feladata, hogy mindazokat megöljék,
akik a titkot ismerik. Ezért jöhettek el a templomba is, évtizedek óta először.
– A titok sohasem került idegen kézbe – folytatta Grant, még mindig figyelmesen
szemlélve az aggastyánokat és az őket kísérő ifjút. – Amikor a latinok meghódították
Konstantinápolyt, rövid császárságuk időszakában megtanultak valami hitvány görögtűz-
pótlékot készíteni. Ezt a velenceiek is ismerik, de az nem az igazi görögtűz! Bizánc egész
történelme során az új császár első és legfontosabb feladata volt, hogy biztosítsa a maga
számára az arzenált és a görögtűz titkát.
Fölvonta a vállát, és sóhajtott:
– Sok titok süllyed a sírba ezzel a várossal. Sok-sok pótolhatatlan tudás is. Hiába.
Johannesz Angelosz, nincs gyűlöletesebb a háborúnál. Én elismerem ezt, én, aki az ostrom
alatt a törökök tizenkilenc föld alatti járatát semmisítettem meg, és minden eszemet és
tehetségemet arra használtam, hogy a császári technikusokat az eddiginél különb
hadigépekkel segítsem törököket ölni.
– Ne veszítsük el a reményt – mondtam, noha tudtam, hogy amit mondok, az hazugság.
Ő a földre köpött, és keserűen így válaszolt:
– Egyetlen reményem egy hely a velenceiek hajóján, ha az utolsó pillanatban sikerül
eljutnom a kikötőbe. Énnékem más reményem nincs. – Gúnyosan nevetett önmagán,
összeráncolta megperzselődött homlokát, és hozzátette: – Ha tökéletesebb ember volnék, a
falak összeomlásakor karddal a markomban a könyvtárba futnék, és én rabolnám el az általam
annyira áhított könyveket, hogy a hajóra vigyem őket. De ilyen tettre én nem vagyok képes,
mivel német vagyok és hűségre neveltek. Ha olasz volnék, talán megtehetném, az olaszok
szabadabbak és okosabbak is, mint mi, északon lakók. De én nem vagyok rá képes. Ezért
aztán megvetem magamat.
– Szánlak téged, Joan Grant – mondtam –, ijesztő szenvedélyed miatt. Hát még a szent
misztérium sem tudott ma este megszabadítani önmagádtól?
– Nem – válaszolta. – Engem más nem szabadít meg önmagamtól, csak a tudás. A tudás
az ember egyetlen szabadsága.
De mikor elváltunk egymástól, megölelt, és így szólt:
– Te nem vagy türelmetlen senkivel szemben, és nem kényszerítesz senkit a magad hitére.
Ezért tudtalak megszeretni Jean Ange! Tartsd meg a csillagtestedet. Én beérem ezzel a fekete
földivel. A földből egyszer majd bölcsebb szemmel nézünk egymásra, mint most!
Amikor a Szent Romano sz-kapuhoz közeledtünk, a hűvös éjszakában orrunkat egyszerre
borzalmas hullaszag csapta meg, amit a falon tartózkodva annyira meg lehet szokni, hogy
észre sem veszi az ember. Anna Notarasz reszketni kezdett, de miután az őrök lovainkat
elvezették, Giustiniani így szólt:
– Pihenjetek, gyermekeim és aludjatok, amíg erre egyáltalán van lehetőség. Egy, kettő,
esetleg három óránk lehet még. Miután az őröket ellenőriztem, én is akarok még aludni egyet
ezen a bűntelen éjszakán, fejemet a jó lelkiismeret párnájára hajtva. Engem becsaptak, de
Isten kegyelméből s nem a magam érdeméből, énnekem senkit sem kellett becsapnom.
Aztán még ezeket mondotta:
– Miután az adott pillanatban mindenki elfoglalta az állását, hogy a külső fal maradványait
védelmezze, a rohamkapukat lezárjuk és kulcsait átadjuk a császárnak. így aztán senki sem
eshet abba a kísértésbe, hogy elmeneküljön. Akik a külső falra mennek ki, vagy kitartanak,
vagy elesnek! Ezért vettük magunkhoz a halotti szakramentumot ezen az éjszakán és ezért
bűn nélküli az éjszakánk!
– És az én helyem hol lesz? – kérdezte Anna Notarasz. Giustiniani barátságosan
felnevetett:
– Attól tartok, hogy tenéked be kell érned a nagy fallal. Ha az első vonalban lennél, attól
félek, túlságosan aggódnánk éretted. Becsülettel megvallva, ott az utunkban volnál.
– Menj a Kerko-kapuhoz – mondtam gyorsan. – Ott a Guacchardi fivérek és a velenceiek
között a honfitársaiddal leszel együtt, és végveszélyben behúzódhatsz a Blachernai-ba. Ha
elesel, Isten akarata, ha pedig a latinok hajóján megmenekülnél, az sem lenne bűn. Ne
aggódjunk egymás miatt.
De mialatt én erről beszéltem, ő halálsápadt lett, és úgy megmarkolta a karomat, hogy
riadtan kérdeztem:
– Mi van veled? Rosszul vagy?
– Miért éppen a Kerko-kaput említetted? – kérdezte suttogva. – Akartál ezzel mondani
valamit?
– Semmi egyebet, mint amit mondtam – védekeztem, bár ez nem volt egészen igaz. – Mi
van veled?
Elgyöngült hangon mondotta:
– Talán a hullaszagtól lettem rosszul. Ilyen gyöngécske katona vagyok, nem is akarok a
terhetekre lenni. Elmegyek a Kerko-kapuhoz, és azután nem is kell egymással törődnünk! De
azért éjfélig maradjunk együtt! Csak ennyit kérek tőled.
Megörültem neki, hogy ennyire alázatosan elfogadta az indítványomat, mivel énnékem
megvolt a magam terve, és féltem tőle, hogy könyörgésekkel kell majd jobb belátásra
térítenem. A Kerko-kapu a támadás alatt a legbiztonságosabb hely, én pedig nem akarom,
hogy őnéki gyámoltalanul védekeznie kelljen a támadó janicsárok kardjának villámgyors
suhintásai ellen.
Ő elaludt, de én hogyan is alhattam volna, mikor még egyszer utoljára élvezhetem
közelségét. írtam, és elmosódó zúgásként már egészen a fal boltívéig behallatszott a száz–
meg százezer török mozgolódása az éjszaka sötétjében, amint a helyükre rakták az
ostromlétrákat és halomba hordják a nyílvesszőket az íjászok számára.
Mindjárt éjfél, és jön Mánuel az irományaimért. Gyorsan írtam. Nemhiába voltam két
esztendőn át az egyházi zsinat írnoka. Giustiniani már kiürítette a ládáját és elégette azokat a
papírokat, amiknek nem szabad török kézre kerülniük. A Blachernai fűtőtornyának
kéményéből láng csapott föl, és az éjszakai szél kormos papírfoszlányokat permetezett a
városra. Észak felől feltámadt a szél. Akkor vettem észre, amikor kimentem a falra, hogy a
török tábor hangjait hallgassam, és megnedvesített ujjam fölemeltem a szélbe. Észak felől fúj.
És ez menekülést jelenthet száz meg száz latinnak.
Az est folyamán több mint negyven pérai ifjú jelentkezett Giustinianinál, hogy honfitársai
oldalán harcoljon a városért vívott végső küzdelemben. Tisztességérzékük nem engedte, hogy
a semleges Pérában biztonságban maradjanak, noha a podesztájuk a szultán fenyegetésétől
megrémülve bezáratta Péra kapuit, és halálbüntetéssel fenyegetett mindenkit, aki az utolsó
pillanatokban Péra semlegességét veszélyeztetné. Az ifjak a falakról kötélen a partra
ereszkedtek, s a kapuőrök behunyták a szemüket, hogy ne lássák meg őket és ne hallják meg a
csónakok evezővilláinak a nyikorgását.
Ezen az éjszakán senki sem vádolja a másikat, minden bűn bocsánatot nyer és mindenki
engedi a másiknak, hogy a lelkiismerete szavát kövesse. Ha valaki a kapitányt
megvesztegetve, valamelyik velencei hajóra menekül, az ő dolga. Ha valaki az utolsó
pillanatban, a sötétség leple alatt elillan a falról, hogy a városban rejtőzködjék inkább, a maga
lelkiismeretének ad számot róla. Már nem vadásszák a szökevényeket. Mert hiszen alig is
vannak, hihetetlenül kevesen vannak, ha azokra a nyomorékokra, aggastyánokra és tizenéves
fiúkra gondol az ember, akik a nap folyamán jöttek ki a falakra, hogy ott haljanak meg a
városukért.
Ez a görögök éjszakája. Nézegettem ezeknek a sötét szempároknak az évszázados
mélabúját és a lehajló arcok elmondhatatlan szomorúságát. Az éjszakában harangzúgás hirdeti
az utolsó Róma halálát.
Miről írhatnék még? Az imént a Guacchardi fivérek küldönce hozott egy nyílvesszőre
erősített levelet, amit a fal fölött lőttek be. Hibás és rossz görög nyelven ismét ez állt rajta:
„Tartsátok magatokat! Ha mirajtunk múlik, városotok soha nem kerül török kézre!”
Aláírás nem volt, de hasonló üzeneteket a fal különböző pontjai felett lőttek már át, letörött
nyílvég helyére erősítve. Ezek vigasztalnak bennünket, mert azt bizonyítják, hogy a szultán
csapataiban szolgáló keresztények nem akarják a város pusztulását. De tudom jól, hogy a
falak áttörésekor a keresztényeket sem tarthatja már semmi vissza a gyilkolástól és rablástól.
Az már túlságosan nagy követelmény volna az emberrel szemben. A háború elvakítja az
embert. A vér és a rablás mámora az ember leggyűlöletesebb bódulata. De mindannyian csak
emberek vagyunk és emberi tartozást fizetünk meg. Szívünkben ugyanazt az Istent szolgáljuk.
A vérben és a gyilkolásban vágyait kielégítő férfi is Isten valóságát hordozza a szívében.
Eletében talán soha nem hallja vagy nem ismeri el ezt a valóságot, de azért az benne van.
Ezért nekünk e mai éjszakán az ellenségeinknek is meg kell bocsátanunk, mert ők nem tudják,
hogy mit cselekszenek. De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy harcoljunk a
városunkért, és oly sokat öljünk meg közülük, amennyit csak tudunk.
Mindennek végezetéül való igaz: nem tudjuk, mit cselekszünk. De a szívem ezt mondja:
mind ez idáig az alvajáró bizonyosságával teljesítettem a sorsomat. Választottam, de
választásom akaratomtól és tudásomtól független volt.
Megjött Mánuel, és én átadtam neki a papírjaimat. Igaz, a pápai kancellária titkáraként
elsajátított gyorsírást csak én tudom elolvasni. Mégsem akarom megsemmisíteni a
papírjaimat, bármennyire is hiábavaló mindaz, amit feljegyeztem. Talán valaki valamikor
tolmácsolja majd üzenetemet. Manuel azok közé tartozik, akik megmenekülnek.
Csillagtestem már Isten valóságát áhítozza ezen a bűntelen éjszakán. Földi testem azonban
Anna Notarasz közelségét lélegzi be. Negyvenévesen, amikor már azt hittem, eljött életem
alkonya. Bocsásd meg, szerelmem, mindazt a rosszat, amit neked okoztam! Áldalak téged,
mivel általad ismerhettem meg önmagamat, és megtudtam, hogy nem vagyok kemény, s nem
vagyok más embereknél sem jobb, sem rosszabb, hanem a szerelemben és a gyöngeségben a
többi emberhez hasonlatos vagyok. Én, aki egykor valóban hittem, hogy a földön vándorló
angyalok közé tartozom. Csak ember vagyok. Ennyi elég. Es a vér oda tér vissza, ahonnét
egyszer elindult.

1453. május 29.

ALEÓ É POLISZ!
A város elveszett!
Ez a kiáltás mindaddig visszhangozni fog az időben, amíg a világ fennmarad. Ha
évszázadok múltán új életre szülétek, e szavak hallatára az iszonyattól tágra mered a szemem,
és minden hajam szála égnek áll majd. Emlékezni fogok rájuk és újra átérzem őket, még ha
másra nem is emlékeznék és a tudatom ismét olyan lenne, mint egy tisztára törölt viasztábla.
Ezeket a szavakat újra át fogom érezni.
ALEÓ É POLISZ!
Én azonban még élek. Tehát így rendeltetett. Fenékig kell ürítenem a halál borzalmas
serlegét, és a saját szememmel kell végignéznem városom és népem pusztulását. írok hát. De
ha igazat kívánok írni, tollam vérbe kell mártanom, és minden egyes betűt vérrel kell
megrajzolnom. Vérben nem is lenne hiány. Az utak menti árkok latyakossá dermedt vérrel
telnek meg. A haldoklók sebéből még egyre bugyog a vér és meleg tócsákká gyűlik. A fő
utca, a hippodrom és a Nagytemplom környéke annyira tele van holttestekkel, hogy járni is
nehéz anélkül, hogy tetemekre ne tiporjon az ember.
Ismét éjszaka van. A házamban ülök, amelyet lándzsavégre erősített fosztogatási zászló
őriz. Fülemet viasszal tömtem be, hogy ne halljam a meggyalázott nők és gyermekek sikolyát,
az egymással verekedő rablók állatias üvöltését, városom halálküzdelmének jajkiáltását,
amely egyetlen pillanatra sem szűnve tölti be az éjszakát.
Lehűtöm a szívem. írok, noha a kezem reszket. Nem a félelemtől. És nem is magamért.
Számomra az életnek már annyi értéke sincs, mint az utca porának. Csupán a szenvedés és a
fájdalom miatt, ami ezer és ezer forrásból bugyog körülöttem a felmérhetetlen borzalom
éjszakáján.
Láttam, amint egy véres kéznyomokkal bemocskolt leány eszelősen kimeredt szemmel
belevetette magát a kútba. Láttam, amint egy rabló egy csecsemőt kiragadott anyja görcsösen
ölelő karjából, és röhögve rászúrta a társa lándzsájára, hogy aztán megerőszakolja az anyát.
Láttam a legrosszabbakat, amit az ember az emberrel egyáltalán tehet. Igen, láttam. És ennyi
elég.
Éjfél után a külső fal védelmezésére felesküdtek elfoglalták a maguk kijelölt helyét a fal
teljes hosszában. Ezután a rohamkapukat bezárták és a kulcsokat átadták a nagy fal különböző
szakaszait védelmezőknek. Néhányan imádkoztak, a legtöbben azonban ledőltek a földre
pihenni, amíg még van rá idő, és sokan el is aludtak.
Eközben a törökök könnyű gályái mozgolódni kezdtek a belső kikötőben a kikötői falhoz
közeledve. A Két Oszlopkikötőben horgonyzó nagy hajóhad is kievezett a Boszporuszból, és
széthúzódott a tengeri fal előtt, a Márványtoronytól Neorionig és a védőláncig. így húzta szét
erőit a szultán, hogy a várost körülvevő fal minden pontján megszorongathassa a várost,
nehogy védőket csoportosíthassanak át a leginkább fenyegetett helyzetben lévő falrészekre. A
törökök minden ponton parancsot kaptak, hogy teljes erővel támadjanak, és ne csak színleljék
a támadást a védők figyelmének lekötésére, ahogyan eddig tették. Ezért a hajók is föl voltak
szerelve ostromlétrákkal és hágcsókkal, és az árbocaik is tele voltak íjászokkal.
A szultán lófarkas zászlót és egy egész tartományt ígért annak, akinek elsőként sikerül
megvetnie a lábát a falon. Mindazoknak pedig, akik meghátrálnak vagy kivonják magukat a
küzdelemből, halálbüntetést. Ε célból csauszai már fel is sorakoztak az első támadó csapatok
mögött.
Virradat előtt három órával megszólaltak a dobok és a kürtök, roppant lármával töltve be
az éjszakát, amint a fal előtti térségben a támadók kiáltásaikkal biztatták rohamra önmagukat
és társaikat. Az általunk védett falhasadék a Szent Romanosz-kapunál több mint ezerlépésnyi
széles. A szultán elsőül a segédcsapatait küldte rohamra, azokat a pásztorokat és nomádokat,
akik Ázsia valamennyi országából gyűltek össze a szent háborúra az iszlámért, és akiknek
fegyvere csupán lándzsa vagy kard volt, védelmükre pedig legföljebb keskeny kis fapajzs
szolgált.
Amikor közeledtek a falhoz, a törökök kanócos puskái és szakállas ágyúi heves tüzelésbe
kezdtek, és a nyilak is felhőkben szálltak felénk. Aztán egyszerre száz meg száz ostromlétra
támaszkodott a hevenyészett falaknak. Allahot kiáltozva, imádkozva, szitkozódva és a
félelemtől ordibálva rontottak a falra az első ezerfős csoportok. Az ő létráikat azonban
eldöntötték, görögtüzet zúdítottak rájuk, és a fal előtt összetorlódó embereket pedig
lenyilazták. Hosszú nyelű merítőkanalakkal öntözték rájuk a forró szurkot és az olvasztott
ólmot. A lárma és az üvöltözés oly borzalmas volt, hogy rövid idő alatt teljesen bedugult tőle
az ember füle. A törökök a szárazföldi fal teljes hosszában támadtak. Az ágyúk a kikötőben és
a tengeren is dörögni kezdtek.
Égési sebekkel borítva és a félelemtől üvöltözve a támadók közül sokan fejvesztetten
menekülni próbáltak, de a sáncárok mellett felsorakozott csauszok kardjukkal széthasították a
koponyájukat, holttestüket pedig hidegvérrel a sáncárokba taszították, hogy az árkot
feltöltsék. Rövid idő alatt akkora hullahegyek halmozódtak föl több helyütt a külső fal
tövében, hogy csaknem a fal közepéig értek.
A rendezetlen segédcsapatok után a szultán kényszer-szövetségeseinek keresztény
csapatait küldötte rohamra, és azokat a renegátokat, akik zsákmányra sóvárogván jöttek
minden országból a szolgálatába. Ok az életükért harcoltak, és sokan még a falra is
följutottak, mielőtt lezuhantak volna, hogy a hullahegyet növeljék. Borzalmas volt hallani,
amint Európa minden nyelvén kiáltozva Jézus Krisztust és a Szent Szüzet hívták segítségül,
miközben a törökök Allahot és a Próféta nevét kiáltozták. Nem egy alkalommal kerültem
magam is szembe a halálfélelemtől eltorzult arcokkal, amelyek egyetlen pillanat alatt ismét
visszahulltak a falról a sötétségbe.
A genovai vértesek közül is többen megsebesültek vagy meghaltak a kanócos puskák
ólomlövedékétől, mert a törökök tovább tüzeltek a sáncárok mögül, mit sem törődve azzal,
hogy a saját embereiket találják-e el vagy bennünket. A sebesült genovaiak még térdre esve is
harcoltak a hevenyészett fal peremén, és nem is próbáltak fedezékbe kúszni, mígnem a
támadóknak vascsáklyáikkal sikerült lerántani őket a falról.
Körülbelül egy óra múlva a szultán megengedte a még életben maradottaknak, hogy
visszahúzódjanak és az előre betöltött ágyúknak kiadta a tűzparancsot. Ezek borzalmas
kőgolyói szétvágták a mellvédünket és a két fal közötti sikátorba szórták a gerendavázakat és
a földdel töltött hordókat. A pálcika módjára kettétörő gerendák recsegése megtöltötte a
levegőt. Még le sem ült a por és el sem oszlott a lőporfüst, amikor a kitűzött időpontban és a
kijelölt helyeken felsorakozott anatóliai török csapatok rohamra indultak.
Gyors és szilaj férfiak voltak, és örömükben nevettek, amint sűrű csoportokban egymás
vállára kapaszkodtak, hogy elérjék a fal peremét. Őket a csauszoknak már nem kellett
legyilkolniuk, mivel igazi törökök voltak, és a vérükben volt a háború. Kegyelmet sem kértek,
hanem Allah nevét kiáltva lehelték ki lelküket. Tudták, hogy az iszlám tízezer angyala lebeg
fölöttük, hogy a halál pillanatában a hajuknál fogva emeljék föl őket egyenesen a
Paradicsomba.
Hullámokban támadtak, egymást követő ezerfős csapatokban, s közben gyalázkodásokat
kiabáltak oda a keresztényeknek és olyan borzasztó fenyegetéseket, amiket le sem írhatok.
Védelmünk azonban kiállta az ő támadásaikat is. A sorainkban ütött rések újra feltöltődtek, és
bárhol inogni látszott az élő vértfal, Giustiniani nyomban odasietett, hogy bátorítsa embereit
és kétkezes kardjával derékig széthasítsa a törököket. Ahol alakja föltűnt a falon, ott gyöngült
a támadás, és a törökök futottak, hogy ostromlétrájukat egy másik ponton állítsák föl.
Amikor az anatóliaiak támadása lanyhulni kezdett, megjelent az égen a virradat első
halottszürke derengése. Testem minden porcikája fájt és zúzódásokkal volt tele, s a karom is
annyira elfáradt, hogy minden pillanatban úgy éreztem, akaratomat megfeszítve sem tudnám
többé csapásra emelni a kardom. Sok vértes genovai sípoló tüdővel zihált a kimerültségtől, és
innivalóért kiáltott. De amikor a törökök kezdtek visszahúzódni, sokakban reménység ébredt,
és egy szerencsétlen ember gyászos hangon még győzelmet is kiáltott.
De a fekete fonalat már meg lehetett különböztetni a fehértől, és amint az éjszaka homálya
szétoszlott, velünk szemben, a sáncárok külső oldalán megláthattuk a magas, fehér
posztóföveges janicsárok szabályos sorait. Ezerfős csapatokba rendeződve, kitűnő ruhákban,
hangtalanul vártak a támadási parancsra. Előttünk maga Mohamed szultán tűnt fel, kezében
vasból készült parancsnoki buzogányával. Kis ágyúinkkal és a kanócos puskáinkkal sietve
célba vettük és sortüzet adtunk le rá, de nem sikerült eltalálnunk. Több janicsár is kibukott
mellőle, soruk mégsem borult föl. Újabb emberek léptek a helyükre hátulról, hogy feltöltsék a
sort, és örültek a megtiszteltetésnek, hogy a szultán szeme elé kerülhettek, a legelső sorba,
amire életkoruk és szolgálati éveik száma egyébként még nem jogosította volna föl őket. A
zöld ruhás csauszok gyorsan a szultán elé álltak, hogy a saját testükkel védelmezzék őt.
A nagy falon a nők és az öregek a szünetet kihasználván vizet bocsátottak le hozzánk
vödrökben, amikbe egy kevéske bort is kevertek. Noha a nagy fal már jóformán kőhalmazzá
omlott össze és orma csupán a hevenyészett fal magasságáig ért, oldala még mindig
túlságosan meredek volt ahhoz, hogy csak úgy föl lehessen rá kapaszkodni. A nőknek meg
éppenséggel kötélre volt szükségük, és bátorítólag kiáltoztak nekünk, hogy magukra vonják a
figyelmünket.
Mindarról, ami ezután történt, csak annyit mondhatok el, amit magam láttam, és másvalaki
bizonyára másképpen mondja majd el, mivel az emberi megfigyelőképesség még a
legjobbaknál is csalékony, mert érzékszerveink fogyatékosak. Mégis eléggé közel állottam
Giustinianihoz, és úgy hiszem, jól láttam, hogyan történt az egész.
Hallottam a figyelmeztető kiáltásokat, és arra is volt érkezésem, hogy a földre vessem
magam, amikor a törökök egyszerre sütötték el nagy ágyúikat és mindenféle tűzfegyverüket.
Reggelre kelvén a szél is fölerősödött, és egyetlen szempillantás alatt elsodorta a lőporfüst
szurokfekete felhőjét. Amikor a recsegés-ropogás és a jajkiáltások elcsöndesedtek, láttam,
hogy Giustiniani egyszer csak a földre rogy. Mellvértjén, éspedig az oldalánál, egy ferde
szögben hátulról érkező ólomgolyó öklömnyi lyukat szakított. Arca egy pillanat alatt
ólomszürkére vált, úgyhogy hirtelen mintha egy öregember ült volna ott, noha az előző napon
még befestette a szakállát és a haját. Vért köpött maga elé a földre, és ágyékvédője alól is
folyt a vér.
– Ez eltalált – mondta. – Végem van!
A legközelebb állók közrefogták őt, hogy eltakarják, nehogy mindenki nyomban
észrevegye, hogy megsebesült. Fenyegetően kezdtek szétnézni maguk körül.
– A golyó hátulról jött! – mondta valaki közülük.
Ketten énmellém léptek, kétoldalról megragadták a karomat, majd erőnek erejével
lerángatták rólam a kesztyűt, hogy megnézhessék, az ujjaim puskaporosak-e? Azután a
legközelebb álló görög technikushoz mentek, aki a puskáját töltötte épp nagy sietve, és úgy
megütötték, hogy a földre zuhant, a szakállát rángatták és csizmáikkal rugdalták.
Valamennyien a nagy fal ormára tekingettek és az öklüket rázták fenyegetően.
– Krisztus szerelmére, testvérek! – mondotta elgyöngült hangon Giustiniani. – Ne
veszekedjünk! Nem mindegy, merről jött a golyó? Talán éppen megfordultam, hogy a falat
meg a vizesedényeket nézzem, és a golyó a törökök felől érkezett. Rajtam ez már nem segít!
Kiáltsatok inkább felcserért!
Az emberei egymással versengve kiabáltak a felcserért, a görögök azonban a falról azt
kiáltozták vissza, hogy senki nem juthat oda Giustinianihoz, mert a rohamkapu zárva van.
Egy bátor ember ugyan le is csúszhatott volna a fal oldalán a sikátorba, de érthető, hogy erre
egyetlen seborvos sem vállalkozott még Giustinianiért sem, mivel a janicsárok rézdobjai épp
abban a pillanatban diadalmas rohamindulót kezdtek pergetni. A janicsárok méltóságához
nem illett, hogy támadás közben akár Allah nevét is kiáltsák. Némán futva támadtak,
egymással versengve, melyikőjük fogja elsőnek elérni az elővédfalat. Számos ponton már
létra sem kellett, falmaradványaink előtt annyira magasra halmozódtak a holttestek.
Támadásuk oly gyors, hangtalan és heves volt, hogy legfeljebb csak néhány védőnek sikerült
innia, noha mindenkit kínzott a szomjúság. Még a vödröket is fölrúgtuk, és egy pillanat múlva
már a fal ormán dúlt a közelharc, ember ember ellen.
Ez már nem is akármilyen küzdelem volt, hanem háború, mivel a janicsárok pikkelyes
páncélt vagy gyűrűkből készült inget viseltek. Kardjuk éles villámként csapott le, s létszámuk
súlyával is hátranyomták a védőket. Giustiniani genovai harcosainak és a megsegítésükre
küldött görögöknek csoportokba kellett verődniük, hogy a támadás súlyát a saját testük
súlyával fogják fel.
Épp ekkor jelent meg a nagy falnál a császár is, végiglovagolván a falon, hogy a küzdelem
menetét megszemlélje. Arca lángolt, és örvendezőn kiáltozott: „Tartsatok ki, csak még
egyszer tartsatok ki, és akkor miénk a győzelem!”
Ha itt volna mivelünk, lent, s érezte volna tagjaink ólomsúlyát, nem kiabált volna így.
Giustiniani a kezével támasztotta föl nagy bikafejét, kínjában a száját harapdálta,
káromkodott, és a császártól kiáltva kérte a rohamkapu kulcsát. A császár azt kiabálta vissza,
hogy a sebe nagyon veszélyes nem lehet, és hogy nem kellene egy percnyi fájdalomtól
megijednie és embereit teljesen magukra hagyni.
– Átkozott görög esküszegő! – kiáltotta Giustiniani. – Én tudom a legjobban, milyen
állapotban vagyok! Dobd ide hát a kulcsot, mert különben én megyek érte, de akkor saját
kezemmel öllek meg!
Emberei a heves küzdelem kellős közepén nevetésre fakadtak. Pillanatnyi habozás után a
császár engedett, és a nagy fal tetejéről végre ledobta a kulcsot Giustiniani lába elé. Ő kezébe
vette és jelentőségteljesen felmutatta az embereinek. A küzdelem már mindössze néhány
lépésnyire tombolt tőle, szikráztak a kardok. Egy óriás termetű janicsár harcolt a csődület
közepén, kezében kétkezes karddal, végül a vértes genovaiaknak sikerült körülfogniuk és
térdre kényszeríteniük.
Amikor a janicsárok első támadó hulláma rendezetten visszavonult, hogy a harcosok
kipihenjék magukat, megkezdődött a második ezerfős csapat támadása. Giustiniani magához
szólított, és ezeket mondotta:
– Fogj meg a hónom alatt, és segíts felállnom! A jó parancsnok az utolsó lehetőségig
harcol, de csak addig, és nem tovább!
A hóna alá nyúlva felsegítettem, és egy másik, bizalmas embere a másik oldalról
támogatta. Lesegítettük a falról, és a császártól kapott kulccsal kinyitottuk a rohamkaput,
úgyhogy a falon át a város felőli oldalra vezethettük. A császár riadtan jött felénk, leghűbb
embereitől körülvéve. Felszerelését nem öltötte magára, hogy könnyebben és fáradság nélkül
tudjon mozogni. Bíborujjast viselt, fölötte pedig aranyszálakkal átszőtt császárzöld köntöst.
Még egyszer arra kérte Giustinianit, hogy tartson ki, és térjen vissza az ütközetbe,
hangoztatván, hogy sebe jelentéktelen. De Giustiniani már nem válaszolt neki, még csak rá
sem nézett. Minden erejére szüksége volt, hogy a szörnyű fájdalmat elviselje, amit minden
egyes lépés okozott neki.
A császár visszatért a nagy fal ormára, hogy onnan kísérje figyelemmel a csata menetét és
tanácsaival bátorítsa a görögöket. Giustinianiról nagy üggyel-bajjal leszedtük a páncélját.
Amikor a földre dobtuk, úgy csobbant benne a vér, mint víz a cseberben.
Giustiniani jelt adott a legközelebbi emberének, és így szólt hozzá:
– Én felelek az embereim életéért.
A férfiú rábólintott, annak a jeléül, hogy érti, és a rohamkapun át visszatért a harcolók
közé. Közben világos reggel lett.
– Giustiniani! – mondtam. – Köszönöm az irántam való barátságodat, de most már nekem
is vissza kell mennem a falra.
Ő a fájdalomtól eltorzult arccal intett, és nagy nehezen így szólt:
– Ne beszélj már szamárságot! A csatát elvesztettük. Ezt épp oly jól tudod, mint jómagam.
Hogyan tudna mintegy ezer kimerült férfi közelharcban védekezni tizenkétezer janicsárral
szemben, akiknek kitűnő fegyverzetük van és akiket a mérhetetlen fosztogatás lehetősége is
hajt. Számodra van egy hely a hajómon. Tisztességesen megvásároltad és meg is fizetted.
Busa fejét egy pillanatra kezével megtámasztva, így kérlelt:
– Krisztus nevére kérlek, menj ki a falra, és aztán számolj be a küzdelem menetéről!
Csak azt akarta, hogy távozzam mellőle, mivel a rohamkapun át egyesével szállingóztak át
hozzá a tetőtől talpig véres genovaiak, hogy körülötte gyűljenek össze. Fölmentem a falra, s a
nap ragyogó fényében láttam, hogy Mohamed szultán a teljesen feltöltött sáncárok szélén áll
és buzogányát lóbálva, támadásra biztatja a mellette futó janicsárokat.
Összeomlott védelmi szakaszunk teljes hosszában tombolt a harc, már a hevenyészett fal
ormán. A genovaiak egyre közelebb húzódtak egymáshoz, s láttam, amikor itt-ott egyik ember
a másik vállára üt, jelezvén, hogy mehet, ő átveszi tőle a harcot, s küldte amazt a
rohamkapuhoz. Egyenként vonták hát ki magukat a genovaiak a küzdelemből, éspedig
anélkül, hogy a görögök egyáltalán észrevették volna. Amikor ezt megértettem, tudtam, hogy
a csata elveszett. A janicsárok rézdobjainak a pergése is, mint városom gyászindulója, egyre
szilajabb lett.
Valaki mellettem hirtelen északkeleti irányba, a Blachernai felé mutatott. A kezüket
tördelő és félelmükben kiáltozó aggastyánok és nők egyszerre elhallgattak, és úgy néztek,
mintha a saját szemüknek sem hinnének. A látvány azonban valóság volt. A ragyogó
reggelben a Kerko-kapu két teljesen épen maradt tornyán a szultán vérpiros zászlaja lengett,
rajta az ezüstös holdsarlóval.
Ezt a látványt nem tudom soha elfelejteni. És mintha az egész város ugyanabban a
pillanatban vette volna észre, először csak hitetlenkedő mormogásként, azután egyre hango-
sabb jaj kiáltásként terjedt az előre nem sejtett gyászhír: „ALEÓ É POLISZ!”
S a ragyogó reggelen a kiáltást átvették a támadó török csapatok is. Az ő oldalukon pár
ezer rekedt torok diadalüvöltésévé dagadt. Egy percig semmit sem értettem. Érthetetlen volt,
hogy a fal legépebb része került először török kézre. Hiszen a Kerko-kapunál még a külső fal
is csaknem sértetlen volt.
Ám a Kerko-kapunál, a nagy fal ormán ott lobogtak a félholdas török zászlók. Ugyanabban
a pillanatban a janicsárok újabb támadóhulláma elsöpörte útjából a görögöket és az utolsó
genovaiakat, és a hevenyészett falon át beözönlött a két fal közötti sikátorba. A rohamot
tovább folytatva az első janicsárok macskaügyességgel felkapaszkodtak a nagy fal beomlott
oldalán, megkapaszkodva minden kiugró részben és kőben, ami csak alkalmas volt rá, hogy a
lábukat megtámasszák rajta. A nők és a serdülő fiúk a rémület adta erővel görgették le rájuk a
fal ormára felhalmozott kőtömböket. A fémtorokból utoljára záporozott a tűzeső, már nem
kellett ügyelni arra, hogy a hevenyészett fal fa részei fel ne gyulladjanak. A technikus
rugdalta és kézzel kétségbeesetten rángatta, tépte a tűzvető forgatókarját, de a tűzsugár
elapadt, csak néhány lángoló csöpp folyt ki még belőle a földre. A görögtűz elfogyott.
Mindez rövidebb idő alatt történt, mint ahogy elmesélni lehet. Odakiáltottam a császárnak
és a kíséretének, mindkét kezemmel hadonászva, hogy a legfőbb ideje volna megindítani az
ellentámadást. De mert ennek nem lett foganatja, lecsusszantam a falról, hogy Giustinianit
riasszam. Fülemben közben egyvégtében hangzott a város eszeveszett vészkiáltása: Aleó
épolisz! Mintha a kövek is velük kiáltottak volna, és a futó lábak dobogásától döngött
körülöttem a föld.
A genovaiak addigra már fölsegítették Giustinianit a lovára, s a kezükben kivont karddal,
fenyegető csoportban fogták őt körül. Kezdetben a vértesek négyszázan voltak, és
háromszázan a lövészek. Most legfeljebb ha százan lehettek még Giustiniani körül. A szívem
mélyén nem tehettem hát szemrehányást neki, hogy menteni próbálta őket.
– Szerencsés utat! – kiáltottam felé, meglengetve kezemet. – Gyógyuljanak meg sebeid, és
vedd el Lemnosz szigetét a katalóniaiaktól. Ezerszeresen rászolgáltál!
Ólomszürke arcáról és megtört szeméről azonban látszott, hogy emberei már egy haldoklót
visznek a hajóra. Fejét sem bírta már fölemelni, és válaszolni sem tudott nékem. Az emberei
kétfelől támogatták, hogy a lova nyergéből le ne essen. Miután eltűntek az utcasarok mögött,
megkezdődött az általános menekülés. Mindenfelé azt láttam, hogy az emberek leugrálnak a
falról, fegyverüket a földre dobják, s rémülten futnak be a házakba. Már a császár sem tudta
feltartóztatni őket.
Miután Giustiniani távozott, a legbizalmasabb embere továbbra is nyitva tartotta a
rohamkaput, kivont karddal megakadályozva, hogy a császári testőrök bezárják, s ott fogadta
a fáradságtól támolygó, botladozó genovaiakat, tízes csoportokba összegyűjtötte és azután
nógatta őket, hogy rohanjanak gyorsan a kikötőbe. Így menekült meg közülük még mintegy
negyven ember. A bizalmas csúf, disznópofájú férfiú volt. Elém köpött a földre, és így
kiabált:
– Takarodj a pokolba, te átkozott görög!
Ugyanakkor megjelentek az első janicsárok is a kapuboltozatban, kivont karddal és a
futástól még zihálva. Egyesült erővel sikerült a kaput saját súlyunkkal becsuknunk,
lelakatoltuk és bereteszeltük, még mielőtt túl sokan veselkedtek volna neki, hogy kifeszítsék.
A disznóképű szeméből láttam, ég benne a vágy, hogy kardjával engem is fölaprítson,
mivel görög vagyok. Mégis megelégedett azzal, hogy kardja pengéjét tisztára törölte a
combján, majd az embereivel együtt ő is elindult a kikötőbe. Becsületük nem engedte, hogy
futva menjenek, noha az utca már zsúfolásig megtelt futva menekvő szökevényekkel.
Egyedül álltam a rohamkapunál, és vártam az egyezményes kürtjelet az ellentámadás
megkezdésére. Egyedül voltam, ám ugyanakkor ott állt mellettem ő is, akivel a földrengés
idején találkoztam Magyarországon, majd a várnai mocsárban Ceasarini bíboros holtteste
mellett. Sötét hajú, komoly és énreám hasonlatos volt. A saját arcomat és a saját szememet
ismertem föl benne.
– Azt ígérted, hogy itt, a Szent Romanosz-kapunál fogunk majd találkozni – mondtam. –
Nem menekültem el, mint a szamáriai kereskedő.
– Ragaszkodsz a találkozásaidhoz, Johannesz Angelosz! – mosolygott hűvösen.
– Pedig akkor még azt sem tudtam, miféle kapuról beszélsz – mondottam. – A sorsom
azonban idevezérelt.
Felettünk a nagy fal ormán már janicsárok futottak. A reggeli nap első sugarai pirosra
festették fehér nemezfövegüket. Kardjuk vörösen villant meg, amint jobbra-balra suhintva
válogatás nélkül földre terítették a fal utolsó védőit, a katonákat, technikusokat, nőket, serdülő
fiúkat és aggastyánokat. A közelünkben Konsztantinosz császár kiáltozott és integetett, hogy
visszatérítse a menekülőket, és ellentámadást indítson velük. De mihelyt hátat fordított nekik,
a köréje gyülekezők közül mindjárt elsomfordáltak néhányan, úgyhogy a csapat a szemünk
láttára fogyatkozott. Amikor a császár észrevette, arcát eltakarta, s így kiáltotta:
– Hát egyetlen keresztény sem akad, aki megszánna és a fejemet venné?
A Halál Angyala mosolyogva felém intett:
– Magad is láthatod, hogy őneki nagyobb szüksége van reám, mint tenéked.
A sötét idegen, hasonmásom, csöndes léptekkel megindult a császár felé és megállt, hogy
megszólítsa. A császár leszállt lováról, letépte nyakából a láncot, a földre dobta arannyal
átszőtt palástját, fejére sisakot húzott, átvette a kerek pajzsot, amit épp odanyújtottak neki, és
elsőként indult a falról lefelé csúszkáló, bukdácsoló janicsárok ellen. A halálra fölesküdött
nemesek és gyermekkori társai gyalogszerrel követték őt, kezükben karddal, és a példája még
néhány menekülőt is arra késztetett, hogy visszaforduljon és kövesse őt.
Talán százan lehettünk, akik előbb csak lépésben, majd futva és egymással
összekapaszkodva indultunk az utolsó ellentámadásra, miután a janicsárok már föltűzték a
zászlajukat a nagy fal ormára, és hullámként zúdultak be a városba. Ezután már csak szikrázó
pajzsok, villámló kardok és hatalmas zűrzavar volt, amely engemet is kimozdított a
helyemből és amellyel sodródtam tovább, úgyhogy a tolongásban többé már föl sem tudtam
emelni a kardomat. Először a vállamra, majd a fejemre kaptam egy ütést, azután hatalmas
vörös lobbanással eszméletemet vesztettem. A török sereg dühöngő viharként zúdult keresztül
rajtam és a lába alá tiport.
A nap már magasan járt és aranyszínben ragyogott, mire eszméletre tértem. Először nem
tudtam, hol vagyok. Azután sikerült a még langyos holttesteket legörgetnem magamról.
Fölültem, s megállapítottam, hogy nem csupán életben vagyok, hanem sérülni is alig
sérültem meg, bár még mindig harangok zúgtak a fülemben. Itt-ott sebesült törököket láttam a
város házai felé vánszorogni, panaszos hangon könyörögve egy kis innivalóért. De senki sem
segített rajtuk. A törökök serege a fal valamennyi hasadékán át özönlött a város felé, hogy
megkezdje a fosztogatást.
Amint kóválygó fejjel a földön ültem és szemem előtt forgott a nap, egyszer csak két zöld
ruhás csauszt pillantottam meg, akik kényelmesen sétáltak a városfal mentén, a sebesülteket
vizsgálgatták, és olykor-olykor lehajoltak, hogy egy-egy panaszkodó fejét törzsétől
leválasszák. Őket szólítottam törökül kérve, hogy adják meg nékem is a kegyelemdöfést. De
az idősebb az arcomról megismert, és kezét a homlokához emelve mélyen meghajolt előttem.
Talán látott a szultán kíséretében az alatt a hét esztendő alatt, amit előbb Murád, majd
Mohamed rabjaként töltöttem.
Vizet hozott és lemosta arcom, segített levenni a sisakot fejemről meg a sodronyingemet is,
majd a legkevésbé be-mocskolódott janicsárról lehúzta a köntöst és átadta nekem. Talán azt
hitte, én is részt vettem a támadásban, vagy hogy a szultán kémjeként a városban voltam.
Mindenesetre a nevét is megmondta nekem, és kérte, hogy emlékezzem meg róla. Észrevéve
zavaros lelkiállapotomat, mind a janicsárok, mind pedig a csauszok jelszavát megmondotta,
kihúzott a földből egy lándzsát, melynek hegyére libegő szalag volt erősítve, és így szólott
mosolyogva:
– Allah megjutalmaz. Erre már senkinek sincs szüksége. Vedd ezt a magad jeléül, és
foglalj el magadnak egy házat!
A lándzsát mankóként használva, rogyadozó lábakkal elindultam a fal mentén a Kerko-
kapu felé. Amikor a Khari-sziosz-kapuhoz közeledtem, hallottam a hangokból, hogy ott a
küzdelem még nem fejeződött be, noha a Blachernai tornyain már a szultán félholdas zászlói
lobogtak. A legjobbkor érkeztem, hogy lássam, amint a Guacchardi fivérek embereikkel
együtt föladják a küzdelmet. Az ő épen megőrződött tornyuk lett a védelem utolsó bástyája,
miután a törökök már mindkét oldalán a város felé özönlöttek. Lovukra pattantak, és szilaj
bátorságuk oly nagy borzalmat ébresztett, hogy az anatóliai sereghez tartozó törökök nem is
merészelték üldözni őket, hanem békén hagyván őket, inkább rohantak, hogy a várost
kifosszák. A Guacchardi fivérek sem kacagtak már. Közülük a legidősebb a testvéreit hívta
kiáltozva:
– Mi még élünk, a város azonban már elveszett. Reszkess nap, jajgass föld kínodban! Ez
már nem a küzdelem ideje. Most már az életünk megmentésére gondoljunk, amíg még
reményünk lehet rá.
Parancsot adtak, hogy utolsó embereik kapaszkodjanak a lovuk kengyelvasába, a farkába,
nyeregszíjába, s csak akkor indultak el, sebeikből vérnyomokat hagyva maguk után az úton.
Még a janicsárok is kitértek az útjukból, elfordították a fejüket, mintha észre sem vették volna
őket. Ennyire tisztelték a Guacchardi fivérek híres bátorságát, bár ugyanakkor bizonyára azt is
gondolták, hogy jobb a biztos rablás, mint a hiábavaló halál a győzelem pillanatában.
A Guacchardi fivérek valóban eljutottak a kikötőbe, mégpedig akkor, amikor a törökök
már elfoglalták a várost, és az egyik latin hajón találtak menedéket. A nevük Paulus, Antonius
és Troilus volt, és közülük még a legidősebb sem töltötte be a harmincat. Ők nem gyűlölték a
görögöket, mint a többi latin. Őrizze meg nevüket az emlékezet!
Az ő maroknyi csapatuk volt a védelem utolsó maradványa a törökök által meghódított
nagy falon. A verőfényes napsütésben a fal teljes hosszában az ezüst félholdas szultáni zászlót
lobogtatta az északi szél. A Blachernai tornyairól leszaggatták Szent Márk oroszlánjait, és a
velenceiek is felhagytak az ellenállással, hogy a kikötőbe siessenek.
A tomboló, szinte lélekszakadva fosztogatni rohanó török áradat közepette a Kerko-kapu
felé igyekeztem. Iszonyú látvány volt, amint a tömeg eszeveszetten rohant, hogy kifossza a
várost. Földre döntöttek és eltiportak minden menekülni igyekvőt, korra és nemre való
tekintet nélkül. Hozzákeveredett a szultáni tábor rongyos, gyülevész népsége is, akiknek
egyéb fegyvere nem is volt, mint a bot vagy a kő, s akik összecsomózott kötélnyalábokat
vittek a vállukon, hogy foglyaikat és a rabolt holmikat is azzal kötözzék majd meg. Egy apró
termetű, szakállas emberke mocskos turbánnal a fején, kétségbeesett erővel kényszerített két
szamarat, hogy átnyomakodjon a fal egyik hasadékán, attól félvén, hogy lemarad a
fosztogatásról. Addig káromkodott és addig ütötte-verte a szamarakat, míg a szerencsétlen
párák fejjel előre le nem csúsztak a romhalmazzá vált fal meredek oldalán.
Mások, akik ügyesebbek voltak, feszítővassal és fejszékkel bontották ki a befalazott
Kharisziosz-kaput, hogy utat nyissanak kordéiknak, lovaiknak és tevéiknek. Énvelem nem
törődött senki, hisz hozzám hasonló zavaros fejű sebesült több is ődöngött arrafelé céltalanul.
Néhányan csak támolyogtak körbe-körbe a fal mellett, hogy elébb térdre, majd arcra bukjanak
a vérveszteségtől elgyöngülve.
A város tehát elveszett. A törökök könnyű gályái kikötöttek a belső kikötői fal lábánál, és
legénységük a rabszolgákkal és az evezősökkel együtt a falon át rohant a városba, hajóikat
teljesen üresen hagyván. Ugyanígy a tengerparti falnál, a Márvány-tenger partján, a Márvány-
toronytól a láncig, a török hajók partra eveztek, és a férfiak futottak, hogy a falon olyan
pontokat keressenek, melyeket már elhagytak a védők. Néhány bástya körül még dúlt a harc,
noha a törökök már mindenfelől a város felé özönlöttek.
A Kerko-kapuhoz érkeztem. Úgy tűnt, mintha ott a velenceiek a Blachernaiból
ellentámadást indítottak volna, mert a földön több janicsár tetemét és néhány fiatal velencei
sárral szennyezett és összetaposott holttestét láttam. A hely különben teljesen elhagyatott volt.
A janicsárok már elhagyták a meghódított nagy fal bástyáit is, csupán a szultáni zászlót tűzték
ki rájuk. Maga a Kerko-kapu zárva volt. De a kapu előtt…
…a kapu előtt Anna Notarasz holtteste feküdt a földön, rövidre vágott haja vérben, barna
szeme félig nyitva csillogott. A legyek már rajokban dongták körül a szemét és a haláltól
elnyílt száját. A sisakját leráncigálták a fejéről. A torkán, a hóna alatt, a lágyékán és
mindenütt, ahol a vértje nem óvta, mély, szúrt sebek voltak rajta, melyeken át minden vére
elfolyt. A halál iszonyú helyzetbe dermesztette testét.
– Idegen! Hasonmásom! – hívtam fájdalmas kiáltással. – Jöjj ide értem, te sötét férfiú!
Most van a te pillanatod!
Ő azonban nem jött. Egyedül voltam. Két kezem közé fogtam a fejem, és eszemet vesztve
kiabáltam: „Mánuel! Manuel, ennek te vagy az oka! Előkereslek a pokol fenekéről is! Miért
nem fogadtál szót nekem?”
Megpróbáltam karomba venni a testét, de túlságosan gyönge voltam ahhoz, hogy el tudjam
vinni. Szétvetett lábbal leültem mellé, s halott arcát nézegettem, hogy újra
megkeményíthessem a szívemet, mivel ő már eltávozott. Amint ő ott feküdt, és közben a
város utcáiból és mindenfelől a halál üvöltése hallatszott, nem hittem többé Isten valóságában,
sem az újjászületésben.
– A kő kő marad – mondtam. – A holttest csak holttest. Mikor a lélek elszáll, az ember
nincs többé. Amikor a lélegzés megszűnik, az ember megszűnt létezni. A csillagtest merő
képzelgés, mint sok minden egyéb is.
Fölálltam, lábammal arrább toltam a testét, hogy a legyek csapata fölröppent róla, és
távoztam mellőle. A holttest csak holttest, és én a holttesttel nem tehetek semmit.
A lándzsára támaszkodva elindultam a főutcán a városba hajadonfővel, és abban
reménykedve, hogy találkozom egy felbőszült iszlám hívővel, aki a kardjával megkönyörül
rajtam.
De nem nyúlt hozzám senki.
A Khora-kolostorhoz vezető utca sarkán a földön karddal széthasított ikonok darabjait
láttam, és tucatnyi nő megtaposott holttestét, akik még akkor is a szent gyertyát szorongatták
a kezükben, eltorzult ajkukon az elmondhatatlan rémület kiáltása.
Itt-ott még folyt a harc a nagyobb házak környékén, ahol a lakók eltorlaszolták az ajtajukat,
és nyílvesszőket lőttek ki, és a tetőkről meg az ablakokból köveket és súlyos tárgyakat
dobáltak ki, s forró vizet és tüzes zsarátnokot zúdítottak a támadó janicsárokra. De a legtöbb
házon már ott lobogtak az első hódítók szalagjelei, és a falakon keresztül is hallani lehetett a
nők szörnyű jajveszékelését.
Valentinus császár boltíves vízvezetékéig a főutca görögök holttesteivel volt tele. Távolabb
szemmel láthatóan alábbhagyott a szörnyű öldöklés. Velem szemben egymáshoz kötözött
görögök jöttek hosszú sorokban, akiket csak egy mezítlábas pásztor őrzött, kezében
lándzsával. A nőktől elrabolták az ékszereiket, és a ruháikat összehasogatták, rejtett pénz után
kutatva, a kezüket pedig a saját övükkel kötözték a hátuk mögé. Főrendűek és közemberek,
aggok és gyermekek, kézművesek és arkhónok voltak itt még vegyesen, egymáshoz kötözve,
a táborban egy elkerített helyen, majd csak ezután válogatják szét őket rabszolgáknak
eladható szegényekre és váltságdíjat ígérő fizetőképesekre.
Elindultam lefelé a kikötőbe. Még voltak nagy kiterjedésű városrészek, amelyekben
egyetlen törököt sem lehetett látni. Azután ismét egy csoport janicsár futott szembe velem, s
véres kardjukkal hadonászva válogattak a rablásra alkalmas házak között. Rám kiáltottak, a
jelszót kérdezvén tőlem, de mert törökül tudtam válaszolni, nem is törődtek tovább velem. A
keskeny mellékutcából hirtelen egy kis csoport riadtan egymásba kapaszkodó menekült
bukkant eléjük. A janicsárok egy szempillantás alatt lekaszabolták a férfiakat, akiknek a
kezében fegyver volt, elválasztották a gyermekeket az anyjuktól, végigkutatták a nők
ruházatát, hogy aztán az egész emberfalkát kardlappal hajtsák maguk előtt, s bezárják őket
egy olyan házba, amelyet érdemesnek tartottak maguknak lefoglalni.
A Pérával szemközt lévő kikötői falrészt, melyet a hajóhad védett, még mindig a latinok
tartották megszállva. Hatalmas, teljesen megzavarodott embertömeg tülekedett a kapu előtt,
esdeklőn nyújtogatva a kezét, és könyörületért kiáltozva igyekezett följutni a hajókra. Az őrök
azonban valamennyi kaput lezárták, és a kulcsokat a vízbe dobták, kivéve a hajóhad kapuját,
amelyet tengerészek őriztek, lándzsával és karddal taszítva vissza a tülekedő embereket. A
falakon az őrök égő kanócot lóbáltak a kezükben, el-elfulladó hangon fenyegetőzve, hogy a
kis ágyúkkal és a kanócos puskákkal egyenesen a tömegbe lőnek, ha vissza nem húzódik és
utat nem enged a fal latin védelmezőinek, akik itt is, ott is, tetőtől talpig véresen és fáradságtól
kifulladva törtek át a tömegen a biztonságos kikötő felé.
Sok nő csúnyán megsebezte kezét, amikor kétségbeesetten igyekezett megragadni a
katonák kardját. Sok gazdag és főrendű uraság is hiába nyújtogatta súlyos erszényét, hogy a
hajókon helyet vásároljon magának.
Följebb hágtam a domboldalon, hogy a fal fölött kinézhessek a kikötőre. Itt-ott létra volt a
falnak támasztva, és a vállalkozó szelleműek kötélen ereszkedtek le a vízbe, hogy úszva
jussanak a hajóra. A vízen mint megannyi fekete pontocska, emberfejek lebegtek. A hajók
kötélhágcsóinál azonban tengerészek őrködtek csákányokkal, és megakadályozták, hogy az
úszók a hajókra kapaszkodjanak, másik hajóhoz kergetvén őket. így azután sokan közülük
csak úsztak, úsztak, míg végül erejük fogytán a vízbe fúltak. Néhány hajón mégis befogadták
a legelszántabb úszókat, miután egyébként is hiány volt tengerészekben meg evezősökben.
Peremükig megrakott csónakok eveztek a hajókhoz a kikötő kapujától, és még vissza is
tértek újabb rakományokért. Ezekben a csónakokban nemcsak a falakról megmentett latinok
foglaltak helyet, hanem ládák és különféle holmik is. Az óriási zűrzavarban a hajóhad mintha
megőrzött volna bizonyos tervszerű rendet. Görögöknek is sikerült ezekben a csónakokban a
hajókra jutniuk, amennyiben még akadt férőhely s amennyiben voltak kapcsolataik a
velenceikkel és a genovaiakkal.
Amint a kikötői domb oldalán álltam, láttam, hogy a genovaiak legnagyobb gályája
felvonja vitorláit, majd a szél és az evezők erejével megindul a lánc felé, hogy megkísérelje
saját súlyával átszakítani. Több mint kétezer személyes, nagy hajó volt ez. A lánc meglódult,
de kitartott, és a minden porcikájában remegő hajó megtorpant. Árbocai azonban nem törtek
el, mivel a genovaiak kitűnő hajósok, és jól tudják, mikor mit kell tenni.
Miközben az északi szél oly erővel nyomta a lánchoz a hajót, hogy a lánc ívben
megfeszült, széles fejszével a kezében ereszkedett le a hajóról két óriás termetű tengerész a
láncot tartó gerendákra. Fejszéjük emelkedett és lecsapott, majd megint emelkedett és megint
lecsapott, amint felváltva, óriási izomerővel és a kétségbeesés vak dühével sújtottak le arra a
pontra, ahol a legvékonyabbnak látszó két láncszem illeszkedett egymáshoz. A lánc hirtelen
elpattant, és a büszke hajó dagadó vitorlákkal kifutott a nyílt tengerre, eltolva útjából a lánc
két végét, úgyhogy a két tengerész csak nagy nehezen tudott felkapaszkodni a hajó domború
oldalán. A nagy hajóhoz még három kisebb is csatlakozott, de a velencei gályák még továbbra
is nagy nyugalomban bent maradtak a kikötőben.
A menekülő hajók üldözésére egyetlen török hajó sem indult, mivel a török tengerészek a
Márvány-tenger partjának teljes hosszában magára hagyták gályáikat. Legénységük
görnyedten cipelte magával a rablott zsákmányt vissza a hajójára, és maga előtt terelve rabul
ejtett foglyait. Közöttük sok volt a zsidó is, mivel a tengerészek először a Giudecát, a zsidók
városnegyedét szállták meg, és ott meg is torpantak mindjárt, mert a zsidók legendás arany–
és drágakő kincseire sóvárogtak. Ezért sikerült oly hatalmas tömegnek a kikötőbe jutni még
akkor is, amikor a törökök már a város legnagyobb részét meghódították.
Az Akropolisz-földnyelv bástyáin még mindig a császár bíborzászlója lobogott, amikor az
első hajók már menekülni kezdtek. Ezeket krétai tengerészek védelmezték, és a törökök csak
ímmel-ámmal támadták őket, amikor észrevették, hogy a védők még mindig nem akarják
megadni magukat, bár a város már elveszett.
A hajók körül vízbe fúltak tetemei úszkáltak a kikötő vizében, és a kötélhágcsók tövében
pirosra színeződött a víz, mivel a tengerészek levágták azoknak a kezét, akik a tilalom
ellenére a hajókba kapaszkodtak.
Nekem már semmi dolgom nem volt a kikötőben. Fölkaptattam hát a dombtetőre, és a
házamba mentem. Elhagyatottnak tűnt. Törököket még nem lehetett látni, de a szemközti
bormérés ajtaját fejszékkel felfeszítették, és a bor tócsákban gyűlve állt a ház előtt. Annak
idején Mánuellel onnét hordattam élelmet, és a tulajdonos nyilván az utolsó pillanatig
rejtegette valamelyik borosedényét a törzsvendégei számára. Most azonban már széthasított
koponyával feküdt a söntés mögött, és a családjának is nyoma veszett. Hogy ez a rablás a
törökök vagy a latin tengerészek műve volt-e, nem tudom.
Jelzőcsíkkal ellátott lándzsámat a földbe szúrtam a házam elé, a kőoroszlán mellé, és így
meghódítottam a saját házamat. Beléptem, Mánuelt kerestem. Kis idő múlva a pincéből
félelemtől fojtott hangot hallottam, amint ezt kérdezte:
– Uram, te vagy az?
Négykézláb mászott elő, és megpróbálta átölelni a lábam.
Vad indulattal rúgtam bele, sem az ősz szakállát, sem a gyöngeségét nem szánva.
– Miért nem engedelmeskedtél a szavamnak? Miért nem azt tetted, amit parancsoltam? –
üvöltöttem őrjöngve, és erőtlen kézzel ki akartam rántani a kardomat, ami az alvadt vértől
beragadt a hüvelyébe. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a kardom török kard, és hogy a
csausztól kapott köntös meg a sebesült fejemre tekert turbán engem is valóságos törökké
változtatott.
– Istennek hála, hogy mégiscsak a szultánnak vagy az embere! – mondta Mánuel
alázatosan. – Jól titkoltad az utolsó pillanatig, már engemet is majdnem becsaptál! Akkor
most bizonyára megvédelmezel a hatalmaddal. Már több házat is kiszemeltem, amelyek
kifosztásában nagy segítségedre lehetek!
Arcomra pillantott, és sietősen hozzáfűzte:
– Azazhogy csak játszottam a gondolattal, és elképzeltem, mit tennék, ha török lennél és
betörnél ebbe a városba. Mondd, valóban elesett a császár, mint ahogy mondják?
Miután rábólintottam, buzgón keresztet vetett, és megjegyezte:
– Hála istennek! Ez esetben nincs vita, törvényesen is a szultán alattvalói vagyunk, miután
karddal hódította meg a várost. Tégy engem raboddá, uram, hogy tudjak reád hivatkozni, ha
valaki más akarna elvinni.
Nem tudtam tovább elviselni őt. Belemarkoltam a szakállába, és fölrántottam a fejét, hogy
végre kénytelen legyen a szemembe nézni.
– Hol van Anna Notarasz, a feleségem, akit a te gondjaidra bíztam, és te megesküdtél,
hogy meg fogod menteni őt?
– Meghalt – mondta Mánuel egyszerűen, és félelmében keserves sírásra fakadt. – Te
magad mondtad, ha ránk tör a vész, üssem fejbe őt, ha másként nem egyezne bele, és evezzek
vele Giustiniani hajójára. Le is foglaltam egy szamarat már jó előre, de azt a legelső
zűrzavaros helyzetben elvették volna tőlem, ha az utolsó pillanatban nem sikerült volna
eladnom egy velenceinek, aki egy mozaikberakásos szekrényt akart a Blachernaiból a
kikötőbe szállítani. De gyönyörű szekrény volt!
– A feleségem! Anna! – kiáltottam, és szakállát cibáltam.
– Ne cibáld a szakállamat, nagyon fáj! – mondta Mánuel szemrehányóan, és kihúzta
kezemből a szakállát, két markába fogta, és úgy védelmezte. – Én megtettem mindent, amit
csak tudtam, de még az életemet is kockáztattam azért a bolond asszonyért, mégpedig csak az
irántad való hűségből, jutalmat sem követelve érte. Ő azonban nem engedelmeskedett nekem.
És amikor az indokát hallottam, nem is tehettem mást, mint hogy ővele együtt várjam meg a
reggelt.
Mánuel megrovóan nézett rám, térdét nyomogatta haragosan, és szipogva mondta:
– Ez hát a köszönet mindenért, hogy te is kínozol, amikor a térdem már amúgy is
megfájdult odalent a hideg pincében, meg a torkom is. Nézd csak, tenéked a feleséged nem
vallhatta meg az atyja szégyenét, mivel annyira kicsinyes vagy. Az atyja házában hallhatott
arról a tervről, hogy a támadás éjszakáján a föld alatti Kerko-kaput titokban kinyitják és őrizet
nélkül hagyják. Hogy ezzel tanúbizonyságát adják a görögök jóakaratának. Azt akarom
mondani, hogy ennek a dolognak még a megadux szerint sem lett volna említésre méltó
gyakorlati jelentősége. Hiszen a külső és a belső fal közötti sikátorba úgysem tudtak volna
bejuttatni nagyobb csapatot, legföljebb csak néhány főből állót, s azt is akkor, amikor a külső
fal a Kharisziosz-kapunál már a támadók birtokában van. De az ő megítélése szerint a
görögök jóindulatának bizonyságaként a kapu nyitva hagyásának nagy politikai jelentősége
volt.
– Ez kétségtelen – mondottam. – A politikai ellenzék és az árulás között a határ
természetesen hajszálvékony. De ha a rohamkaput szándékosan hagyják nyitva és őrizetlenül,
ez már árulás. Ezt senki sem tagadhatja. Férfiakat ennél lényegesen kisebb dolgokért is
akasztottak már!
– Árulás, bizony! – helyeselt készségesen Mánuel. – Az asszonyom is így vélekedett, ezért
tagadta meg az atyját és szökött el atyja házából hozzád. Természetesen azért is, mert szeretett
téged, noha az észbeli képességeidről nem volt valami nagy véleménye. Atyjára való
tekintettel azonban meg akarta akadályozni az árulást, és gondoskodni akart arról, hogy a
kaput nyitva ne hagyhassák. Ezért kísértem őt a Kerko-kapuhoz, amint ezt tenmagad is
parancsoltad, biztonságos helynek vélvén azt. Ott is maradtunk, bár a görög őrszemek
többször is megpróbáltak elzavarni, mondván, hogy reánk semmi szükség nincs. Kik voltak
ezek az őrszemek, azt én megmondani nem tudom, mivel a sötétségben is gondosan elrejtették
előlem az arcukat. Talán a megadux emberei lehettek, akik az ő parancsára vették át az
őrhelyet és küldték el onnét az előző őröket. És vajon ki ne engedelmeskedett volna a múlt
éjszaka olyan parancsnak, hogy térjen vissza a városba?
– Amikor a törökök felől már hallani lehetett a készülődés zaját, az őrök egyszerűen
félrehúzták a reteszt, és kinyitották a kapu zárát, mert volt kulcsuk hozzá, hogy igazi-e vagy
ál-kulcs, azt én nem tudom. Az asszonyod azonban reájuk támadt karddal a kezében, és
követelte tőlük a kulcsot. Először csak el akarták ijeszteni, de mikor észrevették, hogy ez nem
segít, egyszerre mind az öten rávetették magukat és agyonszúrták, hogy még sikoltani sem
volt ideje.
– És te, te mit tettél? – kérdeztem.
– Futottam – mondotta Mánuel ártatlanul. – Futottam, mégpedig oly gyorsan, amennyire
csak erőm engedte, és a sötétben nem is tudtak elfogni, pedig a térdeim fájósak. Miután mást
nem tehettem, mentem, és eladtam a szamarat, ami a mi számunkra volt lefoglalva, egy
velenceinek, amiről már beszéltem.
– Az isten szerelmére! Miért nem riasztottad a velenceieket? – kiáltottam rá.
– Megpróbáltam – mondta Mánuel. – Ők azonban nem hittek nekem. Őnekik épp elég volt
a Blachernai falait védelmezni. A parancsnokuk még a térképet is elővette, hogy bebizonyítsa
nekem, a Kerko-kapu már nem az ő védelmi szakaszukhoz tartozik, hanem a görögökéhez.
Mánuel vihogni kezdett, és kezét a szája elé kapta:
– Vagy talán csak egy bolond fecsegésének tartotta a szavaimat, vagy éppen a görögök
cselvetésének, amelynek célja, hogy az ő erejüket megossza. A Blachernai falai amúgy is tele
voltak föliratokkal: „Takarodjatok haza, latinok!” Ő elképzelni sem tudta, hogy a Kerko-kapu
nyitva lehet, hiszen éjfélkor minden egyes rohamkaput bezártak, a kulcsokat pedig átadták a
császárnak. Végül azzal fenyegetett meg, hogy felköttet, ha még tovább merem zaklatni.
– Még azzal is megpróbálkoztam – folytatta Mánuel –, hogy a Guacchardi fivérekhez
forduljak segítségért, de már akkor jó sok idő eltelt az éjszakából, és őnekik túlságosan is sok
munkát adott, hogy megakadályozzák a törökök beáramlását a városba a nagy fal hasadékán
át. És aztán… hát így történt.
Mánuel alázatos pillantást vetett rám, és csüggedten bevallotta: – Tudom, nem hiszel
nekem, de akkor arra gondoltam, hogy én is görög vagyok, és atyám Mánuel császár
tűzifaszállítója volt. Természetesen bánatosan gondoltam az eldugott pénzemre meg az
egyetlen életemre, de azért csak elvettem az egyik elesett kardját, és futni kezdtem vissza a
Kerko-kapuhoz.
Mintegy utólagosan csodálkozva a maga bolondságán, kezét széttárva kiáltotta:
– Úgy igaz, uram, karddal a kezemben, futva indultam oda vissza, azt gondolván, hogy
valahogy még sikerül becsuknom a kaput, mert már virradni kezdett! De szerencsére
hősiességem túl későn jött. A kapuból janicsárok futottak velem szemben, úgyhogy tüstént
eldobtam a kardot, és fölemeltem a kezem, a Blachernai Szent Szűzhöz imádkozva, hogy óvja
meg életemet. Segített is nyilván, mert a törökök megragadtak kétfelől, mintha fogóba
kerültem volna, és rossz görögséggel rám parancsoltak, hogy vezessem el őket a Khora-
kolostorhoz.
– Valóban bátor férfiak voltak – rázta meg a fejét Mánuel elismerően –, mert futva vittek
maguk között végig az utcákon, egyenesen a Khora-kolostorhoz, noha nem lehettek többen
mintegy húsz főnél, fejükön fehér nemezsüveggel. A többiek fölmásztak a nagy fal bástyáira,
hogy úgy lepjék meg a védőket, és hogy kitűzzék a szultán zászlóját.
– Ugyanakkor összeomlott a védelem a Szent Romanosz-kapunál is – mondtam. – Nem,
valóban semmi jelentősége nincs a Kerko-kapu idő előtti elfoglalásának, ha egyszer csak ilyen
kevés török jutott ott be. Az árulás tehát haszon nélkül való volt. A török főerő láthatólag a
Kharisziosz-kapu melletti falomláson át tört be és egészen a Kerko-kapuig hömpölygött, és
menet közben elveszítette erejét. Legalábbis a Kerko-kapu ismét zárva volt, amikor ma reggel
arra jártam.
– Amikor a velenceiek megpillantották a szultáni lobogót, nagy bátran nyomban
ellentámadást indítottak – beszélte tovább Mánuel. – Futás közben hátratekintve láttam is őket
kiugrálni a palota oldalkapuján, ragyogó karddal és fénylő vértben, az oroszlános zászló alatt.
A kapunál maradt törököket lekaszabolták, és a kaput bezárták. De a nagy fal bástyáit már
nem tudták visszafoglalni, de még csak meg sem is kísérelték, hanem visszahúzódtak a
Blachernaiba.
– És te? – kérdeztem.
– Én elvezettem a janicsárokat a Khora-kolostorba, azt remélvén, hogy a csodatévő Szűz
képe lecsillapítja majd bennük a vad indulatokat – magyarázta Mánuel. – Meg azt is
gondoltam, ha a csodálatos mozaikokat megpillantják és a szent tömjént is magukba szívják,
megtérnek, és a hamis Prófétát megtagadják. Valóban lelkesebben rohantak a híres
kolostorba, mint bárki más zarándok, akit eddig láthattam, és ezért már-már tisztelni kezdtem
a jámborságukat.
– De az emberi természet bizony oly hitvány, hogy a kegyetlen zsákmányszerzési vágy
most is győzedelmeskedett a jámborságukon – panaszkodott Mánuel mély sóhajjal. – Az
egész templom rózsákkal volt feldíszítve, és zsúfolásig megtelt imádkozó asszonynéppel, akik
kezükben gyertyát tartottak. A janicsárok azonban a szent helyet meggyalázva, kardjukkal
kaszabolni kezdték a védtelen nőket, hogy utat vágjanak maguknak az oltárhoz. Az ajtót
betörvén, legelőször is négyfelé hasogatták a csodatévő ikont. Akkor valóban elborzadtam, és
úgy megharagudtam, hogy tovább egy pillanatig sem akartam ezeknek az istentelen
férfiaknak a társaságában maradni, hanem a futásnak eredő asszonyokkal együtt én is
kimenekültem.
– A velenceiek épp a Blachernait kezdték kiüríteni, amikor odaértem – folytatta Mánuel. –
Szerencsére az egyik szolga rám ismert, mert másként megöltek volna, mivel görög vagyok.
Miközben a városon át utat törtek maguknak a kikötőbe, egyaránt lekaszaboltak törököket,
görögöket, és az út mentén több házat kiraboltak, mivel még meglehetősen sok idejük volt.
Őrjöngtek, mert igen sok derék férfiú esett el hiába, ezeket a falakat védelmezvén, és még a
bailó-juk is a törökök fogságába került. Ővelük sikerült eljutnom a kikötőbe, és onnét ide a
házunkba, és Isten kegyelmébe ajánlva sorsomat, elrejtőztem a pincében. Gondoltam, majd
holnap előbújok, amikor a törökök is kijózanodnak valamennyire. Ma még úgy láttam,
mindenkit megölnek, aki az útjukba akad, korra való tekintet nélkül, pusztán csak a gyilkolás
gyönyörétől vezettetvén, kivéve természetesen azokat a nőket, akik másféle örömökkel is
tudnak számukra szolgálni.
– Mindaddig biztonságban vagy, amíg a lándzsámra erősített kis zászlócska a ház előtt
lobog – nyugtattam meg. – Az most az én zászlóm, és egyetlen török sem sérti meg azzal,
hogy behatoljon ebbe a házba. Hiszen viszonylag jelentéktelen ház, és még csak nők
sincsenek benne. Számtalan ennél különb ház akad számukra, amit majd kirabolhatnak. Ha
tehát valaki megpróbálna bejönni, csak mondd, hogy ez már foglalt, mondd a török nevemet
nekik, és azt, hogy az én rabom vagy. Akkor nem eshet semmi bajod, legalábbis egyelőre
nem! Isten megáldjon!
Mánuel rémülten kapaszkodott belém, és kiabált:
– Hová készülsz, uram? El ne hagyj!
– Elmegyek, és megkeresem a hódítót – feleltem. -Hódító a neve. Ettől a reggeltől kezdve
ismerje őt a világ minden szultánok között Mohamed, a hódító néven. Ő lesz a legnagyobb a
szultánok közül, és uralkodni fog Kelet és Nyugat fölött.
Amint ismét az utcákat jártam, láttam városom haláltusáját és mindazt a gonoszságot, amit
ember cselekedhet, azt sem tudván, mit cselekszik. Mert az ember egyetlen mentsége, hogy
nem tudja, mit cselekszik.
Elérkezvén a Nagytemplomhoz, láttam, hogy a törökök fejszéikkel betörték a templom
bronzkapuit, és kivonszolták onnan az embereket, akik a jövendölésekben bízva
odamenekültek, zsúfolásig megtöltvén a templomot. A gyöngéket, az aggokat és az ölbeli
gyermekeket a templom előtt mindjárt agyonverték, a többieket azonban hosszú sorba
rendezve összekötözték, s ütlegelések és rugdosások közepette táboruk gerendakerítése mögé
terelték őket. Néhányan azzal szórakoztak, hogy a papok és a szenátorok szakállát lenyírták,
hogy a lovaiknak kantárt fonjanak belőle.
Leereszkedtem a tenger partjára, ahol a török hajóhad legénysége sorban feltörte a házakat,
mivel a saját szememmel akartam meggyőződni róla, valóban elküldötte-e a szultán a
csauszait Notarasz házának védelmére. Amikor megszólítottam őket, elmondották, hogy
Notarasz megadux és mindkét fia, meg a beteg felesége a házban vannak, teljes biztonságban.
Fejüket csóválva mesélték, hogy ezer asper jutalomtól estek el. A megadux ugyanis a házába
csábította a bástyáit hősiesen védelmező Orkhán oszmán herceget, hogy aztán átadja őt a
törököknek. Orkhán azonban az utolsó pillanatban rosszat sejtett, és szerzetesnek öltözve egy
kosárban leereszkedett a falról a tengerpartra. Odalent azonban a hajóhadhoz tartozó katonák
elfogták volna rabszolgának, ám az egyik görög fogoly felismerte Orkhánt, és leleplezésével
kiváltotta magát a rabságból. így aztán Orkhánt azon nyomban lefejezték, és csak a fejét
küldték el a szultánnak.
Már csaknem dél volt, amikor visszatértem a Nagytemplomhoz, és láttam, amint a
keresztények utolsó hajói, súlyos rakományuktól mélyen a vízbe merülve, lassan
kivitorláznak a kikötőből. De még most sem indult egyetlenegy török gálya sem üldözésükre.
Vitorláik kifeszültek az erős északi szélben, és árbocaikon legyőzhetetlenül lobogtak a
keresztények országainak zászlai, búcsúzván a haldokló Konstanti-nápolytól.
– Vigyétek meg a halálhírt a kereszténységnek! – kiáltottam. – Reszkessetek, nyugati
országok! Utánunk ti következtek! Nem látjátok, hogy magatokkal viszitek az éjszaka árnyát
Európába?
Mintha szavaimnak varázsereje lett volna, mert bár a tenger körös-körül csillogó volt, a
keresztény hajókat hirtelen egy felhő sötét árnyéka nyelte el, és valóban úgy látszott, mintha
az éjszakát vitték volna magukkal nyugat felé. Az új korszakot vitték magukkal. Az emberi
vágy és a szív halálának a korszakát.
Ugyanakkor a török katonák mindenfelől futva gyülekeztek, és a főutcán a szultán fényes
kísérete közeledett zöld ruhás csauszoktól, arany íjukat kezükben fölajzva tartó testőröktől és
illatszertartókat lóbáló kengyelfutóktól körülvéve. Lovaik az utakon heverő görögök
holttesteire tiportak, és fürtös hajú ifjak rózsavizet locsoltak az útra, ahová a szultán lépett.
Az erőszakkal betört rézkapuk előtt Mohamed leszállt hófehér paripájáról. Fiatal, felhevült
arca meg-megrándult a virrasztástól és a fáradtságtól, de sárgálló ragadozószemében olyan
hideg, győzelmi öröm csillogott, amilyet azelőtt még soha nem láttam ember szemében.
Láttam sovány arcát, keskeny karvalyorrát és hosszú állát, és ismét ugyanaz az irtózattal
vegyes vonzalom kerített hatalmába, amit akkor éreztem, amikor még a közelében éltem.
A lóról leszállván baljába vette buzogányát, mélyen meghajolt, fölvett a földről egy
maroknyi földet, és magára pergette. A janicsárok úgy hitték, ilyenképpen alázkodik meg az
egyetlen Isten előtt, és a tisztelettől elnémultak. Azt hiszem, valójában a föld fiává szentelte
magát, és csak a halál iránti tiszteletét fejezte ki.
Kíséretével bement a templomba, és én az elsők között követtem őt. A templom padlózatát
vér borította, és néhány holttest hevert ott. Egész sereg janicsár fosztogatott javában a
templomban, összetörve ikonokat, lefeszegetve arany– és ezüstkeretüket, és oltárterítőbe meg
gyöngyhímzéstől súlyos papi talárokba rakosgatták az elefántcsont fedelű könyveket és szent
edényeket, hogy így hurcolják el a zsákmányukat. A padlózat közepén az egyik janicsár
csákánnyal törte föl a márványlapokat, hogy a templom rejtett kincseinek a nyomára akadjon.
Mohamed szultán gyors léptekkel odasietett hozzá, buzogányával könyörtelenül leütötte, és
dühtől elsötétülő arccal ráordított: – Az én tulajdonomhoz ne merj hozzányúlni! Tinéktek
adományoztam minden mozgathatót, de azt megmondottam, hogy az épületek engem illetnek.
A janicsárt a bajtársai a lábánál fogva nagy hirtelen kivonszolták a templomból, nehogy a
szultán megölje. Azt lehetett volna hinni, hogy a szultán mérhetetlen haragja irigységből
fakadt, látván, milyen hatalmas vagyonok kerülnek hitvány emberek zsákmányává. De ez
nem vallott Mohamedre. Nem sóvárogott sem pénzre, sem kincsre, csak hatalomra.
Ott állt a templomban és körbenézelődött, mintha a templom hihetetlen nagy méreteit és
ragyogását látva, nem akart volna hinni a szemének. Kíséretének ifjú tisztjei nem tudtak
tovább uralkodni magukon. Egyikőjük a padozatra ömlött vérbe mártotta a tenyerét, lendületet
vett, és felugrott a falra, véres tenyerével oly magasra csapva a márványra, amennyire csak
tudott. – Ez az én jelem! – kiáltotta.
A véres kéznyom oly magasan maradt a falon, hogy csak három egymás vállára
kapaszkodó férfi érhette volna föl.
Mohamed szultán a legközelebb álló testőrétől elvette az aranyozott íját, felfelé irányozva
fölajzotta, és az aranyozott nyílvesszőt az óriási kupola legmagasabb pontjába lőtte, hogy csak
úgy rezgett, amint belefúródott.
– Ez meg az én jelem! – kiáltotta, körülnézett, majd parancsot adott a janicsároknak, hogy
távolítsák el az oltárrácsot, s ekképpen előtűnt az oltár.
Amikor a rács nagy robajjal ledőlt, ezt a parancsot adta:
– Kiáltsátok valamennyien egy emberként: Mohamed, a törökök emírje, Murád fia,
megérkezett, hogy a keresztények leghatalmasabb templomát fölszentelje az egyetlen
Istennek!
 A templomba zsúfolódott katonák, akik egy pillanatra megfeledkeztek a fosztogatásról,
hogy a szultánt kövessék, csatlakoztak a kiáltáshoz, melynek visszhangja még sokáig szólt az
ezeréves templom csodás boltívei alatt. És akkor csoda történt. Az oltár mögül, a padlózat
alól, egymás után bújt elő a görög egyház húsz püspöke, papja és szerzetese, ünneplő
öltözékben, egyházi méltóságuk jeleivel. Közeledtek a szultánhoz, majd térdre borultak előtte,
lehajtották fejüket, és megadták magukat a hódítónak. Gennadiosz is közöttük volt. Amikor a
törökök a várost elfoglalták, ők a templom számtalan titkos kamráinak egyikében rejtőztek.
Mintha mindez titkos megegyezés alapján történt volna. Ez magyarázhatta a szultán iménti
dühét is, amikor azt látta, hogy a janicsár megpróbált utat törni a templom titkos részeihez.
Mondta is a janicsároknak:
– Ezek az én foglyaim, mivel énnékem adták meg magukat valamennyien. Senki nem
nyúlhat hozzájuk, de kárpótlásul száz aspert fizetek nektek a keresztények mindegyik főpapja
után. Kísérjétek őket valamelyik kolostorba, amit maguk választhatnak ki, és a csauszok
mindaddig őrizzék őket, amíg csak másként nem rendelkezem.
A püspökök és a papok egy emberként kiáltották.
– A Pantokrátor-kolostort választjuk!
Ugyanakkor az iszlám magas rangú tanítói és a dervisek, akik a szultán kíséretében voltak,
kiáltozni kezdtek, mivel eljött a dél. A szultán vizet hozatott, és gyors mozdulatokkal
elvégezte a Korán által megszabott mosakodást, miközben a janicsárok elvezették a papokat.
Ezután mezítláb föllépett az oltárra, lábbal tiport a keresztre, arcát kelet felé fordította, és
előimádkozóként elmondta az imádságot. Kísérete és a templomba becsődült katonák
letérdeltek, és homlokukat több ízben a padozathoz érintették, hogy a mohamedánok
imádságával a keresztények legcsodálatosabb templomát Allahnak szenteljék.
Ima után a szultán parancsot adott a kíséretében lévő derviseknek és tanult férfiaknak,
gondoskodjanak róla, hogy a templomot rózsavízzel megtisztítsák a keresztények mindenféle
szemetétől.
Amikor már indulóban volt a templomból, elébe mentem, és senki nem is próbált
föltartóztatni, miután látták az arcomat. Egyetlen szó nélkül elébe állottam, és ő rám ismert.
Arca agyagszürkére vált, majd körültekintett, és azt mondta suttogva:
– Angyal, hát már el is jöttél értem?
Majd visszanyervén lélekjelenlétét, tiltón fölemelte a kezét, és így szólt kíséretéhez:
– Ne nyúljatok hozzá!
Aztán közelebb lépett hozzám, kezével megérintette a karomat és az arcomat, majd vad
nevetésben tört ki, és fölkiáltott:
– Hát még mindig életben vagy, megvesztegethetetlen? Elhiszed-e már, hogy egyszer én
még Rómában a pápád templomait lovaim istállójává változtatom?
– Ezt te jobban tudod, mint én – válaszoltam. – Nem úgy rendeltetett, hogy a városom
falán haljak meg. Vétesd hát fejem, hogy a győzelmed teljes legyen!
Ragadozószeme sárgán villant, és nevetve mondta:
– Ne türelmetlenkedj, Angyal! Mindennek megvan a maga ideje!
A templomból úgy lépett ki, hogy énvelem már nem is törődött. Csatlakoztam a kísérethez,
hogy a közelében maradjak, mivel jobban vágytam a halált, mint valaha is bármit az életben.
A kíséretéhez tartozók közül sokan ismertek, beszélni mégsem kívánt velem senki.
Közben a templom elé vezették Lukasz Notarasz megaduxot és egy csapat főrendű görög
foglyot, szenátorokat is. Letérdeltek a földre Mohamed elé. Ő azonban ridegen beszélt velük,
és azt kérdezte, miért álltak ellen oly makacsul, fölösleges pusztulást hozva ezzel a városra és
súlyos veszteségeket okozva a szultánnak.
Notarasz némán Khalil nagyvezírre nézett, aki hosszú szakállával, megtörten állott a
szultán jobbján, tudván, hogy a szultán már csak azért viszi magával mindenfelé, hogy teljes
diadalát néki megmutassa.
 – Beszélj, csak beszélj bátran! – biztatta a szultán.
– Mit tehettünk volna, amikor a saját táborodban, de még a hozzád legközelebb állók
körében is vannak férfiak, akik ellenállásra bátorítottak bennünket – mondta Notarasz
megadux ingerülten, és szemrehányó tekintettel egyre Khalilt nézte.
Mohamed Khalilhoz fordult, vadul megragadta a szakállát, és az öregségtől már amúgy is
reszketeg fejet le-föl rángatta. – Ismerlek téged, keresztények barátja! – ordította kemény
hangon, hogy a janicsárok is hallják. – De hűségesen szolgáltad atyámat, miként atyád és
nagyatyád is nagyvezírekként szolgáltak a szultán jobbján. Ezért kegyelmezek meg neked és
ezért nem nyakaztatlak le, bár ugyancsak megérdemelnéd. A szemem elé azonban soha többé
ne kerülj! Rejtőzz el koldusként a birodalmam legtávolabbi zugában, ahogyan nagyatyád is
koldusként jelent meg első ízben a szultán előtt!
Ez a hirtelen ítélet bátor tett volt, de erre a pillanatra Mohamed kamaszkorától kezdve
ugyanolyan forrón vágyott, mint Konstantinápoly meghódítására. Kíséretének ifjú tisztjei
azonnal gyalázkodásokat kezdtek kiáltozni Khalilra, amihez egy pillanatnyi habozás után a
janicsárok is csatlakoztak. Közben a szultán jó alaposan megszemlélte kíséretét, és ujjával
néhány idős férfiúra mutatott, akik nem kiáltoztak eléggé hangosan dicsérő szavakat az ő
igazságos ítéletére.
– Kövessétek Khalilt! – parancsolta nekik. A csauszok máris futottak, hogy leszaggassák
róluk a diszkaftánokat. Az öreg emberek félig mezítelenül és megszégyenítve indultak, hogy
kövessék Khalilt, a megaláztatás ösvényén a feledésbe. A janicsárok egymással versengve
kiabálták nekik:
– Keresztények barátai! – És véres sárral dobálták meg őket.
Távozásuk után a szultán ismét a görög foglyokhoz fordult, és azt kérdezte:
– Hol a császárotok? Mit tudtok róla?
A görögök egymásra néztek, és a fejüket rázták. A szultán fölemelte a kezét, és gunyorosan
kérdezte, mintegy elcsodálkozva:
– Hogyan lehetséges ez? Hát ti nem a császárotok mellett harcoltatok?
Néhány szenátor ettől a megalázástól lehajtotta a fejét, Lukasz Notarasz azonban dölyfösen
fölszegte, és így szólt:
– Konsztantinosz császár elárulta hitünket, és eladott bennünket a pápának és a latinoknak.
Nem ismerjük el őt császárunknak, hanem inkább téged szolgálunk!
A szultán parancsot adott, hirdessék ki a hadseregének, hogy amennyiben a császár a
küzdelemben esett el, holttestét meg kell találni. Jutalmat ígért annak, aki megtalálja,
hasonlóképpen annak a férfiúnak is, aki a csatában bizonyíthatóan megölte a császárt. A
futároknak el sem kellett indulniuk, mivel a janicsárok közül nyomban előlépett két férfi, akik
csak a pillanatra vártak, hogy a szultán figyelmét magukra vonhassák. Mindketten Allah
nevére és szakállára esküdöztek, hogy ők ölték meg saját kezűleg a császárt, és mindjárt heves
vitába keveredtek egymással a szultán színe előtt. A szultán elküldte őket, hogy keressék meg
a holttestet. Távoztukban még egyre hadonászva és egymás arcába kiabálva mutogattak,
melyikük hová mérte kardjával a halálos csapást a császárra.
A szultán továbbra is barátságosan beszélt a görögökhöz, eget-földet ígérgetvén nekik, és
kijelentette, hogy a város kormányzását olyan görögök kezébe fogja adni, akikben megvannak
az ehhez szükséges előfeltételek, s akikben megbízhat. Ezért azt kérte, hogy a foglyok
mondjanak még neveket, és tegyenek javaslatokat, hogy ő nyomban kiválthassa a katonáitól
mindazokat a főrendű görögöket, akikre a város kormányzásához szüksége lesz.
Lukasz Notarasz emlékezetből mintegy harminc nevet sorolt föl. A görögök egymás között
megtanácskozván kiegészítették a névsort, ki-ki a maga barátainak nevével. Ekkor már nem
tudtam tovább türtőztetni magam, Notarasz elé léptem, és rákiáltottam:
– Ostoba áruló! Ne ránts bele másokat is a magad romlásába!
Notarasz haragra gerjedt, amikor megpillantott a szultán kíséretében, és hevesen így
válaszolt:
– A rugalmas politika nem árulás! Az a vészhelyzetbe került nép egyetlen menekvése. Ha
bepiszkoltam a kezemet, csak a népemért tettem. Valakinek meg kellett tennie. Az ilyesmihez
talán nagyobb bátorságra van szükség, mint az értelmetlen halálhoz! Nem ismersz eléggé
ahhoz, hogy ítélkezhess felettem!
– A lányod azonban ismert – mondtam –, és elítélt téged! A saját embereid ölték meg a
Kerko-kapunál, amikor megkísérelte lemosni családod becsületéről az árulás gyalázatát!
Notarasz félelmében elsápadt, szeme kimeredt. Keserűen kiáltotta:
– Énnekem nincs leányom. Nem is volt soha! Nekem csak két fiam van. Mit zagyválsz
énnekem a Kerko-kapuról?
Könyörögve nézett hol a szultánra, hol a saját honfitársaira, akik hátrább húzódtak mellőle,
üres teret hagyva körülötte. Borzalmas erőfeszítések árán fegyelmezte magát, remegő szájjal
mosolyogni próbált, és a szultánhoz fordult ezekkel a szavakkal:
– Ez az ember, a követed, elárult téged. Ő maga bizonyíthatja, hogy én többször is
együttműködést ajánlottam neki a te érdekedben. De ő kapzsiságától és a mérhetetlen
becsvágyától vezérelve visszautasította támogatásomat, hogy egymaga cselekedjék és egyedül
nyerhesse el kegyeidet, de az én rovásomra. Nem tudom, mit tett az érdekedben, sokat aligha.
A latinok és Giustiniani barátja volt. Isten a tanúm rá, hogy én őnála különbül szolgáltam az
érdekeidet itt ebben a városban.
Mohamed csak hidegen mosolygott, majd felém intett, és ezt mondotta:
– Uralkodj magadon, megvesztegethetetlen!
Parancsot adott kincstára őrének, és a görögökhöz fordulva így biztatta őket:
– Kövessétek a kincstáram őrét, s keressétek meg a foglyok között, a táborban és a
hajóimon is az általatok fölsorolt férfiakat. Többen közülük bizonyára álruhába öltöztek, hogy
rangjukat elrejtsék, és nem is merik felfedni magukat, ha csupán kincstáram őre tudakozódik
utánuk. Bennetek azonban megbíznak, és ti külsejükről egyébként is felismeritek őket.
Váltsátok ki őket a rabszolga-kereskedőktől és a katonáktól. Megengedem, hogy ezer aspert
fizessetek mindenikért. Ennyire fontosnak tartom őket a terveim megvalósításához.
A görögök megörvendtek ezen nagy kegy hallatán, és készségesen követték a kincstár őrét,
lelkesen beszélgetve egymással és osztogatván egymás között a város legjövedelmezőbb
hivatalait. De Mohamed ravasz mosollyal nézett reám, tudván, hogy én jól ismerem őt.
Notaraszt visszakísértette a Notarasz-házba, és beteg feleségének mielőbbi szíves gyógyulást
kívánt.
Ezután többé már rám sem tekintett, hanem a kíséretével együtt visszalovagolt a táborba,
hogy a győzelmi tort megülje. A Blachernaiig kísértem őt. Ott megállt, hogy megtekintse a
velenceiek által összemocskolt és kifosztott palota termeit, a költőre hivatkozott, és
kíséretének így szavalt:
„Bagoly rikolt Efrasziab oszlopa csarnokában keresztespók a császár kapuőre.”
A Kharisziosz-kapu már nyitva volt, és a sáncárok felett ideiglenes híd ívelt át. A kapuban
érte utol a szultánt egy rendkívül izgatott janicsártiszt, aki a földre vetette magát előtte, és azt
tudakolta, mit tegyenek a krétai tengerészekkel, akik még mindig védelmeznek két bástyát az
Akropolisz-földnyelven, és nem hajlandók megadni magukat.
A krétaiakat ki lehetett volna füstölni és meg lehetett volna égetni, hasábfával rakván körül
a bástyáikat, ám a szultáni seregben, úgy gondolom, aligha akadt olyan ember, aki a
mérhetetlen fosztogatás közepette vállalkozott volna erre a nagy vesződségre néhány önfejű
keresztény miatt. Mohamed tudta ezt, és nem kockáztathatta, hogy a fegyelem esetleg
fölboruljon, és a janicsárok megtagadják az engedelmességet. Ezért a rosszat jóra fordítván,
ekként szólott nemeslelkűen:
– A hősiességet a keresztényekben is tisztelem. Életüket a hősiességükkel szolgálták meg.
Tartsák meg fegyvereiket és minden holmijukat, és senkitől sem háborgatva menjenek a
hajójukra.
A krétaiak azonban a törökök ígéretében kételkedve csak estefelé mutatkoztak hajlandónak
bástyáikat kiüríteni, és fegyveresen, holmijukkal együtt az elnéptelenedett utcákon át a
hajójukra vonultak, miután a törökök már kifosztották és elhagyták a kikötőnek ezt a részét. A
közeli kis kolostorból néhány görög apácát is magukkal menekítettek, akiket a törökök
meggyaláztak.
Miután a szultán a táborába lovagolt, én visszatértem a Kerko-kapuhoz, és Anna Notarasz
holttestét egy üregbe temettem, melyet ágyúgolyó ütött a falba. Jobb és tiszteletreméltóbb sírt,
úgy gondolom, nem is találhattam volna a számára. Arra is gondoltam, hogy két barna szeme
egyszer még sötét virágként búvik elő, hogy a fal romjai közül városára tekintsen.
A vértől és a fosztogatástól megrészegült városban az emberélet olcsóbb és
jelentéktelenebb volt, mint valaha is képzeltem volna. Miután a szultán eltávozott, a törökök
nyomban egymást kezdték gyilkolni a zsákmányért, elragadva egymástól a nőket, akiknek a
szépsége szenvedélyüket felkorbácsolta. A tanulatlan dervisek őrjöngő vallási
fanatizmusukban késekkel ízekre szabdalták azokat a görög rabokat, akik nem voltak
hajlandóak a Prófétát elismerni.
A borzalmas zűrzavar közepette bánattól zsibbadtan vonszolódtam egyik helyről a másikra,
de senki sem nyúlt hozzám. Csak mentem céltalanul, amerre a lábam vitt, mert úgy
rendeltetett, hogy lássam mindazt, ami történik. Az ember teherbíró képességének azonban
határa van. Amikor a mérték betelik, a szem eltompul, és többé már semmit nem lát, és az
emberi szív sem képes többet befogadni. Én már annyira elteltem a sok borzalomtól és
rémtettektől, hogy a kegyetlenség, a könyörtelenség és a szenvedély egyre újabb látványai
csupán lidérces álomhoz hasonló árnyakként lebegtek tudatom peremén, a szívemet azonban
meg nem sebezhették többé.
A császár könyvtáránál láttam néhány latin kereskedőt hitvány gebékkel vontatott
szekereken, amint könyveket és kézirattekercseket vásároltak a tomboló janicsároktól. A
könyvtáros galambősz fejét is levágták, és azon véresen az udvar közepére dobták a
könyvekkel megrakodva szaladgáló rablók lábai elé. Az evangéliumokról és a szent
könyvekről a törökök leszaggatták az ezüsttől és aranytól súlyos díszes borítótáblákat,
lapjaikat pedig a tűzre vetették, hogy a benne lévő képekből és iniciálékból kiolvasszák a
tiszta aranyat. A kereskedők csak az olcsóbb könyveket szerezhették meg, amelyeknek sem a
fedőtáblája, sem a szövege nem volt díszes. A janicsárok még csak válogatni sem hagyták
őket, hanem inkább ölszámra vetették a könyveket a tűzbe, semhogy néhány ezüstért
alkudozzanak velük.
A kereskedők között volt egy ifjú, de tanult ember, egy könyvmásoló Velencéből, aki sírt,
amikor könyveket látott égni. Pénze már elfogyott. Elmondta, hogy egy ezüstért tíz könyvet
vásárolt Arisztotelész műveiből, és a gazdáit átkozta, akik túlságosan kevés pénzt adtak neki,
és azzal a feladattal küldték el őt az ostromlott Konstantinápolyba, hogy a város elfoglalása
után könyvritkaságokat vásároljon. Önuralmát veszítvén odarohant, hogy kiragadjon a tűzből
egy könyvet, amelyről a fedelet már korábban letépték. A janicsárok azonban leütötték és
durva rúgásaikkal a bordáit is eltörték, amiért nem tudta elviselni a könyvek égetését.
Valamely okból még egyszer a Szent Romanosz-kapuhoz vetődtem. Ott nagy mozgás volt,
mert a janicsárok feltúrták a hullahegyeket, és nedves ronggyal törölgették a holtak arcát,
hogy egyáltalán fölismerhetőbbé váljanak. Konsztantinosz császár holttestét keresték, de még
az a két janicsár sem volt biztos a dolgában, akik azt jelentették, hogy ők ölték meg. Végül
nem is az arcáról ismerték föl, hanem a bíborcsizmájáról, amelyre kétfejű sas volt ráhímezve.
A csizmáját ugyanis nem húzta le akkor, amikor hatalma egyéb jelvényeit ledobta magáról és
közönséges katonaként rohant a halálba a többiekkel együtt.
Miután diadalordításban törtek ki a holttest mellett, a janicsárok azon nyomban kardot
rántottak, és egymással kezdtek viaskodni a dicsőségért, hogy melyikőjük ölte meg, és
melyikőjük joga a holttestet a császár elé vinni. A csauszoknak kellett szétválasztani a
harcolókat, és magukhoz venni a holttestet is. Tisztelettudóan bántak vele, mivel a császár
holtteste volt, és így a törökök szemében is szent.
Én csak mentem tovább. A melléképületekből, ahol egykor a görög és a latin sebesültek
feküdtek a véres szalmán, kivonszolták a keresztényeket, a fejüket vették, és a holttestüket az
ajtó mellett kupacokba halmozták. Helyüket a török sebesültek foglalták el. Jajgatásuk, bűzük,
elesettségük ugyanolyan volt, mint az elődeiké. Sokféle nyelven kiáltozva követeltek vizet,
vagy könyörögtek a bajtársaiknak, oltanák ki életüket.
A sebesülteket néhány török felcser ápolta, meg öreg dervisek és görög apácák, akiket
foglyul ejtettek és erre a piszkos és bűzlő munkára kényszerítettek, mert sem a korukkal, sem
a kinézésükkel nem csábították a törököket. A rendet csauszok tartották fönn, és ők
akadályozták meg, hogy a törökök a saját sebesültjeiket kirabolják.
Az apácák között felismertem Kharikleát. Köntöse megszaggatva, látszott, hogy meg is
verhették, csúnya arca puffadt volt a sírástól. A szalmán térdelt, és egy nagyon szép anatóliai
ifjú kezét szorongatta, akinek az ajka fölött és az állán még alig serkedt a selymes, fekete szőr.
A fiú arca már sárgás volt, és a felsőteste köré tekert kötésen átütött a vér.
– Khariklea! – szólítottam meg. – Hát te élsz? Mit csinálsz?
Úgy pillantott rám, mintha a megjelenésem a világ legtermészetesebb dolga lett volna, és
így válaszolt:
– Ez a gonosz török fiú megragadta a kezemet, és nem enged el. Nem értem, mit mond.
Khariklea hozzátette még szipogva:
– Oly fiatal és oly szép, nem visz rá a lélek, hogy a kezemet a kezéből erőszakkal tépjem
ki. Mindjárt meghal.
Szabad kezével letörölte a fiú homlokáról a halálveríték csöppjeit, s megsimogatta
gyermekien kerek arcát, mire az ifjú fájdalomtól eltorzult vonásai elsimultak. Khariklea sírva
fakadt, és zokogva mondta:
– Szegény gyermek, még a város kifosztásában sem vehet részt, pedig ugyancsak
rászolgált a jutalomra, hogy ily hősiesen harcolt. Sok sebet kapott, és lassan teljesen elvérzik.
Találhatott volna kincseket és sok pénzt, és szép leányokat is, de jutalmul a győzelemért ő
semmi mást nem kapott, csak az én kérges markomat.
Az ifjú kinyitotta a szemét, mereven keresztülnézett rajtunk, már meg sem látott minket, és
nagyon halkan törökül motyogott valamit.
– Mit mond? – kérdezte Khariklea élénken, örök kíváncsiságával.
– Bizonygatja, hogy Isten az egyetlen Isten – fordítottam. – És azt kérdezi, biztosan
kiérdemelte-e a Paradicsomot.
– Persze, hát persze – mondotta Khariklea –, nagyon is rászolgált. Mondd meg neki
nyomban. Hát persze, a törököknek is megvan a Paradicsomuk, mint nekünk keresztényeknek
a mi mennyországunk. Biztos, hogy odakerül, szegény fiú.
Egy mellettünk elhaladó dervis bűzlő kecskebőrét mellére szorította, a haldokló fiú fölé
hajolt, és emlékezetből a Korán azon részét idézte neki, amelyek a Paradicsom hűs vizeiről,
gyümölcsfáiról és örökké érintetlen szüzeiről szólnak. A fiú mosolyogni kezdett. Miután a
dervis távozott, kétszer is megszólalt gyönge, kérlelő hangon:
– Anyám! Anyám!
– Mit mond? – kérdezte Khariklea.
– Azt hiszi, hogy te vagy az anyja – feleltem. Khariklea még keservesebb sírásra fakadt, és
fölkiáltott:
– Hiszen énnekem soha nem volt fiam, mert velem egyetlen férfi sem törődött. De ha ő úgy
hiszi, a bizodalmát nem ingathatom meg, és ugye ez nem bűn?
Csókolgatni kezdte az ifjú kezét, arcát arcára szorította, és fülébe meglepően gyöngéd
hangon becéző szavakat suttogott, mintha minden pusztulás és értelmetlen halál kellős
közepén ki akarta volna önteni magából a szívébe temetett sok gyöngédséget. A fiú erősen
szorította a kemény kezet, behunyta a szemét, és gyötrelmesen zihálva szedte a levegőt.
Énnekem ekkor eszembe jutott valami. Körül sem nézve, vaktában elindultam a városon
keresztül a Pantokrátor-kolostor felé. Meg kell tudnom. A saját szememmel kell látnom.
A fosztogató katonák tüzet raktak az udvaron az oltárszekrény darabjaiból és a
felhasogatott szent ikonokból, hogy lángjánál ebédet főzzenek maguknak. Elmentem
mellettük a halastavacskához, fogtam egy halfogó villát, és miután néhányszor belevágtam a
vízbe, a lassú mozgású, iszapszürke halak közül sikerült egyet felszúrnom rá. De mikor a
vízből kiemeltem, láttam, hogy rozsdavörösre változott. A lemenő nap fényében
rozsdavörösen ragyogtak a pikkelyei, ahogyan Gennadiosz barát megjövendölte.
Recsegve dőlt össze körülöttem a múlt, a szent ikonok a janicsárok tüzének lángjában
égtek, a megrendült idő új mederbe zökkent, és a megrendülés pillanatában a természet
törvényei hatalmukat vesztették. A kövek könnyeztek, és az iszapszürke halak a hódítás
napján jajpirosra változtak a Világ Ura-kolostorának halastavában.
Amint a halat a kezemben tartottam, lement a nap, és homály borult a világra. A fenevad
éjszakája kezdődött. Lehorgasztott fővel tértem vissza a házamba, és bezárkóztam a
szobámba.
A test követelte jussát. Almom mégsem tartott sokáig. A lélek fájdalmamra ébresztett.
írtam hát, egyre csak írtam, mígnem a tinta is vérvörössé változott a szememben.
Semmiségeket, jelentéktelen apróságokat is följegyeztem, hogy saját fájdalmamat enyhítsem.
De ugyan ki dönti el, mi az apró és jelentéktelen? Isten előtt a szúnyog erénye sem nyom
kevesebbet, mint az elefánté.
Ismét új nap van. Isten napja nem szűnik meg beragyogni a világot. Az égbolt izzó kék.
Melegen, jótékonyan simogatják a nap sugarai a rosszakat is, és a jókat is. Ismét ki kell
nyitnom a szemem és a fülem, ki kell lépnem a világba, hogy mindvégig mindent lássak. De
örülök, hogy ő, a szerelmesem, meghalt, és nem kellett megérnie ezt a napot.

1453. május 30.

Valamikor a délelőtt folyamán megjelent a szultán egyik csausza, hogy a házamat őrizze.
Tudhatom hát, hogy Mohamed szultán nem feledkezett meg rólam. Mánuel ételt készített
néki. Engemet egyikőjük sem zavart.
Abban sem akadályozott, hogy elhagyjam a házat. Csupán a nyomomban maradt, húsz
lépés távolságból követvén engem.
Az utcákon és a tereken a holttestek puffadni kezdenek. Európa és Ázsia felől is nyugtalan
rajokban hollók repültek be a városba. A kutyák halált vonítanak az udvarokon. Más kutyák
megvadulva futottak, hogy felnyalják a vért és megrágják a holtak arcát.
Az éjszaka folyamán a szultán serege különös módon megváltozott. Már csak a csauszokat
lehet fölismerni zöld köntösükről és a janicsárokat fehér nemezfövegükről. Egyébként mintha
az utcán vonuló férfiak valami borzalmas ünnepre öltöztek volna. A tegnap még mezítlábas
pásztorok puha bőrlábbelit, selyemujjast és bársonyköntöst viselnek. Egy himlőhelyes képű
szerecsen aranyszövéstől merev ünnepi köntösben sétál. Valamennyien megmosakodtak és
elvégezték az iszlám által elrendelt tisztálkodást. De a város fölött továbbra is átható
hullaszag lebeg.
A fosztogatás rendezettebbé vált. Házról házra járva hordják el a bútorokat, de még az
olcsóbb edényeket is. Megszámlálhatatlanul sok szekér és ökrösfogat telik meg és szállítja
rakományát a városból kifelé. Minden téren kereskedőket látni, amint megvásárolják a
zsákmányt és a holmikat szamaraikra és tevéikre málházzák. A leleményesebbek
benyomulnak a főrendűek házainak pincéibe, ott kopogtatják a falakat s bontják ki
csákányokkal és feszítővasakkal. Olykor-olykor éles kiáltás jelzi egy-egy újabb rejtekhely
felfedezését. Az elrejtőzött embereket hajuknál és szakálluknál fogva rángatják elő a boltívek
alól és az üres ciszternákból.
Konsztantinosz császár feje üvegesen csillogó szemmel nézi városát egy oszlop tetejéről, a
császári lovas szobor lovának patái közül. Mohamed szultán a város közepére tétette, hogy a
görögöknek bebizonyítsa, a császár meghalt és hatalma a szultánra szállt át.
Mohamed nyugtalanul nyargal keresztül-kasul a városon a palotákat és a templomokat
ellenőrizve. Az Akropolisz-földnyelven így szólt:
– Ide építtetem a szerájomat.
Az Arkadiosz-oszlop tövében van a vesztőhely. Ott feküdt, más főrendű tetemével együtt
Minotto, a velencei bailo fej nélküli, fölpuffadt holtteste is.
Ez itt az én helyem, gondoltam, és leültem a földre, várva, hogy a szultán megérkezzen és
megalakítsa a görögök kormányát.
Délutánig várakozhattam. A nap folyamán a szultán testőrei és csauszai közel ötven
görögöt hoztak el ide, akiket a hajókról és a táborból váltottak ki a szultán parancsára.
Megérkezésük után vizet és levest adtak nekik és rangjuknak megfelelő öltözéket. Ok
azonban még nem tértek magukhoz bénultságukból. Csak néhányuknak volt bátorsága arra,
hogy egymás között sugdosódjon. A csauszok időnként kivégzett főrendű személyek fejét
hozták, hajuknál fogva lóbálták és sorba rakták a tér márványkockái mentén. A foglyok az
ujjukkal mutogattak reájuk, és az ismerős neveket suttogták. Többen közülük a falak
védelménél estek el, s akkor fedezték fel őket, amikor a hullahegyek között keresgéltek.
Mások akkor haltak meg, amikor fegyverrel a kézben a házukat védelmezték.
Végül a szultán is megérkezett ifjú vezíreitől kísérve, és tántorogva leszállt a lováról. Arca
puffadt volt az éjszakázástól és a borivástól. A napfény bántotta a szemét, úgyhogy a kezét az
arca elé emelte. De sárga szeme szúrósan villant ki hunyorgó szemhéjai alól, és arckifejezése
sugárzó magabiztosságot tükrözött.
A foglyok a földre vetették magukat előtte, és homlokukat a kövezetre hajtották. A szultán
színlelt nyájassággal beszélt hozzájuk, és megparancsolta, hogy álljanak föl. A kincstár őre
fölolvasta a neveket. A szultán mindegyiknek figyelmesen az arcába nézett, és követelte, hogy
kinek-kinek a személyazonosságát közösen és fönnhangon bizonyítsák. Többen közülük
évszázados múlttal rendelkező családok sarjai voltak, s nevük híres vagy hírhedt volt a város
történetében. A névsor szerint csupán néhányan hiányoztak közülük.
Mohamed törökülésben egy márványkövön helyezkedett el, kezével fájó homlokát
simogatta, és így szólt:
– Fáradt vagyok és gondterhelt, de a lelkiismeretem nem engedi, hogy ilyen előkelő
férfiúkat bizonytalanságban hagyjak, ígéretemhez híven eljöttem hát, hogy új alapokra
helyezve megalakítsam a görögök kormányát, hogy ettől kezdve a görög nép és az uralmam
alatt élő más népek barátokként és békességben éljenek egymással. Énnékem úgy mondották,
hogy ti valamennyien egyenes gondolkodású férfiak vagytok, akik saját akaratotok ellenére
harcoltatok ellenem. A város elvesztése után készek vagytok arra, hogy engemet ismerjetek el
császárotoknak és minden politikai tudásotokkal és tapasztalatotokkal engem, a tapasztalatlan
ifjút segítsetek, hogy a nép gyanakvás nélkül vesse magát alá a hatalmamnak. Igaz-e ez?
A foglyok lelkesen kiáltoztak, hogy a legjobb tudásuk szerint kívánják szolgálni őt.
Mohamed összeráncolta a homlokát, körülnézett, és színlelt csodálkozással kérdezte:
– Hol a görög nép?
A téren összegyűlt katonák és a szultán kíséretének tagjai is körbetekingettek, és kiáltozva,
nevetgélve kérdezték:
– Hol a görög nép?
Ütlegekkel és rúgásokkal azonban hamarosan előtereltek egy maroknyi félig mezítelen,
halálra rémült aggastyánt és nőt, és rájuk mutatva ezt kiáltották:
– Emir, urunk, íme, itt a görög nép! Mohamed dölyfösen biccentett:
– Legyen hát a saját népetek a tanúságtevőtök. Megígéritek-é és megesküdtök-é a ti
istenetek és valamennyi szentetek nevére, és megcsókolj átok-é a keresztet megalázkodástok
és eskütök bizonyságául, hogy mindhalálig engem akartok szolgálni, éspedig úgy, ahogy én
akarom, hogy szolgáljatok, bármilyen állásba helyezzelek is benneteket?
A foglyok kiáltoztak, és keresztet vetettek, és mindenféle mozdulattal jelezték, hogy
készen állnak a keresztet megcsókolni. Csupán néhányan maradtak némák, és szemöldöküket
összevonva, figyelmesen nézték a szultánt.
– Legyen úgy – mondotta Mohamed. – Tehát ti magatok akarjátok. Térdeljetek le hát
sorban a földre, és nyújtsátok ki a nyakatokat, hogy a hóhérom lefejezhessen benneteket, így
szolgáltok a legjobban engem, és az én érdekeimet, és a fejeteket oszlopfőre emeltetem a
többi vitéz honfitársatok feje mellé. És még csak nem is járok el hamisan veletek szemben,
hiszen épp most esküdtetek meg, hogy hűségesen engedelmeskedni fogtok nékem és
alávetitek magatokat az akaratomnak, bármit parancsoljak is.
A görögök úgy meredtek rá, mintha villám csapott volna előttük a földbe. Azután kiáltozni
kezdtek, az öklüket rázták, és néhányan meg is sebesítették magukat a katonák lándzsáival,
amikor megpróbáltak puszta kézzel a szultánra támadni. Mások azonban így beszéltek:
– Testvéreim, haljunk meg férfi módra, mivel magunk idéztük elő vesztünket!
A szultán fölemelte a kezét, és tettetett gyöngédséggel szólt:
– Abban aztán semmi meg nem akadályoz benneteket, hogy a görögök kormányát
alapítsátok meg a keresztények mennyországában, mivel ott úgyis sokkal több görög van már,
mint amennyi itt a városotokban maradt. Siessetek hát, hogy ott egymás között elosszátok a
megtisztelő hivatalokat!
Szavai jelt adtak a hóhéroknak, mert azok előléptek a tömegből. A katonák karon ragadták
a foglyokat, és térdre kényszerítették őket. Miközben fröcskölt a vér az átvágott erekből, fejük
odagördült a szultán lába elé, és a szultán sorba fölrakatta őket a márványkerítésre, úgyhogy
hamarosan vicsorgó arcú, könnyező szemű és vértől csöpögő emberfejek szegélyezték az
egész Arkadiosz-teret.
De a szultán a maga idegenes görög kiejtésével tovább beszélt a félelemtől megdermedt
öregekhez és a zokogó asszonyokhoz:
– A saját szemetekkel láthatjátok, hogy nem hódítóként jöttem ide, hanem
felszabadítóként, mivel fölszabadítom Konstantinápoly görög népét a császárok és a fő
rendűek ezeréves elnyomása alól. Városotok szenvedéseinek ti magatok vagytok az okai,
mivel nem ráztátok le nyakatokról az igát időben, és nem hívtatok be szabadítóul engem. De
szenvedésetek hamarosan véget ér. Utána minden egyes életben maradottnak kezeskedem a
házáért és a holmijaiért és a munkavégzése szabadságáért, s azoknak, akik innét
elmenekültek, de a városba vissza akarnak térni, ugyanezeket a jogokat biztosítom. Allah
könyörületes és irgalmas, ezt látni fogjátok, ti szerencsétlenek. Titeket megnyúztak, elárultak
és kifosztottak, olyan sok időn keresztül, hogy ti nem is ismerhetitek, milyen a valódi
szabadság, amely most virradt reátok. De én fölvirágoztatom városotokat, oly naggyá és
gazdaggá teszem, mint amilyen még soha nem volt. Ez lesz a turbánom legcsodálatosabb
ékköve, és uralkodni fog Kelet és Nyugat fölött.
Megparancsolta kincstára őrének, hogy tíz aspert osszon ki minden egyes görögnek, akit
tanúnak hívott, hogy megválthassák szabadságukat. Ez jó pénz volt, hiszen rabszolgát már
egyetlen ezüstpénzért is lehetett venni. De az öregek és a nők, akik átélték a halálos félelmet
és a hozzátartozóik legyilkolását, gyermekeik és feleségük megbecstelenítését, közönyösek és
érzéketlenek voltak, és fel sem tudták fogni, mi történt velük.
Miközben a vér széles tócsákban állt a tér márványlapjain furcsállón szétnéztem, majd a
szultánhoz mentem, és megkérdeztem:
– Hát Lukasz Notarasz megadux? Őt nem látom itt. Őneki mi lesz a helye igazságos
tervedben?
Mohamed nyájasan nézett reám, megbiccentette felhevült fejét, és így szólt:
 – Légy türelemmel, Angyal! Már elküldtem érte, meg a fiaiért, de késlekedik.
Kíváncsian fürkészve az arcomat ekképpen magyarázott:
– Notarasz elrejtette előlem a leányát, és tagadja, hogy bármit tudna róla. Ezért elküldtem
a házába a fehér eunuchomat, és megparancsoltam neki, hogy hozza el Notarasz kisebbik fiát
a szórakoztatásomra. Szépséges fiú, és azt akarom, hogy atyja saját kezűleg vezesse elém a
fiát, hogy én azt tehessek a fiúval, amit akarok.
– Ittál – mondottam. – Megszegted a Korán törvényét. Mohamed hevesen fölkapta bortól
vöröslő fejét, mosolygott, kivillantva fehér ragadozófogait, és felkiáltott:
– Az egyetlen törvény én magam vagyok. Nincs többé szükségem angyalra, hogy a
fülembe sugdossa, én is csak halandó vagyok, mert tudom, hogy több vagyok már, mint
halandó. Hatalmamban itt e földön Isten sem versenyezhet velem. Ha a kezemet fölemelem,
fejek hullanak a porba. Ha azt parancsolom, hogy süssük el ágyúimat, a legerősebb falak is
összeomlanak. Még mindig tagadod, hogy több vagyok, mint ember?
A szemébe néztem, és tudtam, a maga módján igaza volt, amikor az emberi valóságot és a
földi halált választotta Isten valósága helyett.
– Amikor azt hiszed, hogy előítéletként lerázod magadról a múltat és önmagadat állítod
mindennek a mércéjévé -válaszoltam –, szörnyűbb bilincseket kovácsolsz magadra, mint
bárki emberfia teelőtted. Idő és tér bilincsei a húsodba marnak és megfojtanak. Ha egyszer
meghalsz, többé már nem létezel.
– Az emlékem mindaddig fönn marad, amíg csak ember él a földön! – kiáltotta. –
Megmondtam már, nincs szükségem többé angyalra, hogy a fülembe suttogjon.
– Öless hát meg végre! – kértem. – Hiszen még az ősszel elhagytalak, amikor láttam, mi
vagy, mit akarsz, és mi lesz a jövő. Nem, utána már nem sokáig maradtam melletted.
Könyörülj meg hát rajtam a halállal, hogy vérem görög testvéreim vérével keveredhessék!
De ő csak mosolygott gunyoros ragadozómosolyával, és megismételte:
– Légy türelemmel, Angyal! Lássuk elébb együtt, milyen mélyre süllyedhet a
legelőkelőbb görög!
El kellett lépnem mellőle, mivel már jöttek is az eunuchok, magukkal hozván Lukasz
Notarasz megaduxot és mindkét fiát. A szultán parancsát hallván Notarasz, aki eszes ember
volt, bizonyára sejtette már sorsát. Emelt fővel, sudáregyenesen, komoran lépkedett, és már
nem vetette földre magát a szultán előtt. A fehér eunuch jelentést tett a szultánnak:
– Uram, nem engedelmeskedett a parancsodnak, és nem hajlandó fiát önként a háremedbe
adni. Azért hoztam valamennyiüket a színed elé, amint azt parancsoltad.
Mohamed a teret szegélyező fejekre mutatott, és így szólt:
– Miért nem engedelmeskedsz nekem, noha megalakítottam a görögök kormányát,
pontosan követve az általad adott névsort, amint látod!
Notarasz rezzenéstelen arccal nézett körül, lassan keresztet vetett, tekintetét az égre emelte,
és fölkiáltott:
– Istenem, elismerem, hogy igazságos vagy! Valóban igazságos Isten vagy!
Aztán lassan körbejárt, minden egyes fej előtt megállván, és ekként beszélvén:
– Bocsáss meg nekem, testvérem! Nem tudtam, mit cselekszem.
Miután végigjárta a kört, kezét a fiai vállára tette, és ekképpen szólt hozzájuk:
– Mutassuk meg, hogy meg tudunk halni férfiasan, és adjunk hálát az Istennek, hogy
görögökként és hitünket megőrizve halhatunk meg!
A szultán széttárta karját, és tettetett csodálkozással kiáltotta:
– De hiszen egyáltalán nem kell meghalnod! Megígértem, hogy téged magasabbra emellek
minden más görögnél. Csak engedelmeskedj nekem, és parancsolj rá szépséges fiadra, hogy
teljesítse kéréseimet, bármit kívánjak is tőle.
– Nem kell különféle ürügyek kitalálásával megaláznod magadat, csak hogy engem
kivégeztethess! – mondta Notarasz megadux. – Már megalázkodtam Isten előtt. Előtted miért
aláznám meg magamat még jobban? Sem engem nem mentene meg, sem a fiaimat. De
elégítsd ki emberi kíváncsiságomat. Miért kell nekem meghalnom minden értelmes politikai
szabály ellenére?
Mohamed lángoló ifjúi arcával feléje hajolt, és ezt suttogta:
– Elárultad a császárodat, elárulnál engem is! Notarasz megadux lehorgasztotta a fejét és
még egyszer elismerte:
– Valóban igazságos vagy, istenem!
Ezután kegyelemként csupán annyit kért, láthassa a fiait maga előtt meghalni, hogy
megbizonyosodhassék felőle, nem tagadják meg görög hitüket, csak azért, hogy tovább
élhessenek. A szultán ezt meg is engedte neki. Ő maga nyomta térdre fiait, először az
idősebbet, aztán a fiatalabbat, és nyugtatólag beszélt hozzájuk mindaddig, amíg a hóhér le
nem csapta a fejüket. Fekete szeméből egyetlen könnycsepp sem buggyant ki, bár Mohamed
szultán kíváncsian előrehajolva egész idő alatt az arcát figyelte.
Miután a fiai meghaltak, Notarasz ezeket mondotta:
– Lelkiismeretem tiszta, és bármit tettem is, a népem javát szolgálva tettem azt. De téged
nem ismertelek, török, és mérhetetlen becsvágyadat sem sejtettem. Ez volt a hibám.
Megengeded-e, hogy a halálom előtt még imádkozzam, mivel sok imádkoznivalóm van?
A szultán önkéntelenül is tiszteletet érzett férfias bátorsága miatt, és megengedte, hogy a
csauszok a közeli templomba kísérjék. Notarasz letérdelt a törökök által kifosztott oltár elé, és
felkiáltott:
– Isten, a te ítélőszékedhez fellebbezek! Tenéked jogodban áll elítélned engem, de senki
emberfiának nincs joga fölöttem ítéletet mondani.
Ezután azonban alázatos lett, fejét lehajtotta, forró könnyeket hullatott, és mint a
leghitványabb görög, ekként fohászkodott:
– Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Egy percig még magában
imádkozott, majd fölállt, és
követte a csauszokat az Arkadiosz-oszlop tövéhez, fiai vérébe térdelt, és nyugodtan hajtotta
fejét a hóhér bárdja alá. A levágott fejet a szultán föltétette az Arkadiosz-oszlop csúcsára,
minden más görög fejénél magasabbra. Ezután Mohamed, hogy a vértől és a hullaszagtól
megcsömörlött, elfordult, és visszatért selyemsátrába a táborba. Engem elküldött maga mellől,
pedig én már azt hittem, minden elvégeztetett.
De amikor hazafelé indultam, láttam, hogy mintegy húszlépésnyi távolságból még mindig
követ a zöld ruhás csausz. Ebből tudom, hogy Mohamed nem szándékozik megfeledkezni
rólam.

ZÁRSZÓ
Ezt Manuel írta, Demetriosz fia. Azé a Demetrioszé, aki az öreg Mánuel császárnál
szolgált mint fahordó. Ő maga azonban, aki ezt írta, Mánuel, Johannesz Angelosz urat
szolgálta, akit a latinok Jean Ange néven ismertek, és akit a törökök Angyalnak neveztek, és
féltek tőle.
Miután uram megírta, amit meg akart írni, megmutattam neki a pincébe rejtett pénzemet és
az arany áldozókelyhet, amit a Khora-kolostorból sikerült megmentenem, és ezt mondottam:
– Sok latin váltotta meg az életét a szultán vezíreitől. Váltsd meg te is, és meneküljünk el
együtt innen, a halál városából.
– Nem, nem – válaszolta. – Számomra a legnagyobb kegyelem a halál, ami egyáltalán
érhet. Te azonban csak maradj életben, és bízzál a törökök kegyelmében, hiszen te azok közül
való vagy, akik minden időkben életben maradtak, mivel olyanok, amilyenek, és arról ők
maguk semmit sem tehetnek.
Uram sok éjszakát virrasztott át, és utolsó napjain sem nem evett, sem nem ivott, hanem
teljes böjtöt tartott. Ezért is lehetett már annyira zavaros a feje, hogy nem gondolt a saját
érdekeivel.
A város elfoglalását követő harmadik nap reggelén, miután a törökök elvégezték a reggeli
mosdásukat és imájukat, Mohamed szultán elküldött uramért, és színe elé hívatta. En
bizonyos távolságból követtem uramat, és senki nem akadályozott meg benne. Más görögök
is összegyűltek Konsz-tantinosz oszlopa körül, hogy lássák, mi történik.
Konsztantinosz oszlopánál a szultán fölmutatta Konsztantinosz császár fejét, amelynek már
kifolyt a szeme, és erősen szaglott, s így kiáltott:
– Karddal hódítottam meg Konstantinápolyt, és karddal vágtam le a görögök császárát,
hogy városát megörököljem tőle. Van-e valaki, aki el akarja vitatni tőlem karddal szerzett
örökségemet?
Uram elébe lépett, és szólt:
– Vitatom az örökségedet, törökök emírje, Mohamed! Bíborcsizmában születtem, amely
halálomig a lábamon marad. Császári vér vagyok, és Konstantinápoly egyetlen törvényes
baszileusza, bár ezt te nem tudtad!
Mohamed szultán egyáltalán nem lepődött meg a szavain, hanem a fejét csóválta, és
megjegyezte:
– Mindent tudok, amit tudnom szükséges. Már atyám is ismerte a származásodat, noha azt
hitted, mindenki elől eltitkoltad. Számomra ez nem meglepetés, mert nekem szemem és fülem
van mindenik keresztény országban, még Avignonban is. Mit képzeltél, miért engedtelek el
magam mellől az ősszel, és miért ajándékoztam neked egész maroknyi drágakövet búcsúzóul,
amikor elhagytál?
Uram így válaszolt:
– Tudom, hogy te úgy gyűjtőd magad köré az embereket, ahogy Arisztotelész gyűjtötte a
természeti ritkaságokat. Magad mondtad egyszer, hogy téged az emberekben semmi nem lep
meg, mivel keresztüllátsz rajtuk. Én sem lephettelek meg tehát.
Mohamed szultán így felelt rá:
– Pedig te valóban megleptél engem, Angyal! Azért engedtelek Konstantinápolyba,
amikor a háború kirobbant, mert azt reméltem, hogy a józan ész szerint lázadást fogsz itt
szítani a császár ellen, és versenyre kelsz vele a hatalomért. Ezért adtam neked felhasználható
vagyont is, hogy a pártoskodás magvát elvessem a védők között. De te megleptél engem.
Csakugyan el kell hinnem, hogy benned az egyetlen olyan emberre találtam, aki nem ismeri a
hatalomvágyat.
Uram ezt mondotta:
– Az én időm csak most érkezett el. A hadsereged és a görög nép előtt vitatom az
örökségedet, és követelem tőled országomat!
Mohamed szultán szánakozóan megrázta a fejét:
– Ne légy bolond, hanem borulj le előttem, és hajts fejet előttem, a győztes előtt, és akkor
megkímélem az életedet. Különben megelégelem a dolgot és félredoblak, ahogyan
Arisztotelész is belefáradt, amikor a cethal csigolyáját a hátán cipelte a múzeumába.
Uram ekképpen válaszolt:
– A győztes nem te vagy, hanem én.
Makacssága annyira földühítette Mohamed szultánt, hogy jeladásul összecsapta a két
kezét, és így kiáltott:
– Történjék hát, amint te akarod! Adjátok rá a bíborcsizmát, hogy bíborcsizmával a lábán
haljon meg, amiként született. Nem vonom kétségbe a származását!
A hóhérai azon nyomban megragadták uramat, lerángatták a ruháit, az ujjast hagyván csak
rajta. A hóna alatt megragadván, késükkel mindkét combján átmetszették az ütőerét, úgyhogy
a vére végigfestette a térdét, a lába szárát meg a lábfejét.
Miközben ömlött a vére, uram mindkét kezével a hóhérai vállára támaszkodott, hogy állva
maradjon, tekintetét az ég felé fordította, és így imádkozott:
 – Fölfoghatatlan Isten, a te valóságodat szomjaztam életem minden napjában. Börtönből
börtönbe küzdöttem át magam, hogy rátaláljak a te valóságodra. De halálom pillanatában
könyörgök: Engedj még egyszer visszatérni! Add vissza nekem még egyszer idő és tér
bilincseit, a te szörnyű és gyönyörű bilincseidet! Engedd ezt meg nekem, hiszen tudod, miért
könyörgök érette!
A szultán kezével fölemelte uram reszkető állát, és fejét körbeforgatván ekképpen szólott
hozzá:
– Nézd meg a városodat, Johannesz Angelosz baszileusz! Uram végső erejével így
válaszolt:
– Nézem gyönyörűséges városomat, de ahol most a lábam a földet éri, csillagtestem
egyszer még visszatér. A falak romjaihoz tér vissza csillagtestem. Idő és tér
megbilincseltjeként a falakról sötét virágot szakítok szerelmem emlékezetére. De te,
Mohamed, te nem térsz vissza soha!
Így halt meg az én uram, Johannesz Angelosz, lábán bíborcsizmával. Miután kilehelte
lelkét, fejét a törökök levágták, testét pedig a kikötőnél a tengerbe dobták, a többi holttest
közé, amelyek a tengert mérgezték.
De a szultán, miután magát a császár örökösének nyilvánította, a hadseregét és a hajóhadát
elküldte a városból, és megengedte, hogy az életben maradt görögök pátriárkát válasszanak
maguknak. Gennadiosz barátot választottuk meg, aki a legszentebb volt a város szerzetesei
közül, és akinek hírneve miatt a törökök is megkegyelmeztek. A szultán a szálláshelyén
fogadta őt, és mint Konstantinápoly pátriárkáját hivatalában megerősítette, amint azt a szultán
előtt a császárok is tették, és jóindulata jeléül értékes pásztorbotot és egy arany áldozókelyhet
ajándékozott neki. A szultán ily módon beváltotta ígéretét, és megengedte a görögöknek
városukban a szabad vallásgyakorlatot és a saját bírói hatalom gyakorlását is. A szultán még
néhány templomot is ajándékozott a pátriárkának, hogy a görögök vallásukat azokban
gyakorolhassák, a többit azonban megtisztították és az iszlám Istenének dicsőségére mecsetté
alakították.
A kikötővel szemközti parton a szultán megerősítette Péra városának korábbi kereskedelmi
jogait, annak jutalmául, hogy Péra megőrizte semlegességét, és jó szolgálatokat tett a
szultánnak az ostrom alatt. De Péra szárazföldi falait lerombolták, és a Pérából elmenekült
lakosok házait lepecsételték, és holmijaikat a szultán számára lajstromba vették, amennyiben
a menekültek három hónapon belül nem térnének vissza a városba, hogy személyesen újra
birtokba vegyék a javaikat.
Konstantinápolyba is egész sereg menekült tért vissza, és a szultán külön kegyét ígérte
mindazoknak a görögöknek, akik visszatérnek, és bizonyítani tudják előkelő származásukat.
Néhányan visszatértek, és miután igazolták származásukat, a szultán parancsára azon
nyomban kivégezték őket. A szultán csak a szegény népnek kegyelmezett, megengedvén neki,
hogy ki-ki a maga tanult mesterségében dolgozhasson és gazdagítsa a birodalmat. A tanult
földrajztudósoknak, a történelemtudósoknak és a császári technikusoknak is megkegyelmezett
és szolgálatába fogadta őket. De a filozófusoknak nem kegyelmezett.
 EUROPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
SZEDTE A TYPOTOP BT.
NYOMTA A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT.
FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ
KÉSZÜLT SZEKSZÁRDON, 1996-BAN
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 965333
SZERKESZTETTE PAP ÉVA
A SZÖVEGET GONDOZTA PETRIKOVITS JULIANNA
KONTROLLSZERKESZTŐ SCHÜTZ ISTVÁN ÉS PAP ÉVA
A KÖTETET TERVEZTE SZ. BODNÁR ÉVA
MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR
KÉSZÜLT 33,5 (A5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 6086 X
EZ A KÖNYV A FŰZFŐI PAPÍR RT. 65 GR 1,8 VOLUMENŰ FŰZFŐPRESS
PAPÍRJÁRA KÉSZÜLT