Perspektívák Egy Tágra Zárt Társadalomban

Perspektívák egy tágra
zárt társadalomban
konferencia kiadvány
Perspektívák egy tágra
zárt társadalomban
konferencia kiadvány
Társadalomelméleti Kollégium, 2001

Jelen kiadvány a Perspektívák egy tágra zárt társadalomban c.
konferenciasorozat anyagát tartalmazza, kiadja a Fordulat
c. folyóirat különszámaként a BKÁE Társadalomelméleti Kollégium.
Szerkesztők: Csillag Márton, Dombos Tamás, Domokos László,
Géring Zsuzsanna, Horváth Anna, Rövid Márton
Kiadványterv: Dombos Tamás
Felelős kiadó: Trautmann László
Tansegédlet, kereskedelmi forgalomba nem hozható!
http://tek.bke.hu/perspektivak
ISSN: 1585-0560
A kiadvány megjelenését a SOROS Alapítvány támogatta.

Tartalomjegyzék
Bevezetés 5
Néhány szó a szervezőktől 7
Iris Marion Young: Az elnyomás öt arca 11
Média 33
Braun Róbert előadása 35
Kerekasztal-beszélgetés 40
Oktatás 56
Forray R. Katalin előadása 59
Munkavállalás 77
Kertesi Gábor előadása 79
Jog 109
Halmai Gábor előadása 111
Politika 131
Miszlivetz Ferenc előadása 133
Délelőtti kerekasztal-beszélgetés 142
Délutáni kerekasztal-beszélgetés 156
Civil szervezetek 175

Bevezetés
Bevezetés
Hogyan merült fel a rendezvénysorozat

ötlete? Miért ezek a témák, miért ezek a
csoportok? Mindemellé egy tanulmány,
először magyarul.
Bevezetés
Néhány szó a szervezőktől

Előszó
Iván – tanárszakos hallgató – mesélte, hogy Győrben járt egy, a kisgyermekek
oktatásával foglalkozó konferencián. Pedagógusok mellett gyerekek is voltak ott. Páran
odamentek Ivánhoz, és kérdőn néztek rá. Vajon külföldi? Miféle szerzet ez? Betűzik a nevét
a kitűzőjén: I-V-Á-N. Ez magyar? A gyerekek még sose találkoztak cigány emberrel.
Persze a többségünk már találkozott cigánnyal, fogyatékossal, esetleg
homoszexuálissal is. Együtt élünk, látjuk egymást az utcán, jó esetben szót is váltunk. Szóval
nem sokat tudunk egymásról. A látók többsége számára nehéz elképzelni, hogy milyen
megpróbáltatást jelent egy vak embernek Budapest egyik feléből a másikba eljutni
tömegközlekedési eszközön. Hogy problémát okozhat egy épületbe bejutni, hiszen
tolószékkel nehéz lépcsőt mászni. Sok férfi hitetlenkedve fogadja, hogy a vele azonos
beosztásban lévő kolleginái kevesebb fizetést kapnak, mint ahogy a magukat
heteroszexuálisnak tartó embereknek is kevés fogalmuk van arról, milyen
megpróbáltatásokkal jár azonos neműekkel ismerkedni.
A világ jóval kényelmesebb a nem roma, heteroszexuális, ép férfiak számára. De
miért gondoljuk természetesnek, hogy kényelmetlen mindenki másnak? Miért nem vesszük
észre, hogy mi magunk tesszük ilyenné?
Egymást megismerni, megérteni. Netán segíteni. Fórumot teremteni, ahol nemcsak a
„kevésbé ismert, vagy megértett” csoportok jelennének meg, de az őket segítő és támogató
civil szervezetek, illetve a velük foglalkozó társadalomtudósok is. A közös gondolkodásból
gyümölcsöző együttműködések születnek. A kollégium programjai sokak számára nyílttá
válnak, míg a TEK tagjai bekapcsolódhatnak egyes civil szervezetek munkájába. Ezek
vezéreltek bennünket, amikor e rendezvénysorozat ötlete megfogalmazódott bennünk.
Mi az a TEK?
A Társadalomelméleti Kollégium (TEK) 1981-ben alakult meg a Marx Károly
Közgazdaságtudományi Egyetemen, így idén már huszadik éve végez az egyetemi
stúdiumokat kiegészítő, azokon túlmutató szakmai-képzési munkát. A TEK húsz éves
története során többfajta változást megélt, de létezik egy közös pont, ami megadja a
folyamatosságot az egymást követő generációk számára, ez pedig az alullevők, a
kirekesztettek iránt elkötelezett kritikai társadalomtudomány művelése.
Ebből adódóan a tudományos érdeklődésen túl a saját értékeink melletti kiállás volt a
fő motívuma annak, hogy belevágtunk a Perspektívák egy tágra zárt társadalomban címet
viselő rendezvénysorozat megszervezésébe. A beszélgetések értékét jelentősen növeli, hogy
az előkészületek során a TEK több civil szervezettel (Bronz Klub Egyesület, Magyarországi
Női Alapítvány, De juRe Alapítvány, Habeas Corpus Munkacsoport) közösen gondolta
végig, hogy milyen kérdésekről vitatkozzunk, mik lehetnek azok a közös pontok, amelyekről
kiindulva jobban érthetjük meg egymást. A TEK igyekezett szakítani a konferenciák jelentős
részére jellemző gyakorlattal, hogy értelmiségiek, tudósok vagy politikusok felülről mondják
meg másoknak, nevezetesen a társadalmilag hátrányos helyzetűeknek, hogy mi is az ő
problémájuk és hova is kéne őket felemelni.
A rendezvénysorozat elnevezése arra utal, hogy egy törvényi és intézményi alapjait
tekintve zömében nyitottnak nevezhető társadalomban is számos olyan jelenség van, ami a
gondolkodás, a mindennapi élet és a társadalmi csoportok közötti konfliktusok szintjén
szorosan zárva tartja a kapukat.
7
Perspektívák egy tágra zárt társadalomban
A Társadalomelméleti Kollégium, mint felelősen gondolkodó egyetemisták
szervezete örömmel vesz részt a közös gondolkodásban és támogat minden a kirekesztés
ellen fellépő civil kezdeményezést.
A Perspektívák előzményei
1998 őszén a Romaversitas hallgatóival egy tartalmas hétvégét töltöttünk együtt a
pécsi Gandhi Gimnáziumban. Előadásokat hallgattunk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk,
együtt zenéltünk, táncoltunk, röviden: a hétvége jó hangulatban telt, közelebb kerültünk
egymáshoz. Ez az egy hétvége azonban kevésnek bizonyult egy tartós és intenzív kapcsolat
kialakulásához.
Már régóta érlelődött bennünk az a gondolat, hogy különböző civil szervezetekkel
szorosabban kellene együttműködni, amikor 1999 októberében meghívást kaptunk a Soros
Alapítvány „Szakkollégiumok a nyitott társadalomért” pályázatára. A PERSPEKTÍVÁK
megálmodásánál egy olyan programot akartunk útjára indítani, ami hosszabb távra szól, és
tartós együttműködéshez vezet a TEK és az érdeklődő civil szervezetek között.
A Romaversitasszal szervezett tábor tapasztalatai alapján a PERSPEKTÍVÁK
rendezvényein már nem csak a magyarországi cigányság helyzetéről kívántunk beszélgetni,
hanem meghívtuk a fogyatékosok, a homoszexuálisok és a nők megkülönböztetése ellen
fellépő civil szervezeteket és társadalomtudósokat is. Romák, homoszexuálisok,
fogyatékosok, nők. Miért e csoportokra esett a választásunk? Olyan csoportok tagjaiként
tartjuk őket számon, akiknek csoporttagsága nem választott, testi adottságaik alapján
minősítjük őket “másoknak”. Biológiainak-genetikainak vélt eltérésük azonban egyben
szisztematikus társadalmi kirekesztés is. Rendezvénysorozatunk egyik fő célkitűzése volt,
hogy hangot adjon, fórumot teremtsen azok számára, akik visszautasítják a biológiai
metaforákat, és ehelyett a társadalmi viszonyok újragondolására hívnak fel. A program
kigondolása előtt került kezünkbe Iris Marion Young Az elnyomás öt arca című írása, amely
érzékletesen mutatja be az e csoportok elnyomása közti párhuzamokat. A tanulmány a jelen
kiadványban is olvasható magyarul.
2000 áprilisától 2001 márciusáig

2000 tavaszán négy összejövetelt tartottunk a Közép Európai Egyetemen – amelyeket
2001. február 10-én egy ötödik konferencia követett ugyanitt. A programok kialakításánál
nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy beszélgetéseink ne maradjanak az akadémiai diskurzus
határain belül. Fontosnak tartottuk, hogy minden alkalommal égető társadalmi problémákra
reagáljunk, amelynek egyik garanciája a romák, nők, homoszexuálisok és fogyatékosok
helyzetének jobbítása mellett elkötelezett civil szervezetek meghívása volt.
Az összejöveteleink során a diszkrimináció öt területét jártuk körbe: a média, az
oktatás, a munkavállalás, a jog és a politika szféráit. Minden konferencia egy elméletibb
jellegű előadással kezdődött, amelyet egy kerekasztal-beszélgetés követett, ahol az elméleti
szakemberek mellett különböző civil szervezetek képviselői is jelen voltak, így az elmélet és
a gyakorlat összefüggései, egymásra hatásai, összefonódásai, esetleges összeütközései is
napirendre kerülhettek.
Örömmel tapasztaltuk, hogy a kerekasztal-beszélgetésekbe a közönség is aktívan
bekapcsolódott, tovább árnyalva az egyes területeken megnyilvánuló diszkriminációról
kialakuló képet. Az érzelemmel telített hozzászólások a jelenlévők tenni akarását
bizonyították, míg az egyes csoportok mindennapi küzdelmeiről szóló felkavaró
beszámolókat mély, megértő csendek kísérték.
2000. április 7-én került sor az első összejövetelünkre, amely a médiában

megnyilvánuló diszkrimináció problémáját járta körbe. Braun Róbert – társadalomkutató –
8
Bevezetés
bevezető előadásában a nyelviségben, a szavakban rejlő elnyomás lehetőségének
problémáját, önmagunk bemutatásának és egyben létrehozásának nyelvi jelenségeit,
eszközeit vizsgálta. Az előadást követő beszélgetés során a meghívott beszélgetőtársak
segítségével – Elekes Irén a Nőszemély szerkesztője, Neményi Mária a Magyarországi Női
Alapítványtól, Pálfi Balázs a Petőfi rádión hallható Önazonos című műsor vezetője, Vadászi
Bálint a Roma Sajtóközponttól és Szűcs Gábor a PaRadiátor című interneten hallható rádiós
műsor vezetője – a megnevezés felelősségének kérdését jártuk körül, valamint a képviselet, a
médiabeli reprezentáció lehetőségeiről, ennek buktatóiról és visszáságairól beszélgettünk. A
beszélgetést Orsós László Jakab vezette.
A reprezentáció után az oktatás szerepét, helyzetét, lehetőségeit néztük meg 2000.
április 14-én Forray R.Katalin előadása és a kerekasztal-beszélgetés során, melynek
meghívott résztvevői: Thun Éva a Hírnőktől, Takács Mária a Labrisz Egyesülettől, Perlusz
Andrea gyógypedagógus és Kemény Vagyim szociológus, a TEK nevelőtanára voltak. A
téma kapcsán felmerült az elkülönített versus integrált oktatás kérdése, a rossz oktatási
struktúra miatt folyton újra-termelődő előítéletek, a megkülönböztetésből fakadó lemaradás,
hátrány problémái. Ezt a délutánt Kozma János gitárdélutánja zárta.
Ezt követte a munkapiac, munkavállalás témaköre. 2000. május 5-i bevezető előadás
megtartására Kertesi Gábor munkagazdászt kértük fel. A kerekasztal-beszélgetés meghívott
résztvevői: Csongor Anna az Autonómia Alapítvány képviseletében, Zalabai Péterné a
Motiváció Alapítványtól, Lévai Katalin szociológus, Kollonay Csilla jogász és Könczei
György szociálpolitikus voltak. E téma kapcsán beszélgettünk a munkahelyi diszkrimináció
közgazdaságtani alapjairól, a szegregált foglalkoztatásról, munkahelyi megkülönböztetést
vizsgáló kutatások eredményeiről és a munkavállalás jogi aspektusairól – mely már átvezetett
következő területünkre.
2000. május 12-én a jog területén vizsgálódtunk Halmai Gábor alkotmányjogász
előadása nyomán. A kerekasztal-beszélgetés meghívott résztvevői Fitsum Alemu a NEKI-től,
Juhász Géza a Habeas Corpus Munkacsoporttól, Kálmán Zsófia a De juRe Alapítványtól,
Morvai Krisztina a CEU-ról és Papp László a Motiváció Alapítványtól voltak. A jog és a
hátrányos megkülönböztetés összefüggései nagyon sok égető problémát vetnek fel. Halmai
Gábor körvonalazta a magyarországi jogi környezet helyzetét, rámutatott hiányosságaira és
lehetőségeire. A beszélgetés során több jogi precedens értékű esetet is ismertettek a
résztvevők, illetve sok meg nem oldott ügyet, megoldatlan jogi kérdést tártak a hallgatóság
elé.
Egy hosszabb lélegzetvételű szünet után 2001. február 10-én a politika témakörének
körbejárásával zártuk az előadássorozatot. Ezt a témát két nagyobb részre bontottuk. A
délelőtt folyamán Miszlivetz Ferenc szociológus előadása után a civil társadalom és politika
viszonyáról beszélgettünk. A kerekasztal meghívott résztvevői az előadón kívül Horváth
Aladár a Roma Polgárjogi Alapítványtól, Juhász Géza a Habeas Corpus Munkacsoporttól, és
Nagy Géza a Sudent Service-től voltak.
Ezt követően délután a kisebbségek és a nagypolitika kapcsolatáról beszélgettünk
Fodor Gáborral és Kósáné Kovács Magdával (az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és
vallásügyi bizottságának tagjaival). A nemegyszer éles vita moderátora Czene Gábor, a
Népszabadság újságírója volt. E beszélgetés során a kisebbségek politikai helyzetének
számtalan aspektusa vetődött fel, a meghívott előadók bemutatták az elért eredményeket és
elmondták véleményüket a további lehetőségekről, és az általuk helyesnek tartott
antidiszkriminációs intézkedésekről. Felmerültek konkrét megoldásra váró problémák,
valamint sor került a korábbi politikai időszakok e téren tett lépéseinek értékelésére is.
9
Az öt együtt töltött, átbeszélt délután során talán jobban megismertük egymást és
saját magunkat. Talán tisztábban látjuk a kirekesztés és az elnyomás formáit,
mechanizmusait, esetleg a diszkrimináció elleni harc lehetőségeit is.
2001 márciusában ismét együtt töltünk egy hétvégét a pécsi Gandhi Gimnáziumban:
bár tudjuk, hogy a beszélgetéseink befejezhetetlenek, de ezt az eseménysorozatot lezárjuk. A
táborral a Soros Alapítvány által támogatott program véget ér, de reményeink szerint az
együttműködés csak ezután kezdődik igazán. Nem csupán a TEK és a lelkes civil szervezetek
közti együttműködésről van itt szó, hanem mindnyájunk életviteléről, akit egy kicsit is
elgondolkodtattak a PERSPEKTÍVÁK beszélgetései. Együttműködni annyit tesz, mint együtt
élni.
Köszönetnyilvánítás
A rendezvénysorozat szervezői e kiadványban is szeretnék kifejezni hálájukat
mindazoknak, akik segítettek a Perspektívák megvalósításában. Külön köszönet a
következőknek: Andacs Botond, Domokos László, Dunaveczki Leóna, Erdei Annamária,
Fleischer Judit, Genáhl Krisztina, Harasztosi Péter, Juhász Géza, Kacsuk Zoltán, Kadét Ernő,
Kemény Vagyim, Kollányi Zsófia, Könczei György, Láng Judit, Lestál Zsuzsa, Maródi
Máté, Nagy Géza, Petró Zsuzsa, Sallay Miklós, Sallay Zoltán, Vadászi Bálint, Zentai
Violetta:
a szervezők,
Csillag Márton, Dombos Tamás, Géring Zsuzsanna,
Horváth Anna, Magyar Zsuzsa, Rövid Márton, Rubicsek Ádám
10
Bevezetés
Iris Marion Young: Az elnyomás öt arca*

Valaki, aki nem lát egy üveglapot, nem tudja, hogy nem látja azt. Egy
más helyzetben lévő ember, aki látja, nem tudja, hogy a másik nem
látja.
Amikor az akaratunk rajtunk kívül, mások által végrehajtott
cselekedetekben talál kifejezésre, nem pazaroljuk az időnket és
odafigyelésünket arra, hogy vajon ebbe azok a mások is belegyeztek-e.
Ez mindannyiunkra igaz. A figyelmünket, amelyet teljes egészében a
vállalkozás sikere köt le, mindaddig nem keltik fel, amíg békések…
A nemi erőszak a szerelem szörnyű karikatúrája, amiből a beleegyezés
hiányzik. A nemi erőszak után az elnyomás az emberi létezés második
borzalma. Az engedelmesség borzasztó karikatúrája.
- Simone Weil
Az igazságosság tágabb értelemben nem csak az elosztásra, hanem azokra az

intézményi állapotokra is vonatkozik, amelyek az egyéni képességek és a kollektív
kommunikáció, valamint együttműködés fejlődéséhez és gyakorlásához szükségesek. Az
igazságosság ilyen koncepciója mellett az igazságtalanság alapvetően a hátráltató
korlátozások két formáját jelenti: az elnyomást és az uralkodást. Igaz ugyan, hogy ezek a
korlátozások magukba foglalnak elosztási mintákat, de egyben olyan dolgokat is érintenek,
amiket nem lehet egyszerűen az elosztási logika szerint feldolgozni: döntéshozatali
eljárásokat, munkamegosztást és a kultúrát.
Sok ember az Egyesült Államokban nem használná az „elnyomás” szót a
társadalmunk igazságtalanságainak megnevezésére. A kortárs emancipációs társadalmi
mozgalmárok számára – szocialistáknak, radikális feministáknak, amerikai indián
aktivistáknak, fekete aktivistáknak illetve meleg és leszbikus aktivistáknak – ezzel szemben
az elnyomás a politikai diskurzus központi eleme. Az elnyomást központi fogalommá tevő
politikai diskurzusba történő belépés a társadalmi struktúrák olyan általános elemzési és
értékelési módjának elsajátításával jár, amely összeférhetetlen az Egyesült Államokban a
politikai diskurzust meghatározó liberális individualizmus nyelvezetével.
Számunkra, akik ezen mozgalmak legalább egyikével azonosulunk, jelentős politikai
feladat kell hogy legyen az, hogy meggyőzzük az embereket: az elnyomás diskurzusa a
társadalmi tapasztalataink jelentős részét értelmezhetővé teszi. Nem vagyunk azonban
megfelelően felkészülve erre a feladatra, mivel nem rendelkezünk az elnyomás fogalmának
megfelelő értelmezésével. Bár gyakran találkozhatunk a kifejezéssel az Egyesült Államokbeli
radikális társadalmi mozgalmak által szült változatos filozófiai és elméleti irodalomban,
kevés mű foglalkozik közvetlenül a fogalom – radikális társadalmi mozgalmak által használt
– jelentésével.
Igyekszem kifejteni, értelmezésem szerint hogyan használják az elnyomás fogalmát
az Egyesült Államokbeli új társadalmi mozgalmak a hatvanas évek óta. A kiindulópontom az
ezen mozgalmak által elnyomottnak tartott csoportok – többek között nők, feketék,
chicanok**, Puerto Ricó-iak és más spanyol ajkú amerikaiak, amerikai indiánok, zsidók,
leszbikusok, meleg férfiak, arabok, ázsiaiak, idős emberek, a munkásosztály tagjai és a testi
és értelmi fogyatékosok – helyzetére való reflektálás. Célom rendszerezni az elnyomás
*
A fordítás Iris Marion Young: Justice and the politics of difference. Chapter 2: Five Faces of
Opression. Princeton University Press, Princeton, N.J. 1990 p39-65 alapján készült.
**
Chicano: spanyolajkú; elsősorban mexikói származású amerikaiak hetvenes évek óta használatos
megnevezése (a ford.)
11
fogalmának jelentését, ahogy azt ezek a változatos politikai mozgalmak használják, valamint
hogy normatív érveket szolgáltassak a kifejezés által megnevezni kívánt jelenségek
felszámolására.
Természetesen a fent említett csoportokat nem ugyanolyan mértékben és formában
nyomják el. A legáltalánosabb értelemben, minden elnyomott ember képességei
fejlesztésének és gyakorlásának, valamint szükségletei, gondolatai és érzelmei kifejezésének
valamilyen korlátozását szenvedi el. Ebben az absztrakt értelemben minden elnyomott ember
azonos helyzettel áll szemben. Ezen túl, bármilyen pontosabb értelemben, nem lehetséges
egyetlen kritériumrendszer meghatározása, amely leírná a fenti csoportok elnyomott
helyzetét. Ebből következően az elméletalkotók és aktivisták arra irányuló törekvései, hogy
mindezen csoportok elnyomására egy közös leírást találjanak, vagy megtalálják annak
meghatározó okait, gyakran vezettek terméketlen vitákhoz arról, hogy kinek az elnyomása
alapvetőbb vagy súlyosabb. Azok a kontextusok, melyekben ezen csoportok tagjai használják
az elnyomás kifejezést arra, hogy leírják helyzetük igazságtalanságát, arra enged
következtetni, hogy az elnyomás tulajdonképpen a koncepciók és helyzetek egy családját
nevezi meg, amiket én öt kategóriára osztottam: kizsákmányolás, marginalizáció,
hatalomnélküliség, kulturális imperializmus és erőszak.
Ebben az írásban az elnyomás mindezen formáit fejtem ki. Mindegyik magában
foglalhat vagy okozhat elosztási igazságtalanságokat, de mindegyikhez kapcsolódnak az
igazságosság elosztáson túli kérdései is. A hétköznapi politikai használattal összhangban azt
javasolom, hogy az elnyomás fogalmával csoportok helyzetét jellemezzük. Az elnyomás
jelentésének kifejtése előtt így meg kell vizsgálnunk a társadalmi csoport fogalmát is.
Az elnyomás mint strukturális koncepció

Az egyik ok, amiért sok ember nem használná az elnyomás kifejezést a társadalmunk
igazságtalanságainak leírására az, hogy nem ugyanazt értik e kifejezés alatt, mint az új
társadalmi mozgalmak. Hagyományos értelmében az elnyomás egy uralkodó csoport által
gyakorolt önkényuralmat jelent. Így aztán sok amerikai egyetértene a radikálisokkal abban,
hogy a fekete Dél-Afrika helyzetét az apartheid alatt az elnyomás kifejezéssel jellemezzék.
Az elnyomás hagyományosan a hódítás és gyarmati uralom erős konnotációit is hordozza. A
hébereket elnyomták Egyiptomban, az elnyomás kifejezésének sokféle nyugati használata ezt
a paradigmát tükrözi.
A meghatározó politikai diskurzus időnként az elnyomás kifejezést használja a
miénktől különböző társadalmak, általában kommunista vagy névleg kommunista
társadalmak leírására. Ezen az antikommunista retorikán belül a kifejezésnek mind
önkényuralmi, mind gyarmati utalásai előfordulnak. Az antikommunista számára a
kommunizmus pontosan egy egész nép feletti, néhány uralkodó által gyakorolt, durva
önkényuralmat, és a világ meghódítására, vagyis az odáig független népek önkényuralom alá
vetésére irányuló akaratot jelenti. A meghatározó politikai diskurzusban nem igazolható az
elnyomás kifejezés használata saját társadalmunk leírására, mivel az elnyomás a Mások által
elkövetett gonoszság.
A hatvanas és hetvenes évek új baloldali társadalmi mozgalmai azonban eltolták az
elnyomás koncepciójának jelentését. Ebben az új használatban, az elnyomás azokat a
hátrányokat és igazságtalanságokat jelöli, amiket egyes emberek, nem egy önkényes hatalom
kényszerítései miatt, hanem egy jó szándékú liberális társadalom mindennapi gyakorlatainak
következményeként, szenvednek el. Ebben az új baloldali értelemben egy uralkodó csoport
önkényét egy másik csoport felett, mint például Dél-Afrikában, biztosan elnyomónak kell
nevezni. De az elnyomás olyan csoportokat érintő rendszeres korlátozásokra is vonatkozik,
melyek nem egy zsarnok szándékainak eredményeként állnak elő. Az elnyomás ebben az
12
Bevezetés
értelemben inkább strukturális, mint néhány ember választásainak és elveinek az eredménye.
Okai a megkérdőjelezetlen normákba, szokásokba, és szimbólumokba, az intézményi
szabályok előfeltevéseibe, és ezen szabályok követésének kollektív következményeibe
ágyazódnak. Marilyn Frye szavaival az elnyomás „emberek egy csoportjának vagy
kategóriájának redukciója vagy immobilizációja felé ható erők és akadályok bezáruló
struktúrája” (Frye, 1983a, 11. oldal). Ebben a kiterjesztett strukturális értelemben az
elnyomás azon számtalan, mély igazságtalanság összessége, melyeket egyes csoportoknak
kell elszenvedniük a jó szándékú emberek egyszerű interakcióinak, a média és a kulturális
élet sztereotípiáinak, a bürokratikus hierarchia illetve a piaci mechanizmusok strukturális
sajátságaiban megnyilvánuló gyakran tudattalan feltételezéseknek és reakcióknak – röviden a
mindennapi élet normális folyamatainak következményeként. Nem tudjuk ezt a strukturális
elnyomást az uralkodók eltávolításával, vagy néhány új törvény meghozatalával
megszüntetni, mivel az elnyomást módszeresen újratermelik a jelentős gazdasági, politikai és
kulturális intézmények.
Az elnyomás szisztematikus voltából következik, hogy az elnyomott csoportnak nem
feleltethető meg szükségszerűen egy elnyomó csoport. Bár a strukturális elnyomáshoz
hozzátartoznak a csoportközi viszonyok, ezek a viszonyok nem írhatók le az egyik csoport
másik által történő tudatos és szándékos elnyomásának paradigmája segítségével. Foucault
(1977) javaslata szerint ahhoz, hogy megértsük a hatalom jelentését és működését a modern
társadalomban, meg kell haladnunk a hatalom szuverenitásként elképzelt modelljét – egy
diadikus viszonyt uralkodó és alattvaló között –, és helyette a hatalom gyakorlását, mint az
oktatás, a bürokratikus koordináció, a fogyasztói javak, az orvosságok, stb. termelésének és
elosztásának gyakran liberális és „humánus” gyakorlatát kell elemezni. Számtalan egyén
tudatos cselekedetei naponta járulnak hozzá az elnyomás fenntartásához és újratermeléséhez,
ezek az emberek azonban általában egyszerűen végzik a munkájukat, élik az életület, és
magukra nem mint az elnyomás megvalósítóira gondolnak.
Nem azt állítom, hogy az elnyomás rendszerén belül egyes emberek nem
bántalmaznak másokat, az elnyomott csoportok tagjait. A megerőszakolt nő, a megvert fekete
fiatal, a sztrájk során kizárt munkás, az utcán zaklatott meleg férfi azonosítható cselekvők
szándékos cselekedeteinek áldozata. Azt sem szándékozom tagadni, hogy bizonyos
csoportok kedvezményezettjei más csoportok elnyomásának, és ezáltal érdekükben áll azok
elnyomásának folytatódása: minden egyes elnyomott csoporthoz tartozik egy olyan csoport,
amely kiváltságos e másikhoz képest.
Az elnyomás koncepciója a radikálisok között a hatvanas évek óta jelen van, részben
reakcióként azon marxista próbálkozásokra, hogy redukálják a rasszizmus és szexizmus
igazságtalanságait az osztályuralom és a burzsoá ideológia következményeire. A faji,
szexuális, életkor szerinti diszkrimináció, a homofóbia némely társadalmi mozgalom
véleménye szerint az elnyomás különböző formái, melyek saját, az osztálydinamikától
független, dinamikával rendelkeznek, annak ellenére, hogy néhol kimutathatók kapcsolatok
az osztályelnyomással. Az elmúlt tíz évben a szocialisták, feministák és antirasszista
aktivisták között lezajlott – gyakran meglehetősen heves – vitákból az a konszenzus kezd
kibontakozni, hogy társadalmunkban számos különböző csoportot kell elnyomottnak
tekinteni, és az elnyomás egyik formájának sem lehet oksági vagy morális elsőbbséget
tulajdonítani (lásd Gottlieb, 1987). Ugyanez a vita vezetett annak az elismeréséhez is, hogy a
csoportkülönbségek az egyéni életeket számtalan módon metszik, ennek következtében
különböző módon tartalmazhatnak kiváltságot és elnyomást ugyanazon személy részére.
Csak az elnyomás koncepciójának sokszínű kifejtése képes megragadni ezeket a
felismeréseket.
13
Ennek megfelelően, az alábbiakban az elnyomás öt arcának elemzését adom, mint a
kategóriák és megkülönböztetések egy hasznos rendszerét, amely átfogó abban az
értelemben, hogy lefedi az összes csoportot, amelyek elnyomásáról az új baloldali
mozgalmak beszélnek, valamint magába foglalja elnyomásuk minden formáját. Az elnyomás
öt arcát ezen csoportok helyzetének elemzésén keresztül vázolom fel. Mivel a csoportok
elnyomása különböző tényezőkből vagy tényezők bizonyos kombinációjából áll össze, az
elnyomás redukálhatatlan: nem hiszem, hogy lehetséges neki definíciót adni. Az ebben a
fejezetben megfogalmazott öt kategória azonban alkalmas arra, hogy leírja bármely csoport
elnyomását, és hogy más csoportok elnyomásával való hasonlóságait és különbségeit
megragadja. Fel kell azonban először tennünk a kérdést, mit értünk egy csoporton.
A társadalmi csoport fogalma

Az elnyomás strukturális jelenségekre utal, amelyek immobilizálnak vagy
leértékelnek egy csoportot. De mi az, hogy csoport? A mindennapi beszéd olyan társadalmi
csoportok alapján tesz különbséget az emberek között, mint nők és férfiak, korosztály szerinti
csoportok, faji és etnikai csoportok, vallási csoportok, stb. Ezen társadalmi csoportok nem
egyszerűen az emberek csoportjai, mivel sokkal alapvetőbb módon kapcsolódnak az emberek
identitásához, mint csupán az odatartozás. A kollektivitás meghatározott fajtái, amelyeknek
fontos következményei vannak az emberek saját magukról és másokról kialakított képét
illetően. Ennek ellenére sem a társadalomelmélet, sem a filozófia nem rendelkezik a
társadalmi csoport tiszta és kifejlett koncepciójával (lásd Turner et al., 1987).
A társadalmi csoport az emberek olyan kollektívája, amely legalább egy másik
csoporttól különbözik kulturális formáiban, gyakorlataiban vagy életvitelében. Egy csoport
tagjai vonzódnak egymáshoz hasonló tapasztalataik, vagy életmódjuk miatt, és ez arra
készteti őket, hogy inkább egymással vagy legalábbis egymással másként alakítsanak ki
kapcsolatokat, mint azokkal, akiket a csoporthoz nem tartozóként azonosítanak.
A csoport társadalmi viszonyok kifejeződése; egy csoport csak legalább egy másik
csoporttal vett viszonyában létezik. A csoportazonosítás tehát olyan azonos társadalomhoz
tartozó társadalmi kollektívák találkozásakor és interakciójakor jelentkezik, amelyek
különbséget tapasztalnak életmódjuk és kapcsolódási formáik között.
Egy amerikai indián csoport tagjai például magukra mint „az emberekre” gondoltak,
mindaddig, míg kizárólag csak maguk között teremtettek kapcsolatokat. A találkozás más
amerikai indiánokkal létrehozta a különbözőség tudatát; a kívülállókat csoportként nevezték
meg, s az első csoport magát is csoportként kezdte látni. Társadalmi csoportok azonban
nemcsak a különböző társadalmak találkozásából születnek. A társadalmi folyamatok is
elkülönítenek csoportokat egy adott társadalmon belül. A munka nemi alapon történő
megosztása például létrehozta a nők és férfiak társadalmi csoportját minden ismert
társadalomban. Az egyes nemek tagjai, annak alapján, amit tesznek vagy tapasztalnak,
rendelkeznek bizonyos affinitással csoportjuk más tagjai iránt, és még akkor is
megkülönböztetik magukat a másik nemtől, ha mindkét nem tagjai úgy gondolják, sok
minden közös bennük a másik nem tagjaival, ugyanahhoz a társadalomhoz tartoznak.
A politikai filozófiában jellegzetesen nincs helye a társadalmi csoport
koncepciójának. Amikor filozófusok vagy politikai gondolkodók tárgyalnak csoportokról,
hajlamosak őket vagy az összesített [aggregate] modell, vagy a társasági [associate] modell
alapján felfogni; mindkettő módszertani individualista elképzelés. Ebből kifolyólag ahhoz,
hogy eljussunk a társadalmi csoport számunkra megfelelő fogalmához, hasznos lehet a
társadalmi csoportot összevetni az összesített és a társasági modellel.
Összesítésen az emberek egy adott tulajdonság alapján történő besorolását értjük. Az
embereket számtalan tulajdonság alapján lehet összesíteni – legyen az a szemük színe,
14
Bevezetés
autójuk típusa vagy az utca, ahol laknak. Néhányan a társadalmunkban érzelmi és társadalmi
jellegzetességgel bíró csoportokat összesítésekként fogják fel, azaz mint az emberek
bizonyos tulajdonságok alapján, mint a bőrszín, nemi szervek, életkor, történő esetleges
felosztását. George Sher például a társadalmi csoportokat, mint összesítéseket kezeli, és ezen
besorolások esetlegességet indokként használja, arra, hogy ne szánjon különleges figyelmet a
csoportokra. „Valójában annyi csoport van, ahány kombinációja létezik az embereknek; és
amennyiben követeléseket támasztunk a faji, szexuális és egyéb erősen szembetűnő
csoportok egyenlő bánásmódban való részesítésére, míg a többi csoporttal szemben ezt nem
tesszük meg, az eredmény merő favorizálás lesz” (Sher, 1987a, 256. oldal).
Az „erősen szembetűnő” társadalmi csoportok, mint például a feketék és a nők
azonban különböznek az összesítésektől vagy az „emberek egyszerű kombinációtól” (lásd
French 1975; Friedman és May, 1985; May, 1987, 1. fejezet). A társadalmi csoportot ugyanis
alapvetően nem a közös tulajdonságok, hanem egyfajta identitás-tudat határoz meg. Ami a
fekete amerikaiakat mint társadalmi csoportot meghatározza, az alapvetően nem a bőrszínük;
egyes világos bőrű emberek feketeként határozzák meg magukat. Bár időnként objektív
tulajdonságok szükségszerű feltételei önmagunk vagy mások adott társadalmi csoportba
sorolásához, egy bizonyos társadalmi státusszal való azonosulás – ezen társadalmi státusznak
a termékeként előálló közös narratíva és az ön-azonosulás – határozza meg a csoportot
csoportként.
A társadalmi csoportok nem az egyénektől függetlenül létező entitások, de nem is
csupán egyéneknek az identitásukra nézve külsődleges vagy véletlenszerű tulajdonságaik
alapján történik esetleges csoportosításuk. A társadalmi csoportok létezésének elismerése
nem kötelez a kollektívák tárgyiasításához, ahogy azt egyesek állítanák. Az emberek
identitását részben a csoport által hordozott jelentéstartalmak alkotják, azaz a csoport tagjai
által magukénak vallott kulturális formák, társadalmi helyzetek és történelem, mivel ezeket a
jelentéstartalmakat vagy rájuk erőltették, vagy ők maguk hozták létre, esetleg mindkettő
(vesd össze Fiss, 1976). A csoportok nem szubsztanciák, hanem társadalmi kapcsolatok
bizonyos formái (vesd össze May, 1987, 22-23. oldal).
A moralisták és politikai filozófusok a társadalmi csoportok kérdését hajlamosak
összesítések helyett társaságokként elképzelni, ugyanúgy megkerülve ezzel a kérdés
lényegét. (pl. French, 1975; May, 1987, 1. fejezet). Társaság alatt egy formálisan szervezett
intézményt értenek, mint például egy klub, vállalat, politikai párt, egyház, egyetem vagy
egyesület. A csoportok összesített modelljével szemben a társasági modell felismeri, hogy a
csoportokat sajátos gyakorlatok és kapcsolati formák határozzák meg. Ennek ellenére egy
tekintetben ugyanolyan problémás, mint az összesített modellel. Ez utóbbi az egyént a
csoportnál előbbre valóként fogja fel, mivel a társadalmi csoportot csupán az egyénekhez
tartozó tulajdonságok halmazára egyszerűsíti le. A társasági modell implicit módon szintén
ontológiailag előbbre valónak fogja fel az egyént a közösséghez képest, hiszen az egyének
hozzák létre közösségeiket, a közösségek egyénekből állnak.
A társadalmi viszonyok szerződéses modellje megfelelő a társaságok megértésére, de
a csoportokéra nem. Az egyének társaságokat alapítanak, érett személyek jönnek össze,
szabályokat, pozíciókat és hivatalokat hoznak létre. Az egyének viszonya a társaságokhoz
általában önkéntes, de még ha nem is, a személy akkor is általában belépett a társaságba. Az
egyén elsődlegesebb a társaságnál abban az értelemben is, hogy a személy identitását és
öntudatát általában a társasági tagság előttről származónak, attól relatíve függetlennek
tekintik.
A csoportok ezzel szemben meghatározzák az egyéneket. Egy személy egyedi
történeti tudatát, vonzódásait és elkülönüléseit, még érvelésének, értékelésének és
érzelemkifejezésének módját is részben a csoport-hovatartozásai határozzák meg. Ez nem azt
15
jelenti, hogy az embereknek, nincs egyéni stílusuk, vagy hogy nem tudnak felül emelkedni,
vagy elutasítani egy csoportidentitást. Azt sem gondolhatjuk, hogy az egyéneknek nem
léteznek ezen csoportidentitásoktól független jellemzőik.
Ahogy arra az előzőekben rámutattam, az igazságosság több kortárs elméletének
hátterében lévő társadalmi ontológia módszertani individualista vagy atomista. Azt
feltételezi, hogy az egyén ontológiailag előbbre való a társadalomnál. Ez az individualista
társadalmi ontológia általában együtt jár az énnek mint függetlennek a normatív
elképzelésével. A hiteles én független, egységes, szabad, és önmaga által meghatározott, nem
függ a történelemtől és a közösségektől, élettervét teljes mértékben maga választja meg.
A poszt-strukturalista filozófia egyik fő eredménye az volt, hogy leleplezte az
egységes, önmagát teremtő szubjektumnak ezt a metafizikáját – amely az alanyt mint egy
önálló eredetet, mint egy alapvető szubsztanciát állítja be, amihez csak esetlegesen
kapcsolódhatnak a nem, nemzetiség, családi szerep, intellektuális álláspont, stb. jellemzői. A
szubjektum ilyen formában történő elképzelése feltételezi a tudatnak a nyelven és a
szubjektum környezetét képező társadalmi interakciókon kívüliként, azt megelőzőként
történő felfogását. A filozófia több aktuális áramlata kérdőjelezi meg ezt a mélyen
gyökeredző karteziánus előfeltevést. A lacani pszichoanalízis és az általa befolyásolt
társadalmi és filozófiai elmélet például az ént a nyelvi pozicionálás eredményeként fogja fel,
amely mindig a más emberekkel vett konkrét kapcsolatok és azok kevert identitásainak
kontextusához kötődik (Coward és Ellis, 1977). Az én a társadalmi folyamatok terméke és
nem azok eredete.
Egészen más nézőpontból ugyan, de Habermas is jelzi, hogy a kommunikatív
cselekvés elméletének is meg kell kérdőjeleznie a „tudatosság filozófiáját”, amely a
társadalmi viszonyok ontológiai eredeteként jelöli meg a tudatos egokat. A kommunikatív
cselekvés elmélete az egyéni identitást nem eredetként, hanem a nyelvi és gyakorlati
interakciók termékeként képzeli el (Habermas, 1987, 3-40 oldalak). Ahogy Stephen Epstein
írja, az identitás „az individualitás egy szocializált érzése, az egyénnek a társadalmi
kategóriákhoz való viszonyával kapcsolatos önképek – amik magukba foglalnak az énről
feltételezetten mások áltál alkotott nézeteket is – belső rendezettsége. Az identitás a társas
viszonyok, a meghatározó másokkal való találkozás és ezen találkozások feldolgozása, illetve
a közösségekbe történő integráció, során áll elő” (Epstein, 1987, 29. oldal). A csoport-
kategorizáció és a normák az egyéni identitás fontos összetevői (lásd Turner et al., 1987).
Egy személy csatlakozik egy társasághoz, és még, ha a benne való tagság alapvető
hatással is van az ember életére, akkor sem fogja a saját identitását úgy meghatározni ezzel a
tagsággal, mint ahogy azt mondjuk navaho indiánságának vállalásával teszi. A csoport-
hovatartozás azonban rendelkezik a Martin Heidegger (1962) által „belevetettség”-nek
nevezett jellemzővel: az ember tagként találja magát egy csoportban, amit az ember úgy
tapasztal meg, mint ami már mindig is létezett. Identitásunk nagyrészt mások ítéletei alapján
határozódik meg, s ez adott tulajdonságokkal, sztereotípiákkal, normákkal ruházott
csoportokkal történő azonosításon keresztül működik.
A csoport-hovatartozás belevetettségéből nem következik, hogy az ember nem
hagyhat el egy csoportot, vagy hogy nem csatlakozhat újakhoz. Sok nő lesz leszbikus az
után, hogy először a heteroszexualitással azonosul. Bárki, aki elég ideig él, öreg lesz. Ezek az
esetek pontosan azért példázzák a belevetettséget, mert a csoport-hovatartozásban
bekövetkezett ilyen változásokat az emberek mint saját identitásuk megváltozását
tapasztalják meg. Az sem következik a csoport affinitás belevetettségéből, hogy az ember
nem határozhatja meg a csoportidentitás jelentését saját maga számára: azok, akik
azonosulnak egy csoporttal, újradefiniálhatják a csoportidentitás jelentését és normáit. A
későbbiekben azt fogom megmutatni, hogy az elnyomott csoportok hogyan próbáltak meg
16
Bevezetés
pontosan ilyen újradefiniáláson keresztül szembeszállni elnyomásukkal. A lényeg most
csupán annyi, hogy az ember először adottként talál egy csoportidentitást, és aztán veszi azt
fel egy meghatározott módon. Csoportok létrejönnek ugyan, de soha nem alapítják őket.
A csoportok, ahogy mondtam, csak más csoportokkal vett viszonyukban léteznek.
Egy csoportot azonosíthatnak kívülállók anélkül, hogy az így azonosítottaknak bármiféle
különleges tudata lenne önmagukról, mint csoportról. Időnként egy csoport csak azért jön
létre, mert egy csoport kizárja és megbélyegzi emberek egy kategóriáját, és az így
megbélyegezettek csak lassan kezdik magukat, mint csoporttagokat azonosítani, a közös
elnyomásuk alapján. Vichy Franciaországban például a zsidók, akik annyira asszimilálódtak,
hogy nem rendelkeztek semmilyen különlegesen zsidó identitással, zsidóként lettek
megbélyegezve, és egy adott társadalmi státusszal ellátva a többiek által. Ezek az emberek
„felfedezték” magukat, mint zsidókat, és ezután alakítottak ki egy csoportidentitást és
egymás iránti vonzódást (lásd Sartre, 1948). Egy személy csoportidentitásai lehetnek
életének csupán hátterei vagy horizontjai, csak bizonyos interaktív kontextusokban kerülnek
előtérbe.
A csoportok összesített modelljének talaján állva az emberek azt gondolhatják, hogy
a társadalmi csoportok provokáló fikciók, amik esetleges tulajdonságokat esszencializálnak.
Ebből a nézőpontból nézve az előítélet, sztereotipizálás, diszkrimináció és kizárás problémái
azért léteznek, mert egyes emberek tévesen azt hiszik, hogy csoportazonosulás alapján van
különbség a tagok képességei, temperamentuma és erényei között. Az egyéneknek és
egymáshoz való viszonyuknak ez a fajta individualista felfogása hajlamos az elnyomást a
csoportazonosítással azonosítani. Az elnyomás ezen nézőpont szerint a csoportokba osztás
velejárója. Mivel mások csoportként azonosítják őket, ki vannak zárva és megvetettek. Az
elnyomás megszüntetése így a csoportok megszüntetését igényli. Az emberekkel
egyénekként kell bánni és nem mint csoportok tagjaiként, és meg kell engedni nekik, hogy
szabadon alakíthassák életüket sztereotípiák és csoportnormák nélkül.
Ez a könyv nem ezen az állásponton van. Bár egyetértek azzal, hogy az egyéneknek
lehetővé kellene tenni, hogy életterveiket a maguk módján valósítsák meg, butaság tagadni a
csoportok valóságosságát. A helyi kötődések és előírt identitások csökkenésének modern
mítosza ellenére a csoportkülönbségek a modern társadalomban is jellemzőek maradtak.
Ahogy a piacok és a társadalmi adminisztráció világ méretekben egyre sűrűbbé szövi a
társadalmi interdependencia hálóját, és ahogy egyre több ember találkozik idegenként
egymással a városokban és vidéken, az emberek megtartják és megújítják etnikai, helyi,
korosztályi, nemi és foglalkozási csoport szerinti azonosulásaikat, újakat alakítanak ki a
találkozások során (vesd össze Ross, 1980, 19. oldal; Rotschild, 1981, 130. oldal). Még ha
elnyomott csoporthoz tartoznak is, az emberek csoportidentitásai gyakran fontosak számukra.
Úgy hiszem, hogy a csoportkülönbségek elkerülhetetlen és kívánatos vonásai a modern
társadalmi folyamatoknak. A társadalmi igazságosság nem a különbség felszámolását
igényli, hanem olyan intézményeket, amelyek elnyomás nélkül teszik lehetővé a
csoportkülönbségek újratermelését és tiszteletét.
Bár némely csoport az elnyomásból kifolyólag alakult ki, valamint sok csoportközi
interakciót a kiváltságok és elnyomások kapcsolatai strukturálnak, a csoportkülönbségek
önmagukban nem elnyomó természetűek. Nincs minden csoport elnyomva. Az Egyesült
Államokban a római katolikusok társadalmi csoportot alkotnak, különálló szokásokkal és
egymás iránti vonzódással, mégsem tekinthetők elnyomott csoportnak. Egy csoport
elnyomása a későbbiekben kifejtésre került társadalmi gyakorlatoknak való kitettségükben
áll.
Az a nézet, hogy a csoportok fikciók, valóban fontos antideterminista,
antiesszencialista gondolatot hordoz. Az elnyomás gyakran a csoportkülönbségek
17
megváltoztathatatlan, esszencialista természetű felfogása révén megy végbe, amely
meghatározza, hogy a csoporttagok mit érdemelnek vagy mire képesek, és amely a csoportok
közti minden hasonlóságot vagy közös tulajdonságot figyelmen kívül hagyva, hermetikusan
elzárja őket egymástól. Ahhoz, hogy megerősítsük az elnyomás nélküli társadalmi
csoportkülönbségek lehetőségét, sokkal viszonylagosabb és változékonyabb formában kell
felfognunk a csoportokat.
Bár a vonzódások és megkülönböztetések társadalmi folyamatai csoportokat
eredményeznek, nem ruházzák fel ezen csoportokat alapvető lényegiséggel. Egy csoport
tagjainak nincs közös természete. A csoportok, mivel folyamatok eredményei,
változékonyak, létrejönnek és el is tűnnek. Homoszexuális gyakorlatok például sok
társadalomban és történelmi periódusban léteztek. A csoportként azonosított – és egyben
azonosuló – meleg férfiak és leszbikusok azonban csak a huszadik században tűntek fel (lásd
Ferguson, 1989, 9. fejezet; Altman, 1981).
A társadalmi viszonyokból és folyamatokból létrejövő csoportkülönbségek gyakran
ellentmondanak egymásnak. Különösen a nagy, komplex és erősen differenciált
társadalmakban a társadalmi csoportok nem lehetnek homogének, belső
differenciáltságukban tükrözik a szélesebb társadalom többi csoportját. A mai amerikai
társadalomban a feketék nem egy egyszerű, közös életet élő, egységes csoport. Mint más faji
és etnikai csoportok, ők is differenciáltak korosztály, nem, osztály, szexualitás, régió és
nemzetiség szerint, ezek bármelyike meghatározó csoportidentitássá válhat egy adott
kontextusban.
A csoportkülönbségeknek ez a fajta többszörös, egymást metsző, változékony és
változó felfogása feltételezi az autonóm, egységes én egy másik kritikáját is. A miénkhez
hasonló komplex, erősen differenciált társadalmakban az ember többszörös
csoportazonosulással rendelkezik. Az sem kizárt, hogy kultúrája, kilátásai és
csoporttagságaiból adódó kiváltságos és elnyomásos viszonyai nincsenek összhangban
egymással. Ebből kifolyólag a részben csoportaffinitásaik és kapcsolataik által meghatározott
egyes egyéneket lehetetlen egységesíteni, ők maguk heterogének és nem szükségszerűen
koherensek.
Az elnyomás arcai
Kizsákmányolás
Marx kizsákmányolás elméletének elsődleges célja, hogy megmagyarázza, hogyan
létezhet osztálystruktúra a törvények és normák által megerősített osztálykülönbségek nélkül.
A prekapitalista társadalmakban az uralom nyílt és közvetlen politikai eszközökön keresztül
valósult meg. Mind a rabszolgatartó társadalomban, mind a feudális társadalomban a mások
munkatermékének elsajátításához fűződő jog részben meghatározza az osztálykiváltságokat.
Ezek a társadalmak a természetes alacsonyabb- és felsőbb rendűség ideológiájával
legitimálják az osztálykülönbségeket.
A kapitalista társadalom ezzel szemben eltörli a hagyományos, jogilag megerősített
osztálykülönbségeket, és az emberek törvényes szabadságába vetett hitet hirdeti. A
munkások szabadon lépnek szerződéses viszonyba a munkaadókkal, cserébe fizetést kapnak;
a törvény vagy szokás semmilyen formális mechanizmusa nem kényszeríti őket arra, hogy
annak a munkaadónak vagy bármilyen munkaadónak dolgozzanak. Így áll elő a kapitalizmus
rejtélye: ha mindenki formálisan szabad, hogyan lehetséges az osztályuralom? Miért
maradnak fenn osztálykülönbségek a gazdagok (a termelőeszközök birtokosai) és a nekik
dolgozó emberek tömegei között? A kizsákmányolás elmélete megválaszolja ezt a kérdést.
A profit, a tőkés hatalom és gazdagság alapja rejtély marad, ha azt feltételezzük,
hogy a piacon a javak az értékük szerint kerülnek cserére. A munkaérték elmélet eloszlatja
18
Bevezetés
ezt a rejtélyt. Minden jószág értéke az előállításához szükséges munkaidő függvénye. A
munkaerő az egyetlen jószág, amely elfogyasztása során új értéket hoz létre. A profit az
elvégzett munka értéke és a kapitalista által megvásárolt munkavégző képesség értéke közti
különbségből adódik. A profit csak azért lehetséges, mert a tőke tulajdonosa elsajátítja az
termelés során előállított értéktöbblet.
Az elmúlt években marxista tudósok jelentős nyilvános vitát folytattak a
kizsákmányolás jelen leírását lehetővé tevő munkaérték elmélet alkalmazhatóságáról (lásd
Wolff, 1984, 4. fejezet). John Roemer (1982) például a kizsákmányolás olyan elméletét
dolgozta ki, amely – állítása szerint – megőrzi Marx elméletének elméleti és gyakorlati
céljait, de mindezt anélkül, hogy különbséget tételezne az értékek és az árak között, s
korlátozná az absztrakt munka fogalma. Nem célom, hogy technikai-gazdasági vitákba
bonyolódjam, csupán a kizsákmányolás koncepciójának helyét szeretném jelezni az
elnyomás általam szorgalmazott felfogásában.
Marx kizsákmányolási elméletéből hiányzik az explicit normatív jelentés, bár a
munkások kizsákmányolására vonatkozó kijelentés mind normatív, mind deskriptív
tartalommal is bír (Buchanan, 1982, 3. fejezet). C. B. Macpherson (1973, 3. fejezet) sokkal
egyértelműbben normatív formában rekonstruálja a kizsákmányolás ezen elméletét. A
kapitalista társadalom igazságtalansága abban áll, hogy egyes emberek a képességeiket más
emberek irányítása alatt, azok céljainak megfelelően és azok javára gyakorolják. A
termelőeszközök magántulajdonán valamint a munka és javak megvásárlásának képességét
elosztó piacon keresztül a kapitalizmus szisztematikusan ruházza át egyes emberek hatalmát
másokra, ezáltal fokozva az utóbbiak hatalmát. A hatalom átruházásának ezen folyamatai
során, Macpherson szerint, a tőkés osztály megszerzi és fenntartja azt a képességét, hogy
előnyöket nyerjen ki a munkásokból. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a munkások
hatalma a tőkésekre száll, hanem arról is, hogy a munkások hatalma az átruházás mértékénél
jobban csökken, hiszen a munkások anyagi megfosztottságot és az irányítás elvesztését
egyszerre szenvedik el, önbecsülés fontos elemétől fosztják meg őket. Az igazságosság tehát
szükségessé teszi az ezen átruházási folyamatot lehetővé tevő és megerősítő intézményi
formák megszüntetését. Olyan intézményi formákkal kell helyettesíteni őket, amelyek
mindenki számára lehetővé teszik, hogy képességeiket olyan formában fejlesszék és
használják, ami nemhogy korlátozza, hanem éppen hogy segíti mások hasonló fejlődését.
A kizsákmányolás koncepciójában kifejeződő központi meglátás tehát az, hogy az
elnyomás egy társadalmi csoport munkájának egy másik csoport javára történő átruházásának
állandó folyamata által történik. Az osztálykülönbségek igazságtalansága nem csak abban az
elosztási tényben áll, hogy egyes embereknek nagy vagyonuk van, míg a legtöbb embernek
kicsi (vesd össze Buchanan, 1982, 44-49 oldalak; Holmstrom, 1977). A kizsákmányolás egy
társadalmi csoportok közötti strukturális viszonyt testesít meg. A mi számít munkának?, ki
csinál?, mit?, kinek?, hogyan jutalmazzák a munkát? kérdésekre adandó válaszokat irányító
társadalmi szabályok, valamint a munkatermék elsajátításának társadalmi folyamata hatalmi
és egyenlőtlenségi viszonyok megtestesülésének irányába hat. Ezeket a viszonyokat
szisztematikusan termelik és újratermelik, a nincstelenek energiáját folyamatosan
felhasználják, hogy a tehetősebbek hatalmát, státusát és vagyonát fenntartsák és fokozzák.
Sok író érvelt meggyőzően amellett, hogy a kizsákmányolás marxi koncepciója túl
szűk, és nem foglalja magában az uralom és elnyomás minden formáját (Giddens, 1981, 242.
oldal; Brittan és Maynard, 1984, 93. oldal; Murphy 1985; Bowles és Gintis, 1986, 20-24
oldalak). A marxista osztályelmélet például képtelen megmagyarázni a nemi és faji elnyomás
fontos jelenségeit. Azt jelenti-e ez, hogy a nemi és faji elnyomás nem kizsákmányoló jellegű,
és hogy teljesen különálló kategóriákat kéne fenntartanunk ezeknek az elnyomásoknak?
Vagy kiszélesíthetjük-e a kizsákmányolás fogalmát úgy, hogy abba olyan más módok is
19
beletartozzanak, amelyek során az egyik csoport munka és energia kibocsátása egy másiknak
válik a javára, újratermelve ezáltal a köztük fennálló uralmi viszonyt?
A feministáknak nem okozott komoly nehézséget, hogy kimutassák, a nők elnyomása
részben a hatalom férfiakra történő szisztematikus és viszonzatlan átruházásából adódik. A
nők elnyomása nem csupán a státusz-, hatalom- és vagyonbeli egyenlőtlenségekből áll, ami a
kiváltságos tevékenységekből való kirekesztettségük eredménye. A férfiak szabadsága,
hatalma, státusza és önmegvalósítása pontosan azért lehetséges, mert a nők dolgoznak nekik.
A nemi kizsákmányolásról két szempontból beszélhetünk: egyrészt az anyagi munka
eredményének, másrészt a szexuális és érzelmi „szolgáltatások” átruházásának kapcsán.
Christine Delphy (1984) például a házasságot, mint osztályviszonyt írja le, amelyben
férfiak összehasonlítható viszontszolgáltatás nélkül húznak hasznot a nők munkájából.
Egyértelművé teszi, hogy a kizsákmányolás nem egyszerűen a házimunkákat foglalja
magában, hiszen ez különböző feladatokat jelenthet, hanem abból a tényből adódik, hogy
olyan valaki számára végzik a feladatokat, akitől függő helyzetben vannak. Így például a
világon a legtöbb mezőgazdasági termelési rendszerben a férfiak viszik a piacra a javakat,
amiket a nők termeltek; ráadásul általában kizárólag a férfiak státuszát és vagyonát gyarapítja
az elvégzett munka.
Ann Ferguson (1979, 1984, 1989, 4. fejezet) a nők energiáinak férfiakra történő
átruházásának egy másik formáját azonosítja. A nők a gyermekeket és a férfiakat érzelmi
gondoskodással, valamint a férfiakat szexuális kielégüléssel látják el, viszonzásul azonban
viszonylag keveset kapnak ebből a férfiaktól (vesd össze Brittan és Maynard, 142-48
oldalak). A nők nemi szocializációja általában a férfiaknál figyelmesebbé tesz minket az
interaktív dinamikák iránt, tapasztaltabbá az emberek érzései iránti empátia és támogatás
nyújtásában, valamint az interaktív feszültségek elsimításában. Mind a férfiak, mind a nők a
nőkben látják személyes életük letéteményeseit, a nők azonban gyakran panaszkodnak, hogy
nem kapják meg ugyanezt, amikor a férfiakhoz fordulnak érzelmi támogatásért (Easton,
1978). A heteroszexualitás normái ráadásul a férfiak gyönyöre köré épülnek, ebből
kifolyólag sok nő alig kap kielégülést a férfiakkal folytatott szexuális tevékenységekből
(Gottlieb, 1984).
A nemi kizsákmányolás legtöbb feminista elmélete a patriarchális család intézményi
struktúrájára koncentrált. Mostanában azonban a feministák elkezdték felfedezni a nemi
kizsákmányolás modern munkahelyen és államon keresztül megtestesülő viszonyait. Carol
Brown amellett érvel, hogy mivel a férfiak kivonták magukat a gyermekek iránti felelősség
alól, sok nőnek az államtól vált függővé a megélhetése, mivel ők továbbra is majdnem teljes
felelősséget vállalnak a gyermeknevelésben (Brown, 1981; vesd össze Boris és Bardaglio,
1983; A. Ferguson, 1984). Ez a női házimunka kizsákmányolásának új, állami intézmények
által közvetített, rendszerét hozza létre, melyet ő közpatriarchátusnak nevez.
A huszadik századi kapitalista gazdaságokban a női munkaerőt egyre nagyobb
mértékben foglalkoztató munkahelyek, a nemi kizsákmányolás másik fontos területét adják.
David Alexander (1987) amellett érvel, hogy a nőies munkák tipikusan nemi alapú
feladatokat tartalmaznak, szexuális szolgáltatások nyújtását, ápolást, mások testének
gondozását vagy munkahelyi feszültségek elsimítását. Így a nők energiája mások – általában
férfiak – státuszát növelő, másokat kielégítő vagy megnyugtató munkákban kerül
felhasználásra; a pincérnők, egyházi dolgozók, nővérek és más gondozók ilyen nemi alapú
munkái gyakran észrevétlenek és alulkompenzáltak maradnak.
Összefoglalásképpen, a nők marxista értelemben annyiban kizsákmányoltak,
amennyiben bérmunkásnak számítanak. Egyesek amellett érveltek, hogy a női házimunka is
egyfajta osztály-kizsákmányolást jelent, hiszen az így elvégzett munkát a család összbére
fedezi. A nők azonban csoportként a nemi kizsákmányolás speciális formáinak vannak
20
Bevezetés
kitéve, amelyek során energiájuk és hatalmuk, gyakran észrevétlenül és elismerés nélkül, a
férfiak javára használódik el, akik így fontosabb és kreatívabb munkát végezhetnek,
növelhetik státuszukat vagy környezetük minőségét, és élvezhetik a nők által biztosított
szexuális vagy érzelmi szolgáltatásokat.
A faj az osztályhoz és a nemhez hasonló alapvető struktúrája az elnyomásnak. Mik a
kizsákmányolás faj-specifikus formái? Kétség sem fér hozzá, hogy az Egyesült Államokban
a fajinak beállított csoportok, különösen a feketék és a latinok* ki vannak téve a szegmentált
munkaerőpiacból fakadó fokozott tőkés kizsákmányolásnak, ami hajlamos a képzett, magas
fizetésű, szakszervezeti munkákat a fehéreknek fenntartani. Erőteljes vita övezi azt a kérdést,
ez a „szuperkizsákmányolás” a teljes fehér népességnek, vagy csak a tőkés osztálynak
kedvez (lásd Reich, 1981). Én itt nem szándékozom belépni ebbe a vitába.
Függetlenül attól, hogy valaki hogyan foglal állást a fajinak beállított csoportok tőkés
kizsákmányolásáról szóló fentebb felvázolt vitában, a fő kérdés az marad, vajon lehetséges-e
a nemi kizsákmányolással analóg fajilag specifikus kizsákmányolást azonosítani. Úgy
gondolom, az alantas munka kategóriája lehetővé tenné ezt a felfogást. Eredete alapján az
alantas [menial] szó a szolgálók munkáját jelöli. Ahol rasszizmus van, ott létezik az a
feltevés, hogy az elnyomott faji csoportok tagjai a kiváltságos csoport tagjainak, vagy azok
közül néhánynak, a szolgálói vagy legalább is annak kéne lenniük. A legtöbb fehér rasszista
társadalomban ez azt jelenti, hogy sok fehér embernek van sötét- vagy sárgabőrű szolgálója.
Az Egyesült Államokban a mai napig jelentős a házi kisegítő személyzet faji strukturáltsága.
Az Egyesült Államokban mára azonban a legtöbb szolgáltatás nyilvánossá vált: bárkinek
lehetnek szolgálói, aki egy jó hotelbe vagy jó étterembe megy. A szolgálók gyakran vesznek
részt az üzleti vezetők, állami tisztségviselők és más magas beosztású diplomások
mindennapi – és éjszakai – elfoglaltságaiban. Társadalmunkban továbbra is erős az a
kulturális előírás, hogy a szolgálói munkákat – boy, portás, szobalány, kalauz, stb. – fekete
vagy latino munkásokkal töltsék fel.
Az alantas munka azonban általában nem csak a kiszolgálásra utal, hanem minden
szolgai, képzetlen, alacsonyan fizetett, függetlenséget nélkülöző munkára is, amelyben valaki
emberek utasítgatásainak van kitéve. Az alantas munka általában kisegítő munka, mások
munkavégzéséhez szükséges, ahol ezek a mások kapnak elsődleges elismerést a munka
elvégzéséért. A segédmunkásokat egy építkezésen például a hegesztők, villanyszerelők,
asztalosok és más képzett munkások ugráltatják, az elvégzett munkáért járó elismerést
azonban csak az utóbbiak kapják meg. Az Egyesült Államokban a faji diszkrimináció valaha
a feketéknek, chikanoknak, amerikai indiánoknak és kínaiaknak tartotta fenn az alantas
munkákat, amik a mai napig általában a fekete és latino munkásokhoz kötődnek (Symanski,
1985). Az alantas munka ezen kategóriáját mint a fajspecifikus kizsákmányolás egy formáját,
ideiglenes, felderítésre váró kategóriának szánom.
A kizsákmányolás igazságtalanságát leggyakrabban egy elosztási modell keretei közt
értelmezik. Például Bruce Ackerman, bár nem ad egyértelmű definíciót, úgy tűnik
„kizsákmányolás” alatt a vagyon, a bevétel és más erőforrások csoport alapú és strukturálisan
fennmaradó súlyosan egyenlőtlen elosztását érti (Ackerman, 1980, 8. fejezet). John Roemer
definíciója a kizsákmányolásra szűkebb és sokkal szigorúbb: „Egy cselekvő akkor van
kizsákmányolva, ha a társadalom nettó termelésének egy megvalósítható elosztásában, az
általa kapható bármelyik jószágkosárban megtestesülő munka mennyisége, kevesebb, mint az
általa kibocsátott munka” (Roemer, 1982, 122. oldal). Ez a definíció is az intézményi
viszonyok és folyamatok helyett az elosztási végeredményre fordítja a figyelmet.
*
Latino: dél-amerikai származású amerikaiak legtágabb megjelölése (a ford.)
21
Jeffrey Reiman amellett érvel, hogy a kizsákmányolás ilyen elosztásra összpontosító
felfogása az osztályfolyamatok igazságtalanságait az osztályok által birtokolt termelőerők
egyenlőtlenségeinek függvényévé redukálja. Ez a felfogás, Reiman szerint, nem ragadja meg
a tőkések és munkások közti erőviszonyt, azt a tényt, hogy a szóban forgó egyenlőtlen csere
a munkásoknak kevés lehetőséget biztosító kényszerítő struktúrákon belül zajlik. (Reiman,
1987; vesd össze Buchanan, 1982, 44-49 oldalak; Holmstrom, 1977). A kizsákmányolás
igazságtalansága az energiák egyik csoporttól a másik felé történő átruházását, és az
egyenlőtlen elosztást létrehozó társadalmi folyamatokban és a felhalmozást keveseknek
lehetővé, míg másokat ebben súlyosan korlátozó társadalmi intézményekben ragadható meg.
A kizsákmányolás igazságtalanságait nem lehet a javak újraelosztásával megszüntetni, mert
ameddig az intézményesített gyakorlatok és a strukturális viszonyok változatlanok maradnak,
addig az átruházás folyamata újra fogja termelni az előnyök egyenlőtlen elosztását.
Kizsákmányolás helyett az igazságosság megteremtéséhez a döntéshozatali intézmények és
gyakorlatok újjászervezése, a munkamegosztás módosítása, és az intézményi, strukturális és
kulturális változások hasonló lépései szükségesek.
Marginalizáció
Az Egyesült Államokban a faji elnyomás egyre inkább a marginalizáció sem mint a
kizsákmányolás formájában jelenik meg. A marginalizált emberek azok, akiket a munkapiac
nem tud, vagy nem akar alkalmazni. Nemcsak a harmadik világban, de a legtöbb nyugati
kapitalista társadalomban is egyre nő az underclass rétegek tömege, többségük tartósan a
társadalom peremére szorult, legtöbbjüket fajilag jelölik meg, feketék és indiánok Latin-
Amerikában, feketék, kelet-indiaiak, kelet-európaiak vagy észak-afrikaiak Európában.
A marginalizáció azonban nemcsak a faj alapján megkülönböztetett csoportok
végzete. Az Egyesült Államok lakosságának szégyenletesen nagy aránya marginalizált: idős
emberek; növekvő számban olyan nem túl idős emberek, akik miután elbocsátották őket nem
találnak új munkát; fiatalok, főként latino és fekete pályakezdő fiatalok; egyedülálló anyák
gyerekeikkel; más kényszerű munkanélküliek; számos mentálisan és fizikailag korlátozott,
amerikai indiánok, elsősorban, azok akik rezervátumokban élnek.
A marginalizáció az elnyomás talán legveszélyesebb formája. Emberek egy teljes
csoportja kirekesztődik a hasznos társadalmi életből, ezzel fokozott anyagi deprivációnak és
akár a teljes megsemmisülésnek vannak kitéve. A marginalizáció okozta anyagi depriváció
természetesen igazságtalan, különösen egy olyan társadalomban, ahol sokak jelentős
anyagiakkal bírnak. Napjaink fejlett kapitalista társadalmaiban nagyjából elfogadják a
marginalizáció okozta anyagi megfosztás igazságtalan voltát, lépéseket is tettek a
megoldására jóléti juttatásokkal, szolgáltatásokkal. A jóléti állam folyamatossága azonban
nem biztosított, és a legtöbb jóléti társadalomban, legfőképpen az Egyesült Államokban a
jóléti juttatások nem képesek semlegesíteni a nagymértékű megfosztottságot és szenvedést.
A redisztribúciós szociálpolitikával kezelhető anyagi megfosztottság nem fedi le
teljes egészében a marginalizáció okozta sérelmeket. Fejlett kapitalista társadalmakban az
elosztáson túl az igazságtalanság két további kategóriáját szokták említeni a
marginalizációval kapcsolatban. Az első, hogy a jóléti ellátás maga egyenlőtlenséget teremt,
megfosztva a jogaitól és szabadságától azokat, akik tőle függenek. A második, hogy bár az
anyagi megfosztottságot valamelyest enyhíti a jóléti állam, a marginalizáció azért
igazságtalan, mert meggátolja, hogy az elnyomottak társadalmilag definiált és elismert
módon használják képességeiket. Mindkettő további magyarázatra szorul.
A liberalizmus hagyományosan azt állítja, hogy minden racionális autonóm egyénnek
joga van az egyenjogú állampolgársághoz. A korai polgári liberalizmus egyértelműen kizárta
a polgárjogból azokat, akiknek a gondolkodása megkérdőjelezhető vagy kevésbé fejlett volt,
továbbá a függő helyzetben lévőket (Pateman 1998 3. fejezet; Bowles és Gintis 1986 2.
22
Bevezetés
fejezet). Tehát a szegényeket, nőket, bolondokat és gyengeelméjűeket kizárták az
állampolgárok köréből, többségük a mai börtönhöz hasonló intézményekben lakott:
szegényházakban, őrültekházában, iskolában.
Ma a függő helyzetű emberek kirekesztése az egyenlő állampolgári jogokból alig
rejtőzik a felszín alá. Mivel bürokratikus intézmények segítségétől és támogatásától
függenek, az öregek, a szegények, a szellemileg vagy fizikailag korlátozottak ki vannak téve
a jóléti bürokráciákkal kapcsolatos emberek és programok zsarnoki, lealacsonyító, felülről
kezelő, bűntető eljárásainak. Nem önállónak lenni a mi társadalmunkban nem más, mint
legitim módon alávetve lenni a sokszor önkényes és támadó hatóságok vagy más magán és
állami hivatalnokok által erőltetett szabályoknak, melyek be nem tartása esetén hatalmat
gyakorolhatnak életkörülményeik felett. A rászorultak szükségelteinek kielégítése közben, a
jóléti intézmények, a különböző társadalomtudományi diszciplínák segítségével, maguk is új
szükségleteket termelnek. Az orvosi és szociális ellátás hivatalnokai tudják, mi a jó a
segítségre szorulóknak: a marginalizáltaknak és függőeknek nincs joguk saját érdekeiket
megfogalmazni (Fraser, 1987a; K. Ferguson, 1984, fej. 4.). A függőség a társadalmunkban,
sőt minden liberális társadalomban, magával hozza a magánélethez, a méltósághoz, és az
egyéni választáshoz űződő alapvető jogok felfüggesztését.
Bár ez a függőség igazságtalan helyzetet teremt a társadalomban, a függőségnek
önmagában nem feltétlenül kell elnyomó jellegűnek lennie. Nem képzelhető el egy olyan
társadalom, amelyben legalább időlegesen ne lennének másoktól függő emberek, például
gyerekek, beteg emberek, szülésből felépülő nők, törékennyé vált idős emberek, depressziós
emberek vagy érzelmileg kiszolgáltatottak. Mindegyikőjüknek megvan a morális joga arra,
hogy létfenntartásért és támogatásért másokra támaszkodjanak.
A feminista erkölcsi elmélet egyik fontos hozadék az volt, hogy megkérdőjelezte azt
a széles körben osztott vélekedést, hogy az erkölcsi cselekvés (moral agency) és a teljes
polgárjog feltétele, hogy az ember független és autonóm legyen. A feministák ezt a feltevést
helytelenül individualista hozzáállásnak minősítették, és rámutattak, hogy az a versenyt, s az
egyéni eredményeket előnyben részesítő férfi társadalmi tapasztalatokból ered. (lásd Giligan
1982; Friedman 1985). A női társadalmi tapasztalat viszont, amely a nők ház körüli, valamint
fizetett elfoglaltságaiban gyökerezik, a függést alapvető emberi állapotnak ismeri el (cf.
Hartsock 1983.10. fejezet). Az autonómiára épülő igazságos társadalomban az embereknek
minden lehetőséget meg kell kapniuk, hogy függetlenek legyenek; ugyanakkor az igazságról
alkotott feminista elképzelés megfelelő tisztelet és döntéshozatali részvétel garantálna a
függőknek és a függetleneknek egyaránt (Held, 1987 b). A függetlenség hiányával nem
kellene együtt járnia a döntéstől való megfosztottságnak és a tisztelet hiányának. A
marginalizált emberek elnyomása nem lenne olyan súlyos, ha az individualista jogok kevésbé
lennének meghatározóak.
A marginalizáció elnyomó hatása attól még nem szűnik meg, hogy az embernek van
mit ennie és van hol aludnia. Sok idős ember például nem küszködik megélhetési
problémákkal, marginális helyzetükben mégis elnyomottak. Még ha a szabadságukat és
méltóságukat tiszteletben tartó intézmények révén megfelelő anyagi jólétet biztosítanánk is a
marginalizált csoportoknak, a marginális helyzet igazságtalansága a hasznavehetetlenség
érzése, az unalom és az önbizalomhiány formájában tovább élne. Társadalmunk legtöbb
elismert, termelő jellegű tevékenysége szervezett társadalmi együttműködés keretei között
zajlik, így mindazokat a társadalmi folyamatokat és struktúrákat, melyek bizonyos embereket
kizárnak az ilyen társadalmi együttműködésből, igazságtalanoknak kell tekintenünk. A
marginalizáció mindenképpen az elosztási-igazságosság komoly kérdéseit foglalja magában,
ugyanakkor együtt jár a különböző képességek elismerés és interakció keretei közt zajló
felhasználásának kulturális, gyakorlati és intézményes feltételeitől való megfosztottsággal is.
23
A marginalizáció ténye az igazságosság alapvető strukturális kérdéseit veti fel,
elsősorban a társadalmi együttműködés termelő tevékenységeiben való részvétel és a
fogyasztási javakhoz való hozzáférés közti kapcsolat helyénvalóságát illetően. Mivel a
marginalizáció növekedése semmilyen enyhülést nem mutat, szociálpolitikusok egy csoportja
a „társadalmi bér”, egy a bérrendszerhez nem kötődő állami juttatás bevezetését
szorgalmazza. A termelési tevékenységeknek a részvétel jogát figyelembe vevő átalakítása
azonban épp a bérrendszeren kívüli társadalmi termelő tevékenységek (közmunkák,
önfoglalkoztató csoportosulások) megszervezését igényli. (lásd Offe, 1985, 95-100 o.).
Hatalomnélküliség
Mint jeleztem, a marxi osztályfogalom fontos, mert segít rávilágítani a
kizsákmányolás szerkezetére: néhány embernek azért van vagyona és hatalma, mert mások
munkáját kizsákmányolják. Ebből kifolyólag nem értek egyet azzal az állítással, hogy a
hagyományos osztályfogalom nem képes megragadni a mai társadalom szerkezetét. A
többség munkája továbbra is csak kevesek hatalmát növeli. Annak ellenére, hogy jól
elkülönülnek a nem diplomásoktól, a diplomások* még mindig nem tagjai a tőkésosztálynak.
A szakképzett munka vagy önmagában kizsákmányoló jövedelem-átcsoportosítás vagy pedig
azt teszi lehetővé. A szakképzettek osztályhelyzete meglehetősen ambivalens, hiszen nekik is
hasznuk származik a szakképesítés nélküli munkások kizsákmányolásából.
Hamis ugyan azt állítani, hogy a munkásosztály-tőkésosztály szembenállás már nem
képes leírni társadalmunkat, azt sem állíthatjuk azonban, hogy az osztályviszonyok a 19.
század óta változatlanok. Az elnyomás általunk keresett fogalma nem hagyhatja figyelmen
kívül középosztály és a munkásosztály közti hétköznapi különbségtevést, mely a
diplomások–nem diplomások megkülönböztetésre épül. A diplomások a
munkamegosztásban betöltött helyük és az ehhez kapcsolódó státusz miatt előnyben vannak
a diplomával nem rendelkezőkkel szemben. A diploma nélküliek a kizsákmányolás mellett az
elnyomás egy másik fajtájával is találkoznak, ezt én hatalomnélküliségnek fogom nevezni.
Az Egyesült Államokban, csakúgy, mint más fejlett kapitalista államokban, a legtöbb
munkahely nem demokratikus szerveződésű, a közösségi döntésekben való közvetlen
részvétel ritka, megvalósításuk nagyrészt hierarchikus. Ezekben a társadalmakban általában
nem minden ember vesz részt az életkörülményeikre és cselekedeteikre hatással bíró
döntések meghozatalában, ebben az értelemben a legtöbb embernek nincs jelentős hatalma.
Ugyanakkor, ahogy azt az elején kifejtettem, az uralom a modern társadalomban a többiek
döntéseit befolyásoló szétszórt hatalommal rendelkező cselekvőkön keresztül valósul meg.
Ebben az értelemben sok embernek még akkor is hatalma van a másikat illetően, ha
egyébként az elvekre és eredményekre vonatkozó döntésekben nem vesznek részt. A
hatalomnélküliek azok, akik még ilyen közvetett értelemben is híján vannak a tekintélynek és
a hatalomnak, azok, akik felett hatalmat gyakorolnak, anélkül, hogy ők ezt másokkal
megtehetnék; utasításokat kapnak és csak ritkán van joguk osztani azokat. A
hatalomnélküliek a munkamegosztásban és ezzel együtt a társadalomban betöltött
helyzetüknél fogva nem képesek fejleszteni és használni képességeiket. A hatalomnélküliek
alig vagy egyáltalán nem kapnak önállóságot a munkavégzés során, munkájuk során kevés
kreativitásra vagy értékelésre van szükség, technikai szakértelemmel nem rendelkeznek,
ügyetlenül fejezik ki magukat (elsősorban nyilvános vagy hivatalos közegben), továbbá nem
parancsolnak tiszteletet. A hatalomnélküliséget azon elnyomási helyzetek leírására
használhatjuk, amelyekről Sennett és Cobb (1972) munkásosztályról szóló híres
tanulmányukban beszélnek.
*
A cikk további részében az angol professional-non professional szembenállásra magyarul a
diplomások-nem diplomások szavakat használom.
24
Bevezetés
A hatalomnélküliséget negatív értelemben határozhatjuk meg a legcélravezetőbben: a
hatalomnélkülieket a tekintély, a státusz és a diplomásokra oly jellemző öntudatosság hiánya
írja le legjobban. A diplomások státusz-elsőbbségének három aspektusa van, ezek hiánya
okozza a nem diplomások elnyomását.
Először is, egy szakma elsajátításának és gyakorlásának expanzív és progresszív
jellege van. A szakmabeliség feltétele egy felsőfokú diploma megszerzése, egy jelekkel és
fogalmakkal dolgozó specializált tudás megszerzése. A diplomások fejlődése először ezen
szakértelem megszerzésében, majd a szakmai előmenetel és az ehhez társuló növekvő státusz
elérésében ölt testet. A nem diplomások élete ezzel összevetve abban az értelemben
hatalomnélküli, hogy hiányzik belőle a képességek és az elismeréshez vezető út progresszív
fejlődése.
Másodszor, bár a legtöbb diplomásnak van felettese és nem képesek közvetlenül
hatással lenni a döntésekre vagy mások cselekedetire, sokuk mégis jelentős önállóságot kap a
mindennapi munkavégzésben. A diplomások tekintéllyel rendelkeznek mások felett,
elsősorban az általuk felügyelt munkások, kisegítők és ügyfelek felett. A nem diplomásoknál
hiányzik ez az önállóság, akár mint munkások, akár mint fogyasztók vagy ügyfelek, a
diplomások tekintélyt gyakorolnak felettük.
Bár a szellemi és fizikai munka, a középosztály és munkásosztály megkülönböztetés
alapja a munka világában keresendő, a megosztás a társadalmi élet minden aspektusát érinti.
A diplomások és a nem diplomások két különböző kultúrához tartoznak az Egyesült
Államokban. A két csoport más városrészekben vagy akár más városokban lakik, ebben nagy
szerepe van a tervezőknek, lakásügyi hivatalnokoknak és az ingatlanügynökök. Úgy tűnik a
csoportok tagjainak még az ízlése is különböző az ételek, a lakberendezés, a ruhák, a zene, a
szabadidő eltöltése, sőt gyakran az egészségügyi és oktatási szükségletek terén is. Mindkét
csoport tagjai hajlamosak társadalmi kapcsolataikat a csoporthoz tartozókra szűkíteni. Bár
létezik generációk közti mobilitás, a diplomások gyerekeiből általában diplomások lesznek,
míg a nem diplomásokéból nem.
Harmadszor, a diplomások privilegizált helyzete a munkahelyen túl az egész
életvitelükre kiterjed. Ezt az életvitelt „tiszteletreméltóságnak” fogom nevezni. Tisztelettel
viseltetni az emberek iránt annyit tesz, mint meghallgatni mondanivalójukat, odafigyelni arra
mit tesznek, amit kívánnak, mivel tekintélyük, szakértelmük, befolyásuk van. A
tiszteletreméltóság normái társadalmunkban elsősorban a diplomások kultúrájával
kapcsolódik össze. Az diplomások öltözködése, beszéde, ízlése, viselkedése mind a
tiszteletreméltóságot tükrözi. A diplomások általában tiszteletet várnak el és kapnak a többi
emberektől. Az éttermekben, bankokban, szállodákban, ingatlan közvetítő irodákban, más
nyilvános helyeken, csakúgy, mint a médiában, a diplomásokat nagyobb tisztelettel övezik.
Ezért próbálnak a nem diplomások hitelkérelem, munkakeresés, ingatlan vagy autóvásárlás
esetén diplomásnak, tiszteletreméltónak látszani.
A diplomások tiszteletreméltósága élesen jelentkezik a rasszizmus és a nemi
diszkrimináció dinamikájában. A színes bőrű férfiaknak és nőknek nap mint nap
bizonyítaniuk kell tiszteletreméltóságukat. Az idegenek először gyakran nem
iskolázottságuknak megfelelő tisztelettel közelednek hozzájuk. Miután kiderül egy nőről,
vagy egy Puerto Ricó-i férfiról, hogy főiskolai tanár vagy ügyvezető igazgató, sokkal inkább
tiszteletteljesen viselkednek velük. A fehér munkás férfiakkal azonban mindaddig
tiszteletteljesen viselkednek, míg osztályszármazásuk ki nem derül.
A hatalomnélküliség kapcsán számos igazságtalanságot vizsgáltam: az egyéni
képességek kibontakoztatásának akadályoztatását, a döntéshozatali hatalom hiányát a munka
világában, az elfoglalt alacsony társadalmi státuszból következő udvariatlanságot. Ezeknek
az igazságtalanságoknak vannak ugyan elosztásbeli vonatkozásai, mégis leginkább a
25
munkamegosztáshoz kapcsolódnak. A hatalomnélküliség mint az elnyomás egy formája az
ipari társadalmak munkamegosztásának súlyos kérdését veti fel: a tervezők és a végrehajtók
közti társadalmi elkülönülést.
Kulturális imperializmus
A kizsákmányolás, a marginalizáció, a hatalomnélküliség mind olyan hatalmi
viszonyokra és elnyomásra utalnak, mely a társadalmi munkamegosztáshoz kapcsolódik: ki
kinek dolgozik?, ki nem dolgozik?, hogyan határozza meg a munka jellege az egyén
intézményi helyzetét másokhoz képest? Ez a három kategória azokra az intézményi és
strukturális kapcsolatokra utal, melyek körülhatárolják az emberek anyagi létét. Ide értjük –
bár nem kizárólagosan – az egyének számára hozzáférhető erőforrásokat, továbbá a
képességeik fejlesztésének és gyakorlásának lehetőségeit. Az ilyen jellegű elnyomás a mások
felett gyakorlott hatalom, a ki kiből húz hasznot? és a ki kitől függ? problémaköre.
Napjaink felszabadítási mozgalmainak teoretikusai, elsősorban a feminista és a fekete
teoretikusok, az eddigiektől nagyban eltérő elnyomási formára is rámutattak. Ezt Lungones
és Spelman (1983) után kulturális imperializmusnak fogom nevezni. Kulturális
imperializmus alatt azt értjük, hogy egy társadalom domináns jelentésadásai egy csoport
sajátos nézőpontját figyelmen kívül hagyják, sztereotípiákkal jellemzik a csoportok, és mint
Mást jelölik meg.
A kulturális imperializmus tulajdonképpen a domináns csoport tapasztalatainak és
kultúrájának univerzalizálása és normaként való beállítása. Nancy Fraser szavaival (1987b)
bizonyos csoportoknak elsődleges vagy kizárólagos hozzáférése van az értelmezés és a
kommunikáció eszközeihez. Ennek eredményeképpen a társadalom domináns kulturális
termékei, azaz amelyek széles körben elterjedtek, ezen csoportok tapasztalatait, értékeit,
céljait és teljesítményeit tükrözik. Gyakran anélkül, hogy ez észrevehető lenne, a domináns
csoport saját tapasztalatait az emberiség tapasztalataként állítja be. A kulturális termékek
emellett legtöbbször a domináns csoport szemén keresztül láttatják és interpretálják az
eseményeket és társadalmi tényezőket, így más csoportokat is, ha azok egyáltalán elérik a
kulturális státuszt.
A más csoportokkal való találkozás azonban kihívást jelenthet a domináns csoport
univerzalista törekvései számára. A domináns csoport azáltal erősíti meg helyzetét, hogy más
csoportokat saját domináns normái alapján értékeli. Így a nők férfiaktól, az indiánok és
afrikai amerikaiak európaiaktól, a zsidók keresztényektől, a homoszexuálisok
heteroszexuálisoktól, a munkások értelmiségiektől való elétérése deviancia és alacsonyabb-
rendűség képében jelenik meg. Miután csak a domináns csoport kultúrája széles körben
elterjedt, az ő kulturális kifejezései lesznek normálisak, általánosak, jelöletlenek. A domináns
csoport, miután adottnak veszi saját kulturális kifejezéseinek és identitásának normalitását, a
különbségeket hiányként, tagadásként hozzák létre. Így jönnek létre a Mások.
A kulturálisan dominált csoport elnyomása ellentmondásos: tagjaik egyszerre
sztereotípiák által megjelöltek és láthatatlanok. Mint megjelölt, deviáns lények
megváltoztathatatlanul megbélyegződnek, esszenciálisan különböznek. A sztereotípiák
szerint természetük valamilyen módon testükhöz kötődik, megcáfolni szinte lehetetlen. Ezek
a sztereotípiák áthatják a társadalmat, fel sem merül megkérdőjelezhetőségük. Ahogy
mindenki tudja, hogy a Föld a Nap körül kering, ugyanúgy természetes, hogy minden meleg
promiszkuózus, minden indián alkoholista, és hogy a nőknek a gyerekek mellett van a
helyük. A fehér férfiak, mivel ők nem megjelölt csoport tagjai, individuumként élhetnek.
A kulturális imperializmus elnyomása alatt élők kívülről határozódnak meg,
helyeződnek el egy olyan csoport domináns jelentéshálói által, amely nem azonosul velük, és
amellyel ők sem azonosulnak. Következésképpen, legalább olyan mértékben belsővé kell
tenniük a domináns kultúra róluk alkotott sztereotíp és lenéző képeit, hogy képesek legyenek
26
Bevezetés
az ezen nézetek által befolyásolt emberek tetteire reagálni. Ez kialakítja bennük a W.E.B. Du
Bois által „kettős öntudatnak” nevezett érzést, „mindig mások szemein keresztül kell
magukra nézniük, egy olyan világ mércéjét használva, amely lenézi és szánalommal tekint
rájuk” (Du Bois, 1969 (1903), 45. o.). A kettős öntudat akkor jelenik meg, amikor az
elnyomott nem hajlandó elfogadni magáról a tárgyiasult, alulértékelt, sztereotíp képet. Míg
az egyén arra vágyik, hogy emberként, cselekvésre alkalmasként, lehetőségekkel és
reményekkel teliként ismerjék el, a domináns kultúrától csak azt hallja, hogy ő más,
megjelölt vagy alacsonyabb rendű.
A domináns kultúra által deviánsnak, sztereotipikusan Másnak definiált csoportok
azért különböznek kulturálisan a többségtől, mert Más helyzetükből adódóan a domináns
csoport által át nem élt tapasztalatokkal találkoznak, valamint gyakran teljesen szegregáltan
élnek és a társadalmi munkamegosztásban bizonyos pozíciókat foglalnak el. Az ilyen
csoportok tagjai megosztják egymás közt tapasztalataikat, világról alkotott elképzeléseiket,
létrehozva és fenntartva ezáltal saját kultúrájukat. Ekkor merül fel a kettős öntudat, hiszen az
egyén két kultúra által meghatározott: a domináns és az alárendelt kultúra által. Miután
megerősítik és elismerik egymást mint hasonló tapasztalatokkal rendelkezőket és a világról
hasonló képet alkotókat, a kulturálisan elnyomott csoportok is képesek a szubjektivitás
pozitív érzését nyújtani.
A kulturális imperializmus azt az ellentmondást hordozza magában, hogy egyszerre
állítja az egyén láthatatlanságát és másságát. Láthatatlanságon azt értjük, hogy a domináns
csoport nem ismeri el az elnyomottak kulturális kifejezéseiben megmutatkozó sajátos
perspektívát lehetséges perspektívaként. Ezek a kulturális kifejezések szűk helyet hagynak
más csoportok tapasztalatainak, akkor is csak sztereotipizált, marginalizált módon említik
őket. Ez a kulturális imperializmus igazságtalansága: az elnyomott csoport társadalmi
tapasztalatai és társadalmi életről alkotott elképzelései nem érik el a domináns kultúrát,
ugyanez a kultúra viszont ráerőlteti az elnyomott csoportra saját tapasztalatait és
elképzeléseit.
Később részletesebben ki fogom fejteni a kulturális imperializmus igazságtalanságait,
mind elméleti, mind pedig gyakorlati vonatkozásban. Azzal az állítással foglalkozom, hogy a
kulturális imperializmus részben azon keresztül működik, hogy tapasztalatait és szemszögét
semlegesnek vagy egyetemlegesnek állítja be. A politikai térben, véleményem szerint, az
egyetemességre való utalás a másokként felfogottak politikai kirekesztésének eszköze.
Ezután nyomon követem a kulturális imperializmus működését a 19. századi deviáns vagy
degenerált ember tudományos osztályozása tekintetében. Megvizsgálom, hogy bizonyos
csoporthoz tartozó emberek testének leértékelése hogyan alakítja mind a mai napig a
csoportközi kapcsolatokat, annak ellenére, hogy a hasonló leértékeléseket többé-kevésbé
sikerült száműzni a diskurzus tudatos szintjéből. Végül az elnyomott csoportok önmaguk
újradefiniálására, a csoportkülönbségek pozitív értékelésére tett erőfeszítéseit mutatom be.
Amellett érvelek, hogy meg kell teremtenünk a politikai teret az ilyen különbségek számára.
Erőszak
Végül sok csoport szenved a szisztematikus erőszak elnyomásától. Egyes csoportok
tagjainak abban az állandó tudatban kell élniük, hogy bármikor érheti őket vagy tulajdonukat
kiszámíthatatlan, indokolatlan támadás, melynek egyetlen célja, hogy ártson, megalázza vagy
elpusztítsa a megtámadottat. Az amerikai társadalomban hasonló fenyegetésnek vannak
kitéve a feketék, ázsiaiak, arabok, meleg férfiak és leszbikus nők, és néhány helyen a Puerto
Ricó-iak, a chicanok és más spanyol-ajkú amerikaiak és a zsidók. Az ezen csoportok ellen
irányuló erőszak megdöbbentően gyakori. A Nemi Erőszak Krízis Központ (Rape Crisis
Center) szerint az amerikai nők több mint egyharmada esik áldozatuk élete során nemi
erőszaknak, illetve erőszak kísérletnek. Manning Marable (1984, 238-241o.) hosszú listát
27
készített az 1980-82 közti feketék ellen elkövetett rasszista indíttatású erőszakos
bűncselekményekről. Számos olyan esetet közöl, ahol felmentették a feketéket bántalmazó,
megerőszakoló, meggyilkoló szolgálatban lévő rendőröket. 1981-ben ráadásul több, mint 500
olyan eset dokumentáltak, ahol fehér fiatalok feketéket bántalmaztak. A melegek és
leszbikusok elleni erőszak nem csakhogy mindennapos, de emelkedő tendenciát mutat az
utóbbi öt évben. Annak ellenére, hogy már a faji vagy szexuális irányultságban mutatkozó
különbségek ellen irányuló fizikai erőszak gyakorisága is aggasztó, ebbe a kategóriába
sorolom a degradáló, megszégyenítő, megbélyegző, bár kevésbé kegyetlen zaklatást,
megfélemlítést, gúnyolódást.
Miért hallgatnak az elméletek a társadalmon belüli erőszakról, amikor az láthatóan
gyakori? Úgy gondolom azért, mert a gondolkodók az erőszaknak és a zaklatásnak ezt a
formáját nem a társadalmi igazságtalanság problémájának tartják. Egyikük sem tagadná,
hogy ezek a cselekedetek elítélendőek. Azonban – hacsak nem minden erkölcstelenség
igazságtalan – miért kellene minden ilyen tettet a társadalmi igazságtalanság tüneteként
magyarázni? Az erőszakos cselekedeteket és kisebb zaklatásokat bizonyos egyének követik
el, nagyrészt szélsőségesek, deviánsok vagy zavart elméjűek. Hogyan kapcsolhatjuk akkor
ezeket az ügyeket az eddig említett intézményesített igazságossági problémákhoz?
Ami az erőszakot az elnyomás egyik arcává teszi, az nem maguk a tettek, bármilyen
szörnyűek is azok, hanem az a társadalmi kontextus, amely lehetővé, sőt elfogadhatóvá teszi
őket. Ami az erőszak jelenségét társadalmi igazságtalansággá teszi, és nem csupán egy
morálisan elítélhető tetté, az szisztematikus jellege, és az, hogy társadalmi gyakorlatként
működik.
Az erőszak szisztematikus, mert csak és kizárólag azért irányul egy bizonyos csoport
tagjai ellen, mert ők azon csoport tagjai. Minden nőnek oka van attól félni, hogy
megerőszakolják. Akármit is tett egy fekete férfi, hogy kikerüljön a marginalizáció és a
hatalomnélküliség elnyomása alól, mégsem felejtheti, hogy bármikor támadás vagy zaklatás
áldozata lehet. Az erőszak elnyomása nem merül ki a nyers erőszak alkalmazásában, hanem
magában foglalja azt a csoport tagjai között élő tudatot, hogy a csoporthoz való tartozásuk
miatt bármikor áldozattá válhatnak. A félelem, hogy magukat, családtagjaikat vagy barátaikat
bármikor megtámadhatják, megfosztja az elnyomott csoportok tagjait a szabadságtól és
méltóságtól, és feleslegesen emészti fel energiáikat.
Az erőszak társadalmi gyakorlat. Olyan társadalmi tény, amit mindenki ismer, s
tudja, hogy újra és újra meg fog történni. Azok számára is a társadalmi képzelet része, akik
maguk nem követik el. Az uralkodó társadalmi logika szerint léteznek helyzetek, amelyek
inkább „szólítanak” erőszakra, mint mások. A nemi erőszak több stoppos nőt felvevő férfinek
eszébe jut, a kollégium padlójára kényszerített meleg diáktársuk ugratása és ingerlése több
nem meleg egyetemista fiúnak is eszébe ötlik. Gyakran közösen viszik véghez az erőszakot,
különösen ha csak férfiak vannak együtt. Az is előfordul, hogy az erőszaktevők kifejezetten
keresik azokat, akiket megverhetnek, megerőszakolhatnak, kigúnyolhatnak. Ez a
meghatározott szabályokat követő, társas, előre megfontolt szándékkal elkövetett jellege teszi
a csoportok elleni erőszakot társadalmi gyakorlattá.
A csoportok elleni erőszak már-már legitim, abban az értelemben, hogy eltűrik. A
külső szemlélők számára gyakran egyáltalán nem meglepő, hiszen gyakran történik, és mint
lehetőség benne rejlik a társadalmi képzeletben. Ha az elkövetőket elkapják, többnyire enyhe
vagy egyáltalán semmilyen büntetést nem kapnak. Ebben az értelemben a társadalom
elfogadhatónak tekinti ezeket a bűntényeket.
A szisztematikus és kiszámíthatatlan erőszak egyik fontos jellemzője az
irracionalitás. Az idegengyűlölő erőszak különbözik az állam vagy az uralkodó osztály
elnyomásától. Az elnyomó erőszaknak van racionális, ámbár meglehetősen gonosz indítéka:
28
Bevezetés
az uralkodók kényszerítő eszközként használják hatalmuk megtartásához. A rasszista,
szexista, homofób erőszakot sok esetben magyarázzák a domináns csoport privilegizált
helyzetének fenntartására irányuló törekvésként. Nem vonom kétségbe, hogy az erőszaktól
való félelem segít az elnyomott csoportok alárendelt helyzetének megőrzésében, de nem
gondolom, hogy az idegengyűlölő erőszak olyan racionális lenne, mint például a sztrájkolók
elleni fellépés.
Ezzel szemben, az erőszakos nemi közösülés, a verés, az öldöklés, a nők, a színes
bőrűek, a melegek és más megjelölt csoportok zaklatása félelemből ered és a csoport iránt
érzett gyűlölet motiválja. Néha az indok a puszta hatalomvágy, áldozattá tenni sebezhetőként
megjelölteket, akiket maga az erőszak társadalmi ténye tesz megjelölté. Így ez az indok
másodlagos, abban az értelemben, hogy a csoport elleni erőszak társadalmi gyakorlatán
alapszik. Az erőszakot okozó félelem vagy gyűlölet, legalábbis részben magában foglalja az
erőszaktevő bizonytalanságát, irracionalitása tudatalatti folyamatokra enged következtetni.
Később leírom azt a logikát, mely bizonyos csoportokat azáltal tesz félelmetessé vagy
gyűlöltté, hogy testüket csúnyának vagy visszataszítónak állítja be. Pszichoanalitikai
magyarázatát adom bizonyos csoportok iránt érzett félelemnek és gyűlöletnek, mely az
identitás elvesztésétől való félelemhez kötődik. Úgy gondolom, az ehhez hasonló tudat alatti
indokok legalábbis részben megmagyarázzák az általam erőszaknak nevezett elnyomási
formát.
A kulturális imperializmus gyakran találkozik az erőszakkal. A kulturálisan
alárendelt ember elvetheti a domináns nézeteket, hangsúlyozhatja saját szubjektivitását, a
kulturális különbségek létezésének ténye maga is rámutathat a domináns kultúra univerzalista
törekvéseinek hazug voltára. A hegemón kulturális jelentéseket érő hasonló kihívások okozta
disszonancia, szintén forrása lehet az irracionális erőszaknak.
Az erőszak az igazságtalanság olyan formája, amelynek megragadására az elosztási
igazságosság fogalma nem alkalmas. Ezért említik ritkán, az igazságosságról szóló mai
értekezések. Azt állítottam, hogy a csoport elleni erőszak intézményesített és szisztematikus.
Azok az intézmények és társadalmi gyakorlatok, melyek támogatják, eltűrik, lehetővé teszik
bizonyos csoportok tagjai elleni erőszak elkövetését, igazságtalanok és megreformálandók.
Egy ilyen reformhoz szükség lehet az erőforrások és pozíciók újraelosztásához, de igazából
csak a kulturális elképzelések, sztereotípiák és az uralom és az idegenkedés viszonyait
újratermelő mindennapi élet gesztusainak megváltozása révén jöhet létre.
A kritériumok alkalmazása
Az elnyomást egységes jelenségként kezelő elméletek vagy kihagynak bizonyos
csoportokat, melyekről maguk az elméletalkotók is elismerik, hogy elnyomás elszenvedői,
vagy kihagynak fontos elnyomási módokat. Fekete és feminista felszabadító mozgalmak
teoretikusai hatásosan érveltek amellett, hogy a minden elnyomást osztályelnyomásra
visszavezető marxista elmélet figyelmen kívül hagyja a nők és feketék elnyomásának
speciális esetét. Az elnyomás kategóriájának általam megkísérelt sokszínűvé tételével
kiküszöbölhetjük ezen redukcionizmus kirekesztő és túlságosan leegyszerűsítő hatásait.
Próbáltam elkerülni azt a sokak által használt módszert, hogy minden elnyomott
csoportra külön rendszert konstruáljak, létrehozva ezzel a rasszizmus, a szexizmus, a
heteroszexizmus, osztály és kor szerinti hátrányos megkülönböztetés külön-külön elméletét.
Két probléma is adódik abból, ha minden egyes csoport elnyomását egységes és különálló
rendszerként jellemezzük. Egyik oldalról, ez a megközelítés nem lesz képes kezelni a
hasonlóságokat és az átfedéseket a különböző csoportok elnyomásában. Másrészt, hamisan
azonosként ábrázolja egy-egy csoport összes tagjának helyzetét.
29
Úgy gondolom az általam felvázolt elnyomás öt arca – a kizsákmányolás, a
marginalizáció, a hatalomnélküliség, a kulturális imperializmus és az erőszak – a lehető
legjobb módja a kizárások és leegyszerűsítések elkerülésének. Nem egy teljes elméletet
szerettem volna felvázolni, hanem olyan kritériumokat adni, amelyek segítenek eldönteni,
beszélhetünk-e elnyomásról egy csoport vagy egyén kapcsán. Azt hiszem, ezek a kritériumok
többé-kevésbé objektívek. Lehetőség van a segítségükkel bizonyos csoportok saját
elnyomásukat hirdető elképzelését megcáfolni, ugyanakkor meggyőzni másokat bizonyos
csoportok elnyomott voltáról. Mindegyik kritérium operacionalizálható; alkalmazható
megfigyelhető emberi viselkedés, státusz, kapcsolatok, elosztások, szövegek és kulturális
tárgyak értékelésére. Nincsenek illúzióim afelől, hogy egy ilyen értékelés lehet-e
értéksemleges. Mindenesetre használhatjuk ezeket a kritériumok csoportok elnyomásának
értékelésekor, ítéletet mondhatunk bizonyos csoportok elnyomásának kérdésében.
Ezen kritériumok közül bármelyik jelenléte elegendő, hogy egy csoportot
elnyomottnak nevezhessünk. A tényleges elnyomást ezek minden csoportnál és minden
egyénnél eltérő kombinációja alkotja. Napjaink társadalmi mozgalmai szerint szinte az
összes csoport elszenvedi a kulturális imperializmust. Az elnyomás többi formája már
változatosabb. A munkások kizsákmányoltak és hatalomnélküliek, de ha valaki fehér és nem
munkanélküli, akkor nem lesz az erőszak áldozata vagy marginalizált. A meleg férfiak
pusztán szexuális orientációjuk okán nem kizsákmányoltak és hatalomnélküliek, de
szenvednek az erőszaktól és a kulturális imperializmustól. Hasonlóan, a zsidók és arabok is
ki vannak téve a kulturális imperializmusnak és az erőszaknak, bár közülük néhányan a
kizsákmányolást és hatalomnélküliséget is megtapasztalják. Idős emberek marginalizáltak és
kulturálisan elnyomottak, ugyanez igaz a testi és szellemi fogyatékosokra is. A nők csoportja
ki van téve a nemi alapú kizsákmányolásnak, a hatalomnélküliségnek, a kulturális
imperializmusnak és az erőszaknak is. A rasszizmus sok afrikai és latin-amerikai származású
embert marginalizál, még többet tesz ki ennek a veszélynek, még ha sokan meg is
menekülnek tőle; ezen csoportok tagjai gyakran mind az öt elnyomási formával találkoznak.
Az öt kritérium felhasználásával lehetőség nyílik az elnyomások összehasonlítására
anélkül, hogy egy közös lényegre szűkítenénk őket, vagy azt állítanánk, hogy az egyik
alapvetőbb a másiknál. Össze lehet hasonlítani azokat a módokat, ahogy a különböző
csoportokban megvalósulnak az elnyomás különböző fajtái. A kulturális imperializmus
például minden csoportban hasonló módon jelenik meg, léteznek azonban különbségek.
Összehasonlíthatóvá válnak így a különböző csoportokat sújtó elnyomások kombinációi és
az elnyomás erőssége. Ezen kritériumok segítségével ugyanakkor nyugodtan állíthatjuk,
hogy egy csoport elnyomottabb a másiknál, anélkül, hogy az elnyomást egyetlen skálára
szűkítenénk.
Miért vannak bizonyos csoportok úgy elnyomva, ahogy? Van valamilyen hihető
kapcsolat az öt elnyomásfajta között? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések meghaladják a
jelen dolgozat kereteit. Bár úgy gondolom, hogy az általános társadalomelméletnek megvan
a maga helye, az oksági magyarázatoknak mindig esetinek és történetinek kell lenniük.
Annak megállapítására, hogy egyes csoportok miért a ma is megfigyelhető módon vannak
elnyomva, nyomon kell követnünk a társadalmi kapcsolatok jelenlegi szerkezetét és
történetét. Az ilyen konkrét strukturális és történeti magyarázatok gyakran fognak az
elnyomás különböző fajtái között hihető kapcsolatokat kimutatni. A fehér férfiak sztereotip
elképzelései, valamint a feketék és a nők értékeinek elismerésének megtagadása hozzájárul
sok nő és fekete marginalizált helyzetéhez és hatalomnélküliségéhez. De nem mindig
következik ez a kulturális imperializmusból.
Fordította: Harasztosi Péter, Kacsuk Zoltán
30
Bevezetés
Hivatkozások
Ackerman, Bruce. 1980. Social justice and the Liberal State. New Haven: Yale University
Press.
Alexander, David. 1987. "Gendered Job Traits and Women's Occupations.' Ph. D.
dissertation, Economics, University of Massachusetts.
Altman, Dennis. 1982. The Homosexualization of American Society. Boston: Beacon.
Boris, Ellen and Peter Bardaglio. 1983. "The Transformation of Patriarchy: The Historic
Role of the State." In Irene Diamond, ed., Families, Politics and Public Policy. New York:
Longman.
Bowles, Samuel and Herbert Gintis. 1986. Democracy and Capitalism. New York: Basic.
Brittan, Arthur and Mary Maynard. 1984. Sexism, Racism and Oppression. Oxford:
Blackwell.
Brown, Carol. 1981. "Mothers, Fathers and Children: From Private to Public Patriarchy." In
Lydia Sargent, ed., Women and Revolution. Boston: South End.
Buchanan, Allen. 1982. Marx and Justice. Totowa, N.J.: Rowman and Allanheld.
Coward, Rosalind and John Ellis. 1977. Language and Materialism. London: Routledge and
Kegan Paul.
Delphy, Christine. 1984. Close to Home: A Materialist Analysis of Women's Oppression.
Amherst: University of Massachusetts Press.
Du Bois, W. E. B. 1969 (1903).The Souls of Black Folk. New York: New American Library.
Easton, Barbara. 1978. "Feminism and the Contemporary Family." Socialist Review 39
(May/June): 11-36.
Epstein, Steven. 1987. "Gay Politics, Ethnic Identity: The Limits of Social Constructionism"
Socialist Review 17 (May-August) 9-54.
Ferguson, Ann. 1984. "On Conceiving Motherhood and Sexuality: A Feminist Materialist
Approach." In Joyce Trebilcot, ed., Mothering: Essays in Feminist Theory. Totowa, N.J.:
Rowman and Allanheld.
_____. 1989. Blood at the Root. London: Pandora.
Fiss, Owen. 1976. "Groups and the Equal Protection Clause." Philosophy and Public Affairs
5 (Winter): 107-76.
Foucault, Michel. 1970. Discipline and Punish. New York: Pantheon.
Fraser, Nancy. 1987a. "Women, Welfare, and the Politics of Need Interpretation." Hypatia: A
journal of Feminist Philosophy 2 (Winter): 103-22.
_____. 1987b. "Social Movements vs. Disciplinary Bureaucracies: The Discourse of Social
Needs." CHS Occasional Paper No. 8. Center for Humanistic Studies, University of
Minnesota.
French, Peter. 1975. “Types of Collectivities and Blame." The Personalist 56(Spring):160-69.
Friedman. Marilyn. 1985. "Care and Context in Moral Reasoning." In Carol Harding, ed.,
Moral Dilemmas: Philosophical and Psychological Issues in the Development of Moral
Reasoning. Chicago: Precedent.
and Larry May. 1985. “Harming Women as a Group." Social Theory and Practice 11
(Summer): 297-34.
Frye, Marilyn. 1983a. "Oppression." In 'The Politics of Reality. Trumansburg, N.Y.:
Crossing.
Giddens, Anthony. 1981. A Contemporary Critique of Historical Materialism. Berkeley and
Los Angeles: University of California Press.
Gilligan, Carol. 1982. In a Different Voice. Cambridge: Harvard University Press.
Gottlieb, Rhonda. 1984. "The Political Economy of Sexuality." Review of Radical Political
Economy 16 (Spring): 143-65.
31
Gottlieb, Roger. 1987. History and Subjectivity. Philadelphia: Temple University Press.
Habermas, Jürgen. 1987. The Theory of Communicative Competence. Vol. 2: Lifeworld and
System. Boston: Beacon.
Hartsock, Nancy. 1983. Money, Sex and Power. New York: Longman.
Heidegger, Martin. 1962. Being and Time. New York: Harper and Row.
Held, Virginia. 1987b. "A Non-Contractual Society." In Marsha Hanen and Kai Nielsen,
eds., Science, Morality and Feminist Theory. Calgary: University of Calgary Press.
Holmstrom, Nancy. 1977, "Exploitation." Canadian journal of Philosophy 7 (June): 353-69.
Lugones, Maria C. and Elizabeth V. Spelman. 1983. “Have We Got a Theory for You!
Feminist Theory, Cultural Imperialism and the Demand for `the Woman's Voice.' "
Women’s Studies International Forum 6:573-81.
Macpherson, C. B. 1973. Democratic Theory: Essays in Retrieval. Oxford: Oxford
University Press.
Marable, Manning. 1984. Race, Reform and Rebellion: The Second Reconstruction in Black
America, 1945-82. Jackson: University Press of Mississippi.
May, Larry. 1987. The Morality of Groups: Collective Responsibility, Group Based Harm,
and Corporate Rights. Notre Dame: Notre Dame University Press.
Murphy, Raymond. 1985. "Exploitation or Exclusion?" Sociology 19 (May): 225-43.
Offe. Claus. 1985. Disorganized Capitalism. Cambridge: MIT Press.
Pateman, Carole, 1988. The Sexual Contract. Stanford: Stanford University Press.
Reich, Michael. 1981. Racial Inequality. Princeton: Princeton University Press.
Reiman, Jeffrey. 1987. "Exploitation, Force, and the Moral Assessment of Capitalism:
Thoughts on Roemer and Cohen," Philosophy and Public Affairs 16 (Winter): 3-41.
Roemer, John. 1982. A General Theory of Exploitation and Class. Cambridge: Harvard
University Press.
Ross, Jeffrey. 1980. Introduction to Jeffrey Ross and Ann Baker Cottrell, eds., The
Mobilization of ColIective Identity. Lanham, Md.: University Press of America.
Sartre, Jean-Paul. 1948. Anti-Semite and Jew. New York: Schocken.
Sher, George. 1987a. "Groups and the Constitution." In Gertrude Ezorsky, ed., Moral Rights
in the Workplace. Albany: State University of New York Press.
Sennett, Richard, and Jonathan Cobb. 1972. The Hidden Injuries of Class. New York: Vin-
tage.
Symanski, Al. 1985. "The Structure of Race.” Review of Radical Political Economy 17
(Winter): 106-20.
Turner, John C., Michael A. Hogg, Penelope V. Oakes, Stephen D. Rucher, and Margaret S.
Wethrell. 1987. Rediscovering the Social Group: A Self-Categorization Theory. Oxford:
Blackwell,
Wolff, Robert Paul. 1984. Understanding Marx. Princeton: Princeton University Press.
32
Média
A média ablak a világra, vagy térkép a világ-

hoz? Bemutatják a különbségeket, vagy ezek
épp a média által teremtődnek? Nem a média
felelős-e elsősorban e csoportok létrejötté-
ért? Milyen lehetőségek, csatornák állnak
delkezésükre, hogy saját szemszögükből
beszéljenek a világról?
Média
Média
Braun Róbert előadása

Szeretném megköszönni mindenekelőtt tanítványaimnak és beszélgetőpartnereimnek,
hogy arra gondoltak én tartsak ezen az előadássorozaton első előadást. Nem kis felelősség, és
zavarban is vagyok.
Több okból vagyok zavarban. Egyrészt azért, mert nem szeretnék, és nem is szoktam
abban az értelemben előadást tartani, hogy elmondom azt, hogy mi van, mi az igazság,
valamint, hogy mi helyes. Általában az egyetemen is – ha ott egyáltalán ebben az értelemben
filozófiával foglalkozom – azt szoktam mondani, hogy a legtöbb, amit én adhatok az az,
hogy megmutatom hogyan szoktam én gondolkodni.
Azt gondolom, hogy vannak körülöttünk problémák, és ezeket a problémákat
érdemes néha kicsit általánosabban megfogalmazni, érdemes egy kicsit távolabbról
megnézni, érdemes róluk gondolkodni. Vannak olyan típusú emberek, mint én, akiknek
könyvek is állnak rendelkezésre, hogy ezt a gondolkodást elősegítsék. Az ilyen emberek
horizontja lehet, hogy tágabb, de semmiképpen sem lehet, hogy bizonyosabb, semmiképpen
sem állnak gondolataik szilárdabb talajon, mint más beszélgetőpartnereké. Számomra is
iránymutató Esterházy Péter mondata, mely szerint az ember vagy bizonytalan vagy
diktatúra. Én inkább a bizonytalanságot választanám.
Másodszor azért vagyok zavarban, mert az egyik szervező azt kérte, hogy írjak
kiosztható vázlatot és ez mérhetetlenül zavarba hozott, mivel elég ritkán írok megmutatható
vázlatot előadások előtt, éppen az előbbiek miatt. Most itt van előttem egy vázlat, és egész
idefelé jövet azon gondolkoztam, hogyan tudom én ezt megtanulni: ha már van vázlat akkor
legalább azt próbáljam elmondani. Nem lesz könnyű: tehát elnézést kérek mindazoktól,
akikhez eljutott a vázlat és utóbb lehet mégis másról fogok beszélni.
Harmadrészt azért vagyok zavarban, mert én nem nagyon értek a médiához – nem is
szeretném azt a látszatot kelteni, hogy értek hozzá. Engem arra kértek fel, hogy a
reprezentációról tartsak előadást. Nem mintha a reprezentációhoz értenék, de azt egy kicsit
jobban ismerem, illetve az nekem bizonytalanabb szó, tehát a magamfajta, néha filozófiával
foglalkozó emberek jobban el tudják adni, hogy arról tudnak beszélni. A médiában vannak
olyan dolgok, amelyekhez érteni kéne – soundbite, snitt, képkivágás –: én azokhoz nem
értek.
Így tehát amiről ma fogok beszélni az inkább a reprezentáció, önmagában állva.
Megpróbálom végiggondolni, hogy amikor reprezentációról beszélünk társadalmi
kontextusban, akkor ez mit jelent, illetve milyen következményekkel jár ennek az
előadássorozatnak a témájára vonatkoztatva – és ezt most én sem szeretném megnevezni –,
mert reményeim szerint mások mellett az elnevezésről is fogok beszélni. A beszédemet egy
példával szeretném illusztrálni az előadás végén, talán a kerekasztalnál is beszélhetnénk erről
egy pár szót.
Reprezentáció azt jelenti szó szerint, hogy újra-megmutatni. Arra utal, hogy valami
van mögötte, tehát arra, hogy valami megmutatkozik, ami máshol ott van, valami
megmutatkozik, ami valahol megvan. Ez magával vonja, legalábbis a szó szemantikája
szempontjából, és azt gondolom a gondolkodásunk szempontjából általában is, hogy volna
valami eredeti, volna valami, ami ott van; ahogy az angol kifejezés mondja: there is
something out there. Mintha volna ott kint valami – sőt, ott kinn valójában ott benn: ez nem
egy kint levés, hanem valami bent levés volna – hogy volna valami olyan, filozófiai
értelemben vett lényeg, valamilyen olyan máshol levő egész, amelynek a felmutatása,
megmutatása volna a reprezentáció.
35
Ennek van köze a médiához, hiszen az mégiscsak egy eszköz arra, hogy bemutasson
máshol lévő dolgokat. Azt gondolom, hogy a megmutatás fogalmához nagyon szorosan
hozzákapcsolódik egy vágyakozás. Az a vágyakozás, hogy legyen valami eredeti, legyen
valami, amihez viszonyítani lehet. A reprezentációnak nyilván akkor van értelme –
gondolhatnánk – ha az Esterházy-idézetben szereplő, de mindannyiunkban meglévő
bizonytalanságot valamiképpen enyhíteni, valamiképpen lazítani tudjuk.
Ám bármily erős a vágyunk a bizonytalanság enyhítésére, el kell fogadnunk, hogy mi
képzetekkel, egy olyan „valósággal” szembesülünk, az válik megfoghatóvá számunkra, ami a
látvány, az illúziók világa. Amit mi megragadni képesek lehetünk, amivel szembesülni
tudunk, az az csupán, ami leképeződik a mi agyunkban, szemünkben – nyilván bonyolult,
hogy hol pontosan –, s mindeközben mégis szilárd talajon akarunk állni, tehát abban hiszünk,
az a vágyunk, hogy e képzetek „mögött” legyen valami eredeti, legyen valami teljes, tőlünk,
gondolatainktól független kerek egész. Ahogyan Isaiah Berlin – a nyílt társadalom egy másik
komoly barátja – írja Schumpeterre hivatkozva: tántoríthatatlanul álljunk ki mély
meggyőződéseink mellett akkor is, ha tudjuk, hogy azok relatívak.
Ám ha ezt elkezdjük továbbgondolni, rögtön eszünkbe juthat, hogy valójában mi
mindannyian mindenkor körbenézünk és a világ megmutatkozó teljességéből elkezdünk
válogatni. Körbenézünk és fókuszálunk. Kivágunk egy szeletet abból a teljes látványból, ami
látható lehetne. Kívánjuk, hogy legyen valami teljesség, amiből mi mindig kiválogatunk
dolgokat, és ez lesz az, amit fel tudunk mutatni. Tehát nem csupán arra vágyunk, hogy
képzeteink mögött álljanak „lényegek”, de azt is szeretnénk, hogy a lényegek egészet
alkossanak, már „ott kinn is.” És mégis, világunk csak a megmutatkozás világa és ha volna is
egy másik világ, ahhoz aligha juthatunk el a reprezentáció segítségével.
Ám remélem, rögtön felmerül bennünk, hogy valójában nem is bemutatunk valamit,
amikor reprezentációról beszélünk. Nem egészen arról van szó, hogy volna valami ott belül
vagy kívül, ami megmutatkozásra várna és különböző médiumok vannak amelyek
segítségével mi megmutatjuk azt, ami amúgy rejtve maradna, hanem magunk is aktív
szereplői, aktív létrehozói, teremtői vagyunk annak, amit úgy gondolunk, hogy csak újra
megmutatunk. Hiszen válogatunk, megnevezünk, fókuszálunk.
Ha ez így van, akkor a reprezentáció, a megmutatás, az valójában mutatást jelent. És
a mutatás kettősen hangzik. Hangzik egyrészről, hogy létrehozunk, teremtünk valamit, és
hangzik akként is, hogy irányt mutatunk. Minden egyes létrehozás kijelöli azt az utat,
amelyre reflektál az, aki ezt az utat látja, érzékeli, hat rá. Tehát itt állunk a reprezentációval:
reprezentáció, ami immár nem valaminek a megmutatásaként, hanem valami mutatásként,
valami új létrehozásaként tételeződik.
Ekkor elgondolkozunk azon, hogy kinek mutatunk meg. Mi ez a megmutatás?
Triviálisan nyilván arra gondolnánk, hogy másoknak mutatunk meg valamit. A megmutatás,
a reprezentáció alkotása az valami tárgyra irányul, és valami közönségnek szól.
Amikor megmutatunk akkor tényleg másoknak beszélünk? Nyilván első
megközelítésben igen, de amikor második megközelítésben egy kicsit visszanézünk, akkor
megkérdezhetjük, nem arról van-e szó, hogy amikor valamit létrehozunk, valamit
prezentálunk, azáltal magunkat is rögtön létrehozzuk: alkotóként. Hiszen mindaddig, amíg
nem mutatunk meg, amíg nem mutatunk irányt – hogy az előző metaforával éljek –, amíg
nem mutatunk meg magunkból valamit, addig mi nem vagyunk. Mi, ha alkotók vagyunk, ha
reprezentálunk, ha prezentálunk, akkor abban a pillanatban reprezentálóként jövünk létre, és
akkor már nem is olyan biztos, hogy a megmutatásnak a közönsége egy másik, nem is biztos,
hogy neki akarunk megmutatni valamit, hanem meglehet, hogy az egész aktus arról szól,
hogy mi magunk létrejöjjünk valamiként.
Megmutatóként.
36
Média
Amikor ilyen valamiként létrejövünk, mintha a másik odafigyelésében
visszatükröződne mindaz, amit mi magunkról mondani akarunk: megjelenünk mi magunk.
Innentől kezdve egyáltalán nem mindegy, hogy mi magunk hogyan jelenünk meg. Egyáltalán
nem mindegy az, hogy mi magunk valami külsőt megmutatunk valaki másnak, és ez lenne a
cél, vagy mi magunk vagyunk a célcsoport, mi magunk vagyunk önnön közönségünk.
Nyilván van egy érdekes játék a közönség és a közösség között, hiszen kérdezhetjük: arról
van szó, hogy a közönségnek mutatunk, vagy arról, hogy mi magunkat közösségként
teremtjük meg akkor, amikor bemutatunk valamit?
Én elég erősen hiszek abban a gondolatsorban, amit itt elmondtam. Erősen hiszek
abban, hogy amikor reprezentálunk, amikor onnan kintről megmutatunk valamit azért, hogy a
bizonytalanságukat csökkentsük, hivatkozva arra, hogy ez valójában az, amit ott kint
találtunk, és mi csak tálcán elhozzuk nektek, hogy lássátok – akkor valójában nyelvi
eszközökkel (és a nyelvet itt nagyon tág értelemben véve) teremtünk valamit. Amikor
teremtünk valamit, amikor valóságot alkotunk, akkor nem csak azt ott rajtunk kívül hozzuk
létre, hanem benne mi magunkat is. Magunkat is megalkotjuk annak az új valóságnak a
részeként, amely valóságot éppen azáltal teremtettük, hogy mi belemegyünk ebbe a játékba,
hogy prezentálunk.
Innentől kezdve viszont ez a mai szöveg nem csupán a reprezentációról és annak
társadalmi formájáról kell szóljon – értsd: nem a médiáról, amihez nem értek. Innentől
kezdve a politikáról kell szóljon, amihez egy kicsit jobban értek. Nagyon általános
értelemben kell a politikáról szóljon. Nyilván nem pártpolitikáról van szó, nem arra
gondolok, hogy melyik párt győz a következő választásokon. Arra gondolok, hogy hogyan
működnek ezek a prezentációs technikák, és itt rögtön be is emeltem ebbe a beszélgetésbe
egy szót: technika. Technika alatt azokat az eszközöket értem, amelyek kijelölik azokat a
viszonyokat – ahogy arra az előbb utaltam – amelyekben a másik odafigyelésében,
visszatükröződésében létrejövök.
S ez a technika nagyon nagy mértékben meghatározza majd, hogy mi történik
kettőnk között, sokunk között. Mi történik akkor, amikor önmagamat megmutatva
létrehozom saját magamat, és ezáltal interakcióba lépek a másikkal, másokkal; a közönség
miképpen válik közösséggé, miképpen jönnek létre az elhatárolások a különböző és
egymással ilyetén módon kapcsolatban állók között. Azt gondolom, hogy ezek a technikák
hatalmiak, és csak azok lehetnek. Ezért is említettem, hogy itt a politikáról van szó. Hegeltől
tudjuk – aki sajnos egy zárt társadalom barátja volt, tehát Popper ellensége, ám azért érdemes
olvasnunk őt is –, hogy az ember a kölcsönös elismerésre vágyik. Az ember boldogulásának
legfontosabb célja az, hogy reciprocitás érvényesüljön az elismerésben. Ez egy elég erős
küzdelem, mivel ha nekem az a célom, hogy én létrejöjjek valamiként, tehát valamilyenként,
és a másiknak is az az érdeke, hogy létrejöjjön valakiként, valamiként, valamilyenként –
akkor ott elég sok egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy az a két kép, már hogy a bennem
róla, amit ő szeretne, és a róla bennem, amit én szeretnék, az valamennyire hasonlítson
egymásra, illetve hasonlítson azokra, amit mi magunk gondolunk magunkról.
És ez nem mindig sikerül. Sőt: mondhatnánk, hogy az esetek többségében nem
sikerül. Így általában meglehetős küzdelemmel jár, hogy miképpen tudom a kölcsönös
elismerést, és elsősorban a saját, nyomorult kis elismerésemet elérni a másiknál. Az
elismerést éppen ebben a reprezentációs értelemben – ha elfogadjátok azt, amit az előbb
mondtam – értem. Tehát abban az értelemben, hogy magamat megmutatom, létrehozom mint
jelentés-telit. Az egész reprezentációs folyamat arról szól, hogy csak egy jelentős küzdelem
árán tudom magamat, mint jelentés-telit létrehozni, megmutatni. És ebben különbözőféle
technikákhoz nyúlunk – mind egyénként, mind közösségként – hogy a magunk létrehozása a
lehető legtökéletesebb legyen, mindenki más meg kevéssé izgat minket.
37
Következésképpen, lesznek olyanok, akiknek ez sikerül – őket hívják a hatalmon
lévőknek, a hatalmi technikákkal ügyesen bánóknak – és lesznek olyanok, akiknek nem
sikerül, ők az elnyomottak, hátrányos helyzetűek, fogyatékosok. Ezzel a diskurzusunkban
különösen fontos területre érkeztünk.
A „fogyatékos” szó bevezetése, beemelése ebbe a diskurzusba megmutatja,
megmutathatja, hogy miképpen értettem korábban a nyelvet, mint eszközt. E szó kijelöli azt
az értelmezési mezőt, ahol a nem „fogyatékosok” magamegmutogatási, létrehozási vágya
tetten érhető. Azzal, hogy a másikat, mint valami „hiányzót” hozza létre, valójában önmagát
hozza létre teljességként. És akkor még nem is beszéltem a tökéletességről. Minden szavunk
erről szól: egész-ség, fogyatékos-ság – ezekről tudunk. A folyamat az érdekes, ahogyan ez
létrejön, és ahogyan használjuk ezeket a hatalmi technikákat - tudattalanul is -, hogy ismét,
újra meg újra megerősödjünk abbéli hitünkben, meggyőződésünkben, hogy a teljesség mi
vagyunk.
Természetesen lehet sorolni, hogy miket szoktunk, szoktak fogyatékosságnak
nevezni. Mik azok a hiányok, amelyek fogyatékosként határoznak meg valakit. Egyik
beszélgetőtársunk, Neményi Mária ránézett itt a vázlatomra, és rögtön észrevette a szöveg
háromnegyedénél azt a felsorolást, amit én most elmondok nektek. Szerepelnek ilyenek,
hogy szem, végtagok, és szerepel a fallosz. Erre ő megjegyezte, hogy nem, a fallosz az nem
fogyatékoság. Pedig tudjuk – Neményi Mária egyébként nálam sokkal jobban –, hogy
teoretikus értelemben a feminista mozgalom egyik iránya éppen ebben a hiányban éri tetten
azt a hatalmi technikát, amely őt elnyomottként, őt másodrangúként, őt nem férfiként hozza
létre. És valóban éppen ezek, és más felsorolások, más hiányok teremtik meg azt a
meggyőződést, hogy mindazok, akik ezekkel a hiányokkal nem rendelkeznek, azok
egészségesek, kerekek, tökéletesek. Sőt: hatalmasok, hatalommal bírók. Innentől kezdve már
csak egyetlen lépés van hátra: nevesen az, hogy az egész-ség normává kezd válni: hiszen a
hatalommal bírók jelölhetik ki a hiányt és a hiány hiányát is.
A hatalmi technikák lényegüknél fogva éppen azt szolgálják, hogy ne kelljen
folyamatosan megküzdenünk saját magunk létrehozásáért. E technikák létrehozói és
működtetői éppen abban jók, hogy megteremtik a kontinuitást, amelyben nem kell nap mint
nap megküzdeniük azért, hogy önmagukat egészségesként, hatalmon lévőként,
működtetőként létrehozzák, hanem olyan automatizmusok lépnek életbe, amelyek ezeket a
küzdelmeket számukra szükségtelenné teszik. Az egészségesség normává válása éppen azt
akadályozza meg, hogy rákérdezzünk, miért nem jobb hiányosnak lenni, mint hiánytalannak.
Miért nem jobb kicsit betegnek lenni?
Én például néha jobb szeretek betegnek lenni, mint egészségesnek. Van psoriasisom,
egy amúgy gyógyíthatatlan bőrbetegség. Engem nem zavar. Mindenki megkérdezi, hogy
ástál (ezt hiszi a tenyeremen lévő sebek alapján) – nem, nem ástam felelem: psoriasisom van.
Van asztmám is. Ez különösen jól jött a katonaságnál. Tehát én konkrétan szeretek betegnek
lenni, bár nyilván vannak betegségek, amiket nem szeretek. Iskolába menés helyett is
szerettem betegnek lenni.
De nem normális nem szeretnék lenni. Nem szeretnék az lenni, aki nem tartozik a jó
emberekhez. Azok közé, akik kirekesztődnek a megnevezésből. Elolvastam egy pár
pszichológiai manager könyvet: mindenki tudja, hogy senki nem szereti a tökéletes
embereket, mindenkinek kell egy kis hibája legyen. Kis psoriasis nagyon jól jön – azt
mondják ez a fiú sem tökéletes, van rajta mit szeretni. Nagyon jó. De azt nem szeretném,
hogy én ne tartozzak a rendben lévők közé.
Azt gondolom, hogy éppen ez az a hatalmi technika, amely a működtetői számára
lehetővé teszi, hogy megkönnyebbülhessenek, hátradőlhessenek, és azt mondhassák, hogy itt
minden rendben van, a dolog működik.
38
Média
Ami történik tehát az tükröződés. A tükröződése annak, hogy miképpen jönnek a
normálisok létre. Annak megmutatása, hogy lehet létrejönni ekként. A reprezentáció tehát
nem más, mint egy hatalmi technika, amelynek segítségével a hiányt erényként beállítva
azok, akiknek nincsen általuk megnevezett és másokkal is elfogadtatott kevesebbségük,
hiányuk, önmagukat létre tudják hozni egészként. Innentől kezdve nincsen nagy baj,
gondoljuk mi, és gondolják mások, hiszen éppen e nagy hiányok megmutatása, és magunk
létrehozása ilyen nagy hiányokkal nem rendelkezőként fogja elleplezni azt, hogy ezen kívül
még nagyon sok hiány van, lehet. Mint az elején is mondtam, az én meggyőződésem szerint,
a reprezentáció mindig válogatás, mi magunk pedig mindig válogatások eredményei
vagyunk: egy kusza összetett szerv, ami nagyon sok mindenből áll, és nincsen olyan, hogy
„mi magunk egész”. Olyan van, hogy nekem ez van, neked ez nincs – mint a kisfiú, kislány
nézi egymást, és mondja, hogy hú, de érdekes.
Úgy vélem, hogy ezek közül egynehány cserélgethető, másnehány nem cserélgethető.
Nem arról van-e szó, hogy azért jók ezek a nagynak látszó hiányok, amelyeket ráadásul meg
is tudunk nevezni, és amelyeket megnevezettségében magunkra vonatkoztatva létre tudjuk
hozni magunkat egészként, hogy a kisebb-nagyobb másságokat így elleplezzük? Nem arról
van-e szó, hogy akkor megnyugodhatunk, hogy hát nagyjából és egészében rendben
vagyunk, hiszen ez, meg az, meg amaz megvan? És nem arról van-e szó, hogy ez nagyon el
van rontva így?
Végezetül a példa, amit az elején megígértem. Talán látták, láttátok Jarmuschnak az
Éjszaka a Földön című filmjét, és abban a párizsi jelenetet, amelyben Beatrice Daal, nekem
nagy kedvencem, egy vak lányt játszik. A film különböző városokban történő taxisok
kalandjairól szól.
A párizsi jelenetben először három fekete ember szerepel, a taxisofőr maga is fekete,
és két másik utasa. Egy fogadásról mennek el, eléggé részegek, és elkezdenek vitatkozni.
Vitatkoznak a taxisofőrrel, aki elefántcsontparti, ők meg szenegáliak, és akkor ott elkezdenek
veszekedni egymással, hogy az elefántcsontparti az milyen primitív, a szenegáli meg milyen
komoly ember. És ekkor összevesznek, és ez az egész jelenet arról szól, hogy mindenki
fekete, és ennek ellenére…
Jellemző módon ezen nevetünk, holott Jarmusch itt pont azt játssza el, hogy nekünk
fehéreknek minden fekete egyforma, és milyen furcsa, hogy ezek meg veszekednek
egymással, hogy melyik a feketébb. Összevesznek, a fekete sofőr kirakja a fekete utasokat,
amikor is meglátja Beatrice Daalt álldogálni egy sarkon, az leinti, fölveszi, és elindulnak.
Kiderül Beatrice Daalról, hogy vak, és ezzel egy nagyon furcsa beszélgetés kezdődik
el. E beszélgetésnek volt egy számomra egészen megrázó pontja. Egy adott pillanatban a
taxisofőr a visszapillantó tükörben Beatrice Daalt nézi, és megkérdezi tőle, hogy a vakokon
nem szokott-e fekete szemüveg lenni? Miért nincs magán fekete szemüveg? – kérdezi. Erre
Beatrice Daal azt az egyszerű választ adja, hogy azért, mert nem szereti a fekete szemüveget.
A jelenet még megy tovább mindenféle érdekességekkel, de ez a momentum engem
fejbe kólintott. Ekkor merült fel bennem először a kérdés, hogy miért is fekete a szemüveg.
Hogy nem arról van-e szó – persze, hogy arról van szó – hogy a fekete szemüveget mi látók
helyezzük rá a nem-látókra? Nem arról van-e szó, hogy megbélyegezzük a nem-látót azzal,
hogy fekete szemüveget teszünk rá, és azt a teljesen abszurd dolgot mutatjuk föl magunk
számára, hogy ők nem látnak át a fekete szemüvegen, illetve – és ez ennél még súlyosabb –
eltakartatjuk velük a szemüket? Nem arról van-e szó, hogy mi magunk szeretnénk egy
paravánt vonni a szokatlan látvány elé – ahogy a taxisofőrt zavarta a Beatrice Daal szeme?
Nem arról van-e szó, hogy egy paravánt szeretnénk vonni a nem látó szem elé? Nem arról
van-e szó – ahogy itt megpróbáltam erről beszélni –, hogy nemcsak megbélyegezzük, hanem
még egy önmagunk számára megnyugtató, önmagunkat átlátszó szemüvegben, látni tudóként
39
létrehozó fekete szemüveget is kényszerítünk a nem-látókra annak érdekében, hogy mi
magunk, látók elkülönüljünk tőlük?
Azt hiszem, hogy sajnos éppen ezekről van szó. És mindez végtelenül szomorú. Én
ma nem azért jöttem, hogy minderre gyógymódot kínáljak: ez talán az Önök dolga, közös
dolgunk lehet. Nekem itt az volt a dolgom, hogy végiggondoljam, mi minden olyan
kényszert teremtünk – tudattalanul és tudatosan –, amely hasonló módon kizárólag arról szól,
hogy mi magunk egészként, teljesként, hiánytalanként megjelenhessünk, és legyen valaki,
valakik, akikkel összekacsinthatunk: mi tudjuk, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, és innentől
kezdve lesznek olyanok is, akikkel nem kacsinthatunk össze, mert tudjuk róluk, hogy ők nem
ugyanolyanok. És a fekete szemüveg arra is jó, mondhatnám cinikusan, hogy tudjuk, kik
azok akiknek a kacsintását nem láthatjuk sohasem.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Kerekasztal-beszélgetés
Orsós László Jakab: Szevasztok! Orsós László Jakab vagyok. Tisztem szerint nekem
kellene moderálnom ezt a beszélgetést. Inkább csak annyit mondanék: beszélgessünk!
Bemutatom az asztal körül ülőket: Pálfi Balázs a Petőfi rádióban az Önazonos című
műsort csinálja. Szűcs Gábor egy Internetes rádiónál a Pararádiónál készít egy meleg műsort.
Vadászi Bálint, újságíró, Roma Sajtóközpont. Elekes Irén a Nőszemély nevű feminista lap
szerkesztője. Neményi Mária szociálpszichológus, sokáig elnökölte a Monát. A Mona:
Magyarországi Női Alapítvány. Valamint természetesen Braun Róbert.
Én nem vagyok szakmabeli, abban az értelemben, hogy nem vagyok sem
szociológus, sem filozófus. Bölcsész vagyok, ami egy sok mindenre alkalmas „fregoli”
szerep, ilyen minőségemben ülök itt.
Azzal kezdeném, hogy nekem úgy tűnt, Robi hihetetlenül élesen kerülte a kisebbség
kifejezést. Nem tudom, nektek is feltűnt-e ez, vagy a ti edzett fületeknek ez – mármint e szó
hiánya – a korrekt, kodifikált szóhasználat. Mindenesetre én láttam az igyekezetet, hogy ez a
szó ne hangozzék el, éreztem az óvatosságot, és mert hallani akartam, nagyon hiányzott ez a
fogalom. Miért óvatoskodtál, vagy egyáltalán óvatoskodás ez?
Braun Róbert: Volt óvatoskodás, de nem ilyen irányú. A kisebbség szót biztos nem
akartam kerülni, bár nagyon sok szóval voltak gondjaim. A kérdésnek erre a részére így nem
tudok válaszolni. (Lehet egy egyszerű ok, hogy mikor felkértek a szervezők, nem annyira a
kisebbség, hanem inkább a hátrányos helyzetű emberek és azon belül is inkább a
fogyatékosság kérdéseiről beszéltek nekem.)
A kérdésed inkább megválaszolható, illetve inkább megfogható a nyelviség
problematikáján keresztül. Ez tükröződik abban is – és ezzel nyilván nem árulok el titkot –,
hogy te azt érezted, én kerülök egy szót, és én valóban küzdöttem szavakkal, bár nem
mondom, hogy kerültem őket. Jól tudjuk azonban – remélem ez kiderült az általam
elmondottakból is –, hogy mivel a nyelv hatalmi technika, jelentős eszköze ezeknek az
elhatárolásoknak. Ennek következtében az ember maga is folyamatosan bizonytalan, hogy jó
szót használ-e; és – ahogy te is azt mondtad rögtön, hogy nem tudod, a kisebbség-e a
legmegfelelőbb szó – éppen azzal küzdünk, hogy a szavak, a megnevczések milyen
problémákat vetnek föl.
Orsós László Jakab: Számomra azt a problémát veti fel, hogy egyszerűen nem tudom
nem kihallani belőle azt a pontosan ugyanolyan gyökerű óvatoskodást, és finomkodást, mint
amikor romának nevezik a cigányt. Én nagyon szeretem cigánynak nevezni önmagunkat és
nagyon nem szeretem, amikor romának kell hívni magunkat. Azt gondolom, nagyon
40
Média
kiegyenesíti a kommunikációt, ha a lehető legkonszenzuálisabb fogalmat használjuk egy
esetben, és azt gondolom, hogy ebben az esetben a kisebbség egy olyan közös eleme
mindazon csoportoknak, akikről beszélünk, vagy akiknek a képviselői itt ülnek, hogy talán
érdemes lenne ezzel kifejezéssel élni .
Nem tudom egyetértetek-e ebben, vagy máris felmerül erre, hogy az ember nem
szereti saját magát csoportként definiálni, illetve ha magát „a csoportként” definiálja, akkor
nem szereti magát kisebbségként elgondolni.
Neményi Mária: Nekem is föltűnt, hogy Robi kerüli a kisebbség szót, az első dolog,
amit felírtam, hogy ő hátrányos helyzetű társadalmi csoportként nevezett meg valamit, amire
számomra inkább adódik a kisebbségi csoport elnevezés. Bár mindkettőben benne van egy
negatív megjelölés, én kevésbé érzem negatívnak a kisebbségi csoportot, azzal együtt, hogy
tudjuk, hogy a kisebbség együtt jár hátránnyal, tehát a többség-kisebbség összehasonlításban
mindig valami olyasmiről van szó, hogy van valaki, aki meghatározó, aki domináns, aki
kijelöli a normát, aki az utat megmutatja, és minden, ami attól valamilyen módon eltér,
kisebbségi helyzetbe kerül. De számomra, ha az etnikai kisebbségtől a nemi kisebbségen át a
szexuális kisebbség és a testi – ahogy a Robi mondta – az egész-séghez képest valamilyen
hiánnyal jellemezhető emberek egy csoportjáról van szó, akkor a kisebbség egy semlegesebb
és átfogóbb kifejezés, mint a hátrányos helyzet. Ugyanis logikailag attól, hogy valami kisebb
számú, kevesebben van, nem kell következnie hátránynak.
Nekem még valami föltűnt, még egy magyarázatot a Robi elkerült, vagy nem került
szóba a reprezentációval kapcsolatban: a képviselet. Szerintem a reprezentációnak azt az
értelmét is elő kell vennünk, hogy ki képviselje az érintett csoportot: önmaga képviselje-e
magát, vagy elfogadható egy kívülről jövő bemutatás, ábrázolás, képviselet. Úgy vélem, az
autoreprezentáció-heteroreprezentáció kérdése mindannyiunk számára egy fontos
megkülönböztetés vagy fogalom.
Orsós László Jakab: Csak, hogy tisztán lássak: az autoreprezentáció az az önmaguk
általi, egy kisebbség önmaga általi képviselete…
Neményi Mária: Igen, ahogy ők magukat láttatni szeretnék, míg a
heteroreprezentáció, amikor őt a többség mutatja be.
Braun Róbert: Visszakérdeznék, mert nekem tetszett, ez az általad felvetett cigány-
roma probléma: miért érzed rossznak? Ez azért is érdekel, mert én magam is küzdöttem
szavakkal – nyilván nem e tekintetben –, de éppen ezek mutatnak rá, hogy a szóhasználat
milyen problémákat vet fel. Ahogy egy adott csoport önmagára vonatkozó megjelölése, amit
használ, illetve az, ami mondjuk az általam említett elnyomó-diskurzusokban szerepel,
sokszor ellentétben áll egymással, és valóban sok – mondjuk így – empatikus ember, vagy a
kisebbséggel szolidaritást vállalni igyekvő megpróbálja átvenni azt a szóhasználatot, mert azt
érzi autentikusabbnak, ami nyilván ez a roma-cigány ügyben, de hát a meleg…
Orsós László Jakab: Zsidó, olyan szép mondani azt, hogy zsidó, nagyon jó
mondani…
Braun Róbert: De hát a zsidó az e tekintetben más, mert hogy azt mondani, hogy
Mózes-vallású… De ilyen ellentétpárok a meleg és a homokos, a roma és a cigány, ahol a
többségi társadalom hatalmi elnyomó diskurzusára reagálva, a csoport valahogy másképp
próbálja magát megnevezni. Nekem nincs állásfoglalásom e tekintetben…
Orsós László Jakab: Állásfoglalásom nekem is csak a saját számomra és csak a saját
érzelmeim alapján van, de valamennyire tudom vállalni ezt az érzelmi viszonyt ehhez a
41
szóhoz, és minden más szóhoz, amit felsoroltál. De azt gondolom, hogy a nyelv
meglehetősen logikus és demokratikus – legalábbis ezek a reményeink –, és amennyiben a
köznyelv, ami talán egyenlő a közgondolkozással is, cigányként definiál elsősorban
cigányokat, és zsidóként zsidókat – és innentől már nagyon nehéz helyzetben lennék, ha ezt
folytatni akarnám, mert pejorál a köznyelv nagyon sokszor. Ezekkel a szavakkal is tud
pejorálni, csak ezeknek van valahol egy közömbös regisztere. Azt gondolom, hogy ha
mindannyian, akik egy nyelvet beszélünk, csatlakozunk a leginkább elterjedt
szóhasználathoz, akkor talán nem sétálunk bele olyan csapdákba, amelyek szempilla-
rebegtetésből és finomkodásból eredően ki akarják kerülni ezeket a – szerintem csak nagyon
őszinte – kategóriákat.
(Közönség): Azért nincs igazad, mert még húsz évvel ezelőtt is a fogyatékosokat, és
kifejezetten a mozgássérülteket nyomorékoknak titulálták, és ez a szó például nagyon
pejoratív, hiszen arra utal, hogy meg van nyomorítva, amiben már benne van, hogy esetleg
lelkileg is meg van nyomorítva. Ezért gondolom, hogy kell a kifejezéseket egy kicsit
finomítani. Még a fogyatékos szó is eléggé pejoratív tartalommal bír, hisz a fogyatékos
esetleg lelki fogyatékos is lehet; a mozgáskorlátozott az még jobban kifejezi, hogy
mozgásában korlátozott. Ezért gondolom, hogy Robinak igaza volt, a kisebbség nem eléggé
kifejező, míg az a szó, hogy hátrányos helyzetű, kifejezi valamennyire, hogy nem fogadja el
a társadalom, hátrányos a többség szemszögéből nézve, mert nem ugyanolyan, mint ők.
Vadászi Bálint: Azt gondolom, hogy például ez a cigány-roma kontextus, illetve
ennek felvetése abból adódik, hogy a romákat vagy cigányokat a többségi társadalom nevezte
el cigánynak, és ehhez egy nagyon nagyfokú pejoratív értékrend is csapódott – hányszor
használjuk azt, hogy cigánykodik valaki, aminek negatív értelme, negatív jelentése van. Erre
azonban megjelent az elutasítás magából a romák, a cigányok köréből, hogy nem akarnak
azzal egyetérteni, hogy „cigánykodnak”, és cigányként pejoratív értelmet nyer a létük, ezért
megjelent az igény, hogy a roma nyelvalapján, melyben a „rom” embert jelent, „roma”-ként
nevezzék magukat. Úgy is mondhatnám ez egy önazonosság, egy önkép, önmaguk
meghatározott nyelve által életre hívott megnevezése ennek a kisebbségnek. Ez nagyon
fontos, és radikális változás volt a rendszerváltás környékén, amikor egyszer csak elkezdték
magukat a cigányok romának nevezni, azt mondva, hogy a korábbi megkülönböztetést most
kettévágjuk, és megpróbálunk egy új, egy másfajta imázst is hozzátenni ehhez a dologhoz:
mi romák vagyunk, nem pedig azok a cigányok, akik cigányodnak, és minden, ami ehhez
pejoratívan hozzátartozik. Azt gondolom, hogy talán itt van ebben a nyelvi játék.
(Közönség): Pár apró gondolatot szeretnék ehhez hozzáfűzni, más vágányra, a média
felé terelni a szót. Az első dolog a nyelv fejlődéséből, kialakulásából adódik, hogy amit az
ember nem tudott, nem ismert, azt nem tudta elnevezni, amikor kezdte megismerni, akkor
már tudott neki nevet adni. Valahogy így vagyunk ezzel a mássággal, a kisebbséggel. Ebbe
tartozik bele, hogy a kisebbség önmagában, mint egy csoport az nem egy azonosság, nagyon
sok szegmense van, és aki beleesik az egyik részkategóriájába, egyáltalán nem biztos, hogy
egy másik kategóriájába is beleesik. A szavakkal való játékra engedjék meg, hogy hozzak
egy példát, hogyan változhatnak a jelentések. Én az édesanyámtól még úgy tanultam, hogy a
hölgyek korábban áldott állapotban voltak, aztán az ötvenes években másállapotba kerültek,
ma már terhesek. Ezt érdemes végiggondolni. A társadalomnak terhes ez az egész állapot?
Orsós László Jakab: Bocsánat! Ha Ön körül teherbe esik valaki, akkor mit mond rá?
(Közönség): Én azt hiszem, hogy a másállapotot használom.
42
Média
Neményi Mária: Megbocsát egy pillanatra, ez egyszerűen a latin orvosi elnevezésnek
a magyar fordítása, a graviditás azt jelenti, hogy terhesség; tehát ez létezett korábban is, ez
egy semleges orvosi elnevezés és az volt az eufemisztikus, amikor áldott állapotnak
nevezték.
(Közönség): De ha úgy nézzük, hogy a teher egy nehéz dolog, amit meg kell fogni,
cipelni kell – ez negatív jelentésű. Az utolsó, inkább csak egy szösszenet, és azért mondanám
el, hogy a tudatunknak a sarkában maradjon benne. Én azt tanultam, hogy a kisebbség szó
szerint lefordítva mensevik. Nehogy bekerüljünk a bolsevikok kategóriájába.
Pálfi Balázs: Volt egy fogalom, a konszenzuális fogalom, ami ha megvan, akkor jó.
De mi van akkor, hogyha nincs meg, és ez folyamatosan nincs meg? Én ugye önazonos
vagyok, homoszexuális, buzi, meleg, lehetne szavakat sorolni, és itt bonyolultabb az én
megnevezési helyzetem, mint mondjuk a romáké. Mi is megpróbáltuk annak idején, a
rendszerváltás környékén megcsinálni, hogy a buzit el kezdjük magunkra vonatkoztatva
használni, remélve, hogy akkor előbb-utóbb lekopik róla a pejoratív tartalom. Néhányan,
ilyen bolondok, ezt folyamatosan tudjuk csinálni, állandóan el tudjuk magyarázni, már
automatikusan, hogy a homoszexuálist azért nem szeretjük, mert hivatalos, orvosi és
távolságtartó. Mi igazából a meleget szeretnénk, vagy a meleget gondoljuk annak, amit a
társadalom konszenzuálisan elfogadhatna erre a dologra, de nem fogad el! Ennek megvoltak
a maga előzményei: annak idején a Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért nevezetű
egyesület bejegyzési kérelmét a bíróság három ok miatt nem fogadta el, melyből az egyik az
volt, hogy a meleg kifejezést nem alkalmazhatjuk magunkra. Azaz még önmagunk fogalmi
definiálását sem fogadta el a Fővárosi Bíróság. Aztán a Legfelsőbb Bíróság ebben az ügyben
engedett, bár ettől függetlenül nem jött létre ez az egyesület, de ez most nem tartozik
szorosan ide.
Ezért mondom, hogy probléma, ha nem beszélünk a fogalmi tisztázásokról, és ezért
örülök annak, hogy vannak ilyen beszélgetések, meg van a rádióműsor – aminek én azt a
címet adtam vagy öt éve, hogy Önazonos –, mert lehetőséget teremtenek a beszélgetésre.
Meg lehet beszélni, például, hogy ha valakit buzinak mondanak, nem biztos, hogy bántani
akarják, de ez csak akkor derül ki, hogyha tudjuk, hogy ki mondja, miért mondja, és hogyan
mondja.
Orsós László Jakab: De hát nem itt kezdődik a reprezentáció, hogy egy adott csoport,
egy kisebbségi csoport, véres verítékkel kiküzdi önmagából saját meghatározásának fogalmi
kellékeit?
Pálfi Balázs: Itt kezdődik, és ez egy iszonyú hosszú folyamat, hogyha belegondolok,
hogy nyolc éve nem sikerült látható eredményre jutni. Még mindig ilyen
magyarázkodásokból áll az életünk.
Braun Róbert: Két dolgot szeretnék mondani. Egyrészt, a nyomorék és a fogyatékos
megnevezésbeli evolúciójára van egy jelenben is futó párhuzam, az értelmi és a szellemi
fogyatékos. Úgy gondolom nagyon értelmes, művelt emberek is nagyon gyakran használják a
szellemi fogyatékos kifejezést – valahogy ez van a köznyelvben –, ami nyilván tévedés,
ilyenkor értelmi fogyatékosságról lehet beszélni és ez egyben rögtön egy nagyon jelentős
orientáció.
A másik, hogy „megcsináltam a házi feladatomat”, hogy miért is kerültem a
kisebbségi szót. (Bár nem kerültem, mondom ismét, de nem baj). Volt oka természetesen,
hiszen, hogyha elfogadjuk azt, amit én mondani akartam, azzal, hogy mindnyájan összerakott
kis részekből állóak vagyunk, és ez az egész fogyatékosság dolog valamilyen nagyobb
43
„hiány” mögé bújtatott kisebb hiányok elleplezését jelenti, akkor azért nem használtam a
kisebbség szót, mert nem gondolom azt, hogy ezek az attribútumok eleve és természetesen
csoportképző tényezők kell legyenek. Ez az, ami még az önazonossághoz talán valamelyest
hozzátartozik, és ez az, ami egyben a gettóépítés kétoldalúságára utal.
A gettókat gondoljuk/ják általában kívülről szokás építeni, pedig a gettókat
legalábbis közös erővel szokták felépíteni belülről és kívülről. Sőt mi több, még egy
harmadik tényező is van: vannak – gyakran nagyon sokan –, akik egy-egy nagyobb, és a
társadalom által „természetesen” kisebbségképzőnek tartó erőt, egyszerűen nem fogadnak el,
például, hogy egy fogyatékosnak miért kell csak fogyatékosokkal barátkoznia – most nyilván
a barátkozást metaforikus értelemben értve. Nyilván vannak közös dolgok, például azoknak a
fogyatékosoknak, akik mondjuk mozgásukban korlátozottak, kerekesszékre van szükségük,
de ez egy funkció – ahogy nekem autóra van szükségem, mert sokat mozgok a városban, de
ettől én nem érzek semmilyen nagy közösséget az autós emberekkel.
Úgy vélem érdemes elgondolkozni, hogy amikor mi például ezt eleve csoportképző
elvnek tekintjük, akkor vajh nem mi magunk követjük el a gettósítást? Még akkor is, ha mi
magunkat is ebbe a csoportba tartozónak véve, belülről is gettósítunk másokat.
(Közönség): Úgy gondolom, egy kicsit elmentünk fogalmilag, amikor a nyelv
használata kapcsán arról beszélünk, hogy van egy közmegegyezés, vannak fogalmak.
Ténylegesen látható történetileg, hogy majdnem minden ilyen csoport életében a
rendszerváltozás környékén az első nagy nekibuzdulás arra volt, hogy találjunk ki új
fogalmakat magunk megnevezésére. Ennek vannak áthallásai azzal, hogy például a
fogyatékosok történetében az Amerikai Egyesült Államokban a különböző mozgalmak a
nyelvi felszabadításért milyen harcot vívtak, hogy mit tartanak politikailag korrekt
megnevezésnek.
Azt gondolom, le kellene választani erről, hogy mi most arról beszélünk, ahogyan a
társadalom használja ezeket a fogalmakat, bizonyos negatív vagy pozitív konnotációkkal
ellátja, ahogy ezek a rárakódott rétegek megjelennek. Azt gondolom, hogy a fogyatékos
megnevezésnek éppúgy megvannak a hátulütői, mert ez a kifejezés az értelmi fogyatékosokat
jelezte első körben, és például bizonyos fogyatékosok nagyon erőteljesen küzdenek az ellen,
hogy őket ne értelmi fogyatékosként azonosítsák be, amikor fogyatékosokról beszélnek.
Nagy része annak az amerikai terminológiának, ami az elmúlt húsz évben ezen a
területen végigfutott, egyszerűen használhatatlan. Abban viszont igazad van, hogy érdemes
nevén nevezni a dolgokat, mert a „zsebkendővel megfogás” megközelítése nagyon sokat
árthat annak, hogy ténylegesen beszélni lehessen róluk, márpedig azt gondolom, hogy az
igazi kérdés, hogy hogyan tud beszélni mindezekről a társadalom.
Amiben viszont csatlakoznék hozzád, hogy a gettósodás folyamata, egy új fogalmi
kategóriarendszer kialakítása során belülről kezdünk el felépíteni olyan kategóriákat, mint
például a reklámszociológiában is használt nyugdíjas, átlagember kifejezések. Ez a
kategóriák lesznek utána azok, amit normának tartunk, ezek azok, amilyen módon
megfogalmazzuk az identitásunkat.
Szűcs Gábor: Nem tudom, mennyire ismeritek az Internetet, és azon belül is az IRC-
t. Ez egy olyan technológia, ahol nagyon sok ember tud egymással rangrejtve beszélgetni –
gyakorlatilag nem látja a másikat – úgy, hogy hozzászólásának nincsenek következményei,
tehát akár negatív véleményét is hangoztathatja.
Ez nagyon érdekes beszélgetéseket eredményez, és nagyon érdekes az, hogy amikor
melegek összejönnek, és elkezdenek beszélgetni egymással, akkor nagyon sokan a belülről
építkező gettósítás felé tendálnak. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ha engem utál valaki,
akkor nekem is utálnom kell őt; van egy szerep, amibe a társadalom belekényszerít, és ebbe a
44
Média
szerepbe nekem magamat is bele kell kényszerítenem. Nagyon sok ilyen attitűd fellelhető
ezekben a csoportokban. Ami még megragadta a figyelmemet, hogy normálisnak tartja-e
önmagát valaki. Felmerül a kérdés, hogy milyen tekintetben veszem magam normálisnak,
vagy nem normálisnak? Mindenkinek a saját nézőpontja az, ami meghatározza a
világnézetét, és a saját nézőpontjából nézve minden olyan cselekmény, amit elkövet,
normálisnak tekinthető, hiszen én azt tartom jónak, amit saját magammal összhangban
cselekszem, vagy szeretnék cselekedni. A normálisság fogalma ne legyen egy kalitka, ne
legyen egy gettó.
Orsós László Jakab: Egy kicsit ugorjunk, hogy ne ragadjunk bele véglegesen ebbe a
fogalmi problémakörbe, bár nagyon érdekes, de nagyon absztrakt ösvényekre vinne
bennünket. Volt valami, amit Neményi Mária említett az előbb, ami nekem nagyon izgatja a
fantáziámat, ez a bizonyos auto-reprezentáció, hetero-reprezentáció, tehát ki képviselhet kit?
Képviselhet-e, reprezentálhat-e feministákat pasi? Reprezentálhat-e melegeket nem
meleg, cigányokat nem cigány? Ez egy általános probléma. A Bárka színházban megy most
egy darab, mely abszolút mértékben cigány tematikájú: Kárpáti Péter Világvevő című
darabja. Cigányok nyüzsögnek a színpadon a darab szerint. Egy darab cigány sem látható a
színpadon, és ez nagyon rendben van szerintem, de nagyon sok ember szerint nincsen. ’Nem
hiteles az előadás, nem hitelesek az alakítások’ – mondják. Ami szintén a reprezentációról
szól. De hát hányszor, hányszor találkozunk cigányügyekben, más ügyekben is ezzel a
problémával! Mit gondoltok erről? Mitől válik autentikussá a reprezentáció? Lehet-e
feminista egy pasi?
Elekes Irén: Biztos, hogy lehet. Lehet nagyon sok olyan dolog, amin elgondolkodik
és hasonló eredményre juthat, mint egy nő, és akkor hangoztathatja ezt a véleményét.
(Közönség): Szerintem is képviselheti a feministákat pasi, vagy a melegeket nem
meleg, az attól függ, hogy mennyire empatikus, hogy mennyire érzékeny, hogy mennyire és
milyen régen ismeri ezt az egészet, és ő maga leszámolt-e már az előítéleteivel.
(Közönség): Nem lehet sarkítani éppen azért, mert különböző csoportokról van szó.
Például a látás-sérültek irtóznak tőle, ha a jól látók képviselik őket. Ők saját maguk ezt így
nem is tudják. A másik példa, hogy nagyon súlyosan értelmi fogyatékos gyerekeket,
felnőtteket nem képviselheti saját csoportja érdemben. Mozgáskorlátozottakat nyugodtan
képviselhet ép-kézlábon járó ember, mint ahogyan meg is történt nem egyszer, és nagyon jól
működik a dolog, mert ért hozzá, és tényleg azonosul ezzel a társasággal. Tehát azt hiszem,
hogy minden csoportnál működik ez valamilyen szinten.
Orsós László Jakab: De maga szerint mi a különbözésnek az alapja? Elég pregnánsan
azt mondta, hogy a látók képviseletét levetik magukról a vakok. Miért? Mi ennek a gyökere?
(Közönség): Ezt talán tőlük kellene megkérdezni, de nem egyszer tapasztaltam. Volt
rá kísérlet például nem egyszer, hogy látó tovább képviselt látássérülteket, és előbb utóbb
ebbe belebukott. Saját maguk utasítják el.
(Közönség): Én, mint látássérült szeretnék ez ellen felszólalni. Igaz, hogy nagy
probléma nálunk, hogy egyes embereknek rosszul esik az, hogy látók képviselik őket, de
sokan passzivitásba burkolóznak, és igazából nem nagyon tudják, hogy hogyan tehetnének
valamit. Aki viszont tudja, az tényleg önállósítja magát olyan szempontból, hogy keres
embereket, vannak kapcsolatai is a látókkal, de ilyenkor tulajdonképpen már nem a látók
fogják őt képviselni, hanem saját maga látja el a dolgait. Ha valaki valamit el akar érni, akkor
szerintem előnyösebb, ha saját maga áll oda és kér, saját maga szól, de azért a vakoknál
45
sokszor jól jön, ha egy látó is segít. Nekem például nemrég volt egy szervezésem, és nagyon
is jól jött az, hogy elmentem látó emberekhez, akik tanácsot adtak, segítettek, mert vannak
dolgok, amiket én nem láthatok úgy, mint ők. Több szem többet lát alapon, én, ugye…
Nem feltétlenül gondolnám azt, hogy ezt vissza kell utasítani, bár lehet, hogy egy pár
látássérült nem veszi jó néven, ha látóképes képviseli, de – nem is a képviseletet
hangsúlyoznám, hanem azt, hogy működjünk együtt. Tudjam azt, hogy nekem hol vannak a
korlátaim, azon belül viszont merjek mozogni. De tudjam azt, hogy most itt van ez a korlát,
és akkor most jöjjön valaki, és lépjük át.
(Közönség): Ugyanerre szeretnék kitérni, csak a romák szempontjából, én ezt
ismerem közelről. Érdekes, amit a Bárka színházbeli darabról mondtál. Én is megnéztem, és
én is nagyon sok embertől hallottam, hogy nem hiteles, mert nincsenek romák a színpadon.
Szerintem egy hosszas gondolatnak a vége lehet, annak eldöntése, hogy most ez jó, vagy
nem, amelybe belefér a kisebbség, belefér a fogyatékosság, és a gettósítás. Volt erről a
témáról Robi egy régi előadása után – egy pécsi Romaversitas-os estén – egy hatalmas vita,
ott belül. (Aki nem tudná, annak elmondom, hogy a Romaversitas egy már élő dolog arra,
hogy összefogja a roma értelmiséget.) Ezen a vitán arról beszéltünk, hogy a gettót két
oldalról építik, és ahogyan épül kívülről, úgymond a többségi társadalom felől, ugyanúgy
építik belülről. Azt gondolom, hogy arra a kérdésre, hogy ki-kit képviseljen, az egész szintjén
kell keresnünk a megoldást. Azt gondolom romaként, hogy engem nem zavar az, ha egy
romákat érintő ügyben egy nem roma képvisel valakit, hogyha ehhez az ő szaktudására van
szükség. Ha én valamihez nem értek, és mondjuk roma kérdés, de van valaki, aki jobban érti,
akkor csinálja ő. Úgy vélem, hogy ez abszolút az egyén szintjén mozog. Ezzel ellentétben
vannak olyan csoportok, akik azt mondják, hogy mivel rólunk van szó, mindegy, hogy értünk
hozzá, vagy nem, ezt nekünk kell csinálni.
Ebbe a kettősségbe a társadalom felőli megítélés is bejön, mert tudjuk, hogy nagyon
sok negatív dolog éri a romákat, mint közösséget. Két válaszút van arra, hogy a társadalom
felőli negatív érzéseket hogyan raktározza el, vagy hogyan éli meg a csoport: van, aki ezen
fölháborodik, és azt mondja, hogy akkor mi ezzel nem foglalkozunk és a mi utunkon
megyünk tovább – ez a zártság. Ami véleményem szerint nem jó. De van a dolognak egy
másik oldala, ami sokkal nyitottabb, mikor azt mondjuk, hogy mi romák megszerezzük azt a
fajta tudást, azt a fajta élettapasztalatot, ami ahhoz szükséges, hogy egy dolgot véghez
tudjunk vinni, és mi magunk, nyitottan képviseljük ezeket az ügyeket, úgy, hogy van hozzá
megfelelő szaktudásunk, élettapasztalatunk stb.
Neményi Mária: Én a feminista kérdéshez szeretnék hozzászólni. Ha úgy
fogalmazzuk meg a feministát, hogy egy, a társadalmi igazságtalanság ellen fellépő személy,
márpedig ez egy eléggé jó megfogalmazása annak, amit a feministák szeretnének, és ezt
mondjuk női szemüvegen keresztül kívánja tenni, akkor – nagyon remélem –, a feministák
érzékenyek ugyanúgy a romák problémáira, a melegek, leszbikusok problémáira. Sőt, azt
szeretnénk, hogy ezek a társadalmilag igazságtalanul kezelt csoportok ugyanúgy
észrevennék, hogy a nőkkel sincs minden rendben. Ami nekem nem tetszik a feministánál,
hogy itt már megneveztünk egy csomó csoportot, és mindegyikre találtunk egy magyar szót,
miránk viszont még nem.
Elekes Irén: A feminista szót nekem nem volt olyan egyszerű elvállalni, nagyon
fontos volt számomra, hogy végül elvállaltam, és ezt így akarom nevezni. Hat éve állandóan
azokat a tanácsokat kapom, hogyha valami másnak nevezném minden sokkal könnyebb
lenne. De ennek ez a neve. Nagyon sok idegen szó van a köznyelvben, ami tökéletesen
működik. Úgy tudom például, hogy az ötvenes években még nem volt szociológia, és
46
Média
pszichológia oktatás az egyetemen, és nagyon furcsa lett volna, ha furmányosan elnevezték
volna ezeket a tárgyakat valaminek, hiszen az szociológia volt és pszichológia, és hogyha
már tanítják, akkor nevezzük a nevén. A feminizmus kifejezés használata pedig annyiban
könnyíti meg a dolgot, hogy az ember a világ szakirodalmában talál rengeteg nagykönyvtárra
való anyagot, és abban mindenütt így fogja megtalálni ezt a szót.
Braun Róbert: Csak a képviselet dolgához szólnék pár szót. Itt a beszélgetés megint
arról szól, hogy a képviselet egy csoportképző elv. Én, amikor megszólalok, általában nem
másokat képviselek, hanem magamat képviselem akként, hogy engem zavar egy csomó
dolog a világban. Akkor, amikor, például legutóbb a Kovács Lászlót ledorongoltam a
Népszabadságban, azt nem azért tettem, mert én a melegek érdekében szeretnék nyomulni,
hanem, azért, mert engem mérhetetlenül felháborított, ahogy felszólalt. És ezt a jövőben is
meg fogom tenni.
Amúgy a képviselet egy elég egyszerű történet: ha megbíznak valamivel, azt én
nagyon szívesen teljesítem, mert jó a beszélőkém, és meg tudok győzni embereket,
másoknak meg kevésbé jó, ami egy politikai kategória – e tekintetben, azt hiszem nincsen
sok kétely. Amúgy szerintem mindenki elvirgonckodhat azzal, hogy a saját értékeit próbálja
képviselni.
Sajnos azzal, amit a feminista definiálása kapcsán mondtál, hogy ’egy
igazságtalanságok ellen küzdő személy’, és ez általában a kisebbségi csoportokra igaz volna,
azzal vitatkoznék. Jól tudjuk, és jól ismerjük azt a tapasztalatot, hogy éppen a hátrányos
helyzetből adódóan nagyon sok keresztkonfliktus teremtődik, hiszen az elismerés politikája
egy hatalmi veszekedést jelent. Kétségtelenül a vágyott állapot, az, hogy a kisebbségek
összefogjanak és együtt a ’nagyokat’ legyőzzék, de valójában itt arról is szó van, hogy a
csoportok azért is szerveződnek, merthogy adott esetben más csoportok rovására szeretnének
elismeréshez jutni. Ezt egy „boruljunk össze – szeressük egymást gyerekek”
viszonyrendszerben nehéz lesz szerintem feloldani.
Orsós László Jakab: Volt egy nagyon fontos dolog abban, amit a Robi mondott, az az
elem, hogy mégis kit akar reprezentálni egy kisebbség; hogy mégis kinek szól a
reprezentáció? Önmagának, vagy a többségnek? Mi a funkciója egy csoport-reprezentációnak
elsődlegesen? Itt nyilván a vágyak is nagyon gyorsan képbe jönnek, hogy mit akar egy
csoport elérni a saját maga reprezentációja által elsősorban?
Mit akarhat elérni egy végre szóhoz jutó meleg rádió, mit akarhat elérni egy ’99
elején utoljára megjelent Nőszemély című lap, amely magát feministának demonstrálja, és
nem bír megjelenni. Miért akar annyira megjelenni? Mit akar egy cigány, hogyha mikrofont
dugnak az orra alá? Mit?
Pálfi Balázs: Én mindig azt szoktam hazudni, ha kérdezik, hogy mi ez a műsor, hogy
ez a párbeszéd műsora, mely igazából azért jó, azért izgalmas, mert nyitott, be lehet
telefonálni, engem le lehet buzizni, én meg szoktam vitatkozni, elég éles hangon a
hallgatókkal. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy legyen egy ilyen műsor, de azt hiszem, ha
így kérdezed, akkor azt válaszolom, hogy a párbeszéd-jelleg miatt önmagában ez még nem a
párbeszéd műsora, ez csak egy forma.
Igazából, amikor Robi elmondta a bevezetőjét, akkor én is megkérdeztem magamtól,
hogy miért fontos ez a műsor, és rájöttem, hogy azért fontos, mert van. A létrejötte véletlenek
egybeesésének a következménye volt, és onnantól kezdve elkezdte a maga útját járni, a maga
sorsát élni, most már nem lehet kirúgni, nem lehet megszűntetni – illetve dehogynem,
természetesen meg lehet, csak olyan áron, amilyen árat nem akarnak megfizetni azok, akik
ezt a műsort esetleg nem akarnák hallgatni.
47
Nagyon fontos volt a melegek számára. Néha még az sem lényeges, hogy mi hangzik
el benne, hanem maga a tény, hogy van egy olyan műsor, ahol megszólalhatnak melegek,
elmondhatják a maguk búját-baját. Szerintem legalább ennyire fontos a párbeszéd jellege is,
ez is arról szól, hogy mit mutatunk meg.
Hozzá tartozik a műsorhoz, hogy én egy ’autentikus buzi’ vagyok, meg még közbuzi
is, ahogy én szoktam magamat hívni. Ez nem értékítélet, egyszerűen egy státusza az
embernek abban a viszonyban, amiben van. A történethez az tartozik hozzá, hogy a Petőfi
rádióval megcsináltam ezt a műsort, de én nem abból élek, hanem a Kossuth rádió
Napközben műsorából, és ezt a kettőt teljesen szét kell választani. Ráadásul még a Tilos
rádiótól is megkerestek, ahol megint más nyelven kell beszélni, és kiderült, hogy tudok úgy
is beszélni, hogy ott is elfogadjanak.
Biztos vagyok azonban benne, hogy erre nem egyedül én vagyok képes, nem csak én
vagyok olyan „autentikus” buzi, aki ezt meg tudná tenni. Nagyon jó lenne, ha még többen
lennénk ilyenek, de hát egyelőre még csak ennyien vagyunk. Hat-hét évvel ezelőtt még csak
én voltam, egyszer valaki azt írta rólam, hogy én egy meleg-közéleti személyiség vagyok.
Nem, én attól váltam közéleti személyiséggé, amikor elkezdtem kifelé kommunikálni, hogy
én bizony meleg vagyok, de ehhez senkinek semmi köze – nem lenne, de jó lenne.
Vadászi Bálint: Folytatnám ezt a kis bemutatkozást a romák és a média kapcsán. Ha
jól emlékszem, a rendszerváltásig a romákról a médiában nem jelent meg semmi – kivéve
talán a Kék fény című műsort, mely egy eléggé ’jól reprezentált’ műsor volt ebből a
szempontból.
Felvetődött azonban akkoriban a kérdés, hogy mit tud a társadalom a romákról – ezt
akár most is megkérdezhetném, és akkor kiderül, hogy igazából nagyon keveset. Él
körülbelül – vitatkoznak a számáról – hat-hétszázezer cigány ebben az országban, és nem
tudjuk hogy kik ők, honnan jöttek, hol élnek, mit akarnak, mit esznek, milyen műsort
szeretnek, egyáltalán hányan szavaznak, satöbbi, satöbbi… Egyáltalán nem tudunk róluk
semmit. Annak az igénynek a hatására, hogy ezt bemutassuk, hogy ezt kifelé
kommunikáljuk, hogy a rossz beidegződéseket és a sztereotipikus gondolkodást kicsit
megváltoztassuk, beindultak a rendszerváltás után némi kezdeményezések média ügyben, így
jött létre a Roma-sajtóközpont is, ami nem a romáknak szól. Romák csinálják – az igaz, hogy
most nem roma az igazgató –, akik a többségi társadalomnak írnak a romákról. Azt
szeretnénk megmutatni, hogy mi van roma-ügyben.
Orsós László Jakab: Másképp kell írni szerinted a cigányoknak a cigányokról, mint a
fehéreknek a cigányokról?
Vadászi Bálint: Nem erről van szó. Mi napilapokba írunk, amelyeket persze olvasnak
a romák is, de a cél főleg az, hogy akik nem romák, azok is olvassanak rólunk. Számtalan
apró konfliktus, apró kis összezörrenés akad a hétköznapokban, egy példa, ami eszembe
jutott azzal kapcsolatban, hogy már egy kisgyerek hogyan kénytelen a roma tradíciók, a
hagyományai ellen cselekedni, ugyanis egy roma kislány az iskolában, hogyha tartani akarja
a hagyományát, nem öltözhet át tornadresszbe, de ezt az iskolai szabályok miatt meg kell
tegye. Rengetet ilyen dolog van még, amit nem tud a többségi társadalom, de megjelennek.
A beindulás óta – ’95-ben kezdte el működését a Roma Sajtóközpont, ami mint
hírügynökség működik elsősorban – körülbelül nyolcszáz hírt írtunk, melyeknek a hatvan
százaléka jelent meg. Ez elég jó arány, és úgy gondoljuk, elindított valamifajta mozgást a
médiában: a romák, a roma témájú anyagok elkezdtek megjelenni a sajtóban.
Orsós László Jakab: Ha jól értem, akkor azt mondod, hogy az egyik legfontosabb
eleme a reprezentációnak információkat közvetíteni a többség felé a kisebbség oldaláról.
48
Média
Vadászi Bálint: Igen.
Orsós László Jakab: Mari, gondolom, egyetértesz ezzel, hogy a reprezentációnak ez
egy erős szegmense.
Neményi Mária: Igen, én ezzel egyetértek, pontosan ehhez akartam csatlakozni, mert
figyelemmel kísérem a Roma Sajtóközpontot, egyes újságíróinak a tevékenységét. Nem
tudom, olvastátok-e, vagy ki emlékszik rá, Horváth Margónak volt egyszer egy hatalmas
riportja arról – a Népszava közölte, vagy valamelyik országos napilap –, hogy elszegődött
egy vidéki konzervgyárba dolgozni. Ezt senki más nem tudta volna megírni így, mint valaki,
aki elmegy, és részt vesz, és utána a többség számára prezentálja.
Ettől függetlenül, az egy másik kérdés, hogy a kisebbség saját maga által kreált
intézményébe miért fogadja el a többségi segítséget olyan módon, hogy ugyanakkor
elfogadja bizonyos értelemben annak a normáit, a szabályait, a módszereit.
Nagyon érdekes jelenség volt, amikor Magyarországon először jelent meg roma,
vagy cigány saját történetírás Rostás Farkas tollából. Sok mindent lehet rá mondani szakmai
szempontból, meg is történt: a kritika hasábjain két jeles magyar cigány szakértő, az egyik
nyelvész, a másik néprajzos Kovalcsik Katalin, Réger Zita cikke ezekről a könyvekről,
melyben – a naiv művészet analógiájára – naiv tudományként aposztrofálták azt a
történetírást, amit a romák saját magukról akartak a többség és saját maguk számára
bemutatni.
Van itt egy olyan fogalom, amin érdemes elgondolkozni, a szakértelmi
imperializmus. Létezik az a tudás-rendszer, ahogy minket a többségi társadalom tagjait az
iskolában, az egyetemeken megtanítottak arra, hogy mi számít adatgyűjtésnek, mi számít
forráskezelésnek, hogyan kell bemutatni egy létező anyagot, mik annak a szabályszerűségei,
és aki ezt nem tudja követni, nem ismeri ezeket a szabályokat, az hiába autentikus, akkor sem
fogja tudni megfogalmazni, és eljuttatni a többség számára, mert esetleg nevetségessé válik.
Ez egy nagyon komoly kérdés és érdemes elgondolkozni azon, hogy erre azonban
egy nagyon jó, és nagyon szokványos válaszreakció a gettósodás: ’ha nem fogadják el, akkor
csináljuk a magunk számára, megcsináljuk a magunk történetét, magunknak, nem kell azt
kifele mutatni, ez lesz a mienk, ebben mi jól érezzük magunkat.
De ha nem a tudomány, vagy a tudás továbbadására gondolunk, hanem egyszerűen
arra, hogy miért jönnek létre ezek a belülről fölépített gettók, nyilvánvalóan azért a
szociálpszichológiai, vagy emberi haszonért, ami azzal jár, hogy olyanokkal vagyok együtt,
akik elfogadnak, akik olyanok, mint mi, akik megértenek, akiktől nem kell félnünk. Ez egy
nagyon bonyolult kapcsolat nem csak reprezentáció szintjén, hanem minden egyes
értelmében a többség és kisebbség viszonyában, hogy kinek van joga megszólalni, hogyan
kell erre reagálni, hogyan lehet eljuttatni, mikor kell bennmaradni, mikor érdemes, és milyen
veszéllyel dacolva érdemes kilépni a nyilvánosság elé. Ebben mindenfajta kisebbség szerepet
játszik.
Még egy gondolat a felsorolás (roma, meleg, fogyatékos, nő) kapcsán: ez a nő és
feminista összekapcsolás egy kicsit meghökkentett. Itt a feministákról, vagy a nőkről
beszélünk, amikor egy kisebbségi csoportról beszélünk? Nyilván a feministák, egy
kisebbségi csoport, de én amellett állok ki, hogy a nőknek a megnevezésével semmi
probléma nincs, viszont annak az elfogadtatásával, hogy a nők is egy kisebbségi csoport,
azzal viszont már van. Szerintem ez egy lényegesebb kérdés, mert lehet valaki azon kívül,
hogy cigány, hogy látás-, vagy mozgássérült, még nő is, meg lehet olyan többségi
társadalomhoz tartozó nő, aki ugyanakkor kisebbségi, abban az értelemben, hogy nő – ez egy
nagyobb, és átfogóbb probléma annál, mintsem, hogy ebbe a feminista, kiscsoport, mozgalmi
problémába belesüllyesszük. Olyan értelemben érzem a nőket kisebbségi csoportnak, hogy a
49
testükkel meghatározott személyek. A biológiai funkcióikat hajlamosak maguk az érintettek
is, és egyáltalán a társadalom többsége meghatározónak tekinteni, mintegy előírt sorsként
kivetíteni valakinek, aki abba a nembe született. Az, hogy ez hogyan hat ki az iskolázottság,
a foglalkoztatás, a pályaválasztás, a karrier, a média és a politikai reprezentáció minden
színterére, hogy itt mi működik, amikor ráadásul az adott társadalmakban a nők esetében egy
számszerű többségről van szó, nagyon fontos kérdések.
Braun Róbert: Noha a Roma Sajtóközpontot a rendszerváltás egyik legnagyobb
vívmányának tartom, mégis nem kevés elméleti problémát vet föl a léte. Az egyik az, hogyha
ez egy követendő minta volna, akkor természetesen a melegeknek, a feministáknak, a
mozgáskorlátozottaknak is létre kéne hozni a saját ügynökségeiket, már hogy
hírügynökségeiket, hogy tájékoztassák a többségi társadalmat. És ez nem is kicsit aggályos.
A másik oldalát tekintve pedig, mondom, nagy dolognak tartom a Roma Sajtóközpontot, de
még nagyobb dolognak tartanám, ha a nemzeti hírügynökségnek lenne egy roma szekciója.
Merthogy azzal, amit a roma sajtóközpont csinál, rögtön a nem hivatalosság pecsétje is
rákerül, ami ismét csak egy probléma, hogy minden ilyen kisebbségben van egy
kisebbségiség, ami kicsit kevesebb, mint a többségiség, tehát nyilvánvalóan a ti hatvan
százalékos rátátok fantasztikus – összevetve a nemzeti hírügynökség száz, kétszáz százalékos
rátájával nyilván „semmit sem ér”. Kérdés, hogy mi a teendő.
Orsós László Jakab: De miért is nem az MTI-n belül jött létre a Roma Sajtóközpont?
Vadászi Bálint: Ezt én nem tudom elképzelni – sajnos.
Orsós László Jakab: Én nem voltam jelen a Roma Sajtóközpont létrejötténél, de
olyan hihetetlenül adekvátnak tűnt elsőre, hogy ezt tökéletesen függetlenül kell létrehozni,
eleve egy ilyen defenzív közegben. Nem is nagyon tudom, hogy volt-e olyan alternatíva,
hogy a nemzeti hírügynökség egy bugyra lehetett volna.
Neményi Mária: A rádióban, meg a televízióban van cigány műsor, volt régen is, és
annál rosszabb! Tulajdonképpen ez alternatívaként, civil szervezetként jött létre, ha jól
emlékszem Csalog Zsolt és Horváth Aladár kezdeményezte, azaz nem csak cigányok.
Vadászi Bálint: Volna egy kérdésem Robihoz: amikor a reprezentációról volt szó,
annak kapcsán azt mondtad, hogy valahol a társadalomban van valami eredeti és megvan az
igény az eredetiség bemutatására. Úgy gondolom, hogy tényleg vannak eredeti dolgok, de azt
egy kicsit kérdésessé teszem, hogy a társadalom igényli ennek az eredetiségnek a meglátását,
vagy észrevevését. Ilyetén formán az, hogy re-prezentálni, engem egy kicsit elgondolkodtat,
mert, ha erre igény van, akkor nem jelentkeznének ennyire pejoratív módon ilyen
hozzáállások, hanem eredetiségükben megjelenhetnének a társadalomban mindazok amikről
itt beszélünk.
Braun Róbert: Egyetértek, én épp arról próbáltam beszélni – akkor nyilván nem
voltam elég egyértelmű – hogy természetesen nincs eredetiség, ellenben van autenticitás,
mely egyben egy legitimációs hivatkozás. Bármely hátrányos helyzetű csoportra gondolunk –
legyenek azok a cigányok, vagy a melegek, vagy adott esetben a nők – a többségi társadalom
mindig rámutat, és elfogad közülük valakit, akit eredetinek tekint. A cigányok esetét ismerem
jobban, ráadásul ez a zenében a legjobban tetten érhető, ahol a többségi társadalom
rámutatott a XIX. századi magyar műdalra, és kinevezte azt cigány muzsikának romantikus
lelkületében, egyébként egy dzsentroid magyar lelket kiszolgáló státuszban, és azt mondta,
hogy ezek az igaziak, ők az eredetiek, és természetesen mindenki más az nem eredeti. Nem is
50
Média
mennék tovább, mert ez nem csak a kisebbségekre igaz, hanem a művészetre, a
népművészetre…
Vadászi Bálint: Itt kapcsolódhat be a színházi darab, ami a Bárkában megy talán pont
ennek az ellensúlyozására. És ezért vannak kétségek felőle, mert megint kívülállók akarnak
olyasmit mondani, hogy ez cigány darab, amit a cigányok nem gondolnak így.
Pálfi Balázs: A meleg szereplők esetében ez egy kicsit más, mert ugye a cigányok
helyzetében vagy autentikus, vagy nem, de ha valaki meleg témájú darabban meleg szerepet
játszik, akkor rögtön ott a kérdés, vajon meleg-e, vagy sem?
Vadászi Bálint: Természetesen nincs azzal baj, ha színészek eljátszanak valamit,
hiszen az a dolguk.
Orsós László Jakab: A színészeknek egyébként iszonyatos problémájuk van ezzel.
Úgy eljátszani egy szerepet, hogy attól félnek, hogy rájuk kerül a bélyeg.
Vadászi Bálint: Ez úgy enyhíthető, ha bevonnak embereket, akik ehhez tényleg
értenek. Egy olyan színdarabba például, amely a roma kultúrát mutatja be, valószínűleg egy
olyan ember segítségét kéne kérni, aki ért hozzá. Így elfogadottabbá is válna egyben.
(Közönség): Nagyon tetszett az a kérdés, hogy kinek akarunk megmutatni valamit,
mi most magunknak készítünk egy újságot, látássérülteknek, vagy másoknak.
A látássérülteknek nincs olyan lapjuk, amely látóknak szól, hanem megkeresnek
bennünket az újságírók és aki kiemelkedik valamilyen szinten, pozitív, vagy negatív
értelemben, azt leírják. Összességében azt tapasztalom, hogy csak az ilyen kirívó esetek,
tehát a pozitív vagy negatív példák jutnak nyilvánosságra, az egész valójában nem. Ez
egyben motiválja az adott csoportot is, hiszen ha érzik, hogy most rólunk ezt, meg ezt
gondolják, akkor igyekeznek tenni valamit, hogy bemutassák a másik oldalukat is.
Még egy dolog, Tímár Péternek készül egy filmje, az lesz a címe, hogy
Vakvagányok, és vakok a szereplői, azaz vak szereplők játszák a vakokat, de most
mondhatnánk az Esmeralda című sorozatot is, ahol nem vak az illető, de mégis vakot játszik.
Nagyon érdekes kérdés, hogy ahogyan például egy vakot megjelenítenek, arra a
társadalomnak, vagy a vakoknak van igénye, vagy a többi csoportnak.
Orsós László Jakab: Mit tudtok ti tenni, hogyha úgy találjátok, hogy ez a
megjelenített dolog, ez a kép nem felel meg annak, amit ti magatokról gondoltok? Mik a
lehetőségeitek? Most ebben a konkrét esetben: Esmeralda, vagy mondjuk, ha a Tímár Péter
elbaltázza a filmjét és egy selypegő vak dramaturgiát csinál, akkor mit tudtok ti csinálni?
Hogy tudjátok helyreütni ezt a csorbát?
(Közönség): Én csak ott látom a megoldást, ha pár ember összefog közülünk,
összedugjuk a fejünket, és kitaláljuk, hogy milyen gyakorlati eszközökkel tudjuk a társadalmi
folyamatokat befolyásolni. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy leírjuk, hogy mi milyenek
vagyunk, és akkor ezt megosztjuk a többiekkel, hanem például egyes kiadványokat
szerkesztünk – van egy alapítvány is, ami ebben segít minket.
Szűcs Gábor: Nemrég megragadta a figyelmemet egy szó: ez a diszkrimináció. Ez a
melegek körében olyan, mint a tűz, ha valaki azt mondja, hogy én diszkriminálom a
melegeket, akkor rögtön mindenki ugrik rá.
Pálfi Balázs: A másik, hogy deviánsok.
51
Szűcs Gábor: Így van. Míg a Kék fényben a romákat volt szokás említeni, most a mai
média-szerepkörben a Fókusz, az RTL-klub nagyon neves műsora tölti be azt a szerepet, ami
valahogy úgy próbálja meg kiragadni többek között a melegeket is, és az egyéb ilyen
elnyomott kisebbségeket, hogy úgy mutatja be a tulajdonságaikat, hogy nem kérdez meg
olyan embereket, akik valóban érintettek is az ügyben.
Olyan embereket szólaltatnak meg, akik, úgy érzem, nem igazán tudják képviselni
azokat a valódi értékeket – mert igenis vannak értékek –, amit például meleg emberek
képviselnek – na most ez kicsit azért gödör, hiszen ez pozitív diszkrimináció. Az sem jó, ha
valaki úgy képvisel valamit, hogy azt mondja, ’jaj de aranyos buzika vagy’, hiszen rosszul
esik mindenkinek az, ha egy csoport tagjaként elgettósítják. Annak a műsornak, amit én
képviselek, és amely csak egy része egy internetes rádiónak, nagyon érdekes jellegzetessége,
hogy az Internet, mint képviselő közeg teljesen nyílt és nem ellenőrizhető.
A hitelesség, illetve, a kívülről jövő képviselet kérdése az Interneten egy kicsit
másképp jelenik meg, itt ugyanis nem kell kontrollra számítani csak a befogadó részéről. Ott
viszont ez az interaktivitás, hogy én beszédbe elegyedek azokkal, akiknek én műsort
készítek, nagyon élesen előjöhet, és nagyon éles kritikákat visszakaphat az ember attól,
akinek készíti a műsort. Némely trágár hangú kritika kapcsán az lepett meg, hogy a rádió
szerkesztősége teljes mellszélességgel kiállt amellett, hogy nem szabad az előítéleteket
képviselni. A média szerepében nagyon lényegesnek tartom, hogy az információt úgy
képviseljék, hogy autentikusak legyenek, tehát valóban ismerjék azt, amit képviselni
szeretnének.
(Közönség): A diszkriminációhoz kapcsolódnék, említettétek a Fókuszt, és nagyon
szomorú aktualitása, hogy a napokban kerekes-székes ember okozott nagyon súlyos
balesetet. Ettől hemzseg a rádió, ettől hemzseg a tv, talán ma lenne az a nap, amikor
eljutnánk oda, hogy már nem lenne hír, az hogy valaki behajtott a várakozó emberek közé, és
tíz ember megsérült, ha nem kerekes-székes emberről lenne szó, de már most tudom, hogy
holnap és holnapután is hír lesz. Ma kerekes-székes embereket szólítottak meg újságírók,
felkeresték a szervezeteiket…
Orsós László Jakab: Miről, hogy vajon biztonságosan vezetnek?
Hozzászóló: Nem, hanem, hogy mit szólnak ehhez, ez mennyire lesz hátrányos a
kerekes-székesekre nézve. Tehát ez ettől hír még most is.
Braun Róbert: Alkoholistákat nem kérdeztek meg?
Vadászi Bálint: Vagy férfiakat?
(Közönség): Gyorshajtókat sem kérdeztek meg, és amit ma hallottam több helyről –
és itt a pozitív diszkrimináció – hogy sokan mondták, hogy nem kéne lecsukni, mert hát
szegény kerekes-székes. Az más kérdés, hogy nem is fogják tudni lecsukni, mert nincs is
olyan fogda Magyarországon, ahol fogva tudnák tartani.
De lenne-e lehetősége egy romának például ilyen esetben szabadlábon védekezni?
Vadászi Bálint: Tulajdonképpen fontos volt-e ebben a dologban az, hogy ő éppen
mozgássérült?
(Közönség): Nem.
(Közönség): Egyetlen esetben igen: ezért nem tudták bevinni előzetesbe. Ez a
fogyatékos-ügyi része, a többi az semmi, annak nincs köze hozzá.
52
Média
(Közönség): De ettől még nem fogják akadálymentesíteni a börtönt, sajnos.
Braun Róbert: Egyrészt nem vagyok meggyőződve, hogy ittas vezetés esetén
előzetesbe szoktak valakit vinni, másrészt pedig nem gondolom azt, hogy amiatt, hogy
kerekes-székes föl fogják menteni. Nyilvánvalóan el fogják ítélni. Az egy nagyon érdekes
jogi probléma lesz, mikor – valószínűleg – az ügyvédje eljárási kegyelemért fog folyamodni,
az eljárási kegyelmet mondjuk a Legfelsőbb Bíróság, vagy az államelnök megadja-e, mert
valóban a feltételek nincsenek megteremtve.
Én nagyon remélem, hogy végigviszik ezt a pert, nagyon remélem, hogy az ügyvéd
helyzete magaslatán állva kihasználja ezt a lehetőséget, mert valóban e tekintetben az állam
kényszeríthetné a börtönt, hogy teremtse meg a feltételeket, amit valószínűleg e nélkül nem
tenne meg. Erről jut eszembe, kedvenc példám, hogy a közgazdaságtudományi egyetemen
tanítva tudom, hogy 1986-ban mikor felújították az épületet, sikerült olyan lifteket
beleszerelni – egy olyan épületbe, ami három emeletes, és a szemináriumi, és előadótermek
nagy része a fölsőbb emeleten van – amibe kerekes-székkel nem lehet beszállni. Nem tudom
elképzelni, hogy valaki, aki mozgássérült, az a Közgazdaságtudományi Egyetemre hogy tud
járni.
(Közönség): Meg a műszakira, meg a gyógypedagógiai tanárképzőre…
(Közönség): Egyébként a fejtegetésedhez ez az eset abszolút magyarázatul
szolgálhat: kiemelt piros betűkkel jelent meg ez a baleset a bulvársajtóban, ami pontosan
reprezentálja azt a gondolkodást, ahogy a társadalom, az újságírók etikátlansága áll. Ez is
pontosan megmutatja, hogy nem vagyunk egyenrangú felek, mert más esetben azt mondják,
hogy egy harmincéves fiatalember, ittasan tizenegy embert elgázolt, itt ki volt emelve, hogy
kerekes-székes. Nagyon jól mutatja azt is, hogy mivel nem tudják, hogy kik vagyunk, mik
vagyunk, milyenek vagyunk, ezért amit innen-onnan hallott, azt adja vissza a sajtó, nem tudja
ezt a problémát autentikus oldalról megközelíteni. Itt lenne annak az értelme, ha
mozgássérült képviseli önmagát a médiában, mert akkor elsősorban ezt a paternalista
megközelítést, ezeket az előítéleteket tudná szertefoszlatni nagyon sok szempontból.
Manapság is nagyon gyakran történik meg velem, hogyha bemegyek egy hivatalba, és van
velem egy éplábú ember, akkor én beszélek, én kérdezek, de a kísérőmnek válaszolnak.
Ilyenkor szólok, hogy nem vagyok süket, nem vagyok értelmi fogyatékos, tudok válaszolni,
tudok írni, csak éppen járni nem tudok. Az is baj, hogy nem vagyunk eléggé szem előtt, nem
kapunk elég teret, ahol elmondhatnánk a véleményünket.
Pálfi Balázs: Itt kénytelen vagyok megvédeni a szakmát, pedig én nem szoktam tv-t
nézni, nem szoktam Blikket olvasni, vagy csak néha úgy belenézek, és szörnyülködöm, de
hát az újságírónak az a dolga, hogy elmenjen kerekes-székes emberhez és megkérdezze.
Most nem tudom mi a baj – mert mondom, én nem láttam ezeket a tudósításokat –, de ha
egyszer elhangzott két ellentétes állítás, egyrészt, hogy miért kell megkeresni nekünk
újságíróknak szegény kerekes-székes embereket, a másrészt meg, hogy nem ismerik a
kerekes-székeseket.
Itt most volt egy helyzet, volt egy történés, és az a dolga az újságírónak, hogy ezt a
történést feldolgozza. Az egy másik dolog, hogyha sérti a jó ízlést, meg az igazságtartalmat,
akkor jól le lehet dorongolni, de önmagáért, hogy végzi a dolgát, hogy próbál valamiféle
képet felmutatni erről a dologról, azért nem kéne.
(Közönség): Ez a dorongolás nem azért jött. A Tv2-től kerestek meg egy
mozgássérültet, hogy mi a véleménye, de az majd csak vasárnap lesz hír. Én most az első
három nap híranyagát próbáltam prezentálni…
53
Pálfi Balázs: Abban semmiféle sértő nem volt, egy darab hír volt, hogy mozgássérült
volt az illető.
(Közönség): Nem, a bulvárlapok tele voltak piros betűvel…
Pálfi Balázs: Bocsánat, le van szarva a bulvárlap. Körülbelül ennyit.
(Közönség): De a köznép azt olvassa. Másrészt ez a mozgássérült ismerősöm nagy
dilemmában volt, éppen azért, hogy miért pont őt interjúvolják meg, a részegeket például
miért nem.
(Közönség): Vissza szeretnék térni a nők kisebbségi helyzetére, és meg szeretném
erősíteni azt, hogy szó kellene essen arról, hogy mennyire csiki-csuki játék a nők kisebbségi
vagy nem kisebbségi helyzete. Pontosan, ha a média-képek szerint gondoljuk el a nőket,
akkor eléggé szűkített képet kapunk, egy bizonyos tárgy-ábrázolást, úgy is mondhatnám,
szextárgy-ábrázolást a szappanoperákon keresztül. Egy másik téma, ami mutathat valamit a
nők reprezentálásáról, hogy az abortusz-törvény kapcsán, hány nőt kérdeztek meg? Nem
tudom, hogy ezek alapján mennyire lehet autentikusnak nevezni a „női” véleményt.
Ha már nálam van a szó, visszatérnék arra a kérdésre, hogy ki képviselhet kit. Egy
amerikai élményemet mondanám el, ahol egy feminista csoport a közösségébe nem fogad be
transzszexuálist, tehát olyan férfit, aki női identitást vett föl, illetve nőnek gondolja magát.
Az indokuk pedig az, hogy egy ilyen ember nem ment át azokon az élettapasztalásokon,
azokon az élethelyzeteken, amin egy nő átment szocializációja, neveltetése során.
(Közönség): Szerintem bármely csoportról beszélünk, nagyon sok minden azzal függ
össze, hogy a rendszerváltás után volt egy mozgalmár időszak, ami nagyjából kezd lezárulni,
valamilyen szinten ezek a dolgok rendeződtek. Ennek a mozgalmár időszaknak van egy
nagyon furcsa hozadéka, amivel nap, mint nap meg kell küzdenünk: miközben az egyes
csoportok társadalomban való elfogadottságáról beszélünk, mindig azzal találkozunk, hogy
az önreprezentáció csak szegregált műsorokban, meghatározott körben kerül bemutatásra.
A fogyatékosok megmutatásával és ábrázolásával az a legnagyobb bajom, hogy azt
nem látom, amikor egy siket ember bemegy, és a Szerencsekerékben nyer. Ott abban a
pillanatban tudom, és értem, hogy mi történik. Amiket most látok, azok olyan bemutatások,
hogy például tud nyolcvankét hangszeren játszani, ami ahhoz képest, hogy ő mozgássérült,
milyen nagy dolog.
(Közönség): Nem jól mondod, mert látod a Szerencsekerékben a siketek napján,
amikor mind a három résztvevő siket.
(Közönség): Igen, olyan ez, mint a nőnapi virágcsokor, vannak kinevezett piros betűs
ünnepek, és vannak világnapjaink, vagy egy hét, amikor a siketekkel lehet foglalkozni, de –
és egyébként ez a legnagyobb bajom, amikor a médiáról beszélünk, hogy – nem látom őket a
társadalom tagjaiként.
(Közönség): A BBC-ben láttam, egy műsort, melynek egy dawn-kóros fiú volt a
műsorvezetője. Lehetett látni, hogy azt a gyereket imádják. Egy kanadai példát is tudok
mondani, a „kanadai Szabó család” szappanoperában is körülbelül hat-nyolc évvel ezelőtt
született egy dawn-fiú, aki filmsztár lett és az ő révén a kanadai törvényhozás olyan
törvényeket iktatott be, amelyek három éve feküdtek a voksolandók listáján. Végül is vannak
ilyen példák, csak még előttünk áll tíz-húsz-harminc év, mire mi is eljutunk ide.
(Közönség): Lagzi Lajcsival készítettem korábban egy interjút, feltettem neki azt a
kérdést, hogy mozgássérülteket miért nem szerepeltet a műsorában. Azt mondta, hogy nem
54
Média
örülnének neki a szerkesztők, és ő nem meri felvállalni azt a rizikót, hogy konfliktusba
kerüljön velük.
Orsós László Jakab: Pedig hát ő egy híresen empatikus ember.
(Közönség): Véleményem szerint a reprezentációnak van egy nagyon fontos oldala,
főleg a demokráciákban. Ha nincsen reprezentáció, akkor nem lehet számon kérni bizonyos
dolgokat. Ha van egy szervezet – függetlenül attól, hogy ki kit képvisel –, ami elég erős, és
megjelenik mögötte egy társadalmi igény, akkor ennek a szervezetnek van lehetősége, hogy
számon kérjen bizonyos dolgokat.
Mondanék én is egy példát: Hillary Clinton most New York állam képviselője, az
írek napja, tehát Szt. Patrick napja előtt pontosan egy nappal egy meleg csoportnál járt
korteskedni, akik fölhánytorgatták neki, hogy most döntsön, hogy elmegy-e egy ilyen
katolikus felvonulásra, akik köztudottan buzi-ellenesek, vagy őket akarja képviselni. Ezzel
egy nagyon kemény kutyaszorítóba került, és valamilyen módon állást kellett foglalnia.
Természetesen, mint jó politikus erre is, meg arra is próbált állást foglalni.
De ebből is látszik, hogyha ilyen típusú szervezetek képviselik magukat, és
megjelennek, akkor mégis történik valami. Szerintem a feministákkal az a baj, és ez válasz,
hogy miért nem jelenik meg például a Nőszemély, mert nincs egy olyan fórum, ahol mi
megjeleníthetnénk magunkat, és elmondhatnánk, hogy nekünk ez és ez a bajunk. Az egy más
kérdés, hogy mennyiféle problémát vet fel: roma-cigány, stb., de legalább van. Mert, ha van,
abból még sok minden lehet, de ha nincs, abból semmi sem lehet.
Orsós László Jakab: Köszönöm, köszönjük… Hát befejezhetetlen, kimeríthetetlen ez
a téma, azt mondanom sem kell…
Köszönjük, hogy eljöttetek.
55
Oktatás
Oktatás
Vajon tényleg esélyegyenlőséget teremt-e a

mai oktatási rendszer, vagy inkább csak
megtanítja és elmélyíti e különbségeket?
Lehet-e roma vagy női történelmet oktatni,
egyáltalán hogyan valósítható meg az érték-
pluralizmus az oktatásban? Az iskola által el-
várt képességek vajon nem privilegizálnak-e
bizonyos csoportokat? A segítségként indí-
tott speciális iskolák vajon nem a problémák
további súlyosbításához járulnak-e hozzá?
Oktatás
Forray R. Katalin előadása

Először egy néhány szót magamról. Főállásban a Pécsi Tudományegyetemen tanítok,
a Bölcsészettudományi Karon és a Romológia csoporton. Az elnevezés úgy tesz, mintha
létezne egy olyan tudomány, amely a cigányokkal foglalkozik, ám valójában nem diszciplína
ez, hanem különböző, a cigányokkal kapcsolatos megközelítések és a rájuk irányuló
tudományos elemzések együttese. A szak egyetemi alapképzési szakként való akkreditálása
jelenleg is folyik. Ez várhatóan 2000. június elején hatályba is lép, így már lehet rá
jelentkezni. Nagyon nagy dolog ez, mert már 8 éve vesződnek azzal, hogy legyen egyetemi
alapképzésben ilyen szak. Lesz levelező és posztgraduális képzés is, úgyhogy szívesen látjuk
ott a budapesti másoddiplomásokat, vagy más érdeklődőket.
A cigányok iskolázási helyzetéről beszélnék, igyekszem az oktatásra szorítkozni.
Kezdjük talán azzal, hogy a cigány népcsoport alacsony iskolázottsága és iskolázási helyzete
nem csupán Magyarországon és Kelet-Európában, valamint más volt szocialista országokban
jelent problémát, hanem Európa minden országában is, ahol csak valamilyen cigány népesség
él.
Egy 1993-as UNICEF-jelentés szerint, mely kifejezetten a cigányok gyermekeinek
helyzetét foglalja össze Közép- és Kelet-Európa országaiban, az iskolázottság mindenütt
drámaian alacsony, valamint igen rosszak az iskolázási viszonyok. Nagymértékű az
analfabetizmus, viszonylag nagy arányban pedig egyáltalán nem mennek a cigány
gyermekek iskolába, ráadásul a középfokú oktatásba csak nagyon kevesen kerülnek be, és
úgy 12 éves kor fölött igen kevesen tanulnak tovább.
Régebben Nyugat-Európa több országában is az volt a gyakorlat, hogy a cigány
gyerekeket nagy hányadban mentálisan retardáltaknak fenntartott iskolarendszerbe
irányították át. Ez a fajta iskolahálózat, tehát az enyhe mértékben mentálisan sérült gyerekek
elkülönült iskolázása, ma már nem jellemző Nyugat-Európában. Amíg ez létezett, addig
ezekben az iskolákban a kisebbségekhez tartozó gyerekek felülreprezentálva voltak.
Frazernek A cigányok című könyve, amely magyarul 1997-ben jelent meg az Osiris
Kiadónál, alapkönyvnek mondható, még azzal együtt is, hogy igen sok hibája van. Egy másik
fontos név Jean-Pierre Liegeois, aki az Európa Tanács francia szakértője. Ő magyarul is
hozzáférhető, de könyvesbolti forgalomba nem került könyveket írt a cigányságról. A Frazer-
könyv előnye, hogy többé-kevésbé tudományos igénnyel íródott. E két forrásból
összerakosgatva az adatokat meg szemléleteket, bemutatható az európai cigányság. Ez
természetesen nem ugyanazt jelenti, mint ahogy Magyarországon használjuk ezt a fogalmat,
illetve nem ugyanazt a népcsoportot jelenti.
Liegeois legutóbbi utolsó könyvének címe: „Roma, gipsy és traveller”. Romának az
európai polgárjogi-politikai szakirodalomban azt a cigánynépességet nevezik, amelyet
etnikailag lehet cigányként definiálni. A gipsy egy tágabb, a traveller pedig kicsit más
jelentésű, de mégis ezzel a kettővel összhangban lévő fogalom. A traveller: egyszerűen
utazót jelent. Ez kissé eufemisztikus megjelölése annak, amit a nyugat-európai országokban
nomádnak mondanak. Ők a vándorló csoportok Európában. A cigányokat nomádnak sorolja
be a köznyelv, jóllehet ők se a szó szűkebb, se a szakmai értelmében vett definíció szerint
sem nomádok. Már csak azért sem lehetnek nomádok, mert a „nomád” szó definíciója az
állattenyésztéssel foglalkozókat foglalja magába, akik állatokat terelgetve vándorolnak. A
cigányok pedig egyik történeti elemzés szerint sem foglalkoztak hagyományosan
állattenyésztéssel, így ilyenfajta nomadizálás nem volt rájuk jellemző.
59
Egy másik definíció azt mondja, hogy peripatetikus népek közé tartoznak. A
peripatetikus nép pedig úgy vándor, hogy szolgáltatást ad el. Nem állatot tenyészt, hanem
valamit szolgáltat, mely szolgáltatás nagyon sokféle lehet.
A traveller hivatásszerű utazó, akinek a foglalkozása miatt utaznia kell. Ezek az
utazók különféle foglalkozásúak, népcsoportok és társadalmi csoportok – úgymint bárkán
élők, mutatványosok, ringlispílesek, cirkuszosok – lehetnek, akik foglalkozásuk miatt
családostul változtatják lakóhelyüket. Ebbe a csoportba sorolják a cigányságot is.
E traveller-fogalomba mindenféle ember beletartozik, olyan is, aki antropológiailag
egyáltalán nem hasonlít az általunk ismert cigány figurához. Nem barna vagy sötét bőrű, nem
sötét szemű, és keleties arcvonása sincsenek. Például ide sorolják az ír cigányokat is, akik
magukat szintén travellernek mondják.
A magyar cigányfogalom egyrészt erősen kötődik a múlt századi romantikához –
cigánytábori búcsú, szép cigányleány, lásd a magyar festészetet, cigányzenét. Másrészt ennek
a fogalomnak mindig volt egy negatív konnotációja is, mindig egy picit negatívan is
használták. Ez benne van például a sok-sok nagyon régi eredetű, cigányokkal kapcsolatos
magyar szólás-mondásban, például: „nem szokta a cigány a szántást”. A magyar cigány
szónak tehát van egy romantikus értelme és egy negatív hangulata is. Ugyanígy van a gipsy
kifejezésnek, illetve a különböző európai nyelvekben más és más – cigojner, zsitan, zsitano –
szavaknak is.
Azt meg kell jegyeznem a „gipsy” cigány kifejezéshez, hogy e szó ki van irtva az
értelmiségi beszédből Nyugat-Európában. (Így nem is tudom, hogy Jean-Pierre Liegeois
miért használja.) Ehelyett azt mondják, hogy roma, ha etnikai csoportról, vagy pedig
traveller, hogyha életmód szerinti csoportról beszélnek. A roma azért problematikus
Magyarországon, mert ez a szó a romani, az igazi lovári cigány nyelven jelenti azt, hogy
cigány, azaz egy népnév saját maguk megjelölésére. A nem ilyen anyanyelvű cigányok –
mint a beás cigányok a Dunántúlon – pedig nem szívesen nevezik magukat romának, csak ha
nagyon alkalmazkodni akarnak valamiféle vélt vagy valóságos társadalmi elváráshoz. Ha
pedig cigány nyelvet mondanak a dunántúli beások, akkor soha nem a lovárira, romanira
gondolnak, hanem a saját nyelvükre, a beásra.
Ráadásul számos más olyan cigánycsoport is van Európa-szerte, amelyek nem
nevezik magukat romának. Ennek ellenére 1971-ben, Londonban, az első úgynevezett cigány
világtalálkozón úgy döntöttek, hogy a politikai beszédben ez lesz az ő nevük. Ezt pedig illik
tiszteletben tartani.
Nemrégiben, a világpolitikában is aktív cigány értelmiségiek valamint szakértők
között egy érdekes vita zajlott az Interneten. Arról próbáltak eszmét cserélni, hogy miután
Magyarországon a cigányok kifejezetten saját magukra minden erőszak nélkül használják a
cigány kifejezést, akkor a nem magyarországi cigányoknak vajon van-e joguk arra, hogy
megtiltsák a magyar cigányoknak, hogy magukat magyarul cigánynak mondják. Hiszen
például az Országos Cigány Önkormányzat sem Országos Roma Önkormányzat néven fut, a
kisebbségi törvény szintén cigányokról beszél. A nemzetközi szakértők megoldásként úgy
gondolják, hogy talán másképpen kellene lefordítani a magyar cigány szót. Ők egy angol
szövegben a „gipsy” helyett a „cigant” javasolják.
Amikor az európai cigányság iskolázási helyzetéről beszélünk, akkor mindhárom
csoportról szó van. Nemrégiben Dublinban jártam, ahol ilyen traveller-camp-eket mutattak
számunkra. Ezek olyan szegénynegyedek, mint a többi gettónegyed Dublinban. A negyed
piszkos, nyomorgó emberekkel van tele, akik közül sokan lakókocsiban élnek, és a legtöbb
ottani ember vörös hajú és szeplős. Ők azt mondják magukról, hogy nem irish gipsy-k, nem
ír cigányok, hanem utazók, travellerek.
60
Oktatás
Frazer könyvében azt mondja, hogy a cigányok – azaz a gipsy-k – eredete Észak-
Indiába nyúlik vissza, a nyelv indiai eredetű, ám a balkáni nyelvszövetségbe tartozik.
Egyszóval úgy beszél a cigányokról, mint etnikumról, vagy egy rasszról, nem pedig a
Nyugat-Európában bevett módon. Ő is elmondja: vannak olyan teóriák, amelyek szerint a
cigánycsoportok jelentős hányada úgy alakult ki, hogy – akár a reneszánsz korában, akár
később – mindig voltak a társadalomból kitaszított emberek, akik valamilyen oknál fogva
ebben megragadtak, vagy egyszerűen ezt az életet választották.
Az ír cigányokról él egy teória, miszerint 1848-ban, amikor nagy éhínség volt, a
társadalom szegény rétegeiből leszakadt csoportok ezt az életmódot túlélési stratégiaként
választották. Egyszerűen útra keltek és megpróbáltak valamit eladni, hogy valamennyi
élelemhez jussanak. Belőlük lettek a szőke hajú és kék szemű cigányok. A sok különféle
csoport ma már a statisztikákban együtt szerepel. Így például a cigányság oktatásának
kérdései Európában, ebben az összefüggésben jelennek meg.
A cigánykérdés aktuális Magyarország számára is, mert az Európai Unióba való
belépésünkre készülve már két Fehér Könyv, valamint két országjelentés is megemlítette –
ráadásul az utóbbi hangsúlyosan –, hogy Magyarország a jelenlegi cigánypolitikájával nem
léphet be az Európai Unióba. Meggyőződésem azonban, hogy az uniós országok csupán
ürügyként használják a volt szocialista országok szegény cigányait. Egyszerűen csak félnek a
szegényektől, akár cigányok, akár nem. Ha pedig minden csatlakozni vágyó maga megoldja a
kérdést, úgy nem ismétlődik meg a kanadai tömeges exodus. Mivel a belépés után nem
lesznek határok, az EU nem akarja nyakába venni a több százezer magyarországi cigány
gondját, akik immáron legálisan kereshetnének megélhetést és jobb életet más országokban.
Emellett pénzeket is adnak e célra Magyarországnak, hogy javítson a cigánygyerekek
helyzetén. Májusban is indul például egy PHARE-program.
A magyarországi cigány népesség száma igencsak érdekes dolog, melynek egyre
jelentősebb tömeglélektani, szociálpszichológiai összefüggése is van, ugyanis egy kis
létszámú kisebbség kevesebb veszélyt jelent a többség számára. Magyarországon azt szokás
mondani, hogy a cigányság száma igen magas, és rettenetesen nő. Elcsépelt, hogy az ország
elcigányosodik, és elfogy a magyarság, helyettük pedig jönnek a cigányok. Épp az oktatási
tárca vezetője jelentette ki nemrég, hogy az első osztályba lépők között a cigánygyerekek
aránya hamarosan eléri a 30 százalékot. Ez viszont nehezen hihető, ugyanis előző évben a
becslések szerint csupán 5-6 százalék a cigánygyerek aránya az elsősök között, kérdés ez
hogyan nő 3-4 év alatt 30 százalékra. Ilyen drámai változás belülről, organikus fejlődés
folytán nem következhet be.
A magyar társadalomban él a félelem, hogy hamarosan a cigányok országa leszünk.
A félelem indokolásaként mondják: sok a cigány, és egyre több; már nem is lesz magyar
gyerek, és így tovább. A cigányszervezetek – amelyek közül néhány radikális már 1 millióról
beszél – pedig azért túlozzák el a cigányok számát, mert ezután tartanak igényt pénzre,
hatalomra és befolyásra. Az is érv számukra, hogy többen legyenek a többi nemzetiségnél.
A saját szervezetek becslései 400-600 ezerre teszik a cigányság lélekszámát, a
tudományos becslések szerint is ez a szám nagyjából 500 ezer körül van. A németek saját
szervezetei 200-220 ezerre becsülik magukat, a szlovákok 100-110 ezerre, a horvátok 80-90
ezerre, a románok 25 ezerre, a lengyelek 10 ezerre, a szerbek 5 ezerre, a szlovének szintén 5
ezerre, a bolgárok 3-3,5 ezerre, a görögök 4-4,5 ezerre, az örmények 3,5-10 ezerre, az
ukránok egyezerre, a rutének vagy ruszinok szintén egyezerre. Ez pedig együttesen már
csaknem szintén 400-500 ezer főt tesz ki. Ezek nyilván felülbecsülések. Például az ezres alsó
határok az ukránoknál és a ruszinoknál a kisebbségi törvénnyel vannak összefüggésben,
ugyanis őshonos egy kisebbség, ha legalább 100 éve él az országban és fel tud mutatni 1000
61
aláírást, hogy 1000 ember vallja magát ehhez a népcsoporthoz tartozónak. Így hivatalosan
megkapja azokat a kollektív jogokat, amelyek Magyarország nemzeti kisebbségeit
megilletik. Ezzel együtt is feltételezhető, hogy a cigányság önmagában nagyjából olyan
létszámot alkot a magyar társadalomban, mint az összes többi nemzeti kisebbség együttesen.
A létszám a kisebbségi lét szemszögéből is meghatározó kérdés. A legújabb, 2001-es
népszámlálás is próbálkozik azzal, hogy még pontosabban megmondja: hányan vannak a
nemzetiségek. Szerintem azonban hiába mindenféle fifika, mert nem lehet pontosan
megmondani. A kisebbséghez tartozók többsége ugyanis magát magyarként és
kisebbségiként is megjelöli. Nincs ez másként a cigányok körében sem.
Véleményem szerint a népszámlálások során nem szabad rákérdezni az etnicitásra,
azaz arra, hogy a megkérdezett melyik etnikumba tartozik, ugyanis hajlamosak vagyunk azt
az identitást választani, amelyik az adott kontextusban kedvezőbb. Ha pénz jár azért, hogy
valaki cigánynak mondja magát – például ösztöndíjat kap –, akkor olyanok is jelentkeznek
cigányként, akik esetleg más kontextusban nem tennék ezt. Ha pedig egyértelműen csak
hátrány, „üldözés” jár vele, akkor kevesen vallják magukat a népcsoporthoz tartozónak. Az
utóbbira szomorú példa a magyarországi németségé, amelynek a második világháborút
követően évtizedekig a maradéka sem merte magát németnek mondani. Nem is hiszem, hogy
sok értelme volna megszámolni azt, hogy ki melyik népcsoporthoz tartozik.
A cigány népesség összetétele a népszámlálások alapján becsülhető. Miközben a
saját szervezet 4-600 ezer főre becsüli a cigányságot, az 1990-es népszámlálásnál anyanyelv
szerint összesen 48 ezer ember mondta magát cigánynak, nemzetiség szerint pedig cigány
népességűnek mintegy 143 ezer ember tartotta magát. Az bizonyos, hogy jelentős a
különbség: sokkal kevesebben beszélik anyanyelvként valamelyik cigány nyelvet.
A romani vagy romanesz a roma szóból származó mesterséges kifejezés más nyelvek
analógiájára. A romani nyelvet, amelyet inkább oláh cigánynak neveznek Magyarországon, a
Dunántúlon kolompárnak mondják. Ez az oláhcigány nyelv Magyarországon a leginkább
elterjedt. Európában legelterjedtebb, a mindenkori oláh cigány elit által beszélt dialektus, a
lovári dialektus. Így Magyarországon, amikor nyelvvizsgát tesz valaki romaniból, ezt a lovári
dialektusban teheti meg, mert a magyarországi cigány értelmiség is ezt a dialektust beszélik.
Ők is úgy gondolják, hogy ebből lehet leginkább irodalmi nyelvet csinálni, ezért ezen a
nyelven írnak verset, próbálják a Bibliát lefordítani, fordították le Madáchot, és így tovább.
Emellett azonban a beásból is lehet nyelvvizsgázni. A beás egy óromán, tehát egy
nyelvújítás előtti román dialektus, amelyet zömmel a Dunántúlon élő népcsoport tagjai
beszélnek. Ez a nyelv nagyon hasonlít a románhoz, olyannyira, hogy román nemzetiségű
pécsi tanítványaim a hiányzó másik nyelvvizsgát egyből beásból szerzik meg.
A cigány népcsoport demográfiai összetétele az összes egyéb nemzetiséghez képest
más. A többi nemzetiségre és népcsoportra az elöregedő népesség jellemző, azaz nő az
idősek aránya és csökken a fiataloké. Ennek egyrészt oka, hogy az egész magyar társadalom
ilyen, másrészt a nemzetiségek asszimilációja az ambiciózus fiatal képzett emberek körévben
gyorsabb, a fiatalok gyorsan nyelvet váltanak, a megmaradó nemzetiségnél pedig az átlagnál
is nagyobb lesz az idősebbek aránya.
Egyetlen kivétel a cigányság. Ennek az is oka, hogy e csoport csupán kis mértékben
tudott asszimilálódni, mivel a többségi társadalom nem fogadta be őket. Természetesen az is
nyomós érv, hogy az egy családra jutó gyereklétszám magasabb a cigány családokban. Az
1990-es adatok szerint az anyanyelv szerinti cigányok korcsoport szerinti megoszlása: a 0-14
éves korcsoport aránya 35 százalék, a 60 éven felüliek aránya csupán 5,3 százalék. Ezzel
szemben a magyar össznépességben a 60 éven felüliek aránya már most több mint 20
százalék, és a 14 éven aluliaké is alig 7-8 százalék lehet. Ha a nemzetiség szerinti összetételt
62
Oktatás
nézzük, akkor a 0-14 éves korcsoport súlya 39,6 százalék, a 60 éven felülié pedig 4,3
százalékot tesz ki. Így tehát még fiatalosabb népcsoport. Ez azért rossz, mert
Magyarországon hamar meghalnak az emberek, ám a cigányok még hamarabb halnak, a
többség nem éri meg a nagyapa-kort, illetve csak akkor, ha nagyon korán születik meg az
első gyermekük.
A fiatalos korszerkezet hátránya, hogy sokan hajlamosak a rossz pontokra helyezni a
hangsúlyt. Elég ambivalens dolog, amikor magyar pártpolitikusok arról beszélnek egyfelől,
hogy fogy a magyar, másfelől pedig, hogy átok a sok cigánygyerek születése. Ez nem
rasszizmus, hanem a társadalmi összefüggés nagyon szerencsétlen biologizálása. Hiszen
önmagában nem az a probléma, hogy X családnak hány gyereke van, milyen a bőrszíne,
hanem az a szerencsétlenség, ha a szegénység és az írástudatlanság termelődik újjá. Azaz
nem a barna bőrű emberektől fél a társadalom, hanem inkább az írástudatlanoktól, a
szegényektől, akik sajnos bemennek és lelopják a nyomorult nyugdíjasnak az almafájáról az
almát, mert éhesek; akik nem mennek iskolába, mert nincs cipőjük és így tovább. Így
tulajdonképpen a szegénységtől fél az ország, főleg az ilyen mértékű szegénységtől épp csak
megmenekült hányada.
Amikor azonban egy politikus összekeveri a biológiai meg a szociológiai
szempontokat, az nem ugyanazzal a mércével mérhető, mint amikor az utca embere
összekeveri a kettőt. Amikor nem azt mondja, hogy a szegénységet kell valahogy
csökkenteni, és nem engedni a nyomorúság újjátermelődését, hanem azt mondja: nem szabad
megengedni, hogy ezek az emberek újjátermeljék önmagukat, azaz szaporodjanak. Nem azt
mondja, hogy ne szaporodjon a szegénység, ne nőjön a munkanélküliség, vagy ne nőjön az
írástudatlanság, hanem azt mondja: ne szaporodjanak a potenciális írástudatlanok.
A cigány népesség iskolázottságáról a népszámlálás adatai szerint azt lehetne
mondani, hogy sokkal iskolázatlanabb, mint a magyarországi népesség átlaga. Körükben a 0
(nulla) osztályt végzettek aránya a 7 éven felüliekből 20 százalék, szemben a másfél
százalékos magyarországi átlaggal. Ráadásul csak töredékük jelentkezik érettségit adó
középiskolába, és jár felsőfokú oktatási intézménybe. Azonban e komoly problémákat nem
szeretném túlhangsúlyozni, mert ez azt a képzetet keltheti, hogy a cigányság olyan
népcsoport, amely képtelen önmagát segíteni, olyan, amelyen hiába segítenek évtizedeken
meg nemzedékeken keresztül, mindig csak ugyanott van, és nem halad semmit se előre. Ez a
veszélye annak, hogyha túlhangsúlyozódik a sok negatívum, olyan kép keletkezhet a
cigányságról, hogy minek egy ilyen „nyomorúságtömegen” segíteni.
A kor- és iskolázottsági szint szerinti adatok szerint a magyarországi cigány fiatal
népességnek már ¾ része elvégzi az általános iskolát. Ez nagyon nagy dolog, hiszen csupán
az 1961-es párthatározat volt az első, amely megkezdte beterelgetni őket az iskolába. Orsós
Jakab és Darócz József írt az iskolába való terelgetés élményeiről. A probléma inkább az,
hogy kevesen tanulnak tovább. Az utóbbi évtizedekben ugyan sokan mentek
szakmunkásképzőbe, de a rendszerváltás közbeszólt: az az iskolatípus, amelyet éppen
kezdtek meghódítani maguknak, a rendszerváltás nyomán tönkrement. Hiszen az itt képzett
munkaerőt igénylő nagyüzemek, iparszerű mezőgazdaság alól „kiment” a gazdaság,
összeomlott a bánya. Egyszerűen nem volt hova mennie ezeknek a cigány embereknek. A
szülők munkanélküliek lettek, a gyerekek pedig nem voltak arra fölkészülve – és sajnos most
sincsenek –, hogy gimnáziumba vagy szakközépiskolába menjenek, holott ezek hálózata épül
ki az utóbbi egy évtizedben.
A magyar oktatáspolitika 1991 óta a cigányokat is beletette a nemzetiségi oktatás
nagy kalapjába, azaz az önkormányzati törvény a cigányok oktatásával és nevelésével
foglalkozó intézmények számára is lehetővé tette, hogy bizonyos nemzetiségi oktatáshoz
63
hasonlóan, plusz támogatást vegyenek föl a cigány gyerekek után. Nem egyszerűen a cigány
gyerekek oktatása után, hanem ehhez megfelelő programot kell csinálni, amely tartalmazza a
nyelv- és kultúraőrzés, népismeret-oktatás, valamint a felzárkóztatás kérdéseit is.
Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert a volt szocialista országok közül ilyen nagy
projektet a cigány gyerekek oktatási színvonalának növelése érdekében egyetlen más ország
sem tudott felmutatni a rendszerváltás után. Bár lehet és kell is bírálni ezt a projektet.
Az állami oktatáspolitika mellett a másik vonulat a magánkezdeményezéseké.
A pécsi Gandhi Gimnázium az egyik legjelentősebb magánkezdeményezésből
létrejött állami projekt – végső soron ugyanis az állami költségvetés finanszírozza. Ez az
iskola Európa egyetlen cigány gimnáziuma. Annak idején egyrészt azért hozták létre, hogy –
kissé a népi kollégiumok mintájára – a rossz szociális körülmények között élő cigány
gyerekeket segítsék, enélkül ugyanis nem jutnak el a jobb gimnáziumokba. Oda kell menni a
falvakba, ahol ezek a gyerekek élnek, és rá kell beszélni a szülőket, hogy engedjék el a
gyereket iskolába, hadd tanuljon és legyen belőle értelmiségi. Másrészt a magyarországi
cigányság is olyan nemzetiség, mint a többi magyarországi népcsoport, amelyeknek van
gimnáziuma, így a cigányoknak is kell legyen.
Európában nem mindenütt alakult ki a magyarországihoz hasonló nemzetiségi
oktatáspolitika rendszere, sőt ez a típus, amikor egy népcsoportnak nem szövetségi országban
önálló iskolarendszere van, inkább ritkaságszámba megy. Kis csalás jellege is van a
dolognak, hiszen egy szem gimnázium biztosan nem oldja meg egy egész népcsoport
asszimilációját, illetve nem is gátolja. Mindenestre jó, hogy létezik egy ilyen iskola.
A gimnáziumban megtanulható a nyelv, és még nagyon sok minden. Ráadásul a
Gandhi Gimnázium azért is nagyon hasznos, mert a tanulóit valóban onnan verbuválja,
ahonnan a gyerek nem jutna másképp el az érettségiig. Egyelőre föl nem becsülhető, hogy
milyen hatást gyakorolnak ők ezzel az életúttal és lehetőségekkel közvetlen és tágabb
környezetükre. Két év után az a benyomásom, hogy a dél-baranyai cigányság sokkal nagyobb
lendülettel áll ma már neki a tanuláshoz, mint az ország más részein. Egyre többen akarnak –
akár felnőttként is – tanulni, mind több gyerekes anya, apa jelentkezik, jár középiskolába és
akar érettségizni, esetleg egyetemre járni.
Bizonyos, hogy ezek nem százak vagy ezrek, de egyre többen vannak, akik a
Gandhiba akarnak menni. Biztosan nem véletlen, hogy a Gandhi Gimnázium Pécsett
szerveződött, és nem valahol másutt alakult meg. Szintén nagyon érdekes kezdeményezés a
Mánfai Kollégium. Sikeres projektnek tűnik a nyírteleki is, Szabolcsban: ott egy cigány
fiatalember, aki állami gondozásban nőtt fel, majd középiskolai tanári oklevelet szerzett,
működtet egy kedves házat, egyfajta hétközi diákotthont cigánygyerekeknek, akiket egy
speciális oktatási módszerrel tanít.
Komoly a törekvés arra is, hogy a Gandhi Gimnáziumon kívül másik középfokú
iskolát is létrehozzanak. Ennek forrása a PHARE-támogatás lehet. Már létezik a Kaly Jag
Nemzetiségi Szakiskola Budapesten. Ott tanul a Fekete vonat nevű rap-együttes mindhárom
tagja. Ez a szakiskola azonban nem ad szakmunkás-oklevelet sem, viszont arra vállalkozik,
hogy cigányul is megtanítson olyan ismereteket, amelyekkel a gyerekek elmehetnek
gimnáziumba különbözeti vizsgával. Az ott kezdők közül néhányan már érettségiztek is. A
szakiskola neve nem véletlen: a Kalyi Jag együttes alapította, ennek megfelelően erős a
művészeti, főként a zenei oktatás.
Edelényben is van egy munkaiskola, egyfajta szakiskola. Edelény nagyon szegény
város, Magyarország egyik legszegényebb részén, a Cserehátban. Különösen kevés ott a
munkalehetőség, miután a miskolci üzemek bezártak. A városnak van egy nagy cigánytelepe.
Ott működik az országszerte csak edelényi Marikaként ismert Nagy Sándorné nevű, cigány
64
Oktatás
származású pedagógus, aki egy kisegítő iskolából csinált egy fantasztikus iskolát. Több
helyről – főleg a Soros és az Autonómia Alapítványtól – kapott rá pénzt. A Makovecz-stílusú
„palotában” mindenki leveszi a cipőjét, mindenki halkan beszél.
Említhetem még a Roma Esély Alapítványi Szakiskolát is, ami Szolnokon már
gimnáziumi ágát is fejleszti, az Országos Cigány Önkormányzat alapítványán szerveződve.
Nevezetesség a Csapi Kollégium is. Talán még a Józsefvárosi Tanodát említhetném
Budapesten. Kis számú, de jelentős kezdeményezésekről van itt szó.
Köszönöm.
Kemény Vagyim: E rendezvénysorozaton hagyomány, hogy az előadás általános

szinten ragadja meg a címbeli témát, és a kerekasztal-beszélgetésben jönnek elő a
konkrétumok. Mai témánk az oktatás. A résztvevők: Thun Éva a Hírnök munkatársa,
újságíró; Perlusz Andrea, a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskoláról; Takács Mária a
Labrisztól, valamint előadónk, Forray R. Katalin.
Megkérnélek mindnyájatokat, hogy kicsi bővebben mutatkozzatok be, és első körben
próbáljunk két kérdésre választ kapni. Az első kérdés, hogy hogyan vehetnek részt a
kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportok az oktatásban? A második: az előítéletek, a
problémák újraíródásainak kérdésköre, az oktatáson belül. Az oktatás mennyiben járul hozzá,
hogy javítsa a többségi társadalom képét a kisebbségi csoportokról? Hogyan alakítja a
társadalmi csoportok önképét?
Thun Éva: A Hírnök elektronikus hírlevél és adatgyűjtési forma, amely sokféle más
tevékenységből nőtt ki az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán, ahol fő tevékenységemben az
Angol Tanszéken adjunktusként dolgozom, angol nyelvi szakmódszertant tanítok. Leendő
tanárokat képzek. Emellett már ötödik éve egy Bevezetés a nőtudományba című kurzust
tartok. A nőtudomány másik neve: a társadalmi nemek tudománya.
Tény, hogy köziskoláink koedukált iskolák. Manapság többen felszisszennének, ha
valaki azzal az ötlettel jönne elő, hogy vezessük újra be a csak fiú- és a csak lányiskolákat.
Innét adódik a kérdés: egyáltalán miért szüntették meg az ilyesfajta elkülönítést, illetve mi a
koedukáció a jelentősége. Az elméleti pedagógiai szakirodalom szerint az oktatás
mindenkinek szól. Az oktatási anyag olyan objektív tudásanyag, amely normatív jelleggel
mindenki, tehát a tanulók és a tanárok számára is, kötelező. Ez okos emberek által leírt tudás.
Amikor azonban belemélyülünk a prezentált tudás tartalmába, akkor kiderül, hogy
például egyes szöveggyűjteményekben egyáltalán nincsen női szerzőtől semmilyen írás. Azt
hiszem, ugyanúgy föl lehetne tenni a kérdést, vajon a kisebbségek kultúrája mennyire
reprezentált az irodalomtanításunkban. Vagy például a történelem tárgykörében: mi
tételeződik tudásnak? Nagy gondban vagyunk, ha nőket meg kell neveznünk történelmi
nagyjaink között. Komolytalan dolog ezt azzal elbagatellizálni, hogy ők is színesítették kissé
a történelem palettáját. Hiszen ismerünk sokféle politikatörténetet, tudunk sok-sok dinasztia
és uralkodó család történetéről, de arról, hogy az emberek mit is csináltak mindennapjaikban,
arról igen keveset. Sokak véleménye szerint a napi apró munkát mindig a nők végezték, ez
pedig nem tételeződött olyan értékes tevékenységeknek, mint a férfiak által végzett munka,
így alig maradt fenn róla bármi is.
Ha másfajta tantárgyak olvasókönyveit nézzük, akkor szintén furcsa kép tárul elénk.
Az egyik könyv szerint az oktatás nem más, mint az adott kultúrába való szocializáció,
enkultúráció, azaz az adott környezet kultúrkincsének, a társadalmi szokásoknak a
65
megtanítása. Aztán kiderül, hogy ezt sem egyenlően gondolják e tankönyvek, hisz akár képi,
akár szövegábrázolásuknál megint csak a férfi tevékenységeket gondolják normának.
Adatszerűen: a ma elsősök, másodikosok számára megjelenő olvasókönyvekben mintegy 70
százalékban reprezentált a férfi szereplő, eközben a népességen belül kb. fele-fele a fiúk és
lányok aránya. Ráadásul a foglalkozások közül e könyvek standardan a tanárnő és az ápolónő
foglalkozást ismerik. Így itt az a borzasztó kép tárul elénk, hogy a valós életet és kultúrát e
művek valahogy leírják, viszont igen tradicionális normákat állítanak elénk, semlegesség
címén.
Takács Mária: Takács Mária vagyok, a Labrisz Leszbikus Egyesület képviselője.
Egyesületünk 1999 novemberében alakult, viszonylag kevés tagunk van. Két felvilágosító
programot indítottunk be, havonta rendezünk összejöveteleket, ahol saját témáinkról
beszélünk, illetve a saját témák és a külvilág kapcsolatáról. Igyekszünk kifelé megmutatni
magunkat, arról, hogy mit gondolnak a melegekről ma az iskolában satöbbi. Készítettünk egy
könyvet is, amely nemrégiben jött ki a nyomdából, ez a „leszbikus térerőről” szól, arról, hogy
kik vagyunk, milyenek a velünk kapcsolatos előítéletek, és hogyan lehet egyáltalán ezt
földolgozni azoknak, akik rájönnek – mondjuk középiskolás korukban –, hogy ők a saját
nemükhöz vonzódnak.
Az oktatási programunkat 2000 őszén indítjuk be. A Phare demokrácia-programjának
keretében nyertünk pénzt e célra. Ez a forrás arra elég, hogy elutazzunk a középiskolákba és
ott arról beszélgessünk: mit is jelent melegnek lenni, és mit jelent ezen keresztül szembesülni
a világgal. Arra sajnos nem elég a pénz, hogy e találkozásokról írásban is nyomot hagyjunk.
Most készül a képzési anyag, amelyhez nagy segítséget kaptunk Amerikában San
Francisco-ban, ahol két ifjúsági szervezettel is találkoztunk. Az ottani ifjúsági szervezeteket
az különbözteti meg a magyarországiaktól, hogy ott sok kormánytámogatást kapnak a városi
tanácstól, valamint gazdag emberektől. Sokan – akik mellesleg melegek – fontosnak érzik,
hogy e közösségeket támogassák, ennek eredményeként e szervezetek már fizetett tagokkal
működnek. Több évtizeddel ezelőtt e szervezetek is sok önkéntessel indultak.
Miért is szükséges ez az oktatási program? A 14 éves kor környékén alakul ki, hogy
az ember ki felé, milyen irányba vonzódik. Beszélni kell arról, hogy annak is van
létjogosultsága, aki a saját neméhez vonzódik. Ez nemcsak szexuális vonzódást jelent, és
most sem igazán a szexuális térről szeretnénk beszélni, hanem az érzelmi vonzódásról. Nem
feltétlenül abba kell szerelmesnek lennem, akinek ellenkező nemű a nemi szerve, hanem
tetszhet nekem teljesen más nemű is, például nekem egy lány.
Hiszen mit is hall egy középiskolás? Egy középiskolában tanítok, ahol rengeteg gúny
elhangzik amiatt, hogy: „te meleg vagy, és különböző”. Egyrészt a sztereotípiák alapján, ha
egy fiú feminin, akkor az már biztos, hogy buzi, ha pedig egy lány a reál tárgyak felé
igyekszik, például mérnöknek készül, akkor az gyanús. Másrészt gyakran hallani, hogy
deviancia a melegség, sőt betegség. Találni olyan, tanároknak szóló kézikönyveket,
amelyekben megemlítik, hogy a homoszexualitás a deviancia tárgykörébe tartozik.
Erről fontos beszélni, mert ebben a korban vetődik fel a kérdés: ki melyik nemhez
vonzódik a jövőben. Ez ugyan változhat a későbbiek során, de fontos a megerősítés.
Találkoztam már negyvenéves nőkkel, akik férjhez mentek, gyerekeket szültek, ám miután a
kicsik fölnőttek, a nők rájöttek: valójában kikhez is vonzódnak. Azután elváltak és
szembesültek saját valójukkal. Jobb, ha egy fiatal korábban jut el a felismeréshez, mert őt
még támogatni lehet. El lehet mondani a gyerekeinknek: „bocs, gyerekek, én mégsem az
apátokat szerettem igazán”, így viszont életek romolhatnak el azon, ha nem szerethetjük azt,
akit akarunk.
66
Oktatás
Természetesen az oktatás nem állhat meg a középiskolás korosztálynál, az
idősebbeknek a meleg egyesületek segíthetnek. Ilyen a Háttér Meleg Baráti Társaság, amely
egy telefonos lelki segélyszolgálatot működtet. Az is fontos, hogy minél több nyilvános
fórumokon szerepeljünk, hogy lássanak minket a melegek és nem melegek egyaránt.
Elképzeléseink szerint kettesével, azaz párokban mennénk el az egyes középiskolákba.
Emellett tévékben is felszólalunk, hogy tudják a legeldugottabb falvakban élők is
Magyarországon, hogy nincsenek egyedül. Nagyon fontos, hogy ők megerősítést kapjanak és
esetleg fölvegyék a telefont és például a lelki segélyszolgálaton keresztül elérjenek minket.
Nagyon fontos, hogy a gyerekek szembesüljenek saját sztereotípiáikkal, és a
valósággal is, hiszen később ők lesznek azok, akikkel konfrontálódni kell a melegeknek. Ők
lesznek a társak, a barátok, a szomszédok, a munkatársak vagy a főnökök. Fontos volna
elérni, hogy a munkahelyen ne azért rúgják ki – esetleg más indokkal – a melegeket, mert a
saját nemükhöz vonzódnak, tehát őket is meg kell, hogy fogjuk. Nemcsak a gyerekeknek
szeretnénk előadni, hanem az osztályfőnököknek és a szaktanároknak is. Hiszen mi van
akkor, ha az osztályfőnök homofób magatartást tanúsít egy osztályfőnöki órán? A gyerek
nem mer neki semmit sem elmondani, ott nem találhat támogatást, pedig a legtöbb időt egy
gyerek az iskolában tölti. A szülőkkel való konfrontáció esetén pedig jó lehet, ha beszélhet
egy tanárral, akitől támogatást kaphat, a biztos háttér pedig segíthet, hogy elmondja a
szüleinek, valójában hogy is érez.
Perlusz Andrea: Perlusz Andrea vagyok, az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai
Főiskolai Kar hallássérültek pedagógiája tanszékének adjunktusa. Az intézményi integráción
kívül van az integráció szónak más jelentése is: én a fogyatékos, vagy inkább speciális
nevelési szükségletű fiatalok, elsősorban hallássérültek integrációjával foglalkozom. Az
oktatás témájában két kérdés foglalkoztat. Egyrészt: miért olyan a társadalom attitűdje a
fogyatékosokkal, speciális szükségletekkel, mássággal szemben, amilyen, melyek a
befolyásolás lehetséges útjai, ha egyáltalán vannak, és ezt hogyan kell elkezdeni. Másrészt:
mikor jó ezt elkezdeni, tehát milyen szűk vagy tágabb körben kell értelmezni az integrációs
folyamatot ahhoz, hogy az valóban hatékony legyen?
Kemény Vagyim: Én is felvetnék pár kérdést. Először: hol van a küzdés terepe – ha
egyáltalán küzdelemről van itt szó? A küzdelem terepén azt értem, hogy a tananyagon vagy a
pedagógusokon kell-e változtatni. Például a női történelmi szereplőknek bele kellene kerülnie
a tananyagba?
Thun Éva: Az oktatási rendszer igen jelentős szocializációs tényező, ráadásul
kötelező az egész országban. Egy műveltséget és tudásanyagot átadó intézmény. Revízió alá
kellene venni, hogy egyáltalán mit gondolunk iskolában tanítható tudásnak. Ez már
önmagában szinte filozófiai kérdés. Melyek azok a tantárgyak, amelyek szükségesek a
felnövekvő nemzedékek számára?
A tudás tartalma szűkített, patriarchális típusú, a racionális tudományértelmezésen
alapuló és régen megállapított tudást tükröz és ír le. Így nincs benne hely az alternatíváknak,
nem mutat be életlehetőségeket és választási alternatívákat, így nem mutat be női
életsorsokat, sem hátrányos helyzetű vagy kisebbségi sorsokat. Véleményem szerint a
tananyag mindenképpen revízióra szorul. A tanárképzésé szinten, hiszen nem mindegy, hogy
egy tanár mit gondol a saját szerepéről, milyen a véleménye tanítványairól, mennyire
közvetíthet általában a másfajta életvitelről.
A tanárok gyakran könnyedén ítélkeznek pejoratív és negatív módon. Itt tehát még
nagyon sok a tennivaló. Az oktatáspolitikának az is feladata volna, hogy az uniós csatlakozás
kapcsán gondoskodjon az esélyegyenlőségi politika minél jobb érvényesítéséről
67
Magyarországon. Az oktatás területe ugyanis része a nők és férfiak közötti
esélyegyenlőségnek.
Kemény Vagyim: A tananyag kapcsán érdekel: honnan veszitek a bátorságot ahhoz,
hogy ti mondjátok meg, hogyan írják át a tananyagokat. Miért pont ti? Hiszen könnyű
mondani: írjuk át az anyagot, mert hátrányosan megkülönbözteti akár a nőket, akár a
melegeket, a leszbikusokat, vagy akár a romákat. Mégis, mit tegyünk a helyére? Hol fog ez
eldőlni, illetve kitől várhatjuk el, hogy megmondja?
Takács Mária: Amerikában láttunk olyan tankönyvet, amely közép- és
főiskolásoknak a meleg történelemről, a meleg mozgalomról beszél. Ha ezeket
összehasonlítjuk a magyarországiakkal, azt látjuk, hogy a cigányok ugyan szerepelnek itt-ott
a történelem- vagy szociológiakönyvekben, ám a melegeket sehol sem említik meg. Ez a
téma tabu. Középiskolai történelemóráimon igenis beszélek tanítványaimnak a
feminizmusról. Erre kétféle a reakció: a lányok szeme felcsillan, a fiúké pedig nem. Pedig
például Savoyai Jenőről, Buda felszabadítójáról kevesen tudják, hogy igen feminin, filigrán
férfi volt, mégis korának legnagyobb hadvezére. Ha a többség tudná, hogy e férfi meleg volt,
nem biztos, hogy lovas-szobra kint állna a vár előtt.
Nehéz kérdés, hogy a pedagógusokat át kell-e képezni. Az bizonyos, hogy a
pedagógusokat képezni kell. Alapvetően nem szólnánk bele az oktatásba, hanem egy délutáni
foglalkozás keretében vagy osztályfőnöki órákra mennénk be. Hiszen az órán röpdösnek az
olyan fogalmak, hogy „te buzi, maradj csöndben”, amikor egy feminin fiút lebuziznak. Ez
másik kérdést is fölvet: a nemi sztereotípiákét. Magyarországon, egy hagyományos
társadalomban, alapelv, hogy egy fiú legyen férfias, egy nő pedig nőies. Holott amikor
fölnövünk lehet, hogy nő létünkre egy feminin fiú fele vonzódik egy lány és abban nincs
semmi abszolút rossz, ezt el kell fogadni. Fontos, hogy a tanárok védjék meg a diákokat az
agresszivitás és bántás ellen.
Perlusz Andrea: A direkt tudásközvetítés nagyon kevéssé hatékony. Talán a
szocializációba, tehát az együttélésbe, a közös tapasztalatszerzésbe kell „belecsempészni” a
megfelelő elemeket. Lehetőséget kell adni már gyerekkorban ahhoz, hogy felnövekedvén egy
befogadóbb társadalom tagjai lehessünk.
Az Oktatási Minisztérium 1999-es statisztikája felméri, hogy az intézményekben
hány érzékszervi és mozgásfogyatékos gyerek van. A sorból hiányzik a tanulásban
akadályozott, vagyis az értelmi, vagy mentálisan retardált populáció. Az értelmi vagy
érzékszervi mozgássérültek mintegy négyezren voltak. Ez megközelítően ugyanannyi, mint
ahány ilyen típusú fogyatékos gyerek van speciális intézményben.
Ha elmozdulnánk a fogyatékos kifejezés szűk körű használatától, és a Nyugat-
Európában használt „speciális nevelési szükséglet” fogalmát vennénk, amelybe beletartoznak
olyan gyerekek is, akik átmeneti tanulási zavarokat mutatnak vagy a hátrányos helyzetű
csoportok, fogyatékosság nélkül, akkor tovább bővülne e kör. Azok a gyerekek, akik
óvodába együtt járnak egy végtaghiányos kisgyerekkel, egy hallás- vagy egy látássérülttel,
már nagyon korán konkrét tapasztalatokat szereznek általánosságban annak a csoportnak a
jellegzetességeiről. Minél korábban kerül erre sor, annál kevésbé merevek a kategóriáink e
csoporttal szemben.
A kategorizáció gondolkodási folyamatunk szükséges része. Nem arról van szó, hogy
kategóriákra nincsen szükség, ám minél kisebbek és fiatalabbak vagyunk, annál
képlékenyebbek e kategória határai. Az „újszülöttnek minden dolog új” alapján egy kis
gyerek, aki lát egy szemüveges embert, annak ezen élmények beépülnek normális
68
Oktatás
tapasztalatai közé, így a normalitásról alkotott elképzelései is egyre tágabbak lesznek. Az
effajta tapasztalatszerzés révén pedig nem leszünk előítéletesek.
A felmérések az integrált nevelést a szociális beilleszkedés és a tanulmányi
eredményesség szerint mérik. Mind a két esetben nagyon jó eredményeket tudunk felmutatni.
Ezek az eredmények nemcsak a speciális szükségletű gyerekeknél pozitívak, hanem az egész
befogadó társadalomnál is. Mi még úgy nőttünk föl, hogy e gyerekek el voltak zárva, így a
homoszexualitás vagy bármilyen hasonló kérdés tabu volt. Így a kategóriák pejoratív
felhangjai miatt mi sokkal előítéletesebbek vagyunk, még ha nem is szeretjük ezt bevallani
magunkról.
Forray R. Katalin: A fasiszta személyiségről azt mondja Adorno, hogy az ún.
fasiszta, merev gondolkodású személyiség, aki nemcsak az etnikai kisebbséget – mondjuk a
zsidókat – gyűlöli, hanem a papokat és a nőket is Az előítéletes gondolkodás tehát azt jelenti,
hogy minden kisebbséggel, minden eltéréssel szemben egyaránt türelmetlen és elutasító.
A magyarországi oktatáspolitikai hagyományaink szerint szükség van a tananyagban
speciális ismeretekre, így nép- és nyelvismeretre, bármilyen etnikai kisebbségről van szó.
Más országban, ahol más az oktatáspolitika, ott erre nincs szükség. A legfontosabb
megtanulni az együttműködést a különböző emberekkel. Nem az ismeretszerzés, hanem a
szocializáció, a szociális tanulás a lényeges. Megtanulni azt, hogy nekünk sem egyfajta
identitásunk van, hanem sokfélék vagyunk, lehetünk nők, kisebbségek, többségiek, tanárok,
diákok, szóval rengetegfélék, egyazon pillanatban. Természetes, hogy a másik embernek is
többféle identitása van. Amikor a másik embert látjuk, akkor ne azt lássuk benne csupán,
hogy roma vagy sánta, hanem próbáljunk kíváncsiak lenni arra, hogy hol vannak
identitásának más dimenziói. Ezt pedig együttműködéssel lehet főleg megtanulni.
Ebben pedig a tanárképzésnek van a legnagyobb szerepe, hiszen a tanároknak kellene
valahogy megtanulni: hogyan lehet együttműködni, hogyan lehet együttműködésre
serkenteni a gyerekeket, hogyan lehet nyitottságra, többnyelvűségre, együttműködésre és a
többféleség elfogadására nevelni őket.
(Közönség): Valóban már egészen kicsi kora óta a fogyatékosoknak együtt kellene
élni a tanulásban, az iskolában és az óvodában az épekkel. A tankönyvekben is meg lehetne
írni, hogy például mozgássérült vagy vak kislány barátkozik egy meleg lánnyal vagy roma
lánnyal, az irodalmi alapművek pedig ki kellene térjenek a különböző sérültekre, valamint a
fogyatékosság alapvető ismereteit is interpretálni kellene a hallgatók számára.
Az Önálló Élet Egyesületben a fővárosban oktatási intézményekbe járunk, és
különböző fogyatékosaink beszélgetnek a hallgatókkal. Érdekes tapasztalat, hogy az alsós
tanulók mindent meg mernek kérdezni, még azt is, hogy megyek a WC-re, ám minél
nagyobbak, annál kevésbé mernek kérdezősködni. Aztán a főiskolások már nyitottabbak, ott
akár már a párkapcsolatra is rákérdeznek.
Az integrált oktatást addig egyszerű megoldani, amíg nincs fizikai akadálya, ha
viszont már segédeszközökre van egy fogyatékosnak szüksége ahhoz, hogy eljusson
valahová, akkor már nagyon-nagyon kevés az integrált oktatást vállaló személy. Emiatt azt
gondolom, hogy valódi integrált oktatás még kb. 20 évig nem valósul meg.
(Közönség): Nemrég beszélgettem egy lánnyal, aki a vakokról ír diplomamunkát és
sok amerikai cikket olvasott. Véleménye szerint Amerikában teljesen más problémákkal
küzdenek: ott több a pénz, több az egyesület, ott már jóval előrébb járnak sok kérdésben.
Kipróbálták az integrált oktatást is úgy, hogy már általános iskolás kortól a vakokat abszolút
látók között tanították. Ám – többek közt – nem tudták biztosítani, hogy minden iskolában
megfelelő gyógypedagógus legyen, így valamiféle visszaesést tapasztaltak. Ha viszont a
69
szegregált iskolák és intézmények mellett állunk ki, akkor az a vád érhet minket, hogy ott
állandóan, egész életükben be lesznek zárva, az ott élők csak azt ismerik meg, hogy milyenek
a vakok, ha pedig kikerülnek a látókhoz, akkor nem tudnak velük mit kezdeni.
A két véglet között tudok átmenetről. Egy vak ismerősöm vak gyerekeket visz látó
általános iskolákba, ahol együtt szerveznek programokat, együtt játszanak. Így mind a két
csoport tud egymás felé nyitni. Most is vannak olyan vak gyerekek, akik már integrált
iskolába járnak, ahová gyógypedagógus is jár, aki azoknak segít, akiknek nehézségeik
vannak és lemaradtak. Véleményem szerint tehát a direkt propagálás helyett eredményesebb
lehet becsempészni az emberek életébe a más csoportokat.
(Közönség): Az intézmények szintjén jelentkező integráció a koedukált oktatás
kapcsán nem tűnik problémának, már nem kérdés, hogy nők és férfiak együtt járnak iskolába.
Ám a koedukált oktatásért vívott harc nehéz volt, amelyben az unos-untalan ismételt fő érv
az volt, hogy a nőknek speciális igényeik vannak, és a férfiaknak is speciális tudást kell
átadni. Úgy tűnik ezen a vitán túltettük magunkat, és elismerjük a koedukált rendszer
előnyeit. Úgy gondolom, az ebben a folyamatban használt érvek ma is állnak és
használhatóak lehetnek az integrált oktatás mellett is.
Thun Éva: Szerintem változatlanul nincs megoldva a kérdés. Olyan érdekes helyzet
áll elő, hogy egy domináns meg egy alávetett csoport jár együtt iskolába, ez pedig
automatikusan azt eredményezi, hogy e szerepeket tanulják ott meg. Így a fiúk megtanulják
azt a bizonyos domináns viselkedést, a döntő szerepben való létet és a verseny-viselkedést, a
lányok pedig a háttérbe húzódást, hogy ők legyenek az érzelmesebbek, az odafigyelőbbek, a
gondoskodóbbak. Ez a kétarcúság a koedukált oktatásban változatlanul létezik, és ezt a
gyerekcsoportok is létrehozzák.
Ez a tanár-diák kommunikációban is létrejön, amikor sokkal többet szerepelnek a fiú
tanulók egy iskolai órán belül, több időt szán rájuk a tanár, nehezebb kérdéseket ad fel nekik,
hamarabb jegyzi meg a fiúk nevét. Nemenként mások a tantárgyi elvárások. Úgyhogy sok-
sok olyan apró dolog van, amely a rejtett tantervben működik, és változatlanul fönntartja ezt
az egyenlőtlenséget.
(Közönség): Az oktatásnak van egy tartalmi része, hogy milyen tudások jelennek
meg, viszont van egy hatalomgyakorlási része is, annak a kérdése, hogy a szocializációt
hogyan irányítják – az utóbbi az oktatás-módszertan. Veszélyes lehet azt mondani, hogy a
jelenlegi oktatási rendszer Magyarországon lehet patriarchális, ugyanis Angliában és másutt
is átálltak másfajta oktatási rendszerekre. Ennek azonban meglett az a hátulütője, hogy a fiúk
tanulmányi eredményei jelentősen leromlottak, magatartási problémáik megnőttek, mert az új
oktatási rendszer megpróbálta jobban figyelembe venni a lányok érdekeit is.
Oktatási rendszerünk egységes módon, egyfajta masszaként kezeli a beérkező
tömeget, amely nem képes figyelembe venni azt, hogy az egyes kisebbségi csoportok
oktatásának speciális igényei vannak. Magyarországon minden egyes gyereknek, aki bemegy
az oktatásba, speciális oktatási igényei vannak, így tehát nem ’normális’ gyerekek és
’speciális oktatási igénnyel rendelkező’ gyerekek léteznek, hanem speciális oktatási igények
vannak. Ez viszont azt jelenti, hogy Magyarországon az oktatási rend módszertanilag nem
felkészült erre. Az integrációnak az a része, hogy hogyan lehet a tanulócsoportokra
figyelemmel lenni, az általános oktatás-kritika része. A tananyagnál viszont adottság, hogy
létezik egy társadalmilag hagyományozott és jelenleg Magyarországon érvényben levő
kultúra – ebben kellene megjelennie a többszínűségnek. Ha pedig a társadalomnak érdeke,
hogy a változó társadalmi tudást adja át, akkor ezek automatikusan megjelennek a
tudásanyagban.
70
Oktatás
Kemény Vagyim: Hogyan jelenik meg a tananyagba becsempészendő történet?
Hogyan készül a nőkről, a leszbikusokról, a melegekről szóló tananyagrészletet; azt ki
fogalmazza meg, ki írja meg? A sokféle speciális program, tulajdonság és történet közül,
milyen nézőpontból lehet ezeket megjeleníteni? Én ugyanis kezdek elbizonytalanodni afelől,
hogy mit is kellene beletenni az anyagokba.
Takács Mária: Azt hiszem, hogy nem szubjektivizálni kellene a dolgokat, hanem
tárgyilagosan megemlíteni: ez van, illetve azt, hogy mióta létezik. A tankönyvíróknak meg
kellene keresniük minket. Az elsődleges forrás sokat segíthet egy-egy tankönyv megírásában.
Forray R. Katalin: Amikor kisebbségekről, kis csoportokról, egyénekről
beszélgetünk, akkor gyakran visszacsúszik a dolog oda, hogy „tankönyv”, „tananyag”,
mintha ezek léteznének. Holott az iskola és többi intézmény is ezer tankönyvből tanít. Abban
se vagyok biztos, hogy titeket meg kell keresni annak, aki „a tankönyvbe” akar írni valamit.
A tankönyv ugyanis más, mint egy újság vagy szakkönyv, a tankönyv ugyanis a
konszenzusos tudást tartalmazza. A tankönyvíró nem a saját gondolatait írja bele a világról,
hanem valamilyen konszenzust jelenít meg.
Perlusz Andrea: A Nemzeti Alaptanterv az elvileg a különböző mérési szinteken lévő
gyerekek tudásminimumának 70 százalékát fogalmazza meg. A maradék 30 százalék így
minden iskola, minden oktatási intézmény saját kezében van. Ez különösen akkor sok, ha
belegondolunk a régi tantervek centralizáltságába, amikor is napra pontosan meg volt adva,
hogy aznap mondjuk a kétjegyűt kétjegyűvel osztást kell tanítani a gyerekeknek.
Szerintem itt kellene választási lehetőséget adni, hogy az intézmények felvehessék a
profiljaik közé e témákat is, mondjuk a cigányságot, attól függően, hogy az oktatási
intézmény körüli térséget mennyire érinti a probléma. Emellett az Alaptantervben van a
mássággal kapcsolatos több ponton is csatlakozás, így ahol e tudástartalmaknak van hely, ott
a fogyatékosokkal való foglalkozást is be lehet emelni. Ám azt is el szeretném mondani,
hogy csak azért mert odaírnak valamit, attól a helyzet nem változik. A fejekben kell
cserélődnie valaminek, ez pedig időt igényel.
Thun Éva: Szeretnék hinni abban, hogy a tananyagot autentikus forrás kell hogy adja.
Így amikor a nők történelméről van szó, akkor azt olyan írja meg, aki ebben járatos és sokféle
kutatást végzett már. Ez viszont már sokak szubjektív érzékenységét sértheti, emiatt is fontos
e kérdésekben a párbeszéd. Hosszadalmas folyamat, hiszen a tananyagnak több éven át
kipróbáltnak és módszeresen kidolgozottnak kell lennie.
Lényeges dolognak tartom, hogy az infrastrukturális, valami módon objektiválható
keretek adottak. Ezek között érdemes arról is beszélni, hogy a közoktatásban dolgozó tanárok
nagyobb része nő. Így olyan szereplő van a rendszerben, aki maga is társadalmilag alávetett
pozícióban él, ez pedig rengeteg további kérdést és problémát vet föl, hiszen az ágens
szerepét kérdőjelezi meg.
Takács Mária: Ebben az az abszurdum, hogy az elnőiesedett pedagógusi pályán azok
a nők erősítik a hagyományos sztereotípiákat, akik pedig érezhetnék: mennyire hátrányos
helyzetben is vannak.
(Közönség): Egy korábbi időszakban a tanár, mint tekintély, férfiként jelent meg, és e
helyzetében erősítette a dolgot a diákok felé. Később, amikor a nők kerültek ugyanebbe a
pozícióba, ők már alávetettjei az oktatási rendszernek. Ez két különböző szituáció.
71
Kemény Vagyim: A férfi tanároktól az ember elvárná, hogy a férfi dominanciájú
társadalmat fenntartsák. Emiatt abszurd és furcsa, hogy a nők is egy ugyanilyen társadalmat
akarnak fenntartani.
(Közönség): Valóban nehezebb a nőknek betölteni néhány olyan pozíciót, amely a
múltban férfiszerep volt.
Kemény Vagyim: A társadalom valamennyi intézményében és működési
mechanizmusában jelen vannak a hátrányos helyzetet fenntartó, örökítő, létrehozó
mechanizmusok, amelyek közül most egyet emeltünk ki: az oktatást. Természetesen nem
lehet mindent az oktatásra ráhárítani, de ettől még van felelőssége.
(Közönség): Nem azt akartam állítani az előbb, hogy a nők és férfiak szerepe az
oktatáson belül rendezett lenne. Egyszerűen annyit mondtam, hogy hajlamosak vagyunk nem
észrevenni azt, hogy a koedukált oktatás milyen eredmény, mivel ez az oktatási forma
egészen elterjedté vált. Olyan vívmány, amely a roma-oktatás és a speciális helyzetű, tehát
valamilyen testi fogyatékos embereknél még nincs meg. Az ő esetükben még az intézményes
elkülönülés is probléma. Szerintem ezt nem szabad elfelejteni. A következő lépés lehetne a
tananyagok revideálása a tanárok szintjén, tehát a már integráltan létező oktatás szintjén a
tananyagot megváltoztatni.
Kemény Vagyim: A hozzászólások között elhangzott a fokozatosság elve. Azaz: nem
egyszerre nekiindulni és minden fronton harcolni, hanem valahogyan „becsempészni” e
szempontokat. Kérdésem: ezt meg lehet-e tenni, ha pedig igen, akkor mi lehetne az első
lépés?
Takács Mária: Mi magunk szeretnénk „csempészni”. Az összes középiskolának
küldünk ki magunkról egy levelet, amely alapján ők meghívhatnak minket. Hiszen az kevés,
ha egy osztályfőnök meghív minket az osztályához, mi hosszabb távú kapcsolatokat
szeretnénk kiépíteni. Nem arról van szó, hogy felfordítjuk a társadalmat, hanem egyszerűen
csak finoman nyitni akarunk. Majd meglátjuk milyenek az első projekt tapasztalatai. Csupán
beszélgetni akarunk és megmutatni magunkat. Sőt ez annak lesz személyesen igazán nagy
ugrás, aki odamegy, beszél róla, és ezzel egy konfrontációnak teszi ki magát.
Forray R. Katalin: Gondoltatok-e arra, hogy megnézitek, miért az az iskola választott
titeket? Ezek a visszajelzések akár tudományos kutatás témái is lehetnek. Nagyon izgalmas,
hogy ki hogyan reagál, ki reagál egyáltalán, milyen motívumai vannak.
A cigány kisebbség, mint etnikai kisebbség esetén nincs első lépésről szó, legfeljebb
a következő lépésekről. Az ilyenfajta problémák kezelésében az a legnagyobb veszély, ha
nagy-nagy globális „valamiként” kezeljük őket, mert azzal nem lehet mit kezdeni. Hiszen ha
azt mondjuk, hogy egy lavina esik a fejünkre, vagy felrobban a Föld, akkor azzal nem lehet
mit kezdeni: az ember csak ül és néz. Ehelyett kicsiny, apró lépések kellenek, lokális
projektek. Egy oktatáspolitikának olyanokat kell menedzselnie, mint a tanárképzés, a hálózat,
de a kezdeményezéseknek lokálisaknak kell lenniük.
(Közönség): Azt kérdezném, hogyan képzelik a fogyatékos minél inkább szélesebb
körű megismertetését a társadalom szintjén? Mi is kaptunk visszautasító leveleket, amikor
mégis elmentünk, a pedagógusok el voltak ájulva: ők semmit nem tudtak, milyen jó, hogy
most már valami ismeretük van általában a fogyatékos témáról.
Thun Éva: Semmiképpen sem szerepel forradalom az elképzeléseinkben. Így például
a feminizmusnak, a nőkről való gondolkodásnak nem szabad az amerikai radikális feminista
72
Oktatás
formában előadnia magát, hisz pontosan a forradalmi megváltásokból a világnak ezen a táján
egyelőre elég volt. Van viszont egy vállalható hazai hagyománya a feminista
gondolkodásnak, a század elejéről: akkoriban sok idézhető mű íródott, amelyek ma is igazak
és elgondolkodtatóak, ezek például megjelenhetnek az új tananyagok integráns részeként.
Az integráns rész azt is jelenti, hogy semmiféle külön ún. másság tantárgyra nincs
szükség. Ez nem tantárgy, mert része az életre való felkészülésnek, amikor a gyerek
találkozik a világ e darabkájával is. Ellene vagyok annak a fajta tanármentalitásnak – amelyet
számtalanszor megtapasztal az ember –, hogy ezt a biológiaórán kell tanítani. Szerintem
azonban ha valaki felkészült magyar állampolgár és mellesleg tanár, akkor állampolgári – és
nem a tanári – tudásához tartozik az, hogy milyen is a való élet. Így akár a testnevelő
tanárnak, akár a matektanárnak, bárkinek, készen kell állnia, hogy ezt a szakmai
felkészültségével együtt megbeszélje a gyerekekkel. Nem hiszem, hogy az elszigetelődés, a
mozaikok módszere, amikor néha érdekességként megjelenünk, hasznot hajthat. Helyette
szívósan menni kell és ismételni és mondani és csinálni mindenhol, amíg válaszok nem
érkeznek a gyerekektől és a tanároktól egyaránt.
Ezen kívül kezdem elfogadni a sokszorosító effektus jelenségét. Amikor az ember
kiképez egy kis csoportot, végigbeszéli a témaköröket, akkor feltehetően a tagok, miután
visszamennek a saját környezetükbe, ezeket a szemléletmódokat ugyanúgy tudják
alkalmazni. Ennek természetesen komoly tanári személyiségfejlesztéssel kell párosulnia,
hiszen nemcsak a tárgyi tudást kell adni, hanem személyes erőt is. A tanárnak át kell tudnia
adni az ellenállás képességét is, hogy igazolja: számára fontos az alternatívák, a sokféleség
bemutatása.
(Közösség): Úgy vélem, hogy a tárgyi tudás ilyenfajta átalakulása attól teremtődik
meg, hogy különböző szinteken, egyesével és együttesen lépünk ebbe az irányba. Egy
társadalom egészében van valamifajta lehetőség arra, hogy e témákról többet tudjanak,
nyitottabbak legyenek, hogy ezek valamilyen módon megjelenjenek. Ez a társadalom
egészében is változik, amely visszahat az oktatási rendszerre is. Viszont az oktatási rendszer
egészében a bekerülésnek és az átadásnak létezik egy módszertani gátja. Lehet, hogy e
módszertani kérdésben nem volna szabad hagyni, hogy csak úgy történjenek a dolgok, hanem
ott valóban radikálisabb változásra van szükség, ez pedig már nem kisebbségi kérdés, hanem
kifejezetten a társadalmi tudás egészének átadására vonatkozó kérdés. Ebben viszont már
szükség van radikális változásra.
Kemény Vagyim: Ez nagyjából egybecseng a mai beszélgetés egyik szervezőjének, a
Társadalomelméleti Kollégiumnak a véleményével is, ezért ezt aláhúznánk kétszer pirossal.
Azért szerveztük az egészet, mert nem pusztán a kisebbségi, hátrányos helyzetű csoportok
részérdekeit szeretnénk nézegetni, mint különösségeket, hanem az egész társadalmat
megszólítani. Ez pedig a többségi társadalom szemszögéből is igen lényeges lehet.
Perlusz Andrea: Azt vallom, hogy: „gondolj nagyot, tegyél kicsit”. Nem vagyok
világmegváltó, inkább a kisebb kezdeményezésekben hiszek. Ha megpróbáljátok az attitűd-
formálást, vagy azt, hogy bizonyos témák a tabulistáról lekerüljenek, egyetértek azzal, hogy
ezt a magatok szintjén teszitek. A tanárképző intézmények is megpróbálnak tenni azért, hogy
a pedagógusok egyénenként az egyéni szükségletekhez tudják igazítani a pedagógiát, sok
tanár- és tanítóképző intézmény szervez képzéseket, amelyek lényege a differenciálás.
Fontos, hogy ma már az iskolarendszer plurális: többé-kevésbé szabadon
választhatunk saját értékrendünknek megfelelő pedagógust, tantervet, tankönyvet és iskolát.
Társadalmi szinten az a feladat, hogy az emberek tudatosságát növeljük, miszerint joguk és
lehetőségük választani, tapasztalják meg, honnan lehet ismereteket szerezni.
73
Kemény Vagyim: Az integrációnak megvannak a politikai korlátai, még jogi harc is
zajlik azért, hogy legyen valamiféle integráció. Szerintetek ennek van-e valamifajta elvi
határa? Mi az, amit nem lehet bekapcsolni egy ilyen közös oktatásba?
Forray R. Katalin: Úgy lehet inkább föltenni a kérdést, hogy milyen előnyei és
hátrányai vannak az integrációnak. Hiszen az integráció a társadalom számára sem fenékig
tejfel, így meg vannak a maga hátrányai, miközben a szegregációnak is vannak előnyei.
Hátulról kezdve, szegregáció előnye az, amit a cigány gyerekek oktatásával kapcsolatban
szoktak hangsúlyozni: ott védett környezetben vannak, ahol jobban ki lehet szolgálni a
speciális igényeiket. A védelmet viszont egy kisebb igény- és követelményszinttel párosítja,
így például nem veszik annyira komolyra, ha hiányoznak vagy nem jönnek el valahova,
elkésnek, nem csinálják meg a házi feladatot, összetépik a füzetet, és így tovább. Ez
egyértelműen egy jelentős védettséget jelent.
A szegregáció hátránya viszont, hogy nem készíti fel egy egyenlők közötti
versenyhelyzetre, azaz nem készít fel „a társadalomra”. Pontosan erre alkalmas az integráció.
Ebből adódik az integráció a hátránya is: az illető gyereket védelem nélkül belerakja egy
olyan versenyhelyzetbe, amely alig különbözik a társadalmi versenyhelyzettől. Ebben viszont
lehetséges, hogy túlságosan magasaknak bizonyulnak neki ezek a követelmények. Így egy
mozgáskorlátozottnak korlát, ha olyan az eszközigénye, hogy technikailag nem bír
egyszerűen részt venni az integrált tanításban.
(Közönség): Létezik még egy csomó árnyalat, amelyről sehol nem hallani igazából,
mert ezt csak az ismeri, aki maga is jól ismeri a sérültek helyzetét. Eszerint a szegregáció
káros, kisebbségi gátlástömeget is ébreszthet a fogyatékosban: már gyerekkorban úgy indul,
hogy a szülők is korlátozzák, diszkriminálják a saját gyereküket. Akkor az bekerül egy zárt
intézménybe, mondjuk egy mozgás-, vak-, vagy akármilyen intézménybe, ahol megint csak a
saját társait látja, majd egyszer csak, 18 éves kortól megszűnik a következő lépcsőfok, ahol
egy védett környezetben tudna továbbtanulni vagy dolgozni, ehelyett puff, kilökik a
társadalomba: „integrálódjál, ahogy tudsz”.
Emiatt olyan „gáttömeg” van benne, hogy meg sem mer szólalni, csak ül, mint egy
mulya izé, emiatt viszont mindenki azt hiszi, hogy: „Jézusom, szegény, szerencsétlen”. Ezek
a stigmák sokkal dominánsabbak, mint a meleg vagy a roma. A stigmákhoz hozzájárul a
fogyatékosokkal kapcsolatos nevelési attitűd is. Mivel 30 éve élek mozgássérültek között,
bizton állíthatom: a mozgássérültek legalább 50 százalékát otthon erőteljesen
diszkriminálják.
Perlusz Andrea: Kiegészítésre szorul, hogyan használom az integráció fogalmát. Az
integrációt annak a tudatos folyamatnak értelmezem, ahol egy speciális szükségletű személy
segítséget kap. Amikor egy vak nem bírta, hogy oda kirakták és nem járt hozzá
gyógypedagógus, én spontán integrációnak nevezem, a szakirodalom pedig nem is tartja
integrációnak. Itt tehát húznék egy vonalat.
Abban az esetben viszont, ahol az integráció egy megfelelően tudatos kiválasztási
procedúra eredménye – tehát én választottam egy intézményt, felmértem milyen attitűdű a
család, milyen motivációjú a gyerek –, majd amikor a gyerek bekerült abba a többségi
intézménybe, akkor sem hagyom magára, ha a társadalomba kerül, akkor sem hagyom
magára. Emiatt szerintem e folyamatnak hátrányai sincsenek igazán, illetve amikor nem jól
csinálják, csak akkor lépnek fel komoly hátrányok. Ezt megelőzni minél több információ
szerzésével lehet.
74
Oktatás
Forray R. Katalin: Egyáltalán nem vagyok szegregációpárti, sőt kifejezetten
elkötelezett integrációpárti vagyok, ám a szegregáció mellett érvelőket sem tartom
cinikusnak vagy hazugnak. Az előbb csupán felsoroltam azokat a dolgokat, amelyekkel az
ember terepen vagy a szakirodalomban találkozik, annak előnyeit és hátrányait, hogy miért jó
az, ha a sérültek és a gyengék valamiért külön vannak rakva az erősektől és az
egészségesektől.
(Közönség): A romáknál viszont nem egy nemi vagy egy képességbeli különbség
van, hanem kulturális különbség is. Gondolhatjuk-e úgy, hogy a szegregáció számukra
ugyanúgy jó lenne, mint például az erdélyi magyaroké, akik külön egyetemekért, külön PhD-
ért harcolnak. Önök melyik megoldás mellett teszik le a voksot?
Forray R. Katalin: A magyar oktatáspolitika és az egész térség történeti
hagyományai adottak. Személy szerint nem nagyon örülök ezeknek, de tudomásul veszem.
Nem tartom jónak a nemzetiség fogalmának néha álságos ápolását, a kollektív jogok viszont
jogilag körülbástyázottak, így nemigen lehet velük mást csinálni. A romák speciálisan
ambivalensek ebben a kérdésben. Vannak, akik a Gandhi Gimnázium és a Kaly Jag
Nemzetiségi Szakiskola típusú megoldások mellett elkötelezettek, mások pedig azt mondják,
hogy a romáknak azt kell megtanulniuk, hogyan él a többségi társadalom, el kell fogadtatni
magukat, megtanulni beszélni, viselkedni, öltözködni, kommunikálni és együttműködni
velük.
Sok öntudatos, zömmel értelmiségi roma el szeretné érni, hogy iskolában is oktassák
a cigány nyelvet. A kevésbé öntudatosak azt mondják, hogy a gyerekeik számára inkább
angolul vagy németül kellene tanulni, mivel annak nagyobb hasznát veszik az életben, aki
viszont akar, az tanulja meg a saját nyelvét. Erről hasonlóan vélekednek a szlovákok is, aki
azt mondják: talán jobb, ha számítástechnikát vagy angolt, németet tanul a gyerek, és nem a
szlovákot.
Magyarországon tehát nagyon előrehaladott minden nemzeti-etnikai kisebbséggel a
nyelvcsere folyamata. Kevesek használják az anyanyelvüket otthon, így számukra mindent
idegen nyelvként kell megtanulni. A kultúra – különösen a romáknál – egy kreált valami,
még az is vitatott, hogy lehet-e koherens kultúráról beszélni. Összességében Magyarországon
három csoport él, ezért nem tudom, hogy milyen szintig lehet itt egységes kultúráról
beszélni. Egységes történelemről lehet, ám ahhoz meg hiányzik a szakértelem.
(Közönség): Egyes példák szerint a kisebbségi-nemzetiségi kultúra ápolására nem a

szegregált oktatás keretein belül kerítenek sort, hanem a többségi iskola keretein belül. Ilyen
klasszikus eset Finnország és a svédek példája, ahol a számarányában nagyjából 10
százalékos kisebbség kedvéért a 90 százaléknyi finn megtanul svédül. Az Amerikai Egyesült
Államokban hasonló folyamat játszódik le, ahol a növekvő számú spanyol anyanyelvű miatt
a spanyol nyelv iránt fokozódik az iskolai érdeklődés, így az angol anyanyelvű amerikaiak
elkezdenek spanyolul tanulni.
Elképzelhető-e ez Magyarországon, ahol viszont a roma nyelvet beszélők száma
nagyon kicsi? A roma nyelv tanulása biztosan problémás, de esetleg lehetőségként
felajánlható, hogy bárki, aki szívesen foglalkozna ezzel, az tanuljon romául az általános
iskolában, esetleg az óvodában is. Így a kultúra ápolása nemcsak szegregált körülmények
között zajlana.
Forray R. Katalin: A finn és svéd példa szerintem félrevezető, ugyanis
Finnországban a svédeknek hallatlan presztízse van, szemben a romák magyarországi
helyzetével. Természetesen Magyarországon el lehetne gondolkodni ilyen megoldáson, de
75
valószínűleg nem működne. Általában és elvileg egyetértek azokkal a cigány, lovari, romani
vagy beás nyelven író költőkkel, írókkal, akik számára nagyon fontos és szeretett az
anyanyelvük. Számomra is fontos és szeretett a magyar anyanyelvem, de ezzel együtt is be
kell azt látni: egy népcsoport érdekeinek megfelelő képviseletéhez még a magyar nyelv is
kevés. Ha valaki megtoldja egy kicsit a romanival, még akkor sem. Így valóban jobb, ha
angolul vagy németül tanul a gyerek.
Véleményem szerint azért erősödött meg az oktatáspolitikai gondolat, mert
Magyarország már 1992-ben mintát akart szolgáltatni a szomszéd országoknak: „nézzék a
románok, milyen szuperek vagyunk mi itt”, a kis nemzetiségek is milyen komoly jogokat
kapnak. Az erdélyi magyarok helyzete viszont más, már csak a tömbben élés miatt is. A
kultúraőrzés technikája népenként különböző, attól függően, hogy diaszpórában élnek,
hányan vannak, vagy mennyire elfogadni őket a társadalom.
Takács Mária: Kérdéses, milyen hátrány származhatna abból az integrációból, ha a
melegek megmutathatnák magukat. Miért lenne hátrány a befogadó közösségnek, ha olyan
melegeket látna, akik családi életet élnek, szeretik egymást, jegygyűrűt hordanak vagy
csókolóznak az utcán, és ez miért volna hátrányos a melegeknek? A frusztrációk és a
gátlások egyre csak halmozódnak bennünk is, azokban az emberekben is, akik nem merik
saját magukat megélni. Vagy nem halmozódnak bennünk. Bár az Egyesült Államokbeli
felmérések szerint az öngyilkosok negyede melegsége fel nem dolgozása miatt követte el az
öngyilkosságot. Összességében tehát azt hiszem, hogy ebben a témában a nem-integráció
kérdése a hátrány, nem pedig az integrációé.
Kemény Vagyim: Nem gondolom, hogy ezzel lezártunk minden kérdést, de nem is
gondoltuk azt, hogy e másfél óra alatt mindent kitárgyalunk. Köszönöm a kerekasztal
beszélgetőinek és a hallgatóságnak is a részvételt.
76
Munkavállalás
Munkavállalás
Számos társadalomtudományi kutatás fog-
lalkozik a munkavállalási nehézségekkel, de
vajon nem járulnak e ezek is hozzá a cso-
portokról kialakult képekhez? Ki számít ha-
tékony munkaerőnek? Lehet-e valaki mun-
ka nélkül “egész értékű ember”? Tényleg
választani kell család és karrier között?
Munkavállalás
Kertesi Gábor előadása

Az előadásomnak azt a címet adtam, hogy Diszkrimináció – antidiszkrimináció a
közgazdasági elmélet tükrében. Úgy tudom, hogy olyan társaságban adom elő a
mondandómat, ahol alapjában véve nem közgazdászok ülnek, tehát némi haszonnal
kecsegtethet, ha a közgazdaságtan sajátos szempontjait megpróbálom hozzátenni ennek a
meglehetősen komplex problémának az elemzéséhez. Azt hiszem, ezek a szempontok
segítenek néhány olyan kérdés megvilágításában, amelyeket a társtudományok nem ezt a
szempontot látják.
Előrebocsátanám, hogy én nem értek ennek a délutáni ülésnek a tárgyát képző
problémakör teljes komplexitásához.. Megpróbálom mondandómat a cigány foglalkoztatás,
illetve cigány munkavállalók bérezésének problémakörére konkretizálni. Remélem, hogy
ettől függetlenül lesz néhány olyan szempont, ami más területen is hasznosítható.
Mielőtt rátérnék azoknak a közgazdasági ismereteknek a nagyon vázlatos
ismertetésére, ami azt gondolom, haszonnal járhat, ha nem közgazdász érdeklődők is
megismerik, néhány adattal szeretném érzékeltetni a probléma fontosságát a cigányság
foglalkoztatására koncentrálva. Megemlítenék egy pár olyan tényt, ami elég világosan utal
arra, hogy a probléma, vagyis a „diszkrimináció” jelen van. A cigányságnak durván három –
három és félszerese a munkanélküliség esélye a nem cigány népességhez képest. Egy
következő, elég döbbenetes tény: ha veszünk egy korosztályt, például az 1984-ben 20 és 39
év közötti férfiakat, nyolc általános iskolai végzettséggel, akkor a nyolcvanas évek közepén a
tipikus magyar munkavállaló (ilyen életkorral, nemmel és iskolai végzettséggel) nagyjából
hasonló foglalkoztatási esélyekkel rendelkezett, mint egy tipikus roma munkavállaló, csupán
minimális, 4-5 százalékpontnyi eltérés állt fenn a romák rovására. A rendszerváltozás során,
a 10 év leforgása alatt óriási esélykülönbség alakult ki. A teljes magyar népességben 1994-re
a 30 – 49 éves, nyolc általános iskolai végzettségű férfiak foglalkoztatási esélye 65
százalékra zuhant le, ugyanez a romáknál 35 százalékra. Tehát az eredetileg a nyolcvanas
évek közepén meglevő, mintegy 4-5 százalékpontnyi rés egy hatalmas, 30 százalékpontnyi
szakadékká mélyült. Ugyanezt az adatot, hogyha a szakmunkás végzettségű, hasonló
életkorú, tipikus magyar, vagy tipikus roma munkavállalóra konkretizáljuk, akkor a szintén
90 százalék körüli foglalkoztatási esélyek a tipikus magyar munkavállaló esetében 80
százalékra, a tipikus roma esetében 59 százalékra esett vissza, tehát egy 20 százalékpontos
különbség nyílt meg.1
Ugyanezt tapasztaljuk a pályakezdők esetében, de nézzük meg inkább az idő előtt
nyugdíjazás adatait (idő előtt nyugdíjazottnak tekintve mindenkit, aki nem érte el a hivatalos
nyugdíjkorhatárt, de nyugdíjban van). Ha például a 45-49 éves férfiak korcsoportját
választjuk ki, (ezek az emberek durván 10-15 évvel vannak a nyugdíjkorhatár előtt), akkor a
romák esetében 1984-ben ebben a korcsoportban 15 százalék volt az idő előtt nyugdíjazottak
aránya (ezeknek az embereknek legnagyobb része rokkantnyugdíjas). Ugyanakkor ez a szám
89-re, tehát 5 év leforgása alatt 30 százalékra emelkedett; egy olyan időszakban, amikor
Magyarországon állítólag (80 és 89 között) nincs munkanélküliség, vagy teljesen minimális.
Az elbocsátásokat a sajtó, a tévé, a rádió botrányos esetekként írja meg, illetve közli.
Nyilvánvaló, hogy e mögött nem botrányosan nagy, százasával vagy ezresével történő
elbocsátások vannak, hanem minden munkahelyről egyesével küldték el az embereket. Így
1
Az adatok forrása: Kertesi [2000].
79
világossá vált a dolgozók számára, hogy a munkahelyeiket nem tudják megtartani, és ezért
maguk kezdeményezték a rokkantnyugdíjba helyezési eljárást. Ilyen módon menekültek egy
nyugdíjas formába a munkanélküliség elől. 2
Végül pedig megemlíteném azokat a közkeletű tényeket, amikről úton-útfélen lehet
hallani: munkaügyi központok nem közvetítenek ki munkáltatókhoz romákat, arra
hivatkozva, hogy úgysem kapnák meg az állást, stb. Azonban hasonló információkat
kaphatunk romák részéről is: az 1993-94. évi országosan reprezentatív cigányvizsgálatban
megkérdeztünk minden egyes háztartás minden egyes felnőtt tagját, hogy élete során
előfordult-e olyan eset, amikor valamilyen hátrányos megkülönböztetés érte. Durván 2200
háztartást kérdeztünk meg, ebből 337, a megkérdezett esetek (háztartásban mérve) 13
százaléka, az érintett személyek nagyjából 15 százaléka igennel válaszolt a kérdésre, és
közülük durván (az egész cigány népességre vetítve) 16 ezer felnőtt számolt be arról, hogy
valami munkahelyi, foglalkoztatásbeli megkülönböztetés érte.3
Azt gondolom, hogy nagyjából ennyi tényszerű információ elegendő annak
belátásához, hogy a probléma (ti. a munkahelyi diszkrimináció) fontos és érdemes vele
foglalkozni. Innentől kezdve elkanyarodom az elmélet és azon gondolatébresztő szempontok
irányába, amelyek segítenek a fenti tények értékelésében. Mindenekelőtt egy definíciós
problémával nézünk szembe: meg kell tudnunk mondani, hogy mit tekint a közgazdasági
elmélet vagy a társadalomtudományi elmélet diszkriminációnak ebben a sajátos
kontextusban, tehát a foglalkoztatás vagy a bérezés esetében. A definíció itt nem semleges
dolog; a definíción keresztül az elméleti kérdések minden fontos aspektusára rá lehet
mutatni. Ez a definíció borzasztó egyszerűen hangzik, de amilyen egyszerű, olyan nehéz
megfoghatóvá tenni: a munkaerőpiacon akkor beszélünk diszkriminatív, megkülönböztető
munkáltatói viselkedésről, ha azonos termelékenységű (vagyis azonos „minőségű”)
munkaerőt a munkáltatók eltérő módon értékelnek. Ez két dolgot jelenthet: vagy eltérő
eséllyel alkalmazzák őket, vagy ha alkalmazzák, akkor eltérő módon bérezik, tehát eltérő
módon fizetik meg őket.
Egy közgazdász számára egy ilyen problémafelvetés rögtön beletalál a közgazdasági
elmélet szívébe, ugyanis ilyen lehetőség nem fordulhat elő egy versenypiacon, ha komolyan
vesszük a kompetitív közgazdasági elméletet. Ugyanis ha versenykörnyezetben vagyunk, ez
gyakorlatilag azt jelenti, hogy van egy azonos minőségű termelési tényező, jelen esetben a
munkaerő, amelynek bizonyos elemei annak ellenére, hogy pontosan ugyanannyit érnek a
termelés szempontjából, mint más elemei, mégis olcsóbbak. („A” olcsóbb, mint „B”, holott
minőségi jellemzőiket tekintve pontosan megegyeznek.) Ha komolyan veszi az ember a
közgazdaságtan tanítását, akkor egy ilyen jelenség hosszú távon nem maradhat fenn, mert
lesznek olyan piaci szereplők, jelen esetben a munkaadók, akik kihasználják ezt a
lehetőséget, és igyekeznek megszerezni azt a termelési tényezőt, ami pontosan ugyanolyan
értékű, de mégis valamilyen oknál fogva olcsóbb. Tehát ráígérnek a korábbi ajánlatokra; ez
föl fogja hajtani az olcsóbb termelési tényező árát. Ezzel szemben mellőzni fogják azt a
munkaerőt, ami ugyanolyan minőségű, mint a másik, csak valamilyen rejtélyes oknál fogva
drágább. Ez a kompetitív mechanizmus egy bizonyos idő alatt ki fogja egyenlíteni a szóban
forgó termelési tényezők piaci árát.
A közgazdasági elmélet egyik válasza arra a kérdésre, hogy miért maradnak fenn
mégis ilyen jelenségek úgy hangzik, hogy - ha ez kompetitív feltételek mellett a fentiek
2
Ami a béreket, fizetéseket illeti, minden egyéb tényezőt, ami a kereseteket alakítja, változatlannak
tekintve, durván 20%-os bérlemaradás (órakeresetben) mutatható ki a romák és a nemromák között 93-
94-ben (lásd: Kertesi [1994]).
3
Erről lásd részletesebben: Kertesi [1996].
80
Munkavállalás
alapján nem fordulhatna elő -, akkor nyilvánvalóan ilyen események bekövetkeztére azon
esetekben lehet számítani, ahol nincsenek kompetitív feltételek. Mik ezek? Magánjellegű
monopólium; állami tulajdon; állami szabályozás. Mind a három esetnek a probléma
szempontjából ugyanazok a sajátosságai: gyakorlatilag nem a tulajdonos fizeti meg a
pazarlás költségeit, hanem valaki más, akinek az érdekei nem fontosak. Ha a döntéshozó –
jelen esetben a vállalat munkaügyi vagy irányító apparátusa – valamilyen módon nem kedvel
bizonyos típusú dolgozókat, és ha ez veszteséget okoz a vállalatnak vagy az illető
közületnek, nem ő viseli ennek a költségét, hanem áthárítja az egész közösségre. Történhet ez
az áthárítás akár direkt módon (oly módon, hogy állami tulajdon vagy állami szabályozás
előnyeit élvezi), akár azon az indirekt módon, hogy egy magánmonopólium (egyébként is) a
versenyárnál magasabb árakat tud szabni a szóban forgó termékre, amelynek értékesítéséből
megél az illető cég és ebből meg tudja ezt a költséges „passzióját” (a diszkriminatív
viselkedést vagy munkaügyi gyakorlatot) finanszírozni. Ez a közgazdasági elmélet az egyik
válasza4, ám én nem ezen a szálon fogok továbbmenni.
A közgazdasági elméletek másik vonulata azt hangsúlyozza, hogy ha kiterjesztjük a
hagyományos közgazdasági elméletet egy tágabb keretbe, akkor a kompetitív piaci
mechanizmus elvein belül is magyarázatot találhatunk a diszkrimináció, azaz az azonos
minőségű erőforrások eltérő értékelésének problémája5. Ebben a második esetben
(gyakorlatilag az előadás további részében ezen a szálon fogok haladni) nem mondhatjuk azt,
hogy a diszkrimináció költséges, sőt kifejezetten amellett fogok kardoskodni, hogy a
diszkrimináció költségcsökkentő hatású, ökonómiailag racionális és éppen ezért olyan nehéz
felvenni vele a harcot. Mielőtt azonban rátérnék ennek a típusú magyarázatcsaládnak a
ismertetésére, néhány további explikációs kísérletet tennék, azért hogy, behatoljunk e
fogalom belsejébe - nevezetesen, hogy a diszkrimináció nem más, mint azonos minőségű
vagy termelékenységű munkaerő eltérő módon való piaci értékelése.
Először is tisztáznunk kell, hogy mit jelent az, hogy azonos minőség, ha
kézzelfoghatóvá akarjuk tenni ezt a kifejezést. Ez nem egy nagyon egyszerű dolog: azonos
minőség vagy azonos termelékenység beszélünk. Itt jól látható, hogy maga a definíció és a
mérési probléma kéz a kézben jár együtt. A definíció a méréstől elválaszthatatlan, s
ugyanakkor a mérés is elválaszthatatlan a definíciótól. Vagyis ez egy empirikusan igen
komplikált kérdés. A munkaerő minősége gyakorlatilag azt a nagy kérdéskört öleli körül,
hogy az az ember, akit a munkáltatók alkalmazni akarnak, milyen tudással rendelkezik. Ha
ezt a szót, hogy tudás, megpróbáljuk aprópénzre váltani, ennek rendkívül sok komponense
van. Vannak olyan elemei, amelyek viszonylag könnyen mérhetők, más elemei borzasztóan
nehezen mérhetők. Mondanék néhány példát a viszonylag könnyen mérhető komponensekre.
Ilyen maga a formális iskolai végzettség, annak minden egyes esete, az is, hogy milyen
vizsgákat tett le valaki, meddig jutott el az iskolai hierarchiában; (lehet az iskolák között is
bizonyos hierarchiát fölállítani, vannak jobb iskolák, rosszabb iskolák); milyen szakmai
gyakorlattal rendelkezik valaki, milyen szakmája van, stb. Ezek végül is eléggé jól
mérhetővé tehetők. Ugyanakkor pedig senki nem vonná kétségbe, ha azt mondanám, hogy
ugyanolyan iskolai végzettségű, ugyanolyan jó vizsgaeredményekkel rendelkező, ugyanannyi
szakmai tapasztalattal, pontosan ugyanolyan szakmával rendelkező emberek tudása között is
óriási különbségek lehetnek. És ennek száz, ezer és millió oka van; az embereknek a kognitív
képességeiben (a kognitív képességeken belül megkülönbözetve az örökölt és a tanult
képességeket), szociális jártasságaiban hatalmas különbségek vannak. Tehát amikor azt
mondjuk, hogy azonos minőségű munkaerő értékelését kell valahogy mérhetővé tenni, vagy
4
Ezt az elméletet először Gary Becker dolgozta ki, lásd Becker [1957].
5
Ennek a vonulatnak az alapvető forrásai: Aigner – Cain [1977], Arrow [1973], Phelps [[1972].
81
azt állítjuk, hogy ha azonos minőségű munkaerőt különféleképpen értékelnek a munkáltatók,
akkor diszkriminációról beszélünk, akkor az első és legfontosabb feladatunk ezt az azonos
minőséget, ezt az összehasonlíthatóan egyforma potenciális termelékenységet valamilyen
módon mérhetővé tenni. Ez nem egy egyszerű feladat.
Ugyanakkor természetesen mindig konkrét emberek tulajdonságait tudjuk megmérni,
amely embereknek egyéb, nem személyes jellegű tulajdonságaik is vannak, hanem
kontextuális jellemzőik is. Minden embernek van lakóhelye, ahol kedvező vagy kedvezőtlen
a gazdasági konjunktúra. Ha kedvezőtlen a konjunktúra, ott rossz a foglalkoztatási helyzet, és
ez az ő egyéni foglalkoztatási esélyeire is ki fog hatni. Nyilvánvaló, hogy amikor mi
megpróbáljuk leválogatni a munkáltatók viselkedéséből azokat a komponenseket, amikre azt
mondjuk, hogy azonos minőségű munkaerőt eltérő módon értékelnek, akkor nagyon csínján
kell bánnunk mindazokkal a nyers adatokkal, amelyeket mi a való világban közvetlenül
megfigyelhetünk. Megfigyeljük XY, aki mondjuk Győr-Sopron megyében lakik, ahol
roppant kedvező a foglalkoztatási helyzet, és Z - aki pedig pontosan ugyanolyan típusú
munkavállaló és mondjuk Hajdú-Bihar megyében lakik, ahol viszont nagyon rossz a
foglalkoztatási helyzet – foglalkoztatási esélyeit. Ilyenkor ki kell szűrni az ő egyéni
foglalkoztatási esélyeiből - vagy esetleg alacsonyabb béréből - azt a komponenst, ami nem
annak tulajdonítható, hogy esetleg vele szemben megkülönböztető módon viselkednek,
hanem abból adódik, hogy Hajdú-Bihar megyében általában mindenkinek rosszabbak a
foglalkoztatási esélyei. Tehát ezt a tényezőt ki kell szűrnünk mindebből. A megfigyelhető
nyers különbségeknek nagyon nagy része ilyen, vagyis nem a diszkriminációnak betudható.
Természetesen a különbségek nem mindegyik része ilyen, mérhető tényezők
függvénye. Ennek különféle okai vannak. Az okok két nagy családját kell megemlítenünk: az
egyik az általunk alkalmazott modell tökéletlensége. Soha semmilyen tudomány nem fog
tökéletes modellt alkotni az élet egyetlen jelenségére, és mindig beleütközünk egy olyan
határba, hogy a végtelen változatosságnak, amely meghatározza egy bizonyos kimenetel
valószínűségét, bizonyos forrásait mérhetővé tudjuk tenni, meg tudjuk ragadni a modellünk
segítségével, más részeit nem. Ez az egyik ok; a másik pedig a gyakorlati élet nehézségei, a
mérés költségei. Elvileg meg tudnánk mindent mérni, ha végtelen mennyiségű pénzt
áldozhatnánk a mérésre. Azonban itt is korlátokba ütközhetünk.
Summa summarum, ennek a résznek a lezárásaként azt a tanulságot szeretném
megemlíteni, hogy amikor azt próbáljuk biztosítani, hogy azonos minőségű munkaerő
foglalkoztatási esélyeit tegyük mérhetővé, akkor mindig csak egy adott modell keretein belül
tudunk mozogni, amelyen belül fölvetjük ezt az egész problematikát. A diszkrimináció
fogalma így egy nagyon sajátos fogalom; logikai sajátosságát tekintve ún. reziduális
fogalom. Ha szabad egy frivol hasonlattal élnem, olyan fogalom, mint az UFO: unidentified
flying object, azonosítatlan repülő tárgy. Azt tudjuk róla megmondani, hogy mi nem, de azt
roppant nehéz megmondani, hogy mi igen.
Innen szeretnék visszakanyarodni ahhoz a gondolathoz, hogy azt nagyjából tudjuk,
hogy mindig csak egy adott modell keretein belül tudjuk biztosítani a potenciálisan
foglalkoztatandó munkaerő azonos minőségét és ami ebbe a fogalomba nem illik bele, az
forrása, oka vagy megjelenési formája lehet a diszkriminációnak. Ugyanakkor azt is
tudhatjuk, hogy ebben (ti. a reziduumban) sűrűsödhetnek olyan tulajdonságok is, amik a
tudás nem könnyen mérhető komponensei. Ez a két elem: a diszkrimináció és a tudás nem
mérhető elemei modellünkben mindig keveredni fognak. Ebből a gondolatból tudnám
folytatni azt az öt-tíz perccel ezelőtt függőben hagyott fejtegetést, hogy hogyan lehet a
kompetitív közgazdasági elmélettel összhangban levő választ adni arra a kérdésre, hogy
mégiscsak létezik a munkáltató részéről megkülönböztető viselkedés a munkaügyi
82
Munkavállalás
gyakorlatban. Itt egyetlen új szempontot kell behozni az elemzésbe, amit eddig még nem
használtunk; ez pedig a következő. A vállalat részéről az a munkáltatói döntés, hogy
alkalmaznak-e vagy nem alkalmaznak valakit - most erre konkretizálnám, de teljesen analóg
a probléma a bérezés esetében -, az nem egy determinisztikus kontextusban, hanem egy
sztochasztikus kontextusban történik. Magyarán az alkalmazási helyzetet bizonytalanság
veszi körül a munkáltató részéről. Ha ez a bizonytalanság nem állna fenn, és mindenki
mindig mindent tudna, akkor nagyon könnyen és nagyon egyszerű logikai lépéssel
kimutatható, hogy olyan diszkriminatív munkaügyi gyakorlatra, mint amelynek a
mechanizmusát most próbálom leírni, soha nem kerülne sor. Tehát ha belép az ajtón egy
ember, és állásra jelentkezik a vállalatnál, és a munkáltató erről az emberről ránézésre
mindent tudna, akkor ez az egész kérdés fel se merülne. Természetesen egy vadidegen ember
esetében, aki állásra jelentkezik, nem áll fönn ez a helyzet. A munkáltató csak azt tudhatja
róla, hogy megfelel-e a formális kritériumoknak, amelyek egyben a tudás könnyen mérhető
elemei. A munkavállaló elő tudja húzni a bizonyítványát, a korábbi munkakönyvét, a
szakmunkás a szakmunkásvizsgáját, meg tudja mondani, hogy eddig milyen állásokban
dolgozott, stb. – el tudja mondani az ő dokumentálható munkaerő-piaci élettörténetét. Mit
nem tud elmondani? Azt, hogy ő mennyire megbízható munkaerő, milyen jól fog dolgozni,
mennyi esze van, mennyire kreatív, szociálisan mennyire figyel oda a munkatársaira, és
mindazokról a jártasságairól hitelt érdemlően nem tud semmit sem mondani, amelyeknek a
megfigyelésére csakis már az alkalmazás után kerülhetne sor. Azt kell látni, hogy a
munkáltatók egy része esetében óriási jelentősége van ezeknek a nem mérhető
tulajdonságoknak. Egyetlen szempontot említenék: amikor a munkáltató alkalmaz valakit,
akkor gyakorlatilag a közgazdasági elmélet tolvajnyelvén kifejezve, fizikai erőforrásokat
emberi erőforrásokkal állít párba – magyarán tőkejavakat és embereket. Ezek az emberek
fogják ezeket a berendezéseket működtetni, döntéseket hoznak, stb. Bizonyos típusú
párosítások hatékonyak; egy közhelyszerű eset: iskolázott, gondos, odafigyelő munkaerő –
drága, modern tőkejószágok. Ennek a párosításnak az eredménye ugyanolyan kedvező,
mintha egy ugyanolyan tőkejószágot párosítanak összességében hasonló értékű munkaerővel,
csak nem egy ember működtetné, hanem helyette mondjuk öt. Ez elvileg ugyanannyiba
kerülne a vállalatnak, mégis a potenciális output az utóbbi kombinációval rosszabb lesz, és
ennek nagyon jó közgazdasági okai vannak. Tehát ha elfogadjuk azt, hogy vannak hatékony
és nem hatékony párosítások, akkor azt is megértjük, hogy miért van óriási jelentősége a
munkáltató szempontjából annak, hogy előzetesen az ismeretlen jelentkezőket valamilyen
módon hatékonyan szűrje meg mielőtt alkalmazná. Ez az a pont, ahol felmerül idegen
információk használata, tehát olyan információ használata, amely tulajdonképpen nem része
a munkaügyi gyakorlatnak, vagy nem része a munkáltatói döntésnek, vagy nem kellene, hogy
részét képezze, de mégis bizonyos típusú munkáltatók használják.
rossz gépelők jó gépelők

A teszteredmények gyakorisága
0 40 55 70 Leütések száma
1. ábra: A jó és rossz gépelők gépelési eredményeinek eloszlása
83
Engedjék meg, hogy egy nagyon egyszerű modell vázát ismertessem. Egy nagyon
egyszerű alkalmazási szituációt próbálunk ezzel a kis ábrával modellezni. Egy vállalathoz
gépírók jelentkeznek. A munkaügyi osztály tudja, hogy átlagosan a rossz gépelők 40 leütést
szoktak percenként teljesíteni, a rossz gépelők tehát kellően sok próbálkozás esetében
nagyjából ilyen „A” eloszlást produkálnának. A jó gépelők pedig átlagosan 70 leütést
teljesítenek percenként. Ezzel az ismerettel rendelkezik a vállalat munkaügyise. Mi történik
akkor, ha belép egy jelentkező, aki – a példa kedvéért – épp 55 leütést produkál? Több eset
áll fenn; ez a statisztika klasszikus problémája. Tegyük föl, hogy ő éppenséggel egy jó
gépelő, csak egy rossz napot fogott ki. Azonban előfordulhat az ellentétes értelmezés is:
rossz gépelő, de óriási szerencséje volt ezen a napon, és saját átlagánál lényegesen jobb
eredményt sikerült produkálnia. Mindkét esetben veszteségek keletkeznek; veszteség
keletkezik a vállalat oldaláról is: az egyik esetben egy arra méltatlan embert vesz föl, a másik
esetben egy arra méltó embert nem vesz föl, és fölöslegesen folytatja tovább a szűrést, ami
pénzbe kerül.
Hogyan tudja a vállalat ezt a veszteséget, ha nem is megszüntetni, de csökkenteni?
Oly módon, hogy ha valamilyen korábbi ismerete alapján van olyan információja, hogy
milyen típusú emberek általában a jó és a rossz gépelők. Ha például a vállalat munkaügyise
mélyen meg van róla győződve, - és ráadásul ezt még mérésekkel is alá tudja támasztani -
hogy a nők általában jobban gépelnek, mint a férfiak; pontosabbak, precízebbek, jobban
odafigyelnek, stb.: tehát statisztikai alapon van egy előzetes ismerete. Ebben az esetben ezt
az információt, amely független az adott alkalmazás teszt-szituációjától, és egy külső
információforrás, alkalmazza a konkrét döntési helyzetre. És jól teszi, ha ezt teszi, mert
ebben a bizonytalan szituációban, amelyben valaki 55 leütéses teszteredményt produkál, a
saját bizonytalanságát csökkenteni tudja. Jobban jár, ha egy nőt vesz föl ilyen teszteredmény
esetén, mint ha egy férfit vesz föl, mert ha egy nővel van dolga akkor nagyobb a
valószínűsége annak, hogy az 55 leütés olyan szituációból származik, hogy egy átlagos
képességű gépelő rossz napot fogott ki, mint az ellenkezőjének, azaz hogy egy rossz
gépelőnek ezen a napon nagy szerencséje volt. Általánosabban megfogalmazva e példa
tanulságát: a munkáltató, amikor az egyéni információkból származó előrejelzései túlontúl
bizonytalanok, akkor csoportszintű információk segítségével próbálja csökkenteni a felvételi
szituációban meglévő bizonytalanságot, és ezáltal a felvételi döntés költségeit. E
költségcsökkentő eljárás logikáját nevezi a közgazdasági irodalom statisztikai
diszkriminációnak. Ez természetesen diszkrimináció a szó klasszikus jogi értelmében, mert
minden egyes egyén megérdemli, hogy vele mint individuummal bánjanak. Tehát a
munkáltató nem jogosult csoportszintű információt felhasználni, amikor valakinek a sorsáról
döntenek, mert lehet, hogy ha kellően nagy számban megismételtetnék ezzel a konkrét
egyénnel a tesztet – ilyen módon is lehetne csökkenteni a bizonytalanságot - , akkor az egyik
emberről kiderülne, hiába férfi, hogy ő mégis a „jó gépelők” csoportjához tartozik, a másik
emberről - akit viszont fölvettek annak az előzetes statisztikai információnak az alapján,
hogy nő - pedig kiderülhetne, hogy ő mégis „gyenge gépelők” közé tartozik. Tehát egyénileg
valaki lehet olyan, aki nem a csoportjának tipikus tagja. Ez a jog szemléletmódja, és én teljes
mértékben helyesnek tartom ezt a fajta szemléletmódot. Ugyanakkor látni kell, hogy abban
az esetben, ha bizonytalan marad a teszt-eredmény, akkor nagyon sokszor meg kell ismételni,
hogy ezt a fajta bizonytalanságot le lehessen csökkenteni. Ez pedig sokkal költségesebb, mint
egyszerűen fölhasználni ezt a „közismert” információt, hogy a nők általában ilyenek, a
férfiak általában olyanok. Tehát ez egy olyan pont, ahol a közgazdaságtan és a jog élesen
szemben áll egymással. Közgazdasági szempontból racionális, ugyanakkor pedig jogsértő.
Még egyszer elismétlem, hogy teljesen világos legyen: lehetne olyan szűrési eljárást
84
Munkavállalás
alkalmazni, amivel a bizonytalanságot ugyanolyan szintre lehetne csökkenteni, mint a
statisztikai, külső információ használatával. Azonban az sokkal többe kerülne! És éppen ezért
akarja a munkáltatók többsége elkerülni. Különösen azokban az állásoknál kerülik el ezeket a
költséges felvételi procedúrákat, amelyeknél egyébként sem alkalmaznának komplikált
szűrési eljárásokat; ez mind olyan állás, ahol alacsony iskolai végzettségű, vagy szakmával
nem rendelkező emberek felvételéről döntenek.
Egy pár dolgot említenék azzal kapcsolatban, hogy mit lehet tenni az ilyesfajta
munkaügyi gyakorlat ellenében. Alapvetően két dolgot lehet tenni; az egyik a jogi tilalom, a
másik a pozitív diszkrimináció.
A jogi tilalomnál alapvetően és nagyon komolyan mérlegelni kell azt a szempontot,
hogy ez súlyos költségekbe ütközik a munkáltató részéről. Ez nem azt jelenti, hogy ezt nem
kell jogilag tiltani. Nagyon szigorúan kell a diszkriminációt jogilag tiltani, azonban álságos
minden olyan típusú törvényhozás, ami nem néz szembe ennek nagyon magas költségeivel.
Itt a következő két problémára szeretném felhívni a figyelmet. Az első: kié legyen a
bizonyítás terhe – gondolom, itt ülnek olyan jogászok, akik ebben a kérdésben nálam sokkal
jobban eligazodnak -. A másik pedig, hogy egy, az ilyen típusú munkaügyi gyakorlat
tilalmának érvényt szerezni próbáló törvényt, el kell látni olyan intézményekkel, amelyek
legalábbis két feladatot ellátnak. Egyrészt felkutatják ezeket az eseteket, másrészt
hozzásegítik az ilyen diszkriminatív döntéseket elszenvedő embereket, hogy az ilyen esetek
felszínre kerüljenek. Végül egy másik szempont az intézmények tervezésének oldaláról: a
sértett jogi képviseletét ellátni nagyon költséges dolog. Azt gondolom, hogy ilyen típusú
törvények általában olyan országokban működnek, ahol megfelelő intézményeket is
társítanak hozzájuk, amelyek felkutatják ezeket az eseteket és ellátják a sértettek ingyenes (!)
jogi képviseletét (nagyon sok esetben szegény emberekről van szó). Magyarországon
tudomásom szerint ilyen jellegű állami intézmény nem létezik. Egyedül a Furmann Imre-féle
Nemzeti Etnikai Kisebbségi Iroda (NEKI) létezéséről tudok, amely ilyen típusú esetek
felkutatásával hivatásból foglalkozik, tehát azt az információt széles körben teríti szét az
érintett, nemcsak roma, de zömében roma népesség körében, hogy akit ilyen sérelem ér, az
jogi képviseletért az irodához fordulhat, és ezt a jogi képviseletet el is látják. Tudomásom
szerint a munkaügyi gyakorlatban 1998-ban volt az első olyan eset, amikor a NEKI egy
olyan ügyet fölvállalt, amelyben magára vállalta a bizonyítását egy diszkriminatív
alkalmazási esetnek, egy ún. tesztelési eljárást használva, ahol a sértett bejelenti, hogy őt nem
vették föl erre és erre az állásra, pedig ő pontosan olyan kritériumokat tudott felmutatni, mint
az az ember, akit később felvettek. A sértett roma volt, a nem sértett pedig nem roma. Az
iroda azt az eljárást alkalmazta, hogy fölkért 4 roma és 4 nem roma potenciális
munkavállalót, (igyekezett őket úgy kiválasztani, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak
megfigyelhető ismérveikben egymáshoz), és – provokatív céllal – véletlenszerűen beküldte
őket az állásajánlatra jelentkezni. A „találati arány”, mondanom sem kell, 100 százalékos
volt: egyik romát se vették föl, és a legelső nem romát felvették ugyanarra az állásra.
Ilyenkor ezt mint bizonyító anyagot összegyűjtik és benyújtják a bíróságra.6 Ilyen típusú
perek egyébként az Egyesült Államokban több esetben sikerrel jártak és ha ez kellő
propaganda (sajtó, tévé, rádió) kampánnyal van kiegészítve, a visszatartó erejük a konkrét
eset jelentőségén messze túlmutató lehet. 7
A másik lehetséges mód, ahogy enyhíteni lehet az ilyen típusú diszkriminatív
munkaügyi gyakorlat következményeit, az az ezt ellensúlyozó pozitív diszkrimináció.
Nagyon fontos látni, hogy ennek a jogi és etikai talapzata gyökeresen más, mint a
6
Erről részletesebben lásd: Fehér Füzet [1998] és [1999].
7
A tesztelési eljárások tapasztalatairól számol be: Heckman-Siegelman [1992] és Neumark [1996].
85
diszkrimináció jogi tilalmánál. Ez az emberi egyenlőség talaján állva mindenfajta
megkülönböztetést kizárni igyekszik, a pozitív diszkrimináció pedig azt mondja, hogy ha
egyszer valamely társadalmi csoportot valamilyen diszkriminatív hátrány éri
szisztematikusan, rendszeresen a külvilág részéről, akkor indokolt ezt a csoportot valamilyen
pozitíven megkülönböztető bánásmódban részesíteni, hogy ellensúlyozzuk az előzetes
diszkrimináció következményeit. Vagyis ez a módszer teljesen más talajon áll. Sokan azt
gondolják, hogy ilyenfajta pozitív diszkriminációs beavatkozásokra, pontosan azért, mert ez
egészen más filozófiai alapon nyugszik, nincs szükség és kockázatos. Én is azt gondolom,
hogy az egyéni jogok sokkal előbbre valók a kollektív jogoknál, de ebben a konkrét esetben,
tehát ha kimutatható, hogy léteznek olyan társadalmi csoportok, amelyek éppen csoportszintű
sajátosságaik folytán szenvednek el joghátrányokat, - különösképpen ha nem bízunk a jogi
tilalom érvényesítésének erejében (vagy ha bízunk is, azt gondoljuk, hogy ennek a sikere
igen korlátozott), - az megteremti a legitimációját a pozitív diszkriminációs
beavatkozásoknak is.
A konkrét problémánál, a cigányság foglalkoztatásának kérdésénél maradva,
gyakorlatilag két területen van szükség ilyen típusú szociális programokra: a
munkaerőpiacon, a foglalkoztatás területén, és az oktatási rendszerben. Azt gondolom, hogy
a foglalkoztatás területén kisebb hatékonysággal lehet ilyen programokat működtetni, és a
nemzetközi tapasztalatok általában nem túl bíztatóak. Lehet ideig-óráig bizonyos
költségekkel javulást elérni, de tudomásom szerint a hosszú távú tapasztalatok azt sugallják,
hogy amint a programok ideje lejár, ezeknek az egyéni életpályán való hatása az idő
múlásával elenyészik. Tehát addig tart, amíg a program költ az emberekre.8 Ezen a területen
belül én alapvetően kétfajta eljárást tudok elképzelni. Az egyik: bizonyos típusú
munkáltatóknak adókedvezményeket nyújtani, amennyiben dokumentálhatóan olyan típusú
munkavállalókat is alkalmaznak, amelyeket egyébként más munkáltatók (vagy éppen ők)
diszkriminálnának. A másik pedig olyan típusú állami foglalkoztatási programok
átképzésekkel, amelyet elvileg Magyarországon munkaügyi központok működtethetnének.
Az utóbbihoz egyáltalán nem fűzök vérmes reményeket, de elképzelhetők ilyen programok
is.
Lényegesen fontosabbnak gondolom az oktatási programokat. Azt hiszem, ennek az
előadássorozatnak a keretében volt szó az oktatásról, ezért nem szükséges a részletekben
elmélyednem. Itt alapvetően kétfajta dolog az, amit ellensúlyozni kell: az egyik a szóban
forgó népességet speciálisan érintő iskolai hátrányok. Ezekből felsorolnék néhányat. A
cigány népességnek jelentős része, durván egyharmada él azokban a kistelepülésekben,
amelyek tipikusan rosszul vannak ellátva iskolákkal, vagy egyáltalán nincsen általános iskola
– az országnak körülbelül 800 ilyen települése van. Az országban van durván 3200 település,
tehát ez egy nagy szám, bár ezek (ti. ahol nincs általános iskola) kis települések és a teljes
népességnek kis része, viszont a romáknak nagyon nagy része lakik itt. Teljesen egyenlőtlen
a népesség területi eloszlása; ez is egyfajta hátrány.
Egy másik fajta hátrány az a probléma, amely messze túlmutat a roma népességen, de
őket speciálisan nagyon erősen sújtja; ez nevezetesen az, hogy az iskolarendszer igen rosszul
boldogul a tanulási problémás gyerekekkel. Ez egy általános kultúrálatlansága a magyar
iskolarendszernek. Ugyanis arról van szó, hogy ha valakivel (szisztematikusan) gond van a
tanulással elsőben, másodikban, akkor az illető pedagógus nem kezd el speciálisan
foglalkozni azzal a konkrét gyerekkel, hanem megpróbálja eltávolítani a többségi oktatás
kereteiből. Kiszorítja egy más iskolarendszerbe, a kisegítő vagy fogyatékos iskolákba, ahol
8
Ezzel kapcsolatban lásd Heckman [1999]..
86
Munkavállalás
viszont már tökéletesen vakvágányra kerül a gyerek, pályafutása egy életre megpecsételődik
és természetesen ennek következtében egész felnőtt élete is vakvágányra kerül. Ebből a
szempontból a romák különösen hátrányos helyzetben vannak, mert náluk olyan mértékig
kumulálódnak települési hátrányok, családi hátrányok, szegénység, kulturálatlanság, szülők
iskolázatlansága, hogy nagyon nagy arányban vannak roma gyerekek, akik tanulási
problémákkal küszködnek. Ugyanakkor semmilyen értelemben nem tekinthetők értelmi
fogyatékosnak, szó sincs erről, hanem olyan mértékig kumulálódnak ezek a hátrányok, hogy
amikor belépnek az iskolai oktatási rendszer kereteibe, akkor rengeteg olyan „tünetet”
produkálnak, amire nincs a magyar oktatási rendszer felkészülve. A válasz az, menjenek
kisegítő iskolába.
A harmadik probléma a kilencvenes években mind durvábbá váló iskolai szegregáció
kérdése. Ez nem közvetlenül a tanulási problémával összefüggő kérdés, hanem inkább az,
amit én most - nem minden rosszindulatú felhang nélkül - úgy neveznék, hogy a militáns
önkormányzatiság térhódítása Magyarországon. Tehát a demokráciának valami olyan
értelmezése, hogy minden egyes polgármesternek vagy kisebb közösség vezetőjének, egy
kisebb közösség mérvadó embereinek jogában áll privát törvényeket alkotni azon a kis
területen, ahol ők éppen működnek, a szabályokat megszabják. Ez egyetlen civilizált
jogállamban sincs így, egy önkormányzat nem alkothat olyan törvényeket vagy
jogszabályokat, nem intézkedhet olyan irányban, amely egyébként az ország alkotmányával
ellentétes vagy legalábbis nehezen összeegyeztethető. Magyarországon a rendszerváltás óta
tömegével vannak olyan települések, ahol ilyen intézkedéseket meg mernek tenni az élet
legkülönbözőbb területein, erről az újságokból bárki szerezhetett információkat, az utóbbi
évekből különösen. ’97-98-es különösen botrányos év volt, maga az akkori miniszterelnök
sem ítélte el ezeket a fajta jogsértéseket. Ezeknek az a következménye sok helyen, ahol csak
két-három iskola van, tehát a közepes méretű falvakban, hogy az egyik iskolát gyakorlatilag
cigány iskolának tekintik. A kistelepüléseken, ahol igen nagy hatalma van egy
polgármesternek, és így nagy befolyása van az iskola életére gyakran az iskolát de facto
kettéválasztják, vagyis cigány osztályokat alakítanak ki. Tiszavasváriban egyetlen iskolán
belül csináltak de facto két iskolát, két épületben, de ugyanez történt Hajdúhadházán is, de
tízesével lehetne az eseteket sorolni. Tehát ez a harmadik típusú eset, az iskolai szegregáció,
ami miatt iskolai programokat feltétlenül szükséges alkotni, hogy ellensúlyozzák a
diszkriminációnak a következményeit.
Végül ott van a negyedik probléma, ami nem jogsértésekkel függ össze, hanem
valójában a kérdés teljes mélységét adja. Ezek azok a családi hátrányok, amelyek minden
diszkrimináció nélkül is keletkeznek mindazokban a társadalmi csoportokban, ahol évtizedek
vagy évszázadok óta egymást követő generációk alacsony iskolázottságban, szegénységben,
nyomorban, rossz lakáskörülmények között élnek, ez triviális, köztudomású, nem kell ehhez
cigánynak lenni, ez a világ minden országában így van. Ahol pedig egy speciális népcsoport
körében nagy arányban jelennek meg ezek a válságtüneteket, ott hihetetlen mennyiségű
családi hátrány halmozódik fel.
Végül egy utolsó gondolat, és ezután abbahagynám az előadást. Kinek segít is az
antidiszkrimináció? Fontos tudni és látni, hogy az antidiszkriminációs intézkedések, pozitív
diszkriminációs programok tipikusan a hátrányos helyzetű csoportok jobb helyzetben levő
tagjainak segítenek. Tehát nem a legalul levőknek, hanem azoknak, akiknek már csak egy
gyufaszál, egy gombostű, egy fogpiszkáló kell ahhoz, vagy valami kis segítség, amit a maguk
erejéből nem tudnak megtenni, ezeknek az embereknek tud igazán segíteni. Nem gondolom,
hogy ez baj, de azt világosan kell látni, hogy minden antidiszkriminációs program, amely a
pozitív diszkrimináció eszközét használja a dolog természetéből fakadóan az adott kisebbségi
87
csoporton belül növeli az egyenlőtlenséget, és nem csökkenti, bár számomra nem önérték az
egyenlőség. Ebben az esetben a csoporton belüli egyenlőtlenségek növekedésének lehetnek
kedvezőtlen tovagyűrűző hatásai. Például, ha hosszú időn keresztül valamilyen külső
erőforrással mindig csak azokat lökik kicsit odébb, akik már saját erőfeszítéssel is már
majdnem megtennék a szükséges lépést, a legtehetségesebbeket, az járhat olyan
következményekkel, hogy a sikeres kiemelkedők dezertálhatnak a közösségből.
Természetesen ez nem szükségszerű következmény. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez a
lehetséges mellékkövetkezmény érvénytelenné teszi a pozitív diszkriminációs programokat,
sőt véleményem szerint éppen ezeken az embereken lehet segíteni, és azoknak kell segíteni,
akiken lehet. Természetesen a legalul levőknek is kell segíteni, de azoknak nem ilyen jellegű
programokkal, hanem megélhetést biztosító programokkal, hogy egyszerűen ne kerüljenek
megélhetésüket tekintve teljesen lehetetlen helyzetbe.
Irodalomjegyzék:
Aigner, Dennis J – Cain, Glen G. [1977]: Statistical Theories of Discrimination in the Labor
Market. Industrial and Labor Relations Review. Vol. 30, 175-178.
Arrow, Kenneth [1973]: The Theory of Discrimination. In: O. Ashenfelter – A Reees
(szerk.): Discrimination in Labor Markets. Princeton University Press, Princeton.
Becker, Gary S. [1957]: The Economics of Discrimination. U. of Chicago Press, Chicago.
Fehér Füzet [1998]: A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda beszámolója, Másság
Alapítvány, Budapest.
Fehér Füzet [1999]: A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda beszámolója, Másság
Alapítvány, Budapest.
Heckman J. J. [1999]: Policies to Foster Human Capital. Aaron Wildavsky Forum,
University of California, Berkeley, Richard and Rhoda School of Public Policy.
(letölthető: http://lily.src.uchicago.edu/papers/labor/wildavsky.pdf)
Heckman, J. J. – Siegelman, P. [1992]: The Urban Institute Audit Studies: their methods and
finding. In: Fix,M.-Struyck, R. J. (szerk.): Clear and Convincing evidence: measurement
of discrimination in America. Urban Institute Press, Lanham, MD.
Kertesi Gábor [1994]: Cigányok a munkaerőpiacon. Közgazdasági Szemle, XLI. évf., 991-
1023.
Kertesi Gábor [1996]: Megalázottak és megszomorítottak. Esély 1996. 3. szám. 48-61.
Kertesi Gábor [2000]: A cigány foglalkoztatás leépülése és szerkezeti átalakulása 1984 és
1994 között. Közgazdasági Szemle, XLVII. évf., 406-443.
Neumark, D. [1996]: Sex Discrimination in Restaurant Hiring: an Audit Study. Quaterly
Journal of Economics.
Phelps, Edmund S. [1972]: The Statistical Theory of Racism and Sexism. American
Economic Review, Vol. 62, 659-661.
88
Munkavállalás
Könczei György: Szeretném bemutatni a jelenlevőket: Kollonay Csilla, jogász az
első, Kertesi Gábort már hallották, ő közgazdász, Zalabai Péterné, sok végzettséggel
rendelkező rehabilitációs szakember, Csongor Anna, szociológus, Lévai Katalin,
szociálpolitikus, Könczei György, közgazdász.
Kollonay Csilla: Szeretnék reagálni az előadásra. Kertesi Gábor azt mondta, a
diszkriminációnak nincs egyértelmű meghatározása. Sok minden van, ami nem
diszkrimináció, de nem lehet megmondani, hogy mi az. Legalábbis egy pozitív definíciót
hiányolt.
Kertesi Gábor: Én természetesen mint közgazdász, ezt csak közgazdaságilag tudom
definiálni. Ugyanakkor azt próbáltam állítani, hogy ez a fajta közgazdasági definíció nem
lehet más, mint egy reziduális kategória. És utána igyekeztem rámutatni arra, hogy a
közgazdaságtan keretein belül értelmezett diszkrimináció nagyon-nagyon más, mint ahogy a
jog értelmezi. Sőt ráadásul azt is hiszem, hogy a jog szempontjai és a közgazdasági
racionalitás épp ennek a problémának a kapcsán igen éles ellentétben áll egymással. Amivel
egy percig sem akartam azt mondani, hogy az a helyes, ami racionális. Azt akartam csak
mondani, hogy egy olyan jogi tilalom, amely a diszkriminációt igyekszik visszaszorítani,
annak igen nagy gazdasági erőkkel kell szembehelyezkednie. Ezért nem árt, ha ennek
tudatában van a jogi szabályozó, ha hatásosan akar szembeszegülni a diszkriminációval. Ez
volt a mondandóm lényege.
Kollonay Csilla: Ezzel teljesen egyet értek. Nekem csak azzal a megfogalmazással
volt problémám, hogy a diszkrimináció egy reziduális fogalom.
Kertesi Gábor: Ez egy nagyon fontos kérdés. Nyilván nem mondtam el pontosan.
Megpróbálom mégis egy félmondatban megvilágítani a definíciót. Könnyű definiálni, de ha
mérhetővé akarom tenni, akkor rögtön belekerülök a definíció csapdáiba. Ha azt mondom,
azonos minőségű munkaerő eltérő értékelése, az diszkrimináció. De mit jelent az, hogy
azonos minőségű munkaerő? Azonos termelékenységű munkaerő?
Kollonay Csilla: Világos, tehát ennyi a fogalom: azonos minőségű munkaerő eltérő
értékelése. Én megmondom őszintén, hogy nekem ez a definíció kiegészítésre szorul.
Véleményem szerint a diszkrimináció az eltérő értékelésnél szélesebb jelenség. Eltérő
bánásmódról van szó. Úgy gondolom, itt a különbség a közgazdász és az egyéb
társadalomtudományok képviselőinek gondolkodásmódja között, hogy a közgazdász az
emberi munkaerővel, mint termelési tényezővel számol, míg más tudományok, adott esetben
a jog, mint embert tekinti. Ilyen értelemben nem csak az a diszkrimináció, hogyha nem
alkalmazok valakit, vagy ha kevesebb bért adok neki, hanem például az is, ha a legrosszabbul
fizető, legpiszkosabb munkákat adom neki, vagy minden nap úgy fogadom, hogy „na cigány,
megint megjöttél? itt vagy megint?”, vagy „eltűnt egy szerszám, nem te raktad el?”. Ez nem
pénzben kifejezhető jelenség, mégis diszkrimináció, mert egyfajta zaklatásszerű viselkedés.
A másik, amit ezzel kapcsolatban mondani szeretnék, hogy véleményem szerint a
munkaerőpiacon nem működnek ugyanazok a törvények, mint az egyéb piacokon. Ezt Ön is
elmondta, de ez megint racionális alapú megközelítés volt, hogy a csoportra jellemző
feltételezett ismérvvel mérik az egyént. Véleményem szerint ez a logika itt egyáltalán nem
89
működik. Például a kereslet-kínálat egyensúlya: a nemek közötti diszkriminációban a
foglalkozási szegregáció jellemző, köztudott, hogy ápolónőkből és pedagógusokból mindig
hiány van, (talán most pedagógusokból nem, de ápolónőkből igen), és mégsem megy föl a
bérük, és ez jellemző Albániától Amerikáig. Ha ezt a kereslet-kínálat határozná meg, akkor
az ápolónői béreknek följebb kellene menni.
A közgazdasági elemzéssel, tudniillik hogy a diszkrimináció ott működik, ahol nem a
tulajdonos zsebére megy a játék, tehát például az állami szférában, ahol a pazarlás "nem fáj",
és ezért diszkriminál, szeretnék még egy megjegyzést tenni. Itt megint egy pici csúsztatás
van. Amikor a megkülönböztetett személy - és ilyen szempontból a cigány és a nő és a
fogyatékos igenis egy kategóriába tartozik – nem kapja meg azt, ami a piacon neki járna,
akkor nem arról van szó, hogy a többieknek pazarló módon sokat fizetnek (ide minden
munkafeltételt beleértek), hanem arról van szó, hogy a diszkrimináltakat, mert társadalmilag
egy, az érdekeik érvényesítésére kevésbé képes csoporthoz tartoznak, alulfizetik. Én úgy
mondanám, uzsoraszerződést kötnek velük, vagyis nem kapják meg azt, ami nekik járna.
Persze lehetne ezt az elemzést folytatni, hogy miért nem akar ilyen uzsoraszerződést kötni
minden munkáltató valamilyen rációból kiindulva. Semmiképpen nem lehet azt mondani,
hogy ez egyfajta pazarlás, mert a többieket talán drágábban fizetik. Ezek a kategóriák nem
piaci értékkel mérhetők, mint ha én meg vagyok szorulva, és eladom a nagynénim drága
ékszerét fillérekért, ez nem azt jelenti, hogy ott a piac valamilyen módon működött volna.
Kertesi Gábor: Ez a hozzászólás olyan mennyiségű félreértést tartalmaz, ne
haragudjon, körülbelül fél órára lenne szükségem, hogy tételesen próbáljak mindegyiknek
utánamenni. Csak táviratilag válaszolok. Nyilván nagyon zagyván mondtam el az
előadásomat, ha ennyi félreértés származott belőle, elnézést kérek ezért. Megpróbáltam a
közgazdaságtan sajátos hozzáállását szemléltetni, és gyorsan ismertetni 3-4 modellt. Amikor
a nem kompetitív magyarázatról beszéltem, akkor pusztán csak arra akartam felhívni a
figyelmet, hogy ha az ember nem veszi figyelembe azt, hogy a felvételi döntés
bizonytalansággal terhes, akkor kompetitív körülmények között, a tiszta verseny modelljében
nem lehet előállítani azt a mindannyiunk által ismert eredményt, hogy létezik diszkriminatív
munkáltatói gyakorlat. Egész egyszerűen fogalmilag ellentmond ennek a kompetitív piac
működése. Rámutattam arra, hogy vannak olyan közgazdászok, - én nem gondolom azt, hogy
ez lenne a domináns magyarázata a diszkriminációnak, s ezt hangsúlyoztam is - akik azt
mondják, hogy egy ilyen determinisztikus esetben attól van diszkrimináció, hogy vannak
olyan munkáltatók, akik a költséges passzióikat, (tehát hogy nem kedvelik a feketéket, a
cigányokat, nem szívesen alkalmaznak női munkakörökbe férfiakat és férfi munkakörökbe
nőket) megfizettethetik. Ugyanilyen logika alapján működik nemcsak a diszkrimináció,
hanem az ellentéte is, a favoritizmus, mindenfajta kedvezés. Ez is pénzbe kerül. Ha tehát
felveszek bizonyos állásokba olyan embereket, akik nem méltóak arra, csak azért mert
rokonom, barátom, vagy valaki más által javasolt ember. Ezek a közgazdászok azt szokták
hangsúlyozni, hogy ezekre az esetekre csak akkor kerül sor, ha van miből ezt a költséget
megfizetni. Utána elmondtam, hogy én nem ezen a vágányon szeretnék továbbhaladni, csak
azért mondtam el ezt az elképzelést, hogy legyen egy képe a hallgatóságnak arról, hogy a
diszkrimináció közgazdaságtana hogyan nyúl hozzá ehhez a kérdéshez, tehát analitikus
eszközöket próbáltam a hallgató kezébe adni. A közgazdasági elemzések másik vonulata,
amin továbbhaladtam azon a gondolaton alapul, hogy bizonytalan felvételi szituáció esetén a
csoportszintű információ igénybevételével a munkáltató csökkentheti a felvételi döntés
bizonytalanságát, ráadásul egy igen olcsó módon. Azt is hangsúlyoztam, hogy ez az olcsó
mód lehet számára mégoly racionális, de egy normális ember ép erkölcsi érzékével és a
joggal is ellentétes ez a fajta viselkedés.
90
Munkavállalás
Lévai Katalin: Egy mondatot, Gábor, ehhez, amihez most elérkeztél. Amikor azt
mondod, hogy egy csoport ismérvei alapján alkalmaznak diszkriminációt vagy nem
alkalmaznak, - ahogy a gépíró példánál mondtad, vagyis hogy azt feltételezi eleve a
munkaadó, hogy a nők jobb gépírók - akkor itt már ez a feltételezés egy diszkriminatív elem.
Ugyanis, nyilván Te is tudod, csak ezt nem hangsúlyoztad, viszont szerintem érdemes itt
aláhúzni, hogy itt egy nemi sztereotípia érvényesül. Szóval itt van egy sztereotípia, hogy a
női munkaerő ebben jobb és abban rosszabb. És amikor ezt a sztereotípiát alkalmazza a
munkaadó, akkor már diszkriminál. Tehát hogy ez a mérőeszköz, amit itt az elején használsz,
már diszkriminatív, csak azt hiszem, hogy ezt nem mondtad. Én nagyon füleltem, de nem
hallottam.
Kertesi Gábor: Azt kell világosan látni, hogy a munkáltató erre reális információkkal
is rendelkezhet. Ha ez egy kellően nagy cég, akkor már bent a cég apparátusán belül kellő
számú, hasonló típusú munkát ellátó ember van. És ebből ő meríthet információkat, amik
természetesen sztochasztikus jellegűek, tehát nem úgy igazak, hogy minden egyes emberre
100 százalékig érvényes - hasonlóan egy sztereotípiához. Lehet ez a "sztereotípia" akár igaz,
akár hamis, minél inkább statisztikailag közel áll ahhoz, ami a valóság, annál jobb kiegészítő
információ abban a helyzetben, ahol egy egyén várható teljesítményét meg kell becsülni. Az
a lényege, hogy ez statisztikailag (tehát nagy valószínűséggel) "igaz" legyen. Minél jobb ez
az információ, annál jobban segít a költségeket leszorítani a felvételi döntésben. Én ezzel ezt
a gyakorlatot nem legitimálni akarom, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ez egy
helyénvaló gyakorlat, hanem azt hangsúlyozom, hogy ez egy költségcsökkentő eszköz.
Lévai Katalin: Világos. Az én fülemnek még az a kitétel hiányzott, hogy ez a
csoporttal kapcsolatos vélekedés már önmagában tartalmazhat diszkriminációt.
Zalabai Péterné: Kiegészítésként szeretném megjegyezni, hogy a sztereotípia mellett
az előítélet is nagy mértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy ezek a döntések kialakulhassanak.
Könczei György: Rendben, az első pengevágásokat lefolytattuk.
Kollonay Csilla: Elnézést, én messze nem akartam pengevágást. Én inkább azt
szerettem volna megmutatni, hogy milyen máshogy látja két tudomány ugyanazt a kérdést, és
mind a kettő igaz lehet. Egyébként nekem nagyon fontos, hogy figyelembe vegyük amit
Kertesi Gábor elmondott. Tudniillik amit a későbbiekben, mondani szeretnék, az az, hogy a
jog az emberek érdekei ellenében soha nem tud igazán sikeresen lépni. Amikor arról volt szó,
hogy mit lehet tenni, megtiltani a diszkriminációt, vagy az ún. pozitív diszkrimináció
eszközeivel élni, akkor az előadó is egy kicsit elbizonytalanodott, és több ízben elhangzott
az, hogy nem igazán bízik a jogi szabályozás sikerében. Én úgy gondolom, hogy ezt jogosan
említette meg, mert az egész társadalmi tapasztalat azt mutatja, hogy a tilalom önmagában,
sőt a különböző előnyben részesítési vagy kedvező elbánási kötelezettségek sem hatnak, ha
szemben állnak az emberek létező, valós érdekeivel, és ha egyéb társadalmi erők nem
működnek. Tehát én úgy gondolom, hogy a jogászoknak is nagyon fontos tudniuk, hogy van-
e döntésük mögött közgazdasági érv.
Hadd mondjam el adalékként, hogy mielőtt idejöttem, megkerestem a Magyar Jogi
Adatbázisnak a közzétett bírósági ítéleteiben azt a szót a két szót, hogy cigány és roma. Csak
büntetőjogi ítéletek jöttek elő, egyetlen egy munkajogi eset sem jelent meg. Még hadd
mondjam el a "militáns önkormányzatiság" térhódításával kapcsolatban, talán megnyugtató
lehet, hogy zsinórban helyezik hatályon kívül az önkormányzatok alkotmányba ütköző
91
határozatait. Ez (ti. a militáns önkormányzatiság) egy nagyon jó kifejezés volt, nekem ez
nagyon tetszett, mert millió megnyilvánulását ismerem.
Ettől függetlenül a diszkrimináció a jogban valóban más kategória. És ha szabad,
elmondanám azt, hogy ebben a kérdésben az Alkotmánybíróságnak eléggé kifejlett
gyakorlata volt, noha nem roma ügyben. Az Alkotmánybíróság határozataiban
diszkriminációnak azt mondják, hogy az "nem egyenlő méltóságú személyként kezelés", ami
valószínűleg egy igen trükkös megfogalmazásnak tűnik. Az egyenlő méltóságúnak kezelés az
Alkotmánybíróságnak egy kicsit ködbe vesző fogalma, ami személyes méltósághoz való jog
vagy személyiséghez való jogával függ össze. Innen tovább aztán az Alkotmánybíróság a faji
megkülönböztetés meghatározásában nem is igazán megy. A faji megkülönböztetéssel
kapcsolatos egyik alkotmánybírósági határozat egy önkormányzati ügyben volt, a másik
pedig a kárpótlási törvénnyel kapcsolatban. Ez a törvény nagy vitát váltott ki, azzal, hogy
sem a zsidó, sem a cigány lakosságnak a fasizmus által elszenvedett kárairól nem
gondoskodott. Ezen túl az Alkotmánybíróság sem foglalkozik a diszkriminációval.
Többet foglalkozik viszont a munkajog vele. Ott valóban ezt a fogalmat használják: a
munkafeltételek szempontjából egyenlőként kezelés. Számomra mint jogásznak, sokkal
egyszerűbb a megmérése az egyenlőségnek, függetlenül attól, hogy minden személy mást
jelent. Egyébként egy kiváló jogi megfigyelés volt ebben, ha szabad jogászként bókolnom a
közgazdász előadónak, hogy ami a nem diszkriminatív elbánás lényege, hogy mindenkit
egyenlőként megmérni függetlenül attól, hogy esetleg valós csoportismérvek szólnának az
ellenkezője mellett. Egyébként erre az egyik jó példa volt a nyugdíj, amikor magasabb
hozzájárulást akartak bevezetni a nők számára mondván, hogy a nők tovább élnek, tehát a
nyugdíjasként eltöltött idejük finanszírozása többe kerül. És ez így igaz, hogy mint csoport a
nők tovább élnek, tessék egy statisztikai táblázatot megnézni. Ez az ügy lefutott az amerikai
bírói gyakorlatban, és ott azt mondták ki, hogy az lehet, hogy a nők általában tovább élnek,
de azt nem lehet tudni, hogy Mrs. Taylor is tovább fog élni-e, mint a férfiak.
Kertesi Gábor: Egy megjegyzést hadd fűzzek, mert szorosan összefügg azzal a
témával, amit én említettem. Az lehet, hogy a kötelező állami nyugdíjnál nincs így (ti. hogy a
nők magasabb díjat fizetnek, mint a férfiak), de mindenfajta tőkefedezeti magánnyugdíjnál
így van, méghozzá vastagon így van, és ennek egyszerűen az az oka, hogy közgazdaságilag
így racionális. Nincs az az őrült nyugdíjbiztosító, amelyik egyforma feltételeket kötne olyan
ember számára, akinek a várható életkilátásai tíz évvel hosszabbak, meg tíz évvel
rövidebbek. Ezt onnan tudom, hogy én is meg a feleségem is kötöttünk biztosítást és
gyökeresen más feltételek mellett. Ennek egyszerűen az az oka, hogy mások az életkilátásai
egy fiatalabb embernek, mint egy idősebbnek.
Kollonay Csilla: Ha ott kifejezetten a nemre való tekintettel történt a különbségtétel,
akkor az biztosan jogellenes és bizonyítható lenne. Megint más kérdés, hogy az egyenlő
elbánást az alkotmány biztosítja általános jelleggel, és ezen kívül néhány törvény speciális
jelleggel.
Lévai Katalin: Például fogyatékosok nem köthetnek életbiztosítást.
Kertesi Gábor: Azon kívül, ha én szívbeteg vagyok, akkor is más feltételekkel kötök
életbiztosítást. Meg ha dohányzom.
Kollonay Csilla: Mégis van itt különbség. Tudniillik, az alkotmány nem szabályozza
a privát szerződéseket. Azonban most munkavállalásról van szó, a munkajogban viszont
külön rendelkezés mondja ki a diszkrimináció tilalmát. Tehát alkotmány biztosítja az egyenlő
92
Munkavállalás
elbánáshoz való jogot, külön kiemel néhány esetet. Azonban azt is tudnunk kell, hogy az
alkotmány szerint diszkrimináció csak az, ami a tiltott alapú diszkrimináció, vagyis
elsősorban a faji, a nemi, a vallási, esetleg az etnikai vagy a nyelv szerinti vagy a nemzeti
hovatartozásra tekintettel, és ehhez jött a későbbiekben hozzá az életkor és a testi
fogyatékosság szerinti megkülönböztetés tilalma. Itt kell eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy
szükség van-e antidiszkriminációs törvényre? Minden, ami itt elhangzott, azt sugallja, hogy
van rá szükség, mert az alkotmány kevés egy magánjogi szerződéssel kapcsolatban.
Könczei György: Arra szeretném kérni a kerekasztal résztvevőit, hogy öt percben
mindenki mondják el mit gondol problémának, mit gondol zűrösnek azon a területen, amivel
foglalkozik, vagy amiért leginkább szakmailag felelősséget érez. Csongor Anna már a
szünetben elmondta, hogy ez neki nagyon nehéz lesz, mert az ő területe nagyjából ugyanaz,
mint amiről Kertesi az imént majdnem egy órát beszélt.
Csongor Anna: Először is arról, hogy milyen minőségben vagyok itt. Az Autonómia
Alapítványnak vagyok az igazgatója, ami valamiféle pozitív diszkriminációs dolgot csinál:
cigányok gazdasági programjait segíti. Mint magánalapítvány tevékenykedünk, és
remélhetőleg még működni is fogunk egy darabig, legalábbis amíg külföldi forrás van, mert
magyar forrás erre nincs.
Könczei György: Azért a Sorostól volt egy időben, nem?
Csongor Anna: Körülbelül 1 milliárd dolláros költségvetésünk van, és ebből a Soros
pénz 15 millió Ft. A magyar állami pénzek nem ezen a csatornán keresztül mennek, de ez
nem a tisztem kritizálni. Léteik még a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, ami
hasonló dolgokat csinál, ebben is van állami pénz, ezért én nem is nagyon csodálkozom,
hogy mi nem kapunk állami pénzt. Azon szintén nem csodálkozom, hogy magánpénzt sem
kapunk, mivel a magyarországi magánüzletet meg magánembereket nem nagyon érdekli,
hogy a cigányok gazdasági programjaival mi történik.
(Közönség): Az előadáson az hangzott el, hogy ezek a pozitív diszkriminációs
programok végül is nem sikerülnek úgy, ahogy azt szeretnék. Csongor Annának mik a
tapasztalatai? Mennyire sikerült a programjaikkal javítani a helyzeten?
Csongor Anna: Köszönöm a kérdést. Kertesi Gábor is elmondta, hogy ezek a
programok soha nem a legelesettebbeket segítik. Tehát mindig maradnak emberek a
periférián, és mindig csak az, aki a saját csoportján belül a legjobb helyzetben van tud
valamit hasznosítani ebből. Vagyis világos, hogy egy pályázati programot az tud
megvalósítani, aki tud pályázatot írni vagy aki tud telefonálni vagy aki az információhoz
hozzáfér, ebben az értelemben ugyanarról van szó, mint amit a Gábor mond. Ugyanakkor
igyekszünk eljutni mindenfelé, de mint mondtam, ez egy magánalapítvány, és viszonylag
korlátozott pénzek állnak rendelkezésre, így nem fedjük le az országot. Ezt az egész
vállalkozást úgy kell elképzelni, mint egy kísérleti programot. A mi rizikónkat az amerikai
magánalapítványok vállalják, tehát ha mi elbukunk valamit, az az ő problémájuk, viszont a
kormány esetleg ezt nem tehetné meg. Ami a mi programjaink közül sikeres, azt átveheti a
kormány, hol átveszik, hol nem veszik át, itt át lehet venni, amott nem lehet átvenni. A mi
alapítványunk igazából egy műhelyként működik.
Kollonay Csilla: Mit jelent az, hogy ha elbuktok valamit?
93
Csongor Anna: Ez azt jelenti, hogy egy program nem sikerül. Az ember kitalál
valamit, és azt gondolja, hogy ez menni fog, és akkor próbálkozik két oldalról, kiírja a
pályázatot, az emberek csinálják és aztán különböző körülmények miatt nem sikerül.
Könczei György: Tessék mondani egy olyat, ami nem sikerült, a legnagyobb bukást,
mondjuk.
Kollonay Csilla: Vagy a sikert.
Csongor Anna: Azt gondolom, hogy a siker és a kudarc kérdése legalább annyira
bonyolult, mint a diszkrimináció kérdése, úgyhogy erről megint lehetne több órát beszélni.
Azt is mondhatnám, hogy az a sikeres program, ami még nem bukott meg. Ez nagyon durván
hangzik, de azt látom, hogy a siker mindig időpont kérdése, tehát attól függ, hogy mikor
mérem. Mi gazdasági programokat csinálunk: vagyis mi cigány szervezetekkel állunk
kapcsolatban. Egy cigány szervezet pályázik a konyhakerti programra, ahol egy faluban
mondjuk 30 család kap arra lehetőséget, hogy a saját konyhakertjét megművelje, és a
támogatási összegnek 25 százaléka visszatérítendő kölcsön. Sikernek tudom tekinteni, ha
mindenkinek van termése abban az évben, a háztartásuk valamivel stabilabban működött,
tehát ki tudta fizetni a villanyszámláját. Sikernek szoktuk mondani azt is, ez az egyik
kedvenc képem, amikor a helyi zöldséges tönkremegy, mert nem kell a boltban vásárolni,
hanem a roma családoknak elég zöldség termett és még vissza is térítették a kölcsönt. Persze
a zöldséges szempontjából ez nem siker. Azt tudom mondani, hogy tehát abban az adott
időszakban ez nagy siker, ünnepély van, mindenki nagyon örül. A következő évben, amikor
ezek az emberek már semmit nem tudnak csinálni, mert nem kapnak új támogatást, akkor ez
a program már nem siker, hanem kudarc, mert valamire belógattuk őket. És lehet árvíz, jöhet
katasztrófa, kormány, szóval valamilyenfajta körülmények változhatnak. Mivel főleg
mezőgazdasági programjaink vannak, ez az egész vállalkozás egy elég ingatag dolog.
Kollonay Csilla: Kialakult már valami olyasmi, hogy a programok közül mi az, ami
önmagát tovább tudja vinni és fenntartani? Tudtok ebben dönteni?
Csongor Anna: Jóllehet eldöntöttük, hogy melyek azok a programok, amiket nem
folytatunk, mindenki számára világos, hogy ez nagyon sokáig támogatott szektor marad. Ez
nem arról szól, hogy első évben adunk valamit, második évben visszafizet, harmadik évben
önálló. Nem vagyok közgazdász, de mivel tizedik éve működünk, teljesen világos, hogy ez
nincs így. Most körülbelül azt látjuk, hogy ha adunk pénzt, aminek nagyobb része adomány,
és adunk egy kis képzési lehetőséget, önszerveződési támogatást, vagyis sok-sok mindent
adunk egy helyre, és ez a program mondjuk három éves, akkor azt reméljük, hogy a negyedik
évben lesz annyira sikeres a támogatott, hogy hozzáfér más forrásokhoz is, és ettől lesz
fenntartható. De hogy önmagukat nem tudják a mocsárból a hajuknál fogva kirángatni, ez
biztos.
Kollonay Csilla: Felmerül a kérdés: miért van ez így? Vajon azért mert ezek a
gazdasági tevékenységek önmagukban nem rentábilisek, vagy azért, mert itt az emberi
tényező olyan, hogy hosszan igényli a támogatást?
Csongor Anna: Elég világos, hogy olyan falvakban laknak, meg sok minden olyan
gazdasági tényező van, ami miatt ezek a dolgok önmagukban nem működnek. Az emberi
tényezőről nemigen tudok mit mondani, legfeljebb jó történeteket tudok elmesélni…
Egyébként nálunk az a gyakorlat, hogy ha valaki ellopja a pénzünket, vagyis nem arra költi,
mint amit a pályázatába írt, akkor feljelentjük. Általában minden évben egy vagy két
94
Munkavállalás
feljelentést szoktunk tenni, és ezek az esetek általában meg is állnak. Más alapítványoknál ez
nem szokás, és ezért engem mindig erősen kritizálnak, azonban azt gondolom, hogy nem
szabad sikkasztani. Mert azt a pénzt, amit valamilyen bizalom alapján osztunk ki, rosszra
használnak, akkor annak nagyon gyorsan elterjed a híre, és ezt nem engedhetjük meg. Így
aztán feljelentjük őket, de ez nagyon ritka eset. Tehát az emberi tényező, az igyekezet hiánya
a legeslegutolsó ami miatt nem sikeres egy program.
Lévai Katalin: Szeretettel köszöntök mindenkit, Lévai Katalin vagyok,
szociálpolitikus, szociológus, és néhány éve a nők esélyegyenlőségének kérdésével
foglalkozom. Öt percben erről nagyon nehéz beszélni, ezért néhány kulcsfogalmat szeretnék
csak „bedobni”, és vitára ajánlani néhány témát. Elhangzott itt az a szó, hogy méltóság, és én
ezt egy alapvető fogalomnak tartom. A korai európai feminista mozgalmak, amelyek a
hetvenes években voltak nagyon sikeresek, éppen azt érték el, hogy a nők sajátos
nézőpontjának a létjogosultságát kivívták saját maguknak, és ezzel elismertették azt, hogy a
nőket ugyanolyan méltóság illeti meg az élet minden területén, mint a férfiakat. Abban az
időben jelen volt egy alapvető dichotómia: – ez egyébként a magyar gazdasági, társadalmi és
kulturális életben még mindig nagyon erősen jelen van – a köz- és a magán elválasztása.
Ebben következetesen a közszférát és a magánszféra fölé rendezik az értékhierarchiában, és
közszférát mindig a férfihez rendelik, és a magánszférát a nőhöz rendelik. A feminizmus
egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy bebizonyította: van átjárás a köz és a magánszféra
között. A feminista mozgalom tagadja azt a hierarchiát, amit ez a két, egymástól élesen
különválasztott létszféra jelent, és egyben az általa létrehozott társadalmi megosztottságot is,
amely mindig a magánszférát értékeli alacsonyabbra és a közszférát magasabbra. Ezzel a
férfi-tulajdonságokat értékeli pozitívan és a női tulajdonságokat kevésbé pozitívan.
Miért említem mindezt, hogyan kapcsolódik ez ide? Úgy, hogy az az átjárás, amit a
nők végül megteremtettek a magánszférából a közszférába, amikor beléptek a munka
világába, az nem volt egy rózsás menet, nem volt nagyon egyszerű vállalkozás. Azt kellett
elérniük, hogy őket egyáltalán elfogadják a munka világában, a közszférában, és hogy azt a
munkát, amit ők ott végeznek, ugyanolyan mértékkel mérjék, ahogy a férfimunkát mérik.
Nagyon sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a nők munkája tulajdonképpen nem más, mint
a házimunka professzionalizálódása. Ha a házimunkát a nők évszázadokon át ingyen
végezték – ez az „ingyenes női munka” fogalma –, így logikusan adódott az, hogy amikor ők
a munkaerejüket beviszik a közszférába, beviszik a munka világába, akkor ezt megint
következetesen alacsonyabbra fogják értékelni.
A „női munkát” olyan tulajdonságokkal azonosítják, mint például az empátia, a
figyelem, a szeretet, az odaadás, az önfeláldozás, vagyis mindazokkal az értékekkel,
amelyeket hagyományosan a nőkhöz társítanak. Ezeket az értékeket bizonyos alkalmakkor –
anyák napja, nőnap – nagyon magasra értékelnek elméletileg, verbálisan; gyakorlatilag pedig
nem fizetik meg. Tehát a „női munka” azt jelenti nagyon röviden, hogy ott (ti. a „nő
szektorokban”) több a nő, és ott az értékelés nem piaci mércével történik, hanem annál
alacsonyabb mércével, tehát eleve leértékelik a női munkát. Ezért tartom veszélyesnek (és
erre próbáltam felhívni Gábor figyelmét), hogy amikor egy munkaadó egy adott csoportra,
nevezetesen a női csoportra jellemző tulajdonságot használ fel a munka értékelésében, akkor
gyakorlatilag egy társadalmi előítélettel dolgozik. Vagyis eleve azt feltételezi, hogy a nők
bizonyos dolgokat tudnak, bizonyos dolgokat nem tudnak, de ugyanezt megteszi a férfi
csoporttal is. Tehát ez itt már egy diszkriminációs elem, ami rögtön az első lépésnél
működik. Ezt csak nagyon röviden mondtam most el, hiszen többször hosszan írtam már
róla; ezt a „női munka mítoszának” szokták nevezni. Az Esély társadalompolitikai
95
folyóiratban most elindult egy rovat „Méltóságot mindenkinek” címmel, amiben erről elég
sokat lehet olvasni.
Mik a tipikus eszközök, amelyek révén diszkrimináció a nőket általában éri?
Mindannyian ismerjük a hirdetéseket, tömkelegével olvashatunk nem és kor szerinti
diszkriminációt tartalmazó hirdetéseket. Ezek ellen föl lehet lépni, lehetne pereket indítani,
valamennyi hirdetést meg lehet támadni, ezeket a pereket meg lehet nyerni. Csináltunk egy
ilyet, amikor az Egyenlő esélyek titkárságán dolgoztam, megnyertük, és utána nem igazán
történt semmi. Valószínűleg az volna a jó következmény, ha nagyon sok ilyen
diszkriminációs per indulna, minden olyan esetben, amikor egy munkaadó nem és kor szerint
diszkriminál, tehát már az álláshirdetések diszkriminatívak. Nagyon sokat járok vidéken,
mivel sok nőcsoportot, képzést indítottunk nők számára, akik minden alkalommal elmesélik
saját tapasztalataikat – vannak közöttük fiatalok, középkorúak, idősek egyaránt –;
egyetemeken tanítok, sok interjút is készítettem, tehát, több száz nővel beszéltem és így
nagyon sok tapasztalatom van. Ezekre és természetesen az olvasmányaimra alapozva
beszélek. Így elmondhatom, hogy a felvételi beszélgetések alkalmával majdnem mindig
megkérdezik, és mindig csak a nőktől, hogy hány gyerekük van, van-e gyerekük, akarnak-e
családot, van-e családjuk. Tehát eleve az a munkáltatók körében a feltételezés, hogy egy nő
feladata az, hogy a családját ellássa, és ezért ő egy másodrangú munkaerő, ott van a
munkáltató fejében már az első beszélgetéskor. Ezeket a kérdéseket a férfiaknak általában
nem szokták feltenni. Itt tehát nagyon erősen működik a diszkrimináció a nőkkel szemben.
Biztosan ismeri a közönség az üvegplafon-elméletet: egyszer csak egy láthatatlan
akadályba ütköznek a nők az előmenetel során, amit az intézmény tesz oda. Ez nem látszik,
nincsen kimondva a létezése, nem lehet róla pontosan tudni.
Közismert tény, hogy van egy 15-20 százalékos különbség a női és a férfi
életkeresetek között. Azonos munkakörökben kevesebbet keresnek a nők, bár ez a különbség
az utóbbi években csökkent, ez egy pozitív tendencia. Ugyanakkor ennek az az eredménye,
hogy mivel a nők számára alacsonyabb az egész életkereset, a nyugdíjuk is alacsonyabb lesz.
Megint adatokra lehet hivatkozni: a legalacsonyabb nyugdíjak 80 százalékát nők kapják,
tehát a szegénység kockázata az idős nők körében annak következtében is nagyobb, hogy
ilyen életkereseti különbségek voltak. Lehetne még beszélni a roma nők helyzetéről, akiket
többszörösen sújt a diszkrimináció. Egyrészt azért, mert ha ők érvényesülni akarnak, akkor a
saját kultúrájuk normáival találják szembe magukat – ez az értelmiségi roma nők egy tipikus
problémája. Lehetne beszélni az oktatási rendszer töménytelen hiányosságáról, arról a
rengeteg nemi sztereotípiáról, ami az egész oktatási tananyagban megnyilvánul („papa olvas,
mama főz” típusú megjelenítések). Lehetne beszélni az esélyegyenlőséggel szemben elutasító
társadalmi-kulturális légkörről, feudális hagyományainkról; minderről azért, hogy
megállapíthassuk, nagyon erősen működnek a nőkkel szembeni előítéletek, sztereotípiák, és a
társadalom hierarchikus elrendezése.
Zalabai Péterné: Én Zalabai Péterné vagyok és szintén egy magánalapítványnak
vagyok a vezetője. Ez az alapítvány fogyatékos emberek társadalmi beilleszkedését segítő
szolgáltatásokat működtet. Ebből adódik, hogy a fogyatékos emberekkel kapcsolatos
problémákat ismerem talán jobban, mint a többiek. Egyébként szociális munkás és
közgazdász volnék, de azt hiszem, hogy a gyakorlati kérdések az erősségem, éppen amiatt,
mert ezeket az iskolai végzettségeket azután szereztem, hogy már a gyakorlatban
tapasztalataim voltak.
A fogyatékos emberek élethelyzetéről, azt gondolom, hogy mostanában nagyon sok
szó esik. Az is ismert és tudott, hogy a fogyatékos emberek a társadalom kivetettjei voltak
hosszú időn keresztül, nem kezelték őket egyenrangú állampolgárként. Jellemző még ma is a
96
Munkavállalás
sztereotípiák között az, hogy a fogyatékos ember gondoskodásra, segítségre szorul, lehetőleg
gyermeki létben kell tartani. Önállósodási törekvésekről elképzelések sem lehettek a
régebben. Tehát amikor a hatvanas években világszerte elindultak a különböző polgárjogi
mozgalmak, akár a nők, akár a négerek, akár a homoszexuálisok kezdeményezésére, akkor
ezeknek a példáknak a talaján indulhatott el a fogyatékos emberek önállósodási vagy
önrendelkezési törekvése. Ez azért nagyon fontos, mert éppen a régebbi társadalom-
felfogások alapján a fogyatékos emberek nem rendelkezhetnek, mert nem is tudnának
rendelkezni önmagukkal, nem tudják az életüket irányítani, nekünk kell megmondani, hogy
mi jó nekik. Ez talán még a mai napig a rehabilitációban is tetten érhető, az orvos-beteg
viszony keretében: nem azt kérdezik, hogy ő mit szeretne, hanem azt, hogy mi a „helyes”
fejlődés iránya orvosilag vagy szakmailag, és akkor a fogyatékos életét annak megfelelő
irányba kell terelni. Tehát azt gondolom, hogy korábban a munka világában fel sem
merülhetett igazán fogyatékos emberek jelenléte, hiszen az élet más területén se jelentek
meg.
Avval, hogy mi például kimondottan fogyatékos emberek munkaközvetítésével
foglalkozunk, egy kicsit talán jobban ismerjük a mindennapok problémáit és a
diszkriminációs helyzeteket. Nagyon fontosnak tartom azt megjegyezni, ami szintén
gyakorlati tapasztalat, hogy most a legerőteljesebben az hatna a diszkrimináció ellen, ha azok
az emberek, akiket diszkrimináció ér, ki mernének állni és föl mernék vállalni azt, hogy
velük diszkrimináció történt. Ezt amiatt mondom, mert több évig próbáltunk diszkriminációs
ügyekkel foglalkozó irodát működtetni, ahová százszámra érkeztek a panaszok, ennek
ellenére egyetlen ember sem volt, aki vállalta volna azt, hogy ő pert indít, mindenféle
segítség dacára sem. Tehát azt gondolom, fontos törekvés volna az oktatáson belül is az
önértékelés, önmegvalósítás értékének hangsúlyozása.
Szintén az előadáshoz kapcsolódva szeretném elmondani, hogy a nők esetében óriási
bizonytalansági tényező a terhesség, a szülés, a gyerek betegsége. Most már talán a
jogszabályok miatt lehetősége van a férfinak is igénybe venni bizonyos gyerektámogatási
kedvezményeket. Azonban egy fogyatékos ember esetében az egészségi állapottal
összefüggő bizonytalanság igen komoly hátrányos helyzetet okozhat. Ebben az esetben
nagyon fontos, hogy nem elégséges a pozitív diszkrimináció, de a hátránykompenzáció is
feltétele az egyenértékű munkavállalói szerep ellátásának. Hiszen nem elég egy fogyatékos
ember tudását, alkalmasságát figyelembe véve alkalmazni egy munkahelyen, ha olyan
járulékos dolgokat is biztosítani kell számára, mint egy olyan adaptációs munkaeszköz, amit
az állapotának megfelelően használni tud, vagy például egy kerekes-székes esetén a WC
átalakítása, vagy egyéb akadálymentes környezeti tényezők biztosítása, vagy hallássérültek
esetén jeltolmács alkalmazása. Tehát nyilvánvaló, hogy a munkaadók nem csak a
sztereotípiák, hanem valós félelmek miatt is hátrányos helyzetet teremtenek a fogyatékos
emberek munkavállalása esetén. Szemléletváltásra lenne szükség, a fogyatékos emberek
jóval erősebb önérvényesítésére, hogy higgyenek abban, hogy ők egyenrangú munkavállalók
és egyenértékű munkaerőként jelennek meg a munkaerőpiacon. Az, hogy a bérezésben is
komoly hátrányban vannak, amiatt van – és szerencsére most még adott ez a lehetőség, ami
nem jó dolog, de mégis biztonságot jelent -, hogy nagyon sokan megfelelő munkaviszony
után rokkantnyugdíjra jogosultak és emellett dolgozhatnak is. Tehát a munkaadók a legtöbb
esetben bekalkulálják ezt a jövedelmet is, amikor például felsőfokú végzettséggel rendelkező
számára jóval alacsonyabb bért adnak, mint amennyit a tehetsége, szakmai felkészültsége
indokolttá tenne. A diszkrimináció a fogyatékos emberek esetén tehát bizonyos helyzetekben
nagyon nehezen érhető tetten. Valószínű, hogy ez a bizonytalansági tényező az, ami nagyon
sok esetben közrejátszik; bár egy másik szempont szerint éppen ezért kedvezőbb a megítélése
97
egy fogyatékos embernek – lojális, mindig többet szeretne teljesíteni, állandó bizonyítási
kényszere miatt sokkal jobb teljesítményre képes. Azonban ezek ugyanolyan sztereotípiák.
Kollonay Csilla: Bemutatkozom: Lehoczkyné Kollonay Csilla vagyok, az ELTE
Munkajogi Tanszékén és itt, a Közép-Európai Egyetem Jogi Tanszékén tanítok, elsősorban
munka- és szociális jogot, illetve „egyenlő esélyek” jogát. Ez utóbbi tárgyat egyelőre csak
angolul oktatom, tehát ez rezerválva van az Erasmus diákoknak, vagy az idegennyelvű
oktatás iránt érdeklődőknek. Már az önmagában jelzi az egyenlő bánásmód hazai helyzetét,
hogy ilyen tárgy az ELTE-n nincsen, talán majd valamikor lesz magyarul is.
Az eddig elhangzottakkal kapcsolatban: a jog szerepe úgy jött szóba, és én is így
említettem, hogy kicsit tehetetlen fegyver. Az eddigi magyar joggyakorlatot nagyon szomorú
történetként jellemezhetném. Lévai Katalin beszélt arról a próbaperről, amit nagy örömmel
üdvözölt mindenki Magyarországon, mert megállapították, hogy a hirdetés diszkriminatív
volt, de hatalmas bizonytalanságot hagyott maga mögött. Alkotmányjogászok vitatkoztak
arról, hogy helyes volt-e az alkotmányt közvetlenül alkalmaznia egy polgári bíróságnak, mert
az alkotmány az állam és az állampolgár viszonyát szabályozza, nem pedig magánfelek
egymás közti viszonyát. Kérdéses volt az is, és munkajogászok vitatták, hogy vajon, ha ő
igényelte volna az állást, akkor létrehozható-e a munkaviszony ilyen alapon. Ez a kérdés még
függőben van ebben a bizonyos cigány-perben, amelynek az előkészítésében szerencsém volt
részt venni. Annál bonyolultabb volt az ügy, mint ahogy elhangzott, mert azzal nem lehetne
bíróság elé állni, hogy voltak négyen ilyenek, négyen olyanok, hanem úgy történt, hogy egy
„fehér” elfogadta az állást, aztán visszament, hogy sajnos mégsem tudja vállalni, és még ki
sem ment a helyiségből, amikor belépett a cigány származású, kérte az állást, mire közölték
vele, hogy sajnos nincs semmi betöltetlen állás. Tehát mindjárt tanú volt rá, hogy
megtagadták a felvételét, amikor volt munkalehetőség. Én azt kértem a NEKI-től, hogy egy
fiú álljon munkába, hogy meglássuk belülről, milyen munkáról van szó. Beigazolódott, hogy
azoknál a munkáltatóknál, akik durván diszkriminatívak, egyébként is vannak problémák a
munkafeltételek körül, például a minimálbér betartása, a munkaidő, a teljesítmények
szabályozása körül. Én ezt azért kértem, mert úgy gondoltam, fontos, hogy publicitást kapjon
az ügy.
Ami a diszkrimináció fogalmát illeti, Lévai Katalin hivatkozott rá, hogy a
méltóságnak fogalmának nagyon fontos szerepe van ebben a témában. Én is úgy vélem, hogy
a méltóság szóra nagyon sokszor kell gondolnunk, de amikor a diszkriminációról beszélünk,
nagyon szeretném, ha legalább a felnövekvő fiatal generáció tudatában lenne, hogy itt
nemcsak a nők, a cigány származásúak meg a fogyatékosok méltóságáról van szó, hanem
talán méginkább a társadalom másik részének méltóságáról. Tehát akkor, amikor kirekesztő
és olykor megalázó módon viselkedik a társadalom, mindig saját magán is sért egyet, a saját
maga méltóságából is leszakít, ami a társadalom szövetének minőségét rongálja hosszú
távon. Valamit kiöl az emberekből, ami a társadalom ereje vagy jelentősége – talán nem
illene jogász létemre ezekről a kérdésekről beszélni.
Ide tartozik a fogyatékosokkal szembeni diszkrimináció egyik hatalmas oka, az, hogy
a társadalom nincs szocializálva a fogyatékosokhoz. Olyan durván diszkriminatív a mi
világunk a tárgyi világtól a szociális világig, hogy a fogyatékosokat úgy kirekeszti, hogy nem
is látjuk őket. Ezért a legtöbb munkahelyen egész egyszerűen idegenkednek tőlük. Amikor az
első fekete ember Magyarországon megjelent, hihetetlen kuriózumnak számított; ugyanígy, a
kerekesszékben közlekedő emberhez, vagy a valamilyen fogyatékosság miatt a megszokottól
eltérően, torzan mozgó emberhez nincs a világ hozzászokva. Ha ahány fogyatékos van (mert
nagyon sokan vannak), mind az utcán lenne, láthatóvá válnának, a közösségekben
megjelennének, a dolog mindennapossá és elfogadottá válna a fogyatékosság. Mint ahogyan
98
Munkavállalás
azokban a közösségekben, ahol ilyen személyek vannak, nem csodálkozik senki és senki nem
akar esetleg túlságosan segítőkész lenni vagy „pátyolgatni”, mert megszokottá és
természetessé válik a közösség számára a jelenlétük. Ez egy pozitív és negatív irányban
egyaránt önmagát erősítő folyamat.
Itt szeretnék valamit mégis elmondani a jog szerepéről. Tudom, hogy a szabályok
eddigi léte nem sokkal ér többet a szódavíznél, ezért valamit jogilag lépni kell. Ez mindenki
számára nyilvánvaló. Történt egy lépés, ami az ún. esélyegyenlőségi törvény megalkotása
volt ’98-ban; ám nem volt sok hatása. A jogalkotóktól, végrehajtóktól több odafigyelést
igénylő intézkedés kellene. Mi lehet ez? Előkerül a jog két eszköze, a büntetés vagy az
ösztönzés. Valószínű, hogy az ösztönzéssel több eredményt lehetne elérni. Ma már vannak
kedvezmények arra, ha valaki fogyatékosokat foglalkoztat, amelyek legalább valamit
kompenzálnak abból, hogy ezzel bizonyos kötelezettségek hárulnak a munkáltatóra, noha
véleményem szerint különösebb terhet a fogyatékosok foglalkoztatása nem jelent. Azt el
tudnám képzelni, hogy ugyanilyen kompenzáció járna például olyan esetben, amikor a
munkahely számára szervezési vagy munkavégzési gondot jelentő nőt – vagy apát, uram
bocsá’ – foglalkoztatnak. Ha az a tény, hogy egy családban ki marad otthon a gyerekkel és
meddig, egyszer egyenlő bizonytalansági tényezővé válna a munkáltató számára, akkor
megszűnne a megkülönböztetés. Ezt is elő lehet segíteni. Ma már azt hiszem, közhelynek
számító példa az a svéd jogi szabályozás, ahol a gyermek születésekor járó 6 hónap
szabadság (és nem is rosszul fizetett szabadság) azonos arányban jár a mamának és a
papának, és mindegyik szülő csak a saját része felét adhatja át a másiknak. Tehát minimum 3
hónapra az apának is otthon kell maradni.
Ezek a szabályok kiegészülhetnének büntető szabályokkal. Egyébként ma is
szabálysértés és százezer forintig terjedő bírsággal büntethető az, aki diszkriminál az
alkalmazottai között! Nagyobb odafigyelés kellene, tehát arra lenne szükség, hogy az
államnak fontos célja legyen, hogy ezeket a szabályokat kikényszerítse. Miért? Amiért
Amerikában is rájöttek arra, hogy a társadalom szövetét tönkreteszi a diszkrimináció.
Nemcsak a négereknek rossz, ha diszkriminálják őket, hanem a fehér társadalmat is
rombolja. Azt gondolom, hogy amikor a diszkrimináció ellen föllépek, akkor nem a nőkért,
nem a romákért és nem a fogyatékosokért, hanem a társadalom másik feléért teszem ezt. Ha
ezt egyszer megérti az, aki döntéshozó pozícióban van – és én mindig abban bízom, amikor
fiatal értelmiségiekkel találkozom, hogy ezek közül remélhetőleg nagy számban lesznek
döntéshozók előbb-utóbb –, akkor ezen változtatni lehet. Ha egyszer az lesz a szabály, hogy
„viselkedni” tudok, és ebbe beletartozik az, hogy nem diszkriminálok se direkt, se indirekt
módon, akkor szankcionálni lehet azt, aki ezt az általánossá vált normát megszegi.
Zárásul hadd mondjam el, hogy ilyen tekintetben szerintem óriási lökést fog adni az
európai uniós csatlakozás, ahol nagyon nem illik diszkriminálni, ahol ugyanilyen konzervatív
közép- és idős generáció van, mint nálunk, és mégis megtörténik a váltás, megszületnek a
jogszabályok, tudomásul veszik őket és bekerülnek a köztudatba. A jognak tehát nem szabad
föladnia a szerepét, csak a jogszabályok alkotóinak egyrészt arra kell figyelni, hogy a
jogszabályok a betartásában való érdekeltséget megteremtsék valamilyen módon, másrészt
lehetővé kell tenni a kikényszerítést. Elmondanám, hogy az Európai Unióban igenis van
kvótarendszer, amitől félnek, amit bírálnak (és én is aláírom, hogy nem a legjobb). Az egyik
ellenérv, amit fel szoktak hozni, hogy a legelőnyösebb helyzetben levőknek ad további
előnyt; ám ez nem baj, mert a csoportot mégis segíti. Mint ahogy ez a Soros-egyetem azért
van, hogy a régió elit egyetemi fiatalságát magához vonzza; nem szociális intézmény, a
régión akar segíteni, nem az egyéneken. Tehát a pozitív diszkriminációs intézkedések nem az
egyénen akarnak segíteni, hanem a csoporton! Persze mindenkinek meg kell adni azután a
99
lehetőséget, az esélyegyenlőség megteremtése keretében lehet a beérkezéskor is segíteni
erősítő akcióval vagy pozitív diszkriminációval, meg az indulásnál is. Az indulásnál való
segítés mégis jobb, de Magyarországon a nők, a fogyatékosok és a roma lakosok rétegét
igenis kell később is támogatni, egyrészt azért, mert – különösen a cigányok esetében és a
fogyatékosoknál – olyan súlyosak a meglevő hátrányok, hogy egész egyszerűen a puszta
egyenlő esély biztosítása nem segít. Másrészt van szükség pozitívdiszkriminációs
eszközökre, mert hazánkban - amit leírt egy ítéletében az Európai Jogok Bírósága - olyan
mértékű az előítélet a nőkkel szemben például, (megszakítják a pályájukat, otthon maradnak,
később is az agyuk félig otthon lesz és csak félig a munkahelyen) hogy ha két teljesen azonos
képességű, de eltérő nemű ember jelentkezik egy állásra, akkor még ha a döntés egy
elfogulatlan emberre van is bízva, akkor is öntudatlanul a férfi mellett fog dönteni. Amíg
meglevő sztereotípiák akadályozzák az egyenlő esélyeket, addig e segítségeknek működniük
kell. Köszönöm szépen.
(Közönség): Három dolgot a fogyatékosok foglalkoztatásával kapcsolatban érdemes
megjegyezni. Az egyik: az esélyegyenlőségi törvény nemcsak elkészült, hanem van egy elég
komoly folytatása, amit Országos Fogyatékosügyi Programnak hívnak és ami szintén
elindult. Ennek van egy külön foglalkoztatási fejezete, ez tartalmazza bizonyos lépések 2005-
ig való megvalósításának tervét. Nem biztos, hogy túl sok dolog történt már a múltban, de
legalább tervbe van véve, aminek meg kell történnie. A második, hogy fogyatékosok
esetében már létezik egyfajta kvótarendszer arról, hogy a foglalkoztatónak bizonyos létszám
fölött hány százaléknyi fogyatékost kell képesnek lennie fölvenni, illetve ha ezt nem teszi
meg, akkor milyen típusú befizetés illeti az államot. Erről pont a héten Debrecenben
hallottunk az államtitkár úrtól, aki azt állította, hogy ha ettől a szabályozástól nem is lesz a
munkaadó kedve nagyobb arra, hogy fogyatékosokat foglalkoztasson, annyi azért mégis
történik, hogy ha nem vesznek fel fogyatékosokat, akkor több pénzt kell befizetniük, és
ezeket lehet arra fordítani, hogy a fogyatékosok foglalkoztatását valamilyen más módon
támogassák. A harmadik – egy kicsit általánosabb megjegyzés –, hogy én két dolgot látok itt,
amiben túlságosan szűk látókörű az a megközelítés, amelyik csupán a munka világára
koncentrál. Az egyik: minden ilyen kisebbségi csoport esetében az merül fel, hogy a
társadalmi hasznosságukat egyértelműen csak a pénzbeli és munkavállalási dolgokra
vezetjük vissza. Azt gondolom, hogy például a nők munkába állásánál az csak ez első lépés
volt, hogy a beléptek a munka világában, és elkezdték kiharcolni azt, hogy ott egyenlő
módon legyenek megítélve. A másik nagyon fontos lépés, annak a felismertetése, hogy a
közszférában és a magánszférában való munkálkodás pénzben vagy társadalmi
hasznosságban kifejezhető értéke nagyjából megegyezik. Így elkezdődhetett az a törekvés
amelynek célja, hogy a magánszférabeli tevékenységnek is kikényszerítsen valamilyenfajta
állami elismerést. Azt gondolom, hogy ez az a legfontosabb lépés, hogy a munka világa és a
magánszféra szétválasztása oldódik valamennyire. Véleményem szerint az összes kisebbségi
csoportoknál szükség van arra, hogy valamennyire csökkentsük az eltérő mércék használatát
a hivatalos és nem-hivatalos világbeli tevékenykedés értékelésénél. Ez látszik a
fogyatékosok esetében is: amikor a fogyatékosok elmennek munkát vállalni, akkor ezt ilyen-
olyan-amolyan formában meg tudják vagy nem tudják megtenni, amikor viszont a saját
szervezeteikben dolgoznak és nem kérnek érte pénzt, akkor nagy mennyiségű munkát raknak
le az asztalra, vagyis sokkal többet dolgoznak fizetség nélkül még mindig, egyszerűen csak a
saját érdekükben. Attól tartok, hogy létezik egy fajta identitásbeli zavar is minden egyes
csoportban – nőknél is, romáknál is, fogyatékosoknál is –, hogy amikor saját magamért
dolgozom, azt nem tartom ugyanolyan munkának, mint amikor elmegyek egy vállalathoz és
ott termelek. Holott társadalmi szempontból, véleményem szerint ezek a munkák, folyamatok
100
Munkavállalás
legalább olyan fontosak mint a „munka világa”. Vagyis nagyon fontosnak tartom azt, amit az
önértékelésről Zalabay Ági mondott, tehát igenis tudnunk kell tisztában lenni azzal az
értékkel, amit adunk. Ahhoz ezek is hozzátartoznak, ami a klasszikus közgazdaságtani
értelemben nem a munka világához tartozott, hiszen annak, hogy megteremtjük a
feltételrendszerét a munka világában való tevékenykedésnek van pénzben kifejezhető értéke.
Nekem ez hiányzott a közgazdaságtani elemzésből, hogy ezt a társadalmi hátteret hogyan
tudjuk pénzben nevesíteni. Hogyan tudnánk ezeket a kérdéseket valóban fölvetni: mennyit ér
az, hogy X, Y, Z el tud menni dolgozni, amihez egy csomó más embernek a munkája
szükséges háttérként olyan helyen, ahol nincs megfizetve.
Lévai Katalin: Egy-két dologgal szeretném mindezt kiegészíteni. Arról szeretnék
beszélni, hogy a munka világa hogyan alakul át, és ez segíti-e a diszkrimináció-mentességet
avagy sem. Számomra ez tűnik itt a legfontosabb szempontnak. A hagyományos munka
világának, amelyik nagyon élesen leválik a magánszféráról, és amelyiknek megvan a maga
hierarchikus rendje, megvannak a maga bürokratikus, piramisszerű intézményei. Ezekben
egy vezető van, és nagy a hatalmi távolság az alapzattól, és ezen a hatalmi létrán kell felfelé
mászni és érvényesülni. Ez a hagyományos munkaszervezet nagyon erősen a férfiaknak
kedvező. Végül is férfiak találták ki ezt a piramisszerű szerkezetet, ez nekik kedvez, és az ő
előmenetelüket segíti. Most a rugalmas munkaformák megjelenése és a nagy bürokratikus
szervezetek lebomlása történik elsősorban az Európai Unió országaiban, de elkezdődött
lassan-lassan nálunk is. Ez együtt jár olyan vezetői képességek elismerésével, mint a
konszenzusteremtés, a hálózatépítés, az egy szinten levő viszonyok kiépítése és a döntések
együttes, csapatban történő meghozatala. Ezek mind olyan mozgások, akár a szervezetet
nézzük, akár a szemléletet nézzük, akár a rugalmas foglalkoztatást, a távmunka lehetőségét, a
rugalmas munkaidőt, a félállás lehetőségeit, ezek mind olyan változások, amelyek azt segítik
elő, hogy egy egyenrangúbb viszonyrendszer alakuljon ki a munkaszervezeten belül. Ez
Magyarországon nem nagyon látszik kibontakozni, mert azt erősíti a jelenlegi kormányzati
politika, hogy a nőknek az otthoni anyai szerepe legyen stabil, s az anya maradhasson otthon.
De hogy utána mi történik vele, amikor majd 3-6-9 év után, néhány gyerekkel a karján vissza
szeretne menni a munkaerőpiacra, ezt nem tudjuk, reintegráló programokról nem tudunk,
távmunka lehetőségéről nem tudunk, félállású munkákról nem igazán tudunk, a nagy
bürokratikus szervezetek lassabban bomlanak le. Sajnos azt látom, hogy hazánk a lemaradása
ezen a téren elég jelentős. Azt is tudjuk mindannyian, hogy a teljes foglalkoztatás már régen
sehol sincs, tehát arra ugye nem számít senki, hogy majd nem tudom hány otthon eltöltött év
után majd őt várja egy munkahely. Sajnos azt is látni kell, hogy most nincsenek biztos
munkahelyek, kemény piacgazdasági küzdelem van, amiben nem nagyon szeretik a
munkaadók a fiatal, sokgyerekes családanyákat, különösen akkor nem, ha kiesett 6-8-10 év
az életükből, ami alatt azt a rettenetes gyors információmozgást, tudást kellett volna
követniük. Azt is tudjuk, hogy Európában mi vagyunk az az ország, ahol a legkevesebb
foglalkoztatott tartja el a legtöbb inaktívat. Tehát a foglalkoztatottak és nem-foglalkoztatottak
aránya nálunk a legkedvezőtlenebb Európában. Tehát ha azt erősítik még tovább, hogy még
tovább maradjanak inaktívak a nők – ahogy az elmúlt tíz évben történt –, ha ezt a tendenciát
erősítjük, akkor nem egészen az fog bekövetkezni, amire mi számítunk, és ami az Európai
Unióban történik, hanem valami egészen más.
(Közönség): A bürokratikus és piramisszerűen építkező vállalati munkaszervezet
miért a férfiaknak kedvez?
Lévai K.: Ha megnézi az ezzel kapcsolatos statisztikákat, minden ilyen szervezetnek
az élén, az elsőszámú vezetők 70-80 százalékban férfi. A nők mióta dolgoznak?
101
Magyarországon úgy 50 éve, fél évszázada dolgoznak tömegesen. Amióta ezek a szervezetek
kialakultak, és egy olyan vezetői stílust ismernek el, ami azt mondja, hogy egyedül döntsél,
legyél nagyon erőszakos, individualista legyél, a másik rovására érvényesülj. Ezek azok a
hagyományos férfitulajdonságok, amelyeket a férfiak többsége a szocializációval szerez meg,
vagyis a férfiak nem így születnek, de erre szocializálta őket ez a rendszer. A piramisszerű
forma, ez a bürokratikus forma a hagyományos férfitulajdonságokat díjazza jobban, mint a
nőit. Ezért szokták azt mondani a nők: ha én sikeres szeretnék lenni akár a politikában, akár a
gazdaságban, „férfivé kell válnom”. Ezt nagyon sokszor hallom, és még azt is, hogy „duplán
kell teljesítenem ahhoz, hogy engem, mint nőt elismerjenek”.
Kollonay Csilla: Én nem vagyok teljesen egy véleményen e tekintetben Lévai
Katalinnal. Itt több, számomra ellenkező előjelű dolog hangzott el. Valóban, a hierarchizált
munkaszervezet esetleg a férfi tulajdonságokat jobban jutalmazza. Ezzel szemben egy
kevésbé hierarchizált, jobban a kooperációra, a horizontális kapcsolatokra építő szervezet a
jövő munkahelye. Azonban én nem vagyok benne teljesen biztos, a jelenlegi tendenciák
uralkodóvá is fognak válni. Ezzel együtt hangzottak el a részmunkaidő, illetve a flexibilizált
munka előnyei, míg nekem a munka flexibilizálása egyet jelent a fokozott
kizsákmányolással. Ezzel messze nem tudok egyetérteni, ezek az ún. atipikus foglalkoztatási
formák nekem, mint munkajogásznak azt jelentik, hogy kisebb jogi biztonság, magasabb
kiszolgáltatottság, nagyobb kockázatvállalás fokozottabb önállóság nélkül. Tehát vállalom a
tevékenységem fizikai és üzleti kockázatát, ha baleset ér, akkor mint magánvállalkozót ér
baleset és nem mint alkalmazottat, és ráadásul nincs túlóra-korlátozás. Tehát megint
ismételném, hogy az üzleti kockázatot vállalom, a fizikai kockázatot vállalom anélkül, hogy
a munkafeltételeim tekintetében autonómiám arányosan megnövekedett volna, mert
ugyanúgy függő vagyok valamilyen munkáltatótól, és ugyanúgy meghatározzák a
munkafeltételeimet. Arról nem beszélve, hogy nagyon gyakran ezek a foglalkoztatási formák
széttagolják, dezintegrálják a munkaerő-állományt, amelynek az egyetlen védekező ereje az,
ha komolyan meg tudja magát szervezni, és kollektív erőként tud fellépni. Lehet, hogy ez
sokaknak demagógiának hangzik a munkás önszerveződés, és még az önök zsigereiben is
benne lehet az, hogy a szakszervezet valami szocialista találmány, amit lehetőleg nem is kell
szeretni, de véleményem szerint erre nagy szükség van. Ugyanis az egyes munkavállaló a
munkáltatóval szemben mindig nagyon gyenge, ez tény. Tehát az egyetlen fegyvere a
szervezett erő. Ezzel szemben ez a fajta foglalkoztatási forma széttagolja a munkavállalókat,
nincs kapcsolatuk, nem tudják magukat megszervezni, még kiszolgáltatottabbak. És végül,
ami a részmunkaidőt illeti, én úgy gondolom, nem kiút a nők számára, mert a részmunkaidőt
tényleg nem szeretik a munkáltatók. Tehát a család és a munkahely összeegyeztetésében, úgy
gondolom, hogy nagyon korlátozott hatása van ezeknek a munkaformáknak, és ráadásul úgy
gondolom, hogy újratermeli a problémákat. Tehát nem tartom igazán jó megoldásnak.
Lévai Katalin: Én sem tartom igazán jó megoldásnak ezt a dolgot. Véleményem
szerint alapvető kérdés, hogy ne csak a nők számára legyen részmunka, mert ez azt jelentené,
hogy megint ők azok, akik kiszorulnak a „normális” állásokból. Azonban vannak az emberek
életében, a nők és férfiak életében is olyan életszakaszok, amikor a részmunka megoldást
jelenthet. Tehát amikor valaki otthon van gyerekekkel, ugyanakkor fél lábbal a munka
világában akar lenni (ez a férfiakra is vonatkozik) a részmunka egy átmenetet jelenthet.
Valóban nem fogja tudni élvezni azokat a kollektív előnyöket, amelyeket elméletileg
biztosítanak a szakszervezetek, amelyek egyébként nem nagyon működnek. Ezért megy
most a harc az Európai Unióban azon, hogy hogyan lehet ugyanazt a szociális védelmet
nyújtani a részmunkásoknak, mint amit a teljes foglalkoztatásúaknak. Ezzel szemben
102
Munkavállalás
Magyarországon ez nincs így, s ugyanakkor a részmunkaidő fajlagos költségei magasabbak,
mint a teljes munkavállalásé. Tehát mindezek kérdőjelek a részmunkaidővel kapcsolatban. A
rugalmassággal kapcsolatos kritikáidat nem egészen értettem. Én a rugalmasság alatt azt
értettem, hogy a munkavállaló maga dönt a munkaideje beosztása felől, tehát például amíg
kicsi a gyerek, nem kell nyolcra bemennie, mehet tízre.
Kollonay Csilla: Én a rugalmas foglalkoztatási formákon értettem az otthoni munkát.
Ezen kívül a munkaerő bérbeadását is értettem ezalatt, ami az egyik leginkább elítélendő
foglalkoztatási fajta a szememben. Erről egyre többet hallunk, különösképpen
Németországban, ahol nagyon erősek a munkavállalói jogok hangoztatják azt, hogy „ó,
Istenem, a versenyképességünket tönkre teszi a jelenlegi jogi szabályozás”. Tehát e
közgazdászok szerint flexibilisebbé kell tenni a munkaerő-piacot, ami egyet jelent azzal,
hogy könnyebben és olcsóbban lehessen kirúgni a munkásokat, ha éppen át kell strukturálni
az ipart. Vagyis nem az történik, hogy a munkavállaló megválaszthatja valamilyen
egyezményes alapon, hogy mikor dolgozik, hanem én mint munkaadó, a munkaidejüket
rugalmasan növelhetem és csökkenthetem, hozzáigazítva a fizetést, de a munkaidő
beosztásban nehezebb munkafeltételeket teremthetek. Én erre mindig azt mondom, hogy ezt
azért halljuk erősebben, mint a másik oldalt, mert azoknak, akiknek ezt érdeke terjeszteni
nagyobb a hangja és több a csatornája, mint a másik oldalnak. Tehát én rendkívül szkeptikus
vagyok ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor gondolkodni kell az egész munkaszervezet új
formáján, de nem vagyok benne biztos, hogy a jelenlegi le fog teljesen bomlani.
Zalabai Péterné: Az értékek szerepéhez szeretnék hozzátenni egy kis lírai
megjegyzést. Szerintem az lenne szép, utópisztikus dolog, amikor a munkaadók felismernék
annak az értékét, ha egy közösségben egy fogyatékos ember dolgozik. Rájönnének, hogy az
mennyi pluszt, mennyi nyereséget jelent az úgynevezett egészséges környezetnek is, tehát ez
a bizonyos kölcsönhatás a fogyatékos ember és az egészséges munkavállaló között milyen
hasznossággal jár egy munkaadó szempontjából. Sokszor beszélünk arról, hogy a munka
világában a kultúra, a szocializáció, a munkahely megtartó ereje mennyire fontos dolog. Én is
azt gondolom, hogy amikor megtanulunk egymásra odafigyelni, egymásnak segíteni, vagyis
megtanuljuk elfogadni, hogy valakinek más szükségletei vannak, és amikor már ezekre az
„érzelmi” dolgokra is képesek leszünk odafigyelni, akkor ez a munkaadót borzasztóan
pozitívan is érintheti, hiszen nem lesz fluktuáció, nagyobb teljesítményre lesznek képesek az
emberek, és a munkahely megtartó ereje nagyobb lenne. Tehát azt gondolom, hogy ez a
gondolat, vagyis hogy valaha a munkaadók figyelembe fogják venni mindezt most még csak
nagyon szép álom, de nagyon fontos lenne törekedni ennek az elérése. Én ugyanezt érzem a
női szerepkörben is. Én úgy érzem, hogy a biológiai indíttatáson akkor sem túllépni, ha
bármennyire is szeretnénk; tehát bizonyos időszakokat akkor sem tudnak a férfiak átvenni, ha
szeretnék, ha kényszerítenék őket. Tehát ez mindenféleképpen egy olyan bizonytalanság, ami
a munkaadó részére bizonytalanság. Az is ténykérdés, hogy vannak olyan női szerepek, amit
nem hiszem, hogy egyetlen nő is sértőnek tartana, a szeretetteljesség, a konszenzuskészség.
Ezek a nőkről alkotott pozitív sztereotípiák ugyanolyan pozitív lehetőséget biztosítanának a
munkaadónak, mint amilyen a fogyatékos emberek alkalmazásának hatása lenne, ha ezt a
munkaadó képes lenne kiaknázni, felismerni és hasznosítani, akkor talán ez még értékben is
visszafolyna.
Lévai Katalin: Amikor a biológiai különbségekből társadalmi előnyöket és
hátrányokat formálnak, akkor van baj. Tehát nem akkor van baj, amikor azt mondjuk, hogy a
nők ilyenek, a férfiak meg olyanok, és ezt maguk helyén értékeljük, hanem amikor az
egyiket, következetesen a férfitulajdonságokat fölé rendelik a női tulajdonságoknak, és ennek
103
a következménye a diszkrimináció. Márpedig általában ez történik intézményesen. Tehát
biológiai különbségek társadalmi különbségekké transzformálódnak, ez a probléma.
Zalabai Péterné: Ez nem vitás, de minden túlzás hátrányos, ez is már túlzás
kategóriájába esik.
Lévai Katalin: Ez nem túlzás, ez egy társadalmi mechanizmus. Nem túlzás, ez így
működik hagyományosan. Nem kellene, hogy így működjön, de így működik.
Könczei György: Szó volt róla, hogy változott-e valami a ’98-as esélyegyenlőségi
törvény óta. Azt, hogy a fogyatékos személyek diszkriminációja egyre elterjedtebb, vagyis
hogy nem változott volna semmi, csak az az ember állíthatja, aki ezt megmérte
Magyarországon, széles körű reprezentatív felmérést végzett. Abban egészen biztos vagyok,
hogy amiket Nagy Géza mondott, abban teljesen igaza van. Tehát egyrészt létre jött egy
országos tanács, ami egy országos szintű, törvény által alapított lobbyereje a szférának, egy
olyan intézmény, amely 4 évente elkészíti, és egy sajátos, bolondos és furcsa mechanizmuson
keresztül, - ez a magyar parlamentáris rendszernek a sajátossága – a kormányon
közvetítésével a parlament elé terjeszti ezt a bizonyos törvényt. Az összes parlamenternek, –
akik egyébként nagyon szeretnek a saját vívmányaikról, a saját egyéni pénzükről szavaztatni
–, négyévente egyszer beleveri az orrát az országos tanács abba, hogy a fogyatékos emberek
hogyan is élnek ebben az országban. Ez az idén egyszer már megtörtént, s a tanács évente
revideálja a jelentését, és aztán négyévente ismételten beviszi a parlamentbe. Azt gondolom,
hogy ez fontos dolog. Úgy vélem, hogy az is fontos dolog, hogy létrejött az Országos
Fogyatékosügyi Program, amelyet aztán végül elfogadott a parlament. Ezen
mindannyiunknak lenne csomó javítani valónk, valószínűleg elsősorban az említett bolondos
mechanizmus miatt. Volt egy sokkal jobb tervezet is még mielőtt a parlament elé
terjesztették, csak közben ki lett herélve. Ha ez a javaslat a parlament elé került, és elfogadást
nyert, az is már nagy dolog. Véleményem szerint az is nagy dolog, hogy éppen ezen törvény
alapján az ombudsman megvizsgálta a közelmúltban azt, hogy a fogyatékos személyek jogai,
elsősorban a mozgássérült személyek jogai miképpen érvényesülnek ebben az országban. A
’99-es jelentésében, több megállapításra jutott. Egyrészt arra, hogy ezek a jogok jelentős
mértékben nem érvényesülnek. Továbbá megvizsgálta, hogy az említett törvényben -
nevezzük nevén, a ’98. évi 26-os, a fogyatékos személyek jogairól és egyenlő esélyek
biztosításáról szóló – előírt kötelezettség, a középületek 2005-ig megvalósítandó
akadálymentesítése hogyan halad. Itt arra jutott, hogy – bár ez egy durva becslés, de mondjuk
ki – ha ez így megy tovább, akkor nem 2005-re lesz kész, hanem 2105-re lesz kész, ami
döbbenetes. Azonban visszakérdezek: megvizsgálta-e valaki, hogy a törvény nélkül mikor
lett volna meg, és elkészítette-e a megfelelő becsléseket. Még tovább megyek, a törvényben
benne van a megfelelő passzusban az antidiszkriminációs szabály, ami semmiféle más
törvényben ilyen módon, konkrét populációra nézve nem hiszem, hogy benne volna. Ez azt
mondja ki, hogy ha valakit fogyatékossága miatt hátrány ér, akkor beperelheti a
diszkrimináló aktort. Ez a szabály kiegészült a közelmúltban a polgári perrendtartás
módosításával, amely azt mondja ki, hogy ilyen esetben nemcsak a fogyatékos személy járhat
el. Köztudomású, és ebben Kertesi Gábor előadását kiválóan ki lehetne egészíteni, sőt a
legtöbb helyen be lehetne helyettesíteni oda, ahol ő cigányt vagy romát mondott azt, hogy
fogyatékos személy – hogy a fogyatékos személyek szegények többségükben,
aluliskolázottak többségükben, karrierlehetőségeik igen korlátozottak, a roma személyek
lehetőségeinek közelében vagy az alatt vannak. Éppen ezért nagyon jelentős az, hogy
ezeknek az embereknek nem kell maguknak a bírósághoz fordulni, hogy ha őket
diszkriminálják, hanem ezt megtehetik a nagy, országos szervezetek is, amelyek őket
104
Munkavállalás
képviselik. Sőt, megteheti az Országos Fogyatékosügyi Tanács is. Ezek mind fontos dolgok.
Úgy gondolom, hogy ha 2005-ig nem jut eszébe a parlamentnek vagy a kormánynak ezt a
törvényt átalakítania, akkor amikor 2006. január 1-jén egy fogyatékos ember nem tud
bemenni akármelyik középületbe, azonnal elindíthatja a pert. Ez az, amit én e törvénynek az
automatikus monitorizálásának nevezek, ezt hangsúlyoztam már akkor, amikor a
szabályozási koncepcióját elkészítettem, és nagyon bízom, hogy ez (ti. hogy a fogyatékos
egyének beperelik a magyar államot) be fog következni. Összefoglalva az a konklúzióm,
hogy ezen a területen sajátos módon kerekes-székesek, siketek, vakok, a nők, a romák és az
eltérő szexuális érdeklődésű személyek előtt járnak, úgyhogy a többieknek is minden jót
kívánok.
(Közönség): Nekem az a kérésem Lévai Katalinhoz, hogy beszéljen részletesebben
képzési programokról.
Lévai Katalin: Nagyon szívesen, mert ezek fantasztikusan érdekesek és nagyon sokat
tanulok belőlük. Arról van szó, hogy az Egyenlő Esélyek Alapítvány egy angol alapítványtól
kapott pénzt arra, hogy olyan nők számára indítson képzést, akik valamilyen módon a
közéletben részt akarnak venni, vagy már részt is vesznek. Tehát mi eredetileg
önkormányzati képviselők számára gondoltunk ki kétnapos tréningeket. Vagyis országjárók
módjára megyünk körbe, nagyvárosokba, kisvárosokba, önkormányzati embereknek
csinálunk képzést, de természetesen ez nem egészen így van, mert van egy csomó
önkormányzati ember közöttük, és nagyon sokan érdeklődnek, akik egyszerűen csak ott
laknak, és meghallották, hogy ez van és el akarnak jönni. Hadd emlékeztessek arra, hogy
Csongor Anna egyfolytában úgy határozta meg a sikert, mint ami még nem kudarc. Na most
ez valami fantasztikus volt, majdnem fölvisítottam, hogy ugye nem bukás az, amiről még
nem bizonyosodott be. Mi minden tréninget úgy kezdünk, hogy a jelenlevő nőket megkérjük,
hogy meséljenek el egy darab sikertörténetet az elmúlt hét eseményeiből, egyetlen egyet.
Erre a nők megrémülnek, ki akarnak menekülni, azt mondják, hogy nekik semmi ilyen
sikerük nincs, soha nem is volt, nem is hallottak róla, nem is tudnak. Majd elkezdik mesélni a
történeteket, amik nem egyszer úgy kezdődnek, hogy egy tragédia történt a múlt héten a
faluban. Meghalt egy gyerek, és segítettem abban, hogy három nap alatt el tudja őt temetni a
családja. És akkor jönnek ezek a rémdrámák, amiknek valamilyen sikermozzanatuk van, és
most már ez nem tudom hányadik ilyen történet, amit hallok. Egyre-másra az igazolódik be,
hogy a nők tényleg egészen mást gondolnak a sikerről, mint amit mondjuk a férfiak. Miután
kiderült, hogy mindenki ennyire defetista, ennyire defenzív, és hogy milyen önbizalom-
hiányosak a nők, azóta az egész képzés arról szól, hogy hogyan lehetne több önbizalmat adni
azoknak a nőknek, akik a közéletben szerepelni akarnak. Ezek a nők csak elfogadó közegben
mernek igazán megnyilvánulni, csak akkor mernek bátran és szabadon gondolkodni, ha a
második napon, amikorra kiderült, hogy a közösség támogató, és mi ezt építjük, hogy azt
érezzék: ez egy bizalommal telített, nagyon szeretetteli légkör. Csak ekkor mernek komoly
intellektuális vitába belemenni. A kontroll-csoportot egy érettségi találkozó jelentette. Az
egyik fiatal nő aznap este elment az érettségi találkozóra, és ott ugye mindenki elmesélte,
hogy mi történt vele az elmúlt tíz évben. A nők következetesen azt mesélték, hogy gyerekem
lett, férjhez mentem, jól vagyok, nem vagyok jól, ez történt, az történt. A férfiak pedig
vagyonnyilatkozatokat tettek, ilyen autóm van, ilyen lakásom van, ilyen állásom van, ennyit
keresek, és a végén rájuk szóltak, hogy gyerekek, nem az APEH-nél vagyunk, hagyjátok
abba a vagyonnyilatkozatot. Tehát úgy tűnik, hogy a férfiak tényleg másban mérik az életet,
másképp adják elő magukat, ez fantasztikusan érdekes. Egy-egy képzés végén – anélkül hogy
el akarnám túlozni két napnak a jelentőségét – időnként még fiziológiailag is látszik, hogy
105
bejön valaki nagyon leverten, nagyon félve, és a második nap sugározva tud onnan elmenni.
Szóval egyszerűen érződik annak a két napnak a hatása. Tehát ilyen képzéseket csinálunk
többek között, és nem tudom neked elmondani, hogy mennyire élvezem, mert annyi
mindenféle esetet mesélnek el. Azután csinálunk egy diszkrimináció figyelőt is, és nem
tudjátok elképzelni, hogy ott mi jön elő. Hihetetlen, hogy minden területről, de a
legelképesztőbb történeteket mesélik el egy 15 fős csoportban. Köszönöm a kérdést.
Kollonay Csilla: Ehhez még hadd fűzzem azt hozzá, hogy körülbelül 3-4 évvel
ezelőtt megjelent a Legfőbb Ügyészségnek egy vizsgálati eredménye, a munkahelyi
diszkrimináció felmérése, amelynek a megnyugtató végkicsengése az volt, hogy nincs
komolyabb diszkrimináció. Nem történt beszámolás diszkriminációról, magyarul nem
mondták el az ilyen eseteket. Vagyis hihetetlen ellentmondásban van a valósággal az, ami a
jogi felszínen, a hivatalos felszínen megjelenik. Persze azóta mozdult egyet a közvélemény,
’96-97 óta. Ma már tudjuk, hogy van diszkrimináció, és talán egy ilyen jelentés meg sem
születhetne, mert visszaküldenék azokat, akik a jelentést írták, hogy nézzétek meg jobban, ez
nem igaz.
Zalabai Péterné: Azt hiszem a fogyatékosok esetében ez a fajta félelem, az
információ és tudás hiánya lehet oka az esetleges elutasításnak, esetleges diszkriminációnak.
Tehát a gyakorlati tapasztalatok alapján azt mondhatom: nagyon-nagyon fontos, hogy a
munkaadók kellő ismeretekkel, kellő tudással rendelkezzenek. Azt is hiszem, hogy ebben
párhuzamot lehet vonni a romákkal, talán a nőkkel nem, mert az ő esetükben nagyobb a
munkáltatók ismerete. Az esélyegyenlőségi törvénnyel kapcsolatban: azt hiszem, hogy erre
megint csak nagyon büszke lehet mindenki. Ez egy olyan tett volt, amire igazán büszkék
lehetünk, és talán ez is egy fontos dolog. Az, hogy ezt eddig nem hangsúlyoztuk talán egy
sztereotípiára hajaz, miszerint a magyarnak mindig inkább negatív attitűdje van a pozitív
helyett. Most például ezen a debreceni konferencián nagyon meglepődtem azon, hogy a San
Fransisco-i polgármesteri hivatalt 1996-ban építették át. Pedig azt gondolom, hogy
Amerikában az akadálymentes környezet hosszú-hosszú évtizedek óta téma, kötelező előírt
feladat, mégis 20-30 évet vett igénybe, hogy egy ilyen épülethez hozzányúljanak. Azt
hiszem, hogy ebben sem vagyunk akkor nagyon elmaradva. És talán jó volna a pozitív
példákat is gyűjteni, amikor nem diszkriminálnak, amikor segítenek, amikor támogatnak.
Kollonay Csilla: Nagyon szégyellem magam, de én nem vagyok annyira optimista, és
én a poharat még csak félig sem látom tele. Én nem csak a munkáltatók részéről hiányolom a
segítési készséget, – pedig ott is volna mit – de amíg nem tud valaki a kerekes-székével
eljutni a munkahelyre és nem tud bemenni, addig hiába van jogi szabályozás a fogyatékosok
foglalkoztatására meg az ezzel járó munkáltatói kötelezettségekről. Ha nem tud odajutni,
nem tud a szabály élni. Szerintem itt rengeteg tennivaló van, ki kell kényszeríteni a
szabályokat betartását, kezdve az utcai közlekedéstől az akadálymentesítésen keresztül
folytatva azon, hogy a fogyatékosoknak fenntartott parkolókban igenis ne merjen, mint
ahogy Amerikában nem mer odaállni senki, mert akkora büntetést kap, mint egy ház. Itt oda
mernek állni, nekem például van egy kerekes-székes hallgatóm az ELTE-n, aki azt mondja,
hogy nem tudott megállni, ismételten, mert ott áll valaki, és neki messzebb kell parkolnia. A
másik, amit mondani szeretnék: azt gondolom, nem mese, álom vagy utópia amit hallottunk a
fogyatékosok foglalkoztatásának a munkahelyi légkörre tett hatásáról. Itt megint fel
szeretném hívni a közgazdászok figyelmét arra, hogy több van, mint a kalkulálható tényezők.
Az, hogy egy fogyatékossal dolgozhat együtt adott esetben előmozdíthat valamit a másik
ember életében, vagyis ez egy pozitívum. Szóval, ha valakinek van lehetősége arra, hogy jót
tegyen, az egy ajándék, és nincs olyan rossz ember, akin végig ne fújna, mint egy langyos
106
Munkavállalás
szellő a pókhálón, a jóérzés. Megkapta aznapra a jóérzés-adagját, és ez szétterjed. És valóban
vannak arra bizonyítékok, hogy a fogyatékosok jelenléte egy munkahelyet kollektíváját
összehozza. Tehát az ember egy ilyen helyzetben megmutathatja a morális erejét a
kooperációban, abban hogy megpróbálom a súrlódásokat békésen megoldani, tehát elterjed
egy békés szellem, egyfajta termelő erővé tud válni. Persze erre oda kell figyelni, aktívan és
tudatosan ezeket a kapcsolatokat valamilyen módon fenn is kell tartani. Annak ellenére, hogy
Zalabai Péterné úgy mondta, hogy ez álom meg utópia, ez messze nem az. Ennek csak
tudatosulni kellene a munkaadókban, és akkor talán a női értékek is beszűrődhetnek a
munkahelyre, és végül ugyanolyan értékelést kaphatnak, mint a férfiak, tehát adott esetben
karrierelismerést, vagy Uram bocsá’, pénzbeli elismerést. Akkor talán a társadalom is olyan
irányba változna, hogy megbecsüli ezeket az értékeket. Tudniillik ma hiába várjuk azt, hogy
értéke legyen az „ingyenmunkának”, amíg olyan társadalomban élünk, ahol csak annak van
az emberek szemében értéke, ami jól meg van fizetve. Tehát ma egy fordított értékrendben
élünk, viszont ezt is előmozdíthatja a fogyatékosok jelenléte a munkahelyeken, tehát
többszörös lehet a hatása. Mielőtt túl patetikus lennék, befejezem.
Könczei György: Szeretném megköszönni az egyetemista társaimnak, hogy ezt
megszervezték, szerintem fontos témákról esett szó az egész sorozatban, ma is. Ha
bármelyikünkre szükség van, Kollonay Csilla elmondta, hogy hol dolgozik, Ágnes nem
mondta, ő a Motiváció Alapítványnál, Kati az Esélynél, Könczei György a Közgázon,
mindegyik benne van a telefonkönyvben. Megvolt a reklám helye, köszönöm szépen.
107
Van-e még relevanciája a polgárjogi aktiviz-
Jog
musnak? Teher-e a pozitív diszkrimináció?
Van-e esély ma Magyarországon antidiszk-
riminációs vagy pozitív diszkriminációs tör-
vénykezésre? Mennyire meghatározók a jogi
kategóriák? Meddig mehet el a jogi szabályo-
zás a különbségek felszámolásában? Jog-
elmélet-joggyakorlat: szükségszerű szaka-
dék?
Jog
Jog
Halmai Gábor előadása

Tisztelettel köszöntök mindenkit! Az eredeti felkérésnek megfelelően mondanék
néhány gondolatot arról, hogy a jog milyen szerepet játszhat a diszkrimináció problémájában,
illetve egy társadalomban a diszkriminációs helyzetek kezelésében. Vázolom, hogy
mennyiben tud a jog segíteni a hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölésében, illetve a
hátrányos helyzetek megelőzésében.
Kompetenciám nem terjed ki arra, hogy mi minden más eszköz szükségeltetik e
diszkriminációs helyzetek társadalmi szintű kezeléséhez, miközben ezek teljesen
megszüntetve sosem lesznek. Egy jogász annyit mondhat a tévedés veszélye nélkül, hogy a
jog bizonyos segítséget tud adni a társadalomnak, de nem tudja a problémákat teljesen
megoldani. Egy rövid történeti-elméleti bevezető után rátérnék a magyar helyzetre. Arra,
hogy milyen hiányosságokat látok részben az elmélet, részben pedig a gyakorlat oldaláról.
A társadalmi hátrányos helyzetek jogi kezelésének története messzire nyúlik vissza.
A XIX. század végi Amerikába mennék vissza, ahol – abban a bizonyos olvasztótégelyben –
az élet folyamatosan vetette fel a diszkrimináció kezelésének a problémáit. Ennek egy elég
jól körülhatárolható és leírható története van. Jogászként ezt még bizonyos mértékig az
Amerikai Szövetségi Legfelsőbb Bíróság gyakorlatához is kapcsolom. Ez ugyanis – lévén
alkotmánybírósági funkciókat is betöltő, nagyhatalmú testület – az egész jogrendszer
alakulását, fejlődését meghatározza döntéseivel.
A bíróságnak 1896-ban Louisiana államban abban kellett döntenie, hogyan
viszonyuljon a vasúttársaság olyan gyakorlatához, hogy az külön vagonokban szállította a
fehér és fekete utasokat. Az utazási feltételek azonosak voltak, de a feketék nem szállhattak
fel a fehérek számára fenntartott kocsikba, és fordítva. A kérdés az volt, ez vajon sérti-e az
amerikai alkotmány 14. kiegészítését, amely hagyományosan az egyenlő bánásmód
követelményét, és a törvény előtti egyenlőség eszméjét fogalmazza meg.
Az akkori bíróság – a kilenc bíró közül nyolc – úgy vélte, hogy ez az eljárás nem
sérti az egyenlő elbánás követelményét. Bár a polgárokat ez a fajta utazási rend elkülönítve
kezeli, de az elkülönítés keretein belül egyenlően. Így önmagában az elkülönítés nem
kifogásolható. Az egyetlen alkotmánybírósági bíró – egy Hallen nevű híres bíró –
különvéleményében azt fejtette ki, hogy az alkotmánynak "color blind"-nak, azaz színvaknak
kell lennie. A louisianai gyakorlat pedig nem ilyen, ezért ellentétes a 14. kiegészítéssel.
Érdekes vonatkozása az ő véleményének, hogy már akkor utalt azokra a vitákra,
amelyek akkor még el sem indultak. Ugyanis a „színvakság” követelményének következetes
érvényesítésével elutasította a pozitív diszkrimináció mindenféle lehetőségét is. Azt mondta,
hogy annak érdekében sem lehet eltérő bánásmódot alkalmazni, hogy egy történelmileg,
vagy társadalmilag hátrányos helyzetbe került csoportot preferáljunk. Ez azért érdekes, mert
ez az akkoriban meglehetősen haladónak mondható felfogás később, amikor az amerikai
Legfelsőbb Bíróságnak már a pozitív diszkriminációról kellett döntenie, egy legalábbis
ellentmondásos érvnek az alapját képezte.
A következő mérföldkő, az amerikai Legfelsőbb Bíróság 1954-es döntése az ún.
Brown ügyben, amely lényegében az iskolai szegregációról szóló ügyben született ítélet volt.
Itt tulajdonképpen a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata – immáron a többség véleménye alapján
– megváltozott. E vélemény lényege, hogy minden szegregáció szükségképpen sérti az
egyenlőség követelményét. A döntést megfogalmazó Marshall nevű főbíró szerint ha
111
szeparált, vagy ha szegregált, akkor per definitionem egyenlőségsértő a gyakorlat. Ezen az
alapon mondták alkotmánysértőnek a szegregált iskolák gyakorlatát az Egyesült Államokban.
A folyamat következő állomása a már jelzett pozitív diszkriminációs gyakorlat
megindulása a hatvanas évek közepe táján. Ez volt az "affirmative action" politikai
gyakorlatának megindulása, amelyet a történelmi-társadalmi hátrány leküzdésére dolgozott ki
az amerikai politika, és kezdett alkalmazni a hatvanas évektől kezdve. Ennek kezdetben
kevésbé voltak jogi vonatkozásai. Később azonban megfogalmazódott a kérdés: e pozitív
diszkriminációs intézkedéseknek vajon nincsenek-e a másik oldal, tehát a nem preferált
csoportok irányában egyenlőséget sértő következményei.
Egy 1978-ban a Legfelsőbb Bíróság elé került ügyben – a Bucky ügyben – a kérdés
már úgy szólt: nem sérti-e vajon azt a bizonyos 14. kiegészítést az a tény, hogy fehér
egyetemisták azért szorulnak ki az egyetemről, mert egy bizonyos támogató program
keretében, egy bizonyos kvóta alapján fekete hallgatókat náluk rosszabb eredménnyel is
felvettek az egyetemre. A bíróság döntése akkor megerősítette ezeket a bizonyos megerősítő
programokat, alkotmányosan legitimálja az affirmative action intézményét, jóllehet nem
legitimálja annak minden formáját. Történetesen a döntés a Kaliforniai Egyetem orvosi karán
történt – Bucky egy ott elutasított fehér hallgató volt. A gyakorlat, amelyet az egyetem
Bucky kárára alkalmazott, egy kvótarendszert állított fel. Ebben meg volt határozva hány
százalékban kell fekete diákokat akkor is felvenni, ha az eredményük rosszabb, mint az
elutasított fehér diákoké. E szisztémát végül a bíróság nem fogadta el alkotmányosnak. A
döntés előremutató, elvi jelentősége inkább abban van, hogy a támogató programok
lehetőségét viszont elfogadta azzal, hogy ki kell dolgozni az alkotmányosan elfogadható
megoldásokat. A kvótarendszerről viszont azt mondta ki a bíróság, hogy ebben a formájában
nem elfogadható.
Ma már a támogató programok sok tekintetben kifulladóban vannak. Nemcsak
politikai értelemben erős az ellenszél velük kapcsolatban, hanem a jogi megfontolások is ez
irányban hatnak. Azért is érdekes ez, mert mi Magyarországon most tartunk az ilyenfajta jogi
szabályozási technikák – mint például a támogató programok – gondolkodási szakaszában.
Azon töprengünk, vajon nem lenne-e szükség valami ilyesmire.
A magyar helyzetet az Alkotmány szabályozásával kezdem. Igaz, hogy ez viszonylag
kevéssé érinti a gyakorlatot, ám mindenesetre jelez valamit a jogalkotó, az alkotmányozó
célkitűzéseiből. A mostani alkotmányszöveg 1989. októberében lett elfogadva, a kerekasztal-
tárgyalások eredményeképp. A 70/A paragrafus foglalkozik a hátrányos megkülönböztetés
kérdésével. Ennek három bekezdése a hátrányos megkülönböztetés egy meglehetősen
széleskörű tilalmát fogalmazza meg. Alkotmányos szinten példátlanul széles és úgyszólván
minden diszkriminációs formára kiterjedő védelmet ígér az alkotmányos rendszer.
Az első bekezdés felsorolja azokat a területeket, ahol a hátrányos megkülönböztetést
tiltani kívánja. A második bekezdés tartalmaz egy generális tilalmat mindenféle hátrányos
megkülönböztetésre, és azt az ígéretet teszi – ezt azóta sem váltott be a magyar törvényalkotó
–, hogy minden hátrányos megkülönböztetést törvényi tilalommal bástyáz körül a
törvényalkotó. Persze értelmezés kérdése, mit akart itt az alkotmányozó mondani.
Feltehetően úgy kell értelmezni e szavakat, hogy a hátrányos megkülönböztetésnek minden,
az első bekezdésben említett területén – tehát az etnikai, nemi, vallási, politikai nézetre való
tekintettel történő megkülönböztetés minden területén – egy külön törvényi szabályozás tiltja
majd ezeket a diszkriminációs helyzeteket. A harmadik bekezdés nagyon furcsa
megfogalmazásban a pozitív diszkriminációnak egyfajta lehetőségét villantja fel, oly
formában, hogy az egyenlőség megvalósulását a magyar alkotmányos rendszer az
esélyegyenlőség megteremtése révén is szolgálni próbálja. Ez az a nagyon kevéssé
112
Jog
szofisztikált megfogalmazású mondat, amelyet az Alkotmánybíróság eddigi tíz éves
gyakorlata során a legtöbbször hív fel, amikor pozitív diszkrimináció alkotmányosságáról
kell dönteni. A Magyar Alkotmánybíróság ítélkezési gyakorlatának kezdetén, 1990-ben a 9.
számú döntéssel a 70/A paragrafus harmadik bekezdésére hivatkozva egy adókedvezménnyel
kapcsolatos ügyben általánosan és generálisan elismerte a pozitív diszkrimináció
alkotmányos voltát.
Ez az az "alkotmányi felhőréteg", amelynek beváltására nem nagyon adnak kenyeret
a közértben, hiszen e gyakorlatnak rendes bíróságok, egyéb állami hatóságok praxisában nem
nagyon van nyoma. Ha bírósági ítéleteket lapozgatunk, nem nagyon találkozunk olyan
bírósági ítélettel, amelyben a bíróság a 70/A paragrafus akármelyik bekezdése alapján ítél.
Az, hogy miért nem tekinti a bíróság vagy a közigazgatási hatóság az Alkotmányt
ugyanolyan normának, mint amilyen normának tekinti a Polgári Törvénykönyvet vagy a
Munka Törvénykönyvét nagyon hosszú történet. Nyilván szocializációs okai is vannak. A
bírák nagy része olyan helyzetben szocializálódott, amikor az Alkotmány politikai
dokumentum volt, és fel sem merült az, hogy az Alkotmányt valaki jogi normaként
alkalmazza. Így semmilyen reflexe sem készteti arra, hogy az Alkotmányhoz nyúljon ha
máshol nem talál kádenciát, fogódzót arra, hogy egy diszkriminációs helyzetben alkotmányos
elvek alapján próbáljon ítélkezni.
Annak ellenére nem alakult ki ez a gyakorlat, hogy az 1989-es Alkotmány azzal
párhuzamosan, hogy ezt a valóban nagyon széleskörű diszkrimináció-tilalmi passzust
beiktatta, beiktatott néhány sorral arrébb egy másik passzust is. A 70/K paragrafus azt
mondja ki, hogy az alapjogi ügyekben a bíráskodás a bíróságok dolga. Beiktattak egy másik
passzust is a 77. paragrafusba, amely szerint az Alkotmány mindenkire – állami szervekre és
egyénekre egyaránt – kötelezően alkalmazandó norma. Ebből elég könnyű kiolvasni, hogy az
Alkotmány egy közvetlen alkalmazást is kívánó norma, azt ugyanúgy fel lehet hívni egy
bírósági ítélet indoklásában, mint bármilyen más normát.
Itt említem fel a bajai bíróság ítéletét egy tizenhárom éves kislány ügyében, aki
teherbe esett, és bírósági ítélettel kívántak dönteni az ő terhességének megszakításáról, illetve
annak tilalmáról. Az a bírói döntés, amely ebben az ügyben született, és véleményem szerint
tartalmilag hibás volt, meg akarta akadályozni a terhesség megszakítását. Ez volt a magyar
bírói gyakorlatban az első olyan ügy, ahol a bírónő felhívta az Alkotmányt az ítéletének
indoklásában. Az már egy másik dolog, hogy rosszul hívta fel. Szegény kislánynak persze az
nem vigasz, hogy egy ilyen komoly jogtörténeti eseménynek lett az előidézője. Ám valóban
ez az ítélet volt az, ahol a bírónő azt mondta: „azért döntök a terhesség-megszakítás tilalma
mellett, mert a magzat élethez való joga az Alkotmány alapján erősebb, mint a kislány érdeke
a terhesség megszakítására”. A bírónő beidézte az Alkotmány 54. paragrafusának első
bekezdését az élethez való jogról, majd ebből levezette, hogy a magzatot megilleti ez a
bizonyos élethez való jog. Még egyszer hangsúlyozom, azért érdekes az ítélet, mert itt lehet
először tisztán látni, hogy egy bíró mégiscsak alkalmazhatja az Alkotmányt.
A diszkriminációs ügyekben nagyon kevés ilyen eset fordult elő. Az egyik jelentős
ítélet éppen egy női diszkriminációs ügyben született 1998-ban. Ez egy álláshirdetés ügye
volt, ahol egy nagy bevásárlólánc álláshirdetést tett közzé napilapokban. Ezekben semmiféle
specifikus követelmény nem volt értelmezhető az állással kapcsolatban, ugyanígy életkorhoz
sem volt köthető az állás, mégis kizárólag férfiakat, és kizárólag 35 év alatti jelentkezőket
vártak. Első ránézésre az álláshirdetés diszkriminált valamennyi nőt, és diszkriminálta a 35
év feletti nőket és férfiakat egyaránt. Bírósági eljárás kezdődött, amely már önmagában sem
volt nagyon egyszerű – ismét a magyar jogrendszer hiátusa miatt. A magyar jog ugyanis nem
ismeri a "class action"-ok, populáris akciók fogalmát. Így nem ismer olyan kereseteket, ahol
113
nem egy konkrét ember konkrét jogsérelme a per tárgya, hanem mondjuk egy csoportot, egy
közösséget érintő jogsérelem. Itt a közösség egy képviselője, vagy bárki a közösség nevében
pedig indíthat pereket.
Ez a módszer mind Nyugat-Európában, mind az Egyesült Államokban ismert
jogintézmény. Például környezetvédelmi ügyekben bevettnek számítnak az ilyen populáris
akciók. Nemcsak engem zavar a busz kipufogógáza a belvárosban, hanem minden ott lakót,
így nincs értelme annak, hogy én indítsak keresetet a busztársasággal szemben, hanem az
egész közösségnek az érdeke a kereset. Miután Magyarországon ez nem lehetséges, meg
kellett erőszakolni a jogot. Végül a kereset egy harmincöt év feletti hölgytől jutott el a
bíróságra. Keresetének lényege az volt, hogy úgy érezte hátrányosan különbözteti meg őt a
magántársaság.
A diszkrimináció problémájának az egész világon – különösen Németországban –
nagyon komoly elméleti irodalma van. Vajon az egyenlőség alkotmányos követelménye
kiket is kötelez? A kizárólag állami szervek kötelesek-e az egyenlőség követelményének
megfelelően viselkedni? Egy minisztérium köteles-e diszkriminációtól mentes
álláshirdetéseket feladni, vagy pedig ez a követelmény a magánszférában, a magánfelek
között is alkalmazható követelmény, és ha igen, hol vannak ennek a határai? Az a nagy
áruházlánc, amely magánkézben van és a Népszabadság hasábjain teszi közzé hirdetését,
ezzel azt sugallja legalább egymillió olvasó számára, hogy még ha nincs is oka arra, hogy
nőket és 35 év felettieket nem vegyen föl, ő mégis így gondolja. Ráadásul azért gondolja így,
mert csak.
Vajon ezt az önkényes megkülönböztetést sugallhatja-e a nagy nyilvánosság előtt egy
magáncég? Ha továbbmegyek a probléma végiggondolásában, akkor azt is meg lehet
kérdezni: hol a határ? Feladhatok-e én is egy olyan hirdetést, hogy baby-sittert keresek, de
olyan baby-sittert, aki az én – meglehet előítéletes, eleve diszkriminatív – felfogásomnak
megfelelő. Így én nem szeretnék fiú baby-sittert, ezért ezeket a követelményeket fogalmazom
meg.
Ezek nagyon nehezen eldönthető elméleti kérdések, ezért mindig a konkrét ügyben a
bíróságnak kell eldöntenie, hogy hol kell alkalmaznia a diszkrimináció tilalmi elvet. Abból
eredően, amit én a magyar alkotmányos szabályozás nagyon tág voltáról mondtam – amely
nem zár ki és nem preferál szektorokat, területeket, ahol a diszkrimináció tilalmának
érvényesülnie kell –, azt lehet gondolni, hogy ez egy általános követelmény. Hisz nem
mondja az Alkotmány, hogy az állami szférában nem lehet diszkriminálni. Ebből az
következik, hogy sehol sem lehet diszkriminálni. Úgy vélem, nagyon fontos ítélete a Monori
Városi Bíróságnak, hogy az álláshirdetés bizony sérti az Alkotmány egyenlőségi
követelményeit, valamint külön sérti a férfiak és nők egyenlőségének követelményét,
amelyet az Alkotmány a 66. paragrafusban külön is megfogalmaz.
Hadd említsek még néhány egyedi ítéletet! Több olyan ítélet született az utóbbi
években, amelyek az etnikai diszkriminációval függnek össze. Az egyik esetben a pécsi
városi bíróság, majd a megyei bíróság hozott döntést. Ebben az ügyben egy cigány embert
azért nem szolgáltak ki egy étteremben, mert cigány volt. Ez a hozzáállás az étterem
tulajdonosának szavaiból és viselkedéséből egyértelműen kiderült. Meg is mondta a nála
kávét kérő embernek, hogy „itt márpedig cigányember nem eszik, nem iszik, és nem
szórakozik.” Ebben az esetben is jogi kerülőutat kellett alkalmaznia a Nemzeti és Etnikai
Kisebbségi Jogvédő Irodának (NEKI) – amelyet Fitsum Alemu képvisel körünkben –
ugyanis nincs Magyarországon olyan generális törvény, amely a hátrányos megkülönböztetés
különböző formáit tiltaná.
114
Jog
Így az Alkotmány 70/A paragrafus második bekezdésének az előbbi ígérete,
miszerint mindenféle hátrányos megkülönböztetés törvényi tilalommal sújtott, bizonyos
területeken megvalósult. Van ugyanis ilyen tilalom a Munka Törvénykönyvében, van egy
általános tilalom a Polgári Törvénykönyvben, számos területen viszont nincsenek ilyen
tilalmak. Ezzel a megoldással ellentétben vannak olyan jogrendszerek – Európában is –, ahol
a különböző típusú hátrányos megkülönböztetések egyfajta eljárás keretében nyernek
elbírálást, így ezeknél nem kell semmiféle kerülőutakon gondolkodni. Hollandiában például
külön törvény tiltja a hátrányos megkülönböztetést, és írja elő az egyenlő bánásmód
követelményét. Erre egy államilag létrehozott bizottság felügyel, ahova panaszokat lehet
benyújtani munkahely, éttermek, és oktatási intézmények esetében, valamint minden más
olyan diszkriminációs helyzetben, ahol valaki azt gyanítja, hogy ott hátrányosan
megkülönböztették. Angliában is külön törvény rendelkezik a faji diszkriminációról, és
szintén egy állami intézményrendszer – végső fokon a bíróságok – őrködnek afelett, hogy ne
legyen faji típusú megkülönböztetés.
Mivel pedig a diszkriminációtilalomnak ilyen önálló intézményrendszere nincs
Magyarországon, a kerülőutak különböző módjait kell választani. Ez esetben a NEKI azt
választotta, hogy kétféle eljárást kezdeményezett az étterem tulajdonosával szemben.
Pontosabban az egyiket nem is a NEKI, hanem maga az ügyfél kezdeményezte.
Becsületsértésért feljelentette a tulajdonost, mondván, hogy őt származása miatt nem
szolgálták ki, így őt becsületében megsértették. Ezt a pert két fokon is megnyerte, miután a
bíróság megállapította: az étterem tulajdonosa valóban becsületsértést valósított meg, ezért a
bíróság megbüntette egy nem túl magas, de a jelképesnél jelentősebb pénzbüntetésre.
A másik – a NEKI által kezdeményezett – per egy személyiségi jogi eljárás volt. A
személyiségi jogi eljárás a polgári jog hagyományos eszköze. A NEKI azt állította a felperes
nevében, hogy az éttermes ezzel az eljárással tulajdonképpen a roma emberi méltóságát
sértette meg. Az emberi méltóság megsértése a személyiségi jogok megsértésének az egyik
esete. Ezt a pert két fokon is, végül jogerős ítélettel megnyerték. A bíróság megállapította az
emberi méltóság megsértését, és úgynevezett közérdekű bírság megfizetésére kötelezte a
tulajdonost. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy nem a felperes kap valamiféle kártérítést,
hanem a tulajdonosnak ezt valamiféle büntetésképpen az államkasszába kell befizetnie.
Hasonló eset zárult le nemrégiben a Balassagyarmati Városi Bíróság előtt, szintén a
NEKI közreműködésével. Erről csak annyit mondanék, hogy itt is egy éttermi
diszkriminációról van szó, amely egy Patvarc nevű község kocsmájában történt. Az
újdonsága annyi, hogy a bíróság Magyarországon először elfogadta bizonyításként az
úgynevezett teszteléses módszer alkalmazását. A NEKI azt csinálta, hogy beküldött az
étterembe két-két roma és nem roma vendéget. A két nem roma vendéget kiszolgálták, a két
roma vendéget viszont nem szolgálták ki. Ezt a bizonyítási eszközt a bíróság elfogadta, és
ugyanúgy elmarasztalta a kocsma tulajdonosát, mint a másik esetben.
Még egy esetről szeretnék beszámolni, ami egy másik típusú diszkrimináció. Én most
nem egy-egy esetet hozok elő a diszkrimináció bírósági gyakorlatából, hanem sajnos
majdnem az összeset előhozom. Ez a kevés esetszám egyfelől nem jó, másfelől viszont
magában rejti azt a lehetőséget, hogy egyszer lesz ebből igazi bírói gyakorlat. E példám a
tiszavasvári eset, amelyről szintén hallhattak. Ez a tiszavasvári szegregált ballagás, illetve
szegregált oktatás esete. Először csak az derült ki a sajtóból, hogy a tiszavasvári általános
iskolában külön ballagtatták a roma és a nem roma gyerekeket, aztán a későbbi vizsgálat és a
bírósági eljárás során már arra is fény derült, hogy nem egyszeri esetről volt szó. Nem csak
akkor különítették el arra a néhány órára ezeket a gyerekeket, hanem nyolc éven keresztül
115
mindig is elkülönítve tanultak, soha, egyetlen egyszer sem engedték a roma gyerekeket abba
a tornaterembe, amit a nem roma gyerekek használtak.
Tulajdonképpen itt is egy kerülőutat kellett választania a gyerekek jogi
képviselőjének, nem lévén általános diszkriminációs törvényi szabály. Szintén a személyiségi
jogok megsértése miatt indították ezt az eljárást annak a 11 gyereknek az esetében, aki
vállalták a pereskedést, és végül a Nyíregyházi Városi Bíróság megállapította a személyiségi
jogok megsértését.
E nem túl sok eset bemutatása után néhány általános megjegyzés. Nagyon gyakran
merül fel az a kérdés, hogy e bírósági döntésektől a romák helyzete holnaptól kezdve jobb-e.
Úgy gondolom ez egy értelmes jogi elméleti vita, amely nem kizárólag szűk jogászi köröket
érint. Arról van ugyanis szó, hogy milyen fajta szabályozás szolgálja jobban azokat a
célokat, amelyeket a hátrányos megkülönböztetés kapcsán egy jogállam maga elé tűzhet.
Az egyik megoldás az lehet, amely nálunk van: a különböző jogágak – így a
munkajog, a polgárjog, a büntetőjog – a maguk területén próbálnak sajátos,
diszkriminációtilalmi szabályokat megfogalmazni, majd ezeket a bírói gyakorlatban
érvényesíteni. Csakhogy egyes jogágakban vannak ilyen szabályok a kódexekben, más
jogágakban nincsenek. Például a Munka Törvénykönyvének 5. paragrafusa tartalmaz
általános, megkülönböztetést tiltó szabályt, de például ebben a bizonyos hirdetéses ügyben a
Munkaügyi Bíróság elutasította e passzus alkalmazását – nem is biztos, hogy alap nélkül. A
bíróság azt mondta, hogy ez a hölgy, aki vállalta a pereskedést, nem akart munkaviszonyt
létesíteni. Ő azért vállalta a pereskedést, hogy bebizonyítsa ez a bevásárlólánc diszkriminatív
módon hirdetett, és egyébként nem akarta megpályázni az állást, csak azt akarta közölni,
hogy kikéri magának, hogy őt kizárják ebből a lehetőségből. Az, hogy aztán megpályázza-e
már az ő dolga. Mivel történetesen nem akarta megpályázni, a munkaügyi bíró azt mondta:
„kérem, nem tudok egy munkaügyi pert lefolytatni, ha valaki nem is akar munkaviszonyt
létesíteni”. A munkaügyi per ugyanis arra szolgál, hogy a munkaügyi vitákat eldöntse. Itt
nincs munkaügyi vita, mert a fél nem akar munkaügyi vitát kezdeményezni, egyáltalán
munkaviszonyt sem. Nagyon nehéz megtalálni hol is keressünk a jogban valamilyen
orvoslást erre az ügyre.
A mai magyar kormányzat a legutóbbi időkig azt a felfogást vallja, hogy nincs erre
szükség Magyarországon, mert ott vannak a jogági szabályok, a kódexek, amelyek mindent
megoldanak. Igaz, hogy a jelenlegi szabályozás mellett is lehetne jobb a gyakorlat, és rossz
gyakorlattal is működhet egy egyébként korszerű antidiszkriminációs törvény, mégis jó
néhány dolgot az átfogó törvény hiányában nem lehet megoldani. Létezik sok olyan
diszkriminációs helyzet, amelyet a jogági szabályozások keretei között nem lehet megoldani.
Ráadásul számos olyan helyzet is létezik, amelyeket semmilyen jogi szabályozással sem
lehet megoldani, vagy legalábbis nagyon nehéz.
Befejezésül egy olyan eset, amelyről mindenki azt mondja, hogy a diszkrimináció
evidens módon fennáll és ezt valahogy meg kellene szüntetni, mégis jogi eszközökkel szinte
lehetetlen. Arra az esetre gondolok, amely Magyarországon talán kevesebb nyilvánosságot
kapott, jóllehet egy kisebbségi ombudsmani vizsgálat nagyon kritikus megállapításokat és
ajánlásokat fogalmazott meg. Csehországban ugyanakkor komoly ügy lett ebből. Ez a
kisegítő iskolák ügye. Azoké a speciális iskoláké, amelyekről mindenki tudja, hogy az ide
kerülő gyerekek majdnem teljesen elveszítik lehetőségüket arra, hogy valaha is az általános
iskolánál magasabb iskolai fokozatba kerüljenek. Elveszítik az esélyét, hogy középiskolába
kerüljenek, az egyetemekről nem is beszélve.
A cseh esetnél ebből az ügyből komoly alkotmánybírósági eljárás lett, majd
Strassbourgban, az Európai Emberi Jogi Bíróság előtt most folyamatban van egy ügy ezzel
116
Jog
kapcsolatban. Az ottani felmérések azt mutatják, hogy ezekben a kisegítő iskolákban a roma
gyerekek aránya meghaladja a 70 százalékot, miközben a roma gyerekek aránya országosan
körülbelül olyan, mint Magyarországon. Ráadásul senki sem gondolja, hogy a szellemi
képességeket tekintve a roma gyerekek ilyen magas aránya indokolt lenne a kisegítő
iskolákban.
Az ombudsmani jelentés szerint Magyarországon ez az arány szerint megközelíti az
50 százalékot. A kérdés az – és ezt tulajdonképpen a cseh eljárás bizonyos fokig igazolta is –,
hogy mit lehet e helyzettel kezdeni. Hogyan lehet jogilag segíteni, és hogyan lehet politikai
eszközökkel beavatkozni? Ez már szerencsére nem az én kompetenciám.
Jogi vonatkozásban az ügynek rengeteg nehézsége van. Magyarországon
gyakorlatilag nem lehetne alkotmánybírósági eljárást kezdeményezni ilyen ügyben, hiszen
ennek nincs jogszabályi alapja. Egyetlen jogszabály sem írja elő, kiket és hogyan kell oly
módon ezekbe az iskolákba juttatni, hogy ilyen magas arányban kerüljenek oda roma
gyerekek. Csak és kizárólag egy jogszabály teremthet alkotmányellenes helyzet, illetve
sérthet meg egy alkotmányos jogot. Itt nincs alkotmányellenes jogszabály, csak gyakorlat
van, amely alkotmányellenes.
Továbbá a cseh eljárás igazolta, hogy a bírósági eljárásban nagyon nehéz amellett
érvelni, ki romagyerek és ki nem romagyerek, merthogy ezek az adatok személyes adatok,
és – egyébként nagyon helyes módon – ezeket az egyébként különleges, szenzitív adatokat
természetszerűen védik. Egy iskola nem tarthat a birtokában olyan adatot, hogy hány
százaléka a gyerekeknek roma származású, sem azt, hogy milyen származásúak a gyerekek,
hacsak a gyerekek maguk nem akarnának ilyen adatokat szolgáltatni, de miért akarnának.
Szóval rengeteg a nehézség a konkrét ügyben. Nem is tudnám megmondani annak, aki ezt
Magyarországon jogi útra akarná terelni, hogy hova menjen, mit csináljon, hol pereljen.
Az kétségtelen, hogy ma Magyarországon különösen a nemi és az etnikai
diszkrimináció vonatkozásában a jogi szabályozás meglehetősen lyukas, nagyon sok teendő
lenne a jogalkotás szempontjából, és legalább ennyi teendő lenne a bírói gyakorlat oldaláról.
Az egyetlen terület, ahol tettek valamit a magyar jogalkotók 1997-ben, vagy legalábbis úgy
tűnik, hogy törekszenek rá, az a fogyatékosügy. A fogyatékosügyi törvény megszületésével
egy keretszabályozás során valami elindult. Ez nem oldja meg a fogyatékosügy valamennyi
problémáját, de legalább ebben a tekintetben egy törvényt fel tud majd mutatni a magyar
Országgyűlés.
Ez a fajta gondolkodás azt keresi, hogyan járulhatna hozzá a törvényi szabályozás
azon diszkriminációs helyzetek megoldásához, amelyek a szemünk előtt vannak. És akkor
még azokról az igazán bonyolult jogi helyzetekről és tényállásokról nem beszéltem, mint
például az úgynevezett közvetett diszkrimináció problémája, ahol a diszkrimináció nem
célzottan, egy meghatározott csoportot céloz meg, de mindenki tudja, hogy például az
önkényes lakásfoglalással kapcsolatos legutóbbi szabálysértési törvényszigorítás – amelynek
rengeteg egyéb alkotmányossági problémája –, egy bizonyos csoportot, nevesen a romákat,
különösen érint, mert százalékosan nagy az arányuk az érintettek körében. Azok a tervek,
amelyek pillanatnyilag a Parlament előtt fekszenek, ugyancsak az önkormányzatok által
parlagon hagyott önkormányzati lakások önkényes használóival szemben – akik azért
használják önkényesen őket, mert nem szeretnek a híd alatt lakni – nyilvánvalóan szintén
millió alkotmányossági problémát vetnek fel. Azt a bizonyos közvetett diszkriminációs
problémát is felvetik, hogy akarva-akaratlanul a szenvedő alanyai elég jól körülhatárolható
társadalmi csoportok.
117
Dombos Tamás: Megkérem a jelenlévőket, mutatkozzanak be!

Kálmán Zsófia: Gyerekgyógyász vagyok, és úgy jutottam el a joghoz, hogy
halmozottan sérült gyermekekkel foglalkozom már 1983 óta. A munkám egy adott pontján
fel kellett tennem magamnak a kérdést: mi végre neveljük ezeket a gyermekeket egy olyan
társadalomban, amelyik nem tart rájuk igényt; ahol ők nem kellenek senkinek. Kíváncsiság
ébredt bennem az iránt, mit mond erről a jog. Ezek ugyanolyan, vagy huszadrangú emberek;
jár-e nekik élet, jár-e nekik iskola, közlekedés, nyaralás; olyanok-e ők, mint a többi gyerekek,
vagy egészen mások?
Így jutottam el a joghoz, és közben ért az a felkérés, hogy a De Jure Alapítvány
vezetője legyek. A szervezet a sérült embereknek elvi jogvédelmére tette fel a működését. Ez
azt jelenti, hogy nem aktuális, napi jogsérelmekkel foglalkozik, hanem általánosságban
próbálja megközelíteni a sérült, fogyatékossággal élő emberek problémáit. Alapelvünk, hogy
közös a világunk. Azon, hogy közössé váljék ez a világ, a De Jure Alapítvány két eszközzel
dolgozik: az egyik az informálás, a másik az in-formálás. Az informálás az ilyen jellegű
beszélgetéseket jelenti, ezenkívül kiadványokat, könyveket, filmeket. A társadalmat meg kell
próbálni informálni arról, milyenek a sérültséggel élő emberek, melyek a valós problémáik,
egyáltalán hogyan élnek ők ebben a világban. Az in-formálás pedig belülről építkezve,
önmagukat formálva a sérült embereket tanítani arra, hogy szociális készségekre szert
tegyenek. Kicsit idétlen helyzet, hogy pont én ülök itt, aki nem jogász.
A diszkrimináció érdekes dolog a sérültséggel élők esetében. Vegyünk egy ép
értelmű, értelmes, aranyos mozgássérült gyermeket, aki intellektuálisan esetleg egyenesen
fényes, de nem tud bejutni már a normál általános iskolába sem. Nem beszélve arról, hogy
esetleg már az óvodába sem veszik fel, sőt bölcsődébe sem sikerül bejuttatni. A szegregáció,
az elkülönített életpályák kényszerű korszaka már korán elkezdődik. A fiúcskának az
Alkotmány biztosítja a tanuláshoz való jogát. Milyen jogsérelem az, hogy ő nem tud bejutni
az iskolába? Ezen jogászok nyilván pompásan el tudnak vitatkozni, csakhogy itt egy gyerek
életéről van szó.
A De Jure Alapítvány pontos az ilyen diszkriminációs ügyekben próbál meg
aprócska lépéseket tenni. 1999. decemberében a polgári törvénykönyvet kiegészítették egy
passzussal, amelynek az a lényege – az actio popularishoz hasonlóan –, hogy kimondja: nem
csak a sértett személy, hanem országos érdekvédelemmel foglalkozó szerv is indíthat pert.
Azt ugyan nem mondja ki a passzus, mit ért országos érdekvédelmi szerv alatt. Mi ezt a
lehetőséget megragadva próbálunk pereket indítani. Például most indítunk pert egy olyan vak
masszőr ügyében, akit azért nem vettek fel, mert vak. Hiába felelt meg a munkára a faxos, e-
mail-es kommunikációban, amikor személyesen megjelent és megtudták, hogy vak,
elutasították. Egy hét múlva pedig ugyanaz az álláshirdetés megjelent.
Ügyvédeink felvették a kapcsolatot olyan bankokkal, amelyeket most alakítottak újjá,
de nem hozzáférhetők a mozgássérültek számára, mert nem akadálymentesek, holott már az
épített környezetről szóló 1997. évi LXXIX. tv. is kimondja, hogy amit újonnan építenek
vagy átalakítanak, annak akadálymentesnek kell lennie. A munkatársaink egytől egyig
valamiféle sérültséggel, fogyatékossággal élnek. Filmeket és kiadványokat készítünk,
egyfajta népnevelő és önnevelő utat próbálunk bejárni.
118
Jog
Morvai Krisztina: Az ELTE büntetőjogi tanszékén tanító büntetőjogász vagyok.
Főleg női jogokkal foglalkozom és a Női- és Gyermekjogi Oktató és Kutató Központnál is
dolgozom.
Egyik kedvenc képem az életemből a következő. Tanítottam egy évet az Egyesült
Államokban, ahol az akkor óvodás korú Lili lányom is velem volt. Azt az óvodát festeném
le, ahova Lili akkor járt. Amikor az óvodába bement az ember, először egy nagy közös térbe
jutott, amelyből nyíltak a csoportok. Volt egy amerikai konyha is, ahol tolókocsiban ülő,
nagyon súlyosan fogyatékos emberek voltak, többféle fogyatékossággal. Őket a helyi
önkormányzat egy héten háromszor rendszeresen odaszállította ebbe az óvodába azzal, hogy
nekik ott feladatuk van. Segítettek az edények lemosásában, az étel elkészítésében, játszottak
a gyerekekkel. Amikor először ezt megláttam, rémülten ránéztem az óvónőre, és
megkérdeztem, nem félnek-e a gyerekek ezektől az emberektől. Erre az óvónő rám
mosolygott, és mondta, hogy nem, nem félnek. Ugyanis pont erről szól az egész: a gyerekek
megtanulják, hogy mi szavakkal kommunikálunk, ezek a barátaink meg, akikkel nap mint
nap együtt vagyunk, máshogy kommunikálnak, mert ők mások. Ők így fejezik ki az
érzéseiket, a gyerekek pedig nem félnek tőle.
Természetesen színes bőrű gyerekekkel is együtt volt Lili. Számomra sokkoló volt,
hogy amikor már átköltöztünk Franciaországba, Lili a színes bőrű Barbie-babáját behajította
a sarokba. Azt mondta: „nem szeretem” – pontosabban mivel akkor még angolul beszélt:
„she's black all over”. Majd Strassbourgban dolgoztam az Emberi Jogi Bizottságnál. Ott
strassbourgi óvodában voltak olyan hatással a gyerekre, hogy mindazt, amit Amerikában
sikerült „beleszocializálni” az elfogadással és a másság szeretetével kapcsolatban, ott abba
hirtelen belezavarodott. És ami még ebben az oviban fantasztikus volt: a lányom Grace nevű
barátnője egyszercsak fölugrott az asztalra, és büszkén kijelentette a csoportnak: "nekem két
mamám van!". Kérdőn néztem az óvónénire, aki azt mondta: „mi szeretjük a másságot”.
Grace mamái történetesen leszbikusok voltak, tehát őt valóban két anya nevelte. Erre viszont
az én lányom nem tudott mit lépni, és olyan féltékeny lett, hogy ő is felugrott az asztalra,
ahol azt mondta: „nekem pedig három anyukám van, kettőt otthagytam Budapesten, azért
találkoztok csak eggyel.” Ez az óvoda, az álmom.
Ha arról a perről kérdeznek, amiben legszívesebben részt vennék, akkor egy olyan
pert szeretnék, amelyben végre bepereljük a magyar rendőrséget azért, mert a bántalmazott
nőknek nem nyújt segítséget. Pontosabban: egyszerűen nem teljesíti törvényben előírt
kötelezettségeit azokkal az asszonyokkal szemben, akiket otthon a házastársuk bántalmaz.
Mindenki hallotta már azt a kifejezést a rendőröktől, hogy „amíg vér nem folyik, nem
megyünk ki.”
Milyen is a családon belüli erőszak emberi jogi és alkotmányjogi struktúrája? Egy kis
feminista kritikával élve, alapvetően ez emberi jogokat arra találták ki, hogy tipikusan olyan
problémákat orvosoljanak, amilyenekkel férfiak találkoznak az életükben. Nagyon fontos
például a kínzás tilalma. Mit értünk ezalatt? Azt, hogy a rendőr ne bántalmazhassa az
állampolgárt az utcán; a fogdában ne lehessen kínozni a rabot, satöbbi. A fogva tartottak, és
általában a büntetés-végrehajtással valamint a rendőrséggel kapcsolatba kerülők mintegy 95
százaléka férfi. Mit jelent a véleménynyilvánítás szabadsága egy olyan nőnek, aki ha kinyitja
a száját, és rosszkor szólal meg, akkor a férje szájon vágja?
A probléma fontos eleme, hogy a nők, a női állampolgárok nem az állammal
kerülnek kontaktusba, és nem az állam, vagy az állam képviselője sérti az ő alapvető
állampolgári jogaikat – nem a rendőr veri meg őt, mint az állam képviselője –, hanem egy
magánszemély. Nagyon érdekes elméleti kérdés, mennyiben felel az állam egy
magánszemély tevékenységéért. A strassbourgi joggyakorlattól kezdve számos jogrendszer
119
egyre inkább abba az irányba megy el, hogy az állam a nem-tevésével – azzal, hogy nem
avatkozik be egy magánszemély cselekményébe, aki egy másik magánszemélyt, egy
állampolgárt bántalmaz, vagy más módon sérti az emberi jogait – is felelős adott esetben.
Azt gondolom, hogy az állam a családon belüli bántalmazásért abban a pillanatban is
felelős, amikor azt mondja, hogy ez magánügy, ebbe nem avatkozom bele, és a rendőr nem
megy ki a jog érvényesítésének érdekében. Egész sorozat per volt már az Egyesült
Államokban és Nyugat-Európa különböző országaiban, ahol ezen az elméleti alapvetésen
elindulva beperelték a rendőrséget olyan nők hozzátartozói, akik belehaltak a bántalmazásba.
Nagyon érdekes volt a per szerkezete. Azt mondták, hogy több ízben próbálta a
rendőrséget hívni, ám nem jöttek ki. Ez a mulasztás viszont a nemek közötti diszkriminációt
is megvalósítja. Ha ugyanis megnézzük a statisztikákat, láthatjuk, hogy a családon belüli
erőszak és a nem családon belüli erőszak áldozatai között diszkriminál a rendőrség. Ha
kocsmában van verekedés, oda kimegy; ha családon belül van verekedés, oda nem megy ki.
Erre lehet azt mondani, hogy nincs is itt nemek közötti diszkrimináció: ha az asszony üti-
veri, bántalmazza, félelemben tartja a férjét, akkor se mennek ki; ha pedig férfi üti-veri,
bántalmazza, tartja félelemben a feleségét, akkor sem. Igen ám, csakhogy az esetek 90
százalékában a nő a sértett és a férfi az elkövető, így végül közvetve a nemek közti
diszkrimináció mulasztásos formáját valósítja meg az állam azzal, hogy nem avatkozik bele a
családon belüli erőszakos bűncselekményekbe.
Nem szeretném, ha egy halott nő képviseletében kellene fellépni a rendőrséggel
szemben, de sajnos rengeteg az olyan ügy, amikor például maradandó fogyatékosságot
szenved a nő, amely megelőzhető lett volna azzal, ha a rendőrség időben beavatkozik.
Strassbourgban is már volt egy ügy, ahol effektív kimondta az Emberi Jogi Bíróság, hogy az
állam köteles hatékony védelmi lehetőséget biztosítani az állampolgárnak a másik
állampolgárral szemben.
Fitsum Alemu: A NEKI-ben dolgozom. A NEKI 1994-ben alakult, mindössze egy
írógéppel, ezer dollárral és két munkatárssal. Azóta a szervezet éves költségvetése több mint
nyolcmillió forintra nőtt és tizenvalahányan dolgozunk az irodában. Egy állandó jogászunk
és két ügyvéd munkatársunk van, emellett pedig megyénként öt-hat ügyvéd, aki velünk
dolgozik. Az irodánk a nemzeti és etnikai kisebbségisége miatt diszkriminált emberek
jogvédelmét látja el. Gyakorlatilag ügyfeleink 98 százaléka roma származású, de vannak
lengyel, román, és zsidó származású ügyfeleink is.
Az iroda eddig körülbelül hétszáz panaszt kezelt, ezek majdnem negyedében vélte
úgy, hogy az diszkriminációs cselekmény vagy gyakorlat; esetleg semleges intézkedés, de
magában hordoz diszkriminációs elemeket, majd azokban eljárást kezdeményezett. Ha a
panaszok között van olyan, amely nem diszkriminatív, akkor tájékoztatással látjuk el az
ügyfeleket, hogy hova lehet fordulni, mit lehet kérni, satöbbi. Nemcsak a vendéglátási vagy a
munkahelyi diszkrimináció, vagy az önkormányzat diszkriminatív intézkedéseivel
foglalkozunk, hanem olyanokkal is, amikor rendőri brutalitás történt. Ha például a brutalitás
során elhangzik inkriminatív szó vagy viselkedés, vagy ha nem is hangzik el, de a
körülményekből lehet tudni azt, hogy azért bántalmazták az illetőt, mert cigány volt, akkor
képviseljük ezen ügyeket.
Ha pedig Magyarországon nem érünk el hatékony jogorvoslatot, akkor
Strassbourghoz fordulunk. Most is négy, a rendőri brutalitással összefüggő ügyünk van a
Strassbourgi Bíróság előtt. Vendéglátási diszkriminációban már nyertünk két pert: az egyik
jogerős, a másik, amelyben a NEKI próbavásárlást végzett, még folyik. Hasonló történt egy
munkaügyi perben, amikor egy roma származású embert nem vettek fel újságterjesztésre.
Bepereltük a céget olyan emberek nevében, akik maguk tesztelők is voltak, de a Munkaügyi
120
Jog
Bíróság nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, mondván, hogy ez nem munkaviszony, hanem
vállalkozási jogviszony, és áttette az ügyet a Polgári Bíróságra. Fellebbeztük, az ügy most
van a Legfelsőbb Bíróságon.
Bepereltük például a Budapesti Rendőr-főkapitányságot, mert 1997-ben egy Pest
megyei faluban fegyveres rablás történt, és a kommandósok egyenesen nem máshoz mentek,
mint a falu egyetlen roma családjához. A család férfi tagjait Budapestre hurcolták, az egyikre
pedig egy sapkát is húztak. Közülük ketten betegek voltak: az egyiknek szívpanaszai voltak,
orvos többször is ellátta, a másik pedig cukorbeteg volt. Ezeket az embereket végül nem
gyanúsítottként, hanem tanúként hallgatták meg, és délután már el is küldték úgy, hogy éjjel
négy órakor állították őket elő. A letartóztatásukkor lezárták az utcákat, ott volt a Zsaru
Magazin is, fényképeket készítettek, hangosbemondót használtak, szóval a szomszédok, akik
már aludtak, föl is ébredtek hogy mi van itt. Bepereltük a helyi rendőrkapitányságot. A
magyar gyakorlatban először alkalmaztunk egy rendőrszakértőt is, aki szakértői véleményt
adott arról, mennyire tér el ez az intézkedés a gyakorlattól. A bíróság ezt a rendőrszakértői
véleményt elfogadta, és majdnem egymillió forintos kártérítést ítélt meg, csak az előállításért.
Az előállítás önmagában azért is megalázó volt, mert ezeket az embereket pizsamában,
papucsban, rövidnadrágban állították elő ide, a Deák térre, és délben, amikor vége volt a
kihallgatásban, azt mondták nekik: no, most menjetek haza. Ezek meg bújtak itt a parkban, és
a rokonaikat kellett rádiótelefonon hívniuk, hogy jöjjenek értük. Így tudtak csak azután
hazamenni.
Halmai Gábor: Az első munkahelyem a Közgáz volt, 1976 és 1990 között tanítottam
a Közgáz jogi tanszékén alkotmányjogot. A megalakulás után kerültem az
Alkotmánybíróságra, és ott töltöttem majdnem hét évet, amely életem nagyon érdekes
periódusa volt. Szinte a semmiből kellett az Alkotmánybíróságot létrehozni. Magyarországon
korábban ilyen intézmény nem volt. Igazán izgalmas ügyeket volt módom előkészíteni a
halálbüntetés eltörlésétől a szűkebb szakterületemig. Most Győrben tanítok, az ELTE ottani
kihelyezett tagozatán.
Amiért itt lehetek, az egy emberi jogi információs és dokumentációs központ,
amelyet 1998. január elsején hozott létre alapítványi formában a holland külügyminisztérium.
Ez a negyedik központ volt Kelet- és Közép-Európában. Működésének célja, hogy
próbáljunk elsődlegesen jogászokat és emberi jogi szervezeteket segíteni, információkkal,
dokumentációval, és – amennyire tudunk – szakértelemmel. Ehhez van egy komoly
könyvtárunk, amelyet egyetemi hallgatóknak is ajánlok. A könyvtár a József körút 30-32-ben
van, egy emberi jogi szempontból nagyon fontos helyen, a Rákóczi tér sarkán. A könyvtár
sok tekintetben unikális: páratlan az emberi jogi gyűjteménye, különösen az angol nyelvű
gyűjtemény, amely talán még a CEU könyvtárának gyűjteményénél is jobb. Próbálunk
mindenféle emberi jogi intézmény jogászainak az Európai Emberi Jogi Bíróság teljes
dokumentációjával segíteni, valamint szemináriumokat szervezünk bíráknak. Próbálunk
konkrét ügyekben is segíteni, de miután nem vagyunk mindentudóak, két csoportra
próbálunk koncentrálni.
Egyrészt szívesen segítünk strassbourgi indítványok esetében akár azok
elkészítésében, akár az esetjog összegyűjtésében, másrészt szívesen segítünk
alkotmánybírósági beadványok elkészítésében is. Az utóbbinál nemcsak az én
tapasztalataimra támaszkodunk, jelenlegi munkatársaim is alkotmánybírósági dolgozók.
Úgyhogy akár NEKI-nek, akár másnak, ha éppenséggel alkotmánybírósági beadvány jár a
fejében, rendszeresen segítünk. Kedvenc foglalatosságom a Fundamentum című folyóirat
szerkesztése. Ezt 1997-ben kezdtük el csinálni. Még a CEU-n indítottuk el, ma már a
negyedik évfolyamába lépett. Ha nem is egy világhírű folyóirat, de igyekszik az emberi jogi
121
kérdések számára egy vitafórumot teremteni. Nagyon fontos, hogy próbálunk szakértői
vitákat generálni: részben olyan ügyekben, amelyek még nem dőltek el – ilyen volt az
Esélyegyenlőségi törvényt megelőző vita, ahol szakemberek próbálták befolyásolni még a
törvényhozókat is, hogy mit lehetne javítani –, de ugyanígy már megszületett döntések után
is próbálunk a lehető legjobb szakemberek részéről bíráló kritikákat összegyűjteni.
Rendszeresen közlünk precedens értékű ítéleteket – így a közelmúltban a patvarci ítéletet,
amit a Fitsumék nyertek meg, de az általam említett ítéleteket mind leközöltük. Így az
éttermes ügyet, a Góman-ügyet, a tiszavasvári ügyet, a Profi-ügyet – mind-mind szakértő
kommentárokkal. Megpróbáljuk olyan szakértőkkel kommentáltatni ezen ítéleteket, akik el
tudják helyezni ezeket nemzetközi összefüggésekben is, és hasonló ügyekkel képesek
összehasonlítani ezeket. Az, hogy ennek mekkora hatása van, kérdéses, de mégis nagyon
szívesen csinálom. Ha elvennék tőlem ezt a lehetőséget, a legszebb játékomat vennék el.
Juhász Géza: A Habeas Corpus Munkacsoport tagja vagyok. Bár nem vagyok jogász,
és nem is áll szándékomban beiratkozni a jogi egyetemre, mégis egy jogsegélyszolgálatot
vezetek. Számomra az volna a kedvenc per, ha egy védőnőt, vagy a mögötte álló intézményt
azért lehetne beperelni, mert az abortuszt megelőző tanácsadáson az abortuszt kérő nőt
megalázták. Sajnos elég gyakran hallani különböző hátborzongató dolgokat arról, hogy mi
folyik az ilyen típusú tanácsadás alkalmával, és nem tudni arról, hogy ezek ellen valaki is fel
kíván-e lépni. Volt már erre egy próbálkozásunk, de az ügyfél végül elállt a pereskedéstől.
Olyanokat lehet például hallani, hogy megerőszakolt, és az erőszak következtében teherbe
esett nőket kioktatnak a fogamzásgátlás összes módozatáról, például azt mondják a nőnek,
hogy elvégezheti az abortuszt, de előtte látogasson meg egy misét.
A közelmúltban jogsegélyszolgálatunk megnyerte három éves működésének az első
perét. Amit megnyertünk, arra azt mondanám, hogy ez a legkönnyebben peresíthető téma, és
ezt lehet a legkönnyebben megnyerni. Arról volt szó, hogy az RTL Klub televízió Fókusz
című műsora 1997-ben mutatott három HIV pozitív férfit. Mind a hárman azt kérték, hogy
arcuk helyén a képernyőn egy nagy, fekete folt legyen, és hogy a hangjuk is el legyen
torzítva. Ehhez képest az arcuk helyén az arcuk volt – egy kicsit el volt ugyan homályosítva,
hogy kiderüljön: ők abba nem egyeztek bele, hogy teljesen élesen mutassák azt – de
tökéletesen felismerhetők voltak. Ráadásul a hangjuk egyáltalán nem volt eltorzítva.
Tiltakozásuk ellenére a műsort még meg is ismételték. Az ügyfeleinket atrocitások érték, az
egyiküket leköpték a metrón, a másikukat kirúgták, a harmadikat az albérletéből rúgták ki. A
családjuknál is botrány volt, mert az egyikük vidékről származik. Egyszóval sok
kellemetlenség érte őket. A bíróság végül másodfokon helybehagyta az elsőfokú bíróság
azon döntését, amely egyrészt megállapítja, hogy jogsértés történt, másrészt eltiltja a
tévétársaságot a felvétel további közlésétől, illetve fejenként 800 ezer forintos kártérítést ítél
meg a három férfinak.
Ahhoz a jelenséghez, hogy a rendőrök nem szívesen mennek ki a bántalmazott nők
hívására, hozzátennék valamit. Egyik ügyünkben történt a következő kis epizód – maga az
ügy másról szól, de ez a kis epizód is benne van –: egy meleg férfi pár együtt lakott az egyik
férfinak az anyjával, egy közös házban. Nem volt jó a viszony, elég sűrűn veszekedtek, és
egyszer csak az anya azt a szobát, ahol a két férfi lakott, lezáratta és bedeszkáztatta az ajtót.
Ennek következtében a két férfi nem tudott bemenni se a konyhába, se a fürdőszobába, se a
vécébe, még szerencse, hogy a szomszédban volt egy üresen álló ház, és ott el tudták érni,
hogy átmehessenek vécézni, ugyanis kaptak hozzá kulcsot a tulajdonostól. Így telt el két
hónap. Végül az a férfi, akinek az anyjával együtt laktak, megelégelte ezt a képtelen
állapotot, fogta a baltát, leverte a deszkákat, bejutott a közös lakrészekbe. Az anyja ezt
felháborodással fogadta, kitört a veszekedés. A veszekedés közben pedig valamilyen
122
Jog
harmincéves szovjet rádiót a földhöz vágott dühében. Több se kellett, a szomszédok
értesítették a rendőrséget. Azok két perc alatt kijöttek, a meleg férfit pedig bilincsbe verve
elszállították, és megindították ellene a garázdaság vétsége miatti eljárást, mivel botrányt
okozott, és földhöz csapta a harmincéves szovjet rádiót. Így tehát igenis vannak esetek,
amikor a családi botrányokhoz kimegy a rendőrség
Morvai Krisztina: Csakhogy a férjek között elég kevés van, aki meleg. Ha minden
férj mellett ott lenne a homoszexuális partnere, egy ilyen homofób országban kimenne a
rendőr, hogy a feleséget megvédelmezze.
Juhász Géza: Éppen ezt tanácsoltam a minap a NANEsoknak (Nők a nőkért az
erőszak ellen), hogy terjesszék azt az ötletet, hogy a bántalmazott nő mondja azt: „a férjem
egy buzi, és ver engem”. Erre biztosan azonnal kimegy a rendőrség. Most van egy másik
ilyen ügyünk is. Egy értelmiségi családban a férj együtt lakik a feleségével, az anyósával és a
közös nagylányukkal. Már nyolc éve megszűnt köztük a szokványos házasélet, és újabban –
két év óta – a férjnek van egy férfi partnere. Nem él a lakásban, de azért elég sokat
tartózkodik ott. Rossz a viszony, nehezen megy a válóper, nem tudnak megegyezni a lakás
értékén, meg hogyan osztozzanak, satöbbi. Időnként a vita tettlegességig is fajul, és olyankor
előfordul, hogy a felmosó rúddal hadakozik egymással a válófélben levő a férj és feleség.
Nagy sérülésekről nem tudni, még a pasas is megsérült, és nekem panaszkodott, hogy
ő az áldozata ennek az egésznek. Nem ismerem objektíven a történetet, de az biztos, hogy a
rendőrség oda is mindig három percen belül kimegy. Ráadásul közel is laknak a
rendőrséghez. Ott is be van jelentve a rendőrségnek, hogy a buzi férj verekszik, és ez így
működik. Javaslom terjesszék az ötletet.
Papp László: Papp László vagyok, a Motiváció Alapítvány jogi előadója. Az
alapítvánnyal, amely az 1990-es évek elejétől működik, 1998-ban kerültem komolyabb
kapcsolatba. A szervezet alaptevékenysége kezdetben mozgássérültekre korlátozódott,
érdekképviseleti jellegű felkarolásukból, illetve munkaközvetítésükből, személyi
segítésükből állt. Később a tevékenységi kör kiszélesedett. Ma már minden megváltozott
munkaképességű számára biztosít komplex segítséget. Ez munkaközvetítésből és egyéb
szolgáltatásokból, segítségformákból egyaránt áll. Ennek a profilnak vagyok az egyik eleme,
mint jogi tanácsadó. Ezt a szolgáltatást 1998 nyarán sikerült beindítani, akkor kértek engem
fel, nem vennék-e részt a jogi tanácsadás működtetésében. A tanácsadás ingyenes
jogsegélyszolgálat keretében folyik.
Érdekes a hozzám került jogi repertoár. Már az 1996-97-es években egy kimondottan
antidiszkriminatív jellegű irodát kívánt az alapítvány működtetni. Az elképzelések szerint az
iroda a diszkriminációkra „harap”, ezzel próbál valamit kezdeni. Igen ám, csakhogy
kimondottan diszkriminatív ügy, nagyon kevés volt, ügyfélhiányban szenvedtek. Beszéltem
az akkori működtetővel, és kiderült, hogy a több mint másfél évi működés alatt összesen
nyolc-tíz esettel foglalkozgattak. Érdemi jogi lépéseket nem is tudtak tenni. Az alacsony
ügyszámból is látszott, hogy feltehetőleg nagyon alacsony lehet a diszkrimináció tudatossága
az ügyfelekben.
Amikor én kezdtem ezt az újfajta tevékenységet az új munkaközvetítő irodában,
sokkal nagyobb ügyfélkörrel, akkor generális jogsegélyszolgálat formájában működtem, és
működök ma is. Így nem kritérium nálam, hogy az ügynek legyen diszkriminatív célzata.
Egyetlen egy kritérium van: az ügyfél maga, vagy az olyan ügyben, amivel kapcsolatba
kerülök, legyen megváltozott munkaképességű szereplő. A tapasztalatok szerint egyáltalán
nem biztos, hogy éppen a megváltozott munkaképességű keres föl, esetleg föl sem tud
123
keresni. Inkább valamilyen képviselője, hozzátartozója, barátja, egyebek keresnek meg, majd
megpróbálok kapcsolatba lépni az illetővel, különösen, ha a személyes beszélgetés indokolt.
A tanácsadási forgalom megnőtt. Az ittlétem másfél éve alatt százas nagyságrendben
mérhető az ügyfelek száma, akikkel kapcsolatba kerültem telefonon, személyesen, levélben,
ezen kívül a nálunk működő szociális munkatársak is az ő eseteikből kimazsolázzák a jogi
problémákat, és hozzám szállítják nagy mennyiségben. Ez már egy széles repertoár.
Az egyik fő vonal a munkavállalással kapcsolatos jogi problémák: szociális és
társadalombiztosítási szabályok alkalmazása; elsősorban a rokkantnyugdíjas helyzete és
ennek munkajogi következményeinek az ecsetelése minden szempontból; a munkaviszony
létesítésének általános feltételei: mire kell odafigyelni, elvállalhatja-e a munkát olyan
feltételekkel stb., az ilyen kérdések nagyon gyakoriak. Emellett teljesen általános, polgári,
családjogi ügyek is vannak. Elég kevés, csupán évi három-négy, az olyan ügy, amelynek
„diszkriminációs íze” van, vagy pedig kifejezett diszkrimináció merült fel benne. Ez nagyon
kicsi arány.
Inkább az fordul elő, hogy nem megfelelő bánásmódot kapnak. Itt gyakran azért nem
lehet kimutatni a diszkriminációt, mert addig nem jut el az ember a jogeset megoldásában,
hanem eleve meglátja benne a jogszabálysértést. Ilyenkor általában kifejezetten egyéb tételes
szabályt, munkaügyi jogszabályokat is megsértenek amellett, hogy nem megfelelő a
bánásmód. Ugyanis e munkavállalók közül – általában munkavállalással kapcsolatban
merülnek fel ezek a problémák – viszonylag kevés helyezkedik el az úgynevezett. integrált
munkaerőpiacon. Közülük elég sokan az úgynevezett célszervezeti foglalkoztatásban
működnek. Ezek olyan vállalkozások, amelyek kifejezetten a megváltozott munkaképességűt
alkalmazásának céljából jöttek létre. E vállalkozásokban nagy az arányuk. Így aztán nem
lehet megállapítani, hogy a normál munkaerőhöz képest e szervezeten belül hogyan bánnak
velük, mert nincsen ott normál munkaerő, csak a megváltozott munkaképességűek,
legalábbis zömmel azok. Így itt a munkajog oldaláról kell a kérdést megközelíteni, és azt
megvizsgálni, hogy a munkáltató eleget tett-e a jogi kritériumoknak. Igazából befejezett
ügyek még ezen az időtávon nincsenek, ám bírósági eljárások folynak.
Arról szeretnék beszélni még, hogyan érint mint jogsegély-szolgálatost a popularis
akció, a class action területén történt változás. Meg kell jegyezzem, hogy lehetőségeimet
jelentősen korlátozza hogy jogi előadó vagyok, aki nemrég végzett az egyetemen, de nincs
szakvizsgája, gyakorlati időmet töltöm itt. Így peres képviseletet ellátni nem tudok,
bármennyire is szeretnék. Emiatt mindenféle lehetetlen kerülőutat kell keresni, hogy az ügyet
a bíróság elé tudjam vinni. Elő tudom ugyan készíteni az ügyet, de utána – a
költségmentesség érdekében – ha képviseletre van szükség csak pártfogó ügyvéd
segítségével lehet az ügyet továbblendíteni. Ha pedig alkalmasnak tartom az ügyfelet, akkor
rábeszélem a személyes eljárásra. Ezután a tárgyalóterem leghátsó sorában szolidan
nézhetem, mi folyik a tárgyaláson, és szünetben értékeljük a fejleményeket. Ennyit tudok
csupán tenni.
Arról a változásról, amely 2000. január elsejétől bekerült a polgári perrendtartásba,
ez a fajta tevékenység sajnos lemaradt. Úgy fogalmaz ugyanis a 67. szakasz első bekezdés g,
pontja, hogy érdekképviseletei szervezet azon tagja – mi pedig alapítvány vagyunk, nekünk
nincsenek tagjaink. Ez a szabály tehát alkalmazhatatlan számunkra. Az esélyegyenlőségi
törvénybe bekerült szabály pedig az országos érdekképviseleti szervezetekről szól, és a
fogyatékosokkal kapcsolatos jogsértésekről, diszkriminációs helyzetekről. Mi nem vagy
124
Jog
országos érdekképviseleti szerv sem, itt a törvényhozó nyilvánvalóan a nagy, bejegyzett
szervezetekre gondolt…*
Kálmán Zsófia: Ez az egész patológiás, pszichés helyzet sokkal bonyolultabb annál,
mint a mersz vagy nem mersz kérdése. Olyan kölcsönös kiszolgáltatottságok és óvatosságok
vannak, hogy annak az asszonynak, aki ebből ki tud és mer lépni, annak hihetetlen lelkiereje
kell, hogy legyen. A Ludwig Múzeum harmadik emeletén a negyven év kelet-közép-európai
képzőművészetről szóló kiállítás keretében van egy szerb vagy horvát művész alkotása,
amelynek címe: Bántalmazott asszonyok maszkjai. Csupa halotti maszk, döbbenetes élmény.
És a maszkok alatt mindegyik története, így például: három gyerekem van, úgy vert meg a
férjem, hogy nyolc bordám eltörött és a vesém elszakadt, tíz évig tűrtem. És sok más,
sorozatban. Félelmetes, megrázó.
Morvai Krisztina: Azt is hangsúlyoznám azért, ha már a jogról beszélünk, hogy
vannak olyanok, aki magukról azt gondolják, hogy megértők, meg szimpatizálnak, meg hogy
kellene szociológiai meg pszichológiai rátekintés a dologra. Azért nem felejthetjük el, hogy
ez is egy jogi kérdés. Minden bűncselekménynek van pszichológiai háttere, ám mégsem jut
senkinek sem eszébe, hogy amikor a bankrablót elkapja a rendőr, akkor azt mondja: akkor
most tárgyaljunk arról, hogy milyen volt a gyerekkora, a banktisztviselő mennyire viselkedett
kihívóan, mennyire volt kitéve a pénz.
Mégis minden családon belüli bűncselekményt nem a jog, hanem általában a
pszichológia világába utalunk. A többi bűncselekményt pedig teljes természetességgel
bűncselekményként kezelünk, megjegyezve, hogy nyilván minden bűncselekménynek
megvan a maga története, külön a bűnelkövetőnek, külön a sértettnek stb. Nekik mégsem
mondja azt az állam, a hatalom, a rendőrség, hogy: jaj, küldjük el pszichológushoz a banknak
a képviselőjét. Egy érdekes anekdota szerint Oroszországban a rendszerváltozás után egy
banktisztviselő bement reggel a bankba, és legnagyobb megdöbbenésére látta, hogy az
éjszaka betörtek. Erre fogta magát, rohant el a rendőrségre. Ott ült az ügyeletes tiszt. A
tisztviselő mondta, hogy betörtek a bankba. Igen? – vette le a jegyzőkönyvet a rendőr, majd
megkérdezte: ez most magánbank vagy állami bank. Ez történetesen egy magánbank volt.
Vagy úgy – mondta, becsukva a jegyzőkönyvet, – magánügyekbe nem szólunk bele.
(Közönség): A családon belüli erőszakról idáig az hangzott el, hogy valamely
házastárs ellen irányul. Viszont gyakori az is, hogy a gyerekekre irányul, vagy akár az, hogy
mindkét szülő bántalmazza a gyereket, esetleg egymást. Az eset leggyakrabban a szülői
gondatlanság kategóriájába tartozik, rengetegféle variációban. Ilyen ügyekben a bíróság előtt
elhangzik, hogy a gyermek nem megfelelő közegben nevelődik, innentől kezdve pedig a
gyámügyre tartozik a dolog. Sok szülő, aki nem bántalmazná, sőt védené a gyermeket – ha
lenne rá módja – a másik féllel szemben, gyakran nem tud elmenekülni abból a közegből,
kapcsolatból, házból, vagy lakásból. Ilyenkor senki számára sem megoldás, ha egyszerűen
elveszik a gyereket. Mit lehet tenni?
Morvai Krisztina: Ez a megoldás sérti a gyerek jogait is, hiszen joga van a családhoz,
a nem bántalmazó szülővel való együttéléshez. Nyilvánvalóan nem az a megoldás, hogy a
gyereket kiemeljük a családi közegből, a nem bántalmazó szülőtől, hanem a bántalmazást, a
veszélyforrást szüntetjük meg, esetleg megengedjük a kapcsolattartást, de csak felügyelettel.
*
Technikai okok miatt a kerekasztal-beszélgetés egy része nem került rögzítésre, ezért van szakadás a
beszélgetés menetében.
125
Felelősen arról kell gondolkodni, hogyan lehet a veszélyforrást minimalizálni, vagy
megszüntetni.
Kálmán Zsófia: Két hete az ügyeletre egy tapasztalatlan kismama behozta 8 hónapos
csecsemőjét. Egy sárga foltot mutatott a fenekén, mire kicsomagoltam a gyereket, és látszott,
hogy a gyerek elöl-hátul tele van 6-7 napos ütésnyomokkal. A sárga azért alakult ki, mert
már lilából sárgává váltak a nyomok. A kis testen szorítások, férfi tenyér és cipőtalp nyoma
volt látható. Majd látleletet vettem fel, és azonnal írásban bejelentést tettem a védőnőnek, a
kerületi főorvosnak. Pár nappal később telefonáltam a védőnőnek, hogy mit csináltak ezzel a
csecsemővel. Már az sem tetszett, amikor a mama azt hozta elő, hogy a sérülések nem
frissek. Azt válaszolta a védőnő: tudunk róla, veszélyeztetett család.
Juhász Géza: A jog természetesen akkor kerül előtérbe, amikor nagy baj van. Hiszen
mindent nem szabályozhat a jog, az emberek a kis dolgokat maguk is meg tudják oldani.
Valamilyen értelemben van helye annak az idealista megközelítésnek, miszerint a házasság
azon alapszik, hogy két ember szereti egymást. A bántalmazók is jobban tennék, ha így
fognák fel a dolgot. Amikor pedig azt érzik, hogy már nem szeretik eléggé a párjukat, akkor
álljanak elé: „ne haragudj, én már nem szeretlek, el szeretnék tőled költözni, mert nem
szeretném azt, hogy az indulataink összesűrűsödjenek, majd pedig bántalmazni kezdjelek”.
Ez azonban idealista feltevés, amely a gyakorlatban nem egészen állja meg a helyét.
Már a házasság egyszerű nyelvtani elemzésével is ki lehet mutatni: bizony-bizony úgy
gondolkodunk róla, hogy ott valaki tartozik valakinek. Például a férj valamilyen jogokkal
rendelkezik a felesége fölött. Ha pedig ezt hallja gyerekkorában egy fiatal nő, akkor később
sokkal nehezebb lesz kikecmeregnie ebből az előítélet-halmazból.
(Közönség): Úgy beszélünk a házasságról, mint egy meghatározott rendű
intézményről, amellyel nagyon nehéz szakítani. Mintha leegyszerűsítenénk a kérdést arra,
hogy ők szeretik illetve verik egymást, holott itt egy teljesen bonyolult hierarchiáról,
interperszonális hatalmi helyzetről és annak megjelöléséről van szó, amely egy
meghatározott társadalmi környezetben megengedett és megengedhető volt. Hozzátartozott
ahhoz, hogy a társadalom milyen módon szocializál és nevel. Ötven évvel ezelőtt nem volt
kérdés, hogy a gyermeket meg lehet-e ütni, ma pedig már ez kérdés. Akkor nem volt kérdés,
hogy az asszony verve jó, ma már ez kérdés, és az is fontos, hogy a kérdés jogi eszközökkel
is szabályozott-e. A másik mai kérdés a magánélet szentsége, amely szintén komoly
alkotmányos hagyomány.
Azt látom ugyanis, hogy a nemi erőszakról szóló törvénykezésben diszkriminatív
módon sokáig meg volt jelölve, hogy az elkövető csak férfi lehet. Ez akkor sincsen teljesen
végiggondolva, ha a házasságon belüli erőszak a gyerekkel szemben, a házasságon belüli
nemi erőszak, a házastárssal szembeni családon belüli erőszakos cselekmények, ezek mind-
mind egy társadalmi modell megváltozásával most kerültek előtérbe, amely jelenségeket
nagyon komolyan kell venni.
Szerintem is azért vannak a törvények – még ha az első körben nem is lehet
szemléletet változtatni –, hogy a törvénytisztelés állampolgári attitűd legyen. Mindenki
törekedjen arra, hogy betartsa a törvényt, illetve ne szegje meg látványosan. Majd egy idő
után váljon természetessé, hogy például a gyermekeknek vagy a fogyatékosoknak jogai
vannak. Többször említettük, hogy a fogyatékosokról szóló törvénynek egyik rendkívül
fontos része az, amely szerint a sértett személy pontos megállapítása nélkül az Országos
Rendőrképviseleti Szerv és az Országos Fogyatékosügyi Tanács a fogyatékos személyeket
érintő jogesetekben bárki ellen pert indíthat. Ez a gyakorlat pedig már feltételezi, hogy
legyen egy esélyegyenlőségi törvény is. A hozzá tartozó programok a minisztériumban
126
Jog
megjelenjenek, majd bekerüljenek a törvényalkotásba, és a bírói gyakorlatba is, akár újabb és
újabb precedens értékű perekkel.
(Közönség): Egy kicsit más ügy. A beszélgetés folyamán egyszer már elhangzott a
tudatosság kérdése, az ügyfelek kapcsán. Kétlem, hogy egy országos intézmény talál olyan
egyéneket, ügyfeleket, akik nevében fel tud lépni. Az emberekben ugyanis nem is
tudatosodik az, hogy őket milyen diszkrimináció éri. Kérdésem: félnek-e az emberek
diszkrimináltként bíróság elé állni, felvállalni, hogy ők legyenek azok, akik a perek tárgyai.
Hiszen ez konfrontációhoz vezethet a nagyobb társadalommal, de akár a szűkebb
környezetükkel is.
Papp László: A diszkriminációs ügyeimben én ilyet nem tapasztaltam. Sőt, ezek az
emberek kifejezetten tudatosan és keményen vállalják ezt és törekednek arra, hogy minél
többféle eszközt próbáljanak keresni, majd a lehetőségeket maximálisan kiaknázva fellépni a
diszkriminatív aktorral, a diszkrimináció forrásával szemben. Amikor általában vett jogi
ügyekkel fordultak hozzám, vagy jogsegély szolgálatot vettek igénybe, ott már
ellentmondásosabb a tudatosság mértéke. Bár amikor ezt elkezdtem, arra számítottam, hogy
sokkal kevertebb problémák lesznek, amelyből nekem kell kihámoznom, mi is a jogi
probléma, és mi az egyéb. Ehelyett azt vettem észre, hogy elég szelektíven jöttek a
problémák. Leggyakrabban tényleg jogi típusú problémáról volt szó. Összességében nem
hiszem, hogy lényegesen rosszabb volna az ügyfélkörömben a jogtudatosság, mint általában.
Ez annak is köszönhető, hogy nálunk előzetes válogatás van. Általában már úgy kapom őket,
hogy a szociális munkások vagy egyéb kollegák továbbítják őket. Valaki nekik elmondja az
élettörténetét komplexen, majd abból a kollégáim kiválogatják a jogi természetű dolgokat. Én
már egy szűrt anyagot kapok, így nem egészen reprezentatív az, ami hozzám kerül.
Korábban az elődeim által vitt antidiszkriminatív irodák eleve olyan problémákat
vártak, ahol hátrányos megkülönböztetés történt. Talán ez lehetett a működési problémák
egyik oka, ha ugyanis direkt úgy kezdjük, hogy hátrányos megkülönböztetés, akkor lehet,
hogy az ügyfél megijed. Ha azonban azt hallja, hogy segítség, jogsegélyszolgálat és egyebek,
akkor már nem volt probléma. Nagyban a kapcsolatépítésen, a tálaláson múlik ez.
Juhász Géza: Nagyon jó, hogy Laci kitért erre. Én is pont ezen gondolkodtam, hogy
riasztó azt kimondani, hogy hátrányos megkülönböztetés történt. Általában azokban az
ügyekben tudunk sikeresek lenni, ahol a sértettnek azt kell bizonyítania, hogy olyan jogát
sértették meg, amelyet tulajdonképpen bárkivel szemben meg lehet sérteni. Ezeket az
ügyeket viszonylag könnyű sikerre vinni. Amikor a HIV-pozitív ügyfeleink a televízióban
szerepeltek, ők eleve úgy kerültek be, mint HIV-pozitívok. Nem arról van szó, hogy őket
HIV pozitív mivoltuk miatt diszkriminálták. A bíróság előtt azt kellett bizonyítani, hogy egy
kérésüket, amelyet akárki kiköthet – miszerint fekete kocka legyen a fejük helyett –, nem
teljesítették. Így őket nem diszkrimináció érte HIV-pozitív voltuk miatt, hanem egy olyan
jogukat próbálták meg gyakorolni, amely bárkit megillet.
Egy hasonló példa: nemrégiben egy szintén HIV-pozitív ügyfelünket megalázó
módon kezelték a kórházban. Üvöltözött vele a főorvos, holott csak reklamált az ügyfél, mert
megváltoztatták a gyógyszeres kezelését és elkezdtek romlani a paraméterei. Végül itt is
eredményt tudtunk elérni mindenféle jogi eljárás nélkül, csak telefonálgatással. Hiszen nem
kellett a hátrányos megkülönböztetést bizonyítani, mert senkivel nem ordibálhatnak az
orvosok.
Azok az esetek nem működnek, amikor arra volna szükség, hogy az ügyfél kiálljon a
bíróságon, és kimondja: igen, én a kisebbségekhez tartozom, és csakis emiatt ért engem ez és
ez a hátrányos megkülönböztetés. Nem igaz az a sok rizsa, amelyet előterjesztett az ellenfél,
127
engem itt igenis kisebbségi voltom miatt diszkrimináltak. Na ez nem működik. Több olyan
perünk is van, ahol erre volna szükség, de az ügyfél nem nagyon akarja ezt. Inkább azt
mondja: ne beszéljünk erről, mert olyan kellemetlen. Az ügyvéd sem hajlik erre, inkább az
eljárás jogi paragrafusait bújja. Ma Magyarországon a kisebbségeket arra tanítják, hogy
szégyenkezzenek, az ügyvédek pedig nem nagyon ismerik az alkotmány 70/a paragrafusát.
Még akkor sem, ha elég nyilvánvaló, hogy arról lenne szó.
Voltak olyan ügyeink is, ahol általunk ismeretlen ügyvéd védte az ügyfelet a per első
szakaszában, és mikor hozzánk került konstatálhattuk, hogy első és másodfokon egyaránt jól
el lett rontva a dolog. Pontosan azért, mert az ügyvédben sem volt olyasfajta tudatosság,
hogy nem az a sok mellébeszélés a lényeges, amit az ellenfél előadott, hanem ez az ügy
színtiszta diszkrimináció.
Fitsum Alemu: Vannak azért már olyan magyar ügyvédek, akik ilyeneket is védnek.
Például négy évvel ezelőtt egy roma ügy tárgyalásán a pécsi bíróságon a bírónő a második
tárgyaláson közölte Imrével, hogy ne játsszon Don Quijote harcot, mert itt ezzel nem megy
semmire, de végül a legnagyobb meglepetésünkre kedvező ítéletet hozott, ami ráadásul
magasabb fórumon is megállta a helyét. Szerintem a járható út, ha rábeszéljük, hogy mondja
ki nyíltan, hogy mi történt vele, vagy hogy ez akár veled is megtörténhet.
Juhász Géza: Azért ezt egy identitáskrízisben lévő emberrel nehéz megcsinálni…
Fitsum Alemu: Valóban vannak olyan ügyfelek, akiben nehéz öntudatot ébreszteni.
Volt például egy olyan ügyfelünk, akit lopás miatt kihallgattak és bántalmaztak. Az ügyfélről
már készült videó- és televíziós felvétel is, elkészült a szakértői anyag. Másnap mégis
felhívott bennünket és közölte, hogy megbeszélte a rendőrökkel és nem akar bántalmazás
miatt eljárást indítani ellenük. Valószínűleg azt ígérték neki, hogy elnézik a lopást, de
becsapták, mert 2-3 hónap múlva már bíróság elé állították. Szóval, ez nehéz dolog.
Ebben lehet szerepe az általunk kiadott fehér füzeteknek, amelyeket ki szoktunk
küldeni a kisebbségi önkormányzatoknak és az állami szerveknek. Emellett roma vezetőknek
képzést is tartunk arról, hogy mit jelent a diszkrimináció, milyen ügyekkel hova lehet
fordulni, hogyan lehet az eljárásokat megindítani. Tavaly kiadtunk egy iratmintát is,
amelyben leírtuk azt, hova lehet fordulni, mit lehet tenni, ha a vendéglátásban
diszkriminálnak valakit.
Halmai Gábor: Ehhez két dolgot tennék hozzá. Az egyik: a tiszavasvári ügyben
például az osztálylétszám 40 fő volt, végül csupán 11-en vállalták nevüket is a keresethez. A
másik oldalon: él az emberekben a szkepszis, nemcsak a diszkriminációs ügyekkel
kapcsolatban. Ennek oka az igazságszolgáltatással szembeni bizalmatlanság. Például ma
telefonált nekem egy ügyfelünk Győrből, akinek évek óta tartó ügyében várjuk a jogerős
ítéletet, mert utána esetleg az Alkotmánybírósághoz fordulhatunk. Az illető azt mondja, hogy
már unja az egészet, ez nem jogállam. Az emberekben él egy fajta csalódottság: nem bíznak
az igazságszolgáltatás szakmai színvonalában – ez vonatkozik az ügyvédekre és a bírókra is
–, és a szakmától függetlenül él az az általános felfogás, hogy az igazságszolgáltatás
borzasztóan lassú. Amire megtalálom az igazamat, addigra az ügynek már nem sok
kézzelfogható haszna lesz, ha egyáltalán megtalálom az igazamat. Az emberek azt is
gondolják, és valószínűleg azért alaptalanul, hogy sohasem lehet tudni milyen szempontok
vezérlik a döntést, és teljesen kiszámíthatatlan melyik ügyben milyen döntés fog születni.
Morvai Krisztina: Mikor közvetlenül az alkotmány alapján próbáltátok peresíteni az
ügyeket, ezeket akkor elutasították idézés kibocsátása nélkül? Mire hivatkoztak?
128
Jog
Halmai Gábor: A bírák nagy része nem nagyon bogozgatja az alkotmányt, inkább a
Polgári Perrendtartás paragrafusait olvasgatják, hogy milyen alapon lehet keresetet
benyújtani. Van egy paragrafus, amelyből Németh János, az Alkotmánybíróság jelenlegi
elnöke – aki nagyon hírhedt PP-oktató az egyetemen – úgy kérdezi ki a hallgatót, hogy a
tízes felsorolást a megfelelő sorrendben kell elmondani. Ha a bíró nem találja meg a tízes
felsorolásban az alkotmányt – márpedig ez nincs benne, akkor azt mondja: ilyen madarat
nem ismerek, tehát elutasítom a keresetet. Szinte kivétel nélkül ez a gyakorlat.
Dombos Tamás: Az előadássorozat folyamán párszor elhangzott, hogy a négy
csoportot együtt kezelni nem érdemes. Most a mai beszélgetésen mégis úgy tűnt, hogy ezek a
problémák mégiscsak valahogy hasonló módon kezelhetők. Egy antidiszkriminációs törvény
ugyanis a 4 csoport fő problémájára egyaránt választ kínálna. Erről hogyan vélekedtek, van-e
értelme a nők, a melegek, a fogyatékosok, az etnikai vagy a rassz alapon szerveződő
kisebbségek együttes problémái kezelésének?
Juhász Géza: Véleményem szerint ez nem olyan sima ügy. Ma már elhangzott a
színvakság követelménye, azaz úgy kell foglalkozni a kisebbségekkel, hogy közben nem
vesszük észre: az egyik sárgabőrű, a másik fehérbőrű, a harmadik barna és így tovább. Ha
egy meleg férfit kirúgják a munkahelyéről, akkor lehet a színvaksággal példálózni; akkor is,
ha a cigány embert nem engedik be a kocsmába. Ugyanis ugyanúgy isznak a fehérek, a
romák és a kínaiak, a meleg férfiak is ugyanúgy dolgoznak a munkahelyükön, a meleg nők is
ugyanúgy dolgoznak, mint a nem meleg nők.
Vannak azonban olyan problémák is, ahol ezt a színvakságot nem lehet alkalmazni.
Például ha kerekesszékkel közlekednék, akkor nem lehet azt mondani, hogy egyszerűen nem
veszünk tudomást arról, hogy én ehhez a kisebbséghez tartozom. A többi esetben ezt meg
lehet tenni, de itt pontosan az a probléma, hogy lehetetlenség ugyanúgy kezelni, mert
mondjuk nem tud felmenni a lépcsőn. Akkor is lehetetlen a színvakságra hivatkozni, amikor
arról vitatkozunk, hogy a nőknek van-e joga az abortuszhoz. Teljesen komikus volna a
férfiak abortuszhoz való jogáról hivatkozni, mert a kisebbségi létnek olyan a természete,
hogy lehetetlenség egyenlően kezelni a kisebbséghez tartozót. Csupán azzal próbálkozhatunk
meg, hogy valamilyen igazságos egyensúlyt próbálunk meg létrehozni a kisebbségi és a
többségi személyek esélyei között.
Ha például a férfiaknak nincs esélyük teherbe esni, akkor könnyen élik szexuális
életüket. Ezt nem lehet a nők számára lemásolni. Az lehet a megoldás, ha valamilyen
mesterséges különbségtételt vezetünk be. Mondjuk a nőknek megadjuk az abortuszhoz való
korlátlan jogot, ha már egyszer a férfiakat ez a veszély nem fenyegeti. Ha a kerekes-székesek
nem tudnak bemenni az épületbe, akkor ahhoz, hogy érvényesíteni tudják a munkához való
jogot, külön intézkedésekre van szükség. Így ha nem tekinthetünk el az illető kisebbségi
létéről, akkor kisebbségekként külön-külön kell mérlegelni, és végiggondolni a szükséges
intézkedéseket.
Papp László: Alapvetően én is ezzel az állásponttal értek egyet. A tapasztalataim
szerint a megváltozott munkaképességű csoport rendkívül heterogén. Közöttük mozgás-,
hallás-, látás- és pszichiátriai sérültek egyaránt vannak, emellett belgyógyászati betegek,
egészségkárosodottak is. Az ilyen ezeknek a típusú alapjogoknak vagy intézményeknek van
egy úgynevezett kemény magja. Ezt az alkotmány 70/a paragrafusa nyújtja. Ennek pontos
nagyságáról lehet vitatkozni.
Véleményem szerint ott, ahol egyenlő mércét lehet alkalmazni, mérjünk egyenlően és
legyünk színvakok. A megváltozott munkaképességűek csoportján belül a kerekes-
129
székeseknél létezik az akadálymentességi probléma. Ha azonban azt mondom, hogy a
megváltozott munkaképességűek környezete legyen akadálymentes, már bajban vagyunk. A
mozgássérülteknek ugyanis az jelenti az akadálymentességet, hogy be tudnak menni az
épületbe, a látássérültnek azonban egészen mást. Az utóbbi be tud ugyan menni az épületbe,
csak éppen nem találja meg az épületet, mert nem látja a környezetét. Ráadásul egészen mást
jelent az akadálymentesség a hallássérültnél. Számára más környezeti ingerek okoznak
akadályt, úgyhogy ezeket szerintem csak szakjogági szabályokkal lehet tisztázni és a
szükséges finomhangolást elvégezni. Ott, ahol nem egyenlők valami miatt e csoportok,
ezeket a finomhangolásokat, e mércéket csak az egyéb szabályok révén specifikusan tudjuk
meghatározni. Így csak a specifikus intézkedésekkel lehet és célszerű az eredményt elérni.
Halmai Gábor: Azt hiszem, hogy egy hagyományos, hátrányos megkülönböztetés-
szabályozás során együtt lehetne kezelni e csoportokat. El tudnék képzelni egy olyan
törvényt, mint például az említett holland szabály, amely egész egyszerűen tiltja a
diszkriminációt, tekintet nélkül a diszkrimináció típusára. Ezekre nagyjából azonos eljárás
elképzelhető. Ott azonban, ahol az esélyegyenlőség megteremtésére nyilvánvalóan pozitív
intézkedésekre van szükség, nem lehetséges egy eljárás keretében megoldani, itt más
támogató eljárásokra és programokra van szükség.
Fitsu Alemu: Szerintem is másképpen kell kezelni az egészet akkor, amikor
megerősítő akciókat kellene tenni. Egy egységes antidiszkriminációs törvény ugyanakkor
nemcsak a nők, a kisebbségek, hanem a szexuális orientáltságukban diszkriminált emberek
helyzetét is rendezheti. Csupán a diszkrimináció fogalmát kell definiálni, valamint azt, hogy
mit jelent a közvetett diszkrimináció. Ezzel ki lehet szűrni azokat a cselekményeket, amelyek
eredményezik, és azokat amely nyíltsága vagy rejtettsége hordozza a diszkriminációs
elemeket. Ha más országokban, más államokban, vagy más városokban vannak ilyen
törvények, akkor mi az akadálya, hogy itt nálunk, Magyarországon is legyenek, és végre is
hajtsák azokat?
130
Politika
Politika
Alternatíva-e a civil társadalom? Hogyan mű-

ködik a világban és nálunk? Milyen szerepe
lehet benne a kisebbségi szervezeteknek?
Vállalják-e ezt ezek a szervezetek? Hajlan-
dók-e a politikai pártok képviselni ezen érde-
keket? Miért teszik?
Politika
Miszlivetz Ferenc előadása
Jó napot kívánok, szervusztok! Hadd kezdjem azzal, hogy számomra egy igen
kellemes meglepetés és nem veszem magamra azt, hogy ilyen sokan vannak. Azt gondolom,
elemzést érdemel, hogy szombat délelőtt ennyien összeülnek egy ilyen téma megvitatására.
Kérdeztem a szervezőket, hogy egy általános jelenséggel van-e dolgunk és csak én vagyok
az, aki nem tud arról, hogy a világ körülöttem mennyire érdeklődik a kérdés, a topic iránt.
Vegyes válaszokat kaptam, ez majd kiderül a vita során.
Szokásomtól eltérően, tudatosabban is elolvastam a meghívót és kiderült belőle, hogy
ez alapvetően nem egy akadémiai vagy tudományos konferencia. Részben az, de amiről itt
szó van inkább az aktualitások szempontjából, a jelen kihívásai és a jövő alternatíváinak
szempontjából érdekes, és nem az elmélettörténeti háttere az, amit meg akarunk beszélni.
Ennem megfelelően nagyon röviden térnék ki csak arra tehát, hogy a civil társadalom
fogalma honnan származik és miért kell vigyázni vele, milyen ellentmondások merültek fel
vele kapcsolatban. Ez egy majdnem háromszáz éves fogalom, a XVIII. sz. elején merült föl,
a skót felvilágosodás szellemi áramlatai között bukkan föl olyan szerzőktől, mint John
Locke, Adam Smith, Adam Ferguson és mások. Természetesen a kontinensen a francia
felvilágosodásban is találkozunk vele Tocqueville-nél és másoknál. Mindez a
kapitalizmusnak abban a már fejlettebb korszakában bontakozik ki, amikor az individuum a
saját jogaival és kötelezettségeivel az események nagyon fontos szereplőjévé válik,
ugyanakkor a rendszer, a kapitalizmus rendszerének logikája – azaz a profit-motívum és az
egyéni boldogulás hajszolása – teljesen kibontakozott már. Nagyon sokan fölteszik a
kérdést, hogy mi lesz ebből. Tehát mi lesz abból, amit köznyelven úgy mondhatnánk: ember
embernek farkasa. Filozófusok, közgazdászok, gondolkodók elkezdenek ezen töprengeni és
azt mondják például a skót felvilágosítók, hogy van valami bennünk, ami inherens módon a
közért van. Tehát nem igaz, hogy csak individuumok vagyunk, csak olyanok, akik a saját
boldogulásunkat minden és mindenki eltiprásával akarjuk elérni. Különféle válaszok
születnek. A természetjogtól eredeztetve, az isteni eredetű koncepció szerint az ember egy
bizonyos része morális lény és a közért cselekedni kívánó. Mások, mint Adam Smith a
racionalitásból vezetik ezt le. (Zárójelben mondom, hogy Adam Smith-t közgazdász
hallgatók főként, de mások is csak úgy ismerik, mint a piaci elméleteknek a klasszikus
közgazdászát és kevesebben tudják, hogy az egyik híres műve, ami magyarul is megjelent, A
morális érzelmek elmélete az egyik alapkifejtése a civil társadalom tanának.)
Az az érdekes tehát, hogy a köz és a magán, az egyéni és a társadalmi szembenállása
és dialektikája már ekkor, a XVIII. Században konceptualizálódott: kiderül, hogy a kettő
egymástól szétválaszthatatlan és jóllehet a kapitalizmusnak ez a korai-középső korszaka
inkább az egyéni törekvésekre és a profithajszára teszi a hangsúlyt, de van egy ellenerő,
vannak, akik azt mondják, hogy kell lenni egy kiegyensúlyozó mechanizmusnak. A civil
társadalom fogalma ekörül kavarog, megy át a XIX. századba. Kanttal kezdődik, aki a
korábbiakkal szemben már szétválasztja az államot és a társadalmat. Külön szféraként kezeli
a társadalmat, a civil társadalom önálló egységként jelenik meg az állammal szemben. A
következő lépésként Hegel idealista módon egységben tételezi a kettőt, és egy pozitív
világképet ad. Marx azt mondja, hogy ő a feje tetejéről a talpára állítja Hegelt és szintén a
távoli jövőbe teszi a civil társadalmat (vagyis a bürgerliche Gesellschaftot, a polgári
társadalmat), ám az antinómiáit szemben az állammal egy utópiában oldja föl.
133
A fogalom tehát igen érdekes fejlődésen megy keresztül, és aztán eltűnik. A XIX. sz.
második felétől egészen más témák kerülnek előtérbe, majd a XX. sz. elején egy nagyon
izgalmas marxista gondolkodó, Gramsci veszi elő újra a témát. Nála szellemesen
megfogalmazódik a civil társadalom, mint a hegemónia egy lehetséges változata az állammal
és a pártokkal szemben, de aztán eltűnik a fogalom. Vajon miért? Azt gondolom, a XIX.
század második felétől az ipari kapitalizmus és a modern nemzetállam virágkora kezdődik,
mindazokkal az illúziókkal, mindazokkal a tervekkel és vágyakkal, amelyek tulajdonképpen
csak a második világháború után vagy a második világháború alatt esnek szét.
Most akkor belevágnék abba, amiről itt ma beszélnem kellene, vagyis hogy egy
teljesen új korszakban vagyunk. Hogy mit jelent ez az új korszak, azt hiszem még a témával
foglalkozó kutatók, és a civil társadalmat gyakorlatban működtetők is hullámokban értik
meg. A változások nem egyszerre tudatosodnak bennünk. Azt érezzük, hogy nagyon-nagyon
megváltozott körülöttünk a világ, de hogy ennek milyen rétegei vannak, arra újra meg újra
vissza kell térni, hogy megértsük. Miről van szó? A XIX. század második fele a
nemzetállamok virágkora. Úgy tűnik, hogy minden a nemzetállamon belül valósulhat meg.
Ez a gondolkodás a politikai cselekvés és a tervezés, az expanzió, hódítások, a siker kerete az
állam számára és az individuum számára is. A civil társadalom gondolata föloldódik ebben a
közegben, a polgári társadalmak megerősödésével. Marxnak igaza van abban, hogy egy
bürgerliche Gesellschaft jön létre. Szemben a korábbi konfliktusokkal, ez egy izmos, erős és
fontos társadalmi réteg. A hangsúly arra tevődik, hogy a nemzetállamok hogyan lehetnek
sikeresek. Tudjuk, hogy ez hova vezetett: háborúkhoz és két nagyon súlyos világháborúhoz.
A mi szempontunkból ez annyit tesz, hogy a harmincéves háború lezárásával létrejött
államközi rendszernek az ellentmondásait sikertelenül próbálta megoldani a nemzetállamok
európai közössége két világháború során. Mindazok a hitek, elképzelések, vágyak, aminek
egy része teljesült a nemzetállam keretei között egy ponton túl feloldhatatlan feszültségekké
váltak. Ezeket ma egyszerűen nacionalizmusnak hívjuk, melynek lényege, hogy bármi
sérelem éri az én nemzetállamomat, azt meg kell torolnom, mert a nemzet, mint egységes
közösség létezik, és bármilyen sérelem éri a határokat vagy az érdekeket, azt szövetségek
képzésével egy másik szövetséggel szemben kell érvényre juttatnom.
Más elképzelés nem volt érvényben. Voltak nagyon halk elképzelések arról, hogy
egy tágabb közösséget lehetne Európában is létrehozni. Kossuth saját hibáit korrigálva
Dunamenti Konföderációról beszélt. Voltak az 1910-es, 1920-as években elképzelések arról,
hogy meg kellene haladni a nemzetállamoknak ezt az inherens, súlyos antinómiáját,
rivalizálási készségét, és létre kellene hozni az Európai Egyesült Államokat; Aristid Villon és
mások próbálkoztak ezzel. Lényegében ezek halk és sikertelen kísérletek voltak. A civil
társadalom témája feloldódott a nemzetállam problematikájában.
Mindazonáltal a század húszas-harmincas éveiben néhány szerző elkezd beszélni a jó
társadalom problémájáról. Hogyan is nézne ki a sikeres ipari kapitalizmusok alapján a jó
társadalom? E szerzők felvállalják, hogy normatív módon gondolkodnak a világról, tehát
nemcsak azt mondják, hogy működjön jól a piac, az állam, az intézmények, hanem azt is
állítják – és ez a társadalomtudománynak egy nagyon vékony ösvénye még akkor –, hogy
nekünk el kell gondolkodnunk normatíve is arról, lehet-e jó társadalomban élni, és milyen
lenne ez a jó társadalom. Ez a gondolkodási vonal is viszonylag szűk.
Azt szokták mondani, hogy egy hosszú szünet után, egyszer csak a hetvenes évek
végétől újra előbukkan a civil társadalom fogalma. A civil társadalom reneszánsza jön létre,
újjászületik a fogalom, és akkor már itt vagyunk a mi terepünkön, Közép- és Kelet-
Európában. Nagyon érdekes volt részt vennem egy nemzetközi kutatásban az elmúlt
években, ahol latin-amerikai kollegákkal arról vitatkoztunk, hogy hol fedezték fel újra a civil
134
Politika
társadalom fogalmát. Ők azt állítják, hogy Latin-Amerikában, legalább is egyszerre velünk,
kezdődött el a hetvenes évek végétől a civil társadalom reneszánsza. Ha egy kicsit
megkaparjuk ezt a dolgot, akkor azt látjuk, hogy a fogalomhasználat mögött egy igen
robosztusan előjövő társadalmi átalakulás, új megközelítések, új világképek vannak
kialakulóban. A hatvanas évektől ismert, hogy Nyugat-Európában elsősorban létrejönnek,
amiket ma úgy hívunk, hogy új társadalmi mozgalmak vagy alternatív mozgalmak. Ezek más
módon tematizálják a társadalmi konfliktusokat, mint a korábbi politikai vagy egyéb
mozgalmak. Nem nemzetállamok szerint, és nem politikai pártok ideológiája nyomán. A
nyilvánosság új tereit hozzák létre. Diskurzusokat, beszélyeket teremtenek, amelyekbe be
kell vonni, mondják ők, a hatalmat, a hatalom képviselőit, helyi vagy állami szintű
bürokratákat. A diskurzus, a vita, a regulált, szabályozott konfliktus az ami, előre fogja a
dolgokat vinni. Ezeket csúnya szóval one-issue, azaz egy célra orientált mozgalmaknak is
hívjuk, bár nem mindig egycélúak. Ilyenek például a zöld mozgalmak, a nők
egyenjogúságáért fellépő mozgalmak, a harmadik világ elnyomott társadalmaiért föllépő
mozgalmak, a demokratizálódásért fellépő mozgalmak, és lehetne még sorolni a hatvanas
évektől ezeknek a sorát. Ezek azokban az úgynevezett jóléti nyugat-európai társadalmakban
jönnek létre, amelyek tényleg eljutnak arra a szintre, hogy a régi típusú konfliktusokat, tehát
az osztályharcot, a nemzeti rivalizálást már maguk mögött tudják.
A második világháború után jut el oda a fejlett Nyugat-Európa, hogy többet nem
szabad előfordulnia, – legalábbis az ő területén – mindannak, ami kétszer megtörtént az
elmúlt huszadik században, tehát a világégés minden lehetőségét ki kell küszöbölni.
Megszületik a német-francia megbékélés és kiegyezés, ami – bár lehet rajta viccelődni, hogy
mennyire komoly – a mai napig motorja az európai integrációnak. A nyugat-európai államok
a nacionalizmusokat képesek a maguk területén belül szűk keretek között tartani vagy
lenyomni.
Ezen kívül a jóléti társadalom olyan szintjére kerülnek, hogy a régi típusú
munkásmozgalmak, a szociáldemokrácia, és a kommunista pártok által tematizált
konfliktusok, illetve követelések visszaszorulnak. A hagyományos szervezetek, a
szakszervezetek szerepe is megmarad, de igazából a törésvonalak máshol jelentkeznek.
Habermas, akinek a neve sokak előtt ismert, meg is fogalmazza ezt már a hatvanas évek
végén, a hetvenes évek elején: a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról beszél. Tehát
új konfliktusok, új módon vannak megfogalmazva, mozgalmak jönnek létre, és amit majd itt
Magyarországon és máshol a régióban megfogalmazunk, tulajdonképpen előképben
megjelenik: a hálózatszerű együttműködés, a nyilvánosság használata, a konfliktusok békés
megoldásának lehetősége, hogy nem szállunk le egy problémáról soha, hogy a pártokat
keresztül szelhetik ezek a viták, tehát nem rekesztünk ki valakit azért, mert
kereszténydemokrata vagy szociáldemokrata. Ez egy új korszak.
Ezzel párhuzamosan válságba kerül a hagyományos politizálás. Korábban a baloldal
vitte a progresszió zászlaját, a baloldali pártok álltak az ilyen típusú mozgalmaknak élére.
Kiderült, hogy ez a típusú baloldal nem a megoldásnak, hanem a problémának a része. Egy
elavult, sokszor nacionalista és/vagy etatista szemléletű mozgalomról van szó, amely nem
tudott, és sok helyen talán nem is akart megválni azoktól a hagyományoktól, amelyek őt
naggyá tették, ám erre a korszakra már nem tudott érvényes válaszokat adni. Ez az a korszak,
amikor botrányos körülmények között a zöldek megjelennek, és tulajdonképpen a társadalom
legnagyobb része által elutasíttatnak. Hadd idézzek pár vitát erről! A hetvenes-nyolcvanas
években én is beszélgetni kezdtem erről kollegákkal. Itt Magyarországon mindenki meg volt
győződve róla, hogy ezek fasisztoid vagy anarchista provokátorok, vagy unatkozó frusztrált
háziasszonyok, munkanélküli tanítók, akik nem tudnak mit csinálni, elmennek és botrányokat
135
csinálnak az utcán, és így tovább. Eltelik bizonyos idő, tíz-tizenöt év, és a zöldek
tematizálása ott található minden politikai párt programjában. Ők maguk nem váltak
hatalmas politikai párttá, bár Németországban a hatalomban is bennvannak. Tehát borzasztó
nagy váltásnak vagyunk a tanúi. Hatvannyolcat néhányan, az én egyik kedvenc szerzőm
Immanuel Wallerstein például világforradalomnak nevezi. Azt állatja, hogy 1848 és 1968
volt a két nagy világforradalom. Azt érti ezalatt, hogy olyan mértékben alakult ált 68-69-ben
a gondolkodás arról, hogy mi a társadalom, mik a társadalmi mozgalmak, mi azoknak a
feladata, ha úgy tetszik mi a civil társadalom jelentősége, hogy ez egy világtörténeti
jelentőségű átalakulás, amelynek tulajdonképpen ma is a részesei vagyunk. Tehát kiderül,
hogy az állam és az államhatalmat megcélzó politikai pártok, a hatalmi vetélkedés nem
megoldás. Nem az a megoldás, hogy én ellenzéki mozgalomként fölverekszem magam egy
bizonyos szintre, intézményesülök, megragadom a hatalmat esetleg két másik hasonló
mozgalommal együtt, és ugyanazt csinálom, mint amit előttem csináltak. Idővel kiderült,
hogy ez a típusú „játék”, vagyis hogy nemzeti keretek között, politikai pártok szerveződnek,
azért hogy a hatalmat megragadják, és mindent megígérnek, amikor ellenzékben vannak,
megígérik, hogy a világ egészen másmilyen lesz, hogy mindenki egyenlőségben fog élni,
hogy megszűnnek a konfliktusok férfiak és nők között, és így tovább – szóval ez a modell
nem tartható. Amikor hatalomra kerülnek kiderül, hogy vagy semmi nem változik, vagy talán
még rosszabb lesz a helyzet. Ez a körforgás, a hatalomba bekerülés és onnan való kiesés, jó
néhányszor le kellett hogy játszódjon mire a hatvanas-hetvenes évekre világossá vált, hogy
valami más megközelítésre van szükség. Ez Nyugat-Európa.
Másfelől egy globális problémáról is szó van. Szeretett kapitalista rendszerünk
eljutott oda, hogy olyan problémákat sikerült létrehozni, amelyek kezelhetetlenné váltak
nemzetállami szinten. Mindenki tudja miről van szó. A hetvenes-nyolcvanas években az
atomháború veszélyéről: nukleáris katasztrófáról, amelynek réme ma már hál istennek a ti
fejetek fölött nem lebeg, de a mi generációnkra súlyos benyomást tett keleten és nyugaton
egyaránt. A környezetvédelmi katasztrófák: a római klub jelentése a hetvenes évek
közepéről már arról tudósítanak, hogy amiben ma élünk (február 10-én izzadunk az utcán) a
globális felmelegedés, és hogy ennek következményei mik lehetnek. Megjelenik az észak-dél
konfliktus a maga teljességében. Válságba kerülnek azok az optimista koncepciók,
modernizáció és egyebek, mely szerint van egy kód, egy séma, egy modell, amit elég ha
követnek az elmaradott országok, elmaradott térségek, és ha úgy viselkednek, mint az
ügyesek, a jók és a gazdagok, ha betartják a szabályokat, akkor majd ők is ügyesek, jók és
gazdagok lehetnek. Erről kiderül, hogy nem igaz, mert a termelésnek és a fogyasztásnak azon
a szintjén, amelyen a világ már a hetvenes években állott sem lett volna lehetséges, hogy a
világ összes társadalma és gazdasága ugyanúgy termeljen és fogyasszon, mint a gazdagok, a
központ, a centrum. Kiderül, hogy komoly átgondolás, újragondolás, átstrukturálódás
igényeltetik.
Meg is fogalmazódnak olyan törekvések, amelyek megpróbálják globálisan,
legalábbis a nemzetállamok szintje felett kezelni e problémákat. Hadd utaljak néhányra!
Mindenki ismeri a zöldek közül az egyik ilyen sikeres globális mozgalmat, a Greenpeace-t,
de a nyolcvanas évek elején, amikor a NATO döntése értelmében Pershing rakétákat
kívántak telepíteni Nyugat-Európa talajára, Angliában, Németországban, Hollandiában,
Olaszországban hihetetlen társadalmi mozgalmak bontakoztak ki. Én részt vettem véletlenül
Angliában egy ilyenen. Hihetetlen élmény volt, hogy Londonban 3-400ezer ember vonult
reggeltől estig azért, hogy tiltakozzanak annak a lehetősége ellen is, hogy egy új, harmadik,
nukleáris világháború európai talajról bontakozzon ki. Ezt nagyon nehéz volt megértetni
itthon, ahol a már bontakozó ellenzéki mozgalmak azt várták, hogy a hidegháborút a nyugat
136
Politika
megnyerje, és a NATO-ban, a Pershing rakétákban a megváltóikat látták. Ez akkor egy
lehetetlen diskurzus volt. Le is söpörték később akkori ellenzéki barátaim az asztalról.
Viszont volt egy hozadéka ennek.
E békemozgalmakban olyan erők is megjelentek, mondhatjuk dominálták az elején,
amelyek egy hagyományos jobb-baloldalban gondolkodtak, és a Szovjetunióban látták
inkább a jövő lehetőségét, a megoldást. A mozgalommal a vita is fejlődött, és kialakult egy
olyan kör, amelyik azt mondta, hogy ez nem lesz így jó. Újra kell gondolnunk a kérdést,
nem lehet csak azt követelni, hogy Nyugat-Európában ne legyenek nukleáris rakéták. Át kell
gondolni, hogy mi történik a bipoláris logika másik oldalán, Kelet-Európában. Így kialakult a
nagy békemozgalmon belül egy kisebb szárny. Az európai nukleáris leszerelési mozgalmon
belül egy kisebb mag azt mondta, hogy nem elég békét követelni, és hogy ne legyenek
atomrakéták, nekünk tematizálni kell azt a konfliktust, amit kelet-nyugat konfliktusnak
hívunk, és kötelességünk együttműködni azon kelet-európai mozgalmakkal és ellenzékiekkel,
akik a maguk módján szintén egy demokratikusabb és jobb világot szeretnének. Kialakult
valami, ami példátlan volt korábban, és azóta is példa nélkül áll, melynek a feldolgozottsága
meglehetősen alacsony szintű. Lehet, hogy el kellett telni 10-15 évnek, mostanában születnek
ugyanis szakdolgozatok, phd-k és könyvek főleg Nyugat-Európában erről a korszakról.
Ennek az volt a lényege, hogy ugyan nem értünk egyet egy csomó kérdésben, máshogy látjuk
a világot keleten és nyugaton, más szinten élünk, mások a napi problémáink, de van valami
közös bennünk, és erre a közösre kell építeni egy dialógust. Hihetetlen nagy erőt jelentett ez
akkor a Charta '77-nek, a Szolidaritásnak, a magyar ellenzéknek, a kelet-német evangélikus
egyházon belül szerveződő ellenzéknek, még az orosz demokratikus ellenzéknek is, hogy
létezett egy olyan nyilvánosság, ami nemcsak néhány jól fizetett újságírót jelentett, hanem
olyan aktivistákat, akadémikusokat, tudósokat, írókat, akik eljöttek Prágába, Budapestre,
Varsóba, és máshova, és ezt a mozgalmat személyükben is vállalták és képviselték. Fordítva
is: hihetetlen méretekben publikálták, adták közre azokat a gondolatokat, amik itt születtek.
Ettől az egész európai egységesülés, vagy akár megkockáztatom, globális
demokratizálódás foghatóvá, anyagszerűvé, plauzibilissé vált. Mi történt itt? Míg nyugaton
kiderült, hogy a hagyományos baloldal nem hoz megoldás, Kelet-Európában sokkal
hamarabb kiderült, hogy ez a fajta baloldal, ami egypártrendszer formájában létezett, maga a
probléma.
Az 1947-48-as fordulat után a közép-európai társadalmak nem azonosultak azzal az
értékrenddel, amelyet ez a kétpólusú világ, és azon belül a szovjet birodalmi lét jelentett. Azt
mondhatjuk, hogy a civil társadalom, a civil ethosz minimumát sikerült megőrizni. Jóllehet, a
törekvés nyilvánvalóan az volt, hogy szovjet mintára szétvágják azt a finom szövetet, amit a
civil szféra, civil társadalom jelent, tehát atomizálják a társadalmat, mert egy atomizált,
szétszaggatott társadalmat sokkal könnyebb irányítani, félelemben tartani, kontrollálni. E
célkitűzést nagyrészt sikerült is teljesíteni, azonban nem teljesen. Az orwelli utópia –
disztópia inkább – az 1984, a mi világunkban, Közép-Európában soha nem valósult meg.
Ahogy ezt Hankiss Elemér és mások kiváló elemzésekben kimutatták, mindig létezett egy
második társadalom, tehát a hivatalos első társadalom mögött vagy alatt létezett egy második
társadalom, ami a bázisa, alapja lett a civil társadalmi mozgalmaknak és annak a civil
ethosznak, ami aztán a 70-es, 80-as években egyre erősebben bontakozott ki. Csak utálás
szerűen mondanám, hogy mennyire nem lehet egy értékrendet átalakítani terrorral és
fegyverekkel, legalábbis ez az idő erre, hál’ Istennek, nem volt elég, ’56, ’68, és aztán ’79-
80, a lengyel Szolidaritás megjelenése. Ez a három nagyon fontos dátum mutatja, hogy az
itteni társadalmakból nem veszett ki a demokrácia és a civil értékek iránti igény és
elkötelezettség.
137
Tehát nem volt előzmények nélküli a rendszerváltás. ’56-ban még az ellenállásnak, a
szembenállásnak, a szabadságnak egy régi, romantikus formája élt (bár az újnak is ott voltak
már az elemei a munkás-önigazgatás területén): a kicsi hősies nép volt a főszerepelő. A
rádióriporter elmondta, amikor a szovjet tankok a rádióval szemben fordultak, hogy „Most
meg fogunk halni Európáért és a szabadságért!”. Ez az utolsó rádióadás aztán egész
Európában, az egész világon sokáig visszhangzott. Egy hősies és nagyszerű gesztus volt ez.
Borzasztó sokat jelent egy társadalom tudatában, hogy voltak ilyen pillanatai, ám erről
kiderült, hogy nem megoldás. Egy olyan kétpólusú világ logikájában éltünk, amely nem teszi
lehetővé, hogy ilyen módon törjünk ki belőle.
A kelet-európai értelmiségiek, filozófusok és gondolkodók elkezdték levonni a
következtetéseket. Bibó István nevét említeném. A lengyel példa azért jobb, mert ott a
munkások, az értelmiség és a diákok közötti együttműködés mindig szorosabb, robosztusabb,
hatalmasabb volt. Ennek okai a lengyel történelemben keresendőek. Nem véletlen, hogy
Lengyelországban fogalmazódik meg ez az új filozófia Adam Michnik, Jaczek Kurol és
néhány barátjuk, társuk köréből, amelyik arról szól, hogy új módon kell megközelíteni azt a
kérdést, lehet-e és hogyan a szabadsághiányos, autoriter vagy diktatórikus társadalmakban
elindítani demokratizálódási folyamatokat. Arra a konklúzióra jutnak, hogy mindenképpen el
kell kerülni az erőszakot, mert az nem vezet sehova, csak a saját erőink szétrombolásához.
Arra jutnak, hogy a racionális dialógus az a megoldás, amivel a regnáló, önmagában már
nem annyira biztos hatalmat sarokba lehet szorítani. Ennek ki is dolgozták a gyakorlatát, ami
úgy nézett ki, hogy sztrájkok, tüntetések, követelések, amíg lehet, és ha látjuk, hogy az
államhatalom erőszakot akar alkalmazni, akkor visszalépünk. Nagyon tudatos, nagyon
logikus felkészülés volt ez arra, hogy egy hosszú-hosszú menetelés előtt állunk. Nem lesz
áttörés egy csapásra, nem lesz egy nagy forradalom, ami kivívja majd a szabadságunkat. Azt
sem tudjuk, mi lesz ennek a vége, de nincs más út, mint a dialógus, az erőszakmentes
konfliktusmegoldáshoz való ragaszkodás, és az önszerveződés.
Bibó István a másik oldalon korábban már kifejti, hogy demokrata az, aki nem fél
olyan szituációban, amikor volna oka arra, hogy féljen, és megfogalmaz egy gyönyörű szép
metaforát: a szabadság kisköreit. Ennek lényege, hogy nem lehet a nagy nyilvánosság előtt
mindent elmondani, bizonyos kérdéseket nem lehet felvetni, de mindig van az emberi létnek
egy olyan szférája, ahol nem kell hazudni, és megvalósítható a szabadság kicsiben. Ezt aztán
később a demokratikus mozgalmak nagyon helyesen úgy tematizálták és tűzték a zászlajukra,
hogy mi mindannyian a szabadság kisköreit képviseljük, és próbáljuk meg elérni, hogy a kis
körökből egy kicsit nagyobb körök legyenek, és ezek a nagyobb körök egyszer talán majd
találkoznak, vagy legalábbis tudomást vesznek egymásról és összekapaszkodnak. Ez volt a
70-es évek végétől a 80-as évek közepéig tartó korszak. Ajánlom annak a tanulmányozását,
hogy a cseheknél a 68-as Prágai Tavasznak mik voltak az előzményei és következményei.
Egy egészen más típusú reakció és társadalomszerveződés, ami rájuk jellemző: ott
megalakult a Charta ’77, mint tudjuk Václav Havel a prominens figurája ennek. Ez egy szűk
csoport, kiváló művészek, értelmiségiek, tudósok, akik vállalják annak az ódiumát, hogy a
mindenkori szóvivőjüket, aki felemeli a szavát az éppen aktuális jogsértésekért, le fogják
tartóztatni.
Meg kell jegyezni ismét, hogy részben a 60-as évek nagy mozgalmai hatására,
másrészt a globalizálódás hatására olyan lehetőségei nyíltak, amelyek korábban nem léteztek.
Túlléptünk a nemzetállamok a korábbi korszakán, ’75-ben már aláírták a Helsinki
Zárónyilatkozatot, pechükre a Szovjetunió és csatlósai is, amely az emberi jogok elismerését
jelentette, és azt, hogy az emberi jogok általánosak. Ez pedig azt jelenti, hogy ha valahol az
emberi jogokat megsértik, akkor az nem a belügyekbe való beavatkozás, hogy ott
138
Politika
megjelennek különböző országokból érkező újságírók vagy bárki, és ezt számon kérik. Ez
egy új korszak volt. Havel, Dienstbier, és az összes barátunk nem tudta volna mindezt
megcsinálni ha nem tudták volna, hogy bár valószínűleg, sőt biztosan letartóztatják és
beviszik őket – egyszer nekem is volt ebben részem ott –, de kétségtelenül ennek
következményei lesznek.
Tehát az interdependenciáknak, a kölcsönös függőségeknek már egy olyan láncolata
jött létre a világban és különösen Európában, a gazdasági függés, hitelek és a nemzetközi
presztízs területén, amit nem lehetett már figyelmen kívül hagyni. Amit évszázadokon
keresztül el lehetett játszani, hogy ami az országhatáron belül történik, az a mi ügyünk, ehhez
semmi köze senkinek, hogy a rendőrség hogyan pofoz, ver össze-vissza valakit, ez a mi
nemzetállamunk. Ezt már nem lehetett tovább játszani. Egy borzasztó komoly változás volt
ez, amit valaki felfogott, valaki nem.
Mondok egy kis anekdotát. Véletlenül részt vettem egy vitán, ami az akkori Központi
Bizottság Társadalomtudományi Intézetében zajlott, ahol régi motorosok egymással őszintén
elbeszélgetve felismerték, hogy „Jézusmária, mit csináltunk – aláírtuk ezt a Helsinki
Zárónyilatkozatot?!” Volt, aki felfogta, hogy ez a vég kezdete. Mostantól kezdve már csak az
a kérdés, lesz-e elég számú aktivista keleten és nyugaton, és mennyire fogják a dolgokat
előre vinni.
A 80-as éveket nevezem úgy, – és most már többen a szakirodalomban ezzel a
szóhasználattal élnek –, hogy ez a civil társadalom reneszánszának aranykorszaka. Kiderült,
hogy a Szolidaritás stratégiája és taktikája helyes volt. Ugyan volt egy rendkívüli állapot, jó
néhány embert bebörtönöztek, megvertek, de igazából nagyfokú erőszakra nem került sor:
nem tudták elfojtani a XX. század legnagyobb munkás- és értelmiségi mozgalmát. Ez a siker
felemás siker volt persze, mert nem is győzött rögtön 81-82-ben, de maga az, hogy túlélte ezt
a nagy válságot, a rendkívüli állapotokat, azt mutatta, hogy ez a rendszer megroppant. Adam
Michnik azt mondta, hogy diktatúra van még, de olyan oroszlán a kommunista párt,
amelynek már hullanak a fogai.
Ez érződött itthon is, a válság Magyarországon is egyre nyilvánvalóbb lett. A
kádárizmusnak nevezett rossz konszenzust a társadalom és hatalmi elit között az tartotta
össze, hogy az embereknek azt mondták ’56 után, hogy még egy ilyen megnyilvánulás és
látjátok mi lesz ennek a következménye. Ha viszont nem érintetek bizonyos politikai tabu
kérdéseket, akkor hagyunk benneteket fusizni, második-harmadik gazdaságban dolgozni. Az
emberek ebbe belementek, jó vagy rossz okból, ezt nem vagyok hivatott eldönteni. Azt
hiszem, hogy morálisan nem tett jót a társadalomnak ez a korszak, de mégis elindult valami,
amit úgy hívunk: felemás polgárosodás. A fridzsider szocializmus pedig elkezdett a
nyugatiaknak is tetszeni, mert azt mondták, mégiscsak van ebben az államszocializmusban
valami. Konvergenica elméletek születtek a 60-as években, a láger legvidámabb barakkjának
hívtak bennünket. Aztán mégiscsak kiderült, hogy mindez hamis alapokon áll. A
konvergencia vágyálom volt csupán.
A 80-as évek elejére, közepére kiderült, hogy gazdaságilag nagyon nagy válságban
van az egész tábor, és benne Magyarország. A konszenzus felbomlott nálunk is. Ekkor már
rendelkezésre álltak a fogalmi eszközök, tehát a 80-as évek elejétől a civil társadalom
fogalma itt volt a levegőben. Michnik fogalmazta meg legelőször. S aztán átvették ezt írók:
Kondrád György, átvették ezt nyugati szociológusok és nagyon ügyesen tematizálták. Arató
András, magyar származású New York-i professzor, John Keen, stb. Nagyon érdekes volt,
hogy meghívtuk őket annak idején a 80-as években ide, és az emberek nem nagyon értették
az előadásaikat. Aztán mégis sláger téma lett belőle. Arató Andris és John Keen a mai napig
139
halálos ellenségek: összevesztek azon, hogy ki fogalmazta meg a először a civil társadalmat –
annyira fontos lett ez a kérdés és a mai napig is annyira fontos.
A változások ismertek, lezajlanak a bársonyos forradalmak, és elérkeznek a ’90-es
évek. A 90-es éveket pedig egy metamorfózisnak nevezném, ami egy új világ, az NGO-k
világa, amelyben a mozgalmi korszak véget ér. Furcsa az NGO meghatározás, mert sokan azt
mondják, hogy ne használjuk ezt a civil társadalom leírására, hiszen ez is államra való
hivatkozás, hogy non-governmental organization, tehát nem biztos, hogy a civil társadalmat
le tudjuk írni az NGO-kal. Mindenesetre intézményesülnek ezek a klubok, szervezetek,
mozgalmak, nagyon kevés marad meg belőlük mozgalmi szinten. Kérdés, hogy vajon
megmaradt-e ez a civil szellem a 70-es, 80-as évekből. Az én válaszom az, hogy részben
igen, részben nem, tehát van egy metamorfózis, elindul a verseny ezek között az NGO-k
között, főleg anyagi természetű verseny a forrásokért. Kialakul egy új konfliktuszóna, ki kap
több támogatást kitől. Kelet-Európában ez döntő probléma. Nincs ennek kultúrája sem,
anyagi értelemben sincs igazán fedezete, ellentétben az angolszász világgal.
Amerikában már réges-rég tradíció az, hogy a meggazdagodottak második, harmadik,
negyedik generációja úgy gondolja, hogy a szerzett vagy rablott pénzt – őseik nagy vagyonát
– társadalmi célokra, karitatív vagy civil célokra fordítja. Nagy alapítványok jönnek létre,
ebből hozzánk egy jutott a Soros György képében. A kérdés tehát az, hogy ki adja a civil
szférának a támogatást. A 80-as években nem kellett ahhoz pénz, hogy az emberek
összejöjjenek, mozgalmakat szervezzenek és vitatkozzanak. A 90-es években már faxolni
kell, angol nyelvű pályázatokat kell írni, tehát a szituáció egészen más.
Felmerül a donorok, az adományozók kérdése is. Ha nagy amerikai vagy nyugat-
európai alapítványok a finanszírozás elsődleges forrásai, akkor nem az történik-e, hogy az ő
értékrendjüket és ideológiájukat kényszerítik rá a mi kis grass-root helyi mozgalmainkra,
törekvéseinkre? De igen, sok esetben attól függ, hogy egy ott ülő, középszintű döntéshozó
bürokrata érti-e, ismeri-e azt, amit itt helyi társadalmi problémáknak hívunk, legyen az a
romakérdés, nőkérdés, erőszak, és így tovább. Esetleg úgy gondolja valaki Washingtonban
vagy New Yorkban, hogy ez már megoldódott Kelet-Közép-Európában, menjünk tovább, az
igazi nagy problémák Oroszországban vannak. Meg lehet-e győzni a külföldi alapítványokat
arról, hogy nem, még itt is sok a teendő?
Egy nagyon furcsa, új korszakban vagyunk, ami bizonyos szempontból nagy
visszaesést is jelent. Fragmentáció, szétesés: sokan azt mondják, hogy egy új középkori
állapot van a 90-es években. A régi módon már nem lehet, az új módot még nem ismerjük.
Valóban igaz ez a civil társadalomra is, elég kevés robosztus mozgalmat tudunk felsorolni.
Próbálkoznak még a Kelet-Nyugat párbeszéd képviselői, hogy egy nemzetek feletti, európai
mozgalmat tartsanak fenn, nem nagy sikerrel. Úgy hívják ezt, hogy a Helsinki Polgárok
Gyülekezete. Megjelenik ebben, hogy szükség lenne egy olyan állampolgárságra, ami már
túlmutat a nemzetállamon, de ez a törekvés nem képes még az ideológia szintjéről a
gyakorlati alkalmazás szintjére jutni. Mi az, ami mégis létrejön? Lassan és fokozatosan a 90-
es évek közepétől létrejön ezeknek a szervezeteknek, az NGO-knak az együttműködési
törekvése.
Egy thaiföldi egyetemen hatalmas konferenciát tartottak a biztonság problémájáról,
és az egyetemi emberek mellett megjelentek a helyi lakosság angolul nem beszélő képviselői.
Részben ott sátoroztak a főtéren, követelték a szegénység elleni akciókat az állam részéről,
részben pedig nagyon elegánsan el tudták mondani a problémáikat. Ez még nem elég, mert
utána kiderült, hogy van egy olyan világméretű, legalábbis az egész dél-kelet ázsiai régióra
és Európára kiterjedő hálózatuk, amely képes ezt a kérdéskört élénken tartani, képes a
hálózatot hatékonyan működtetni. Tehát az egészen lokális az egészen globálissal együtt tud
140
Politika
működni. Ez természetesen egy példa, és lehetne még biztos sokat mondani, jóllehet nem
gondolom, hogy a világ ilyen lett. Azt akarom mondani, hogy erre lehetőség van, és
néhányan felismerték ezt, és élni kezdtek vele.
A 90-es évek nagy kihívásai, az intézményesülés, a globalizáció, és ezzel szemben az
újnacionalizmusok. Itt kapcsolódnék az előadássorozat címéhez: Perspektívák egy tágra zárt
társadalomban. A nyitott társadalom koncepciója, ami sokat segített abban, hogy ’89
bekövetkezzék és eljussunk a mai állapothoz, kiderült nem elégséges. Maga Soros György,
aki egy nagy híve a Karl Popper-i fogalom terjesztésének, volt az első, aki ezt nyíltan
elismerte. 1995-96-tól kiderült, önmagában a nyílt társadalom eszméjének hirdetése egyrészt
nem biztosíték arra, hogy e társadalom meg is valósul, másrészt a szabad piac, úgy, ahogy az
ma létezik, a laissez-faire kapitalizmus szabad piaci ideológiájában, nem biztos, hogy
létrejönnek azok a fékek, amelyek a negatív hatásokat ellensúlyozni tudják. Tehát szükség
van nem csak lokális, hanem más szinteken új intézményekre, ezeknek a mibenlétéről
azonban nincs megegyezés, ezen a téren még nincs áttörés, de legalább már felismerték ezt a
problémát.
Az újnacionalizmusokról csak azért szólnék, mert ezek a zárt társadalmaknak a
tipikus példái állami szinten. A Balkán-válság és háborúk ennek, sajnos, nagyon jó példáit
adják, de zárt társadalmi maradványokkal nem csak ott találkozunk. A zárt társadalmak
zárványokban tovább tudnak élni akkor is, ha össztársadalmi szinten megvalósulnak a
demokrácia feltételei, intézményei és biztosítékai is megvannak. Lehet úgy tartani várost,
egyetemet, bármilyen intézményt, hogy ott a zárt társadalom logikája érvényesüljön. Ennek a
feltörése sokkal kevésbé látványos, sokkal unalmasabb, sokkal aprólékosabb munka, mint az
a nagy áttörés, ami ’89-ben történt. Ez a feladat azonban, azt gondolom, elvégzésre vár, tehát
koránt sincs arról szó, hogy mindaz, amit mi zárt társadalomnak nevezünk, azt el kell
felejtenünk.
Számos állami szintű kísérletet tapasztalunk nap mint nap arra – nemcsak nálunk, de
a régió többi országában is –, amelyek a centralizáció és egy demokratikus-autoriter politika
irányába mutatnak. Sajnos a történelmi hagyományaink miatt a társadalmak többé-kevésbé
eddig vevők voltak ezekre a tendenciákra, csak remélni lehet, hogy a jövőben ez nem így
lesz.
A jövőről egy pár szót – arról, hogy szerintem milyen feladatok lehetnek itt a civil
szervezetek előtt. Óriási lehetőségek vannak a társadalmi innovációk terén. Talán ez az a
fogalom, ami a legutóbbi időkben került be a civil szféra köztudatába, és örömmel látom,
hogy ilyen típusú projektek születnek. A civil társadalom intézményei vagy szervezetei új
módon próbálják megfogalmazni magukat, tehát nem csak valamit védenek, vagy valami
ellen fellépnek, hanem megpróbálják a körülöttük lévő társadalmi teret átalakítani,
strukturálni innovatív, újító módon. Ez a társadalmi innováció nálunk Magyarországon még
egy kihasználatlan potenciál. Azt a kreativitás tömeget, amit hosszú időn keresztül, és nem
csak 45 éve alatt, hanem korábban is, a politikai berendezkedés elfojtott vagy nem engedett
felszínre kerülni, azt az új technika és az új filozófia kombinációjával létrejövő civil
társadalmi vagy NGO hálózatok együttdöntési potenciája felszínre hozhatja.
Egy példa: egy nagy nyugat-magyarországi kutatás azt vizsgálta, hogy az ott
születőben lévő eurorégiónak van-e jövője, és ez társadalmi szinten mit is jelent. Az derült ki,
hogy már a kis zala megyei falvakban, középvárosokban élnek azzal a lehetőséggel, amit ez a
digitális forradalom jelent. A kérdés az, hol vannak ennek a határai, hogy a technológia
határozza-e meg a civil szervezetek működését, vagy pedig sikerül a civil világnak, a civil
filozófiának a maga képére faragni, alakítani ezt az új technológiát. Létrejön-e az, amiről az
Európai Unióban sokat beszélnek, a sokszintű kormányzat, a multilevel governance, ami azt
141
jelenti, hogy már nemcsak a nemzetállam és mondjuk az Európai Unió szintjein, hanem a
régiók, a városok és az NGO-k, civil szervezetek szintjein is születnek döntések? A
kormányzat mint kifejezés már nemcsak a kormány működésére utal, hanem egy NGO már
maga is a governance része. Hogy eljutunk-e ide? Azt gondolom, hogy ennek a korszaknak a
határán vagyunk, a kérdést pedig nyitva hagynám.
Délelőtti kerekasztal-beszélgetés
Kemény Vagyim: Hadd mutassam be a kerekasztal-beszélgetés résztvevőit: Juhász
Géza Habeas Corpus Munkacsoport, Nagy Géza Student Service, Horváth Aladár Roma
Polgárjogi Alapítvány, Miszlivetz Ferenc szociológus. A mai nap egyik kulcsszavát
felhasználva, a kerekasztal-beszélgetést kissé tematizálva azt kérdezném az első körben,
hogy bár Miszlivetz Ferenc arról beszélt a civil szervezetek valamiféleképpen
újratematizálják a politika világát, mégis azok a szervezetek, amiket ti is képviseltek vagy
legalábbis azok a magyar civil társadalmi szervezetek, akiket leginkább látunk többnyire
érdekvédelmi funkciókat látnak el. Számomra kicsit nehezen egyeztethető össze a politikai
világ újratematizálása, új gondolatokkal való feltöltése mint cél, és ez a konkrét
érdekvédelmi funkció. Látom a kapcsolódási pontokat, de nem gondolom azt, hogy ez
világos és egyértelmű lenne. Erről mit gondoltok?
Juhász Géza: Abban valóban igazad van, hogy a civil szervezetek többsége szűken
vett érdekvédelmi dolgokkal foglalkozik, és nem különösképpen mond olyasmit, ami
alapjaiban forgatná föl a politikai diskurzust. Ennek az egyik kedves jelensége az, hogy lehet
tudni a civil szervezetek igen nagy részéről, hogy melyik párthoz tartoznak, tehát fel lehet
sorolni, hogy negyven-valahány MSZP-s nőszervezet van, meg tudhatjuk, hogyha egy
cserkész szövetségről van szó, akkor biztos vaskos kommunistázás folyik. Másrészt
ténylegesen van olyan civil szervezet – sajnos nagyon kevés –, amely nem a politika által
diktált témákat követi és bár szerénytelenségnek tűnik, de én magunkat, a Habeas Corpus
Munkacsoportot idesorolnám.
Pár hete volt szerencsém részt venni egy TV-műsorban, ahol vita folyt a munkahelyi
diszkrimináció témakörében. Azt hitték a műsor szervezői, hogy a munkahelyi
diszkrimináció mindenki számára evidens fogalom, aztán a műsor egészében volt
szerencsénk azt tapasztalni, hogy egyáltalán nem evidens, tökéletesen elbeszéltünk egymás
mellett. Ketten voltunk civil szervezetektől, egy feminista kolléganőm és én. Mi beszéltünk
valamiről és a jelenlévő liberális pártelnök, meg vállalkozók, meg szakszervezeti vezetők
pedig valami egészen másról beszéltek és semmi kapcsolódás nem. Pedig mind a két oldal a
munkahelyi diszkriminációról lett volna hivatott beszélni. Kiderült az, hogy egy ilyen jól
definiáltnak hitt fogalom valami teljesen mást jelent a nagy szervezetek, a pénz világa és a
politika számára, mint például ilyen partikuláris jogvédő szervezetek aktivistái számára.
Egyszer egy törvényhozási ciklusban, egy kormánypárti képviselő számára
törvényjavaslatot írtunk, be is nyújtotta, nem lett belőle semmi. Egyszerűen az derült ki, hogy
hiába írunk egy törvényjavaslatot, annak érdekében, hogy mondjuk a Btk. szexuális
bűncselekményeket szabályozó fejezete alapos felülvizsgálatra kerüljön 100 év után. Ez a
javaslat gyors úton lepattant a politikáról és akkor nagy nehezen rájöttünk, hogy ez így nem
fog menni. Az, hogy a melegek és a nők és a gyereklányok elleni igen súlyos diszkriminációt
a törvényhozás felszámolja, nem megy úgy, hogy egy képviselő egyszer csak benyújt valamit
és akkor mindenkinek leesik a tantusz, és megváltozik a dolog. Persze azt, hogy hogyan
menne, nem tudom, mert azóta egyre súlyosabb problémákkal szembesülünk. Pillanatnyilag
úgy érzem, hogy évtizedek küzdelmeire kell felkészülnünk, és sokkal hamarabb fogjuk
142
Politika
megnyerni a közvéleményt, mint a törvényhozást, de a közvéleményt se nyerjük meg olyan
hamar azért.
Kemény Vagyim: Nem láttalak még ilyen optimistának, csodálkozom is.
Juhász Géza: Mi most jogvédő szervezetként kénytelenek vagyunk azzal számolni,
ahhoz, hogy valamikor is elérjük a célunkat nem jogszabályokkal fogunk foglalkozni az
elkövetkező évtizedekben, hanem mozgalom szervezéssel, utcai küzdelmekkel és záptojás
dobálással.
Arra jöttünk rá az utóbbi másfél évben, hogy a homoszexuálisok elleni
diszkrimináció lényegében a nők elleni erőszak habja. Elég mocskos hab ez, de tényleg csak
erről van szó. Ami a melegek elleni diszkrimináció címén ebben az országban folyik nem
olyan nagyon súlyos. Halálesetek is vannak benne, ennek ellenére véleményem szerint nem
olyan súlyos. Viszonylag könnyű ügyekről van szó, egyszerűen lehet őket perre vinni és a
nehézség jobbára az, hogy az ügyfél nem kíván pert indítani. Azonban ha kíván pert indítani,
akkor általában viszonylag egyszerű a dolog egy pert kell indítani, vagy ha nem egyet, akkor
azok jól elválaszthatók egymástól. Megvan a nyelvezet, a hagyomány az ilyen esetek jogi
kezelésére, és ezért van rá esélyünk, hogy ezeket az ügyeket megnyerjük. Ezzel szemben a
nők elleni erőszak gyakorlatilag kezelhetetlen jogi szempontból, egy apuka az óvodáskorú
kislányát nyugodtan megerőszakolhatja otthon, akár éveken keresztül, garantálom, hogy
semmi sem történik vele. Egyetlen egy dologról kell csak az erőszaktévő apukának
gondoskodni, tüntesse el az ondót és akkor az erőszak vég nélkül folytatható. Ha az apa
elválik a feleségétől, és a feleséggel marad a kislány – persze ez sem biztos, időnként a
pedofil apukának ítéli oda a bíróság a kislányt – láthatási jogot fog kapni a pedofil apuka,
még akkor is ha igazságügyi szakértők egybehangzóan megállapítják, hogy erőszak történt.
Ez nem akadálya annak, hogy láthatási joga legyen az apukának.
Míg a kislányok és nők elleni erőszakot nem nagyon üldözi a magyar hatóság, addig
a homoszexuálisok által elkövetett bűncselekményekre úgy rápattannak, hogy az egyszerűen
irigylésre méltó. Abból a szempontból irigylésre méltó, hogy ha a nők elleni erőszakot is
olyan módon büntetnék, akkor itt bizonyára elég hamar látványos eredményeket érhetnénk
el. Csak egy példa: volt olyan jogesetünk, ahol arról volt szó, hogy egy apuka ötöd magával a
saját négy éves kislányát rendszeresen megerőszakolja. Beérkezik a följelentés a rendőrségre,
eltelik két hónap, semmi nem történik, akkor hozzánk fordult az édesanya, mi elkezdtünk
valamit kavarni és az ORFK-n keresztül sikerült elérni, hogy valami történjen. Ekkor volt
egy házkutatás, egy-két kihallgatás – ez is csak a mi közbenjárásunk miatt –, de az ügyet
bűncselekmény hiányában lezárták. Most nem akarom ezt az ügyet részletesen elmondani, de
nekem meggyőződésem, hogy minden úgy történt, ahogy azt az édesanya a gyerekektől
hallotta és továbbadta a hatóságoknak. Lezárták a nyomozást: a mai napig láthatási joga van
az apukának, és a gyámhatóság bírságolja az édesanyát folyamatosan, mivel nem engedi az
erőszakot elszenvedett gyerekeket az apukához. Ezzel szemben, amikor homoszexuálisok
által elkövetett bűncselekményről van szó, a hatóság fél nap alatt ott van, fél nap alatt
őrizetbe veszik, előzetesbe teszik a gyanúsítottat, 2 évig is előzetesben tartják, ha úgy kell,
házkutatásokat tartanak, tökéletes eljárást folytatnak. Megsértik ugyan az eljárási szabályokat
számos ponton, csak abból a szempontból mondom tökéletesnek, hogy mindent megtesznek,
hogy rá lehessen bizonyítani az elkövetőre, amit csinált, sőt még annál többet is. Egyszerűen
abba ütközünk bele, hogy az emberek nem hiszik el, hogy ez mind megtörténik, és
kénytelenek leszünk évtizedeket avval tölteni, hogy bizonygatjuk: ez megtörtént. Ott
kezdődik a probléma, hogy az igazságügyi szakértők sem hiszik el, ezért nem lehet kezelni a
nők elleni erőszakot és a gyerekek elleni erőszakot. Tehát nekünk teljesen alulról és elölről
143
kell kezdenünk mindent, meg kell győznünk az embereket egyesével, hogy „de igen, létezik
erőszak a családban, létezik olyan, hogy óvodás lányokat megerőszakol apuka”. És ez nem
politikai téma lesz, hanem emberekkel kell egyesével évtizedek hosszas munkájával ezt
megbeszélnünk.
Nagy Géza: Én megpróbálok valamennyire ragaszkodni a kérdésedhez. Azt
gondolom, hogy a civil szervezetek lehetőségei nagyon behatároltak ebből a szempontból.
Egyrészt azért nem lehet folyamatosan újratematizálni a társadalmi párbeszédet, mert
bizonyos témák vannak, és bizonyos témákon túl már nem tudunk újakat fölvetni. Másrészt:
nagyon hosszú idő, amíg egy meghatározott téma valamilyen eredménnyel megjelenik. Tehát
mindaz, ami az előadásban elhangzott, az időnként 50-100 éves folyamatoknak az
eredménye. Ahhoz, hogy a társadalmi közgondolkodás egy ilyen tematikát megjelenése után
átvegyen hosszú időnek kell eltelnie.
A fogyatékos emberek érdekében tevékenykedő szervezetek igenis tematizálták a
társadalmat, azzal a kérdéskörrel szembesítették, hogy az a lakókörnyezet, az a világ, amiben
élnek akadálymentes-e, hozzáférhető-e. Látszik az a fajta hozzáállás, hogy az e típusú
tematizálása a társadalmi kérdéseknek, a környezetnek például megjelenik amikor arról
beszélünk, hogy a rámpa nem csak a kerekesszékesnek jó, hanem jó annak is, aki babakocsit
tol. Megjelenik akkor, amikor azt mondjuk, hogy azok a standard előírások, amik mondjuk a
villanykapcsolók magasságát meghatározzák, nem csak egy kerekesszékben ülőnek, hanem
egy gyereknek, bárki másnak jó. Ennek bizonyos része már bekerült a társadalmi
köztudatba, megjelenik, mert már kezdenek boltokat úgy kialakítani, hogy olyan
magasságban legyen elhelyezve az áru, hogy rá lehessen látni, hogy el lehessen érni, hogy
hozzá lehessen férni. Véleményem szerint nagyon fontos tematikája van a fogyatékos
ügynek, amely a teljes társadalmat eléri, s ez az, hogy mennyire lehet hozzáférni a világhoz.
Ez egy olyan kérdés, ami mindenki számára kérdést jelenthet. Az egy másik kérdés, hogy ez
a tematika mennyi idő alatt kerül át a közgondolkodásba, mennyi idő alatt jelenik meg a
politikai gondolkodásban. Feltehetően elég hosszú időre van szükség.
Ugyanakkor a civil szervezetek tevékenységéből az érdekképviseletet lehet látni
folyamatosan, ez az, ami látványos. Fogyatékos ügyben hál’ Istennek, azt kell, hogy
mondjam a szervezetek jelentős része az érdekképviseleti tevékenysége mellett, az általa
képviselt emberek számára szolgáltatást nyújt, innovatív fejlesztéseket kezd el, amik már
olyan területekre vonatkoznak, ahol nem érdekképviseletről beszélhetünk. Ilyenek a
fogyatékosok foglalkoztatása vagy az akadálymentesítés, vagy például az intézményekből
való kitagolási programokban való részvétel, szociális ellátás, vagy egészségügyi ellátás, házi
gondozás megszervezése. Ezek mind-mind a civil szervezeteken belül jelennek meg a
legerősebben és eljutottak arra a szintre, hogy az állami, bürokratikus gondolkodásban meg
kell jelennie ezeknek a folyamatoknak, és ezeket a folyamatokat valamilyen módon kezelni
kell. Tehát azt gondolom, hogy ha valaki csinál egy jobban működő lakóotthoni rendszert,
amiben emberhez méltó körülmények között tudnak élni fogyatékosok ellentétben azzal,
ahogy intézményekben évtizedeken keresztül éltek, az a legszorosabb értelemben vett
érdekképviselet. Tehát van olyan szolgáltatási innovatív fejlesztési terület, ahol úgy látszik,
hogy szolgáltatásokkal lehet a legjobban érdeket képviselni.
Horváth Aladár: Ami összeköti ezeket a társadalmi csoportokat a romákkal,
valószínűleg az – túl azon, hogy egyesek által ezek mind hátrányos helyzetűnek tekintett
csoportok – hogy egy olyan társadalomban élünk, amelyik nem csak cigány-ellenes, de
fogyatékos-ellenes, szegény-ellenes, mindenféle szexuális és egyéb másságokkal szemben
nem toleráns. Azt lehet mondani, hogy a magyar társadalom középkori módon áll ezekhez a
144
Politika
kérdésekhez. Alapvetően az a feladat, hogy ebben a kulturális erőtérben olyan áttöréseket
tudjunk keresztülvinni, amelyek kiszélesíthetik azt a struktúrát, amely nem engedi be maguk
közé ezeket a csoportokat. Ez a társadalmi-szociológiai tény, tehát az előítélet határozza meg
a politika viszonyulását is ezekhez a csoportokhoz, így a cigányokhoz is. Ha megnézzük az
előítélet kutatásokat, Erős Ferencék például 94-95–ben azt találták: az MSZP
szavazóbázisának 57 százaléka vállaltan cigányellenes, a jobboldali pártok szavazói ennél
nagyobb mértékben, míg az SZDSZ szavazói közül is minden harmadik cigányellenes. Az
önkormányzati dolgozók cigányellenességét is megnézték, ezt a TÁRKI vizsgálta.
Tavalyelőtt 23 százalék volt azon önkormányzati dolgozók aránya, akik ő maguk vagy a
véleményük szerint a településükön élők nem szívesen engednék be a cigányokat a
településre, ez az arány tavaly már 43 százalék volt.
Ha egy ilyen országban élünk, akkor azt kell végiggondolni, hogy hogyan teremthető
meg egy olyasfajta civil önszerveződés, miképpen hozható létre olyan civil társadalom,
amely ezeken a trendeken változtatni kíván, amely ezekkel szemben kőkemény stratégiákat
talál ki. A Roma Polgárjogi Alapítvány attól van igazából nehéz helyzetben, hogy a romák
polgárosodása enyhén szólva késik. Azokat a romákat, akik polgárosodtak, már nem is
tartják cigánynak, sok esetben ők maguk sem. Azok, akik pedig szociálpolitikailag cigányok,
tehát a többség tartja őket cigánynak és a tudós barátaink a lélekszámukat körülbelül
félmillióra teszik, ezek a romák képtelenek arra, hogy egy polgárjogi mozgalomnak aktív
szereplői legyenek. A dolognak nyilván nem csak etnikai vonatkozásai vannak, ezért
próbálunk meg azon dolgozni, hogy ezt a civil frontot kiszélesítsük. Ezért kezdtünk a múlt
évben nagyon komoly szegénység-ellenes polgárjogi ügyködésbe. Igyekszünk minden civil
szervezetet megmozgatni. Így például a június 24-i tüntetésen, ahol szinte valamennyi
magyar civil szervezet ott volt, voltunk összesen vagy kétezren a parlament előtt. Ezt
siralmasnak kell tekinteni. Az egyetlen eredmény az volt, hogy a nem roma civil szervezetek
egy alkalommal összefogtak a romák jogvédő szervezeteivel.
Súlyosbítja náluk ezt a kérdést az is, hogy a szociális nyomorból adódóan azok a civil
szervezetek – és most már nem csak a civil szervezetek, hanem a Cigány Kisebbségi
Önkormányzatok is – egy államosított struktúrának a részei, egy korporatív rendszerben a
helyi önkormányzatok és a kormányzat eltartottjai. Nehéz úgy autonóm roma érdekeket
képviselni, hogy a polgármesterek és az aktuális kormányzat kezéből esznek. Ezzel szemben
nyilvánvalóan van jó néhány olyan cigány vezető, aki képes a saját munkájából megélni,
vagy képes más alternatív forrásokból fenntartani az ő civil szervezetét esetleg kisebbségi
önkormányzatát. Ezeknél az önállóbb felfogású, vagy autonómabb stratégiát képviselő roma
civil szervezeteknél illetve kisebbségi önkormányzatoknál nyilvánvalóan jelen van az, amiről
már beszéltünk, hogy a támogatók rányomják a saját értékrendjük vagy elvárásaik bélyegét
ezekre a szervezetekre.
(Közönség): Annyival szeretném Miszlivetz Feri gondolatmenetét kiegészíteni, hogy
a kelet- és a nyugat-európai társadalmi technikák között azért van egy meglehetősen nagy
különbség. Amíg a nyugati-európai civil technikák közül bevett volt a nagy utcai
megmozdulások szervezése, addig nálunk, Kelet-Európában az utcára vonulás, a tüntetés
kultúrája és fogalma egészen mást jelentett. Azt hiszem, hogy ha itt valaki valamiért az
utcára vonult, akkor valami ellen próbált fellépni, ezzel szemben a nyugati civilek a saját
jogaikért, valaminek a pozitív elfogadása érdekében is az utcára vonultak. Nálunk a
kilencvenes évek elején is még egész mást jelentett, ha az utcára vonultak, mint ma. Akár
Nyugat-Európát vesszük, akár Amerikát, ott a hatvanas évek elejétől kezdve a polgárjogi
mozgalmak fellépése egész más technikák elfogadására tették alkalmassá a társadalmi
közeget. Ott nem volt nehéz utcára vinni az embereket, nem volt nehéz akár a helyi
145
közösségekben, akár egy szélesebb társadalmi közösségben elfogadtatni a fogyatékos
emberek jogait. Itthon ezek a társadalmi technikák kevésbé elfogadottak és épp ezért
nehezebb egy olyan hátrányos helyzetű csoport jogait, jogosultságait elfogadtatni, mint akár
a romákét, akár a fogyatékosokét, akár másét.
A másik amit mondani szeretnék ezzel kapcsolatban: valószínű, hogy a kétezres
években nagyon élesen el kell választanunk azokat a szabadidő csoportokat, amelyeket még
civil szervezeteknek nevezünk és az érdekvédelmi csoportokat, akiknél viszont
megfigyelhető a professzionalizálódás, a pártosodás és a globalizációs folyamatokba való
bekapcsolódás.
Miszlivetz Ferenc: Nagyon fontos megjegyzések voltak ezek, köszönöm szépen.
Engem, úgy látszik, annyira feldobott ez a közeg, hogy belőlem csak az optimizmus jött elő.
Világos, hogy az éremnek két oldala van. Egyetértek általában azzal, amit mondasz, de
konkrétan vitatkoznék vele egy kicsit. Más is a kelet-európai helyzet, meg nem is. Mert ülnek
itt közöttünk olyanok, akik elmondhatnák, hogy ez azért nem volt olyan egyszerű
Amerikában sem. Én az elmúlt éveim nagy részét azzal töltöttem, hogy egy vidéki
egyetemen, ahol puhább volt a struktúra, új egyetemi szakokat próbáltam elfogadtatni. Itt
megtapasztaltam, hogy borzasztó nehezen tör át egy újfajta tudásvágy. Miközben Nyugat-
Európában már olyan kutatóközpontok vannak, hogy „Civil society” [civil társadalom], civil
társadalmak kutatásából például PhD-t lehet szerezni, az emberi jogokat régóta tanítják.
Nálunk ezek a rendszerváltozás után is társadalmi zárványokat képviselő egyetemeken,
akadémiákon nem tud áttörni. Ezért az új generációk egészen másra orientáltak.
Azzal azonban nem értek egyet, hogy nálunk ne volna kultúrája nyilvános
fellépésnek. A 80-as évek második felében elég szépen fejlődött a civil kultúra, az
erőszakmentes felvonulás kultúrája. Emellett Nyugaton sem mindig valamiért tüntetnek,
hanem valami ellen is tüntetnek. Ahogyan mondtam ezt, pl. a nukleáris rakéták telepítése
ellen volt a legnagyobb tüntetés, úgy is hívjuk ezt, hogy a protestálási potenciál nagyon nagy
ezekben nyugati országokban, nálunk kevesebb. Ez azért van így, mert egyrészt paternalista
társadalom vagyunk, középkori, ahogy Aladár mondja, utórendi vagy neopaternalista, ahogy
ez a szakirodalomban megjelenik. Másrészt – és ezt nem mondtam az új NGO világgal
kapcsolatban – új félelmek teremtődnek: egyáltalán nem biztos, hogy az NGO-k a civil
szellemet képviselik, hanem a maguk kis individuális vagy csoportérdekeit. Ezek egy része
úgy gondolkodik „be kell húzni a nyakunkat, nem kell feltétlenül a konfliktust gerjeszteni,
mert akkor baj van, esetleg fizetnünk kell azért a helyért, amit most ingyen kapunk, bármi
történhet”. Tehát egyáltalán nem biztos, hogy a civil szellemet képviselik, nagyon sok
esetben ez a potenciál kihasználatlanul marad. A hallott három példát úgy tudnám
összekapcsolni, hogy külön-külön ma Magyarországon nagyon nehéz vagy lehetetlen
nagyobb tömegeket utcára vinni meleg, nő, fiatal munkanélküliségi vagy roma kérdésben.
A másik probléma a pártok lenyúlási potenciálja, akarata és képessége, ami nagyon
nagy hazánkban. Ez a történetünk szomorú része: a civil társadalomnak, ennek a gyönyörű
aranykornak, amikor mindenki a civil társadalom szöveget adta elő, gyorsan vége lett amikor
eljött az a pillanat, hogy a megroppant pártállam azt mondta: „jó, akkor tárgyaljunk, de mi
csak pártokkal tárgyalunk”. Akkor ezek a civil társadalomból kinőtt figurák rohantak pártot
alapítani. Lefejeződött a civil társadalom, ami amúgy sem volt erős, és háttérbe lett szorítva,
és meg is fogalmazták ezek az új kiváló vezérek, hogy nincs szükség erre, ez egy romantikus
korszak volt, aminek vége van, most már mienk a terep, a politikai pártoké. Jól strukturált
politikai mezőre van szükség, mondták, és ezek a mozgalmak zavaros dolgok, nem akarnak
ezek pártokká válni talán? Ez a politikusok hozzáállása és a média erre rátett két lapáttal.
146
Politika
Azonban van egy csomó ellenpélda, ülnek itt barátaink Zala megyéből, akik már
élnek azzal a lehetőséggel, hogy egy vállalkozóibb, innovatív, esetleg kockázatvállaló civil
szervezetet hozzanak létre, ami nemcsak azt nézi, hogy kapunk-e pénzt vagy nem. Általában
azonban az a szemlélet, hogy ha nem kapunk pénzt, akkor az azért van, mert összevesztünk a
volt párttitkárral (aki most megmaradt a megyei önkormányzat elnökének) vagy valamilyen
párttal, legközelebb igazodjunk hozzá. Tehát a neopaternalista világ helyreáll, ha állandóan
csak várjuk a felülről a támogatásokat. Ehelyett olyan civil szervezetekre van szükség,
amelyek vállalkoznak, képzéseket szerveznek, valamilyen módon megtalálják az
együttműködésnek az új útjait és lehetőségeit. Azt kell látnunk, hogy megvannak ezek a
lehetőségek, mivel kinyílt a világ ebből a szempontból. Egyszerre van jelen a negatív
tendencia, a kétségtelen neopaternalizmus, az erőszak kultúrája, a hallgatás kultúrája,
mindenféle gyengeséggel szembeni ellenérzések a magyar társadalomban, és az új szemlélet.
Azt mondanám, hogy a hangsúlyt ne csak az egyikre tegyük, és ne hozzuk magunkat
ebbe a rossz hangulatba, hogy itt minden reménytelen, és a paternalista társadalomban nem
lehet mit kezdeni, hanem kicsit beszélgessünk ezekről az új lehetőségekről. Ezek
segítségével a kezdeményezések már tényleg átívelik a határokat, s ez a források nagyobb
hozzáférhetőségét jelenti egyben. A kisebbségi csoportok érdekeinek elfogadtatása nem
könnyű terep, és egyetértek azzal, ami itt elhangzott, hogy ez idő kérdése. Ugyanakkor már
sok minden átment a köztudatba, 5-6 évvel ezelőtt voltam sok ilyen civil társadalmi
konferencián, nem volt ilyen felkészültségű és ilyen sokszínű társaság sohase jelen. Igenis
úgy látom, hogy egy komoly előrelépés van a magyar világban. Abban egyetértek veletek,
hogy nem az a dolga a különféle civil szervezeteknek, hogy állandóan a nagy ügyet
képviselje, a nagy globális civil szerveződést. Neki a saját terepén kell helytállnia, győznie,
meggyőznie, és így tovább, de azt talán mondhatom, s ez talán nem túlságos utópia, hogy
nem árt, ha figyel a tágabb összefüggésekre is.
(Közönség): Hadd mutatkozzam be: Rádai Sándor vagyok a Korszerű technikával a
mozgáskorlátozott emberekért alapítvány vezetője, korábban a Magyar Mozgáskorlátozott
Mozgalom egyik alapítója, és a MEOSZ vezetője is voltam hosszú időn keresztül. Rengeteg
tapasztalatom van tehát abban, hogy civil szervezet hogyan tudott boldogulni régen és most,
miután ez a szerveződés 1972-ben indult egy elvetélt kísérlettel, utána ’77-től kezdve éledt
fel, és végül is az országos szövetség ’81-ben jött létre. Az a különlegessége a mai napig is,
hogy soha egy „ejtőernyősünk” nem volt, miután az egész szervezet társadalmi munkában
végezte a feladatait. Ezért nem volt cél, hogy bárki is odajöjjön ingyen dolgozni.
Az első gondom a mai beszélgetés során az, amivel a Feri kezdte, amikor a
kisebbségi csoportokról beszélt. A kisebbségi csoportok az én értelmezésemben azt jelenti,
hogy egy ilyen csoport valamilyen tényező azonosságán alapul és jön létre. Ez lehet egy
nemzetiségi, faji, nyelvi, szakmai azonosság. Ezen az alapon a fogyatékosok csoportját
gyakorlatilag nem lehet egységes csoportnak tekinteni, hanem inkább rendkívül heterogén
kisebbségi csoportnak kell tekinteni, hiszen a fogyatékos helyzet létre jöhet születési
rendellenesség, betegség vagy baleset nyomán. Tehát a csoport minden egyes individuuma
más és más, eltér a többitől. Mi a gyakorlatból tudjuk, hogy milyen borzasztó nehéz
megtalálni ebben a közöset. Nem könnyű azt a közös szempontot kialakítani, ami alapján egy
civil szervezetet létre lehet hozni, mert más a gerincsérülteknek a közvetlen érdeke, más a
halmozottan fogyatékosoké, és így tovább. Ezekből megtartva az egyes csoportok a saját
szempontjait, mégiscsak ki kell találni azt a közös tulajdonságot, tevékenységet, szándékot,
ami alapján mint közösségi csoport, civil szervezet fel lehet lépni és valamilyen egységes
irányban el lehet indulni. Ezt elég nehéz volt megcsinálni, de úgy érzem, ami a fizikai
fogyatékosságokat illeti, sikerült.
147
Ezt azért kell hangsúlyozni, mert mindenütt elmondom: a különböző, nagyon eltérő
fogyatékossági csoportok – vakok, siketek, szellemi fogyatékosok és a mozgáskorlátozottak
– szervezetei között sok a hasonlatosság és kapcsolat, de alapvető ellentétek, és
megosztottság van közöttük. Ez a megosztottság nagyon sok érdekes tényezőből tevődik
össze. Részben anyagi természetű ellenérdekekből, részben hatékonysági kérdéseket kapcsán
felmerülő véleménykülönbségekből, és múltbeli érdemekre hivatkozó kijelentések kapcsán
fellángoló vitákból. Például a Vakok Szövetsége – akiket nem csak tisztelek és szeretek,
hanem nagyon sok helyen hivatalosan is képviselek – arra hivatkozik, hogy ők a legrégebbi
ilyen fogyatékos szervezet, és ezért szerzett jogokkal rendelkeznek. Ezt senki nem vitatja. A
mozgáskorlátozottak mozgalma azt állítja, hogy az egész országban messze a legnagyobb
létszámú önkéntes alapon létrejött civil szervezet, és ez megint nem vitatható. Ezeket a
fogalmakat először tisztázni kell, majd úgy kellene feldolgozni a helyzetet, hogy a civil
szervezetek közös fellépéseinél ne az ellentétek, hanem az azonosságok, a hasonlatosságok,
az azonos érdekek derüljenek ki. Mert az összefogásban van az erő, így lehet fellépni a
társadalom megnyeréséért (szándékosan nem azt mondtam, hogy a társadalom ellen), és a
mindenkori fafejű kormányzat ellen. Most a politikától függetlenül beszélek, annál is inkább,
mert mi mindig azt hangsúlyozzuk (a mi alatt az egész mozgalmat értem) : valaki attól, hogy
egy kormánypártba vagy ellenzéki pártba belép, még nem nő ki a villamos által levágott lába.
Ezt tessék tudomásul venni. Az állapot, amelyik a civil szervezetnek az alapját képezi,
független a politikától. Mi azt kívánjuk, és azt akarjuk elérni, hogy ezt a politika is lássa be,
és ne próbálja a fogyatékosok különböző csoportjait egymással összeugrasztani, egymással
szembehelyezi. Azt szeretnénk ne legyen az probléma, hogy a fogyatékos ügy megoldását
melyik párt vagy pártcsoportosulás támogatja éppen. 1989 óta a magyar törvényhozásban
nagyon kevés olyan jogszabály volt, amely ellenszavazat nélkül ment át a parlamenten, főleg
olyan, amelyet nemzetközi kötelezettség írt elő. Az egyetlen ilyen jogszabály az
esélyegyenlőségi törvény volt, ez ellenszavazat és tartózkodás nélkül kapott igent a magyar
parlamentben az 1954-es utolsó ülésen. Ez így van, ez egy történelmi tény.
A lényege a mondandómnak egy mondatban megfogalmazható: a fogyatékosokkal
kapcsolatban a feladat a társadalmi elfogadtatás, illetve annak a megismertetése és
elfogadtatása, hogy a fogyatékosok problémáinak egy részét vagy az egészét megoldó
változtatások, nem csak az érintett rétegek számára, hanem a társadalom minden egyes tagja
számára kivétel nélkül hasznos, jobb, biztonságosabb, kedvezőbb, mint a hagyományos
megoldások.
Kemény Vagyim: Van egy kulcsszó, ami folyamatosan lebeg a beszélgetésünkben,
amit többen is említettünk, hogy a magyar politikai élet túlságosan „pártpolitizált”. A
hangsúly folyamatosan a pártpolitikán van a magyar politikai életben, és ha van valami közös
pont a civil szervezetekben, – és ezekre szeretnénk most tenni a hangsúlyt – az éppen az
lenne, hogy ezt az túlsúlyt egy kicsit enyhítsük.
Úgy tűnik számomra, hogy míg Miszlivetz Ferenc arról beszélt, hogy a 70-es
években újjáéledt civil mozgalom elsősorban akciók által jellemezhető, tehát a civil
szervezetek voltak azok, akik valamiféle akciókkal megbontották ezt a hagyományos
politizálást, addig a magyar civil mozgalmat a reakció jellemzi, tehát a pártok által tematizált
politikai világra való reagálás jellemzi a civil társadalmat. Lehet, hogy akik itt ülnek,
másként látják ezt: ez lenne az egyik kérdés.
(Közönség): Láner László vagyok, a Mások című újság szerkesztőségében dolgozom.
Olyan kérdést szeretnék feltenni, amelyet már többször érintettünk, de igazából nem
foglalkoztunk vele. Azt mondtuk, és azt hiszem, ebben nincs is vita, hogy intoleráns
148
Politika
közegben vagy társadalomban élünk. Meg is kellene fordítani ezt a kérdést, és megvizsgálni,
hogy a különböző kisebbségek, illetve a kisebbségeket képviselő szervezetek mennyire
toleránsak. Látják-e azt a közös helyzetet, amelyik mindegyiküket sújtja, vagy pedig teljesen
egymástól elszigetelve dolgoznak, és úgy gondolják, hogy nincs semmi közös a
munkájukban, és nem is találhatnak közöset. Konkrétan: elképzelhető-e, hogy egy meleg
fesztiválon a roma szervezetek is részt vegyenek, vagy egy roma megmozdulásra melegek
elmenjenek?
Kemény Vagyim: Hadd reagáljak erre gyorsan. Ha valami értelme van ennek a
konferenciának, rendezvénynek, pontosan az ilyen közös elemek megtalálása. Nagyon
köszönöm ezt a kérdést.
Nagy Géza: A két kérdéshez, illetve Rádai úr mondandójához szeretnék annyit
hozzátenni: az, hogy Magyarországon különböző fogyatékossági csoportokkal élő embereket
képviselő szervezetek megpróbáltak közösen fellépni egy nagyon furcsa tízéves fejlődés
eredménye. Ez az együttműködés a mai napig nem tökéletes. Azt lehet tudni, hogy elvileg a
hétfői napon a négy országos nagy szervezet megpróbálja aláírni az együttműködését
szabályozó első dokumentumot. Ahhoz képest, hogy ebben a harcban tíz éve dolgoznak
egymás mellett, elég érdekes dolog, hogy ennyi időnek kellett eltelnie mire leülnek együtt
tárgyalni. A négy nagy országos szervezet, amelyek most ebben részt vesznek, az a Magyar
Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, Siketek és Nagyothallók Országos
Szövetsége, Értelmi Fogyatékosok Országos Szövetsége és a Mozgássérültek Egyesületének
Országos Szövetsége. Ez azt is jelenti, hogy reagáljak a másik kérdésre, hogy másik négy
vagy öt nagy szövetség ki van zárva ebből a dologból, akik csak majd később
csatlakozhatnak hozzá.
Van egy nagyon furcsa helyzet: a fogyatékosok jogainak védelme, a fogyatékos
személyekkel való állami foglalkozás automatikusan jelent egyfajta diszkriminációt. Arra
gondolok, hogy időnként a fogyatékos szervezetek kezdeményeznek diszkriminatív lépéseket
más egészségkárosodott csoportok rovására. Olyan csoportok kárára, akik nincsenek
ugyanolyan törvényi helyzetben, mint a fogyatékosok, tehát nem védi őket úgy az
esélyegyenlőségi törvény, mint a fogyatékosokat. Nagyon sok esetben ez azt is jelenti, hogy
a programokhoz, pályázati pénzekhez ezek a csoportok sokkal nehezebben tudnak
hozzájutni. A kérdés az, hogy a fogyatékos embereket képviselő csoportoknak mennyire
feladata felvállalni ezt a dolgot.
Mindig valamilyen kétes helyzetben vagyunk. Az egyik oldalon azt kellene mondani,
hogy egy szervezet, amelyik elérte, hogy a saját céljainak megfelelően végre törvény
rendezze a helyzetüket egy országban, hogy megfelelő programok induljanak, megfelelő
fejlesztési területek nyíljanak meg a számukra, fel kell vállalja azoknak a csoportoknak a
helyzetét, akik ezt nem tudták elérni. A sikerek két következménnyel járnak. Az a csoport,
amelyik ezt nem tudta elérni, onnantól kezdve lehet nagyon irigy, szerethetné azt az állapotot
elérni, amit a másik elért, de vagy ki tudja vívni magának, vagy nem. Azonban az, hogy
valaki jön tíz éves munka után, és beül ebbe a kedvező helyzetbe, az sok személy és
szervezet számára elég nehezen megemészthető állapot. Vannak szervezetek, akik abban a tíz
évben, amíg ezek a munkálkodások egymás mellett és egymással szemben zajlottak, nem
vettek részt ezekben, és vannak olyanok is természetesen, amelyek két évvel ezelőtt jöttek
csak létre, tehát sokkal később, a már elért sikerek hatására indultak el. Ebben az esetben az
történik, hogy valaki jön, és azt mondja: ő is csatlakozna, mert akkor ő is részese lehetne
ennek a kedvező helyzetnek. Ekkor azok a szervezetek, akik meg ebben 10-12 évvel többet
dolgoztak, azok meg azt mondják, hogy ezek a mi eredményeink, ezeket egy picit védjük.
149
A másik oldalon pedig ott van az a fajta szemlélet, amely szerint egyformán
érvényesek azok a harcok, amiket meg kell vívnunk mindenkire, mindenfajta
megkülönböztetett csoportra, mindenfajta olyan csoportra, amelyik a többségi társadalomban
bevett normáktól való eltérése miatt valamilyen módon hátrányos helyzetbe kerül. Azt
gondolom, hogy – a hátrányokon túl – van egy másik közös pontja ezeknek a
szervezeteknek: ha az egyik oldalon valamit el tudunk érni, akkor az a másik oldalon példa
lehet, és ez egy nagyon fontos. Egyetlen dolgot vetnék fel, amit majd érdemes lenne
megnézni: mindig arról beszélünk, hogy mi a nyugat-európai meg a kelet-európai civil
szervezeti modell között a különbség. Azt kérem, nézzük meg, hogy mi a cseh és a magyar
modell közt a különbség. Az az ország, ahol egy-két hónappal ezelőtt ki lehetett vinni annyi
embert az utcára, az talán másként viszonyul a civil jogok gyakorlásához, mint az az ország,
ahol ezt hat éve nem lehet megtenni.
Horváth Aladár: Az első kérdésre válaszul. A Roma Polgárjogi Alapítvány rengeteg
dolgot csinál, már annyit, hogy szinte gyanús. Hagyományos jogvédő tevékenységen
túlmenően szociális munkát, válságkezelést, sajtóközpontot, Romaversitas láthatatlan
kollégiumot, egyetemi programot, az archaikus kultúrától a magas kultúráig érdekes
dolgokat. A hagyományos polgárjogi mozgalom eszközeit használva működünk, alapvetően
a jog és a nyilvánosság eszközeit, de nem áll távol tőlünk a tüntetés és a felvonulás sem.
Sokan csak a Székesfehérvárról ismernek minket vagy a legutóbbi monori tüntetésünkről,
ahol kommandósok dobáltak szét minket, Tamás Gáspár Miklósostól és Bíró Andrásostól.
Ez a tevékenység alapvetően mindig egyfajta reagálás, valamivel szemben, valami
ellen való tüntetés. Ugyanakkor igyekszünk megfogalmazni ennek a másik oldalát, például
az volt a fehérvári tüntetésünk jelszava, hogy „Tüntess az erőszak ellen a demokráciáért!”.
Talán most jutunk el oda, hogy mi tudunk kezdeményezni, és egy újabb korszaka jöhet a
polgárjogi mozgalomnak, amikor mi jövünk elő olyan lakáskoncepciókkal, a szociális ellátó
rendszer módosítására vonatkozó javaslatokkal, amelyeket sikerül keresztülverni. Tegnap a
munkaértekezletünkön arról beszéltünk milyen érdekes az, hogy mi drámaként, kudarcként
élünk meg egy-egy háborús helyzetet, pl. egy kerületi önkormányzat vezetőivel vagy
képviselőivel, és aztán egy pár hónap, fél év, egy év múlva azokat a mondatokat halljuk
tőlük, amiket mi mondtunk. Elkezd az agyuk hasonlóan járni, mint ahogy kellett volna egy-
két évvel korábban, és halljuk vissza azokat a dolgokat, amiket mi mondtunk. Ennek az egész
ügyködésnek a legfontosabb eleme ez a bizonyos párbeszéd, amelyben rendkívül fontosak
azok az elemek, amelyek a szakmaisággal kapcsolatos és egymás tiszteletben tartására
vonatkozik. Persze ha szükséges hangosabban vagy erőteljesebb érvekkel és nyomásgyakorló
eszközökkel is kifejezésre juttatjuk azokat az elveket és gondolatokat, amelyeket szeretnénk.
A különböző csoportok közötti együttműködéssel kapcsolatban a véleményem a
következő. Tényleg gettóban élnek ezek a társadalmi csoportok, amelyek a maguk
önszerveződő csoportjait létrehozzák. Mi is ebből a gettóból igyekeztünk, igyekszünk kitörni,
és a múlt évi tüntetés volt az együttműködés első komolyabb formája. Korábban is voltak
mindenféle együttműködések különösen más jogvédő szervezetekkel. Azok elég sikeresnek
mondhatók, néha az Élet és Irodalomban olvasható egy-egy ilyen tiltakozás valami ellen,
ahol a magyarországi emberjogi szervezetek közösen írnak alá valamit. Aminek igazából
ereje lenne és valódi nyomásgyakorló képességű fellépés lehetne, arra nincs példa, s ez
valóban amiatt van, hogy túlontúl sok erőt vesz el tőlünk, hogy a saját közösségeinket
próbáljuk talpra állítni, megerősíteni. Bizonyára működnek egymással szemben is azok az
előítéletek, amelyek úgy általában a magyar társadalomban elég erősek. Az a nyilvánvaló cél,
hogy a romák polgárjogi mozgalma ne begettósodott, homogén történet legyen, és ott
legyenek mindazok a civil szervezetek, azok a józan polgárok és szervezett közösségek, akik
150
Politika
a legfontosabb megoldandó ügyek közé sorolják a romák emancipációját, polgárosodását. Így
természetesen elengedhetetlen, hogy a különböző szervezetekkel, köztük a meleg
szervezetekkel is együttműködjenek a roma civil szervezetek, és fordítva. Rendkívül jó
alkalom ez arra, hogy le lehessen dönteni azokat az előítéleteket, tabukat, amelyek
körülveszik ezeket a csoportokat. Jelen pillanatban sok erő megy el azzal, hogy a romákkal
szembeni előítéleteket bíráljuk, és ezekkel szemben fellépjünk. Nagyon erősnek kellene
lennie ahhoz a roma önszerveződésnek, hogy a melegekkel szembeni előítéleteket és
intoleranciákat is meg tudják magyarázni, és ezeket feldolgozhatóvá tegyék az előítéletes és
intoleráns emberek számára.
Juhász Géza: Szeretnék Vagyim megjegyzésére válaszolni, miszerint a civil
mozgalmakra az jellemző, hogy reagálnak a politika felvetésére, és ahhoz kapcsolódnak.
Ennek az egyik oka szerintem az, hogy az az érdekes, amikor egy civil szervezet ahhoz szól
hozzá, amiről a politika beszél. Ha csak úgy magától próbál megszólalni, az nem érdekes, az
nem tűnik fel, arról nem ír a sajtó. Mondok erre egy egyszerű példát. Amikor az
Alkotmánybíróság a saját kútfejéből merítve úgy döntött, hogy megszűnteti az élettársi
viszony kapcsán fennálló meleg-ellenes diszkriminációt, akkor ez téma volt egy éven
keresztül, annyi újságíró jött hozzánk, hogy nem győztünk válaszolni a sok kérdésre.
Egyébként a dolog jelentősége a nullával egyenlő, gyakorlatban nincs az élettársi viszonynak
érdemleges jogkövetkezménye, ami miatt ez egy nagy eredménynek lenne tekinthető.
Amikor ellenben hét civil szervezet egy közös nyilatkozatott tett közzé a Btk.
megreformálása érdekében, és az erről szóló közleményt vagy hetven újságnak juttattuk el,
valamint az összes országgyűlési képviselőnek, annak semmilyen visszhangja nem volt.
Tehát én sokszor úgy érzem, hogy akkor van esélye egy civil szervezetnek nyilvánossághoz
jutni, ha arról beszél, amiről a politika eldöntötte, hogy beszéljünk.
A másik, amit meg szeretnék jegyezni: az egyes kisebbségek helyzete rendkívüli
módon eltér. Én még nem hallottam senkit sem beszélni arról, hogy mondjuk a fogyatékosok
ellen gyűlölet lenne ebben az országban. (Morgás a közönség soraiban.) Itt most kifejezetten
gyűlöletről beszélek, a szó érzelmi jelentésében. A cigányokat szokták gyűlölni, a melegeket
szokták gyűlölni, sőt a nőket is szokták gyűlölni. Arról én még nem hallottam, hogy mocskos
rokkantnak neveznének bárkit is, vagy hasonló gyűlölködő módon viszonyulnának hozzá. A
rokkantakat, vakokat, szellemi fogyatékosokat legtöbbször csak sajnálni szokták, lesajnálni,
és leginkább ignorálni szokták, s ez egy nagyon lényeges különbség. Én azt látom, hogy
minden kisebbséget ugyanúgy figyelmen kívül szokták hagyni, de gyűlölködni más és más
módon szoktak az egyes kisebbségekkel szemben. Az hogy ezek a csoportok „gettósítva
élnének”, ahogy azt Aladár az előbb említette, sem ugyanolyan mértékben igaz: a romáknál
feltétlenül így van, a melegeknél már kevésbé, a nők pedig egyáltalán nem.
Horváth Aladár: Egy kedves kis történet jutott eszembe, ahogy itt hallgattam a
kollégát. Az USA-ban voltunk egy ún. képzésen vagy hat magyar jogvédő emberrel. Ott az
egyik „lezsidózta” a másikat, a második „lebuzizta” a harmadikat, a negyedik pedig nem jött
el velünk a melegek szervezetéhez, mondván, hogy ő nem fog kezet egy meleggel. Ezek
voltak a magyar progresszív jogvédők.
(Közönség): A gyűlölködésnek különböző technikái vannak. A fogyatékosokkal
szembeni diszkrimináció csak egy következmény: ha nem lenne gyűlölködés, közömbösség
venné körül őket, akkor nem lenne diszkrimináció. Hadd mondjak egy konkrét példát.
Olaszországba, Riminibe elutazott egy magyar mozgáskorlátozott csoport üdülni egy
akadálymentes szállodába. Megérkeztek délben, s a délután megérkezett egy másik magyar
csoport is, akik három napot töltöttek volna ott. Amikor ennek az utóbbi csoportnak a tagjai
151
meglátták, hogy ott vannak a kerekesszékesek, óriási botrányt csináltak. A társaság fele
kikövetelte, hogy egy másik szállodába helyezzék át őket, mert nem voltak hajlandóak
ugyanabban a szállodában eltölteni egy éjszakát, mint a mozgáskorlátozottak.
Miszlivetz Ferenc: Én azzal egyetértek, hogy a gyűlölködésnek az aktív
megnyilvánulásai kevésbé vannak jelen a fogyatékosokkal szemben. Azt gondolom, hogy
mindez a társadalom öngyűlöletének a jele. Tehát a társadalom pszichéje igen alacsony
szinten áll, a különbözőséggel való szembenézésben nem igazán sikeres. Magát a sikeres,
keresztény, fehér, jó családapa, ötvenéves korában is jól focizó, szeretőket tartó férfi
szerepében szeretné magát látni. Mindenki, aki ettől eltér, az az ő szemükben a sikertelen
emberrel azonos: aki roma, meleg, fogyatékos, nő. A gyengeségtől való félelem és az
irányában megnyilvánuló gyűlölet az a mi saját gyengeségünktől való félelem
megnyilvánulása, hiszen mindannyian tartozhatunk bármelyik csoportba. Ez a kultúránk
nagyon sok terén megnyilvánul, például az oktatásban is. Én is nagyon sok rossz példát
tudnék hozni, de azt mondanám, hogy inkább beszéljünk arról, amit Aladár is
megfogalmazott. Beszéljünk arról, hogy mégiscsak van értelme az együttes fellépésnek, de
nem csak hogy értelme van, de sikereket is hoz. Ezt én már tíz évvel, nyolc évvel ezelőtt is
mondogattam, de úgy tűnik, akkor még nem érett meg rá az idő. Minden gondolatnak
szüksége van egy gesztációs időre, de ami itt elhangzott, abból az tűnt ki, hogy már sokan
megértették az összefogás jelentőségét.
Horváth Aladár: Az előbb elfelejtettem elmondani, hogy a „Miszlivetz-programot”
hajtjuk végre.
Miszlivetz Ferenc: Az hogy csak reakciókat látunk, azért van, mert gyenge a civil
társadalom. Ha erősebb lenne, akkor a civil szervezetek át tudnák vinni a mondanivalójukat a
médiába, a közéleti fórumokra. Voltak ilyen pillanatok az elmúlt tizenöt évben.
Horváth Aladár: Bocsánat, de hadd tegyek fel egy kérdést itt. El tudná-e képzelni
egy meleg szervezet, vagy egy fogyatékos szervezet képviselője, hogy kizárólag nem
melegek, nem fogyatékosok képviseljék az adott szervezetet?
Miszlivetz Ferenc: Én ezt minden további nélkül el tudnám képzelni, erre több példa
is van és ezekre a szervezetekre jellemző, hogy általában koalícióban dolgoznak. Egy dolgot
nem hangsúlyoztunk: a hálózatszerű működés, a mellérendelés gondolata tulajdonképpen a
civil társadalom lényege.
Nagy Géza: Én két dologgal vitatkoznék. Az egyik az aktivitás-reaktivitás kérdésével
kapcsolatos. Az, hogy látványosan mindig csak reakciók jelennek meg nem annak a jele,
hogy a civil társadalom gyenge, hanem annak a jele, hogy a többségi társadalom és az általa
befolyásolt kommunikációs csatornák csak ezt az egy lehetőséget hagyják meg nekik. Tehát
senki nem tud arról, amikor bármelyik civil szervezet aktívan fellép, csak akkor van belőle
valami, amikor ez politikai szinten is megjelenik. Márpedig a civil szervezetek munkája
nagyrészt az aktivitásban jelenik meg.
Miszlivetz Ferenc: Egyetértek. Azt hiszem mást értünk a fogalmon. Szerintem akkor
erős egy mozgalom, ha itt ül tíz újságíró, és nem teheti meg, hogy azokban a bizonyos
„macho, fehér, keresztény férfiakat” képviselő nagy orgánumokban ne írjon egy cikket erről
az összejövetelről. Most ezt megtehetik, valószínűleg nem is fognak írni semmit.
Nagy Géza: Itt az a kérdés, hogy civil szervezetként belül maradunk a politika
mozgásterén vagy a szélesebb társadalmi kontextusról beszélünk. Erről szó volt az első
152
Politika
alkalommal, amikor a civil szervezetek öndefiníciójáról és a médiában való megjelenésükről
beszéltünk. Mindezek természetesen összefüggnek és mindegyik hozzátartozik ezen
szervezetek tevékenységéhez.
Kemény Vagyim: Egy dolgot szeretnék megjegyezni, a www.kontextus.hu
rendszeresen tudósít a rendezvényeinkről, tehát bár a sajtóbeli megjelenésünk elég gyenge,
de legalább a hálón van egy kis sziget, ahol már megjelent az, hogy komolyan tudnak venni.
(Közönség): Horváth Aladártól szeretném megkérdezni, hogy miért utálja azt a szót,
hogy tolerancia? Nekem még ez nem jutott eszembe, hogy abban hiba volna.
Horváth Aladár: Szerintem ez az Amerikából importált multikulti projektnek a része.
Ezzel az a bajom, hogy úgy tekint az emberekre, hogy vannak olyan csoportjai, akikkel
szemben a fehér, liberális elitnek toleránsnak kell lennie. Ez jó alkalom arra, hogy el is
szigeteljék őket, így a toleránsakat nem is zavarja már a bőrszín, a fogyatékosság vagy bármi
más. Azt hiszem, hogy nem toleránsnak kell lennünk, nem magunkra vagy egymásra
erőszakolt türelmességet kell megtanulnunk, hanem az együttműködést, a tisztelet, a
megbecsülést, és - végső esetben – a szeretetet is.
(Közönség): Borzasztóan fontos, hogy a tolerancia az elfogadásnak egy szűk
tartományát jelenti. Az elfogadás a lényeg, azt kell hangsúlyozni. A tolerancia logikája
szerint aki kívül esik ezeken a szűk határokon, azt nem fogadom el.
Miszlivetz Ferenc: Egy megjegyzést hadd tegyek. A tolerancia a vallásháborúk végén
jelent meg, amikor nem volt lehetőség arra, hogy szeressék egymást, mert annyi vér elfolyt.
Azért ne gondoljunk arra, hogy itt mindenki mindenkit szeretni fog. Az együttműködés
nagyon fontos, de a tolerancia sem rossz, ha van.
(Közönség): Lehet, hogy kicsit provokatív lesz a kérdésem, ezért elnézést kérek
azoktól, akiket esetleg bántanék. Szeretnék utalni arra a mondatra, hogy a fizikai
fogyatékosok szervezetei közötti is vannak ellentétek. Arra kérdeznék rá: hogyan képzelik el,
hogy ennyire különböző csoportok közös hangot találhatnának? És még egy kérdés, amiben
már benne van egyfajta válasz-csíra az előző kérdésre, lehetséges, hogy a diszkriminációnak
akkora erőt tulajdonítanak, ez kovácsolná ezeket a csoportokat egységbe?
(Közönség): Egy kommentár ahhoz, amit Aladár mondott. Azt állította, hogy a
cigányság egy része az önkormányzatok kezéből eszik, s ez behatárolja az ő mozgásterüket.
Valójában az egész magyar civil mozgalmat korlátozza az, hogy mindannyian a kormány
kezéből eszünk. A nagy érdekvédő szervezetek is állami pénzből védik az állammal szemben
az ügyfeleiket, a kormánnyal szemben védik a civil érdekeket. Magyarországon az határozza
meg a civil szervezetek cselekvésének az irányát, hogy mindenki pályázatokból él, az pedig
elsődlegesen állami forráson alapul (természetesen vannak magánalapítványok is). Ezért
hiába határozza el egy civil szervezet, hogy például a sárga virág termesztését szeretné
előmozdítani, ha abban az évben az összes pályáztató a piros virág termesztését szeretné
támogatni. Ebben az esetben vagy feloszlatja magát ez a civil szervezet, vagy azt mondja
„rendben, ebben az évben piros virágot termelek, majd jövőre talán egy-két sárga virág is
elfér az ágyásban”. Én is egy civil szervezetet képviselek, és a pályázatokba megpróbálom a
szervezet céljait is érvényesíteni. Azonban nem lehet a hazai helyzetet az amerikaival
összehasonlítani, mert nem tudok olyan állami- vagy magánszektorbeli céget mondani,
amelyik – kivéve az anyák napi gyermektámogatást – annyit fordítana támogatásokra, hogy
abból a civil szervezetek meg tudnának élni. Igenis a civil szervezeteknél a mindennapi
153
kiadások finanszírozása is gondot jelent. Így az a sajátos helyzet alakul ki, hogy állami civil
mozgalom van.
(Közönség): Négy megjegyzésem van. Az első: az előbb az hangzott el Juhász
Gézától, hogy a fogyatékosoknál kevésbé érezhető egy olyan gyűlölet, mint a többi
diszkriminált csoporttal szemben. Nem egészen így van: például amikor egy-egy faluban
lakóparkot akartak létesíteni fogyatékosok számára, akkor hatalmas tiltakozás alakult ki,
mondván „ezek az emberek igen veszélyesek”. A második: a toleranciával kapcsolatban
teljesen egyetértek Horváth Aladárral. Hadd mondjak egy idézetet Werner Wilkey-től, aki
összefüggésbe hozható a Freedom House-zal: „Amerikában nincs senkinek joga toleránsnak
lenni, mert a tolerancia csaknem mindig felsőbbrendűséget takar.” A harmadik: fel kell
hívnom a figyelmet arra, hogy mostanság bekerültek a politikába olyan dolgok, amelyek
csakis a civil szférára tartoznának, például az egyházak ügye. A negyedik: Horváth Aladár
felvetésére azt válaszolom: nagyon is el tudom képzelni, hogy a romák ügyét nem romák is
képviseljék.
(Közönség): A finanszírozással kapcsolatban van egy megjegyzésem. Ma is vannak
mozgalmi attitűddel működő szervezetek, akik ténylegesen az általuk képviseltek érdekében
tevékenykednek. A civil szervezetek többsége ellenben abba a helyzetbe került, ahol már
csak megélhetést biztosító civil működésről beszélhetünk.
(Közönség): Azért is kell összefognunk, mert van olyan, hogy valaki egyszerre
fogyatékos, cigány, homoszexuális és nő.
Juhász G.: Ránk nem érvényes, hogy a kormány kezéből eszünk, sem a meleg
szervezetek, sem a nők elleni erőszak ellen fellépő szervezetek nem kapnak a magyar
kormánytól pénzt. Ha a nyugati alapítványoktól kapunk is valamilyen pénzt, akkor is ezek az
alapítványok nagyon vigyáznak arra, hogy nehogy valamilyen felfordulást csináljunk.
Például arra, hogy a vidéki melegeket tájékoztassuk a jogaikról és megpróbáljuk a vidéki
meleg önszerveződéseket pezsdíteni nem kapunk pénzt.
Nagy Géza: Azt gondolom, hogy a civil szervezetnek megváltozott a helyzete a
rendszerváltozás után. Az egyik oldalon: ha sikerült már elérni azt, hogy az ő kérdései a
politikában megjelenjenek, akkor fel kell vállalnia azt, hogy egyszerre kormánypárti és
ellenzéki szerepben van. Tehát abba az esetben, amikor úgy érzi, hogy az általa képviselt
csoport jogai sérülnek, függetlenül attól, hogy az állami forrásokat mire kapja, a célcsoportja
érdekében fel kell szólalnia. Az egy félreértés, mégpedig a civil szervezetek saját szerepükről
alkotott képének a hibája, hogy ha az államtól kapjuk a pénzt, akkor tartozunk valamivel a
magyar államnak. Nem így van: mi az állam helyett végzünk el feladatokat, ezért fizetnek
minket. Ez egy egyszerű üzleti viszony. Tehát minden alkalommal, amikor én elvégzem a
feladatomat – tehát akkor is, amikor leordítom a kormány haját – az államnak fizetnie kell.
Horváth Aladár: Először: Géza a civil szervezetekhez utalta azt a hibát, amit én az
államnál látok. Csak Magyarországon olyan "demokratikus" az állam, hogy a kormányzat azt
gondolhatja: "ha én pénzt adok egy civil szervezetnek, akkor elvárhatom, hogy úgy
táncoljon, ahogy én fütyülök." Itt azt hiszem, hogy az elsődleges cél a demokratikus kultúra
kialakítása lenne az állami szervezetekben.
Másodszor arról, hogy mi foghatja össze ezeket a szervezeteket. Valószínűleg az a
tény, ami például a roma szervezeteket is összefoghatná, nevezetesen, hogy egyenlő
mértékben sújthatja bármelyik romát a kirekesztés. Talán az előítéletesség, a diszkrimináció
és Magyarország jövője iránt érzett aggodalom az, ami összekötheti ezeket a csoportokat.
154
Politika
Végül: hogy a saját kérdésemre is válaszoljak, nevezetesen, hogy el tudnátok-e
képzelni azt, hogy egy roma szervezet képviselői kizárólag nem romák legyenek. Kiderült,
hogy itt mindenki el tudná képzelni ezt. Ezt én is el tudom képzelni – bár nem értek vele
egyet, de nem is kell elképzelnem, mert ez a jelenlegi gyakorlat. Azzal egyetértek, hogy
koalícióban, vállat vállnak vetve kell dolgozni, ez nagyon fontos, s csak így sikerülhet elérni
a céljainkat. Azonban azt elég furcsának találnám, hogy egy csoport érdekeit kizárólag – és
itt ezen van a hangsúly – egy nem ehhez a csoporthoz tartozó képviselné. Én azt látom ma,
hogy a roma tematika a legnagyobb kulturális ipar egész Európában. Ez az üzletág ma
virágzik, lásd konferenciaturizmus, a többszáz millió forint felett rendelkező, a cigányság
kérdéseivel foglalkozó gádzsó szervezetek felállítása és álságos működtetése. Mindezt úgy
szokták megjeleníteni, mint a romákra fordított pénz. Ez nem a romákra fordított pénz és
ebből nagyon kevés pénz „csöpög le” a valóban működő roma szervezetekhez. Ez egy létező
valóság és elég szomorúnak tartom. Ez lehet az egyik fontos feladat, hogy a felnövekvő roma
intelligencia képes legyen ezeket a vízfejeket átszúrni és leereszteni.
Nagy Géza: Szeretném megvédeni a konferencia résztvevőit. Természetesen azt
gondolom, hogy szinte az összes jelenlévő szervezet el tudja mondani, hogy nagyon komoly
harcot folytatott azért, hogy valaki a saját sorsába bele tudjon szólni. Tehát azért, hogy a
fogyatékosok mondják meg, hogy a fogyatékosoknak mi a jó, komoly harcok folytak. Ma
már arról folyik ezek között a szervezetek között a beszélgetés, hogy el tudjuk-e fogadni azt,
hogy esetleg rajtunk kívül valaki, aki elkötelezett a téma mellett, szerepet vállaljon ezekben a
szervezetekben. Újra az kerül tehát elő, ami itt még nincs meg, hogy el tudjátok-e hosszú
távon képzelni azt, hogy adott esetben majd egy kerekesszékes, egy fogyatékos, aki
végigjárta a saját jogérvényesítési útját, egyszer egy olyan roma szervezetben akár vezető
pozíciót betöltsön, amelyik a romák érdekében dolgozik.
Horváth Aladár: Teljes mértékben. Én csak azt tartom problémásnak, ha egy
csoportot kizárólag a nem ahhoz a csoporthoz tartozók képviselnek.
Nagy Géza: Jó, a kizárólagossággal szerintem, mindenki így van.
Miszlivetz Ferenc: Akkor itt teljes az egyetértés, mert én is a későbbi fázisra
gondoltam, ahol még nem tartunk. Aladárnak teljesen igaza van, olyannyira, hogy nemcsak a
romákra, hanem az egész civil társadalomra jellemző, hogy amikor a témával már nem
lehetett lekezelően bánni, akkor – csúnya szóval élve – „lenyúlta” a politika és a politikai
pártok. De ez globálisan is így van. Erről külön kell beszélni, hogy a hatalmi diskurzusnak
része lett a civil társadalom: a Világbank, az IMF, különféle kormányok, az Európai Unió és
mindenki használja ezt a fogalmat, mindenki a civil társadalom érdekében tevékenykedik.
Én épp ezért mondanám azt, hogy a civil szférának vagy a harmadik szektornak, még
inkább önkifejezőnek és erősebbnek kellene lennie. Nem említettem meg azt a háromszöget,
amit itt nyilván mindenki ismer, Bíró András kedvenc képét: a kalmár, a herceg és a polgár.
A kalmár és a herceg, tehát az üzleti szféra és a politika, köszönik, jól vannak, bár mindkettő
súlyos válságokkal küzd, a civil szféra, a polgár, a kettő között őrlődik mindenhol. Ha
nézzük Seattle-t és Prágát, ott is látszik a megnyilvánulásra való igény globális szinten is,
mivel ez a szféra még nem fogalmazta meg magát. Ha helyi szinten nézzük, tehát a roma és
fogyatékos ügyet, akkor szintén ez a helyzet. Úgy gondolom, hogy ez a fajta koalíció, amiről
most gondolkodunk és beszélünk, azért is nagyon aktuális, mert az állam ma még szinte
kizárólagosan próbálja ezt a területet birtokolni. Azt javasolnám nagyon szerényen – kívülről
mindig könnyebb javaslatot tenni – hogy vegyük figyelembe: tényleg egy új korszakban
vagyunk. Pillanatokon belül az Európai Unió keretein belül leszünk. Tehát a források már
155
nem csak a csodálatos magyar nemzetállamtól jöhetnek, hanem egészen máshonnan is, s ez
új technikákat és kihívásokat jelent. Ezért igenis meg kell tanulni pl. lobbizni Brüsszelben,
mint ahogy megtanulta sok más szervezet is. Lehet, hogy ez a világ is ellentmondásos, a civil
szervezetek egymással fognak harcolni a forrásokért, nem fog mindenki mindenkit szeretni.
De mégiscsak megy az ügy előre, amit semmi nem mutat jobban, mint ez a rendezvény.
Délutáni kerekasztal-beszélgetés
Czene Gábor: A délelőtti vitán igen sok szó esett a civil társadalom és a politika
kapcsolatáról. Ebből számomra az a kép rajzolódott ki, hogy a pártoknak nem érdekük egy
erős civil társadalom létezése. Ha egy civil szervezetet támogatnak, akkor azt azért teszik,
hogy politikai céljaik szolgálatába állítsák. Másként megfogalmazva elvárják a civil
szervezetektől – mármint azoktól, amelyeket támogatásban részesítenek – hogy cserébe
lojálisak legyenek a hatalommal, a pártokkal szemben. Kérem, cáfoljanak meg!
Fodor Gábor: Nem így van. Egy kicsit részletesebben ugyanezt: szerintem nem így
van, mert azt gondolom, hogy minden normális és józan politikusnak érdeke az, hogy legyen
erős civil társadalom Magyarországon, hiszen ekkor működik jól a társadalom, s ekkor
működik az egész demokratikus intézményrendszer. Szerintem tévedés azt gondolni, hogy a
demokratikus intézményrendszer pusztán parlamenti választásokból és a parlamenti pártok
megjelenéséből áll. Ez sokkal többet jelent. Szerintem ezt látjuk a mindennapi életben is.
Többek között az elmúlt időszak súlyos politikai konfliktusaiból látjuk, hogy mit is jelent az,
hogy Magyarországon gyenge és kialakulatlan a civil társadalom. (Lásd pl. média
kuratóriumok ügye.) A mostani kormányzat sem segíti elő a civil társadalom kifejlődését,
mivel az ún. konzervatív kormányzat 1998 óta rendszeresen a fenyegetés eszközével él
mindazokkal szemben, akik másként lépnek fel, mint ahogy ők szeretnék. Legutóbb ez a
Magyarok Világszövetségével kapcsolatos eljárásból derült ki, amely – függetlenül attól,
hogy mit gondolok a Szövetségről – véleményem szerint elfogadhatatlan. Még számtalan
példát lehetne említeni erről az abnormális felfogásról.
Ugyanakkor ellenzem a l’art pour l’art politikaellenes lózungokat és felfogást. A
politikának megvan a nemes és jó szerepe a társadalomban. Tehát akkor működik jól egy
társadalom, ha a civil társadalom is erős és sok mindent képes működtetni, és így nem kell a
politikának foglalkozni ezernyi dologgal. De ettől szerintem hihetetlen messze vagyunk
Magyarországon. Szóba hoztam a kuratóriumok ügyét: ami ott folyik a civil szervezetek
részéről, az bohózatba illő. Állítólag ezek a szervezetek jelenítik meg a civil társadalmat. Ma
Magyarországon nagyon kevés olyan civil szervezet van, amely bátran és hatékonyan tud az
adott területen működni.
Czene Gábor: Mielőtt Kósáné Kovács Magda válaszolna, arra kérném, hogy
konkrétumokat is említsen, amellyel cáfolni tudná az előbbi állítást. Hogy a pártoknak jól
működő, független civil szervezetekre van szükségük egy jól hangzó politikai szlogen, de
tényszerűen hogyan lehet ezt alátámasztani.
Kósáné Kovács Magda: Nem egészen azt válaszolom, amit Fodor Gábor. Azt
hiszem, hogy kettőnk között nincs igazán más különbség, mint ami az életkorunk eltéréséből
adódik – az én fogamban sokkal több az idegen anyag és a szívemben is a halál. Amit
megtapasztaltam hosszú politikusi életem során, több szkepszissel tölt el. A kérdésre
válaszolva: van a politikai helyzetben olyan veszély, hogy a civil szervezetek így járjanak, és
az őrzőknek vigyázniuk kell a strázsán. Megpróbálom ennek az okait felsorolni. Először is
156
Politika
azért van ez a rossz lehetőség belekódolva a politikai helyzetbe, mert a civil szerveződések
egy része feldobált funkciókkal jön létre. Ezek a szervezetek látják a csalódottságot az
emberekben, észrevesznek a politikai palettán különböző hiátusokat, különböző meg nem
szólaltatott igényeket és ezek képviseletére szerveződnek. Itt az önkormányzati
választásokon jelentős sikert arató helyi, lokális érdekeket képviselő civil szervezetekre
gondolok, amelyek tulajdonképpen feldobált szerveződések. Majd 2002-ben eldől, hogy ezek
a primer politikai funkciót is vállaló szervezetek bejutnak-e a törvényhozásba, az országos
politikai színtérre.
A második oka a jelenlegi helyzetnek az, hogy Magyarországon a civil
szerveződések történelmi gyökérzete meglehetősen gyenge. Ahhoz, hogy ezt a hirtelen nőtt
törzset és lombozatot a gyökérzet táplálni tudja a politikai preferenciákkal való öntözésre van
szükség. De akit nem öntöznek, az elsárgul. Ezért a civil szervezetek egy része megtalálja a
lehetséges igazodások módját, úgy ahogy az eddigi gyakorlat szerint négy évente kicseréli
kalkulátorában a telefonszámokat, és új igazodási pontokat keres, hogy fenn tudja tartani
magát, a társadalmi beágyazottsága megfelelő legyen.
Harmadszor pedig azért félek a civilszervezetek politikai befolyásolásának valósággá
válásától, mert az állami források redisztribúciója nélkül ma Magyarországon a civil
szervezetek megélni nem tudnak. Nincsen olyan civil közeg, amely a megfelelő
finanszírozást biztosítani tudná. Tudomásom szerint, bár sokan vannak itt, akik ezt nálam
jobban ismerik, Amerikában úgy jönnek létre a bizonyos célra szerveződött alapítványok,
hogy először van forrás és utána, a forrás felhasználására jön létre maga a szervezet. Nálunk
pedig van a szervezet, amelyik kétségbeesetten próbál forrásokhoz jutni. Az a szomorú
tapasztalat kezd kialakulni, hogy a redisztribúcióban az állami, költségvetési források
elosztásában létrejön egy sajátos folyamat és ebben az alkufolyamatban ki-ki arányainak és
parlamenti nyomóerejének a függvényében megtalálja azokat a szervezeteket, amelyeknek a
támogatásához ragaszkodik. Nyílt titok, hogy a társadalmi szervezetekkel foglalkozó
parlamenti bizottság tulajdonképpen politikai alkut köt. Ebből a politikai alkuból lehet aztán
levezetni, hogy melyik szervezet mennyit kap. Úgy tűnik, hogy ezek a politikai alkuk
másfajta állami javak újraelosztásánál is érvényesülhetnek. Éppen tegnap hallottam egy hírt,
teljesen autentikus forrásból, miszerint bizonyos, az ÁPV Rt. illetékességi körébe tartozó
ingatlan vagyonra pályázni lehetett különböző szociális funkciójú civil szervezeteknek. A
pályázati döntésben a politikai alku eredményeképpen, egy ellenzéki párt támogatásával
olyan döntés született, amely következtében egy szellemi fogyatékosokat hosszú évek óta
eredménnyel kezelő, és reszocializációjukat eredménnyel végző szervezet elveszítheti az
intézményi hátterét, mert a lába alól a földet odaadták valaki másnak. Ha ez előfordulhat,
akkor valahol a dolgok nincsenek rendjén. Nem azt állítom, hogy ma ez mindenütt így zajlik,
de azt mondom, hogy a helyzetben benne van a veszélye annak, hogy ezek a ma még
deviánsnak számító mozgásformák, többé-kevésbé tudomásul vétessenek, és ettől nekem
összeszorul a gyomrom.
Czene Gábor: Azért ne tegyünk úgy, mintha a jelenlévők nem lettek volna
kormányon, ráadásul egy koalícióban. Ha pedig jól értettem ez már egy régebb óta kezdődő
folyamat. Mit tett ez ellen az SZDSZ és az MSZP?
Kósáné Kovács Magda: Nem hiszem, hogy a rossz meg nem tétele önmagában jó
cselekedetnek számítana. Nem engedtünk ezen a területen szabad rablást. Még egyszer
elmondom, ha az ember nem tesz meg valami rosszat, azért nem kell feltétlenül megdicsérni.
A mi közös kormányzásunk idején kezdődött el egy kísérlet, amelyik ma már meglehetősen
elvékonyodott. Gábor tud erről többet mondani. Valamikor 1994-ben indult el az a
157
mechanizmus, hogy a civil szervezeteket a parlamenti nyilvántartásba lehetett venni, s ez
alapján lehetett őket bevonni a parlamenti döntés előkészítő munkába. Akkor alakult ki a
civil szervezetek parlamenti információs bázisa.
Czene Gábor: Ez ugyanúgy egy lobby lista volt, ahova hasonló módszerekkel, vagyis
politikai alkuk eredményeképpen kerültek fel a civil szervezetek.
Kósáné Kovács Magda: Már elnézést, de a lobbyt ne keverjük össze se a
korrupcióval, se a politikai osztozkodással! Lobbyzni a világon mindenütt kell, és a civil
szervezeteknek dolguk az, hogy azért a grémiumért, amelyet képviselnek, lobbyzzanak is.
Mikor egynapos miniszter voltam, azt mondtam a képviselőtársaimnak, hogy lobbyzni
kötelező, protekciót viszont ne tessék kérni, mert nincs. Tehát az, hogy valaki eljárjon a saját
választókerülete, választói, a választókerületében működő szervezetek érdekében kutya
kötelessége. Ezért van a parlamentben. A civil szervezeteknek is kutya kötelessége. Én szűk
két évig voltam miniszter, nem sok eredménnyel dicsekedhetem, de azzal igen, hogy soha
senkinek nem tettem meg semmit, ami egyébként is nem járt volna neki. Legfeljebb azt a
plusz figyelmet tettem mellé, hogy tisztességes kezdeményezések ne csúszhassanak el. Ezt
csináljuk, amikor vacak 100 millió forintot osztogatunk. Senki nem kap, akinek a pályázata
nem megfelelő, de igyekszünk azon, hogy mindenki kapjon, aki tisztességes célokért
pályázik.
Fodor Gábor: Azt gondolom, nem hogy magyarázkodni valónk nincsen, hanem jó
néhány dologra büszkék lehetünk. Mert, ha történt valami ezen a téren, akkor az mind a mi
kormányzásunk idején ment végbe. Hadd említsek néhány dolgot!
A miniszteri tevékenységem másfél évéből egy sor dologra büszke vagyok. Azt
gondolom, hogy ezek működő és messze ható dolgok voltak a kulturális és oktatási
szférában. Az egyik ilyen a Nemzeti Kulturális Alap társadalmasítása. Hivatalba lépésem
előtt fél évvel jött létre az Alap, de én, szemben utódaimmal, akik mind a nemzeti ideológia
szolgálatába állították a Kulturális Alapot, bevezettem azt, hogy a különböző társadalmi
formákról nem a politikának kell dönteni pártideológiai alapon, hanem rá kell bízni a
társadalomra. A létrehozott Kulturális Alapba én különböző kuratóriumokat hoztam létre,
tizen-valahányat különböző kulturális területeken. Mindenütt elsöprő többséget teremtettem a
civil szervezetek számára és minden kuratóriumba egyetlen egy minisztériumi embert
delegáltam a hét-nyolc civil mellé. Ezt is csak azért, hogy legyen ott egy megfigyelő, akitől
megtudhatjuk, miről van szó.
Czene Gábor: Ha nagyon undok akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy nem
voltál sokáig miniszter és így nem sok valósult meg.
Fodor Gábor: Másfél évig voltam miniszter, és azt gondolom, hogy amit tettem,
annak volt hatása. Egy másik dolgot hadd mondjak el, ha már ezt felvetetted. Kétségtelen,
hogy a Nemzeti Kulturális Alapot visszacsinálták, de ennek nincs jelentősége, mert ez a
kormány csak egy darabig van itt, aztán elmegy és jönnek mások, és ezek a
kezdeményezések folyamatosan be fognak érni.
Azonban van olyan kezdeményezés, ami ma is működik, ilyen például az 1 százalék.
Ezt én találtam ki és mi teremtettük meg. Az 1 százalék a legfontosabb támogatási forma.
Igaz, nem is sikerült könnyen keresztülvinni. Nem beszélve arról, hogy mennyi mindent
lehetne még ebből kihozni. Szóval úgy gondolom, hogy volt néhány intézkedésünk, ami
kifejezetten ezt a területet segítette, építette. A miniszteri tevékenységemmel nagyon
határozottan támaszkodtam a civil szervezetekre, - erre az oktatási területről is tudnék hozni
158
Politika
példát - de evvel inkább nem untatom a jelenlévő társaságot, és nem szeretném, hogy ez a
fórum a saját magam egykori tevékenységének a minél szebbre festéséről szólna, csak ha már
ezt megkérdezted, akkor a korrektség kedvéért elmondtam.
Czene Gábor: A mai téma a civil társadalmon belüli különböző kisebbségi jogvédő
szervezetek helyzete és a hatalomhoz fűződő viszonya. Nagyon sokáig lehetne sorolni, hogy
milyen fajta kisebbségi szervezetek léteznek, én most a cigányságot emelném ki. Beszéljünk
egy kicsit a cigány kisebbség és a hatalom viszonyáról. Az egyik, amit mondani szoktak,
hogy bármit csinálnak a politikusok, a cigányok nagy része az MSZP-re fog szavazni, a
másik: ha egy párt cigánybarát politikával áll elő, akkor ezzel nyer egy cigány szavazatot, de
elveszít kettő nem cigányt.
Nem vagyok biztos abban, hogy ez a két állítás igaz, mégis úgy tűnik, hogy a
politikai pártoknak nem érdeke megnyerni cigány szavazókat. A kérdésem az, hogy az MSZP
és az SZDSZ számítanak-e a cigány szavazókra, és a kört lehet bővíteni egyéb
kisebbségekkel. Ha igen, akkor fejtsék ki azt is, hogyan próbálják megnyerni őket!
Kósáné Kovács Magda: Nem tudom, hogy az első állítás igaz-e. Azt is lehetne
mondani, hogy bármi történjék is a cigány szervezetek egy része a Kisgazda Pártra fog
szavazni, azt is lehet mondani a fehérgyarmati választások alapján, hogy választókörzete
válogatja. A cigány szavazók egy része a Szabad Demokratákra szavazott. Tehát ilyen
egyértelmű politikai preferenciája a magyarországi roma szavazóknak nincs. Ha a választók
szociológiai összetétele alapján próbálnánk meg következtetni, akkor enyhén szólva
kérdéses, hogy az állítás igaz-e. Tehát ezt a kérdést szerintem félre is tehetnénk. Őszintén
remélem, hogy a magyarországi cigányság egy része valóban a Szocialista pártra szavaz, azt
is remélem, hogy a nagyobb része, de a nem cigány szavazóktól ugyanezt remélem és
innentől kezdve a dolognak nincs relevanciája.
A másik kérdés jóval súlyosabb, nevezetesen az, hogy a magyar közvéleményben
mennyire van jelen az a cigányellenesség, amelyet a jelenlegi kormányzat a politikájában
zseniálisan meglovagol. Gondoljanak csak a munkából élő emberek támogatására, vagy arra,
hogy azokat a családokat támogatja a jelenlegi kormány, akiknél a negyedik gyerek
vállalásánál is meg kell őrizni a korábbi életminőséget. Nem azokat a családokat támogatják,
ahol úgyis megszületik a negyedik gyerek, hanem azt a családot, ahol a negyedik gyerek
vállalása kvázi egzisztenciális kockázat. Ezt a burkolt cigányellenességet a magyar
közvélemény nagyon szívesen hallgatja. Ekkor duplán kell sajnálnom, hogy nincs itt
Csapody Miklós, aki egyszer jegyzőkönyvben intett meg azért, mert nagyon hasonló
véleményemet fejtettem ki a parlament Emberi jogok bizottságának ülésén. Tudniillik a
bizottság vendége az Országos Rendőrfőkapitány volt, akitől én megkérdeztem, hogy mi a
véleménye a rendőrség soraiban fellelhető rasszizmusról. Erre ő azt válaszolta, hogy a
rendőrök semmivel sem inkább rasszisták, mint a magyar átlagpolgár. Azt mondtam, hogy
már ne haragudjon, de ez engem nem nyugtat meg, mert a magyar átlag az bizony kicsit
rasszista. Ezért rettenetesen kikaptam Csapody Miklóstól, mondván, hogy ő nem rasszista, és
kikéri magának. Az itt jelenlévők között is sokan kikérhetik maguknak, és én megkövetek
mindenkit a megfogalmazás pontatlansága miatt. Ugye abban azért egyetértünk, hogy ha a
Magyarországon létező rasszizmust megpróbálnánk szétteríteni az országban, akkor
mindenhova jutna, nem maradnának üres foltok. Következésképpen, Czene Gábor azon
állítása, hogy egy romabarát, cigány integrációt nyíltan vállaló politikai program elvihet
szavazókat, sajnos igaz.
Erre én csak azt tudom válaszolni, hogy tisztesség viszont csak egy van. Ha valaki
ennek alapján mérlegel, akkor a tisztességét veszíti el. Itt nem szerelmi esküket kell tenni a
159
magyarországi cigányság mellett. Egy cigány barátom szokta azt mondani, hogy nem kell a
cigányokat szeretni, úgy kell politizálni, hogy magyarországi cigányság integrációjának
esélyei legyenek. Azt gondolom, hogy ez az igazság. Mert a magyarországi cigányság sorsa,
némi pátosszal mondva a nemzeti jövő kérdése. Mert ha a magyarországi cigányság
reménytelen társadalmi kizáródásának a folyamata tovább folytatódik, akkor az én unokám
egy olyan országban fog élni, ahol sokszázezer, ma még meg sem született cigány gyerek a
reménytelen munkanélküliség és a reménytelen társadalmi kiilleszkedésre születik meg.
Márpedig én ilyen világot nem szeretnék előkészíteni avval a politikával, amelyiknek egy
részéért felelős vagyok. Nem érdekel, hogy hány derék potenciális MIÉP-es szavazatát
veszíthetjük el, az érdekel, hogy az a pártprogram, amelyik elkészítésében részt veszek, egy
tisztességes program legyen.
Fodor Gábor: Gábor kérdését, nagyon lényeges kérdésnek tartom, azért is, mert azt
tapasztalom, hogy a politikában és a pártpolitikában erről egy nagyon éles vita folyik,
nevezetesen arról, hogy érdemes-e egy pártnak kiállni bármiféle kisebbségnek a jogai
mellett, mondjuk itt a romáknak az ügye az egyik legsúlyosabb probléma, de ez
vonatkoztatható másokra is. „Érdemes-e mellettük kiállni, mert ebből csak baj lehet?”
hangzik az egyik vélekedés, amit te is megfogalmaztál a kérdésedben. Eszerint a többségi
társadalom nem fog rászavazni, ezzel maga alatt vágja a fát a politikai mezőben (vagy inkább
erdőben). Az a helyzet, hogy ez az SZDSZ számára is nagyon súlyos dilemma, megosztom
most saját problémánkat a hallgatósággal. Ugye az SZDSZ-t közel 10 éve úgy tartják
számon, mint egy olyan pártot, amelyik a romák pártfogója, a romák pártja, a zsidók
pártfogója, a zsidók pártja, a melegek pártja, a fogyatékosok pártja és sorolhatnám tovább.
Sokan az SZDSZ-ben az elmúlt időszakban – főleg 98-ban, amikor az SZDSZ rosszul
szerepelt – azt mondták, hogy ez azért is következett be, mert az SZDSZ kiállt népszerűtlen
témák mellett, mint például a romák ügye, az antiszemitizmus elleni küzdelem, melegek
jogai, stb. Megint sorolhatnám tovább a hosszú listát, hiszen kiálltunk ezek a csoportok
mellett, akik nem népszerűek a magyar társadalom számára. Erről, talán annyit elárulhatok a
közönségnek, tényleg nagyon komoly és éles vitáink vannak az SZDSZ-en belül. Egyébiránt
én ezzel az állásponttal nem értek egyet. Azt gondolom, hogy a mi bajunk nem ez, hanem az,
hogy az SZDSZ politikája üresedett ki az elmúlt években, és a pártnak csak ez maradt.
Amikor egy párt csak erről tud beszélni, tehát a profilunkban csak az van, hogy továbbra is
próbálunk az emberi jogok mellett határozottan és következetesen kiállni, de eltűnünk,
mondjuk a gazdaságpolitikában és eltűnünk más területeken, amelyek fajsúlyos témák, akkor
valóban felborul a politikai egyensúly egy párton belül. Ez az én véleményem, vagy ha úgy
tetszik a másik tábor véleménye. Tehát mi erről vitatkozunk, ez valóban egy nagyon éles
politikai kérdés.
Úgy gondolom, hogy pragmatikus politikai szempontok miatt sem pusztán
idealizmus kell, hogy vezérelje az embert, de nekem az tetszik, ha van idealizmus a
politikában. Én ezt szeretem, meg kell, hogy mondjam. Nem tartom bajnak, ha vannak egy
pártnak értékei, én ezt az úgynevezett pragmatikus politizálást egy hihetetlen hülyeségnek
tartom, már elnézést hogy ezt mondom, de tőlem nagyon távol áll ennek a fetisizálása. Azt
gondolom, hogy praktikus szempontok is szólnak amellett, hogy nem kell olyan nagyon
aggódni a kissebségek jogainak a vállalásától, mert ha közben tudunk más témákban is
határozottan fellépni, akkor számolni kell azzal, hogy nagyon sokakat érint ez a
társadalomban, vagyis potenciálisan sok szavazót jelent. Ha mi azt is meg tudjuk értetni,
vagy kísérletet teszünk arra, hogy az ún. többségi társadalom megértse: az ő érdeke is az,
hogy a kisebbségek jogait tiszteletbe tartsuk. Enélkül – maradjunk a romáknál – az ország
rettenetes mértékben kettészakad, és létre jönnek területek, városok, városrészek, melyek
160
Politika
élhetetlenné válnak, amelyek hihetetlen veszélyesek lesznek az átlagember számára, tönkre
megy az oktatási rendszerünk, szegregáció lesz. Sorolhatnám ezeket a dolgokat. Tehát az a
célunk, hogy a többségi társadalommal is meg tudjuk értetni, ha nem is mindenkivel, hogy a
többség érdeke is, hogy tegyen e téren. A praktikus érdekek is amellett állnak, hogy érdemes
emellett kiállni. Mind elvi okok miatt, tehát az ideológiai meggyőződés vagy az érték alapú
politizálás miatt, mind praktikus szempontok miatt is érdemes egy pártnak vállalni a
határozott kiállást ezekben a kérdésekben.
Czene Gábor: Ennek fényében érdeklődéssel várom a 2002-es kampányt és a
választási eredményeket. Ismét egy olyan kérdésről szeretnék beszélni, ami nagyon
megosztja a politikusokat és a közvéleményt is. Ez a kvóta-rendszer. Talán a jelenlévőknek
nem kell részletezni, hogy mi is ez. Az MSZP tett egy kísérletet és alapszabályában
elfogadtak egy paragrafust, hogy a vezető testületekben és a majdani jelöltlistán 20-20
százalékot kell biztosítani a fiataloknak és a nőknek. Mivel csak néhány hónapja lépett ez
életbe a tapasztalatokról nemigen tudunk beszélni, de az MSZP tervezi-e, hogy amennyiben
hatalomra kerül, akkor bővíti ezt a rendszert, általános politikai értelemben. Az SZDSZ-től
pedig azt kérdezem, hogy támogatandónak tartja-e. Bár lehet vitatkozni, hogy maga a
kvótarendszer milyen elemekből álljon, de magát az elképzelést támogatják e?
Kósáné Kovács Magda: Valószínűleg két évvel ezelőtt mást válaszoltam volna erre a
kérdésre, mint most. 1990 óta a politikai gyakorlat bebizonyította, hogy e nélkül a számomra
sohasem rokonszenves adminisztratív segédeszköz nélkül a fiataloknak és nőknek az esélye
minimális arra, hogy a politika meghatározó rétegében vagy funkcióiban szerepet kapjanak.
Most a generációs indíttatású politikai formációkról ne beszéljünk, mert természetesen az „ős
Fidesz” annak idején felhozott egy olyan generációt a politikában, amelyiknek gyakorlatilag
politikai kéményhatás nélkül nem lett volna esélye, de meg kell nézni a Fidesz mai
utánpótlását. Így azt is mondhatjuk, hogy ez egyszeri és kivételes jelenség volt. Meg kell
nézni, hogy az újonnan bekerült képviselők egy igen jelentős része derék régi úttörő
vezetőkből áll. Tehát azokról van szó, akik amúgy a pártállami kiválasztódás csatornáin már
valamilyen módon bekerültek a folyamatba. Ez érdekes dolog, de megvonom a vállamat, ki-
kinek lelke rajta.
A Szocialista Párt képviselő csoportjában a nők száma 1990 óta is folyamatosan
csökkent, igaz persze más számarányokkal. A fiatalok esetében pedig úgy tűnt, hogy bedugul
a mechanizmus. Erről nem szívesen beszélek, bár én mondtam, hogy ne higgyenek a
politikusoknak, de a politikus egy olyan állatfaj, amely iszonyatosan ragaszkodik a saját
status quojának a megvédéséhez. Ehhez igazítja a szabályokat. Ezért ezt a 20 százalékos
kvótát sem volt könnyű átverni. Mert ki-ki úgy számol, hogy az ő status quoja biztosítva van-
e akkor, ha... Az „akkor ha…” esetében kiderül, hogy kinek-kinek veszélybe kerülhet a
pozíciója. Ezért én elfogadtam, hogy legyen kvótarendszer. Három évvel ezelőtt azt
mondtam volna, hogy ne csináljuk ezt. Ha belőlem országgyűlési képviselő lesz, akkor ne
azért legyek az, mert kettessel kezdődik a személyi számom, hanem azért, mert megütök egy
mércét. Persze ebben a gőgben is van valami, de még inkább van valami abban, hogy ezzel a
20 százalékos kvótával nőknek és fiataloknak új kapuk nyílnak. Adott esetben ehhez az is
kell, hogy azok, akiket ez hátrányosan érint ez a szabályozás, vegyék tudomásul, és ne
frusztrációval éljék meg. Én éppenséggel az egyik kvótába beletartozom, de a másikba nem ,
és úgy gondoltam, hogy nem kell nekem ott ülni idők végezetéig a párt elnökségébe, hanem
jöjjenek mások. Nem vállaltam el a jelöltséget a novemberi kongresszuson, azóta is van
munkám éppen elég, nem érzem úgy, hogy bármilyen módon a szélre szorultam volna.
Természetesen meg fogom pályázni a képviselővé válás lehetőségét 2002-ben is. Az
161
öregeknek nem csináltak külön kvótát, így nekünk meg kell küzdeni a magunk
teljesítményével azért, hogy esélyesek legyünk. Szóval ezt a felemás választ tudtam adni,
hogy én nem szeretem a kvótát, de elfogadom, mint adott pillanatban, történelmi helyzetben
szükséges rosszat. Távlati célként természetesen én is azt gondolom, amit Kórodi Mária, az
SZDSZ képviselője a mi 20 százalékunkról, hogy ő csak az 50-50 százalékot tudja elfogadni.
Az 50 százalékig elég magas lépcsősor vezet. És azon lépegetni kell.
Czene Gábor: Elnézést, arra nem kaptam egyértelmű választ, hogy 2002 után, adott
esetben elképzelhető-e, hogy az MSzP ezt a kvótarendszert kiterjeszti munkahelyekre, egyéb
állami intézményekbe és kibővíteni a kört, mondjuk a cigányokkal?
Kósáné Kovács Magda: A cigányokra nem tudok elképzelni kvótát. Az, hogy a
pártok listáján cigány politikusok szerepeljenek, ezt én politikai tisztesség kérdésének tartom,
és nem szeretnék még egyszer megélni egy olyan országos listát, mint amilyen a ’98-as volt,
nyolcvankilencedik helyén, teljesen esélytelen helyen, egy roma politikusnővel, aki
leginkább azért került fel, hogy azt lehessen mondani: „van egy a listán.” Ez nem kvóta
kérdése, ez politikai döntés és tisztesség kérdése. A kvótarendszer kiterjesztésére pedig azt
mondom, hogy ha rajtam múlik, akkor igen. Készülünk a nemek közötti esélyegyenlőséget
szolgáló törvényi szöveg és ahhoz egy intézkedési terv kimunkálására, ami későbbi
kormányzati intézkedéseket ígérne be. A jelenlegi köztisztviselői törvény által élőre vetített
janicsárhadsereg helyett, a társadalmi esélyek egyenlőségét szolgáló döntéseket ígérjük. Ebbe
nem megyek bele, mert ez messzire vezetne. A válasz az, hogy igen - bár nem rajtam múlik -,
én személy szerint nagyon mellette vagyok.
Fodor Gábor: Magdi már említette Kórodi Mária nevét, aki különféle javaslatokkal
hívta fel magára a figyelmet ezen a téren. Ha Mária itt lenne most, akkor mi is jót
vitatkoznánk erről, mert én határozottan ellenzem ezt a rendszert. Azt gondolom, hogy ez
teljesen anti-liberális szabályozási irány, és a társadalom számára kifejezetten káros. Azt
szülheti, ami annak idején a pártállami parlament volt. Teszünk bele egy kis egyházi
főméltóságot és teszünk bele egy kis vidékit, egy kis kevésbé iskolázott nőt, egy
iskolázottabbat, teszünk bele néhány nemzetiségit, szóval szerintem ez így nem működik. A
parlamentáris demokrácia nem erről szól. A parlamentáris demokrácia az politikai elvek,
programok és eszméknek a küzdelme és megmérettetése a választók által. Ebbe a rendszerbe
korporatív elemeknek ilyen típusú behozatala kifejezetten káros és szétveri a parlamenti
demokrácia alapjait. Az egy más kérdés, hogy egy párton belül mi történik, az a párt belügye
milyen szabályokat érvényesít. Ez mindenkire rá van bízva és az el is képzelhető, hogy egy
párton belül legyenek olyan szabályok, amiket például most a szocialisták életbe léptettek. Ez
működhet is. Bár én ezt sem tartom helyesnek, de ez mindenkinek a magánügye, hogy
hogyan próbálja ezt megoldani.
Azt gondolom, hogy az SZDSZ büszke lehet arra, hogy mind ’90-ben, mind ’94-ben ,
mind ’98-ban az egyetlen párt volt, amelyik komolyan vette, hogy roma politikusokat
bejuttasson a parlamentbe. Be is juttatott, mind ’90-ben, mind ’94-ben, ’98-ban pedig befutó
helyen volt Daróczi Ágnes roma politikus. Ha 2 százalékkal több szavazatot kapunk, akkor
be is jut a parlamentbe. A magunk részéről igyekeztünk mindent megtenni azért, hogy
komolyan vegyük azt, hogy befutó helyre rakjunk kisebbségi származású embereket.
Képviselőjelöltjeink között igyekeztünk valamiféle szűrést csinálni, intelligencia tesztekkel
meg egyebekkel. A nőknek az arányát is próbáljuk minél inkább feljebb tornászni. Szóval ezt
nagyon komolyan vettük és komolyan kívánjuk venni 2002-ben is. Hogy ez az egész
kvótamánia hova vezethet, erre sajnos az SZDSZ is jó példa, hogy mennyire nincs ennek
teteje, ha kiterjesztjük ezt a káros gondolkodást. Az SZDSZ-nek sikerült egy éve azt
162
Politika
bevezetnie, hogy az ügyvivői testülete úgy áll össze, hogy vidéki és fővárosi lista van. Tehát
komolyan vette, hogy van egy vidék-főváros ellentét az országban. Ez a baj a kvótákkal,
hogy nem tudunk határt szabni ki milyen alapon lesz kedvezményezett. A vidéki is
hátrányban van, de a fővárosi is, a férfi is, a nő is, a roma és a nem roma, a meleg és a nem
meleg… Lehet a végtelenségig fokozni. Azt gondolom, hogy a politikai demokrácia nem
erről szól, ez egy tévedés, az alapeszméknek az összekeverése. A pártomban is teljes
tévedésnek tartom, hogy ezt a vidéki-fővárosi ellentétet sikerült alapszabályba rögzíteni.
Majd kinövi ezt az SZDSZ is, és helyreáll egy normális rend. A belső szabályokban
szerintem érvényesíteni kell nagyon komolyan, és én ezért is fogok küzdeni, mint ahogy
tettem ezt ’98-ban és ’94-ben is. Fontosnak tartom, hogy befutó helyen legyenek romák,
hogy a nők aránya legyen magas, hogy támogassuk és segítsük a fogyatékosokat és így
tovább. Mindezeket nem csak szóban, hanem tettekben is. Azonban kvótákat érvényesíteni,
ezt hibásnak tartom.
Czene Gábor: Az SZDSZ országos listája azért elég kötött, nem igaz? Biztosan
befutó helyre nem nagyon lehet tenni romákat, mivel az alapszabály értelmében az első
valahány ember az ügyvivői testületből, a pártelnökből áll. Ha azt mondanád, hogy Daróczi
Ágnes vagy Horváth Aladár roma jelölt kerüljön első helyre, erre egyszerűen az alapszabály
értelmében nincs mód.
Fodor Gábor: Emlékeztetnélek arra, hogy Horváth Aladár és Hága Antónia
képviselője volt az SZDSZ-nek. Még egyszer elmondom, az SZDSZ volt az a párt, amelyik
roma képviselőket jutatott be a parlamentbe. Emellett ’98-ban az előzetes közvélemény
kutatások néhány százalékkal jobb eredményt jeleztek, mint amit elértünk. Az előzetes
előrejelzések alapján Daróczi Ágnes bejutott volna a parlamentbe, olyan helyen volt a
listánkon.
(Közönség): Rádai Sándor a nevem, a mozgáskorlátozottak képviseletében vagyok
itt. Egy kérdést intéznék önökhöz. Meg tudják mondani, hogy 2000-ben Magyarország miért
kapta a Roosevelt díjat, amit Göncz Árpád, az akkori köztársasági elnök vett át az USA-ban?
Ezt a díjat minden évben annak az országnak adományozzák, amely az elmúlt időszakban a
fogyatékos emberekért a legtöbbet tette. Magyarország ezt a kitüntetést az esélyegyenlőségi
törvényért, az 1998. évi 26-os törvényért kapta, amely az előző kormányzati ciklus utolsó
munkanapján az utolsónak megszavazott törvény volt egyetlenegy ellenszavazat és
egyetlenegy tartózkodás nélkül. Nem volt olyan polgári törvény, amelyet ilyen arányban
fogadott volna el a magyar parlament. Ezt azért mondom el, mert az itt velem szemben ülő,
igen tisztelt egykori kormánytagok, valószínűleg szerénységből vagy más okból elhallgatták.
Pedig az ő kormányzati periódusukba esett és a legnagyobb tisztelet hangján szólok azokról
az akkor ellenzéki, ma zömmel kormánypárti képviselőkről is, akik nem szavaztak ezen
törvény ellen. Ma Európában a legkorszerűbb törvénykezése ebben a civil témában
Magyarországnak van, amely bármelyik EU-s országnál magasabb szintű, részletesebb,
jóllehet azóta sajnos egyszer már módosítottak. Bár néhány ponton pozitívan változtattak, de
zömmel lazították, és kibúvókat engedélyezetek ugyanúgy, mint az építési törvény esetében,
amely ugyancsak példamutató volt az 1997. évi 76-os törvény. Ennek is megszületett az a
módosítása, amely gyakorlatilag minden indoklás nélkül engedélyt ad bármilyen
akadálymentességi előírás feloldására és az engedély megadására. Ez a két törvény tette azt,
hogy ma Magyarországot nagyon nagy megbecsüléssel tekintik az egész világon. Ez a
magyar kormányzat munkája révén született meg és példamutató abban, hogy hogyan lehet
civil szervezetek által felvetett, elővezetett és kierőszakolt témákkal nagyot alkotni.
163
Hozzátartozik még a témához, a becsület megkívánja, hogy elmondjam: az esélyegyenlőségi
törvény előterjesztője Béki Gabriella volt az SZDSZ részéről.
Kósáné Kovács Magda: Hadd fűzzek hozzá annyit, hogy az Emberi Jogi Bizottság
munkájában hogyan élt tovább az esélyegyenlőségi törvény. Többször szerepelt napirenden,
kétszer az országgyűlési biztos kezdeményezésére. Az országgyűlési biztos kétségbeesetten
próbálta megakadályozni, hogy a „hatalom” önmaga számára ne tegye kötelezővé az
esélyegyenlőségi törvény előírásait. Pedig a helyzet az, hogy az épített környezetről szóló
törvényből pontosan azt a klauzulát vették ki, amelyik az önkormányzat tulajdonában lévő
épületek és a közigazgatás épületeinek számára írta volna elő. Tehát a 2005-ös határidőt
vették ki a törvényből, következésképpen az örökkévalóságig el lehet húzni ezt az
akadálymentesítést. Pontosan azoknál az épületeknél, ahol az állampolgári jogérvényesítés a
feltétele lenne az, hogy fogyatékos állampolgár meg tudjon jelenni. Ezen a bizottsági
ülésünkön történt meg, hogy kipróbáltuk, a „Fehér házba” hogyan lehet tolókocsival bejutni.
Elképesztően nehezen, mert egy nem létező hátsó bejáraton keresztül lehet a tolókocsit
berángatni. Ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a tolókocsival közlekedő civil
szervezeti vezetők éppen a parlamenti munkában alig vagy egyáltalán nem tudnak részt
venni.
(Közönség): Kósáné Kovács Magdától szeretnék kérdezni. Mi két évvel ezelőtt a
meleg szervezetek nevében felkértük az egyik legfontosabb meleg rendezvény, a kulturális
fesztiválunknak a megnyitására, amit visszautasított. Ha egy roma szervezet fesztiváljára
vagy egy fogyatékos fesztiválra hívták volna meg, akkor ugyanígy visszautasította volna? Ez
az egyik kérdésem. A másik pedig, hogy akár az SZDSZ, akár az MSZP tervez-e valamilyen
lépést tenni a Btk. 199-es paragrafusa ügyében. Ez a beleegyezési korhatárra vonatkozó,
nyíltan diszkriminatív törvény, ami ellen az EU nagyon keményen fellép és elvárja a
tagországaitól, hogy ilyen ne legyen.
Kósáné Kovács Magda: Nem hiszem, hogy szeretni fog azért a válaszért, amit adni
fogok, de az ember azért próbáljon meg korrekt és őszinte lenni. A válaszom az, hogy ha
roma vagy fogyatékos rendezvényre hívnak, akkor minden bizonnyal nem utasítom el a
felkérést, ha élek és nem ütközik öt programommal. Mert természetesen sokkal több
meghívást kapok, mint amennyit teljesíteni tudnék. Válaszolhattam volna azt, hogy négy
másik felkérést is kaptam, és most éppen egy roma szervezet meghívásának teszek eleget. Én
azt tartottam korrektnek, hogy elmondjam és megpróbáljam elmagyarázni, hogy
mindenkinek a személyiségében vannak korlátok. Ez a fesztivál nem kifejezetten politikai
jellegű rendezvény, hanem inkább „happening”, amelyiknek természetesen van burkolt
politikai jelentése, s az az, hogy mi mindannyian emberként és polgárként egyenjogúak és
egyenrangúak vagyunk, még akkor is, ha egymástól ebben vagy abban különbözünk. A
rendezvény jellegét úgy ítéltem meg, hogy az én személyiségemmel nehezen
összeegyeztethető. Hadd ne mondjam meg, hogy hány éves, de mindenképpen a középkoron
túl lévő magyar anya és nagyanya vagyok, és ennek a rendezvénynek a külsőségei nehezen
egyeztethetőek össze azzal a stílussal, amit én képviselek. Akkor is azt elmondtam, amit most
mondok: ha a melegek bármilyen jogsérelem éri, amikor én vagyok az Emberjogi Bizottság
elnöke, akkor nem fordulhatott volna az elő, ami az előző ciklusban előfordult, hogy nem
hallgatták meg a Szivárvány Egyesület képviselőit, és nem engedték oda őket az Ember jogi
bizottság ülésére. Egyébként a bizottságunk munkatervében szerepel, hogy a büntető
törvénykönyv átalakításának koncepcióját meg fogjuk vitatni, Györgyi Kálmánt fogjuk
meghívni, aki az Igazságügyi Minisztériumban ezt a munkát vezényli. A munkatervünkben is
le van írva, hogy ezt a tájékoztatást arra kívánjuk felhasználni, hogy a hozzánk forduló
164
Politika
melegek és leszbikusok szervezeteinek a büntető törvénykönyvet érintő kifogásairól
tájékozódjunk. Meggyőződésem, hogy igazuk van, bár nem tudom, hogy mindenben igazuk
van-e. Az már a személyes meggyőződésem, hogy a megbélyegző büntető tényállás
megsemmisítése indokolt, (most a fajtalanságra gondolok és arra a súlyosbításra, amit ez a
büntető tényállás a büntetőtörvénykönyvében kimerít.) Csak azt tudom mondani, hogy
életemet és véremet és politikai tisztességemet adom az ügyért, de nem biztos, hogy egy
ilyen táncos fesztiválon kell nekem erőfeszítéseket tenni, valószínűleg inkább más formákat
kell választanom.
Fodor Gábor: A kérdés nekem is szólt, vagyis az, hogy kívánunk-e tenni valamit a
Btk. 199-es paragrafusának a megváltoztatása érdekében. Itt szerepel az SZDSZ-nek a
december elfogadott programjában, hogy a korhatárok közti különbséget meg kell szüntetni,
és az EU ajánlásával összhangban ki kell egyenlíteni 14 évre. Ez kerek perec benne van az
SZDSZ programjában, hogy mi ennek a jogszabálynak a megváltoztatásáért küzdeni
kívánunk.
Még egy apró megjegyzést hadd fűzzek a Magdi ügyéhez, az elmenni - nem elmenni
kérdéshez. Mielőtt elkezdtük ezt a beszélgetést, azt mondtuk egymásnak, hogy nehéz lesz
nekünk itt vitatkozni bármiről is, ha nincs itt Csapody Miklós, mert az esetek nagy részében
egyetértünk. Meg kell, hogy mondjam: én Magdit nagyon szeretem és becsülöm, nagyon jó
elnökének tartom az Ember Jogi Bizottságnak, ezt a döntését azonban nem helyeslem. Azt
gondolom, hogy rosszul döntöttél ebben a dologban, és szerintem egy politikusnak, akit egy
hozzá akár felfogásában, kultúrájában vagy miliőjében nem közel álló kisebbség hív meg,
annál inkább érdemes elmennie. Így is tud segíteni, a társadalmi előítéleteket próbáljuk meg
valahogy oszlatni, még akkor is, ha az embernek nem ez az ember szívéhez legközelebb álló
környezet.
Kósáné Kovács Magda: Tavaly ott voltam a Trafóban, ahol nem arra kértek, hogy
nyissam meg ezt az egyébként kiváló rendezvényt. Kitűnő, nagyon magas színvonalú
rendezvény volt, azt hiszem, hogy kezdjük mi is megismerni a kultúráját az ilyenfajta
rendezvényeknek. Azonban én nem tudtam volna fölállni egy teherautó platójára, mint ahogy
a Halmai Gábor 3 évvel ezelőtt megtette. Nem vagyunk egyformák. Képzelje el, amint ebben
a szoknyában mászok fel a teherautó platójára...
(Közönség): Szűcs Gábor vagyok a Pararádiótól, és az lenne mind a két politikushoz

a kérdésem, hogy tervezik-e azt, ha kormányra kerülnek bevonják azokat a civil
szervezeteket, illetve azokat a politikai szerveződéseket a törvényhozási döntésekbe,
amelyeket eddig nem vontak be? Tehát például a meleg polgárjogi szervezeteket, illetve
bármilyen más szerveződést. Milyen intézményi formában tudják Önök elképzelni a civil
szervezetekkel való együttműködést?
Kósáné Kovács Magda: Kinek-kinek van lobby listája, merthogy az előbb mondtam
azt, hogy ez a lobbylista egyáltalában nem pejoratív, és hát természetesen kialakul azoknak a
szervezeteknek a köre, akik hajlandók időt, energiát szánni arra, hogy egy politikai párttal
együtt működjenek. Én azért vagyok sajátos, köztes helyzetben, mert egyben az Emberi jogi
bizottság elnöke is vagyok, és ebben az értelemben az együttműködési palettám sokkal
tágabb, mint amit egy szorosan vett pártegyüttműködés lehetővé tesz. A jelenlévők között is
vannak, akik tudják azt, hogy mind a két minőségemben rendkívül nyitott vagyok a
kezdeményezésekre. A civil szerveteknek is meg kell érteniük, hogy a kezdeményezéseknek,
mind a két oldalról jönniük kell. Azt nem várhatják el a civil szervezetek, hogy a politika,
vagy a politikus mindenkinek az ajtaján csengessen. Adott esetben még az is elképzelhető,
165
hogy csönget: most például én mást sem csinálok, csak egy sajátos kisebbségi reláció, a
kisegyházakhoz való tartozás, pontosabban az egyházügyi törvény kapcsán. Ahhoz, hogy el
tudjam dönteni mi a helyes út, most én keresgélem a kisegyházakat. Azonban ilyen tág civil
palettán ez szinte lehetetlen. Csak az tudom mondani, hogy a szervezett együttműködésnek is
megvannak a keretei, minden parlamenti pártnak vannak megbízott szervezetei és emberei,
amelyek nyitottak a megkeresésre.
Fodor Gábor: Még ehhez a kérdéshez annyit hadd tegyek hozzá, hogy
természetesen igen, tervezzük a szorosabb együttműködést. Szerintem a parlamentben és a
politikában kialakult már erre gyakorlat is. Magdi is érintette ezt. Szóval ennek az
együttműködésnek hosszú története van, és nem lehet úgy leírni a magyar politikai rendszert,
mint amelyik nem fordít erre figyelmet. Például, amikor én még a Magdi elődje voltam az
Emberi jogi bizottságban egy hosszú, több éves vita eredményeként fogadtuk el a kisebbségi
törvényt. Előtte pedig hihetetlen mennyiségű egyeztetést rendeztünk összehívva rendszeresen
a magyarországi kisebbségeket. Mindig leültünk velük, megvitattuk a törvény szövegét és
utána mentünk tovább. Amikor az egyházakkal kapcsolatos parlamenti döntéseket készítettük
elő, rendszeresen összehívtuk az egyházakat. Tehát számtalan ilyen eset volt. Amikor
miniszter voltam, akkor is tömegével voltak megbeszélések a kulturális és egyházi területen,
összehívtuk a civil szervezeteket, és megbeszéltük velük azt, amit akartunk.
Tehát ennek van egy kialakult gyakorlata, és ez részben a másik kérdésre is válasz:
ezt a bejáratott együttműködési formát mindenképpen érvényesíteni kell a parlamenti
bizottságok munkájában. Vagyis az adott területre érvényes törvényi változtatások előtt, az a
jó, és az a helyes, ha a parlamenti bizottság megkeresi annak a módját, hogy az adott terület
civil szervezeteit hogyan tudja leültetni, és hogyan tudja a véleményét kikérni.
Természetesen itt nagyon szórt a mezőny. Vannak olyan területek, ahonnan lehet épkézláb,
jó javaslatokat kapni, netán egységes javaslatokat, és van ahonnan szinte lehetetlen. Például a
fogyatékos szervezetek jól szervezettek, elég határozott és egyértelmű javaslatokat tudnak
letenni az asztalra. Nem rossz ebből a szempontból a meleg szervezetek helyzete sem, mert
ők is elég határozottan tudnak állást foglalni bizonyos kérdésekben. Más területeken ez már
nincs így, de sok helyen az egyeztetés azt eredményezi, hogy az derül ki senki nem ért egyet
senkivel. Ezt is tudni kell, és ne gondolja senki se azt, hogy az egyik oldalon áll a gonosz
politika, a másik oldalon a nagyszerű civil szféra, amelyik majd megmondja, hogy mit kell
csinálnia a gonosz politikának. Egyáltalán nem így néz ki a dolog. A politika sem gonosz és
a civil szféra sem nagyszerű, hanem józanul mérlegelve mindkét területen meg kell találni az
értelmes átjárás meg az értelmes egymásra hatás a módszereit.
(Közönség): Néhány körrel ezelőtt Gábor tett néhány kijelentést, ehhez szeretnék
visszakanyarodni. Akkor azt mondtad, hogy nagyon hibásnak tartod a kvóták rendszerét,
mert akkor nem tudnánk soha megállni. Lenne a fővárosiaknak meg vidékieknek is kvótája, a
melegeknek és a nem melegeknek is, a férfiaknak és a nőknek. Az volna a kérdésem
Gáborhoz, hogy úgy gondolod, a nem melegek is hátrányban volnának a melegekkel
szemben, a férfiak is a nőkkel szemben, vagy ezt csak annak a bemutatására hoztad ide, hogy
milyen visszataszító ellenérveket szoktak mondani a kvótákkal szemben? Te gondolod így,
hogy szükség van a férfiak számára is kvótára, vagy ezt mások mondják? A másik
megjegyzésem az lenne, hogy a Btk. eltérő beleegyezési korhatárt megszabó paragrafusai
nem csak hogy diszkriminatívak a melegekre nézve, de ráadásuk kiszolgáltatja a fiatal nőket.
Miközben ugyanis a homoszexuálisok férfiakat üldözik, és ügyfeleinket például két évig
tartják előzetes letartóztatásban, addig a férfiak azt csinálnak a fiatal nőkkel, amit akarnak.
166
Politika
Nem egyszerűen egy szintre kell hozni a korhatárbeli különbségeket, de hatékonyan fel kell
lépni a serdülőkkel való szexuális visszaélésekkel szemben.
Fodor Gábor: Bocsáss meg itt a kettes kérdésnél, a törvényi szabályozásban
különbség van a heteroszexuális kapcsolat és a homoszexuális kapcsolat között.
(Közönség): Igen, csakhogy a szexuális bűncselekmények elkövetőinek 99 százaléka
férfi. Ennek következtében, ha a homoszexuális kapcsolatot üldözi a törvény, akkor ez
gyakorlatilag azt jelenti, hogy a fiúkat, a kiskorú fiúkat védik meg a felnőtt férfi által
elkövetett visszaéléstől, miközben a kiskorú lányokat nem védi semmi. Leszbikus
bűnelkövetők pedig gyakorlatilag nincsenek.
Fodor Gábor: Világos, értem mire gondolsz, de ez szerintem egy hosszabb téma,
erről érdemes lenne máskor leülni és vitatkozni. Hadd térjek át az első kérdésedre, hogy most
kell-e védeni a férfiakat, kell-e védeni a magyarokat a nem magyaroktól stb., ami elő szokott
jönni a politikai közéletben. Én természetesen nem ezért mondtam ezt el, mert egyetértek
vele, hanem azért, mert ezzel a példával azt próbáltam meg illusztrálni, hogy a kvóta
rendszernek számtalan hátránya van, az egyik például az, hogy nem tudsz racionálisan határt
szabni a kiterjesztésének. Mert a végtelenségig lehet sorolni azokat a társadalmi csoportokat,
akik előállhatnak úgynevezett kvóta kérelemmel, mert különböző okok miatt ők úgy érzik,
hogy hátrányban vannak, és ezért bizony nekik is százalékos részarányban szerepet kell
kapniuk valamiből. Ez a törekvés általában a parlamenti részvételre szokott irányulni. Erre
mondtam azt, hogy ezt maximálisan anti-liberálisnak tartom, és azt gondolom, hogy a
parlamenti demokrácia teljes félreértelmezésén alapul ez a felfogás. A parlamenti
demokrácia nem partikuláris érdekek százalékos megjelenítésére szolgál, hanem politikai
eszmék és politikai programok megjelenítésére. Tehát ott az az érdekes, hogy az illető milyen
elvrendszer, milyen belső értékrendszer, milyen politikai értékrendszer mellett áll, nem pedig
az, hogy milyen hovatartozású, vidéki, fővárosi, férfi, nő, stb. Ez a lényeges dolog benne.
Tehát én erről beszéltem, és ezért gondolom azt, hogy számtalan hátránya van a
kvótarendszernek. A példámat illusztrációként hoztam fel arra, hogy ez vezet el a
korporativizmus felé, ami szerintem lehetetlenné teszi a demokratikus működést.
Czene Gábor: Ugyanakkor van egy érvényben lévő alkotmánybírósági állásfoglalás
és egy érvényben lévő törvényrendelkezés arról, hogy a kisebbségek parlamenti képviseletét
meg kellene oldani. Attól függetlenül, hogy Te evvel egyetértesz vagy sem, vagy ki mit
gondol erről, ez kisebbségi törvényi kötelezettség, amelyet ’93-ban fogadtak el.
Fodor Gábor: Így van. Ez egy nagyon helyénvaló kérdés, mert pont arra a
problémára világít rá, amiről itt beszélünk. Nevezetesen, hogy emiatt nem tudja a parlament
megoldani a problémát hosszú ideje. Nem tudja megoldani ezt az alkotmányjogi dilemmát.
Czene Gábor: Vagy nem akarja!
Fodor Gábor: Nem erről van szó! Nagyon közel voltunk ’98-ban a megegyezéshez,
csak egy hajszál választott el tőle. Tehát nem igaz, hogy a politika nem akarja. Próbálkozik,
csakhogy az egyik oldalon nagyon sokan vannak, akik valóban alkotmányjogi
meggyőződésből nem akarják szétverni a magyar egykamarás parlamenti rendszer
alkotmányjogi struktúráját. Mert ez a változtatás bizonyos szempontból szétverné. Másfelől
nehezen lehet találni egy olyan rendszert, amelybe beilleszthető lenne a kisebbségek
parlamenti képviselete az egyébként működő alkotmányos keretek közé. Tehát, mint már
említettem törekedtünk a megoldásra. Volt egy viszonylag bonyolult rendszer, amely a
167
választójogi rendszer megváltoztatásával ’97-’98-ban kialakult, amely mindenkinek nehezen
bár, de elfogadható kompromisszum lett volna. Sajnos ez elúszott. Az elmúlt két évben
viszont valóban azt látom, hogy nincs politikai akarat, hogy ilyen kompromisszum újra
kialakuljon, de ezt biztosan meg kell oldanunk valahogy. Viszont ezt sem szabad lefordítani
úgy, hogy a politika ezt nem akarja megoldani. Egyszerűen arról van szó, hogy igen nehéz
ezt okosan és ésszerűen orvosolni.
Kósáné Kovács Magda: Ez még egy pont, amiben Gábor és köztem volt, van és lesz
vita, de ez nem személyes vita, hanem a Szabad Demokraták és az MSZP felfogása között
elég régóta érezhető különbség. A korporációt nem tartom ördögtől valónak, és nem
gondolom azt, hogy az alkotmányos demokratikus rendet veszélyezteti ellenben a Szabad
Demokratákkal. Tehát szerintük, ha a szakszervezeti vezetők benn ülnek a parlamentben,
akkor az a demokráciát veszélyezteti. Azt gondolom, hogy egészen tiszta modellek
nincsenek, és persze alkotmányos okoskodás alapján politikailag szükséges dolgokat el lehet
odázni, csak nem biztos, hogy szerencsés. Kétségtelen, hogy az alanyi jogon kisebbségi
szervezeteknek járó parlamenti képviselet korporatív elem, és egy pártelvű parlamentben
idegen test. A kérdés az, hogy mit miért teszünk. Minek mi a politikai előnye és haszna.
Személy szerint azt gondolom, hogy a kisebbségek parlamenti képviseletének nagyobb volna
a politikai haszna, mint amennyit a tiszta választási mechanizmus oltárán hozott áldozat
jelentene.
(Közönség): Önök is mondták, hogy a magyarországi civil szféra meglehetősen
gyenge lábakon áll. Azonban lehet, hogy ez annak is betudható, hogy az elmúlt tíz évben
nem nagyon változott az a helyzet, hogy a társadalmi problémák tematizálását a politika
kisajátítja magának. Emellett a civil szféra intézményeit finanszírozási oldalról szinte csak a
költségvetésből tudják fenntartani. Van-e ennek megváltoztatására valami elképzelésük,
stratégiájuk?
Fodor Gábor: Nehéz erre mit mondani. Először is azért, mert én vitatkoznék veled
abból a szempontból, hogy a politika ennyire civil szféra ellenes lenne általában.
(Közönség): Nem azt állítom, hogy civil szféra ellenesek lennének, hanem, hogy csak
azok a témák kerülnek nyilvánosságra, amelyeket a civil szervezetektől a politika is átvesz,
és ami számára is téma. Sok olyan, civil szervezetek számára fontos probléma kerül
süllyesztőbe, ami számukra fontos a politikának viszont súlytalan.
Fodor Gábor: Értem. Meg kell tanulniuk a civil szervezeteknek, hogy a tematizálás
hogyan működik a közéletben. Egyfelől van a lobbyzás, amire már Magdi utalt, vagyis ez az
egyik módszer, ahogyan olyan témákat lehet behozni a parlamentbe, a közéletbe, amiket a
politika vállal, és ezáltal a civil szervezetek által kezdeményezett témákat vesz át a politika.
Ez az egyik példa és szerintem nagyon sok ilyen kérdés van. A politikai pártok is állandóan
munícióért rohangálnak mindenfelé és keresik ezt akár a civil szervezeteknél is. Másik
lehetőség az, amikor egy civil szervezet önmagában fel tud mutatni egy olyan
kezdeményezést, amit elfogadott a politika. Erre is vannak példák, mondjuk pont a roma
területen, a Roma Polgárjogi Alapítvány vagy mások számtalanszor úgy jelennek meg, ami
meghatározza a közbeszédnek az irányát. Nem lehet azt várni, hogy politikai témák ne a
parlamentben merüljenek fel, vagy a politikai kérdésekben ne a politikai pártok
domináljanak. Ez így természetes. A cél mindig az, hogy azt érjék el a civil szervezetek,
hogy az ő kezdeményezésük jusson el a parlamentbe, és ott arról vitatkozzanak. Hiszen a
parlamentben hozzák a törvényeket, ott döntik el a szabályokat, ott kérdezik meg a
168
Politika
minisztereket, a végrehajtó hatalmat, hogy bizonyos kérdésekben mit gondol, miért reagált rá
így, milyen válaszokat akar adni bizonyos kérdésekre, stb. A civil szervezetek részéről azt az
utat kell megtalálni, hogy hogyan tudják befolyásolni a politikát és a politikusok
gondolkodásmódját. Ebben is van fejlődés. Az emberi jogi területen szerintem látunk jó
néhány olyan szervezetet, akik jól és ügyesen dolgoztak az elmúlt években. Rendkívül jó
anyagokkal látnak el minket. Ilyen például a Társaság a Szabadságjogokért, akik szerintem
lenyűgöző teljesítményt nyújtanak. Ügyesen, jól összeszedve, röviden úgy fogalmaznak meg
kérdéseket, hogy az előző ciklusban az ellenzéki képviselőket láttam, MDF-eseket és
másokat, hogy olvassák az anyagaikat, most pedig mi olvassuk el ezeket, és mondjuk el. Ez
így van rendjén és ez szerintem egy jó irány. Ez tehát csak azt mutatja, hogy milyen jól
dolgozik egy civil szervezet egy adott területen.
Most térjünk át a másik dologra, amit kérdeztél, a finanszírozásra! Ez megint csak
nehéz kérdés. Szerintem nem lehet azt várni az államtól, hogy ő finanszírozza a civil
szervezeteket. Az adó 1 százalékának átadását pontosan azért találtuk ki annak idején, hogy a
civil szféra kezdjen függetlenedni a mindenkori állami költségvetéstől, próbáljon a saját
lábára állni. Létezik jelenleg a társadalmi szervezeteknek pénzeket osztó parlamenti
bizottság, szerintem ez egy kényszerű megoldás jelen pillanatban. Én nem tartom helyesnek
az ilyen típusú pénzelosztásokat, mert az van, amire a Magdi is utalt, hogy politikai alkuk
eredményeként lesz kicentizve, hogy ha te ezt csinálod meg nekem, akkor ez a szervezet
kaphat, te meg azt csinálod nekem, akkor amaz kap. Az ilyen típusú pénzelosztások mindig
rossz ízűek. Az én felfogásom szerint egy normális társadalomban az állam egyre szerényebb
szerepre törekszik, és egyre több feladatot átad a társadalomnak. Hogyan lehet megteremteni
annak a lehetőségét, hogy a társadalom átvegye ezeket a feladatokat? Például, az 1 százalék
vagy más hasonló modellek kiterjesztésével, adókedvezmények kialakításával, amit bizonyos
szervezetek igénybe vehetnek, és működhetnek belőle. Szerintem ez a finanszírozás útja és
lehetőleg minél inkább el kell takarítani az államot ebből az egész történetből.
Kósáné Kovács Magda: Ehhez hozzá kell tennem, hogy ebben a pillanatban nem
ebben az irányban haladunk. Úgy tűnik, hogy éppen most kezd beszivárogni a politikai
akarat a civil szférába, azáltal, hogy a jelenlegi kormány különbséget kíván tenni szervezetek
és szervezetek között, mert az azt lehet mondani, hogy ma az egyházak között vannak első
osztályú és másodosztályú egyházak. Ha az első osztályú egyháznak adott adományt le lehet
írni az adóból, a másodosztályú egyháznak adott adományt pedig nem, akkor nyílt egy olyan
kapu, amihez bármikor, bármilyen precedenst hozzá lehet csatolni. A közhasznúságnak a
minél szélesebb körű értelmezését támogatom, és a közhasznú szervezetek között semmiféle
politikai különbségtételt nem tudom elfogadni. Nem jó irányba haladunk.
Az ember sajnálattal tapasztalja, hogy az állampolgári adakozókézség, az anyagi
helyzettel nem pozitívan korrelál. Azt lehet tapasztalni, hogy az adakozási hajlandóság
szegények vagy viszonylag szegények körében erősebb, mint a nagyon jómódúak körében. A
nagyon jómódú akkor adakozik, ha abból neki valami visszatérül, ha lesírhatja az adójából.
Azonban ha én, a politikai hatalom mondom meg, hogy milyen adományt sírhat le az
adójából és milyet nem, akkor én teszek különbséget civil szervezet és civil szervezet között
és azt, hogy adok-e neki anyagi mozgásteret vagy sem. Márpedig ezt az állampolgári
értékítéletre kellene bízni és nem politika értékítéletre.
(Közönség): Az Uniós csatlakozás miatt kérdezném, hogy mi a jelenlegi stratégia a
parlamentben a civil szervezetekkel való együttműködésre. Az Európai Bizottság mellett
rengeteg szakértői csoport dolgozik, amelyek a Bizottság pénzén finanszírozott civil
szervezetekkel működnek együtt. Úgy gondolom, hogy a hazai parlamentben is meg kellene
169
teremteni ezeknek a szakértői tárgyalócsoportokat és a civil szervezetek szakértői
tárgyalócsoportjainak a finanszírozását. Azt szeretném kérdezni, hogy ez hogyan áll?
Másodszor: hogyan vonják be a diszkrimináció ellenes lépések kapcsán a különböző civil
szervezeteket a szabályozás kialakításába? Végül: a legutóbbi és nagy erővel forszírozott
Uniós politika, a férfiak és nők esélyegyenlőségéről mikor lesz szó az országgyűlésben?
Fodor Gábor: A felvetéseiddel egyetértek, tehát gondolkodni kell azon, hogy milyen
struktúrákat kellene megteremteni ahhoz, hogy próbáljunk egyre inkább megfelelni az EU-s
elvárásnak. Azt érdemes tudni, hogy az Európai Unió nagyon erősen megköveteli az erős
civil részvételt szinte minden területen, ahol törvényi változtatásra van szükség és egyáltalán
politikai döntések születnek. Erre egy példát hadd mondjak, ami nagyon látványos volt az
elmúlt években: Magyarország példátlan lemaradása a környezetvédelemben. Tehát állandó,
botrány volt Brüsszelben amiatt, hogy a környezetvédelmi területen, ahol egyébként Nyugat-
Európában ráadásul az egyik leglátványosabb, legjelentősebb civil részvétel van,
Magyarországon kiseprűzték a civileket a nagyszerű, 2 éves Orbán-Torgyán kormány
időszak alatt. Most már látjuk, hogy mi lett ebből: teljes katasztrófa sújtotta övezet. Az
Európai Uniónak tényleg nagyon határozott és kemény elvárásai vannak e téren, mi igen
gyengén szerepelünk ebben. Minden területen a civil szervezetekben van erősíteni valónk.
Az antidiszkriminációs törvényről is kérdeztél, talán ezt mind a kettőnk nevében
mondhatom, hogy mind a Szocialista Pártnak, mind az SZDSZ-nek már egy jó ideje az volt
az álláspontja, hogy szükség lenne egy diszkrimináció ellenes törvényre. Erről egyeztettünk
is. Mi kiállunk emellett határozottan, úgyhogy én azt gondolom, hogy most van egy jó
alapszöveg, amit Majtényi László terjesztett be a parlament elé, és ami mellett szeretnénk
nagyon határozottan fellépni. Az a célunk, hogy végre szülessen meg ez a diszkrimináció
ellenes törvény.
Kósáné Kovács Magda: Az egyik: Gáborral teljesen egyetértek, hogy az államnak ki
kellene vonulnia nagyon sok mindenből. Azonban azt gondolom, hogy a közjót szolgáló civil
szervezeteknek a támogatásából nem. Hiszen a forrásokat a kivonulás helyéről mégiscsak az
államnak kell, mint állami feladatot biztosítani. Tehát, ezt nagyon fontosnak tartanám, hogy
ez megmaradjon. A másik: nem akarok az ördög ügyvédje lenni, de ha szlogen szinten a mai
kormányról beszélünk, akkor a civilekkel való törődésük nagyon jó PR-ral eladható. Civil
kapcsolatok főosztálya minden a Minisztériumban van, a Miniszterelnöki Hivatal keretében
önkormányzati civil referensi rendszert állítottak föl. Tehát, ha ezen a szinten vizsgáljuk a
helyzetet, akkor nagyon sokat tesz a kormány a civil kapcsolatok erősítéséért, de azt
gondolom, hogy a teremben lévők mindegyike megerősíthet abban, hogy ennek tartalmi
értéke a minimálissal egyenlő. A harmadik: azt gondolom, hogy vannak a civil szférát érintő
olyan precedens értékű esetek, amit lehet, hogy nem lenne szabad a politikának szó nélkül
hagynia. Itt a Gyermekrák Alapítványnak a története az, ami véleményem szerint civil
szervezetek egész identitását megkérdőjelezi. Mivel ez az alapítvány olyan kelendő árut
próbál eladni a nagyközönségnek, ami miatt nem mernek állást foglalni a politikusok. Tehát
azt gondolom, hogy precedens értékű témákban valahol mégiscsak állást kellene foglalni. Ez
a civil kurázsit nagyon megtépázó történet lenne határozott kiállás nélkül.
Még azt szeretném csak hozzáfűzni az elhangzottakhoz, hogy amikor azt mondom,
hogy a civil szervezetek finanszírozását, működését nem szabad direkt politikafüggővé tenni,
akkor azt is gondolom, hogy nem szerencsés egy olyan finanszírozási rendszer, ahol a
parlament dönt egy egységről, most az mindegy, hogy hány százmillió forint, a
Miniszterelnöki hivatal pedig dönt 10 egységről. Mert ez óhatatlanul oda vezet, hogy
kialakul egy civil klientúra, és csak azok a civil szerveződések kapnak támogatást, amelyek
170
Politika
közel vannak a tűzhöz. Tehát a forráselosztásnak az eddiginél sokkal erősebben
kontrolláltnak kell lenni. A parlamenti forrásosztásnak is, mert Gáborral szomorú szívvel
egyetértünk abban, hogy itt a kéz kezet mos elve érvényesül, és ebben a saját embereink
ugyanúgy benne vannak, mint a többiek. Nincs erre kész válaszom, csak egyet tudok
mondani: nyilvánosság, kontroll, társadalmi ellenőrzési lehetőség alapvető és minél kevésbé
felügyelje mindezt az állami apparátus, mert az a legrosszabb, a legkevésbé nyújt garanciát.
(Közönség): Elindult egy kezdeményezés a gimnáziumokban, hogy hogyan lehet 14-
18 éves fiataloknak beszélni arról, hogy melegek vagyunk, mit is jelent ez, és melegnek lenni
milyen ma Magyarországon. Erre elhangzott egy válasz, méghozzá az egyik MIÉP-es
parlamenti képviselő részéről. A képviselő úr a mi kezdeményezésünket szexturizmusnak,
kerítésnek nevezte. A kérdésem, hogy miért nem hangzott el az MSZP, ill. az SZDSZ
részéről állásfoglalás a kérdésben, miért nem védtek meg minket, vagy legalább miért nem
szóltak hozzá? Illetve nem tudom mit tudnak arról, hogy az OM három módon is
beavatkozott. Az egyik: körlevelet küldött az ország összes középiskolájába, hogy ezt a
programot be ne engedjék az iskolákba, vagyis a Labrisz Alapítvány ki van tiltva. A
második: súlyosan számon kérték Szunyogh Szabolcs főszerkesztőn, hogy a Köznevelés c.
folyóirat megjelentette a hirdetésünket. A harmadik: a programunkat az OM letiltotta. Mi a
véleményük erről?
Fodor Gábor: Én erről a három dologról nem tudtam, köszönöm, hogy elmondta, és
szívesen tennénk ez ügyben valamit. Ez az ügy azért is érdekes számomra, mert ha jól
emlékszem én akkor nem voltam bent a parlamentben, csak utólag mondták nekem, hogy
Elker Tibor a programjukat úgy aposztrofálta, hogy ez a gyakorlati megvalósítása a Fodor-
Magyar oktatáspolitikának. Hálás lennék, ha az anyagaikat elküldené nekem, megosztaná
velem, eljönne egyszer hozzám és elmondaná ezeket, és akkor megpróbálunk valamit tenni
ebben az ügyben. Én egyébként nagyon helyesnek tartom, nagyon támogatom a
kezdeményezésüket, Szunyogh Szabolcs pedig egy nagyon normális ember, úgyhogy jól
tette, hogy lehozta ezt a hirdetést. Én száz százalékosan egyetértek ezzel a dologgal,
szerintem helyénvaló, hogy a középiskolákban a fiatalokkal beszéljenek ezekről a dolgokról.
Nyilván azt is tudják, hogy nemcsak ezt, hanem a normál szexuális felvilágosítást is
leállították az iskolákban.
(Közönség): Mi nem szexuális felvilágosítást tartottunk
Fodor Gábor: Tudom, tudom, csak ennek kapcsán jutott ez nekem eszembe. Tehát,
az előítélet, prüdéria és sok minden más olyan mértékben érvényesül a nagyszerű
konzervatív oktatáspolitikában, hogy a szimpla szexuális felvilágosítás is tabunak számít.
Kósáné Kovács Magda: Ehhez muszáj két dolgot hozzátenni. Az egyik: én igazán
nem akarom erőszakolni, de már az előbb burkoltan megtettem, akkor most mondom
nyíltabban: azt gondolom, hogy a melegek képviselői igazán kérhetnének egy meghallgatást
az Emberi jogi bizottságtól. Nem lenne feldobó élmény, azt előre megmondom. El kell
dönteniük, hogy kiteszik-e magukat annak a megpofoztatásnak, aminek mi nap mint nap ki
vagyunk téve, mert nem lenne ez egy sikerélményt adó esemény. Azonban valahol azért
mégiscsak el kellene kezdeni az áttörést. Arról is el kellene gondolkodni, hogy vajon csak a
szexuális kisebbség marad-e ki abból az információ adásból, amire egy 14-18 éves fiatalnak
szüksége van. Hogy ugyanők mit tudnak a vallási kisebbségekről? Ugyanők mit tudnak a
magyarországi cigányságról? Az a mocsok – már bocsánatot kérek – amit a magyarországi
cigányságról az iskolában a középiskolás korú fiatalság kezébe adnak vajon alkalmas-e arra,
171
hogy az előítéleteket oldja, vagy éppen erősíti? Azt hiszem, hogy ebben nagyon sok teendő
van. És miközben én a jelenlegi oktatási minisztert a többihez képest európai fazonúnak
tartom, azt hiszem, hogy ebben az ügyben ő gyenge. A távolmaradás nem menti meg az
ember lelki üdvösségét. Azt, hogy ebben az ügyben az államtitkár válaszolt nem teszi helyre
az OM felelősségét sem. És akkor az utolsó mondat, amiért szót kellett kérnem:
mindamellett, hogy támogatom az ügyüket, de 15 éves középiskolai tanári múlttal a hátam
mögött azt mondom, hogy az iskola az egy kontrollált világ. Tehát az iskolába nem lehet ki-
be járkálni. Ott van egy pedagógiai kontroll és ezért az intézmény igazgatója a felelős. És
ennek a pedagógiai kontrollnak mindenképpen érvényesülnie kell, de az fontos, hogy ennek a
kontrollnak a háta mögött ne legyenek politikai prekoncepciók.
(Közönség): Azt szeretném kérdezni, hogy az MSZP miért szavazta meg az új
abortusz szabályozást? Nem tartja-e Kósáné különösen elszomorítónak, hogy az MSZP női
képviselői támogatták a legnagyobb arányban ezt a szigorítást?
Kósáné Kovács Magda: Most megfogott. Én természetesen nem hordom magamnál a
szavazási listákat, az MSZP nem szavazta meg az abortusz szigorítását. Megszavaztuk a
törvénynek egy, a módosító indítványainkkal szelídített változatát, ami a korábbihoz képest
lényeges szigorítást nem tartalmazott. Nekünk azt kellett mérlegelnünk, és sokkal nehezebb
helyzetben voltunk, mint az SZDSZ, hogy megakadályozzuk-e, hogy ez a törvény létrejöjjön.
Az Alkotmánybírósági határozat július elsejével lehetetlenné tette volna, hogy bármilyen
terhesség-megszakítást elvégezzenek, kivéve az életveszélyt és az erőszakot, ha nem történik
törvénymódosítás, a szavazás pedig május végén volt. Azt hiszem, ha mi nem állunk ki a
törvényjavaslat mellett, akkor annak lettünk volna kitéve, hogy az abortusz törvényt nem
szavazzák meg a liberális oldalról, és nem szavazzák meg jobbról, akik meg akartak
akadályozni mindenfajta abortuszt. Pontosan kiszámoltuk, hogy milyen az esélye van annak,
hogy ez a törvény egyáltalán átmenjen. Ha nem ment volna át, a jobboldal nagyobb
diadalára, akkor – még egyszer mondom – július 1-től mindenfajta terhesség-megszakítás
lehetetlenné vált volna. Higgye el nem volt könnyű döntés. Ha mi abban az elegáns
helyzetben lettünk volna, hogy a dolog egyáltalán nem múlik rajtunk, akkor minden
bizonnyal nem szavaztuk volna meg. Én is megszavaztam, a hátam mögött ülő Donáth
László képviselőtársam nem szavazta meg. Megkérdeztem tőle, „Laci, te miért nem
szavaztad meg?” Azt mondta: „csak nem gondolod, hogy bármilyen szigorítást
megszavazok?” Enyhén szólva ambivalens volt a helyzet és a végkifejletet nem lehetett előre
látni. A politika olyan, hogy néha kompromisszumokat kell kötni. Lehet, hogy így lesz ez a
Lelkiismereti és Vallásszabadságról szóló törvénnyel is.
(Közönség): Kontra Aladár vagyok az Ózdi Kisebbségi Önkormányzat elnöke. Mit
fog tenni a jelenlévő ellenzék, ha kormányra kerül? Meg tudja-e gátolni azt, ami most megy
az országban: a tömeges kilakoltatásokat. Félnek-e egyáltalán a lakossági elégedetlenségtől?
Van-e információjuk arról és van-e tervük, hogy abban a városban, ahol én lakom milyen
katasztrofális helyzet uralkodik? Hogyan tudnak, van-e egyáltalán szándékuk segíteni
rajtunk? Hiszen az Önkormányzatunk egyedül erre képtelen. Nagyon félünk attól, hogy hiába
akarnak cigány származású emberek tömegesen munkát biztosítani a munkanélküli
romáknak, ehhez mi kicsik vagyunk. Segítség nélkül nem tudunk érvényesülni, és a lakosság
részéről a cigányellenesség igen komolyan felütötte fejét. Én úgy gondolom, hogy elsősorban
a politikusoké a felelősség, nem a civil szervezeteké.
(Közönség): Fodor Albin vagyok a Gyakorlati Tudásért Alapítványtól. Két témát
tennék javaslatra esetleg a tavaszi táborral is kapcsolatban. A délelőtti vita kapcsán is
172
Politika
felmerült, kétfelé kellene osztani kik azok, akik érdekvédelemmel foglalkoznak, kik azok,
akik pályázni kénytelenek, és ezért kénytelenek lavírozni gazdasági, működési szempontból.
Másodszor: Fodor Gábornak volt az a javaslata, amit szintén megfontolásra javaslok, hogy a
civil szervezeteknek meg kell tanulni politikai módon beszélni. Ezzel kapcsolatban vannak
negatív példák, vannak olyan „sikeres szervezetek”, akik nagyon jól tudják magukat politikai
szinten képviselni, ez is megérdemel egy kört.
Fodor Gábor: Ózd. Mit kívánunk tenni, ha megváltozik a helyzet, és a 2002-es
választásokon nem a mostani konzervatív koalíció lesz kormányon? Azt gondolom, hogy
általában jó az államot kiszorítani sok helyről, és jó átadni más szervezeteknek bizonyos
finanszírozási formákat és bizonyos ügyeknek az intézését. Szükség van persze az államra
korlátozott formában, nagyobb programok megvalósításában, különösen a szociális
szférában, ill. az esélyegyenlőség megteremtése területén. Például a roma ügyekben
elképzelhetetlennek tartom azt, hogy az állam fokozott szerepvállalása nélkül sikert lehessen
elérni. Itt kell aktív szerepvállalás azért, hogy meg lehessen állítani azt a borzalmasan
veszélyes folyamatot, ami elindult az elmúlt években Magyarországon. Azt gondolom, hogy
egy következő kormány nem bújhat ki ez alól. Most is tesznek kísérletet erre, hiszen született
középtávú program, bizonyos pénzek is vannak emellé rendelve, de én ezeket nem látom
hatékonynak. Azt gondolom, hogy az itt elosztott pénzek nem jó irányba mennek. Ezt azért is
merem mondani, mert én kuratóriumi tag vagyok a Soros Alapítványnál, ahol sok roma
programot finanszírozunk. Ismerem az Autonómia Alapítványt, ahol szintén benne vagyok a
munkába. Ez az alapítvány hatékonyabb munkát szervez e téren, mint a sokkal nagyobb
pénzeszközökkel rendelkező állami programok. Lenne honnan tanulni, lenne honnan átvenni
példákat, vannak már működő rendszerek e téren, amik jók lennének, tehát a roma
foglalkoztatás nem egy megoldhatatlan kérdéskör. Az biztos, hogy nem lehet néhány éven
belül megoldást várni, mert ehhez több évtizedes programra van szükség. Azt kell
mérlegelni, hogy hogyan lehet több szálon, több területen, oktatás, munkahelyteremtés,
kulturális területen beindítani ilyen programokat. Azonban fokozott állami szerepvállalás
nélkül elképzelhetetlennek tartom. Ózddal kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy szükség
van az olyan típusú regionális fejlesztésekre, amelyek különösen elmaradt régiókban és
területeken próbál munkahelyet teremteni, és próbál szintén olyan programokat indítani,
amelyekkel az Autonómia Alapítvány kísérletezett az északkeleti régióban is, szintén
viszonylag sikeresen. Itt is vannak már kipróbált modellek, és ezekre is szükség lesz. Ami itt
folyt területfejlesztés címén Magyarországon, az bohózatba illik. Mindannyian tudjuk, hogy
a Fradi, templomfelújítás és társai voltak a területfejlesztés prominens célpontjai. Szégyen,
ami itt történt, és nyilván más irányba kell ezeket a pénzeket fordítani. Nem lesz könnyű eset
Ózd fejlesztése sem, ahol különösen tragikus a szituáció, de hát mi más célt kell, hogy
szolgáljon egy komolyan vett területfejlesztés, ha nem ezt? Én azt gondolom, hogy ebbe az
irányba kellene elmozdulni.
Kósáné Kovács Magda: Az első, a kilakoltatási hullámra vonatkozó kérdés kapcsán,
elmondom: ellenzéki pozícióban is mindent meg kell próbálni azért, hogy ezeknek a
kilakoltatásoknak gátat vessünk. Nem könnyű, mert nem elsősorban törvényhozási kérdésről
van szó, és végül is az önkormányzatoknak igen nagy a szabadságuk. A hátralévő időszakban
is meg kell próbálni elérni egy olyan megállapodást a kormányzó többséggel, ami valamiféle
szociális minimum elfogadását jelentené, és abban közös cselekvést. Bár a próbálkozásokat
nem fogjuk abbahagyni, nem vagyok túl optimista. Nagy Sándor úgy ment el a Szájer József-
féle találkozóra, hogy hat témában kérte, hogy konzultáljanak, és abból az egyik ez a
szociális minimum volt. Erről egy szó sem esett a Nagy Sándor levelében foglalt néhány
173
mondaton kívül, mert Szájer Józsefet csak a kétharmados törvények érdekelték. A
kormányzó többség elemi támogatása nélkül arra esélyünk sincs az elszegényedés
megállítására, de másfél év is hosszú idő, mindent meg fogunk tenni a potenciális
együttműködésért.
Czene Gábor: Köszönöm Kósáné Kovács Magdának és Fodor Gábornak, hogy
eljöttek, és nektek is köszönöm, hogy itt voltatok.
174
Civil szervezetek
Civil szervezetek
A konferencia során számos civil

szervezettel megismerkedtünk, rövid
bemutatkozójukból képet kaphatunk a
magyar civil társadalom helyzetéről, a
címjegyzék pedig hozzájárulhat a további
együttműködéshez.
Civil szervezetek
Név: Autonómia Alapítvány
Cím: 1137 Budapest, Pozsonyi út 14. II/9.
Tel: (1) 237-6020, Fax: (1) 237-6029
E-mail: autonomia@autonomia.hu
Honlap: http://www.autonomia.hu
Kapcsolattartó: Csongor Anna
Az Autonómia Alapítvány független magánalapítvány, 1990-ben alakult. Célja a

magyarországi civil társadalom fejlődésének segítése, elsősorban a független helyi
kezdeményezések támogatásával. Működése során több mint ezer társadalmi szervezet
programját támogatta. Tevékenységét három területre összpontosítja: szegénység és
cigányság, fenntartható fejlődés, civil társadalom.
Az Autonómia Alapítvány programjai:
Szegénység és cigányság
A program cigányok és nem cigányok bejegyzett, társadalmi szervezetbe tömörült csoportjait
támogatja azzal a céllal, hogy elősegítse gazdasági és társadalmi autonómiájuk növelését. A
program keretein belül előnyt élveznek azok a helyi kezdeményezések, amelyek
jövedelemteremtő gazdasági projektek létrehozására irányulnak. Azáltal, hogy a helyi
közösségek saját megélhetésük érdekében termelő munkába kezdenek, a cigányok és nem
cigányok között csökkennek az előítéletek, megteremtve az együttműködés lehetőségét.
A nyertes pályázatok többsége mezőgazdasági projekt, de az alapítvány minden olyan
elképzelés előtt nyitott, amely elősegítheti a helyi közösségek megerősödését, gazdasági
fejlődését.
Támogatott projektek:
• családok élelmiszer termelése saját fogyasztásra
• a családok saját szükségleteit meghaladó, a piacra szánt termelés segítése
Kertészet 2000
A Kertészet 2000 előzménye az 1998-tól nagy sikerrel bonyolított konyhakert program,
amelynek keretében két év alatt 101 szervezet közreműködésével több mint 4000 család -
mintegy 14.000 ember -, valamint 39 iskola kapott támogatást saját konyhakert kialakítására.
A Kertészet 2000-nek, akárcsak a Saját konyhakert programnak elsődleges célja, hogy
cigány civil szervezetek szabadföldi zöldségtermesztési programját támogassa. Kizárólag
azok a szervezetek pályázhatnak, amelyek az elmúlt 3 év folyamán sikeresen vettek részt az
Autonómia Alapítvány vagy más, hasonló területen dolgozó adományozó programjában.
• rossz szociális körülmények között élő családok megélhetését segítő mezőgazdasági
tevékenységek.
• A korábban csak alapszintű mezőgazdasági termeléssel foglalkozó családoknak
szervezett kertészeti szakismeretek átadására irányuló képzések
• A korábban is haszonnövények termesztéséből élő családok szakismereteinek bővítése,
magasabb színvonalú termelői tevékenységük anyagi feltételeinek biztosítása.
• A program keretében megtermelt zöldségfélék piaci értékesítése.
177
Fenntartható fejlődés
E program keretei között azokat a civil szervezeteket támogatja az alapítvány, amelyek a
lakott környezetben megjelenő problémákra reagálva, pozitív környezeti változásokat
eredményező, munkahelyteremtő projektekkel pályáznak. Előnyt élveznek azok az
elképzelések, amelyek más helyi szervezetekkel együttműködve valósíthatók meg. A cigány
munkanélküliek foglalkoztatására törekvő programok közül az alapítvány elsősorban azokat
támogatja, ahol a probléma hosszabb távú kezelésére is lát esélyt.
Zöldmunka
A Zöldmunka szorosan kapcsolódik a Fenntartható fejlődés projektjeihez. Célja, hogy a
cigány és nem cigány civil szervezetek együttműködésén alapuló környezetvédelmi és
vidékfejlesztési programok megvalósulását támogassa. A program az Autonómia és az
Ökotárs Alapítvány szoros együttműködésén alapul.
• Közösségi környezetvédelmi akciók
• Cigány közösségek fenntartható gazdálkodási programjának kidolgozása
• Cigány közösségek bekapcsolása fenntartható vidékfejlesztési programokba
Roma munakerőpiaci képzés

Az USAID támogatásával megvalósult programban a cigányok munkaerő-piaci helyzetének
javítása áll a középpontban. A munkaerő-piaci integráció, illetve reintegráció elősegítése a
cigány szervezetek által szervezett és lebonyolított képzésekkel valósul meg, mindehhez az
alapítvány anyagi és szakmai támogatást nyújt. A program több, egymásra épülő elemből áll.
Elsőként a helyi munkaerő-piaci helyzet felmérésére kerül sor, amelyet a pályázati anyagok
elkészítése követ, majd a szervezetek programfelelőseinek tartott projekt-menedzsment
tréninggel folytatódik a program. A második lépcsőben a támogatott szervezetek által
lebonyolított munkaerő-piaci képzések kerülnek sorra.
Phare demokrácia program mikro-projektjei

Az Európai Unió Phare Demokrácia Programja a nonprofit szervezetek tevékenységét és
szakmai fejlődését támogatja, ezzel is hozzájárulva a közép- és kelet-európai demokratikus
társadalmak megszilárdulásához.
A támogatott területek:
• A helyi demokrácia fejlesztése
• A helyi közösségek erősítése
• A nem-kormányzati szervezetek, egyesületek, alapítványok szervezeti struktúrájának
fejlesztése, belső demokráciájuk erősítése
• A független, felelős és plurális tájékoztatás
• Konfliktusok megelőzése, illetve kezelése
• Az emberi jogok érvényesítése
Tolerancia díj
Az Autonómia Alapítvány minden évben díjat adományoz az írott és elektronikus média
azon munkatársainak, akik műveikkel a perifériára szorult csoportok helyzetére hívják fel a
figyelmet, munkájukkal hozzájárulva a társadalmi szolidaritás megteremtéséhez. A díjak az
Emberi Jogok Napján kerülnek átadásra.
178
Civil szervezetek
Név: Bronz Klub Egyesület
Cím: 1092 Budapest, Ferenc krt. 22.
Tel: 352-4500
Email: bronzklub@bronzklub.hu
Honlap: http://www.bronzklub.hu
Kapcsolattartó: Kadét Ernő
A Bronz Klub Egyesület 1999 tavaszán alakult azzal a céllal, hogy ismerkedési,
találkozási és információs fórumot teremtsen a mára már több száz fősre duzzadt, egymásról
jórészt mit sem tudó főiskolás és egyetemista roma fiatalok számára. Figyelembe véve a
magyarországi cigányság jelenlegi helyzetét óriási luxus lenne, ha hagynánk, hogy ezek a
fiatalok elszigetelten éljék a saját életüket, és ne kerüljenek kapcsolatba egymással és a roma
közélettel. Az egyesület végső célja tehát az, hogy lehetőséget teremtsen a hazai roma
értelmiség új generációjának arra, hogy politikai befolyástól függetlenül saját módján,
elsősorban szakmai oldalról közelítve kapcsolódjon be a roma közéletbe.
A célok megvalósítása érdekében első lépésként nyári alakuló tábort, majd egy
kéthetente megrendezésre kerülő, egyre sikeresebb és látogatottabb klubestet indítottunk,
amelyeken tartalmas beszélgetések, előadások mellett mindig szakítunk időt a szórakozásra
is. Ma már elmondhatjuk, hogy a rendezvényeinket mintegy nyolcvan fiatal látogatja, akik
egyre aktívabban vesznek részt a klubélet szervezésében is.
Ez év elejétől saját honlapunk van az interneten: az érdeklődők többsége innen
tájékozódik a klub aktuális programjairól, de oldalainkon megtalálhatóak a romákkal
kapcsolatos friss, napra kész hírek, pályázatok, ösztöndíj lehetőségek is.
Az első lépéseken tehát túl vagyunk: az elmúlt hónapok során a klubba járó fiatalok
egymásra találtak és egy viszonylag nagy társasággá szerveződtek, rendszeresen találkoznak,
ötleteik vannak és azok megvalósítására készülnek. Ezen ötletek programokká való alakítása
és megvalósítása a Bronz Klub soron következő feladata, melyhez a jelenlegi keretek már
nem elégségesek.
Néhány tervezett projektünk röviden:
Adatbázis program:
A Web lapon elhelyezett kérdőívekkel létrehozunk egy adatbázist, amely képes lesz kezelni a
látogatók adatait. Az adatbázisunk lehetőséget ad arra, hogy teljes ismerettel
rendelkezzünk a klub tagjairól, amit egy – a Web-oldalunkon keresztül is elérhető -
kérdőív hoz létre, melyhez egy szakmai önéletrajz kapcsolódik.
A munkaerő-piacon mind a munkavállaló, mind a munkaadó számára munkalehetőségek
szempontjából a friss információ elengedhetetlen, különösen a roma pályakezdők
számára. Ma a magyarországi főiskolákon, egyetemeken több száz roma fiatal tanul,
illetve tanult és szerzett, vagy fog szerezni diplomát. Számukra kívánunk segítséget
nyújtani az elhelyezkedésükben, munkába állásukban.
Nem feledkezünk meg ugyanakkor a vidéki fiatalságról és a roma civil szervezetekről sem.
Vidéki körutakkal, személyes találkozások keretében próbáljuk felkutatni azokat az
információs csatornákat, amelyekkel őket is bevonhatjuk a klub életébe, munkájába;
programjaikhoz ötleteket, pályázataik megírásához technikai segítséget nyújthatunk.
179
Szakmai műhelyek:
A program lényege, hogy a cigányságot érintő problémakört egyelőre három
oldalról tekintve – szociálpolitika, oktatás, foglalkoztatás – közelítjük meg. A havonta
megrendezésre kerülő fórumokon a klubtagok kifejthetik saját véleményeiket a romákat
érintő problémákról, másokkal együtt gondolkodva akár a gyakorlatban is alkalmazható
modell-programokat dolgozhatnak ki. Ezeket a műhelyeket a fent említett szakterületeken
jártas, vagy azt tanuló klubtagok koordinálják majd.
Utazó folklór műhely:

A Bronz Klub egyik célja, hogy megpróbálja eloszlatni a cigányságról kialakult
sztereotípiákat: információ készségével, pozitív imázsával kommunikációs hidat verjen a
cigányság és a többségi társadalom közé. Ezért egy, az országszerte különböző oktatási
intézményekhez ellátogató folklór műhely beindítását tervezzük. Az ötfős, főként roma
zenészekből álló társaság feladata a roma kultúra zenés közvetítése lesz az iskolába járó –
ezért még formálható – fiatalok, gyerekek felé. Az ének órára, osztályfőnöki órákra esetleg
iskolai rendezvényre ellátogató folklór műhely kötetlen formában beszélgetéseket
kezdeményez a cigányságról, dalokat tanít a közös énekléshez stb.
Vállalkozás-marketing:
Különböző életképes vállalkozások beindításával szeretnénk elérni, hogy a klub
működése hosszútávon biztosítva legyen.
Név: Civil Társadalom Fejlődéséért Alapítvány

Cím: 1117 Budapest, Mészöly u. 4. III./3.
Tel: 385-3938, 385-2966
Email: ctf@ctf.hu
Honlap: http://www.ctf.hu
Kapcsolattartó: Bullain Nilda
A CTF Alapítvány küldetése

A Civil Társadaom Fejlődéséért (CTF) Alapítvány küldetése a nonprofit szervezetek
és nonprofit jellegű intézmények megerősítése annak érdekében, hogy elősegítse
hatékonyabb működésüket. Célunk, hogy e szervezetek képesek legyenek az állampolgárokat
aktivizálni és fontos társadalmi szerepüket betölteni Magyarországon, valamint Kelet- és
Közép Európában. E célunkat a következő fejlesztő jellegű szolgáltatásokkal kívánjuk elérni:
• nonprofit menedzsment képzéssel, tanácsadással és a témához kapcsolódó
kiadványokkal;
• kapcsolatépítést és együttműködést szolgáló rendezvényekkel.
A CTF Alapítvány szeretne hozzájárulni a magyarországi nonprofit szektor
egészének fenntartható fejlődéséhez is, ezért részt vesz olyan kezdeményezésekben, amelyek
a szektoron belüli, illetve az üzleti, kormányzati és nonprofit szektorok közötti párbeszédet és
együttműködést segítik elő.
Programok és szolgáltatások
A CTF Alapítvány legfőbb célja, hogy a nonprofit szervezetek részére minőségi
menedzsment-képzéseket, valamint hozzájuk kapcsolódó konzultációs és szervezetfejlesztési
180
Civil szervezetek
szolgáltatásokat nyújtson. Tréningprogramjaink és szolgáltatásaink egyéni felkérés alapján is
igénybe vehetők Magyarországon és Kelet- és Közép Európa országaiban.
Trénercsapatunk különböző képzési típusokat fejlesztett ki, hogy a szolgáltatási
skálából minden szervezet – igényeihez és problémáihoz mérten – a számára
legmegfelelőbbet vehesse igénybe:
• Meghirdetett tréningsorozataink a szervezeti működés különböző területein (pl.
stratégiai tervezés, marketing, adományszervezés) nyújtanak korszerű ismereteket és
alapvető készségeket
• Egyéni megrendelés alapján trénereink „szervezetre szabott” tematikákat fejlesztenek ki
egy-egy menedzsment témában
• Nonprofit Nyári Kollégiumunk egyhetes intenzív, bentlakásos tréningkurzust kínál a
hazai civil szféra képviselői számára.
• A konzultációs szolgáltatásaink során egy-egy konkrét működési problémára vagy
hiányosságra koncentrálva dolgozunk ki megoldásokat a kliens szervezet képviselőivel
együtt.
• A komplex szervezetfejlesztés több hónapos folyamat, melynek során a szervezet
egészét átvilágítjuk és segítünk mgoldást találni az alapvető strukturális problémákra.
• Komplex képzési projektjeinkkel a menedzsment ismereteken és készségeken kívül
számos, külföldön már bevált innovatív módszert igyekszünk beépíteni a hazai képzési és
szervezetvezetési gyakorlatba (pl. a kiensek bevonása a szolgáltatások megtervezésébe, a
közösségi tervezés technikái, a kuratóriumok fejlesztése, saját bevételek növelése)
• Rendezvényeink lehetőséget biztosítanak kapcsolatteremtésre és együttműködések
kialakítására a nonprofit szektoron belül valamint az üzleti és kormányzati szektorok
képviselőivel.
Tréningkínálatunk
A képzések alapját a szervezeti működés különböző területeit átfogó tréningmodulok
alkotják. Az egyes modulokon belül, illetve azok kombinációjával különféle szakmai
mélységű, hangsúlyú és hosszúságú tematikákat dolgozunk ki az eltérő igényeknek
megfelelően.
Nonprofit menedzsment: Nonprofit szakember-képzés:

• nonprofit menedzsment alapképzés: • a szervezet vezetése
• stratégiai menedzsment • kuratóriumi munka
• projekttervezés és menedzsment • nonprofit irodavezetés
• minőségbiztosítás • adományszervező képzés
• értékelés • trénerképzés
• pénzügyi vezetés Szervezeti fenntarthatóság:
• adományszervezés • szerveztefejlesztés
• kampányszervezés • átmenet menedzsment
• saját bevételek • fenntartható szervezeti fejlődés
• marketing Szektorközi kapcsolatok:
• szervezeti kommunikáció • a nonprofit szektor jellemzői
• humán erőforrás fejlesztés • együttműködés az üzleti szektorral
• együttműködés a kormányzati szektorral
• közösségi tervezés
• a három szektor együttműködése
181
Név: De juRe Alapítvány, a sérült emberek jogaiért

Cím: 1112 Budapest, Neszmélyi út 36.
Tel.: 310-3820
Fax: 310-3538
E-mail: drahu@c3.hu
Honlap: http://www.c3.hu/~drahu/
Kapcsolattartó: Kálmán Zsófia
A De juRe Alapítványt 1995-ben alapította a Disability Rights Advocates (Oakland,

Kalifornia) jogi igazgatója, Mr. Sid Wolinsky, aki 1993-1994-ben Fulbright-ösztöndíjasként
tanulmányozta Magyarországon a sérült emberek helyzetét. Záró tanulmányában írt az
akadálymentesség teljes hiányáról, a sérültek alacsony iskolai végzettségéről, a
következményképpen magas munkanélküliségről. Hiányzónak találta az önszerveződés, az
önérdekérvényesítés, az Önálló Élet Mozgalom, a médiában való megjelenés, a sérültek
csoportjai közötti együttműködés elemeit is. A változtatás vágya indította arra, hogy
pályázati támogatásért folyamodjék a USIS-hez és a Soros Alapítványhoz, amelyek
segítségével végül is megszületett a Fővárosi Bíróság által 1996-ban bejegyzett De juRe
Alapítvány.
Pályázati támogatások segítségével - Soros Alapítvány (1996, 1987, 1998, 1999),
OSI, New York (1997, 1998, 1999), DRA (1997, 1998), Holland Királyi Nagykövetség
(1998), valamint HUSIS (1998) -, a De juRe Alapítvány nagy szabású programokat dolgozott
ki, amelyek "az informálás és az énformálás" eszközeivel két irányba kívántak hatni:
célozták egyrészt a társadalmi attitűd megváltoztatását, másrészt a sérült emberek
önérdekérvényesítő készségeik hatékonyabbá tételét. "Ellenségeskedés helyett
együttműködés" volt a legfontosabb vezérelv. Nem egyik vagy másik, siket, mozgássérült
stb. csoport szűkebb érdekeit igyekeztünk képviselni, hanem általánosságban a sérültek
emberi jogainak érvényesülését.
Legkiemelkedőbb eredményeink közt tartjuk számon az alábbi eseményeket,
amelyek nagy népszerűségnek és látogatottságnak örvendtek.
1. Közös a világunk - nemzetközi konferenciasorozat

Gyula, 1996, Siófok, 1997, Győr, 1998, Gánt, 1999. A tréningkonferenciák fő témái
között szerepelt az Önálló Élet Mozgalom, a szociális hatékonyság növelése, a média-
ügyesség, valamint az együttműködési és az önérdekérvényesítési eszköztár bővítése. Mára a
"Közös a világunk" a De juRe Alapítvány országszerte ismert jelszavává vált: egyetlen
világunk van, valamennyiünknek abban kell élnünk.
2. Politikusok Fóruma
Rendszeresen szervezünk magas rangú parlamenti politikusokkal vitadélutánokat,
kérdésfelelet programokat, így biztosítva számukra a sárült emberekkel való személyes
találkozás, a napi gyakorlat olykor keserű tapasztalataival való közvetlen szembesülés
élményét. A Közös a világunk - Közös a világunk? c. videofilm örökíti meg az egyik ilyen
találkozót.
182
Civil szervezetek
3. Első Magyarországi Kerekesszékes Divatbemutató
1996 novemberéhen, a Motiváció Alapítvánnyal karöltve, megszerveztük az első
olyan divatbemutatót, amelynek modelljei nem hagyományos testalkatú emberek, hanem
kerekes széket használó férfiak és nők voltak. Alapvető célul a sérült emberekről alkotott kép
megváltozatását tűztük ki. A modelleket az ország egyik legjobb és Európa szerte ismert
divattervezője, Zoób Kati tervezte, ellenszolgáltatás nélkül állítva tehetségét az ügy
szolgálatába. A Látószög Videostudió szép filmje örökíti meg ezt az eseményt; amelyet 1999
májusában a MEOSZ ifjúsági tagozatával együttműködésben; a Levi's Hungary által
felajánlott ruhadarabok bemutatója követett.
Mivel foglalkozunk még?

Rendszeres; változatos tematikájú tanfolyamokat szerveztünk (szociális készségek
fejlesztése; önismeret növelés, angol nyelv, számítógép használat, személyi segítés).
Amerikai joghallgatók részére rendszeresen szolgálunk gyakorlóterepül. E hallgatók egy-egy
résztéma kutatását követően tanulmányban foglalják össze eredményeiket. Jogi tanulmányok
készítésére ajánlottunk fel ösztöndíjat fiatal magyar joghallgatóknak is, akik közül többen
maguk is sérültek. Részt veszünk az Amerikai Kereskedelmi Konzulátus „Good Corporate
Citizenship” projektjében, amelynek célja bizonyos gazdasági és kereskedelmi kultúrát
sugárzó modellek hazai meghonosítása. Ennek keretei között a Budapest Bank vállalta; hogy
akadálymentesíti fiókjait, s ehhez a munkához veszik igénybe alapítványunk
közreműködését.
Közös a világunk címmel fotókiállítást rendeztünk 1998 decemberében, Perlényi
Zsuzsa sérült gyermekeket és fiatalokat ábrázoló munkáiból. Szépség és fájdalom, kemény
munka és megbecsülendő apró eredmények láthatók e képeken. A kiállítást 1999 tavaszán
három hétig a Művész Mozi nagy számú közönsége is megtekinthette.
A magyar nyelv sérültséggel/fogyatékosságaival kapcsolatos változásaival
foglalkozik az országos közvélemény-kutatás és felmérés; amelyet 1998 szeptemberében
végeztünk a Marketing Piackutató Intézettel közösen. Az eredmény: a magyar nyelvben is
megindultak a világszerte tapasztalható nyelvi változások, a pontosabb, de durvább
kifejezésektől a szelídebb, kevésbé bántó megfogalmazások irányába (pl. mozgássérült,
értelmileg sérült, hallássérült stb.).
Évente lehetővé tesszük egy-egy sérült fiatal számára, hogy az Egyesült Államokban
tanulmányozza az Önálló Élet mozgalmat, a sérült diákok teljes egyetemi integrációját és az
akadálymentesség megvalósulását.
1999 tavaszán két olyan kerekasztal megbeszélést szerveztünk, amelyek az
integrációt, az életminőség javítását szolgálják. Az első az építészhallgatók részére rendezett
akadálymentesítési szeminárium volt, a második a kerekes széket gyártók, forgalmazók és
használók közös tanácskozása: 2000 januárjától a Motiváció Alapítvánnyal együttműködve
részt veszünk a budapesti kerületek középületeinek akadálymentesítését előkészítő
programban.
1999 tavaszán négy kiadvánnyal jelentkeztünk. A Mindenki erdeje 5-8 éves
kisgyerekeknek készült, hogy korán segítsen nekik megérteni és elfogadni a másság bizonyos
fizikai formáit. A Közös a világunk brosúrát leendő óvónők, védőnők, pedagógusok kezébe
szánjuk, a sérült gyermekek várható integrációjára készítve fel őket. A Jogot joggal
tájékoztató füzetke a sérült emberek jogaival kapcsolatos újdonságokról, érdekességekről. A
parkolócédula barátságos üzenet annak érdekében; hogy a fenntartott parkolóhelyek
tiszteletben tartását a magunk eszközeivel is elősegítsük.
183
A De juRe Alapítvány kiemelten közhasznú szervezet, amelynek Kuratóriuma és
Felügyelő Bizottsága önkéntesként dolgozik.
Név: Egyenlő Esélyek Alapítvány

Cím: 1085 Budapest, Liliom u. 8.
Tel: (1) 216 1310
Fax: (1) 216 2866
E-mail: esely@freemail.hu
Kapcsolattartó: Lévai Katalin, Fábián Júlia
1999 januárjában megalakult az Egyenlő Esélyek Alapítvány, amely a nők

esélyegyenlőségének érdekében indít különböző programokat. Az Alapítvány célja, hogy a
közvélemény figyelmét felhívja az esélyegyenlőség fontosságára és segítse a civil
szervezetek együttműködését.
Női tehetség bank

• Adatbázist hozunk létre azokról a nőkről, akik saját szakterületükön jelentős
eredményeket értek el, és ezeket szívesen megosztják másokkal: előadásokat,
konzultációkat, tanácsadást tartanak az érdeklődők számára.
Nők Európai Akadémiája

• Képzést indítunk olyan nők részére, akik aktívan szeretnének részt venni a közéletben.
Az elméleti (szociológiai, nőtudományi, jogi) képzés mellett gyakorlati oktatást is
folytatunk (videós helyzetgyakorlatok, konfliktuskezelési stratégiák).
Diszkrimináció-figyelő hálózat
• Önkéntesek közreműködésével a nőket érő diszkriminációs eseteket gyűjtünk
országszerte, és ezeket rendszeresen megjelentetjük a sajtóban.
Kutatások és könyvkiadás
• Saját kutatásainkat és az általunk összegyűjtött kutatási adatbázist nyitottá tesszük az
érdeklődők számára. Rendszeresen publikálunk tanulmányokat és köteteket a nők és a
férfiak közötti esélyegyenlőség kérdéseiről. 1999-ben megjelentettük a Vegyesváltó című
kötetet, ami a Szerepváltozások folytatása.
Rendezvények
• Konferenciákat, rendezvényeket, kulturális eseményeket, beszélgető esteket szervezünk.
Programjainkra minden érdeklődőt szeretettel várunk!
184
Civil szervezetek
Név: Gandhi Gimnázium és Kollégium

Cím: 7629 Pécs, Komjáth Aladár u. 5.
Tel: (72) 239-310
Fax: (72) 239-826
Email: gimgandhi@freemail.hu
Kapcsolattartó: Csovcsics Erika
A Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium hat évfolyamos középiskola.

Gimnáziumunk tanulói jelenleg elsősorban a Baranya, Somogy és Tolna megye
településeiről kerülnek az iskolába, de járnak az intézménybe Veszprém, Fejér és Pest
megyéből is. A beiskolázási körzet a közlekedési lehetőségek és a kezdő évfolyamos tanulók
életkora miatt várhatóan továbbra is alapvetően a dél-dunántúli régió lesz.
Iskolánk 1994. óta működik, idén, 2000-ben hagyja el az első érettségiző osztály a
gimnáziumot. A végzős diákok többsége tovább szeretne tanulni.
A gimnáziumba a 6. osztályos tanulók, magyar nyelvtan, az irodalom és a
matematika tantárgyakon alapuló felvételi vizsgával kerülhetnek be, de a felvételi azt is
vizsgálja, hogy mennyire rendelkeznek a felvételiző gyerekek az eredményes középiskolai
tanuláshoz szükséges készségekkel. Iskolánk meg kíván felelni a NAT által meghatározott
átjárhatósági követelményeknek, így a hagyományos felvételi eljárás keretében az általános
iskola befejezési után is jelentkezhetnek a tanulók a Gandhi Gimnáziumba.
Iskolánk célja, hogy diákjaink az érettségi mellé minimum egy középfokú és egy
alapfokú nyelvvizsgával rendelkezzenek. Nemzetiségi tantárgy a lovári és a beás nyelv, a
hagyományőrző foglalkozásokon kiemelt szerep jut a cigány kultúra ápolásának. A
tantárgyak közül a nyelveket (angol, német, francia és spanyol), a matematikát, az irodalmat
és a magyar nyelvtant csoportbontásban tanítjuk.
Iskolánkban a 11-12. évfolyamon hat különböző tagozat közül választhatnak a
diákok (ezek a humán, nyelvi, reál, természettudományi, informatikai és
társadalomtudományi tagozatok), ezzel is segítve a diákok érdeklődésének támogatását és
bejutásukat felsőoktatási intézményekbe. Ugyanezt a cél szolgálják a működő szaktárgyi
szakkörök (pl. matematika, biológia, történelem, hagyományőrző, négy irodalmi színpad
stb.) is.
Az intézmény vidéki diákjai korszerű és kényelmes kollégiumunkban teljes ellátást
kapnak. Az új sportcsarnok átadásával változatos testnevelési és szabadidős sportolási
lehetőség nyílt diákjaink számára.
A Gandhi Gimnázium tanulói szociális szolgáltatásokban is részesülnek. Az étkezési
térítési díjat a szülők anyagi lehetőségeihez és jövedelméhez mérten állapítjuk meg, a diákok
hazautazási költségeit havonta három alkalommal az intézmény megtéríti, az oktatásban
használt taneszközök kölcsönözhetők az iskola könyvtárából. Támogatjuk a városi kulturális
eseményeken való részvétel költségeit (színház, mozi, hangverseny, stb.). Nyári táborokban
való részvételt biztosítunk.
Fontosnak tartjuk, hogy diákjaink megfelelő anyagi feltételekkel végezhessék
tanulmányaikat, ezért segítséget nyújtunk nekik, hogy a különböző alapítványoknál
elnyerhető pályázati támogatásokat megkapják. Jelenleg diákjaink mintegy 60 %-a kap ilyen
módon havi néhány ezer forintos támogatást. A tanulók szaktanári segítésén kívül a
szabadidő tartalmas eltöltésének lehetőségével is biztosítani kívánjuk a felvételt nyert tanulók
életének otthonosságát.
185
Név: Habeas Corpus Munkacsoport

Cím: 1360 Budapest Pf. 1
Tel.: 339-8160
E-mail: hc@netstudio.hu
Honlap: http://hc.netstudio.hu/
Kapcsolattartó: Juhász Géza
Az öndefinícióval szembeni logikai kételyeket mellőzve a HCM egy kis

egyesületecske. Azért alapítottuk és azért csináljuk, mert szabadabb, kötetlenebb társadalmat
szeretnénk a mostaninál. Sokáig vártunk a megalakulással, sokat töprengtünk azon, miféle
név fejezheti ki hűen szándékainkat. Amikor egyszer olvasás közben ráakadtam (-JG) a
habeas corpus-ra, tüstént tudtam, ez lesz az igazi. A többieket erről nem is nagyon kellett
győzködni, eleget próbálkoztunk már a céljaink megfogalmazásával ehhez. Azt reméltük,
ennek a kifejezésnek a felelevenítése kellő világossággal kifejezi azt, hogy legértékesebbnek
az önrendelkezési jogot, a magánélet tiszteletét tartjuk.
A HCM érdeklődési területe felöleli mindazokat a kérdéseket, amikor embereket
testükhöz való viszonyuk miatt megkülönböztetnek, ám aggályaink vannak az egyes kitalált
»típusok« szerinti emberek kisebbségének megformálásával szemben.
Namost az nem egy dogma nálunk, hogy a test a világ közepe. Nem azért helyeztük
céljaink középpontjába a testhez fűződő önrendelkezési jogokat, mert úgy gondolnánk, hogy
a társadalmi problémákat mindig a test perspektívájából kellene szemlélni. Mindössze úgy
látjuk, hogy a saját magunkat illető szabadságunk is elég fontos, foglalkozunk hát vele.
Azt is tudjuk, hogy testünkkel kapcsolatos szabadságunk helyzete nem ragadható ki a
társadalom állapotából. A szabadsághoz alternatívák kellenek, az alternatívák pedig akkor
valódiak, ha nem a nyomor vagy a félelem diktálja a választásunkat. Szűken tekintett ügyünk
a testi önrendelkezés szabadsága, bizakodásunkat tápláló perspektívánk minden ember
szabadsága életének viteléhez.
Programjaink nagyobb része az ember-test-szabadság viszony valamennyi aspektusa
iránt nyitott. Ilyen a Könyvtárunk, a Habeas Corpus Jogsegély, ilyen volt (és lesz, amikor
folytatjuk) az esszépályázat, a rádióműsorunk és az előadássorozatunk. Jogelemzéseink eddig
a hatályos magyar Büntető törvénykönyv szexuális fejezetét vették össztűz alá. A Jogsegély
egyik ügyfelének panasza nyomán foglalkoztunk azzal a kérdéssel, miért nem adhatnak vért
azok, akik életükben már volt azonos nemű szerelmük.
Könyvtár
A Habeas Corpus Munkacsoportnak van egy-két száz (320) könyve, főleg
társadalom-tudományi, pszichológiai, szex és test témájúak. Ezeket olvasásra kölcsönviheted.
Jogsegély szolgálat
A Jogsegélyt a nemük, családformájuk, testi megjelenésük, szexuális érdeklődésük,
táplálkozásuk, dohányfüsthöz való viszonyuk stb miatt diszkriminált vagy
konfliktushelyzetbe került egyének számára tartjuk fenn. Bárkinek segítünk, akivel
valamilyen testi tulajdonsága, szokása, ízlése ürügyén méltatlanul bánnak. Ügyfeleinket
méltatlan hátrányaik enyhítésében ingyen támogatjuk.
Munkatársaink a telefonos konzultáción túl személyes segítőként is közreműködnek
a jelentkező problémájának feloldásában. A segítségnyújtás az ügyfél kívánsága szerint
problémáinak megbeszélésére vagy problémamegelőző tanácsadásra, a konfliktusok többi
186
Civil szervezetek
szereplőivel történő konzultációra, jogi tanácsadásra, okiratok készítésére és jogi képviseletre
terjed ki.
Mindazok igénybe vehetik szolgáltatásunkat, akiket korlátoznak testükhöz való
viszonyuk értelmezésében, vagy testtükkel kapcsolatos önrendelkezési szabadságukban,
akikkel valamilyen testi tulajdonságuk, szokásuk, ízlésük ürügyén méltatlanul bánnak, akiket
önrendelkezésük módja ürügyén megkülönböztetnek vagy konfliktushelyzetbe sodornak,
továbbá akik rendelkeznek olyan testükkel kapcsolatos tulajdonsággal, amely miatt ilyen
veszélyeknek vannak kitéve, illetve e speciális helyzetük miatt nem vagy aránytalanul nagy
terhek árán juthatnak a jogbiztonságukhoz szükséges információkhoz vagy jogi
képviselethez. Például a szexista tolakodásnak kitett nők, gyermekek, fiatalok; iskolában
testük alakja miatt tanáraik által zaklatott, gúnyolt diákok; hústól, egyébtől részben vagy
egészben mentesen táplálkozni kívánó fiatalok, akiket családjuk, nevelőjük az elutasított
ételféle elfogyasztására kényszerít; kisebbségi nemi identitásúak vagy szexualitásúak,
valamit rajtuk kívül is mindazok, akik kettőnél több felnőtt szoros együttélésén alapuló
családban kívánnak élni; átlagostól eltérő testalkatuk miatt elbocsátottak vagy munkához
nem jutók; egyenruha viselésére, vagy más indokolatlanul szigorú uniformizálódásra
kötelezett diákok, alkalmazottak; olyan emberek, akik valamely okból a többség által
fogyasztott fogyasztási szerektől eltérő módon kényszerülnek vagy kívánnak táplálkozni stb.
(különféle allergiások, vegetariánusok, alkoholivók/nemivók, dohányzók/nemdohányzók
stb.), és ezen szokásaik érvényesítésében akadályozzák őket.
Név: HÍR-NŐK
Cím: 1011 Budapest, Corvin tér 8.
Email: hirnok@mail.tfk.elte.hu
Honlap: http://www.tfk.elte.hu/hirnok
Kapcsolattartó: Thun Éva, Elekes Irén
Név: INDOK Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ

Cím: 1085 Budapest, József krt. 30-32.
Tel: (1) 303-5341, (1) 303-5343
Fax: (1) 303-5360
E-mail: indok@indok.hu
Honlap: http://www.indok.hu
Kapcsolattartó: Halmai Gábor
Az INDOK alapvető feladatának azt tekinti, hogy kiterjedt dokumentációs bázis

létrehozásával, konferenciák, szakmai és népszerűsítő programok szervezésével, kiadványok
megjelentetésével segítse az emberi jogi kérdésekben való tájékozódást és a nemzetközi
normáknak megfelelő szemlélet erősödését.
Arra törekszünk, hogy Magyarországon is legyen olyan hely, ahol

• az emberi jogokkal foglalkozó szakemberek megtalálhatják a témával kapcsolatos
információkat,
• az érdeklődők tanácsot kaphatnak, hogy kérdésükkel, problémájukkal mely
fórumokhoz, szervezetekhez fordulhatnak, ügyük képviseletét hol remélhetik
legeredményesebben.
187
A központ az emberi jogok védelme, a nemzetközi normáknak megfelelő gyakorlat

kialakítása érdekében
• gyűjti és nyilvános könyvtárában az érdeklődő magánszemélyek, intézmények,
szervezetek számára hozzáférhetővé teszi a hazai és nemzetközi emberi jogi
jogszabályokat és egyezményeket, a nemzetközi és a hazai bíróságok eseti döntéseit, a
jogvédő szervezetek jelentéseit, a témával foglalkozó könyveket, tanulmányokat, cikkeket,
• bekapcsolódik a HURIDOCS nevű emberi jogi dokumentációs hálózatba, amely
lehetővé teszi az együttműködést a hasonló európai emberi jogi központokkal, valamint az
Európa Tanács Strasbourgban működő Emberi Jogi Igazgatóságával,
• bár maga konkrét ügyekben nem jár el, állandó és szoros kapcsolatot tart fenn a jogvédő
szervezetekkel, valamint azokkal az ügyvédekkel, akik emberi jogi ügyekben képviseletet
vállalnak a hazai és nemzetközi bíróságok előtt,
• kutatásokat végez, illetve végeztet aktuális emberi jogi kérdésekről,
• szakmai vitákat, kerekasztal-beszélgetéseket szervez elméleti és gyakorlati
szakemberek, kormányzati és nem kormányzati szervezetek képviselőinek részvételével,
• tréningeket tart jogalkalmazóknak a magyar és a nemzetközi ítélkezési gyakorlatról,
• képzést szervez emberi jogi kérdések iránt érdeklődő újságíróknak,
• vállalja ismeretterjesztő előadások szervezését középiskoláknak, ifjúsági kluboknak,
• kiadványokat ad ki mind szakembereknek, mind az érdeklődő nagyközönségnek,
• megjelenteti a Fundamentum című negyedéves emberi jogi folyóiratot, amely hazai és
külföldi tudósok tanulmányai mellett rendszeresen közöl kommentált döntéseket, s módot
ad jogvédő szervezetek bemutatkozására.
Név: Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetsége – JOSZ

Cím: 1092 Budapest, Soroksári út 16.
Tel: 215-0192
Kapcsolattartó: Litavecz Anna
A JOSZ bemutatása
A JOSZ a magyar jelnyelvi tolmácsok (felsőfokú jelnyelvi végzettséggel) és a segítő
tolmácsok (középfokú jelnyelvi végzettséggel), valamint kontakt tolmácsok (siket és
nagyothalló jelnyelvi tolmácsok) szakmai érdekvédelmi szervezete.
A JOSZ főbb célkitűzései

• a magyar jelnyelvi tolmácsok szakmai érdekvédelmének és továbbképzésének ellátása;
• a magyar jelnyelvi tolmácsszolgálat kiépítése és a szolgáltatás minőségének folyamatos
biztosítása;
• a magyar jelnyelv és a jelnyelvi tolmácsolások munkájának társadalmi elismertetése.
A JOSZ főbb tevékenységei

• a tagság érdekvédelmének folyamatos biztosítása;
• a tagság számára rendszeres találkozók (évente két közgyűlés), fórumok,
továbbképzések szervezése;
• a JOSZ hírlevelének, a "Hangoskodó" című negyedéves kiadványnak megjelentetése és
terjesztése. A hírlevélből a tagság aktuális információkhoz jut. Fórumot biztosít a
188
Civil szervezetek
véleménynyilvánításoknak és kapcsolatot jelent a tagok számára két találkozó közötti
időszakban; nemzetközi kapcsolatok kiépítése és ápolása európai és amerikai
társszervezetekkel;
• képviseleti munka a magyar jelnyelv elismertetése, a siket és nagyothalló emberek
társadalmi elfogadtatása, valamint a jelnyelvi tolmácsok munkájának hivatalossá tételének
ügyében;
• az első hazai önálló jelnyelvi tolmácsközpont működtetése.
A JOSZ szervezeti felépítése

• a JOSZ legfőbb testülete a közgyűlés, amely a tagságból áll.
• a JOSZ 5 tagú vezetőségét a közgyűlés választ] a meg. A vezetőség 1 elnökből és 4
tagból tevődik össze.
• A közgyűlés választja meg a vezetőség mellett működő 3 tagú Etikai Bizottságot (Etikai
Kódex betartatása) és a 3 tagú Ellenőrző Bizottságot (szakmai és pénzügyi felügyelet) is.
Név: Korszerű Technikával a Mozgáskorlátozott Emberekért Alapítvány

Cím: Budapest, III. San Marco u.76.
Telefon: 454-0504
Email: kta1@matavnet.hu
Honlap: http://www.c3.hu/~technika
Kapcsolattartó: Rádai Sándor
A Technika Alapítvány célja:

A mozgáskorlátozott, ill. szélesebb értelemben a fogyatékos emberek sokoldalú
rehabilitációjának elősegítése, ezen belül teljes értékű társadalmi részvételük műszaki-
technikai feltételeinek javítása. Ennek keretében elsődleges célunk a modern rehabilitációval
összefüggő információk megszerzése, rendszerezése és terjesztése, az ismeretek gyors
cseréjének elősegítése a szakemberek és a felhasználók között, a hazai környezet- és
eszközfejlesztés támogatása, végül az európai színvonalú rehabilitációs- és segédeszközök
megismertetése és az igények jelentkezése alapján az eszközök hozzáférhetővé tétele a
magyar mozgássérült emberek számára, az akadálymentes környezet kialakításának
kezdeményezése és szakmai segítése, irányítása mellett.
A Technika Alapítvány feladatai:

Az Alapítvány létrehozását az tette szükségessé, hogy hazánkban sok jó és hasznos
gondolat született és születik a mindennapi tevékenység - elsősorban a közlekedés és az
otthoni teendők - ellátása során, részben az önálló, önmeghatározó életvitelre törekvő
mozgáskorlátozott személyek, részben a velük kapcsolatban álló, őket segítő személyek
részéről. Igen gyakran az itthon újnak számító ötletek, elgondolások, műszaki megoldások
másutt már megvalósultak, egyszerűen beszerezhetők lennének, azonban sem a hazai
szakemberek, sem a leendő felhasználók nem rendelkeznek ezekről a lehetőségekről
részletesebb és használható információkkal. A Technika Alapítvány szakmai segítséget nyújt
a rehabilitációval és az akadálymentességgel kapcsolatos információs rendszerek,
adatbázisok létrehozásához, feltöltéséhez és minél szélesebb körben történő használatához,
miközben maga is létrehoz nyilvános tematikus adatbázisokat.
Rendkívül nagy problémát jelent az eredetinek bizonyuló hasznos ötletek
kikísérletezése, kipróbálása, szakértői véleményeztetése, végül megvalósítása. Ebben a
189
folyamatban is segítő, gyorsító és anyagi támogatást nyújtó szerepet vállal az Alapítvány,
mivel felismertük, hogy a jól hasznosítható ötletek megvalósulásának leggyakoribb akadályát
a speciális szakismeretek és az induló pénzösszegek hiánya képezi. A jelenlegi gazdasági
környezetben a fejlesztések finanszírozásához állami pénzek nem állnak rendelkezésre és -
sajnálatos módon - a társadalombiztosítási rendszer sem kívánja támogatni a korszerűbb,
nagyobb használati értékű s ezzel együtt magasabb árú segédeszközök forgalmát. A nem
kimondottan gyógyászati segédeszköz kategóriába tartozó, de a sorstársaink számára
elengedhetetlenül fontos, úgynevezett rehabilitációs eszközök megvásárlását a
társadalombiztosítás korábban sem támogatta és a jövőben sem várható, hogy ezt megteszi.
Ide soroljuk azokat a számítástechnikai és kommunikációs eszközöket is amelyek éppen a
súlyosan mozgáskorlátozott emberek munkavégzési, kommunikációs és kultúrált szabadidős
tevékenységeit képesek szinte határtalanul kitágítani.
Az Alapítvány tisztában van azzal, hogy a támogatásával kifejlesztett eszközök - a
felhasználás állami vagy társadalombiztosítási támogatása nélkül - kezdetben csak a
felhasználók szűk rétegéhez juthatnak el, azonban bízik abban, hogy ezzel felmérhetővé válik
az új, korszerű, hazai gyártású eszközökkel szemben kialakuló reális piaci igény, amely a
későbbiekben alapot nyújthat a társadalombiztosítási rendszer átgondolt kiterjesztésére is. Az
Alapítvány által támogatott és sajátmaga által is intenzíven használni kezdett (elektronikus,
számítástechnikai) információs és kommunikációs rendszerek fejlődése lehetővé teszi a
segédeszköz ellátás nemzetközi - elsősorban európai - trendjeinek, aktuális színvonalának,
módszereinek, finanszírozási rendszereinek, eszközválasztékának jobb megismerését, ami
hivatkozási alapot jelent az egészségkárosodottak hazai szervezetei számára a
társadalombiztosítás szolgáltatásaiban végrehajtandó korszerűsítés irányainak kijelöléséhez,
továbbá tárgyi-szakmai ismereteket nyújt eszközök kiválasztásához és a környezet
akadálymentes kialakításához is.
Az Alapítvány - céljainak megvalósítása érdekében - sokoldalú tevékenységet kíván
kifejteni, de nem feladata egyének vagy társaságok karitatív támogatása.
Az Alapítvány feladatának tekinti a nagyobb érdeklődésre számot tartó, de még nem
általánosan ismert korszerű műszaki megoldások dokumentálását, a megszerezhető
legfrissebb információk hozzáférhető archiválását, a modern eszközök mintapéldányainak
megvásárlását, ismertetőinek magyarra fordíttatását és terjesztését, lehetőleg felmérve a
vásárlóképes keresletet. Amennyiben ilyen igény mutatkozik, akkor segíteni kíván az új
eszköz hazai forgalmazásának, vagy kooperációs gyártásának megszervezésében is.
A Technika Alapítvány működtetése:

Az Alapítvány - az éppen rendelkezésre álló szabad pénzkészletétől függően -
támogatásban részesítheti az iparjogvédelmi szempontból tiszta, újszerü műszaki
megoldásokat tartalmazó, jobb használhatóságot kínáló, olcsóbban előállítható rehabilitációs
és más segédeszközök hazai kifejlesztését, mintapéldányainak előállítását, esetleg szabadalmi
védettségének megszerzését is.
Az Alapítvány segíteni kívánja a már kidolgozott, de még nem gyártott hasznos
eszközök hazai gyártásának és forgalmazásának előkészítését és a gyártás megindulását
követően az ilyen termékek széleskörű ismertetését az érdekeltek körében, amihez a
hagyományos és a korszerű tömegtájékoztatás minden eszközét, - pl. folyóiratok, TV
Teletext, BBS-ek, Internet honlapok, stb. - igénybe kívánjuk venni.
Az Alapítvány eszközeivel támogatni kívánjuk a rehabilitációs technikával, valamint
az épített környezet akadálymentes ki(át)alakításával és az ehhez kapcsolódó nemzetközi
együttmüködéssel, szabványosítással foglalkozó hazai szakemberek ismeretanyagának
190
Civil szervezetek
folyamatos korszerűsítését olymódon, hogy hozzájárulást adhat az Alapítvány e szakemberek
hazai és külföldi kiállításokon, - elsősorban az EU által szervezett - tanácskozásokon való
részvételének költségeihez, illetve elsősorban szakmai támogatást nyújthat a témakörrel
foglalkozó hazai és nemzetközi információs rendszerekhez - pl. MEDINFO, MEOSZ BBS,
HANDYNET, INTERNET, stb. - történő csatlakozáshoz közvetlenül és más támogatók
bevonásával.
Az Alapítvány a termékfejlesztési, továbbfejlesztési, gyártásbevezetési és
forgalmazási célok támogatására adott pénzösszegeket - a pályázóval kötendő szerződésben
rögzítésre kerülő módon és mértékben, - csak a kitűzött cél megvalósítása után igényli vissza,
részben vagy egészben, indokolt esetben méltányos kamattal vagy haszonnal, az Alapítvány
folyamatos működőképességének fenntartása érdekében. Az egyéb támogatásokat
visszatérítési kötelezettség nélkül adjuk. Az esetleg képződő nyereség, kamatbevétel és az
ujabb adományok elsősorban a veszteségek pótlására és a működőképesség fenntartására
szolgálnak, a non-profit szervezetekre vonatkozó szabályok szerint. Az Alapítvány-tól a
támogatást pályázatok keretében vagy pályázaton kívül lehet ígényelni.
Név: Kurt Lewin Alapítvány

Email: kla@c3.hu
Honlap: http://www.romapage.hu/portal/kla.htm
Kapcsolattartó: Ligeti György
Eddigi tevékenység
• 1997-től RomaPage - a magyarországi cigányság web-lapja
• 2001: Diákjogok-pedagógusjogok (szociológiai kutatás az Oktatási Jogok Miniszteri
Biztosának megbízásából)
• 2000: NetPlanet - előítélet-megelőző internetes web-site angol, holland és magyar
középiskolások bevonásával (A Socrates Programiroda COMENIUS alprogramjának
támogatásával)
• 1999-2000: Demokratikus állampolgári szocializáció - kérdőíves és interjúkon alapuló
kutatás Pécs 11-es közép-iskolásainak körében (N=1754 fő)
• 1996-2001: Felvételi előkészítő kurzus cigány és nevelő-otthonban élő diákok számára
szociológia és szociálpolitika szakokra
• 1998: Minden másképp van társadalomismereti CD-ROM
• 1996: Bevezetés a magyarországi cigányság kultúrájába CD-ROM a Calibra-Műszaki
Könyvkiadó gondozásában
• 1993-1998: társadalomismereti táborok cigány és nem cigány középiskolásoknak,
illetve egyetemistáknak (Hajdúszoboszló, Kecskemét, Szeged, Várong)
Az Alapítvány 1993-tól folyamatosan szervez társadalomismereti táborokat. 1993-

ban Hajdúszoboszlón, 1994-ben Szegeden került megrendezésre a Pepita tábor, mely célja
az volt, hogy roma és nem roma diákok együtt nyaralva, együtt dolgozva megismerjék
egymást, s a személyes tapasztalatok segítségével esetleges előítéleteik megelőzhetőek
legyenek.
1995-ben Kecskeméten került megrendezésre ugyancsak roma és nem roma általános
iskolás diákok számára egy tíz napos tábor, mely időszakban a gyerekek - végzős gimnazista
csoportvezetők segítségével - közös táborújságot hoztak létre.
191
1996-tól kezdve Várongon, egy 245 fős Tolna megyei faluban szervez az Alapítvány
Minden másképp van címmel társadalomismereti tábort családon kívül nevelkedő, roma,
illetve kábítószerfüggő fiatalok számára.
Az Alapítvány 1995-ben került hivatalos nyilvántartásba. A Kurt Lewin Alapítvány
1996-ban hozta létre Ligeti György vezetésével a Bevezetés a magyarországi cigányság
kultúrájába című CD-ROM-ot, melyet a Műszaki Könyvkiadó jelentetett meg 1997-ben. A
projekt résztvevőinek célja az előítéletek kialakulásának megelőzése volt. Mindannyian úgy
gondolták, hogy lényeges eredmények érhetőek el az érintett csoport objektív bemutatásával.
Erre igen alkalmas eszköz az interaktív CD-ROM. A készítők azon az állásponton voltak,
hogy a magyarországi cigányság kultúrája nem elszigetelt jelenség, hanem az egyetemes
emberi kultúra szerves része. A Bevezetés a magyarországi cigányság kultúrájába elsősorban
elgondolkodtatni akar, valós ismereteket átadva: tegyen az olvasó újra és újra kérdéseket fel
önmagának és a kiadványnak!
A szerkesztő, a szerzők, a grafikusok hangsúlyt fordítottak a CD-ROM oktatási
segédanyagként való használhatóságára. Fontosnak tartották, hogy a pedagógusok is
információkat meríthessenek belőle: az iskolai oktatás során minden bizonnyal először az ő
kezükbe kerül majd az anyag.
1997-től érhető el az Interneten a RomaPage, a magyarországi cigányság honlapja.
A kezdetekben hat szervezet jutatott el rendszeresen anyagokat e web-site-ra, jelenleg húsz
fölötti állandó partnere van a RomaPage-nek. A fellelhető anyagok száma ezer fölötti,
megtalálhatóak közöttük pályázati felhívások, naponta frissülő - romákat érintő - híranyagok,
az egyes szervezetek tájékoztatója, tanulmányok, képzőművészeti alkotások, szépirodalmi és
szociológiai bibliográfiák.
A RomaPage célja, hogy ne csak a romákkal közvetlenül kapcsolatban álló
szakemberek és politikusok információszolgáltatója legyen, hanem az, hogy a szélesebb
közvélemény is hozzájusson egy gazdag, és a szerkesztőség reményei szerint objektív
hírforráshoz.
A Kurt Lewin Alapítvány 1998-ban másfél évi munka után elkészítette a Minden
másképp van interaktív társadalomismereti CD-ROM-ot, mely a Nemzeti Alaptanterv
Ember és társadalom műveltségterületét dolgozza fel. A készítők meggyőződése, hogy az
ember komfortérzete megnő a világban, ha eligazodik abban. Megismerve az egyes
társadalmi jelenségeket, azok lehetséges okait és következményeit, idegenkedésünk menten
csökken.
Társadalmi ismeretek birtokában, leginkább pedig a társadalom megismeréséhez
szükséges újabb és újabb szempontokkal a demokratikus, autonóm polgár attitűdjei
alakulhatnak ki, ami pedig egy magasabb színvonalú emberi együttélést eredményezhet.
Hangsúlyozandó, hogy nem tanárt pótló, hanem a tanár munkáját segítő tankönyvet
sikerült létrehozni: bármely tantárgy tanítása csak akkor lehet sikeres, ha a tanuló számára
valamilyen belső ok miatt fontos a tanulás. Úgy képzelendő el a CD-ROM esetében az
ismeretek átadása, mint egy termék sikeres eladása: ha a vevő számára a dolog, annak
környezete, vagy a kereskedő szimpatikussá válik, az üzlet már létre is jött. Analógiánk
szerint tehát, ha a diák „beleszeret” tanárába, a taneszközbe, abba a légkörbe, mely az órán
van, nyert ügyről beszélhetünk, motiváltsága nyomán hatékonyan fog tanulni. Ehhez azonban
nélkülözhetetlen a tanár személye.
192
Civil szervezetek
Jelenlegi tevékenység
Az Alapítvány immár ötödik éve szervez felvételi előkészítő kurzust olyan roma,
illetve családon kívül nevelkedő fiataloknak, akik főiskolán-egyetemen kívánnak
továbbtanulni - elsősorban szociológia, szociálpolitika és szociális munkás szakokon.
A szakmai felkészülésen túl tanulás-módszertani és pszichológiai tréning is segíti a
diákok készülését. Nagyon fontosnak tartják az Alapítvány munkatársai azt, hogy minél
kevesebb diák morzsolódjék az előkészítő valóban embert próbáló hónapjai alatt, s olyan
közösség alakuljon ki, mely a sikeres felvételi vizsgát tett diákoknak is segítséget nyújt az
főiskolai-egyetemi évek során.
Jövőbeni tervek
1999 második felétől kezdve indul be a Kurt Lewin Alapítvány ALLDIFF (All is
Different) programja. A projekt célja 14-18 éves diákok interkulturális jellegű társadalmi
ismereteinek fejlesztése a megismerés útján. A résztvevő magyar, holland és angol, ezen
belül fekete, fehér, roma, migráns, mozgássérült és családon kívül nevelkedő diákok hírt
adnak saját életükről, családjukról, egy hétköznapjaikról.
A munka első évében internetes web-site-ot és diákoknak szóló tankönyvet hoznak
létre a projekt magyar, angol és holland résztvevői, mely az előítéletek megelőzését segíti.
Bemutatandóak a legfontosabb társadalmi folyamatok, az európai kultúra sokfélesége (és
alapvetően egységes volta). A második évben - az addigi tevékenység szerves folytatásaként
- módszertani kézikönyv kerül kidolgozásra pedagógusok számára. Ennek elkészültét a
magyar, holland és angol diákok társadalmi ismereteit érintő vizsgálat előzi majd meg. A
módszertani segédlet az interkulturális oktatás gyakorlatát hivatott segíteni. Cél, hogy a
tanárok - osztálytermi helyzetben és a tanórán kívül egyaránt - eszközt kapjanak a kezükbe a
diákok demokratikus szocializációjához. Fontos, hogy a projekt befejezése után az elkészült
segédkönyv segítségével a web-oldal és a tankönyv mind szélesebb körben használva legyen
a történelem, földrajz, irodalom és társadalomtudományi tanórákon. A segédlet a résztvevők
eddig munkáinak és tapasztalatainak felhasználásával, a diákok ismereteiről készült vizsgálat
alapján készül el.
Az Alapítvány a későbbiek során akkreditált tanártovábbképző kurzust kíván
indítani Európai polgár címmel. A kurzus célja megkönnyíteni a középiskolai tanároknak az
európai értékek átadását a tanórán, eszközt, többlet-tudást adni a demokratikus attitűdök
osztálytermi és iskolán kívüli fejlesztéséhez.
Név: Labrisz Leszbikus Egyesület

Cím: 1395 Budapest, Pf. 408
Email: labrisz@hotmail.com
Kapcsolattartók: Sándor Bea, Takács Mária
Az egyesületet 1999 novemberében, tizenhét taggal jegyezték be. Jelenleg 24 tagja van. A
szervezet célja mindenekelőtt a magyarországi leszbikus és biszexuális nők emberi jogainak
védelme és önszerveződésének támogatása, ezen keresztül pedig a leszbikus/biszexuális lét
kiegyensúlyozott megélésének elősegítése a társadalomban. Alapvetően fontosnak tartjuk,
hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a nők szexuális kisebbségeinek a társadalom
minden területén megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetésére, és oldjunk az előtéleteken,
sztereotípiákon. Feladatunknak tartjuk a leszbikus kultúra feltárását, ápolását és
megismertetését. E célok megvalósítása érdekében az egyesület többrétű (közösségi,
193
kulturális, oktatási, PR, stb.) tevékenységet folytat. Az 1999 óta megvalósult, illetve
folyamatosan futó programok:
Havi rendszerességgel zajló beszélgetőestek szervezése, meghatározott témában, a

leszbikus és biszexuális nőket érintő kérdésekről (ez a program 1997 ősze óta folyik, tehát
már az egyesület létrejötte előtt megkezdődött). Ez az egyetlen ilyen jellegű fórum nemcsak
Budapesten, de az országban is; vidékiek is látogatják, sokaknak ez az első lépés az
önfelvállalás felé.
Könyvkiadás. Elindult a "Labrisz-könyvek" sorozat, melynek eddig egy kötete
látott napvilágot (Leszbikus tér/erő, Labrisz Leszbikus Egyesület, 2000), a második kötet
(Szembeszél. Leszbikusok a szépirodalomban) előreláthatólag 2001 februárjában jelenik meg.
Részvétel a Meleg és Leszbikus Fesztiválok szervezésében (1999 óta).
Oktatási projekt. 2000 őszén, a PHARE támogatásával indította el az egyesület. A
kezdeményezésről az ország minden középiskoláját tájékoztattuk. "Melegség és megismerés"
címmel, osztályfőnöki/emberismeret óra keretében készültünk beszélgetésekkel. Erre hat
iskola tartott igényt, eddig négyben tartottunk órákat. (A projekthez három nyilvános
beszélgetés is kapcsolódott, melyek 2000 novemberében-decemberében, a budapesti
Napházban zajlottak.) A program némi politikai és médiabotrányt is kavart.
Nemzetközi kapcsolatok építése-ápolása. Részvétel nemzetközi konferenciákon.
Ifjúsági csereprogram lebonyolítása (2000-től).
Filmkészítés (I. Budapesti Leszbikus Filmbizottság. Első és eddig egyetlen, a BBS
által támogatott filmjét az V. Meleg és Leszbikus Film- és Kulturális Fesztiválon vetítették,
2000-ben.)
A leszbikusok és biszexuálisok, illetve az őket foglalkoztat(hat)ó kérdések
autentikusabb és rendszeresebb megjelenésének előmozdítása a médiában. Médiafigyelés.
Dokumentáció, archívum. (Folyamatos)
Név: Magyarországi Női Alapítvány – MONA

Cím: 1357 Budapest, Pf. 453/277
Tel: 350-1311
Email: mona@mail.c3.hu
Kapcsolattartó: Lestál Zsuzsa
A MONA elméleti és gyakorlati feladatai:
Oktatás, képzés:
• a gazdaságban: a női munkanélküliség enyhítésére munkahelykereső startégiák és
képzési programok kidolgozása, illetve népszerűsítése
• a politikában: érdekérvényesítési technikák a lobbizásban és a médiában a hatékony
törvénykezés érdekében
• a családban: a női szerepek újrafogalmazása a “kettős teher” megosztása érdekében
• jogi, egészségügyi és pszichológiai tanácsadás nők részére
Kutatások támogatása:
• a nők munkaerő-piaci helyzetéről
• a nők politikai szerepvállalásáról
194
Civil szervezetek
Ezen kívül:
• konferenciák, gyűlések, nyilvános fórumok szervezése
• kiadványok megjelentetése nőket érintő témákban
• kapcsolattartás hazai és külföldi nőszervezetekkel, hálózatokkal
Milyen Magyarországon nőnek lenni?

A szabad választások előtt a magyar társadalom, benne a magyar nők formális
egyenlőségben éltek. A látszólagos közéleti szerep nem jelentett valóságos jogokat és
felelősséget. A nők helytállásának otthon a háztartásban és a munkahelyükön, pedig nem
kaptak túl sok segítséget a hagyományos női szerepek ellátásához, és hátrányt szenvedtek a
munkahelyi, közéleti versenyben is. Mindezen mit sem változtatott a rendszerváltás, a nők
életminőségének romlása mellett a társadalmi elismertségük sem változott. Ezért van szükség
olyan programokra, melyek segítik őket, hogy megtalálják helyüket az átalakuló
társadalomban, hogy érdekeiket felismerjék és élni tudjanak lehetőségeikkel gyermekeikért,
az emberekért, hogy jó legyen Magyarországon nőnek lenni.
A MONA fiatal, pártsemleges, nonprofit alapítvány, amelynek célja, hogy segítse a
nőket a rendszerváltás utáni Magyarországon. A MONA mindenki számára nyitott. Várja a
magyar és külföldi magán- és jogi személyek csatlakozását.
Név: Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány

Cím: 1053 Budapest, Henszlmann I. u. 9.
Tel: (1) 317-44-17, (1) 317-34-31, (1) 318-99-20, (1) 317-84-38
E-mail: motiv@mail.c3.hu, motiv@mail.tvnet.hu
Honlap: http://www.c3.hu/~motiv
Kapcsolattartó: Zalabai Péterné
Az Önálló Életvitel alapelveit elfogadva, annak megvalósulását segítő szolgáltatások

biztosítására jött létre 1991. májusában a Motiváció Mozgássérülteket Segítő Alapítvány. Az
alapítvány céljául tűzte ki, hogy a szükségletek figyelembevételével, igények felkeltésével
olyan szolgáltatásokat hozzon létre és működtessen, amelyek a fogyatékos emberek mind
teljesebb integrációját segítik elő.
Szolgáltatásaink
Az 1991 óta működő Speciális Munkaközvetítő, Információs és Tanácsadó-,
valamint a Sérült Emberek Érdekérvényesítő Irodáját 1998-ban összevontuk, így jött létre a
Munkaközvetítő és Tanácsadó Szolgálat. A szolgálat célja a tanácsadás és segítés, a
fogyatékos emberek munkavállalási, életvezetési, társadalmi beilleszkedési problémáinak
megoldásához, a fogyatékos emberek esélyegyenlőségének megvalósulása érdekében. A
Szolgálatnál szociális munkás, jogász és egyéb segítő szakmák képviselői állnak az irodánkat
felkeresők részére. Adatbázisunk segítségével személyesen és telefonon a fogyatékos
embereket érintő speciális ügyekben gyorsan és szakszerűen tudunk segítséget nyújtani. A
Tanácsadó Szolgálat a fogyatékos emberek életvezetési és társadalmi beilleszkedési
problémáinak megoldásához, esélyegyenlőségük megteremtéséhez nyújt segítséget. A
Munkaközvetítő Szolgálat az évek során több ezer fogyatékos munkavállalót helyezett el a
neki megfelelő munkahelyre. Mindezen szolgáltatások összességével kívánjuk segíteni a
Budapesten élő mozgás-, látás- és hallássérült emberek problémáinak megoldását.
195
Rendszeresen tartunk tréningeket és tanfolyamokat ügyfeleink részére. A Személyi
Segítő Szolgálat háziorvosok, Gondozási Központok, Önkormányzatok és családtagok
javaslatára lép kapcsolatba a fogyatékos személlyel. A javaslattevőkkel a továbbiakban is
szoros kapcsolatot tartanak munkatársaink, és a segítésben létrejövő változtatásokat is együtt
dolgozzuk ki. A Szolgálat önkormányzati feladatokat átvállalva biztosítja az ápolási,
gondozási, személy segítői szolgáltatásokat. A szolgáltatást egyedül vagy családban élő,
önmaga ellátására nem képes, súlyosan fogyatékos látás-, hallás-, mozgássérült, vagy
halmozottan fogyatékos személyek vehetik igénybe. Alapelv, hogy nem az igénybevevő
helyett végezzük el a feladatokat, hanem a fogyatékos egyén aktív közreműködésével. A
Szolgálat jelenleg mintegy 40 főt lát el. A személyi segítést végzők képzése sokrétű.
Találunk köztük szociális munkásokat, szakápolókat, valamint középfokú egészségügyi
végzettségűeket is.
Szállító Szolgálatunk fogyatékos személyek munkába, iskolába, kezelésre való
közlekedését segíti. Előzetes bejelentés alapján szállítjuk ügyfeleinket, de elsőbbséget
élveznek azok a szállítások, melyek rendszeresek és csoportosak. A szállítandó személy 40.-
Ft-tal járul hozzá a költségekhez.
Az Akadálymentes Program keretében felmérési ajánlatunkkal felkerestük az összes
önkormányzatot és minisztériumot. Munkatársaink eddig a XIII., II., és X. kerületet mérték
fel, és több kerülettel előzetes tárgyalásban állunk a felmérést illetően. Az ISM-mel kötött
szerződés alapján felmértük magát a minisztériumot, valamint több sportlétesítményt. Több
más közintézményt, felsőoktatási intézményt és minisztériumot is akadálymentesítettek
javaslataink alapján. Szakembereink minden esetben a lehető legoptimálisabb és legolcsóbb
megoldást javasolják. Létrehoztuk a Budapesti Városkalauzt és az "Akadálymentes
Környezet" c. CD Romot.
Az Önálló Életvitel Központok országos hálózatának kialakítása és koordinálása
során 36 szervezettel alakítottunk ki kapcsolatot. A program célja a szervezetek közti
információ csere biztosítása, elektronikus levél, hírlevél útján. A programban résztvevő
szervezetek megismerhetik egymás munkáját, tevékenységét, tapasztalatokat cserélhetnek.
Kiadványaink:
• Budapesti Városkalauz
• Budapesti Szociális Kalauz
• Akadálymentesen Épített Környezet
• Személyi Segítők Kézikönyve
• Hogyan Segítsünk Sérült Embertársainkon?
• Akadálymentes Környezet tervezési CD ROM
Alapítványunk munkatársai rendszeresen részt vesznek a hasonló szervezetek fórumain,

valamint lehetőség szerint a fogyatékosokat érintő törvények előkészítési és alkotási
munkájában. Alapítványunknál jelenleg 50 fő fizetett alkalmazott, és 10-12 fő önkéntes
dolgozik.
196
Civil szervezetek
Név: Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda

Tel: 303-8973, 314-4998
E-mail: info.neki@mail.datanet.hu
Honlap: http://www.neki.hu
Kapcsolattartó: Furmann Imre
A N.E.K.I. a Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelmét

tűzte célul. Nemcsak azért tartja ezt a tevékenységet fontosnak, mert történelmi tapasztalatok
szerint egy ország demokráciájának és belső egyensúlyának egyik legfontosabb mutatója a
kisebbségek helyzete, hanem azért is, mert hazánkban a rendszerváltás után olyan
problémákkal kell szembenézniük a kisebbségeknek, melyek eddig részben rejtve voltak, s
melyek előtt a többségi társadalom is sokszor értetlenül áll.
Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált feszültség objektív megismertetéséhez
és a helyzet megoldásához a N.E.K.I. úgy igyekszik hozzájárulni, hogy a megtörtént
diszkriminációkat - alapos feltárásuk után - jogi útra tereli, a sértetteket hozzásegíti a
jogorvoslathoz, miközben gyakran a jogrendszer vagy a joggyakorlat hiányaira is rámutat.
A NEKI budapesti irodája 1999-ben már öt főállású jogásszal és egy - a Jogvédő
Irodában 2 évig főállású jogászként tapasztalatokat szerzett - állandó megbízott ügyvéddel
működik. A munkát segítik az ország egész területéről bevonható ügyvédek és más
szakemberek. Nemcsak földrajzi, hanem szakmai értelemben is a minél alaposabb és
szélesebb körű jogvédelemre törekszik az iroda: az egyetemi hallgatóktól kezdve nemzetközi
jogi szakemberekig, külföldi szakértőket is ideértve, számos jogászt és más szakembert von
be tevékenységébe.
Az évente megjelentetett Fehér füzetben csak néhány eset bemutatására nyílik
alkalom. A valóságban sokkal több üggyel foglalkozik a NEKI. Az eltelt több mint öt év alatt
jelentős mennyiségű panasz érkezett; ha csak az írásos bejelentéseket vesszük figyelembe,
több mint 600 panaszról számolhatunk be.
Alapelvek a vállalásokról
• a NEKI minden elvállalt esetben az ügyet végig követi, függetlenül attól, hogy a jogi
eljárás meddig húzódik;
• nem utasítja el a kevésbé látványos eseteket, akkor sem, ha ezeknek a sajtó vagy más
nyilvános fórum nem tulajdonít jelentőséget;
• nem vállalja azokat az eseteket, amelyekben a jogsértés nem vezethető vissza etnikai
diszkriminációra; eleve elutasítja azokat az eseteket, amikor családon belüli vagy roma ill.
cigány szervezetek közötti konfliktusról van szó;
• csak akkor teszi közzé az ügyfelek nevét (és az érintettek felismerhetőségét elősegítő
adatokat), ha azt az ügyfél kifejezetten kéri, és ha ez az ügyfél érdekeit előreláthatóan nem
sérti.
197
Név: Önazonos (Petőfi Rádió), Szappanopera helyett (Tilos Rádió)

Cím: 1081 Budapest, Kiss József utca 4 1/6.
Tel: 328-8409
Honlap: http://tilos.hu/musorok/szappanopera
Kapcsolattartó: Pálfi Balázs
Szerencsére senki sem kérdezi, hogy melyik műsort szeretem jobban, úgyis csak az
elcsépelt képet tudnám idézgetni: Anya, és melyik gyermeke; illetve bármelyik ujjamat
harapva. A sorrendet csak az idő szabja meg, az Önazonos született előbb, 1994 őszén. A
tavaszi kormányváltás után a Rádióban is megtörténtek az átváltások, és az újonnan
kinevezett vezetők jó része pályázatot írt ki, lehetet műsorötletekkel házalni. Az akkori
éjszakai sáv felelős szerkesztője Fiala János csak annyit kérdezett, hogy "Tényleg ennyire
nyíltan?" - ugyanis a műsor egyik alappillére az volt, hogy a szerkesztő maga is "vállalja a
homoszexualitását". Így a hallgatók ennek tudatában telefonálhattak be, és kerültek adásba.
Megdöbbentő reagálások is elhangzottak, de összességében nagyon "toleránsan" fogadták a
hallgatók az adást, kialakult egy rendszeresen odafigyelő réteg az éjszakai időpont ellenére.
Az első néhány adásba alig-alig telefonáltak melegek, de egy idő után megjött a
bátorságuk, és már adott esetben ők maguk vitatkoztak a homofób nézeteket hangoztatókkal.
Az Önazonos kezdését követően nem sokkal az akkor éppen újrainduló Tilos Rádió Zsazsa
Tax vezetésével, Nocsak-nocsak címmel szintén a meleg világ és a heteroszexuális többség
sajátos viszonyát boncolgató műsort hívott életre. Egy év után a műsorvezető "átadta" az
időpontot szerény személyemnek, onnantól kezdve kéthetente a Tilosban is vezettem "meleg
műsort" Szappanopera helyett címmel. (Fejlemény: 2000 szeptemberétől immáron hetente
jelenik meg a meleg tematika a Tilos adásaiban - váltogatva a "leszbikus", illetve a "meleg
férfi" témát.).
Miért nem összeférhetetlen a két műsor? Mert az MR Közműsor Szolgáltatási
Szabályzata nem is emlegeti az összeférhetetlenséget Non-profit rádiókkal összefüggésben –
és ugye ami nem tilos, az. Mert a témán, és a műsorvezető személyén kívül nincs átfedés a
két adás között – másféle nyelvezet, másféle kommunikációs stratégia, másféle szabályok és
korlátok érvényesek a két műsorra. (Ezzel összefüggésben soha nem alakult ki konfliktusos
szituáció.)
Igazából nem szeretem összehasonlítgatni a két műsort, számomra annyira
egyértelmű a különbözőségük. Egy valódi összehasonlítás ellen nem ágálnék, sőt, segítenék
is, de ilyen ajánlatot még senkitől sem kaptam.
Hogy hányan, és kik hallgatják az adásokat? Korrekt adat nincs – nem véletlen, hogy
lehetetlen az összehasonlítás. Konfliktusok: voltak, lesznek. Természetes, hogy minél inkább
láthatóak vagyunk, annál erőteljesebben kérdőjelezik meg a létünket.
2000 decemberében Tolerancia Díjat adományozott az Autonómia Alapítvány
szerény személyemnek egy a "Géppisztolyos fiú" címmel, az Önazonosban elhangzott
interjúért. Ebben egy zavaros fejű, a fasisztoid eszmékkel jól azonosuló fiatalemberrel arról
beszélgettem, hogy miért is géppisztolyozná le a melegeket. Az interjút megelőzően legalább
egy éven keresztül rendszeresen betelefonált az adásokba. Szerencsére nem csak én vitattam
nézeteit, hanem sok hallgató is.
198
Civil szervezetek
Név: PaRadiator
E-mail: radiator@pararadio.hu
Honlap: http://www.pararadio.hu/radiator/
Kapcsolattartó: Szűcs Gábor
Melegedő-melegadó az Interneten
Perspektívát szeretnénk mi is nyújtani egy tágra-zárt társadalomban, ezért is örülünk

a szervezők előadás sorozatának.
A ParaRadio egy internetes rádió, amelynek egyik igen népszerű műsora a
mássággal-homoszexualitással foglalkozó PaRadiator.
Ez egy igazi színes, szagos, szélesvásznú, meleg magazinműsor.
Nem titkolt célunk a nagyérdemű szórakoztatása mellett az elektronikus meleg
társadalom egyik fórumaként az erre barangoló indifferens (pl. hetero) hallgatók számára
megmutatni önmagunkat, ezzel is segítve a mássággal kapcsolatos képhiány pótlását, illetve
a meglévő negatív képek átértékelését.
1997 októberében indult műsorfolyamunk a mai napig próbál úgy viselkedni, hogy a
diszkrimináció és társadalmi kirekesztés ellen szóljon. Az idő nekünk dolgozik és úgy
érezzük a kezdeti szélmalomharcnak tűnő próbálkozás, mára már egyre több ember
előítéletét és információhiányát szünteti meg. Nem várjuk a csodát és nem egyik napról a
másikra várjuk a változásokat, de azt hisszük sokan értik meg azt, hogy a melegek is csak
emberek és nem akarnak senkit meleggé tenni, nem akarunk ártani senkinek, nem erőszak,
pedofília, női viselkedés jellemez minket, hanem az, hogy utálunk félni, utálunk képmutatóan
és titokban, nem önmagunkat adva élni. Emberek vagyunk, mit csináljunk?! Csináltunk egy
műsort, ami erről szól :) ! Milyen témákról beszélgettünk? Mi érdekel minket? Nos
széleskörű és archívumunkból internetről bármikor visszahallgatható hanganyaggal
rendelkezünk, amiben többek között fellelhető a másság elsősorban homoszexualitással
foglalkozó, de globálisan mindenki érdeklődésére számító témaköre.
Beszámolunk a melegeket érintő rendezvényekről-fesztiválokról-kiállításokról,
valamint igyekszünk képet nyújtani a meleg szubkulturális szintű szerveződésekről.
Vendégeink között volt Pálfi Balázs a Petőfi Rádió Önazonos c. műsorának műsorvezetője, a
Flamingó-kör, a Meleg Háttér, a Mások újság képviselői és még sok-sok olyan ember, aki
fontosnak tartja az információk feltárását egy agyonhallgatott témakörben. A
műsorfolyamunk másik része az érdekes problémák, gondolatok kerekasztal-szerű
beszélgetés sorozata. Ezek között olyan témákra koncentrálunk elsősorban, ami a fejekben
levő információigényt igyekszik kielégíteni, nem csak a kisebbség érdeklődési szintjén.
Többek között beszélgettünk a katonaságról, a társadalom és egyéniség kérdéseiről, meleg
párkapcsolatokról, meleg kultúráról, vallásról, szülőkről, családról, szexről és nem utolsó
sorban önmagunkról - önmagunk elfogadásáról-megismeréséről.
Első pillantásra soknak tűnik a felsorolás, de mi úgy érezzük hallgatóink fogékonyak
ezekre a témakörökre és büszkék vagyunk arra, hogy műsorainkat nem csak a célkisebbség
tagjai, hanem a széles érdeklődési körű és nyitott emberek hallgatják.
Ugyanakkor fontosnak tartjuk és az internet erre lehetőséget nyújt, hogy interaktívan
bevonjuk a hallgatóinkat a műsorkészítésbe. Élő adás alatt folyamatosan lehet velünk
beszélgetni IRC-n (#para) illetve e-mailben, telefonon is hozzánk lehet szólni.
Közzé is tettünk egy felhívást, ami a következőből áll: Várjuk olyan emberek
jelentkezését, akiket valamilyen sérelem ért másságával kapcsolatban, vagy a környezetében
199
tud ilyenről és úgy érzi ezt a nyilvánosság elé kell tárni, vagy csak úgy általánosságban
beszélni kell a témáról...
Te nem vagy meleg, de (ellen) véleményed van? Esetleg műsorba is mehet? Ha
kérdésed van, vagy a műsorral, vagy bármi mással kapcsolatban, ha segítség kell, vagy
segíteni szeretnél, ha javaslatod, kritikád, hozzászólásod van, akkor írj!
Név: Roma Polgárjogi Alapítvány

Cím: 1078 Budapest, Nefelejcs u. 39.
Tel: 321-1801
Honlap: http://www.romapage.hu/portal/rpa.htm
Kapcsolattartó: Horváth Aladár
A Roma Polgárjogi Alapítványt roma és nem roma, főképp értelmiségi

magánszemélyek hozták létre 1995-ben. Az alapítvány tevékenységének általános célja a
magyarországi romák politikai-jogi, valamint társadalmi-gazdasági és kulturális-oktatási
emancipációjának elősegítése, önszerveződésük támogatása. Az RPA tevékenységét
rövidtávú, "közvetlen" beavatkozások, illetve hosszabb távra szóló, "közvetett", kulturális és
oktatási orientációjú projektek keretében szervezi. Az Alapítvány programjai nyitottak,
szolgáltatásai ingyenesek.
Kiemelkedő jelentőségűnek tekinthető a székesfehérvári gettótelepítés
megfékezésében, a sátoraljaújhelyi apartheid-kísérlet megakadályozásában, a tiszavasvári
szegregált oktatás és külön ballagtatás jogi úton való megtámadásában végzett válságkezelési
tevékenységünk. A Roma Polgárjogi Alapítvány Válságkezelő és jogvédő Iroda fővárosi és
térségi székhelyein a fő tevékenység az ingyenes jogsegélyszolgálat, valamint a szociális
ügyintézés és tanácsadás. Vidéki irodáink 1996 folyamán kezdték meg működésüket
Debrecenben, Miskolcon és Pécsett, 1999-ben Hajdúhadházon és Nyíregyházán.
Az RPA tevékenységi körének másik meghatározó részét a hosszabb távra szóló,
"közvetett" kulturális és oktatási projektek jelentik. Ezek a programok elsősorban a
magyarországi romák kulturális hagyományainak megőrzésére, annak társadalmi
integrációjára irányulnak. A projektek középpontjában a romák önértékelésének pozitív
irányba történő elmozdítása, valamint a nemroma társadalom negatív, előítéleteken alapuló
nézetek kritikája, annak megváltoztatása áll. Oktatási szempontból kiemelt figyelmet
fordítunk a cigány tanulókat sújtó hátrányok kiküszöbölésére, illetve a felsőoktatásban tanuló
roma fiatalok szellemi és anyagi támogatására.
Munkánk jelentőségét bizonyítja, hogy hajdúhadházi ügyünk kapcsán 1999. április
26-án, hétfőn - az Egyesült Államok Kormánya mellett működő Európai Biztonsági és
Együttműködési Bizottság (EBEB) felszólította a magyar Kormányt, hogy vizsgálja ki a
magyarországi romákat érő, fokozódó brutális rendőri intézkedéseket, továbbá, hogy az
illetékes hatóságok állítsák bíróság elé a törvénysértő rendőröket.
Válságkezelés:
az RPA kuratóriumi elnökének vezetésével működő, változó szakmai összetételű tanácsadó
testület, melynek feladata
• a beavatkozásokhoz szükséges döntések előkészítése
• a konfliktus- illetve válságkezelési stratégiák tervezése, lebonyolítása
• a helyi és országos akciók előkészítése
Tényfeltárás:
• tematikus tényfeltáró vizsgálatok végzése és dokumentálása
200
Civil szervezetek
• jogvédő és válságkezelő tevékenység előkészítése
• monitoring: a sikeres konfliktuskezelés utóhatásának rendszeres figyelemmel kísérése
Jogsegélyszolgálat:
• szóbeli konzultáció, felvilágosítás
• írásos ügyintézés
• - jogi képviselet, védelem minden olyan esetben, ahol az ügyfelek szociális helyzetük
és/vagy etnikai hovatartozásuk miatt hátrányt szenvednek
• - szakmai, jogi segítségnyújtás a kisebbségi önkormányzatok és civil szervezetek
részére
Szociális ügyintézés és tanácsadás:
• szóbeli konzultáció, felvilágosítás
• írásos anyagok (kérvények, beadványok) elkészítése,
• konkrét ügyintézés, ügyfelek képviselete szociális ügyekben
Romaversitas
• a felsőoktatást kiegészítő modell-kezdeményezés, amelynek keretében az RPA szellemi
és anyagi támogatást nyújt roma főiskolásoknak és egyetemistáknak.
Láthatatlan Kollégium
• tutori rendszer, melyben a diákok neves tudósok szakmai irányításával, kiemelt
ösztöndíjban segítségével tanulnak.
Szabadegyetem
• a különböző tudományterületeken belül a szakmai ismeretek közvetítése neves előadók,
szakemberek által.
Egyetemi Klub és Diákcentrum
• közművelődési program
• biztosítja az egyetemi tanulmányok elvégzéséhez szükséges infrastrukturális,
számítógépes és egyéb technikai, irodai eszközök használatát.
Roma Café
• közéleti- kulturális rendezvénysorozat
szellemi műhely, melynek résztvevői a humanizmus, a nyitott társadalom a
személyes felelősségvállalás jegyében aktív köz- illetve társasági életet élhetnek
Név: Roma Sajtóközpont

Cím: 1078 Budapest, Nefelejcs u. 39.
Tel: 321-1801
Fax: 321-1810
E-mail: romapres@elender.hu
Honlap: http://www.romapage.hu/portal/rsk.htm
Kapcsolattartó: Kadét Ernő
A Roma Sajtóközpont 1995. decemberében azért jött létre, hogy az eddiginél

nagyobb nyilvánosságot teremtsen a romákkal kapcsolatos híreknek a magyar médiában. Az
ország egészét lefedő tudósító-hálózattal rendelkező hírügynökség az alakulás óta eltelt
időben több mintegy hatszáz hírt adott ki. Ma faxon és WEB-lapunkon keresztül továbbítjuk
híreinket, amelyeknek körülbelül 60 százaléka jelent, illetve jelenik meg hivatkozással, vagy
anélkül legalább egy országos napilapban. A napihírek mellett nagyobb lélegzetű – exkluzív
joggal eladott – áttekintő anyagainkat, illetve interjúinkat is rendszeresen közlik napilapok. A
201
Sajtóközpont által készített háttéranyagokat több rádiós és televíziós szerkesztőség használja
fel rendszeresen műsora elkészítéséhez.
A roma sajtóközpont programjai kapcsolatépítés a roma intézmények és a média között

A Roma Sajtóközpont kezdettől fogva nagy hangsúlyt helyez a roma önszerveződés és a
média közötti kapcsolatépítésre. Ezt célzó programunk keretében a Független
Médiaközponttal közösen folyamatosan tartunk tréningeket roma szervezetek, illetve
újságírók számára, főként vidéki helyszíneken. A képzések keretében a roma szervezetek a
sajtószervezés, és a sajtóval való kapcsolattartás szakmai fogásaival ismerkednek meg, míg
az újságírók számára a Független Médiaközpont szervez képzést azzal kapcsolatban: hogyan
lehet a kisebbségi tematikát árnyaltabban megjeleníteni a médiában.
Nemzetközi kapcsolatok, nemzetközi tudósító hálózat kiépítése

A Roma Sajtóközpont nemzetközi kapcsolataiban a Magyarországra akkreditált
külföldi tudósítók folyamatos tájékoztatása, illetve a nemzetközi szervezetekkel és
alapítványokkal való kapcsolatépítés mellett a fő prioritás egy regionális tudósító hálózat
kiépítése. Miután a roma közösségek a régióban hasonló gondokkal küzdenek, úgy
gondoljuk, hogy a média alkalmanként érdeklődhet más országok roma közösségei iránt is. A
sajtóközpontnak pozitív tapasztalatai vannak ez ügyben: többször sikerült megjelentetnünk
olyan anyagokat a többségi lapokban, amelyek Magyarországon kívül történtek (például
Albániában és Csehországban.) Ezek az anyagok főként emberi jogi szervezetek jelentésén
alapultak. A Roma Sajtóközpont az országos tudósító hálózat mintája alapján tervezi
kiépíteni nemzetközi tudósító hálózatát: egy olyan hálózatot kívánunk létrehozni, amely
rendszeresen küld a sajtóközpontnak anyagokat (riportokat, interjúkat, híreket) az adott
ország roma közösségeiről. Ezeket az anyagokat magyar többségi lapokban kívánjuk majd
megjelentetni, és természetesen cserébe mi is küldünk majd a külföldi partnereknek cikkeket.
A hálózatot egy régión kívüli taggal is ki kívánjuk bővíteni, aki az Európa Tanács roma
ügyekkel kapcsolatos tevékenységéről tudósít majd.
Médiagyakornoki program
A Roma Sajtóközpont a Soros Alapítvány támogatásával 1996 őszén
médiagyakornoki programot indított el, amelynek során 25 érettségizett roma fiatal kezdett el
egy egy éves gyakornoki programot különböző rádiós és televíziós szerkesztőségeknél,
illetve a Roma Sajtóközpontban. Az elméleti képzéssel is kiegészülő programtól azt várjuk,
hogy a fiatalok újságíróként dolgozhatnak tovább. A szerkesztőségi tutorok munkája és az
általunk szervezett tréningek jó néhány gyakornokot segítettek hozzá ahhoz, hogy önálló
rádiós és televíziós riportokat készítsen. Közülük tizen ma is különböző szerkesztőségekben
dolgoznak. A programot 1997/98-ban a Független Médiaközponttal közösen mégnagyobb
sikerrel tovább folytattuk. A következő évfolyam várhatóan 1999 első hónapjaiban indul, az
érettségizett roma fiatalok jelentkezését folyamatosan várjuk.
Rádiós program
A sajtóközpont 1998 decemberében beindult rádiós programja során korábbi és
jelenlegi médiagyakornokainkra építve a sajtóközpont alapműködéséhez hasonlóan (anyagok
készítése - szerkesztése - megjelentetése) szervezett formában próbálja elősegíteni a roma
tematika árnyaltabb és nagyobb volumenű megjelenítését a többségi rádiókban. A készülő
rádiós anyagok a Magyar Rádióban, annak körzeti stúdióiban, valamint a különböző helyi
rádiókban kerülnek adásba. A rádiós program során a többségi társadalom megszólítása
mellett az eddiginél nagyobb hangsúlyt helyezünk a roma közösségek tájékoztatására: bár
202
Civil szervezetek
nincsenek kutatások, szakemberek általános véleménye, hogy a romák többsége az
elektronikus médiából tájékozódik: nagy részük nem tudja megengedni magának, hogy
lapokat vásároljon. A rádiós program keretében napi ritmusban készítjük a rádiós anyagokat.
Név: Romaversitas Láthatatlan Kollégium

Tel: 321-1801
E-mail: romaversitas@netposta.net, romver@c3.hu
Honlap: http://www.c3.hu/~romver
A Romaversitas Láthatatlan Kollégium célkitűzései

• A felsőoktatásban tanuló roma fiatalok esélyegyenlőségének megteremtése.
• A roma származású autonóm értelmiségi réteg megteremtése, ezáltal a roma
polgárosodási folyamat felgyorsítása.
• A felsőoktatásban tanuló, kiemelkedően tehetséges roma hallgatók képzése,
tehetséggondozása, anyagi és szellemi támogatása. Értelmiségivé válásuk szakmai és
etikai ösztönzése.
• Olyan roma elit megteremtése, amely felelősséget és elkötelezettséget érez saját
népcsoportjának fejlődése iránt.
Mi a Romaversitas?
Oktatási program, amely segítséget nyújt
• az egyetemi tanulmányok sikeres elvégzésében,
• a hiányzó kompetenciák megszerzésében (nyelvtudás és egyéb készségek),
• a tutori rendszer működtetésével, a lehető legjobb szakmai tudás megszerzésében,
• a roma értelmiségivé válás belső és külső konfliktusainak feldolgozásában,
• a személyiségben rejlő erők felszabadításában és tudatosításában,
• a hallgatók identitásának megerősítésében.
Hogyan jött létre?

A Romaversitas Program a Roma Polgárjogi Alapítvány 1996 óta működő oktatási projektje.
• 1996-ban felsőoktatásban tanuló roma fiatalok felkutatása.
• A velük való foglalkozás céljainak és tematikájának meghatározása.
• 1997 nyári tábor szervezése és szabadegyetemi kurzusok.
• 1997: Romaversitas Láthatatlan Kollégium előkészítése.
• 1998 február: Romaversitas Láthatatlan Kollégium első szemeszterének indítása
Ki és hogyan lehet Romaversitasos diák?

A Kollégium hallgatója lehet bármely magyar felsőoktatási intézmény nappali tagozatára
felvételt nyert roma hallgató, aki legalább két szemesztert elvégzett. A pályázó diák
tanulmányi átlag eredménye el kell, hogy érje a 3,5 minősítést. Önéletrajz, szakmai és
pályaterv beadása szükséges. Helyben, írásbeli vizsga: egyénre szabott, a szakterületnek
megfelelő esszékérdés kidolgozása. Két, független írásbeli bíráló (szaktekintély) pontozásos
értékelése alapján kerülhet szóbeli vizsgára a pályázó.A jelentkező tényleges felvételéről a
szóbeli vizsgabizottság dönt.
203
Oktatási program Közösségteremtő programok
• tutorális képzés • Csapatépítő tréning
• nyelvi képzés • Színházlátogatások
• roma nyelv • Táborok
• számítógépes tanfolyamok • Rendezvények
• személyiségfejlesztő tréningek • Filmklub
• szabadegyetemi előadások
Név: Student Service Egyesület

Cím: 1146 Budapest, Ajtósi Dürer sor 19-21. A épület I. em 105
Email: studser@emc.elte.hu
Honlap: http://emc.elte.hu/~studser/
Kapcsolattartó: Nagy Géza
A Student Service Egyesület a magyarországi felsőoktatási intézményekben tanuló

fiatalok érdekében végzi tevékenységét, hosszú távú céljait alapvetően az Alapszabály,
működésének alapelveit pedig a Stratégiai és Operatív Terv határozza meg. Ennek
megfelelően az általános cél, a magyar felsőoktatás átalakulásának segítése, ezen belül a
fogyatékos emberek esélyegyenlőségének, a hatékony hallgatói érdekképviseleti rendszernek
és a nyugat-európai színvonalú hallgatói szolgáltatásoknak a megteremtése a hazai
felsőoktatásban.
A Student Service Egyesület, és az általa életre hívott Fogyatékos Fiatalok
Felsőoktatási Segítőközpontja tevékenységeit a következő alapelvek szerint végzi:
• törekszik a civil szervezeti jelleg és az ideológiai semlegesség megőrzésére,

• filozófiájában a modern nyugat-európai civil hagyományokat, és az önálló élet
mozgalom alapelveit követi,
• demokratikusan felépülő szervezet, önálló és önkéntes tagsággal rendelkezik,
• minden tevékenységét stratégiai és operatív terv irányítja,
• segíti az állampolgárokat, ezen belül a hátrányos helyzetű rétegeket és a fogyatékosokat
a képzéshez és a szabad művelődéshez való jogaik gyakorlásában,
• tevékenységével hozzájárul a társadalmi esélyegyenlőség megvalósításához,
• törekszik az egyetemi polgárság igényeinek legmagasabb szintű kielégítésére.
A Student Service Egyesület eddigi tevékenységének bemutatása

A demokratikus szemlélet eredményeként, az érdekképviseleti szerepvállalásnak és a
kialakított hallgatói szolgáltatások folyamatos fejlesztésének köszönhetően, az 1996
októberében alakult Student Service Egyesület több mint 900 tagjával, alig másfél év alatt
lett az egyik legnagyobb önálló, egyetemi polgárokból, hallgatókból és oktatókból álló
tagsággal rendelkező független felsőoktatási érdekképviseleti szervezet.
A Student Service Egyesület az első Hallgatói Szolgáltató Iroda megnyitása - 1997
márciusa - óta eltelt másfél évben a tagok számának emelkedése mellett, jelentős
fejlesztéseket tudott végrehajtani. Jelenleg három Hallgatói Szolgáltató Irodát működtet, ahol
az oktatási időszakban naponta közel ezer ember fordul meg.
204
Civil szervezetek
A Student Service Egyesület közhasznú tevékenységét, felsőoktatási konferenciáit és
akcióit a Művelődési és Közoktatási Minisztérium a Fővárosi Önkormányzat Lakásügyi és
Szociális Bizottsága, és a Soros Alapítvány is támogatta.
Sikeres pályázatainak, a szolgáltatási tevékenységből származó bevételeinek, továbbá
a versenyszférától kapott támogatásnak köszönhetően a Student Service Egyesület jelentős
eredményeket ért el a fogyatékos fiatalok felsőoktatási integrációja területén.
A Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontja

A Student Service Egyesület, mint érdekképviseleti civil szervezet, és az általa életre
hívott Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontjának küldetése, hogy az
esélyegyenlőségi törvénnyel összhangban, az érintettek érdekképviseletét ellátó
szervezetekkel szoros együttműködésben, a fogyatékos fiatalokat a felsőoktatási
integrációban támogató, ingyenes szolgáltató hálózatot építsen ki Magyarországon, melynek
irányításában és munkájában az önálló élet mozgalom alapelvei érvényesülnek.
Annak dacára, hogy a fogyatékos fiatalokat segítő szervezetek között viszonylag
újnak számítunk, jelenleg már a Művelődési és Közoktatási Minisztérium felkérésére egy
országos módszertani központ kialakítására vonatkozó koncepcióval, több sikeres
pályázattal, a versenyszféra által felajánlott támogatói háttérrel, és a fogyatékosok országos
érdekképviseleti szervezeteinek szakmai segítségével bírunk.
A Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási Segítőközpontja jelenleg három irodát
működtet. Hosszútávú elképzelésünk, hogy az Fogyatékos Fiatalok Felsőoktatási
Segítőközpontja 2000-től fővárosi, 2005-től pedig olyan országos, a fogyatékosokat segítő
érdekképviseleti hálózat legyen, amely célközönségnek nyújtott ingyenes szolgáltatásainak
folyamatos fejlesztése mellett, aktív szerepet vállal a fogyatékosok ellátásában, és meglévő
tapasztalatai alapján, a fogyatékos tanulókat segítő országos módszertani központot
működtet.
Név: Útilapu Hálózat

Cím: 1091 Budapest Üllői út 103. Fszt. 5.
Telefon: 215-4687
Email: scihun@c3.hu
Honlap: http:// www.utilapu.ini.hu
Mi is az az SCI?
A Service Civil International 1920-ban alakult nemzetközi önkéntes szervezet,
melynek mintegy 30 európai, ázsiai, észak-amerikai és afrikai országban van képviselete.
Első programjában német, francia, svájci, és angol résztvevők segédkeztek Verdunben az
első világháború okozta károk helyreállításában. Fő tevékenysége a nyári táborok szervezése
világszerte, amelyekben több országból érkező fiatalok önkéntes munkát végeznek. Az SCI
(Service Civil International) egy, a világ legtöbb országában müködő nemzetközi szervezet,
amely a béke, a szociális és gazdasági igazságosság előmozdítását, a környezetünk
megóvását tűzte ki céljául.
Az SCI tevékenysége és programjai

A kitűzött célok érdekében nemzetközi táborokat, konferenciákat, kampányokat,
tréningeket és hosszútávú projekteket szervez. Az SCI arra törekszik, hogy segítséget
nyújtson az erőszak és az igazságtalanságok áldozatainak, illetve az éhínségben és
205
betegségben szenvedőknek, együtt dolgozzon a helyi közösségekkel, országos és nemzetközi
szervezetekkel, hogy elősegítse a népek közti megértést, a demokrácia létrejöttét a világon.
A nemzetközi táborok központi jelentőségűek az SCI munkájában és ugyanakkor
rendkivül változatosak is. Minden táborban nemzetközi önkéntescsoport hajt végre egy adott
feladatot, amelyet általában a helyi közösség biztosít számukra. A cél az, hogy a munka
középpontjában egy időszerű és égetően fontos szociális, környezetvédelmi vagy más jellegű
probléma megoldása álljon és egyben lehetőséget biztosítson a résztvevőknek az
interkultúrális tanulásra is.
Az SCI hosszútávú (3 hónap-1 év) önkénteseket is fogad projektjeiben a
legkülönbőzőbb munkák elvégzésére (irodai munkától a renováláson keresztül a farmokon
való munkákig széles a skála). Ha van kedved nem sok pénzért, de fantasztikus élményekért
külföldön dolgozni, ne tétovázz az aktuális lehetőségekről az irodában.
Az Útilapu Hálózat bemutatása, a magyar szervezetről általában

Az ÚTILAPU Hálózat a Service Civil International humanitárius célú, önkéntes
munkát szervező nemzetközi szervezet négy éve megalakult magyarországi társszervezete.
Célunk az, hogy rászoruló közösségek segítségére legyünk, a világ közös értékeinek
megóvása érdekében tevékenykedjünk és - programjaink nemzetközi jellege révén -
hozzájáruljunk a nemzetek közti ellenétek, előítéletek enyhítéséhez, egy a másság
elfogadására és befogadására nyitottabb társadalom kialakításához.
E célok elérése érdekében nyári "önkéntes táborokat" szervezünk Magyarországon és
magyar jelentkezőket helyezünk el külföldi táborokban. Tagjaink fiatalok, többnyire
egyetemisták, akik az elmúlt években részt vettek az SCI programjain.
A szervezet a táborokon kivül egy-egy meghatározott, aktuális problémakörökben és
témákban konferenciákat, tanulmányutakat, valamint az önkéntesek, és a szervezet aktív
tagjait (pl.: táborvezetők) felkészítését szolgáló tréningeket, hosszabb időtartamú önkéntes
szolgálatokat szervez.
Azért hoztuk létre egyesületünket, mert hasznosnak tartottuk a táborokat, jól éreztük
magunkat, és úgy gondoljuk hogy sokaknak szép élményt nyújtana ez az anyagilag is
elérhető nyári program. Másrészt az itthoni táborok szervezése kapcsán is azt tapasztaljuk,
hogy számos helyen elkelne az önkéntes segítségnyújtás.
Név: Vakok Világa

Cím: MVGYOSZ, 1146 Budapest, Hermina út 47.
Tel: 121-0440
Honlap: http://www.mvgyosz.hu, http://www.elender.hu/~pille/vv/
Kapcsolattartó: Bartha Zsuzsanna
Bemutatkozik a V. V. A lapszemlékben nem említik, mégis a sajtótörténet egyik

különlegessége. A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége több mint 20.000
fős tagsága mellett a külföldön élő magyar származású látássérülteknek kínál olvasnivalót
Braille- és síkírásban, hangkazettán, az utóbbi években elektronikus változatban is.
A szövetség hivatalos kiadványát, a Vakok Világa c. folyóiratot 63 évvel ezelőtt,
1938. márciusában kézbesítette először a postás, akkor még csak pontírásban. Kezdetekben a
látó gyerekek iskoláitól kapott, felhasznált rajzlapokra nyomtatták. A korai számokban
elsősorban a vakok megélhetési gondjairól és segédeszközeiről, egy-egy sikeres életpályáról
olvashattak. Néhány év múlva már bővült a terjedelme és jobb minőségű papírra készült. Az
206
Civil szervezetek
írott betűt még látók részéről jelentkező igény 1953januárjában életre hívta a Vakok Világa
síkírású változatát is, amely egyfajta híd szerepét tölti azóta be a látó és a látássérült emberek
közössége között. A folyóirat eljut a minisztériumokhoz, a különböző elektronikus
médiumokhoz is, hogy valós képet fessen a látássérültek és legfőbb érdekvédelmi
szervezetük életéről, gondjairól és eredményeiről. Manapság a számítástechnika
alkalmazásával készül a Vakok Világa mindegyik változata. A kiadó, a Magyar Vakok és
Gyengénlátók Országos Szövetsége saját Braille nyomdája állítja elő a havonta kétszer
megjelenő pontírású számokat, míg a havonkénti megjelenésű sík változat a gyengénlátókra
tekintettel nagybetűs nyomtatásban készül - tetszetős kivitelben. A floppyról egy ún.
olvasóprogram segítségével, a beszélőegységgel felszerelt számítógép "olvassa föl" a
cikkeket, a tudósításokat a vak olvasóknak.
A folyóirat rendszeresen hírt ad a szövetség hivatali munkájáról, a látássérülteket
érintő eseményekről. Ugyanakkor tájékoztatja a látásfogyatékossággal élőket a különböző
jogi tudnivalókról és egészségügyi kérdésekről; kiemelkedő eredményeket elért vak és
gyengénlátó embereket, művészeket és neves közéleti személyiségeket mutat be; olvasói
leveleket, hirdetéseket, meghívókat, pályázati felhívásokat közöl, s hosszasan lehetne sorolni.
A szerkesztőség arra törekszik, hogy mindenfajta politikai irányzattól független, színes és
színvonalas magazint vehessenek kézbe olvasói.
A Vakok Világa c. folyóiratot már több éve támogatja a Nemzeti Kulturális Alap, s
többször nyert pályázatot a Soros Alapítványnál is. Az olvasók csak V.V.-nek becézett
folyóiratukat olyan elsődleges hírforrásnak tekintik, amely értük van, és róluk szól.
Név: Zöld Fiatalok

Cím: 1054 Budapest, Vadász u. 29.
Tel: (20) 317-0328, (20) 328-0226
Email: benin@freemail.hu
Kapcsolattartó: Kerényi Szabina, Ferenczi István
A Zöld Fiatalok (ZöFi) civil szervezet 2001 januárjában alakult meg Budapesten. A
ZöFi jelentlegi tagsága főként olyan egyetemistákból áll, akik azt gondolják, hogy a
környezetvédelem és az alapvető emberi jogok területén sérült országban élnek és hiszik,
hogy ez ellen tenni tudnak és tenni is akarnak.
A haladó gondolkodásnak megfelelően cselekvő szervezetek, országok már irányt
mutattak abban, hogyan lehet az élet minőségét értéknek tekinteni és azt megvédeni. Sokan
törődnek már azzal, hogyan lehet egy közösséget, legyen az akár egy nemzeté vagy az egész
világé, olyanná tenni, melyben az ember azért vet gátat a környezetpusztításnak, hogy ne
csak saját, de utódainak életét is óvja.
Emellett egyre többen gondolkoznak az emberi jogokról a törvénykezésben
lefektetett sablonokon túl is és vallják, hogy minden ember, aki erre a világra született, teljes
és értékes életet érdemel, legyen akár olyan, aki születésétől hátrányos helyzetű, akár olyan,
akit a beszűkült társadalmi gondolkozás tett (faji, nemi, szexuális beállítottsági, esztétikai,
vallási, stb.) kirekesztetté.
A ZöFi mindent megtesz azért, hogy a környezetvédelem és az emberi jogok
területével foglalkozó minden szervezettel, személlyel felvegye a kapcsolatot, hogy a
legteljesebb képet alkothassa az általa megcélzott területekről és hogy a legpontosabban és
hatékonyabban tudja képviselni azokat.
207
Képek jegyzéke
5. old: Csányi János: Teremtés II.

33. old: Csányi János: Teremtés I.
59. old: Réh Ágnes: (cím nélkül), 1999 pasztell
79. old: Benedek Árpád: (cím nélkül), 1999 monotípia
111. old.: Marczel Márton: (cím nélkül), 2000 monotípia
133. old: Csányi János: Hit birodalma
179. old: Csányi János: Kettősség
Köszönjük a segítséget Csányi Jánosnak és a Down Alapítványnak.
208

Perspektívák Egy Tágra Zárt Társadalomban

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Perspektívák Egy Tágra Zárt Társadalomban

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Perspektívák egy tágra

Társadalomelméleti Kollégium, 2001

A kiadvány megjelenését a SOROS Alapítvány támogatta.

Civil szervezetek 175

Hogyan merült fel a rendezvénysorozat

Néhány szó a szervezőktől

2000 áprilisától 2001 márciusáig

2000. április 7-én került sor az első összejövetelünkre, amely a médiában

Iris Marion Young: Az elnyomás öt arca*

Az igazságosság tágabb értelemben nem csak az elosztásra, hanem azokra az

Az elnyomás mint strukturális koncepció

A társadalmi csoport fogalma

Fordította: Harasztosi Péter, Kacsuk Zoltán

A média ablak a világra, vagy térkép a világ-

Braun Róbert előadása

Vajon tényleg esélyegyenlőséget teremt-e a

Forray R. Katalin előadása

Kemény Vagyim: E rendezvénysorozaton hagyomány, hogy az előadás általános

(Közönség): Egyes példák szerint a kisebbségi-nemzetiségi kultúra ápolására nem a

Kertesi Gábor előadása

rossz gépelők jó gépelők

Halmai Gábor előadása

Dombos Tamás: Megkérem a jelenlévőket, mutatkozzanak be!

Alternatíva-e a civil társadalom? Hogyan mű-

Miszlivetz Ferenc előadása

(Közönség): Szűcs Gábor vagyok a Pararádiótól, és az lenne mind a két politikushoz

A konferencia során számos civil

Az Autonómia Alapítvány független magánalapítvány, 1990-ben alakult. Célja a

Az Autonómia Alapítvány programjai:

Roma munakerőpiaci képzés

Phare demokrácia program mikro-projektjei

Néhány tervezett projektünk röviden:

Utazó folklór műhely:

Név: Civil Társadalom Fejlődéséért Alapítvány

A CTF Alapítvány küldetése

Nonprofit menedzsment: Nonprofit szakember-képzés:

Név: De juRe Alapítvány, a sérült emberek jogaiért

A De juRe Alapítványt 1995-ben alapította a Disability Rights Advocates (Oakland,

1. Közös a világunk - nemzetközi konferenciasorozat

Mivel foglalkozunk még?

Név: Egyenlő Esélyek Alapítvány

1999 januárjában megalakult az Egyenlő Esélyek Alapítvány, amely a nők

Női tehetség bank

Nők Európai Akadémiája

Programjainkra minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Név: Gandhi Gimnázium és Kollégium

A Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégium hat évfolyamos középiskola.

Név: Habeas Corpus Munkacsoport

Az öndefinícióval szembeni logikai kételyeket mellőzve a HCM egy kis

Név: INDOK Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ

Az INDOK alapvető feladatának azt tekinti, hogy kiterjedt dokumentációs bázis

Arra törekszünk, hogy Magyarországon is legyen olyan hely, ahol

A központ az emberi jogok védelme, a nemzetközi normáknak megfelelő gyakorlat

Név: Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetsége – JOSZ

A JOSZ főbb célkitűzései

A JOSZ főbb tevékenységei

A JOSZ szervezeti felépítése

Név: Korszerű Technikával a Mozgáskorlátozott Emberekért Alapítvány

A Technika Alapítvány célja:

A Technika Alapítvány feladatai:

A Technika Alapítvány működtetése:

Név: Kurt Lewin Alapítvány

Az Alapítvány 1993-tól folyamatosan szervez társadalomismereti táborokat. 1993-