Fábri Péter

TITKOS KÖNYV
- 49 NAP -

Történet

„... nem arra emlékszünk, amit látunk,

hanem azt látjuk, amire emlékezünk ....”
(Fülep Lajos)
 Titkos könyv

TARTALOMJEGYZÉK

AZ ELVESZETT TÜKÖRKÉP
A GYEREKKOR VARÁZSLATA
UTAK A MÚLTBA
A KULCSOK AZ ÉGBEN MARADTAK
MINTHA SÚGTAK VOLNA
A JÓSLAT
A JÓSLAT TELJESÜL
ELVARÁZSOLT NAPOK
FELKAVART LELKEK
TAMÁS PÉTER
ÉJFÉLI MISE
SZILVESZTER, TEMETÉS
„ALLES VERGÄNGLICHE”
AZ UTOLSÓ NAPOK
ÉLET AZ ÉLET UTÁN
„ÉS LEHET, HOGY CSAK KITALÁLTALAK”
EPILÓGUS

2
 Titkos könyv

Az elveszett tükörkép

Az a részint tragikus, részint titokzatos történet, amelyről a majdani olvasó ebben a

könyvben olvasni fog, 1982 december 5. és 1983 január 23. között
játszódott le, de csak most, nyolc év múltán vagyok képes írni róla.
Friedmann Péternek hívnak és ha megkérdezik, mit csinálok, azt kell válaszolnom,
író vagyok. Hol ezzel, hol azzal foglalkozom, voltam már reklám-
szerkesztő és leszek még számítástechnikai menedzser is, de ezt is, azt is
megunom. Mostanában főleg fordítok. És próbálom megérteni, mi történt
velem nyolc évvel ezelőtt, azon a tavaszias télen, amikor néhány hét alatt
többet éltem, mint máskor hosszú évek folyamán.
Amikor ez a történet zajlott, éppen meséket írtam. Talán ezért volt, hogy amikor többeknek -
sokaknak - elmondtam, mi történt velem, a közvetlen tanúkon kívül kevesen akadtak, akik
elhitték volna nekem ezt a történetet. Nyilván azt gondolták, belezavarodtam a saját meséim-
be, elképzeltem magamnak egy tündért, és aztán azt hittem, tényleg megjelent. Ráadásul a
velem történt megmagyarázhatatlan jelenségek csak a formáját, nem pedig a tartalmát
adják ennek a történetnek, ezért aztán, akit az események titokzatossága
érdekelt, az csalódott, amikor megzavart lélekkel beszámoltam különös,
fölemelő és ijesztő élményeimről; aki viszont azt hitte, hogy az életben
minden azonnal, mai ismereteink szintjén megmagyarázható, az többnyire
azt hitte, megtébolyodtam. Ezért is nem mertem megírni közel nyolc éven
át mindezeket az eseményeket, amelyeknek pontos elbeszéléséhez, bár
csak másfél hónapig tartottak, az őket megelőző évtizedekről is írnom
kell. Meg kell írnom, hogyan alakultak ki bennem azok a képzetek,
amelyeknek hatására egyszer, egy késő őszi napon, megjósoltam
magamnak valakit, aki néhány nappal később valóban megjelent az
életemben. Talán, ha megírom az egész történetet, pontosabban
fogalmazok majd, mint élőszóban tettem. És akik elolvassák, el tudják
majd dönteni, hogy csak úgy kitaláltam-e mindezt, vagy sem.
Olyan ez a történet az én életemben, mint egy prizma: mindent magába
gyűjtött, ami korábban történt velem, és az egész múltamat átalakította. Akkor,
egy rövid ideig, negyvenkilenc napig, minden, ami addig szanaszét, darabokban volt az
életemben, összerántódott, összeállt valami értelmes egésszé. Aztán a prizma újra szétlökte az
egészet. Azóta ezen a prizmán kívül élek.
Figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy mint az a valóban megesett
történeteknél oly gyakori, ennek az én történetemnek sincs, tragikus
lényege ellenére sem, se füle, se farka; össze-vissza fogok beszélni, mert

3
 Titkos könyv

kénytelen leszek, ha hű akarok lenni az össze-vissza megtörtént, és mégis egy

irányba mutatni látszó eseményekhez.
A barátaim azt mondják majd, hogy ebben a vékony kis könyvben mintha csak a vázlatát
olvasnák egy történetnek. Ezért évek múlva megpróbálom majd az egészet újraírni. Bár arról,
ami történt, nem fog kiderülni semmi új a következő években. Sőt, az évek
múlásával nyilván halványabbak lesznek az emlékeim. De én is úgy
érzem, többet és mást is el tudok majd mondani nyolc-kilenc év múlva
arról a negyvenkilenc napról, mint most, amikor először próbálkozom
vele. Mert most még túlságosan koncentrálok. Túlságosan is csak a
lényeget akarom elmesélni. De ahogy telnek az évek, megértem majd, mi
köze a fiatalkori vágyaimnak a gyerekkoromhoz, sőt, a nagyszüleim
világához. És tudni fogok majd arról is, amit most még észre sem veszek:
hogyan függ össze az egész történet, amelyben két ember megfeledkezni
látszik mindenről, azzal a környezettel, amelyről látszólag
megfeledkeznek. És hogy miért éppen most írom meg, amikor ismét
bajban vagyok. Most még, amikor ezeket a sorokat írom, nem sokat tudok
ezekről az összefüggésekről.
Nyolc-kilenc év múlva bátrabb leszek. Most még nem merem úgy megírni ezt a történetet,
ahogy volt. Itt-ott változtatok a neveken, a helyszíneken. Ezért végül, mivel következetes
akarok lenni, magamnak is más nevet kell adnom, és úgy teszek, mintha
egy Fábri Péter nevű emberrel volnék azonos, még a cím fölé is az ő
nevét írom. De ő nem létezik, ő csak egy kitalált alak, egy puszta név. A
valóságban én létezem, Friedmann Péter, és amikor majd évek múlva
újraírom ezt a történetet, bizonyára lesz már bennem annyi bátorság, hogy bevalljam: mindez
velem történt.
Néhány év alatt persze nem csak én változtam meg, de az az ország is, ahol élek. Ezért hadd
emlékeztessek itt rá, hogy történetem idején, a cenzúrának köszönhetően, az
emberek megtanulták érteni a szimbólumokat, megtanultak a sorok
között olvasni, megtanultak a képek mögé látni, az írók és a költők, a
festők és a filmrendezők, a színészek és színházrendezők, de még a
muzsikusok is, megtanultak úgy alkotni és úgy játszani, hogy minden
igényesen megválasztott szó, minden fantáziadúsan megalkotott kép,
minden tisztán felcsendülő hang valami önmagán túlira utalt,
nevezetesen és főleg a szabadságvágyra. A boldogságnak az a
kétségbeesett akarása, ami az én történetemet is jellemzi, a minket
körülvevő, szürke, egyhangú valóságtól való menekülésből fakadt. Ha volt
valami szép azokban az években, hát éppen ez: a szebb élet
lehetőségének rendkívül kevéssé gyakorlatias, de annál mélyebb,
metafizikus hite. Talán nem véletlen, hogy ebben az időben én is éppen
meséket írtam.

4
 Titkos könyv

Azután eljött a szabadság, és odalett a transzcendencia.

De én csak félszemmel tudom követni azt a sok és gyors változást, ami körülöttem ma az
országban történik. Mert a másik fél szemem a feleségemen van, Klárán, aki
éppen el akar hagyni engem. Beleszeretett valakibe. Sejtem, hogy kibe -
jól ismerem az illetőt - , de úgy érzem, jobb, ha magamnak sem árulom el
a nevét. Ha az ember kimond valamit, azzal véglegessé teszi.
Rettenetesen kínlódom, de úgy gondolom, jobb, ha nem teszem
véglegessé köztük ezt a kapcsolatot azzal, hogy a nevén nevezem azt, aki
miatt egyre később jön haza előadás után az Operából, egyre többször
vannak délelőtt különféle elfoglaltságai, énekóra, fotózás, interjú,
manikűrös, barátnők, ilyesmi. Ráadásul babonásan félek az illető nevétől,
és nagyon komoly okom van erre a félelemre. Hogy miért, ezt csak a
későbbiek során tudom majd elmagyarázni.
Klára nem fog elhagyni, velem marad, de ezt most még nem tudom. És most hirtelen
fontos lesz minden, ami régebben történt velem. Mert a boldogtalanság
lényege az, hogy az ember nem képes a saját jelenében élni. A boldog
ember a jelenben él, és minél boldogabb, annál kevésbé kell a múltjában
kutakodnia vagy a jövőjét fürkésznie. De aki nyugtalanná válik, bármi is legyen
ennek az oka, az kénytelen megpróbálni megérteni, mi történik vele.
Annak a tragédiának a fényében, amelynek nyolc évvel ezelőtt voltam
részese, a mai gondjaim nevetségesek. Sajnos hiába tudom ezt. Minden
reggel szorongva ébredek és minden este kétségbeesve alszom el.
Persze attól, hogy nem mondom ki azt az ismerős és félelmetes nevet, a
helyzet nem lesz jobb - de legalább nem romlik el véglegesen.
Rettenetesen kínlódom, Klára rideg és elutasító, én minden apróság miatt
üvöltözöm, egyszer meg is pofozom, napokig csak kisminkelve mer
kimenni az utcára. Én úgy érzem, elárul, ő úgy érzi, megfosztom a
szabadságától. Az összes ilyenkor szokásos hülyeséget elgondoljuk
magunkban és elmondjuk egymásnak.
És anélkül, hogy a döntés pillanatában összefüggést találnék a két dolog között, elhatározom,
hogy végre megírom azt, amit eddig nem mertem, megírom, mi történt velem 1982-83
fordulóján - amikor sokkal nagyobb bajban voltam. Lehet, hogy ez majd rendbe hoz mindent.
Lenézek a saját múltam kútjába - hátha megtalálom elveszett tükörképemet.
Jeleket írok le majd, melyeknek jelentését nem tudtam és nem tudom megfejteni, és
jeleneteket, melyekről nem tudom eldönteni, jelek voltak-e vagy sem; és
ráadásul kénytelen leszek olvasóimat fölöslegesnek is vélhető, de a dolog
követéséhez nélkülözhetetlen részletekkel terhelni. Követéséhez,
mondom, hiszen nem mondhatom azt, hogy megértéséhez, mert bár sok
mindenre, talán az egész életre másképp tekintek azóta, egyértelmű,

5
 Titkos könyv

megérthető üzenete, azt hiszem, mégsincs ennek a történetnek, melyet

egy, a távoli múltban, tizennégy esztendős koromban lejátszódott
epizóddal kell kezdenem. Ennek az epizódnak semmi nyilvánvaló köze a
későbbi tragédiához. De visszanézve éppen úgy hozzátartozik, mint a
többi, később történt és egymással csak nagyon mélyen, leginkább az én
emlékeimben összefüggő esemény, amelyekről beszámolok.
Persze éppen erre teszek kísérletet: hogy megtaláljam az összefüggéseket abban, ami történt
velem. A vonalat, ami összeköti a papíron szétszórt pontokat.

6
 Titkos könyv

A gyerekkor varázslata

1967-ben történt, tizennégy éves voltam, nyolcadik osztályba jártam.

Szabad légkörű és a korabeli lehetőségekhez képest jómódú értelmiségi
családban éltem, a tanulással nem voltak gondjaim, időm nagy részében
azzal foglalkozhattam tehát, amihez éppen kedvem támadt.
A szüleim békén hagytak. Anyám hol televíziós, hol meg rádiós műsorokat
szerkesztett, illetve fellépéseket vállalt, mint előadóművész. Naphosszat
rohangált a városban, sőt, az egész országban. Apám hétköznap a
munkahelyén volt, a Nemzeti Bankban, hétvégén evezőstúrákra járt -
ezekre legtöbbször engem is elvitt, de ez sem volt kötelező. Így aztán
délutánonként sok időt töltöttem egyedül otthon. Emmi néni, a
bejárónőnk (akkor így nevezték), aki már apám fiatalkora óta dolgozott a
családunknál, mert még a nagyapám vette föl hozzájuk cselédnek (mert
akkor meg úgy nevezték) főzött rám és még kedves is volt velem. Sokáig
azt hittem, ő az egyik nagyanyám.
Szóval igazán jó volt nekem otthon.
Ebben az időben két dolog érdekelt különösen: a jóga és a bűvészkedés.
Nyilván mindkettőben a varázslat vonzott. És mindkettőnek, a jóga
részeként tanult meditációs technikáknak illetve a bűvészet kortársi
maszkja mögött rejtőző ősi mágiának - fontos szerepe lett az itt
elmondandó történetben.
Jógázni az egyetlen, kezem ügyébe került jógakönyvből, Selva Radja
Yeshudiannak a harmincas években vagy a negyvenes évek elején
Budapesten megjelent művéből tanultam, egy öreg, elsárgult példányból,
melyet sötétkék, viaszosvászon, keménytáblás kötés óvott. Anyám kapta
kölcsön egy barátnőjétől, aki azt tanácsolta neki, hogy ha el akarja
mulasztani állandó migrénjeit, hát jógázzon.
Talán nem érdekelt volna olyan nagyon ez a könyv, ha anyámnak ez a nálánál
sokkal fiatalabb barátnője nem lett volna annyira vonzó. Ernának hívták, a
húszas éveiben járt, olyan karcsú volt, mint egy gótikus királylány. Amikor
enyhén oldalt hajtotta a fejét, hosszú barna haja hívogatóan simított
végig a vállán. Amikor kicsit nazális alt hangján megszólalt, mintha
mindig másról beszélt volna, nem azokról a közömbös témákról,
amelyekről éppen szó volt. Mindig csak egy villanásra nézett bele az
ember szemébe - de egy villanásra mindig belenézett. Mindezek olcsó női
fogások is lehettek - de én először találkoztam velük. Persze akár olcsó

7
 Titkos könyv

fogások voltak, akár nem, az egészet valódi harmónia és érzéki, dekadens

túlfinomultság fogta össze. Ez volt benne az igazán vonzó. Mindez nyilván
nem nekem szólt. De nem tudtam nem észrevenni.
Ernát a családja tette még érdekesebbé. Egy emigrációban élő, híres író
unokahúga volt. Az író műveit évtizedeken át tilos volt kiadni
Magyarországon. Egy magamfajta, sokat olvasó tizenéves kamasz
erotikus tabukkal küszködő érzelmeit a betiltottság erotikája még csak
tovább fűtötte.
Erna édesanyja volt anyám varrónője. Anyám néha elvitt magával, amikor
új ruhát próbált. Erna édesanyja kedves és elegáns hölgy volt, az a fajta
pesti úrinő, aki a háború előtt valószínűleg nem varrónőnél, hanem valami
méregdrága szalonban készíttette a saját ruháit. Művésze volt a
szakmájának. Azokban a gyönyörű, hosszú, hímzett bársony és selyem
ruhákban mindig nagyon szépnek láttam az anyámat. Minthogy ilyenkor
többnyire Erna is jelen volt, még anyám szépsége iránti csodálatomat is,
szerencsémre, akaratlanul, őrá vetítettem.
De női szépség, bársonyruhák, betiltott nagybácsi ide vagy oda,
Ernáéknál a legérdekesebb mégiscsak az elefánt volt. Az elefánt az
előszobában lakott. A lakás nem volt igazán nagy, Ernáék pedig négyen
voltak, ezért aztán az előszoba az elefánt nélkül is tele volt mindenfélével.
Az elefántot persze csak odaképzelték, de nagyon komolyan vették a
jelenlétét. Tőlünk is elvárták, hogy amikor megérkezünk, az elefántnak is
köszönjünk, ha lehet, simogassuk meg egy kicsit az ormányát és ha nem átalljuk, adjunk neki
vizet. Az elefántot egyébként a két férfi, Erna bumfordi, a családtagok által Bubunak nevezett
apja és hihetetlenül vékony, karcsúságában már-már az elefántnál is láthatatlanabb öccse
gondozta, bizonyos férfiúi méltósággal.
Nem csoda tehát, hogy lecsaptam arra a megsárgult, régi könyvre, amit anyám Ernától
kölcsönkapott.
Anyám migrénjei és a keleti gondolkodás iránti fogékonysága egyébként is összetartoztak.
Egy időben, szintén a migrénjeit elmulasztandó, akupunktúrára járt - ez a
hatvanas években, a szocializmus mélyén, Budapesten, már-már olyan
volt, mintha illegális találkozókon, titkos összejöveteleken venne részt.
Egyszer engem is elvitt magával. Kezelőorvosa, Dr. Hetesi-Haenisch Ervin,
ezzel az arisztokratikus hangzású, és föltehetően zsidó eredetű nevével,
akkoriban a magyarországi buddhisták főlámája volt. Az ember azt hinné,
egy ilyen helyzet abszurditását nem lehet fokozni. Megy a kis tizenkét
éves magyar gyerek az anyukájával a budapesti zsidónegyedben, a szűk
kis utcán, pár lépésnyire a zsinagógától, ahol a rokonai egy része
átvészelte az ostromot, de ahol ő még sohasem járt, belép egy teljesen

8
 Titkos könyv

szokványos, lepusztult, macskaszagú pesti bérház kapuján, fölmegy az

emeletre, ott ki van szépen írva: Magyarországi Buddhista Misszió, anyu
csönget, egy kedves, magas, fehér köpenyes úr nyit ajtót, ő a Dr. Hetesi-
Haenisch (édesapja jó nevű táncdalszövegíró volt, csak hogy valami
érdekeset is mondjunk róla), bemennek, anyu bemegy a doktor bácsival,
a kisfiú ül a félhomályos váróban, anyu kijön, orrából, nyakából,
homlokából mindenféle tűk állnak ki, ráadásul azt mondja, az összes tű
arany, na de ez mind hagyján! Amikor anyu kijön és a doktor bácsi végre
felgyújtja a villanyt, a kisfiú, aki addig csak a földet bámulta és körül sem mert nézni, fölnéz,
és a várószoba falán hatalmas, méteres nagyságú horogkeresztet vesz észre. Ha addig meg
volt szeppenve, hát most kitör rajta a rémület. Itt ülnek, anyu a fejében a tűkkel, és
szemben meg a horogkereszt. A magyarországi buddhistáknál. Pár
lépésnyire az arab mesék csudapalotáira emlékeztető, tarka, tornyos,
varázslatos zsinagógától. Budapesten, az ezerkilencszázhatvanas évek
közepén.
Otthon aztán, miután lihegő értetlenséggel beszámoltam arról, amit láttam, apám
elmosolyodott a rémületemen és elmondta, hogy a horogkereszt az nem is horogkereszt,
hanem svasztika, és hogy egy régi indiai vallási jelvény. És hogy nem figyeltem meg jól,
mert a náciké jobbra forog, az eredeti pedig, ami a főlámánál is látható, balra.
Nem figyeltem meg jól?! Az anyám észre se vette! Felőle akár náci
horogkereszt is lehetett volna. Ő nem hozta szóba, én pedig hazáig meg
sem mertem szólalni. Az a sok tű meg a migrénje nyilván teljesen
lekötötték a figyelmét.
Anyám migrénjeinek köszönhetem tehát a buddhizmussal történt első,
kissé furcsára sikeredett találkozásomat. És a migrénnek köszönhetem a
Yeshudian-könyvet, így a jógázást is.
Kedvenc pózom a lótuszülés volt. Az is maradt, ma is sokszor ülök, még társaságban
is, ebben a pózban. Ebben persze van egy adag exhibicionizmus. És
akkoriban, formálódó kiskamaszként, még inkább volt. Büszke voltam a
tudományomra, és akinek lehetett, bemutattam. Van egy unokanővérem,
aki abban az időben éppen rajzolni tanult. Ő az én lelkes részvételemmel,
rajtam gyakorolta az anatómiát. A legfurcsább pózokba tekertem
magamat a kedvéért. Ahogy így visszagondolok erre, alig elfojtott, forró
érzések fűtötték át ezeket az együttléteinket. Hiszen ahhoz, hogy
megfelelően bemutassak neki egy-egy pózt, alsónadrágra kellett vetkőz-
nöm. Ő pedig, a bájos kis gribedlijével, a nevető szemével, nagyon csinos
volt és nagyon tetszett nekem. És pont annyival volt idősebb nálam, hogy
már igazi, felnőtt nőnek láthattam.

9
 Titkos könyv

A bűvészkedés iránti érdeklődésem talán összefüggött azzal, hogy végül

is író lett belőlem. Szerettem a rekvizitekkel pepecselni, ahogyan ma a
szavakkal, és főleg szerettem az egyik tárgyat egy másik tárggyá
átalakítani. Kicsit úgy, ahogyan egy műfordító alakít át egy idegen nyelvű
szöveget. Persze nem úgy foglalkoztam a tárgyakkal, mint a fizikus vagy
a kémikus. A valódi átalakulások nem nagyon érdekeltek. A látszat és a
valóság kettőssége érdekelt, és ahogyan az író éppen valamely látszat
teremtésével ábrázol valamely rejtett, de valóságos összefüggést (vagy
esetleg a látszat egyre aprólékosabb ismertetésével jut el a valóság
egészének fölmutatásáig, lévén a látszat nem más, mint a valóság arca,
melyet meglátva nyugodtan ítélhetünk, ha kellő módon figyelünk), úgy
élveztem akkor, magányos bűvésztanoncként is, a látszatnak valóságos
folyamatokon alapuló teremtését.
Az egész dolog kisgyerekkoromban kezdődött, és ha mélyen magamba
nézek, azt találom, hogy mindannak, ami valaha is történt velem, az
egyszer elvarázsolt kisfiú elvesztett örömének keresése munkál. Menjünk tehát egy
emelettel lejjebb.
Anyám kisgyerekkoromban, az ötvenes években, egy gyerekműsorral
járta az országot és gyakran adta elő ezt a műsort itthon Budapesten is,
mindenféle szabadtéri rendezvényeken és néha az Egyetemi Színpadon, családi
életünknek és a budapesti kulturális életnek ezen a fontos és különös helyszínén. Az egyetem
bölcsészkarának második emeleti folyosóján sétálva, mintha csak egy álombeli labirintus
mélyén elrejtett szentélyre bukkanna, egyszer csak valószínűtlenül tágas
színházterembe került az ember. Minden színházterem a lélek palotája, de
az Egyetemi Színpad ráadásul úgy el volt rejtve, mint a piramisok mélyén
a sírkamra. Korábban kápolna volt itt, majd harminc éven át színház, ahol
anyám műsorokat szerkesztett, és ahol közgazdász apám húzta a
függönyt, ha a színházi műszak leitta magát. Én pedig remekül éreztem
magam a félreállított díszletek és félreállított emberek között.
Tarka lepke, kis mese - nagy költők kis gyermekeknek, ez volt anyám
gyerekműsorának címe. Volt a műsorban Micimackó és volt Öreg néne
őzikéje - és, mivel anyám értett a hatáskeltéshez, hozatott az előadásokra
igazi mackót és igazi őzikét az Állatkertből.
Anyám néha, de sajnos ritkán, mackó és őzike helyett Rodolfóval, a
bűvésszel együtt adta elő a gyerekműsorát.
Rodolfo rendkívül elegáns, karcsú, magas, fekete hajú, nazálisan beszélő
úriember volt, aki mintha egy másik világból pottyant volna közénk a kis
rajzolt angol bajuszával és a jól szabott szmokingjával. Körülöttünk

10
 Titkos könyv

minden szürke volt és lepusztult. Ő pedig elegáns volt, jólöltözött,

jómodorú, és egyáltalán, őt senki sem szólította Rodolfo elvtársnak.
De nem csak a tartása és az öltözéke volt elegáns - a trükkjei is azok voltak. Finom ötletek,
kézügyesség, és csoda, csoda, csoda. És hozzá az a tüneményes mondat: „Vigyázat, csalok!”
És milyen szépek voltak azok az apró tárgyak! Rodolfo körül valahogy minden rendben volt,
tiszta volt és fénylett, minden tárgy aprólékosan meg volt munkálva, csupa finom részlet, lakk
és selyem. Ilyesmit akkoriban még az igazán jómódú emberek otthonában is ritkán láttunk. A
régi szép tárgyakat fiókok mélyére rejtették. Újak pedig nem voltak. A kanalak akkoriban
alumíniumból készültek, a csomagolópapír helyett kezdett elterjedni a nylonzacskó, a
puplining helyett a nyloning és a pamutzokni helyett a nylonzokni. (Akkor
még nájlonnak mondták és írták, mára nejlon lett belőle. De akár nájlon,
akár nejlon, mindenki rettenetesen izzadt és bűzlött benne.) Akinek sok
pénze volt, Trabantot vett és azzal büdösítette az utcákat. Minden olcsó
volt, formátlan és csúnya. És akkor azon a kis bűvészasztalon ott állt egy
kristálypohár, ott voltak a szebbnél szebb rajzolatú kártyák, a pompás,
színes selyemkendők. Talán nem is a varázslat fogott meg. Inkább a tárgyak
eleganciája.
A jóga esetében egy könyv keltette föl az érdeklődésemet. A bűvészet
esetében fordítva volt: előbb volt az érdeklődés, azután a könyv. Ez a
könyv pedig Tolnai Simonnak, a Tolnai Világlapja szerkesztőjének és
kiadójának már akkor is közel száz esztendős műve volt, mely A bűvészet
könyve címet viselte. Nagyalakú, metszetekkel illusztrált, öreg papír-
szagú könyv volt, és a magán hordozott időnek ez az akaratlan sugallata
harmonikusan illeszkedett a könyv tárgyához. Mondhatom tehát, hogy a
jógában Yeshudian, a bűvészetben Tolnai volt a mesterem, mert, miképp
azóta is mindig, már akkor is csak egymagamban szerettem tanulni.
Mindig úgy éreztem, egy tanfolyam a maga iskola-jellegével óhatatlanul
közönségessé és így unalmassá teszi azt, ami pedig színes és izgalmas,
kutatásra és fölfedezésre méltó. Ehhez képest még a legrosszabb
tankönyv sem közönséges, mert egyéni munkára sarkall és így nem
uniformizál. És akitől a Tolnai-könyvet kaptam, nem volt más, mint az az
ember, akit szívesen elfogadtam volna mesteremnek, ha vállalkozott
volna rá. De nem vállalkozott: ő éppen megszabadulni akart a múltjától,
nem pedig egy fiatalember kedvéért elmerülni benne.
Egy régi könyv még normális időkben is egy régi világ üzenete. Hát még
olyan időkben, amikor az embereket egyik napról a másikra elvágják a
múltjuktól, azt mondják nekik, hogy „holnapra megforgatjuk az egész
világot” - és bizonyos szempontból tényleg meg is forgatják. Elveszik
tőlük a régi utcaneveket, a régi boltokat, az újságjaikat, a tulajdonukat, de
még akinek nincsen komoly vagyona, attól is mindent, ami arra

11
 Titkos könyv

emlékeztetheti, hogy valamikor másképp élt. Gyanúsnak tartják a férfiak

eleganciáját, szégyellni valónak a női bájt. Amit nem tudnak
megszüntetni, lerombolni, arra kiteszik a jelvényeiket - ha már az épület vagy a
tárgy régi és finom, legalább a csomagolása legyen új és közönséges. Legszívesebben
mindent lestempliznének.
Ilyen környezetben a régi tárgyak többek önmaguknál. És a könyvek,
mert ők nem csak, sőt elsősorban nem tárgyak, elkezdenek nagyon
különösen viselkedni. Hirtelen fontossá válik a kiadó, a borító, a régi
betűtípus, egyáltalán, minden, amit elvettek, ami nem lehet már. Egy régi
könyv mindig szép, de akkoriban egészen megrendítő érzés volt egy régi
könyvet kézbe venni. Olyan volt, mintha egy normális világ csöndes üzenetét tartaná
a kezében az ember. Hogy nyugi. Hogy létezik olyan élet, amelyben a hétköznapok a
legfontosabbak.
Az öreg bűvész, Kálmán bácsi, akitől tizennégy évesen, az első
keresetemből (statisztáltam egy filmforgatáson), kellékeket vásároltam,
és akitől a Tolnai-könyvet kaptam, maga is egy régi világot képviselt.
Mintha csak a Tolnai-könyvből lépett volna elő. Tulajdonképpen tanulni
szerettem volna tőle. Egy fiatal bűvész, egykori tanítványa küldött el
hozzá. Rodolfót ismertem ugyan, de ő elérhetetlen magasságokban
szárnyalt. Ráadásul kamasz voltam és ezért kétségbeesetten kerültem a
szüleim ismerőseit. Szerettem volna, hogy Kálmán bácsi legyen a
mesterem, de nem vállalt tanítványokat. Csak nagyon sokára értettem
meg, hogy miért nem.
Kálmán bácsi és felesége a Batthyány tér közelében laktak, nem messze a
Dunától. A tér a templommal és a zárdával elmúlt századokat idéz. A
szikár öregúr és felesége pedig elmúlt évtizedeket idéztek. Sok évvel
később, felnőtt fejjel, ismét jártam náluk: mindent úgy találtam, mint másfél évtizeddel
korábban.
Amikor először léptem be hozzájuk, úgy éreztem, mintha a családi
emlékektől patinás, sötét bútorok egy réges-régi, tágasabb lakásból
maradtak volna itt: ez a két, barátságos kis szoba, akár az öregedő ember
emlékezete, némi kényszerű zsúfoltsággal volt berendezve. Persze hogy
is ne ragaszkodna régi tárgyaihoz éppen egy bűvész?! A bűvész hatalma:
a tárgyak, a dolgok fölötti hatalom. Ha lemond a tárgyairól: erről a
hatalomról mond le.
Tegezett engem, mint a többi felnőtt, mégis éreztem, hogy komolyan
vesz, és bár a telefonban már hadartam erről valamit, ismét elmondtam,
hogy bűvészetet szeretnék tanulni, és kellékeket szeretnék vásárolni.
Hellyel kínáltak és teával, és megkezdődött életem első üzleti tárgyalása.

12
 Titkos könyv

Az első napirendi ponton hamar túlestünk, Kálmán bácsi közölte, hogy ő

már fáradt ahhoz, hogy tanítson. Számára a bűvészet hobbi, és
lassacskán ebben a hobbijában is nyugdíjasnak érzi magát. Nem vállal
több tanítványt. De kellékei, azok vannak. Kérdés, van-e pénzem.
Mondtam, hogyne volna, hiszen vásárolni jöttem, és szorongva vártam az
elkeserítő árakat. Az árak azonban nem voltak elkeserítőek.
Kálmán bácsi igazi artista módjára, a kellékei eladásából is produkciót csinált. Egyszer csak
egy addig tisztességesen viselkedő, békés polgári sublód mélyéről
előkerült egy bűvészasztal. Összehajtható, gyönyörű asztal volt, piros
műanyag borítólappal, krómozott lábbal, rakétaállvány-talppal. Úgy
emlékszem, kétszázért lett enyém ez az imponáló bútordarab.
Azután jöttek a kellékek. A sima üveglap, amelynek a közepén átbújt a
zsinór, a cilinder, amibe a levegőből potyogtak a pénzdarabok, a könnyű
kínai karikák, a preparált serlegek, a gyűrűlövő pisztoly, az eltüntető
doboz. Kálmán bácsi előbb bemutatta a velük előadható trükköket, majd
megkérdezte: kell? Ha igent mondtam, megmondta az árat, én letettem a
pénzt, ő pedig megismételte - ezúttal magyarázat kíséretében - a trükköt.
Végül búcsúzóul megajándékozott Tolnai Simon könyvével. Neki már nincs szüksége rá,
mondta. És így Kálmán bácsi helyett Tolnai Simon lett a mesterem.
A Tolnai-könyv néhány trükk erejéig foglalkozik a gondolatolvasással, a
telepátiával is. Hangsúlyozom: ezek trükkök, melyeket szórakoztató céllal
adnak elő, és puszta leírásuk is azt sugallja, hogy a racionalista Tolnai
Simon, a nagy és tragikus sorsú kortárshoz, a szabadulóművész
Houdinihoz hasonlatosan, minden effajta jelenséget trükknek tekintett,
melyeknek magyarázata az ember által már ismert, egyszerű jelenségek
körén belül található. Ekkor azonban még semmit sem tudtam Houdiniről.
Róla is az öreg bűvésztől hallottam, de csak sok évvel később, amikor már
egészen más okból kerestem meg őt újból.
A Kálmán bácsitól ajándékba kapott Tolnai-könyv tehát, a szerző és az
ajándékozó szándéka ellenére, megfertőzött. Elkezdett izgatni a
gondolatolvasás mestersége. Yeshudiantól tanultam már valamicskét az
önszuggesztióról. Fiatal elmémben aztán e két dolog, a gondolatolvasó
trükkök és az önszuggesztió, a bűvészet és a varázslat, hamarosan
összekapcsolódott, és borzasztóan kíváncsi lettem, létezik-e vajon trükkök
nélküli, valódi telepátia, lehet-e az önszuggesztióhoz hasonlatosan
másokat is befolyásolni, s lehet-e ezt netán, minden akaratlan csalásnak
még a látszatát is kerülendő, egymástól elzárt helyiségekben végrehajtani?
Kieszeltem és végrehajtottam egy kísérletet. Egyszer, amikor szüleim nem voltak otthon, s
ezért nyugodtan próbálkozhattunk, elhívtam hozzánk két osztálytársamat.

13
 Titkos könyv

Egyikük, Attila, becenevén Bütyök, évek óta a legjobb barátom volt, együtt hallgattunk
Beatlest és együtt böngésztünk rádiótechnikai leírásokat, szereltünk szét öreg készülékeket és
csodáltunk meg újakat a szegényes kínálatú boltok kirakatában, együtt lapoztunk régi
történelmi képeskönyveket és - szintén régi, mert akkoriban új nem volt - pornográf
képregényeket (ha azt a szót hallom, hogy „Varázsfuvola”, máig eszembe
jutnak az ilyen című, meghökkentő rajzok), együtt másztunk hegyet és
együtt kószáltunk az utcán, nyáron együtt jártunk palánkbérlettel
kertmoziba és együtt bámultuk a nők lábát, sőt eleinte, amikor ez ügyben
még nagyon kezdők voltunk, kötelességszerűen osztályoztuk is, egytől
ötig, hogy el ne tévesszük a minőséget. Eleinte még a férfiak lábát is
néztük, mert nem tudtuk, hogy is van és mire való pontosan ez a dolog.
(Ami a palánkbérletet illeti, ez természetesen azt jelentette, hogy ingyen ültünk a viszonylag
könnyen megmászható palánkon, kint a Margitszigeten, ahol a kertmoziban remek filmeket
játszottak. Onnan a magasból követtük a zseniális Fantomas és a még zseniálisabb Luis de
Funés sorsát.)
Attilának szőke haja, kerek képe, kék szeme és nyílt tekintete volt.
Barátságunk úgy kezdődött, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Új fiú
voltam az osztályban, amikor tíz éves korunkban először találkoztunk.
Csak nemrég költöztünk a környékre, nem ismertem itt senkit. Az iskola
pedig, különösen, ha összehasonlítottam az elegáns belvárosi iskolával,
ahová addig jártam, poros volt, levegőtlen és barátságtalan. Kicsit
szorongtam, amikor beléptem az osztályba. Három sorban álltak a padok,
mindhárom sorban öt szűk, kényelmetlen, agyonfarigcsált kis pad.
Levettem a sapkámat, kicsit ijedten körülnéztem. Még a kabátomat sem
vehettem le, Attila máris rám ragasztott egy gúnynevet. Rövidre nyírt
hajamra mutatott és elkiáltotta magát azon a kellemetlen és mulatságos
hangon, amelyen mutálás előtt a kisfiúk beszélni tudnak: „Kopasz!” (Ez a
név aztán hosszú évekre rám ragadt. Amíg csak középiskolába nem
kerültem, így neveztek az osztálytársaim.) Erre a provokációra
lényegében kétféleképpen lehetett felelni. Vagy azt hallom ki belőle, hogy
máris van egy ellenségem, vagy azt, hogy valaki máris észrevette, hogy
létezem. Nagyon egyedül voltam, tehát az utóbbi megoldást
választottam. Így lettünk barátok.
A másik fiú, aki részt vett a kísérletben, egy, alacsony, vékony, Farkas nevű
osztálytársunk volt. Gyorsan járt az esze és rosszul tanult. Gyakran
grimaszolt, könnyen nevetett, sokat hallgatott. Nagyon jól sakkozott, és
én, aki könnyen és jól tanultam, de nagyon rosszul sakkoztam, a lelkem
mélyén tulajdonképpen mindig meg voltam sértve, hogy ez a jelenték-
telen külsejű fiú bármiben is le tud győzni engem. Szüleim, nagyanyám,
dédanyám és még Emmi néni által is kissé kényeztetett egyke lévén,

14
 Titkos könyv

valójában egész gyerekkoromban kiválasztottnak éreztem magamat és

nem értettem, hogyan lehetnek mások bármiben is jobbak nálam. Szóval,
mitagadás, gőgös voltam. De szerencsére akkoriban még nem éreztettem
ezt senkivel.
A Liszt Ferenc téren laktunk, a szüleim ma is itt élnek. A Liszt Ferenc tér mindig is
egyesítette magában a Terézváros összes furcsa ellentmondását. A Terézváros a
végletek világa. Itt állnak Budapest legszebb palotái, az előkelő és patinás
Andrássy úton, és itt vannak a város legnyomorultabb bérházai, alig egy-
két utcával hátrébb. A mi házunk egészen új volt, egy lebombázott ház
helyére épült. Akkori mércével mérve szép ház volt, ezt akkor persze inkább úgy mondták,
modern. Korábban évekig éltünk a nagyanyámnál, a szüleim számára ez a lakás az
önállósodást jelentette. Én is itt kaptam külön szobát - én is önállóbb lettem.
Velünk szemben a gyönyörű, méltóságot árasztó, szecessziós
Zeneakadémia, közvetlenül mellettünk a kerület legborzalmasabb
kocsmája. Apám nyáron úgy hallgatott koncertközvetítést, hogy kiment az
erkélyre, nézte a Zeneakadémia épületét, kezében pedig ott volt a
miniatűr zsebrádió, melyet még a tokiói olimpiáról hozott neki egy barátja.
Akkoriban az ilyesmi ritkaságszámba ment - apám sokszor gyerekes
tréfákat engedett meg magának vele. Például a buszon a zsebébe nyúlt,
bekapcsolta a rádióját, és élvezte, hogy a többi utasok nem tudják, miért
szólalt meg hirtelenjében egy Mozart-szimfónia. De odakint az erkélyen
néha jobban hallotta a kocsmai gajdolást, mint a rádióközvetítést. Akkor
aztán bejött. Hogy miért ment át olyan ritkán a Zeneakadémiára, élőben
is meghallgatni egy-egy koncertet, azt máig sem értem.
A tér közepén, a tágas lombú, öreg fák alatt benzinkút állt, nagyon oda-
nem-illően. Félóránként jött is egy-egy autó, tankolni. Hogy milyen autó?
Csupa keleti márka: orosz, csehszlovák, lengyel, keletnémet. Hatalmas,
öblös Warszavák, Pobjedák, fekete Tátrák, kerekded, sárga Wartburgok és pirinyó szürke
Trabantok. A taxik Volgák és Moszkvicsok voltak, a Volga volt a „nagykocsi”, a Moszkvics
a „kiskocsi”.
A legérdekesebb a cipészműhely volt, odaát, a tér túloldalán. Mert
akkoriban még javíttattuk a cipőt. Sokszor engem küldtek, és én nagyon
szerettem odajárni. Nem annyira Pádár bácsi, az öreg, bőrkötényes
suszter miatt, aki pedig kedves, mogorva ember volt, hanem azért, mert
a suszter műhelye egy hegedűkészítő mester műhelye mögött volt. Aki a
suszterhoz ment, mind át kellett, hogy menjen Sáránszky Pál
hegedűkészítő műhelyén. Az pedig egy gyerek számára valódi mesevilág
volt.

15
 Titkos könyv

Már belépni is gyönyörűség volt: az ajtó nyitásakor halk csengőszó

fogadta a belépőt. Körben hegedűk sorakoztak a falakon, a pulton, de
még a székeken is. Nyers fa és öreg lakk illata keveredett; itt egy láb, ott
egy nyak hevert, arrébb már léleknek nevezett hüvelyknyi kis léc kötötte
össze a készülő korpusz elő- és hátlapját. Mély tűzzel ragyogtak a
reparálásra váró, érett, öreg hangszerek: az egyikükről egy kulcs
hiányzott, a másikukon megsérült a lakk. Mindezt azért tudom ilyen
pontosan, mert egyszer, minden bátorságomat összeszedve, megkértem
a titokzatos, fehér köpenyes mestert, beszéljen nekem a hegedűkészítés
titkairól; ő pedig boldogan mesélt. És amikor félszegen és zavartan,
nagyon halkan megköszöntem a magyarázatokat a mesternek, az egész
kis műhely rezonált, a sok hegedű úgy suttogott, mintha elvarázsolt
erdőben járnék. Innen léphettem be aztán a kék kötényes suszterhoz.
Ma, amikor ezt írom, nincs már a téren se kocsma, se benzinkút. De mire
évek múlva újraírom, a suszter és a hegedűkészítő műhelye is be fog
zárni. Vendéglők lesznek itt, kávéházak, nyáron teraszok, körben a téren.
Itt laktunk tehát, a Liszt Ferenc téren, ide hívtam el Attilát és Farkast, a
kieszelt kísérletet végrehajtani. Lakásunk három szobából állt. A keskeny
és rövid előszobából balra nyílt a konyha, jobbra az én szobám. Ennek
ablaka egy kertre nézett. Az előszoba végében lévő, üvegezett, de át nem
látszó ajtó vezetett a nagyszobába. Innen balra kis passzázs vitt a
mellékhelyiségekhez. A nagyszobából nyílt az erkélyajtó. Az erkély a Liszt
Ferenc téri oldalon volt. Az erkélyajtótól közvetlenül balra lévő hatalmas
tolóajtó vezetett a harmadik szobába, apám szobájába.
Attilát beküldtem az én szobámba. Farkas innentől kezdve ellenőrizte, mit
teszek. Rácsuktuk Attilára az ajtót, és bementünk a nagyszobába. Itt
leültem és leírtam egy darab papírra, hogy mit fog tenni Attila néhány
perc múlva. A papírt borítékba zártam (Farkas nem ismerte a boríték
tartalmát), és a borítékot elhelyeztük az erkélytől balra lévő kisszobában.
Farkas is ebben a szobában ült le, miután, a tolóajtó kivételével, a
lakásban lévő összes ajtót becsuktuk. A tolóajtót félig nyitva hagytuk,
hogy Farkas és én láthassuk egymást. Végül én lótuszülésben
elhelyezkedtem egy támla nélküli széken (ez egy modernnek nevezett,
sárgára kárpitozott, barna párnás szék volt, és mi csak úgy hívtuk: a
fejőszék), mégpedig úgy, hogy az erkélyt és a kisszobában ülő, engem
ellenőrző és a lezárt borítékra vigyázó Farkast egyaránt láttam, a tőlem
nyolc-tíz méterre, két becsukott ajtón túl lévő Attilának pedig háttal
ültem. Ekkor elkezdtem koncentrálni arra, amit előre leírtam,
nevezetesen, hogy Attila megkeresi a szekrényem alján, a kacatok között
lévő zseblámpámat (az volt rajta a felirat, hogy MY DAY, ami nyilván azt

16
 Titkos könyv

akarta jelenteni, hogy MY SUN; kék és ezüst színű, buta kis lámpa volt),
meggyújtja, bejön vele a nagyszobába, és eljön vele addig a pontig, ahol én ülök.
Mindez alig néhány perc múlva meg is történt. Attila belépett az ajtón;
kezében az égő zseblámpa. Lassú, tétova léptekkel, mint aki nem
egészen biztos a dolgában, eljött odáig, ahol én ültem. Ijesztő volt és
komikus. Erős lúdtalpát, kacsázó járását a bizonytalanság egészen
groteszkké tette. Hozzám érve megállt. Úgy nézett, mint aki nem is tudja,
mi történik vele éppen. Látszott, hogy zavarban van, hiszen éppen csinál
valamit - megy - , de közben érzi, hogy amit csinál, amit tesz, arról nem ő
maga döntött. Csodálkozó tekintetét, enyhén nyitott száját ma is
pontosan látom magam előtt. Farkas kinyitotta a borítékot és
mindhárman álmélkodtunk. És ezzel a rövid epizóddal vette kezdetét
mindaz, aminek elbeszélésébe belefogtam.
Ekkor éltem át először azt a kellemetlen érzést, hogy van egy különleges
képességem, és tulajdonképpen nem megyek vele semmire. Orvos,
pszichiáter nem akartam lenni. A mindennapi életben pedig ezt a fajta
tudást nem nagyon tudtam kamatoztatni. A hipnózishoz nyugodt
körülmények kellenek és főleg valami rendkívül leegyszerűsített cél. Kell
továbbá az, hogy a másik engedjen a szuggesztiónak. Kicsit olyan ez,
mint a szerelem. Igen, később talán a szerelemben mégiscsak éltem
azzal, amit ekkor, tizennégy évesen, megtanultam magamról. Megtanultam befelé
figyelni, az érzéseimre koncentrálni és megtanultam eljuttatni az üzenetemet ahhoz, aki
nyitott volt rá. Igen, a szerelemben is meg akarja adni magát a másik. És az a titokzatos
valami, amit azóta sem tudok megnevezni, az ismeretlen ismerős, a birtokomban
lévő és mégis érthetetlen tudás, ekkor jelentkezett először.
Azután hosszú éveken át mással voltam elfoglalva. Például azzal, hogy
elkezdtem írni és nemsokára, tizennyolc éves koromban meg is jelent az
első verskötetem.
Időközben néha találkoztam Attilával. Egyre világosabbá vált, miért is
éppen őt választottam ki távhipnotizálási kísérletem partneréül, miért
nem többi barátaim valamelyikét. Attila ugyanis néhány év múltán
különböző idegosztályok visszatérő lakója lett. Egyre kevésbé volt képes
folyamatosan figyelni, és állapotát csak súlyosbította, hogy mindvégig
világos képe volt saját személyiségének széteséséről. Szinte kívülről látta
magát, és ha nagyritkán találkoztunk, igen pontos leírással szolgált erről a
rémületes folyamatról, mely középiskolás éveinek vége felé kezdődött
(szomszédos iskolákba jártunk) és egyre gyorsult. Még elkezdett
valamilyen főiskolát is, de azután reményevesztetten abbahagyta.
Riadtan vette tudomásul, hogy minden erőlködése dacára könnyen
befolyásolható személyiség lett belőle. Én pedig megértettem, hogy
17
 Titkos könyv

éppen ezt súghatta meg nekem annakidején valami titokzatos hang.

Később aztán évekig nem hallottam hírt felőle.
Néhány hónappal e gyerekkori kísérlet után, már középiskolásként, abszolváltam első és
utolsó föllépésemet, mint bűvész. A hipnózissal és a telepátiával a
színpadon nem mertem próbálkozni. Azután hosszú időre
megfeledkeztem a bűvészkedésről is. A kellékek éveken és költözéseken
át kallódtak, és mára úgy eltűntek, mintha csak egy mágus varázsolta volna el
mindet a semmibe, a gyerekkorommal együtt.

18
 Titkos könyv

Utak a múltba

A telepátiának, a hipnózisnak és a velük kapcsolatos egyéb, titkok övezte jelenségeknek

azután jó másfél évtizeden át semmilyen szerepük nem volt az életemben.
Egyetemre jártam, írtam, megházasodtam, fiam született. 1982 elején
elvált tőlem az első feleségem. Összeomlott körülöttem - és bennem - egy
nehezen fölépített, biztonságosnak látszó világ.
A budai oldalról, a Rózsadombról, ahol házasságom idején, néhány éven át egy kertes házban
lebegtem a város fölött, leköltöztem a Duna túloldalára, Pestre, a nagyanyámhoz, Katihoz.
Abba a lakásba, ahol hatéves koromig éltem, amíg csak a szüleim és én el nem költöztünk a
Liszt Ferenc térre. Abba a szobába, ahol alig négy évvel korábban még a dédanyám élt, Helén
mama, akiért rajongtam. A dédanyám, a kunsági parasztasszony, aki sosem volt beteg, mindig
gyönyörű volt és szellemes és olyan öreg volt, amikor meghalt -
kilencvennyolc éves - , hogy amíg élt, komolyan hittem a
halhatatlanságban. Az övében legalábbis. És itt a régi szobájában szinte
éreztem a jelenlétét - mintha csak ott tipegett volna körülöttem.
Hirtelen sok lett a szabadidőm. A kisfiammal ugyan minden második nap
találkoztam, de semmi más, rendszeres elfoglaltságom, kötelességem
nem volt. Eltűnt mögülem a családi élet rendezettsége. Írtam, olvastam,
aludtam, sétáltam - amikor akartam. Kati békén hagyott. Ott éltem a
város kellős közepén, a nyüzsgő és zajos Körúttól néhány lépésre, és
mégis, hosszú hónapokon át valami álomszerű állapotban szédelegtem.
Ehhez nyilván hozzájárult az az érzés is, amit a kisgyerekkoromba történt visszaköltözés
jelentett. A körfolyosós, három emeletes erzsébetvárosi bérházban ugyanazok a mindig
egyforma öregasszonyok kiabáltak át egymásnak, akik gyerekkoromban, az ötvenes években.
Az ablakomból újra láttam a szemközti gimnázium falán a hatalmas falfestményeket, a bizarr,
allegorikus alakokat, akik mind a kezükre támasztották az állukat, hatalmas könyvekbe
mélyedtek, bordó leplekbe burkolóztak, de azért félig meztelenek voltak és akikről
mégsem tudtam soha egyértelműen megállapítani, melyikük férfi és
melyikük nő. Újra azok a bútorok vettek körül, amelyek között életem első
hat évét töltöttem. Folyton Helén mamára gondoltam, és nem tudtam
múlt időben gondolni rá.
Amikor Helén mamára gondolok, két kép jut az eszembe rögtön. Az egyik, ahogyan ül a
nagyszobában, egy alacsony, kopott, sötétbarna fotelben, amely furcsa, faragott, rövid
lábakon áll. Itt a nagyszobában csak ez a fotel hasonlít hozzá, mert ez itt Kati szobája.
Helén mama ül a nagyszobában a fotelben és maga elé réved. Jobbra tőle, előtte és
mögötte, egy-egy ablak néz az utcára, azokon át látszanak a szemközti

19
 Titkos könyv

iskola falfestményei; közvetlenül mellette, nagy, ovális tükörrel a

közepén, pipereasztal. A pipereasztalon már régen csak gyógyszereket
tartanak, a nagy, ovális tükör pedig mindig kissé a padló felé döntve áll, amiért is
finom szédületet érzek, amikor törpekoromban belenézek, hiszen így fölém kerül a szoba
elbillent tükörképe és én mintha egy hajó fedélzetén egyensúlyoznék.
Az ő bútorai a másik szobában vannak - ez lesz négy évvel a halála után,
történetem idején az én szobám. A sötétbarnára pácolt, tükrös
ruhásszekrény, körös-körül finoman esztergált fabogyókkal; ennek a
szekrénynek a tükrében fogja egyszer még nagyon szépnek látni magát
az a másik varázslatos nő, aki nemsokára belép majd az életembe; a
ruhásszekrény mellett kicsi, mélybarna fiókos szekrény, fölül három
szélesebb, alattuk egy nagyobb és három kisebb fiók, rajtuk ovális réz
fogantyúk. Ezek a bútorok későbbi költözéseim során is velem maradnak
majd. A fiókos szekrény fiókjaiban lassan kicserélődnek a réges régen
kidobott háztartási gépek papírjai kevésbé régen kidobott háztartási
gépek papírjaira, a régen elavult kérelmek kevésbé elavultakra, a régen
megszűnt hivatalok űrlapjai majd csak évek múlva megszűnő hivatalok
űrlapjaira. A nagy fiókban családi fotók, elkerekült szemű, ismeretlen
parasztarcok, esküvő, temetés, keresztelő. Itt-ott egy két ismerős, a
bajuszos Feri bácsi Helén mamával a Városligetben a mesebeli kastély
előtt, a hídon, anyám kislánykorában, rövid hajjal, gribedlivel, nagyszüleim és
anyám, mind a hárman kerékpáron.
Itt, Helén mama szobájában áll a barna bőrfotel párja is, ebben ülve
szokta hallgatni a kis kékdobozos néprádión minden héten egyszer a Szabó
család-ot. Ez az egyetlen szokása, amit nem szeretek, a Szabó család engem
untat, de Helén mama annyira kedveli, hogy általában az ismétlést is
meghallgatja. Kedden késő délután és szerdán délelőtt nem jó tehát
Helén mamához jönni, mert akkor végig kell ülni a Szabó családot, és én
nem azért jövök (ahogy telnek az évek, egyre gyakrabban, amíg tehetem, hiszen huszonöt
éves leszek, amikor majd elmegy, egy nappal azután, hogy betölti a kilencvennyolcadik évét);
én azért jövök, hogy odahúzzam a kissámlit a fotelja mellé, ott üljünk csöndben és fogjam a
kezét, vagy, ha huncut jó kedve van, meséljen arról, amiről annyiszor
mesélt, a faluról, gyerekkoráról, a nevelőapjáról, akit megtapostak a lovak
és aki, mondja, hasonlított erre a gobelinbe szőtt férfiképmásra itt a falon,
erre az öreg, bajszos csikósra a különös, edényforma kalapjával és
cifraszűrével; nem sejti még, hogy ezt a borzalmas képet néhány év
múlva majd, amikor kétségbeesett kísérletet teszek rá, hogy
megszabaduljak a múltamtól, én fogom eladni az ócskásnak. Máskor a
szerelmeiről mesél, szemérmesen, kissé szégyenkezve, mégis büszkén,
hiszen késelték egymást érte az alvégi és a felvégi legények; elmeséli -
sokadszor - azt a jelenetet, amikor két kislányával hazaköltözött sohasem-
20
 Titkos könyv

szeretett férjétől, a kártyázó, csavargó, de azért olvasókört és

legényegyletet szervező kubikostól a szüleihez, elmeséli, hogyan ment
utánuk a férje és ő hogyan szökött ki az ablakon; elmeséli a tizenkilences,
vörös május elsejét, amikor sírva vonult Pesten a munkások között, mert
míg ő följött cselédnek, odahaza maradtak a kislányai a szüleinél, és
amikor bevonultak a faluba a románok, hetekig nem kapott semmi hírt
felőlük; vagy mesél pesti cselédsorsáról, amiből hamarosan kiemelkedve
szakácsnőségig, majd házvezetőnőségig vitte egy ügyvédnél, akit mindig
szeretettel emleget (de sohasem név szerint, mindig csak így: „az
ügyvéd”) és akinek gyanúm szerint nem csak a házvezetőnője, de a
szeretője is volt; mesél vagy hallgatunk, mert úgy érzi, hallgatnia is van
miről: nyolcvannyolc éves koráig hallgat róla, akkor is csak anyámnak
mondja el, hogy bizony az ő élete nagy szerelme a falubeli fiatal plébános
volt, akihez, miután hazaköltözött a férjétől, be-beszökött éjszakánként.
Nyolcvannyolc éves koráig hallgat erről, de akkor magnóba mondja ezt az
emlékét. Ekkor már tizenöt éves vagyok, éppen ekkoriban unok rá a
bűvésztrükkökre és kezd érdekelni a családom múltja. Együtt faggatjuk
Helén mamát a szüleimmel napokon át, meséltetjük az életéről. Persze,
amikor a plébánosról beszél, nem vagyok ott. Nem is értem, miért tiltja
meg, hogy életében meghallgassam a szalagokat. Amikor, már a halála
után, meghallgatom a felvételt és meghallom ezt a történetet a cselédség
mellett lapkihordásból élő fiatalasszonyról és a falu egyetlen tanult
fiatalemberéről, a széparcú, boldogtalan plébánosról, megértem a tilalom
okát. (Nem véletlenül említem itt a tanultságot. Helén mama szemében a
tanulás tiszteletre méltó dolog, aki tanul, annak óvni kell a nyugalmát,
annak kávét és ebédet kell főzni és lábujjhegyen kell járni körülötte.) És
elképzelem, ahogyan a fényképek tanúsága szerint gyönyörű Helén mama
hajnalonként odaadja az újságot és magát a kedves, magányos plébános
úrnak. Hallgatom a szavait, elképzelem ezt a régi szerelmespárt, és
kívánok magamnak egy ilyen szép, megértő és odaadó fiatal nőt. És még
nem sejtem, hogy az a nő nemsokára valóban eljön, alakot ölt, mint még
egyetlen képzelgésem sem soha - és mire elhiszem, hogy nem
képzelődés, hogy valóság, már el is megy. Pedig minden felvételen ott
ketyeg a falióra, és figyelmeztet a múló időre.
Még ma is őrzöm e szalagok egy másolatát, rajtuk a most már több
évtizede elmúlt idő kegyetlen ketyegésével.
Így ül tehát a foteljában Helén mama. A másik képen a gangon áll és mosolyog. Háta mögött
a nyitott konyhaajtó, ennek apró kockákra tagolt üveglapján át látom majd nemsokára
kopogtatni azt a hozzám érkező alacsony, vékony, gyönyörű nőt, akiről
úgy érzem majd, mintha Helén mama támadt volna föl benne fiatalon.

21
 Titkos könyv

Helén mama ott áll a konyhaajtó előtt, kicsi, mint egy gyerek, az
öntöttvas korlát a melléig ér, ott áll fekete ruhában, fején finom szövésű
fekete kendő, lábán réges-régi, elnyűhetetlen, fekete bőr, magas szárú
cipő. Nézi az udvart, a saját régi lakását a földszinten, ahol ötvenhatban,
a forradalom napjaiban együtt volt az egész család. Így közel voltunk az
óvóhelyhez, de mégsem kellett lemenni a pincébe, még akkor sem,
amikor a szomszéd ház belövést kapott és kigyulladt. Apám is ment
vödörrel oltani és én ezért évekig úgy néztem rá, mint egy igazi hősre.
Helén mama nézi a kicsi, földszinti lakást, ahol régen lakott és ahol apró
koromban annyit játszott velem, hiszen titokban úgy érzi, az övé vagyok,
én voltam a kései, de még idejében jött vigasztalás kétéves korában
torokgyíkban elhalt kisfiáért. Lovagoltam a sámlin, ő pedig málnát szűrt,
piros málnával tömött fehér vászonzacskók lógtak az összes létező
kilincsről, a zacskók alatt kívül kékre, belül fehérre zománcozott edények
és a fehér zacskók piros málnaszörpöt véreztek, az edények megteltek
finom, sűrű, édes málnavérrel.
Ebbe a házba költöztem, itt éltem ezekben a kábult hónapokban. És újra itt volt mellettem a
négy éve halott Helén mama.
Hozzá képest Kati, a nagyanyám, csak rosszul járhatott. Egész életében
az édesanyja árnyékában élt. Már ő maga is hetvenhárom éves volt,
amikor Helén mama meghalt. Aki - természetesen - kislányom-nak szólította őt.
És aki haláláig a másik lányát szerette, Ilonkát, aki elment szobalánynak
Londonba és ott is halt meg, fiatalon.
Gyerekkoromban nem is tudtam, hogy Kati a nagyanyám. A valódi neve Ágnes volt, de
mindenki Katinak nevezte, ez volt a beceneve. Nagyon furcsa módon jutott hozzá.
A férjét, a nagyapámat, Sternberg Pálnak hívták. Az akkori szokás szerint tehát Kati neve
Sternberg Pálné volt. Azt hiszem, sosem szerette a férjét, ezt a szegény, vékonydongájú,
szemüveges kis újságkihordót. Rejtély, hogy miért ment hozzá - egy jó szava nem volt
róla soha. Furcsa pár is lehettek ők ketten, a kicsattanó egészségű, szőke,
pirospozsgás, katolikus parasztlány és a nagyvárosban felnőtt, sete-suta
zsidó fiatalember.
Kati halála után a kezembe kerültek nagyapámnak a frontról, a munkaszolgálatból írott
levelei. Hosszú ideje voltak már házasok, anyám tizenhat éves volt,
amikor az édesapja eltűnt. Ezek a levelek mégis egy epekedő kamaszfiú
hangján szólnak. Sternberg Pál valószínűleg reménytelenül szerelmes volt
a feleségébe. A levelek tanúsága szerint elszenvedte a viszonzatlan szerelem összes
fájdalmát.
A munkaszolgálatba egyébként sakktáblával a hátán vonult be. Anyám
máig ezt a képet őrzi róla - ekkor látta őt utoljára. Viszi a kicsi ember az

22
 Titkos könyv

irgalmatlan nagy sakktáblát a hátizsákjára kötözve, és úgy képzeli,

nagyszerű partikat játszik majd le a barátaival ott a táborban.
Még itthon volt a nagyapám, amikor elhatározták, hogy magyarosítani fogják a nevüket.
Akkoriban sok német - és ezért zsidó - hangzású név gazdája próbálkozott ilyesmivel. Az
egyéni sorsok iránt általában érzéketlen hivatal a kért névváltoztatáshoz
nagyapám eltűnése után adta meg az engedélyt. A nagyanyámból úgy
lett özvegy Katona Pálné, hogy a férjét sosem nevezték Katona Pálnak.
Ebből a Katonából lett aztán a Kati. Én már ezen a néven ismertem meg.
És mivel ezen a néven ismertem meg, sokáig nem is jutott eszembe, hogy
ő a nagyanyám. Nagymamának otthon Helén mamát szólítottuk. Ráadásul
Kati dolgozott, Helén mama pedig otthon volt velem. Ahogyan az egy
nagymamához illik. Kati mozgékony volt, gyors, hangos, veszekedős és
szellemes - nem volt benne semmi nagymama-szerű. Helén mama persze
lassúbb volt, csöndes, és egyáltalán nem veszekedett senkivel.
(Szellemesnek ő is szellemes volt.) Ő tehát olyan volt, amilyenek a
nagymamák a nagykönyvben.
Kati nem ment újra férjhez. Szerencsétlenségére az egyik vidéki
rokonunkba szeretett bele, aki házasember volt. Ebből a kapcsolatból is
csak szenvedés jutott neki. És szenvedett a rendszertől is, amelyben élt.
Egész életében hűséges szociáldemokrata maradt, és nagyon haragudott
a kommunistákra, akik tönkretették az ő remek pártját. Csoda, hogy ez a
sok keserűség nem alaktalanul tört föl belőle, hanem jól formált, cifra
mondásokban. Minden hírre volt egy találó megjegyzése. Nem sok
örömben volt része - de ez sem tette őt gyűlölködővé. Egyszerre bájos és
sprőd, furcsa öregasszony volt, türelmes és megértő azokkal, akiket
szeretett. Legfőképpen velem, aki érzek némi igazságtalanságot abban,
hogy még ma is az édesanyjáért rajongok.
Amikor nyolcvankettőben, a válásom után odaköltöztem hozzá, nagyon
örült nekem. Annyira jó barátságban voltunk, hogy a kisfiam féltékeny lett
rá. Teljes három évének egész intellektuális fegyvertárát fölhasználva
arra a hibás, de tökéletesen logikus következtetésre jutott, hogy Kati
kedvéért költöztem el az édesanyjától - vagyis tőlük. Hiszen különben
miért lakom itt, és miért nem ott? Így aztán a Katit sújtó érzelmi
igazságtalanságok száma őmiatta is szaporodott eggyel. Kati nem
élvezhette a dédunokája kegyeit, mert konok kis dédunokája durcásan
elfordult, amikor meglátta őt.
Talán a válás miatti csalódás, talán a gyerekkor álomszerű visszatérése
okozta, mindenesetre nyolcvankettő nyarán, minden különösebb
előzmény nélkül, elkezdett érdekelni az asztrológia és a telepátia.

23
 Titkos könyv

Mindaddig racionális lénynek tudtam magam, hívő sosem voltam, és még

gyerekkori telepatikus kalandomat is az ésszel felfogható dolgok körén
belüli emléknek tekintettem. Úgy gondoltam, hogy ami Attilával és velem
történt, inkább volt hipnózis, mint telepátia. Olvastam egy-két könyvet az orvosi
hipnózisról, és ezzel ezt a kérdést le is zártam magamban.
Az asztrológia iránti érdeklődésem kialakulásában jelentős szerepe volt
egy Mari nevű, bájos és okos, szakmájára nézve filmrendező
barátnőmnek, aki szintén ekkoriban vált. Heveny szerelmeken esett át, és aztán hozzám
jött búslakodni. Én is heveny szerelmeken estem át, és én meg nála búslakodtam.
Megnövekedett szabadidőm egy részét Marinál töltöttem el. Mari éppen
egy barátomba, a gyönyörű és kiszámíthatatlan Ádámba volt szerelmes, aki hol
elhagyta, hol meg visszatért hozzá; így aztán elég sokat lelkiztünk. Amikor nem lelkiztünk,
többnyire Balázs Béláról vagy az asztrológiáról beszélgettünk. Mari nagyon szerette Balázs
Béla meséit, én pedig éppen akkoriban kezdtem írni a saját meséimet. Mesék
között éltünk. Közben halkan szólt a jazz. Keith Jarrett, Miles Davies, Oscar
Peterson. Messze laktunk egymástól, kisebb kirándulás volt elmennem
hozzá, a csöndes kis utcába, a Hűvösvölgybe, ahol mintha egy erdő
közepén lettünk volna, annyi volt a fa körös-körül. Csöndes zene, csöndes
beszélgetés, egy csöndes kert, sok könyv, barátok. Ez is maga volt az
időtlenség. Szerettem idejárni.
Marit nem csak az asztrológia érdekelte. A pohártáncoltatásban is jeleskedett, de az engem
kevésbé izgatott. Azért egy ilyen szeánszon részt vettem én is. Marin és
Ádámon kívül Mari néhány barátnője ült az asztal körül. Hogy miért
csinálták?
Annak dacára, hogy nem sokkal későbbi tapasztalataim megmutatták,
micsoda meglepetések érhetik a magamfajta racionalistát, akkor is csak azt a
magyarázatot találtam erre a kérdésre, amit ma. Arra a kérdésre, hogy miért csinálták, hogy
miért próbálkoztak az okkultizmus különféle hagyományaival, abban a tényben rejlett a
válasz, hogy kik csinálták, kik próbálkoztak.
A társaság tagjai egytől egyig harminc körüliek voltak, több volt köztük a
nő, mint a férfi. Már nem voltak egészen fiatalok. Kamaszkori
ábrándjaikhoz képest mindannyian közepesen voltak sikeresek.
Párkapcsolataikban kínlódtak. Foglalkozásuk szerint értelmiségiek voltak,
de nem igazán szerettek komoly tanulmányokban elmélyülni. Szinte
mindannyiukban volt valami kedves gyermetegség. Az okkultizmus iránti
érdeklődésük éppenséggel nagyon is gyermeki volt. Azonnali válaszokat
akartak a sokszor pontatlanul, elnagyoltan föltett, az élet egészére vonatkozó
kérdéseikre. Azt hitték, van királyi út. Legtöbbjüket úgy nevelték, hogy külön-
legesnek érezze magát. Ennek a társaságnak a tagjai többnyire bejutottak

24
 Titkos könyv

azokon az ajtókon, amelyek egyszerűbb emberek előtt zárva álltak; akkor

is kaptak a színházba tiszteletjegyet, ha már régen ki volt téve a tábla,
hogy MINDEN JEGY ELKELT; előbb értesültek az áremelésekről, mint
mások; valahol középen álltak a valódi kiváltságosok és az egyszerű
emberek között. Egyszerre voltak tehát önteltek és bizonytalanok. Sokat
nyafogtak, és ezt összetévesztették az elnyomással szembeni
ellenállással; és mindezekért úgy gondolták, nekik még az is jár, hogy a
jövő fölfedje előttük a titkait.
Az én viselkedésemet különös kettősség jellemezte. Tudtam, hogy ha
nem hiszek az egészben, akkor nem is történik semmi különös: nem
kapok üzenetet senkitől. De hát nem hittem benne. Úgyhogy azt
tartottam a legtisztességesebb megoldásnak, hogy ha már belementem a
játékba, igyekeztem betartani a játékszabályokat. (Mielőtt folytatnám a
történetet, ezúton üzenem neked, kedves olvasóm, ha még nem vettél
részt asztal- vagy pohártáncoltató szeánszon: ha az asztalra vagy a
pohárra figyelsz, az egész dolog nagyon unalmas! Ami érdekes, ami
emlékezetes, ami szép, az pont olyan, mint egy jól sikerült színházi este vagy egy
kártyaparti egy baráti társaságban. Az együttlét izgalma tette széppé ezt az ostoba
pohártáncoltatást, amelyben részt vettem. És persze a kíváncsiság. Hogy hátha mégis van
valami titok, amit most megtudunk. Ez az izgalom és ez a kíváncsiság bizsergető ízekkel
fűszerezte az estét. De a titok, ha van, másképp jut a tudomásodra.
Akkor, amikor nem számítasz rá. A titok kiszámíthatatlan, a titokkal nem
lehet úgy bánni, mint valami megszerezhető ismerettel. Erről is szól ez a
történet, mint majd meglátod.)
Az asztrológiának, ellentétben a pohártáncoltatással, előkelő és színes
kultúrtörténete van. Ez sokkal jobban vonzott. Érdeklődésem persze
ebben is csak egy bizonyos határig terjedt, ma sem tudnám kiszámítani
senki aszcendensét. Tulajdonképpen az asztrológia szimbolikája tetszett,
az európai asztrológiáé éppúgy, mint a kínaié vagy az inkáé. Író lévén,
végül is ez volt a szakmám: jelentést tulajdonítani a bamba és néma
jeleknek. Mindazonáltal, érdeklődés ide vagy oda, még a zoodiákust sem
tudtam végigmondani. Egyes jegyek helyét ismertem, másokét nem.
Egy este Marinál ott ült egy operatőr barátja, Lóri, akivel én akkor
ismerkedtem meg. Ismét az asztrológiáról és a telepátiáról beszélgettünk.
Nekem hirtelen az az ötletem támadt, hogy kitalálom Lóri születése
napját, de legalábbis a hónapját. Hogy mit akartam ezzel bebizonyítani?
Azt hiszem, úgy lehettem ezzel, mint a bűvészettel. A kezemben akartam
érezni egy rejtély kulcsát. Azt nem gondoltam végig, hogy ha sikerül,
amire készülök, a rejtély csak még megfejthetetlenebbé válik. És hogy gondoltam

25
 Titkos könyv

megfejteni a rejtélyt? Az volt a feltételezésem, hogy az asztrológiában tényleg van valami és

hogy egy-egy jegy szülötteinek vannak jellegzetes, hasonló tulajdonságaik.
Megkértem Lórit, koncentráljon születése dátumára, én pedig, mint egy
pörgettyűt, elkezdtem forgatni fejemben a hónapok nevét. Közben
nagyon figyeltem őt, tudni akartam, milyen. (Kevés szavú, alacsony,
jóképű, szemlélődő fiú volt.) Mikor az áprilishoz érve a pörgettyű már
kétszer vagy háromszor is jelzett (mintha az elképzelt betűsor,
neonreklámhoz hasonlatosan, megvillant volna), már biztos voltam
benne, hogy Lóri áprilisi. És persze eltaláltam. Ültünk ott egymással
szemközt két alacsony fotelban az alacsony mennyezetű lakásban, és én
másfél évtized után, nem sokkal egy kis nevetséges pohártáncoltatás
után, eredendő szkepszisem dacára, újra megbizonyosodtam róla, hogy
az általam addig tudomásul vetteknél rejtettebb csatornákon is érkeznek
hozzám a hírek.
Az ehhez hasonló megérzéseim egyre szaporodtak, és később maguktól is jöttek.
Néha úgy éreztem magamat, mintha marionett-bábu volnék, aki
mindezidáig nem vette észre a zsineget, amellyel mozgatják és most
egyszer csak kinyílt volna a szeme. Egy könyvben láttam egy képet
Arlecchinóról, erről a különös figuráról, az olasz commedia dell’ arte jellegzetes alakjá-
ról. Megpróbáltam megírni ezt a zavaró érzésemet, és úgy gondoltam, Arlecchino alakjában
meg tudom fogalmazni, amit akarok. Írtam tehát egy mesét, szándékom szerint Mariról és
Ádámról, az volt a címe, hogy Az elvarázsolt hangok. Ebben a mesében Colombina
és Arlecchino egymásba szeretnek, de első csókjuk után hirtelen azt
veszik észre, hogy hangot cseréltek: Colombina férfihangon, Arlecchino
hangján kezd beszélni, Arlecchino pedig női hangon, Colombináén szólal
meg. Arlecchino bánatában beleveti magát egy park mesterséges tavába. Nem tudja, hogy
a mesterséges tó csak ügyesen festett díszlet, a víz helyén kékre festett deszkával. Colombina,
amikor meglátja, mit tett a fiú, akivel hangot cserélt, elneveti magát - de ajkára fagy a
mosoly, amikor rájön, hogy Arlecchino a deszkán nyakát szegte és szörnyethalt.
Amikor ezt a mesét írtam, nem tudhattam még, hogy a mese nem Mariról és Ádámról szól,
hogy nemsokára én élem át valakivel a dróton rángatott szerelmespár veszedelmes történetét.
Gondolataim teljes összezavarodásához egy itáliai út is hozzájárult. Elrepültem Rómába, ott
aztán vonatra ültem és bebarangoltam Umbriát, Toscanát és Venetót. Ócska panziókban, néha
tömegszállásokon aludtam, halkonzerveken éltem és ha naponta megvettem egy múzeumi
belépőt, másra már nem is maradt pénzem. Ezért aztán sokkal több időt
töltöttem a mesebeli utcákon barangolva, a sok száz éves templomokban
üldögélve, mint egy átlagos turista. Ennek megfelelően nem is a jelenben
éreztem magamat, hanem a múltban. Annyit bámészkodtam, amennyit
gyerekkorom óta soha.

26
 Titkos könyv

Rómában van valami ördögi. Talán ezért is van olyan nagy szüksége
ennek a bizsergő városnak arra, hogy ott éljen a pápa. Mivé lennének
nélküle a rómaiak? A levegő folyton vibrál, a romok közül nappal ugyan a
józan Vergilius lép elő, de éjszaka már a szorongó Catullus, sőt, olykor a
fáklyát szorongató, farkasarcú Néró. A templomok kupolái mintha csak a
dombokhoz hasonlóan nőttek volna ki a földből - nem is látszanak emberi
építménynek. Mintha hatalmas, meztelen nők feküdnének a városban
mindenfelé. Olyanok ezek a kupolák, mint a telt és meztelen, hívogató női
keblek. Van itt ókori színház, amelyre középkori lovagvár épült: az
előbbiben a keresztényeket tépték cafatokra a kiéheztetett oroszlánok, az
utóbbiban a keresztények tépték cafatokra egymást, mintha maguk is oroszlánok volnának.
A Termini pályaudvar közelében pedig a legszebb utcalányok többnyire fiúk.
A Piazza Navona közelében laktam. Ezen a hatalmas és mégis intim, zárt téren minden nap
farsang van. Úgy úszik a három szökőkút a tér hullámzó macskakövén,
mintha három bárka volna. És hiába vigyáz a népre a Szent Ágnes
templom a maga pompás barokk kupolájával: a templom előtt ott ülnek
kis asztalaiknál a sötét erők barátai, a tenyér- és kártyajósok, íráselemzők
és asztrológusok.
Itt ült, a tér közepén, hatalmas embergyűrűben, egy beesett arcú,
hatalmas szemű, szélesen gesztikuláló férfi. Előtte, összecsukható
kempingasztalkán, üvegpohárban, két gyertya. Az asztalon kártya, papír,
ceruzacsonk. A férfin a nyári meleg dacára rövid fekete bőrkabát, csillogó
vörös selyembéléssel.
A fekete ember cigarettázott, horoszkópot rajzolt, kártyát kevert, jósolt. Elbocsátotta
legutóbbi produkciójának alanyát, elegáns mozdulattal zsebre tette a produkcióért kapott
pénzt, néhány szót váltott angolul egy turbános, nemes vonású hinduval, azután körülnézett és
azt kérdezte:
- Ché vuoli? - azazhogy ki akar jósoltatni magának.
Már-már megmozdultam, de pénztelenségem miatt haboztam egy ideig. Közben átfúrta magát
a tömegen egy nagy darab olasz lány. A fiúját úgy húzta maga után, mint egy
kiskutyát. Harsány hangon érdeklődött, mi folyik itt, elnevette magát, és
vitázni kezdett a fekete emberrel. Az nem veszítette el a fölényességét,
és a lány végül leült az asztalához. A fiúja, hűséges kiskutya módjára, a
lábához guggolt.
A mágus rutinosan megkeverte a kártyát, lapot húzatott és figyelt. Egy-egy rövid megszólalá-
sára a lány hosszú, kacskaringós mondatokban válaszolt. De a fekete ember nem hagyta
végigmondani ezeket a hosszú mondatokat, mindig a csúcsponton röpült a
következő kérdés. A lány nevetett és minden lehetséges módon jelezte,

27
 Titkos könyv

hogy nem veszi komolyan a dolgot. A fekete ember egyszer csak

odabökött a kiskutyusra:
- Ez a barátja, ugye?
A lány bólintott. Akkor a mágus előkapott egy vitorlányi papírdarabot, és
gyors mozdulatokkal, mintha csak kriksz-krakszokat firkálna, felírt egy
szót, de nem mutatta meg. A lány valamit kérdezett, és erre a mágus
villámgyorsan megfordította a papírlapot a nagybetűs felirattal:
MAGARI!
Ami annyit tesz: remélni.
A lány nem értette, de azért megrémült. A mágus pedig egyetlen további kérdésére sem volt
hajlandó válaszolni. És a nagyszájú lány, akinek most igazán lett volna oka hitetlenkedni,
hiszen mi abban a kunszt, azt mondani valakinek, hogy reméljen, ez a lány most nem nevetett
és nem hitetlenkedett. A fiújával együtt azonnal ott hagyta a fekete embert, szinte menekült.
Az pedig még a pénzét se kérte számon rajta, és bár hosszú volt még az este és dolgozhatott
volna tovább, csak annyit mondott:
- La messa è finita - vagyis hogy a fekete misének vége.
Hiába láttam át az egész hókuszpókuszon. Úgy éreztem, az üzenet nekem szólt. Enyém volt a
remény és enyém volt a rémület. Semmivel sem tudtam igazolni ezt az érzésemet. És
mindmáig nem tudom, nem volt-e vajon köze ennek az utcai látványosságnak a
később történtekhez.
Azután még elmentem a Rómánál sokkal szentebb, fehér városba, Assisibe, a téglavörös
Sienába, a kegyetlen és színes Firenzébe, és a zegzugos, kalandos Velencébe is.
Firenzében megláttam az én Arlecchinómat: egy vándor marionett-játékos
táncoltatta, az Uffizi előtti U-alakú téren. Őket is, mint Rómában a fekete
embert, hatalmas tömeg állta körül, és a bámészkodók sokasága engem
is odavonzott. Ott állt a bábjátékos a félkör közepén, és előtte ott táncolt
a derekáig érő, pepitaruhás, szomorú, beesett arcú Arlecchino, aki
annyira hasonlított őt zsinóron mozgató gazdájára, hogy akár a testvére
lehetett volna, bár neki nem volt hullámos, vörös haja. A gazdája (vagy
testvére) agyonmosottságában is finom, leheletvékony, téglaszínű inget
viselt, lobogó, fekete vászonnadrágot, fekete mellényt. Annyira
lenyűgözött a két figura összeszokott mozgása, érzékeny kapcsolata,
annyira meghökkentő volt látni az én életre kelt Arlecchinómat, hogy
elhatároztam: megismerkedem velük. A műsor vagy fél óra hosszú
lehetett, és én végig azt éreztem, hogy ehhez az emberhez ott a tér
közepén, de még a bábjához is, nekem valahogy sokkal több közöm van,
mint a körben álló hetven-nyolcvan idegennek. Több közöm van, és nem
csak azért, mert véletlenül éppen a közelmúltban Arlecchinóról írtam egy

28
 Titkos könyv

mesét. Egész egyszerűen biztos voltam benne, hogy mi nem vagyunk

idegenek, mi már ismerjük egymást valahonnan. A produkció végén
beletettem valami aprópénzt Arlecchino kalapjába, megvártam, amíg a tömeg
szétoszlik, és odaléptem hozzájuk, hogy megismerkedjünk. De eleinte hiába próbálkoztam:
olaszul alig beszéltem, angolul a bábjátékos nem tudott, Arlecchino pedig konokul hallgatott.
Végül, kissé törve a nyelvet, megszólaltam németül. De amikor odáig értem, hogy magyar
vagyok, nem volt több probléma, mert a bábjátékos örömében elkiáltotta magát magyarul. Ezt
mondta:
- Indali Mihálynak hívnak. Szólíts egyszerűen Michelnek.
Egy efféle találkozás, két magyar véletlen találkozása Firenzében, ma már
nem volna annyira meglepő, mint akkor, nyolc évvel ezelőtt volt. Egy hete
ott voltam már a városban és még nem hallottam magyar szót. De Michellel
nem csak azért esett jól egy nagyot beszélgetni, mert végre az anyanyelvemen beszélhettem.
Valóban úgy éreztem, mintha a bátyámra bukkantam volna. Hamarosan megtudtam, hogy
miért használja a nevét franciás alakban. Ötvenhatban diákként részt vett a
forradalomban, a bukás után kiment Franciaországba, ahol festő lett.
Most egy erdőben él, egy szénégető kunyhóból kialakított házban lakik.
Nyaranként egy teherautóra épített házikóban járja Dél-Franciaországot
és Itáliát, télen pedig újabb bábokat farag. A kék-sárga-piros ház a
teherautón olyan volt, mintha egy Grimm-meséből pottyant volna az öreg
kocsi tetejére. Belül sötétbarna, faragott bútorok. Rézből készült csapból
folyt a víz egy öreg, zománcozott vas falikútba. A falakon hangszerek,
Michel mindegyiken játszott: gitár, furulya, koto. Ötvenhat óta nem járt Magyarországon, de
azon a nyáron, amikor megismerkedtünk, már éppen készült haza látogatóba az édesanyjához.
Hazajöttem Pestre a nagyanyámhoz és jobban össze voltam zavarodva, mint valaha.

29
 Titkos könyv

A kulcsok az égben maradtak

Egyre gyakrabban vettem észre, hogy valamely előérzetem beigazolódik.

Egy reggel a fürdőszobában eszembe jutott egy három éve nem, és addig
is ritkán látott, távoli ismerősöm neve. Ahogyan ott Marinál, Lóri
születésének hónapja esetében, itt is betűket láttam: gondolataim
kavargásából egyszer csak kiemelkedett egy név. A név után megjelent
az arc is: a határozott vonalú orr, a hátrafésült, hullámos, szőkésbarna
haj; képzeletem képernyőjén ott láttam az alternatívok egykori
törzshelyének, a Fiatal Művészek Klubjának a klub közönségétől
olyannyira elütő külsejű, tartózkodó eleganciával öltözködő, halkan
beszélő igazgatóját. Tudtam, hogy már régen nem dolgozik a klubban,
eltűnődtem, vajon mit csinál mostanában. Azután néhány órára
megfeledkeztem róla.
Estefelé újra eszembe jutott a reggeli emlék. Amúgy is régen jártam a
klubban, jobb dolgom nem volt, elhatároztam, odamegyek. Sok értelme
nem volt, régi ismerőseim többsége már korábban leszokott róla, hogy
idejárjon. Alig akartak beengedni, a tagsági igazolványom régen lejárt, a
tagdíjat nem fizettem, az új portás nem ismert. Nyilvánvaló volt, hogy
nincs itt semmi keresnivalóm. De azért lementem a pincébe, az
étterembe. Egyrészt eddigre már kezdett kialakulni bennem az a
meggyőződés, hogy semmi sem történik egészen véletlenül, és hogy minden
cselekedetünknek van valamilyen rejtett értelme. Majd csak kiderül, miért kellett idejönnöm.
Másrészt arra gondoltam, hogy lubickolok egy kicsit a múltamban. Hiszen itt ismerkedtem
meg valamikor, valami nem túl távoli, mégis történelem előttinek tetsző időben a
fiam édesanyjával is, akiről még ma is szoktam álmodni és akinek a
hangjára, ha ő veszi fel a telefont, amikor a fiamat keresem, évek múlva
is megdobban majd a szívem.
Leültem egy üres asztalhoz, megrendeltem az obligát sertéspörköltet, körülnéztem és
nem találtam egyetlen ismerős arcot sem. Visszagondoltam azokra az
évekre, amikor minden estémet itt töltöttem. Nagyon szerettem ide járni,
és nem is nagyon mehettem volna máshová.
A különböző felsőségek talán azért hagyták békén ezt a különös klubot,
hogy zavartalanul folytathassák rovartani megfigyeléseiket. A klubban
nagy szellemek és piti kurvák, vergődő balekok és remek, bátor és szép
lányok jöttek össze minden este. Biztos vagyok benne, hogy a hely tele
volt besúgókkal. Gyakran jött ide a közismert, extravagáns, és
veszedelmesen tehetséges filmrendező, állandó botrányok hőse, akiről

30
 Titkos könyv

még ma sem tudom, csak sok év múlva fogom megtudni, hogy egyike
volt a feljelentőinknek. A klub egyébként, talán a poén kedvéért, vagy a
miheztartás végett, a terézvárosi KISZ-bizottság épületében volt található. A klub ma is ott
van, az ifjúkommunistáknak, akik valójában persze pocakos hivatalnokok és unatkozó,
kontyos nénik voltak, se híre, se hamva. És ma már mindenki úgy tesz, mintha ezekben a fura
szervezetekben mindig valaki más ólálkodott, hallgatózott, leselkedett és fontoskodott volna.
Milyen sokat jelentett az a füstös kis klub, nekünk, húszas éveikben járó,
tényleg fiatal művészeknek a hetvenes években! Bár sejtettük, hogy az a
meglepően nagy szabadság, ami a klub életét jellemezte, csak arra való,
hogy össze legyünk terelve és egy helyen, kényelmesen lehessen minket
megfigyelés alatt tartani, mégis, valóban jól éreztük magunkat. Alig egy-
két kávéház tartott nyitva késő estig; a rezsim világképéhez tartozott,
hogy rendes embernek este otthon a helye. Itt viszont éjfélig együtt
maradhattunk. A helyszín varázsa persze felértékelte a jelentéktelenebb
kiállításokat, az unalmasabb műsorokat is. De azért akadtak itt valódi
különlegességek. Például egy koncert, amelyen az ország legjobb
zongoraművészei, néhány fiatal zeneszerzővel együtt, eljátszották Eric
Satie huszonnégy órán át tartó, szóló zongorára írt művét. A zongoristák
kétóránként váltották egymást. A hallgatóság ki-bejárt, de voltak, akik
hoztak magukkal hálózsákot, és a huszonnégy óra nagyobb részét
valóban a félhomályos teremben töltötték. Máskor jobb, rosszabb költők
és költőnők olvasták fel a verseiket, és igyekeztek, a férfiak a
szakállukkal, a nők a frizurájukkal, esetleg az öltözékükkel kiríni a többi
költő közül. Többnyire nagy volt a füst és rossz volt a konyha. De a lányok
szépek voltak. És szép volt az Andrássy út is éjszakánként. Amikor
hazaindultunk, a földalatti már nem járt, ezért aztán gyalogolni kellett a
Nagykörútig. De nem bántuk. Jó volt kiszellőztetni magunkból a füstöt ott
a fák között. Akkor még alig volt Budapesten éjszakai forgalom. Csak a
rendőrök igazoltattak néha, hogy el ne felejtsük, hol is élünk. Unatkoztak
szegények, kellett nekik egy kis szórakozás. És nyilván irigyeltek is
minket, hogy csak úgy sétálunk itt éjszaka az Andrássy úton, fiúk-lányok,
párosban vagy csapatostul.
Most, amikor ezt írom, a klub még mindig ott van. De néhány év múlva
már a klub se lesz ott. Felkapott vendéglő áll majd a helyén, egész éjjel
alig lehet parkolni a környéken, hatalmas, méregdrága autók állnak majd
a járdán, a füvön, az utca közepén. Az autókból szólni fog a techno, a
vendéglőből enyhén fűszeres olajszag árad majd az utcára. Elmentek a
kommunisták, elmennek majd a fiatal művészek is - marad nekünk az
aranyifjúság. Ott élek majd a közelben, naponta el fogok sétálni az épület
mellett, és látni fogom, ahogyan átépítik a fiatalságom egy darabját.

31
 Titkos könyv

Ott ültem tehát a füstös, ételszagú vendéglőben, a mísz pincérlány

kelletlenül szedte le az asztalt, amikor a biliárdszobából kilépett Bauer
Feri, kedves, köpcös színész barátom. Mostanában kezdik már ismerni a nevét,
epizódszerepet játszik egy tévés szappanoperában. Akkoriban még vidéki színházakba járt
harmadik alabárdost játszani. De mélységesen hitt magában, és ez a hite be is igazolódik
majd: néhány év és néhány kiló múlva elképesztően népszerű kabarészínész lesz és
nem tud úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítsák meg percenként
autogrammért.
Feri elcipelt magával a Balettcipőbe, ebbe az Opera háta mögötti utcában
álló, parányi, egy kecses kis balettcipőnél valóban alig nagyobb
kávéházba. Azt mondta, ennek a klubnak itt vége. Hát ezt magamtól is
láttam. És hogy most „mindenki a Balettcipőbe jár”. Ezen persze
mosolyognom kellett, az ilyen mindenkizést sose szerettem, Ferit viszont
igen. El sem lehetett képzelni nagyobb különbséget, mint ami a Fiatal
Művészek és a Balettcipő közönsége között volt. Az én mindenkim és Feri
mindenkije nem nagyon hasonlított egymásra. Talán legegyszerűbben
úgy írhatom le a két hely közötti különbséget, ha azt mondom, az egyikbe
főleg alkotó művészek jártak - írók, festők, szobrászok, zeneszerzők -, a
másikba előadóművészek: színészek, énekesek, balett-táncosok. De ezzel
még nem mondtam sokat. Az egyik helyen, a klubban, mélyen
gondolkodó, több nyelven beszélő, komoly és az egész rezsimmel
eszmélésüktől fogva szembenálló emberek jöttek össze. A másik helyen, a
kávéházban, többnyire jazz-zenészek, operettszínészek, kabarészínészek,
kedves, link alakok, akik csak egyszerűen jól akarták érezni magukat és
szerettek élni. Szinte rejtély, hogy is tudtam én itt is, ott is jól érezni
magamat. Talán a fordítottja igaz: itt sem és ott sem voltam teljesen
otthon. A végletes komolyság és a végletes komolytalanság egyaránt
untatott. Sem az élhetetlenséggel, sem a felelőtlenséggel nem tudtam
megbékélni. Emitt az élet hiányzott, amott a szellem.
De azért a Balettcipő néhány éven keresztül mégiscsak Budapest
egyetlen művészkávéháza volt. És én is gyorsan ideszoktam. Azokban az
években egy Türr Péter nevű, sokat megélt és igen tehetséges
vendéglátós bérelte és vezette ezt a kis, kétszobányi üzletet az Operaház
művészbejárója közelében. Az Operától idáig csak egy sarok. Nem is
csoda, hogy évekkel később, messze túl azon a negyvenkilenc napon,
amely éppen itt a Balettcipőben vette nemsokára kezdetét, már szinte
egy másik életben, a második feleségemet, Klárát, aki operaénekesnő, itt
ismertem meg. Igazán barátságos hely volt és ez ritkaság volt azokban az
években. Az éjszakai nyitvatartáshoz képest alacsonyak voltak az árak, a
törzsvendégek üzeneteit továbbították más törzsvendégeknek, és a
legtörzsebb vendégeknek még hitel is járt, mint bármelyik színházi
32
 Titkos könyv

büfében. A muzsikusok néha összeültek örömzenélni, a kabarészínészek

színpadot csináltak a pultból. A Balettcipő abban az időben egyszerre
nyújtotta egy kávéház, egy klub és egy kis kabarészínház örömeit.
Ide hozott el tehát Bauer Feri annak a napnak az estéjén, amikor reggel
eszembe jutott Károly, a Fiatal Művészek egykori igazgatója. Nem is
nagyon lepődtem meg, amikor az Andrássy úton, az Oktogon közelében,
egyszer csak Károly jött szembe velünk. Zavartan ácsorogtunk, kölcsönös
rokonszenvünk ahhoz elég volt, hogy örüljünk egymásnak, ahhoz nem,
hogy együtt üljünk be a Balettcipőbe és beszélgessünk egy jót. Mondtam
neki, hogy jé, éppen ma jutottál eszembe, ő meg mondta, jé, milyen
érdekes. Megkérdeztem, hol dolgozik éppen, mondta újságíró, mondtam az jó. Azután
elköszöntünk egymástól és azóta sem láttuk egymást.
Én pedig mentem tovább Ferivel a Balettcipőbe. Nem sokkal később
megértettem, miért. Igen, joggal hittem benne, hogy semmi sem történik
egészen véletlenül. Hamarosan valóban kiderült, miért kellett elmennem
aznap este a Fiatal Művészek Klubjába. Biliárdgolyó voltam, kávéházról
kávéházra lökdösött az élet. És bár nem tudtam róla, a Balettcipő volt a
cél. Ez volt az a hely, ahol az életem rövidesen fordulatot vett, hogy többé
már semmi se legyen úgy, mint ahogy azelőtt volt.
Egyszer viszont mintha csak figyelmeztetést kaptam volna: létezik a kávéházi nyüzsgésnél
elmélyültebb, komolyabb, nekem valóbb életforma is, olyan, amelyet próbáltam már, és
amelyben nem éreztem azt az űzöttséget, mint Pierre Bezuhov, aki azért
rohant az egyik bálból a másikba, az egyik fogadásról a másikra, mert úgy
érezte, az igazi élet mindig máshol van, a valóban fontos dolgok mindig
másutt történnek. Mondom, mintha figyelmeztettek volna. Néhány nappal
később ugyanis Artúrra, egy szintén régen, évek óta nem látott barátomra
gondoltam, akitől valahogy elsodródtam. Artúr éppen apám lehetne, de
ez a nemzedéknyi korkülönbség soha nem tett vele szemben
feszélyezetté - és ez nyilván az ő érdeme. Szakmájára nézve
építészmérnök, barátságos, egyszerű házak tervezője. Volt idő, hogy
szinte naponta ott ültem tágas dolgozószobája egyik sarkában egy fotel
mélyére húzódva, és hallgattam, ahogy ő, minden tanároskodás nélkül,
de mindent tudva, mesélt nekem a Bauhausról vagy az erdélyi
építészetről, a francia irodalomról, a barokk akadémiákról, az építészeti
térszemlélet történeti változásairól vagy Spengler pesszimista
kultúrkritikájáról. Szó esett Goethéről, a latin klasszikusokról, néha a
gyerekekről, Artúr unokáiról is. Artúr műveltségében és megjelenésében
egyaránt egy számomra csak könyvekből ismerős világ jegyeit hordozta:
olyan volt, mintha egy porosodó regényből lépett volna elő. Mert ő abba a
nemzedékbe tartozik, amelyik számára a nyelvtudás nem az angol

33
 Titkos könyv

nyelvet, hanem a németet, a latint és a franciát jelentette. Ült a hatalmas

íróasztal mögött, amelyen mindig kellemes rend volt, és ahogyan ő az
íróasztal mögött, ironikus tekintete úgy ült a szemüvege mögött; vékony,
gótikus, kopaszodó feje, enyhén éneklő hanghordozása mint egy különc
hercegé egy múlt századi regényben, és mintha nem a hetvenes évek
elkoszlott, fáradt Budapestjén lettünk volna, hanem bárhol másutt,
szabadon és gazdagon.
Talán ilyenek lehetnek a bölcs szerzetes-tanárok, akiknek már nem kell
bigottnak lenniük, mert éppen hivatásuk mentesíti őket hitük
bizonygatásának ostoba kényszerétől. Artúr életmódja is egy szerzetes,
vagy még inkább egy remete életmódjára emlékeztetett. Régen elvált és
egyedül élt. Az unokáival sokat foglalkozott ugyan, de a fiával nagyon ritkán beszélgetett.
Talán ezért is fogadta örömmel az én ragaszkodásomat annakidején.
Egy délután eszembe jutott, hogy milyen régen nem jártam nála. Az
Oktogon felé haladtam, az Opera felől jöttem, az Andrássy úton. Amikor a
Savoy előtt befordultam, hogy a Körúton menjek tovább, az évek óta nem
látott Artúr jött szembe a sarkon túl. Igen, megéreztem, hogy jön. Egyre
érzékenyebb lettem ezekre a megnevezhetetlen, megfoghatatlan
üzenetekre.
Artúr meghívott, menjek el hozzá. Másnap fölhívtam és harmadnap újból ott
ültem a dolgozószobájában. Budán lakott, a Rózsadombon, tágas,
régimódi polgárlakásban. Leültünk, ahogy régen: ő az íróasztala mögé, én
a fotelba, és beszélgettünk, ahogy régen.
Az asztrológiáról és a megérzésekről kérdeztem. Artúr figyelmeztetett:
veszedelmes területen evickélek. Először azt hittem, ő is azok közé
tartozik, akik csak egy irányban szkeptikusak: elutasítják az ember által
még alaposan meg nem ismert jelenségek puszta létét. Kicsit el is
szomorodtam, mert Artúrt ennél mélyebben gondolkodó embernek
ismertem. De tévedtem, nem erről volt szó. Először figyelmeztetett a
gondolkodó gyanakvás fontosságára, majd azt mondta:
- Szerintem persze az egyoldalú szkepszis nem szkepszis. Szerintem gondolkodó
embernek illik szkeptikusnak lennie azzal a tudással szemben is, amiben
többé-kevésbé biztosnak hiszi magát. Mert éppen erről van szó: hogy ha
végigmegyünk egy komolyan vett kérdésláncolaton, és megkérdezzük:
„És ezt honnan tudom?”. akkor többnyire kiderül, hogy tudásunk bizonyos rétegei
semmivel sem különböznek attól, amit másokban hitnek nevezünk. A legkomolyabb
gondolkodó, a legkomolyabb természettudós sem tesz mást, mint ragaszkodik bizonyos
alapelvekhez - amelyekben hisz. Ezek az alapelvek arra valók, hogy mintegy megmérje velük
egy állítás komolyságát. A fizikus hisz a biológusnak, a biológus hisz a kémikusnak és a

34
 Titkos könyv

kémikus hisz a fizikusnak. Megfigyel bizonyos jegyeket, amelyek bevált, nagy igazságok
megismerésének folyamatát jellemzik, például azt, hogy a jelenség kísérleti
körülmények között megismételhető, és ahol ilyen jegyet lát, elkezd hinni.
És természetesen, ha nem csupán akadémiai hivatalnok, hanem valódi
tudós, akkor igyekszik megérteni azt is, aminek a hígvelejű, fontoskodó,
hétköznapi misztikusok éppen az érthetetlenségét szeretik hangsúlyozni. Remélem, az
ilyeneket te sem becsülöd sokra. Ezeknek ugyanis nem az a fontos, hogy ha egy érthetetlen
jelenséggel találkoznak, akkor megpróbálják megérteni. Nem, ezek valamiféle hatalmat
akarnak a környezetük fölött. Minden épeszű magyarázattól irtóznak, mert
számukra semmi sem olyan fontos, mint a titokzatosság légkörének
fönntartása. Ráadásul a többségük egyszerűen lusta gondolkodni. És
ezzel a magatartásukkal persze el is ijesztik a valódi titkok kutatásától a józan
elméket. És így lesz nevetséges és szomorú hatalmi harc az igazság kutatásából. A hivatalos
tudomány bigott módon nem foglalkozik azzal, amire az áltudomány vehemensen rátenyerel.
És egyiket sem érdekli többé, hogy mi az igazság, hanem csakis az, hogy kinek van igaza.
Ez után a bevezető után már nem nagyon lepődtem meg, amikor kiderült,
hogy Artúr sok évvel ezelőtt nagyon komolyan foglalkozott az
asztrológiával is. Azt mondta, hogy egy építész egyszerűen nem
engedheti meg magának, hogy ne vegye tudomásul: elődei asztrológiai
szimbolikát építettek bele a legfontosabb épületeikbe. Stonehenge kövei,
de a középkori katedrálisok is némák maradnak, ha az ember nem tanulja
meg, mit jelentenek a szerkezetükben - tehát nem csupán a falaikon -
megjelenő jelképek. Ő ezért kezdett asztrológiával foglalkozni. És mivel
szereti az alaposságot, alaposan bele is tanult. Volt egy-két meghökkentő
élménye, de azt tapasztalta, hogy az asztrológiai elemzések találati
pontossága teljesen kiszámíthatatlan. Van a dologban valami, de minél
többet tudsz róla, annál nyilvánvalóbb, hogy nem tudjuk, mi ez a valami. Nem jutunk be a
hetedik ajtón, mondta. A kulcsok az égben maradtak.
Amikor elköszöntem Artúrtól, képtelen voltam hazamenni. Talán éppen, mert egy valóban
gondolkodó emberrel sikerült megosztanom mindenféle elemzésnek ellenálló, bizarr
élményeimet, nemhogy magyarázatot nem kaptam rá, hogy mi is történik mostanában velem
tulajdonképpen, éppenséggel minden még rejtélyesebb lett. Van-e rá mód egyáltalán, hogy
megértsem, mi történik velem? Vagy jobb lesz inkább észre se venni mindazt, ami egyre
érthetetlenebb?
Úgy voltam, mint a kisgyerek, aki fél az esti sötétben egyedül maradni a fantáziája szülte
képekkel.
Ekkor már úgyis alig volt olyan nap, hogy ne mentem volna el a
Balettcipőbe, ahol a zsebem lehetőségeihez mért árakon néhány órára
megfeledkezhettem a magányomról. (Hogy közben a nagyanyám milyen
magányos lehetett, erre nem nagyon gondoltam.) Úgyszólván

35
 Titkos könyv

beköltöztem ebbe a kávéházba. Volt, hogy naponta kétszer is

megfordultam ott.
Törzsvendég lettem. És itt igazán kényeztették a törzsvendégeket.
Ezen az estén belém kötött itt egy részeg alak. Régi rossz ismerősöm volt
az illető, minden találkozásunk abból állt, hogy ő belém kötött, én meg
valahogyan megúsztam a kellemetlen helyzetet. Ezúttal azonban nem
akartam megúszni. Az elburjánzó megérzésekkel párhuzamosan kezdett
valami kreatív vagányság is kialakulni bennem, lassacskán az egész
viselkedésem megváltozott. Olyan, a magam számára is meglepő
dolgokat műveltem, amelyeknek váratlansága csak a régi, kamaszkori
meditációimból volt ismerős, abból az időből, amikor még jógáztam.
Csakhogy a meditáció más. Ül az ember egyedül és váratlan, néha
egészen kínos dolgok jutnak eszébe. De nem tesz semmit. Én viszont
most tettem. Olyat, hogy magam is megijedtem tőle.
Állt előttem az asztalon egy pohár vörösbor. Azt mondtam kellemetlen
ismerősömnek:
- Ha folytatod, leöntelek ezzel a pohár vörösborral.
Folytatta. Én pedig tényleg leöntöttem. Nem egyetlen, hirtelen mozdulattal, nem. Fölálltam, a
feje fölé tartottam a poharat és szépen, lassan, komótosan a fejére csurgattam a pohár
tartalmát.
A jelenet föltűnt a főnök feleségének, Annának. Ott hagyta a pultot,
odajött hozzánk:
- Mi történt, Petikém?
- Leöntöttem az urat egy pohár vörösborral - válaszoltam tárgyilagosan.
Ekkor Anna odafordult kötözködő ismerősömhöz és azt mondta neki:
- Uram! Ha magát itt még egyszer leöntik! ...
És fenyegetően távozott.
Én pedig még órák múlva is ijedten gondoltam vissza rá: mi történt volna, ha az az ember
nekem jön? A barátjával ült ott, ketten voltak. Én meg egyedül. Mi van, ha
egyszerűen nekem esnek és megvernek? És miféle hatalom került
váratlanul a birtokomba, hogy nem így történt?
Nemsokára pedig átéltem itt valami önmagában teljesen hétköznapi dolgot, aminek rejtélyes
üzenet-voltára csak később ébredtem rá.
Néhány nappal a vörösboros eset után egyszer kora délután mentem be a
Balettcipőbe Bauer Ferivel. A pultnál gyönyörű, fekete hajú nő álldogált,
mint kiderült, Feri régi ismerőse, Soproni Éva, újságíró. A hangszóróból
36
 Titkos könyv

szólt valami zene, és miután bemutatkoztam, megkérdeztem Évát, nincs-

e kedve táncolni velem. Volt kedve, és vagy tíz percen át táncoltunk ott
ketten, az üres kis kávéházban. Különös érzéseim voltak ezzel a gyönyörű
nővel. Természetesen nagyon tetszett. De valami azt súgta: nem ő az. És
hogy akkor mégis, mit üzen nekem az élet azzal, hogy itt táncolok vele?
Addigra már teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez a szokatlan
helyzet, ez a kora délutáni, felhőtlen-felelőtlen jókedvű táncolás, ez a
gyönyörű nő a karomban, aki tetszik ugyan és akihez mégsem akarok
ennél közelebb kerülni, ne üzenne valami mást, valamit, amit egyelőre
nem tudok megfejteni.
A később történtek fényében azt hiszem: igen, valóban üzenet volt. De
hogyan is tudtam volna megfejteni, miről szól, amikor a neve volt az
üzenet?
Egész történetem egyik legkülönösebb vonása ez: a beszélő nevek. Ez a
jellegzetes írói fogás, amely egyrészt kissé primitív, hiszen ábrázolás
helyett egy névvel sugall valamit egy mű valamely szereplőjéről, de
amely primitív fogással a legnagyobbak éltek talán a legtöbbször, ez az alkotói trükk az én
történetem tanúsága szerint nem emberi ötlet.
Megpróbálok nagyon pontosan fogalmazni, mert amit mondani akarok,
kissé meglepő lesz. Én nem hiszek abban, amit tapasztaltam. Például nem hiszek a
beszélő nevekben. Tanúsítom, mert láttam, átéltem, igen, megtörtént, a
nevek üzentek - de elképzelhetetlennek tartom, hogy így volt. Sokan csak
azt hiszik el, amit a saját szemükkel látnak. Én nem. Én elmondom,
leírom, mert láttam. De nem hiszem el, mert ilyen a valóságban nincs.
Ilyen csak a mesében, a fantáziában, a jelképes gondolkodás világában
van. Ahol könnyű kimondani: nomen est omen. A név jóslat. Én azt tapasztaltam, hogy
ez igaz. De nem hiszek benne. Egyébként azt is tapasztaltam, hogy nem mindig arról szól a
jóslat, akinek a neve jóslattá válik.
Nem kellett sok idő hozzá, hogy megértsem, mit is jelentett ez a
találkozás és miért éreztem, hogy üzenet van benne. Soproni Éva neve,
és a helyzet, amelyben találkoztunk, együtt annyit tesz: „a soproni nő a
Balettcipőben”. És ennyi volt a jóslat. Nem csoda, hogy akkor még nem
tudtam megfejteni. Pedig visszanézve milyen egyszerűnek tűnt már!
Mint ahogy mostanában, nyolc év után értettem meg egy másik név üzenetét - de azt a nevet,
ahogy már a bevezetőben is említettem, még mindig nem merem leírni.
Talán majd megjön hozzá a bátorságom, ha írás közben sorra újraélem a
mainál sokkalta kezelhetetlenebb érzéseimet is.
Ezekben a napokban, szeptember végén érkezett meg a gyászjelentés, amely tudatta,
hogy Attila 1982. augusztus 29-én, 29 éves korában meghalt. Szeptember

37
 Titkos könyv

30-án volt a temetése. Egyházi temetés volt, talán azért is tűzték ki ilyen
sokára. Attilát ugyanis egy erdőben találták meg, és nem volt kizárható,
hogy öngyilkos lett. Máig sem tudom, mi történt vele valójában.
Napsütéses délelőtt volt aznap, amikor Attilát temettük. Tomboló fény,
nyáriasan zöld fák mindenütt.
A pap elkántálta az ilyenkor szokásos mondatokat. A koporsót leengedték a földbe. Kopogtak
rajta a rögök. „Még várok, mert valamire kíváncsi vagyok” - mondta utána, a suta részvét-
nyilvánítások és az általános búcsúzkodás közepette mellettem egy öregasszony a másiknak.
Nyilván arra volt kíváncsi, hogy Attila szülei, akik akkor már tíz éve elváltak, szóba állnak-e
egymással a temetés után. Mintha csak egy szappanopera egyik epizódját kapcsolta volna be,
kíváncsian várva a folytatást.
Eltemettük Attilát, akinek segítségével először találkoztam saját rejtett
képességeimmel. És most ismét itt voltak az üzenetek és a megérzések.
És jöttek, jöttek, előbb havonta, azután hetente, végül már minden nap.

38
 Titkos könyv

Mintha súgtak volna

Mindeközben állandóan írtam a meséimet. Ezek a mesék pedig különös

módon születtek. Többnyire úgy nőttek ki egy-egy apró gondolatból, mint
a virág a magjából. Mentem az utcán, eszembe jutott valamelyik barátom,
róla eszembe jutott egy hasonlat, például ez: „ez az ember olyan
zárkózott és merev, mintha páncélban járna”. A hasonlat rögtön
megjelent mint konkrét kép, az illetőből ott helyben középkori páncélos
vitéz lett. - Na jó, de miért nem veszi le a páncélját? - gondoltam. - Hát
mert nem tudja! - jutott eszembe rögtön a válasz, miközben nekimentem
egy cekkeres néninek, elhadartam, hogy bocsánatot kérek, szedtem össze
a földről a cekkeréből kipotyogott almákat, mentem tovább, és mire
összeütköztem az első lámpaoszloppal, már azt is tudtam, hogyan és
miért kerül a lovagra a levethetetlen páncél. Vagy ültem egy villamoson,
eszembe jutott egy pillangó-finomságú barátnőm, akivel kapcsolatban az
volt az érzésem, hogy mintha nem találná a helyét a világban. - Hát miért
nem találja? - kérdeztem magamtól és miközben megpróbáltam az ajtó felé
araszolni, hogy leszálljak, mert annyira elbámészkodtam, hogy már legalább két megállóval
túlmentem az úticélomon, meglett a válasz: - Azért nem találja a helyét, mert nincs neki! - Na
de akkor mégis, hogyan képes itt lenni a világban? Biztosan hurcol magával valamit,
amivel helyet varázsol magának! Hát persze, egy legyezőt! És amikor
kinyitja, a legyező rései közti tér kitágul, ez az ő helye. Ha összecsukja,
eltűnik, visszamegy az égbe. Akkor ez egy japán mese, állapítottam meg.
Ez nem döntés volt, ez egyszerűen következett az előzményekből, nekem
csak le kellett írnom, ami kibomlott előttem, mint Vénusz a habokból
Botticelli festményén, amit nyáron láttam az Uffiziben.
Mindezzel még nyilván nem mondtam semmi meglepőt. Az írók egy része
valóságos történeteket ír meg vagy alakít át, mások részletekből rakják
össze a maguk elbeszéléseit, mintha egy kirakós játékot illesztgetnének
össze, ismét mások mérnökökhöz hasonlóan terveznek, vannak, akik
lépésről lépésre haladnak; sok olyan írói önvallomást ismerek, amelyből
kiderül, hogy az író mint egy kész filmet látja maga előtt a történetet
leperegni; de számos példa van arra is, hogy egy mű valamely apróságból
nőjön ki (sokszor egy pár soros napihírből). Meghökkentő ebben a
növények alakváltozásával való teljes analógia, és volna is rajta miért
csodálkoznunk, de úgy látszik, megszoktuk. (Pedig minden érthetetlen
jelenség, amit később megszokunk, valaha a csoda érzetét keltette
bennünk, és megfordítva: azt tekintjük természetesnek, amit a gyakori

39
 Titkos könyv

ismétlődés vagy ismételgetés azzá tett. Hiszen a természet maga is próbálkozik, olykor
extrém lényeket teremt, s azt ismételgeti aztán, ami egyszer már bevált.)
De az én visszatérő élményem meseírás közben még meglepőbb volt,
mint az elbeszélés növényszerű létrejötte. Én ugyanis mindvégig, amíg
ezt a mesekönyvet írtam, úgy éreztem magam, mint akinek súgnak.
Szinte hallottam a szöveget, amit leírtam. Pedig előtte különféle
vázlatokban készültem egy-egy történet megírására - de már ez is mintha
inkább tisztázás lett volna, mintha képzeletem ablaküvegét tisztogattam
volna, hogy egyre jobban lássam a tulajdonképpen meglévő, kész, csak
föllelésükre várakozó történeteket (amelyek épp úgy, de csakis annyira
rejtőztek előlem, mint a híres Michelangelo-versben a szobor a
márványban).
Milyen sokszor vágytam rá később, hogy újra átéljem ezt a varázslatos,
elbűvölt állapotot! Milyen magától értetődő volt akkor. Azt hittem, ez már
mindig így lesz. Hogy igen, igen, mindig erre vágytam, ilyen vagyok, a
világ is ilyen, hogy nem láttam, hogy nem tudtam én ezt eddig? Ha most
ezen a szinten vagyok képes élni, miért nem élek mindig így? Még csak
nem is fárasztó! Sőt, ellenkezőleg. Nyitott, derűs állapot, amelyben befelé
is, kifelé is nagyon tudok figyelni. Úgy voltam vele, ahogy a szerelemmel
van az ember. Hogy éppen életének legkülönlegesebb pillanatai tűnnek a
legtermészetesebbnek. Helyükön vannak a dolgok, mindenre éppen annyi
idő jut, amennyi kell, nincs rohanás, nincs késés, mintha csak
körbekeringőznénk az élet termeit.
Vastag, kötött, kockás füzetekbe írtam, mindig a jobb oldalra (az üresen
hagyott bal oldalra javítottam). Töltőtollamból egyenletes ütemben
kanyarodtak ki a mondatok, szavak, betűk - akkori ritmikus, nyitott, kerek
betűs kézírásom hű képe ennek az elvarázsolt állapotnak.
De amilyen természetesnek tűnt ez az állapot, olyan hamar el is múlt.
Persze mindig elmúlik, magától is. Ezúttal nem magától múlt el. Olyan
magasságokba repültem, amilyenbe soha máskor, és így persze zuhanni
is nagyobbat zuhantam.
Egyszer Artúrnak is beszámoltam ezekről az érzésekről. Nekihevülten,
lelkesen beszéltem erről a lebegő, alkotó állapotról. Elmosolyodott és
teával kínált. Áttetsző kínai porcelán csészéket tett a fotel mellett álló
kisasztalra, és miután töltött, visszatette a kannára a posztóból készült,
finoman varrott, halvány mintás, szürke burkolatot. Mindig szerettem Artúr szép és praktikus
tárgyait. Már ez a szertartásos teázás is arra szolgált, hogy nyugalomra intsen. Amikor leült,
ezt mondta:

40
 Titkos könyv

- Figyeld csak ezt a szertartást. Évezredes mozdulatok ezek, és mi mégis most

éljük át őket. Az élmény, amit átélünk, csak a miénk, de a forma, a
ceremónia számtalan nemzedéké, akik előttünk éltek vagy majd utánunk
jönnek. Talán tudod, hogy a japán teaszertartást olyan házban rendezik,
amelyben az ajtó nagyon alacsony. Aki belép, annak fejet kell hajtania. Szép dolog az
átszellemültség, de nem árt, ha egy kis szerénységgel párosul.
Megkavarta a teáját, egy ideig csöndben ültünk. Azután folytatta.
- Az az élmény, hogy egy művész tulajdonképpen diktálásra alkot,
egyáltalán nem ismeretlen a művészetben. Nagyon régi élmény ez.
Elsősorban zeneszerzők számoltak be róla, bár nem mindig nevezték
diktálásnak. De hát elképzelhető-e olyan Mozart-mű - nyilván tudod,
Mozart kottáinak kéziratán alig található javítás -, amelyet Mozart
hangonként rakott volna össze? De a XX. századi zeneszerzők közül, ritka
dallamosságával kiemelkedő Britten is kész, valahol már elkészült
műveket kottázott le. Hol készültek el azok a művek? A fejében? A
szívében? Az égben?
Elnevettem magamat, annyira tetszett, amit mondott. Elmosolyodott, újból teát töltött a
csészémbe. Hallgattam tovább.
- Nyilván nem véletlen, hogy az erről az élményről, a mű diktálásra
történő születéséről is szól Thomas Mann Doktor Faustus-a. Ez végül is egy
zeneszerző történetének elbeszélése. Mintha valóban létezne a szférák
zenéje, a nagy összhang, vagy éppen annak szétesése, az ördögi
disszonancia, amit a zeneszerzőnek meg kell hallania! És éppen a
Faustusból derül ki, mennyire kell vigyázni. Az élmény intenzitása nem
jelent egyet a mű értékével. Nem tudod, ki súg. Te csak eszköz vagy.
Súghat az Isten, súghat az ördög, és ráadásul lehetsz egyszerű dilettáns
is. Vigyázz, mert nincs recept. Örülj, hogy most ilyen jól megy az írás, de
vigyázz, meg ne szédülj. Nagyon keskeny a határ a magabiztosság öröme
és a gőgös önteltség között. És nincs ember, aki biztos mércét tudna a
kezedbe adni. Neked magadnak kell vigyáznod és figyelned.
Megszeppenve hallgattam. Nagyon jól értettem, miről beszél. Hiszen volt,
hogy meg is rémültem egy-egy mesém végkifejletétől, mint például a test
nélküli, üres páncél végtelen bolyongásától A lovag meg a páncél című
mesémben, melynek végére én, aki soha addig nem képzeltem személyes
istent magam fölé (és e néhány különös hónap elteltével azóta sem képzelek),
azt írtam oda befejezésül: Soli Deo Gloria. És komolyan gondoltam!
Az a mese - már említettem - arról szól, hogy van egy lovag, aki csak
páncélban - tehát álarcban - mutatkozhat az emberek előtt és hogy végül

41
 Titkos könyv

a saját páncélja, amely a viadalokban megvédi, öli meg őt, amikor a lovag
szeretne végre megszabadulni tőle. Önarckép, persze, mi volna más?
Megszeppenten hallgattam, hiszen emlékeztem a rémületre, ahogyan néhány nappal korábban
fölálltam az asztaltól, sötétbarna, hatalmas, karcsú íróasztalomtól, melynek egyetlen fiókja
volt és így valóban író-asztal volt, nem láda, nem raktár. Indázó lábai a
műbútorasztalosság fénykorát idézték, azt az időt, amikor a bútorok még
szinte személyre szabottan készültek. Soha nem láttam hozzá hasonló
asztalt, még az írólapja is kecsesen kígyózott, csupa hullámvonal volt az
egész, mintha így nőtt volna az erdőn. Amikor gyerek voltam, apám
használta, de később nekem adta. Látom őt magam előtt, ül az asztal
mögött, laza tartásban hátradől, én ott állok hatévesen és azt kérdezem
tőle: Apu, a Napóleon jó bácsi volt vagy rossz bácsi volt? Ő pedig
elmosolyodik, és azt mondja, hát tudod, Petikém, jó bácsi is meg rossz
bácsi is.
Ezen az asztalon írtam a meséimet, és ennek az időszaknak egyik
furcsasága, hogy ez az asztal egyszerűen eltűnt az életemből. Nem
tudom, mikor, nem tudom, hogyan - nem adtam el, nem ajándékoztam el,
nem lopták el. De ezeket a hónapokat és mindazt, amit korábban éltem
át, olyan éles határ választja el a későbbi életemtől, hogy néha úgy
érzem, mintha egy falon kellene átmennem, ha át akarok jutni a saját,
ezerkilencszáznyolcvanhárom előtti emlékeimhez. Amilyen sokat írtam
róluk eddig, ez a kijelentés nyilván meglepő. De kemény, szinte fizikai
munka átverekednem magamat hozzájuk. Azokat, akiket ezekben a
hónapokban ismertem meg, egy-két évvel később néha föl sem ismertem.
A később történtek fényében ez persze könnyen érthetővé válik majd. És
így nem tudom, hová tűnt a kedvenc íróasztalom.
Néha arra gondolok, ha az az asztal megvolna, sokkal könnyebben írnék majd később
is, mindig úgy menne az írás, mint akkor, amikor a meséimet írtam. Néha
pedig azt hiszem, hogy az az asztal valami virtuális tárgy volt, akkoriban
kétségtelenül meglévő tehetségem szimbóluma. És hogy nem azért nem
megy majd az írás, mert nem lesz meg az asztal, hanem éppen fordítva. Hogy azért nem
lesz meg az asztal, mert nem megy az írás.
Emlékeztem, mondom, a rémületre, amely elfogott, amikor leírtam azokat
a különös latin szavakat. Annyira megijedtem, hogy fölpattantam
gyönyörű asztalomtól és szinte menekültem otthonról, társaságba, emberek közé, felejteni.
De ezt - akkor még - nem mertem bevallani Artúrnak.
Artúr joggal gyanakodott. Az írás öröme és a rémület mellett valamit kétségbe esve kerestem
akkoriban. Nem tudtam, hogy mit. Folyton tanácsot kértem valakitől, és soha
nem fogadtam meg.

42
 Titkos könyv

Azon az őszön olvastam egy novellát, Hermann Burger svájci német író
Diabelli című elbeszélését, melyben a címszereplő bűvész elmondja,
hogyan veszítette el uralmát a dolgok fölött, és miért hagyja abba a
bűvészkedést. Újraéledt egész kölyökkori kíváncsiságom, és
elhatároztam, én is megírom az én bűvészemet, akinek viszont majd
sikerülni fog varázslóvá válnia.
Elkezdtem keresni a régi noteszomat, a legelsőt, tizennégy éves
koromból. Föltúrtam az összes fiókot, régi családi fényképek és kedves,
elfelejtett lányoktól jött szerelmes levelek hevertek a szobában szanaszét,
mire megtaláltam a noteszt és benne Kálmán bácsi szögletes és
dülöngélő kamasz-betűkkel fölírt címét. Újra fölhívtam. A száma is a régi
volt és ő is emlékezett rám. És újra elmentem hozzá.
Ezen a második találkozáson értettem meg, mi is volt az, amit Kálmán
bácsi hiába keresett a bűvészetben, még ha csak a lelke mélyén merte is
remélni, hogy megtalálja.
Az öreg bűvész épp úgy kezdett valaha bűvészkedni, mint én. Ő is a
csodát keresve kezdte elvarázsolni a tárgyakat. És nem a pénzszűke vitte
rá annak idején a végeladásra. Hanem a csalódás: hogy a varázslat nem
rajtunk múlik. A titok, a rejtély kulcsa, nincs a kezünkben.
Igazát alátámasztandó, búcsúzóul most is megajándékozott valamivel. Ezúttal nem egy
könyvvel, hanem egy történettel. Harry Houdini tanulságos történetével.
- Houdini rajongva szerette az édesanyját - kezdte mondani a történetet
az öregúr, kicsit már reszelős-éneklős hangon. - Amikor elveszítette,
abban reménykedett, hogy spiritiszta segítséggel talán majd kapcsolatba
kerülhet a szellemével. Elkezdett szeánszokra járni. Igen ám, de túl sokat
tudott a bűvészetről ahhoz, hogy föl ne fedezze az olcsó kis trükköket,
amelyekkel a magukat médiumoknak nevező csalók a klienseiket
becsapták. Houdini annyira fölháborodott, hogy összeállított egy műsort,
amely nem állt egyébből, mint spiritiszta trükkökből, amelyeket azután a
nyílt színen leleplezett. Élete utolsó éveiben nem is foglalkozott mással,
keresztes hadjáratot folytatott a spiritiszták ellen. Miből táplálkozott vajon
ez a kétségbeesett elszántság? Feleségének róla szóló életrajza szerint
abból, hogy Houdini valójában továbbra is hitt benne: kapcsolatba
kerülhet halott édesanyjával. Legszentebb érzéseiben csalták meg, ezért
bánt oly kíméletlenül a csalókkal. Hogy azonban a tragédia teljes legyen,
nem csak kíméletlenül bánt velük, de maga is csaláshoz folyamodott. Más
bűvészek által hitelesnek talált médiumokkal úgy bánt el - ezt persze már
nem a felesége írta meg, más beszámolókból tudjuk, mondta az öreg és
szívott egyet a szivarjából - hogy, zseniális bűvész lévén, meghamisította

43
 Titkos könyv

szeánszaik különféle eredményeit. Hinni akart, megcsalták a hitét, és így

már akkor sem hitt, amikor talán hihetett volna. És amikor az egyik
turnéja során meghalt, abban a koporsóban szállították haza, amelyikből
olyan sokszor megszökött. Mert az az utolsó szökés neki sem sikerült. És
hát ez a baj, fiam. A varázslat vagy eljön, vagy nem - ha eljön, azt hálával
kell fogadni. Ha nem, azt beletörődéssel. És végül mindannyian
meghalunk.
Ezzel aztán elnyomta a szivarját.
Október végén elutaztam Szigligetre, és a világ (vagyis leginkább
önmagam) elől elbújva, rohamtempóban írtam a meséimet. Egy író
életében az alkotás periódusa minden nehézségével együtt a
legboldogabb időszak. Én borzasztó nehezen fogok hozzá az íráshoz,
húzom-halasztom, kifogásokat keresek, kávét főzök, elutazom, félek. De
amikor beindulok, mintha mákonnyal etetnének. Kész mondatok
szaladnak ki a tollam alól, párhuzamosan több változat készül a fejemben,
alig győzöm a versenyfutást önmagammal, és mire az egyik mondatot
leírom, többnyire sikerül kiválasztanom az utána készülők közül a
folytatást. Mindez eufórikus örömmel tölt el, mintha hosszú bezártság után (ez
t.i. a két alkotói periódus közötti gyakran egy-két évig is eltartó kényszerszünet) végre újra
kint lennék a szabadban.
Boldog voltam tehát, úgy éreztem magam, mint amikor az ember
külföldön járva egyik percről a másikra kerül a legelképesztőbb kalandok
kellős közepébe. Pedig csak ültem a szobámban, és írtam. Néha
kisétáltam a Balaton partjára, az üres strandra, ahol nyáron nyüzsögnek a
fürdőzők, rengő hájú házaspárok, dideregve szaladgáló gyerekek és
agresszív kamaszok, libegő lányok és úszás közben is jólfésült aranyifjak,
de ilyenkor csend van és csak a tó csillog az őszi párában. Esténként a
falu néptelen főutcáján álldogálva bámultam a Holdat. Bejártam a költői
nevű dombokat, a Rókarántót, a Királyasszony rokolyáját, a Majálisdombot
és szívtam magamba az őszi erdők illatát. Attól, hogy alig láttam embert,
még nagyobb, még tágasabb lett a táj. Fölmentem a Várhegyre, ahonnan,
a romos várfalról, ellátni a Balaton-felvidék sok kis vulkáni kúpjáig:
idelátszik a Somló, a Szent György hegy, a Gulács és persze a
koporsóhegy, a Badacsony. Ilyenkor kitágul az idő, a magányos
szemlélődő egyszer csak közel érzi magát a négyszáz évvel ezelőtt a
török ellen itt harcoló katonákhoz, és különösen közel a többi sok
magányos utazóhoz, akik az elmúlt évszázadokban felkapaszkodtak ide, a Habsburg
császár által leromboltatott várba.
Mire hazajöttem Pestre, nagyanyám, Kati kórházban feküdt, ahonnan nem is jött ki többé.

44
 Titkos könyv

Ekkor már november második felében jártunk. De ezt az időjáráson

nemigen lehetett észrevenni. Abban az évben, egészen február elejéig,
olyan enyhe volt a tél, hogy többnyire zakóban, átmeneti kabátban,
vékony dzsekiben lehetett járni az utcán. Ennyire kifordult időjárásra
egyetlen, történetem folyamán még fontosnak bizonyuló időszakból
emlékeztem. Nem lehetett nem emlékeznem. Az egyik véglet eszembe
juttatta a másik végletet, ugyanis az az időszak, ami akkor, nyolcvankettő
őszén, folyton eszembe jutott, ennek éppen az ellenkezője volt.
Ezerkilencszázhetven nyarán, tizenhét éves koromban, anyám és én két
hétig Sopronban nyaraltunk. Olyan hideg volt, hogy Kati - ő, aki az enyhe
télben ott haldoklik a kórházban Budán - utánunk jött, és elhozta a
télikabátunkat. Még a télikabátomra is emlékszem: akkoriban az állami
vagy szövetkezeti boltok és a zsúfolt pályaudvarokra emlékeztető
áruházak csekélyke kínálatában (butikok persze még nem voltak) ez a
kabát volt az egyetlen, amit egy magára valamit is adó gimnazista
különösebb szégyenkezés nélkül magára vehetett: drapp színű, bélelt
ballon, kapucnival, steppelt, sötétbarna béléssel. A magyar ruházati ipar éveken át ezt a
kabátot variálta az én nemzedékem számára. Gyermekkorunk lódenje után ez mégis maga
volt a Nyugat. Innen már csak egy ugrás volt a többpártrendszer.
Bolond idő volt tehát hetven nyarán, Sopronban. Anyám bele is
betegedett, néhány napig az ágyat nyomta, én pedig egyedül kószáltam
az apró kis barokk paloták zegzugos városában; bementem az idegen
kapukon, megejtett két különbözőn magas szomszédos háztető aránya,
bámészkodtam és jól éreztem magam ebben a csöndes szomorúságban. Azután
tizenkét éven át nem jártam erre, és amikor újra megláttam ezt a bordó és barokk, kék és
klasszikus, piros és pompás palotákkal teli, méltóságteljes kisvárost, már se csöndes nem
voltam, se szomorú.
És valahányszor a megbolondult időjárás került szóba akkor ősszel,
minduntalan Sopronra kellett gondolnom.

45
 Titkos könyv

A jóslat

Valami időtlen szabadságban és részeg szédületben éltem ezen a

nyolcvankettes őszön. Még egyre tartott a vénasszonyok nyara. Nem
akart eljönni a tél. Mintha délutánonként alkonyodni sem akart volna.
Mámorító volt ez az összezavarodott időjárás, különös, igézetes, ígéretes
és vészterhes.
November vége volt, és a Lapkiadó talán már akkor is beállványozott
körúti portálja előtt összefutottam Marival. Mondtam, igyunk meg egy kávét.
Beültünk a Hungáriába.
Persze minden szó, minden név mögött egész kis történelem. Fiatal
Művészek Klubja, Balettcipő, Lapkiadó, Hungária: nevek, nevek. Ma még
sokan emlékeznek rájuk. De eltelik majd néhány év, és az olvasó, legyen
bár pesti és menjen bár el naponta ott, ahol egykor ezek a kávéházak és intézmények álltak,
mégis, amikor idáig ér az olvasásban, lecsapja a könyvet. Mi a franc az a Lapkiadó? Mi az a
Hungária? Mi az, hogy beállványozott portál?
Akkor már évtizedek óta összesen két nagy - és persze állami - lapkiadó
vállalat létezett. Az egyik itt, a gyönyörű New York palotában, ahol a
legszélesebbre öblösödik a városon átívelő Nagykörút. A palotát egy
életbiztosító társaság építtette magának a század elején, onnan kapta a
nevét is. És itt volt a New York kávéház, amely már a háború előtt is írók
és festők törzskávéháza volt. Amikor pedig ebbe az épületbe került több
napilap, sok hetilap és néhány folyóirat szerkesztősége, egészen
természetes volt, hogy az akkor már Hungáriának nevezett kávéház hatalmas
terében, a márvány oszlopok között, a márvány asztalok körül folyton írók és újságírók
üldögéltek.
Gyerekkoromban a szomszéd utcában laktunk. (Vagyis ott, ahol a történet idején éppen ismét
laktam és ahonnan néhány évvel ezelőtt, Klárával, a feleségemmel költöztem el
végleg.) Van a kávéháznak egy alsó nagyterme, ahová széles
márványlépcsőn lehet lejutni - ezt nevezték mélyvíz-nek. A szüleim mindig ott
ültek. Fiatal korukban ide jöttek, ha egy kis nyugalomra vágytak. Vasárnaponként néha
engem is elhoztak, itt ebédeltünk. Egy nagyon kevéssé elegáns világban
ez a kávéház az elegancia egyik szigete volt. Aki lesétált a mélyvízbe:
mintha a múltban merült volna el egy rövid időre, egy ebéd vagy egy
vacsora erejéig.
Azután teltek az évek, és az impozáns épület egyre szomorúbb látványt
nyújtott. Soha senki nem költött rá, hogy ép maradjon. A két torony

46
 Titkos könyv

közötti hatalmas óra megállt, de az idő nem állt meg vele. Az épületet fel
kellett állványozni, hogy a vakolat darabjai és az erkélyek ne omoljanak a
járókelők fejére. Később a Lapkiadó is megszűnik majd, a szerkesztőségek
elköltöznek. Üresen fog állni az egész ház, már csak a kávéház üzemel,
csoportosan hozzák majd ide a turistákat, megmutatni nekik, hova jártak
egykor a magyar írók. Persze a turisták és az írók száma fordított
arányban áll egymással. Egyre több turista, egyre kevesebb író. A falon
bosszantó, erőltetetten humorizáló karikatúrák a kávéház leghíresebb
vendégeiről. Akkor már csak ezek a híres halottak képviselik majd a régi
vendégeket. Jelenlétük szimbolikus lesz, nevetésük kísérteties. A benti
elegancia a múltat idézi, a kint omladozó falak jelentik a jelent. Az élők
már nem ide járnak majd. Lesznek sokkal jobb helyek, barátságosan,
egyéni ízléssel berendezett kis kávéházak, kedves, több nyelven beszélő
pincérek. Másutt. Ez a gigantikus és gyönyörű rom pedig ott fog
szomorkodni a város kellős közepén, és senki sem kezd majd vele
semmit.
Így oszlik el végképp a semmibe életünk egy-egy pillanatának valósága. Változik az évszám,
változnak az elnevezések, és végül még a hely képe is. Maga a hely pedig
lehet-e még azonos önmagával, amikor már rá sem ismerünk? Hol
találkoztunk, Mari és én? A Hungária előtt? Vagy a Hungária emléke előtt?
Az egykori és majdani New York kávéház előtt? És ha visszagondolok erre a
találkozásra, és mögötte a kávéházra: mire gondolok? Egy emlék emlékére?
Lassacskán majd meg kell adni a földrajzi koordinátákat, hogy eltaláljunk
oda, ahová valamikor becsukott szemmel is elmentünk volna. Sőt:
becsukott szemmel ma is könnyen odatalálnánk. A távolságok ma is ugyanazok. De ha
meglátjuk az utca mai képét, összezavarodunk, hogy vajon jó helyen járunk-e? Mert a
távolságok azonosak, de a jelek már mind megváltoztak. Bennünk magunkban persze a
helyszín régi képe összekeveredik újabb önmagának töredékeivel, és olyanná
lesz, amilyen a valóságban egyszerre sohasem volt: így válik bennünk
látszat-térré a látszat-idő.
Beültünk tehát a kávéházba, és én egyszer csak, valami másról folytatott
beszélgetés kellős közepén, a magam számára is váratlanul, azt mondtam Marinak:
- Én már tudom, milyen lesz az én nagy szerelmem.
Mari elnevette magát:
- Jó neked.
- Komolyan beszélek. Egyszerűen tudom. Mintha csak megjelent volna
előttem.

47
 Titkos könyv

- Hát akkor mondd el - mondta Mari és nem volt semmi irónia a hangjában. Asszonyos
megértés, bölcs elfogadás és egy kis szomorúság volt benne inkább.
- A Nyilas jegyében született, néhány évvel idősebb lesz nálam, hosszú,
barna haja lesz, már lesz egy gyereke, de elvált. Foglalkozására nézve
pedig óvónő, ápolónő, orvosnő vagy pedig olyan foglalkozása lesz, amely
teljes önállóságot követel - mint például a filmrendezés, tettem hozzá
nevetve.
(A múlt és a jövő idő használatának különös váltakozása tökéletesen
megfelelt a jóslat természetének. Hiszen akire én jövő időben gondoltam,
annak már régen léteznie kellett, sőt, közeledett az idő, amikor meg
kellett jelennie az életemben. Nagyon távoli jóslatoknak végül is nincsen
sok értelmük. A jóslat elhangzásának puszta ténye azt mutatta, hogy már
bíztam közeli megvalósulásában.)
Bármilyen hirtelen jött is ez a képzelődés, bármilyen ötletszerűnek
látsszék is számos részletében, itt mindennek megvolt a maga értelme.
Én valóban ilyen asszonyt akartam. Íme, a magyarázat:
1. A Nyilas jegye. Én is a Nyilas jegyében születtem (akkor még azt sem tudtam,
hogy az aszcendensem Szűz), és föltűnt, milyen jól jövök ki azokkal, akik
velem egy jegyben születtek. Mert erre azért már kezdtem figyelni.
2. Idősebb nálam. Ennek egyszerű magyarázata van: közel a harminchoz,
túl egy váláson, untam a csitriket. Sőt. Mindig is untam őket. Nem jó, ha
az egész életedet el kell magyarázni a másiknak. Nem jó, ha nincsenek
hasonló történelmi vagy kulturális emlékeitek. Felnőtt embert akartam
magam mellé. És persze megjelent ebben a vágyban egy enyhe anya-
komplexus is. Gondoskodásra vágytam. Nyugalomra.
3. Hosszú, barna haj. Engem a hosszú, barna haj mindig levett a lábamról.
Hosszú, barna haja volt az első feleségemnek is, akitől soha nem tudtam
egészen elszakadni. (Hogy aztán évekkel később Klára vörös bozontja szédítsen
el - de már egy másik életben.)
4. Lesz egy gyereke. Hát igen. Akartam újra házasságban élni, de nem
akartam mindent elölről kezdeni. És tudtam, nincs nő, aki ne akarna
gyereket. Ezt teljesen érthető és jogos kívánságnak tartottam. Tehát legyen,
de nekem ne kelljen ismét pelenkát vasalnom, gondoltam.
5. Elvált - hát persze. Sohasem szerettem a zavaros, tisztázatlan, sőt
tisztátalan helyzeteket, bár néha minden erőlködésem dacára nyakig
voltam a pácban.
6. Óvónő, ápolónő, orvosnő. Mindig hittem benne, hogy foglalkozás és
jellem összefüggnek. Mindhárom foglalkozás gondoskodó hajlamú és erős
48
 Titkos könyv

embert igényel. Én is ilyet akartam magam mellé. Válásom utáni

árvaságomban volt bennem némi hajlam a függőségre.
7. Foglalkozás, amely teljes önállóságot igényel. Ez a dolog másik oldala. Olyan
társra vágytam, aki saját életformájánál fogva képes megérteni az én
elég sajátos, látszólag oly kötetlen, de nagy önfegyelmet és önállóságot
követelő életformámat.
Ez a jóslat november végén hangzott el. Alig néhány nap választott el a
beteljesülésétől.

49
 Titkos könyv

A jóslat teljesül

December ötödikén történt, a Balettcipőben.

Este tíz óra volt. A félkör alakú bárpultnál álltam, a kávéház két kis
helyisége közül a külsőben, és a félkör alakú pultban álló pincér és a pult
túloldalán ücsörgő vendégek között éppen ráláttam a bejáratra.
Unatkoztam, készültem haza. Talán már fizettem is, hogy mindjárt
induljak.
Ekkor nyílt az ajtó és bejött egy kis társaság. Hárman voltak, két nő és
egy férfi. Nagyon suta módon léptek be a helyiségbe: a férfi nem elől,
ahogy rossz kocsmákban, és nem hátul, ahogy jobb helyeken szokás,
hanem középen, a két nő között. Ez tűnt föl először. Amikor pedig
belépett a társaság harmadik tagja, tehát a második nő, ott, abban a
pillanatban, hangosan megszólaltam:
- Uramisten.
És a vérem leszaladt a lábamba. Szinte rosszul lettem, talán még a pultba is belekapaszkod-
tam.
Ő volt az. Ebben tökéletesen biztos voltam. Ilyen pillanat egyszer van az
életben. A többi: készülődés vagy búcsúzás. De ez a pillanat, amikor őt
megláttam, a megérkezés és a bizonyosság pillanata volt.
Alacsony volt és vékony, de olyan arányos, hogy voltaképpen sem alacsony termete
(százötvenvalahány centi volt), sem vékony alakja (negyvenegy kiló, ha az ilyen karcsúságot
lehet egyáltalán kilóban mérni) nem volt igazán föltűnő. A szeme, az arca
annál inkább. Hosszú, hátul összefogott, fénylő barna haja volt, és ahogy
belépett, egyetlen pillantással, fejének egyetlen, gyors és magabiztos
fordulatával fölmérte az egész kis kávéházat. Olyan volt abban a
pillanatban, mintha egyszerre ő vált volna a kávéház belső terének
tengelyévé. Ahogyan később mondta róla egy barátom, aki pedig csak az
én elbeszélésemből ismerte őt: olyan ember volt, aki a dolgok
összefüggéseiben élt.
Az arcán mintha mosoly ült volna, pedig talán nem is. Egyszerűen ilyen volt az
arca: mintha mindig mosolyogna. Ilyen lehetett Helén mama fiatalon.
Később is csak a másik véglet, a szorongás pillanataiban láttam másnak,
zárkózottnak és keménynek.

50
 Titkos könyv

Rövid, derékig érő, hófehér dzsekit és térdig érő, skót kockás szoknyát
viselt. Nyakában könnyű muszlinsál. Ma is ebben az öltözékben látom, ha
megjelenik az emlékeimben.
Leültek a belső teremben, a két helyiséget elválasztó, boltíves átjáró és
az ablak közti sarokban, úgy, hogy a pult mellől éppen nem láthattam
rájuk. Ezért én is bementem a zsúfolt kis terembe, és odaültem egy
festőművész barátom mellé, az átellenes sarokba, ahonnan jól láttam
őket. Ő háttal az ablaknak, velem szemben ült - de hát innen hogyan
tovább?
Szerencsére perceken belül feltűnt az ajtóban Bauer Feri, körbeköszönt,
nekem is intett, azután odaült hozzájuk. Mint ez később kiderült, Feri a
társaság férfi tagjának régi ismerőse volt, és egyszer korábban már a
lányokkal is találkozott. Ezt akkor persze nem tudtam. Sőt, azt sem, hogy
a két lány közül az egyik nem tartozik-e ahhoz az idegen férfihoz, és ha
igen, melyik? (Mint később kiderült, egyik sem tartozott hozzá, valami
üzleti megbeszélés után tértek be ide.) De hát ilyen helyzetekben az
ember nem sokat gondolkozik, az ösztönei súgnak. És nekem eszembe sem jutott,
hogy ez az ismeretlen férfi akadályt jelenthet.
Minthogy Feri már ott ült az asztalnál, én is hamar odaléptem. Megkértem
Ferit, mutasson be, és megkérdeztem, leülhetek-e. Csak napokkal később
tűnt föl, hogy ő a lánynevén mutatkozott be: M. Piroska. Bárhová
mentünk később, ismeretségünk első két hetében mindenütt az
asszonynevét használta: W. L-né. Amikor nekem bemutatkozott, nem
akarta a férje nevét állítani közénk akadálynak. Egyedül nekem szóló,
titkos gesztus volt ez, vetkőzés, de olyan, amelyben én, a néző, a ruhát
nem is láttam. Csak őt saját magát, ezt az elbűvölő nőt, akit a férje neve
csak eltakart volna.
December 29-én voltam rendezendő egy fölolvasóestet a meséimből a
patinás, és akkoriban előkelő helynek számító Fészek Művészklubban.
Volt nálam néhány meghívó, ezeket afféle névjegyként szétosztogattam.
- A lányok soproniak - mondta ekkor, mintegy figyelmeztetőleg, a velük
lévő férfi, akit Gábornak hívtak.
- De gyakran vagyunk Pesten - szólt közbe Piri azonnal.
Milyennek láthatott engem ő? Vékony voltam, mint most is vagyok, sokkal
vékonyabb, mint akkor leszek, amikor majd újraírom ezeket a sorokat, de
hozzá még bajuszt is hordtam, amitől még elnyúltabb lehetett az arcom.
A Nyilas jegyében születettekre állítólag jellemző, hullámos, sűrű barna
hajam valamivel világosabb volt az övénél. Szürke, mellényes öltöny,

51
 Titkos könyv

világoskék ing és persze finom, aprómintás selyemnyakkendő volt rajtam,

és hozzá vékony arany láncon hordott zsebóra, mint akkoriban szinte
mindig. Öltözékem, melyben a mai divat szerint már nem volna semmi
feltűnő (de ma már nem így öltözöm), azokban az években egy szétesett,
lepusztuló világ, benne a fantáziátlan és slendrián öltözködés elleni
protestálás csöndes jele volt. Polgári utalásaival ez a viselet akkoriban
valószínűleg inkább hatott különcködésnek, mint eleganciának. Elegancia
ugyanis nincsen önmagában, az elegancia a környezet és az egyén
hűvössé stilizált viszonya. Amikor én mellényes öltönyben és zsebórával
járkáltam a hetvenes-nyolcvanas évek elkoszlott Budapestjén, azt hiszem,
legjobb esetben is különc voltam, nem pedig elegáns úr. A vendéglőben
például a vendég eleganciájához hozzátartozik a pincér udvariassága; a
trafikban a trafikos köszönése; kollégák között a jóindulatú magázódás.
Öltözékem protestáló-provokatív volta azonban eleve kizárt minden
hűvösséget.
Azokban az években, azt hiszem, egyetlen dolgot akartam igazán. Szerettem volna minél
jobban hasonlítani az apai nagyapámra. Polgári életet akartam élni egy országban, amelyben
megszüntették a polgárságot. Fantáziadús életet akartam élni egy városban, ahol szürkére
festettek mindent, ami korábban színes volt. Ha tehát most elmondom, milyen ember volt a
nagyapám, azzal egyben azt is elmondom, milyen volt az az ember, aki akkoriban lenni
akartam, akinek - az imént leírt jelmez segítségével - látszani igyekeztem. Hogy tehát
milyen álarcot hordtam. Az álarc ugyanis, éppen mert választjuk, sokat
elárul a viselőjéről. Azért öltözünk, hogy legyen, aki le akar vetkőztetni és
azért veszünk álarcot, hogy legyen, aki mögé akar látni. Én a
nagyapámról szőtt fantáziaképeimből alakítottam ki a magam akkori
álarcát.
A nagyapámat Friedmann Ottónak hívták. Nem ismertem őt, meghalt
négy évvel az én születésem előtt. Apám róla szóló történetei, az egykori
szépasszonyok elrévedő mosolya nevének említésekor, a hozzám
sodródott fotók mégis olyan ismerőssé tették őt számomra, mintha egész
gyerekkoromat a közelében töltöttem volna.
Nagyapám zsidó volt. Ezt csak azért fontos megemlítenem, mert
származásának fényében életének egyes tényei más megvilágításba
kerülnek. Például az az időszak, amikor cigányprímásként dolgozott egy
bandával. Másrészt mindenki abból építi saját azonosságtudatát, amije
van. Én hitetlen zsidó nagyapámból és hívő katolikus dédanyámból, a
nagyvárosi csavargóból és a délceg parasztlányból vagyok összegyúrva.
Gondolom. És azt hiszem, Piri is ezt láthatta, tágra nyílt, zöldesbarna
szemének mélyen figyelő, rám szegzett tekintetével. Még ha nem tudta,
kik élnek az arcom mögött, akkor is.

52
 Titkos könyv

Nagyapám egy kisvárosi tanító legidősebb fiaként hamar dolgozni

kényszerült. A cigányprímásságon kívül volt tűzoltó, volt egy szűcsmester
segédje, azután jött a világháború (az első). Nagyapám az olasz frontra
került, és mivel természetesen nem szeretett harcolni, hamar elfogatta
magát. Hegedülni már úgyis tudott, itt tehát beletanult a
hegedűkészítésbe is (Cremona közelében feküdt a fogolytábor); és
később egy maga készítette hegedűvel, vándormuzsikusként kereste a
kenyerét. (E vándorlás ténye mutatja, hogy az olaszok milyen délies
nemtörődömséggel kezelték a fogolytábor ügyeit.) A hegedűt aztán,
amikor az infláció nőni, a kultúra értéke pedig csökkenni kezdett,
elcserélte egy kecskére. A kecsketej a muzsikaszónál értékállóbb cikknek
bizonyulhatott, mert nagyapám állítólag a háború végéig a kecske tejének
forgalmazásából élt. No meg egy szépséges apáca jóindulatából, aki úgy
beleszeretett a nyalka magyar legénybe, hogy még a harmincas években
is egyre írta neki a leveleket. S minthogy nagyapám lakcíme sűrűn
változott, s a levelek mégis mindig megtalálták, azt gyanítom, a válaszok
sem maradhattak el. Egy ilyen lapot én is őrzök, rajta a széparcú apáca
fényképe; s a rövid üdvözlet alatt a romantikus mesékbe illő aláírás: La
Sorella, azaz A Nővér.
Itthon, a háború után eleinte nyelvtanításból élt (olasz leckéket adott),
később, úgy házasodása idején, megalapította minden idők egyik
legjövedelmezőbb üzleti vállalkozását.
Engem az üzleti érzék mindig elbűvölt. Az ostoba közfelfogás szerint a
művészetnek és a pénznek nincsen köze egymáshoz. Én azt hiszem, van,
és nem csak azért, mert a biztonság és a jólét megteremtheti azt a nyugalmat, ami
az alkotáshoz kell. Hanem azért is, mert egy jól megszerkesztett képnek és egy jól felépített
vállalkozásnak, egy vagány gondolatnak egy író fejében és egy vagány üzleti ötletnek egy
vállalkozóéban több köze van egymáshoz, mint egy jó képnek egy rossz képhez, egy jó
üzletembernek egy rossz üzletemberhez. A valódi üzlethez, a kereskedelemhez éppúgy, mint
egy új termék előállításához, fantázia kell, merészség, valamiféle látnoki
képesség. Az elkövetkező napokban világossá lett számomra, hogy Piri
milyen nagyszerű üzletasszony. Ez a vonása szorosan összefüggött lénye
más, jellemző vonásaival, a kíváncsiságával, a lendületével, a kedvességével. De
azt hiszem, a nagyapám talán még rajta is túltett.
Minden idők egyik legnagyobb üzleti vállalkozásának, amely nagyapám
életének fő műve volt, két tulajdonosa volt, Friedmann és Tsa. Friedmann
természetesen a nagyapám volt, Tsa adta a pénzt - ő volt a befektető. Na
nem adott sokat, mert a cégnek összesen egy lova, egy szekere és egy
alkalmazottja volt (t.i. a kocsis), mivel a Friedmann és Tsa
szállítmányozási vállalat volt. A vállalkozásban az volt a nagyszerű, és

53
 Titkos könyv

ezért mondom, hogy ez egy rendkívül jövedelmező vállalkozás lehetett,

hogy az az egy szem ló és az az egyetlen kocsis három családot tartott el,
mégpedig fényesen: nagyapám, aki Itáliában még maga faragta a
hegedűjét, a nagyfiának, apámnak, már olasz mesterhegedűt vett, amikor
hegedülni taníttatta. Nagynéném zongorázni, nagybátyám csellózni
tanult. Így, ha nagyapám több időt töltött volna otthon, sokszor
játszhattak volna kvartettet; de ritkán volt otthon, nem mintha az üzlet
foglalta volna le, hanem - többnyire szobafestőkből és operaénekesekből
álló - baráti társasága. Elég kiszámíthatatlan időkben járogatott haza, és
többnyire hajnalban, a konyhaajtón keresztül érkezett. A lakásnak ezt a
bejáratát úgyszólván neki tartották fönn; a család többi tagja a polgári
ajtón át közlekedett. Nagyapám mindazonáltal nagyszerű családapa volt,
kalandos utazások kiötlője, színes mesélő, akiért mindhárom gyermeke
rajongott.
Apám mesterhegedűje ugyan elúszott nagyapám adósságainak tengerén
(amilyen szerencsés ember nagyapám világéletében volt, nem csak a
deportálásokat és a nyilasérát vészelte át ép bőrrel, de sikerült
negyvenkilencben, még a legrosszabb évek előtt meghalnia); mégis,
elkótyavetyélt mesterhegedű ide vagy oda, Friedmann Ottó egy élhető
élet emlékével, az életöröm lehetőségének tudatával ajándékozta meg
leszármazottait, és alighanem ennek a képzetnek szólt az a rajongás,
amit apámnak sikerült belém is átplántálnia.
Hát ilyen akartam lenni, vagy talán ilyen is voltam akkoriban.
És ott ültem, a szűk kis teremben, a kis négyszögletes asztal mellett,
szürke, mellényes öltönyben, zsebórával, szenvedélyes eleganciával
öltözötten, és úgy éreztem: igen. Itt van. Ő az. Talán nem is kell többé
öltönyben járnom. Megérkeztem. Otthon vagyok. Elbúcsúzhatnak
egymástól, a lovag meg a páncél.
- Mondd meg neki, hogy gyönyörű - szóltam Ferihez és közben persze
Pirire néztem. Piri boldogan elnevette magát.
- Ugye, te a Nyilas jegyében születtél? - kérdeztem tőle, a magam
számára is váratlan bizonyosságérzettel.
Válasz helyett előhúzta a nyakláncát, melyen kis ezüst medál függött,
rajta a Nyilas jelével. Olyan volt ez a mozdulata, mintha készült volna rá.
Egyáltalán, az egész beszélgetés olyan volt, mintha két színész játszana
el réges-régen megírt szerepeket. Egyszerűen nem mondhattunk mást,
mint amit mondtunk. Nem mozdulhattunk másképp, mint ahogyan
mozdultunk. De olyan is volt ez a mozdulat, mint amikor egy szerelmes nő

54
 Titkos könyv

először vetkőzik le a kedvese előtt. És a többiek halványan és remegve

ültek, néma személyek voltak, nézők e darabnál.
- Korai Nyilas vagy, november vége - folytattam és már régen nem láttam
senki mást, csak őt.
Riadtság és a várva-várt bizonyosság félénk eufóriája keveredett a
tekintetében, amikor bólintott. Láttam, hogy ő is tudja, amit én:
mindketten sorsdöntő pillanatokat élünk át. Nem mi döntjük el, hogy mi lesz
velünk. Az történik, aminek történnie kell. Mintha súgtak volna.
- November huszonhat vagy huszonhét.
- Huszonhét - szólalt meg Piri.
Itt némi magyarázattal tartozom, amely magyarázattól persze nem lesz
érthetőbb ez a különös megérzés, sőt, ellenkezőleg. A folyamat, amelynek
során eljutottam Piri születési dátumáig (aminek eltalálására, minthogy
két napot neveztem meg, kb. 1:180-hoz volt az esélyem), a
következőképpen zajlott le bennem:
Azt, hogy Piri a Nyilas jegyében született, ha nem is egészen tudatosan, de
nyilván a néhány nappal korábban megfogalmazott vágyaim miatt
mondtam. Annyira biztos voltam benne, hogy az a nő jött el hozzám, akit
megjósoltam magamnak, hogy semmilyen részletben nem akartam
tévedni. Egyszerűen nem lehet, hogy ne legyen igaz minden részlet. Arra
persze továbbra sincsen magyarázatom, miért éppen a Nyilas jegyében
született társra vágytam, mint ahogy arra a bizonyosságérzetre sincs, ami
eltöltött, amikor megéreztem, hogy meg tudom mondani Piri születése
dátumát. Saját bizonyosságérzetem oly erős és ezért olyan meglepő volt,
hogy nem is mertem hinni neki egészen. Mint látható, két lépésben is
megerősítésre, mondhatnám biztatásra szorultam. Mint a gyerek, amikor
járni tanul. Tudja, hogy eljut majd a szoba túlsó sarkába, de kell, hogy ott
várja az édesanyja, biztatóan mosolyogva. Ennek az igénynek a jelzésével
pedig nyilván öntudatlanul is arra késztettem Pirit, hogy arra gondoljon,
amit én ki akarok találni. Így a nem tudom, minek nevezhető megérzések
területéről átkerültünk a telepátia körébe, és itt már láthatóan egészen
magabiztosan mozogtam. Ezt persze csak most látom ilyen világosan.
Akkor nem éreztem mást, mint bizonyosságot, felszabadulást és
megkönnyebbülést.
Azt, hogy korai Nyilas, amely kijelentéssel a lehetséges napok körét a jegy első
dekádjára szűkítettem, tisztán megérzésből mondtam.
A november huszonhattal és huszonhéttel azonban más a helyzet. Öt
évvel korábban november 26-án volt az esküvőm. Ezt a napot tehát

55
 Titkos könyv

szerettem. Igen ám, de éppen e történet évében váltam el! Ez a dátum

tehát mégsem egészen vált be. Hogy a közelébe eső napok közül miért
csak az utána következő jutott eszembe, és az eggyel korábbi nem, azt
nem tudnám megmondani. Néhány héttel később ugyan fölfigyeltem rá,
hogy ez a dátum életem három, fontosnak nevezhető eseményéhez is
kapcsolódik, de ma úgy gondolom, ezek véletlen egybeesések. (1971.
november 27-én írtam első verseskötetem fülszövegét, tehát valószínűleg
aznap értesültem a kötet megjelenéséről; 1972. november 27-én
engedtek haza egészségügyi szabadságra a gyűlölt katonaságtól, hogy
később már csak leszerelni kelljen visszamennem; és 1981. november 27-
én értesültem róla, hogy ki van tűzve első budapesti színházi bemutatóm.
Azé a Pesti gyors című musicalé, amelynek zenéjét a Balettcipőbe és így a
történetbe is nemsokára, még ezen az estén besétáló Gordon Iván
barátom szerezte, és amit nem sokkal később Piri is látott. Hogy más
darabomat azután már ne lássa többé.)
Idáig mindenre világosan emlékszem, egészen biztos vagyok benne, hogy szó szerint
idéztem, ami elhangzott. Innentől kezdve azonban hirtelen minden
összezavarodik. Saját homályos emlékeimből és Feri későbbi
elbeszéléséből az derült ki, hogy ettől a pillanattól fogva Piri és én hosszú
percekre, talán negyed órára is, teljesen megfeledkeztünk róluk, a
társaság többi tagjáról. Megbűvölten bámultuk egymást, és szinte
kapaszkodva fogtuk egymás kezét. Mintha csak attól féltünk volna, hogy
mindjárt lezuhanunk ebből a szédítő magasságból. Feri azt mondja, még
csókolóztunk is. Igen, valószínűleg így volt, bármilyen valószínűtlen és
hihetetlen is, hogy - két jólnevelt ember - percek alatt így levetkőztük
minden gátlásunkat. Így volt, hiszen különben nem emlékeznék most
ennek az első csóknak a tiszta ízére és a szája illatára, Piri lágy és
simogató szájára, a csókján is áttetsző, reneszánsz mosolyára. Igen,
reneszánsz mosoly volt ez: az újjászületés mosolya.
Amikor fölébredtünk ebből az első révületből, elmondtam Pirinek (de
nyilván a többiek is hallották, hiszen mindannyian egészen közel ültünk
egymáshoz) kit jósoltam magamnak néhány nappal azelőtt.
Ő pedig válaszolt. Ekkor hallottam először hosszabb mondatokban
beszélni, hiszen addig csak egy-egy szót mondott, válaszul az én
megbizonyosodásunkat célzó kérdéseimre. Dallamos, dalolásra született hangon
beszélt, amelyet mintha már hallottam volna. Volt egy kis enyhe dunántúli tájszólása: a
hosszú magánhangzókat sokszor röviden ejtette, helyettük a mássalhangzóit nyomta meg. Ha
kérdezett valamit, a mondat utolsó szavának végén fölszaladt a hangja, mint egy
kisgyereknek. A szavakat másképp rakta egymás mellé, mint addigi
ismerőseim. Minden mondata szabatos volt, és mégis, olyan szavakat

56
 Titkos könyv

mondott egymás után, amelyeket én addig így mondani sose hallottam.

Ebben is a gyerekekre emlékeztetett: rendkívül kifejező módon beszélt,
de mintha saját szabályai lettek volna, mintha a szavait a kimondásuk
pillanatában használta volna először.
Válaszából a következők derültek ki. Piri nem csak a Nyilas jegyében
született, amint az a jóslatomban elhangzott, és nem csak barna haja
volt, amint azt szintén előre tudtam és most megbizonyosodhattam róla,
de, előérzetemnek megfelelően, két évvel idősebb volt nálam (1951-ben
született), két hónappal azelőtt még óvónő volt (és az volt körülbelül tíz
éve), most viszont jóslatom másik, az óvónőségnek ellentmondani látszó
állításával egyezően, olyan foglalkozása van, amely teljes önállóságot
követel: november elseje, vagyis Halottak Napja óta van egy butikja,
ruhaüzlete hol másutt, mint Sopronban, és hol másutt, mint a nekem már nevével
is kedves Színház utcában. Ezért is jár gyakran, legalább hetente egyszer Pestre, mert itt
vásárol be az üzlete számára. Még férjnél van, de éppen a közelmúltban határozta el, hogy
beadja a valókeresetet. A kisfia hét éves.
Keverem itt a múlt idő és a jelenidő használatát megint. Folyton megpróbálok
egységes időszemléletet lopni e történet elbeszélésébe, de nem megy.
Bizonyos mondatok csak jelenidőben hangozhatnak el még az utólagos
leírásban is, mert csak így tudom érzékeltetni a pillanatok sodrását,
másrészt nem tudom elkerülni a múlt idő használatát, nem csak azért,
mert mindez közel nyolc éve történt, hanem azért sem, mert az egész
történet nem sokkal később végérvényesen lezárult.
Jóslatom tehát minden pontjában igaznak bizonyult, de ez a minden még nem volt minden.
Piri a meseestre szóló meghívóból az első pillanatban értesült róla, hogy
én író vagyok Egyszer csak meghökkenten rám nézett, mert eszébe
jutott, hogy néhány hónappal korábban, szeptemberben, tervezett
válásáróI beszélgetve, azt mondta az egyik barátnőjének, ő úgy érzi, az ő
nagy szerelme egy író lesz, mert az ki tudja fejezni az érzelmeit, hiszen az
a szakmája, és neki elege van azokból a férfiakból, akik legyenek
különben bármilyen rendes emberek is, képtelenek erre. Soha korábban
nem ismert egyetlen írót sem személyesen. És első ízben járt a
Balettcipőben. El se akart jönni, fáradt volt (aznap jöttek a barátnőjével
Sopronból, hogy hétfőn és kedden vásároljanak), úgy kellett lebeszélni
arról, hogy hazamenjen a szállodába.
Néhány nappal később ugyanilyen döbbenettel az arcán mondta el, hogy
január óta, tehát majdnem egy éve, az alábbi lottószámokkal játszik:
29, 31, 51, 53, 82.

57
 Titkos könyv

Azért játszott ezekkel a számokkal, mert egyszer megálmodta őket.

Ma is hallom anyám szavait, amikor a lottószámok történetét hallva, nevetve fölkiáltott:
- Hát ezt a lottót kihúzták!
Én 29 éves voltam ekkor (két hét választott el a születésnapomtól,
december 21-től), ő 31. Ő 51-ben született, én 53-ban. 82-ben
ismerkedtünk meg.
Döbbenet ült az arcán, mondom, és ez a döbbenet, ez az örömöt és rémületet
elegyítő arckifejezés az első, ami megjelenik előttem, ha ma Pirire
gondolok. A fölismerés öröme és az ismeretlen rémülete. Szorongó
korban fölnőtt felnőttek voltunk, hirtelen fölismeréseink pedig éppen
ezektől a szorongásoktól szabadítottak meg radikálisan - és mint végül kiderült, túlságosan
is. Mert a szorongás ugyan az újdonságok fölfedezésének legnagyobb gátja, egyben azonban
biztonsági rendszer is, amely többnyire visszatartja az embert a halálugrástól. A rémület más:
az már zuhanás közbeni érzés. Mi pedig együtt és boldogan zuhantunk a végtelennek látszó
szerelem örömteli és rémületes, döbbenetes szabadságába.
Megismerkedésünk dátumához még akad némi hozzáfűznivalóm. Nem
tudtam mihez kezdeni ugyanis azzal az érzéssel, hogy Piri arca az első
pillanattól fogva ismerős volt nekem. És mint kiderült, ő is azonnal kiszúrt
engem. Amikor Feri odaült az asztalukhoz, Piri azonnal megkérdezte tőle,
rám mutatva: „Ki ez az ember?” Hogy jobban megnézzen magának, még
a mosdóba is kiment, mert így útközben el kellett haladnia mellettem.
Egészen különös, hogy én erre a részletre már másnap sem emlékeztem,
ő mondta el. Mondom, kölcsönösen és azonnal észrevettük egymást, mint
a régi ismerősök. És én azóta sem tudom kiverni a fejemből azt a
tökéletesen bizonyíthatatlan meggyőződésemet, hogy amikor én 1970
nyarán (azon a bizonyos télies nyáron, tizenkét évvel a találkozásunk
előtt) Sopronban jártam, mi már láttuk, és alaposan megnéztük egymást.
Mert minden ismerős volt rajta, még öltözékének szelíd színei is, ismerős
volt a tárgyai harmóniájában kifejeződő szépérzék, ismerősek voltak
egyszínű, sötét pulóverei (a bordó és a kék), ismerős volt a felnőtt
magabiztosság, amivel az ügyeit intézte, és a kölykös szeleburdiság, vagy
ahogyan ő szerette önironikusan mondani, kajlaság, ami lépten-nyomon
előtört a felnőtt asszony amúgy is kedves álarca mögül.
Annyi előérzet igazolódott be hirtelen, hogy már nem is nagyon lepődtünk
meg azon, amikor még a közkeletű babona is melléjük szegődött: az
asztalon álló ásványvizes üveg fölborult, és szájával felénk mutatva
kiöntötte a tartalmát.
„Keresztelő!” - nevettek persze a többiek.

58
 Titkos könyv

Újjászülettünk.

59
 Titkos könyv

Elvarázsolt napok

Így kezdődött tehát ez a szerelem, amelyet mindketten megjósoltunk

magunknak. Nem volt kevésbé megrendítő, szédítő, fölemelő és rémítő a
folytatás sem.
Mindketten megzavarodtunk az érzelmeink hevességétől. Mondtam már,
hogy ő rendszeresen jött Pestre, de ez persze nem volt elég; naponta többször
beszéltünk - hosszan - telefonon, annyit, hogy még a nyolcvanas évek elejének szelíd árai
mellett is, a havi néhány száz forintos számlák helyett több ezer forintos telefonszámlákat
produkáltunk.
Arról az első estéről és az azt követő napról bizonyos pontokon egészen
részletesek, másutt rendkívül hézagosak az emlékeim. Nem tudom
például, miről beszélgettünk ott négyesben (mert Feri hamar otthagyott
minket) még órákon át a Balettcipőben, de arra emlékszem, hogy hajnal
volt már, kettő vagy három, amikor hazaindultunk. Közben még bejött
Iván, a Pesti gyors zeneszerzője. Így aztán, enyhe részegsége dacára, ő is
rögtön látta, mi történt velem: hogy percek alatt az egész életem
megváltozott. Tapasztalt felnőttek voltunk már, egy kávéházi ismerkedés
nem indított volna minket, sem Ivánt, sem engem, ilyen következteté-
sekre, ha bárki másról van szó. De, mint Iván néhány nappal később
elmondta, csak ránk kellett nézni. Úgy ültünk ott, egy-két órányi
ismeretség után, mintha réges-régi pár volnánk. Néhány héttel később
pedig, amikor Piri azt a tőle akkor már nem szokatlan döntést hozta, hogy
bármennyire szeret, mégis elhagy, mert ez a szerelem maga a téboly,
ebből baj lesz, Iván, akihez kétségbeesve elrohantam és aki nem nagyon
szeretett lelkizni, azt mondta Pirinek a telefonba (mellette álltam):
- Pirikém, minek ennyit vacakolni, ha valami olyan világos, mint a Nap? Ne cirkuszoljatok,
gyerekek. Nincs itt semmi eldöntenivaló.
És mint az a heves érzelmek esetében oly gyakori, ez így is volt. Mindketten, Piri is,
én is, megpróbáltunk néha úgy viselkedni, mintha volna bármi, amit még
mi magunk döntünk el, mintha szabad akarattal rendelkező emberek
volnánk. Valójában azokban az első pillanatokban szinte minden eldőlt,
ami még ezek után történhetett.
Elbúcsúztunk Ivántól. Iván rendkívül bájosan tudott részeg lenni, kedves
volt és eredeti, de, mint a részegektől általában, ebben az állapotában
nehéz volt elbúcsúzni tőle. Végül mégis sikerült. Elindultunk haza. Hogy
pontosan hová is, ez az első percekben még nem volt egészen világos.

60
 Titkos könyv

Piri kocsiján mentünk, de, hogy egymásra figyelhessünk, nem ő vezetett,

hanem a barátnője. Piri beült hátra, mellém. Ez a kocsi egy piros,
ezerkettes Lada volt. Piri, aki egyébként csak egy éve (de szédületesen és
könnyedén) vezetett, használtan vette. Elől is volt két plusz reflektora, az
üveg fölött fekete ráccsal, és hátul, az ablakban is volt két plusz
féklámpája. Föl volt spécizve, úgy nézett ki, mint valami rally-autó. És
ahogy aztán másnap megtapasztaltam, Piri, aki, mint mindenben, az autóvezetésben is
sokkal lendületesebb volt az átlagosnál, úgy is használta, mintha versenyezne. UO 64-39 volt
a rendszáma.
Persze szerettem volna, ha Piri azonnal följön hozzám, de nem jött. Könyörtelenül
hazavittek, ők pedig fölmentek a szállodába. Föl, mondom, mert a Rege
szállóban laktak, a budai oldalon, magasan a város fölött, a Budakeszi
úton. A szálloda gyönyörű nevében rögtön meghallottam a számomra
kedves jelentést - akkor még nem gondoltam, hogy ez a név sötét fenyegetést is
hordoz. Azt szokták mondani az emberek, ha valami hibátlanul szép és jó dolog történik:
„ilyen csak a mesében van”. Ha tudnák, hogy ez mennyire igaz, talán kétszer is megfontolnák
veszedelmes szavaikat.
Amikor a Barcsay utcában, a ház előtt kiszálltam a kocsiból, két, enyhén
spicces fiatal nő jött szembe velem és lépett be a házunk kapuján. Az autó
elindult és én rettenetes zavarban voltam. Hogy miért, azt most még nem
is merem leírni. Talán majd évek múlva, amikor már mindez elég messze
lesz ahhoz, hogy azt, amit abban a pillanatban ott rögtön megértettem a
saját lelkem működéséről, papírra is vessem.
A két nevetgélő, spicces fiatal nő ugyanis nagyon csinos volt. Én pedig
abban a veszedelmesen nyitott lelkiállapotban voltam, ami a szerelmes
embert jellemzi. Minthogy a nyelv, mint ezt épp az imént említettem, sokkal pontosabb és
mélyebb, mint gondolnánk, ismét eszembe jut egy szólás. Azt szokták mondani, hogy az
ember, ha szerelmes, legszívesebben magához ölelné a világot. Igen, ezt én is pontosan
így éreztem. Ott álltam a házunk kapuja előtt, fölajzott érzékekkel, és
odafönt várt az üres lakás. Piri megérkezett az életembe, de momentán
itt hagyott egyedül. Igen, be kell majd vallanom egyszer, amit most még
nem merek: a világ, amit frissen született szerelmem fölötti örömömben
éppen átölelhetnék, ebben a pillanatban ezt a két spicces nőt jelentette
és nekem azonnal átfutott az agyamon, milyen jó volna, ha ez a két
csinos, fiatal nő, akiket egyébként addig sose láttam, most velem jönne föl,
akár hozzájuk, akár hozzám.
Szerencsére azonnal átláttam ennek a bizarr helyzetnek lehetséges
következményeit is. Ezért azután megálltam az utcán és vártam egy
kicsit, hogy ne kelljen velük együtt mennem föl a lépcsőkön. És el kellett
tűnődnöm rajta, vajon hol van a határ a szerelem érzéki bűvölete és az

61
 Titkos könyv

egyszerű, egészséges, hétköznapi testi vágyak között. Néhány héttel

később megtudtam, hogy ezt a kérdést nem csak én tettem föl
magamnak.
Másnap délben - ahogy ezt megbeszéltük - otthon vártam Piri telefonját.
Megszólalt a telefon. De nem Piri hívott, hanem a barátnője, Margit. A
Kiskakukk étteremben vannak, mondta, és Piri nem mert fölhívni engem,
annyira fél, hogy ez a tegnapi történet tévedés volt vagy álom. (Ma már
azt gondolom, nem csak a csalódástól félt, de a beteljesüléstől is.) Ő,
Margit, titokban hív engem, szerinte menjek oda. Nem vitatkoztam.
Mentem. Fogtam egy taxit a Körút sarkán, és perceken belül ott voltam az
Újlipótvárosban.
Piri rettenetesen zavarba jött, amikor meglátott belépni az ajtón. De nem tudta - és nyilván
nem is akarta - leplezni, hogy nagyon boldog. Alig beszéltünk. (Még én is hallgattam, pedig
nem szokásom.) Sarokba voltunk szorítva: az étterem terét kettéválasztó kis rizalit mellett
ültünk, a falra sarkosan állított asztalnál, kényelmetlen, párnátlan, faragott székeken.
Annyira egymásba voltunk bolondulva, hogy azt sem tudom, hogy voltunk képesek enni. Piri
amúgy is alig evett, volt olyan nap, hogy néhány alma és egy-két pohár tej volt a reggelije,
ebédje, vacsorája. Az éttermekben általában rendelt valamit, amit állítólag nagyon szeretett,
belekóstolt, megállapította, hogy pompás, majd két falat után azt mondta, jól lakott, hogy
képesek ilyen nagy adagokat készíteni? Ki bírja ezt megenni?
Délután Piri üzleti ügyeit intéztük a Belvárosban, a Váci utca környékén. Különös világ volt
akkor: Sopron ugyan ott van a nyugati határszélen, a városból szinte át lehet sétálni a gazdag
Ausztriába, Piri mégis kénytelen volt Pestre járni vásárolni. Valami, számomra azóta is
rejtélyes oknál fogva, az osztrák és a német áru nem állt meg Sopronban, hanem eljött Pestre,
az itteni butikokba. Ezekkel a kis butikokkal meg az akkoriban engedélyezett magántaxizással
(amit akkor még maszek taxinak neveztek) és néhány vendéglátó hely bérbeadásával (ilyen
volt a Balettcipő is) kezdődött a magyar magántőke föltámadásának
története. Orrom előtt zajlott a polgárosodás, és én, Friedmann Ottó
unokája, rettentően élveztem ezt. Piri született kereskedő volt, úgy
tárgyalt, mintha nyugati menedzserkurzusokon tanulta volna ki ennek
technikáját, úgy mosolygott új és új partnereire, hogy nem lehetett rá
nem visszamosolyogni, mert ez a mosoly szívből jött, nem a KEEP
SMILING mosolya volt, hanem az életöröm és a bölcs emberszeretet
sugárzása. Pirit én az új kor hősének láttam, a polgárosodás
partizánjának, aki minden lépésével fittyet hány arra a hazugságra,
amelyben élünk. Az egészséges, boldogságra született ember ösztönével
egyszerűen NEM VETT TUDOMÁST róla, hogy lehetőségei szűkebbek
lennének, mint amennyi dukál. Boltról boltra járt, mindenütt elintézte az
angrót (a nagybani és így olcsóbb vásárlást), tudta, melyik üzletben
milyen árut érdemes vásárolnia, ismerte Pest összes varrónőjét, cikázott a
62
 Titkos könyv

zsebkendőnyi butikok labirintusában - már minden belvárosi kapualjban

volt egy butik, de a nagyobb üzletek még mind állami tulajdonban voltak
-, áruval tömött, hatalmas fehér nylonzsákokat pakolt be a kocsijába, úgy
lépett be egy-egy nagykereskedelmi raktárba, mint a leendő tulajdonos,
egyszóval: lenyűgöző volt. Felnőtt volt, sokkal felnőttebb, érettebb,
polgáribb, mint ismerőseim többsége és közben, két tárgyalás között,
álmodozó, csacsogó csitrivé változott, aki mindent látni akar és boldog
felelőtlenséggel habzsolja az életet. Magára alig költött, ha mégis
megtetszett neki valamilyen holmi, gyorsan lebeszélte magát: „Eh,
szebbet varrok magamnak!” - és tényleg szebbet varrt, mint ahogy
korongozott is, kerámiatárgyak és női ruhák készítésével kereste meg a
háza és benne a boltja megvásárlásához szükséges pénzt (és közben
november elsejéig vezető óvónő volt, akit gyerekek és szülők egyaránt
imádtak).
A fehér nylonzsákok, amelyekben a ruhákat szállította, a gyerekkoromat idézték. Ezekhez
hasonló zsákok voltak velünk evezéskor, a Dunán. Nagyon szerettem ezeket a hétvégi túrákat,
amelyekre többnyire apámmal kettesben mentem el. A táj éppen olyan gyorsan változott meg
ilyenkor körülöttem, mint amilyen gyors apám átalakulása volt. Buszon mentünk a
csónakházig. Kiértünk a városból, emitt még egy lakótelep, azután, mintegy a civilizáció
határaként, a gázgyár hatalmas ballon félgömbje, amott pedig már a
Dunapart, a végtelen folyam, és körülötte a vízre hajló zöld fák és bokrok,
egy kicsit távolabb a szelíden hullámzó hegyek. Apám pedig, akit hét
közben folyton öltönyben és nyakkendőben láttam, egyszer csak átvedlett
bronzbőrű indiánná, olajfoltos evezősnadrágban és rikító trikókban
mászkált, infantilis tréfákat engedett meg magának, ugrált a gyönyörű,
cédrusból épített evezőshajók között, tehát főleg és mindenekelőtt:
boldog volt. Boldogsága rám is átragadt, és így visszanézve tíz-tizenkét év
összes nyara egyetlen lebegéssé olvad össze, ott lebegünk a vízen, a kis
zsebrádióból preklasszikus zene szól, süt a Nap, a túlparton óriási
jegenyék sorakoznak, itt a sziget mellett, ahol haladunk, fűzfák
simogatják a folyó tükrét. És nincs idő. Akkor, gyerekfejjel még nem
tudtam, később rájöttem: ilyen lebegés a szerelem.
Piri nagyon sokszor juttatta eszembe a gyerekkoromat, a mesévé olvadt
múlt idő legvarázslatosabb emlékeit. Elég volt ránéznem egy ilyen fehér
nejlonzsákra, hogy azt érezzem: igen, mellette valóban hazaérkeztem.
Nem akarom azt sugallni, hogy szerelmünket a megérkezettség nyugalma jellemezte volna.
Nem volt, nem lehetett így. A szerelem ugyanis, még a legboldogabb, beteljesült szerelem is,
vibráló és nyugtalan állapot. Éppen, mint minden szerelem csúcspontja, a szeretkezés, a
szerelem egésze is a nyugalom és a szenvedély állandó váltakozásából áll. Legboldogabb
pillanatai talán azok, amelyeket ez a két érzés egyszerre jellemez.

63
 Titkos könyv

Ezt a vibrálást mások is megérezték rajtunk. Bár a megismerkedésünk perceitől

eltekintve, utcán és társaságban mindketten meglehetős visszafogottan
viselkedtünk, mégis, szinte mindenki, akivel találkoztunk, tett valamilyen
kedves, barátságos megjegyzést a rólunk sugárzó szerelemre. Olyan
szégyentelen, olyan vehemens érzés volt ez, hogy ismerőseink sem
szégyellték szóba hozni. Ilyesmit addig sem és azóta sem sokszor
tapasztaltam. Mintha az a tény, hogy mi levetkőztük a gátlásainkat, a
környezetünket is fölszabadította volna. Gyakran nem is jóbarátok, de
felületes ismerősök, például Piri üzlettársai hozták szóba, amit láttak, amit
éreztek rajtunk. A Király utcában egy butik tulajdonosnője, akinél többször
is jártunk, a második találkozásunkkor azt mondta, hogy amikor először
látott minket belépni, úgy érezte, vibrálni kezd körülöttünk a levegő és
röpködnek körülöttünk a szikrák.
Egyszer, még valamikor a legelső napokban, a nagynénémnél, apám
húgánál jártunk. Friedmann Évi ma is ugyanabban a szűk mellékutcában,
az utcához képest meglepően impozáns, vörös kerámiával kövezett
bérházban, ugyanabban a lakásban lakik, ahol valaha a nagyapám,
Friedmann Ottó élt. A bútorok ma is a régiek, a lakás nem az. Két szoba
maradt az egykori négyből. A mindenható kerületi tanács az ötvenes-
hatvanas években szokásos eljárással lényegében elvette a másik két
szobát, hogy így a lakásból egy másik, hasonlóan kisméretű lakást
válasszanak le. A két maradék szobába zsúfolódott be Friedmann Ottó
összes terjedelmes bútora. A tágas bútorok, a hatalmas, gazdagon faragott
szekrények és a bíbor bársonnyal kárpitozott székek bizarr ellentétben állnak a lakás
túlzsúfolt összképével. Még emlékszem rá, milyen szervesen illeszkedtek ezek a bútorok az
egykori lakás tágas terébe, hiszen kisgyerekkoromtól fogva jártam ide. A leválasztott kis
lakásban aztán úgy hatottak, mint amikor valaki már nem egészen képes
rendet tartani az emlékei között. Az emlékképek még pontosak, de az
időrend már összezavarodik.
Évi hasonlít erre a lakásra. Most is olyan, mint amilyennek kisgyerekkoromban
megszerettem őt. Indián metszésű orrával, szódásüveg vastagságú
szemüvegével inkább csúnyának mondanánk, ha nem volna
egyszersmind elbűvölően vonzó, annyira, hogy húszéves korom táján egy
ideig küzdenem kellett azzal a kellemetlen érzéssel, hogy bele vagyok esve a
nagynénémbe.
Évi zongoratanárnő. Érzékeny és művelt, aki fiatal korában nem csak
zenélni tanult meg, de rengeteget olvasott is. Később aztán egy földjétől
megfosztott földbirtokos lett a férje, aki, hogy feledtesse származását,
buzgó párttag lett. Ez hozzásegítette, hogy őseihez hasonlóan, új rezsim
ide vagy oda, katonatiszt legyen belőle. Rejtély, hogy mit szeretnek

64
 Titkos könyv

egymáson, tény viszont, hogy Évi ettől fogva fokról fokra elgiccsesedett.
Érzékenységéből finomkodás, nyitottságából, kíváncsiságából a
legolcsóbb vacakságok iránti lihegő lelkesedés, műveltségéből hivatkozási
alap lett. Lánykorában Thomas Mannt olvasott, ma már csak filléres
lányregényeket. Éveken át nem tudtam rávenni magam, hogy egyszer
meglátogassam. Pedig ha rágondoltam, az első érzés mindig a hiánya
volt. Amikor nagyon szeretünk valakit, úgy látszik, rejtett, belső
tulajdonságokat szeretünk, csupa olyasmit, amit a hétköznapi élet, a
fölszedett hibák sora elfödhet ugyan, de meg nem szüntet. Évi hiányzott
és hiányzik, mert szeretem és kész. Éppen csak nem vagyok képes beszélgetni vele.
Amikor Piri megjelent az életemben, hirtelen nagyon fontosnak éreztem,
hogy elvigyem őt Évihez. Mintha csak Évi jóváhagyását szerettem volna
megkapni ehhez a szerelemhez.
Évi már a telefonhívásnak is örült. Mindig szurkolt nekem, minden örömöm
mindig örömöt jelentett az ő számára is. Sikerült megértetnem vele, hogy
olyankor szeretnénk elmenni hozzá, amikor a férje nincs otthon. Kávéval
és teasüteménnyel várt minket. Mindig remek, nagyon erős kávét főzött,
és a kávéja még ekkor is hasonlított egykori energikus, túláradó lényére.
A teasütemény nekem szólt: tudta, hogy imádom és szégyentelen
mennyiségben fogyasztom a legkülönfélébb édességeket.
Nagyon készült a látogatásunkra, mert, amikor megcsókolt, éreztem rajta, hogy aznap
alig ivott. Azóta sem láttam teljesen józannak - megoldatlan élethelyzetei
elől hosszú évek óta valami homályos, enyhe kábulatba menekül. De
ekkor feltámadt a régi érzékenysége, és Piri, aki egyrészt rendkívül
könnyen teremtett kapcsolatokat, másrészt viszont szinte mindig félt a
számára új emberekkel, barátaimmal, ismerőseimmel való
találkozásoktól, az első perctől otthon érezte magát nála.
Míg Piri éppen Évit bűvölte el, odaültem a zongorához, hogy lepötyögjek
egy dallamot a Pesti gyors-ból. Egy ujjal pötyögtem persze, de egy hangot
még így is mindig félreütöttem. Piri, aki ezt a dalt még soha nem hallotta,
beszélgetés közben odaszólt nekem: „Oda fisz kell!” És tényleg fisz
kellett. Ő pedig folytatta Évi bűvölését. A harmadik perctől fogva itt is
otthon volt.
Mire majd újraírom ezt a történetet, Évi meghal. Már csak egyszer fogom látni, amikor a
kislányunk születése után meglátogat minket, Klárát és engem. Még nem lesz hatvan éves, de
úgy tipeg majd, mint egy igazi öregasszony. Butaságokat beszél majd és érzeleg,
és mégis, minden mozdulatából valódi szeretet árad. Azután, amikor
elmegy, látni fogom, hogy a lépcsőházban már a falnak kell
támaszkodnia, hogy meg ne szédüljön. Amikor megkérdezem, lekísérjem-

65
 Titkos könyv

e, félszeg mosollyal, bizonytalan mozdulattal int nemet. És ez lesz az utolsó mozdulata,

amire emlékezni fogok.
Azon a Pirivel töltött első délutánon megbeszéltük, hogy este elmegyünk
vacsorázni a Fészek Klubba. Előtte persze fölmentünk a Regébe, hogy a
lányok átöltözzenek. A szálloda úgyszólván átellenben állott a kórházzal,
ahol Kati haldoklott. Én úgy kétnaponta meglátogattam őt, mégis,
emlékszem, akkor mintha nem is azon a környéken jártam volna. Mintha
más időbe és más térbe kerültem volna, amikor Piri közelében voltam.
Egyszerűen nem jutott eszembe sem Kati, sem a kórház. A Rege, ez az
egyszerű kis szálloda, úgy hatott rám, mint amilyen a neve: mesebeli
helynek láttam. Sem a nevében rejlő fenyegetést nem éreztem, sem arra
nem gondolhattam, hogy néhány év múlva majd Klárával járok ide, a
szálloda uszodájába, hetente többször is, egy ideig. Olyannyira külön
térben és külön időben éreztem magam, hogy a szomszédban haldokló
Kati, akinél előző nap jártam, ekkor egyáltalán nem jutott eszembe. Mint
ahogy néhány évvel később, amikor újra idejöttem, sem kapcsoltam, hogy
ez volt az a szálloda, ahol Piri lakott. Már vagy egy éve jártam ide Klárával
úszni, amikor hirtelen rádöbbentem, hol is vagyok. De ez nem
feledékenység volt - ez valami sokkal mélyebb titka volt az emlékezet
működésének. Azok a napok, azok a hetek - máskor és másutt zajlottak. Néha azt hiszem,
hogy a képzeletemben.
Ott a Regében, azon az estén Piri talán piros selyemblúzt vett föl - igen, úgy rémlik, pirosat.
És hozzá talán azt a meleg, barátságos, sötétkék pulóverét. Margit előbb volt készen,
Piri a fürdőszobából beszélt ki hozzánk. Én énekeltem, régi, lassú, a
magyar reneszánsz idejéből való dalokat, Balassi Bálint istenes énekeit.
Pocsékul énekelek, nem is nagyon merem az éneklést mások előtt
megkockáztatni, sőt, ma már a fürdőszobában is csöndes vagyok, de
akkor megjött a hangom a boldogságtól és tág tüdővel harsogtam ezeket
a sorokat, amelyek nyilván nem véletlenül jutottak eszembe: „Bocsásd
meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét, undok
förtelmességét.” Bár ezen a napon még nem tudatosodott bennem, de
néhány nap múlva azon kaptam magam: kezdek istenhívő lenni. Ez a dal
és a többi, hozzá hasonló, ennek volt a hírnöke.
Lent a Fészekben Ivánnal voltunk találkozandók, aki kedvelte a sört. Dobozos sört akkor
még alig néhány helyen lehetett Budapesten kapni, ezért Iván megkért,
hozzak neki pár dobozzal a szállodából. A szobapincértől rendeltük meg a
sört, és Piri természetesen már tudta a pincér nevét is: Gusztinak hívták.
Guszti fekete hajú, kopaszodó, mulatságos arcú, harmincas férfi volt. A
Pirit körülvevő sugárzás rá is hatott, mert, emlékszem, bár a vendég iránti
kötelező tiszteletet megtartva, de Guszti is belekeveredett a társalgásba;

66
 Titkos könyv

hülyéskedtünk, nevettünk, szabadok voltunk és fiatalok és mintha nem is

ezen a szomorú Magyarországon lettünk volna, hanem bárhol másutt, arrafelé, ahol az
embereket nem hajtja a másnap, nem szorongatja a félelem, nem keseríti a lemondás, nem
döngöli földbe a folytonos kudarc.
Lementünk a Fészekbe. Ez is a gyerekkorom egyik helyszíne volt, ide is gyakran jöttem a
szüleimmel. Ekkor pedig már vagy tíz éve a saját jogomon voltam tag ebben a klubban,
amely egyébként már ekkor sem volt teljesen a régi, mára pedig teljesen megváltozott.
Mert milyen is volt a régi? A régi, a bárki által látogatható és gyönge vendéglővé
züllött mai klubbal ellentétben, valódi művészklub volt, ide jártak azok a
művészek, akik túlságosan népszerűek voltak ahhoz, hogy más
vendéglőben nyugodtan, háborítatlanul leülhessenek. Amikor
gyerekkoromban idejöttünk, a filmvászonról lelépett királyoknak és
királynőknek kellett csókolomot köszönnöm, színpadi istenektől kellett
bocsánatot kérnem, ha a lábukra léptem. A két emeletnyi magas, tágas
étteremben festmények lógnak körben a falakon - sokszor elnéztem itt
egy unatkozó kisgyerek portréját, olyan volt, mint a híres Ásító inas. Azt éreztem, miközben
unatkoztam a szüleimnek az istenekkel folytatott rejtélyes és követhetetlen beszélgetései
közben, hogy ezt a képet akár rólam is festhették volna, ez a bávatag gyerek, ez én vagyok.
Nem csak festmények vannak itt, amelyeket, mivel van belőlük elég,
néhány évente cserélgetnek - van itt két szobor is, azokat nem
cserélgetik, be vannak építve a galériát a az étterem központi terétől
elválasztó boltívekbe. A két szobrot nagyon szerettem nézegetni, de
mindig féltem, hogy a szüleim rajtakapnak - a két, életnagyságúnál is
nagyobb szobor ugyanis két meztelen nőt ábrázol, kibontott, hosszú
hajjal. Emlékszem, kibontott hajukat mindig legalább annyira izgatónak
tartottam, mint kerek mellüket, formás csípőjüket, rejtélyes ölüket. Ma is
sokszor járok a Fészekben, de azt hiszem, mostanában ezek a szobrok
élesebben látszanak az emlékeimben, mint amikor éppen valójában látom
őket. Mert mostanában nem nagyon szoktam észrevenni, hogy ott
vannak. Na majd öregkoromban.
A képek és a két szobor segítettek elűzni az unalmamat. De volt, amikor
nem unatkoztam. Ez olyankor volt így, amikor a családjával itt ebédelt
Rodolfó. Rodolfó nagyon szerette a gyerekeket és nagyon szeretett
szerepelni, még itt, ismerősök között is. Gyakran odahívott engem az
asztalához és az asztalon található tárgyakkal, pohárral, gyufásdobozzal
parányi trükköket adott nekem elő. És persze mindig volt a zsebében
kártya is.
Amikor tehát Piri és én leültünk a klubban, hogy Margit és Iván társaságában
megvacsorázzunk, ebben a térben itt volt a gyerekkorom varázslata, itt

67
 Titkos könyv

volt az első mágus, akit ismertem. De azon az estén már egy szédítőbb és
nem szűnő varázslat foglya voltam. Piri varázsolt el, és ennek a
varázslatnak sosem lett vége. Most is tart, amikor nyolc év után írok róla, és tartani
fog újabb kilenc év múlva, amikor majd megpróbálom még pontosabban megírni, mi is
történt vele és velem azokban a különös napokban, a jóillatú, tavasziasan enyhe télben,
amikor decemberben is zakóban jártunk az utcán.
Ezt az éjszakát aztán már együtt töltöttük, nálam. Piri rettenetesen félt.
Attól félt, hogy majd csalódunk. Az ellenkezője történt. Sikerült
elmélyítenünk közös tébolyunkat.

68
 Titkos könyv

Felkavart lelkek

Legközelebbi jövetelekor (ekkor már egyedül jött) megbeszéltük, hogy mikor majd
hazaindul, elmegyek vele a kocsiján a város határáig, az Osztapenkóig.
Késő utód, tudod-e majd vajon, mi volt az Osztapenko? Az Osztapenko
egy emlékmű volt, amelyet a német katonák által lelőtt fehér zászlós
szovjet parlamenter emlékére állítottak, ott, ahol ez a szerencsétlen és
valószínűleg bátor ember, akit parancsnokai azért küldtek, hogy ne kelljen
szétlőniük a körülzárt Budapestet (pazarolva ezzel nem csupán az
emberéletet, de a drága lőszert is), elesett. Az ország mai urai azonban
demokratikusan úgy gondolják, orosz katona nem lehetett hős, és ezért
elképzelhető, hogy lebontatják majd ezt az emlékművet, amely
egyébként számunkra, akik számtalanszor elmentünk mellette, mindig a
szabadság jelképe volt. Na nem azért, mert egy szovjet katonát ábrázolt,
hanem, azért, mert itt kell kimenni a városból Bécs és a Balaton felé egyaránt.
Most, amikor erről a sokak szívének oly kedves szoborról írok, nem tudom
még, hogy ennek a szobornak és néhány másiknak, nem is lesz olyan
rossz sorsa. Hogy épül majd egy szoborpark, éppen itt az Osztapenko
közelében, ahova összehordják a város idétlen szocialista emlékműveit
(köztük néhány, művészi szempontból egészen jó szobrot is), és ez a
bizarr panoptikum őrzi majd ezeknek az elmúlt évtizedeknek, ennek az
egész, pózoló és hazug, szocialistának nevezett, beteg rendszernek a
mindennél pontosabb emlékét. És most, 1990-ben, azt sem tudom még,
hogy ezt a most még nem létező szoborparkot is látom majd, és benne az
Osztapenkót is, de se nem Pirivel, se nem Klárával, hanem valaki mással,
aki néhány év múlva, amikor Klára újabb ridegségi hullámon esik át,
elfogad engem úgy, ahogy vagyok, a zavaros történeteimmel, a kerge
múltammal, a szédületemmel együtt, elfogad majd, és lesznek hetek, sőt
hónapok, amikor mintha Piri varázslatát idézné föl, és én mégsem őt
választom, mert addigra tudni fogom, hogy a varázslat, a bűvölet nem
minden, hogy az élet nem pillanatokból, hanem percekből, nem
percekből, hanem órákból, nem órákból, hanem napokból, és nem
napokból, hetekből, hónapokból, hanem évekből és évtizedekből áll. És az
évtizedek Klárához kötnek. Ha Piri az álom, akkor Klára az ébrenlét. Az
életem fele. Ezt még most sem tudom, mert most még éppen csak
próbálom megérteni, hogy mi történt velem nyolc évvel ezelőtt. Addigra
már egy kicsit bölcsebb leszek - és persze öregebb.

69
 Titkos könyv

Elmegyek tehát Pirivel az Osztapenkóig, és onnan majd csak

hazaközlekedem valahogy, bármilyen késő legyen is. Nekem akkor még
se kocsim, se jogosítványom nem volt. Aznap is Piri üzleti ügyeit intéztük,
többfelé jártunk a városban és végül a Moszkva téren szálltunk be az
autójába. Mielőtt beszálltunk volna, ahogy ott álltunk, a hatalmas,
nyüzsgő téren, a csönd szigetén, a Várhegy alatt, a piros, ezerkettes Lada
két oldalán, a kocsi fölött egymást nézve beszélgettünk. Azt mondtam
neki, kedvem támadt megtanulni vezetni - ez addig valahogy kimaradt az
életemből. És akkor ő azt mondta, és közben szomorú volt a tekintete:
- Bocsáss meg, ne haragudj rám, hogy ezt mondom, de neked nem szabad vezetni. Te egy
álmodozó vagy. És ilyennek szeretlek.
Igen, én az ő életében valami mást, valami számára addig ismeretlen
színt képviseltem, mint ahogy ő is az enyémben. Egyszer, néhány héttel
később azt írta erről egy levelében:
„Hogy te engem csodának látsz, jól esik, de csodák nincsenek, csak nem
megszokott emberek vannak. Te csak szakmabeliekkel voltál körülvéve,
ezért én, a teljesen más világból jött ember, aki nem „szak”nyelven
szóltam hozzád, máris érdekesnek tűntem, s úgy hitted, hogy csoda
vagyok. Dehogy is! Csak én általános, mindennapi gondokról, dolgokról
szóltam, mindennapi munkát végzek, olyat, amit nem szoktál meg. Nem
versekről, költőkről, darabokról, rendezőkről stb. beszéltem. Hát ez tűnik
csodának.
Én mióta ismerlek, csak erről hallok, életem folyamán ennyit nem
hallottam ezekről, mint most e két hónapban. Ha megfigyeled magad:
látsz egy utcát, fát, nem tudsz más nyelven szólni, csak versben. Én a
magam gyenge, foghíjas szókészletemmel mondom el, miért is szép vagy
csúnya valami.”
De ha arra gondolok, hogy két évvel ezelőtt Klára biztatására, mégiscsak
letettem az autóvezetői vizsgát, és tíz év múlva még mindig nem leszek
túl az első koccanáson sem, akkor talán mégis egyoldalú volt az a kép,
amit Piri alkotott rólam.
Vajon Klárának miért volt olyan fontos, hogy vezessek? Ezt nyilván nagyon férfias
dolognak tartja. De azért nemrég is milyen megalázó helyzetbe hozott.
Van ez a fiú, akinek a nevét nem merem leírni - bár előbb-utóbb
kénytelen leszek. Remek, vagány, jóképű és szellemes fickó, ha semmi
nem úgy volna, ahogy van, akár barátok is lehetnénk. És ez az ember pompásan vezet.
Nemrég elromlott az autója, és el kellett utaznia vidékre. És akkor Klára kölcsönadta neki a
mi kocsinkat néhány napra. Nekem viszont közben el kellett mennem ehhez a fiúhoz, mert,
hogy az életünk bonyolultabb legyen, nemrég, amikor még sejteni is alig

70
 Titkos könyv

mertem, amit most már biztosan tudok, egy általam írt és éppen most
készülő hanglemezhez tőle rendeltem meg a lemezborítót és azt meg
kellett néznem. Fél éve ismerem, de még sosem jártam nála. Akkor
tudtam meg, hol lakik. A Soproni úton, a 29-es szám alatt. De nem ez a
baj. Az a baj, hogy értem jött és ő vitt el - a saját kocsinkon. Vendég
voltam a tulajdon életemben. Tulajdonképpen ez volt az a pillanat, amikor
megbizonyosodtam róla, hogy Klára beleszeretett ebbe az emberbe.
Azon a nyolcvankettes, decemberi estén ott az Osztapenkónál nem volt
kedvem kiszállni és elmentem Pirivel a soproni úton egészen
Herceghalomig, egy Budapesttől talán 30 km-re lévő községig. Onnan
aztán vonattal (az utolsóval) jöttem haza. Álltam a peronon, annyira föl
volt kavarva a lelkem, hogy nem tudtam leülni odabent a vagonban.
Néztem a közeledő város esti fényeit, és mintha életemben először
érkeztem volna haza, ide Budapestre.
Ha belegondolok, milyen könnyedén utazgattam akkoriban ide-oda, mennyire nem érdekelt,
hol vagyok éppen, ha vele lehettem! Olyan voltam, mint a kisgyerek, aki mindenütt jól érzi
magát, amíg az édesanyja közelében lehet. Ennek a könnyedségnek ma már nyoma sincs.
Elveszítettem. De hát igazán ez a legkevesebb, amit elveszítettem azóta.
Másnap éjfél körül illat-hallucinációm támadt: Piri parfümjének illatát éreztem (egy Charlie
nevű, egyszerű, de az ő bőrének illatától megnemesedett parfümöt
használt), és erről eszembe jutott Herceghalom. Fél kettőkor beállított
Piri. Sopronból, kétszáz kilométer távolságból, a keskeny, kanyargós
országúton, másfél óra alatt jött föl Pestre. Akkor indult el, amikor én
megéreztem a parfümje illatát. Akkor üzente azt, hogy most indul.
Én akkoriban sokkal kevesebbet aludtam, mint máskor szoktam. Fél
kettőkor még éppen a konyhában voltam és ettem valamit. Egyszer csak
kopogott az ablakon. Ott állt a sötétben, arcát a konyhaajtó üveglapjához szorította
és nevetett.
Ilyenkor megszűnt az idő. Bejött, kért egy almát (mást alig evett), és azt
mondta:
- Tudod, eszembe jutottál. Arra gondoltam, milyen jó lenne most együtt. Hát idejöttem.
Azután bementünk a szobámba. Megkért, hogy egy kicsit forduljak el. Nem
értettem a kérését, hiszen rég túl voltunk már azon a kérdésen, hogy
szégyenlősek vagyunk-e egymással szemben.
De hát nem is ezért kellett elfordulnom.
- Visszafordulhatsz! - mondta mosolytól dallamos hangon, egy kicsit kacéran.

71
 Titkos könyv

Ott állt a nagy, sötétbarna ruhásszekrény öltözőtükre előtt, és nem volt

rajta semmi más, csak egy egész testét befedő, horgolt, piros kendő. A
tenyérnyi réseken át láthattam fénylő és finom bőrét. Kihívó pózban állt
ott, mint egy díva. És finoman nevetett. Mintha azt mondta volna:
- Ez is én vagyok, jobb, ha tudod!
„S tán ő se tudja, mit is kíván jobban” - vajon én mit kívántam jobban?
Hogy órákig álljunk így és csodálhassam ezt az új arcát és gyönyörű,
arányos, parányi testét, vagy hogy most azonnal olvadjunk eggyé és soha ne kelljen
többé fölébrednünk?
Kati időközben rosszabb állapotba került és december 16-án meghalt. Piri
aznap is éppen velem volt (sőt, a kisfiam is velünk töltötte azt a napot,
hiszen amúgy is sokszor, nagyjából kétnaponta, ott volt nálam). Amikor anyám
felhívott Kati halálhírével, dadogni kezdtem és azután egész este dadogtam.
Volt, hogy én utaztam Sopronba. Először, a születésnapom előestéjén,
december huszadikán, a még mindig tavasziasan enyhe időjárásban, ő
vitt magával. Ahogy a Belvárosból elindultunk a nőiesen karcsú és
királynőien előkelő, fehér Erzsébet hídon át Nyugatra, a sztráda felé,
elmentünk a Bölcsészkar épületének boltíve alatt. Itt volt az Egyetemi
Színpad, gyerekkorom varázslatának egyik helyszíne és itt töltöttem az
ifjúkoromat, hiszen ide jártam, a Bölcsészkarra, ahol ugyan kevés tanár
óráit volt érdemes látogatni, de azokét annál inkább és ahol meglepő
liberalizmus uralkodott, elviselték a magamfajta csöndes lézengőket, akik
jobban szerettek szemlélődni, mint szemináriumokon üldögélni és ahol az
ember nem volt kénytelen naponta szembesülni a rendszer teljes
ostobaságával. Itt, ebben az épületben tudtam meg, valamikor a
hetvenes évek közepén, hogy a szocializmusnak vége. A mindenható
Kommunista Ifjúsági Szövetség egyik szervezete a büfé előtt, plakáton
hirdette taggyűlését. A plakát így szólt:
„Alapszervi gyűlés kedden délután ötkor. Napirenden: az Alapszerv
feloszlatása. Kérjük, gyertek el minél többen, mert ha nem leszünk
elegen, még feloszlani sem tudunk!”
Ebből a védettségből fakad talán, hogy ezek a bölcsészkari évek
emlékeimben még ma is valami szürke és puha ködben úsznak, mintha
végigálmodoztam volna őket, valahol a hosszú, üres, poros folyosók
kopogó kövezete fölött lebegve. Akkor is így ködlöttek föl. Amikor Piri
közelében voltam, mindig erősebben törtek rám a régi emlékeim. Talán
azért, mert, mint minden szerelmes, az egész életemet szerettem volna
egyszerre átadni neki, és ezért bármerre jártunk korábbi életem
helyszínein, mindig föltolult minden, amit csak szerettem volna elmesélni.

72
 Titkos könyv

De hát az ember vagy él, vagy mesél, ha mindazt el tudtam volna

mondani neki, ami az előző huszonkilenc évemben történt velem, vagy
akár csak azt, amit fontosnak éreztem, akkor még ma is ott ülnénk egy
éttermi asztal két oldalán, egymás tekintetébe mélyedve, elbűvölten, és
hol ő mesélne Sopronról, hol én Budapestről. Ott ülnénk, nyolc éve
egyhuzamban, ott ülnénk, amíg csak élünk.
Így jutottak eszembe a bölcsészkari éveim, egyetlen pillanat töredéke alatt. De nem volt rá
idő, hogy beszéljek róluk, mert más is eszembe jutott, aminek a
lelkemben sokkal több köze volt Pirihez.
Ugyanis, mielőtt rákanyarodtunk volna a hídra, bal kéz felől megláttam a
Mátyás-pincét, ezt az egykor oly előkelő vendéglőt, és eszembe jutott
Helén mama, a dédnagyanyám. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy
Piri valamiképpen az ő reinkarnációja, ami persze, még ha volna is
reinkarnáció, akkor is lehetetlen lett volna, hiszen Helén mama
hetvennyolc nyarán halt meg, kilencvenkilenc éves korában, alig több,
mint négy esztendővel e történet kezdete előtt.
Helén mama azért jutott eszembe, mert egyszer megvendégeltem őt (és
Katit és a szüleimet) itt a Mátyás-pincében. Tizenöt éves voltam, és az
első keresetemből (játszottam A Pál utcai fiúk című filmben, ebből
vásároltam a bűvészethez szükséges kellékeket is Kálmán bácsinál)
valami emlékezeteset akartam adni Helén mamának, akit imádtam. Nem
tudom, miért éppen a megvendégelést választottam emlékezetes
ajándékul; talán azért, mert itt játszott a híres prímás, Lakatos Sándor,
Helén mama pedig szerette a cigányzenét. Én a cigányzenét ki nem
állhattam, Helén mamát viszont szerettem annyira, hogy az ő kedvéért
még ezt a sírva vigadást is élvezzem. Ott ült az én pirinyó, fekete kendős,
nyolcvannyolc éves Helén mamám az előkelő vendéglőben, huncutul
mosolygott, mind az ezer ránc nevetett az arcán, de ráncosan is olyan
volt, mint egy fiatal lány, akinek udvarolnak, én pedig odahívtam a híres
prímást az asztalunkhoz, és eljátszattam vele Helén mama kedvenc nótáit.
(Például ezt: „Ne gondold, hogy az a tavasz, amikor a virág nyílik az ágon...”) Mindez
eszembe jutott ott a hídra fordultunkban, el is mondtam Pirinek, és ahogy elmondtam,
elkezdtek potyogni a könnyeim. Piri megnyugtatólag a combomra tette a kezét, és halkan,
megrendülten mondott valamit arról, hogy én milyen jó vagyok. Én egyáltalán nem éreztem
jónak magamat, mindig adósnak éreztem magam Helén mamával szemben - és így
most már az őt eszembe juttató Pirivel szemben is. Eközben Helén mama
lányának, Katinak a holtteste a hullaházban éppen oszlásnak indult. Katit
sokkal kevésbé szerettem, és ez így, néhány nappal a halála után, persze
lelkifurdalással töltött el.

73
 Titkos könyv

Pirinek nem tetszett, hogy Helén mamához hasonlítom. Ő ugyanis

kizárólag önmaga akart lenni és senkire sem akart hasonlítani. És amikor
nem tetszett neki valami, hirtelen egészen megváltozott az arca.
Egyáltalán nem tudta, valószínűleg soha nem is akarta, elrejteni az
érzelmeit. Ilyenkor eltűnt az arcáról a szinte állandó, halvány mosoly,
kicsit összehúzta a szemét és kérdőn nézett. Én pedig válaszképpen
megsimogattam. Ettől ismét az iménti mosolygó kislánnyá változott.
Elvitt tehát magával Sopronba. Rémülten ültem mellette a keskeny
országúton százötvennel száguldó kocsiban; és mégis, ez a száguldás az
én érzelmeimet is kifejezte. Hiszen mind a ketten majd fölrobbantunk a
szerelemtől. Egyszer egy délután Budapest legzsúfoltabb pontján, a Deák
téri dugóban vánszorogva, ahol négy sávban araszolgatnak előre a
kocsik, buszok, furgonok és motorkerékpárok, Piri letekerte a kocsi
ablakát és elkezdett kiabálni: „Emberek! Szerelmesek vagyunk!” Most is,
amikor először utaztunk együtt az éjszakai országúton, végigénekeltük az
utat. Kikívánkozott belőlünk a boldogságunk. Szét is feszültünk volna tőle,
ha nem adjuk ki magunkból folyton.
Amikor áthaladtunk Kónyon, azt mondta:
- Ha Kónynál járok, már tudom, hogy otthon vagyok.
Nem tudtam, egyikünk sem tudta, hogy ez a mondat újabb jóslat volt. Alig több, mint egy
hónap kellett hozzá, hogy megértsem, mit jelentett.
Persze nem alhattam nála, másnapi randevúnkat is konspirálni kellett. Sopron végül is
kisváros. Hajnalban érkeztünk. Piri autós városnézést tartott nekem az üres városban. Egy
vacak kis szállodában aludtam, valahol a hegyoldalban, a Lővérek aljában. Másnap
délelőtt egy elrejtett kis mellékutcában találkoztunk. A boltját a Színház
utcában csak egészen rövid időre láthattam. Piri maga tervezte az üzlet
belsőépítészeti kialakítását is. Napjában többször átrendezte a kirakatot,
és a legszebb ruhadarabok is az ő keze munkáját dicsérték. Olyan volt ez
a bolt, mintha egy mesejáték díszletében járnék, vagy olyan, mint egy
szövetekből épített csúcsíves templom belseje. A puha, a belépőt szinte
átölelő drapp álmennyezet formája egyszerre idézte föl az anyagok lágy esését
és illeszkedett a kicsi, középkori lakóház teréhez. Egészen parányi telken állott ez a
kétemeletes ház: emeletenként két kis szobának jutott benne hely, és alapterülete boltostul
kisebb lehetett, mint egy nagyobbfajta három szobás lakás.
Elmentünk a barátnőjéhez, Margithoz. Tágas, nagy házban lakott, és itt
minden a jómódról árulkodott. Margit férje szobafestő volt. Kezdtem
megérteni, hogy létezik egy másik, csöndben önállósodó és gazdagodó
Magyarország, a felszín alatt, ahová az újságírók és a televíziós tudósítók
nem látnak le. A felszínen politikai szónoklatok, külpolitikai hírek,

74
 Titkos könyv

televíziós műsorok, sztárok, kulturális csetepaték, a mélyben pedig a

csöndesen csordogáló mindennapi élet, ahol mindaz nem számít, amiről a
televízióban beszélnek és az újságokban írnak. Ez a határszéli város, az országnak ebben
az elrejtett zugában, már akkor jobban hasonlított a közeli gazdag osztrák kisvárosokra, mint
Budapestre. Mintha külföldön jártam volna.
Margitnál az ebédlő asztalán találtam valami fekete dobozt, rajta számozott
nyomógombok. Nem tudtam, mi ez a kis fekete kütyü. Megnyomtam rajta egy gombot és
bekapcsolódott a televízió. Az pedig színes volt, és ilyet lakásban én addig még nem láttam,
üzletben is ritkán.
Egészen eddig valahogy úgy éltem a saját értelmiségi világomban, mint a kínaiak
élnek az ő országukban, amelyről azt mondják: Zhong Guó, azaz Középső
ország. Én is azt hittem, hogy én vagyok középen, akinek az írásait el
lehet olvasni az újságban, meg az ismerőseim, akiket gyakran lehetett
látni különféle tévéműsorokban. Itt Sopronban értettem meg, hogy ennél
azért még Magyarországon is bonyolultabb az élet. Itt engem senki sem
ismert, itt még azokat a százezres példányszámú lapokat sem nagyon
olvasták, amelyekbe írtam. Itt a helyi lapot olvasták és az osztrák televízió
adásait nézték. Itt én furcsa idegen voltam, turista, aki véletlenül beszéli
a nyelvet. A kereskedők Kelet felé, Pestre jártak áruért, de az életükhöz
már Nyugaton kerestek mintát.
Piri is más volt itt Sopronban. Egyszer csak azt kezdtem érezni, ahogyan ment az
utcán és köszönt az ismerőseinek, hogy itt ő nem csak az én szememben
főszereplő. Itt ő egy számomra ismeretlen világ közepén él, magabiztosan
és derűsen. Alig több, mint egy hónap múlva ekkor még nem sejtett
körülmények között bizonyosodhattam meg róla, hogy Piri ebben a
világban valóban a főszereplők egyike volt.
Délelőtt Piri kisfiával hármasban uszodába mentünk. Ádám kedvesen
tudomásul vette a jelenlétemet, és nem sokat foglalkozott velem. Boldog
volt, hogy együtt van az édesanyjával. A medence egyik sávjában szellemi fogyatékos
gyerekek úsztak. Rettenetesen igyekeztek, szorgalmasan csapkodták a vizet. Furcsa volt
elnézni, hogy voltak köztük kisportolt alakú, remek úszók, akiknek a kis ügyefogyottakkal
kellett együtt úszniuk. Mintha ezek a pompásan úszó gyerekek a szellemi
fogyatékosságuk miatt elveszítették volna azt a jogot, hogy amihez
értenek, amit remekül csinálnak, abban a velük egyenrangúakkal
mérkőzzenek meg. Ennél csak az a derű volt különösebb, amellyel részt
vettek a többiek ügyetlen kis játékaiban. Elég hamar kifulladtam - akkoriban alig jártam
úszni, dohányoztam is, nem csoda, hogy nem bírtam sokáig. Amíg Piri Ádámmal játszott, én
leültem a medence szélén egy padra és néztem a kis mosolygó, ügyefogyott gyerekeket.
És néztem a feszített víz imbolygó, csillámló tükrét. Béke volt. Nem
gondoltam semmire, a kis fogyatékos gyerekek arcát figyeltem és

75
 Titkos könyv

próbáltam megérteni, mitől hasonlítanak ennyire egymásra, ha közben

ennyire különböznek. Élveztem a jókedvüket. Azokban a percekben otthon
éreztem magamat a világban.
Azután Piri elvitte Ádámot az édesanyjához, és eljött velem sétálni.
Nagyon félt, hogy ismerősökkel találkozik, és meglátnak minket. De ez a
félelme csak néhány percig tartott. Mert azután mosolyogva, büszkén
végigsétált velem a Belvároson, és a Gambrinusban ebédeltünk. Ez a
vendéglő tele volt az ismerőseivel. Nevetve köszönt jobbra-balra,
sugárzott róla a boldogság. Nem kellett egymáshoz érnünk ahhoz, hogy
bárki láthassa, összetartozunk. Akkor már nem érdekelte a konspiráció.
Itt, a Gambrinusban mesélte el az alábbi történetet. Óvónőképzőbe járt,
pszichológiából vizsgázott. Volt a tételek közt egy, amelytől minden
vizsgázó félt. Ő is. Úgy hozta a véletlen, hogy őt hívták be elsőnek. Húznia
kellett a tételek közül. Mit tesz Isten, rögtön azt húzta, amelyiktől
mindenki félt. Megfogta a kis cédulát, összegyűrte apróra, szájába tette
és lenyelte. Az asztalon állt egy kancsó víz és néhány pohár. Piri az
éttermi asztalon álló kancsóval és pohárral eljátszotta nekem, ahogyan ott
a vizsgán kedves mosollyal a kancsóért nyúlt, töltött magának egy pohár
vizet és leöblítette a finom falatot. A vizsgabizottság elképedve ült. Végül
az elnök megkérdezte, miért ette meg a tételt. „Mert nem tudtam rá a
választ” - felelte ő, mintha mi sem volna természetesebb.
A vizsgabizottság elnöke, úgy látszik, vevő volt Piri humorára, mert újabb
tételt húzatott vele, amelyből aztán jelesre vizsgázott.
Amikor Piri befejezte az egyszemélyes színházzá váló elbeszélést, megszólaltam:
- Ez 1972. május 4-én történt.
- Honnan tudod? - kérdezte ő meglepett örömmel. Nem mondhatnám,
hogy különösebben meg lett volna döbbenve. Az előző két hét
mindkettőnket hozzászoktatott az ilyen pillanatokhoz.
Onnan tudtam, hogy a nevezett napon velem is lényegében ugyanez történt. Egy
végül is elmaradt tüntetés elmaradhatatlan folyományaképpen aznap
hallgattak ki életemben először a politikai rendőrségen. Mivel végzős
gimnazista voltam, az érettségi szünet miatt másnapra volt kitűzve a
bizonyítványosztásunk. Délben, a több órás kihallgatás végén a
rendőrtiszt közölte velem, hogy másnap reggel folytatjuk. És akkor én,
legyőzve az órák óta tartó, gyötrelmes szorongást, amit egy ilyen helyzet
a legvagányabb fickóban is kelt (és én nem is voltam túlságosan vagány),
azt válaszoltam:
- Nem érek rá.

76
 Titkos könyv

Valóban nem értem rá, ott akartam lenni a bizonyítványosztáson. A

rendőrtiszt annyira megdöbbent, hogy meg sem tudott szólalni, végül
pedig, miután megtudakolta, miért nem érek rá, beleegyezett, hogy csak
harmadnap folytassuk a kihallgatásomat. És én soha többé nem szorongtam a
kihallgatásokon.
Azt hiszem, világos, hogy a fönti két történet ugyanarról szól: egy kiszolgáltatottságot sugalló
helyzet váratlan, kreatív átalakításáról. Arra azonban nem tudok magyarázatot, miért
gondoltam, hogy ez a két történet egyszerre zajlott le. Ha utánaszámoltam volna, mikor is
járhatott Piri óvónőképzőbe, még csak volna rá valami halvány magyarázat,
hiszen az évszám stimmel, a vizsgaidőszakok hónapja, a május
úgyszintén. De én - legalábbis tudatosan - nem számoltam az éveket,
engem egyszerűen lenyűgözött ez az elképesztő történet, a merészség és
a báj, ami megnyilvánult benne, és egyáltalán nem igyekeztem közben
elhelyezni mindezt az időben.
Ott ültünk a Gambrinusban, Piri előtt a majdnem érintetlen étel. Egyszer
csak, valami váratlan sugallattól indíttatva, azt mondtam neki:
- Úgy érzem, neked van egy másik keresztneved is.
- Igen van.
- Várj! Ne áruld el. Ugye, Mária a másik keresztneved?
Természetesen az volt. Eltaláltam. Az ilyen pillanatokban hirtelen valami hatalmas csönd
támadt bennünk és körülöttünk. Ezekben a pillanatokban ott éreztük a megérkezés
bizonyosságát. Az ismerősökre való tekintettel még csak a kezemet sem
fogta meg, mégis, mintha szerelmeskedtünk volna. Az sem volt ennél
teljesebb összeolvadás. Körülöttünk nyüzsgött az étterem, hatalmas
tálakat egyensúlyozó pincérek szaladgáltak, hétköznap volt, de már
december, a karácsony előtti hetek izgalma keveredett a tavaszias
időjárás keltette nyugtalanító szédülettel. A szomszéd asztalnál éppen
fizettek, egy pincér a rendelést kiabálta be, ahogyan lábával belökte a
konyhai lengőajtót, de hirtelen mindez olyan lett, mintha valami lelassított
némafilmet látnánk, csak mi voltunk ott ketten, ennek a zsibongó némaságnak a közepén.
Aztán, amikor megtört a csönd, nagy levegőt vettem és megpróbáltam
elmondani valamit, amit addig sosem foglaltam szavakba - pedig a
szavakról, vagy legalábbis a nevekről szólt. Ezt mondtam:
- Tudod nekem, ellentétben a hagyománnyal, csak egy keresztnevem van, talán mert már a
nagyszüleim is hitetlenek voltak, nagyobbik részük egyébként nem keresztény, hanem zsidó.
Azért én mégis gyakran éreztem úgy, hogy van egy titkos nevem, de még
senkinek sem árultam el. Én a lelkem mélyén úgy tudom, hogy Tamás
vagyok. A születésnapom védőszentje Hitetlen Tamás. Nyilván ismered a

77
 Titkos könyv

történetét. Hitetlen Tamásban nekem az tetszik, hogy a hit kérdésében is

tudományos alapossággal akart eljárni, nem hitt a szavaknak, csak a
kísérletnek. Kísérleti bizonyítékot akart szerezni arról, hogy Krisztus
feltámadt. A tudományos igazság keresésének egyik feltétele, hogy a
vizsgált jelenség megismételhető legyen. Az emberek többsége vagy
hívő, vagy nem az, vagy naívul, kételkedés nélkül elhiszi, amit sokan
mondanak neki, vagy annak se hisz, amit a saját szemével lát. Nekem
egyik magatartás sem tetszik, nekem az a rokonszenves, ha valaki ezt a
mélyen érzelmi döntést, a hitre vagy hitetlenségre vonatkozó döntést megpróbálja
úgyszólván tudományos alapossággal meghozni. Mondhatnám, veszi a fáradságot, és utánajár
a dolognak.
Sugárzó szemmel, tágra nyílt pupillákkal nézett rám, a szája sarkában enyhe ironikus mosoly.
Ha kettesben lettünk volna, most megcsókolt volna és én nem tudtam, de nem is akartam
volna folytatni:
- Azt is mindig szépnek találtam, hogy Hitetlen Tamás nevenapja a téli napforduló idejére
esik. Ahogyan a Föld a téli napforduló idején a legnagyobb sötétből elindul a
legnagyobb világosság felé, úgy indul el Hitetlen Tamás a teljes
hitetlenség felől a valóságos tudással, mélyen átélt személyes
tapasztalattal megalapozott hit felé. Ezért sokszor gondoltam már arra,
hogy felveszek egy írói álnevet, és azon túl Tamás Péternek nevezem majd
magamat. A Tamás nevet ráadásul többen viselik az én kis panteonomban is. Itt van például
Beckett Tamás. Egész élete párhuzamos Hitetlen Tamás sorsával. Fiatalon a királlyal
tivornyázik, püspökként a hite védelmében szembefordul vele. És meghal a hitéért. És itt van
Aquinói Szent Tamás, a hit filozófusa. Létezik-e nagyobb, termékenyebb feszültség, mint a
misztikus élmény és a logikus gondolkodás ellentétét az életünk középpontjává tenni és
filozófiai kérdéseket föltenni a hittel kapcsolatban? A legnagyobb misztikusokat mindig is
filozófusnak, a legnagyobb filozófusokat mindig is misztikusnak tartottam. Ezek is, azok is a
lét legnagyobb kérdéseit tették föl és ki innen, ki onnan közeledve jutott el a nagy, mély és
megfoghatatlan igazságok halálos csöndjéig. Ennek a kimondhatatlan
mélységnek különböző neveket adtak a történelem folyamán, és ezt a
küzdelmet, amelyet az ember a megfogalmazhatatlan
megfogalmazásáért folytatott, megjelölt emberek vívták. Az egyik ilyen jel
az én szememben mindig is a név volt. A legszebb emberi névnek, a
leginkább beszélő névnek Thomas Mann nevét tartom. Ebben a három
szótagban mintha benne volna az ember küzdelme azért, hogy megértse
a világot.
Hogy senki se lássa, csak én érezzem, az asztal alatt megsimogatta a térdemet.
Azután fizettünk és vagy egy fél órán keresztül némán sétáltunk egymás mellett. Egy parányi
kis cukrászdában ettünk valami remek süteményt, kávét ittunk és Piri szótlanul mosolygott.
Érdemes volt megszületnem.
78
 Titkos könyv

Vonattal jöttem Budapestre Sopronból, december 21-én, a születésem napján. A Déli Pálya-
udvarról metróval mentem haza. Este volt, már csak néhány utas lézengett a kocsiban. Ahogy
ott ültem a föld alatt suhanó kocsiban, megláttam egy szerelmespárt. Az ajtó mellé húzódva
álltak, ölelték és csókolták egymást. Mindenről megfeledkeztek, senki és
semmi más nem létezett a számukra. Az ilyen látvány engem mindig
zavarba ejt. Úgy érzem magam, mintha leskelődnék, nem rám tartozó
titkok tudójává válnék. Ez a két ember ráadásul nagyon furcsa volt. Idegenek,
nem e világról valók voltak még a mozdulataik is. Mindketten rendezetten, de esetlenül
öltöztek, egész viselkedésükben volt valami esetlen, és ez különös ellentétben állt azzal, hogy
mennyire felszabadultak voltak, mennyire nem törődtek a környezetükkel. Már-már
viszolyogtam tőlük.
Azután a fiú, majd rögtön utána a lány is, egy pillanatra felém fordította a fejét.
Mindent megértettem és a viszolygásom is azonnal elmúlt.
Mind a ketten vakok voltak.

79
 Titkos könyv

Tamás Péter

Ezekben a napokban ismét fölhívtam Artúrt. Megpróbáltam elmondani neki, mi történt velem
az elmúlt két-három hétben. Ez így telefonon át nagyon nehezen ment, de Artúr elég
érzékeny ahhoz, hogy megértse: nem valami szalmaláng ez a szerelem. Valami történt velem,
ami soha korábban.
Megkértem, készítse el Piri horoszkópját és az enyémet is. Artúr sóhajtott egyet.
- Biztos vagy benne, hogy akarod?
- Ezt hogy érted?
- Mondtam már neked, hogy nem igazán tudjuk, mit lehet és mit nem lehet megtudni az
asztrológia segítségével. Én pontosan tudom, hogyan kell elkészíteni egy horoszkópot, és ha
egyáltalán nem hittem volna benne, nyilván el sem kezdtem volna tanulni. De hiába tudom,
hogyan kell elkészíteni és hiába tudok arról is elég sokat, hogy hogyan kell értelmezni, azt
egyáltalán nem tudom, hogy amit majd mondok neked, mennyire lesz valóban igaz. Biztos,
hogy látni fogok olyasmit is, amit magad sem tudsz, de az is biztos, hogy sokat fogok
tévedni. De egyikünk sem tudhatja előre, mi lesz telitalálat és mi lesz
tévedés.
- De azért megcsinálod?
- Na jól van - mondta -, inkább én készítem el neked, mintsem hogy elmenj valami
fontoskodó sarlatánhoz.
Ezután megkérdezte a születési adatainkat. Én ekkor még oly kevéssé konyítottam az
asztrológiához, hogy nem is jutott eszembe: a horoszkóp fölállításához nem elég tudni a
születésnapot, szükség van a születés órájának és percének ismeretére is. A magamét
véletlenül tudtam. Amikor Artúr Piri születésének óráját és percét kérdezte, azt mondtam:
- Nem tudom, de biztosan délután fél három.
Amikor Piri legközelebb telefonált, megkérdeztem tőle, hány órakor született. Nem
tudta. Másnap megkérdezte az édesanyját. Tíz perccel három előtt
született, délután. Mindössze húsz percet tévedtem. És mivel ő maga sem
tudta az időpontot, azt hiszem, ez a megérzés nem nevezhető
telepátiának. Azt persze nem tudom, hogy minek nevezhető. Esetleg
egyszerűen tévedésnek?
De hát amikor megéreztem a másik nevét, a Máriát, az mi volt vajon?
Amikor újból fölhívtam, most már a pontos időpont ismeretében, erről is
beszámoltam Artúrnak. Még a Hitetlen Tamás nevére vonatkozó

80
 Titkos könyv

gondolataimat is elmondtam neki. Lényegében ugyanazt válaszolta, csak

másképp, amit már korábban is mondott a megérzéseimről:
- Vigyázz. Próbálj meg észnél maradni. Nem az a fontos, hogy van-e összefüggés egy ember
neve és sorsa között. És nem az a fontos, hogy megérzed-e a szerelmed másik
nevét vagy sem. Egyedül az a fontos, hogy mit teszel. Hogy mihez
kezdesz az életeddel. Mondd, van annak valami jelentősége, hogy
kitalálsz egy nevet? Vagy annak, hogy Canterbury érsekét Tamásnak
hívták vagy másképp? Hát nem az a fontos, hogy mit tett? Hogy mihez
volt bátorsága? Igazán azt gondolod, hogy a nevétől volt olyan bátor?
Artúrnak persze igaza volt. De ez a nevekkel kapcsolatos furcsa érzésem azóta sem múlt el
egészen. Természetesen, mint már említettem, nem hiszek benne, hogy a nevek bármit is
elárulnának. Azt inkább hiszem, hogy némely nevek sugallnak valamit. Ha igaz a már
idéztem mondás, hogy nomen est omen, akkor talán azért, mert egyes nevek bizonyos
szerepeket, esetleg valamilyen magatartást sugallnak. De hogy a név által sugallt
szerepet a név hordozója betölti-e, ez, azt hiszem, egyéni választás,
valahol a tudat mélyrétegeiben meghozott döntés kérdése. Nem mernék
tanulmányt írni a kérdésről, de sokszor úgy érzem, hogy akikről olyan
elragadtatottan beszéltem Pirinek ott a Gambrinusban, Beckett Tamás,
Aquinói Szent Tamás és Thomas Mann, nem véletlenül lettek azzá, akikké
lettek. A szüleik a Tamás névben megjelenő szerepet sugallták nekik már
gyerekkorukban. És melyikük így, melyikük úgy, de mindhárman
elsőrangúan, el is játszották ezt a szerepet.
Az viszont nem volt döntés kérdése, ami most a közelmúltban, nyolc évvel
később derült ki: hogy Tamás Péter, akinek én nevezni akartam magamat,
akit úgyszólván a jobbik énemnek tartottam, valóban létezik. Hogy Tamás
Péter - az nem egy név. Az egy ember.
Fél évvel ezelőtt megemlítettem Klárának, hogy egy jó grafikusra volna
szükségem. Azt válaszolta, hogy egy barátnője éppen nemrégiben
ajánlott neki valakit a készülő lemezéhez. A Wesendonk-dalokat vette föl
vele egy német kiadó, és Klára, aki pedig nem rajong Wagnerért, valami
titokzatos szépséget vitt ezekbe a fájdalmas dalokba. Mintha megérezte
volna, mi történik velünk a közeljövőben. Wesendonk Wagner barátja volt,
Wesendonk felesége pedig, Matilde, Wagner szerelme. És amikor Wagner és
Matilde egymásba szerelmesedtek, ahelyett, hogy szerelmeskedtek volna (bár ki tudja, lehet,
hogy megtették), sokkal mélyebb, a jelek szerint évszázadokra szóló módon élték ki ezt az
érzést: Wagner zenét komponált Matilde Wesendonk verseire. Hát létezik ennél erotikusabb
kapcsolat? Klára gyönyörűen énekelte ezeket a dalokat, éppen a napokban
jelent meg a lemez, de nem vagyok biztos benne, hogy valaha is képes
leszek meghallgatni még egyszer ezt a felvételt. A borítóval kapcsolatban
aztán azt mondta, hogy a kiadó hozott más grafikust, a borító már készen is

81
 Titkos könyv

van, neki ugyan nem nagyon tetszik, de a kiadó ragaszkodik a saját emberéhez, az persze
német, egy magyar grafikusnak ott nincs sok esélye. De hátha ez, akit ajánlottak neki, tényleg
jó. Látta egy lemezborítóját, az nagyon ízléses darab volt, egy Gershwin-lemez. Mondtam jó,
megnézem, mit tud ez az ember, megvan a telefonszáma? Hosszan keresgélt a táskájában,
végül a szanaszét potyogó rúzsok, szemfestékek, zsebkönyvek, hangvillák és egyéb
rejtélyes, apró tárgyak alól, a táskája mélyéről diadalmasan előhúzott egy
összegyűrt cédulát: ez az! Tamás Péter! És itt a száma is.
Mi az, hogy Tamás Péter, kérdeztem, beszéltem én erről valaha neki?
Klára nem értette, min vagyok úgy meglepődve, én meg nem értettem,
hogy ő honnan tudja azt a nevet, amit Piri óta senkinek sem árultam el,
mert végül aztán, a később történtek miatt, nem mertem ezzel a névvel
játszani.
Akkor elmondtam Klárának, amit nyolc évvel korábban Pirinek és Artúrnak, és bár józan,
hétköznapi ésszel nincsen ebben a dologban semmi titok, sőt, akár azt is
mondhatnám, hogy az egész egy nagy marhaság, azért én láttam Klárán,
hogy ő is érzi: most valami nagyon fontos dologról beszélek, amit az
együtt töltött öt év alatt mindeddig elhallgattam. Nem csinált jelenetet -
nem szokott. Csak egyre csöndesebb lett. Lélegzetvisszafojtva ült ott az
ebédlőasztalnál, előtte a táskájából kirámolt holmik, az egyik széken a
nyitott retikül, az egész olyan volt, mintha bugyiban állna ott előttem és
sírna. Egy női retikül kirámolása felér egy vetkőzéssel, Klára némasága
felér egy sírással.
Szóval kiderült, hogy ezt a grafikust egyszerűen Tamás Péternek hívják,
és ott volt a telefonszáma is: 293-151. Vagyis másképp, 29-31-51.
Nem tudtam, mit gondoljak. De akármit is gondoltam, ezt az embert föl kellett hívnom.
Fölhívtam. Kellemes hangú fiatalember jelentkezett, érdekelte a munka,
úgyhogy meghívtam hozzánk másnap délutánra, beszélgessünk a
részletekről.
Klára még otthon volt, amikor Tamás Péter megérkezett. Már éppen indulnia kellett
volna, este előadása volt, Izoldát énekelt, de mintha ez akkor már nem
lett volna olyan fontos. Végül majdnem elkésett. A fiú egész idő alatt
egyszer sem nézett Klárára - és mégis, mintha minden mosolya, minden
mozdulata neki szólt volna. Azután Klára elrohant, én pedig megrendeltem a
lemezborítót.
Tamás Pétert nagyon rokonszenvesnek találtam. Annyira, hogy - eleinte a
munka apropóján, később már anélkül - szívesen találtam rá különféle
alkalmakat, hogy találkozzam vele. Többször meghívtam hozzánk is. Az
utóbbi években több barátomtól is elszakadtam, és nagyon jól esett

82
 Titkos könyv

ennek a nálam tíz évvel fiatalabb, de rendkívül érett, felnőtt

fiatalembernek a közelsége.
Azután nagyon hamar azt kezdtem érezni, hogy a látogatásai valójában nem nekem
szólnak. Már-már összebarátkoztunk, de valahogy nem voltunk képesek
egy bizonyos határt átlépni. Amikor például, mint az barátságokban
helyénvaló, a nőkre terelődött volna a szó, valami gátlást éreztem. Nem
tudtam megosztani vele az érzelmi élményeimet. Könyvekről, zenéről,
festészetről, filmekről remekül el tudtunk beszélgetni. A nőkről nem.
Ráadásul valamifajta kisebbrendűségi érzés kezdett kialakulni bennem.
Tamás Péter magasabb nálam, fiatalabb tíz évvel, jóképű, és nagyon jól is
keres. Minden okom megvolt rá, hogy megérezzem benne a vetélytársat.
De azért igyekeztem nem törődni a saját érzéseimmel. Még szégyelltem
is, hogy féltékeny vagyok. Hiszen igazán semmi sem történt.
Persze ostobaság volt, hogy így viselkedtem. Valóban lehet, hogy nem történt semmi. Szóval
lehet, hogy nem feküdtek le egymással. De ez azt hiszem, teljesen mindegy.
Ugyanis Klára két hónappal ezelőtt kitalálta, hogy ő meg akarja rajzoltatni
az arcképét ezzel az emberrel. Még meg is kérdezte, mi a véleményem
erről. Hát mondhattam volna azt, hogy nem? Amikor ez az ember már-már a barátom
volt és én kétségtelenül nagyon tehetségesnek tartottam?
Nem értettem ugyan, mi szüksége van Klárának erre az arcképre, de ezúttal is elfojtottam az
érzéseimet. Annyira, hogy meg sem igen fogalmazódtak bennem. Csak valami alaktalan
félelmet éreztem.
Hogy is ne éreztem volna, amikor pontosan tudom, micsoda vetkőzés,
micsoda minden sztriptíznél izgalmasabb vetkőzés, ha egy nő modellt ül
egy festőnek, még ha csak az arcképét rendeli is meg tőle.
Éppen Klára volt az, aki erről felvilágosított. Tavaly Madridban jártunk és persze
elmentünk a Pradóba. Kézen fogott és odavezetett Goya képéhez, a Ruhás majához. Azután a
párjához, a Meztelen majához.
- Te melyiket tartod vonzóbbnak? - kérdezte, finom kis mosollyal a szája szögletében.
- A kettőt együtt - válaszoltam. - A ruhás képet a másik megléte még
izgatóbbá teszi, mint amilyen önmagában volna, pedig ezzel az áttetsző
selyemruhával már így is eléggé izgató.
- Hát én a ruhásat - mondta ő. - Semmi sem annyira csábító, mint a félig
feltárt titok.
És most itt van, két hónapja az én tudtommal jár el Tamás Péterhez és ül neki modellt.

83
 Titkos könyv

Hát ő az az ember, akinek eddig nem voltam képes leírni a nevét. Neki
adta kölcsön Klára a kocsinkat. Hozzá kellett elmennem nemrég, a saját
lemezem ügyében. A Soproni út 29-be.
És amikor megláttam az utca nevét, ahol lakik, úgy éreztem: ezt az egészet büntetésül
kaptam. Azt hiszem, ott, a Soproni úton határoztam el, hogy végre megírom, mi történt
Pirivel és velem.
Felajánlotta, hogy hazahoz (másnapra kérte el a kocsit), de ezt azért elhárítottam.
Mondtam, ki akarom szellőztetni a fejemet, inkább hazamegyek gyalog.
És tényleg gyalog jöttem. Nem akartam buszra vagy villamosra szállni. Jól esett az esti sötét,
nem akartam egy villamos halott, sárga fényében, kitakart arccal álldogálni. Úgy éreztem
volna magamat, mintha meztelen volnék.
Átgyalogoltam a városon, Budáról Pestre. Órákon át jöttem hazafelé. Amikor elindultam,
még tele voltak az utcák. Ahogy jöttem - pedig a Belváros felé haladtam, hiszen itt lakunk -
egyre kevesebb embert és egyre kevesebb autót láttam. Az autók és a buszok
egyre gyorsabban szaladtak a lassan kiürülő utcákon. Volt időm
gondolkodni.
Persze a szavak félrevezetnek. Gondolkodni - mi az? Az mit jelent? Nagyon gyakran
tapasztaltam, hogy amikor tudatosan, határozottan elkezdek gondolkodni valamin, semmire se
jutok. Ha viszont nem teszek mást, mint hagyom, hogy a gondolataim elkalandozzanak,
egyszer csak eszembe jut valami, amire addig nem gondoltam.
Így voltam most is. Azon kezdtem tűnődni, vajon miért éreztem azt, hogy
ez az egész, ami Tamás Péter és az én Klárám között történik, büntetés? Hát kinek ártottam
vajon? Pirinek vagy Klárának? Bántottam én valamelyiküket? Ennyire? Hogy ekkora
büntetést érdemlek? Most, amikor végre kezdett az életemben kialakulni valami értelmes
folyamatosság?
Üveges szemmel bámultam a feltünedező kirakatokat. Egyre beljebb
jártam, egyre több volt belőlük.A színes kockakővel kirakott utcák
fénylettek, rendben voltak tartva, gusztusos, színes és tiszta volt a járda,
azután hirtelen minden megváltozott, tarka-barka feliratok a kapukon,
ízléstelen cégtáblák, összefirkált falak: mintha egy másik évtizedben vagy
egy másik országban jártam volna. Mindebben nem vettem észre semmi
rendszert. Nagy, lapos, fekete, halkan guruló Mercedesek előzgettek kis
pöfögő, szürke Trabantokat, méltóságos Volvók vezetői nézték értetlenül
a Ladákban erőszakosan nyomuló, tréningruhás fickókat. Hirtelen
olyannak kezdtem látni a várost, mintha valami tébolyult filmrendező itt
akarná megrendezni ismeretlen értelmű filmjének a pokolban játszódó
jeleneteit.

84
 Titkos könyv

Megvan. Hát persze, hogy bántottam Klárát. Nem szavakkal, még csak nem is a viselkedé-
semmel. Sokkal mélyebben. Hogy ezt hogy nem láttam be eddig!
Pirivel.
Nem, nem arról van szó, hogy Klára féltékeny. Annál ő sokkal
egyszerűbben és emberségesebben gondolkodik. Soha nem tekintette az érzelmeimet
a saját tulajdonának.
Csak egész egyszerűen, mint minden szerelmes nő, éveken át azt
remélte, hogy az ő arca lakik a lelkem legközepén. És mivel érzékeny,
mivel sokkal többet tud, mint amennyiről tudja, hogy tudja, egyre biztosabban
érezte, hogy van ott valami, egy megközelíthetetlen mag. És hogy azzal a maggal nem az a
baj, hogy ott, bent lakom én. Ha én volnék ott legbelül, az talán nem bántaná annyira. De nem
én lakom ott legbelül. Hanem Piri.
Amikor öt évvel ezelőtt megismertem Klárát, és egymásra zúdítottuk az
életünk történetét, természetesen sok mindent elmondtam neki ebből a
történetből. De most látom, hogy mennyi mindent nem mondtam el. És
egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt ő a maga finom ösztöneivel pontosan
megérezte.
El kell mondanom mindent. De erre nem leszek képes élőszóban. Hiszen
amikor Pirire gondolok, még mindig Piribe vagyok szerelmes. Üljünk ott
ketten a gyönyörű, barátságos otthonunkban, a két meleg színű fotelben,
nézzek a szemébe, és beszéljek neki arról, hogy milyen volt átölelni Pirit?
Hogy milyen érzés volt, ha csak megláttam messziről? Hogy nem volt
pillanat, amikor ne tudtam volna, hogy éppen mit is csinál, mert mindent,
de mindent megéreztünk egymásról?
Leléptem a járdáról, megálltam a zebrán, vártam, hogy a száguldó motorkerékpáros, aki, mint
egy fekete ördög, suhant át a városon, elmenjen. Csikordult a fék, a motoros megállt. És rám
üvöltött:
- Nem látja, hogy megálltam magának? Miért nem megy már, maga állat?!
Átevickéltem a túloldalra. Már valahol a Szabadság-híd közelében jártam. Mögöttem a
Gellérthegy, mögöttem Buda nőies dombjai. Szemben a lapos Pest.
Előttem a széles folyó, a Duna, balra a hidak sora: mintha átölelnék a
várost. Mennyire szerettem én ezt a látványt! Miért érzem most úgy itt
magamat, mint egy idegen, aki elveszítette, és most nem találja önmagát? A saját
tükörképét?
Nem tudom elmondani. De meg tudom írni. A fehér papír előtt nem
pirulok el. A tollam, mint egy fallikus jelkép, talán jelképessé teszi azt is,
amit majd megírok vele. Azt a szerelmet, amely nem múlik el akkor sem, ha már
fogatlan vénember leszek. Azt a szerelmet, amit nem lehet elfelejteni, csak túlélni.

85
 Titkos könyv

Ahogy befordultam az utcánkba, pongyolát és papucsot viselő, fésületlen,

ráncos arcú öregasszony jött szemben velem.
Mögötte néhány lépéssel egy hosszú, fehér hajú, nemes arcélű öregember
bicegett, gyűrött zakóban, mocskos ingben. A karjával gesztikulált.
Próbálta utolérni az öregasszonyt. És közben ezt kiabálta:
- Olyan szép vagy még! Hány éves vagy? Olyan szép vagy! Hallgass meg!

86
 Titkos könyv

Éjféli mise

Piri napok alatt meghódította magának egész környezetemet. Egyszer a Körúton sétáltunk és
Piri vett fél kiló gesztenyét egy utcai árustól. (Habzsolta az életet, tíz dekát eszébe sem jutott
volna venni.) Csakhogy nemsokára bementünk a Fészek Klubba ebédelni. A
gesztenyéből alig fogyott el egy-két szem. Piri a zacskót Mamikának, a
ruhatárosnak a kezébe nyomta (de olyan szeleburdi mozdulattal, hogy a
meleg, barna gesztenyék azonnal szét is gurultak a hosszú, fehér ruhatári
pulton) és saját hebrencsségén is nevetve így szólt: „Tessék csak megenni
helyettem!” Én Mamikát addig még sose láttam mosolyogni. Akkortól fogva egy kicserélt
Mamika fogadott, valahányszor csak beléptem a klubba, és lementem az alagsorban elhelye-
zett, tágas ruhatárba.
Piri ajándékokkal fölpakolva jött Pestre, és ajándékokkal megrakodva ment haza Sopronba, a
kisfiához. De nem csak én és Muki kaptunk tőle folyton kedves apróságokat. A
barátaimról se feledkezett meg, és kitűnő megfigyelő lévén mindig
eltalálta, ki minek örül. Ő maga a hétköznapi apróságoknak örült a
legjobban. Ha érkezésekor volt otthon Jonatán-alma, akkor tudta, hogy a
zöldségesnél is gondoltam rá. Alig evett mást, mint almát. És reszelt
sajtot. Ha étteremben ettünk, két-három falat után abbahagyta az evést.
Titok volt számomra, honnan veszi azt a rengeteg energiát, ami ehhez a
rohanó élettempóhoz - amelybe azért különös módon mindig belefért egy
kis bámészkodás, szemlélődés - mindenképpen kellett.
December 21-étől fogva egy egész héten át nem láttuk egymást. Egy hét
persze általában rövid idő, de ahhoz képest, ahogyan akkor mi éltünk,
elviselhetetlenül hosszúnak érződött. És közben volt a karácsony. Hiszen
éppen emiatt, a szeretet ünnepe miatt nem találkozhattunk. A Szenteste délutánját Iván
lepusztult albérletében töltöttem, a Majakovszkij utcában (ma már ismét Király utca), és még
két dalt is írtunk, az egyik éppen az undok karácsonyról szólt (melyet Iván hasonló okokból
nem tölthetett a kedvesével, mint én; elég bonyolult életet éltünk). Ivánnak ez a lepusztult
albérlet egyébként rengeteg pénzébe került, és itt aztán igazán olyan bohém összevisszaság
uralkodott, amilyet az ostoba művésztörténetek szerzői elképzelnek. Valami
földre dobott, hatalmas matrac helyettesítette az ágyat, amely az
úgynevezett hálószoba nagy részét el is foglalta. Mivel azonban a pianínó
is itt állt, ez volt a dolgozószoba is, és bár a másik szobában volt néhány
fotel, melyekbe még úgy-ahogy bele lehetett ülni, a pianínó miatt oda végül is ritkán mentünk
át. Pedig Ivánhoz folyton jött valaki, volt, aki egy-két napra ott is maradt, szóval zajlott az
élet az összes termekben. Volt egy kis erkély is, de oda csak egyetlen alkalommal mentem ki.
Többször nem mertem megkockáztatni, mert akkor is majdnem leszakadt. Különben sem volt
valami felemelő látvány ez a szomorú terézvárosi utca a lerobbant házakkal,
87
 Titkos könyv

melyeknek faláról potyogott a vakolat és olykor lepotyogtak az erkélyek

is. De Ivánhoz szerettem járni, mert az egész hülye lakásból az az
időtlenség sugárzott, ami Iván egész lényét jellemezte. Az órák többnyire
álltak, a rádióban nem volt elem, tévé nem volt, de ha volt is, elromlott. A
villás, régimódi telefon billentyűjét egy borotvahabos tubus tartotta a
helyén. Ezt hosszas közös kísérletezés eredményeként találtuk; a tubus
ugyanis ahhoz elég súlyos volt, hogy a helyén tartsa a billentyűt, de ahhoz
még elég könnyű, hogy a készülék csöngeni tudjon tőle. A hallgató
ugyanis el volt törve, és nem volt szabad elmozdítani a helyéről. Egy
párnán feküdt, a földön, lekonyultan, és ha az ember bele akart beszélni, oda
kellett guggolni hozzá.
Piri is nagyon szerette ezt a lakást, talán mert annyira elütött a kisvárosi
rendtől, amelyhez szokva volt és amelyet meglehetősen unt. Ha tudta,
hogy ott vagyok Ivánnál, ott is felhívott; odaguggoltam a párnán fekvő
hallgatóhoz, hallgattam a hangját - és olyankor ő is egy kicsit ott volt
velünk. De Szenteste délutánján én sem hívhattam, ő sem hívott.
Azután, Ivánnal kettesben, elmentünk csavarogni. Este tízkor pedig
kikötöttünk a Balettcipőben. Türrék ugyanis, a magunkfajta éjszakai
csellengők kedvéért, barátaik számára Szenteste is kinyitották az üzletet.
Éjfélkor innen mentem el éjféli misére. Ez az egyszerű mondat azonban
sokkal többet fed, mint egy karácsonyi szokás.
Én ugyanis soha azelőtt és azóta nem voltam hívő. És ha lettem volna is,
vajon milyen vallás hívője lettem volna? Lévén, hogy zsidó családból
származó apám és katolikusoktól és zsidóktól eredő, de protestáns
iskolában nevelt anyám egyaránt vallástalanok, hívő dédanyám, Helén
mama pedig, akivel annyi időt töltöttem gyerekoromban, igazi
liberálisként (bár ezt a szót nyilván nem ismerte) soha, egyetlen pillanatig
sem próbált engem vallásossá nevelni.
Nem voltam tehát hívő - egészen addig, amíg Pirit meg nem ismertem. Az
ő jövetelét azonban olyan ajándéknak éreztem, hogy azt gondoltam: ilyen
ajándékot nem lehet véletlenül kapni. Hálásnak kell lenni érte - és a hála
érzése feltételez egy személyt, akire a hála irányul. Én bajban, félelemben
sose voltam istenkereső - szégyelltem is volna a gyöngeségemet. Aki a
bajban válik istenkeresővé, az nem bízik a saját erejében, gondoltam és
gondolom, némi gőggel talán.
Az öröm viszont mindig szerénnyé tett, akárcsak a siker. Ilyenkor mindig eszembe jutnak a
boldogtalanok, és ez tiszteletet ébreszt bennem a keveseknek mért és ritka boldogság iránt.

88
 Titkos könyv

Piri jövetele, mindaz, ami velünk történt, hívővé tett. Meg akartam
keresztelkedni. Azt akartam, hogy ő legyen a keresztanyám. Talán Helén
mama emlékének és Piri küszködő katolicizmusának hatása tette, de
eszembe sem jutott, hogy a római katolikus vallás helyett más vallást is választhatnék.
Nekem akkor a hit egyet jelentett a katolicizmussal.
Ami az éjféli misét illeti, ha véletlenül valamely kisvárosban vagy falun töltöttem a
karácsonyt, az éjféli misére a sehol másutt nem tapasztalt hangulat, a nagy emberi közösség
melegének átélése kedvéért korábban is elmentem. De itthon, Budapesten soha. Akkor
először. És hosszú időre utoljára.
A Teréz-templomba mentem, amely a környékén jóval később épült házak
között a maga barokk pompájával egy számomra ismeretlen Terézvárost
idéz, azt, amelyiknek emlékeképpen a környék utcanevei is itt maradtak:
Nagymező utca, Kertész utca. Gyerekkorom óta ismertem ezt a
templomot - kívülről. Belül azelőtt soha nem jártam. Pedig éveken át
naponta többször elmentem mellette, hiszen ott állt a szomszédságában
az iskolánk, a Labda utcai iskola. Itt zajlott az életem, itt barátkoztam
Attilával, itt fociztunk a templomépület egyik kiszögellésénél, a sekrestye
mellett, a plébániával szemközt. Akkoriban föl se tűnt, felnőtt fejjel
vettem észre, milyen különös sziget ez a templom. Magában áll egy olyan
környéken, ahol a házak mind szorosan egymáshoz tapadnak. Ez a különállása is a
múltat idézi, a hely, a Terézváros egykori tágasságát és falusias jellegét. Hiszen még az én
gyerekkoromban is, úgy a hatvanas évek végéig, minden októberben megtartották a szomszéd
Liszt Ferenc téren, ahol laktunk, a terézvárosi búcsút, ringlispíllel, vattacukorral és fakanállal,
ahogy dukál.
Ide jöttem tehát, az egyszerre ismerős és idegen Teréz-templomba,
végighallgattam a misét, életemben először imádkoztam is, és persze
mindvégig Pirire gondoltam, aki nyilván Sopron valamelyik templomában
hallgatja éppen most ugyanezeket a szavakat. Emlékszem a zsúfolt
templomban mellettem térdeplő, apám korabeli, de már nehézkesen
mozgó férfira, aki olyan stréber hangossággal mondta az ima szavait,
hogy folyton az volt az érzésem: ez még az Úristen előtt is bizonykodni
akar. Rém kellemetlen alak volt, és lám, ő az egyetlen, akire emlékszem
erről a miséről. A pap megemlékezett éppen elhunyt elődjéről, aki már
igen öreg ember volt, nyolcvanas éveiben járt a karácsonyt megelőző
halálakor. Ez nagyon élesen megmaradt bennem, később is többször
megpróbáltam elképzelni az öreg plébánost, aki mindig pici, töpörödött
emberként jelent meg a szemem előtt; elképzeltem, hogy évtizedeken át
szolgálta itt az Istent és a híveket, hogy ő volt az, akit húsz évvel azelőtt
néha láttam iskolából jövet, amint a plébániáról átment a templomba a
sekrestyés kíséretében; elképzeltem őt hosszú, fekete öltözetében és

89
 Titkos könyv

képzeletemben Helén mama mosolyráncos arcát és fekete, köpenyszerű

ruháját kölcsönöztem neki. Tehettem. Az öregség, akár a gyerekkor,
nemtelen.
És azon az estén, azoknak, akik hittek benne, megszületett a kis Jézus. Én hálát adtam a
számomra ismeretlen istennek Piriért, és megpróbáltam imádkozni. Nem ment.
Nem tudtam megnyugodni, nem tudtam hazamenni. Visszamentem a
Balettcipőbe és hajnalig hallgattam a többi magányos alak üres
fecsegését.

90
 Titkos könyv

Szilveszter, temetés

Aztán elmúlt a Karácsony, és Piri újra jött. December 29-én (pontosan

emlékszem a dátumra, hiszen aznap olvastam föl a meséimet a
Fészekben), kaptam tőle öt szál vörös rózsát. Ezek a rózsák évekig
megvoltak, ott álltak egy vörös vázában a nagyszobában az asztalon,
anélkül, hogy egyetlen szirmuk lehullott volna. Amikor néhány évvel
később fölújíttattam a lakást, a nagy fölfordulásban a rózsák eltűntek.
Talán azért, mert ők csak abban a régi lakásban érezték otthon magukat.
De másra is emlékszem arról a december végi estéről. Erről nagyon nehéz beszélnem.
Azért megpróbálom.
Amikor hazamentünk a klubból, Piri feltűnően csöndes volt. Leültünk a
nagyobbik szobában az asztalhoz, és hamarosan azt kezdtem érezni,
mintha valami közénk állt volna.
Mindaddig minden együttlétünkre az áramlás élménye volt jellemző. Úgy
úsztunk a másik jelenlétében, mint valami folyóban. Ha Piri megszólalt,
pontosan akkor szólalt meg, amikor én elhallgattam, én pontosan akkor
hallgattam el, amikor ő meg akart szólalni. Ha mindketten csöndben
voltunk és elbűvölten néztük egymást, akkor egészen biztosak lehettünk
benne, hogy a másik nem azért marad csöndben, mert valamit nem tud
vagy nem akar elmondani, amit pedig szeretne. Biztosak lehettünk benne,
hogy a másik csöndje - a varázslat csöndje.
Ezen az estén fordult elő először, hogy úgy éreztem: Piri el akar mondani
valamit, de nem tudja elkezdeni.
Megkérdeztem:
- Baj van?
- Igen.
- Hát mondd el - biztattam.
- Félek.
- Mitől félsz?
- Attól, hogy elveszítelek.
- Megcsaltál.

91
 Titkos könyv

Ezt nem kérdeztem. Ezt mondtam. Tudtam, hogy mit akar mondani. Nem jutott eszembe
értelmesebb szó, mint ez az agyonhasznált ostobaság, amely azért a lényeget mégiscsak
pontosan fejezte ki.
- Igen.
- Lefeküdtél a férjeddel? - mosolyodtam el.
- Mással.
Egy darabig csöndben maradtunk. Azután megkönnyebbülten felnevettem és átöleltem Pirit:
- De hiszen itt vagy! Engem választottál! - mondtam neki. És akkor elsírta magát.
Amikor egy kissé megnyugodott, elmondta, mi történt. Van egy fiú Sopronban, régi barátja,
aki már évek óta reménytelenül udvarolgat neki. A fiút kedvesnek találta, de
barátságon kívül semmit sem érzett iránta. Ráadásul egyszer sem
szerelmeskedett mással, mint a férjével addig, amíg engem meg nem
ismert. Hűséges volt.
De most össze volt zavarodva. Most, hogy egy hétig nélkülem volt otthon, Sopronban,
nagyon sok, talán túl sok ideje is volt rá, hogy elgondolkodjon rólunk. És néha arra gondolt,
hogy ez talán nem is szerelem. Hogy talán nem ez a szerelem. Hogy talán csak az érzékei
vadultak meg, és amit szerelemnek hisz, az csak zabolátlan testi vágy. És arra gondolt, hogy
kipróbálja, hátha tényleg így van. Olyan volt ez, mint egy kísérlet, amit önmagán végzett el.
Ha azzal a fiúval is jó neki, gondolta, akkor mégsem szerelmes. De ha nem jó, akkor .....
Hát itt aztán nem nagyon tudta folytatni.
Egyébként nem volt jó. Sőt. Nagyon rossz volt. És nagyon utálta magát
érte.
Én elbűvölve ültem ott a Katitól rám maradt, ormótlan ebédlőasztal
mellett. A kopott terítőn két vörösboros pohár. És a rózsák a vázában.
Én ilyen érzelmi bátorsággal még soha nem találkoztam. Ezzel a nővel
akarok élni. Ilyen társra vágytam.
Talán ez volt a legszebb együtt töltött esténk. Hajnalban aztán indulnunk kellett.
Folytatódott az őrület, jöttünk-mentünk Sopron és Budapest között. Még
aznap éjjel elmentünk Sopronba, harmincadikán egész nap ott voltunk. Amikor
elindultunk, nem is gondolkodtam rajta, meddig maradok majd ott. De másnap már tudtam,
hogy nem akarok hazajönni. Kibéreltem egy olcsó szobát Piri üzletének közelében, vettem
magamnak egy fogkefét, néhány fehérneműt, és ott maradtam, hogy Sopronban
töltsük a Szilvesztert. Nagyon vártam ezt a Szilveszter-éjszakát, abban
bíztam, hogy néhány órán át kettesben leszünk majd, csöndben és
nyugalomban. De minden másképpen történt. Piri délután átjött hozzám,
hogy szakítson velem. Ott állt abban a hideg szobában, a kopott, ronda,

92
 Titkos könyv

sárga mintás tapétával védett falnak támaszkodva és szorongva nézett

rám. Nem is tudom, mitől félt jobban: attól-e, hogy kétségbe ejt engem,
vagy attól-e, hogy azt mondom: jól van, hát akkor elmegyek. Talán
annyira félt, hogy az egész csak egy álom, hogy inkább maga akart véget
vetni az álomnak. Talán attól félt, hogy elveszít engem és szüksége volt
az újabb és újabb bizonyságra. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem
lehet nőt jobban szeretni, mint amennyire én akkor szerettem őt. Vele
akartam élni és ezekre a helyzetekre úgy tekintettem, mint amin szükség-
szerűen túl kell esnünk. El sem tudtam képzelni, hogy valaha is
elveszíthetjük egymást. Tudtam, hogy van tovább. Csak azt nem tudtam,
hogyan nyugtassam meg ott és akkor.
Elmondta, amit ilyenkor szokott, hogy ebből baj lesz, hogy nem az a
kérdés, elválik-e vagy sem, mert mindenképpen elválik, de ő érzi, hogy mi
nem maradhatunk együtt, én csalódni fogok benne, ő nem lehet ilyen
felelőtlen a kisfiával. Azután ott sírt a vállamon. Eleinte ő is Sopronban
akarta tölteni a Szilveszter estét, de egyszer csak rájött, hogy Pesten
jobb, hogy Pesten találkozhatunk a barátaimmal, akik addigra már az ő
barátai is voltak - különösen Iván. Erre visszajöttünk Pestre, a
Balettcipőben szilvesztereztünk, azután Piri újév hajnalán hazament
Sopronba.
Az a Szilveszter a Balettcipőben igazi sírva vigadás volt. A tánc kedvéért
átrendezték a belső termet: szélre húzták az asztalokat, hogy jusson hely
a pároknak. De senki sem táncolt. Amikor aztán a zongorista, a mindig
tartózkodóan elegáns, a vendégekkel sosem bizalmaskodó, dinamikusan
(és ezért sajnos kissé hangosan) játszó Tibor belekezdett a Hava
Nagilába, hit és katolicizmus, keresztelő és éjféli mise ide vagy oda,
megszólalt a vérem, és elkezdtem táncolni - egyedül az üres táncparketten. Lassú
lépésekkel kezdtem, mint aki csak ismerkedik a dallal - de aztán nemsokára cifráztam is már,
összekeverve hórát, hopakot, legényest és szirtakit, egyre vadabbul. Tibor partner volt,
többször végigjátszotta a dalt, izgalmasan váltakozó tempókkal, míg végül holtfáradtan
jeleztem neki, hogy nem bírom tovább. (Kész csoda volt, hogy bírtam addig is, hiszen akkor
még erősen dohányoztam, akárcsak Piri. Egyik kedvenc játékunk volt, hogy
egyszerre gyújtottam meg két cigarettát, például amikor vezetett, s aztán
az egyiket átadtam neki.) Piri rémült arccal állt Iván mellett; Iván tapsolt,
ragyogott: „nagyszerű voltál!” - mondta. Piri viszont így szólt: „Féltem
tőled.”
Innen, a Balettcipőből indult haza (de előtte ismét szakított velem,
mondván, hogy túlságosan szeret és ő ebbe az egészbe belebolondul).
Újév reggelre már otthon akart lenni a kisfiánál.

93
 Titkos könyv

A következő néhány napot otthon töltötte, ez alatt az idő alatt beadta a

válókeresetet. Legközelebb január ötödikén reggel, Kati temetésének
napján jelent meg nálam. Nem beszéltük meg, hogy jön, de biztos voltam
benne, hogy meg fog érkezni. Arra azonban nem számítottam, ami
történt: már negyedikén késő este megérkezett, de úgy gondolta, egy
ilyen nap előtt jobb, ha nem zavar engem, és végül a ház előtt, a
kocsijában töltötte az éjszakát.
Különös nap volt: a Piri látása fölött érzett boldogságom keveredett bennem a nagyanyám
temetése által keltett zavaros érzésekkel, melyekben a Kati eltűnése miatti
riadalmam és a minden temetés iránt érzett undorom egyaránt jelen volt.
Emlékszem, reggel még nem volt fekete nyakkendőm, és amíg Piri ledőlt,
hogy kipihenje az autójában töltött éjszakát, én elmentem nyakkendőt
vásárolni. A szomszédban, a Hungária kávéház mellett volt egy
fehérneműbolt, ott vettem magamnak egy fekete selyemnyakkendőt,
hímzett fekete rózsákkal.
Időközben, még a temetés előtti napon, negyedikén, elmentem Artúrhoz,
hogy mondja el, mit látott a horoszkópunkban. Azzal kezdte: úgy van ő
ezzel a dologgal, mint a mitológiában Próteus, aki azért váltott folyton
alakot, hogy elbújjon az őt kérdéseikkel üldöző emberek elől. Proteus
ugyanis tudott jósolni, de nem szeretett. Ő ugyan nem tud alakot váltani,
mondta, de témát igen. Inkább beszélgessünk Goethéről, kérte Artúr. De
ő maga sem gondolta komolyan. És hamarosan elővette a két
horoszkópot.
Artúr semmit sem tudott Piriről a születése napján kívül. Horoszkópjából
azonban épp úgy kiolvasta mindkét foglalkozását, ahogyan én előre
megéreztem őket; leírta Piri szeszélyes, de szeretetteli magatartásának
jellegzetességeit; közölte, hogy ez a nő az utóbbi hetekben rengeteget
utazott; hozzátette: feltehetőleg autón, és ha igen, jó lesz vigyázni a
vezetéssel, mert túl nagy a biztonságérzete és biztosan gyorshajtó. (Artúr nem tudta, hogy Piri
Sopronban él, csak azt, hogy ott született.)
Az én horoszkópommal más volt a helyzet, hiszen engem ismert. Az igazán érdekes az volt,
hogy most azt is megtudta, amiről én még nem beszéltem neki. Így például
sok egyéb mellett kiolvasta belőle, hogy volt az életemben egy nagyon
fontos szerepet betöltő, nagyon öreg asszony (ez volt Helén mama), és
kiolvasta azt is, hogy volt egy halva született testvérem (ez is igaz volt,
egy évvel előttem halva született meg a nővérem).
De most is azt mondta:
- Ez mind nem fontos, ez csak bűvészkedés. A figyelmeztetések, azok
fontosak lehetnek. Az egész legfőbb értelme az, hogy segít a saját

94
 Titkos könyv

magadban való elmélyülésben. Csupa lehetséges igazsággal szembesülsz. Lehet,

hogy ilyen vagy, lehet, hogy nem. Ha elgondolkodsz azon, amit mondok rólad, biztosan
jobban fogod tudni, mint én, hogy igazam van-e vagy sem. Ezért még a tévedéseim is
hasznosak lehetnek, de csak akkor, ha semmit sem veszel készpénznek.
- Az egyik legkülönösebb dolog, amit látok - mondta -, a tehetséged természetére
vonatkozik. Sokszor faggattál már engem, mit gondolok, érdemes-e ezt
vagy azt csinálnod. Hát itt látok némi választ, de ettől csak még nehezebb
lesz a helyzeted. Egyébként ez a legtöbb válasszal így van.
- Azt látom tehát - folytatta -, hogy a legsajátosabb tehetséged a
megérzésekre való képesség. Nem pedig ezeknek a megérzéseknek a
mondjuk, művészi kifejezése. Ha ez így igaz, ahogy én látom és ahogy
most neked mondom, az egy fiatal művész számára meglehetősen
tragikus. Kasszandra helyzetéhez méltó dilemma. Ő is tudta - de mire volt
jó, hogy tudta? Mire volt jó, hogy igaza volt?! Talán boldogabb életet
élhetett volna, ha gyorsabban gondolkodik és kevesebbet beszél. Ha igaz
az, amit itt látok, neked is ezt ajánlom. Hagyd, hogy a megérzéseid eljussanak a
tudatodba, hagyd, hogy hassanak rád - de beszélj róluk sokkal kevesebbet. Az a legjobb, ha
még magadban sem mindig fogalmazod meg, amit érzel. Egy érzés az nem egy gondolat. A
megfogalmazás sokszor félrevisz. Ne akarj mindig okos lenni. Ne akarj mindent tudni.
Azután mondott valamit, amit én is csak néhány napja tudtam: hogy úgy
látja, Pirinek valami borzasztó orvosi műhiba következtében nem lehet
többé gyereke.
Igen, amikor legutóbb Sopronban jártam, Piri elmesélte nekem a műtétet,
amely erre az eredményre vezetett. Ez Szilveszter délutánján történt.
Mielőtt elindultunk volna Pestre, beültünk egy cukrászdába. Piri egyszer
csak egészen váratlanul, minden előzmény nélkül azt mondta:
- Péter, ha mi együtt maradunk, nekünk akkor sem lehet közös gyerekünk.
Azután elmondta, miért nem. Amikor befejezte az elbeszélést, hasonló
érzésem támadt, mint a pszichológia-vizsgáról szóló története után.
Egyszerre teljes bizonyossággal tudtam a műtét dátumát.
- Ezt a műtétet 1979. május 19-én végezték - mondtam neki.
És így is volt.
Azon a napon született a fiam.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy életünkben egyéb párhuzamos
események is lezajlottak. Megkérdeztem tőle:
- Ugye, te is sírtál hetvenegy Szilveszterén?

95
 Titkos könyv

Elég sokáig kellett gondolkoznia, amíg fölidézte magában azt a Szilvesztert. És akkor
rájött, hogy igen. Nagy társaságban volt és mégis nagyon egyedül. És sírt,
ott, a többiek előtt.
Azért kérdeztem ezt, mert hetvenegy Szilveszterén velem is ez történt.
Egy fiatalokból álló művészegyüttes tagja voltam, úgy nevezték, ORFEO.
Mind az ötvenen együtt szilvesztereztünk. Egy olyan korban, amikor a
valóságos politikai lehetőségek híján a művészet egésze átpolitizálódott,
egy ilyen fiatal emberekből álló nagy társaság, amely ráadásul
együttesek együttese volt (volt ott bábcsoport, színházi stúdió, fotóskör, zenekar)
óhatatlanul elkezdett hasonlítani egy szektához. Ezt én rosszul viseltem. Azon a Szilveszter-
éjen kifakadtam, elmondtam a többieknek, miért csináljuk rosszul, amit csinálunk, hogyan
fojtja meg az együttes az egyéniségeket, és mert ugyanakkor mégis ez volt az
egyetlen, magam választotta közösség, amelyhez valaha is tartoztam, a
többiek együttes ellentámadása után ott, ötven társam előtt, a nyílt
színen elsírtam magam. Valószínűleg az utolsó illúzióim elvesztését
sirattam. Tizennyolc éves voltam akkor. A rendőröktől nem féltem. Az
illúzióim elvesztésétől igen. Ezt meséltem el Pirinek. Ezért kérdeztem
meg, sírt-e hetvenegy Szilveszter éjszakáján.
Ezek az egyidejű események persze mindkettőnk számára eleve elrendelt
összetartozásunk bizonyítékainak tűntek. De hogy mik voltak valójában?
Talán véletlenek. A mi szempontunkból nem ez volt fontos. Hiszen
mindenben azt kerestük, ami összeköt minket kettőnket.
Január ötödikén délután eltemettük Katit. Piri ott állt félrehúzódva, de úgy hogy végig
láthassam őt. Mintha csak fogta volna a kezemet.
Este elmentünk egy jazzklubba. Egy lepusztult, szocreál művházban
egyszer csak megszólalt a nagyvilág. A bőgő nyugalma és a dob heves
tempója mintha csak a mi érzéseinket tükrözte volna: azt a nyugalmat és
azt a szenvedélyt, amit egymás közelében éreztünk. A szaxofon szinte
énekelt a zongora lebegő akkordjai fölött.
Mi is olyanok voltunk, mint azok az improvizáló jazz-zenészek, akiket valami náluknál
nagyobb harmónia irányított, valami, ami nem külön-külön rejlett a külön-külön
muzsikusokban, hanem átjárta őket, mindjüket, és még a másik szólóját is
végigzenélték a maguk csöndjével.

96
 Titkos könyv

„Alles Vergängliche”

Ami a megérzéseket illeti, kezdtem fertőző lenni. Január harmadikán (ezt

a naplómból tudom ilyen pontosan) elmondtam anyámnak, hogy a mesekönyvem élén
egy bibliai mottó áll majd. Be sem fejezhettem a mondatot, anyám máris rávágta: 1,
Korinthus, 13. Mondván, hogy az a legszebb az egész Bibliában. Természetesen eltalálta. De
vajon belegondoltam-e akkor, mit jelentenek, mit jelenthetnek a pálfordulás
nagy misztikusának ezek a szavai: „mikor eljő a teljesség, a rész szerint
való eltöröltetik”?
Az olvasó téved, ha azt hiszi, jó volt így élni. Elértem azt a határt,
amelytől fogva úgy éreztem, nincs hatalmamban irányítani a saját
életemet. Előfordult, hogy az utcán egyszer csak sürgető kényszert
éreztem, hogy például balra forduljak. Elindultam tehát a szándékomtól
eltérő irányban, és ilyenkor többnyire találkoztam valamely
ismerősömmel. Az igazán riasztó az volt, hogy nem tudtam, melyik
megérzésemnek van valóságos alapja, és melyik nem egyéb megérzéssé
stilizált vágynál. Az egyik pillanatban boldognak és erősnek, a másikban
zaklatottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Egyre több
konfliktusom volt a környezetemmel, sorra vesztem össze a barátaimmal, és úgy éreztem,
nem hisznek nekem. Elviselhetetlen lehettem, ahogyan szinte a skizofrének
kényszerességével, mindenben összefüggéseket kerestem. Belebonyolódtam a
számmisztikába is, telefonszámokat, rendszámokat és születési dátumokat adtam
össze, és messzemenő következtetéseket vontam le az eredményből.
Közben lázasan dolgoztam, hiperaktív voltam, mint a mániás depresszió-
sok betegségük mániás periódusában és még Piri pesti üzleti ügyeinek
egy részét is intéztem, boldogan és élvezettel.
Néha már-már úgy tűnt, mintha Piri és én - akaratlanul - kötélen
rángatnánk egymást. Január tizenegyedikén este (ezt a dátumot akkori
naplómból olvasom ki most), nem sokkal azután, hogy az Osztapenkónál
elbúcsúztam tőle, hazafelé tartva, ahogy följöttem a metróból, és átmentem az Emke
aluljárón, hirtelen úgy éreztem, hogy megállt az autópályán, valahol a város határától úgy
húsz-harminc kilométerre, keresett egy kijáratot és visszafordult hozzám. Emlékszem,
világosan láttam, ahogyan ott áll a kocsijával a padkán egy, az autópálya
fölött átívelő gyalogoshíd alatt. Arra is emlékszem, miért képzeltem így.
Ahogyan az aluljáró kijárata felé tartottam, át kellett lépnem a
lépcsőfeljáró előtt néhány méterrel húzódó, a padozatban fekvő keskeny
kis rácson. Erről a többnyire csikkek gyűjtőhelyéül szolgáló rácsról, ennek
az arányairól, az alakjáról jutott eszembe az autópálya gyalogoshídja.
Hazarohantam és leírtam ezt a megérzést a naplómba. Még az éjjel
97
 Titkos könyv

telefonált Piri, és elmondta, hogy alig jött ki a városból, máris azon gondolkodott,
hogy visszafordul hozzám. Megállt egy híd alatt és jó negyed órán át nem tudta eldönteni, mit
is tegyen. Végül mégis hazament.
Az ilyen pillanatok egyszerre voltak örömteliek és rémítőek. Nem
véletlenül említettem az imént a mániás depressziót. Artúr hozta föl hasonlatként, még
azokban a napokban. Nyolc-tíz nappal azután, hogy a horoszkópunkról beszélgetett velem,
újra elmentem hozzá. Amikor Piri nem volt velem, alig bírtam egyedül maradni. Állandó
mehetnékem volt, állandó cselekvési kényszerem.
Artúr szerencsére megértően fogadta kissé erőszakos jelentkezéseimet.
Mindig volt rá ideje, hogy elbeszélgessen velem. Amikor megérkeztem,
teával kínált, és a teakészítés szertartása alkalmas volt rá, hogy mire
elkezdünk beszélgetni, egy kicsit lehiggadjak. A dolgozószobában csak
egy-két olvasólámpa égett, és ez a barátságos félhomály is hozzájárult,
hogy amikor megpróbáltam beszámolni neki zavaros érzéseimről, egy
kicsit nyugodtabban és ezért pontosabban fogalmazzak, mint magányos
tűnődéseim óráiban. Türelmesen meghallgatott, azután azt mondta:
- Tudod, én harminc és negyven éves korom között kétszer is kórházba
kerültem mániás depresszióval. Csúnya egy betegség, amiről egészen a
legutóbbi időkig azt hitték, hogy főleg lelki okai vannak. Mára aztán
rájöttek, hogy gyógyszerrel is kezelhető. Én ugyan azt hiszem, hogy a
lelki betegségek többsége valóban lelki betegség, de éppen a
depressziómból végül egy egyszerű kis tablettával gyógyítottak ki.
- De azért úgy voltam vele, ha már beteg vagyok, megpróbálom megérteni, mi értelme ennek
az egésznek. Az ember ugye mindenütt értelmes mintákat keres abban, ami történik vele. Te
is ezzel kínlódsz mostanában. Nem mondom ugyan, hogy beteg vagy, bár szerintem a
szerelem az az érzés, amikor emberek pszichotikus állapotban életre szóló döntéseket
hoznak. Nem vagy beteg, de veszedelmesen emlékeztet a viselkedésed a
saját betegségem mániás időszakára. Nekem azon a kis tablettán kívül az
segített az észhez térésben, hogy rájöttem, hogy a betegségem bizonyos
szempontból az élet egészéről szóló hasonlat. Egyetlen rövid időszakban
mutatja be a keletkezés és a pusztulás, a teremtés és a szétesés, az
életöröm és a halálvágy, a fiatalos tetterő és az öreges tehetetlenség
folyamatait. Mert ezek különben az élet egészében évtizedekre terülnek szét.
Egy kicsit duzzogtam magamban, hát Artúr hülyének néz engem? Szerelmes vagyok, nem
hülye. Azonkívül rendkívül érdekes is vagyok, csupa olyasmi történik velem, ami senki
mással, ennyi megérzésért már Nobel-díjat kellene kapnom. De nem volt időm sokáig
duzzogni, mert belelendült, és ilyenkor mindig nagyon sokat lehetett
tanulni tőle. Megpróbáltam igazán odafigyelni arra, amit mond.

98
 Titkos könyv

- Ezek a jelenségek, amelyekről beszámolsz, többnyire az analógiás

gondolkodás körébe tartoznak. Lényegében párhuzamokat keresel két,
időben vagy térben egymástól távoli esemény között. Másképpen szólva,
mintákat keresel. Az analógiás gondolkodás ma nincsen túl nagy
divatban, de azért vannak komoly tudósok, akik foglalkoznak vele. Mondd,
hallottál már Gregory Batesonról?
Amikor Artúr úgy kezdett egy mondatot, hogy „hallottál már”, akkor
biztos lehettem benne, hogy még nem hallottam. Artúrnak hihetetlen
szimata volt. Mindig tudta, ha egy könyvet neki írtak. Néha elkísértem a
vadászataira. Számára ismeretlen szerzők műveit úgy emelte le egy
könyvesbolt vagy egy antikvárium polcáról, hogy azonnal látta: ezt el kell
olvasnia. Sohasem keresgélt sokáig. Biztos kézzel nyúlt fel a polcra, és
amit keresett, az ott volt.
Tehát nem hallottam még Gregory Batesonról. De hamarosan megtudtam, hogy miért
kell elolvasnom a műveit.
- Bateson sokféle problémával foglalkozott. Delfinekkel, törzsi
művészettel, pszichiátriával. Egy tanítványa egyszer azt mondta róla:
nem tudni, mi köti össze Bateson különböző témáit, de biztos benne, hogy
valami összeköti. Bateson erre azt felelte, hogy a minta az, ami a sok különböző
témát összeköti. Az a föltételezés, hogy a világban tulajdonképpen
viszonylag kevés minta határozza meg a dolgok alakját és mozgását, a
sokféleség pedig csupán tematikus. Ez voltaképpen nem más, mint
viszonylag száraz, egyébként Bateson által sok színes példával bizonyított
megfogalmazása a dolgok meghökkentő egységének.
És ezzel előrehajolt, hogy idézzen néhány sort az íróasztalán mindig ott
heverő Faustból., Barna, kopottas, bordázott kötésű, gót betűs, múlt
századi német kiadás volt. Mindig csodáltam, hogy bírja ezeket a ronda
gót betűket olvasni.
- Ahogyan Goethe írta, hiszen ismered: „Alles Vergängliche / Ist nur ein Gleichnis”. Ami
mulandó, az mind csak hasonlat.
Persze fejből idézett, de alapos ember lévén, szerette ellenőrizni magát.
- És amit Polonius mond Hamlet szavairól: „Though this be madness, yet there is method
in’t”, „Őrült beszéd, de van benne rendszer” - hát ezt az egész
világegyetemről elmondhatni. Hogy a felfordulás és a káosz mögött ott van a
rendszer, a minta.
- A mintáknak erről az egységéről a század nagy fizikusai is sokat írtak.
Nyilván olvastad Richard Feynmantól a Mai fiziká-t.

99
 Titkos könyv

Nyilván. Nyilván nem olvastam. Egyébként kilenc kötet. Mind a kilenc ott sorakozott
Artúr mennyezetig érő könyvespolcán.
- Na, hát Feynman abban szentel is egy rövid fejezetet az ilyen mintáknak. Analógiák a
fizikában a címe. Itt tárgyalja például azt az érdekes tényt, hogy az elektromos ellenállási
jelenségek és a súrlódási jelenségek párhuzamosak. Ezzel kapcsolatban leírja
az analóg számítógép működési elvét is. Márpedig az analóg számítógép,
amelyről a praktikusabbnak bizonyult digitális számítógép kedvéért
mondott le az emberiség, manapság éppen az agykutatás körüli vitákban
szerepel az emberi agy működésének egyik lehetséges modelljeként. És
ezzel visszajutottunk a lelkedhez.
- Az analógiás gondolkodás mélységesen emberi dolog. Ezt éppen az
ellentéte mutatja meg nagyon jól. Gondolj csak arra, hogyan is működik
az emberi és hogyan működik a gépi emlékezet. Aminek a megélése
évekbe telt, és aminek az elmesélése még nagyon röviden is legalább
órákba telhet, az egyetlen pillanat alatt a maga teljességében jelenik meg
előttünk, csak győzzük elismételni, mi mindent láttunk egyetlen montázs-szerű emlékképen!
Mert az emberi emlékezet éppen fordítva működik, mint a számítógép memóriája. A
számítógép lassan és nehézkesen bánik a képekkel, számára egy részletes, színgazdag kép
hatalmas, alig feldolgozható adattömeget jelent. A szövegekkel viszont könnyen és gyorsan
bánik el, mert a számítógépnek egy-egy szóról nem jut eszébe semmi. Mi emberek, éppen
fordítva vagyunk ezzel. Könnyen fogunk föl és idézünk föl képeket, de minden egyes szó
mögött emlékek tömege jelenik meg számunkra. Milyen sokat mond egyetlen név. Milyen
sokat mond, ha csak annyit mondasz: Piri. Ezzel mindannyian így vagyunk. Vigyázz, ne
higgyed magadat különlegesnek. Minden ember különleges. Csodálatosak vagyunk, úgy,
ahogy vagyunk.
Azt írtam az előbb: megpróbáltam nagyon figyelni. Ez bizonyos
szempontból sikerült is, hiszen meg vagyok róla győződve, hogy többé-
kevésbé pontosan idéztem a szavait. És mégsem sikerült, mégsem
figyeltem eléggé. Artúr minden szava arra figyelmeztetett, hogy a
jelenségek, amiket észlelek, az élethez tartoznak. Nem vitatkozott velem,
mint mások, nem hüledezett, nem nézett hülyének. Egyetlen dolgot akart:
megnyugtatni. Nyilván pontosan tudta, hogy ebből a zaklatottságból
semmi jó nem származhat.
Ez után a beszélgetés után néhány hétig nem jelentkeztem nála. Amikor legközelebb
fölhívtam, már kénytelen voltam igazat adni neki abban, amit állapotomnak a mániás
depresszióhoz való hasonlóságáról mondott. Mert addigra már nem a keletkezés, a teremtés,
az életöröm és a tetterő jellemezte az érzéseimet, hanem a pusztulás, a
szétesés, a halálvágy és a tehetetlenség. Artúr valóban olyan volt, mint
Próteus: nem szeretett és nem akart jósolni, de tudott.

100
 Titkos könyv

Az utolsó napok

Annyira szerelmes voltam Piribe, hogy a naplómban, melyet, mint egy végtelen
levelet, egyes szám második személyben, hozzá írtam, szerelmi vallomást
írtam a kereskedelemhez. Az alábbi idézet jól mutatja, hogyan próbáltam
megértetni vele: nekem tényleg ő kell, ő tényleg úgy szép és jó, ahogy
van, higgyen nekem végre! De hát nem az volt a baj, hogy nekem nem hitt. Saját
magában nem hitt, amint ezt hamarosan le is írta.
Itt van tehát ez a naplórészlet (a bejegyzés dátuma 1983. január 8.):
„A kereskedelem az egyik legfontosabb, történelmileg kialakult forma, amelyben
emberek csoportjai a világ legtávolabbi részeiről kapcsolatba kerültek
egymással. Szépérzéked, a szó legjobb értelmében vett anyag- és
tárgyszereteted tulajdonképpen a tárgyakon megjelenő - a szép
tárgyakon megjelenő - szép, alapos, okos, harmonikus emberi munka, tehát az
emberek konkretizált formájú szeretete!
Még szimfonikus zenekar se lehetne kereskedelem nélkül. A szimf. z-ban ugyanis szinte
mindenféle égtájról származó hangszerek szólnak együtt!!! Nem véletlen, hogy a modern
európai zene a XVIII-XIX. sz. fordulójára alakult ki! Mozart a világ egységének - de a szó
szoros értelmében vett, értsd: a kereskedelmi formán keresztül tartalmilag emberi egységének
- csodáját fejezi ki! Azért, van szim-fónikus zenekar, mert van egy gyönyörű,
egybehangzó, sokféleségében egységes VILÁG!!!”
***
Január tizenharmadikán este borzalmasan nehéz órákat éltem át. Naplómban, amelyben
akkoriban nem csak a napokat, de a bejegyzések óráját és percét is mániákus pontossággal
és aprólékossággal jelöltem, mintha így akartam volna megragadni,
megőrizni a szétszaladó időt, majdnem áldozatául esve az úgynevezett
napló-paradoxonnak, mely szerint egy eseményt vagy igazán átélünk,
vagy részletesen megfigyelünk és lejegyzünk, de a kettő nem könnyen
egyeztethető; ebben a bizarr, kapkodva írt naplóban tehát 22.20-kor
egyszer csak megszakad egy bejegyzés, szétesik az írásom és kétszeres
betűmérettel az alábbi sorok következnek:
„Úgy érzem most, hogy jössz! Vagy hogy legalábbis JÖNNI AKARSZ, türelmetlenül! ... jaj,
de ha jössz, NAGYON VIGYÁZZ ÁM magadra az úton!!!”
23.45-kor ezt írtam le: „Már percenként rohanok az ablakhoz, ANNYIRA ÉRZEM, HOGY
JÖSSZ!” Itt négy kis vérfolt következik a papíron. A folytonos ablaknyitogatásban sérthettem
meg valamivel az ujjamat, de máig emlékszem, hogy nem találtam meg a sebhelyet.

101
 Titkos könyv

Végül, úgy éjjel egy óra körül belefáradtam ebbe a rettenetes feszültségbe és elaludtam.
Másnap reggel derült ki, hogy mi is történt valójában. Piri, aki, mint elmondta, hosszú évek
óta nem imádkozott (utoljára nyolc évvel korábban, azért, hogy teherbe
essen, mert már attól félt, hogy meddő), aznap este tíztől éjjel egyig
ismét az imához folyamodott segítségül és azt kérte az Úristentől, akiben
hitt is meg nem is, hogy együtt maradhassunk. Ez alatt az idő alatt
rohangáltam én percenként az ablakhoz.
Tizenötödikén, szombaton, nála voltam Sopronban. Odafelé a vonaton
hosszan barátkoztam egy széles nevetésű, tarkán öltözött, a magyart ízes
akcentussal ejtő öreg cigányasszonnyal. Hatan ültünk a fülkében, de a
többiekkel nem akaródzott beszélgetnem. Az öregasszonnyal kimentünk a
folyosóra, ott ő pipára gyújtott és nevetve mesélte, hogyan loptak lovat
fiatal korában, ő meg a bátyjai. Az a három órányi népmese, az a
pipafüstös folyosó, az öreg, ráncos arc, a tarka ruha - ma is gyakran
jelenik meg az emlékeimben, ha Pirire gondolok. Mert biztos voltam
benne, ő szabadított így föl engem, ő tett rá alkalmassá, az ő megértése
és figyelme, hogy ilyen élvezettel tudjak figyelni valakire, aki egy, az
enyémtől olyannyira idegen, tegnapelőtti világban él. Az öreg
cigányasszony azért egy kicsit Helén mamára is hasonlított. És őbenne is
Pirit szerettem és ünnepeltem. Sütött a nap, és belül, mint valami ujjongó
dallam, egyre az szólt: szeretem, szeretem!
Kopogtattam az üvegajtón, ahogy ő szokta nálam. Az eladójára, Julira
hagyta az üzletet és elmentünk sétálni. Ekkor már egyáltalán nem
konspiráltunk. Ragyogóan sütött a nap, a hétvégét élvező, zegzugos
kisváros utcái már csaknem üresek voltak. Sétáltunk a kis barokk paloták
között, Piri büszke, dacos léptekkel, fejét felemelve, csattal összefogott,
hosszú barna haját hátravetve jött mellettem. A Lackner Kristóf utcán
előreszaladt, megpördült, rám nevetett: „Imádlak!”
Az időtlenség egyik ritka pillanata volt ez.
Bementünk egy templomba. Piri szótlanul odavezetett egy játékszer
méretű, kedves kis Betlehemhez. Hosszan nézte a mesebeli figurákat.
Keresztet vetett az oltár felé. Én is. Amikor kijöttünk, elmondta, hogy
hosszú éveken át nem járt templomba. De mostanában újra jár. És imádkozik
értünk.
Nem álltam meg, hogy ne utazzam el hozzá három nappal később, a neve
napján is. Amikor beléptem az üzletbe, így szólt: „Tudtam, hogy te nem
felejted el a névnapomat.” De egész nap - már amennyit együtt
tölthettünk a napból - keserű volt és újra rémült arccal nézett rám. Félt.

102
 Titkos könyv

Tizenkilencedikén, szerdán jöttem haza a reggeli vonattal. Estére

megérkezett ő is.
Azért jött, hogy szakítson velem. Levelet írt nekem, amelyben lezárta az egész kapcsolatot,
mert ilyen tébolyban nem lehet élni, mert nem vagyunk egymáshoz illők -
hol ezzel, hol azzal érvelt, próbált menekülni a szerelmünk szorításából.
Nem ez volt az első levele, ami erről szólt, és a többit is mind maga adta
át. De ez volt a leghatározottabb.
„A mi kapcsolatunk szerintem irreális. Egyszerűen nem hiszek benne. Nem
csak te miattad, inkább magam miatt. Nem tudnék veled élni, hamar
kiugrana olyan dolog, ami miatt problémák lennének. Rendkívül
szeszélyes, ostorozó tudok lenni, ha valami nem úgy történik, ahogy
szeretném. Te is magadnak való vagy. Ezt hidd el. Én hiszek már a szavaidnak, mert sok részt
bizonyítottad, én magamban nem hiszek! Ismerem magam, ha rám jön, hogy ez az egész
nekem nem jó, biztos azonnal elmegyek.”
De ahelyett, hogy postára adta volna ezt a levelet, beült a kocsijába és százötvenes tempóban
fölvágtatott Pestre, hogy maga adja át, amit írt és azután ott maradjon nálam. Engem a
kétségbeesés kerülgetett. Nem tudtam, minek higgyek: a levelének vagy a jövetelének. Végül
persze az utóbbinak hittem.
Mindez mégsem volt puszta szeszély. Aggodalmának egyik fő oka a kisfia
volt. Mindenképpen el akart ugyan válni a férjétől, de a fiát szerette volna
megóvni a saját életének érzelmi viharaitól.
És ez tényleg vihar volt. Amikor azt mondta, elhagy, a fájdalomtól üvölteni kezdtem.
Letérdeltem a padlóra. Zokogtam. Ekkor már ő sem bírta tovább. Ott
térdeltünk a kopott, sivár padlón (néhány nappal korábban kidobtam Kati
agyonhasznált szőnyegeit), és a fájdalomtól zihálva, fel-felnyögve
zokogtunk, előbb egymástól néhány lépésnyire, és végül egymás vállán.
Amikor megnyugodtunk, elkérte a naplómat. És először és utoljára beírt a
naplómba néhány sort. Ezeket:
„Ha imádlak is, akkor is vedd tudomásul, hogy el foglak hagyni. Mert az lesz nekem a jó.”
Másnap, csütörtökön, egész nap intéztük Piri különböző ügyeit, kínoztuk és
imádtuk egymást. Este hazament Sopronba. Ahogy elindult, az
Osztapenkónál, ahol kiszálltam a kocsijából, megvillantotta a féklámpát,
piros fénnyel intett búcsút nekem.
Hazamentem és ilyesmiket írtam a naplómba: „Vigyázz magadra az úton!” És később:
„Milyen álmos lettem hirtelen! Jaj, csak nehogy elaludj a volán mellett! VIGYÁZZ! Mi volt
ez, uramisten?”
Pénteken és szombaton viszonylagos nyugalom volt. Viszonylagos, hiszen Piri otthon két
válási forduló között, feszült helyzetben élt, de ezekben a napokban legalább egyszer sem

103
 Titkos könyv

szakított velem. Persze a naplómba ekkor is annyit írtam, mint egy grafomániás. Nyelvi
ötletek, számmisztikai megjegyzések, néhány felületes kultúrtörténeti megjegyzés - volt ott
minden. Bár tombolt bennem a szellemi zűrzavar, mégis, határozottan úgy
emlékszem, hogy ezen a hétvégén, másfél hónap állandó zaklatottság
után kezdtem végre megnyugodni és visszatalálni önmagamhoz.
Az igazság persze az, hogy ez a megnyugvás ijesztő mellékhatással járt:
úgy éreztem, belefáradtam ebbe az egész ügybe. A pillanatra is
emlékszem, amikor ez az érzés hirtelen rám szállt. Szüleimtől érkeztem
haza az elgyötört állapotban lévő Barcsay utcai házba. Fölgyalogoltam a
számos foghíjtól szenvedő, töredezett márványlépcsőn, melynek mentén
az öntött vas korlát lakkozott fa fogantyújáról mindig eszembe jutott
Helén mama, aki még kilencvenes éveiben is megmászta ezt a két magas
emeletet. Fogódzkodnia kellett, de ügyelt a keze tisztaságára is. Ezért
mindig zsebkendővel fogta meg a fogantyút és elhumorizált arról, hogy ő
így segít tisztán tartani a lépcsőházat: valahányszor föl-vagy lemegy,
végigtörli a korlátot. Fölgyalogoltam, és mire a másodikra értem,
rettenetes fáradtságot, bénult ürességet éreztem minden tagomban.
Drapp nylondzseki, sötétkék kordnadrág és ellenzős, kék nylonsapka volt
rajtam: ezekre azért emlékszem ilyen jól, mert az egész öltözéket, úgy,
ahogy volt, Piritől kaptam ajándékba és aznap viseltem először. És akkor
hirtelen megfogalmazódott bennem, de úgy, hogy szinte hangosan is
kimondtam, ahogy ott álltam a lépcsőházban, a szürke, kétszárnyú
lakásajtó előtt:
- Elegem van.
Belefáradtam a Piri félelmeivel folytatott küzdelembe. Most jöjjön ő.
Küzdjön meg ő az én fáradtságommal. Nyugalomra vágyom!
Ijesztő érzés volt. Az is megfogalmazódott bennem aztán, hogy ezt persze csak most
érzem így, elvégre ilyen az érzelmek természete: hullámzanak. Azért vagyunk emberek,
hogy, ha a lelkünk fáradt, az eszünk segítsen át a hullámvölgyön. Tudtam, hogy Pirivel
akarok élni, és ez a tudat segített átvészelni ezt a kimerültségi rohamot. Aztán az inga lassan
középre húzódott és én kezdtem magamat jobban érezni. Egyszer csak biztos lettem abban,
amiért addig, a lelkem mélyén, szorongtam: igen, egy életre együtt maradunk Pirivel.
Nyugalom. Nem lesz semmi baj.
Vasárnap, január huszonharmadikán, Szolnokra kellett mennem, hogy ott megnézzem a
Kazetta című előadást a Szobaszínházban. A darab egy német
expresszionista szerző műve volt, a nevére már nem emlékszem. Mielőtt
elindultam Szolnokra, fölhívtam Pirit. (Mivel aznap a szüleimnél
ebédeltem, abból a szobából, egykori gyerekszobámból hívtam őt, ahol
valamikor régen Attila keresgélte a kacatjaim között a zseblámpámat.)

104
 Titkos könyv

Megbeszéltük, hogy másnap, azaz hétfőn reggel jön Pestre. Boldog

beszélgetés volt. Mintha a kapcsolatunk végre egy újabb,
megállapodottabb, nyugodtabb szakaszba lépett volna. Emlékszem, arról
beszéltem neki, hogy nem kell százhuszas tempóban élni. És ő igazat
adott nekem. Ezzel búcsúzott: „Szeretlek. Tarts meg.” Egyébként
találkozásunk óta először fordult elő, hogy valamelyikünk úgy utazott el,
hogy nem a másikhoz ment vagy a másiktól jött. Mintha enyhült volna
köztünk a már-már nyomasztó kölcsönös függőség feszültsége.
Szolnokon, a Szobaszínházban fél nyolckor kellett volna elkezdődnie az
előadásnak. Persze, késtek. De még a szokásos színházi tíz percnél is
többet. Úgyhogy módomban állt jó alaposan megnézni a díszletet.
Középen, tőlem, aki az első sorban ültem, talán ha három-négy
méternyire, egy nagy, nyitott, üres koporsó hevert.
Háromnegyed nyolc körül, közvetlenül azelőtt, hogy végre elkezdték az
előadást, rosszul lettem. Furcsa rosszullét volt ez, nem hasonlított a
migrénjeimre, inkább émelyegtem (most is émelygek, amikor
megpróbálom leírni ezt az állapotot) és valami addig ismeretlen,
megfogalmazhatatlan rossz érzés. De szerencsére hamar elmúlt.
Elkezdődött az előadás. Bejött egy színésznő és belefeküdt a nyitott
koporsóba. Azután bejött egy másik, és azt hittem, vízionálok. Ez a másik
színésznő megállt egy nagy tükör előtt a fénysátor alatt, és nem volt rajta
semmi más, csak egy horgolt, piros kendő. A tenyérnyi réseken át
láthattuk fénylő és finom bőrét. Kihívó pózban állt ott, mint egy díva. És
finoman nevetett. Emlékszem, elszégyelltem magamat: hiszen nekem
csak Pirit szabad így látnom.
Majdnem éjfél volt, mire hazaértem. A rendező hozott haza Pestre a
kocsiján; őt magát sokkal jobban szerettem, mint alapos, igényes és
pontos, de hideg rendezését. Vagy talán nem is az ő kocsija volt, csak
együtt utaztunk? Egy színész és egy színésznő szorongott még velünk a
szűk kis Trabantban vagy Polski Fiatban, talán közülük valamelyik volt a
kocsi tulajdonosa. Végig Piri és az én hihetetlen történetemről beszéltem
nekik. Rettenetesen fárasztó lehettem egzaltált boldogságomban.
Mivel tudtam, hogy Piri reggel érkezik, azonnal le akartam feküdni aludni, hogy kipihenten
várjam. De egyáltalán nem voltam álmos. Naplóm tanúsága szerint reggel háromnegyed hatig
dolgoztam: régi írásaimat másoltam, gépeltem.
Fél tizenegykor már újra dolgoztam. Csak azt nem értettem, miért késik Piri, hiszen arról volt
szó, hogy már reggel megjön. Tizenegykor fölhívtam az üzletét.
- Te nem tudsz semmit? - kérdezte Juli, az alkalmazottja.

105
 Titkos könyv

- Mi történt? Meghalt? - , kérdeztem én vissza azonnal. Mintha mást nem is kérdezhettem

volna.

106
 Titkos könyv

Élet az élet után

Hiszen tudtam. Hát persze.

Legalábbis ebből a kérdésből, amire, ahogyan az az élet legfájdalmasabb
pillanataival lenni szokott, pontosan emlékszem, ebből a kérdésből úgy
látszik, tudtam.
Piri vasárnap este beült az autójába és háromnegyed nyolckor, abban a percben,
amikor én Szolnokon hirtelen rosszul lettem, abban a percben, amikor az
egyik női főszereplő befeküdt a koporsóba, és a másik megjelent a színen
mint egy látomás, hajszálpontosan felidézve azt a gyönyörű pillanatot,
amikor Piri kacéran és csábítóan állt a szobámban a tükör előtt, pontosan
abban a percben, Kónynál, ott, ahol egyszer azt mondta, hogy ha Kónynál
jár, már tudja, hogy otthon van, áttért az úttest bal oldalára és
százhússzal nekiment egy fának. Azonnal a klinikai halál állapotába került,
beszállították a csornai kórházba, és negyed tizenkettőkor, nem sokkal
azelőtt, hogy én hazaértem Szolnokról, meghalt.
***
Az első gondolatom az volt, hogy kiugrom az ablakon. (Nyitva volt, hiszen
vártam Pirit.) A második az, hogy nem szabad, hiszen van egy kisfiam.
Ebben a gondolatban sikerült megkapaszkodnom, az életösztön legyőzte
bennem a halálvágyat. A harmadik pedig az, hogy hátha nem halt még
meg, hátha sikerül még visszahozni a halálból, hátha csak egy
vérátömlesztésre van szükség, ahhoz itt van az én vérem, úgyhogy azonnal el kell jutnom
Csornára!
Akkor villant az agyamba, mit is hallottam hajnalban, munka közben, a rádióban: hogy
pályaépítési munkák miatt Budapest és Csorna között nem járnak a vonatok. (Mintha még a
rádió is üzent volna. A vasúti hírekkel éppúgy, mint a szintén hajnalban hallott, akkoriban
sokat játszott számmal. „Kétszázhúsz fölött / átértékeled / magadban a világot.”) Akkor
busszal megyek, határoztam el. Különös módon keveredett viselkedésemben a bénultság és az
ösztönös életakarásból fakadó lázas tevékenység.
Valahogy elvergődtem a szüleimhez, de nem voltak otthon. (Emlékszem,
odafelé a Körúton félhangosan motyogtam: „Uramisten! Uramisten!”.
Ugyanazt mondtam, mint akkor, amikor Piri belépett a Balettcipőbe - és
az életembe. Találkoztam egy ismerősömmel, és riadt, fakó hangon
elmondtam neki, mi történt. Ő persze nem szólt, csak meghallgatott. Mit
is mondhatott volna?) Odaérkeztem tehát a Liszt Ferenc téri lakásba, és
terveket szőttem magamban Piri megmentésére. Azután - nyilván

107
 Titkos könyv

telefonáltam neki, nem emlékszem - apám hazajött a munkahelyéről.

Ültem a konyhában a kövön, lótuszülésben, és énekeltem. Nem dalokat
énekeltem, hanem valami artikulátlan siratót. És közben elhitettem
magammal, hogy így üzenek Pirinek: várjon! Maradjon itt, ezen a parton!
Azután közöltem apámmal, hogy el akarok jutni Csornára, és apám, akivel
igazán sok vitám volt életemben, most csodálatos és tiszteletreméltó
megértéssel kezelte legvadabb kijelentéseimet is; azonnal azt mondta, ő
is jön. Elindultunk a buszpályaudvarra. Azután mégis egyedül akartam
menni, és megszöktem tőle, mint egyszer gyerekkoromban. Nem volt
nálam pénz, miből utazzak el? Eszembe jutott, hogy egy közeli
vendéglőben dolgozik egy régi barátnőm, Ági. Pincéreknél mindig van
pénz. Tőle kértem kölcsön. Végül mégsem magam vettem a jegyemet,
mert apám utolért a buszpályaudvaron és mégis együtt utaztunk.
Szerencsémre, hiszen szinte azt sem tudtam, hogy hol vagyok.
Amíg a busz indulására vártunk, össze-vissza jártak a fejemben az emlékek és a
számok. Úgy éreztem, sokasodnak az egybeesések. Hogy is ne
sokasodtak volna! Hiszen mindenben, de igazán mindenben őt kerestem -
őt, akit már nem találhattam meg sehol. Mindenekelőtt: egyszer csak
belegondoltam, hogy Piri tegnap, január 23-án halt meg. Január 23. apám
születésnapja. Elkezdett járni az agyam: Piri 31 éves (volt), én 29. Ez
együtt 60. Apám Piri halálának napján lépett be 60. évébe. Egy nappal Piri
halála előtt az alábbi sorokat írtam a naplómba, arra utalva, hogy egy
korábbi bejegyzésemben kettőnk családtagjainak születési dátumait
mindenféle őrült számítások révén kapcsolatba hoztam a mi
dátumainkkal:
„A tegnapi számmisztika ügyhöz még annyit, hogy Apám furcsa módon
teljesen hiányzik belőle! (Holnap, január 23-án lesz 59 éves.)”
Persze volt más is, ami még akkor is működtette volna elhatalmasodó
vonatkoztatási mániámat, ha nem lettem volna hajlamos mindennek
mindennel való összekapcsolására. A Barcsay utca 6-ban a 23-as számú
lakásban laktam. Az ajtó fölött fehér alapon fekete szám, fekete keretben,
mint egy gyászjelentésben. Valahányszor Piri hozzám jött, ezt a
gyászkeretbe foglalt számot látta először. Fölszálltunk a buszra. Nem
tudom, hogy mi hányas ülésen ültünk, de azt igen, hogy az előttünk lévő
két ülésen látható szám a 31 és a 32 volt. De még ez sem volt minden. Az utóbbin (a
32-es számon) fekete cérnaszál húzódott keresztbe. Erre még mindig kivételesen józan apám
is tett egy halk megjegyzést. Végül pedig: a busz Csornára 14 h 50-kor indult. Ez volt Piri
születésének órája és perce. Igazán minden együtt volt ahhoz, hogy
megbolonduljak. Emlékszem, az egyik állomáson le akartam szállni és
szemétbe akartam dobni különféle nálam lévő igazolványaimat. Mintha

108
 Titkos könyv

meg akartam volna szabadulni a természet - és vele a fájdalom - elemi

erejét csillapítani hivatott társadalmi kötelékektől, de legalábbis e
kötelékek dokumentumaitól. Apámnak valahogy sikerült visszatartania.
Csornán, mely város neve fekete földet jelent, humuszt, élet és halál körforgásának mitológiai
televényét, Csornán, a kórházban megkerestük az ügyeletes orvost (este volt már, kongó
folyosókon mentünk végig, hatalmas csönd volt) és én - ma is emlékszem: száraz, fakó
hangon, már belefáradva a kétségbeesésbe - elmondtam neki, miért vagyok itt, és hogy szeret-
nék lemenni Pirihez a hullaházba. Nem engedte meg, de ezt kíméletes bölcsességgel közölte
velem. Azt mondta, őrizzem meg őt magamban olyannak, amilyen életében
volt. Ma is hálás vagyok az ismeretlen orvos nyugalmáért. Azt hiszem,
neki köszönhettem, hogy elkezdtem tudomásul venni azt, amin már nem
tudtam változtatni. Még azt is hagytam, hogy belém nyomjon valami
nyugtatót. Apám kábult és bamba állapotban hozott haza Pestre. Egész
éjjel vonatoztunk, egyszer át kellett szállnunk és emiatt órákon át ültünk
egy kellemetlenül világos váróteremben. De én már meglehetősen
érzéketlen voltam. Mintha egy lidérces álom közepén lebegtem volna,
nem volt közöm semmihez, minden távoli volt és idegen. Tompa fényű,
sivár felületek vettek körül, minden szót értettem, amit körülöttem
beszéltek, de egyetlen mondat sem állt össze értelmes egésszé.
Szüleimnél aludtam. Déltájban Iván telefonhívása ébresztett. Apám előző nap,
amikor éppen utánam sietett a buszpályaudvarra, véletlenül találkozott a
történet kezdetének tanújával, Marival, akinek két hónappal korábban
előadtam a jóslatomat. (Mari tehát a történet kezdete után most a
végének is első tanújává lett.) Így hétfő estére, miközben mi Csornán
jártunk, összes barátaim között szétfutott a hír. Iván most azért telefonált,
hogy elvigyen magával ebédelni.
Iván, mint azt már elmeséltem, a ma már ismét Király, akkor még Majakovszkij utcában
lakott. A szomszédjában található vendéglő volt a törzshelye, így hát ott
találkoztunk. Ezt a vendéglőt történetesen Lővérnek hívják. (Aki nem
tudná: a Lővérek, amelynek aljában első soproni éjszakámon a kis
szállodában aludtam, Sopronnak az, ami Budapestnek a Gellérthegy.)
Igazán stílszerű hely volt arra, hogy - miután két napja nem ettem semmit
- Piri halála után először ott ebédeljek! De, hogy ne ússzam meg ilyen
könnyen, az első étel, ami az étlapon a főételek között szerepelt, a
Csornai töltött felsál volt. „Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!” -
gondoltam, és dühömben ezt rendeltem. És tudomásul vettem, hogy
minden túlélő tulajdonképpen kannibál.
Fekete napok következtek. Barátaim le akartak beszélni róla, hogy leutazzam a temetésre.
Azt gondolták - joggal -, hogy egy temetésen semmiféle botránynak nincs
helye és végül is Piri éppen a két válási forduló közötti félidőben halt meg.
109
 Titkos könyv

Már ki volt tűzve a második tárgyalás időpontja. De persze mégis:

lehetetlen volt nem mennem. Felhívtam telefonon Piri férjét, hogy ne a
temetőben kelljen tudomásul vennie az ottlétemet. Megmondtam neki,
hogy megyek, neki pedig egyetlen rossz szava sem volt hozzám. Nem
tudom, hogy én is így tudtam volna-e tartani magamat az ő helyében.
Türr Péter (a Balettcipő főnöke) vitt le autón, apám kíséretében, és
távolról, félrehúzódva néztük végig a temetést. Rengetegen voltak itt,
több százan lehettek. Gondolom, rengeteg olyan szülő volt itt, akinek a
kisgyereke valamikor Pirihez járt óvodába. Az a feketével hímzett fekete
selyemnyakkendő volt rajtam, amit nagyanyám temetésére vettem,
három héttel azelőtt, miközben Piri ott aludt a szobámban, hogy kipihenje
a kocsijában töltött éjszakát.
Körülbelül egy héten át azzal teltek a napjaim, hogy mindenhová elmentem, ahol együtt
jártunk. Azt a célt tűztem ki magamnak, hogy tudomásul veszem: ide se
jövünk már együtt, ide sem és ide sem. Ezt jól tettem. Ha nem tettem
volna, talán sohasem lettem volna újra épeszű.
Ekkoriban Bauer Feri barátom viselte el belőlem a legtöbbet. Nem volt
könnyű dolga. Egyre újabb és újabb összefüggéseket láttam meg,
amelyek vagy igazak voltak, vagy nem. Értelmezni próbáltam például azt
a tényt, hogy szerelmünk éppen hét hétig, negyvenkilenc napig tartott, és
hogy Piri az ötvenedik napon halt meg (december 5. és január 23. egyaránt
vasárnapra estek). Éppen ennyire van Húsvéttól Pünkösd. Kiszámítottam, hogy Piri és köztem
24 hónap és 24 nap volt a korkülönbség, ezt összeadtam, kaptam 48-at és megkíséreltem
következtetéseket levonni abból, hogy ez csak eggyel kevesebb, mint amennyi ideig együtt
voltunk. Akkoriban még - talán szerencsémre, mert így ennyivel is kevesebb összefüggést
kreáltam - nem hallottam az I Csingről, erről a több ezer éves kínai
jóskönyvről. Két, nekem oly fontos szám ebben a híres könyvben is az én
történetemben értelmezhető módon jelenik meg. A 29. hexagramm
jelentése: mélységes mélység, súlyos veszély. A 49-é pedig: megújulás,
forradalom. Mint ahogy nem tudtam azt sem, hogy a buddhistáknál a
gyász éppen 49 napig, hét hétig tart. Ezt néhány évvel később, amikor
már nyugodtan megteheti, Artúr fogja elmondani nekem. De hozzáteszi
majd: elvben nagyon is fennáll a lehetősége, hogy ez a sok, látszólag
összefüggő dolog egyáltalán nem függ össze egymással. Az élet tényei
önmagukban nézve teljesen esetlegesek, mondja majd Artúr, és
megigazítja a szemüvegét és belekortyol a teájába; és távlatosan nézve
csak a kísérletileg, vagy legalább statisztikailag igazolható
összefüggéseknek van valódi jelentőségük. Márpedig, lep majd meg Artúr
egy különös kijelentéssel, statisztikailag igenis lehetséges, hogy mindaz,
ami velem történt, teljesen véletlenül történt. A statisztikusok ki tudják
számítani, mondja - és ő is ki tudja, gondolom majd én, pedig ő nem is
110
 Titkos könyv

statisztikus -, hogy ha valaki százszor feldob egy dobókockát, mekkora

esélye van annak, hogy mind a százszor, teljesen véletlenül, hatost dob.
Ez az esély meglepően nagy, tehát a dolog, bármilyen különös és
meglepő is, nem teljesen lehetetlen. Amire én nyilván azt fogom
válaszolni, hogy hiába, én azért mégsem vagyok dobókocka.
Feriben, akivel szinte naponta találkoztam akkoriban, volt annyi bölcsesség, hogy tudomásul
vegye: velem most csak ezen a tébolyult nyelven lehet beszélni. Még játszottunk is értelmez-
hetetlen megérzésekre való képességeimmel. Egyszer például, amikor a Fészekben ebédel-
tünk, annál az asztalnál, ahol utoljára Pirivel ültem, Feri hirtelen ötlettel elém tett egy doboz
gyufát. „Mondd meg, hány szál van benne!” „Huszonöt” - vágtam rá azonnal. Megszámoltuk.
Tényleg huszonöt volt. Utólag megpróbáltuk megfejteni, mi történt. Én
leginkább arra gyanakodtam, hogy tudatalattim valamely rekesze a
zörrenő gyufaszálak hangjából következtetett. Mert valamiből tudnom
kellett! Az ilyen játékok sokat segítettek abban, hogy elfogadjam: nem kell
mindenre magyarázatokat keresni, mert akkor nem tudok majd élni, hiszen túlságosan el
leszek foglalva önmagam titkaival.
Feri nem csak megértő barát és a történet meghökkent tanúja volt.
Marihoz hasonlóan, aki a jóslatról és Piri halálhíréről egyaránt elsőként
értesült, Feri az első és az utolsó pillanatnak volt részese. Hetekkel Piri
halála után jutott ugyanis eszébe, hogy január huszonharmadikán
délután, otthon, az asztalán telefonüzenet várta: hívja föl WL-nét. Feri
nem emlékezett Piri asszonynevére, és fogalma sem volt, ki az a WL-né.
Pirit Pirinek hívtuk. Ez az idegen név Ferinek semmit sem mondott. Este
azután összegyűrte és kidobta a cédulát. Véletlenül emlékezett ennek
időpontjára is, mert ugyanakkor ránézett az órájára. Háromnegyed nyolc
volt. Piri azokban a percekben szaladt neki Kónynál a fának. Azóta is rossz érzéssel dobok ki
bármilyen telefonüzenetet, hajítom szemétbe egy ember nevét. Nyolc év óta, valahányszor ez
történik, eszembe jut az az este. És eszembe fog jutni most már talán mindaddig, amíg csak
lesznek kidobni való cédulák az asztalomon.
Mondom, Feri segített a legtöbbet. De segített a fiam is. Három és fél évének minden
bölcsességével segített. Néhány nappal Piri halála után azt mondta nekem:
- Apa, rendezd át a lakást.
Igaza volt. Hiszen ez volt a legfontosabb: megszabadulni a halál csábító
hívásától, az emlékek otthonos melegétől.
Február 5-én, szombaton elmentem a Fészek bálra Ferivel. De nem felejteni: eltépni még egy
köteléket. Pirinek és nekem ugyanis hetek óta foglalt asztalunk volt ezen a bálon.
Együtt akartunk itt lenni. Már megvette az anyagot, amiből báli ruhát
akart varrni magának. Emlékszem a fájdalmas és kínos jelenetre, amikor
ezt az égszínkék báliruha-anyagot visszavittem a boltba. Szinte

111
 Titkos könyv

könyörögtem, hogy fogadják el, nem, nem akarok érte pénzt, csak ne kelljen többet
látnom. A végén visszavették és az árát is visszafizették. Vajon mit voltam képes csinálni
azzal a pénzzel?
És ahogyan az első emeleti presszó és a második emeleti kupola alatt
található bár között ott mentem a kétszárnyú, enyhe ívben kanyarodó
lépcsőn, nyomomban Ferivel, egyszer csak hatalmas erővel elöntött a
felszabadulás érzése. Hátrafordultam és azt mondtam mosolyogva:
- Milyen jó érzés szabadnak lenni!
Feri pedig nem kezdett képmutató szövegelésbe arról, hogy na, ezt azért mégse, hanem csak
annyit mondott:
- Ördög!
Ezek persze pillanatok voltak. Az órák, a napok, a hetek állandó, szinte
fizikai fájdalomban teltek el, egyedül otthon, a négy fal között. Álltam a
szekrény előtt, nézegettem azt a polcot, amelyet Piri már otthonosan
használt. Rakosgattam narancssárga törülközőjét, a vadonatúj papucsot,
amit egyetlen egyszer vett föl, mert akkor kapta tőlem, amikor utoljára itt
járt. Fogat mostam a fogkeféjével, hogy legalább a fogkefe azt hihesse,
hogy Piri él. Öklömmel vertem az asztalt, a falnak üvöltöttem. Álltam a
fürdőszobában a tükör előtt, idegenné vált arcomat méregetve. Iszonyúan
dühös lettem magamra, kiabálni kezdtem. Azt kiabáltam: „Halál! Halál!” -
és megkönnyebbültem. Össze-vissza aludtam, kábán, az éjszaka közepén
fölébredtem és megpróbáltam írni, elaludtam a fáradtságtól a
legváratlanabb időpontokban. Az idő néha nagyon lassan, néha
hihetetlenül gyorsan telt. Mindig volt valami gondom az idő múlásának
tempójával.
Gyakran mentem el a szüleimhez, hátha ott megnyugszom. Negyed óra múlva menekültem
tovább. Egyszer - emlékszem, már éppen fölvettem a kabátomat, hogy induljak -
nekiugrottam apámnak és elkezdtem verni a mellét:
- Gyilkos! Gyilkos!
Ezt azért kiabáltam, mert eszembe jutott, amit föntebb a naplómból idéztem: hogy apám Piri
halálának napján lépett be a hatvanadik évébe. Összeadtam a magam huszonkilenc évét Piri
harmincegy évével, kijött hatvan, és ebből kétségbeesett és beteg logikával
arra következtettem, hogy az apám ölte meg Pirit. Ez volt az egyetlen
pillanat, amikor még ő is elveszítette a lélekjelenlétét és felháborodottan
rázott le magáról:
- Te meg vagy veszve!
Igaza volt.

112
 Titkos könyv

Próbáltam értelmesebb eszközökkel is megszabadulni a kíntól. Próbáltam

pontosan felejteni. Módszeresen eltávolodni a saját érzéseimtől. Úgy
éreztem, minél alaposabban odafigyelek saját szenvedésem legapróbb
tüneteire is, annál elviselhetőbbé válik ez a szenvedés. Minél kevésbé
görcsösen kapaszkodtam egy-egy elvarázsolt, gyönyörű nap emlékébe,
minél inkább elengedtem a mellékes apróságokat, a részleteket, annál
erőteljesebben emelkedett ki romba dőlt emlékeim alól az, amit igazán
fontosnak tarthattam.
Időközben írtam egy levelet Piri apjának, akit addig nem ismertem. Egy
pesti útja alkalmával találkoztunk. Ugyanaz a finomság, érzékenység és
intelligencia sugárzott belőle, ami a lányából. Azért írtam neki, hogy
legalább tudjon róla: a lánya élete utolsó negyvenkilenc napjában boldog
volt. Megmutattam neki Piri leveleit. Hosszan nézte a lendületes, egyenes
sorokat, a kerek betűket, a szellemes betűkapcsolásokat. Csöndben
ültünk, olvasott, fölnézett, újra olvasott. Megpróbált átmenni azon az
áttörhetetlen falon, megpróbált néhány percre ismét a lánya közelébe
kerülni. Azután elmondta nekem, hogy azokra a lottószámokra ő is
emlékszik. Valóban úgy voltak. 29, 31, 51, 53, 82. Ültünk egy vacak,
füstös presszóban a nyüzsgő város közepén, a Deák tér közelében, nem
volt közünk semmihez, ami körülöttünk volt, sem az autókhoz odakint az
utcán, sem a cigarettázó pincérnőkhöz idebent a pult előtt, és én néztem
őt és hiába akartam, nem tudtam magam a helyébe képzelni.
Azután metróval mentem hazafelé. Velem szemben egy jól öltözött, csinos, negyven és
ötven közötti nő ült. Furcsán tartotta a kezét. Hamarosan rájöttem, azért
tartja így, hogy eltakarja vele az arcát.
Az idegen, elegáns nő csöndben zokogott. Ki volt sírva a szeme, enyhén el
volt maszatolódva a szemfestéke is. Csöndesen sírt, nem sóhajtozott, nem
hüppögött.
Csak egyre folytak a könnyei.
Arra gondoltam. megszólítom. Hátha könnyíthetnék a terhén.
De azután beláttam, hogy nem tudnék segíteni. Hiszen tudtam: van, amikor semmi más sem
marad az embernek, mint a néma zokogás.

113
 Titkos könyv

„És lehet, hogy csak kitaláltalak”

Azután rászántam magam, hogy elmegyek egy pszichiáterhez. Világos

volt számomra, hogy szét kell választanom magamban a valóságot és a
képzelődést, a valódi megérzést és a hiábavaló reményt. Élni akartam, és
tudtam, hogy amíg ezt a munkát nem végzem el, lényegében alkalmatlan
leszek a mindennapi életre. Beláttam, elég volt a gőgből. Nem tudok
egyedül kiszabadulni ennek a negyvenkilenc napnak a rabságából. Pedig,
ha tovább akarok élni, el kell tudni szakadni a múltamtól. Akár a legszebb
percektől is.
Ehhez azonban olyan orvos kellett, aki nem néz hülyének, ha elmondom
neki ezt a történetet. Olyan, aki, ha nem foglalkozna is a parapszichológia
jelenségeivel, de legalább nem utasítja el a létüket addig, amíg meg nem
győződik egy-egy jelenség létezésének vagy nem-létezésének tényéről.
Artúr, még a depressziója idejéből, ismert egy ilyen orvost, akiről mintegy
bizalomgerjesztésül elmesélte, hogy az illető egyszer már a horoszkópját
is elkészíttette vele. Egyébként pedig közismert, jó hírű pszichiáter. Dr.
Fehér Andrásnak hívják.
Felhívtam Fehér Andrást. Azzal hívtam föl, hogy egy szellemi csereüzletet
ajánlok neki. Nekem van egy, azt hiszem, pszichiátriai szempontból is
érdekesnek nevezhető történetem. Szükségem van viszont valakire, aki
segít e történet következményei között eligazodni. Valakire, aki képes
föltenni nekem a megfelelő kérdéseket.
András (akivel hamarosan össze is barátkoztam) azonnal fölajánlotta a
segítségét. Ha most sikerült világosan elmondanom ezt a történetet,
amelyből igen kevés epizód világos önmagában, az neki is köszönhető.
A vele folytatott beszélgetéseim során lassan szétváltak a tények és a képzelgések. (Nagy
dolog volt ez, hiszen itt a tények maguk is a fantázia szüleményeinek látszanak.) És különös
módon, ezzel párhuzamosan - és lassú megnyugvásommal párhuzamosan -
lassacskán elmúltak a megérzéseim is. Igaz ugyan, hogy néhány
találkozás után megmondtam Andrásnak, hogy szerintem ő a Mérleg
jegyében született, Oroszlán aszcendenssel, és persze most is eltaláltam
az igazat, de nem nagyon foglalkoztunk ezzel.
Azután Piri újra üzent.
Fél évvel a halála után a könyvespolcom mellett álltam, a létrán.
Kinyitottam egy verskötetet, amelyből, ritka nyugalmas estéink egyikén,
verseket olvastam föl neki. Ugyanitt álltam, ugyanígy, ugyanezzel a
114
 Titkos könyv

könyvvel - egy másik életben. És most, amikor újra elővettem ezt a

könyvet, Piri levelét találtam benne. Ezt a levelet soha nem láttam.
Nyilván azon a gyönyörű, nyugalmas estén írta. A levél így szólt:
„A Te életed másról szól, mint az enyém, s azt szeretném, ha külön úton is haladna. Péter ne
legyél jó hiszékeny, mert akkor tényleg baj esetén kettétörsz!
Piri”
A vers, amely mellett a levelet találtam, Tandori Dezső verse, így
kezdődött:
„Engem már egy levél derűre hangol”.
Ott álltam a létrán, kezemben a levél és a könyv.
Nem tudom, hogyan jöttem le onnan.
***
Volt, hogy azon morfondíroztam, ha netán mégis föltámadna, akkor így
hetekkel-hónapokkal a halála után, hogyan számolnék el az életemből a
halálának tudatában eltöltött napokkal? És hogy lesz az - konkrétan?
Megmutatom majd neki a naplómat, hogy tudja, mit éreztem, amikor meghalt? Vagy minden
érvénytelenné válik majd, ami azóta történt?
Mintha érveket kerestem volna a föltámadása ellen. Talán azt akartam érezni, hogy múlik itt
még valami rajtam is.
Még évekkel később is féltem tőle, hogy egyszer csak belép. Hogy ott ülök
a Balettcipőben, nyílik az ajtó, és ő az. És én mit fogok tenni akkor?
Fogjanak majd le, kértem képzeletemben a barátaimat, hiszen nyilván
hallucinálok!
Egyszer, amikor már egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni a fájdalommal,
kétségbeesésemben azt írtam a naplómba, ebbe a Pirihez szóló végtelen levélbe:
„és lehet, hogy csak kitaláltalak.”
Ez a gondolat egy ideig segített. Hiszen amúgy is annyira hihetetlen volt mindaz, ami történt.
De a leghihetetlenebb, az mégiscsak a halála volt. Milyen hihetetlen minden halál.

115
 Titkos könyv

Epilógus

Néhány év múlva, amikor már nem akarok mindenáron mindent megérteni, Artúr elmond
majd egy Zen-buddhista történetet.
- Élt egyszer egy híres mester, Dogen. Egyik tanítványa, aki szorgalmasan gyakorolta
a meditáció különböző módszereit, boldogan újságolta neki: „Mester,
szemlélődésem közben egyszer csak hatalmas fényt láttam és a fény
mögött ott ült Buddha!” A mester csak ennyit válaszolt: „Figyelj oda a
légzésed ritmusára, fiam, és akkor majd elmúlik.”
- De hát mi múlik el? Az emléke? - fogom erre kérdezni én, teljesen értetlenül.
- Ne beszélj butaságokat. A fontoskodás múlik el. Az, hogy azt hiszed, van
valami titok, amiről csak te tudsz. Amit csak te láthatsz. De hát nincsenek
titkok. Jelek vannak. Nem tudjuk, miért éppen ezek vagy azok a jelek vannak, de úgyis csak
az a fontos, amit megjelölnek. És éppen ezért a jelek sem olyan fontosak. Gondolj például a
kínai írásjelekre. Ugye, milyen titokzatosak? Egészen addig, amíg meg nem tanulsz kínaiul
olvasni. (Persze, Artúr, csak addig, gondolom majd én malíciózusan.) És amíg észre nem
veszed, hogy azok a szépséges jelek is csak ugyanolyan egyszerű,
hétköznapi dolgokat jelölnek, mint a mi latin betűkkel írott szavaink.
Asztal, szék, álom, szerelem, halál. Szóval nincsenek titkok. Vagy ha
vannak, nem fontosak. Az élet fontos, a hétköznapok. Az fontos, ami
történt abban a negyvenkilenc napban. Piri volt fontos. A többi csak
érzelgős fontoskodás. Hát megtudtál valamit is abból, hogy Húsvéttól
Pünkösd éppen negyvenkilenc napra van? Vagy hogy a te fiad aznap
született, amikortól fogva neki nem lehetett több gyereke? Hát ezért
szeretted, vagy pedig azért, amilyen volt? Csupa egyszerű dologért
szeretted. Szép volt, kedves, okos, nagyvonalú és bátor. Akkor mit jössz
nekem itt a megérzésekkel? A megérzések nélkül nem szeretted volna?
Hát érdekelnek valakit a lottószámok, amikor az életéről van szó? Vagy a
haláláról?!
Ritkán látom Artúrt annyira indulatosnak, mint amikor majd ezeket mondja.
***
Hosszú évekkel az után, hogy befejeztem ennek a történetnek az elbeszélését, évekkel azután,
hogy Klára elolvassa, hogy Tamás Péter eltűnik az életünkből, amikor már
a történet barátaim által javasolt újraírásán és Artúr fönti, indulatos
szavain is régen túl leszek, egy éjszaka azt fogom álmodni, hogy Piri a
feleségem és Klára a barátnője. Klára vendégségbe jön majd hozzánk és

116
 Titkos könyv

itt marad. És elcsábít engem, és a szeretőm lesz. És Piri mosolyog és nem

haragszik meg érte.
És elmondom majd az álmomat Klárának, és Klára elneveti magát.
***

117