Jung C G Gondolatok A Vallasrol Es A Keresztenysegrol Hu RTF Nncl2641-6bav1

nncl2641-6bav1
C. G. JUNG
Gondolatok a vallásról
és a kereszténységről
KOSSUTH KIADÓ 2000
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
C. G. Jung: Von Religion und Christentum
Ausgewählt von Franz Alt.
Olten und Freiburg im Breisgau, Walter Verlag 1987.
Fordította BODROG MIKLÓS
MÁSODIK KIADÁS
ISBN 963 09 4145 7
© Walter Verlag AG, Solothurn 1987 © Kossuth Kiadó, Budapest 1996
Előszó
A vallást és a kereszténységet a közvélemény megnyilvánulásai nem
tartják sokra. Újságíró kollégáim körében viharos felzúdulást keltett,
amikor egyszer a „Riport” című politikai tévémagazinban
moderátorként kiejtettem az „Isten” szót. Mert – tisztesség ne essék
szólván – illenék a politika és a tények határain belül maradnom. Isten
nem tartozik a politikához? Isten nem tény?
Isten mint prima causa, ős-ok, amiképp még a középkorban
nevezték, felvilágosult korunkban sokáig el volt fojtva. Napjaink
bálványai – az intellektus, a racionalizmus, a materializmus, az
atombomba, a nemiség, a hatalom, a has, a karrier vagy imádatunk
bármi más tárgya – úgy látszott, megvannak Isten nélkül. Az
egyházakon és a teológián is nyomot hagyott a materialista és
egyoldalúan észelvű korszellem. Teológusok és papok generációi
próbálták Istent tudományosan bebizonyítani. Az ilyen légkör
tönkreteszi a természetes vallásos érzést. Ma viszont egyre többen
ismerik fel, mennyire szűk az anyag-elvűség és a racionalizmus. Ismét
nő létünk legfontosabb törvényének a súlya: a szellem vezérli az
anyagot. C. G. Jungnak lényeges része van ennek a – voltaképpeni
vallási – törvénynek az újrafölfedezésében.
A legtöbb embernek, főként értelmiségieknek, vannak bizonyos
nézeteik és vélekedéseik a vallásról és Istenről. Az egyházak
évszázadokon át tanították és támogatták ezt a nézet- és
véleményhitet. Csakhogy nézetek és vélemények gyakran gátolnak
minket személyes megtapasztalások szerzésében. Márpedig minden
eleven vallásban személyes tapasztalatokról van szó. Az a hit, amelyet
csak „hisznek”, halott; a megtapasztalt, átélt hit elevenít meg. A vallás
a befelé vezető út. Csak az találhat, aki keres. A vallásos emberek
keresők. Sok egyház azért olyan unalmas, mert nem keresi Istent,
hanem azt hiszi, hogy Ő a birtokában van.
Tény, hogy a megismerhető történelem kezdetétől fogva nincs
érdekfeszítőbb téma nekünk, embereknek a vallásnál és Istennél.
A valódi vallás elsősorban lelki megtapasztalásokból, lelki
tényekből áll. Hogy egy vallást valódinak vagy hamisnak tartunk s mi
róla a véleményünk, az másodrendű. Korunk tömeges nézetei
elfojtották korábbi nemzedékek érzékét a vallási tények iránt. A vallás
nem teológiai spekuláció kérdése, nem is hitvallásé, hanem
megismerésé. Önismeret, legbensőbb önmagunk megismerése – ez
korunk nagy hiányjelensége. Vallási tapasztalatok gyűjtéséhez a
bátorság legmagasabb formája szükségeltetik: az alázat. Ám a 20.
század intelligenciája a kis formátumú merészséget, a gőgöt szereti
jobban. Felfuvalkodottságunk műve, hogy a korábbi istenhit helyére
az atomkorszakban a bombába vetett hit került. Az atombombák és
atomerőművek materialisztikus babonák jéghegyének csak a csúcsát
képezik. Miben hiszünk valójában? Kiben bízunk: Istenben vagy a
bombában? Az emberiség döntő intelligenciavizsgája rejlik talán az e
kérdésre adott válasz mögött. Vallás és meggyőződéses tett-
kereszténység még sohasem volt annyira szükséges az életben
maradáshoz, mint az atomkorban.
Erőszakmentesség és bizalom minden vallás alapja. Ám ezt csak
akkor tudom valóban, ha megtapasztalom és átélem. Az erőszak-
nélküliség gyógyerejét csak egy jungi terápia során kezdtem
megsejteni. Ezzel az új tudással találtam az utóbbi években mélyebb
kapcsolatra a Názáreti Jézussal. Belső forrásom nem C. G. Jung. De ő
tette számomra hozzáférhetővé újólag benső forrásomat, Jézus
Krisztust. A nagy lélekgyógyász segített nekem, hogy ismét
fölfakadjon számomra veszélyesen eldugult forrásomból az élő víz.
Mélylélektan és modern lelki gondozás képezhetne egy nagy koalíciót
politikai és magánbetegségeink gyógyítására.
C. G. Jung révén megtanultam: a keresztény és vallási megújulás
eszményképe nem lehet holmi kötetlen liberalizálódás és
alkalmazkodó modernkedés, hanem csakis a jézusi értelemben vett
radikalizálódás és elmélyülés. A názáreti férfiú megmutatta nekünk,
hogyan kell helyesen gondolkozni és élni.
Baden-Baden, 1986 őszén

Franz Alt
A VALLÁSRÓL
Vallás és pszichológia
Nézetem szerint a vallások mindazzal, amik, és amit kijelentenek, oly
közel állnak az emberi lélekhez, hogy legkevésbé a pszichológiának
szabad őket figyelmen kívül hagynia.
GW. 11. köt. 125. old.
Az emberi szellem már évezredek óta fáradozik a lélek

szenvedéseinek enyhítésén, talán a testi szenvedésekkel való törődést
megelőzően. A lélek „üdve”, az „istenek kiengesztelése”, a „perils of
the soul”, a lélek veszedelmei nem tegnapi problémák. A vallások
lélekgyógyító rendszerek a szó legsajátabb értelmében s a legnagyobb
mértékben. Hatalmas képekkel szemléltetik, mekkora a lelki dilemma.
A lélek hitvallását és felismerését jelenítik meg, s egyben a lélek
lényegének kinyilatkoztatásai és kirajzolódásai is. Nincs olyan emberi
lélek, amely ettől az univerzális alaptól függetlenül külön állna.
GW. 10. köt. 197. old.
Lélektani szempontból nézve a vallás pszichikus jelenség, amely

irracionális módon egyszerűen van, épp úgy, mint az a tény, hogy van
fiziológiánk vagy anatómiánk. Ha ez a funkció kimarad, akkor az
ember egyénként egyensúlyát veszti, mert a vallási élmény, a
megtapasztalás a tudattalan létének és működésének kifejeződése.
Nem igaz, hogy csupán a ratióval, az értelemmel és az akarattal el
tudnánk boldogulni. Sőt épp ellenkezőleg: állandóan olyan zavaró
hatalmak befolyásának vagyunk kitéve, amelyek keresztezik az
értelem és akarat útját, lévén erősebbek náluk. Innen van az, hogy
fölöttébb értelmes emberek, s éppen ők, olyan zavarokban
szenvednek, amelyekből sem értelem, sem akarat nem segíti ki őket.
Amit az ember magánál erősebbnek érez vagy talál, azt hajdan is
mindenkor isteninek, illetve démoninak nevezte. Isten: a benne lakozó
Erősebb. Ennek a lélektani Isten-meghatározásnak mindenesetre vajmi
kevés köze van a keresztény dogmatikumhoz; leírja viszont azt a
gyakran igencsak hátborzongató élményt, amikor szembe találja
magát az ember egy félelmetes Valakivel – s ez megdöbbentően
olyan, mint a történelmi „istenélmények”.
Briefe. II. köt. 512. old.
A vallási szimbólumok... származási helye nem a fej, hanem valami

más, talán a szív, mindenesetre valami pszichikus mélyréteg, amely
nemigen hasonlít a tudatra, mely mindig csak felszín. Ezért is van a
vallási szimbólumoknak kimondottan „kinyilatkoztatás jellegük”,
azaz: rendszerint a tudattalan lelki tevékenység spontán termékei.
Bárminek hamarabb nevezhetők, mint kieszeltnek; sőt éppenséggel
évezredek folyamán nőttek-növekedtek, akár a növények, mint az
emberi lélek természetes kinyilatkoztatásai. Még manapság is
megfigyelhetjük valódi és igazi vallási szimbólumok önkéntelen
keletkezését egyes individuumoknál, mikor is azok idegenszerű
virágokként nőnek ki a tudattalanból, miközben a tudat csak zavartan
álldogál, nem tudván mit kezdeni az efféle születéssel. Nem túl nehéz
megállapítani, hogy ezek az egyéni szimbólumok tartalmilag és
formálisan ugyanazon tudattalan „szellemtől” (vagy bármi más legyen
is az) származnak, mint a világvallások. Mindenképpen azt bizonyítja
a tapasztalat, hogy a vallások semmi esetre sem tudatos kiagyalás
szüleményei, hanem a tudattalan lélek természetes életéből fakadnak,
s azt valamiképp híven ki is fejezik. Ebből magyarázható ugyanis
általános elterjedtségük s az emberiségre gyakorolt óriási történelmi
hatásuk, mely érthetetlen volna, ha a vallási szimbólumok legalábbis
lélektani természeti igazságok nem volnának.
Grundw. 9. köt. 83. old.
Ha mármost pszichológiai kutatásom kimutatja, hogy vannak

bizonyos lélektani típusok, s ezek párhuzamosak ismert vallási
képzetekkel, akkor ennek révén hozzáférhetünk ama
megtapasztalható tartalmakhoz, amelyek nyilvánvalóan és
tagadhatatlanul a vallási élmény (tapasztalat) empirikusan
megragadható alapját képezik. Szabadságában áll a hívő embernek,
hogy e képek eredetére nézve valamilyen metafizikai magyarázatot
feltételezzen, ugyanez azonban nem illeti meg az intellektust,
amelynek szigorúan tartania kell magát a tudományos magyarázat
alapelveihez, és mindenképpen kerülnie kell a tudható határának
átlépését... Tény, hogy e benső képek létezésének megismerése és
megtapasztalása mind az értelem, mind pedig az érzés számára
hozzáférhetővé teszi azon egyéb képeket, amelyeket a vallási tan tár
az ember elé. Ezzel a pszichológia épp az ellenkezőjét teszi annak,
amivel vádolják: lehetőséget teremt a meglévő jobb megértéséhez,
megnyitja a szemet a dogmák gazdag értelmének meglátására;
éppenséggel semmit sem rombol, hanem egy üres háznak új lakókkal
szolgál. Gazdag tapasztalatok alapján is tanúsíthatom: a
legkülönbözőbb felekezetek szakadárjai és elhidegültjei új ösvényt
találtak régi igazságaikhoz; közülük jó néhányan katolikusok voltak.
Amit én állítok, az nem hit, hanem tudás, nem magáról Istenről,

hanem a lélek tényeiről.
Briefe. III. köt. 105. old.
Nem engedhetem meg magamnak, hogy higgyek valamit olyan

dolgokról, amelyekről nincs ismeretem. Ezt kotnyelességnek és
igazságtalanságnak tartanám... Nem vallok semminő „hitet”. Tudom,
hogy vannak élmények, amelyeknek „vallási” tisztelet dukál. Ezek
sokfélék. Első pillantásra egyetlen közös vonásuk a numinozitás,
vagyis megragadó emocionalitásuk. A kissé alaposabb vizsgálódás
azonban rokon értelműséget is fedez föl közöttük. A religio [vallás]*
szó antik felfogás szerint a latin religereből ered, s nem a patrisztikus
religare [hátraköt] igéből. Az első jelentése: „gondosan tekintetbe
vesz vagy megfigyel”. Ez a levezetés adja a religiónak az igazi
empirikus bázist, nevezetesen a vallásos életfolytatást, ellentétben a
szavakban és utánzásban kimerülő felületességtől.
* A szögletes zárójelbe [ ] tett szavakat és a lábjegyzeteket a fordító írta be kiegészítésül vagy
magyarázatképpen.
Briefe. III. köt. 267-268. old.
Teológusok nagyon gyakran szem elől vesztenek egy pontot, ez pedig

Isten valóságának a kérdése. Én, valahányszor Istenről beszélek,
mindig pszichológusként szólok, s ezt nem győzöm eléggé
hangsúlyozni. Az istenkép a pszichológus számára lélektani tény.
Amit tud, az nem terjedhet ki Isten metafizikai realitására, mert ha erre
a területre tévedne, jócskán áthágná az ismeretelméleti határokat.
Tapasztalati szakemberként csak azokat a képeket ismerem, amelyek
eredetileg a tudattalanból álltak elő. Ezek az emberben képződnek az
istenségről, vagy, jobban mondva, az istenség alkotja meg ezeket a
tudattalanban; ezek a képek pedig kétségtelenül igen viszonylagosak.
Briefe. I. köt. 252. old.
A természettudós nem tulajdoníthat a teológiának mélyebb

megismerő-képességet, mint valamely más emberi tudománynak.
Ugyanolyan keveset tudunk egy Legfőbb Lényről, mint az anyagról.
Ám éppoly kevéssé lehet kétséges egy Legfőbb Lény létezése, mint
ahogy az anyag létezése kétségtelen. A megragadhatón túli világ:
valóság, tapasztalati tény. Csak nem értjük.
Életük delén, azaz harmincöt éven túli pácienseim közt egyetlenegy

sincs, akinek végső problémája ne a vallásos lelkiség, irányulás volna.
Igen, végső soron mindegyik abba betegszik bele, hogy elvesztette azt,
amit eleven vallások mindenkoron megadtak híveiknek, s egyikük sem
gyógyult meg igazán, aki nem nyerte vissza vallásos lelkületét,
orientálódását, aminek természetesen semmi köze felekezethez vagy
egyházi hovatartozáshoz.
GW. 11. köt. 362. old.
Elsőként vetettem föl, hogy gyakorlati szempontból is meg kell

vizsgálni a lélektan és a vallás viszonyát. Mindenesetre oly gyakran
foglalkoztam a vallási problémával, hogy mikor mivel vádoltak:
gnoszticizmussal, ateizmussal, materializmussal avagy
miszticizmussal.
Ha azt mondom: nekem nincs szükségem arra, hogy Istenben higgyek,

minthogy én őt „tudom”, ezen azt értem: tudok róla, hogy léteznek
istenképek általánosságban és speciálisan. Tudom, hogy ez univerzális
megtapasztalás, s minthogy nem vagyok kivétel, tudom, hogy nekem
is van olyan élményem, amit Istennek nevezek; ez az én saját
akaratommal szembeni más, többnyire erősebb akarat megélése,
amely utamat gyakorta, látszólag pusztító következményekkel
keresztezi, különös gondolatokat plántál a fejembe, s egyszer-egyszer
korántsem óhajtott irányba szorítja sorsomat vagy váratlanul kedvező
fordulatot hoz, függetlenül attól, hogy mit tudok és mi a szándékom.
A sajátos, tudatos tendenciáimnak ellene szegülő vagy azokat kísérő
hatalom jól ismert számomra. Így azt mondom: „Ismerem Őt.” „No de
miért kell Önnek ezt a Valamit »Istennek« neveznie?” – kérdezhetnék.
Erre azt felelném: „Miért ne?” Mindig is úgy hívták: „Isten”. Kitűnő
név, s igazán nagyon találó. Ki állíthatná komolyan, hogy sorsa és
élete csakis tudatos terveiből adódóan lett olyan, amilyen?
Minthogy e világban végtelen sok rossz van, s mivel a rossz a jónak

elengedhetetlen ellenpárja a jó-rossz antitézisben, annak feltételezése,
hogy Isten csak jó, önkényesen beszűkítené az istenfogalmat, a rosszat
pedig megfosztaná valós lététől. Ha Isten csak jó, akkor minden jó.
Sehol nem volna árnyék. A gonosz nem létezne, sőt jó volna az ember,
nem is tudna semmi rosszat tenni. Ez megint egy olyan paradoxon,
amelyet a pszichológiának föl kell számolnia javunkra.
Isten paradoxiája az embert is ellentétekre szakítja szét, kiszolgáltatja

egy látszólag megoldhatatlan konfliktusnak. Mi történik mármost egy
ilyen állapotban? Itt a pszichológiának kell megadnunk a szót, lévén
hogy ez mutatja fel mindazon megfigyelések és ismeretek összességét,
amelyeket a súlyos esetek tapasztalati anyagából gyűjthettünk.
Vannak például kötelességbeli összeütközések, melyekről senki se
tudja, hogyan volnának feloldhatók. A tudat csak ennyiben biztos:
tertium non datur! [harmadik lehetőség nincsen]. Az orvos ezért azt
tanácsolja betegének, várjon, hátha előhozakodik a tudattalan egy
álommal, amely irracionális, és ezért előre nem látható és váratlan
harmadik lehetőséget kínál megoldásul.
Grundw. 4. köt. 291-292. old.; Válasz Jób könyvére. Tandori Dezső fordítása. Akadémiai
Kiadó 1992. 110-111. old.
A teljességhez vezető igazi ösvény – sajnos – sorsszerű kerülő- és

tévutakból áll. Longissima via, fölöttébb hosszú út ez, nem egyenes,
hanem ellentéteket összekötő kígyózó vonal, mely az útmutató
caduceusra [Mercurius hírnök-botjára] emlékeztet, olyan ösvény,
amely a labirintusba veszés rémségének sincs híjával. Ezen az úton
olyan tapasztalatok adódnak, amilyeneket szívesen neveznek nehezen
hozzáférhetőnek. Ezen jellegzetességüket az okozza, hogy sokba
kerülnek: azt mozdítják elő, amitől az ember a legjobban fél, mármint
az „egészséget”, amit boldog-boldogtalan folyton emleget ugyan, s
amelyről a végtelenségig lehet elméletieskedni, amelyet viszont a való
életben a lehető legnagyobb ívben megkerülnek.
Egy vízió nem más, mint egy olyan álom, amely betört az éber
állapotba.
Pszichiáterként határozottan ki kell emelnem, hogy a látomás és

kísérőjelenségei nem minősíthetők kritikátlanul betegesnek, hanem –
az álomhoz hasonlóan – bár ritka, ám természetes jelenségek, és csak
akkor mondhatjuk rájuk, hogy „patologikusak”, ha beteges
természetüket bebizonyítottuk. Tisztán klinikai szempontból nézve,
Ezékiel látomásai archetipikus természetűek, és semmiképp sem
betegesen torzultak. Nincs rá ok, amiért patologikusnak tekinthetnénk
őket.
Grundw. 4. köt. 259-260. old.; Válasz Jób könyvére. 73-74. old.
Azon sokakhoz fordulok, akik számára a fény kihunyt, a misztérium

elsüllyedt, és Isten halott. Legtöbbjük számára nincs visszaút, azonban
nem is igen tudhatjuk olyan pontosan, hogy mindig jobb-e
visszafordulni. A vallási dolgok megértéséhez manapság alighanem
már csak lélektanilag lehet hozzáférni, miért is arra törekszem, hogy
történelmileg megszilárdult gondolkozásformákat újra beolvasszak s
átöntsek a közvetlen megtapasztalás nézeteivé-szemléleteivé. Minden
bizonnyal nehéz vállalkozás ama híd újrafelfedezése, amely a dogma
szemléletét a lélektani archetípusok közvetlen átélésével köti össze,
ám a tudattalan természetes szimbólumainak kutatása megadja nekünk
az ehhez szükséges építőanyagot.
Grundw. 4. köt. 91-92. old.
Az egyház szerepe azonban nem ugyanaz, mint a pszichoterápiáé. Az

egyház a közösségen, a gyülekezeten munkálkodik, a terápia az
egyénen. Igen sokan vannak ugyanis, akik csak kollektíve érhetők el.
Az egyház „átjáró” és híd azok között, akik tudatosabbak, illetve

kevésbé tudatosak; s ennyiben megvan az értelme. Minthogy a világ
messzemenően sub principatu diaboli [az ördög uralma alatt] van, az
egyházban a rossz éppoly elkerülhetetlen, mint bárhol másutt.
Vallásos élmény
Vallási dolgokban, mint ismeretes, semmit sem lehet megérteni, amit
az ember saját bensejében meg nem tapasztalt.
Az Isten általános élmény, megtapasztalás, amit csak valami ostoba
racionalizmus és ennek megfelelő teológia homályosít el.
Amiképp az ember mint társas lény nem élhet akármeddig a

társadalomhoz fűződő kapcsolatok nélkül, úgy az individuum sem
találja meg sehol másutt a valóságos létjogosultságát és mind szellemi,
mind pedig erkölcsi autonómiáját, csak valami világfölötti
princípiumban, amely képes relativizálni a külső tényezők elsöprő
erejű hatását. A nem Istenben gyökeredző egyén képtelen ellenállást
tanúsítani a világ fizikai és morális hatalmával szemben, saját
személyes vélekedése alapján. Ehhez az embernek önnön belső
transzcendens megtapasztalásának evidenciájára van szüksége, amely
egyedül képes megóvni a különben elkerülhetetlentől: hogy lecsússzék
az eltömegesedésbe.
Lesebuch. 265. old.
Az egyén autonómiáját és szabadságát mégoly magasrendű etikai

vezérelvek vagy mégoly ortodox hitvallások sem képesek
megalapozni, hanem egyedül és csakis az empirikus tudat, vagyis egy
mélységesen személyes és kölcsönös kapcsolódás kétség fölötti
megtapasztalása az ember és egy mindenekfölötti Tekintély között,
amely tartja az egyensúlyt „a világ s annak okossága” ellenében.
Lesebuch. 264. old.
Nincs ütközés a vallás és a természettudomány közt. Ez holmi

igencsak ódivatú elképzelés. A természettudománynak azt kell
tekintetbe vennie, ami érzékelhetően van. Létezik vallás, az pedig az
emberi szellem egyik leglényegesebb megnyilvánulása. Ez tény, s a
természettudománynak ehhez nincs hozzáfűznivalója; egyszerűen csak
megállapíthatja róla, hogy mint tény létezik. A természettudomány
mindig csak szalad eme dolgok után; nem próbálja megmagyarázni a
jelenségeket. A természettudomány nem szögezhet le egy vallási
igazságot. Egy vallási igazság lényegileg megtapasztalás, élmény,
nem pedig nézet. A vallás abszolút élmény. Egy vallási
megtapasztalás abszolút, nincs mit vitatkozni rajta. Ha valakinek
például vallási élménye volt, akkor az volt neki, és kész, azt már senki
el nem veheti tőle.
GW. 18/I. köt. 313-314. old.
A természettudomány sehol sem fedezett föl valami Istent, az

ismeretkritika bebizonyítja az istenismeret lehetetlenségét, a lélek
azonban azzal az állítással hozakodik elő, hogy megtapasztalta Istent.
Az Isten közvetlenül átélhető lelki tény. Ha ez nem volna így, akkor
Istenről soha szó sem esett volna. A tény önmagában véve érvényes,
anélkül hogy bármiféle, pszichológián kívüli bizonyítékokra volna
szüksége, és hozzáférhetetlen a nem lélektani kritika mindennemű
formája számára. Akár a legközvetlenebb s ezzel a legvalóságosabb
élmény is lehet, amin nincs semmi megmosolyogni vagy
kétségbevonni való.
Az empirikus számára minden vallási élmény különleges lelki állagú.

Ha tudni akarunk valamit arról, mit jelent a vallási megtapasztalás
azoknak, akiknek ebben részük volt, akkor manapság igen bőséges
alkalmunk van minden elképzelhető formájának tanulmányozására. És
ha az egyáltalán jelent valamit, akkor azoknak, akiknek adatott,
mindent jelent. Mindenesetre ez az elkerülhetetlen végkövetkeztetés,
amelyre a tárgyi bizonyítékok gondos tanulmányozása során jut az
ember. Sőt akár úgy is lehetne meghatározni a vallási élményt, hogy
azt a legmagasabb érték átélése jellemzi, teljesen eltekintve attól, hogy
mi a tartalma. A modern szellemi magatartás az extra ecclesiam nulla
salus [az egyházon kívül nincs üdvösség] jegyében a lélekhez fog
fordulni, mint utolsó reményhez. Különben ugyan hol lelhetnénk
tapasztalatra?
A vallási élmény számunkra elsőként megfogható forrása a tudattalan.

Ezzel semmiképp sem mondjuk azt, hogy amit tudattalannak
nevezünk, az úgyszólván azonos Istennel vagy Isten helyére kerül. A
közvetítő ez, amiből – úgy látszik – a vallási élmény fakad számunkra.
Hogy ennek mi a távolabbi oka, azt az emberi érzékelés nem képes
megmondani.
Lesebuch. 308-309. old.
Semminek nem vághatok úgy elébe, mintha máris volna hitem, hanem
be kell érnem a hitetlenségemmel, amíg fáradozásom nem találkozik a
megvilágosodás kegyelmével, azaz a vallási megtapasztalással. Hitet
csinálni nem tudok.
Vagy tudok valamit, s akkor nincs szükségem arra, hogy higgyek;

vagy pedig hiszek benne, mert nem vagyok biztos abban, hogy tudom.
Örömest beérem azzal a ténnyel, hogy tapasztalataim vannak,
amelyeket nem nevezhetek másnak, mint numinózusnak vagy
isteninek.
GW. 18/II. köt. 759. old.
Láttam ugyanis, hogy ha álmokban stb. spontánul „archetipikus”

tartalmak lépnek föl, rendszerint numinózus és gyógyító hatások
áradnak ki belőlük. Ezek pszichikus ősélmények, amelyek a
betegeknek nagyon gyakran újra megnyitják a bejárást a vallási
igazságok beomlott tárházához. Ezt én saját magamon is
megtapasztaltam.
Az ősképek [archetípusok] számomra amolyan lelki szervfélék,

amelyekre én a legnagyobb gondossággal ügyelek is, amiért aztán,
mondjuk, egy idősebb pácienshez így kell szólnom: „Az Ön istenképe
vagy halhatatlanság-eszménye sorvadt, minek következtében a lelki
anyagcseréje ugyancsak rendetlenkedik.” A régi farmakon
athanasziasz, a halhatatlanság gyógyszere több értelmet hordoz és
mélyebb, mint ahogy azt mi elgondoltuk.
Amit szubjektíve megtapasztaltam, abban biztos vagyok ugyan, ám

annak értelmezésében köteles vagyok minden elképzelhető korlátozást
magamra venni. Ennélfogva őrizkedem attól, hogy azonosítsam
magam azzal, amit alanyként megéltem. Általában minden efféle
identifikációt súlyos lélektani hibának tartok, amiképp ezt jelenti
minden kritikahiány. Minek hoztam magammal egyáltalán némi
értelmet, ha azt ilyen döntő dolgokban nem használom?
A helyesség egyáltalán nem olyan kategória, amelyet vallásra lehetne
alkalmazni. A vallás lelki tényszerűségekből áll, amelyekről nem lehet
azt mondani, hogy helyesek vagy helytelének. A tetvek vagy az
elefántok helyesek vagy helytelenek? Elég, hogy vannak.
Amit a teológia tanít, az engem nagyon érdekel, minthogy komolyan

birkózom pácienseim és – nem utolsósorban – önmagam szorongató
kérdéseivel. A mi keresztény teológiánk nyilvánvalóan nem a „totális
vallási élményre” támaszkodik. Még csak az ószövetségi Isten
ambivalenciájának a tapasztalhatóságát sem veszi figyelembe.
Minthogy a hit alapján nyugszik, alig nyúlik vissza a közvetlen
archetipikus élményre. A teológusoknak a legkevésbé sem volna
nehéz követni érvelésemet, ha rendelkeznének ilyen tapasztalattal.
A jelenkori emberiség jó része beéri az egyházzal és az egyházi hittel.

Más része azonban a meggyőző ősélményt óhajtja. Erről a teológia,
lévén egyházi, természetszerűleg nagyon keveset tud, és érthető
ellenállást fejleszt ki ellene. Az ősélményt nem érdeklik a történelmi
természetű keresztény előfeltételek, hanem egy közvetlen
istenélményen veti meg a lábát (például Mózes, Jób, Hóseás, Ezékiel
stb.), amely „meggyőz”, lévén elsöprő erejű. Erről azonban nem olyan
könnyű beszélni. Csak annyit lehet mondani: valamiképp a világ
szélére vagy lehetőségeink véghatárára kell jutnunk ahhoz, hogy
egyáltalán részesülhessünk valami ilyes élmény rémületében vagy
kegyelmében. Ilyen lelkülettel érti meg az ember, hogy az egyház
miért jelent tulajdonképpen mentsvárat vagy oltalmat azoknak, akik az
isteni jelenlét tüzét nem képesek elviselni.
Mihelyst az ember becsületesebb és átfogóbb, a kollektív nívót

meghaladó tudatszintre jutott, többé nem önmagának célja, hanem
Isten eszköze lesz, ez pedig valóban így van, s ezen nincs semmi
nevetnivaló... Lehet emiatt Jóbként panaszkodni, de ennek semmi
értelme.
Amit egykor „Szentléleknek” neveztek, ösztökélő erő, amely
elmélyült tudatra s nagyobb felelősségre vezérel, és ennélfogva
gazdagabb ismeretre. A világ igaz története – úgy tűnik nekem – az
istenség folyamatos inkarnációja.
A jóindulatú racionalista azt fogja mondani, hogy én Belzebubbal

űzném ki az ördögöt, meg hogy egy becsületes neurózist holmi
vallásos hit szédelgésével pótolnék. Az előbbit illetően nincs
válaszom, minthogy nem vagyok metafizikai szakértő, ami viszont az
utóbbit illeti, arra kell utalnom, hogy nem a hit kérdéséről van szó,
hanem a megtapasztaláséról.
A bennünk lakó Isten

Isten a szívben, a tudattalanban lakik. Ott van a forrása a
kimondhatatlanul Rémítő keltette szorongásnak s a rémületnek
ellenállni képes Erőnek is.
Amit kis híján rendszeres vakságnak nevezhetnénk, az egyszerűen

azon előítélet hatása, hogy az istenség az emberen kívül van. Noha ez
az előítélet korántsem kizárólag keresztény, vannak bizonyos vallások,
amelyek azt egyáltalán nem teszik magukévá. Sőt, néhány keresztény
misztikushoz hasonlóan, Isten és az ember lényegi azonosságát
vallják, vagy egy a priori identitás, vagy pedig egy cél formájában,
ami elérhető bizonyos gyakorlatok avagy beavatások révén, amint
azokat például Apuleius Átváltozások című könyvéből ismerjük, nem
is említve bizonyos jógamódszereket...
Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az isteneszme egy
„tudománytalan” hipotézis, könnyen kiviláglik számunkra, miért
felejtettek el az emberek ebben az irányban gondolkozni. Sőt mi több,
ha Isten iránt némi hitet melengetnek, „a bennünk lakó Isten”
gondolatától elriasztja őket a vallási nevelés, amely mindig is
leértékelte azt mint „misztikusát”. Ámde mégis éppen ez a
„misztikus” idea az, amelynek álmait és vízióit nem képes
elhessegetni a tudat. Jómagam kollégáimhoz hasonlóan oly sok esetet
láttam, amelyek egyazon jellegű szimbolikát fejlesztenek ki, hogy
ezek létezésében tovább nem kételkedhetünk. Ezenfelül
megfigyeléseim az 1914-es évig nyúlnak vissza, s tizennégy évig
vártam, amíg egy publikációmban megemlítettem őket.
Sajnálatos tévedés, ha valaki úgy akarja felfogni
megfigyeléseimet, mintha azok istenbizonyítékfélék volnának. Azok
csak az istenség egy archetipikus képének meglétét bizonyítják, s úgy
vélem, ez minden, amit lélektanilag kijelenthetünk Istenről. Minthogy
azonban egy archetípus nagy jelentőségű és befolyása erős, viszonylag
gyakori felbukkanása figyelemre méltó ténynek látszik minden
theologia naturalis [természeti alapú hittudomány] javára. Mivel
ennek az archetípusnak az átélése a numinózus fenség erejével ható,
mégpedig nemegyszer hatalmas mértékben, kijár neki a vallási élmény
rangja.
Ha Istent autonóm pszichikus tartalomként fogjuk fel, az Őt morális

problémává teszi – márpedig ez, valljuk meg, módfelett kényelmetlen.
Ám ha ez a problematika nem létezik, akkor Isten sem valóságos,
hiszen ez esetben sehol sem nyúl bele az életünkbe. Akkor azonban ő
csak a történelem fogalmi mumusa vagy bölcseleti érzelgősség.
Amint a szem megfelel a Napnak, úgy felel meg a lélek Istennek.

Tudatunk nem foglalja magában a lelket, így aztán egyszerűen
nevetséges, ha leereszkedőleg vagy kicsinyítő hangnemben beszélünk
a lélek dolgairól. Még a hívő keresztény sem ismeri Isten rejtett útjait,
s rá kell bíznia, hogy kívülről, vagy belülről, a lelken át akar-e hatni az
emberre... Blaszfémia volna azt állítani, hogy Isten mindenütt
kinyilatkoztathatja magát, csak éppen az emberi lélekben nem. Igen:
az Isten és a lélek közötti bensőséges kapcsolat eleve kizárja a lélek
bárminemű leértékelését. Talán túl messzire megyünk, ha rokoni
viszonyulásról beszélünk, ám mindenképpen kell hogy legyen a
léleknek valami benne rejlő kapcsolati lehetősége, azaz ráirányultsága
Isten lényére, különben összefüggés soha létre nem jöhetne. Ez az
irányulás-megfelelés lélektani megfogalmazásban az Isten-kép
archetípusa.
Minden archetípus végtelen fejlődésre és differenciálódásra képes.
Ez azért lehetséges, mert többé-kevésbé fejlett. Egy külső
vallásformában, melyben minden a külső megjelenést hangsúlyozza –
tehát jószerivel teljes projekcióról [indulatkivetítésről] van szó – , az
archetípus azonos a külső képzetekkel, ám a lelki tényező tudattalan
marad. Ha egy projekciós kép ennyire helyére lép egy tudattalan
tartalomnak, akkor ez kizáródik abból, hogy részt vegyen a tudat
életében és hasson rá. Emiatt az archetípus élete komoly mértékben
„összezsugorodik”, hiszen akadályozzák a tudat formálásában, ami
pedig részéről annyira természetes volna; sőt mi több: marad úgy,
ahogy volt, őseredeti formájában, hiszen a tudattalanban semmi sem
változik. Egy bizonyos ponttól még regressziós hajlama is támad arra,
hogy mélyebb és archaikusabb fokokra csússzék vissza. Így aztán
megeshet, hogy az a keresztény, aki hisz ugyan az összes szent
alakban, lelke legbensejében mégis fejletlen és változatlan marad,
mert egész Istene „kint” van, és lelkében nem tapasztalja meg.
Jellemző indítékai s mérvadó érdekei és impulzusai tudattalan és
fejletlen lelkéből – amely olyan pogány és ősprimitív, mint mindig is
volt – erednek, és semmiképp sem a kereszténység szférájából. Ezen
állítás valós voltát nemcsak az egyén élete mutatja meg, hanem a
népben az egyedi életek összeadódása is.
Isten, emberi segítség nélkül, megfoghatatlanul fenséges és egyben

félelmetesen ellentmondásos képet alkotott magáról, és ezt mint
archetípust, archetüpon fószt [ősképi fényt] a tudattalanba tette, nem
azért, hogy minden idők és tájak teológusai ennek vitatásában hajba
kapjanak, hanem hogy az ember – ha nem arcátlan – rápillanthasson
lelkének csöndjében egy vele rokon, saját lelki szubsztanciájából
fölépített képre, amely mindazt magában foglalja, amit bármikor is
kigondol majd magának isteneiről vagy tulajdon lélekmélyéről.
Az istenkép egybeesik – hogy pontosak legyünk – nem mindenestől a

tudattalannal, hanem annak egy különleges tartalmával, nevezetesen a
Selbst* a mélymag archetípusával. Ez az, amelytől gyakorlatilag már
nem tudjuk elválasztani az istenképet. Igaz, ha éppen akarjuk,
föltételezhetjük e két nagyság különböző voltát. Ám ez mit sem
használ nekünk; ellenkezőleg, csak ember és Isten különválását
mozdíthatja elő, ami máris Isten emberré válását akadályozza. Nem
kétséges, igaza van a hitnek, amikor az ember szeme és lelke előtt
feltárja Isten mérhetetlen és elérhetetlen voltát, de ugyanakkor Isten
közelségét, sőt közvetlenségét is tanítja, s épp a közelség az, aminek
megtapasztalhatónak kell lennie, ha nem akar teljességgel
eljelentéktelenedni. Valósnak csak azt ismerem el, ami hat rám.
Aminek azonban nincs rám hatása, meglehet, akár nem is létezik. A
vallási szükséglet teljességre vágyik, s evégett ragadja meg a
tudattalan nyújtotta teljesség-képeket, amelyek a tudattól függetlenül
emelkednek ki a lelki természet mélyeiből.
* Selbst: mélymag(unk): személyiségcentrum, legbensőbb önmagunk, rendeltetésszerű
lényünk felsőbbrendű magja, kiteljesedésre ösztökélője-vezérlője, központi archetípus;
hatalmas erejű „őskép”.
Grundw. 4. köt. 306-307. old.; Válasz Jób könyvére. 127. old.
Isten... az a szó, amelyen mindazt értem, ami tudatosan tervezett

utamat erőszakosan és kíméletlenül keresztezi, mindazt, ami
szubjektív nézeteimet, terveimet és szándékaimat felborítja, s
életpályámat – ki tudja, mi végre – más irányba szorítja. Amennyiben
e sorshatalom eredetét a legkevésbé sem befolyásolhatom, mind
negatív, mind pozitív szempontjából nézve – a hagyománynak
megfelelően – így nevezem: „Isten”; minthogy pedig a sorsom
tulajdonképpeni értelmében önmagamat is ábrázolja, „személyes
Istenről” beszélek, főként ha ama hatalom a lelkiismeret alakjában lép
elém mint valami vox Dei [Isten hangja], amellyel akár
beszélgethetek, sőt vitatkozhatom is.
Ezt a középpontot így neveztem el: a Selbst. Intellektuálisan a

mélymag semmi más, mint lélektani fogalom, olyan konstrukció,
amelynek egy számunkra megismerhetetlen lényt-lényegiséget kell
kifejeznie, amely mint ilyen, számunkra megfoghatatlan, mivel
meghaladja felfogóképességünket, amint az már definíciójából
kitetszik. Éppígy nevezhetnénk úgy is, hogy „a bennünk lakó Isten”.
Egész lelki életünk kezdeti kibontakozása, úgy látszik,
kibogozhatatlanul ebből a pontból ered, s az összes legmagasabb és
végső célok, úgy tűnik, feléje igyekeznek. Ez a paradoxon
kikerülhetetlen, mint mindig, valahányszor olyasmit próbálunk
megjelölni, ami túl van értelmi képességünk határán.
Remélem, a figyelmes olvasó elég világosan látja már, hogy a
mélymagnak pontosan ugyanannyi köze van az énhez, mint a Napnak
a Földhöz. E kettőt nem lehet összecserélni. A legkevésbé sincs szó az
embernek valami megistenítéséről, amiképp Isten lefokozásáról sem.
Ameddig a mélymag tudattalan, megfelel a freudi fölöttes énnek, és

folytonos erkölcsi konfliktusok forrását képezi. Ám ha a projekcióból
kihámozzák, azaz ha immár nem a mások véleménye, akkor tudja az
ember, hogy ő maga mond igent vagy nemet. Ez esetben a mélymag
már unió oppositorum [az ellentétek egyesülése] gyanánt hat, s ezzel
az isteninek azt a legközvetlenebb megtapasztalását közvetíti, ami
lélektanilag egyáltalán megfogható.
A mondottakból kiviláglik, hogy ezen mélymagunk nemcsak holmi

tudatosabb vagy felfokozott „én”, amit érthetőbbé tehetnének olyan
kifejezések, mint „maga-biztos”, „maga-kellető” stb. Az, amit így
nevezünk: „mélymag(unk)”, nemcsak bennem van, hanem
mindenkiben, miként az atman és mint a tao. Ez a pszichikus totalitás.
[E nagyságrendet halványítja el a „mély én” vagy hasonló fordítás.]
Félreértenek, akik olyasmivel vádolnak, hogy ezzel valami
„immanens istent” s egyben „istenpótlékot” alkottam. Empirikus
vagyok, s mint ilyen empirikusan be tudom bizonyítani egy, a
tudatnak fölébe rendelt teljesség létezését. Ezt a fölöttes „egészséget”
a tudat numinózusnak éli meg, mint ami tremendum et fascinosum
[reszkettető és elbűvölő]. Mint tapasztalati szakembert engem csupán
e fölérendelt teljesség élményjellege érdekel, mely önmagában,
ontológiailag, le nem írható. Ez a mélymag soha, de soha nem áll Isten
helyén, hanem talán az isteni kegyelem edénye. Az efféle félreértések
abból a föltételezésből adódnak, hogy én vallástalan ember volnék, aki
nem hisz Istenben.
A Selbst kifejezést választottam az ember totalitásának, tudatos és
tudattalan adottságai összességének megjelölésére. E kifejezést a
keleti filozófiával összhangban állva vettem át, mely évszázadok óta
ugyanazokkal a problémákkal foglalkozik, amelyek akkor adódnak,
amikor már egyenesen az istenek emberré válásán léptek túl.
Ha feltételezzük, hogy Isten a lélek mélyét érinti és mozgatja, avagy

éppenséggel ő a lélek mélye, akkor az archetípusok úgyszólván Isten
munkaeszközei. A mélymag úgy „funkcionál”, mint a Krisztus-kép.
Ez a teológiai Christus in nobis [Krisztus bennünk]. Nemcsak én,
hanem a régiek is így gondolták ezt, Pálig visszamenően. Világos,
hogy én a tapasztalat síkján állok és lélektanilag beszélek ott, ahol a
teológus párhuzamos teológiai vagy mitológiai nyelven beszél.
Lesebuch. 347. old.
Szüntelen tudatában kell lennünk annak a ténynek, hogy Isten titok, s

mindaz, amit erről kijelentünk, azt emberek mondták és fogadták
hittel. Képeket és felfogásokat alkotunk magunknak, s valahányszor
Istenről beszélek, mindig arra a képre gondolok, amelyet az emberek
róla képeznek-képzelnek maguknak. Azt azonban, hogy Ő milyen,
senki nem tudja, lett légyen akár maga is valami isten. Hogy
valamilyen szempontból az isteniségben is részünk van, arra maga
Krisztus hívja fel a figyelmünket, amennyiben azt mondja: „Istenek
vagytok” [János 10,34; vö. Zsoltárok könyve 82,6].
Vallás és felekezet
Minden felekezetieskedést teljesen keresztényietlennek tartok.
Ha valaki nem óhajt tagja lenni egy felekezetnek, az korántsem jelent

mindig keresztényellenes magatartást, hanem adott esetben épp az
ellenkezőjét, mármint ráeszmélést Isten azon országára, amely az
ember szívében lakik. [Vö. Lukács 17,21; Isten országa bennetek
van!]
A laikus azonosítja a vallást egy „konfesszióval” [confessio =

hitvallás, illetve felekezet], azaz „az egyházban zajló dolgokkal”. Így
számára az iszlám, a zsidóság, a buddhizmus stb. egyszerűen vallások,
mint a kereszténység. Azt viszont, hogy létezik valódi belső élet,
összeköttetés transzcendentális hatalmakkal, vallási élmény
lehetősége, csupán hallomásból tudják. Az egyházak attól a nézettől
sincsenek elragadtatva, hogy a vallás alfája és ómegája a szubjektív
egyéni megtapasztalás. Számukra előbbre való a közösség, miközben
teljesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy minél többen
vannak együtt, annál kevésbé létezik individualitás. Istennel egyedül
lenni fölöttébb gyanús dolog, minthogy az Isten akarata – vigyázat! –
rémítő lehet s elszigetelheti az embert családjától és barátaitól, s mivel
aki elég bátor és balga, akár a bolondok házában is köthet ki. No de
mégis, hogy létezhet vallás az isteni akarat megélése nélkül? A dolgok
viszonylag egyszerűek, amíg Isten semmi mást nem kíván tőlünk,
mint törvényeinek betöltését; mi légyen azonban, ha azok megszegését
kívánja tőlünk, amiképp az éppúgy nincs kizárva? A szegény Hóseás
próféta még abban a helyzetben volt, hogy hihette: kínos házassága
[hogy utcanőt vegyen feleségül, Hóseás könyve 1,2] szimbolikus
természetű, de mi a helyzet a nem kevésbé szegény kis orvossal,
akinek esküszegéssel kell kockára tennie a lelkét, hogy megmentsen
egy emberi életet?
GW. 18/11. köt. 779. old.
A felekezet egy meghatározott kollektív meggyőződést vall, miközben

a vallás szó bizonyos metafizikai, vagyis világfölötti tényezőkhöz
fűződő szubjektív kapcsolatot fejez ki. A confessio főként a
környezethez intézett hitvallás, tehát világon belüli ügy, amivel
ellentétben a vallás értelme és célja az egyén Istenhez való viszonya
(kereszténység, zsidóság, iszlám) vagy a megváltás ösvényének
megtalálása (buddhizmus). Ebből az alaptényből vezethető le az
esetenkénti etika, amely az Isten előtti egyéni felelősség nélkül csak a
konvencionális morált jelenti.
A felekezetek mint a világi valósággal kötött kompromisszumok
ennek megfelelően úgy látták: folyamatosan kodifikálniuk kell
nézeteiket, tanaikat és szokásaikat, amivel aztán olyannyira
külsőségesek lettek, hogy háttérbe szorult tulajdonképpeni vallási
lényegük, mármint eleven kapcsolatuk és közvetlen konfrontálódásuk
vezércsillaguk útmutatásával. A felekezeti álláspont a szubjektív
vallásos viszonyulás értékét és jelentőségét a tradicionális tanhoz
mérve állapítja meg, s ahol nem egészen ez a helyzet (mint a
protestánsoknál), ott legalábbis pietizmust, szektáskodást, rajongást
meg más effélét emlegetnek, ha valaki Isten közvetlen rendelkezésére
hivatkoznék. A felekezet egybeesik az államegyházzal vagy legalábbis
közintézményt képez, amelyhez nemcsak tulajdonképpeni hívők
tartoznak, hanem rengetegen olyanok is, akik nem nevezhetők
másnak, mint vallásilag közömbös, úgyszólván
szokáskeresztényeknek. Itt lesz kézzelfogható, mi a különbség
felekezet és vallás között.
A felekezeti hovatartozás ezért nem mindig vallási ügy, hanem
sokkal inkább társadalmi, s ennek megfelelően semmiben sem járul
hozzá az individuum megalapozásához.
Felekezeteink [Svájcban a római katolikus és a református egyháznak

vannak tömegei] jogosan ódon rítusaikkal és képzetformáikkal olyan
világképet fejeznek ki, amely bár semmi számottevő nehézséget nem
okozott a középkornak, ám a mai ember számára érthetetlenné lett,
jóllehet valami mély ösztön még mindig arra indítja, hogy a modern
világnézettel fennálló konfliktus ellenére is ragaszkodjék olyan
képzetekhez, amelyek – betű szerinti értelmezésben – az utóbbi öt
évszázad szellemi fejlődésével már nem boldogulnak el.
Nyilvánvalóan azért van ez így, hogy meg ne nyíljék alatta a nihilista
kétségbeesés szakadéka.
Lesebuch. 297. old.
Az egyházak mindenesetre saját maguknak köszönhetik, ha az

emberek összetévesztik egymással a vallást és a felekezetet, meg azt,
hogy a vallás fölöslegessége bizonyítékának tekintik saját
érdektelenségüket a vallással szemben... Arra a mai pszichoterápia
nem törekszik, hanem gyakran egyenesen rákényszerül, hogy a lelki
vezetést olyan területen vegye át, amely voltaképpen és eredetileg a
lelkipásztoré volt, ami oly mérvű nevelő teljesítményre sarkallja,
amely tudásban és képességben a legmagasabb követelményeket
támasztja a pszichoterapeutával szemben. Ennek folytán az orvos egy-
egy alkalommal olyan problémákba botlik, amelyek kezelését
elháríthatja ugyan, lévén illetéktelen, amelyek azonban mégis
kezelhetők, ha ő megfelel a szükséges követelményeknek. A
gyakorlati kezelés itt ütközik közvetlenül világnézeti kérdésekkel, s
akkor aztán igazán a legcsekélyebb értelme sincs ilyen kérdések
jelentéktelenítő félretolásának, amivel a pácienst elrekesztenék a nagy
és világmozgató korproblémákkal való kapcsolattól s a szükségszerű
alkalmazkodástól. Ezzel őt a létnek egy neurotikus zugába taszítanák,
hogy ott tengődjék. S pontosan ez lenne az, ami a terápiának nem
célja.
GW. 10. köt. 600. old.
A tudomány keresi az igazságot, mert nem érzi magát annak

birtokában. Az egyház birtokolja az igazságot, s ezért azt nem is
keresi.
Az én kiindulópontom annak megvallása, amit nem tudok, nem

ismerek föl, s amire nem vagyok képes. A hívők abból az állításból
indulnak ki, hogy tudják és felismerik, amit kell, s képességeik
vannak. Csakhogy egy ám az igazság, s ha megkérdezzük őket, mi is
az, a legkülönbözőbb válaszokat adják sorjában, amiből csak egy
biztos: minden hívő a maga saját és különleges igazságát hirdeti.
Mondaná inkább azt: nekem személy szerint úgy tűnik, ehelyett
azonban azt nyilatkozza: ez pedig így van – aminek értelmében persze
mindenki más téved.
Úgy vélem, emberibb, illőbb s egyáltalán méltányosabb lenne, ha
előbb gondosan tudakozódnánk, mit gondolnak a többiek, s ha ennek
megfelelően kevésbé abszolút módon fejeznénk ki magunkat. Ez
általánosságban üdvösebb volna, mint szubjektív véleményeket hinni s
más véleményeket tévedésként kárhoztatni.
[Martin] Buber naiv módon azt feltételezi, hogy ha ő azt mondja:

„Isten”, akkor ezen mindenki ugyanazt érti, amit ő. Valójában viszont
ő Jahvéra gondol, az ortodox keresztény a Szentháromságra, a
mohamedán Allahra, a buddhista Buddhára, a taoista a taóra stb.
Mindenki állhatatosan kitart álláspontja mellett, azt képzelvén, hogy
birtokosa az egyedüli igazságnak; ennek okáért javaslok én
szerénységet, illetve hajlandóságot annak föltételezésére, hogy Isten
különböző nyelveken fejezheti ki magát. Ám a teológusok azok,
minden lehetséges változatban, akik a Jóistent akadályozzák: elő
akarják írni neki, hogy felfogásuk szerint milyennek is kell lennie. Ez
emberek között semmilyen megértésre nem vezet, márpedig épp erre
volna igencsak szükségünk manapság. Ez valójában csak a számunkra
oly szükséges ismeretelméleti önkorlátozást jelenti.
Valóban nem könnyű szót érteni a teológusokkal: nem hallják a másik

embert (aki eleve téved), csak önmagukat (s ezt Isten Igéjének
nevezik). Ez talán attól van, hogy – nem is tehetnek másként – lefelé
prédikálnak a szószékről, amire senkinek sem szabad válaszolni. Az
effajta beállítottság, amellyel szinte mindenütt találkoztam, hessegetett
ki engem a templomból, mint oly sok mást is. Szívesen csevegek
olyan teológusokkal, akik értik és érteni akarják, amiről beszélek. A
társalgás mindenesetre ott ér véget, ahol az egyház és felekezet
kőfalába ütközünk, ott ugyanis a bizonykodás és a hatalmi indulat
veszi kezdetét, mely utóbbi önmagán kívül már semmi mást nem hagy
érvényesülni. Ezért nevet az ördög az egymással hadakozó négyszáz
protestáns felekezet(ecske) és a nagy reformátori egyházszakadás
láttán. Mintha még a keresztény egyházak sem tudnának egyezségre
jutni! Micsoda pokoli blamázs!
Briefe. II. köt. 330-331. old.
Minden konfesszionalista elmerevedés szélesebbre töri a rést és

csökkenti a kereszténység morális és szellemi tekintélyét, s ezt az
egyházon kívül mindenki világosan láthatja. Ám bizonyos emberek
mintha vaksággal volnának megverve.
Lesebuch. 352. old.
A házi perpatvar nevető harmadikja az Antikrisztus, aki korántsem

csakis valahol a német protestantizmus vagy a világiasan eladott cári
egyház talajából sarjadt ki, hanem Itália és Spanyolország olyannyira
katolikus földjéből is. Mindegyik egyháznak, miképpen minden
európainak is jó oka van a mellét verni: Mea culpa, mea maxima
culpa! [Én vétkem, én igen nagy vétkem!] Senkinek sincs igaza, s
ezért mondja a ma tudományos szellemű embere: kerekedjünk fel
olyan tények keresésére, amelyekre nézve mind egyetérthetünk, mert
olyan vélemények, amelyek totális igazságokká nőtték ki magukat,
soha véget érni nem akaró harcok forrásai.
Lesebuch. 353. old.
A KERESZTÉNYSÉGRŐL
Krisztus
„Tökéletességünk azonban Krisztus”, mivel ő jelenti a tökéletes
istenképet.
GW. 9/II. köt. 49. old.; Aión. Viola József fordítása. Akadémiai Kiadó 1993. 43. old.
Loyolai Ignác lelki gyakorlatairól [Exercitia Spiritualia] tartottam

szemináriumot 1939-ben. Ugyanakkor a Lélektan és alkímia
előtanulmányaival voltam elfoglalva. Egy éjjel felriadtam és az ágy
lábánál, nagy fénytől övezve, a Megfeszítettet pillantottam meg. Nem
teljes életnagyságban jelent meg, de nagyon tisztán kivehetően, és
láttam, hogy teste zöldes aranyból van. Csodálatos látvány volt, mégis
megrémültem tőle. Különben nem szokatlanok számomra a
látomások, mivel gyakran jelennek meg szemem előtt plasztikus,
félálombeli képek.
Akkoriban sokat töprengtem az Anima Christin, az Exercitia
egyik meditációján. A látomás, úgy véltem, azt akarta szemléltetni,
hogy elmélkedéseim közben átsiklottam valamin, ez pedig az analógia
volt Krisztus és az alkimisták aurum non vulgija. [nem közönséges
aranya] és viriditasa. [zöldje] között. Amikor megértettem, hogy a kép
ezekre a központi alkimista jelképekre utal, hogy tehát tulajdonképpen
egy alkimista Krisztus-látomásról van szó, megnyugodtam.
A zöld arany az eleven minőség, amelyet az alkimisták nem csupán az
emberben láttak meg, hanem az organikus természetben is. Ez fejezi
ki az éltető szellemet, az anima mundit [a világ lelkét] vagy a filius
macrocosmit [a kozmosz fiát], az egész világban élő antróposzt
[embert]. Ez a szellem kitölt mindent, még a szervetlen anyagot is, ott
van a fémben és a kőben is. Így tehát az én látomásom egyesítette
Krisztus képét a maga analógiájával, amely az anyagban rejlik.
Erinnerungen. 214. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Kovács Vera
fordítása. Európa Könyvkiadó 1987. 256-257. old.
Azt is fontosnak tartottam, hogy miként lehetett Krisztus eljövetelét

asztrológiailag megjövendölni... Munkám során fölvetődött a
történelmi alaknak, Jézusnak mint embernek a kérdése is. Ez azért
nagy jelentőségű, mert korának kollektív mentalitása – így is
mondhatnánk: az akkori idők archetípusa, vagyis az antróposz ősképe
– éppen rá, egy csaknem ismeretlen zsidó prófétára csapódott le. Az
antik embereszme, amely részint a zsidó tradícióban, részint az
egyiptomi Hórusz-mítoszban gyökerezik, a keresztény éra kezdetén
hódította meg a világot; megfelelt ugyanis a korszellemnek. Az
„Emberfia” volt ennek az eszmének a hőse, Isten fia, aki szemben áll
az „isteni Augustusszal”, a jelen világ uralkodójával. Ez a gondolat
tette a Messiás eredetileg zsidó problémáját az egész világ ügyévé.
Ám súlyos tévedés volna, ha puszta „véletlennek” akarnánk tekinteni,
hogy Jézus, az ács fia meghirdette az evangéliumot, és salvator
mundivá, a világ Megváltójává lett. Minden bizonnyal rendkívüli
képességekkel megáldott személyiség lehetett, ha képes volt korának
általános, jóllehet nem tudatos törekvését olyan tökéletesen kifejezni
és megjeleníteni. Senki más nem lehetett ilyen üzenet hordozója, csak
egyedül ez az ember: Jézus.
Erinnerungen. 215. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 257-258. old.
Amit így nevezünk: „Jézus Krisztus”, az – amiként feltételezni

szeretném – sokkal kevésbé életrajzi, mint inkább szociális, azaz
kollektív jelenség, amely egy alig vázolt, mégis rendkívüli
személyiség és egy nagyon különleges „korszellem” összeütközésében
s ennek éppoly figyelemreméltó pszichológiájában állt elő.
Ami Krisztus emberi oldalát illeti, már amennyiben csak emberi

aspektusról egyáltalán szólhatunk, különös élességgel lép elénk
„filantrópiája” [emberszeretete]. Ezt a vonást jeleztük már, amikor
Mária és Sophia [Bölcsesség] kapcsolatát vizsgáltuk, s különösképp
előtűnik a Szentlélektől való fogantatásban, melynek női természetét
Sophia személyesíti meg, lévén ő közvetlen történeti előformája annak
a hagion pneumának [Szentléleknek], akit a galamb, a szerelem
istennőjének madara jelképez. A szerelemistennő többnyire a korai
halált halt isten anyja is...
Az emberszeretet mellett Krisztus jellemében észrevehető
bizonyos hajlam a hirtelen haragra is, valamint az önreflexió hiánya –
ahogy ez már érzelmileg vezérelt természeteknél gyakori. Sehol sem
lelünk támpontot arra nézve, hogy Krisztus önmagán bármikor is
elcsodálkozott volna. Mintha sohasem szembesülne önmagával. E
szabály alól egyetlen jelentős kivétel akad csupán, a kétségbeesett
kiáltás a kereszten: „Én Istenem, én Istenem! – miért hagytál el
engem?” Itt emelkedik föl emberi lénye isteniségéhez, nevezetesen
abban a pillanatban, amikor az Isten megéli a halandó-haldokló ember
sorsát, tapasztalván ugyanazt, amit hű szolgájának, Jóbnak kellett
elszenvednie. Itt kap választ Jób, és – látható – ez a mindenek fölötti
pillanat ugyanoly isteni, mint emberi, ugyanoly „eszkatológikus” [a
végső időkkel kapcsolatos], mint amennyire „pszichológiai”. Itt is,
ahol maradéktalanul az embert érzékelhetjük, ugyanoly hatásosan
jelenvaló az isteni mítosz. S a kettő egy és ugyanaz. Hogyan is lehetne
Krisztus alakját „mítosztalanítani”? [Főleg R. Bultmann nevéhez
fűződő teológiai irányzat.] Efféle racionális kísérlet épp az itt adott
személyiség titkát lúgozná ki, és ami maradna, nem volna többé egy
isten születése és sorsa az időben, hanem csak egy történetileg rosszul
hitelesíthető vallási tanító, egy hellenisztikusan értelmezett és
félreértett zsidó reformátor sorsa – mint mondjuk Püthagoraszé, vagy
felőlem akár Buddháé vagy Mohamedé, de semmiképp sem Isten Fiáé,
mi több, az emberré vált Istené.
Grundw. 4. köt. 247-248. old.; Válasz Jób könyvére. 59-60. old.
A „Krisztus-szimbólum” a lélektannak rendkívül fontos, amennyiben

– Buddha alakja mellett – a mélymag talán legfejlettebb és
legdifferenciáltabb szimbóluma. Ez a Krisztusról szóló, meglévő
kijelentések terjedelmén és tartalmán mérhető fel, amelyek a mélymag
lélektani fenomenológiájának oly nagy mértékben megfelelnek, hogy
az ritkaság, noha ennek az archetípusnak nem minden aspektusát
ölelik fel. Eme beláthatatlan terjedelmet hátránynak lehet minősíteni
egy vallási alak meghatározottságához viszonyítva. De semmiképp
sem a tudomány feladata, hogy értékítéleteket hozzon. A mélymag
nemcsak meghatározatlan, de paradox módon magában hordja a
meghatározottság, sőt az egyszeriség jellegét is. Ez alighanem egyik
oka annak, hogy miért éppen azok a vallások lettek világvallássá,
amelyek alapítói történelmi személyiségek voltak, lásd: kereszténység,
buddhizmus, iszlám.
Krisztus szemlélteti mélymagunk archetípusát. Az isteni vagy mennyei

jelleg teljességét jeleníti meg, azt a megdicsőült embert, istenfiát, aki
bűn nélkül való, sine macula peccati... Krisztus az igazi imago Dei:
Isten képmása, akinek hasonlóságára lett teremtve a mi belső
emberünk láthatatlanul, testetlenül és halhatatlanul.
GW. 9/II. köt. 47-48. old; Aión. 41-42. old.
A „Krisztus-archetípus” – ahogy Ön írja – téves fogalom. Krisztus

nem archetípus, hanem az archetípus megszemélyesülése.
Az evangéliumok írói, akárcsak Pál, arra törekedtek, hogy a csaknem

teljesen ismeretlen fiatal rabbit, aki talán csak egyéves karrier után
korai végre jutott, csodálatos tulajdonságokkal és lelki jelentőségekkel
halmozzák el. Hogy ők mit hoztak létre, tudjuk, nem tudjuk azonban,
hogy e képnek mennyi köze van ahhoz a valóban történeti férfiúhoz,
akit projekciók lavinája fojtott meg. Hogy az örökkön élő Krisztus és
Logosz volt-e, nem tudjuk. De ez úgysem számít, mivel az istenember
képe elevenen él mindegyikünkben, s a Jézus nevű emberben testet
öltött, azaz kivetült, hogy láthatóan megjelenjék, s az emberek
megismerhessék mint saját benső emberüket: mélymagukat.
Az antik ember számára „Krisztus” bizonnyal új értelme a mítosznak.

Ám ha mi kétezer év múltán ennek még mindig az új voltát
hangsúlyozzuk, akkor nyomban igazolnunk is kell, hogy voltaképpen
miben rejlik számunkra az az új, amit még sosem hallottunk és soha
meg nem értettünk. Ez esetben úgy kellene újra éreznünk, mint az
őskeresztényeknek. De mi csak egyazon ódon szavakat halljuk, és
elegünk lesz a mitológiából, mint Bultmann-nak. Mennyiben új
nekünk ez az üzenet? Mennyiben ismeretlen még számunkra Krisztus?
Azt, hogy Ő itt van mint élő személy, aki önkényünk számára
hozzáférhetetlen, már rég hallottuk, meg sok egyebet is. Új támpont
kell itt, amely nem található meg, ha új értelemre nem lelünk. Az
üzenet csak akkor él, ha új értelmet nemz. Egyáltalán nem hiszem az
üzenetről, hogy kimerült volna – a teológiáról sokkal könnyebben.
Hogy teszi Ön a hallgatója számára világossá, hogy az ő halálát és
feltámadását is hirdeti Krisztus halála s feltámadása? Akkor Ön talán
nem veszi egybe Krisztust és az ember mély-önmagát, s nem olyan
látásmód ez, amelyet tőlem elvitatnak? Ha Krisztus halála és
feltámadása az én halálomat és feltámadásomat jelenti, azaz ha a = b,
akkor b is = a. Hogy Krisztus az ember legbensőbb önmaga, az ugyan
implicite már az evangéliumban megtalálható, hanem a Krisztus =
mélymagunk következtetést mégsem vonták le világosan soha. Ez új
értelmet ad, az inkarnációnak, illetve Krisztus megvalósításának
további fokát.
Briefe. II. köt. 229-230. old.
Ahelyett hogy önmagunkat, vagyis a keresztünket magunk

hordoznánk, Krisztusra rójuk megoldatlan konfliktusainkat. „Az Ő
keresztje alá állunk”, de világért sem a magunké alá. Aki utóbbit teszi,
az eretnek, önmegváltó, „pszichoanalitikus” és Isten tudja, még mi
nem. Krisztus a keresztjét Ő saját maga vitte, és az az övé is volt.
Meghiszem azt, hogy egyszerűbb egy olyan kereszt alá állni, amely a
másé, és már hordták, semmint a saját keresztünket cipelni a külvilág
gúnyolódása és megvetése közepette. Hisz' a dolog könnyebbik végét
fogva meg szépecskén megmaradunk a hagyományban, és még meg is
dicsérnek jámborságunkért. Ez jól szervezett farizeusság és igencsak
keresztényietlen. Csak az keresztény, aki krisztusi értelemben
szellemben él. Aki Krisztust imitálja, s hogy úgy mondjam van
arcbőre ahhoz, hogy a Krisztus keresztjét akarja magára venni, holott
még a sajátját sem bírja, az nézetem szerint a keresztény üzenetnek
még az ábécéjét sem értette meg.
Az Imitatio Christi [eredetileg Krisztus hű követését jelentette, s nem

holmi utánzását] hosszabb távon azzal a hátránnyal jár, hogy isteni
példaképként tisztelünk egy embert, aki a legmagasztosabb értelmet
testesítette meg – csak épp a puszta utánzástól elfelejtjük azt
megvalósítani, ami a saját életünk legmagasabb értelme – lévén hogy
nem is olyan nagyon kényelmetlen dolog lemondani rendeltetésünk
értelméről. Ha Jézus ezt tette volna, tisztes ács lett volna belőle, nem
pedig vallási felforgató, aki természetesen ma sem járna sokkal
jobban, mint hajdan.
GW. 13. köt. 61. old.
Krisztus felkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Krisztus igazi

követése ugyanehhez tartja magát, mivel pedig mással nem szabad azt
tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is föl kell
karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. S amennyire semmi ok
Krisztust azzal vádolni, hogy egy húron pendül a gonosszal, éppily
oktalanság az olyas önvád, hogy ha szeretetet tanúsítunk az „én” nevű
bűnös iránt, az baráti szerződés volna az ördöggel. – Szeretettel
javítjuk, gyűlölettel rontjuk – önmagunkat is. Ennek a felfogásnak a
veszélyessége egybeesik a Krisztus követésének veszélyességével; ám
az „igaz” tesz róla, hogy ne kaphassák rajta vámszedőkkel és
szajhákkal folytatott beszélgetésen. Hangsúlyoznom kell, hogy nem a
pszichológia találta ki a kereszténységet, de Krisztus „imitációját”
sem. Mindenkinek kívánom, hogy az egyház vegye le róla bűnei
terhét. Akinek azonban nem tudja megtenni ezt a szolgálatot, annak
Krisztus követésében nagyon mélyre kell hajolnia, hogy keresztjének
terhét magára vegye.
Hogy megvendégelem a koldust, bántómnak megbocsátok, s akár még

ellenségemet is szeretem Krisztus nevében, az kétségtelenül jeles
erény. Amit testvéreim közül a legjelentéktelenebbel cselekedtem, azt
Krisztussal tettem. Ám ha azt kellene fölfedeznem, hogy mindenek
között a legcsekélyebb, a koldusok legszegényebbike, minden
sértegetők legszemtelenebbje, sőt az ellenség bennem magamban van,
sőt mi több, nekem magamnak van szükségem javaimból alamizsnára,
mi légyen akkor? Akkor rendszerint felbillen az egész keresztény
igazság, nincs többé szeretet és türelem, s a bennünk lakozó testvért
ostobának nevezzük [ennek felel meg a „ráka” Máté evangéliumában,
5,22], minthogy önmagunk fölött ítélkezünk és dühöngünk. Kifelé
elrejtjük ezt, letagadjuk, hogy valamikor is találkoztunk volna
magunkban ezzel a legalacsonyabb rendűvel, s ha még maga Isten
volna is, aki ilyen megvetendő alakban lép hozzánk, azt ezerszer
megtagadnánk, még mielőtt bármely kakas kukoríthatna egyet.
Aki a modern lélektan segítségével nemcsak a pácienseinek
életkulisszái mögé pillanthatott be, hanem mindenekelőtt a saját
háttérdzsungelébe – ezt pedig meg kellett tennie annak a
lélekgyógyásznak, aki nem holmi naiv szédelgő – , az kénytelen
megvallani, hogy a legeslegnehezebb, ha ugyan nem a lehetetlen
önmagunk elfogadása szánalmas „olyanságunkban”. Ilyesmire ha csak
rágondol az ember, kiverheti a szorongásos verejték, minek okáért
inkább a komplikáltat választja jólesően és vonakodás nélkül, mármint
az egyszerű nemtudást önmagáról, s a szorgos törődést másokkal, meg
más nehézségek és bűnök nemlétbe süllyesztését. Ama mezőkön
látható erények integetnek, amelyek jóltevőleg ámítanak másokat és
önmagunkat. Hál' Istennek – elmenekültünk önmagunk elől.
Számtalan ember megteheti ezt büntetlenül, de nem mindenki, s ezek
aztán Damaszkuszukhoz közeledve [vö. Apostolok Cselekedetei 9]
neurózisban roppannak össze.
GW. 11. köt. 367-368. old.
A hanyatló kereszténység
Az első évszázadok kérügmája [igehirdetése, üzenete] új szellemet
árasztott ki, ezért hatott tűzként. Hanem aztán a „só” szó szerint
„megbolondult”, s így elvesztette só-ízét [Máté evangéliuma 5,13: a só
„ízét veszti”, a görög eredeti első jelentése: megbolondul].
Vallási érzelgősség az isteni megtapasztalás fensége helyett: olyan

vallás jól ismert jele ez, amely elvesztette az eleven titkot. Könnyen
érthető, hogy az efféle vallás képtelen segítséget nyújtani vagy valami
más morális hatást sugározni.
Vitathatatlan, hogy az ember mint a dolgok mértéke, a pszichológiai
szemléletmód révén a látómező középpontjába került. Ezzel nem
tulajdonítunk neki jogosulatlan jelentőséget. Már a nagy világvallások,
mint például a buddhizmus és a kereszténység is, helyet biztosítottak
az ember számára – mindegyik a maga módján – , sőt a kereszténység
ezt a tendenciát még azzal a dogmával is aláhúzta, hogy maga Isten
lett valóságos emberré. Ezt az elismerést a világ egyetlen
pszichológiája sem szárnyalhatja túl.
GW. 14/II. köt. 331. old.; Az alkímiai konjunkció. Pikó Gábor Mózes fordítása. Könyvjelző
Kiadó 1994. 171. old.
Nem szabad szem elől veszíteni, hogy más vallásoktól eltérően éppen
a kereszténység tanításának szimbóluma, hogy egy ember s emberfia
egyéni életfolytatása a tartalma, s ezt az individuációs folyamatot még
magának Istennek inkarnációjaként (megtestesüléseként) és
kinyilatkoztatásaként is fogja fel. Ezzel akkora jelentőséget tulajdonít
az ember mély-önmagává formálódásának, hogy annak messzemenő
jelentőségét nem is nagyon lehet igazán fölbecsülni.
Lesebuch. 280. old.
Félelmetes kaland odaadni magunkat Istennek, s ugyanoly „egyszerű”,

mint minden olyan helyzet, amelynek az ember már nem lehet ura.
Aki ebbe teljesen bele meri vetni magát, azt veszi észre, hogy
közvetlenül Isten kezében van, s ott olyan szituációval szembesül,
amely az „egyszerű hitet” vitális szükségletté teszi; más szavakkal: a
helyzet oly kockázatos vagy éppen fenyegető, hogy a legmélyebb
ösztönök ébrednek föl. Az ilyen jellegű élmény mindig fenséges, mert
a teljesség összes látószögét egyesíti. Mindez a legszebben a
keresztény vallás szimbolikájában jut kifejezésre: Isten akarata, amely
Krisztusban öltött alakot, végzetes kimenetel, katasztrófa felé tör utat
– s követi a feltámadás ténye vagy reménye.
GW. 18/II. köt. 732-733. old.
A dogmák a leggyönyörűbb pneumatikus struktúrák, s bámulatra

méltó az értelmük, aminek kihámozásáért a magam módján
fáradoztam. Ezek mellett a mi tudományos próbálkozásaink az
„objektív psziché” modelljeinek előállítására láthatatlanná törpülnek.
Lesebuch. 343. old.
Ha merészkedtem megkísérelni régi, már idegenszerű dogmákat
lélektani szemlélettel tanulmányozni, akkor ez bizonnyal nem valami
jobbantudomkodásból történt, hanem abból a meggyőződésből, hogy a
dogma, amelyen oly sok évszázad munkálkodott küszködve,
semmiképp sem lehet üres fantázia. Ez még a consensus omnium
[mindenki egyetértése, közmeggyőződés], mármint az archetípus
vonalán is módfelett érdekelt. Csak ez a felismerés tett számomra
lehetővé valami kapcsolatot a dogmához. Metafizikai „igazság”
gyanánt teljesen hozzáférhetetlen maradt számomra, s aligha tévedek,
ha azt sejtem, hogy korántsem én vagyok az egyetlen, aki így járt.
GW. 11. köt. 217. old.
Százszoros tapasztalatból tudom, hogy a lélek mindazon dolgok

megfelelőjét tartalmazza, amely a dogmát megformálta, s ezen túl
egyet-mást, ami épp a lelket teszi képessé arra, hogy ama szem
legyen, amelynek rendeltetése a fény meglátása. Ehhez fölmérhetetlen
kiterjedés és elérhetetlen mélység szükségeltetik. Engem az a vád ért,
hogy „istenítem a lelket”. Azt nem én, hanem Isten istenítette! Nem én
költöttem hozzá a lélekhez valami vallásos funkciót, hanem én csak
előszámláltam azokat a tényeket, amelyek azt bizonyítják, hogy a
lélek naturaliter religiosa [természeténél fogva vallásos], vagyis
vallási funkciója van: ez pedig olyan funkció, amelyet nem én raktam
vagy magyaráztam bele, hiszen ez magától produkálta magát, anélkül
hogy valamiféle vélekedések avagy szuggesztiók bírták volna rá erre.
Aki a mai világban még abszolút és egyetlen igazságról beszél, az

elavult nyelvjárást használ, de semmiképp sem az emberiség nyelvét.
A kereszténységnek euangelionja van: örömhír Istentől, és nem totális
igényű dogmatika-tankönyve .
Mindenképp meggondolásra indító veszteség a képzettek kivándorlása

az egyházakból-templomokból, mert ez az egyház lecsúszását jelenti
valami alacsonyabb népszínvonalra, s a szellemi élet deficitjét. Az
olyan egyház, amely még mindig tömegekre támaszkodik, alig
különböztethető meg egy államtól.
A hit és a tudás szétválasztása olyan tudathasadási tünet, amely az

újabb kor zavart szellemi állapotát jellemzi.
Lesebuch. 298. old.
Borítsuk a feledés fátylát a felekezeti gőgre, amely képzelgésében az

egyedüli igazság birtokosaként tetszeleg, s miközben ezen
fészkelődik, csak még nagyobbra tágítja a kereszténység szakadását.
Eszméljünk rá inkább az egyedül fontos kérdésre: Egyáltalán mi van,
mi rejlik a vallásban? A fehér emberiségnek már csak egy töredéke
keresztény, s akkor a kereszténység megengedi magának azt a luxust,
hogy az emberi értelemmel ne igyekezzék szót érteni?
Korunk lélektani érdeklődése elvár valamit a lélektől, valamit, amit a

külvilág nem adott meg, kétségkívül olyasmit, amit vallásainknak
kellene magukban hordaniuk, de ez bennük (már) nincs meg,
legalábbis annak számára nincs, aki modern.
A modern embernek már úgy tűnik, hogy a vallások nem belülről, a
lélekből fakadnak, hanem a külső világ leltári állományának darabjai.
Semmiféle világfölötti szellem nem ragadja meg belső
kinyilatkoztatással, hanem ő próbál kiválogatni vallásokat és
meggyőződéseket, s azokat mint valami ünnepi ruhát magára ölteni,
hogy aztán végül kopott holmiként megint levesse őket.
GW. 10. köt. 100. old.
A „legitim” hit mindig élményre nyúlik vissza. Emellett azonban van

olyan hit is, amely kizárólag a hagyomány tekintélyére épül. Ezt a
hitet is lehet „legitimnek” nevezni, amennyiben a tradíció hatalma is
élményt jelenít meg, melynek fontossága a kultúra kontinuitása
számára nem kérdéses. A hit ezen formájánál fennáll a puszta
szokásnak, a szellemi restségnek s az átgondolatlan és kényelmes
ragaszkodásnak legalábbis a veszélye. Ez azzal fenyeget, hogy
holtpontra visz, ami a kultúra visszaesésével jár. Ez a gépiessé vált
függőség kéz a kézben jár valami gyermetegségbe hanyatló pszichikus
regresszióval, amennyiben a hagyományos tartalmuk tulajdonképpeni
értelme lassanként veszendőbe megy, csak formálisan hisznek benne,
anélkül hogy ennek a hitnek bármi hatása volna még az életre... Úgy
vélem, manapság ez a helyzet áll fenn.
Valódi közösség csak olyanokkal köthet össze engem, akiknek

ugyanolyan vagy hasonló vallási élményeik vannak, s nem azokkal,
akik csak a betűben hisznek, és soha nem szánták rá magukat arra a
fáradságra, hogy megértsék: mi minden következik abból, és feltétel
nélkül kitegyék magukat Isten akaratának. Ezek Isten igéjét arra
használják, hogy megvédjék magukat Isten akaratával szemben.
Ha a hit valódi és eleven, akkor hat. Ám ha csupán megértés nélküli

beképzelés és akarati erőfeszítés, akkor annak belső értékét nem
becsülhetem sokra. Ez a nem kielégítő állapot korunkban sajnos
nagyon elterjedt, s minthogy annak, aki nem tud hinni, hanem
megérteni szeretne, nem marad más, mint a kétség és a szkepszis, az
egész keresztény hagyományt mint puszta fantáziát kidobják az
ablakon. Ebben szörnyű veszteséget látok, amiért ijesztően nagy árat
kell majd fizetnünk. Meglesz a hatás: etikai értékek szétfoszlása, és
„világnézetünk” totális útvesztése. A természettudomány „igazsága”
és az „egzisztenciális filozófia” silány pótlék.
Minthogy a hit esetében centrális és létfontosságú „főképzetekről” van

szó, amelyek egyedül adják az életnek a nélkülözhetetlen értelmet,
legelsősorban az a feladat hárul a lélekgyógyászra, hogy saját maga
fogja fel újonnan a szimbólumokat, s megérthesse páciensét, annak
tudattalan kompenzatorikus törekvését olyan mentalitásra, amely az
emberi lélek egészét fejezi ki.
A római világ szellemi irányvesztését a kereszténység betörése

ellensúlyozta. Ez, fennmaradása végett, természetesen nemcsak
ellenségeivel szemben kényszerült védekezésre, hanem saját túl
messzemenő igényei ellenében is, s ezek egyike volt a gnoszticizmus.
Tanítását mind jobban ésszerűsítenie kellett, hogy gátat vethessen az
irracionalitás áradatának. Ebből keletkezett az évszázadok folyamán
ama frigy az eredetileg irracionális krisztusi üzenet és az emberi
értelem között, amely a nyugati szellemre jellemző. Miközben
azonban az ész apránként túlsúlyra jutott, ugyanígy érvényesült az
intellektus, és autonómiára tört. S ahogy a pszichét, úgy a természetet
is hatalmába kerítette, és tudományos-technikai korszakot szült, amely
egyre szűkülő helyet hagyott a természetes és irracionális embernek.
Ezzel azonban olyan belső oppozíció alapját is megvetette, amely a
mai világot káosszal fenyegeti.
A nyugati ember keresztény, bármelyik felekezethez tartozik is.

Számára az ember belsőleg egészen kicsi, szinte semmi; ehhez járul
még, hogy – mint Kierkegaard mondja – „az ember mindig hibás Isten
előtt”. E nagy hatalmat kegyesre igyekszik hangolni félelemmel,
bűnbánattal, alávetettséggel, megalázkodással, jó cselekedetekkel és
magasztalásokkal. A nagy hatalom nem ő maga, hanem egy „totaliter
aliter”, az Egészen-Más, aki abszolút tökéletes és kívülvaló, az
egyedüli valóság. Ha ezt a formulát kissé odébb toljuk s Istent
behelyettesítjük egy másik nagysággal, amely, mondjuk, a világ vagy
a pénz, akkor egy nyugati ember komplett képét kapjuk: szorgalmas,
félénk, jámbor, megalázkodó, vállalkozó szellemű, mohó és
szenvedélyes e világ olyan javainak megkaparintásában mint vagyon,
egészség, tudás, technikai mesterség, közjólét, politikai hatalom,
hódítások stb. Melyek korunk nagy, népszerű mozgalmai? Pénz vagy
tulajdon magunkhoz ragadása másoktól, s megőrzése annak, ami a
birtokunkban van. A szellemet főként az foglalkoztatja, hogy
alkalmatos „-izmust” találjon ki a valódi indítékok elleplezésére vagy
nagyobb zsákmány kiharcolására.
GW. 11. köt. 519-520. old.
Világunk emberek által tervezett s véghezvitt nagy eseményei nem a

kereszténység szellemét lehelik, hanem a kendőzetlen pogányságát.
Ezek a dolgok egy archaikusnak megmaradt lelkiségből származnak,
amelyhez a kereszténység távolról sem férhetett hozzá... A keresztény
kultúra ijesztő mértékben üresnek bizonyult: külső máz; a belső
emberhez hozzá sem ért, így az maradt, amilyen volt. A lélek állapota
nem felel meg annak, amit formailag hisznek. Lelkében a keresztény
nem tartott lépést a külsőleges fejlődéssel. Igen, kívül ott áll minden
képben és szóban, templomban és Bibliában. Nem áll viszont belül.
Ott benn az ősidők istenei uralkodnak, mint időtlen időknek előtte;
azaz a külső istenkép belső megfelelője lelki kultúra híján fejletlenül
megrekedt a pogányságban. A keresztény nevelés megtette ugyan,
amit emberileg lehetett; ám ez nem volt elég. Túl kevesen élték át,
hogy az isteni alak önnön lelkünk legbensőbb sajátja. Krisztussal ők
csak kívül találkoztak, saját lelkükből azonban sohasem lépett elébük;
ezért uralkodik ott még sötét pogányság, amely elönti az úgynevezett
keresztény kultúra világát, részint immár tagadhatatlanul, kirívóan,
részint még átlátszó lepelben.
Az eddig alkalmazott eszközökkel nem sikerült a lelket olyan
szintig krisztianizálni, hogy a keresztény etika legelemibb
követelményei csak valamelyest mértékadóan befolyásolták volna a
keresztény európai legeslegfőbb vonzódásait.
Tanulni a Kelettől
Az ember számára így hangzik a döntő kérdés: Vállalod-e a végtelent
vagy sem? Ez életének kritériuma.
Erinnerungen. 327. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 389. old.
A sors elkerülhetetlen végzése folytán a Nyugat megismerkedik a

sajátságos keleti szellemiséggel. Haszontalan dolog volna az, ha ezt
értéktelennek akarnánk feltüntetni, vagy ha hamis és csalóka hidakat
próbálnánk építeni ásító mélységek fölé. A Kelet szellemi
technikáinak bemagolása és merőben keresztényies jellegű,
megfelelően erőltetett beállítódottságú imitálása – imitatio Christi! –
helyett sokkal fontosabb volna kideríteni: létezik-e a tudattalanban
olyan introvertált tendencia, amely a Kelet szellemi vezérelvéhez
hasonló. Akkor abban a helyzetben volnánk, hogy saját talajunkon és
a mi módszereinkkel építkezhetünk. Ha ezen dolgokat közvetlenül a
Kelettől sajátítjuk el, akkor csak nyugati megszerző
rátermettségünknek engedtünk. Ezzel újólag tanúsítjuk, hogy „minden
jó kint van”, ahonnan el kell hozni és belepumpálni terméketlen
lelkeinkbe.
Úgy vélem, akkor tanultunk valóban valamit a Kelettől, ha
megértjük: a lélek épp elég gazdagságot tartalmaz ahhoz, hogy ne
kelljen kívülről megtermékenyíteni, és ha képesnek érezzük magunkat
önmagunk kibontakoztatására – isteni kegyelemmel vagy anélkül. De
nem bocsátkozhatunk bele ebbe az igényes vállalkozásba, amíg meg
nem tanultunk szellemi gőg és blaszfemikus magabiztosság nélkül
cselekedni. A keleti alapállás sérti a speciálisan keresztény értékeket, s
ha elnézünk a tények fölött, nem vezet jóra. Ha azt akarjuk, hogy új
irányultságunk becsületes legyen, vagyis saját történelmünkben
gyökereddzék, akkor el kell fogadnunk ezt az alapállást a keresztény
értékek teljes tudatában, azzal is tisztában lévén, hogy konfliktus áll
fenn ezen értékek és a Kelet introvertált mentalitása között. Belülről
kell eljutnunk a keleti értékekhez, nem kívülről, magunkban kell
keresnünk azokat, a tudattalanban. Akkor aztán fölfedezzük, mily
szorongatóan félünk a tudattalantól, s milyen heves ellenállások
ágaskodnak bennünk. Az efféle ellenszegülések visznek rá arra, hogy
épp azt vonjuk kétségbe, amit a Kelet oly nyilvánvalónak talál: az
introvertált lelkület önfelszabadító képességét.
GW. 11. köt. 520-521. old.
Ami először az Indiában járó európai szeme elé tárul, az a külsőleg

szemügyre vehető testi megjelenés. Csakhogy ez nem az az India,
amilyennek az indiai látja, ez nem az ő valósága. Valóság
[Wirklichkeit] az, ami hat [wirkt]. Annak, ami hat, az összfogalma a
világ jelenségével kapcsolatos számunkra, az indiai szemében viszont
ugyanez a lélekhez fűződik. A világ őneki látszat; az ő realitása ahhoz
áll közel, amit mi, mondjuk, álomnak neveznénk.
Nyugatnak ez a sajátos ellentéte túlnyomórészt a vallási
gyakorlatban jut kifejezésre. Mi vallásos épülésről és fölemelkedésről
beszélünk, Isten számunkra a világmindenség Ura, a felebaráti szeretet
a mi vallásunk, magasra törő templomainkban fölmagaslik a főoltár;
India viszont dhyánáról meditációról és elmélyülésről beszél, az
istenség minden dolgok bensejében lakozik, mindenekelőtt pedig az
emberben, elfordulnak a külsőtől a bensőhöz; a régi indiai
templomokban az oltár két-három méternyire földbe van süllyesztve,
amit pedig mi a legszemérmetesebben eltakarunk, az az indiainak
szentséges szimbólum. Mi a cselekvésben hiszünk, az indiai a
mozdulatlan létben. A mi vallásgyakorlásunk imádásból, tiszteletből
és magasztalásból áll, az ő leglényegesebb gyakorlatuk viszont a jóga,
a belemélyülés egy – ahogy mi mondanánk – öntudatlan állapotba,
amit azonban ő a tudat legmagasabb fokaként értékel. A jóga egyrészt
az indiai szellem legbeszédesebb kifejeződése, másrészt viszont éppen
e sajátságos szellemi magatartás gerjesztésének folyton alkalmazott
eszköze.
Mi hát akkor a jóga? Maga a szó betű szerint azt jelenti: igázás,
iga fölvétele, nevezetesen a lelki ösztönerők megfegyelmezése, ami
szanszkritul klesa. Az iga fölvétele azon erők kézbentartását célozza,
amelyek az embert a világhoz kötnék.
A nyugati ember ezernyi dolog bűvöletében él; az egyedit látja,

énjéhez és földhöz kötött, s nincs tudatában minden lét mély
gyökerének. Ezzel szemben a keleti ember álomként éli meg az egyedi
dolgok világát, sőt az énjét is, és lényegében az ősalapban
gyökeredzik, amely oly hatalmasan vonzza, hogy a világhoz való
viszonya számunkra gyakran felfoghatatlan mértékben relatív.
A nyugati, tárgyi nyomatékú alapállás hajlamos meghagyni a
„példakép”-Krisztust tárgyi látószögében, s ezzel elrabolni a belső
emberhez fűződő titokzatos kapcsolatát. Ez az előítélet indítja például
a protestáns bibliamagyarázót arra, hogy az Isten országára vonatkozó
entosz hümónt „közötteteknek” értelmezze „bennetek” helyett.
[Lukács evangéliumában 17,21; e két szó értelme vitatott.] Ezzel nem
foglaltunk állást a nyugati attitűd érvényét illetően. Mert hiszen erről
elegendőképpen meg vagyunk győződve. Ám ha a keleti emberrel
kezdünk eszmecserét – amit pedig a pszichológus korántsem kerülhet
el – , akkor bajosan rázhatunk le magunkról egynémely kétségeket.
Grundw. 5- köt. 13-14. old.
Keleten a belső embernek mindig is akkora hatalma volt a külső

emberen, hogy a világnak soha nem állt módjában elszakítani őt belső
gyökereitől; Nyugaton ellenben olyannyira előtérbe lépett a külső
ember, hogy elidegenedett saját legbensőbb lényétől. Az egy szellem,
az egység, meghatározhatatlanság és örökkévalóság az egy Istennek
tartatott fenn. Az ember kicsi lett, semmicske, s alapelvileg nem volt
igaza.
GW. 11. köt. 530-531. old.
Ha a legnagyobb érték (Krisztus) és az érték legteljesebb hiánya (a

bűn) kint van, akkor megürült a lélek: hiányzik a legmélyebbje és a
legmagasabbja. A keleti lelkület (különösképp az indiai) fordítva jár
el: minden legmagasabb és legmélyebb a (transzcendentális) alanyban
van. Ezért fokozódik fel mértéktelenül az „atman”, a mélymag. A
nyugatinál azonban e legbensőbb önmagunk értéke nullára süllyed.
Ennek eredménye a Nyugaton a lélek általános lebecsülése. Aki a
lélek fontosságáról beszél, azt mindjárt „pszichologizmussal”
vádolják. A lélektanról afféle „csak”-hangnemben beszélnek. Az a
felfogás, hogy vannak olyan pszichikus tényezők, amelyek isteni
alakoknak felelnek meg, ez utóbbiak értékfosztásának számíttatik. Az
istenkáromlás határát súrolja azt gondolni, hogy egy vallási élmény
lélektani folyamat, holott az – érvelnek – „nem csupán pszichológiai”.
Ami pszichikus, az csak természet, abból semmi vallási nem
származhat – ahogy azt vélik. Mindemellett az ilyetén kritikusok
pillanatig sem haboznak minden vallást a lélek természetéből
eredeztetni – a sajátjuk kivételével.
Az indiai nem tudja elfelejteni sem a testet, sem a szellemet, az

európai folyton megfeledkezik hol az egyikről, hol a másikról. Ez e
képességével egyelőre meghódította a világot, amaz viszont nem. Az
indiai nemcsak ismeri a természetét, hanem azt is tudja, milyen szintig
természet ő maga. Ezzel szemben az európainak tudománya van a
természetről; saját természetéről, a benne rejlő természetről viszont
bámulatosan keveset tud. Az előbbinek jótétemény, ha tud olyan
módszerről, amely segít neki úrrá lenni a külső és belső természet
összhatalmán. Az utóbbi számára méreg máris megcsonkolt
természetét teljességgel még el is nyomni, és kézhezálló robottá
gyúrni át. Azt mondják ugyan a jógiról, hogy hegyeket képes
elmozdítani, ennek valós bizonyítéka azonban nehezen produkálható.
A jógi képessége a környezet számára elfogadható határok közt
mozog. Ezzel szemben az európai hegyeket röpíthet a levegőbe, és
hogy még mi mindenre képes az emberi természettől elidegenedett
intellektusa, abból a világháború keserű kóstolót adott nekünk. A
bőrünkön belüli és kívüli természet fölött nagyobb „ellenőrzést” és
több hatalmat én mint európai nem tudok kívánni az európaiaknak...
Az európai ember történelmi fejlődése folytán olyannyira elszakadt
gyökereitől, hogy szelleme végül hitre és tudásra hasadt ketté,
amiképp minden lélektani túlzás ellentétpárjaira oldódik szét.
Visszatérésre van szüksége, nem Rousseau modorában a természethez,
hanem a saját természetéhez. Az ő feladata újra föllelni a természetes
embert. Ám őneki ehelyett nincs hőbb óhaja, mint rendszereket és
módszereket fabrikálni a természetszerű ember elnyomására,
merthogy az neki úton-útfélen keresztbe tesz.
GW. 11. köt. 575-576. old.
Különbséggel van itt most dolgunk a keleti és a nyugati szellem

között. Nem más ez, mint amivel már találkoztunk: a magas és a mély
oltár közti különbség. A Nyugat mindig fennköltséget keres, a Kelet
viszont alászállást és elmélyülést. Testi mivoltának és súlyának
szellemével a külső valóság az európait – úgy tűnik – sokkal
erősebben és hevesebben ragadja meg, mint az indiait. Ezért iparkodik
előbbi fölébe emelkedni a világnak, utóbbi viszont inkább
visszahúzódik a természet anyai mélységeibe.
A Kelet bölcsességének és misztikájának ezért éppen számunkra

nagyon sok mondanivalója van, még ha ezek a maguk utánozhatatlan
nyelvén szólnak is. Figyelmeztetniük kell minket arra, mi hasonlónk
van nekünk saját kultúránkban immár elfeledve, s ráirányítani
figyelmünket arra, amit mellékesként félretoltunk: belső emberünk
sorsára.
GW. 11. köt. 632. old.
Szemlélődésében a keresztény sose fogja azt mondani: Én vagyok

Krisztus, hanem Pállal azt vallja: „Többé tehát nem én élek, hanem
Krisztus él bennem” [Pál levele a Galatáknak 2,20]. Szutránk viszont
azt mondja: Fel fogod ismerni, hogy te vagy Buddha. Alapjában véve
ugyanaz a hitvallás, amennyiben a buddhista csak akkor jut el erre a
fölismerésre, ha „anatman”, vagyis híjával van mélymagának,
Selbstjének, a megfogalmazás azonban merőben különböző: a
keresztény Krisztusban éri el célját, a buddhista pedig arra jön rá,
hogy ő Buddha. A keresztény ugyanis a mulandó és önös
tudatvilágból jön, a buddhista azonban még a belső természet örök
alapján nyugszik, amelynek egysége az istenséggel vagy az
univerzális lényeggel más indiai hitvallásokból is kiviláglik
számunkra.
A tudomány a nyugati szellem munkaeszköze, segítségével több ajtót

lehet kinyitni, mint puszta kézzel. Szerepe van abban, hogy a dolgokat
megértsük, és csak akkor homályosítja el a belátást, ha azt vallja, hogy
eljárási módja kimerítő és kizárólagos.
Éppenséggel a Kelet tanít nekünk valami más, messzebb menő,
mélyebb és magasabb megértést-felfogást, mikor is az élet révén lesz
fogalmunk a dolgokról. Az ilyen életismeret voltaképpen még csak
halovány, mintha csupán valami elmosódó érzés volna a vallási
kifejezésmódok tárházából, minek következtében a keleti „tudást”
örömest teszik idézőjelbe, beutalván a hit vagy babona homályos
térségeire. Csakhogy ezzel a keleti „tárgyilagosságot” teljesen
félreértik. Nem holmi világtól elrugaszkodott, hóbortos aszkéták
érzelgős, misztikusan túlfűtött, már-már beteges sejtéseiből áll ez,
hanem a kínai intelligencia virágkorának gyakorlati meglátásaiból,
mely utóbbinak lebecsülésére semmi okunk.
Geheimnis der Goldenen Blüte. 4. old.
Ha mind jobban megismerkedünk a keleti szellemiséggel, annak csak

azon tény jelképes kifejeződését szabad jelentenie, hogy kezdünk
összeköttetésbe jutni azzal, ami bennünk még idegen. Saját történelmi
előfeltételeink megtagadása tiszta bolondság volna, s egyben a legjobb
út egy újólagos elgyökértelenedéshez. Csak annyiban asszimilálhatjuk
Kelet szellemét, amennyiben szilárdan állunk saját földünkön.
Geheimnis der Goldenen Blüte. 45. old.
Alapvetően újat kezdeni

Az alkotó misztikus hajdanán is keresztje volt az egyháznak. De
ezeknek az embereknek köszönheti az emberiség saját legjavát.
A nagy szentek, mint ismeretes, nemritkán nagy eretnekek voltak, s
akinek közvetlen Isten-élménye volt, alighanem ezért volt legalább
egy kissé kívül azon a renden, amelyet egyháznak neveznek.
GW. 11. köt. 350. old.
Az Isten halála (vagy eltűnése) semmiképp sem csupán keresztény

szimbólum. A halálát követő keresés ismétlődik meg ma is egy dalai
láma halála után, amiként ennek minden évben ünnepe volt az antik
világban Koré keresése. E motívum széles körű elterjedése amellett
szól, hogy általánosan megvan ez a típusos lelki folyamat: a
legmagasabb életadó és értelemmel telített érték veszendőbe ment. Ez
a processzus típusos, azaz gyakran ismétlődő élmény, ezért is
fejeződött ki a keresztény misztérium központjában. Ennek a halálnak
vagy veszteségnek folyton ismétlődnie kell; Krisztus mindig meghal,
amint mindig meg is születik; mert az archetípus pszichikus élete
kortalan egyéni időhöz kötöttségünkhöz hasonlítva. Hogy milyen
törvényekhez igazodva lép a színre hatékonyan hol ez, hol meg az az
archetípus, az ismereteimet meghaladja. Csak azt tudom – végtelen
sok ember tudomásával megegyezően – , hogy jelenleg [1939] az Isten
halála és eltűnése korát éljük. A mítosz azt mondja: nem lesz már ott
található, ahová testét fektették. A „test” a külső, látható formának
felel meg, a legfőbb érték eddigi, de átmeneti megjelenésének. Nos, a
mítosz a továbbiakban azt mondja, hogy az érték csodálatos módon,
de megváltozva új életre támad. Csodaként jelenik meg, mert ha egy
érték eltűnik, akkor az minden esetben visszahozhatatlanul
elveszettnek látszik. Ennélfogva senki sem vár arra, hogy netán
visszajönne. A halál három napja alatti (krisztusi) pokoljárás az eltűnt
érték tudattalanba süllyedését írja le; ott (a sötétség hatalma elleni
győzelemmel) új rendet alkot, majd innen újra fölbukkan, fel az egek
magasáig, azaz a tudat legmagasabb világosságáig. Mivel csak
kevesen látják a Feltámadottat, azt jelenti ez: nem kis nehézségek
gátolják a megváltozott értékhez való visszatalálást, s annak
felismerését.
Természetesen minduntalan fölvetődik a kérdés: milyen a viszony a

tudattalan szimbolikája és a kereszténység, de akár más vallások
között is. Nos, nemhogy nem zárkózom el attól, amit a kereszténység
hirdet, hanem a nyugati ember központi kérdéskörébe tartozónak
tekintem. Ámbár a keresztény üzenetnek újszerű szemléletre van
szüksége, hogy megfeleljen a korszellem szekuláris változásainak;
különben kívül találja magát a koron, az ember teljességét pedig
önmagán kívül, írásaimban ezt igyekeztem kifejteni.
Erinnerungen. 213. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 256. old.
Engem egyedül a tények érdekelnek. Ezen az empirikus alapon

építette föl templomát mindegyik vallás, s közülük a két intoleráns, a
kereszténység és az iszlám perlekedik totalitárius igénnyel: melyikük
épülete az egyedül igazi.
Lesebuch. 530. old.
Számtalan olyan neurotikus van manapság [1952], akiket egyszerűen

az betegített meg, hogy nem tudják, végtére miért is nem szabad saját
fazonjuk szerint üdvözülniük... És ezeken a neurotikusokon kívül még
sokkal több olyan normális is akad – mégpedig jobb fajták – , akik
beszorítottnak és elégedetlennek érzik magukat, mert nincs már
szimbólumuk, ami pályát biztosítana a libidónak [a pszichikus
energiának a jungi szóhasználatban]. Mindnyájuk számára-javára az
eredeti tényekre kell szorítkoznunk, hogy újra ráébredjenek saját
primitív személyiségükre, és tudják, hol és miképpen kell azzal
számot vetniük. Csakis ily módon történhet az, hogy bizonyos
követelményeknek kellően megfelelnek, de más igények infantilis
voltát felismerve azokat mint méltánytalanokat visszautasítják. Azt
képzeljük magunkról, hogy primitivitásunkon réges-rég túl vagyunk,
és nincs már abból semmi. E tekintetben kegyetlen csalódás zúdult
ránk. A Gonosz úgy ellepte kultúránkat, mint ennek előtte soha.
Amire szükség van: néhány világos, meggyőző igazság, de nem

hitcikkelyek. Ahol valami érthető igazság hat, ott készséggel
bekapcsolódik a hit is, amely még mindig ott segített, ahol a
gondolkozás és a megértés itt-ott akadozott. A megértés ugyanis nem
a hitnek afféle kisegítője a bajból, hanem megfordítva: a hit kiegészíti
a megértést. Biztosan jó szándékú igyekezet az embereket olyan hitre
nevelni, amelyet nem értenek. Ez viszont azzal a kockázattal jár, hogy
az így keletkező beállítódással aztán mindent elhisznek, amit nem
értenek.
Ezen az immár nagyrészt bekövetkezett ösztönvesztésen alapszik a

jelen kultúra patológiája. Ha tartják is még a vallások – melyek e
szempontból nézve pszichikus gyógyrendszerek – a kapcsolatot a
lélek archetipikus világával, de, amint az tapasztalható, ez mind
jobban kicsúszik a kezükből, úgyhogy Európa ma már [1952]
nagymértékben elkeresztényietlenedett, sőt talán
antikrisztianizálódott. A tudattalan modern lélektanának fáradozásai
ennélfogva s ennek fényében az európai lélek célszerű
gyógyreakcióinak tűnnek, melyekkel az a tudattalan tudatosítása révén
megkísérel visszatalálni elvesztett gyökereihez. És itt nem csupán
természetes késztetések afféle visszaállításáról van szó (amit Freud
elfogultsága, úgy tűnik, túlhangsúlyoz), hanem az archetipikus nézet-
és funkcióformákhoz fűződő kapcsolat megújításáról is, amelyek a
késztetésnek alakot és értelmes korlátozást adnak. E cél eléréséhez
természetesen elengedhetetlen az archetípusok ismerete.
Előtérben áll egy archetipikus istenkép létezésének kérdése, mert egy
ilyennek lényegi jelentőség jár az emberi cselekvés
meghatározásában. Nos, tényleg létezik egy tapasztalatilag
megállapítható típus, mely mind szimbólumtörténetileg, mind
kazuisztikusan kimutatható mint „istenkép”, mármint teljesség-kép,
melyet így jelöltem meg: a mélymag szimbóluma. E tekintetben
gyakorlatilag a legtöbbször az úgynevezett mandalaszimbólumok
jönnek tekintetbe.
Manapság aztán igazán újfent meg kell hogy magyarázza az orvos-

pszichoterapeuta képzett pácienseinek a vallási megtapasztalás
alapjait, sőt még az oda vezető utat is meg kell mutatnia, ahol ilyen
élmény egyáltalán lehetővé válik. Ha mármost én mint orvos és
természetkutató a bonyolult vallási szimbólumokat elemzem,
eredetükig követve nyomukat visszafelé, ezt csakis és kizárólag azért
teszem, hogy az általuk képviselt értékek a megértésük révén
megmaradjanak, s az emberek ismét olyan szintre jussanak, amelyen
szimbolikusan tudnak gondolkodni, amiként a régi egyház
gondolkozói még képesek voltak erre. Az korántsem volt valami
szalmaszáraz dogmatika. Csak hát ha ma még olyan módon
szövődnek a gondolatok, az bizony antik csengésű, s a modern embert
már nem éri el. Ezért ki kell módolni egy olyan utat, amely lehetővé
teszi számára, hogy szellemileg ismét részesüljön a keresztény üzenet
tartalmából.
Olyan korban, amelyben az embereknek egy nagy része kezdi
félretolni a kereszténységet, alighanem megéri világosan belátni,
voltaképpen miért is talált az elfogadásra. Azért, hogy
megmeneküljenek az antik nyersességtől és tudattalanságtól. Ha ezt
félretesszük, rögvest ott terem az eredeti durvaság, amiről kortársi
történelmünk igen érzékletes benyomást keltett bennünk... Hiszen
átélhettük, mi lesz akkor, ha az erkölcsre egy egész nép mint valami
bárgyú maszkra ráun. Akkor elszabadul a bestia, s egy egész
civilizáció süllyed el az erkölcsvesztés bódulatában.
A kereszténységnek szükségképpen újra elölről kell kezdődnie, ha

eleget akar tenni magas nevelői feladatának. Ameddig a vallás csak
elhívése valaminek és külső forma, s a vallási funkció nem a saját
lelkünk megtapasztalása, addig semmi alapvető nem történt. Meg is
kell ám érteni, hogy a mysterium magnum [nagy titok] nemcsak
önmagában létezik, hanem kiváltképpen az emberi lélekből lelkedzik.
Aki ezt tapasztalatból nem tudja, az lehet nagy tudósa a teológiának, a
vallásról azonban sejtelme sincs, az embernevelésről pedig még
kevésbé.
Ha viszont én kimutatom, hogy a léleknek természetszerűleg van
vallási funkciója, s ha verem a vasat amellett, hogy minden nevelődés
legelőbbre való feladata legyen a tudatba átvezetni az Isten-képnek
ama archetípusát, illetve annak kisugárzásait és hatásait, akkor épp a
teológia állja utamat és „pszichologizmussal” gyanúsít.
Az ilyen hittudósok valami egyenesen tragikus elvakultsággal nem

látják be: nem a fény létének a bebizonyításáról van szó, hanem arról,
hogy vannak olyan vakok, akik nem tudják, hogy szemük láthatna
valamit. Illenék már végre észrevenni, hogy semmi haszna a
világosság magasztalásának és hirdetésének, ha mindenki világtalan.
Sőt az volna igencsak szükséges, hogy megtanítsák az embereket a
látás művészetére. Hiszen nyilvánvaló: túl sokan képtelenek
összeköttetést teremteni a szent történetek alakjai és a saját lelkük
között; vagyis nem tudják meglátni, hogy az esetenkénti képek
mennyiben szunnyadnak saját tudattalanjukban. E belső látás útjából
feltétlenül el kell tüntetni az akadályokat. Hogy ez miként volna
elérhető pszichológia, azaz a lélek érintése nélkül, azt én, őszintén
szólva, fel nem foghatom.
Úgy vélem: jelenünk léleknevelőjének legfontosabb feladata az volna,

hogy utat mutasson az embereknek, hogyan juthatnak el ahhoz az
ősélményhez, amelyben Pálnak a damaszkuszi úton a legvilágosabban
része volt. Tapasztalatom szerint ez az út csak az egyén lelki fejlődési
folyamatában nyílik meg.
Briefe. I. köt. 278-279. old.
Orvosként az a dolgom, hogy a beteget életképességre segítsem.

Végső döntéseit illetően azért nem merészkedem ítéletet mondani,
mert tapasztalatból tudom: minden kényszerítés, legyen az bár halk
szuggesztió, biztatgatás avagy másmilyen irányítási módszer, csakis
azzal az eredménnyel jár végső soron, hogy elakasztja a végső és
döntő élményt, mármint hogy meghitten egyedül legyen mély-
önmagával, illetve a lélek bármi más néven nevezendő tárgyi
valóságával. Bizony magában kell lennie, hogy megtapasztalja, mi
hordozza őt, ha önmagát már nem tudja elviselni. Egyedül ez az
élmény ad neki szétzúzhatatlan alapot.
Ezt a valóban nem könnyű feladatot mindenkor szíves-örömest
átengedtem volna a teológusoknak, ha pácienseim közül jó néhányan
nem éppenséggel papoktól kerültek volna hozzám. Az egyházi
gyülekezetben kellett volna megragadniuk, ám sárgult levélként
hullottak le a nagy fáról, s most a kezelésben „kötöttek ki”.
Az orvos kénytelen azzal vigasztalódni, hogy minden kartársához

hasonlóan nem csupán gyógyítható betegei vannak, hanem krónikusak
is, akiknél gyógytevékenysége ápolássá lesz. Bárhogy van is, a
megfigyelési anyag nem nyújt nekünk elegendő fogódzót ahhoz, hogy
mindig betegségről beszéljünk; sőt ellenkezőleg, észrevehetjük, hogy
morális problémáról van szó, és gyakran lelkészt óhajtanak, aki nem
hitvallóként és térítőként jön, hanem készséggel fülel, aztán Isten elé
tárja ezt a különös ügyet, hogy Ő döntsön.
Lelki fejlődésünk legnagyobb akadályainak egyike, úgy vélem, az,

hogy a kollektív, konvencionális eszméhez húzva elengedjük a fülünk
mellett a belső hangot. Így aztán hidegen hagynak saját házunk
károsodásai, s feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy jó tanácsokat
osztogassunk a szomszédnak. Ha aztán egy úgynevezett nagy ügyben
közreműködünk, könnyen megeshet, hogy fölmentjük magunkat saját,
jaj de csekély és jelentéktelen lelkünk valamely hibuskájának
kijavítási kötelessége alól. Azzal viszont a kutya se törődik, hogy
aztán a jó eszköz méltatlan kézben torzítóan hat.
Teljes szerénységgel tartozunk beérni azzal, hogy minden emberi

tudás korlátozott, és kegyelmi ajándéknak tartani, ha a
kikutathatatlanból valamely élmény, megtapasztalás jutna
osztályrészünkül. Amit az emberek kezdettől fogva Istennek neveztek,
az minden további nélkül a Kikutathatatlan.
A moralisták előjoga a Jóistennek vajmi kevéssé adózni bizalommal,

azt hívén, hogy az emberiség szép fája csak a védő-támogató
pátyolgatás jóvoltából él és virul, holott azt Nap Atya és Föld Anya
növeszti örömükre, mély, gazdag értelemmel bíró törvények szerint.
GW. 7. köt. 281. old.
Teljes mértékben megnyugtathatom Önt arra a kérdésére válaszolva,

hogy nincsenek-e megszámlálva az evangélium napjai. Mindig is
olvasni fogják az evangéliumot, magam is újra meg újra előveszem.
Ugyanis sokkal több haszonnal olvasható, ha valamelyest belelátunk a
saját lelkünkbe. Ám aki a saját szívét nem ismeri, annak a szeme vak,
ezért ajánlom én folyton némi lélektan alkalmazását, hogy még jobban
tudjanak megérteni épp olyan dolgokat, mint az evangélium.
Pontosan szólva: kereszténynek tartom magam, ugyanakkor viszont
meg vagyok győződve arról, hogy a mai kereszténység nem jeleníti
meg a végső valóságot; ez korunk kaotikus helyzetét bizonyítja. A
pillanatnyi állapot nekem elviselhetetlennek tűnik, ezért abszolút
szükségesnek tekintem, hogy alapvető továbbfejlődés következzék be
a kereszténységben. Véleményem szerint a tudattalan
pszichológiájának felismeréseit okvetlen tekintetbe kellene venni.
Briefe. III. köt. 322-323. old.
Irodalom
C. G. Jung, Gesammelte Werke (GW), 19 Bände, hrsg. von Lilly
Jung-Merker, Elisabeth Rüf und Leonie Zander, Olten 1971 ff.
C. G. Jung, Briefe, 3 Bände, Olten 1972 f.
C. G. Jung/R. Wilhelm, Das Geheimnis der Goldenen Blüte. Ein
chinesisches Lebensbuch, Olten 1971
Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung, aufgezeichnet von
Aniela Jaffé, Olten 1971; Sonderausgabe 1984; mit Register 1987
Das C. G. Jung Lesebuch, ausgewählt von Franz Alt, Olten 1983
(Ullstein Tb.)
Grundwerk C. G. Jung, hrsg. von Helmut Barz, Ursula Baumgardt,
Rudolf Blomeyer, Hans Dieckmann, Helmut Remmler und
Theodor Seifert, Olten 1984/1985
Band 1: Grundfragen zur Praxis
Band 2: Archetyp und Unbewusstes
Band 3: Persönlichkeit und Übertragung
Band 4: Menschenbild und Gottesbild
Band 5: Traumsymbole des Individuationsprozesses
Band 6: Erlösungsvorstellungen in der Alchemie
Band 7: Symbol und Libido
Band 8: Heros und Mutterarchetyp Band 9: Mensch und Kultur
Tartalom
Előszó
A VALLÁSRÓL
Vallás és pszichológia
Vallásos élmény
A bennünk lakó Isten
Vallás és felekezet
A KERESZTÉNYSÉGRŐL
Krisztus
A hanyatló kereszténység
Tanulni a Kelettől
Alapvetően újat kezdeni
Irodalom
FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR

A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA
A KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTE
A BORÍTÓ ÉS A TIPOGRÁFIA PÁNYI BÉLA MUNKÁJA
MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR
TERJEDELME 4 (A/5) ÍV
SZEDTE ÉS TÖRDELTE A KOSSUTH KIADÓ
NYOMTA ÉS KÖTÖTTE A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT.
FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ

Jung C G Gondolatok A Vallasrol Es A Keresztenysegrol Hu RTF Nncl2641-6bav1

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Jung C G Gondolatok A Vallasrol Es A Keresztenysegrol Hu RTF Nncl2641-6bav1

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

nncl2641-6bav1

Baden-Baden, 1986 őszén

Az emberi szellem már évezredek óta fáradozik a lélek

Lélektani szempontból nézve a vallás pszichikus jelenség, amely

A vallási szimbólumok... származási helye nem a fej, hanem valami

Ha mármost pszichológiai kutatásom kimutatja, hogy vannak

Amit én állítok, az nem hit, hanem tudás, nem magáról Istenről,

Nem engedhetem meg magamnak, hogy higgyek valamit olyan

Teológusok nagyon gyakran szem elől vesztenek egy pontot, ez pedig

A természettudós nem tulajdoníthat a teológiának mélyebb

Életük delén, azaz harmincöt éven túli pácienseim közt egyetlenegy

Elsőként vetettem föl, hogy gyakorlati szempontból is meg kell

Ha azt mondom: nekem nincs szükségem arra, hogy Istenben higgyek,

Minthogy e világban végtelen sok rossz van, s mivel a rossz a jónak

Isten paradoxiája az embert is ellentétekre szakítja szét, kiszolgáltatja

A teljességhez vezető igazi ösvény – sajnos – sorsszerű kerülő- és

Pszichiáterként határozottan ki kell emelnem, hogy a látomás és

Azon sokakhoz fordulok, akik számára a fény kihunyt, a misztérium

Az egyház szerepe azonban nem ugyanaz, mint a pszichoterápiáé. Az

Az egyház „átjáró” és híd azok között, akik tudatosabbak, illetve

Amiképp az ember mint társas lény nem élhet akármeddig a

Az egyén autonómiáját és szabadságát mégoly magasrendű etikai

Nincs ütközés a vallás és a természettudomány közt. Ez holmi

A természettudomány sehol sem fedezett föl valami Istent, az

Az empirikus számára minden vallási élmény különleges lelki állagú.

A vallási élmény számunkra elsőként megfogható forrása a tudattalan.

Vagy tudok valamit, s akkor nincs szükségem arra, hogy higgyek;

Láttam ugyanis, hogy ha álmokban stb. spontánul „archetipikus”

Az ősképek [archetípusok] számomra amolyan lelki szervfélék,

Amit szubjektíve megtapasztaltam, abban biztos vagyok ugyan, ám

Amit a teológia tanít, az engem nagyon érdekel, minthogy komolyan

A jelenkori emberiség jó része beéri az egyházzal és az egyházi hittel.

Mihelyst az ember becsületesebb és átfogóbb, a kollektív nívót

A jóindulatú racionalista azt fogja mondani, hogy én Belzebubbal

A bennünk lakó Isten

Amit kis híján rendszeres vakságnak nevezhetnénk, az egyszerűen

Ha Istent autonóm pszichikus tartalomként fogjuk fel, az Őt morális

Amint a szem megfelel a Napnak, úgy felel meg a lélek Istennek.

Isten, emberi segítség nélkül, megfoghatatlanul fenséges és egyben

Az istenkép egybeesik – hogy pontosak legyünk – nem mindenestől a

Isten... az a szó, amelyen mindazt értem, ami tudatosan tervezett

Ezt a középpontot így neveztem el: a Selbst. Intellektuálisan a

Ameddig a mélymag tudattalan, megfelel a freudi fölöttes énnek, és

A mondottakból kiviláglik, hogy ezen mélymagunk nemcsak holmi

Ha feltételezzük, hogy Isten a lélek mélyét érinti és mozgatja, avagy

Szüntelen tudatában kell lennünk annak a ténynek, hogy Isten titok, s

Ha valaki nem óhajt tagja lenni egy felekezetnek, az korántsem jelent

A laikus azonosítja a vallást egy „konfesszióval” [confessio =

A felekezet egy meghatározott kollektív meggyőződést vall, miközben

Felekezeteink [Svájcban a római katolikus és a református egyháznak

Az egyházak mindenesetre saját maguknak köszönhetik, ha az

A tudomány keresi az igazságot, mert nem érzi magát annak

Az én kiindulópontom annak megvallása, amit nem tudok, nem

[Martin] Buber naiv módon azt feltételezi, hogy ha ő azt mondja:

Valóban nem könnyű szót érteni a teológusokkal: nem hallják a másik

Minden konfesszionalista elmerevedés szélesebbre töri a rést és

A házi perpatvar nevető harmadikja az Antikrisztus, aki korántsem

Loyolai Ignác lelki gyakorlatairól [Exercitia Spiritualia] tartottam

Azt is fontosnak tartottam, hogy miként lehetett Krisztus eljövetelét

Amit így nevezünk: „Jézus Krisztus”, az – amiként feltételezni

Ami Krisztus emberi oldalát illeti, már amennyiben csak emberi

A „Krisztus-szimbólum” a lélektannak rendkívül fontos, amennyiben

Krisztus szemlélteti mélymagunk archetípusát. Az isteni vagy mennyei