Professional Documents
Culture Documents
MIKA WALTARI
JOHANNESZ ANGELOSZ
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1996
1453. január 2.
Eljött hozzám! Hát mégis eljött hozzám!
Világosbarna köntös volt rajta, lábán pedig puha, barna cipő. Bizonyára azt hitte, jó álruhát
öltött magára, pedig a legostobább ember sem tévedhetett volna akkorát, hogy alacsony sorú
nőnek vélje. Köpenyének szabása, fejfedője, de még az is, ahogyan leheletfinom fátylát
magára tekerte, hogy félig eltakarja az arcát, előkelő származásáról és neveléséről árulkodott.
– Isten nevében köszöntelek! – mondtam, és képtelen voltam visszatartani a könnyeimet.
A sárga kutya a farkát csóválta előtte.
– Ez őrültség – mondta. – Őrültség és boszorkányság. Le fognak leplezni, de akkor sem
állhattam meg, hogy el ne jöjjek. Nem, noha nem akartam jönni.
– Hogy jutottál be? – kérdeztem szaporán.
Fátylát még mindig a szája elé húzta. – Egy apró, köhécselő ember nyitott kaput a
zörgetésemre – mondta. -Különbül kellene öltöztetned a szolgádat, és meg kellene
parancsolnod neki, hogy a haját kefével, a szakállát pedig fésűvel tartsa rendben. Annyira
szégyellte a ruházatát, hogy hátat fordított nekem, és rám sem nézett. – Körülpillantott. – A
szobádra is ráférne egy kis takarítás. – A szoba sarkáról gyorsan elfordította tekintetét. A
szőnyeget rádobtam az ágyneműre takaróul, és kiszaladtam. Szolgám az udvaron állt, a
felhőket bámulta.
– Szép napunk van – mondta ravasz mosollyal.
– Csodálatos – ismertem el, és keresztet vetettem görög módra. – Életem legszebb napja.
Fuss és hozz bort, süteményeket, édességeket, sült húst, befőttet. Sokat hozz! Mindenből a
legjobbat, amit csak találsz! Hozz egy egész nagy kosárra valót, hogy jusson belőle neked is,
meg az unokatestvéreidnek is, meg a nénikédnek, és az egész családodnak. Ha útközben
találkozol koldusokkal, adj nekik alamizsnát, és áldd meg őket.
– Talán csak nincs születésnapod, uram? – kérdezte tudatlanságot színlelve.
– Csak vendégem jött – mondtam. – Egy olcsó és jelentéktelen nő, aki azért jött, hogy
elszórakoztasson magányomban.
– Vendéged? – kérdezte csodálkozást színlelve. – De hiszen én senki idegent nem láttam.
A szél valóban zörgette az ajtónkat, mintha valaki kopogott volna, de mikor kinyitottam, üres
volt az utca. Talán csak nem tréfálkozol velem, uram?
– Tedd, amit parancsoltam – nógattam. – De ha egy árva szót is szólsz a vendégemről
bárkinek is, megragadom a szakálladat, és saját kezemmel metszem el egy késsel a torkodat. –
Miközben a kosarat kereste, még egyszer megragadtam az ingujját, és így szóltam: – Eddig
még eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem: Mi a neved?
– Ez nagy megtiszteltetés számomra – mondta. – Mánuel a nevem az öreg Mánuel császár
után. Atyám őt szolgálta a Blachernaiban, mint tűzifahordozó.
– Mánuel! – kiáltottam fel. – Milyen szép név! Mánuel! Ez a nap a legboldogabb napja
életemnek! Krisztus nevére mondom! – Megragadtam a fülét, megcsókoltam szőrös orcáját,
majd eltaszítottam magamtól, hogy menjen végre.
Amikor szobámba visszatértem, vendégem már ledobta magáról barna köntösét, és az arcát
is felfedte. Nem tudtam betelni nézésével. A szavak a torkomon akadtak, remegett a térdem,
úgyhogy a földre vetettem magam előtte, és arcom a térdéhez szorítottam. Az öröm és az
elragadtatás könnyeit hullattam. Ő kezével félénken megérintette a fejemet, hajfürt jeimet
simogatta.
Amikor végre fölemeltem az arcomat, láttam, hogy mosolyog. Mosolya olyan volt, mint a
nap. Két szeme, mint két aranybarna virág. Kékre festett szemöldöke magasan és szépen ívelt,
mint két csodálatos boltozat. Arca olyan volt, mint a tulipán. Puha ajka rózsaszirom, fogai
apró gyöngyszemek. Látványa elkápráztatott. Mindezt meg is mondtam neki.
– Olyan a szívem, mint egy tizenhét éves sihederé – mondtam. – Költőktől idézek, mivel
az én szókészletem szegényes. Megmámorosodtam tőled. Mintha eddig még soha ilyet nem
éreztem volna. Mintha eddig még soha nem érintettem volna nőt. De azért ismerlek téged,
mintha ismertelek volna egész életemben.
– Te vagy számomra az egész Bizánc – mondtam. – Te vagy Konstantinápoly, a császárok
városa. Hasonlóképpen ismertem városod kéklő kupoláit, amikor először láttam meg őket a
hajófedélzetről, amint a csillogó tengerből kiemelkedtek. Ugyanígy ismertem városod utcáit,
oszlopait, márványát, a mozaikokat, az aranyat és a bíbort, mintha azelőtt is közöttük éltem
volna. Az utcákat és a tereket lelki szemeimmel már láttam. Nem kellett az utat tudakolnom.
Ugyanígy ismerlek téged is, Kedvesem!
– Érted vágyódtam ide, amióta csak élek – mondtam. – Rólad álmodoztam, amikor a
városodról álmodoztam. Ahogyan a városod megismertem, ezerszer csodálatosabb annál,
amilyennek álmomban láthattam, ugyanúgy te is ezerszer csodálatosabb vagy
emlékezetemben őrzött képednél.
– Szebb, csodálatosabb vagy, mint amilyennek emlékezetem megőrizhetett – mondtam. –
Két hét szörnyen hosszú idő. Két hét pokolian hosszú idő. Miért nem jöttél, ha megígérted?
Miért hagytál el engem? Azt hittem, belehalok!
Rám nézett, könnyedén lehunyta a szemét, ujjbegyeivel megsimogatta a szemem
környékét, az arcomat, az ajkamat. Aztán újra kinyitotta barna, sugárzó, mosolygó szemét, és
így szólt: – Beszélj még! Szépen beszélsz. Gyönyörűség hallgatni, pedig bizonyára hazugság
az egész. Bizonyára már el is feledtél! Még jó, hogy a külsőmről egyáltalán rám ismersz!
– Nem, nem! – tiltakozott, és kezét a mellemnek feszítette. De tiltakozása és ellenkezése
mintha hívogatott volna. Megcsókoltam. Teste elolvadt és elernyedt a karomban. Majd eltolt
magától, és hátat fordított nekem, fejét két kezében fogva.
– Mit csinálsz velem? – panaszkodott, és könnyekre fakadt. – Egyáltalán nem ezért jöttem
hozzád. Megfájdult a fejem.
Nem, ez nem lehetett tévedés. Tapasztalatlan és érintetlen volt még. Ezt mondta nekem a
szája. Erről beszélt a teste a testemnek. Talán büszke volt, szenvedélyes, könnyen hevülő,
szeszélyes, és éberen őrizték, de bűnt még nem ismert. Talán gondolatban, de a testében még
nem.
Arcáról is láttam, hogy valóban fáj a feje. Aggódva két kezembe fogtam szép fejét, és
simogatni kezdtem a homlokát.
– Bocsáss meg – mondta, és felzokogott a fájdalomtól. – Talán túl érzékeny és félénk
vagyok. De mintha tüzes tűkkel szurkálnák a fejemet. Bizonyára megijedhettem, hogy olyan
hirtelen magadhoz öleltél!
Erőm átáradt őbelé. A két kezemből áradt belé. Egy rövid pillanat múltán mélyet sóhajtott,
felengedett benne a feszültség, és újra kinyitotta a szemét. – Meleg a kezed – mondta, és
elfordította a fejét, könnyedén megcsókolva a kezemet.
– Gyógyító kezed van!
Néztem a kezem. – A gyógyító keze, a romboló keze!? – mondtam rekedt hangon. – De
higgy nekem, nem akarok rosszat neked! Az imént sem akartam. Meg kellett volna érezned!
Rám nézett. Tekintete ismét nyílt és ismerős volt. Ismét elmerülhettem a tekintetében,
úgyhogy körös-körül minden elhomályosult és valószerűtlenné vált. – Bizonyára tévedtem –
mondta. – Talán én akartam rosszat, bár igazából nem akartam. De most újra jól érzem
magam. Jó nálad lennem. Máshol már sehol sem érzem jól magam. Az otthonom is idegen és
unalmas lett számomra. Az erőd egész idő alatt vonzott engem. Városfalakon át, szobafalakon
át, a városon át. Talán bizony elvarázsoltál engem?
– A szerelem varázslat – mondtam. – A szerelem a legborzasztóbb varázslat. Te
megbabonáztál engem, amikor a szemembe néztél a Bölcsesség templomának kapujában.
– De ez őrület! – panaszkodott. – Atyám sohasem egyezne bele, hogy engem egy latinhoz
adjon! Még a családodat sem ismerem. Világjáró vagy. Szerencsevadász. Nem, atyám
megöletne téged, ha megtudná!
Szívem megdermedt. Kérkedni kezdtem, hogy időt nyerjek: – Családom az arcomon van, a
kard az apám, a lúdtoll az anyám, testvéreim a gondolkodó csillagok, az angyalok és a
démonok pedig az unokatestvéreim meg a rokonaim! Csak az igazat mondtam.
Torkomon akadtak a hivalkodó szavak. Az igazság sokkal egyszerűbb volt.
– Már nős ember vagyok – vallottam be. – Ugyan idestova kilenc éve nem láttam a
feleségemet, de tudomásom szerint nagyon is eleven. A fiunk is betöltötte már a tizenkettedik
életévét. Talán a keresztet is azért vettem fel, mivel nem bírtam többé velük élni. Ok azt
hiszik, hogy elestem a várnai csatában. És jobb is így.
Már az első szavak hallatára hevesen összerezzent. Egyikünk sem nézett a másikra. A
ruháját babrálgatta a gallérnál, és az ékszerét igazgatta a mellén. Nyaka nagyon fehér volt.
– Semmi jelentősége sincs – szólalt meg végül hideg hangon. – Hiszen úgysem lehetett
volna semmi az egészből. -Még mindig az ékszerét babrálva és a kezét nézve hozzáfűzte: –
Mennem kell. Hajlandó vagy felsegíteni a köntösömet?
Én azonban nem akartam elengedni, s ő maga sem igen akart elmenni. Hiszen csak azért
mondta, hogy megsebezzen.
– Mindketten nagykorúak vagyunk – jegyeztem meg, de hangom akaratlanul rideggé vált.
– Ne légy hát gyermek! Jól tudod, mit teszel!
– Nyitott szemmel jöttél – folytattam. – Törődöm is én a házassággal, törődöm is én az
egyház szent szakramentumaival! Nem, sem a mennyel, sem a pokollal nem törődöm, ha te
egyszer létezel, és én rád találtam. A menny meg a pokol sem olyan ám, amilyennek
képzeljük vagy amilyennek a prédikációkban mondták. Te az enyém vagy, ne tagadd! De még
egyszer: nem akarok rosszat neked.
Csendben maradt, és csökönyösen a padlóra szegezte tekintetét. így hát folytattam: – Úgy
látszik, még magad előtt sem tisztáztad, mi áll mindannyiunk előtt. Semmi más nem vár ránk,
mint a halál. Vagy a török rabság. Neked is e kettő közül kell választanod. Időnk sincs több,
mint néhány hónap, legfeljebb fél esztendő. Aztán jönnek a törökök!
– Akkor ugyan mit jelent hát bármi megszokott? – kiáltottam, és akkorát csaptam a szék
támlájára, hogy a kézcsontjaim belereccsentek, és a fájdalomtól elhomályosult a szemem. –
Házasságra, otthonra, gyermekre csak akkor gondolhat az ember, ha előtte az élet. Neked és
nekem azonban már nincs tovább életünk. Szerelmünk már előre pusztulásra van ítélve. Csak
rövid időnk van. De te, te csak a köntösödet akarod felvenni és utadra akarsz menni, mert
Isten ítélete évekkel ezelőtt arra kényszerített engem, hogy egy nálam idősebb nőt vegyek
feleségül, akin csak a testemmel könyörültem meg. Szánalomból. A szívemet sohasem
szerezte meg.
– Mit nekem a te szíved! – kiáltott fel lángra gyúlt arccal, -Latin a szíved. Ezt bizonyítják
a szavaid. Konstantinápoly sohasem semmisülhet meg. Nemzedékről nemzedékre hiába
ostromolták eddig a törökök. Maga a szent Istenanya védelmezi falainkat. Hogyan
rombolhatná le őket egy siheder, az a Mohamed, akit maguk a törökök is lenéznek!
De mintha csak a beszéd kedvéért beszélt volna, olyan magától értetődő volt ostoba
bizalma Konstantinápoly falaiban. Gyöngébb hangon, és a tekintetét félrefordítva ezt
kérdezte: – Mit mondtál az imént Isten ítéletéről? Hát valóban idősebb nálad a feleséged?
Kérdése újra megörvendeztette a szívemet. Hiszen azt bizonyította, hogy féltékeny
asszonyi szívében kíváncsiság ébredt. Ugyanakkor nagy ajtócsapkodással és a lépcsőn zajt
csapva, megjött a szolgám. Elébe mentem, és átvettem tőle a kosarat.
– Ma már nem lesz szükségem rád, Mánuel! – mondtam.
– Uram! – felelte. – Őrködöm a házunkon a szemközti csapszékből. Higgy nekem. Ez lesz
a legjobb!
Lelkesedésében megérintette az ingujjamat, fejemet lejjebb húzta, és a fülembe súgta: -Az
istenért, uram, tanítsd meg őt, hogy másképpen öltözködjék. így magára von minden
tekintetet, és nagyobb kíváncsiságot ébreszt, mintha festett és fedetlen arccal járna, mint a
kikötői örömlányok.
– Mánuel! – figyelmeztettem. – A késem nem szorult a tokjába!
De ő csak ravaszul vihogni kezdett, mintha jó tréfát mondtam volna, és áldólag dörgölte
össze a két kezét. -Ugyanolyan kerítői hajlamaid vannak, mint a borbélynak – szidtam, és
fenéken billentettem, hogy induljon már. – Szégyelld magad a gondolataid miatt! – De
óvatosan rúgtam meg, nehogy kárt tegyek benne, úgyhogy inkább kegyként fogta fel.
Bevittem a kosarat. A parazsat felélesztettem és szenet raktam a parázskosárba.
Ezüstserlegbe bort töltöttem. Törtem a búzakenyérből. Az édességeket kínai korsómba
öntöttem. Ő azonban elhárítólag felemelte a kezét: – Ne! Ne!
De keresztet vetett görög módra, a serleg pereméről megkóstolta a sötét bort, a kenyérből
is harapott, és pálcikával vett a mézből és a ragadós édességből. Én is ugyanígy mindent
megkóstoltam. Magam sem voltam éhesebb, mint ő.
– Együtt ittunk a borból, és együtt törtük meg a kenyeret – mondtam. – Most már tudod,
hogy többé nem lehetek ártalmadra. Vendégem vagy, és mindaz, ami az enyém, a tiéd is!
Mosolygott, és így szólt: – Konsztantinosz császár is elküldte a nyáron a saját asztaláról a
legjobb falatokat Mohamed szultánnak, amikor erődjét építette a városunk pusztulására. De ha
most szavadon fognálak, és hozzálátnék, hogy kifosszam a házadat, miként a szultán akarja
kirabolni vendéglátóját?
Mosolyom nem volt ugyanolyan természetes. – A szultán túlságosan is gyanakvó volt
ahhoz, hogy akár egy falatot is megkóstoljon az ételből, amit egy bizánci küldött – meséltem.
– Az egészet szétosztotta a rabszolgái között. De ámulatára egyetlen rabszolga sem kapott
még hasfájást sem tőle. Mondtam is neki, hogy téved, amikor más embereket a maga
mércéjével mér. Konsztantinosz egyenes és őszinte, inkább katona mint uralkodó. Nem tehet
róla, hogy szerencsétlen csillagzat alatt született.
– Konsztantinosz áruló, és megtagadta a hitét – mondta szenvedélyesen. – Atyáink hitét
felcserélte a latinok kovásztalan kenyerére. Mit ér nekünk a latinok segítsége, ha Isten elhagy
bennünket?!
– Kovászos vagy kovásztalan, egyre megy! – kiáltottam fel haragra gerjedve ostoba
előítéleteitől. – Tehát meg sem hallgattad az unióról szóló megállapodást, amikor nyilvánosan
felolvasták? A lelkek megtisztulási idejét ti is elismeritek, akár tűz, akár sötétség, akár vihar
legyen. Ha az egyezmény elismeri is a pápát az egyház fejének, azért a keleti pátriárkák
megőrzik valamennyi hagyományos jogaikat. Az egyezmény különben sem változtat a
korábbi helyzeten. De persze bedugtad a füled, mint a többi görög is!
Egészen elsápadt. – És a Fiútól! – mondotta suttogva. – Ez a törvénytelen toldalék a
hitvalláshoz. Eretnekség!
– A szentháromság nevére kérlek! – kiáltottam. – Ne beszélj olyan dolgokról, amiket a
nálad bölcsebbek sem értenek. Nyugat és kelet legokosabb, legtanultabb férfiai két esztendőt
használtak arra, hogy bizonysággal szolgáljanak egymásnak, hogy egyetértésre és
világosságra jussanak, és megtalálják az igazságot ebben a dologban. És ha végül elérték ezt,
és aláírásukkal meg is erősítették, ki vagy te, hogy kétségbe vonod egy ilyen alapos és
vesződséges megfontolás eredményét?
– Aha! – mondta –, szóval te is gyanakszol igazságára, ezért kezdtél így kiabálni mellette.
Nyugalmat erőltettem magamra. – Saját pátriárkátok Firenzében a halálos ágyából kelt fel,
hogy utolsó erejével megírja testamentumát. Elismerte a pápát az egyház fejének. Elismerte,
hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól van. Az ő jámborságát senki sem tagadhatja
közületek. Halála küszöbén ismerte el az uniót. Téged ez sem győz meg?
– Latinok hamisítványa – mondta ridegen. – Jól tudom. Ezenkívül nem is írta alá
mindenki. Markosz Eugenikosz, Demetriosz, a császár fivére, sőt az öreg Gemiszthosz Pleton
is inkább elmenekült, semhogy aláírja. Az unió nem volt érvényes!
Széttártam a két kezem. – Hiábavaló a beszéd – mondtam. – Hiábavaló a beszéd.
– Te magad talán elhiszed? – kérdezte, rám pillantva barna szemével.
Ez az egyenes kérdés megnyugtatott, és szégyelltem heveskedésemet. Mi vagyok én, hogy
az unió érdekében buzgólkodjam? Most minden elevenen újra visszatért emlékezetembe.
Ferrara nedvesen és iszaposán az árvíz után, ahol minden tócsában békák kuruttyoltak
hangosan. Fekete kátránykeresztek a házak kapuján a pestis napjaiban. Imbolygó lámpások és
nyikorgó talyigák, amelyek a holtakat szállították az éj sötétjében. Jenő pápa aszkézistől
barázdált, hatalomvágyó szerzetesarca. Johannesz császár arany tollkoronája, amint
Firenzében fehér lovon lovagol az üdvrivalgó tömegben. Besszarion kerek feje és
tagbaszakadt teste. Iszidor metropolita apró, szúrós, értelmes szeme és eleven taglejtése. A
görögök furcsa ruhái, amelyeket az itáliai asszonyok sietősen utánozni kezdtek
öltözködésükben.
És beszédek, beszédek, a viták végtelen zsongása, a tollak szapora sercegése a papíron, és
papírok, papírok kifogyhatatlanul. Engesztelhetetlen vita betűk fölött. Vastag, megsárgult
kódexek, melyek betűit titokban kikaparták. Valóban a kor legtanultabb férfiak láttam együtt,
és láttam a vita teljesen haszontalan voltát, mivel nem volt képes senki megingatni a másikat a
maga meggyőződésében. Csak a gyorsírást tanultam meg.
– Egyház – mondottam, és tehetetlenül széttártam a kezem. – Krisztus egyháza bizonyára
az emberek szívében él, a világi egyház pedig csak külső burok, ruha. Ferrarában a nők görög
ruhákba öltöztek, és húsvét reggelén az emberek gyertyával a kezükben özönlöttek
meghallgatni a görögök miséjét. Vadidegen emberek csókolták meg egymást görög szokás
szerint, és a kertekben fölújították Platón lakomáját, vízzel kevert borokkal és zeneszóval.
Mindez átmeneti volt. Változatosságra vágyva az emberek mindig minden új iránt
lelkesednek. A görög szerzetesek és tudósok szakálla csábította a ferrarai és a firenzei nőket.
Utólag aztán azzal próbáltak védekezni, hogy ők nem tudták, hogyan mondják görögül azt,
hogy „nem szabad”.
Divathóbort volt, szeszély, a változatosság utáni vágy! -folytattam. -A latin a törvénytudók
nyelve, a görög a filozófusoké és a költőké. Hogyan érthették volna meg egymást tehát a
latinok és a görögök. A világi megállapodásokban a törvénytudó mindig legyőzi a filozófust.
Ezért kellett Firenzében a görögöknek engedniük. De neked, csak neked, megvallhatom, hogy
a szívem mélyén számomra a te egyházad az eredeti, a hamisítatlan krisztusi egyház, már
amennyire bármilyen egyház a maga szokásaival és formaságaival még egyáltalán
hamisítatlan egyház lehet a mi időnkben. Ezt tanultam meg Firenzében.
Megragadtam két vékony kezét. – Volt egy ifjúkori álmom – mondtam. – A pápai
kancellária írnokaként és tolmácsaként azt hittem, hogy Ferrarában és Firenzében az egész
Európa, az egész emberiség ügyét szolgálom. Hát lehetett bármi nagyobb cél, mint a keleti és
a nyugati egyház egyesítése, az egész kereszténység egyetértése, mint az első jókora lépés a
népek közötti egyetértés és a tartós béke felé? Szét-forgácsolódás helyett egyetemesség?
Gyűlölködés és gyanakvás helyett egyetértés? Krisztus földi helytartója a pápai trónuson, a
legfelső egyházi zsinat támogatásával, amint az egyház tévedéseit javítja ki, és a királyokat
meg a fejedelmeket békítgeti egymással. Milyen elérhetetlen eszmény!
– Mert a szemem kinyílt – folytattam. – Azt láttam, hogy eszmény helyett csupán politikai
számításokat, hidegvérű hatalomvágyat szolgálok. Aznap, amikor végül kihirdették az uniót,
latinul és görögül Firenze székesegyházában, zúgtak a harangok és örömtüzeket gyújtottak
minden téren, ugyanazon a napon eladtam a könyveimet és a ruháimat, hátat fordítottam
mindennek. A szívem mélyén tudtam, hogy minden hiábavaló, az unió pedig üres papír. Nem
akartam többé ezt az utat követni.
– Akkor meg miért kiáltottál úgy rám? – kérdezte. – Miért sértettél meg gonosz szavakkal
a miatt az átkozott unió miatt?
– Nem azért – sóhajtottam fel. – Csak a magam szörnyű csalódása miatt! Kedves volt
számomra ez az álom.
Elhallgattunk.
– Isten ítéletéről kellett volna beszélned – mondta kisvártatva.
– Már sokat is beszéltem – ellenkeztem. – Miért beszélnék, amikor itt vagy nálam. Aztán
meg: ugyanazokat a szavakat használva az emberek különböző dolgokról beszélnek. A szavak
félreértéseket, gyanakvást hintenek el. Nekem elég, hogy nálam vagy. Nincs szükségem
szavakra, ha egyszer nálam vagy.
Kezét a kezemben melengettem a parázstartó fölött. Ujjai hidegek voltak, de az arca izzott.
– Szerelmem – mondtam halkan. – Egyetlen szerelmem. Azt hittem, eljött éltem ősze, de
ez sem volt igaz. Köszönöm, hogy létezel.
Miután tovább beszélgettünk, ő elmondta, hogy az anyja megbetegedett, és ezért nem
jöhetett előbb. Észrevettem, szívesen elmondta volna, hogy kicsoda ő, de megtiltottam neki.
Nem akartam tudni. A tudás csak még több szomorúság. Mindennek megvan a maga ideje.
Számomra elég volt, hogy ő itt van nálam.
Amikor elváltunk, ő ezt kérdezte: -Tényleg azt gondolod, hogy a törökök még ezen a
tavaszon ostrom alá veszik Konstantinápolyt?
Akaratlanul is újra elfogott az indulat: – Hát tényleg bolondok vagytok ti görögök
mindannyian? A dervisek és az iszlám tanítói faluról falura járnak Ázsiában. A törökök alá
rendelt európai csapatok menetparancsot kaptak. Adrianopoliszban ágyúkat öntenek. A
szultán a legnagyobb hadsereget akarja összegyűjteni városod ostromára, nagyobbat, mit
bárki az elődei közül gyűjthetett. De te is csak ezt kérded, valóban jönni akar?
– Bizonyosan eljön! – kiáltottam. – Számára sietős a dolog. Az unió életbelépésével a
pápának talán mégis sikerül rábírnia az európai uralkodókat, hogy viszályaikat és háborúikat
feledjék, és még egy keresztes hadjáratot indítsanak. Miként a törökök halálos fenyegetést
jelentenek a számotokra, azonképpen Konstantinápoly is halálos fenyegetés a szultánra nézve
a török birodalom szívében. Te nem ismered az ő nagyravágyó ábrándjait. Azt hiszi, ő korunk
Nagy Sándora.
– Pszt! Pszt! – csitítgatott hitetlenül mosolyogva. – Ha így van, akkor már nem sokszor
találkozunk.
– Mit akarsz mondani ezzel? – kérdeztem, és megragadtam a kezét.
– Ha a szultán tényleg megindul Adrianopoliszból, Konsztantinosz császár egy gyorsjáratú
hajót indít Moreába, hogy biztonságos helyre vigye a császári család nőtagjait. Minden
eshetőségre. Más főrendü családok nőtagjai is elférnek a hajón. Nekem is lesz ott helyem.
Hosszasan nézett rám barna szemével, kezét a vállamon nyugtatva, összeharapta az ajkát,
és azt mondta: – Ezt, úgy hiszem, nem kellett volna elmondanom neked!
– Nem – mondtam kiszikkadt szájjal és rekedt hangon.
– Hiszen én a szultán titkos ügynöke is lehetek. Ezt akarod mondani. Hiszen ti
mindannyian erre gyanakodtok.
– Bízom benned – mondta. – Bizonyára nem élsz vissza értesüléseiddel. Mondd,
elutazzam-e vagy sem?
– Természetesen – mondtam –, el kell utaznod. Miért ne mentenéd meg a tisztességedet és
az életedet, ha alkalom kínálkozik rá. Nem ismered Mohamed szultánt. De én igen. A városod
el fog pusztulni. Minden szépség, minden kihunyó ragyogás körülöttünk, a főrangú családok
hatalma és gazdagsága, minden már csak árnyék.
– És te? – kérdezte.
– Én azért jöttem, hogy elessem Konstantinápoly falain
– mondtam. – Mindazért, ami egyszer s mindenkorra elmúlt, és amit már a világon
semmiféle hatalom sem hozhat vissza. Más idők vannak eljövendőben. Én már nem akarom
megérni.
Már rajta volt barna köntöse, és kezében gyűrögette a fátylát. – Hát még meg sem
csókolsz, amikor elválunk? -kérdezte.
– Csak a fejed fájdulna meg tőle – mondtam.
Pipiskedve, puha ajkával megcsókolta az arcomat, tenyerével megsimogatta az államat, és
egy pillanatra a mellemre hajtotta a fejét, mintha birtokába akart volna venni engem.
– Hiúvá teszel – mondta. – Kezdek túl sokat képzelni magamról. Hát tényleg nem törődsz
vele, hogy ki vagyok?
Csak mint nőt akarsz a barátodnak? Édes érzés ez, de azért mégis nehéz hinnem neked.
– Eljössz-e még egyszer, mielőtt elutazol? – kérdeztem.
Ő körülnézett a szobámban, kezével szórakozottan megsimogatta a sárga kutyát. -Jó nálad
lennem – mondta. -Jövök még, ha tudok.
1453. január 6.
A görögök mégis nyugtalanok. Ijesztő jövendölések szállnak szájról szájra. A nők az
álmaikat mesélik. A férfiaknak állítólag jelenéseik vannak. Eksztázisban lévő szerzetesek az
utcasarkokon égő szemmel pusztulást és halált prédikálnak a városnak, amely elhagyta ősei
hitét.
Minden bujtogatás központja a Pankrátor kolostora. Gennadiosz barát onnét küldözgeti
leveleit szerteszét a városba. Ezeket felolvassák a tömegnek. A nők sírva hallgatják. A császár
parancsa miatt ő maga nem mer mutatkozni az emberek előtt. De véletlenül olvastam azt a
nyilatkozatot, amelyet ő szegeztetett a kolostor kapujára.
„Szerencsétlenek! – írja. – Hová tévelyedtetek? Hogyan szűnhettetek meg bízni Istenben és
hogyan vethetitek reményeteket a frankok segítségébe? Romlásba taszítjátok városotokat, és
városotokkal a hiteteket is elvesztettétek. Uram, légy hozzám irgalmas! Orcád előtt teszek
bizonyságot róla, hogy nekem nincs részem ebben a bűnben. Gondoljátok meg,
szerencsétlenek, mit tesztek! Rabság lesz osztályrészetek, amiért lemondtatok atyáitok
vallásáról, és hitetlennek vallottátok magatokat. Jaj lesz nektek az utolsó ítélet napján!”
Voltaképpen pusztán az a kérdés, megérkezik-e időben segítségül a pápai hajóhad és
elegendő lesz-e a segítség. Az általános keresztes hadjáratban nem hiszek. A várnai vesztett
csatára is öt évig készülődött a kereszténység. Magyarország nem meri többé megszegni a
békét, mint Várna idejében. Ha a segítség nem érkezik meg idejében, az unió elfogadása
hiábavaló és csak arra jó, hogy keserűséget és reménytelenséget szítson. Csakugyan, miért
mondanának le az utolsó pillanatban még a vigaszról is, amit a hitük nyújt nekik?
A nép Gennadiosz pártján áll. A Szófia-templom kiürült. Vasárnaponként is már csak a
császár és a szertartásos kísérete jár oda misére. Politikusok számára a hit közömbös. Ők
mindent csak a szájukkal ismernek el. De azt hiszem, a templom kiürülése megrázta őket. A
papok egy része is elhagyta a hitét. A Szófia-templomban maradt papokat a többiek
kitagadással és kiátkozással fenyegetik.
1453. január 8.
Hallottam valamit, ami arra késztetett, hogy még egyszer elmenjek a Világ Ura-
kolostorába,6 és próbáljak bejutni Gennadioszhoz. Sokáig várakozhattam. Ő imádkozik és
korbácsolja magát nap nap után, hogy levezekelje városának bűneit. De engem fogadott,
miután hallotta, hogy a szultán kíséretéhez tartoztam. Ők valóban jobban szeretik a törököket,
mint a latinokat.
Amikor meglátta szakálltalan arcomat és latin ruházatomat, visszahőkölt, és anatémát meg
aposztatát kiáltott. Nem csoda, hogy nem ismert rám nyomban, mivel én is nehezen ismertem
rá első pillantásra. Szakállasán, kócosan, a böjtöléstől és a virrasztástól égő szemmel. De
lefogyva és megöregedve is valóban az egykori Georgiosz Szkolariosz, a megboldogult
Johannesz császár államtitkára és pecsétőre, ugyanaz a férfiú, aki a többiekkel együtt aláírását
adta Firenzében. A fiatal, heves, tanult, becsvágyó és életigenlő Georgiosz.
– Jean Ange vagyok – mondtam. – Giovanni Angelos, a francia, aki iránt évekkel ezelőtt
Firenzében barátságot tanúsítottál.
Úgy meredt rám, mintha a sátánt látta volna.
– Georgiosz lehet, hogy ismert téged – kiáltotta –, de Georgiosz nincs többé! Bűneim
miatt lemondtam világi hivatalaimról, a tudás megbecsüléséről és a politika dicsőségéről. Már
csak Gennadiosz van, egy szerzetes, és nem ismerlek téged. Mit akarsz tőlem?
Hevessége és lelki fájdalma nem volt tettetés. Valóban szenvedett, és városának meg
népének halálverítéke verte ki. Egészen röviden beszámoltam neki viszontagságaimról, hogy
6 A Pankrátor-kolostor magyar neve.
bizalmát elnyerjem. Aztán így szóltam:
– Ha bűn volt, hogy annak idején aláírtál, és most vezekelsz ezért a bűnödért, miért nem
teszed ezt csupán Isten előtt? Miért rántod magaddal egész népedet a saját szenvedésedbe, és
miért keltesz széthúzást éppen most, amikor össze kellene fogni az erőket?
Ő ezt mondta: – Az én nyelvemmel és az én tollammal ostorozza őket Isten szörnyű
elpártolásuk miatt. Ha bíztak volna Istenben és elvetették volna a nyugati országok segítségét,
Isten maga hadakozott volna értük. Konstantinápoly most már veszve van. Most már
hiábavaló a falakat erősíteni és fegyvereket gyűjteni. Isten elfordította rólunk orcáját, és a
törökök hatalmába adott bennünket!
– Szólj bár Istennek szájával is – mondtam –, a harc mégis előttünk áll még. Hát azt
hiszed, hogy Konstantinosz császár önként feladja a városát?
Fürkésző pillantást vetett reám, és fanatikusan égő szemében egy pillanatra felcsillant a
tapasztalt államférfi ravasz tekintete.
– És te kinek a szájával beszélsz? – kérdezte. – A szultán szavatolja életét, és vagyonát, és
mesterségének szabad folytatását mindazoknak, akik önként behódolnak, de mindenekelőtt a
hitük gyakorlását. Egyházunk élni és virágozni fog a törökök birodalmában is a szultán
védelme alatt. Ő nem a hitünk ellen vív háborút, hanem a császárunk ellen.
Mivel én nem válaszoltam, nyomatékosította szavát: – Konsztantinosz hitének
elhagyásával bizonyította, hogy nem igazi baszileusz. Hiszen törvényesen még csak meg sem
koronázták. Ő hitünk gonoszabb ellensége, mint Mohamed szultán.
– Esztelen, bolond barát – heveskedtem –, tudod-e magad is, mit beszélsz?
Ő lehiggadva megjegyezte: – Nem titkolom a véleményemet. Ugyanezeket a szavakat
mondtam magának Konsz-tantinosznak is. Nekem nincs többé vesztenivalóm. De nem
vagyok egyedül. Mögöttem áll a nép és jó néhány főrangú is, akik félnek Isten haragjától. Ezt
mondd el annak, aki téged ideküldött.
– Csúnyán tévedsz – mondtam. – Már nem a szultánt szolgálom. De kétségtelenül más
utak is rendelkezésedre állnak, hogy szavaidat a szultán fülébe juttasd.
1453. február 1.
Miután több éjszakát átvirrasztottam, Nagy Konsztantinosz fórumára mentem. A tér
márványlapjai zúzalékká őrlődtek a szekerek kerekei alatt. Az épületek omladoztak. A
megszürkült faépületek fecskefészkekként támaszkodtak a megsárgult márványfalakra.
Fölmentem a gödrösre kopott csigalépcsőn, felkapaszkodtam az oszlop csúcsára. A
virrasztástól és a böjtöléstől olyan kimerült voltam, hogy a kapaszkodástól ziháltam. Szédült a
fejem, és többször is meg kellett állnom, hogy a falhoz támaszkodjam. Az omladozó lépcső
életveszélyes volt. Miután sikerült följutnom a tetejére, Konstantinápoly dombjaival a lábam
alatt terült el.
Az oszlop tetején hajdan a császár óriási méretű bronzszobra állt, a napsütésben aranyló
tengeri jelzésként messzire ragyogva a Márvány-tengerre, aranyat sugározva a Boszporuszra
és egészen az ázsiai partokra, a szobor kardot markoló keze pedig kelet felé mutatott.
Harmadfélszáz évvel ezelőtt a latin keresztesek Konstantinápoly elfoglalása után
ledöntötték helyéről a császár szobrát. Uralmuk azonban csak egy emberöltőn át tartott,
városom évezredes történetében egyetlen napnyi, reggeltől estig tartó ideig. Az oszlop ezután
sokáig kivégzőhely volt. A hazaárulókat a tetejéről taszították le a szédítő magasból a tér
kövezetére. Végül egy szent szerzetes foglalta el az oszlop tetejét lakóhelyül, és nem is hagyta
el többé, amíg a nyarak hőségétől és a téli fagyoktól szikkadt tetemét kötélen le nem
engedték. Isten haragját és jelenéseit prédikálta az oszlop tetejéről a téren összeverődő bámész
tömegnek. Rekedt kiáltásai, átkai és áldásai belevesztek a szélbe. De egy emberöltőn át ő is
városom látványosságai közé tartozott.
Az oszlop tetején most már semmi sem volt. A kövek meglazultak eresztékeikben. A világ
ideje az estalkonyhoz ért. Lábam súlya alatt egy kő leesett az oszlop pereméről. Csak hosszú
idő elteltével hallottam a földről tompa puffanását. A tér teljesen kihalt volt.
Városom ideje estre fordult. Vége lett a bíbor izzásának és az arany csillogásának.
Tovatűnt minden, ami szent volt. Az angyalkórusok éneke elhalt. Csupán a test vágyakozása
és a szív halála maradt hátra. A hidegség, a közöny, a kalmárkodó mohóság és a politikai
számítások. Városom haldokló test volt, melyből menekült a lélek. A lélek a nehéz szagú
kolostorokba menekült. A lélek a könyvtárak sárgult kódexeibe rejtőzött, melyeket fehér hajú
aggastyánok lapozgattak a semmit őrölve fogatlan ínyükkel.
Az éjszaka fekete leple vette körül városomat. Az éj árnyai ereszkedtek a nyugati országok
fölé is.
– Gyúlj lángra, városom! – kiáltottam a szívem mélyéről. – Gyúlj lángra, még egyszer!
Utoljára! Az éj küszöbén lobbanj lángra szent voltod ragyogásába! Ezer év alatt vált kővé a
lelked. De még egyszer, a halál küszöbén, szoríts ki lelket a kőből! Préseld ki a kőből a szent
olaj utolsó cseppjeit! Nyomd fejedbe Krisztus tövis koszorúját! Öltözz utoljára bíborba, hogy
méltó légy önmagadhoz!
Mélyen a lábam alatt, a kikötő hosszúkás öblében mozdulatlanul pihentek a nyugati
országok hajói. A Márványtenger felszínét nyugtalan hullámok fodrozták. Rikoltozó madarak
raja felhőként követte a halászok hálóit. A tenger túlsó partján Ázsia dombjai kéklettek.
Lábam alatt, a dombokon a templomok zöldes kupolái emelkedtek. Ezeket a lakóházak szürke
csoportja övezte dombtól dombig húzódó zegzugos utcáival. És a falak, a győzhetetlen falak
tornyaikkal szürkén magasodtak egyik parttól a másik partig, oltalmazó ölelésükbe zárva
városomat.
„Mindezt neked adom, ha leborulsz előttem és imádsz engem.”
Miért ne szolgálhatnám az éjszaka fejedelmét? Magam előtt láttam Mohamed szultán
szenvedélytől forró arcát. Láttam sárgás ragadozószemét, amelynek nézését senki sem állta
sokáig, melyek szúróssá dermedve a halált jelentették. Horgas, sasorrát láttam magam előtt.
Szép, élveteg száját. Mosolyát, amely csábított és becsapott. Vannak férfiak, nálam
fiatalabbak, akik vak imádat hatalmában készek feláldozni érte az életüket, pusztán az iránta
érzett szeretetből.
Görögül olvassa Arkhimédész írásait és Nagy Sándor történetét. Ismeri Ptolemaiosz
térképeit, és valamennyit beszél latinul is. Sorokat idéz perzsa költők verseiből. Kívülről tudja
a Koránból mindazt, ami megfelel a céljainak. Nem kényszeríti az iszlám hitre azokat a
keresztényeket, akik önként szegődnek szolgálatába. Hiszen semmiben sem hisz. Beéri azzal,
hogy ennek a világnak az uralkodója legyen. De ezt a világot teljes egészében akarja.
Konstantinápoly csak az első lépés számára, hogy önmagának bizonyítsa, ő az, aki eljövendő
lészen. Megfogadta, hogy egyszer még Róma templomainak oltárairól fogja abrakoltatni a
lovait.
Miért nem voltam hajlandó őt szolgálni, noha szerettem őt? Hiszen neki senki sem
szegülhet ellen, ha ő úgy akarja.
Mi bizonyítja nekem, hogy helyesen jártam el, amikor elhagytam őt? Ha most az oszlop
tetejéről levetném magam a földre, vajon angyalok ragadnák-e meg a karomat, és
hordoznának, nehogy kárt tegyek a testemben? Ez bizonyság lenne.
Nem, ez kísértés volt! Rosszabb, borzalmasabb kísértés, mint földig omlani és hajlongani
Mohamed szultán előtt, hogy bocsánatot kérjek tőle, amiért elhagytam és hogy visszatérjek őt
szolgálni.
Nem, nem vetettem le magam a tér kövezetére. Beértem azzal, hogy ember vagyok.
Beértem rabságom bilincseivel, idő és tér bilincseivel. Hogyan lehetne bármi sajátja egy
rabszolgának? Nem is akartam semmit. Tudásom korlátozott, szavaim fogyatékosak, a
bizonytalanság az egyetlen bizonyosságom. Ezért nem kételkedtem választásomban.
„Isten megáldjon, Anna Notarasz – mondtam szívemben. – Isten megáldjon, szerelmem!
Nem tudod, ki vagyok, és nem is fogod tudni soha. Ám legyen atyádból Konstantinápoly
pasája a szultán vazallusaként, ha ő így választott. Én nem avatkozom bele. Konsztantinosz
nem óhajtott téged, de Mohamed szultán talán jováteszi majd az általad elszenvedett
igazságtalanságot, és nászágyba vezet téged, hogy atyáddal szövetségre lépjen. Sok felesége
van. Számodra, a görög számára is jut hely közöttük.”
Miután a virrasztás és a szörnyű kísértés után visszanyertem lelkem megnyugvását, szívem
Isten ürességébe olvadt és keserűségem is ürességbe olvadt. Amint a térdem lassan elernyedt
és a szívverésem is egyre lassult, a szokott testtartásba ereszkedtem le a földre, fejemet
lehorgasztottam és szememet behunytam.
„Isten áldjon, szerelmem, ha nem találkoznánk többé!, mondtam szívemben. Senki más
nem volt hozzád hasonló. Vérem testvére vagy. Üdvösségem egyetlen csillaga vagy. Áldlak
téged, hogy találkozhattam veled. Áldom földi szemedet, áldom földi testedet. Mindent áldok
benned.”
Csukott szemmel a csillagokat néztem magamban. Tér és idő határai kezdtek eltűnni
mellőlem. Vérem lüktetése elcsendesedett. Tagjaim kihűltek.
De Isten nem hidegség.
A csillag kápráztató végtelenséggé bomlott szét bennem. A forró révület vibráló
hullámokban hömpölyög át felettem.
De isten nem forróság.
Vakító fehérségbe olvadtam bele, ragyogás voltam a ragyogásban, fény a fényben.
De isten nem fehérség.
És jött a sötétség. Sötétebb a földi sötétségnél. Csendesebb minden csendnél.
Könyörületesebb a könyörületnél. Beleolvadtam a sötétségbe.
De Isten nem sötétség.
Azután nem volt többé sem hidegség, sem forróság, sem fehérség, sem sötétség. Csak a
semmi volt. Isten bennem volt. Én voltam Istenben.
Isten volt.
Kis kavicsot fogtam a kezemben. Amint az ujjaim elernyedtek, a kavics két térdem között
a földre esett. A kavics koppanása a kövön felébresztett. Eksztázisom időtlen volta csupán
addig a pillanatig tartott, amíg a kavics leesett. Amikor az ember megérzi Istent, nincs
különbség szemrebbenésnyi és egész napi kábultság között. Isten valóságában nem létezik
idő.
Talán megváltoztam. Talán sugároztam. Talán képes lettem volna természetfölötti tettekre,
betegek gyógyítására és arra, hogy a kezem érintésével az életbe visszahívjam a haldoklót. De
nekem nem kellett semmi effélét tennem ahhoz, hogy bizonyítsam magamnak, mi vagyok. A
bizonyítás, önmagunk meggyőzése kételkedés. A bizonytalanság és a kételkedés emberi
dolog. Én nem kételkedtem. Ε tekintetben olyan voltam, mint az angyalok. De a
bilincstelenségből visszatértem az idő és a tér bilincseibe. És rabságom nem volt többé teher
számomra, hanem ajándék.
1453. február 2.
Miután estig aludtam, a keresésére indultam Giovanni Giustinianinak, a genovaiak
parancsnokának. Nem volt sem hajóján, sem a Blachernaiban. Végül is az arzenál forróságot
árasztó olvasztókemencéinél találtam rá. Kétkezes kardjára támaszkodott, szélesvállúan,
tagbaszakadtan, pohosán, a többieknél egy fejjel magasabban, nálam is magasabban. Hangja,
mint hordó dübörgése, amint parancsokat kiáltozott a császár technikusainak és az öntőknek.
Konsztan-tinosz császár már kinevezte őt protosztrátornak, a városi véderők legfőbb
parancsnokának, hogy védelmezze a várost a törökök ellen. A lehető legjobb hangulatban
volt, hiszen a császár hercegi méltóságot ígért neki, örökös hűbérbir-tokául pedig Lemnosz
szigetét, ha a törököket visszaveri. Bízik magában, és tudja a mesterségét. Ezt észre lehet
venni a parancsaiból és a kérdéseiből, amelyekkel tisztázza, hány és mekkora ágyút és
hajítógépet tudnak még készíteni éjt nappallá téve az arzenálban a törökök érkezése előtt.
– Protosztrátor, fogadj szolgálatodba – mondtam. – Megszöktem a törököktől, tudom
forgatni a kardot, és megfeszíteni az íjat.
Szeme kemény és könyörtelen volt, bár puffadt arca mosolygott, amint szemügyre vett
engem:
– Nem vagy közönséges katona – mondta.
– Nem, nem vagyok közönséges katona – válaszoltam.
– Toscanai tájszólást beszélsz – jegyezte meg gyanakvón, mivel taljánul szólítottam meg,
hogy bizalmát elnyerjem.
– Firenzében éltem pár évet – mondtam. – De Avignon-ban születtem. Beszélek franciául
és taljánul, latinul és görögül, törökül, és valamennyire arabul meg németül. Tudok
felszerelési jegyzéket készíteni. Sok mindent tudok a puskaporról meg az ágyukról. Be tudom
állítani a hajítógépet különböző távolságokra. Nevem Jean Ange. Kutyákat és lovakat is tudok
orvosolni.
– Jean Ange – ismételte meg, és rám meredt kidülledt bikaszemével. – Csodaember vagy,
ha mind igaz, amit mondsz. De miért nem vétetted fel magad a császár lajstromára? Miért
akarsz az én szolgálatomba lépni?
– Te vagy a protosztrátor – mondtam.
– Jean Ange – ismételte meg szórakozottan. – Ismerősnek tűnik nekem a neved, mintha
valamikor álmomban már hallottam volna. De nem tudom emlékezetembe idézni, hogyan és
hol.
Bizalmaskodó hangnemre váltottam át, fecsegni kezdtem: – Talán ifjúságom Genovájában,
nemes Giustiniani -mondtam. – A bázeli zsinat 1437-ben Itália országaiban is köröztetett
engemet. Hát igen, akkor még ifjú voltam és csupa tűz. A bázeli zsinat körül sürgölődtem,
mint oly sok más lelkes és művelt ifjú különféle országokból. Hiszen a bázeli atyák meg
akarták szabadítani a világot a fájdalomtól és a hamisságtól. Én is hozzá akartam járulni a
nemzetek együttműködéséhez, Európa békéjéhez és az egyházi demokráciához. Ott végül már
a szakácsok és a lovászok is szavaztak a püspökök és a prelátusok mellett. Tanítómesterem
Nicolaus Cusanus doktor volt. Amikor ő csalódott, én is csalódtam. Amikor az ő eszményei
szertefoszlottak, szertefoszlott az én eszményem is. Kelet és Nyugat egyházainak egyesítése
érdekében ő a kisebbséghez csatlakozott. Hiszen tudott görögül. De őt követi állással és
konstantinápolyi utazással csábították el. Én is ott voltam, amikor feltörtük a lezárt ládát,
amelyben a zsinat pecsétjét őrizték, hogy a kisebbség küldöttsége bullával törvényesen
megerősített meghatalmazást kapjon az útra. Ez persze kiderült. Ebből lett aztán a harag és a
körözés. De akkor Jenő pápának sikerült megerősítenie meghatalmazásunkat, és mi már úton
voltunk Konstantinápoly felé.
– Még mindig azon az úton vagy, Jean Ange úr? – kérdezte gúnyosan.
– Teljes bűnbocsánatot nyertem magának a pápának a szájából – mondtam. – Később a
kisebbségi zsinaton is részt vettem Ferrarában és Firenzében a pápai kancellária tolmácsaként.
Julius Cesarini bíboros is megbocsátotta tetteimet. Ő reményét vesztette a kereszténység
egységében, mikor a bázeli atyák haragjukban másik pápát választottak. Viták helyett ő a
tettek útját választotta. Követtem őt fegyverhordozójaként a keresztes hadjáratba, amely
Várnánál fejeződött be 1444-ben, amint bizonyára emlékszel rá. Ott kerültem török rabságba.
Ez a bikanyakú Giovanni Giustiniani szerencselovag, condottiere8 volt. Akár a maga
mércéjével mérhetett engem, és szélhámosnak meg kalandornak tarthatott, ha ezzel jobban
megnyerhettem magamnak. De nem tudtam rászedni.
– Túl sokat beszélsz, és túlságosan könnyedén ahhoz, hogy félrevezess engem – mondta. –
Valamit titkolsz. Nyilván hiába igyekeztél a császár szolgálatába. Most hozzám folyamodsz.
De én miért bíznék jobban benned, mint a baszileusz?
– Nem a zsold kedvéért. Még ha egyetlen rézgarast sem adnál nekem. Nem vagyok
szegény! Pénzt nem kérek. Krisztusért. Konstantinápolyért. A kereszt még mindig a karomon
van, bár nem látod.
Kitört belőle a nevetés, tenyerével a combját csapkodta, hogy csak úgy csattant.
– Ne beszélj már ennyi zöldséget! – kiáltotta. – A te korodbéli, értelmes ember nem keresi
a mártírkoszorút. Nekem és embereimnek Iszidor bíboros természetesen megesküdött, hogy
maga Szent Péter ragad mindegyikünket a hajánál fogva egyenesen az égbe, akik a hitünket
védelmezve esünk el Konstantinápoly falainál. Nekem mennyországnak elegendő Lemnosz
szigete is, a töviskoszorú helyett pedig hercegi koronát kapok jutalmul. De te mit akarsz
elérni? Mondd meg egyenesen, vagy takarodj az utadra, és ne zavarj engem! Nem azokban a
régi időkben élünk.
– Giovanni Giustiniani – kérleltem. – Atyám görög volt. Ennek a városnak a régi vére
folyik az ereimben. Ha török kézre kerülök, Mohamed szultán karóba huzat. Miért ne adnám
olyan drágán az életemet, amennyire csak lehet?
8 Zsoldoscsapat vezére.
De ő nem hitt nekem. Halk hangon, magam körül tekintve, végül engesztelőn így szóltam:
– Amikor elszöktem, a szultántól egy zacskó drágakövet loptam. Ezt nem mertem senkinek
sem elmondani. Most bizonyára megérted végül, miért nem akarok a kezébe kerülni.
Genovai volt, horogra akadt. Szeme zölden felvillant. Ő is körülnézett, majd bizalmasan
belém karolt. Arcomba borszagot lehelve lehajolt, hogy a fülembe súgja: – Talán elhiszem, és
jobban megbízom benned, ha megmutatod a drágaköveidet!
– A kikötőbe menet elmégy a ház mellett, amelyet béreltem – mondtam. – Hiszen még a
hajódon laksz, ugye?
Esetlenül nagy csatalovának a hátára kapaszkodott. Néhány fáklyahordozó ment előttünk,
hogy megvilágítsa az utat. Testőrei a ló mögött meneteltek csörömpölő felszerelésükben. Én
tisztelettudóan mellette lépkedtem a kengyelét fogva. A nyeregtakaró ezüstbojtjai a ló
horpaszára lógtak.
Mánuel szolgám ijedten jött ajtót nyitni a katonák zörge-tésére. Giustiniani megbotlott a
kőoroszlánban, és káromkodott. Mánuel kezében remegett a lámpás.
– Hozz nekünk borjúhúst és uborkát! – parancsoltam. – És bort is hozz, meg kupákat!
Nagy kupákat!
Giustiniani széles nevetésben tört ki, és megparancsolta embereinek, hogy kint várják meg.
A lépcső recsegett roppant testének súlya alatt. Minden gyertyába tüzet csiholtam, és
elővettem rejtekéből a kis piros bőrerszényt. Kifordítottam. Rubinok, smaragdok és
gyémántok szórták piros, zöld és fehér villámaikat a gyertyák fényében.
– Szent Szűzanyám! – suttogta Giustiniani, rám pillantott és vaskos kezét hitetlenkedve a
drágakövek felé nyújtotta, de nem mert hozzájuk nyúlni.
– Válaszd ki, amelyiket akarod! – mondtam. – Az semmire sem kötelez téged. Csak a
barátságunk jeléül. Egyáltalán nem akarom megvásárolni a jóindulatodat meg a bizalmadat.
Először nem hitte el. Aztán választott egy galamb vérszínű rubint. Nem a legnagyobbat,
hanem a legszebbet. Nem először volt ékkövekkel dolga.
– Úgy viselkedsz, mint egy fejedelem – mondta, a rubint csodálva az ujjai között. Hangja
teljesen megváltozott. Azt sem tudta, mit gondoljon rólam.
Nem válaszoltam. Ő ismét fürkésző pillantást vetett rám a gyertyák fényénél, kidülledt,
csillogó szemével, aztán a padlóra sütötte a szemét, és vaskos tenyerével kopott bőrnadrágját
kezdte simogatni. Nem tüntetett a ruházatával. Nem volt rá szüksége. Hangja, tartása és
tekintete anélkül is tanúsították, hogy parancsoláshoz szokott.
– Az a mesterségem, hogy megmérjem az embereket -mondta –, hogy elfújjam az ocsút,
és a súlyos magvakat különválasszam. Valami azt mondja bennem, hogy nem vagy tolvaj.
Valami arra kényszerít, hogy megbízzam benned. Es nemcsak a rubin miatt. Az ilyen érzés
veszélyes.
– Koccintsunk egyet – biztattam. Mánuel behozta a húst és faedényben az uborkát, a bort
meg a nagy kupáimat.
Giustiniani ivott, felemelte a kupáját, és így szólt:
– Boldogságodra, fejedelem!
– Gúny űzöl belőlem? – kérdeztem.
– Egyáltalán nem – állította. – Én mindig tudom, mit beszélek. Részegen is. A magamfajta
egyszerű ember akár koronát is szerezhet a fejére dísznek, mégsem lesz belőle fejedelem
soha. Másoknak a fejedelmi korona a szívében van. Homlokod, szemed, viselkedésed
tanúsítja, mi vagy. De légy nyugodt. Tudok hallgatni. Mit kívánsz tehát tőlem?
Megkérdeztem: – Hiszed-e, hogy meg tudod védeni Konstantinápolyt, protosztrátor?
Ő a maga részéről ezt kérdezte: – Van-e kártyád, Jean Ange úr?
Előszedtem a falapokkal nyomtatott játékkártyát, amit a kikötőben a tengerészek árulnak.
Ő szórakozottan megkeverte a kártyát, és kezdte maga elé rakni a lapokat, képes oldalukkal
fölfelé. Aztán ezt mondta:
– Nem éltem volna ilyen sokáig, és nem is emelkedtem volna jelenlegi rangomra, ha nem
tudnék kártyázni. A kártyát a sors osztja. Tapasztalt férfiú a kezébe veszi a kapott
kártyalapokat, megnézi és megbecsüli őket, és csak aztán dönt, hogy részt vesz-e a játékban
vagy nem. Nem kell minden körben játszani. A lapokat mindig el lehet dobni, és jobb lapra
lehet várni. Az igazi játékost a legmagasabb tét sem csábíthatja rá, hogy részt vegyen a
játékban, amikor észreveszi, hogy túl gyönge lapot kapott. Az ellenfél lapjait ugyan sohasem
lehet tudni, de lehet számolni és meg lehet becsülni a valószínűség szerint. A meglehetősen jó
vagy a még jobb lapok mégsem döntik még el a játék menetét. Játszani is tudni kell! És
mindenekelőtt jó szerencsére van szükség. Nekem szerencsém volt a játékban, Jean Ange úr!
– Igen, igen, nekem szerencsém volt a játékban – folytatta, és nagy kortyokban kiitta a
kupáját. -Mindeddig. Túl rossznak ígérkező játékba még a hercegi koronával sem tudnának
csábítani. De megvizsgáltam a falakat. Nemzedékről nemzedékre még mindig állták a törökök
rohamait. Miért ne bírnák ki ezúttal is? Megvizsgáltam a fegyverraktárakat és a császár
seregeit. Alapos megfontolás után tettem fel tétnek a játékban a hírnevemet és az életemet.
Ebből már sejted, hogy nem tartom egészen rossznak a kapott lapokat.
– És ezenkívül ott a hajód – mondtam.
– Pontosan – ismerte el szégyenkezés nélkül. – Ezenkívül ott az utolsó lap a legrosszabb
eshetőségre. De ne félj! Ha Giovanni Giustiniani egyszer a csatába veti magát, akkor harcol
is. Becsülete és józan esze szerint. Az utolsó lehetőségig! De ezen túl nem. Nem, ezen túl
nem!
– Az ember élete előkelő tét – folytatta. – A legmagasabb tét, amit az ember jó
szerencséjében bízva megtehet a játékban. A tűzfegyverek golyóinak a legerősebb páncél sem
áll ellen. A dárda befúródhat az ember védtelen ágyékába, a comb– és a haspáncél közötti
résen. Ha az ember karja magasba emeli a kardot, védtelenné válik a hónalja. A nyílvessző a
sisakrostélyon keresztül az ember szemébe fúródhat. A futótűzzel és a folyékony ólommal
szemben a vasba öltözött férfi is tehetetlen. Tudom, hogy mibe kezdek. Ez a mesterségem. És
becsületem is van. Harcolni a végső lehetőségig. De azon túl nem, azon túl nem.
Töltöttem neki még bort. – És mit akarsz azért Giustiniani, hogy a hajóidat elsüllyeszd? –
kérdeztem, mintha a leghétköznapibb dolog lett volna.
Vadul összerezzent, és latin módon keresztet vetett. -Esztelenségeket beszélsz! – kiáltott
fel. – Olyan játékba nem megyek bele!
– Itt vannak ezek a kövek – mondtam, és az asztalon a tenyeremmel egy kupacba
gyűjtöttem a csillogó drágaköveket. – Ezekkel Genovában akár tíz ilyen hajót is
felszerelhetnél.
– Talán – hagyta rá, és mohón nézte a rubinok vérpiros ragyogását és a gyémántok
villogását a két kezem között. -Talán, ha Genovában lennénk. Nem, Jean Ange. Nem vagyunk
Genovában. Ha a hajómat elsüllyeszteném, a köveid talán már semmit sem érnének a
számomra. Ha a hajóim árának tízszeresét, százszorosát fizetnéd is, akkor sem lennék
hajlandó elsüllyeszteni őket.
– Tehát nem bízol a kapott lapokban? – kérdeztem.
– Nem kételkedem bennük. Vállaltam a játszmát – mondta. – De értelmes ember vagyok.
Kézfejével megtörölte puffadt arcát, mosolygott, és megjegyezte: – No lám, mindketten
kezdünk lerészegedni, mert ostobaságokat beszélünk. – De ez nem volt igaz. Behemót teste
képes lett volna egész hordó bort magába szívni anélkül, hogy csúnyán lerészegedett volna.
Az asztalról a drágaköveket a két markomba szedtem. – Számomra ezek a kövek már
értéktelenek! – mondtam. -Én elsüllyesztettem a hajómat. Ennyire értéktelenek a számomra –
mondtam, és a kezemből eldobtam a köveket, hogy jégesőként kopogtak a falon meg a
padlón. – Itt van, tessék! Legyen mind a tied, ha akarod! Hiszen csak kövek!
– Részeg vagy! – vádolt. – Nem tudod, mit csinálsz! Holnap reggel majd fogod a fejed és
keservesen megbánod.
Torkomat elszorította a fájdalom. Nem tudtam megszólalni. Megráztam a fejem. – Vedd
őket! – sikerült végre megszólalnom. – Az az én vérem ára. Vétess föl a lajstromra! Hadd
harcoljak az embereid oldalán. Mást nem kérek.
Tátott szájjal meredt rám. Aztán kidülledt szemében gyanakvás villant fel. – Legalább
valódi drágakövek? – kérdezte, a fejét csóválva. – Talán csak színes üvegdarabok, amiket a
velenceiek a négereknek árulnak.
Lehajoltam, hogy felvegyek a padlóról egy durván megcsiszolt gyémántot, az ablakhoz
léptem, és a zöldes ablaküvegre hosszában mély vonalat karcoltam. A csikorgó hang
hasogatta a fülemet. Aztán eldobtam kezemből a gyémántot.
– Bolond vagy! – mondta, és újra megcsóválta puffadt fejét. – Rosszul tenném, ha
kihasználnám zavaros kedélyállapotodat. Aludd ki előbb magad, aztán beszélünk róla.
– Láttad-e már magadat valaha is látomásban? – kérdeztem. – Mivel nem szoktam hozzá
az italhoz, lehet, hogy tényleg megrészegedtem a bortól. Várna előtt Magyarországon átéltem
egy földrengést. A lovak megbokrosodtak, és elszakították a kötőfékjüket. A madarak
eszeveszett rajokban röppentek fel. A sátrak összedőltek. A föld dübörgött és hullámzott. Ez
akkor volt, amikor a magyar király megszegte a törökökkel kötött békét, amire esküt tett, és
engedett Cesarini bíboros csábításainak. Akkor jelent meg nekem először a halál angyala.
Sápadt, sötét hajú férfi volt. Olyan, mint önnön képem. Mintha én magam sétáltam volna
szembe magammal. Azt mondta: „Találkozunk még.”
– Várnánál, a mocsárban találkoztam vele másodszor -folytattam. – Mögöttem állt, mikor
a menekülő magyarok agyonszúrták Cesarini bíborost, mint minden rossznak az okozóját.
Eszményi ember volt, talán a legeszményibb, akit ismertem. Égette az eszme. Lelke már testi
halála előtt belehalt a gyötrődésbe és a csalódásba. Mikor a teste lerogyott a saját vérébe és a
mocsár földjére, elfordítottam a fejemet, és megpillantottam magam mögött a halál angyalát,
mintha a saját képemet láttam volna. „Találkozunk, mondta, találkozunk a Szent Romanosz-
kapunál.” Akkor nem értettem a szavait. Most már kezdem érteni.
– Nem vagyok tolvaj – folytattam. – A szultán kegye a rabszolgát is gazdagabbá teheti a
nyugati fejedelmeknél. Engem a csata után a többi fogollyal együtt Murád szultán elé
vonszoltak. Győzelme egy hajszálon múlt. Lecsüngő arca és táskás szeme alja még akkor is
remegett az átélt izgalomtól és félelemtől. Kis termetű ember volt, nálam egy fejjel
alacsonyabb, és már elhízott a semmittevéstől meg a kényelmes élettől. Sokan a kezüket
nyújtották felé, és azt kiabálták, hogy megváltják az életüket. De mi valamennyien
esküszegők és békebontók voltunk a szemében. A békében bízva, már a trónjáról is lemondott
Mohamed javára, és nyugalomba vonult Magneszia pihenőparkjaiba. Lehetővé tette, hogy
válasszunk: vagy az iszlámot, vagy a halált. A föld nedves lett a vértől, amint életkoruknak és
rangjuknak megfelelően egymás után térdeltek a férfiak a hóhér pallosa elé. Sírva fakadtak, és
kiáltozva ismerték el az iszlám Istenét és a Prófétát. Néhány szerzetes is áttért, elveszítve
hitét, mivel Isten a töröknek adta a győzelmet.
– De Murád fáradt, idő előtt megöregedett férfi volt -emlékeztem. – Legkedvesebb fia
baleset következtében a halálát lelte, és ő azóta már nem sokat törődött a hatalommal. Az volt
a szokása, hogy bánatát borba fojtotta, tanult emberek és költők társaságában. A vérontást
nem szerette. Amikor rám került a sor, ő rám nézett, megtetszett neki az arcom, és így szólt:
Fiatal vagy még, miért kóstolnád meg a halált? Ismerd hát el a Prófétát! így válaszoltam:
Fiatal vagyok még, de készen állok arra, hogy lerójam az ember adósságát, amit egyszer
neked is le kell rónod, fenség. Szavaim elnyerték tetszését, és nem követelte, hogy térjek át az
iszlámra. Igazad van, mondta, egyszer eljön a nap, amelyen egy ismeretlen kéz a földre teríti
szét isteni poraimat. Kezével intett, jelezve, hogy megkegyelmezett életemnek. Ez az ő
szeszélye volt, mivel szavaim hatására egy vers fogant lelkében. Akarod hallani Murád
szultán versét a várnai csata után, Giovanni Giustiniani?
Giustiniani megrázta bikafejét annak jeléül, hogy versekkel nem sokat törődik, bort töltött
magának, és a hideg borjúhúst kezdte harapdálni. Közelebb toltam hozzá az uborkás edényt,
és törökül elszavaltam azt a feledhetetlen verset, ujjaimmal verve az ütemét, mintha lant
húrjait pengettem volna. Aztán le is fordítottam neki:
Hozd vissza pohárnok tegnapi boromat, hozd hangszeremet és készítsd fel a szívemet a
feledésre, életem csak egy pillanat, e pillanat nyugalma és öröme kedves nékem, egyszer majd
eljő a nap, melyen egy ismeretlen kéz elteríti a földre isteni poraimat.
– Ilyen szíve volt Murád szultánnak – mondtam. – Ő szilárdította meg a törökök hatalmát,
és csak azért vívta egyik háborút a másik után, hogy megszerezze a tartós békét.
Ellenségeihez is irgalmas szívű volt, és nem alázta meg a legyőzött országokat, hanem
megelégedett azzal, hogy szövetséges államok egész sorát hozza létre a török birodalom
védelmére. Fáradt öregember volt, aki ráunt a hatalomra. Két ízben mondott le a trónjáról
Mohamed javára. Egyik alkalommal a keresztények kényszerítették visszatérésre. A másik
alkalommal Khálil nagyvezír hívta vissza, miután a janicsárok felégették az adrianopoliszi
bazárt. Murád ekkor már hitt, és beérte azzal, hogy haláláig hadviselés nélkül uralkodjék.
Hetente kétszer részegre itta magát költőinek és filozófusainak a társaságában. Részegen
barátainak díszköpenyeket, földbirtokokat és drágaköveket ajándékozott. És ezeket másnap
nem követelte vissza tőlük, amikor már kitisztult a feje. Murád szultán ilyen ittas állapotban
adott ajándéka ezen kövek közül néhány. Tartsd meg őket, Giovanni, ha akarod. Nekem nincs
többé szükségem rájuk, és nincs szándékomban holnap visszakövetelni őket.
Giustiniani fél uborkát tömött a szájába, a sós víztől nedves kezét bőrnadrágjába törölte,
jámboran keresztet vetett, és nehézkesen négykézlábra ereszkedett előttem.
– Szegény ember vagyok, és egyszerű katona – mondta. – Nekem nem áll módomban,
hogy büszkélkedjem. Készségesen megalázkodom előtted a jó ügy érdekében.
A padlón térden csúszkálva kezdte összeszedni a drágaköveket, én pedig gyertyával
világítottam meg az útját, nehogy egyetlenegy is elkerülje a figyelmét. Nyögött csúszkálás
közben, de így szólt: – Ne siess a segítségemre. Ez az erőfeszítés édesebb a tagjaim számára,
mint a legszebb nő ölelése!
A piros bőrzacskót is neki adtam. Gondosan a zacskóba gyűjtötte a drágaköveket, felállt,
bekötötte az erszény száját, és a keblébe dugta.
– Egyáltalán nem vagyok mohó – jegyezte meg. – A legkisebb kövek némelyike véletlenül
a padlórepedésbe vagy a szőnyeg alá gurulhatott, de a szolgád majd csak rátalál, amikor a
padlót söpri. Igazán köszönöm.
Fejét csóválva és elérzékenyülve nézett rám. – Életem során – folytatta – találkoztam szent
emberekkel, látnokokkal és sokféle más bolonddal. Bolond volnék, ha nem ismerném el, hogy
a földön sok olyasmi van és történik, amit a gyarló emberi ész nem képes felfogni. A veled
való találkozás ilyen eset a számomra.
Nagy markát nyújtotta nekem, és őszinte hálával szorította meg a kezem. – Ettől a
pillanattól kezdve a barátom vagy, Jean Ange úr – jelentette ki. – És nem szándékozom
odafigyelni, bármiféle pletykákat hallanék is rólad. Védelmem alá veszlek. Holnap reggel,
mindjárt a kürtszó után, lajstromba vétetlek. De akkor légy a helyszínen. Kapsz lovat és
felszerelést, és afelől is bizonyos lehetsz, hogy kellően megmozgatlak, hogy hozzászokj a
fegyelemhez. Mint kiképző, rosszabb vagyok a töröknél is.
De mégsem csapott hátba és a vállamat sem szorította meg bizalmaskodva, ahogyan egy
nála kevésbé tapasztalt férfiú véletlenül megtette volna. Ellenkezőleg, távozáskor
tisztelettudóan meghajtotta a fejét előttem, és így szólt:
– Tartsd meg a titkodat. Én nem szaglászom titkok után. Nem viselkednél így, ha rosszat
akarnál. Megbízom benned.
A görögöknek nem kellettem, a latinnak igen. Giovanni Giustiniani jobban megértett
engem, mint a görögök.
1453. február 5.
Kaptam lovat és felszerelést. Az első napokban Giustiniani engem is, meg a tudásomat is
próbára tette. Elkísértem, amikor a falakat, és a görög kézművesekből meg fiatal
szerzetesekből összeállított, képzetlen védőcsapatokat ellenőriz-e. Bikafejét csóválta, és
nevetett, amikor őket nézte. Tanácskozott a császárral, Phrantzesszel, Velence és a görög
zigetek hajóinak kapitányaival, Péra podesztájával, a velencei bailóval, sőt még a lusta
Orkhán herceggel is, hogy őt is megnyerje a város védelmére török testőrségével együtt.
Mindenkivel minden sietség nélkül tárgyalt, fecsegve, adomákat mesélve a hadjáratokról és az
ostromokról, amelyeket átélt. Utat tör magának a széthúzáson, az irigységen és az
előítéleteken át, ahogy a hatalmas hajó orra hasítja tántoríthatatlanul az ellenszegülő
hullámokat. Benne bíznak. Benne bízni kell. Olyan ő, mint az alaposzlop, amelyre
támaszkodva napról napra világosabban bontakozik ki a város védelme. Bort sokat iszik.
Néhány kortyintással a legnagyobb kupát is fenékig üríti. Szeme alja duzzadt, de
máskülönben a bor szemlátomást nem nagyon hat rá.
Eleinte bosszantott lassúsága és végtelen fecsegése, aminek leple alá rejti tapasztalt és
ravasz mérlegelését. Aztán én is az ő kidülledt bikaszemével kezdtem keresztüllátni a
dolgokon. Most olyan, mintha egy rátermett matematikus által tervezett gépezetet láthatnék
mozgásba jönni, zörögve és nyikorogva, csikorogva tiltakozó csigasorral, de mégis mozogva.
Céltudatosan, mindegyik rész a másikat segítve és erősítve.
Kénytelen vagyok egyre jobban csodálni őt, ahogyan az emberei is csodálják és vakon
teljesítik minden parancsát, jól tudva, hogy sohasem ad fölösleges parancsot.
És én nem vagyok számára haszontalan. Elmagyaráztam neki a janicsárok iskolázását,
fegyelmét, fegyverzetét és harci szokásait. Beszéltem Mohamed szultán természetéről és a
hozzá legközelebb álló emberekről. Beszéltem a törökök háborúpártjáról és békepártjáról, a
szakadékról, amely Murád szultán halála után az öregek és a fiatalok között nyílt, és amelyet
Mohamed készakarva szélesít és mélyít, hogy Khalil nagyvezírt kibuktassa állásából.
– Ő sohasem felejtheti el, hogy fiatal fiúként, tizenkét és tizennégy évesen, szégyenszemre
kétszer is meg kellett válnia a tróntól, amit nem tudott megtartani, noha atyja rábízta
-meséltem. – Ez az ő keserűségének, buzgalmának és becsvágyának a nyitja. Valamennyi
tettének titkos hajtóereje. Első alkalommal, amikor a keresztesek váratlanul Várnához
közeledtek, Adrianopoliszban az idegei felmondták a szolgálatot, sírt, kiáltozott, félelmében
hasgörcsöt kapott, és elrejtőzött a háremben. így mesélik. Ha az öreg Murád szultán nem tért
volna vissza Magnesziából és nem préselt volna ki néhány nap alatt hadsereget az ázsiai
országokból, összeroppant volna a törökök birodalma. A szerbek és a bolgárok örömest
csatlakoztak volna a keresztényekhez.
– A sors – mondtam. – Ha a pápai hajóhad nem késett volna el a tengerszoros lezárásával.
Ha a pérai genovaiak nem szállították volna át hajóikkal Murád seregét a Boszporuszon és
nem árulták volna el ezúttal is a kereszténység ügyét. Azt mesélik, hogy Murád szultán
minden behajózott katonáért egy dukátot fizetett nekik. Ha nem… – akkor most minden
másként lenne.
– Csak akarat nélküli ember képzeleg, hogy miként lenne vagy lehetett volna – fortyant fel
Giustiniani. – Az embernek az akarata a sorsa. Bármi történjék is vele. Vagy neked jobban
tetszenék, ha a szultán ismét megnyitná a velenceieknek a fekete-tengeri kereskedelmet, és
megfojtaná Genovát, mi?
Csak ekkor jutott eszembe, hogy ő genovai születésű, és ezért köteles jóban, rosszban
védelmezni hazája ügyét.
– Bocsánat – mondtam. – Csak azt mondom el, hogy mi történt. Kétségtelen, hogy Murád
egyébként is átjutott volna a Boszporuszon. A görögök nem lettek volna képesek
feltartóztatni. Konstantinápoly évszázadok óta csak a védekezésre képezte magát, nem a
támadásra. A kereszténység hajóhada késett. Ebben rejlik a várnai vereség oka. De Mohamed
nem felejtette el az átélt félelmet és szégyent. Ezért építtette tavaly nyáron az erődjét az
innenső partra, görög földre.
Várna nem fog megismétlődni, mondta, a hadsereg átjutását a Boszporuszon minden
körülmények között biztosítanom kell. Ez persze csak ürügy volt, de ezt az ürügyet maga a
kereszténység adta.
– Jogosan vagy jogtalanul – jegyezte meg Giustiniani –, de ő lezárta a Boszporuszt. Ez
politikai tény. Péra semlegessége szerencsére szavatolja a genovai hajóknak a szabad átkelést
és a fekete-tengeri kereskedelmet. A velenceiek a saját sírjukat ásták meg, amikor
beleegyeztek, hogy a hajóik a kikötőben maradjanak a császár rendelkezésére.
– Péra semlegessége az egész kereszténység szégyene – ellenkeztem. – A falai talán nem
érnek fel Konstantinápoly falaival. De ostroma megosztaná Mohamed erőit. Időt nyernénk.
Az idő nekünk dolgozik. Ebben Phrantzesznek van igaza. A szultánnak először Pérát kellene
elfoglalnia. Csak aztán foghatna hozzá biztonságosan magának a városnak az ostromához.
Veszteségeket szenvedne. Péra megsemmisülése ellene ingerelné az egész hatalmas Genovát.
– Úgy beszélsz, mint egy görög – mondta megvetőleg Giustiniani. – Péra semlegessége
biztosítja a nyugati országoknak a fekete-tengeri kereskedelmet, bármi történjék is. A
semleges Péra jobban segíti és támogatja Konstantinápolyt, mint a szultán által elpusztított
Péra. Pérán át mindig nyitva áll egy ajtó a béketárgyalásokra, ha képesek vagyunk hosszúra
nyújtani az ostromot és a szultán eléggé súlyos veszteségeket szenved. A Pérán át érkező
fegyverek és élelmiszerek nélkül már el volnánk veszve. Péra révén tudjuk mindazt, ami
Adrianopoliszban történik Az ostrom megkezdése után is Pérán át szerezhetünk tudomást a
szultán táborában végbemenő hangulatváltozásokról. A védelem számára ez semmivel sem
pótolható előny.
– Pérán át – mondtam én – a szultán is megtudhatja mindazt, ami a városban történik.
– Konstantinápoly nagy – magyarázta. – Természetesen az ostrom megkezdése után
kénytelen leszek felakasztatni néhány halászt, házalót és zsidót. Ez hozzátartozik a dologhoz.
De lehetetlen megakadályozni, hogy egy ilyen nagy városból hírek ne szivárogjanak az
ostromló fülébe. Ha tapasztaltabb lennél, te is tudnád. Ezért Péra ide vagy oda, ebben a
tekintetben nem sokat jelent. Mindent egybevetve, bárhogyan számoljam is, a Péra
semlegességéből származó előnyök számunkra összehasonlíthatatlanul fontosabbak, mint az
ezzel járó hátrányok.
Megragadta a tarkómat és megrázott. Marka súlyos volt, mint a vas. – Megint rávettél,
hogy hiábavalóságokról fecsegjek – jegyezte meg. – Csak az időt vesztegetjük. Nem vagyok
köteles megindokolni neked olyan dolgokat, amelyek nem rajtunk múlnak. Felvétettelek a
lajstromra. Tehát én parancsolok, és te engedelmeskedel. Zokszó nélkül. Neked kellene
mesélned nekem Mohamed szultánról.
Leküzdöttem keserűségemet. – A másik esetben – folytattam – az öregek bőszültek fel, a
janicsárok kezdtek lázadozni. Megtagadták az engedelmességet a sovány, ideges fiúnak, aki
nem volt képes csatába vezetni őket. Kirabolták és felgyújtották az adrianopoliszi bazárt.
Mohamed kénytelen volt ismét a sérthetetlen hárembe rejtőzni. Khalil önhatalmúlag hívta
vissza Murádot. Ezt Mohamed soha nem tudja megbocsátani.
– Nem ismered Mohamedet – mondtam, miként már annyiszor kellett elmondanom
másoknak is hiába. – A fiú sebzett önérzete olyan erővé növekedhet, amely birodalmakat zúz
össze. Jusson eszedbe, hogy ez kétszer fordult elő. Mohamed ezután élte át tanulóéveit.
Becsvágya mérhetetlen. Kénytelen önmagának bebizonyítani, hogy minden ősénél kiválóbb,
csak hogy az elszenvedett sérelmekért elégtételt nyerjen. És ez a bizonyság Konstantinápoly.
Ennek meghódítását tervezi már évek óta, nem nyugodva sem nappal, sem éjszaka. Már atyja
halála előtt is betéve tudta a falak alaprajzát, és bármelyik tornyot emlékezetből le tudta
rajzolni. Csukott szemmel is tudna járkálni ennek a városnak az utcáin. Úgy mondják, mint
ifjú, álöltözékben járt is ebben a városban. Hiszen tud görögül, és ismeri a keresztények
szokásait meg imádságait.
– Nem ismered Mohamedet – ismételtem meg. – Még csak huszonkét éves, de már akkor
sem volt gyermek, amikor az atyja meghalt. Karamania fejedelme szokása szerint
természetesen nyomban fellázadt, és próbaképpen megszállt néhány török tartományt
Ázsiában. Hiszen rokoni szálak fűzik egymáshoz őket. Mohamed összegyűjtötte a hadseregét,
és két hét alatt Karamania határára masíroztatta a janicsárokat. A fejedelem okosabbnak látta,
ha behódol. Mohamed elé lovagolt kíséretével, és nevetve magyarázta, hogy az egész csak
játék volt, az ifjú szultán kipróbálására. Elismerte, hogy oroszlánnal találta magát szemben, és
most már elhiszi. Mohamed is megtanulta már eltitkolni az érzéseit. Semmit sem tesz többé
megfontolatlanul. Tajtékzó düh robbanhat ki belőle. De azt is megfontolásból és számításból
teszi, hogy ezzel hasson ellenfelére. Színész ő, akihez foghatóval még soha nem találkoztam.
Csak láttad volna a múlt nyáron, felgyürkőzve, mészportól fehér hajjal, arcát barázdáló
verítékcsíkokkal. Példájával kényszerítette még az öregeket is, a vezíreket és a gazdagokat,
hogy egymással versengve a saját pénzükből fizessék az ő erődjének a tornyait és egész
falrészeket. Sóhajtoztak és nyögtek esténként. A szakállukat tépték, mivel ők maguk sem
értették, mi bírta rá őket ilyen esztelen ígéretekre. így nem került sokba neki az erőd. Ilyen
Mohamed szultán.
Szavaim kétségtelenül nagy hatást gyakoroltak Giustinianira. Nyilván eleve ismerte már az
általam elmondottak jó részét, de még nem hallotta szemtanú szájából.
– Hát a janicsárok? – kérdezte. – Nem a legénységre gondolok, hanem a parancsnokokra,
a tisztekre.
– A janicsárok természetesen háborút akarnak – mondtam. – Hiszen az az egyetlen
mesterségük. Keresztények gyermekei, akiket az iszlám hitében neveltek. Ezért buzgóbbak
hitükben, mint maguk a törökök. Nem nősülhetnek, nem távozhatnak a táborukból, nem
tanulhatnak semmiféle kézművességet vagy mesterséget. Természetesen éktelenül
haragudtak, amikor Karamania fejedelme behódolt, és ők nem jutottak az áhított háborúhoz.
Mohamed hagyta, hogy kiabáljanak, és felrúgják fazekaikat. Őmaga három napra bezárkózott
a sátrába. A kereskedők eladtak neki egy görög rabnőt, akit az egyik szigetről raboltak el. A
lány tizennyolc éves volt, szép mint a nap. A neve Iréné volt. Vele töltött a szultán három
egész napot, senkinek sem mutatkozva. A janicsárok üvöltöztek és szitkokat kiáltoztak a sátor
körül. Nem akartak olyan szultánt, aki háború helyett a szerelem gyönyöreit választja, és az
imáit is elhanyagolja egy rabnő kedvéért. A tisztek nem tudták megfékezni a janicsárokat.
Feltehetőleg nem is akarták.
– Hallottam ezt az esetet – jegyezte meg Giustiniani. – Ez is csak Mohamed
meggondolatlan kegyetlenségét bizonyítja.
– Nem volt kegyetlenség – mondtam. – Egy nagy színész hidegen kitervelt alakítása volt.
Miután a janicsárok fölrúgták fazekaikat, féktelen őrjöngésbe lovalták magukat, végre kijött a
sátrából, kezében egy rózsával, álmos szemmel, egy meglepett ifjút alakítva. A janicsárok
visongva nevettek, amikor megpillantották, rögökkel és lócitrommal kezdték dobálni, de
ügyelve, nehogy eltalálják, és így kiabáltak: Miféle szultán vagy te, hogy kardodat rózsára
cserélted fel? Mohamed így kiáltott: Ó, testvéreim, testvéreim, nem tudjátok, mit beszéltek!
Ha látnátok őt, nem korholnátok engem. A janicsárok még jobban tűzbe jöttek, és üvölteni
kezdtek: Mutasd meg nekünk a görög lányt, mutasd meg nekünk, akkor talán elhisszük.
Mohamed ásítozott, mint egy hülye, visszament a sátorba, és a karjánál fogva kivonszolta az
ártatlan és rémült leányt, aki félmeztelenül, szégyenkezve igyekezett elrejteni arcát.
– Azt a látványt sohasem felejtem el – folytattam. – A janicsárok tar fejét, kis kontyukkal,
mivel nemezfövegüket is a földhöz csapták, és a lábukkal taposták meg. Mohamed
szenvedélyes arcát és sárga színű ragadozó szemét. A lányt, aki szebb volt Karamania
tavaszánál. Mohamed elrántotta a kezét az arca elől, és az utolsó ruhadarabokat is letépte róla,
a janicsárok elé lökte, hogy azok visszahőköltek, megszédülve arcának szépségétől és
testének hibátlan fehérségétől. Nézzétek kedvetekre, kiáltotta Mohamed, nézzétek, és
ismerjétek el, hát nem méltó szultánotok szerelmére? Arca elsötétült a haragtól, eldobta
kezéből a rózsát, és parancsot adott: Hozzátok a kardomat! A lány a földön térdelt, lehajtott
fejjel és kezével takargatta meztelenségét. Miután megkapta a kardját, Mohamed megragadta
a hajánál fogva, és egyetlen csapással levágta a fejét, úgyhogy a nyakából a vér a legközelebb
álló janicsárokra fröcskölt. A janicsárok ijedtükben felordítottak, nem akarva hinni a saját
szemüknek, és eszeveszetten hátráltak a társaik közé, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek
Mohamedtől. De Mohamed csak annyit mondott: Kardom a szerelem kötelékeit is el tudja
vágni. Higgyetek a kardomnak! Aztán megkérdezte: Hol az ezredesetek? A janicsárok futva
kerítették elő az ezredest, aki a sátrába rejtőzött. Amikor megérkezett, Mohamed megragadta
parancsnoki szíját, és a janicsárok szeme láttára teljes erővel arcul csapta, hogy eltört az
orrcsontja és kifolyt a fél szeme. De a janicsárok félelmükben elhallgattak, és nem keltek
ezredesük védelmére.
– Nem lázonganak többé a janicsárok – mondtam. – Mohamed átszervezte csapataikat és
a janicsárok törvénye ellenére hozzájuk csatolta hatezer sólyomfiát.9 A janicsárokat a
rangidősség törvénye szerint léptetik elő. Ezért nem bocsáthatott el minden régi tisztet, bár
éjszaka néhányat közülük kivégeztetett. De bizonyos lehetsz felőle, hogy Konstantinápoly
ostrománál díszhelyet biztosít számukra. Az ostrom több szempontból is hasznos lesz
számára. Az ostrom alatt fogja a falaknál megöletni mindazokat a tiszteket és az öntudatos
veteránokat, akiket feljegyzett magának. Mohamed sohasem bocsátja meg az elszenvedett
sértést. De megtanulta, hogy kivárja az idejét.
Tűnődtem, folytassam-e még. Azon tűnődtem, vajon Giustinianiban olyan emberre
akadtam-e, aki megérti, mit akarok mondani. Végül megszólaltam: – Mohamed nem ember.
Giustiniani összevonta szemöldökét, és rám meredt vérben forgó bikaszemével. Jóakaratú,
hangos nevetése a torkára fagyott.
– Mohamed nem ember – ismételtem meg. – Talán ő a sötétség angyala. Talán ő az, aki
eljövend. Benne minden jel megvan.
– Ne érts félre – fűztem hozzá gyorsan. – Ha ő ember, akkor új ember. Olyan ember,
amilyen előtte még nem született. Ő új korszakot kezd, amely másféle embereket nevel, mint
eddig, magafajtákat. Földi uralkodókat, az éj uralkodóit, akik dacos büszkeségükben elvetik a
mennyet, és a földet választják. Semmit sem hisznek el, amit a szemük és eszük nem
bizonyíthat. Szívükben sem ismerik el sem az emberek, sem az Isten törvényeit, mivel az ő
egyetlen törvényük a cél. A pokol hidegét és forróságát hozzák a földre, és ezek segítségével a
természet erőit is kényszerítik, hogy őket szolgálják. Nem félnek a tengerek végtelenségétől,
sem az egek magasságától. Miután leigázták a földet és a tengereket, őrült tudásszomjukban
szárnyakat építenek maguknak, hogy felrepüljenek a csillagokba, és a csillagokat is akaratuk
szolgálatába rendeljék. Mohamed az első ilyen ember. Hogyan képzeled, hogy
szembeszállhatsz vele?
Giustiniani a fejét fogta. – Krisztus szent sebeire! – panaszkodott. – Hát nem eleget
prédikálnak a világ végéről ennek a városnak az őrült szerzetesei tajtékzó szájjal? Hát még a
lajstromba vett tisztemnek is meg kell bolondulnia, hogy látomásai legyenek és ostobaságokat
okádjon a szájából? Széthasad a fejem, ha még egy szót szólsz!
De többé nem beszélt Mohamedről úgy, mint egzaltált sihederről, aki
tapasztalatlanságában és makacsságában falba akarja verni a fejét. Óvatosabb lett, és
megtiltotta tisztjeinek, hogy a csapszékekben túlságosan kérkedjenek és alábecsüljék a
törökök erejét. Sőt még a latinok miséjére is betért, meggyónt, és alázatos szívvel fogadta a
feloldozást, még ha Iszidor bíboros már esküvel biztosította, hogy minden bűne alól
feloldozást nyert, amikor vállalta Konstantinápoly protosztrátori feladatát. Ezt a biztosítékot
írásban kérte, hogy a dolga felől bizonyos lehessen, és a papírt mindig magánál tartja.
9 A szultán testőrgárdája háborúban.
– Hiszen van valamim, amit odamutathatok Szent Péternek, amikor egyszer majd
bezörgetek a mennyei birodalom kapuján – mentegetőzött. A szultán testőrgárdája
háborúban.Azt mondják, hogy az öreg, nem tudni mi okból, nagyon szigorú lett velünk,
genovaiakkal szemben. Talán a velenceiek megvesztegették.
1453. február 7.
Adrianopoliszban elhangzott az ágyúlövés, amely megremegtette a világot.
A magyar Orbán beváltotta ígéretét, és sikerült megöntenie minden idők legnagyobb
ágyúját.
Amikor a fárasztó nap után hazatértem, Mánuel szolgám lépett hozzám remegő arccal, az
ujjait tördelte, és ezt kérdezte: – Igaz-e, uram, hogy a törököknek olyan ágyújuk van, amely
egyetlen lövéssel képes szétlőni Konstantinápoly falait?
Ilyen gyorsan terjed a szóbeszéd ebben a városban. Giustiniani csak aznap reggel kapott
pontos értesüléseket az ágyú próbalövéséről.
– Ez nem igaz – mondtam. – Olyan ágyút nem lehet készíteni. Konstantinápoly falainak
lerombolásához földrengésre volna szükség.
– De – hebegett Mánuel – azt mesélik, hogy az ágyúgolyó ezerlépésnyire röpült, és ház
nagyságú gödröt vájt a földbe. Tízezer lépésnyi területen megrendült a föld. Adrianopoliszban
házak dőltek össze, és asszonyok vetéltek el.
– Vénasszonyok mendemondái, Mánuel – mondtam. A szultán testőrgárdája
háborúban.Hiszen tudod, milyenek a vénasszonyok!
– De ez igaz! – állította. – Hiszen az az ágyú, amit Orbán a szultán erődjének öntött, képes
volt az ősszel egyetlen lövéssel elsüllyeszteni egy nagy hajót. Adrianopoliszból jött Pérába
egy kereskedő, aki maga mérte meg a kőgolyó nagyságát. Azt mondta, hogy a legtermetesebb
férfi sem tudta átérni a karjával a lövedéket. A füle még mindig süket volt az ágyú
durranásától, és reszket, mint egy aggastyán, noha még az ötvenet sem töltötte be.
– A magába szívott bortól reszket, nem az ágyú durranásától! – ordítottam. – Olyan sok
bort öntöttek le szomjas torkán a buzgó hallgatók. Kupáról kupára nőtt az ágyú mérete.
Holnapra már talán akkorára nő, mint a templomtorony.
Mánuel remegő szakállal elém térdepelt, megpróbálta a kezemet elkapni, hogy
megcsókolja, és egyszerűen ennyit mondott: – Uram, én félek!
Öregember ő már. Könnyező szeméből a konstantinápolyi görögök mérhetetlen
szomorúsága tükröződik. Megértettem őt. A törökök megölik, mert már nem alkalmas
rabszolgának.
– Állj fel, és szedd össze magad! – mondtam. – Mi ismerjük az ágyú méreteit, és a császár
technikusai javában számítják a lövedékek súlyát és lehetséges hatását a falakra.
Kétségtelenül szörnyű fegyver, és kárt okozhat, de egyáltalán nem olyan nagy, mint ahogy a
szóbeszéd tartja. Azonkívül Orbán tanulatlan ember, aki nem képes kiszámítani az ágyúk
hordtávolságát és a lövedékek röppályáját. A császár technikusai lehetetlennek tartják, hogy
csupán becsléssel ki tudná számítani egy ekkora ágyú lőporkamrájának helyes méretét az
ágyúcső hosszának és a lövedék súlyának arányában. Az ágyú kibírhat néhány lövést, de aztán
elkerülhetetlenül széthasad, és több kárt okoz a törököknek, mint nekünk. Hiszen Orbán
annak idején a császár szolgálatában állt. A technikusok ismerik őt, és tudják, mire képes,
mire nem. Meséld el ezt valamennyi nénikédnek, unokatestvérednek és az egész
pereputtyodnak, hogy ők tovább meséljék, és a nép megnyugodjék.
– Miért mesélnének olyan dolgokat, amikhez nem értenek? – sóhajtott Mánuel. – Mit
tudnak ők a lőporkamrákról meg a lövedék röppályájáról? Ok csak olyasmit mesélnek, amit
megértenek és amit borzalmas hallani. Azt mondják, hogy egy asszony itt is elvetélt már attól,
hogy hallott arról az ágyúról. Mi lesz akkor, amikor majd a fal előtt fog dörögni és rést üt a
falon?
– Biztasd őket, hogy keressenek oltalmat az ő Panaghiájuknál – mondtam, hogy lerázzam.
De a kételkedés befészkelte magát Mánuelbe. – Aligha fog a Szent Szűz még egyszer a
falakra menni., hogy kék palástjával megrémítse a törököket – vélekedett. – Legutóbb a
törököknek nem voltak ekkora ágyúik. Hiszen ezektől még a Szent Szűz is megijed.
Úgy éreztem magam, mint az orvos egy haldokló betegágyánál. Józan esze azt mondja,
hogy a betegnek jobb volna tudnia az igazat. De a szíve arra készteti, hogy kifogásokkal
öntsön hiú reményt a halódó szívbe. Azonkívül a beteg nem is olyan, mint az egészséges
ember. Lázálmaiban él, másként gondolkodik, mint az egészséges. Szememről lehullott a
hályog. Konstantinápoly népe olyan, mint egy beteg a halálos ágyán. Látomásokat lát,
jóslatokat hallgat, láztól zsibbadtan nem érez fájdalmakat, a halálos betegség könyörületesen
elvakítja a szemét, hogy ne lássa az igazságot. Még mindig reménykedik, ahogyan a haldokló
is remél, bár nincs több remény. Ezért nézett rám Mánuel oly alázatosan, azt remélve, hogy én
hamis ábrándokkal vigasztalni fogom őt.
– Ne félj, Mánuel – mondtam. – Isten kezében vagyunk valamennyien, te és én, az
alacsonysorúak és a főrangúak is.
– Isten kezében a világ is csak egy porszem – mondtam.
– De az ember Istentől van. Ezért az embernek a szívében megvan az a képessége, hogy
megismerje a mindenséget és Istent. A világok elpusztulhatnak, de az ember visszatér
Istenhez. Miért félnél hát, Mánuel? Ez prédikáció.
Mánuel áhítatosan összekulcsolta kezét, de zúgolódott:
– Szép a prédikációd, uram! De a gondolataid nem vigasztalnak engem. Éppen azért, mert
ember vagyok, most még egyáltalán nem szeretnék visszatérni Istenhez.
Mint görög, született szofista. De mint görög Istent is ismeri. Görögként a szavak jelképek
maradnak számára, és ő nem tulajdonít túl nagy értéket a szavaknak. De megérti. Másként
mint a latin. Másként mint Giustiniani. Hiszen ugyanaz a vér vagyunk, ő és én.
– Áldlak a szavaidért – mondtam. – Én is kecskebőrbe öltöztem egyszer, és maroknyi
olajbogyón éltem. Csak emberek vagyunk, és mindenben nagyon kicsinyek. Köszönöm, hogy
emlékeztettél kicsiny voltomra.
Mánuel azonban furcsálkodva nézett rám. – Nem vagy te kicsi, uram – mondta. – Csak én
vagyok kicsi. Ezt hagyd meg nekem. A közeledben nem félek annyira.
Remegő szájjal mosolygott. – Talán az sem igaz, hogy az ágyút már útnak indították
Adrianopoliszból Konstantinápoly felé. Ötven pár ökör vontatja és ezer ember tör utat és építi
a hidakat az ágyú előtt. Hát ez is csak túlzás?
– Nem, Mánuel – válaszoltam. – Ez mind igaz. Az ágyút útnak indították. Tavasz van a
levegőben. A galambok hamarosan turbékolni kezdenek, és nyugtalan madárrajok szállnak át
a városunk fölött Délről Északnak. Amikor virágba borul a tavasz, a szultán Konstantinápoly
kapui előtt lesz. Ezt semmiféle hatalom a világon nem tudja többé megakadályozni.
– És meddig – kérdezte –, mit gondolsz, meddig fog aztán tartani ez az egész?
Miért hazudtam volna neki? Öreg ember már. Görög. Nem vagyok orvos. Ember vagyok.
Olyan, mint ő.
– Talán egy hónapig is – vélekedtem –, két hónapig. Giustiniani ragyogó katona. Három
hónapig, ha felnő a feladataihoz, ahogyan hiszem. De ennél aligha hosszabb ideig. Ennél
hosszabb ideig a legjobb esetben sem.
Egyenesen a szemembe nézett Mánuel, már nem remegett. – És a nyugati országok? –
kérdezte. – Az unió?
– A nyugati országok – mondtam –, Konstantinápollyal együtt a nyugati országok is
belevesznek az éjszakába. Konstantinápoly a kereszténység reménységének utolsó lámpása.
Ha ők hagyják kialudni, ők maguk szolgáltak rá a sorsukra.
– És mi lesz a nyugati országok sorsa? – kérdezte. – Bocsáss meg, uram, de kíváncsi
vagyok, hogy a szívem elő tudjon készülni.
– Test, lélek nélkül – mondtam. – Élet remény nélkül az ember rabszolgasága, olyan
vigasztalan rabszolgaság, hogy a rabszolga nem is tudja többé, hogy rabszolga. Gazdagság
öröm nélkül, bőség az élvezés képessége nélkül. A lélek halála.
1453. március 1.
Maga Giustiniani tért be házamba, hogy üdvözöljön, miután én még nem akartam
mutatkozni odakint. Sebeim sajognak, arcom mintha tűzben égne, és egész lényem lázas
lobogás. Az emberek összecsődültek a házam előtt, mihelyt leereszkedett nagy testű harci
ménjének hátáról. A görögök a rendkívülisége miatt csodálják őt, noha latin. A fiúgyerekek
nagy tisztelettel babrálják a ló kantárszárát. A császár arany díszítésű nyerget ajándékozott
neki, és különböző színű drágakövekkel ékesített lószerszámot. Eljövetele igen nagy
megtiszteltetést jelentett számomra. Hosszasan beszélgettünk. Elmondtam neki egész
életfilozófiámat. Hiába tettem. Mégis újra leírok most mindent, bár ez is hiábavaló. De hát
időm van. Mi mást tennék?
A fejét csóválta, és csodálattal csettintett, midőn összezúzott homlokomat és nyúzott
orromat megpillantotta.
– Csapszéki verekedés csupán! – mondtam.
– Álltad-e a sarat? – kérdezte.
– Visszaütöttem, majd kiváltam a küzdelemből – magyarázkodtam.
– Ha ez igaz, megmenekülsz a fegyelmi büntetéstől – mondotta. – Eddig legalábbis még
senki sem jött panaszkodni reád, hogy ittasan garázdálkodtál volna, megzavarva a közrendet.
Mutasd a sebedet!
Mánuellel eltávolíttatta a kötést, és mutatóujjával megérintette a seb duzzadt peremét.
– Hátulról szúrtak meg – állapította meg. – Egy ujjnyival arrább, és akkor halálos! Nem,
ilyen seb nem eredhet csapszéki verekedésből, még ha az arcod olyasmiről árulkodna is!
– A városban nincsenek barátaim! – vallottam be.
– Viselhetnél magadon páncélinget – tanácsolta. – Könnyű, gyűrűkből vagy acélszálakból
font inget, amibe a kard éle beletörik, és ami megakadályozza, hogy akár egy vékony penge is
túl mélyre hatoljon.
– Nincs rá szükségem – mondtam. – Erős vagyok, csak a lélekjelenlétemet tudjam
megőrizni.
Kíváncsi lett.
– Tényleg erős vagy? – kérdezte. – Van-e valamilyen varázseszközöd, elvarázsoltattad
magadat vagy talán vasfüvet tartasz az erszényedben? Minden szer egyformán jó, amíg csak
hiszel benne.
Fölvettem ágyam mellől egy hosszú ezüsttűt.
– Nézd – mondottam, és elmormogtam félhangosan a torlak-dervisek arab nyelvű
varázsversét. Majd egy hirtelen mozdulattal átdöftem az ezüsttűt a karizmomon úgy, hogy a
hegye a túloldalon tűnt elő. Egyetlen csepp vér sem buggyant ki. Ismét megcsóválta a fejét.
– Akkor a sebed miért gyulladt be? – kérdezte gyanakvón. – Miért nem gyógyult be
magától, miért nem forrt össze, ha egyszer úgy hiszed, van hozzá erőd?
– Azért, mert akkor igen fölindult voltam. Megfeledkeztem magamról – mondtam. – De
ne aggódj! Meggyógyul a sebem. Holnapután már szolgálatra alkalmas leszek.
Megelégelte a beszélgetést, és körbepillantgatott. Mánuélnek megparancsoltam, hogy
kínálja őt borral, és kihúztam az izmomból a tűt. Most sem buggyant ki egyetlen csöpp vér
sem. Giustiniani ivott, és így szólt:
– Hallottad-e már, hogy Moréában elesett Patrasz? Pérán keresztül kaptuk a hírt. A szultán
tehát a császár fivéreit védekező háborúra kényszerítette Moréában. Onnét is hiába várni hát
segítséget.
– Ezt már tudtuk – mondtam. – Egész télen csatározások folytak ott. És nem is tudom,
hogy Demetriosz despota akart-e a fivérén egyáltalán segíteni. Hiszen nyílt háborúban is
álltak egymással. Csak az anyjuk és a szenátus közbelépése akadályozta meg Demetrioszt
abban, hogy császárrá kiáltassa ki magát Johannesz baszileusz halála után. Nagyon rossz
testvérek ezek a Palaiologoszok!
– A törökök feldúlták Patraszt, kirabolták és fölégették a várost, a magatehetetlen
embereket leöldösték, a többieket pedig eladták rabszolgának! – beszélte.
Elöntött a forróság.
– Patrasz, Patrasz – emlékeztem. – Sziklás, kihalt város, fekete csuhás szerzetesekkel!
Ifjúságomban egy hetet töltöttem ott, követvén a Konstantinápolyból hazafelé tartó Nikolaus
Cusanus doktort. Johannesz császárt, a pátriárkát és görög tudósokat kísértük akkor
Velencébe, majd onnét Ferrarába. Abban az időben, amikor a bázeli egyházi zsinat betörőként
és pecsétrablóként köröztetett Frankhon és Itália városaiban. Érdekel-e a filozófia, Giovanni
Giustiniani?
– A filozófusok végzik a maguk dolgát, és én is a magamét – válaszolta. – De csak beszéld
ki magadból, barátom, ha ezzel könnyítesz a lelkeden!
– A vitorlák mennydörgésként csattogtak, a hajóbordák recsegtek-ropogtak, és az evezőik
is mind sorra eltörtek, mire befutottunk Patraszba. – Mintha maga a természet kelt volna
ellenünk, hogy feltartóztassa küldöttségünket és a hitvallásukat felcserélni utazó görögöket.
Patrasz poros és komor város volt. Sötét ciprusokra emlékezem és félig földbe süppedt,
töredezett márványoszlopokra. Hogy lecsillapítsa az úton már nyugtalanná vált kedélyeket,
Johannesz császár elrendelte, hogy az unióellenes Markusz Eugenikosz a Biblia és az
egyházatyák tanításai alapján készítsen tanulmányt arról, hogy kutyának lehet-e halhatatlan
lelke. Két kutyája múlt ki ugyanis a tengeri út megpróbáltatásaitól.
Eszembe jutott a sárga kutya. Meg Milano hercegérsek szürke vérebe. Fölsóhajtottam.
– Johannesz császár kétkedő volt – folytattam. – Azért is fogta pártját a két egyház bármi
áron történő egyesítésének, hogy létrehozzon egy politikai szövetséget és segélynyújtási
egyezményt a pápával. Ő adta föl megvitatandó kérdésül Patraszban azt is, hogy az örök
pokolra való vettetés hogyan férhet össze Isten igazságosságával.
– Ezen már én is töprengtem – lelkesült fel Giustiniani. – Nem értem, hogy a húsában
gyönge és az eredendő bűn által amúgy is sújtott embernek miféle cselekedete lehet annyira
rossz, hogy örökké tartó büntetést vonjon maga után. Mégpedig olyan szörnyű helyen, mint
amilyen a pokol az egyházi emberek és a költők egybevágó elbeszélései szerint.
– Semmiképpen sem akarok kételkedni az egyházi tanokban – tette hozzá sietősen, és
jámborul keresztet vetett. – A pápa és a püspökök is, az alacsonyabb rendű egyházi
személyekről most nem is szólván, természetesen tudják a mesterségüket és olvasták a
könyveiket. Én sem kérek tőlük tanácsot, hogy a kardot hogyan kell élesíteni vagy hogy az
íjászokat a támadásnál hogyan kell elhelyezni. De azért csodálkozom. És ez talán nem bűn.
– Ugyanígy csodálkozott Johannesz császár is – magyaráztam. – De a kételkedés még nem
veszélyes filozófia, mivel inkább a hitnek magva, semmint a hitetlensége foglaltatik benne. A
közömbösség a legrosszabb fajta hitetlenség.
– Lelkiismeret-furdalást érzek – mondta Giustiniani, és megdörzsölte a mellét. – Énnekem
azonban papírom van, fehéren feketével megírva. Minden bűnöm meg lett bocsátva. Ezt a
papírt fölemelhetem védőpajzsomul és a pokol minden ereje sem árthat nekem, noha genovai
vagyok.
Úgy éreztem, mintha lázban égnék.
– Oh, ifjúság! – mondtam. – Óh, Patrasz, Besszárion, az időben Nikaia metropolitája,
akiből kardinális lett az unió érdekében végzett munkájáért. Besszárion megengedte, hogy
kölcsönvehessem Szuidasz enciklopédiáját, és kedvem szerint másoljak ki belőle részleteket.
Az ugyanis mindenféle emberi tudás kincsestára. Én meg még azt sem tudtam, létezik-e ilyen
könyv. Akkor még hittem a tudásban. El voltam ragadtatva és faltam az enciklopédiát, mintha
annak a segítségével örök életet nyerhettem volna.
– Sunt univers aha realia – kérdeztem, és lázas fejem ismét megzavarodott. – Vagy
csupán nomina. Az általános fogalmak valóban létezők-e, vagy csak nevek és szavak?
Számomra ebben állt minden idők rejtélye. Vajon csak a föld és az ember létezik? Vagy a föld
és az ember csupán a mennybéli árnyéka és képe volna?
– Jean Ange – figyelmeztetett Giustiniani, és sietősen kihörpintette borát. – Csak nem fáj
valamid? Kevesebb okoskodástól is megzavarodott már sok tanult ember, és kezdett el
kukorékolni, akár egy kakas.
– Nikolaus Cusanus doktor ezeket a kérdéseket mind ő maga, mind pedig az én számomra
jelentéktelenné tette -mondottam. – Azt kívánta bizonyítani, hogy a végtelen és a véges
találkoznak egymással. Matematikai hasonlítással kezdte. Ha egy kör belsejébe sokszöget
rajzolunk, és e sokszög oldalainak a számát mindaddig növeljük, amíg ezek az oldalak
végtelen kicsik nem lesznek, akkor az egész sokszögnek egybe kell olvadnia a kör
kerületével, és át kell változnia körré.
– Nem vagyok matematikus – vágott közbe sietve Giustiniani. – Nem vitázhatom veled.
– Ha pedig a kör érint egy egyenest, ám a kör sugara végtelen hosszúra nyúlik, akkor a kör
kerületének végül bele kell illeszkednie az egyenesbe – magyaráztam. – A végtelen
kicsinyben és a végtelen nagyban tehát a végtelen és a véges találkozik egymással, és
egymásba olvad.
– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte Giustiniani őszinte érdeklődéssel. – Vagy talán
csak elhibázott szofista következtetés az egész?
– Talán – feleltem. – Talán amint közeledünk a végtelenhez, a véges logikai törvényei
erejüket veszítik. De bár lenne is ez hibás következtetés, Cusanus doktor ezzel a hasonlattal
csupán azt akarta bizonyítani, hogy a véges és a végtelen nem ellentétei egymásnak. Nagy
lelki tusakodás után végül arra a látomásszerű felismeréshez jutott Patraszban, hogy ellentétek
általában nem léteznek. Ezen felismerése megdönt minden eddigi gondolkodást, s nékem
pedig megmutatta, hogy az idő alkonyát éljük.
– Ő mindent összebékít – folytattam. – Ő, Nikolaus Cusanus. Csak egy szegény halász fia
Cues városából, német származású, és ezért sokak számára titokzatosnak tűnik. Kicsi, sovány,
nagy fejű férfiú, akinek elmondhatatlanul gyöngéd és bölcs gyermekszeme van. Az egyházi
demokrácia és az egyetemes békesség volt a vágyálma, midőn jogtudósként a bázeli egyházi
zsinaton megjelent. Könyvet is írt a katolikusok egymás közötti egyetértéséről. Ezért volt
mindennél keserűbb az ő elpártolása, ezért becsmérelték őt, és kiáltozták reá: Apostata!
Apostata!, amikor a templom padozatán átlépdelt a kisebbség oldalára a végső szakadás
napján, amikor a püspöki palástok alatt páncélingek csörögtek, és csak a bázeli polgárőrség
közbelépése akadályozta meg a vérontást az egyházi zsinaton. Az a nap és az a döntés szívébe
mély sebet ütött.
– Tanítómesteremként szerettem és csodáltam őt – meséltem. – Már gyermekként oly
szenvedéllyel olvasta a kezébe került könyveket, hogy atyja, a halász, egyszer fölindulásában
fejbe csapta az evezővel a csónakban. Könyvestül a vízbe pottyant, és csaknem odaveszett. A
keleti és a nyugati egyházak egyesítése és összebékítése fontosabbá vált számára, mint az
egyház demokratizálása. Személyében ekképpen Jenő pápa megfelelő csalétket talált azon
férfiúk számára, akik a doktorhoz hasonlóan őszintén a legjobbakat akarták, és így sikerült
éket vernie a zsinat résztvevői közé és előidézni a szakadást.
– És az ő látomása? – kérdezte Giustiniani. – Szellemlényeket látott-e?
– Olyan roppant fényességet látott, hogy a fényesség sötétséggé változott át, és a sötétség
és a fényesség egymásba olvadt – meséltem. – Nagy feje forrón izzott gyönge vállán, s
patakzottak a könnyei, amidőn rátaláltam azon az éjszakán, hogy elbolyongott, miután én a
hajófülkében hagytam őt, pihenné ki a hosszú tengeri út fáradalmait. Azt az éjszakát soha nem
fogom elfeledni. Ezért is magyarázom el neked Cusanus filozófiáját, akár akarod, akár nem.
Giustiniani kipillantott az ablakon a lovára, de beérte azzal, hogy további bort kérjen
Mánueltől. Míg én beszéltem, ő a tükörbe sanditgatott és bodorított fürtjeit meg vörösre festett
szakállát kezdte simogatni. Én azonban lázas állapotomban ügyet sem vetettem rá.
– Cusanus doktor felismerése korunk teljes vigasztalan-ságából és zűrzavarából született –
magyaráztam. – Az ellentétek kibékíthetetlenségétől oly keservesen szenvedett, hogy
kitalálta, miként képes az emberi gondolkodás az ellentéteket is összebékíteni egymással.
Arisztotelész óta minden filozófiai gondolkodás abból indult ki, hogy ha két állítás
ellentmond egymásnak, akkor az egyik kizárja a másikat. Ha a kör kör, akkor nem lehet
sokszög. Ha az egyenes egyenes, akkor nem lehet görbe.
– Ha egy nő a szíve mélyén céda, akkor nem lehet tiszteletre méltó hölgy, és bánni is
ennek megfelelően kell vele! – mondotta Giustiniani a saját gondolatmenetét követve, és
egyetértően bólintott.
– Ha az asztal fekete, ugyanakkor nem lehet fehér -folytattam. – Ez volt az eddigi
gondolkodás alapja. Egyetlen tudós férfiú sem merészelt ezen túl lépni, attól félvén, hogy
összezavarodik. Nikolaus doktor azonban az ész mellett az értelmet és az intuíciót is elismeri.
Látomásként világosodott meg előtte, hogy az ellentétek összetartoznak, azaz coincidentia
oppositorum. Ésszel fel nem foghatóan ugyan, ám értelmünk számára még elérhető
távolságban az ellentétek találkoznak egymással és teljes összhangban egymásba olvadnak. A
felsőbb valóságban, Isten valóságában a fehér egyesül a feketével és a fekete a fehérrel, a
világosság a sötétséggel és az időhöz kötött az időtlennel, az ember az Istennel, a véges a
végtelennel. Ezek ugyanis ugyanazt a dolgot jelentik, együvé tartoznak.
– Ahogyan férfi egyesül az asszonnyal, és egy pillanatra egy testté lesznek – jelezte
Giustiniani, hogy megértette.
– Nem érted! – mondottam. – Férfi és nő nem ellentétei egymásnak. A férfi nő, a nő pedig
férfi a felsőbb valóság világában, amelyben az ellentétek nem hatástalanítják egymást, hanem
egymásba olvadnak.
Giustiniani szemrehányó pillantást vetett rám kidülledő ökörszemével.
– Ebben az esetben egyáltalán nem óhajtom azt a felsőbb valóságot – dünnyögte. – Csak
nem tanultál el valamiféle török gonoszságot ott a szultán szerájában?
Emlékeimbe merültem, mintha csak el akartam volna bódítani magam. – Az a
villámcsapásszerű felismerés a szellem világában erősebb a puskapornál! – mondtam.
Minden régi tanítást, minden régi gondolkodást szétroppant, és fölöslegessé teszi őket. Az
universalia sunt realia és az universalia sunt nomina mint ellentétes állítások egyáltalán nem
döntik meg egymást, hanem mindkét állítás igaz, és az Isten valóságában egyik sem zárja ki a
másikat. És ez nem csupán föltételezés vagy bizonyítás nélküli állítás. Aki egyszer ezt az
igazságot a maga értelmével és intuíciójával megsejtette, amiként Cusanus doktor, annak a
számára ez tudás, ugyanolyan biztos és megdönthetetlen, mint amilyennek ez idáig tartottuk
azon tudásunkat, miszerint az ellentétek megdöntik egymást. Cusanus doktor – anélkül, hogy
akár csak sejtelme is lett volna róla az értelem világában – elszabadította a gonoszt. Őutána a
jó és a rossz, a hit és a hitetlenség, az élet és a halál már nem zárják ki egymást, hanem a
felsőbb igazság világában ugyanazt jelentik.
– Cusanus doktor úgy vélekedett, hogy az ő tudása és felismerése nem zárja ki a hitet –
magyaráztam. – Alapjaiban rendíti ugyan meg a régi skolasztikus filozófiát, ám a bűn és a
kegyelem csodáját nem semmisíti meg. Szerinte éppen ellenkezőleg, az ő felismerése teszi
igazán magától értetődővé és világossá, hogy Isten anélkül születhetett hús-vér emberként a
világra, hogy magamagát megdöntötte volna. Az ő tudása az emberi tudás legvégső
lépcsőfoka. Ezen túlra és efölé már csak a misztikus filozófia vezet. A skolasztikusok gyűlölik
és félnek tőle, mert homályosnak tartják. Pedig Cusanus doktor után ez az egyetlen út!
– Te az egyszerű dolgokat is bonyolulttá teszed! – panaszkodott Giustiniani, és a homlokát
dörzsölgette, mintha megfájdult volna a feje.
– Épp ellenkezőleg, a legbonyolultabb dolgokat is istenien egyszerűvé teszem! – vitáztam
vele. – Cusanus doktor bűnös szíve békességet és nyugalmat nyert, miután a világ
összebékítőjének szerepét választotta. Mivel az ellentétek a végtelen világban egymással
azonosulnak, nézete szerint a végesség világában is meg kell legyen a lehetősége annak, hogy
az ellentétes véleményeket egymással összebékítsék. Nos, a többség és a kisebbség, a bázeli
atyák és a ferrarai atyák meg is szűntek civakodni, az egyház is egységes immár, I az
ellenpápa kiegyezett Miklós pápával, és Cusanus doktor előtt lassan ott dereng a bíborosi
föveg. Hát nem igaz az, Giovanni Giustiniani, hogy körülöttünk a világ a végtelenségig tágul,
miután az arisztotelészi érvelés már nem zár bennünket a falai közé.
– Ha már falakról beszélsz – szólt közbe Giustiniani –, nagyon félek, hogy a szultán sok-
sok ágyúja is elsimítja majd az ellentéteket, és a földdel teszi egyenlővé a legerősebb falat is.
Énnekem ez idáig megvolt a magam megdönthetetlen nézete az ágyúk haszontalan voltáról az
igazi küzdelemben, de úgy hírlik, ez a magyar Orbán az ő ördögi fondorlataival megesküdött
a szultánnak, hogy ágyúi akár Bábel falait is földig lerombolják.
– A világ a végtelenségig tágul – folytattam csökönyösen. – Minden eddigi gondolkodás
csupáncsak a korábban gondoltaknak végtelen és vigasztalan ismételgetése volt, mígnem az
emberi tudásból minden éltető nedű kisajtolódott, és csak az élettelen mag maradt meg. A
véges világban pokolnak és égnek megvolt a maga kiterjedése, mértéke, kapuja és fala. Még a
szeráfok szárnyainak a számát is pontosan ki lehetett számítani. Cusanus doktor felismerése
után azonban minden mérték jelentőségét vesztette, most már csupán egymáshoz való
viszonyukban lehet számolni velük. A végtelenség világát nem mérhetjük velük. Ezt az
igazságot ugyan a legjobb elmék minden időkben sejtették a szavak, a mértékek és a betűk
mögött, ám úgy kellett bámulniuk az arisztotelészi állításra, mint tyúknak a krétával rajzolt
vonalra. Cusanus doktornak azonban volt bátorsága túllépni rajta. Őutána már nem létezik az
a krétavonal, hanem minden szabad.
– Minden szabad – ismételtem meg. – Megérted-e, Giustiniani? Igaz és hamis, igazság és
hazugság, jó és rossz nem zárják ki egymást. Nincs már semmi feltétlenül helyes és feltétlenül
hamis, feltétlenül jó és feltétlenül rossz, feltétlenül igaz vagy feltétlenül hazug. Egymással
való kapcsolatában minden viszonylagos a végesség világában, és az időtlenben pedig
azonosul is egymással. Megérted-e már, miért hasított szívembe kardként Cusanus doktor
felismerése, noha évekbe tellett, míg félelmes voltát teljes mértékben tisztázni tudtam magam
előtt?
A dülledt ökörszemű és duzzadt szemhéjú Giustiniani veres szakállát simogatta.
– Összezavarod az én egyszerű eszemet! – panaszolta. – Mintha a tiszta borhoz seprőt
kevernél! Ám az én egyszerű igazságomat semmiféle filozófia nem képes összezavarni: a
törökök törökök, a görögök pedig görögök. A kelet az kelet, a nyugat pedig nyugat, és nem
találkozhatnak egymással másként mint karddal a kezükben.
Keserű nevetésben törtem ki.
– Nekem is tölts bort, Giustiniani barátom! – kiáltottam. – Ürítsük ki a mulandóság
serlegét, mert még a mulandóság is kicsúszik a kezünkből, s beleolvad a maradandóságba.
Kelet vagy nyugat nincsen immár, mivel az ellentétek egységében kelet is és nyugat is
egymásba olvadt. Firenzében Paolo Toscanelli lábánál ültem a szalmán, s hallgattam az ő
asztrológiai előadásait. A tudósok már rég tudták ám, hogy a föld gömb alakú, s egyáltalán
nem kúp és nem is torta. Azt azonban elsőként Toscanelli bizonyította be meggyőzően, hogy
nem létezik sem kelet sem nyugat. Nyugat felé vitorlázva, és megkerülve a földgömböt,
ugyanúgy el lehet utazni Indiába, mint kelet felé vitorlázva, csak akadjon olyan bátor ember,
aki erre vállalkozni mer. A földgolyó ugyanazon szélességi fokán egyvégtében nyugat felé
vitorlázik az ember, végül visszatér saját kiindulási pontjára, és nyugat keletté változott.
Akarsz-e még különb bizonyítékot Cusanus doktor tételének igazához, mely szerint az
ellentétek nem zárják ki egymást?
Állításom megrendítette Giustinianit. Bortól duzzadt, fáradalmak és bűnök barázdálta
arcán első ízben jelent meg a valóságos megértés öröme. – Beszéljünk egyenesen, Jean Ange!
– mondta. – Itt állunk a halál küszöbén, de ebben a városban egyébként sem szokás
eretnekeket égetni máglyán. Egyszerűen csak egy kolostorcellába zárjuk őket, hogy a
tévelygésükön elmélkedjenek. Filozófiád különös és meglepő. Énnekem nincs gyakorlatom a
gondolkodásban, szavaidból mégis olyasvalami dereng fel előttem, ami nagyon zavar. Mint
minden értelmes ember korunkban, legjobb tudásom szerint megadtam az egyháznak, ami az
egyházé, és a világnak is, ami a világé. Szívem titkos mélyén azonban úgy gondolom, hogy
mikor a férfi meghal, és a vére elfolyik, akkor visszatér a rögbe, és többé nem létezik. Ez
megnyugtató bizonyosság, ám az értelmes embert természetesen nem akadályozza meg
abban, hogy azért illő mértékben és minden eshetőségre készen ne biztosítsa be a maga részét
a mennyben is. De a te filozófiád most nyugtalanná tesz. Eszerint test és lélek, föld és ég nem
zárják ki egymást, hanem egybeolvadnak és értelmünk által föl nem fogható módon
egymásban léteznek.
– Úgy bizony – mondtam. – Mint lélek a testben, úgy van a menny itt a földön, és az
időtelen benne foglaltatik az időbeliben. Az anyagban is benne rejlik a végtelenség, az űrben a
kiterjedés, a mozdulatlanságban a mozgás. Hogy hogyan, azt az ész megmagyarázni képtelen,
ám értelmünk és intuíciónk révén ez a megsejtésünk is elnyeri a tudás bizonyosságát.
– Az ember mindenre képes – érveltem. – Teste állandó gyakorlatoztatásával az akrobata
megcsinálhat lehetetlennek látszó gyakorlatokat is, látszólag a természet törvényeit is
fölborítja. Lelkét gyakorolva az ember könnyen fogja uralni a testét is, legalábbis bizonyos
határig, amint az imént saját szemeddel láthattad, hogyan döftem keresztül az ezüst tűt
egyetlen csepp vér kicsurranása nélkül a karizmomon. De ez is csak egy trükk, olyan, mint az
akrobata mutatványa. Magad tudod a legjobban, hogy az embert fegyelmezetté lehet iskolázni
és nevelni, hogy elviseljen éhezést, fájdalmakat és fáradalmakat, s hogy a csatában dacoljon a
halállal. Ugyanúgy a szellemét is ránevelheti az ember, hogy a végesben a végtelent
tapasztalja meg, Istent tapasztalja meg. Tudta ezt már Püthagorasz is. Az Athosz-hegy
szerzetesei is tudják. A misztikusok pedig minden korokban tudták. Isten ugyanúgy benne
rejlik a végtelen kicsinyben, mint a végtelenül nagyban. Ez a tapasztalás úgy megy végbe az
emberi testben, hogy a lélek elhallgat és beleolvad Isten valóságába. Test nélkül ezt
megtapasztalni nem lehet. Mégis benne foglaltatik Isten valósága, mivel test és lélek
ellentétekként nem zárják ki egymást. Megérted-e ezt, Giustiniani?
– Nem én – ismerte be őszintén. – Csak nagyon nyugtalannak érzem magamat a
társaságodban, s próbálom legjobb tudásom szerint eszemben tartani, hogy Konstantinápoly
protosztrátora vagyok.
– De hiszen mindennek a morálhoz semmi köze sincsen! – kiáltottam kétségbeesetten. –
Ugye, érted, hogy ebben semmi erkölcs nincs! Felismerésünk magától értetődővé, érthetővé
és egyszerűvé, sőt elkerülhetetlenné teszi, hogy Isten emberként született a világra. Ez
természetessé és ésszel fölfoghatóvá teszi a bűnt, a kegyelmet és a kereszt megváltását. A
bódultsághoz hasonlatos időtlenség pillanatában Isten újra hús és vér lehet bármely percben és
bármely emberben, az együgyűben éppúgy, mint a bölcsben. Ugyanakkor azonban e
felismerésünk halomra dönti a világot, szétrobbant minden régit, s helyére tiszta anarchiát
hoz. Mert ebben az egészben semmi morál nincs. A jó és a rossz csak része az embernek, és
az emberhez való viszonyában kell felfogni. De választani kell. Isten nem választ. Az
embernek magának kell választania, miután eljutott a felismeréshez.
– Az időbeli és a véges határán belül az ember számára semmi sem lehetetlen –
ismételtem meg nyomatékkal. – Elvitorlázhat nyugat felé, és megérkezhet keletre. Szárnyakat
építhet magának, és felröpülhet a csillagokhoz. Láncra verheti a természet erőit, hogy őt
szolgálják. Nevelheti és taníthatja a felismerésre képtelen embereket, hogy rabként szolgálják
őt és az ő szándékait, miként a szultán a janicsárokat. Igazság és hazugság az ő szemében
egyenértékűek. Jónak azt nevezi, ami a szándékait szolgálja, és ami a szándékait zavarja, azt
rossznak. Az ilyen ember fogja a világot hatalmába venni. Ellenállhatatlan a csábítás, midőn
az ember fölismeri, hogy hatalmában áll választani a véges valóság és Isten valósága, az
időbeli és az időtlen között.
– Ez a felismerés filozófiává vált a mit sem sejtő, derék Cusanus doktor révén –
magyaráztam. – De miután a felismerés tudássá vált, különböző formában tudássá kell válnia
szerte a világon. Előttünk a zűrzavar, az anarchia, az emberi szabadság időszaka. A sötétség
korszaka. A kereszténység alkonyának korában élünk, Giovanni Giustiniani. Utánunk éjszaka
borul Európára. A választás szabad. Számtalan sokan fognak választani mindaddig, amíg a
végtelen és az időtelen feledésbe merül, és az emberek csak a végest és az időbelit fogják
valóságosnak hinni, és beérik ennyivel. Az isteni kegyelem az időtlenből semmivé válik az
időbeliben, és Krisztus hiába halt meg a keresztfán.
– Mi azonban a jó részt kaptuk, Giustiniani! – fejeztem be. – A szabadságot választottuk,
az egyetlen igazi szabadságot: Konstantinápoly falainál Krisztusért és a haldokló világért az
új ember ellen harcolva!
Giustiniani hosszasan hallgatott, fejét lehajtva és barázdált homlokát tapogatva. Azután
talpra szökött, oly hirtelen, hogy a padló is följajdult a súlya alatt.
– Valami hiba van a borodban, mert nem szökött a fejembe – mondotta. – Kedvemet
szegted, Jean Ange. Azt állítod tehát, hogy ő fog győzni, Mohamed fog győzni, mivel ő ezt a
világot választotta és mind a jóval, mind a rosszal a maga szándékait fogja szolgáltatni?
– Győznie kell – mondtam. – Ő is felismerte, és választott. Ezért erősebb mindenki
másnál, erősebb az iszlámnál, erősebb Krisztus egyházánál, a falaknál is erősebb. De csak
ezen a földön. Erre emlékezz, Giustiniani! A véges határain belül. Ő ezt tudja, ő ezt tudatosan
választotta, a világon elsőként ő választott tudatosan. Ez teszi az erejét borzalmassá. Én a
kísérői közé tartoztam. Szerettem is őt. Senki más nincs őhozzá hasonló. De nékem is
választanom kellett. Ezért jöttem el tőle.
Giustiniani kihajolt az ablakon, hogy megnézze a lovát, amelyet a görög kisfiúk még
mindig lelkesen csodáltak.
– Lázad van, Jean Ange – mondta. – Ápold a sebedet! És ne csüggedj. Konstantinápoly
falai erősek. A világ egyik csodája. És én a legvégső lehetőségig akarok harcolni. Am a
sikeres küzdelem feltétele a reménység, lett légyen az bármilyen csekély is. Ne próbáld tőlem
fura filozófiáddal elrabolni a reményt! A reménytelenség a megadásra éleszt kedvet az
emberben, és így az ellenség ügyét szolgálja. Bármilyen különleges is a filozófiád, Jean Ange,
az ellenséget szolgálja. Nem akarom hallani!
– Ne érts félre engem, Giustiniani – kértem, kezemet nyújtva felé az ágyból. – Azért
beszéltem, hogy megértsél engem. Beszéltem, mert sebesült vagyok és kétségbeesett.
Beszéltem, mert nehéz az embernek egymagában lenni ebben a világban, és te vagy az
egyetlen, aki megbízol bennem. Negyven éven át hurcoltam rabságomban az időnek és a
térnek a bilincseit, miközben Isten az egyik lemondásról a másikra kényszerített. Amikor
végül úgy hittem, sikerült kibújnom bilincseimből, fojtogató hurkot vetett a nyakamba.
Giustiniani, jaj, Giustiniani! Beteg vagyok a szerelemtől!
– Igen, igen, miért ne ismerném be ezt legalább egyetlenegy embernek, hiszen már úgyis
túlságosan késő van -folytattam izgatottan. – Sóvárgok, szenvedélyesen vágyakozom egy nő
után, ahogyan még soha ez idáig! De elvesztettem őt. Ezt a veszteséget nem bocsátom meg
neki! Nem bocsátom meg magamnak. Giustiniani, nincs választás! Csak kényszerűség van, a
testnek kényszere, a szívnek kényszere. Vagy a választás folyamatos, s az embernek mindig
és minden pillanatban újból és újból választania kell, úgyhogy nyugalmat sohasem talál, a
halálban sem. A halál után is követni fog engem a tudatlan tudatba és kényszeríteni fog újra
születnem, hogy ismét találkozzam vele. Ugyanazokba a bilincsekbe, ugyanazokba a
borzalmas és csodálatos bilincsekbe. Giustiniani, kétségbeesésemben is áldom a sorsot, hogy
embernek születtem, mivel találkozhattam vele és elveszthettem őt!
Giustiniani hatalmas mancsával részvevőén megsimította forró kezemet és homlokomat.
– Ha akarod, küldök hozzád valaki jószívű asszonyszemélyt, aki kínjaidban megvigasztal
– ajánlotta. – És ha meggyógyítani nem is tud, legalább megnyugtat. Similia similibus
curantur. Ennyire még én is tudok latinul. Higgy a tapasztalt, öregedő férfiúnak! A nők az
érzékeinket felkorbácsoló különbözőségüktől eltekintve, alapjában véve egyformák. Amikor
Kaffa podesztája voltam, különösen megkedveltem a fehér bőrű és puha mellű orosz
leányokat, akiket a tatárok árultak. De itt észrevettem, hogy a görög nők mégiscsak
verhetetlenek. Ha pedig egyszer még visszamegyek Genovába és Itália országaiba, ismét
lehullik szememről a hályog, s rájövök, hogy a fekete szemű olasz leányokhoz fogható
egyetlen országban sem akad. Csak annyit mondj, barna legyen-e vagy szőke, telt-e avagy
sovány, és én majd küldök valakit, hogy könnyítsen bánatodon.
– Nem, nem! – kiáltottam kétségbeesetten. – Nem értesz, és nem is érthetsz meg engem!
Giustiniani rosszallóan csóválta a fejét.
– így járnak az olyan férfiak, akik erénynek tartják a böjtöt és az erkölcsösséget,
lelkigyakorlatokat végeznek, és akaratukkal a testüket is uralják. Láttam én már ilyet azelőtt.
Ám ha egyszer elbuknak, bukásuk igen nagy. Egy ravasz nő egyszerűen kifordítja őket, mint
egy kesztyűt.
Hangosan káromkodtam. Talán igaza volt, oly szörnyű módon igaza, hogy maga mit sem
tudta. Elment. Távolodóban lova patái súlyosan koppantak az út kövezetén. Az idő súlyos
lópatái szívemet törték össze.
1453. március 2.
A nap melegít. Az utcasarkokon és a kertekben szemetet égetnek. Áttetsző zöld fűszálak
bújnak elő a márványok repedései közül. Az Akropolisz oldala tavaszi virágoktól tarkállik. A
kikötőben minden este késő éjszakáig tart a zenebona. Amikor az est hűvösebbre válik, a
zeneszó egészen a házamig hallatszik. Soha, soha nem láttam olyan csodálatos naplementéket,
mint ezeken az estéken, midőn a templomok kupolái lángoló fényben égtek és a dombok
árnyékolta kikötői öböl színe tintafeketévé mélyült. Átellenben Péra falai és tornyai bíbor
fényben ragyogtak és visszatükröződtek a sötét vizén.
Amint a naplementét bámultam és szívemben a vágyakozás keserűségre változott, Mánuel
szolgám jött oda hozzám, és ékesszóló beszédbe kezdett:
– Uram, eljött a tavasz, de a törökök még nem érkeztek meg. A lélektelen madarak
szerelmi vágytól bódultan röpködnek és keresik egymást. Galambok burukkolása zavarja meg
az emberek éjszakai álmát. A szamárcsődör a pátriárka istállójában olyan félelmetes hangon
ordít, hogy az ember belebolondul. Uram, az embernek nem jó egyedül lenni!
– Mi a csoda! – kiáltottam elámulva. – Talán csak nem tervezel házasságot, ősz szakállad
ellenére? Vagy csak éntőlem akarsz valamelyik unokatestvéred kelengyéjéhez hozzájárulást
kicsikarni?
– Uram! Csakis a te javadat akarom! – mondta sértődötten. – Ismerlek téged, és rangod is
ismerem, és tudom, mi illik hozzád és mi nem. Te is ismersz engem, és most már bízol is
bennem. A tavasz azonban a legelőkelőbb férfiút is nyugtalanná teszi, és ebben a dologban
nincs különbség a császár és a legszegényebb kecskepásztor között. Nagyon nem szeretném,
ha még egyszer véres öltözékben támolyognál haza az otthonodba, fájdalmamban és
ijedelmemben csaknem szívbénulást kaptam. Higgy nekem, a sötét kapuk és a falakkal
körülvett udvarok veszélyesek ebben a városban.
Kezét dörzsölgette és tekintetemet kerülve a megfelelő szavakat keresgélte.
– De mindent el lehet rendezni – kezdte. – Elkedvetlenedtél, és éjszakánként nyugtalanul
hánykolódsz az ágyadban. Szívemet fájdítja ez. Természetesen nem kíváncsiskodom. Tudom,
mi illik az én helyzetemben. Azt azonban mégsem kerülhettem el látni, hogy az utóbbi
időkben nem járt nálad olyan kedvedre való látogató, aki arcodra örömöt varázsolt volna. Épp
ellenkezőleg, talpig véresen érkeztél haza, úgyhogy föltételezem, minden kiderült, és te
belebetegedtél a kényszerű válás gyötrelmeibe. Az idő azonban begyógyítja a sebeket, és
minden sebre akad enyhítő orvosság, még a szív sebeire is.
– Ne folytasd – mondtam. – Ha a naplemente nem okozna nekem kínzó szomorúságot,
fültövön is csapnálak, Mánuel.
– Semmiképp ne érts félre, uram! – védekezett sietve. – De a te korodban levő
férfiembernek szüksége van nőre. Hacsak nem szerzetes, vagy más módon nem szenteli életét
valamiféle ájtatosságnak. Ez a természet törvénye. Mért ne örülnél az életednek ez alatt a
rövid idő alatt, ami még egyáltalán hátravan? Volna számodra két javaslatom is, hacsak nem
értesz félre engem.
Óvatosan távolabb húzódott, s magát is összébbhúzva folytatta: – Van egy unokahúgom,
fiatal özvegy, a legszebb korban, aki a férjét oly hirtelenül veszítette el, hogy gyakorlatilag
nézvést szinte érintetlen maradt. Látott téged a városban lovagolni, és annyira beléd szeretett,
hogy engem gyötör szüntelen kéréseivel, bocsátanám be házadba és ismertetném össze véled.
Erkölcsös és jó viseletű leány. Igen boldog lenne, és egész családunknak a legnagyobb
megtiszteltetést jelentené, ha egy vagy két éjszakára figyelmességedben részeltetnéd őt.
Semmi mást nem kíván, azt pedig majd magad ítélheted meg a legjobban, mivel ajándékozod
meg őt, miután ráuntál. Ekképpen jót cselekednél, és ugyanakkor a tested is megnyugodna.
– Mánuel! – mondottam. – Megértem jó szándékodat, de ha én minden nő csábításának
engednék, aki csak tekintetével utamon végigkísér, soha a nőktől meg nem szabadulnék.
Ifjúságom óta az az átok gyötört, hogy inkább engem kívántak, semmint én kívántam volna.
De mikor egyetlenegy alkalommal én akartam, mégpedig teljes szívemből, a másik nem
kívánta. Ez lett a büntetésem. Higgyél nekem, az unokahúgodnak is csak bánatot és
szomorúságot okoznék, ha vágyakozás nélkül az ágyamba venném őt, hogy testem
fölmelegítsem.
Mánuel nyomban megadta magát.
– Magam is ugyanezt próbáltam a fejébe csöpögtetni, de hát te is tudod, milyenek a nők.
Önfejűek. Akkor hát rátérek a másik indítványomra. Egy nagynénémnek van egy barátja,
tiszteletre méltó és finom érzésű férfiú, aki nehéz helyzetükben szívesen segít mind a
főrendűeken, mind a közrendűeken. Ε célra építtetett a Blachernai parkjának közelében egy
kívülről igen szerény, belülről azonban rendkívül elegáns házat. Ebben a házban a
legkülönbözőbb országokból való fiatal rabnők vannak. Van forró fürdő, és van masszázs. A
kapott szolgáltatásokkal még az életunt és elaggott archónok is elégedetten távoztak e házból,
és hálájukat is sokféle módon fejezték már ki a rajtuk segítőknek. A ház a te rangodhoz is
méltó, és nem veszítenél semmit, ha betérnél és megpróbálnád az általam kínált különféle
lehetőségeket.
Észrevette tekintetemet, elkedvetlenedett, és sietős magyarázkodásba fogott:
– Nem azt akartam ezzel mondani, hogy te is életunt és elaggott vagy. Épp ellenkezőleg, a
legszebb férfikorban vagy. Épp azért, uram! Abban a házban a legnagyobb titokban és
anélkül, hogy bárki akárcsak sejtené is, előkelő hölgyekkel is lehetne találkozni, akik egy kis
változatosságot óhajtanak vinni az életükbe, vagy akik a házastárs fösvénysége miatt szívesen
fogadnának egy kis mellékjövedelmet szépségápolási és ruhavásárlási céljaikra. Bizonyára
nem hiszel nekem, de még a Blachernai asszonyai közül is vendégeskedtek már ott néhányan,
mégsem származott belőle semmi kellemetlenségük. Épp ellenkezőleg. Nagynéném tiszteletre
méltó barátja tapasztalt emberismerő, és egyébként is megértő férfiú. Ügyfeleit a legfinomabb
rostálással tudja megválasztani.
– Nem akarom növelni ennek a haldokló városnak az erkölcsi romlását! – mondtam. –
Nem, nem, Mánuel. Nem értesz engem! – Mánuel azonban mélységesen megbántódott.
– Hogyan beszélhetsz erkölcsi romlásról, uram, amikor azonos rangú és egymást jól
megértő, művelt emberek fesztelen társalkodásáról van szó? Teszerinted illendőbb és kevésbé
romlott cselekedet falakat mászni a sötétben, örök félelemben és izgalomban, vagy titokban
sugdosni szégyenletes indítványokat tisztes asszonyszemélyek fülébe, amikor mások nem
látják? Ha már egyszer bűnt kell elkövetni, mért nem lehetne azt örvendezőn, művelt módon
és jó lélekkel tenni? Nagyon latin vagy, ha ezt sem érted!
– Nem vágyom bűnre, Mánuel! – mondottam. – Csupán elvesztett szerelmem után
sóvárgok!
Mánuel megcsóválta a fejét, s arcára ismét visszatért az alázatos mélabú. – A bűn bűn
marad, öltözzék bár a legkülönbözőbb alakba. Teljesen mindegy, szerelemnek mondod-e
avagy szórakozásnak. A végeredmény ugyanaz. Magadat teszed csak tönkre érzelmeid
túlhevítésével. A legcsábosabb bűn sem érhet azonban annyit, hogy a férfinak tűvel és
cérnával kelljen a bőrét megfoltoznia. Csalódtam benned, uram! Értelmesebbnek gondoltalak.
De az egészséges értelmet az ember nyilvánvalóan nem kapja ajándékba még akkor sem, ha
bíbor csizmával a lábán született.
Abban a szempillantásban megragadtam a nyakát, és térdre kényszerítettem őt az udvar
porába. Késem vörösen villant meg a naplementében. De aztán visszanyertem önuralmamat.
– Mit mondtál? – kérdeztem. – Ismételd meg a szavad, ha mered!
Mánuel nagyon megijedt. Kezem között reszketett szíjas nyaka. De azért úgy tűnt, hogy az
első rémület múltával mintha csak megtiszteltetésnek tartotta volna kezem kemény
markolását. Rám emelte vizenyős szemét, ám mocskos szakállal borított arcán továbbra is
huncut, zárkózott, konok kifejezés ült.
– Nem akartalak megsérteni uram, semmiképpen sem! – bizonykodott. – Nem hittem
volna, hogy egy kis tréfától haragra gerjedsz.
Ám túl ügyesen fűzte a szavait ahhoz, hogy hinni tudjak neki. A hosszú 1ère eresztett
történet végére ravasz csalétket rejtett, hogy lássa, miként hat rám. Hová tűnt az önuralmam?
Hová a higgadtságom és magabiztosságom? Visszatoltam a késem tokjába, hogy csak úgy
csengett.
– Nem tudod, mit beszélsz, Mánuel! – mondtam. – A halál angyala ott állt egy pillanatig a
hátad mögött!
Ő továbbra is előttem térdelt a földön, mintha csak élvezte volna a megalázó helyzetet.
– Uram! – kiáltotta. Szeme fölragyogott, és szürke arcára pír szökött. – Kezed a fejemre
helyezted. Eltűnt a fülfájásom. Térdem sem fáj, noha a nedves földön térdelek. Uram, nem
elég bizonysága ez annak, hogy ki vagy?
– Félrebeszélsz! – förmedtem rá. – Megrémültél a késemtől. A hirtelen ijedségtől
megszűnik minden fájdalom!
Lehajtotta a fejét, egy marék földet emelt föl maga elől, majd hagyta visszahullni a
rögöket. Hangja oly halk volt, hogy alig tudtam suttogását megérteni.
– Kisfiúként gyakran láttam az öreg Mánuel császárt -suttogta. – Uram, én téged soha nem
csallak meg!
Kinyújtotta kezét, mintha a lábamat akarta volna megsimogatni, és mintegy megigézve
bámult rá.
– Bíborcsizma – suttogta mintegy magának. – Fejemre tetted a kezed, és gyarlóságom
minden fájdalma elszállt.
A naplemente utolsó vörös villanása is eltűnt az udvarról. Sötét és nyirkos est borult rá.
Már nem is láthattam jól Mánuel arcvonásait. Nem szóltam semmit. Nem törődtem többé
semmivel. A tenger túlsó partján, Ázsiában a felhők óriási kékesfekete tornyokká gyűltek,
mindenféle földi toronynál hatalmasabbá. Ráneveltem magam, hogy a felhőkön járjak. Ám a
felhők már nem tartanak meg. Lezuhantam a földre. A zuhanás elszédített és fájdalmat
okozott. Nagyon egyedül voltam. Megfordultam, s bementem a langymeleg lakásba, egyetlen
szót sem ejtvén.
Tinta és papír. Azelőtt szerettem a tinta émelyítő illatát és a papír száraz zizegését. Most
gyűlölöm. A szó csak jelkép, mint minden, ami erről a világról való. Csak a véges
gyámoltalan jelzései, amiket ki-ki a maga módján értelmez és tolmácsol, tartalmat a maga
egyénisége szerint adván nekik. A végtelent nem lehet szavakkal kifejezni.
Ám a számok éppoly erőtlenek. A gondolat csontvázai csupán, mindennemű
személyességtől megfosztva. De ezek is csak a végesnek a végeshez való viszonyát képesek
kifejezni. A végtelent és az időtől függetlenül létezőt nem tudják kifejezni. Számok nem
léteznek emberek nélkül. Isten valóságát a számok nem képesek felépíteni.
A betűknek számokkal való helyettesítése és belőlük a mindenség fölépítése a gondolatok
játéka csupán. Az eredmények titokzatos sokértelműsége lehet bár meglepő, ám a kereső lélek
kielégítésére alkalmatlanok.
Jean Angelosz. Anna Notarasz. A betűk száma is megfelel egymásnak.
Micsoda borzalmas bukás. Belegabalyodni egy nőbe, mint hálóba a hal, és épp akkor,
amikor egy egész világkorszak némul el, várván a halált. Amikor azt hittem, legyőztem
önmagam, és kiválasztottam az utamat. Negyvenesztendősen. Az élet alkonyának küszöbén.
A kikötőben még vannak hajók. Nyugati hajó jó szerencsével még mindig el tudna hajózni
Gallipoli mellett a görög tengerre. Nincs olyan latin, akit ne lehetne megvásárolni. Szívem
hevülete azonban arra késztetett, hogy falhoz csapjam a drága ékköveket, hogy Giustiniani
szedegesse föl őket. Szívem hevülete késztetett arra, hogy mint szűkké lett ruhadarabot, még
egyszer eldobjam magamtól minden gazdagságomat. Most már túl szegény vagyok ahhoz,
hogy egy egész hajót megvesztegessek, s utána vitorlázzam és reátalálhassak. Vajon ettől
féltem-e, ezért vágtam-e falhoz a drágaköveket? Semmi sem történik véletlenül. Minden
törvényszerű formákat követ. Sorsát senki el nem kerülheti. Sorsát az ember maga valósítja
meg, mégpedig az alvajáró biztonságával, miután választását megtette.
Magamtól féltem-e hát? Magamban nem bíztam meg? Mohamed vajon jobban ismert
volna engem, mint én önmagamat, hogy azt a piros bőrerszényt nyomta markomba
csalétekként elválásunkkor? Ezért kellett hát ajándékától megszabadulnom?
Mohamed szultán, a győzedelmes! Csupán Pérába kellene magamat átvitetnem és bemenni
abba a házba, melynek az udvarán azt a galambdúcot láttam. És lemondani. Még egyszer
lemondani. Nyugati országokban cseperedtem, nevelkedtem, töltöttem be sorsomat. Latinná
vált-e hát szívem? Vajon engem is meg lehet vásárolni? Konsztantinosz oszlopáról
tekintettem a városra. Néztem a múlt ragyogását. Kelet és Nyugat szívét, amely utolsókat
dobban, egyre gyengülőn. Mindezt tenéked adom, mondta a kísértő. Azt a kísértést
legyőztem. Am mindennek megvan az ára. Egy nőért borulnék hát le előtte és szolgálnék
neki? Egyetlen nőért csak, egyetlen szenvedélyért, egyetlen vágyamért, egyetlen
őrültségemért?
Ilyen mély és vigasztalan csüggedést még nem éltem meg soha. A választásnak nincs vége.
Folytatódik tovább, egyre tovább. Minden pillanatban. Az utolsó lélegzetvételig. Nyitott kapu
azonban mindig van. Mindig. A menekülésre, a lemondásra, az öncsalásra.
Várnánál, a mocsárban így szólt a halál angyala: Találkozunk még a Szent Romanosz-
kapunál. Azt azonban nem mondta, hogy a kapu melyik oldalán. Hogy melyik oldalán, arról
nem szólt.
Nem, nem kellett mondania. Egész éltemen át egyik börtönből a másikba verekedtem át
magam. Ebből az utolsó börtönből, melyet Konstantinápoly falai zárnak körül, már nem
menekülök. Atyám fia vagyok. Ez a börtön az én egyetlen otthonom.
1453. március 5.
Március. Az utolsó március. Mintha városom a várakozásban elcsöndesedett volna. A
kegyetlen tavaszi fény felfedi roskatagságát és szegénységét. A rommezőkön, a bogáncsok
között szürke szamarak és fekete kecskék legelésznek. Egész városrészek néptelenedtek el, és
dőltek össze. A tetők beomlottak, a falakat meg egyszerűen eltüzelték. A templomok kupoláit
is zöld penész lepi. A középületek márványa elsárgul és széthasadozik. Az elárvult, egykori
császári palota falait elvadult bozót borítja. Gyomok bújnak ki a lépcsők hasadékain is.
Az emberek fekete és szürke árnyakként lopóznak az utcákon. Kitérnek egymás útjából, és
kerülik egymás tekintetét. Szemükben szomorú nyugtalanság. A megalázó várakozás
vasmarokként szorítja össze a szíveket.
A fegyverforgatási gyakorlatok folytatódnak. A falak javítása úgyszintén. Ám mintha
mindez szemlátomást lelassult volna. A latin kiképzők szitkai és vezényszavai elveszítették
erőteljes csengésüket, és bágyadtan sorvadnak bele a haldokló város nagyságába. A falak, az
ezeréves sárga és barna falak és őrtornyaik túlságosan hosszúnak és magasnak tűnnek ahhoz,
hogy ily kicsiny csapat védhesse őket.
Hajók sora ringatózik tétlenül a kikötőben. A víz hulladékkal teli, és bűzt áraszt maga
körül.
Hát így állunk? Vagy a hiba az én szememben és az én fülemben volna? Az én érzékeim
gyengültek volna meg? Én távolodtam volna el mindentől? A várakozás megbénítja az
embert. Ezer olyan dolog van, amit még ki lehetne igazítani és javítani. De a serénység, a
kezdeményezőképesség eltűnt. A várakozás kedvetlensége rágja az ember lelkét. A szultán
még most sem indult el Adrianopoliszból. Csak az ágyúk vonulnak lassan-szépen, ziháló
ökörpárok vontatta talpakon a tavaszba öltözött dombok között, az elhagyatott síkságon át.
Lassan, lépésről lépésre közelednek, miként a férgek másznak.
Csúsznak-másznak a dögférgek Konstantinápoly felé, lassan már minden irányból. A
Márvány-tenger is elhagyatott. I Hétszámra nem láthatni egyetlen vitorlát sem.
A legrosszabb a bénító várakozás. A feszültség azonban nem tarthat örökké. Az emberi
természet maga kényszeríti rá, hogy oldódjék. Ez a mindenek lelassulása talán csak az
elkerülhetetlen pihenés a legvégső megpróbáltatás előtt.
Vagy talán csak az én szemembe szállt volna varázsszilánk?
1453. március 7.
Korán reggel, napkelte előtt egy sereg nyomorult asszonyszemély, fekete kámzsás
szerzetes meg apáca vonult égő gyertyával a kezében a Chora-kolostor templomába, a
Blachernai és a Charisziosz-kapu közelébe. Vonulás közben énekeltek, de énekük beléveszett
a város hangtalanságába és a hajnali sötétségbe. Utánuk mentem. A templom mennyezetét és
falait mozaikok borítják. Aranyszínű alapon csillognak a különböző színű kövek a
megszámlálhatatlan gyertya fényességében. Tömjén illatozik. Az imádkozok izzó áhítata
gyógyír a szívemre.
Miért követtem őket? Miért térdepeltem oda melléjük? Szerzetest és apácát épp eleget
láthattam a város utcáin, amint kettesben jártak házról házra kis alamizsnagyűjtő tányérjukkal
segélyt kérve és gyűjtögetve azoknak a szerencsétleneknek, akik a falvakból idemenekültek a
török elől.
Nőket is láthattam épp eleget. Sok-sok kérdő, zárkózott tekintetet a szürke házak ajtajából
vagy ablakaiból. Tekinteteket, amelyek nem tértek ki az én tekintetem elől, de
mozdulatlanságukkal hívogattak, noha az öltözékem a latinok öltözéke. Ismertem ezeket a
pillantásokat minden országban, ahol csak megfordultam.
Miért követtem hát mégis a menetet szikrázó nyugtalansággal a szívemben? A
gyertyaviasz forró csöppekben folyt rá a kezemre, mégsem éreztem az égető fájdalmat.
Az apácák mind egyformák, nem lehet egymástól kettőt sem megkülönböztetni. Vannak
közöttük főrendűek, meg közrendűek is. Vagyonos családokból magányos nők, akik
megváltottak maguknak a kolostorban egy helyet. Szolgáló nővérek, akik fogadalomtétel
nélkül két kezük munkáját áldozzák oda. Nagyobb szabadságot élveznek, mint a nyugati
országok apácái. De hiszen a görögök a papjaiknak is megengedik, hogy megnősüljenek,
szakállt is növeszthetnek.
Külsőleg valamennyi apáca egyforma. Egyforma fekete kámzsa, mely elrejti a test
körvonalait, ugyanaz az öltözék, amely az arcot s jóformán még a szemet is eltakarja. Mégis,
mit sem tudván semmiről és anélkül, hogy bármit is látva láttam volna, megkülönböztettem
közülük egyet, aki az utcán követett engem, és amikor én másfelé fordultam, ő megállt és úgy
figyelt. Alamizsnagyűjtő tálkájával társnője kíséretében a házam előtt is elment, megállt a kis
kooroszlán mellett, és felnézett az ablakomra. Be azonban nem tért a házamba. Attól kezdve
minden apácát jól megnéztem, mintha ismerőst keresnék közöttük. A fejtartásban, a járásban,
a kámzsa ujjába rejtett kézben lelhetnék valamit, amiről felismerném őt, és kiválasztanám a
többiek közül.
Almokat látok, látomásokat, kétségbeesésem megvakított. Lehetségesnek hiszem a
lehetetlent is. A remény, amit magamnak sem merek megvallani, perzseli lelkemet, miként
gyertyaláng a tenyeret.
Anna könnyedén megrázta fejét. Halandó haja olyan volt, mint a fénylő arany. Halandó
bőre, mint hófehér elefántcsont. Orcája s ajkának mosolya csodálni való végesség. De amit a
szemében találtam, s amit minden ismertnél ismertebbnek éreztem, lehetett az is csak
mulandó?
– Azt akarod mondani, hogy az ember és az állat között nincs semmiféle különbség? –
kérdezte. – Az ember gondolkodik. Az állat nem gondolkodik. Az állat nem tud beszélni. Az
állatnak nincs lelke.
– A kutyák tudnak gondolkodni, az elefántról nem is szólván – vetettem ellen. – A
madarak ki tudják fejezni a gondolataikat, ha valaki képes odafigyelni. A kutya tudja vezetni
a vak embert. A ló gyakran okosabb, mint az ostoba hajtója. Nem hiszem, hogy a
gondolkodás az embert különbbé tenné az állatnál. De Abu-el-Aláról, a Világtalan Költőről
beszéltem. Ő nem akart húst enni. Nem a böjtölés miatt, hanem azért, mert az élő állatokat
fivéreinek és felebarátainak tartotta. Szent Ferenc is prédikált a madaraknak, sőt a halaknak is.
De miért vitatkozunk olyan dolgokról, amelyekről sohasem szerezhetünk bizonyosságot?
Emlékezetembe idéztem, ahogy egy őszi reggelen a kertjében láttam Murád szultán arcát,
midőn a lopakodó halál már rányomta bélyegét. A csipkebogyók éretten és pirosbarnán
ragyogtak a hervadó bokrokon. Őszies illat terjengett a levegőben. Azt akarta, hogy beszéljek.
Én a végesről és a végtelenről beszéltem neki, a halandóságról és a halhatatlanságról, amíg
csak meg nem unván kezét fölemelte, s a Világtalan Költő versét idézte nekem:
Láttam férfiakat egybegyűlni,
hogy biztos tudást szerezhessenek dolgokról,
amelyeknek a bizonyossága örökké kérdéses.
1453. április 1.
Reggel óta zúgtak a harangok és szóltak a kolostorok vas-kolompjai, híván a népet, hogy
imádkozzék a városért. Bágyasztóan szép, túlságosan is csodás tavaszi nap volt. Az óriási lánc
is készen állt a falakon kívül, a kikötőparton. Új gerendákat szereltek rá, a láncszemeket is
kijavíttatták és megerősítették. Tekeregve húzódott végig a parton az Eugeniosz-toronytól a
Szent Márk-toronyig.
Az istentisztelet befejezése után a vasárnapi sétálók lementek a partra, hogy megnézzék a
láncot. A gömbölyűre faragott gerendák, amiknek az a rendeltetésük, hogy a láncot a víz
színén megtartsák és egyúttal még erősebbé tegyék, olyan vaskosak, hogy a legmegtermettebb
ember sem éri körül a karjával. A láncszemek maguk is combközépig érnek, s emberláb
vastagságú vasból kovácsolták őket. A gerendákat ráadásul erős kampókkal rögzítették
egymáshoz. A johanniták híres lánca, amely a rhodoszi kikötőt zárja le, holmi gyermekjáték
ehhez az iszonyatos lánchoz képest. A legnagyobb hajó sem képes elszakítani. Ha ránéz az
ember, úgy gondolná, hogy egyáltalán semmiféle emberi erő sem volna képes átszakítani.
Az apák és az anyák ujjukkal mutogatták a gyermekeknek a láncot, és a gyermekek
egymással játszadozva, minden nehézség nélkül keresztülbújtak a láncszemeken. A császár és
a kísérete is kilovagolt, hogy megvizsgálja a láncot. Egyik végét már az Eugeniosz-torony
sziklatalapzatához erősítették.
Délután mindkét apáca ismét megjelent házamban, kéz a kézben. Az istentisztelet és a lánc
látványa fölbátorította Kharikleát. Megszámlálhatatlanul sok történetet beszélt el Mánuelnak
arról, hogy a szentek és maga az Istenanya, mint Konstantinápoly oltalmazol, a századok
során miként ijesztették el a törököket és a többi támadókat a város falai alól. Azt állította,
hogy miután a törökök fölépítették az erődítményt a Boszporusz partján, az égi fő-stratéga,
Mihály arkangyal, a lángoló kardjával áttelepült a Boszporusz mellől Konstantinápoly
védelmére. Egyébként számos megbízható tanú is látta őt egy felhőben az Apostolok
temploma fölött. Ruházata azonban oly kápráztató volt, hogy az embereknek a szemüket el
kellett takarniuk, és orcájukat is félre kellett fordítaniuk.
– Hány pár szárnya volt? – kérdezte lelkesen Mánuel, hogy végre választ kapjon erre a
régóta vitatott kérdésre.
– Senkinek sem volt érkezése megszámlálni! – felelte ingerülten Khariklea. – A kard
lángja annyira elvakította az emberek szemét, hogy jó ideig mást sem láthattak, mint tüzes
köröket az égbolton. Ha te magad láttad volna őt, bizonyos, hogy te sem álltál volna neki
mindjárt a szárnyait számolgatni, de másokkal együtt alázatosan térdre hullva adtál volna
hálát Istennek azért a kegyelemért, hogy az égi főstratégát fölmentette a Boszporusz
védelmezése alól, és áthelyezte őt Konstantinápoly védelmezésére.
– Ez rosszat jelent – vélte Mánuel, gyér szakállát ráncigálva. – Ha maga Isten sem bízik
már abban, hogy Panaghia egymagában is megvédelmezhetné Konstantinápolyt, akkor mi
hogyan bizakodhatnánk? Pedig a Mennybéli Anya erősebb egy arkangyalnál!
– Azonkívül – mondtam – Mihály arkangyalnak kellett volna védelmeznie a Boszporuszt,
amikor a törökök az erődítményüket építették. Ő azonban a szárnyát sem rebbentette meg,
noha a törökök a templomát is lebontották, és köveit meg oszlopait beépítették, hogy falait
megerősítsék. Ha az égi stratéga tényleg nyugtalanul röpköd a városunk fölött, és új
tartózkodási helyet keresgél magának, szerintem az inkább rossz, mint jó előjel.
Khariklea rám tekintett nyugtalan szurokszemével.
– Erre nem gondoltam – ismerte be, de nyomban meg is vigasztalódott: – Itt vannak a mi
szentjeink ezüstkoporsóikban. Azok, akik mártírhalált haltak a szent ikonokért ezer
esztendővel ezelőtt, amikor az iszlám és a hamis próféta képellenes szelleme üldözni kezdte
igaz tanainkat. A jámborok a szentek képeit a ruháik alatt és a szobáikban rejtegették, noha a
hamis hitűek fanatizmusa borzalmas volt, és mindenkit azon nyomban megöltek, akinél
bármilyen kicsi szentképet találtak. Ezek a szent mártírok most legalább kikelnek a
koporsójukból, hogy megharcoljanak a törökök istenének visszataszító képnélkülisége ellen. –
Mint a vízfolyás, sorolta föl legalább húsz ikonmártír nevét, majd a könnyeit letörölve, így
folytatta:
– Csontjaik alapján ítélve kis termetű apókák és anyókák lehettek, koporsójuk is
megfeketült, de azért mint ártatlan kisgyermekek jámborul hevernek a selyem derékaljukon,
ezüstkoporsóban, a pátriárka templomában és a Mongolok templomának pincéjében. Ha
annak idején találkoztam volna egy derék férfiúval, férjhez mentem volna én is, és én is
szültem volna gyermekeket, de az egyetlen férfi, aki egyszer megkörnyékezett engem, ragyás
képű tengerész volt, és Isten kegyelméből olyan részeg, hogy semmit sem tudott csinálni
nekem. Ezért küldött atyám kolostorba szolgáló nővérnek, nehogy még egyszer bárkit is
kísértésbe vigyek. A legszebb koron már túlvagyok, ne tukmálj hát belém még több bort,
Manuel! Te különben hány éves vagy?
Mánuel röviden csak annyit mondott, hogy a kor, a fülfájás és térdének hasogatása minden
kedvét elvették attól, hogy gyermekeket csináljon erre a világra.
Ekként fecserésztek, és én is bekapcsolódtam a beszélgetésükbe, mivel vasárnap volt, és
szép nap, Anna pedig mereven elzárkózott attól, hogy hozzám bejöjjön. Csak hallgatott, és
már megint olyan volt, mintha egy egészen másik nő lett volna, tetőtől talpig beburkolva
magát fekete apácaöltözékébe, és arcát is eltakarva, ujjait meg a ruhája ujjába rejt-e. Amikor
kérdeztem tőle valamit, csak szendén megrázta a fejét, mint aki szótlanságot fogadott.
Arcából csak annyit mutatott, hogy észrevehettem, milyen sápadt. Tágra nyílt arna szeme
vádlón nézett. Szeme környéke kék volt, szemhéja duzzadt, mintha sírt volna. Mindent
egybevéve, viselkedésével a legjobb tehetsége szerint próbált bennem szánalmat és önvádat
ébreszteni. Amikor meg akartam fogni a kezét, félénken elhúzta tőlem. Gyanítottam, hogy
liszttel fehérítette ki arcát, és kék festéket kent a szeme köré, annyira természetellenesen
sápadt volt és oly nyomorultul nézett ki.
Khariklea nővér olykor-olykor rápillantott, miután még egy kis borocskát kapott, és nem
állotta meg, hogy el ne vihogja magát. Anna azonban minden alkalommal haragosan vádló
pillantással nézett rá, ő pedig gyorsan markába rejtette a száját, ám mégsem állotta meg, hogy
hamarosan megint ne vihogjon.
Végül nem bírtam tovább. Anna elé pattantam, erőnek erejével megragadtam a csuklóját,
fölrántottam, és indulatosan kérdeztem:
– Mit képmutatóskodsz? Mit jelent ez a majmoskodás? Mintha elképedt volna, úgy nézett
reám, majd ujját a szája
elé emelve figyelmeztetett:
– Meghallják a szolgák! Csönd!
Majd mintegy beletörődve az elkerülhetetlenbe, vállát vonogatva követett engem a
lépcsőhöz, de most is hevesen tiltakozott az ellen, hogy a szobámba jöjjön. – Nem, ezt az
ostobaságot soha többé nem teszem meg! – mondotta. – Ügyelnem kell a jó híremre. A te
szolgád is mit gondolhat rólam?
– A szolgákról szólván – tüzelte magamagát –, úgy viselkedsz., mintha házastársak
volnánk., amikor a fülük hallatára szidalmazol. És az sem illik a rangodhoz, hogy
ostobaságokat fecsegj ezzel az együgyű nővel, aki minden egyes szót félreért. Vagy talán én
értem félre? Talán őbelé szerettél bele, és én csak ürügy vagyok, hogy titokban találkozhass
vele, borral itathasd és vágyaid eszközeként használd, miután teljesen védtelenné tetted. Ezért
valóban nem engedhetem őt ide egymagában, noha természetesen a leginkább azt szeretném,
ha látnom sem kellene többé ezt a házat.
– Jaj, Anna! – rimánkodtam. – Miért viselkedsz így? Már igazán nem is tudom, mit
gondoljak felőled! Bolond vagy-e, vagy én zavarodtam meg?
– Persze, persze, csak mondj engem zavaros fejűnek -folytatta Anna kegyetlenül. – Én
magam vagyok az oka, mivel az otthonomat és az atyámat megtagadva, védtelenül a te
kezedre adtam magamat. Már nem is emlékezem, mikor hallottam egyáltalán jó szót a
szádból. Tenéked semmi nem felel meg. Ha a helyzetem és a nevelésem szerint öltözöm, úgy
kezelsz, mint egy lotyót. Ha meg kedvedben akarván járni, oly szemérmesen és oly
erkölcsösen viselkedem, amennyire egyáltalán tudok, szidol és becsmérelsz, és a csuklómat
csavargatod, és úgy vonszolsz be a szobádba, mintha meg akarnál erőszakolni. Vádolj, csak
vádolj, de inkább először a saját hibáidat vedd észre!
– Isten irgalmazzon nékem, hogy a magadfajta nő hálójába kellett kerülnöm! – mondottam
kimerülten és teljesen kétségbeesve. – Talán szívemben latin vagyok, és soha nem tudom a
görögöket megérteni!
Kicsit meglágyult, ismét tágra nyitotta csodálatos szemét, és megjegyezte:
– Ne hibáztasd a görögöket! Te csak a nőket nem érted! Talán nem is vagy kicsapongó,
sem nőcsábító, csak igen-igen tapasztalatlan, minthogy a nőkről alig is tudsz valamit. Ezért
talán mégiscsak meg kell bocsátanom a viselkedésedet.
– Tenéked kell énnékem megbocsátanod? – kiáltottam indulatosan. – Ugyan melyikünk
köteles a másiknak megbocsátani? Ámbár legyen, jó, bocsáss meg te! Megalázkodom és
megkövetlek, csak vess véget ennek a borzalmas huzavonának. Én ezt már nem bírom! Miért
vagy hozzám ilyen?
Szemérmesen lesütötte a szemét, de azért titokban hosszú szempillái alól lesett engem.
– Azért, mert szeretlek téged, Johannesz Angelosz úr! – mondotta ellágyulva. – Mert
olyan borzalmasan szeretlek, hogy az már egyenesen sírásra fakaszt. És te olyan
megdöbbentően gyerekesen viselkedsz velem. De talán éppen ezért szeretlek ilyen nagyon!
Bámultam rá, és nem akartam hinni a fülemnek, és már semmit sem értettem. – Különös
szeLelem! – mondottam.
Gyöngéden megérintette arcomat: – Barátom! Egyetlen szerelmem, miért vagy ilyen
borzalmasan önfejű? -kérdezte.
– Én, önfejű? – Hangom annyira elfulladt a méregtől, hogy nyeldekelnem kellett ahhoz,
hogy folytathassam. – Legalább nem vagyok olyan ördögien szeszélyes, mint te.
– Szeszélyes? – kérdezte, mint aki őszinte önvizsgálatot tart. – Valóban szeszélyes
volnék? Legalábbis nem vagyok annyira egyszerű ezekben a dolgokban, mint te. A nő
általában kissé bonyolultabb, mint a férfi.
– Végül is mit akarsz tőlem? – kérdeztem. – Mondd meg végre!
– Olyan törvényes esküvőt, amilyen jelen körülmények között egyáltalán lehetséges –
mondotta világosan és egyszerűen, minden egyes szót külön hangsúlyozva, a félreértésre
semmi lehetőséget sem adva. – Gondolnom kell a jó híremre, a jövőmre, a családomra és
atyámra!
Kezemet ökölbe szorítottam úgy, hogy a körmeim a tenyerembe mélyedtek.
Nincs jövő! – mondtam, nyugalmat erőltetve magamra. – Próbáld végre megérteni, hogy
hamarosan sem a családodnak, sem atyád palotájának, sem a jó hírednek, sem semminek nem
lesz semmi jelentősége. A török ágyúk ötezer lépésnyire vannak a várostól. Annyian vannak,
hogy megszámlálni sem győzi őket senki. Minékünk nincs jövőnk, nincsen, hidd el már!
– Akkor meg miért ellenkezel ilyen hevesen? – vetette közbe, ugyanúgy ő is, nyugalmat
erőltetve magára. – Ha egyszer jövendő nincs, és semminek semmi jelentősége nincs, akkor,
az istenért, miért nem tehetsz kedvemre egy ilyen jelentéktelen dologban?
– Az egyházak egyesültek – mondottam. – Próbáld megérteni. Az uniót nyilvánosságra
hozták. A latin esküvő éppoly törvényes, mint a görög. Ezért a szakramentumokat gyaláznám
meg, ha szántszándékkal újra házasságot kötök. Ez elvi kérdés. Az isten szerelmére, én a
hitemet nem tagadtam meg és nem tértem át az iszlám hitre akkor sem, amikor Várnában már
a nyakamon volt a kard éle. Ugyanolyan szégyen volna, ha a hitemet most egy nő szeszélye
miatt tagadnám meg:» csak azért, hogy tenéked kedvedben járjak.
– A legtöbb templomban még mindig toldalék nélkül mondják az apostoli hitvallást –
folytatta csökönyösen. – Az esketéseket és temetéseket, a kereszteléseket és az úrvacsorát a
régi formulák szerint végzik. Georgiosz Mammasz hamis pátriárka akit a pátriárkák szent
szinódusa félreállított. A pápa nem emelheti őt vissza méltóságába. A császár csupán egy
árnyképet állított föl. A valódi görög egyház e mögött rejtőzik, és majd ismét látható lesz,
amikor annak lészen ideje. Csatlakozz ehhez, s akkor az esztelen előző házasságod minden
további nélkül érvényteleníttetik, akárha nem is lett volna!
Mellemet döngettem öklömmel, s egy egész maroknyi hajamat téptem ki. – Miért
születtem erre az átkozott világra? – kiáltottam keserűen. – Mért nem élhetek úgy, ahogy
akarok, a lelkiismeretem szerint? Micsoda rontás uralkodik az életemen? Most már te is
papokat és jogtudósokat szalajtatsz utánam, noha még hozzád sem nyúltam?
– Nem is fogsz soha, még ha belehalnék sem! – vágott vissza. – Immár az én számomra is
elvi kérdés lett, minthogy a végtelenségig ezt hajtogatod. Élj csak a lelkiismereted szerint, de
tudd, hogy akkor egymagádban élsz és halsz. Emberek világában élünk, és nem Isten
világában. Az emberek világában mindenkinek meg kell alkudnia és igazodnia kell a
többiekhez. Én lemondottam az atyámról és az otthonomról miattad. Valamiről tenéked is le
kell mondanod! Egyébként azt kell hinnem, hogy valóban nem illünk össze! Választani kell,
mondtad egyszer. Rendben van. Akkor hát válassz! Most rajtad a sor! És ez az utolsó szavam.
A harag könnyeivel szememben futottam a szobámba, oldalamra kötöttem a kardom,
fölráncigáltam lábamra a csizmám, és a hónom alá kaptam a vértemet.
– Isten megáldjon, Anna! – kiáltottam, és eldübörögtem mellette a lépcsőn. – Ettől a
pillanattól kezdve csak a falakon találhatsz meg, sehol máshol! Almát kaptál a kezedbe, de
nem mersz beleharapni, mivel félsz, hogy férges!
– Itt az almád, tessék! – kiáltotta, és utánam hajította a legelső keze ügyébe kerülő tárgyat.
Történetesen a drága, üvegfedeles lámpásom volt. Üvege a fejemen tört össze, úgy, hogy a
kezem és a nyakam is megsebesült. Akkor azonban még csak észre se vettem. Becsaptam a
kaput magam mögött, hogy csak úgy dörrent.
Szaladt, hogy kinyissa a kaput, és rémülten kiáltozott utánam:
– Csak nem sebezted meg magad?
Nem fordultam meg, hogy visszanézzek. Hónom alatt zörgő vértemmel siettem végig az
utcán, mintha a gonosztól menekülnék. Ilyen esztelenül szerettem őt.
1453. április 4.
Hétfőn a helyére úsztatták a láncot, hogy zárják a kikötő bejáratát az Eugeniosz-toronytol a
Galata-toronyig az öböl túlsó felén, Perában. A kikötő le van zárva. Most már egyetlen gálya
sem vitorlázhat el, még ha akarna sem. A lánc nagy ívben kígyóként úszik az egyik parttól a
másikig.
A sötétség beálltakor az égbolt egész északnyugati pereme a törökök tábortüzeitől kezdett
fényleni.
A házamat elhagyván minden további nélkül Giustiniani megerősített őrségéhez
csatlakoztam a Szent Romanosz-kapunál. A latinok a tornyokban és az őrszobában
heverésztek, birkahúst főztek fazekukban, kártyáztak és borozgattak. A görögök meg több
szólamú zsoltárokat énekeltek, és imádkoztak. Az őrszemek fönt virrasztottak a falakon.
Olykor-olykor, az éjszaka sötétjében lopakodó árnyakat vélvén felfedezni, yalamelyikőjük
égő fáklyát dob át vagy égő nyilat lő a sánc túloldalára. A falak előtti térségre azonban síri
csend borul.
Hamarosan befejeződik a birkahúsevés, és a fazekakban forró ólmot és szurkot kezdenek
olvasztani.
A falakon egész sereg keskeny csövű ágyút helyeznek el. Ugyanakkor széles torkú
bombardokat is, amelyek kőgolyóikat nagy ívben röpítik ki. Ám amikor ezeket elsütik, a
dörrenés okozta rezgés a falakat jobban károsítja, mint az ellenséget. És ezeket még ki sem
próbálták. A puskaport a villás puskákhoz tartalékolják, és a gerendákra erősített ágyúkhoz,
amelyekből ólomgolyóbisokat lőnek ki.
A császár technikusai régimódi ballisztákat és hajtógépeket állítottak a külső falrészekre,
amelyek a sáncárkon túli területekre dobnak ki nagyméretű kődarabokat. A kőtömbök
azonban lassabban repülnek, mint az ágyúgolyó.
Ha az ember maga választhat a lőporos puska vagy az íj között, ötvenből csak egy ha
választja a lőporos puskát. Az íj pontosabb és használata is biztonságosabb.
Vöröslik az égbolt alja, és a latinok fogadásokat kötnek egymással, vajon holnapra a
törökök a kapuk elé érkeznek-e. Mindenki nyugtalanul élénk és rosszul alszik. Az átkozódás
és a káromkodás hozzátartozik a hivatásos katonák beszédéhez. Ez sérti a görögöket, ezért
aztán elhúzódnak a latinoktól.
Virrasztás közben keserűség és gyanakvás lopakodik gondolataim közé. Nem tudok nem
gondolni Anna Notaraszra. Nem lehet. A sors nem lehet ennyire tervszerű és nem
kényszeríthet ennyire kérlelhetetlenül előre az utamon. Miért akar ilyen önfejűén törvényesen
kötődni hozzám? Meg kellene értenie, hogy nekem is megvan az okom, amiért nem tudok
abba beleegyezni. Énnekem arra okom van. Okom.
Ha az uniót megtagadnám, és hagynám magam megesketni Anna Notarasszal, megint
tennék egy lépést a sötét kísértés irányába.
Miért kellett vele találkoznom? Előre meg lett-e vajon tervezve ez a találkozásunk?
Valóban nem tudja az atyja, hogy még mindig itt van a városban? Vagy valamiféle titkos
együttműködés van atya és leánya között. De hát Lukasz Notarasz nem tudhatja, hogy én ki
vagyok.
A császár feleségéül nevelték őt, Konsztantinosz azonban nem tanúsított iránta
érdeklődést.
Ez a sértés szabná meg az ő tetteit is, miként az atyjáét?
Valóban azt képzeli Lukasz Notarasz, hogy a szultán a várost meghódítván beleegyezne
egy görög árnyékcsászár uralkodásába, aki az ő vazallusa lenne?
Talán arra számít, hogy amennyiben az ostrom nem lesz eredményes, a görögök és a
latinok között véres leszámolásra kerül sor, és Konsztantinosz megbukik? Évszázadok óta a
görögök minden második császára trónbitorló volt.
Lukasz Notarasz nem emelkedhetik császárrá. Lányából azonban lehetne császári feleség.
Nem, senki sem tudhatja. Ám engem meg akartak ölni, amikor Notarasz házából távoztam.
A Blachernai sötét szobája sok titkot rejt magában.
Nem, senki sem tudhatja. Csupán a sorsomat töltöm be. De vajon tévedtem volna a
sorsomat illetően, hogy erőnek erejével kényszerít engem olyan útra, amelyre én nem akarok
lépni?
Miért, miért kellett nekem ővele találkoznom a Szófiatemplom lépcsőin? Amikor az utam
már oly világos és egyszerű volt. Most minden annyira zavarossá vált bennem, és
gondolataim forronganak. Hagynám-e lelkemet, hogy belebukjék a test csábításába? De
szerelmem ugyanoly mértékben lelki, mint amennyire testi csábítás. Így hiszem. Így hittem.
Csak ember vagyok, nem angyal. Ám a fájás kiszállt Mánuel térdéből, amikor kezem a
nyakára helyeztem.
Északnyugattól északig vöröslött az égbolt a törökök tábortüzétől. Reggel már itt lesznek a
város körül. Nincs más megoldás, mint félelem nélkül, jövendő nélkül harcolni. Ilyen
egyszerű, és ilyen világos. A halál angyala úgy ígérte, hogy harmadszor a Szent Romanosz-
kapunál találkozik velem. Kételkedem-e hát a birodalomban, ami énnékem ígértetett?
Életem teljes volt. Több életet megéltem. Megtapasztaltam a boldogságnak minden
szakaszát. írásokat olvastam. Hittem a filozófiában. Kereskedtem. Vadásztam. Háborúztam.
Firenze leggazdagabb embereinek egyike voltam. A halál kaszája tízszer szisszent el
mellettem. Csak a rabszolgaság tanított meg arra, hogy az ember rabszolgaságát megértsem,
hogy önmagamat legyőzhessem.
Mindezt, mindezt azért, hogy megtapasztaljam az Istent.
Mindezt, mindezt azért, hogy egy nő miatt vágyaim lángvermébe zuhanjak.
Őt azonban nem gyűlölöm. Mivel szeretem.
1453. április 5.
Napkelte után hatalmas porfelhők szálltak fel a városba vezető utakon és az ösvényeken.
Aztán a por közepéből előbukkantak a törökök első szórványos csapatai. Amikor
megpillantották maguk előtt a város magasba szökő falait, istenüknek s a Prófétának nevét
kezdték kiáltozni, és fegyvereiket lengették. A napsugarak a portól pirosan verődtek vissza a
lándzsák és a kardok hegyéről.
Giustiniani az őrtoronyból magához hívatott a Kharisziosz-kapuhoz. A császár és ő voltak
ott, mindketten lóháton. A kapu két oldalán százszámra várakoztak ifjú görög főnemesek,
türelmetlenül kapáló és fejét kapkodó lovukat visszatartva. Ugyanazok az ifjak, akik oly
gunyorosan mosolyogtak, amikor a császár a latinokhoz beszélt. Ugyanazok, akiket a
hippodromnál láttam, amint lovaspólót játszottak. Szép és büszke ifjak, akik még azt is
méltóságukon alulinak tartották, hogy a latinokkal egyáltalán szóba elegyedjenek.
– Lovagolni tudsz, ugye, Ange? – kérdezte Giustiniani. – És a kürtöt is meg tudod fújni?
Kérdőn bólintottam.
– Harcolni akartál, ugye? – folytatta Giustiniani. – Jól van. Harcolhatsz. De ügyelj rá,
nehogy túl hosszúra nyúljon a küzdelem és bekerítsenek! Kiáltsd hát oda görögül ezeknek az
átkozott ifjú fajankóknak, hogy mindenkit fölakasztatok, aki a kürtszónak nem
engedelmeskedik és nem fordul azonnal vissza, amint felharsan a kürt. Egyetlenegy embert
sem szabad elveszíteni. Ez csak tüntetés és nem kirohanás. Semmi mást nem kell csinálnotok,
mint zavart okozni a törökök menetelő soraiban. Tartsd szemmel közben a tornyot. Zászlóval
adok jelt, ha az a veszély fenyeget, hogy a törökök diadalt vesznek rajtatok.
Elvettem tőle a kürtöt és megfújtam. Hangja tiszta volt és csengő. Az élénk lovak
felágaskodtak. Odakiáltottam az ifjaknak, hogy én egyáltalán nem tolakodtam megosztani
velük a dicsőséget, de a protosztrátor parancsára követnem kell őket, hogy jelt adjak, amikor
vissza kell fordulniuk. Azt is elmondtam, hogy idősebb vagyok náluk, és hogy már Várna
előtt is vettem részt lovassági küzdelmekben.
Giustiniani kedveskedő hangon beszélt nagy testű harci paripájához, elmagyarázván neki is
a helyzetet, majd átadta énnekem a ló kantárját. – Az én lovam különb védelmeződ lesz, mint
a kardod. Mellső patái rúgásával utat nyit számodra bármekkora sokadalomban is, s ha kell,
akár egy törököt is képes a fogai közé ragadni.
Valóban szörnyű és félelmetes nyugati csatamén volt, bár lassúbb es nehézkesebb, mint a
görögök melegvérű lovai Szerencsére engem tisztelnek az állatok. Különben ettől a lótól
jobban féltem volna, mint a törököktől. Giustiniani oly nagy növesű ember, hogy a kengyele
is túl hosszú volt számomra, de megigazítani már nem volt időm. A függőhíd már csikorogva
leereszkedett, és tíz férfiú tárta ki előttünk a kapuszárnyakat.
Soronként, szép rendben lovagoltak ki a kapun a görögök, de mar a hídon
megsarkantyúzták a lovaikat, és egymással versengve, lovaikat kiáltásokkal ösztönözve
száguldó csapatkent rontottak ki a falak előtti térségre. Nyomukban lovagoltam en is csak ugy
döngött a föld. Óriás lovam felbőszült, es megsértődött a hátramaradás miatt, hozzászokván,
hogy mindig az élen vágtat. Ezért aztán mindent megtett, amire csak képes volt, és én olyan
biztonságban éreztem magam, mintha egy hadielefánt hátán ültem volna, deszkából összerótt
tető védelmében.
Lovagoltunk hát az adrianopoliszi úton beérkező gyalogos osztag felé. Megpillantván a
közelítő lovasokat, a gyalogosok az út két oldalára rebbentek szét. Ezután nyilak kezdtek
sivítani a levegőben. Az ifjú görögök úgy lovagoltak, akárcsak a lovasjáték közben,
széthúzódtak a terepen, ki-ki a maga labdája felé. A labdák most a török fejek voltak. Lovam
megtapodta az első testet. Oldalt a messzeségből egy csapat török közeledett teljes vágtában,
lobogó piros köpönyegben, hogy megvédelmezze a gyalogságukat.
A megriadt törökök még a fegyvereiket is elhajították, hogy gyorsabban menekülhessenek.
Különben is afféle gyülevész népség volt. Azután azonban egy egész csapat verődött össze,
akik lándzsáikat a földbe szúrva, ezzel a lándzsahegy kerítéssel próbálták lovainkat
fölnyársalni. A görögök azonban egyszerűen két oldalról megkerülték ezt a csoportot, ám az
én esetlenül dobogó lovam egyenesen nekirontott, és szügye védőlemezével, mint vékony
gallyakat törte össze a lándzsákat és maga alá tiporta patáival a megrémült, eszüket vesztett
embereket. Harcolni jöttem. Harcolnom kellett. Ezeknek az embereknek még bőrvértjük sem
volt. Hangosan kiáltoztak: Allah! Allah! Azon kaptam magam, hogy én magam is így
kiáltozok: Allah! Allah!; mintha az ő istenüket kérném, irgalmazzon az övéinek.
A küzdőteret ruhafoszlányok pettyezték. Lovam dühösen hátracsapta a fülét, és fogait egy
fiatal török fiú hasába vágta, majd a levegőbe fölemelve addig rázta, amíg eszméletét
veszítette, akkor elhajította az út szélére.
A törökök menetoszlopa megtorpant, és zűrzavar támadt. A görög ifjak közben
visszafordították a lovaikat, és a falak irányába kezdtek vágtatni. A domboldali kapaszkodót
elérvén, vágtájuk meglassult. Nyilak suhogtak körülöttünk, de eddig még senki sem zuhant le
a lova hátáról.
Tekintetemet a város felé emeltem. Giustiniani keresztes zászlója vadul föl-le emelkedett a
rúdján. Megfújtam hát a kürtöt. Fújtam, egyre csak fújtam. A görögök azonban úgy tettek,
mintha nem hallanák. Ha a meredek domboldal nem csöndesíti le vágtájukat, készek lettek
volna akár Adrianopoliszig lovagolni.
Végül sikerült magam köré gyűjteni a csapatot, és elindultam vissza a városba. Amint
elhaladtunk a földön fetrengő és a kezüket a fejük védelmére felemelő sebesültek mellett, le-
lehajlott az ifjak valamelyike, s mintegy gyakorlatozásképpen, megadta a kegyelemdöfést.
Vér és ürülékbűz undorító szaga terjengett a levegőben. Lovaikat féktelenül
megsarkantyúzva, Allahot kiáltozva és szablyájukat suhogtatva a levegőben, teljes vágtában
közeledtek a távolból a szpáhik. Özönlöttek felénk, mint a tenger tajtékzó hullámai. Egyre
többen kezdtek az ifjak is hátrafelé tekingetni, és szinte ösztönösen sarkantyúzták a lovaikat.
Volt idő, amikor nem akartam húst enni, mert testvéreimnek tartottam az állatokat. Lovam
vágtája lassult, fejét fölemelte kérdőn, véres orrlyukai kitágultak. Fejét, nyakát és szügyét
tajték és emberi vér borította. Érezte és hallotta a nagy lovascsapat patáinak a dübörgését, és
már nem akart visszatérni az istállójába, hogy időtöltésül a szolgákat harapdálja.
Nem néztem hátra. Konstantinápoly falait és tornyait néztem. Próbáltam a törökök
szemével nézni, és már nem is csodálkoztam azon, hogy a menetelők léptei kényszerűen
lelassultak a városhoz közeledvén. Véget nem érően nyújtózott el a hol sárgás, hol barnás
árnyalatú kiszögellésekkel tűzdelt fal. Először a sáncárok, majd az azt övező fal. A sáncárok
mögött az első, alacsony kis élőerőd. Mögötte a külső fal, tornyokkal, fegyverekkel,
katonákkal, s ez már önmagában véve is hatalmasabb volt, mint bármely más városfal, amit
Európa országaiban láttam. A külső fal ormán, a ki-szögellések és a tornyok oltalmában
csoportosultak a védők. De még csak e mögött a külső fal mögött emelkedett a legmagasabb,
kőtornyaival. Három óriási lépcsőként követi hát egymást Konstantinápoly oltalmazójaként az
élőerőd, a külső fal és a nagy fal. Az ellenség, ha áttör is az élőerődön és a külső falon, csak
gyilkos sikátorba kerül, falak közé.
A falak felhőmagasságig nyúló lépcsőfeljáróit nézegetve villant föl bennem először a
remény sugara. Ezeket a falakat más nem döntheti le, csupán a földrengés, gondoltam.
Lovam patái alatt már a sáncárok hídja döngött. A szpáhi lovasok sora bóbitáikkal,
vértjeikkel, lobogó köntöseikkel nyíllövésnyi távolságon túl állt meg mögöttünk. Alighogy
belovagoltunk a városba, már futottak is a mesteremberek, hogy a felvonóhidat lebontsák. A
kőművesek is készen állottak a téglakupacokkal és a habarcsos vödrökkel, hogy a kaput
befalazzák. Ugyanígy semmisítették meg a fal különböző pontjain a négy utolsó másik
fölvonóhidat, és gyorsan befalazták az utolsó nagy kapukat is. Használatban csak a támadás
céljait szolgáló keskeny kapucskák maradtak, amelyek a nagy falon át vezettek ki a két fal
közötti sikátorba, és amiknek a kulcsait a császár a latinokra bízta.
A törökök minden irányból folytatták menetelésüket, szétterülve a város körül, és adott
távolságon tőle megállottak. Mögöttük óriási nyájakat tereltek. Az öböl szemközti partján, a
Péra mögött emelkedő dombokon is végtelennek látszó embersorok jelentek meg. Ez egész
nap így folytatódott. Alkonyatkor a törökök már oly sűrűn lepték el a belső kikötőtől a
Márvány-tenger partjáig terjedő térséget, hogy egy nyúl sem illanhatott volna el közöttük. A
csapatok azonban néhány ezer lépésnyire megálltak. A falakról nézvést az előrenyomuló
törökök kicsinyek voltak, mint a hangyák.
Parányi, parányi az ember az ezeréves óriás falhoz képest.
Az idő azonban falánk. Egyszer a leghatalmasabb falnak is le kell omolnia. Akkor változik
meg a kor.
A falak összeomlásának az idején születtem. Szívemben a filozófusok és a skolasztikusok
tanai már jó ideje semmivé lettek. Már csak a végső börtön, a végső fal van előttem. A saját
testem vigasztalan börtöne. Konstantinápoly őrtornyában egymással szembe hömpölyög
bennem a visszahozhatatlan múlt és a sötét jövendő. De Isten országa is itt lappang bennem,
amely egymásba olvasztja a világosságot és a sötétséget. Ezért sorsom beteljesülésekor
testemnek ki kell hunynia. Amikor Konstantinápoly elesik, Isten valóságára feledés borul e
földön. A sötétség erői kezdik meg uralkodásukat. Azt a kort én már nem akarom megélni.
Leszállt az éjszaka, az áprilisi érlelődő tavaszi éjszaka. De hiányzik a tavaszi gyöpnek és
az elvadult mandulafáknak az illata. A levegőben sós por és füst keserű szaga kering. Vöröslő
félkörként fogják körbe a törökök tábortüzei Konstantinápolyt, izzva az éjszakában, mint a
parázs.
1453. április 6.
Péntek van, az iszlám ünnepnapja. Mohamed szultán több száz főnyi kíséretével reggel
ellovagolt a falak mellett, lőtávolságon kívül. Arcát ugyan nem lehetett kivenni, de a
testtartásáról és a fejtartásáról azonnal fölismertem. Ruhájuk színéről és fövegükről
fölismertem kísérete legrangosabb személyeit is. Egyik részről sem lőttek ki egyetlen
nyílvesszőt, egyetlen ágyúgolyót sem. Éjszaka az összecsapás színhelyéről összeszedték a
kirohanásunkkor lekaszaboltak, földbe tiportak holttestét. A szultán, miután megvizsgálta a
falakat, föllovagolt a Szent Romanosz-kapuval szemközti dombra. Ott időközben már
fölállították a hatalmas, oszlopos mennyezetű selyemsátrát, és egy sereg munkás éppen
sáncárokkal meg cölöpsorokkal erősítette meg a dombot.
A szultán továbbra is lova hátán maradva, a béke jelével küldöttet menesztett a kapu elé. A
küldött éneklő hangon Konsztantinosz császárt hívta, békét kínálva neki. A görög nyelvet
hibásan beszélte ugyan, mégsem akadt a falakon senki, aki nevetett volna rajta.
Konsztantinosz császár, arany tollkoronával a fején, fölment a nagy fal egyik tornyába, maga
körül a szertartások által megszabott kísérőkkel, és megmutatta magát a küldöttnek.
Mohamed szultán, betartva a Korán törvényét, békét kínált föl, arra is szavát adván, hogy
amennyiben a város ellenállás nélkül adja meg magát, megkíméli mindenkinek az életét. Ez
volt Khalil nagyvezír és az öregek békepártja számára az utolsó lehetőség arra, hogy
tárgyalásokat kezdjenek. Gondolom, hogy a távoli dombon a lova hátán mozdulatlanul ülő
Mohamed leginkább attól félt, hogy követeléseiknek eleget tesznek.
Konsztantinosz császár Phrantzesszel elismételtette ugyanazokat a szavakat, amiket már
korábban megírt a szultánnak Adrianopoliszba. Phrantzesz törékeny udvaronchangja nem
hallatszott messzire. Giustiniani latinjai megunták, és a hivatásos katonák szokásos becsmérlő
szavait kezdték odakiáltozni a szultán küldöttjének. A görögök is kiabálni kezdtek, míg végül
fenyegető kiáltozás zúgott a fal teljes hosszában a törökök fülébe. A görögök nekibátorodtak a
saját hangjuktól, a szemek fölragyogtak, az arcok kipirultak. Néhány íjász lelkesen nekilátott,
hogy íjának húrját megfeszítse. Konsztantinosz császár azonban fölemelte kezét, és szigorúan
megtiltotta, hogy a béke jeleinek védelme alatt álló szultáni küldöttre rálőjenek.
A küldött visszaindult, és mire a szultán elé érkezett, a nap éppen akkor delelőre hágott. A
déli ima ideje volt. Mohamed szultán leszállott a lováról. Elébe terítették az imaszőnyegét, és
Mekka irányát jelezvén, eléje tűztek a földbe egy lándzsát. A szultán megfogta a csuklóját,
lehajtotta fejét, letérdelt a szőnyegre, majd a homlokát a földre hajtotta Istene előtt. Az előírt
mosdást azért nem végezte el, mivel hadjáraton volt és hadserege katonái számára nem akadt
volna elegendő víz. Homlokát többször a földhöz érintette, s a tengerparttól a kikötői öbölig
egész serege térdre borult és homlokát ugyanabban az ütemben, mint ő, a földhöz érintette.
Ameddig csak a szem ellát, mintha egy óriási méretű eleven, mozgó szőnyeg fedte volna a
földet a várostól pár ezer lépésnyire.
Mintegy válaszként a város valamennyi templomában megszólaltak a harangok, és a
kolostorokban a szerzetesek szaporán verni kezdték vaskolompjaikat. A harangok zúgása és a
kolompok zengése bátorítóan betöltötte a várost, eljutott a törökökig és megzavarta áhítatukat.
Miután Mohamed szultán több imát elmondott, fölemelte mindkét kezét, és megkezdettnek
nyilvánította az ostromot. Akik hallották szavát, teli torokból kezdték ismételgetni, és a kiáltás
sorról sorra terjedt, tenger zúgásaként fogván körül a várost. – Megkezdődött az ostrom! –
kiáltották a törökök, s ugyanakkor az egész sereg a fegyvereit lengetve, futólépésben
közeledett a falakhoz, mintha rohamra indultak volna. Hullámként görögtek előre a különféle
színű csapatok, mígnem a falakról már a nyíló szájakat és az ordibálok arcát is meg lehetett
különböztetni. A látvány oly hatalmas és oly félelmetes volt, hogy a tapasztalatlan görögök
egészen megrémültek tőle, vissza is húzódtak az állásaikból, mire a latinok gyorsan nekiláttak
íjaik fölajzásához és kivonták kardjukat.
A törökök azonban példás hadrendben, a falaktól mintegy ezerlépésnyire megállottak, az
ágyúk lőtávolságán kívül, és nekifogtak, hogy a város köré egybefüggő sáncárkot ássanak.
Követ hordtak és cölöpöket vertek le a földbe táboruk megerősítésére. Mindössze néhány
janicsár futott ki a nagy sáncok szélére, és párviadalra hívogatták a görögöket. A császár
gárdatisztjei lelkesen kérték a császár engedélyét, hogy megmutathassák fegyverforgatási
tudományukat a törököknek. Giustiniani tapasztalt vasvérteseinek sorában is voltak férfiak,
akik szívesen összemérték volna a nyugati kétkezes kardot a janicsárok rövid, görbe kardja
ellen. Giustiniani azonban szigorúan megtiltott mindenféle haszontalan tornát.
– Nem a bajviadalok időszakát éljük! – mondotta. – Semmi értelme a legkitűnőbb
kardforgató férfiak életét veszélynek kitenni holmi esztelen versengés vágyától vezettetve.
Ridegen megparancsolta a legkiválóbb lövészeknek, hogy irányozzák be a csigás puskákat
és az íjakat, és egyszerre lőjenek. A nyilaktól és az ólomgolyóktól négy janicsár esett el. A
többiek feldühödtek a becsületnek és a jó szokásnak eme megsértésén, és habzó szájjal
kezdték gyalázni a görögöket és a latinokat, gyáva barmoknak szidalmazva őket, akik csak a
falak védelméből merészelnek rálőni bátor férfiakra. Amikor még ketten elestek közülük, a
többiek végre észhez tértek, s hátukra emelvén társaik holttestét, megpróbálták elszállítani.
Most azonban már a fal teljes hosszából lőtték őket, és sok ember esett el. De futólépésben
egyre újabb janicsárok jöttek, hogy már sem a golyókkal, sem a nyilakkal nem törődve,
eltakarítsák a holttesteket. Egyetlenegy holttest sem maradt ott a sáncnál. A helyüket csupán
vérfoltok jelezték a gyöpön. Míg a török hadsereg az árokásásnál és cölöpözésnél
szorgoskodott, azonközben Giustiniani végiglovagolt a fal mentén, és próbálta fölbecsülni a
létszámukat. A szultán sátra körül, a Szent Romanosz-kapuval szemközt letáborozott
janicsárok tizenkétezren vannak, ezt tudjuk. Legalább ugyanennyi a reguláris lovasság, a
szpáhik létszáma. Giustiniani úgy vélekedett, hogy a meglehetősen jól fölszerelt, részben
vértes reguláris csapatok létszáma legföljebb százezer fő. Ugyanilyen létszámúak a
szabadcsapatok, azok a szegény ördögök, akik a szultán hívó szavára vallási buzgalomból
vagy zsákmányszerzési vágytól hajtva csatlakoztak sietve a szultán seregéhez, rongyokba
öltözve, s fegyverként vagy kardot vagy parittyát ragadva. Néhányan közülük keskeny,
bőrbevonatú fapajzsot viseltek.
A törökök létszáma félelmetes, ám a segédcsapatok harcászati értéke Giustiniani szerint
jelentéktelen. Egyáltalán nem látszott levertnek a körútja után. Azon csodálkozott csak, hogy
a szultán sokat emlegetett ágyúi hol késlekednek.
A védők megbátorítására Konsztantinosz császár Aloisio Diegóval egyetértésben a
velencei gályák legénységét végig-meneteltette zászlóival a külső fal ormán, a kikötői öböltől
a Márvány-tengerig, a szárazföldi fal teljes hosszában. Szóltak a sípok, peregtek a dobok, és a
szélben diadalmasan lobogott Szent Márk oroszlános zászlaja. Ez a tüntetés kétségtelenül
jelentős diplomáciai győzelmet hozott a császárnak, mert a szultánnak ebből meg kellett
értenie, hogy immár Velencével is hadban áll.
Estére kiderült, mi volt a tüntető felvonulás ára. Konsztantinosz császár testőrcsapataival
együtt kiköltözött a Blachernai palotából, hogy a szultán sátrával szemközt, a fal középső
szakaszán lakjék ezután, mint Giustiniani állandó tartaléka. A megüresedett palotába bevonult
a velencei bailó a velencei helyőrséggel és az önkénteseknek beállt kereskedőkkel.
Alkonyattájt már a palota tetején a császári bíbor zászló mellett ott lengett Szent Márk
oroszlánja is. Ily módon a Blachernai egész megerősített területe a velenceiek birtokába
került, s nekik kellett megvédeniük. Ha a város valóban képes lesz ellenállni, és az ostrom a
szultán vereségével végződik, a velenceiek áthelyezése a Blachernaiba baljós stratégiai előjel
is lehet. Most már az is érthető, miért egyeztek bele oly lelkesen, hogy a Blachernai falait
védelmező sáncárkokat kiássák. Minderről nyilvánvalóan már jó előre megállapodtak titokban
a császárral. Azáltal, hogy a velenceiek túlerőben lévő hajóhada uralja a kikötőt, és a velencei
helyőrség pedig a város északi részében a Blachernait, mint valami különálló erődítményt,
biztosították a várost a genovaiak esetleges államcsínyével szemben.
Giustiniani és vasvértes katonái mindenesetre megtisztelő helyet kaptak a janicsárokkal
szemben a Szent Romanosz-kapu mindkét oldalán. Ettől a kaputól a Kharisziosz-kapuig
Giustiniani legalább háromezer válogatott fegyverforgatót vont össze, noha a táv a szárazföldi
fal teljes hosszúságának az egyötödét sem érte el. De ezzel a falrésszel szemközt van a szultán
és janicsárjai.
Hányan lehetnek a védők összesen? Azt csak Konsztan-tinosz császár és Giustiniani
tudják. De egyszer, amikor azt magyarázta, hogy szükség esetén éppen a Szent Romanosz-
kaputól tud a legsikeresebben segédcsapatokat küldeni a fal más veszélyeztetett részéhez,
Giustiniani véletlenül elszólta magát, hogy az összes csapatok felét a Szent Romanosz-kapu
és a Kharisziosz-kapu közötti szakaszon vonták össze. Eszerint mi, a város védelmezői, a
szerzeteseket és a kézműveseket beleszámítván, nem vagyunk többen, mint hatezren.
Számomra ez hihetetlennek tűnik. Hiszen a velencei hajósok létszáma is megvan pár ezer, bár
nékik a gályáikon kell lenniük, és a kikötőt meg a láncot kell védelmezniük. Ezért én mégis
úgy gondolom, hogy a falakon legalább tízezren vagyunk, még ha Giustiniani hatszáz genovai
katonáján kívül nincs is több mint ezer vasvértes.
Mondjuk hát, hogy tízezer, kétszázezerrel szemben. De a szultán ágyúi még nem érkeztek
meg, és a szultán hajóhada sem mutatkozott.
Ehelyett délután Szelümbria irányából szórványos dörrenések hallatszottak, mintha
mennydörgés lett volna, holott az égbolt felhőtlen volt. A Márvány-tengerből kéken
kiemelkedő szigetekről hatalmas, fekete füstfelhő száll fel az égre.
1453. április 7.
Éjszaka a Szelümbria-kapu előtt karóba húzták azoknak a férfiaknak meztelen,
megcsonkított testét, akik végső erejükig védelmezték Szelümbriát. Negyven karó, negyven
holttest.
Pérából olyan mendemondák érkeznek, hogy a szultán hajóhada két napon át hiába
próbálta bevenni a márványtengeri szigetek legutolsó, még védekező tornyát. Tegnap a török
hajóhad parancsnoka óriási farakást halmoztatott köréje, és védelmezőivel együtt fölgyújtatta
a tornyot.
A görögök készek pusztuló birodalmuk utolsó talpalatnyi területeit védelmezve meghalni.
Keleten barbárok, nyugaton barbárok. Két világ határán védekezik Krisztus végső városa.
A segítség reménye nélkül. Nem kérve dicsőséget sem. Megcsonkított, mezítelen
holttestek, karóba húzott holttestek – körülöttük felhőkként a legyek.
Tetőtől talpig vasba öltözve, a többiek közül mint egy torony kiemelkedve, nevet
Giustiniani dagadt képével és kegyetlen szemével. Ma gyűlöltem őt, amikor megpillantottam
Szelümbria védelmezőinek megcsonkított testét.
Remény nélkül, jövendő nélkül harcolunk. Még ha le győznénk is a szultánt,
Konstantinápoly akkor is élő holttestként tengődne a latin barbárok uralma alatt.
Görög vérem kiált énbennem. Mivel földi birodalomra nem törekedhet többé, az
örökkévalóra, az el nem múlóra áhítozik. A földi valóság helyett Isten valóságára.
Este a Khora-kolostorban imádkoztam. A csodatévő ikon elé térdeltem le görög fivéreim
mellé. Bódultan szívtam magamba a tömjénfüst illatát. Aranyalapra fölrakott mozaikképek
szórták rám sugaraikat mindenik falról. Istenanyám, eredeti és hamisítatlan hitvallásom,
imám, liturgiám, harangjaim és vaskolompjaim tiszta csengése. Mintha végre anyám
védelmező ölébe hullottam volna, nem is tiltakozva többé ellene. Miért is idegenkedtem,
miért kételkedtem, miért hordoztam hiába latin szívet mellemben?
A hitemért, a véremért és Krisztusért készen állok a halálra!
A szelümbriai görögök karóba húzott holttestei ébresztettek önmagámra.
Egész életemben gyűlöltem a szenvedélyességét és a türelmetlenséget, és menekültem
előle. Most azonban tiszta tűzként tölti meg szívemet a szenvedélyesség.
1453. április 9.
A békés vasárnap után ma a kilenc legnagyobb gálya a lánchoz evezett, s elhelyezkedvén
fölkészült annak megvédésére. Várják a törökök hajóhadát.
Ökörpárok vontatják hosszú sorokban a helyükre a törökök nagy bronzágyúit.
A török vonalak mögött marhacsordák verik föl a port, mely felhőként szállong a
levegőben, s az állatok izgatott bőgése egészen a falakig hallatszik.
A védelem szervezett. Mindenki tudja a helyét és a teendőjét. Konsztantinosz császár egész
nap a falak mentén lovagolt, és beszélgetett a különböző falrészek parancsnokaival, bátorította
a görögöket, és újabb ígéreteket tett a latinoknak.
1453. május 1.
Kezd reménytelenné válni a helyzetünk. A szultán seregei bőrtömlőkre éppen egy úszó
hidat szerelnek fel, amely a Kszülosz-kapu közelében, a falak északi szögleténél köti majd
össze a pérai partot a szultán táborával. Eddig a pérai dombra letáborozott csapatok el voltak
szakítva a főseregtől, és a csapatok áthelyezésekor ezeknek a kikötői öböl sekély vizénél
kerülőt kellett tenniük.
A híd védelmére óriási tutajokat horgonyoztak le, amelyekre ágyúkat szereltek föl, hogy a
hajóhad ne zavarhassa a híd építését. Ha a híd elkészül, a szultáni gályák az úszó ágyúk
védelmében megtámadhatják a belső kikötő falát.
Az ágyútűz és a törökök folytonos támadásai az ágyúk által ütött rések hevenyészett
megerősítése ellen, nap mint nap újabb veszteségeket okoznak nekünk. A védelem gyöngül, a
szultán táborába pedig mindennap újabb csapatok áramlanak. Az ostrom híre az ázsiai
országokig terjedt. A fanatikus dervisek hatására a földművesek odahagyták ekéjüket, a
pásztorok a nyájukat, és jönnek, hogy a Korán jövendöléseit beteljesítsék, bár sokuknak
csupán kés vagy lándzsa-hegyű bot a fegyverük.
A városban fogytán a bor, és az élelmiszerek ára a szabadpiacon a szegények számára
elérhetetlen magasságba emelkedett. A császár ezért szabályozta a kenyér elosztását. A város
mindenik negyedében a legvénebb ember felelős azért, hogy a falakon harcolók családja a
császár költségére elegendő élelmet kapjon. Mindegyik negyed felel azért is, hogy az élelmet
odavigyék a harcosoknak és azoknak is, akik a falakat javítják, úgyhogy senkinek sincs
ürügye többé a falakról eltávozni.
A tartalék parancsnokának a feladata, hogy naponta szemlét tartson végiglovagolva a falak
mentén, és meglepetésszerűen névsort olvasson a különböző védelmi szakaszokon. Ez a
latinokra nem vonatkozik, csak a görögökre.
A Kharisziosz-kapunál a nagy falban széles hasadékok vannak. A külső fal ki lett
toldozgatva ugyan, és eléggé formátlan, de a törökök nem tudtak még egyetlen pontján sem
átjutni. Éjszakánként a sáncárkokat is ki tudják tisztogatni, s a törökök által odadobált
rőzsekötegek és gerendák jó szolgálatot tesznek a földsáncok és cölöprendszer javításánál.
Hullaszagú a levegő, ha az ember végigsétál a külső falon, sokan pedig megsüketültek az
ágyúk dörgésétől.
1453. május 3.
Miután formailag egyetértésre jutott Giustinianival és a bailóval, Lukasz Notarasz a falak
ellenőrzésénél serénykedik. A kikötő falát továbbra is a maga saját védelmi szakaszának
tekinti, noha ennek védelmét Giustiniani a császárral egyetértésben, azt különböző görög
parancsnokok között osztotta fel. Az ő indítványára helyezték át ide a császár két legnagyobb
ágyúját, hogy lőhesse a török gályákat. Ám a távolság az öblön keresztül túl nagy. A
golyóbisok belepotyognak a vízbe, és nem okoznak kárt a török hajókban. A törökök is
viszonozták az ágyútüzet az öblön át, de az ő lövedékeik is a vízbe hullanak, nem okozván
károkat a falban.
Az időjárás is borúsra változott. Már második napja rideg északi szél fúj a Boszporusz
felől.
Alkonyattájt a bailo indítványára a császár titkos tanácskozásra hivatott minden fontosabb
férfiút, latinokat, görögöket egyaránt, a Blachernai nagytermébe. Több mint ötven férfiú jelent
meg. Ott volt Lukasz Notarasz is, meg én is, mint Giustiniani összekötője a velenceiek
védelmi szakaszán.
Elsőként a velencei bailo beszélt, és a Tizenkettek Tanácsának fölhatalmazásával
bejelentette, hogy Velence még soha senkit nem hagyott cserben, aki őhozzá folyamodott
segítségért. Ezért azt is bizonyosnak mondotta, hogy a Velence által kiállított hajók már
kihajóztak a tengerre, és közelednek Konstantinápolyhoz. Kapcsolatba kellene valahogy
kerülni velük, és siettetni kellene őket. Még a hajóhad parancsnokának a nevét is tudta. Úgy
hívják, hogy Loredano.
– Mindannyian tudjuk, hogy veszélyes helyzetben vagyunk – folytatta –, még sincs
minden veszve. Az idő is nekünk dolgozik. Az ostrom elhúzódásával minden egyes nap
győzelmet jelent. Bármit tegyen is a többi nyugati ország, a velenceiek által kiállított gályák
már úton vannak. Megesküszöm rá, hogy úton vannak. Ki tudja, talán a pápa is fölfogadott
néhány gályát, és Katalónia királya is megígérte a segítségét. Magyarország politikai nyomása
is komoly fenyegetést jelent a török hátában.
Amikor a jelenlévők közül néhányan nevetésben törtek ki, haragra gyúlva az ajkát
harapdálta, körülnézett, majd így folytatta:
– Természetesen bátorító, hogy köreinkben jókedv és vidámság uralkodik, ám ez most
mégsem a nevetés ideje. Nekünk két ki nem használt hajónk van, mivel Giustinianinak nincs
szüksége a hajóira. A szél kedvező, és sötét éjszaka várható. Az ekkora hajók képesek arra,
hogy kivágják magukat a gyűrűből. Indítványom tehát az, hogy Konsztantinosz baszileusz
szálljon hajóra, s keressen kapcsolatot Loredano hajóival, majd folytassa útját Moreába, és ott
gyűjtsön hadsereget és alakítson ki egy másik harcvonalat a törökök ellen. Mindehhez
szükség van a baszileusz tekintélyére!
Giustiniani keserűen mosolygott, és így szólt:
– Ebben az indítványban is rá kellett ismernem a hírhedt velencei államtudományra! De
nem ellenzem. Haszon nélkül való, hogy Konsztantinosz baszileusz veszélynek tegye ki
magát. Én inkább átengedem neki a saját hajómat, ha időben akar elmenekülni. De csak
őneki, és senki másnak!
Több görög lelkesen kiáltozni kezdett, és biztatta a baszileuszt, hogy mentse meg a drága
életét. A második arcvonal létrehozásában senki sem bízott, mivel mindannyian tudtuk, hogy
a török seregek még a télen behatoltak Moreába, hogy ott a császár fivéreinek kis létszámú
seregét lekössék és megakadályozzák, hogy onnan segítséget küldhessenek. Egyedül Notarasz
komolyodott el és nézett szét vizsgálólag maga körül. Ő azt igen jól tudhatta, hogy ha a
baszileusz távozik, a hatalom végérvényesen a latinok kezébe kerül. Giustiniani is jól tudta,
hogy a város a velenceiek hatalmába kerül, ha a császár távozna és a velencei hajóhad valóban
idejében segítségükre érkezne. Szerintem a saját hajóját is csak dacból ígérte oda
Konsztantinosz császárnak, jól ismervén őt és tudván, hogy ezt az ajánlatot nem fogja
elfogadni soha.
A császár szívélyesen megköszönte Giustiniani nemes lelkű ajánlatát, és ezt mondotta:
– Esküt tettem, és elvégeztem a számvetésemet is. A jó pásztor az életét is kész odaadni a
bárányaiért. Ezért a népemmel együtt akarok élni és meghalni. Erről a javaslatról hát ne is
beszéljünk többet!
Hosszú tanácskozás után úgy döntöttek, hogy a hajóhadból önkénteseket kérnek, és egy
gyors járatú brigantinnal elküldik őket, hogy keressék meg a velencei hajókat. Ezután a
császár közölte, hogy hallomása szerint a kolostorok gyalázatos módon elrejtették az arany–
és ezüstedényeiket, noha az egyházi kincseket már jóval az ostrom kezdete előtt
beolvasztották, és pénzt vertek belőle. Ezért nehéz szívvel bár, de házkutatást kellett
elrendelnie valamennyi kolostorban. Az ott talált arany- és ezüsttárgyakat haladéktalanul a
pénzverdébe kell szállítani, mivel a város lakosságának élelmezése bizony nagy összegbe
kerül nap mint nap. A katonai rendőröknek a kolostorok névjegyzékét is át kell vizsgálniuk,
és meg kell győződniük a szerzetesek kilétéről is, mivel úgy beszélik, sok szökevény a
kolostorokba menekült és szerzetesi ruhát öltött magára.
Ugyanakkor a város arkhónjaihoz is szólott: – Értsétek már meg végre, hogy
mindannyiunkat ugyanazon pusztulás fenyeget, és nincsenek tovább szegények és gazdagok,
meg főrendűek és alacsony rendűek, mivel mindannyiótokra ugyanaz a halál és ugyanaz a
rabság vár. Fölösleges hát eltitkolnotok a kincseiteket, és elrejtenetek az aranyat meg az
ezüstöt a pincétekbe. Úgysem válthatjátok meg vele az életeteket. Ha a törököket legyőzzük,
négyszeresen fizetem vissza mindenkinek a pénzverésre átengedett értékeket. Ha pedig nem
győzünk, minden kincsetek amúgy is a törökök zsákmánya lesz. Kérve kérlek benneteket,
győzzétek le a kapzsiságtokat, és engedjétek át az aranyatokat és az ezüstötöket a város
megvédésére. Hiszen mások a vérüket, és az életüket áldozzák föl.
Az előkelő arkhónok azonban csak bámulták a latinok tábortüzétől kormos márványpadlót,
arrább rugdalták lábuk alól a kődarabkákat, de nem válaszoltak semmit.
1453. május 4.
Éjféltájt, koromsötétben és viharos erejű hátszélben, tizenkét önkéntessel a fedélzetén,
kivitorlázott a kikötőből a brigantin. A férfiak török ruhába öltöztek, és hajójuk árbocára is a
szultáni zászlót húzták föl, hogy ezzel a csellel hajózzanak át a Gallipoli-tengerszoroson. A
hajóhad megfigyelői Péra tornyából követték a török hajóhad zászló jeleit érkezésükkor és
távozásukkor, ezért van remény rá, hogy a brigantinnak valóban sikerül átjutnia és meg is
tudja találni Loredano hajóit.
Ám a velenceieknek a görög szigetvilágba kihelyezett állandó hajóhada már réges-rég
ideérkezhetett volna Konstantinápoly megsegítésére, ha akarta volna. De ki tudja, talán a
magas signoria fél, hogy a drága hajók csapdába kerülhetnek, ha ideküldik őket. Márpedig a
hajóhad védelme nélkül a tengeri szigeteken lévő kereskedelmi állomásaik áldozatul
eshetnének a török hajóhadnak. Itt sem volna egyetlen velencei hajó sem, ha a császár
kényszeregyezménnyel és bírsággal való fenyegetéssel nem kötelezte volna a Fekete-tengerről
érkező hajókat Konstantinápoly védelmezésére.
– De ha Velence cserbenhagyná is a császárt és Konstantinápolyt – mondta bizakodva a
bailo –, nem hagyja cserben a saját polgárait és a drága rakományokkal teli hajóit!
A hangulat a városban újra reményteli, mivel terjed a hír, miszerint hamarosan felmentő
hajóhad érkezik, és a magyar hadsereg is megindult, hogy hátba támadja a törököket. Bár úgy
lenne! De a nyugati országok bizony elhagytak bennünket!
A nyugati országok elhagytak bennünket! Más nyelvünk van, mások a betűink, más a
vallásunk, más a filozófiánk. Évszázados az irigység és a gyűlölet, s a gyanakvás, amely
elválaszt bennünket egymástól. Elszegényedve, férgektől rágva, egyetlen városka falai közé
zsugorodva az új Róma, a világ egykori uralkodója ma már csak szegény rokon, akinek
feltétel nélkül bele kellene törődnie abba, hogy kegyelemkenyéren tengődjék. Hát nem, soha!
Soha! Inkább elhagyjuk ezt a mulandó világot, és miközben a halál veri a dobját körülöttünk,
halandó kezünket az örökkévalóság felé nyújtjuk! A császári bíbor múltja ezeréves. Európa
császárai és királyai hitvány kis fölkapaszkodottak és barbárok a mi bíborunkhoz képest.
Mögöttünk Krisztus első gyülekezete van. És még azt megelőzően az alexandriai tudós
férfiak. És ő előttük meg Arisztotelész és Platón, az e világi és a túlvilági filozófia. Ok
Arisztotelészt választották, mi meg Platónt.
A nyugati országok elhagytak bennünket. De ha jönne is segítség tőlük, ugyan, mit
jelentene? Láttam ezt már Várna előtt. Láttam a kereszteseknél, amikor Cesarini bíboros
lángoló szenvedéllyel próbálta tettekre váltani szertefoszlott álmait. O, aki egykor az egyházi
demokráciáról és a népek közötti békéről álmodozott, az utolsó hónapjaiban már hamis esküre
is készen állt. Arca csontvázsovánnyá keskenyedett. Csak a szeme izzott. A nyugati
országokból mindössze néhány lovag követte őt, azok is rablásra, meggazdagodásra és
hercegi koronára szomjazva. És a magyarok is!
És a magyarok is! Láttam őket, amint a bolgár falvak szegény papjait a szakálluknál fogva
vonszolják. Láttam, amint kardjukkal ütötték le a földre a fekete kámzsás görög szerzeteseket.
Az ortodox templomokat istállóként használták, s amikor továbbindultak, akkor meg
fölgyújtották. A szent edényeket, egyházi ruhákat összepiszkították és elrabolták. A hadjárat
fáradalmaitól kimerülten, a hidegtől és az éhezéstől elcsigázottan, fásult szívvel akkor
minderről nem sokat gondolkodtam. Most, amikor percről percre török ágyúk remegtetik meg
a földet körülöttem és amikor Konstantinápoly falai lassan omladoznak, teljes elevenséggel
jelenik meg előttem mindezen már feledésbe merült látvány. Ilyen volt a nyugati országok
segítsége, ami végül hullahegyekben enyészett el a várnai csatamezőn.
Az északkeleti vihartól hajtva vitorlázik valahol a kis brigantin, árbocán a szultán
zászlajával. A halál küszöbén vitorlázik, és vele együtt a mi utolsó reménységünk. Szívem
azonban azt mondja, hogy a reményünk beteljesülése a városunk, kihunyó világunk számára a
halálnál is szörnyűbb következményekkel járna.
Mindenható Isten, könyörületes Krisztus, szent Istenanya, hát az én szívem sötétségében is
ott suttog ez a borzalmas mondat: Inkább a törökök turbánja, mint a pápa mitrája!
Nem, ilyen választás nincs! Nem szabad hogy legyen. Ez csak a kétségbeesett élni akarás,
önbecsapás, az önfenn-tartási ösztön hitvány megnyilvánulása. Más választás nincs, vagy a
múlandó, vagy az örökkévaló. Az emberek világa, vagy az Isten világa! En már választottam.
Akkor meg miért bizonygatom ezt ily szakadatlanul magamnak, mintha titokban magam is
kételkednék a magam igazában?
1453. május 5.
Könnyű gondolkodni, s könnyű írni, ha az ember egyedül van. Meghalni is könnyű talán,
ha az ember egymagában áll kint a városfalon, ahol körülötte a halál pergeti dobját. A falakon
kívül a föld kormos és ágyúk perzselték, ameddig a szem ellát. A Blachernai termei
remegnek, és faláról leválnak az üvegsimaságú márványlapok. Könnyű sétálgatni egyedül a
császári termekben és várni a halált, miközben a vissza nem hozható múlt üressége kong az
ember körül.
Ma megint sikerült hazajutnom. Csak annyi kell, hogy megpillantsam nyílt tekintetű, barna
szemét. Nincs másra szükségem, mint ujjam hegyével megérinteni őt, és kezemben érezni
bőre élő melegét, veszendő szépségét, és vérem máris fölizzik, s a szenvedély elsöpri az útból
ezeket a gondolatokat, és ismét másként van minden.
Várna után hét esztendeig szerzetesi életet éltem. Nem fogadalomból, nem arra vágyva,
hogy szentté avassanak. Kizárólag magam miatt. A dervisek tiszteltek, és megtanítottak az ő
tudományukra. Az állatok engedelmeskednek nekem és bizalommal viseltetnek irántam.
Mohamed a Megvesztegethetetlen nevet adta nekem. Murád Angyalnak nevezett. Volt idő,
amikor valóban úgy hittem, hogy élnek angyalok az emberek között is, származásukról mit
sem tudván, de titokban mégis megkülönböztetvén egymást az emberektől.
Talán így is van. Mit tudunk mi Isten titkairól? A csillagokból talán gondolkodó világok
néznek le ránk és hatnak ránk anélkül, hogy tudnánk róla. A csillagok sugárzása már a
fogamzás pillanatában meghatározza az ember sorsát átjárva, átitatva, áthasítva őt már az
anyaméhben.
De nem vagyok angyal. Ember vagyok. Anna Notarasz tanította meg ezt nekem. Az
elmondhatatlan gyengeség pillanataiban, az ölében, hófehér testét simogatva érzem bukásom
mélységét, de nem bánom. Szemhéja kéklik, amikor szemét lehunyja, hosszú szempilláját a
vágy könnyei nedvesítik, melle a lélegzéstől emelkedik, karcsú testét az ölemben tartom. És
nem bánom. Csak az elmondhatatlan gyengeség pillanatában sóvárgom a szabadságot.
Börtönből börtönbe jutottam, amióta csak élek. Az ő öle tán az utolsó börtön, amelytől meg
kell szabadulnom?
Így jó, amikor egymást átöleljük, amikor a megremegtető pillanatban mohón szájamba
szívom az ő zokogásszerű, forró lélegzetét. De aztán, amikor a száját kinyitja, hogy
megszólaljon, már nem értjük egymást. Csak testünk közelségében értjük meg egymást és
tudunk olyasmit, amit azelőtt nem tudtunk. A test tudása szép és borzasztó. Gondolataink
azonban más utakon járnak és menekülnek egymás elől. Csak néhány szó, és már meg is
bántjuk egymást. Csak néhány szó, és máris úgy nézünk egymásra, mint ellenségre.
Idegenséget, hideg megvetést sugároz táguló pupillája, amikor arca még a szerelem hevétől
forró.
Ő nem érti, miért kell énnekem meghalnom, amikor élhetnék, ha akarnék.
– A becsület – mondta – a férfiak leggyűlöletesebb szava. Esztelen és ostoba szó.
Mohamed szultán talán nem becsületes a maga pompájában? És körülötte nem élvezik tán a
legnagyobb tiszteletet azok a keresztények, akik elhagyták a hitüket, felvették a turbánt és
csatlakoztak hozzá? Mit jelent a becsület annak, aki vereséget szenvedett? Őt ugyanis
megszégyenítik. Csak a győztesnek van becsülete!
– Különböző dolgokról beszélünk, és nem tudjuk egymást megérteni – mondtam.
Ő azonban önfejű. Körmét karomba mélyesztette, mintha kétségbeesetten kényszeríteni
akart volna, és így szólt:
– En megértem, hogy harcolsz, hiszen görög vagy. De abból mi hasznod lesz, ha meghalsz
vagy rabságra jutsz, amikor a falak ledőlnek és a törökök beözönlenek a városba? Ha nem
érted meg, hogy mindenki számára önmaga a legfontosabb, akkor csak félig vagy görög!
– Nem értesz meg engem, mert nem ismersz! – mondtam. – De helyesen mondtad. A
magam számára én vagyok a legfontosabb. És éppen ezért énnekem csak önmagamnak kell
engedelmeskednem!
– És én? – kérdezte századszor. – Engem már nem szeretsz?
– A gyötrést el tudom viselni – mondtam –, de ne kergess kétségbeesésbe. Szerelmem,
egyetlen szerelmem, ne kergess engem a kétségbeesésbe!
Arcomon éreztem leheletét, mikor haragtól villogó szemmel, mereven rám nézett, és ezt
súgta:
– Bár bepillanthatnék gondolkodástól ráncolt homlokod mögé! Bár le tudnám leplezni
titkos gondolataidat! Nem az vagy, akinek én gondoltalak. Mi vagy tulajdonképpen? Csak a
tested ölelhetem. Téged még nem ölelhettelek soha. Ezért gyűlöllek, ó, mennyire gyűlöllek!
– Legalább ezeket a kurta napokat, ezeket a pillanatokat add énnekem! – kérleltem
esdeklőn. – Századok telnek talán, míg szemedet újra láthatom és ismét rád találhatok. Mi
rosszat tettem én neked, hogy így kínozol?!
– Nincsen múlt és nincsen jövendő! – mondta. – Az csak ábránd és képzelődés. Hazudni
nem akarok, bolondos filozófusok engem nem elégítenek ki. En csak ezt az életet akarom,
meg téged, de ebben az életben. Hát nem érted, Johannesz Angelosz? Én a lelkedért harcolok
ellened. Ezért kell, hogy a legutolsó pillanatig kínozzalak! És ezt nem bocsátom meg. Sem
neked, sem magamnak.
– Nehéz viselnem a koronámat – feleltem a végsőkig kimerülve. Ő azonban nem értette,
mit akartam ezzel mondani.
1453. május 6.
Az egész nap nyugtalan volt. Nem szűnik az ágyúk halál-dörgése. Ég és föld remeg.
Minden második órában eldördül az ágyúóriás is, amelynek a hangja minden más hangot
magába nyel. Ilyenkor mintha a Márvány-tengertől a kikötőöböl partjáig, teljes hosszúságban
megrendülne a fal.
A törökök mozgolódnak. Táborukból szakadatlan zaj és rézdobok pergése hallatszik. A
dervisek olyan őrjöngésbe hajszolják magukat, hogy rekedt hangjuk egészen a falakig
hallatszik. Táncolva és pörögve közelednek a falhoz, egészen a sáncárokig. Mikor nyíl üti át a
testüket, még akkor is tovább pörögnek a sarkukon, mintha nem is éreznének fájdalmat. A
görögök irtózattal nézik őket, s papokat hívnak és szerzeteseket, hogy megátkozzák őket.
A falat nem lehet elhagyni. Mind a négy ponton, ahová az ágyúóriások kőlövedékeiket
irányítják, az eredeti külső fal olyan, mintha eltörölték volna, és a nagy falban is széles
hasadékok keletkeztek. A szakadatlan ágyútűz nappal akadályozza a javítási munkálatokat, de
ha a sötétség leszáll, a sérüléseket azért minden éjjel hevenyészett cölöpöléssel és sáncolással
javítják ki. Mikor a reggel megvirrad, a törökök előtt ismét ott emelkedik a külső fal, mint a
város oltalmazója.
Fenyőgerendából tákolt szerkezetek és földdel megrakott hordók pótolják a falkiugrásokat.
A nagy ágyú kőgolyóbisai ugyan elfújják őket útjukból, de a gyapjúval és a szénával tömött
zsákok a legkomiszabb ütéseket is felfogják, és sok golyó a puha földbe süpped anélkül, hogy
kárt tett volna.
A német Grant úgy mondja, hogy a török ágyúk kopni kezdenek, mivel a golyóik
összevissza röpködnek, sokszor a fal fölött a városba, és a falakat nem is károsítva. A kopott
ágyúkkal nehézkes a célzás, mondja, és még veszélyes is, mert elsüléskor könnyen
megégetheti a kanóckezelőt. De a dombokon túl Orbán öntőkemencéinek a világa dereng,
egész éjszaka vörös fény árad onnét föl az ég felé, és csaknem egész nap halljuk a rettenetes
sistergést, amint a folyékony fémet az öntők új formába öntik.
A városban nincs elég étolaj, ami leginkább a szegényeket sújtja. Pérából azonban nap
mint nap olajoskorsókkal megrakott szekerek mennek a törökök táborába. Minden lövés után
edényszámra zúdítják a drága olajat az ágyúk tűzforró torkába. Bizonyára még egyetlen
ostrom sem került ilyen sokba egyik szultánnak sem, mint ez a mostani. De Mohamed
szemrebbenés nélkül fölhasználja a vezéreinek és a parancsnokainak a vagyonát is. Táborában
ott vannak a pénzemberek, nem is egy országból, zsidók és görögök is, és a hitele még mindig
nem rendült meg. Azt mondják, hogy a pérai genovaiak is megveszik a szultán váltóit, hogy a
készpénzvagyonukat inkább abba fektessék, mivel így biztonságosabb, mintha a rablók
fosztogatásaitól fenyegetett pénzesládákba rejtenék.
Nyugtalan nap. Sok halott és sok sebesült. A városlakók azonban valami különleges
biztonságérzetbe ringatták magukat. Ennyire hirtelen változik a közhangulat. Most a velencei
hajóhadat és a magyarok seregeit várják. A nők és a gyermekek mennek és megmérik a
városban becsapódott ágyúgolyókat, és őszintén álmélkodnak azok hatalmas méretén.
– A szultán még ifjú ember! – mondják. – A mi városunk azonban már eddig is kibírt ezer
évet, és most ezt is ki fogja bírni. Csak engedjük, hogy meggondolatlan fejét ezeken a falakon
törje össze. Ugyanolyan gyorsan el is csügged majd, mint ahogy föllelkesedett. Hamarosan az
öklét fogja harapdálni, amikor a hadserege elfásul és a janicsárok is elégedetlenkedni
kezdenek.
Éjszaka valóban átúszott hozzánk a sáncárkon néhány szökevény a szultáni táborból, és
megadták magukat azoknak, akik a falakat javítgatták. Az őket fenyegető büntetés elől
menekülnek, mivel megszegték a tábori fegyelmet, és erősen eltúlozzák a táborban uralkodó
elégedetlenséget. Nincs elegendő kenyér a szultán egész serege számára, beszélik. A pékek
homokot kevernek a kenyértésztába. A hadsereg felét láz és hasmenés kínozza. A dervisek
jövendölései is rosszakat mondanak.
Talán van valami igazság a meséikben. Vagy csak nekünk akarnak a kedvünkben járni és
elnyerni a bizalmunkat. Talán a szultán maga küldte őket, hogy félrevezető híreket
terjesszenek a városban. Azért bátorító jel, hogy pár török a várost biztonságosabbnak tartja,
mint a szultán táborát.
1453. május 7.
Éjfél után elszabadult a pokol. Legalább harmincezer ember vett részt a fal különböző
leomlott pontjai ellen indított támadásban. A leghevesebb támadás a Szent Romanosz-
kapunál, Giustiniani védelmi szakasza ellen irányult. A nagy ágyú ott rongálta meg a
legkomiszabbul mind a külső falat, mind a nagy falat.
Zajt sem keltve, szép rendben nyomultak előre a támadó csapatok a sötétség leple alatt,
mindenik csoport a maga célja felé. Olyan gyorsan sikerült nekik a sáncárkot is feltölteni,
hogy a falakon már riadót sem fújhattak. Aztán máris tucatnyi rohamlétra emelkedett a külső
falon. A faljavításon dolgozók pánikszerűen menekültek a helyükről. Csak Giusti-niani
lélekjelenléte mentette meg a helyzetet. Bőgve, mint a bika, rontott bele a legfélelmetesebb
zűrzavarba, és kétkezes kardjával lekaszálta a külső falra fölkapaszkodó törököket.
Ugyanakkor fölgyúltak a fáklyák és a szurkosfazekak. A világító nyilak nappali fénnyel
árasztották el a leomlott falszakaszokat.
Giustiniani úgy bömbölt, hogy a hangja túlharsogta a támadók dobjait és kiáltozásait.
Látván, mekkora erőkről van szó, a tartalékokat is segítségül riasztotta. Amikor a küzdelem
már két órája tartott, kénytelen volt a fal legerősebb pontjairól csapatokat áthelyezni a Szent
Romanosz-kapu mindkét oldalára. A kezdeti zűrzavar után a törökök átrendezték soraikat és
hullámokban kezdtek támadni, egyszerre mintegy ezer ember. Keskeny csövű ágyúikat is
elvontatták a sáncárokig. Amíg a többiek támadtak, az íjászok és az ágyúk megpróbálták
rákényszeríteni a védőket, hogy a mellvédek mögé bújjanak. Vértjük segítségével azonban
Giustiniani emberei megint élő vasfalat alakítottak ki a külső falon. A rohamlétrákat
ledöntötték. A pajzsuk védelme alatt teknősbékacsapatokat alkotó törökökre pedig, midőn
azok a fal tövéhez érkeztek, forró ólmot és szurkot öntöttek, úgyhogy kénytelenek voltak
alakzatukat megbontani, és így lehetőségük nyílt az íjászoknak arra, hogy lelőjék őket.
Sok török esett-e el, nehéz megmondani. Giustiniani mindenesetre olyan híreket terjesztett
a városban, hogy hajnalban az elesett törökök tetemei már olyan magasra halmozódtak, mint
maga a külső fal, ám ez természetesen csak bátorító mendemonda volt. Bármennyi török esett
is el, az ő veszteségeik nem pótolhatják azokat a latinokat, akiknek a vértjét szakállas ágyúk
ólomgolyója ütötte át, vagy úgy haltak meg, hogy a törökök kampókkal rángatták le őket a
falakról.
Az utolsó támadáshoz képest minden eddigi csak gyermekjáték volt. A múlt éjszaka a
szultán már nagyon komolyan vette a dolgot, és hadseregének jelentős része vett részt a
támadásban. A Blachernai szakaszán a veszély nem volt említésre méltó. A törökök
ostromlétrái nem értek föl elég magasra, noha amikor a létrákkal nem boldogultak,
lelkesedésükben megpróbáltak egymás válláról fölkapaszkodni a falra. Ezért a bailo az
emberei egy részét átküldette velem Giustiniani megsegítésére, hogy a dicsőségből a
velenceiek is kivegyék a részüket.
Épp amikor odaérkeztünk, egy óriás termetű janicsárnak sikerült roppant erejével
fölküzdenie magát a külső fal ormára. Miután följutott, vad diadalordítással hívta a társait is,
majd nekilódult, hogy végezzen Giustiniani val. A vértesek kénytelenek voltak félreállni az
óriás útjából. Giustiniani egy beomlott falrészen harcolt, lejjebb állt, mint a janicsár, és szorult
helyzetbe került, míg végül az egyik egyszerű görög munkás, aki a fal javításán dolgozott, s
aki még csak vértet sem viselt, a török háta mögé ugrott, és széles fejszéjével egyetlen
csapással átvágta a török pikkelyes lábszárvédővel védett lábát. Ezután Giustiniani már
könnyűszerrel végzett vele. Giustiniani gazdagon megjutalmazta megmentőjét, de azt
mondotta, szívesebben bánt volna el vele a maga erejéből. Hiszen ő egy fejjel magasabb a
többi férfinál, és akkora, mint egy bika.
Ezt a látványt láttam fáklyák és tüzes nyilak fényében, miközben pajzsok recsegtek-
ropogtak körülöttem és kiáltozás töltötte be a levegőt. Utána már nemigen értem rá
gondolkodni, mivel a támadó törökök nyomása oly heves volt, hogy nekünk a falon
többszörös sorokba rendeződve, egymást a súlyunkkal támogatva kellett fogadnunk őket.
Kardom kicsorbult. Midőn a bágyadt hajnali derengésben a törökök lassan hátrálni kezdtek,
majd pedig vissza is húzódtak, olyan halálosan fáradt voltam, hogy még a kezemet is alig
bírtam fölemelni. Minden tagom sajgott, és testem véraláfutásokkal meg zúzódásokkal volt
tele. Nyílt seb azonban nem volt rajtam egyetlenegy sem. Ebben a tekintetben szerencsésebb
voltam, mint sokan mások. Giustiniani hóna alól is vér patakzott, noha a páncél védőlemeze
megakadályozta, hogy a dárda túlságosan mélyen a húsába fúródjék.
Azt beszélik, hogy az egyik görög a Szelümbria-kapu közelében az éjszaka megölt egy
lófarkas méltóságjelvényt viselő tartományi török parancsnokot.
Állapotomat látván Giustiniani barátságosan ilyen tanáccsal szolgált:
– A küzdelem izgalma és heve az embert arra készteti, hogy erején felül és az emberi
teljesítőképesség határain túl teljesítsen, úgyhogy életveszélyben a gyönge ember is
oroszlánerőt nyer. De még a leghevesebb támadás sem oly veszedelmes, mint a pillanatnyi
szünet okozta elernyedés. Ilyenkor az ember a fáradtságtól leroskad a földre, és nem is tud
többé talpra állni. Ezért a tapasztalt katona a legnagyobb veszedelemben sem használja el
maradéktalanul minden erejét, hanem megfontoltan megőriz egy csöppet a maga számára. Ez
az életét mentheti meg, ha a támadás tovább folytatódik.
Kidülledő ökörszemét rám vetve és furcsán mosolyogva még hozzátette:
– Akkor legalább el tud menekülni még, és nem marad ott tehetetlenül, hogy a támadók
lemészárolják!
Jókedvű volt, és egyéb nem is szegte kedvét, csak az, hogy a borához vizet is kellett
öntenie, hogy az emberei előtt példát mutasson, mivel a bor fogytán volt.
– Na, Jean Ange! – mondotta. – Lassacskán rákapnak a küzdelem ízére! A szultán is kezd
belemelegedni. Hamarosan talán igazi támadásokat verhetünk vissza!
Hitetlenkedve bámultam rá.
– Hát az igazi támadás akkor milyen? – kérdeztem. – Ennél szörnyűbbet én még nem
éltem át, és el sem tudom képzelni, hogy egyáltalán lehetséges volna. A janicsárok úgy
harcoltak, mint a fenevadak, és én magam is úgy éreztem, hogy fenevaddá változom!
– Sokat fogsz még látni és tapasztalni, Jean Ange! – jegyezte meg Giustiniani nyájaskodó
hangon. – Add át üdvözletemet szépséges feleségednek! A nők szeretik a vérszagot a férfi
ruháján! Magam is megfigyeltem, hogy a nő öle soha oly jól nem esett a testemnek, mint
azután, hogy a kardommal néhány férfiút a mennyekbe menesztettem, és teljesen kimerültnek
és elgyötörtnek éreztem magamat. Hát ez az, amiért irigyellek, Jean Ange, nagyon irigyellek
téged!
Elkedvetlenedtem. Mikor a még meleg holttestekből vér gőzölgött a hideg reggelben,
beszédét káromlásnak éreztem. Hogyan tudtam volna én még csak megérinteni is a
feleségemet, amikor a halálfélelemtől szemem még mindig kerekre tágult, az öltözékem csupa
vér volt, és a fejemben egyre csak a csata zavaros képei kavarogtak. Épp ellenkezőleg, attól
féltem, hogy még ha el is tudnék aludni, nyomban felriadnék és hangosan kiáltoznék, noha
semmire jobban nem vágytam, mint mély álomra.
Giustinianinak azonban igaza volt. Giustinianinak a maga szörnyű módján igaza volt. Ezt
én is megállapíthattam, amikor, miután véget ért a csata, élve az engedélyével, hazamentem,
hogy kipihenjem magam. Összetört, minden ízében sajgó testem még soha úgy nem izzott föl,
mint ezen a reggelen. És az álmom mély volt. Halálosan mélyen aludtam, a fejem Anna
Notarasz fehér vállán nyugodott.
1453. május 8.
Már tegnap a késő esti órákban titokban összeült a tizenkettek tanácsa. A törökök éjszakai
támadása véglegesen megmutatta a védelmi erők gyöngeségét. A híd, amit a szultán hatalmas
hordókra építtetett a kikötői öblön keresztül, leginkább a Blachernait fenyegette. Ezért a
velenceiek hosszú civakodás után úgy döntöttek, hogy Trevisano három nagy hajóját kiürítik,
és ily módon további kétezer embert tudnak bevonni a védelembe. Úgy rendelkeztek, hogy a
rakományt a császári arzenálba kell szállítani, a tengerészeket és a katonákat pedig a falakra
vezényelték a Blacher-nai védelmére.
Trevisano tiltakozott a hajótulajdonosok és a kapitányok nevében. Bizonygatta, hogy ha a
tíz- meg tízezer dukát értékű rakományt a szárazföldre szállítják, megmentésére többé semmi
remény nincs, ha a törökök a városba betörnek. Ráadásul az üres hajók is a törökök
zsákmányául esnek, és azok legénysége az életét sem tudná megmenteni.
A tizenkettek tanácsa mégis úgy határozott, hogy kiüríttetik a hajókat. Értesülvén erről a
döntésről, a hajók legénysége és kapitányai fegyverrel a kezükben föllázadtak, és nem voltak
hajlandók elhagyni a hajókat. Az ágyúkat megtöltötték, az íjászok fölkapaszkodtak az
árbocra, s Trevisano kárörvendve somolygott, mikor a csónakjából a vöröslő arcú bailo mellől
próbálta lecsöndesíteni embereit, és nem túl nagy lelkesedéssel arra biztatta őket, hogy
feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek.
A mai napon újra összegyűlt a tizenkettek tanácsa, s meghallgatták a császárt is, valamint
Giustinianit és Lukasz Notaraszt is. A császár könnyező szemmel hivatkozott a tengerészek
lelkiismeretére. Hogyan nézhetnének bárki keresztény ember szemébe valaha is, ha épp a
döntő pillanatban cserbenhagyták a várost.
A kapitányok és a tengerészek képviselői így beszéltek:
– Minket erőszakkal tartottak itt. A földmunkákban ennek ellenére részt vettünk, jó
szándékunkat ezzel is bizonyítottuk. Ez a háború nem a mi háborúnk! Mi a hajóinkért
vagyunk felelősek, és a hajónkon lévő rakományért!
Lukasz Notarasz így beszélt:
– Minden olyan ponton, ahol a görögök saját erejükből védték a falat, a törököket
visszaverték, véres fejjel menekültek. A latinok segítsék egymást, ha akarják, de nézetem
szerint a Blachernaiban már így is túlságosan sok a velencei.
Giustiniani lenyelte mérgét és elfojtotta gyanakvását, tudván, milyen gyönge a védelem, és
így szólt:
– Isten dicsőségére és a kereszténység áldására a hajókról le kell rakodni és a legénységet
át kell irányítani a falak védelmezésére. Különben megeshet, hogy a veszély pillanatában,
valamely sötét éjszakán, a hajók átszakítják a láncot és tovavitorláznak. Régebben is tettek a
velenceiek olyan esküket, amelyeket nem tartottak meg.
Megint úgy határoztak, hogy a hajókat kiürítik, de mikor a bailo megpróbált fölmenni a
legnagyobb hajóra, a tengerészek kivont karddal futottak a felvonóhídakhoz, és még a saját
képviselőiket sem engedték föl többé a hajókra, és azt kiabálták, hogy eladták őket a
császárnak.
– Csak merjetek hozzáfogni a hajóink kirakásához! -mondták. – Ha átengedjük a
hajóinkat, a görögök itt fognak tartani bennünket erőszakkal a városban, hogy védelmezzük
őket, mintha csak az ő tulajdonuk vagy éppen a rabszolgáik lennénk. Minden keresztény, aki
ebben a szerencsétlen városban marad, elveszett. Készakarva nem térdelünk a kard alá!
Kényszerítsetek bennünket, ha tudtok!
A tengerészek képviselői, akik részegen imbolyogtak a bailo mögött a felvonóhídon,
könnyhullatva és kezüket nyújtogatva kértek bocsánatot elpártolásukért.
– Nem is értettük, mit ígértünk meg – panaszkodtak.
Annyi bort itattak velünk a ravasz görögök, hogy mondtuk, ami éppen a nyelvünkre jött.
De most már szánjuk-bánjuk, és mindent visszavonunk. A tizenkettek tanácsa eladott
bennünket a görögöknek, de inkább haljunk meg együtt, testvérek, a hajó fedélzetén, semmint
a törökök karóiba húzva.
ZÁRSZÓ
Ezt Manuel írta, Demetriosz fia. Azé a Demetrioszé, aki az öreg Mánuel császárnál
szolgált mint fahordó. Ő maga azonban, aki ezt írta, Mánuel, Johannesz Angelosz urat
szolgálta, akit a latinok Jean Ange néven ismertek, és akit a törökök Angyalnak neveztek, és
féltek tőle.
Miután uram megírta, amit meg akart írni, megmutattam neki a pincébe rejtett pénzemet és
az arany áldozókelyhet, amit a Khora-kolostorból sikerült megmentenem, és ezt mondottam:
– Sok latin váltotta meg az életét a szultán vezíreitől. Váltsd meg te is, és meneküljünk el
együtt innen, a halál városából.
– Nem, nem – válaszolta. – Számomra a legnagyobb kegyelem a halál, ami egyáltalán
érhet. Te azonban csak maradj életben, és bízzál a törökök kegyelmében, hiszen te azok közül
való vagy, akik minden időkben életben maradtak, mivel olyanok, amilyenek, és arról ők
maguk semmit sem tehetnek.
Uram sok éjszakát virrasztott át, és utolsó napjain sem nem evett, sem nem ivott, hanem
teljes böjtöt tartott. Ezért is lehetett már annyira zavaros a feje, hogy nem gondolt a saját
érdekeivel.
A város elfoglalását követő harmadik nap reggelén, miután a törökök elvégezték a reggeli
mosdásukat és imájukat, Mohamed szultán elküldött uramért, és színe elé hívatta. En
bizonyos távolságból követtem uramat, és senki nem akadályozott meg benne. Más görögök
is összegyűltek Konsz-tantinosz oszlopa körül, hogy lássák, mi történik.
Konsztantinosz oszlopánál a szultán fölmutatta Konsztantinosz császár fejét, amelynek már
kifolyt a szeme, és erősen szaglott, s így kiáltott:
– Karddal hódítottam meg Konstantinápolyt, és karddal vágtam le a görögök császárát,
hogy városát megörököljem tőle. Van-e valaki, aki el akarja vitatni tőlem karddal szerzett
örökségemet?
Uram elébe lépett, és szólt:
– Vitatom az örökségedet, törökök emírje, Mohamed! Bíborcsizmában születtem, amely
halálomig a lábamon marad. Császári vér vagyok, és Konstantinápoly egyetlen törvényes
baszileusza, bár ezt te nem tudtad!
Mohamed szultán egyáltalán nem lepődött meg a szavain, hanem a fejét csóválta, és
megjegyezte:
– Mindent tudok, amit tudnom szükséges. Már atyám is ismerte a származásodat, noha azt
hitted, mindenki elől eltitkoltad. Számomra ez nem meglepetés, mert nekem szemem és fülem
van mindenik keresztény országban, még Avignonban is. Mit képzeltél, miért engedtelek el
magam mellől az ősszel, és miért ajándékoztam neked egész maroknyi drágakövet búcsúzóul,
amikor elhagytál?
Uram így válaszolt:
– Tudom, hogy te úgy gyűjtőd magad köré az embereket, ahogy Arisztotelész gyűjtötte a
természeti ritkaságokat. Magad mondtad egyszer, hogy téged az emberekben semmi nem lep
meg, mivel keresztüllátsz rajtuk. Én sem lephettelek meg tehát.
Mohamed szultán így felelt rá:
– Pedig te valóban megleptél engem, Angyal! Azért engedtelek Konstantinápolyba,
amikor a háború kirobbant, mert azt reméltem, hogy a józan ész szerint lázadást fogsz itt
szítani a császár ellen, és versenyre kelsz vele a hatalomért. Ezért adtam neked felhasználható
vagyont is, hogy a pártoskodás magvát elvessem a védők között. De te megleptél engem.
Csakugyan el kell hinnem, hogy benned az egyetlen olyan emberre találtam, aki nem ismeri a
hatalomvágyat.
Uram ezt mondotta:
– Az én időm csak most érkezett el. A hadsereged és a görög nép előtt vitatom az
örökségedet, és követelem tőled országomat!
Mohamed szultán szánakozóan megrázta a fejét:
– Ne légy bolond, hanem borulj le előttem, és hajts fejet előttem, a győztes előtt, és akkor
megkímélem az életedet. Különben megelégelem a dolgot és félredoblak, ahogyan
Arisztotelész is belefáradt, amikor a cethal csigolyáját a hátán cipelte a múzeumába.
Uram ekképpen válaszolt:
– A győztes nem te vagy, hanem én.
Makacssága annyira földühítette Mohamed szultánt, hogy jeladásul összecsapta a két
kezét, és így kiáltott:
– Történjék hát, amint te akarod! Adjátok rá a bíborcsizmát, hogy bíborcsizmával a lábán
haljon meg, amiként született. Nem vonom kétségbe a származását!
A hóhérai azon nyomban megragadták uramat, lerángatták a ruháit, az ujjast hagyván csak
rajta. A hóna alatt megragadván, késükkel mindkét combján átmetszették az ütőerét, úgyhogy
a vére végigfestette a térdét, a lába szárát meg a lábfejét.
Miközben ömlött a vére, uram mindkét kezével a hóhérai vállára támaszkodott, hogy állva
maradjon, tekintetét az ég felé fordította, és így imádkozott:
– Fölfoghatatlan Isten, a te valóságodat szomjaztam életem minden napjában. Börtönből
börtönbe küzdöttem át magam, hogy rátaláljak a te valóságodra. De halálom pillanatában
könyörgök: Engedj még egyszer visszatérni! Add vissza nekem még egyszer idő és tér
bilincseit, a te szörnyű és gyönyörű bilincseidet! Engedd ezt meg nekem, hiszen tudod, miért
könyörgök érette!
A szultán kezével fölemelte uram reszkető állát, és fejét körbeforgatván ekképpen szólott
hozzá:
– Nézd meg a városodat, Johannesz Angelosz baszileusz! Uram végső erejével így
válaszolt:
– Nézem gyönyörűséges városomat, de ahol most a lábam a földet éri, csillagtestem
egyszer még visszatér. A falak romjaihoz tér vissza csillagtestem. Idő és tér
megbilincseltjeként a falakról sötét virágot szakítok szerelmem emlékezetére. De te,
Mohamed, te nem térsz vissza soha!
Így halt meg az én uram, Johannesz Angelosz, lábán bíborcsizmával. Miután kilehelte
lelkét, fejét a törökök levágták, testét pedig a kikötőnél a tengerbe dobták, a többi holttest
közé, amelyek a tengert mérgezték.
De a szultán, miután magát a császár örökösének nyilvánította, a hadseregét és a hajóhadát
elküldte a városból, és megengedte, hogy az életben maradt görögök pátriárkát válasszanak
maguknak. Gennadiosz barátot választottuk meg, aki a legszentebb volt a város szerzetesei
közül, és akinek hírneve miatt a törökök is megkegyelmeztek. A szultán a szálláshelyén
fogadta őt, és mint Konstantinápoly pátriárkáját hivatalában megerősítette, amint azt a szultán
előtt a császárok is tették, és jóindulata jeléül értékes pásztorbotot és egy arany áldozókelyhet
ajándékozott neki. A szultán ily módon beváltotta ígéretét, és megengedte a görögöknek
városukban a szabad vallásgyakorlatot és a saját bírói hatalom gyakorlását is. A szultán még
néhány templomot is ajándékozott a pátriárkának, hogy a görögök vallásukat azokban
gyakorolhassák, a többit azonban megtisztították és az iszlám Istenének dicsőségére mecsetté
alakították.
A kikötővel szemközti parton a szultán megerősítette Péra városának korábbi kereskedelmi
jogait, annak jutalmául, hogy Péra megőrizte semlegességét, és jó szolgálatokat tett a
szultánnak az ostrom alatt. De Péra szárazföldi falait lerombolták, és a Pérából elmenekült
lakosok házait lepecsételték, és holmijaikat a szultán számára lajstromba vették, amennyiben
a menekültek három hónapon belül nem térnének vissza a városba, hogy személyesen újra
birtokba vegyék a javaikat.
Konstantinápolyba is egész sereg menekült tért vissza, és a szultán külön kegyét ígérte
mindazoknak a görögöknek, akik visszatérnek, és bizonyítani tudják előkelő származásukat.
Néhányan visszatértek, és miután igazolták származásukat, a szultán parancsára azon
nyomban kivégezték őket. A szultán csak a szegény népnek kegyelmezett, megengedvén neki,
hogy ki-ki a maga tanult mesterségében dolgozhasson és gazdagítsa a birodalmat. A tanult
földrajztudósoknak, a történelemtudósoknak és a császári technikusoknak is megkegyelmezett
és szolgálatába fogadta őket. De a filozófusoknak nem kegyelmezett.
EUROPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST
FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ
SZEDTE A TYPOTOP BT.
NYOMTA A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT.
FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ
KÉSZÜLT SZEKSZÁRDON, 1996-BAN
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 965333
SZERKESZTETTE PAP ÉVA
A SZÖVEGET GONDOZTA PETRIKOVITS JULIANNA
KONTROLLSZERKESZTŐ SCHÜTZ ISTVÁN ÉS PAP ÉVA
A KÖTETET TERVEZTE SZ. BODNÁR ÉVA
MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR
KÉSZÜLT 33,5 (A5) ÍV TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 6086 X
EZ A KÖNYV A FŰZFŐI PAPÍR RT. 65 GR 1,8 VOLUMENŰ FŰZFŐPRESS
PAPÍRJÁRA KÉSZÜLT