nncl2643-6bav1

C. G. JUNG

Gondolatok a
szexualitásról és a
szerelemről
KOSSUTH KIADÓ
1997
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
C. G. Jung: Von Sexualität und Liebe.
Ausgewählt von Franz Alt.
Olten und Freiburg im Breisgau, Walter Verlag 1992.
Fordította
S. NYIRŐ JÓZSEF
HARMADIK KIADÁS
ISBN 963 09 3934 7
Walter Verlag AG, Solothurn 1988
© Kossuth Kiadó, Budapest 1995

Előszó
Manapság Európában minden harmadik házasság válással végződik. Ha a
legutóbbi évtizednek ez a tendenciája folytatódik, húsz év múlva a házasságok
kilencven százaléka jut erre a sorsra. A legtöbb ember vágyik arra, hogy
harmonikus partneri kapcsolatban tartósan kötődjön valakihez. De az is igaz,
hogy az emberek többsége elégedetlen házasságával és nemi életével, azzal,
amit szerelmen ért. Miért?
A szeretet ellentéte nem az erőszak, hanem a szerelemmel kapcsolatos
illúzió és a közöny. Manapság ritkaság a szerelem, az embereknek manapság
„kapcsolatuk” van. És ezt a „kapcsolatot” addig ápolják, amíg könnyűszerrel
megtehetik. Azután véget vetnek a „kapcsolatnak”, és új „kapcsolat” után
néznek. Noha még mindig sok pár esküszik oltár előtt, csak kevesen esküsznek
valóban.
A szexualitást sokan afféle sportnak tekintik, ahol a nagy teljesítmények
számítanak, vagy pedig a gyors, egyoldalú ösztön-kielégítést értik rajta.
Túlságosan keveset tudnak a gyengédségről és a fantáziáról, az érzelmi
közelségről és az összjátékról. Egy tapasztalt pszichoterapeuta hölgy, Jung
tanítványa mondta: „Nincsenek frigid nők, de nagyon sok az érzéketlen férfi,
aki tehetetlen az ágyban.” A legtöbb szexuálisan frusztrált asszony nem mer
beszélni a férjével szexuális problémáiról. Akadnak olyan férfiak, akik több
szeretettel beszélgetnek az autójukkal, mint a feleségükkel.
A nagy illúzió a szerelemről és a házasságról így szól: nem lehetünk olyan
helyzetben, amikor azt mondhatnánk, hogy egyszer s mindenkorra birtokon
belül vagyunk. Mindig újra kell tanulnunk a szerelmet, s ennek érdekében
cselekednünk kell. A szerelmet csak megélhetem. A szerelem és a házasság
bizonyosan adomány, adottság – de ugyanúgy feladat is. A szerelem mindig
szeretettel végzett tevékenység.
A házasságok nem mennek tönkre attól, ha megjelenik a harmadik – férfi vagy
nő – a házastársak között. A házasságok akkor mennek tönkre, ha a házastársak
már nem munkálkodnak szerelmük és házasságuk ápolásán. A házassághoz úgy
tartozik hozzá a hűség, a szabadság és a bizalom, mint a levegő a lélegzéshez. A
szerelemért való munkálkodás mindennapos harc önzésünk ellen. Ha a szerelem
tüze kialszik, rögtön azt kérdezzük: „Miért nem szeret már?” Ennél fontosabb
ez a kérdés: „Miért nem szeretem már?”
A férfi és a nő vágya az egység, az egyesülés, amióta tudatában vannak
polaritásuknak – Ádám és Éva óta. A szexuális egyesülés voltaképpen sóvárgás
a teljesség után; a szexualitásban átélt boldogság az égi üdvösség megsejtése. A
szexualitás spirituális élménnyé, az Istennel való találkozás élményévé
magasztosulhat. Minden bizonnyal jámbor ájtatoskodásnál sokkal többet jelent
az, amikor a keresztények így imádkoznak: „Gyújtsd meg bennünk szereteted
tüzét.”
A sajtóban, a rádióban és a televízióban a szexualitásról szervezett felszínes
csevegések gyakran elfedik a tulajdonképpeni témát, azt, hogy a házasság
elsősorban lelki kapcsolat férfi és nő között. Minden egyéb nagyon elterjedt –
többnyire férfiak által táplált – illúzió és projekció, amely nem vezet tartós
boldogsághoz.
Ha valóban szeretek, ha valóban szerelmes vagyok, természetesen nem
mondhatom: „Három évig szeretni foglak.” Csak ezt mondhatom: „Szeretlek” –
és ennek megfelelően élhetek. C. G. Jung nem lelkendezve szól a szerelemről, a
házasságról és a szexualitásról. Saját házasságának személyes problémái és a
szülei házasságában megismert gondok számlájára írhatjuk azt, ha az önismeret
mestere inkább borúlátóan nyilatkozik témánkról. Jungnak évtizedeken át tartó
viszonya volt; felesége tudott az állandó barátnőről, és végül el is tűrte. Jung
öncsalását felesége tudomásul vette, és ezen alapult következetlensége: Jungnak
szüksége volt ilyen barátnőre lelki önmegvalósításához. A farizeusok, az
álszentek szeretik az orrukat fintorgatni és rémüldöznek is amiatt, hogy nem
hallgatom el Jung árnyoldalait. Az vesse rá az első követ, aki közületek nem
bűnös. (És Jung sohasem akarta, hogy szentnek nézzék.)
A házasság sikere mindig mindkét partner szeretetre való képességétől,
következetességétől és nyíltságától függ. Tudom, mit írok: ezeknek az
összefüggéseknek a felismerését egy Jung által elvégzett analízisnek és
feleségemnek köszönhetem. Csak azóta tanulom, hogy a házasság a szerelem
körömpróbája. „A szerelem meggyújtja a tüzet, a hűség vigyázza” (Maria Nels).
A hűség a szerelem gyökere. Ha a két partner továbbra is egyenlő értékűnek
ismeri el egymást, új fejlődés kezdődhet pontosan ott, ahol sokan szakítanak
vagy elválnak. A szerelemben a fejlődés, a növekedés azt jelenti, hogy
felismerjük és megragadjuk az esélyt minden válságban. Jung mondja: „Nincsen
tudatosulás fájdalom nélkül.”
Ha Jung teljességről beszél, ezen nem az erkölcsi tökély értelmében vett
tökéletességet érti. Jung, aki mindig a válaszokat kereste a kérdésekre, azoknak
ír, akik ugyancsak a választ keresik.

Baden-Baden, 1987. október 6.

Franz Alt

A SZEXUALITÁSRÓL
Neurotikusok kedvelt tévedése az, hogy az igazi alkalmazkodás a világhoz a
szexualitás kiéhezése.
GW. 4. köt. 233. old.
 A szexuális kérdés
Az ethosz és a szexualitás közti konfliktus manapság nem csupán az
ösztönösség és a morál kollíziója, hanem harc egy ösztön létjogosultságáért
vagy az ebben az ösztönben kifejeződő olyan hatalom elismeréséért, amellyel
szemmel láthatóan nem lehet tréfálni, és amely ezért alkalmazkodni sem
hajlandó jámbor erkölcsi törvényeinkhez.
GW. 8. köt. 68. old.

Mint ismeretes, a kulturálódás folyamatának lényege az emberben rejlő állati

fokozódó megfékezése; ez a domesztikáció, a háziasítás folyamata, amely nem
végezhető el a szabadságra vágyó állati természet lázadásai nélkül. Időről időre
mintegy részegség mámora fogja el az emberiséget, amely a kultúra béklyóiba
verte magát: az ókor ezt azoknak a dionüszoszi orgiáknak a Keletről hömpölygő
hullámában élte át, amelyek az antik kultúrák lényeges és jellemző részévé
váltak, és amelyeknek a szelleme nem kevéssel járult hozzá ahhoz, hogy a
Krisztus előtti utolsó évszázad számos szektájában és filozófiai iskolájában a
sztoikus ideál aszkézissé fejlődött; és a kor politeizmusának káoszából született
meg a Mithrász-tisztelet és a kereszténység aszketikus ikervallása. A
dionüszoszi szabadságmámor második hulláma a reneszánsz idejében söpört
végig a nyugati emberiségen. Saját korunkról nehéz ítéletet mondani. De ha
látjuk, hogyan fejlődnek a művészetek, a stílusérzék és a közízlés, mit olvasnak,
írnak az emberek, miféle egyesületeket alapítanak, milyen „kérdések” vannak
napirenden, mi ellen tiltakoznak a filiszterek, akkor a jelenkori társadalmi
kérdéseink hosszú regiszterében nem utolsó helyen megtaláljuk az úgynevezett
szexuális kérdést; azok az emberek vetették fel, akik szeretnék megszabadítani
Erószt az erkölcsi vétség terhétől, amelyet a letűnt évszázadok raktak rá. E
törekvések létét nem lehet egyszerűen tagadni, és nem vonható kétségbe
létjogosultságuk sem; e törekvések léteznek, és éppen elég okuk van a létezésre.
Érdekesebb és hasznosabb figyelmesen szemügyre vennünk korunk e
mozgalmainak indítékait, mint csatlakozni az erkölcsi siratóasszonyok
jajveszékeléséhez, akik (hisztérikus önkívületben) az emberiség erkölcsi
pusztulását jövendölik. A moralisták kiváltsága az, hogy nem bíznak a jó
Istenben – azt hiszik ugyanis, hogy az emberiség gyönyörű fája csak annak
köszönhetően fejlődik, hogy nyesik, visszavágják, karóhoz kötik, védőkorlátok
közé szorítják –, pedig bizony a Nap apa és a Föld anya növeszti ezt a fát
mélyen rejlő, bölcs törvények szerint a maga örömére.
GW. 7. köt. 28-29. old.

A teológia nem segít a kérdéseire választ kereső embernek, mert megköveteli a

hitet, amely azonban igazi és valóságos karizma, természetfölötti adomány, s
erre senki sem képes. Mi, modern emberek arra vagyunk utalva, hogy újból
élményként éljük meg a lelket, vagyis őseredeti tapasztalatra tegyünk szert. Ez
az egyetlen lehetőség arra, hogy áttörjük a biológiai folyamat bűvös körét.
GW. 4. köt. 391. old.

Kétségtelenül igaz, hogy az ösztönösség a leginkább és a legpregnánsabban a

szexualitás szférájában ütközik össze az erkölcsi nézetekkel. Az infantilis
ösztönösség és az ethosz konfliktusa sohasem kerülhető meg. Sőt, nekem az a
benyomásom, hogy ez a konfliktus a pszichikai energia sine qua non-ja
[elengedhetetlen feltétele]. Miközben mindannyian teljesen magától értetődőnek
tartjuk, hogy az emberölés, a lopás és minden más hasonló cselekedet
megengedhetetlen, tudomásul vesszük, hogy létezik az úgynevezett szexuális
kérdés. Emberölési kérdésről vagy hirtelen harag kérdéséről nem beszélünk.
Nem követelünk társadalmi rendszabályokat azok ellen, akik embertársaikon
töltik ki mérgüket. És noha mindezen cselekedetek mozgató rugói ugyancsak az
ösztönök, ezekben az esetekben az ösztönök elfojtását magától értetődőnek
érezzük. Csak a szexualitás után teszünk kérdőjelet. A kérdőjel kétségre utal,
mégpedig arra a kétségre, hogy erkölcsi fogalmaink és a rajtuk alapuló
törvényes intézmények elegendőek-e, illetve célszerűek-e. Nem vitás, hogy e
szféra tekintetében fölöttébb megoszlanak a vélemények. Bizonyára semmi
ilyen probléma nem létezne, ha ebben a tekintetben a közvélemény egységes
volna. Ez nyilvánvalóan reakció a túlságosan rigorózus erkölcsi felfogással
szemben. Itt nem valamiféle primitív ösztönösség nyers megnyilvánulásával
van dolgunk. Tudjuk, hogy az ösztönösség efféle nyers megnyilvánulásai
sohasem törődtek az erkölcsi törvényekkel és a morál problematikájával.
Hanem arról a komoly kételyről van szó, hogy a szexualitás természetére
vonatkozó eddigi erkölcsi felfogásunk helyes-e vagy sem. Ebből a kételyből
természetszerűen következik az a jogos érdeklődés, amely arra irányul, hogy
jobban és mélyebben megértsük a szexualitás természetét. Ezt az érdeklődést
igyekszik kielégíteni nem csupán a freudi pszichológia, hanem még sok más
irányzat is. Az a tény, hogy Freud különösen nagy hangsúlyt helyez a
szexualitásra, többé-kevésbé tudatos válasz lehet az időszerű kérdésre; és
viszont: az a fogadtatás, amelyben Freud a közönség körében részesült,
megmutatta, milyen időszerű volt a válasza.
GW. 8. köt. 67-68. old.

Freud munkáinak figyelmes és kritikus olvasója bizonyosan észreveszi, milyen

általános és mennyire tágítható a szexualitás freudi fogalma. Valóban annyira
tág ez a fogalom Freudnál, hogy gyakran felvetődik a kérdés, bizonyos
helyeken egyáltalán miért él a szerző a szexualitás terminológiájával. Freud
szexualitás-fogalma nem csupán a fiziológiai szexuális folyamatokat foglalja
magában, hanem az érzelemnek és a vágynak csaknem minden fokozatát,
fázisát és fajtáját is. E mértéktelen tágíthatóság következtében ugyan
egyetemesen alkalmazható a freudi szexualitás-fogalom, de ez nem válik
előnyére az általa adott magyarázatnak. E fogalom segítségével éppen úgy
tudunk értelmezni egy műalkotást vagy egy vallási élményt, mint egy
hisztériatünetet. Ebben az esetben viszont ez az értelmezés figyelmen kívül
hagyja azt, hogy e három dolog merőben különböző. Az ilyen értelmezés tehát
csak látszatmagyarázata lehet az említett három dolog közül legalább kettőnek.
Mindazonáltal ettől az inkonvenienciától eltekintve pszichológiai szempontból
helyes az, ha az ösztönök problémáját a szexualitás oldaláról is szemügyre
vesszük, mivel van ott valami, amin éppen elfogulatlanul érdemes
elgondolkozni.
GW. 8. köt. 68. old.

A szexualitás nem csupán ösztönösség, hanem kétségtelenül kreatív hatalom is,

amely nem csupán legfőbb oka egyéni életünknek, hanem lelki életünk nagyon
komolyan veendő tényezője is. Manapság eléggé tudjuk, milyen súlyos
következményekkel járhatnak a szexualitás zavarai. A szexualitást az ösztönök
szószólójának nevezhetnénk, ezért a szellemi álláspont a fő ellenlábasát látja
benne; persze nem azért, mert a szexuális élvhajhászat önmagában véve
erkölcstelenebb, mint a zabálás és a vedelés, a pénzsóvárság, a zsarnokság és a
tékozlási mánia, hanem mert a szellem a szexualitásban vele egyenrangú, sőt
rokon ellenpárját szimatolja. Mert hiszen ahogyan a szellem szeretné a saját
képére alakítani a szexualitást – miként minden más ösztönt is –, akként a
szexualitás is régóta igényt tart a szellemre, amelyet egykor – a nemzésben, a
terhességben, a születéskor és a gyermekkorban – magában foglalt, és amely
nem nélkülözheti teremtményeiben a szexualitás szenvedélyét. Végtére is mi
volna a szellem, ha nem állna szemben vele egyenrangú ösztön? Csupán üres
forma volna. Más ösztönök bölcs figyelembevétele magától értetődővé vált
számunkra; a szexualitással azonban más a helyzet, a szexualitás ma még
problematikus számunkra, vagyis ebben a tekintetben még nem jutottunk el a
tudatosságnak arra a fokára, amely lehetővé tenné számunkra, hogy súlyos
erkölcsi károsodás nélkül teljesen igazságosan ítéljük meg az ösztönt.
Itt nincs helyünk arra, hogy a szexualitással kapcsolatos mai felfogás
lehetséges okait taglaljuk. Elegendő azt hangsúlyoznunk, hogy úgy tűnik fel
nekünk, mintha a szexualitás lenne a legerősebb és legdirektebb ösztön (a
primitív népeknél, ahol a „gyomorkérdés” sokkal nagyobb szerepet játszik, nem
ez a helyzet), mivel mint általában az ösztön jelenik meg. Továbbmenve
azonban azt is hangsúlyoznom kell, hogy a szellemi princípium tulajdonképpen
nem az ösztönnel konfrontálódik, hanem az ösztönösséggel, amely úgy értendő,
mint az ösztöntermészet jogosulatlan túlsúlya a szellemi princípiummal
szemben. A szellemi is mint ösztön jelenik meg a pszichében, igen, mint egy
igazi szenvedély, ahogy Nietzsche írja, „mint emésztő tűz”.
GW. 8. köt. 68-69. old.

A szexualitás szempontjának nevetséges és már-már beteges túlhangsúlyozása

voltaképpen tünete egy jelenkori szellemi zavarnak, amelynek főleg az az oka,
hogy korunknak nincs helyes fogalma a szexualitásról. Ha azonban egy ösztönt
lebecsülnek, a következménye ennek szükségképpen az abnormális túlértékelés
lesz. És minél igazságtalanabb volt a lebecsülés, annál egészségtelenebb lesz a
reá következő túlértékelés. A valóságban semmilyen morális elítélés sem teheti
oly gyűlöletessé a szexualitást, mint túlértékelésének félrevezető ízléstelensége
és az obszcenitás. A szexualitás értelmezésében megnyilvánuló intellektuális
otrombaság lehetetlenné teszi a szexualitásnak még a helyes értékelését is. Így
élteti tovább – valószínűleg Freud személyes szándéka ellenére – bizonyos
követőinek irodalmi munkássága igen hatásos módon az elfojtás művét. Freud
előtt semmi sem lehetett szexuális indíttatású, most pedig minden egyszeriben
úgyszólván „semmi más, mint” szexualitás.
GW. 17. köt. 100. old.

Nemi erkölcsünk tévúton

Beteg embernél oly sok úgynevezett amorális ingert, késztetést tapasztalunk,
hogy a pszichoterapeutának önkéntelenül olyan gondolata támad, milyen jó
eredményt érhetne el, ha mindezek az igények eljutnának a kielégüléshez.
Rendszerint csupán mértéktelenül eltúlzott követelésekről van szó, amelyeket a
beteg feltorlódott libidója – többnyire a beteg akarata ellenére – előtérbe tol. Ha
a libidót az egyszerű életkötelességek teljesítésének medrébe tereljük, ez az
esetek többségében elegendő ahhoz, hogy e vágyak feszültségét nullára
redukáljuk. Bizonyos esetekben azonban elismert tény, hogy az úgynevezett
amorális tendenciák analízissel [terápiával] egyáltalán nem szüntethetők meg,
hanem sokkal inkább és markánsabban jelentkeznek, és így világossá válik,
hogy ezek a tendenciák az egyén biológiai kötelességei közé tartoznak. Ez
azonban főként olyan szexuális igények esetében van így, amelyek a szexualitás
egyéni értékelésével függenek össze. Ez a kérdés nem a patológia kérdése,
hanem korunk társadalmi kérdése, amely parancsolóan etikai megoldást követel.
Sokan biológiai kötelességüknek érzik, hogy e kérdés megoldásán
munkálkodjanak, vagyis hogy valamilyen gyakorlati megoldásokat találjanak.
(Mint ismeretes, a természet nem éri be teóriákkal.) Manapság ugyanis csupán a
szexualitás törvény szerinti megítéléséről beszélhetünk, de nem rendelkezünk
tulajdonképpeni nemi erkölccsel, ugyanúgy, ahogy a kora középkor nem
ismerte a pénzügyletek tulajdonképpeni moralitását, hanem csupán előítéletekre
és törvény szerinti megítélésekre szorítkozott. Még nem érkeztünk el odáig,
hogy a szabad szexuális cselekvésen belül megkülönböztessünk erkölcsös és
erkölcstelen viselkedést. Világosan kifejeződik ez abban, ahogy a közvélemény
bánik – sőt inkább elbánik – a házasságon kívül született gyermekek anyjával.
Az egész visszataszító képmutatást, a prostitúció és a nemi betegségek rohamos
terjedését a szexuális viselkedésről alkotott barbár, sommás ítéletnek
köszönhetjük, valamint annak, hogy képtelenek vagyunk kifejleszteni
magunkban finomabb morális érzéket a szabad szexuális viselkedésen belüli
óriási különbségek számára.
GW. 4. köt. 329-330. old.

Az eredendő bűn, amely a katolikus egyházat örökkön üldözi – a szexualitás, és

a katolikus egyház által hirdetett ideál par excellence a szüzesség, amely az élet
folyamatát végérvényesen megállítja. Ha viszont az élet mégis ragaszkodik
további létezéséhez, színre lép az árnyék, és a bűn súlyos problémává válik,
mert az ember többé nem ítélheti az árnyékot örök kárhozatra.
GW. 18/II. köt. 799. old.

Egyáltalán nem véletlen, hogy a történelmi kereszténységnek semmilyen

kapcsolata sincs az állatokkal. Mint ismeretes, ez a mélyebben gondolkodó
emberek által gyakran érzékelt hiány (amely különösen szembeötlő, ha a
kereszténységet a buddhizmussal vetjük össze!) arra késztetett egy modern
költőt, hogy olyan Krisztust ábrázoljon, aki a néma állat kínszenvedéseiért is
áldozza az életét. A keresztény felebaráti szeretet elve kiterjedhet az állatra,
mégpedig a bennünk lakozó állatra is, és befogadhatja a szeretetbe azt, amit egy
végeredményben túlságosan szigorú felfogás kegyetlenül elnyomott. Az állati
még inkább állati lesz annak következtében, hogy elfojtottuk, vagyis
beszorítottuk a tudattalanba, eredeti forrásaiba, ezért egyetlen vallás rovásán
sincs annyi kegyetlenül kiontott ártatlan vér, mint a keresztény egyházén, és
sohasem látott a világ a keresztény nemzetek háborújánál véresebb háborút. Az
elfojtott állati ezért jelenik meg veszélyes formákban, ha felszínre kerül, és ha
kitör, önpusztításhoz, nemzetek öngyilkosságához vezet. Ha azonban minden
egyes ember jobb viszonyban volna a maga „állatával”, másként értékelné az
életet is. Ebben az esetben az „élet” feltétel nélküli, morális princípium lenne
számára, és az ember ösztönösen szembeszállna minden olyan intézménnyel
vagy szervezettel, amelynek hatalma van ahhoz, hogy az életet tömegesen
megsemmisítse.
GW. 10. köt. 35-36. old.

Az embernek a tudattalanban finom szimata van kora szelleméhez, sejti

lehetőségeit, és bensőjében érzi, hogy ingatagok a jelenkori erkölcs alapjai,
amelyeket már nem támaszt alá eleven vallásos meggyőződés. Ebből fakad
korunk etikai konfliktusainak legnagyobb része. A szabadságra vágyó ösztön
beleütközik a morál képlékeny korlátaiba; az emberek kísértésbe esnek, akarnak
és ugyanakkor nem akarnak valamit. És mert nem akarják és nem tudják
kitalálni, hogy tulajdonképpen mit akarnak, konfliktusuk legnagyobb részben
nem tudatosult, és ebből fakad a neurózis. A neurózis tehát, mint látjuk, a
legszorosabb kapcsolatban van korunk problémájával, és voltaképpen nem más,
mint az egyén sikertelen kísérlete arra, hogy önmagában, egymaga oldja meg az
általános problémát. A neurózis az ember meghasonlása önmagával. Az
emberek többségénél a meghasonlásnak az az oka, hogy a tudat szeretné
erkölcsi eszményéhez tartani magát, a tudattalan azonban a maga (mai
értelemben) erkölcstelen eszménye felé törekszik, amelyet a tudat állandóan
tagadni szeretne. Az efféle emberek mindig becsületesebbek, „erkölcsösebbek”
szeretnének lenni, mint amilyenek valójában. A konfliktus azonban ellenkező
előjellel is lehetséges, vannak ugyanis olyan emberek, akik látszólag nagyon
erkölcstelenek, és a legcsekélyebb erőszakot sem követik el magukon, alapjában
véve azonban ez is csak bűnös póz, mert a háttérben náluk a morális lélek áll,
amely ugyanúgy a tudattalanba szorult, mint az erkölcsös embernél az
erkölcstelen természet. (A szélsőségektől ezért lehetőleg óvakodni kell, mert
mindig gyanút ébresztenek, hogy mögöttük ellentétes szélsőség lappang.)
GW. 7. köt. 284. old.

Sok olyan neurotikus személy van, akik legbensőbb erkölcsösségükből,

tisztességességükből eredően nem értenek egyet a mai morállal, és addig nem
tudnak alkalmazkodni a kultúrához, amíg erkölcsiségükben olyan hézagok
vannak, amelyeknek a kitöltése a kor szükséglete. Nagyon csalódik az, aki azt
hiszi, hogy sok férjezett nő csupán azért neurotikus, mert szexuálisan nem
elégült ki, vagy mert nem találta meg a megfelelő férfit, vagy mert még az
infantilis szexualitás állapotában leledzik. A neurózisnak sok esetben az a
valóságos oka, hogy az ember nem képes felismerni a rá háruló kulturális
feladatot.
GW. 4. köt. 330-331. old.

A beteg emberben mindig olyan konfliktust találunk, amely bizonyos ponton

összefügg a társadalom nagy problémáival, úgyhogy ha az analízis eljutott
ehhez a ponthoz, a beteg látszólag egyéni konfliktusa környezetének és korának
általános konfliktusaként lepleződik le. A neurózis tehát tulajdonképpen nem
más, mint egy általános probléma megoldására tett egyéni (bár sikertelen)
kísérlet; ennek így is kell lennie, mert az általános probléma, egy „kérdés” nem
ens per se [önmagában létező], hanem csupán az egyes ember szívében létezik.
A „kérdés”, amely a beteget foglalkoztatja, a „szexuális kérdés”, pontosabban a
mai nemi erkölcs problémája. Bár az embernek az életre és az életörömre, a
színpompás valóságra támasztott felfokozott igénye eltűri a valóság által szabott
szükséges határokat, de nem viseli el annak a mai erkölcsnek önkényes, rosszul
alátámasztott korlátait, amely túlságosan elnyomja az animális sötétség
mélyéből felemelkedő alkotó szellemet.
GW. 7. köt. 289. old.

Azok a szexualitással kapcsolatos rútságok, amelyek számos pszichoanalízissel

foglalkozó munkában sajnos szükségszerűen nagy teret kapnak, nem a
pszichoanalízis számlájára írandók, mivel a mi orvosi és kétségtelenül
fáradságos, felelősségteljes tevékenységünk csupán napvilágra hozza a rút
fantáziákat, és ezeknek a visszataszító, rút dolgoknak a létezéséért nemi
erkölcsünk hazug volta a felelős. Értelmes embernek azonban aligha kell újból
elmondanunk, hogy a pszichoanalitikus nevelési módszer nem csupán
szexuálpszichológiai beszélgetésekből áll, hanem felölel minden életszférát. E
nevelésnek nem az a végső célja, hogy az embert menthetetlenül kiszolgáltassa
szenvedélyeinek, hanem hogy – ellenkezőleg – az egyén szert tegyen a
szükséges önuralomra. S noha Freud is, jómagam is világosan beszélünk,
ellenfeleink azt kívánják, hogy gyógyírként „a szenvedélyek kiélését” írjuk elő,
és közben egyáltalán nem törődnek azzal, amit mi mondunk. Ugyanígy bánnak
a neurózis elméletével, az úgynevezett szexuál- vagy libidóelmélettel. Noha
előadásaimban és írásaimban évek óta folyton hangsúlyozom, hogy a libidó
fogalmát a legnagyobb mértékben általánosan kell érteni, mintegy a
fajfenntartási ösztön értelmében, és hogy ez a fogalom a pszichoanalízis
terminológiájában egyáltalán nem „helyi szexuális izgalmat” jelent, hanem az
önfenntartás szféráján túl ható minden törekvést és akaratot, és ebben az
értelemben is alkalmazzuk. Nemrég terjedelmes munkában írtam ezekről az
általános kérdésekről, de ellenfeleink – saját óhajukkal összhangban – azt
hangoztatják, hogy a mi felfogásunk olyan, amilyen az ő értelmezésükben,
vagyis „durván szexuális”.
GW. 4. köt. 104. old.

Szemére vetették a pszichoanalízisnek, hogy felszabadítja az ember

(szerencsére) elfojtott állati ösztöneit, és ezzel mérhetetlen nagy katasztrófát
idézhet elő. Ebből a félelemből nyilvánvalóan kiderül, milyen kevéssé bíznak az
emberek a mai erkölcsi elvek hatékonyságában. Beérik azzal a látszattal, mintha
csak az erkölcs tartaná vissza az embereket a zabolátlanságtól; pedig sokkal
hatásosabb szabályozó a szükség, amely valóság diktálta határokat szab, mivel
ezek minden erkölcsi tételnél sokkal meggyőzőbbek. Igaz, hogy az analízis
felszínre hozza az állati ösztönöket, de nem azért – mint egyesek interpretálják
–, hogy direkt módon szabadjára engedje zabolátlan tevékenységüket, hanem
hogy felhasználhatók legyenek magasabb célok szolgálatában, amennyire ez az
egyes individuum számára lehetséges, és amennyiben az egyén az ilyen
(„szublimált”) alkalmazást igényli. Minden körülmények között előny ugyanis
az, ha az ember teljesen birtokolja személyiségét, mert máskülönben az elfojtott
személyiségkomponensek más pontokon kerülnek gátlón utunkba, mégpedig
nem is afféle lényegtelen, hanem éppen a legérzékenyebb pontokon; ez a féreg
mindig a magot pusztítja el...
Ha azonban arra neveljük az embereket, hogy lássák saját természetük
árnyoldalait, remélhetjük, hogy így jobban megértik majd és jobban fogják
szeretni embertársaikat. Ha kevesebb lesz az alakoskodás, és több lesz
toleranciából, az csak jó következményekkel járhat felebarátaink
figyelembevétele szempontjából, mert az emberek túlságosan könnyen hajlanak
arra, hogy a méltánytalanságot és az erőszakot, amelyet saját természetük ellen
elkövetnek, kiterjesszék embertársaikra is.
GW. 7. köt. 290-291. old.

Mi a szexualitás?
A tudományos pszichológia eredetileg vagy fiziológiai pszichológia volt, vagy
pedig elszigetelt tényekkel és funkciókkal kapcsolatos kutatások és kísérletek
meglehetősen szervetlen halmaza. Bizonyára ezért volt Freud egyoldalú
hipotézise kétségtelenül felszabadító előretörés a lelki összefüggések
pszichológiájához. Freud műve tulajdonképpen a nemi ösztönnek az emberi
lélekbe való elágazásaival foglalkozó pszichológia. A szexualitás tagadhatatlan
fontossága ellenére nem tudjuk elfogadni, hogy minden ettől az ösztöntől függ.
A széles körű alkalmazhatóság efféle hipotézise kezdetben optikai csalódásként
működik; eltüntet minden más színt, és az ember csak vöröset lát.
Ezért jelentős tény, hogy Freud első tanítványa, Adler az ugyancsak széles
körű alkalmazhatóság merőben más jellegű hipotézisét állította fel. Freud
követői rendszerint elmulasztják, hogy megemlítsék Adler érdemeit, mivel
fanatikus hitet csinálnak szexuál-hipotézisükből. A fanatizmus mindig titkos
kétely kompenzációja. Vallási üldözések mindig csak ott történnek, ahol van
eretnekség. Az emberben nincs olyan ösztön, amelyet másik ösztön nem tart
egyensúlyban. A szexualitás teljesen gátlástalan volna az emberben, ha nem
létezne kiegyenlítő tényező ugyanolyan fontos ösztön formájában, amelynek az
a rendeltetése, hogy a nemi ösztön korlátozatlan és ezért destruktív
funkcionálása ellen hasson. A lelki struktúra nem egy pólusú. Amiként a
szexualitás az embert kényszerítő impulzusokkal ostromló erő, akként
természetesen megvan az emberben az önfenntartás ereje is, amely segítségére
van abban, hogy ellenálljon mindenféle érzelmi robbanásnak. Láthatjuk ezt már
a primitív népeknél is, ahol nem csupán a szexualitásnak, hanem más
ösztönöknek is nagy számú igen szigorú korlátozása van érvényben a
tízparancsolat nélkül és a konfirmációra előkészítő oktatás tételei nélkül. A
nemi ösztön vak működésének minden korlátozása az önfenntartás ösztönéből
fakad, amint Adler hipotézise gyakorlatilag állítja. Adler sajnos ugyancsak
túlságosan messzire megy, és azzal, hogy Freud nézőpontját csaknem teljesen
mellőzi, az egyoldalúságnak és a túlzásnak ugyanazt a hibáját követi el. Adler
pszichológiája az összes önfenntartási törekvést magában foglaló pszichológia.
Elismerem, hogy az egyoldalú igazságnak megvan az az előnye, hogy egyszerű,
de az már kérdés, hogy elégséges hipotézisnek tekinthetjük-e.
GW. 17. köt. 97-98. old.

Látnunk kellett, hogy a lélekben valóban sok – sőt néha minden – a

szexualitástól függ; máskor viszont kevés függ tőle, és csaknem minden az
önfenntartásnak vagy a hatalomösztönnek az uralma alatt áll. Így könnyen
egyesíteni tudjuk Freudot Adlerral, ha csak vesszük azt a fáradságot, hogy a
lelket ne merev és változtathatatlan rendszernek, hanem mozgó és folyamatban
levő történésnek tekintsük, amely – mivel váltakozva különböző ösztönök
befolyásolják – kaleidoszkóphoz hasonlóan változik. Így megtörténhet, hogy
egy embert a menyegző előtt Freud alapján, utána pedig Adler alapján
próbálunk megérteni, ahogy az egészséges ember már régóta teszi. Az ilyen
kombináció azonban meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hoz bennünket.
Ahelyett, hogy örülnénk egy egyszerű igazság látszólagos bizonyosságának,
úgy érezzük, hogy kisodródtunk a folytonosan változó körülmények határtalan
tengerére, amelyek a tehetetlen egyént az egyik elfojtásból a másikba taszítják.
De a lélek örökké változó élete nagyobb, bár kényelmetlenebb igazság, mint az
egyik álláspont biztos merevsége. Ez valójában nem teszi egyszerűbbé a
pszichológia problémáját. Viszont megszabadulunk a „semmi más, mint”
lidércétől, minden egyoldalúság elkerülhetetlen vezérmotívumától.
GW. 17. köt. 98-99. old.

A szimbolika eredeti teljességjellege magában foglal minden lehetséges emberi

érdeket és ösztönt, ami éppen az archetípus numinozitását biztosítja. Ezért
találkozunk az összehasonlító vallástudományban újra meg újra azzal, hogy a
vallási-lelki aspektusokat a szexualitás, az éhség, a harc- és hatalomvágy stb.
aspektusaival társítják. A vallási szimbolika számára mindig különösen bővizű
forrás az az ösztön, amely az adott korszakban a leginkább előtérben van, illetve
amely az individuumot a leginkább foglalkoztatja. Vannak olyan társadalmak,
amelyekben az éhség fontosabb, mint a szexualitás, és megfordítva. Minket
például a civilizáció kevésbé terhel étkezési tabukkal, mint szexuális
korlátozással. A szexualitás a modern társadalomban éppenséggel a sértett
istenség szerepét játssza, amely közvetetten minden lehetséges területen
érvényesíteni tudja igényét, még a pszichológiában is, ahol a lelket a szexuális
elfojtásra próbálja redukálni.
GW. 10. köt. 373. old.; Titokzatos jelek az égen. S. Nyírő József fordítása. Kossuth Könyvkiadó 1993- 49.
old.
A vallási intenciók kivételével a modern ember számára semmi sem jelent
tudatosabb és személyesebb kihívást, mint a szexualitás. De jóhiszeműen azt is
ki lehet jelenteni, hogy a hatalomvágy az, amely még – egészen más mértékben
– birtokolja az embert. Ezt a kérdést ki-ki temperamentuma és szubjektív
megítélése szerint dönti el. Csak az a tény kétségtelen, hogy a fundamentális
ösztönök közül a legfontosabb, mégpedig a vallásos teljességösztön a mai
köztudatban a legjelentéktelenebb szerepet játssza, mert – történetileg nézve –
csak roppant fáradságosan és folytonos visszaesések közepette tud szabadulni a
másik két ösztönnel való társítástól és összekeveréstől. Miközben a szexualitás
és a hatalomvágy állandóan mindenki által ismert mindennapiságukra
hivatkozhatnak, a vallásos teljességösztönnek evidenciájához mindig magasabb
fokon differenciált tudatra, megfontoltságra, reflexióra, felelősségre és több más
erényre van szüksége. Ezért egyáltalán nem tud vele mit kezdeni a viszonylag
tudatlan, természetes ösztönöktől hajtott ember, mert ő – az általa ismert világ
foglyaként – a mindennapiba, a kézzelfoghatóba és ezért valószínűbe és
kollektívan érvényesbe kapaszkodik, e mottóhoz igazodva: „Gondolkodni
nehéz, ezért a legtöbben ítélnek!” A létezés jelentős könnyítésének látja, ha
valami látszólag komplikált, szokatlan, nehezen érthető dolgot – amely
probléma felvetésével fenyeget – valami megszokottra, éppenséggel banálisra
lehet visszavezetni, különösen akkor, ha a megoldás meglepően egyszerűnek és
ráadásul szellemesnek tűnik fel a szemében... Közelről szemlélve mindazonáltal
lényegesen másként fest a dolog: a nehéz és előbb megoldhatatlannak látszó
feladattól való megszabadulás a szexualitást egy még rosszabb, vagyis
racionalista elfojtásba vagy a lelket elpusztító cinizmusba juttatja, a
hatalomvágyat pedig ugyan először szocialista idealizmusba ülteti át, amely
azonban a világ felén a kommunizmus államfogházává vált. Így éppen az, amit
a teljességre irányuló törekvés tulajdonképpen elérni akar, mégpedig az
individuum felszabadítása, a két másik ösztön kényszere folytán ellentétébe
csap át. A kitűzött feladat megoldatlanul tér vissza energiájával, és felerősíti
mindkét másik ösztön követeléseit, amelyek ősidők óta csaknem patalogikus
mértékben akadályozták az ember magasabb fejlődését. Mindenesetre a mi
időnkben ennek karakterisztikus neurotizáló hatása van, és alapjában véve a
legfőbb felelősség terheli az egyén és egyáltalán a világ megosztottságáért. Nem
akarjuk elismerni az árnyékot, és így a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal.
GW. 10. köt. 373-375. old.; Titokzatos jelek az égen. 50-51. old.

A szexualitás alapvető ösztön, amelyet, mint mindenki tudja, a legnagyobb

mértékben titkolózás és kínzó sejtelmesség övez, s amely szerelemként a
leghevesebb érzelmi viharok, a legperzselőbb vágyak, a legmélyebb
kétségbeesések, a legtitkosabb gondok és a legkínosabb benyomások okozója
lehet. A szexualitás testileg szervezett és pszichikailag messze ágazó fontos
funkció, amelyen az emberiség egész jövője alapul. A szexualitás tehát legalább
ugyanolyan fontos, mint a táplálkozás, jóllehet jellegét tekintve más ösztön. De
míg a táplálkozási funkció minden variációban az egyszerű kenyérdarabtól a
társas étkezésig minden szem számára látható lehet, és legfeljebb gyomorhurut
vagy általános drágulás következtében kényszerül önmérsékletre, a szexualitás
erkölcsi tabu alatt áll, és számos törvényi rendelkezés szab eléje korlátokat. És
eltérően a táplálkozási funkciótól nincs az egyes ember szabad belátására bízva.
Érthető tehát, hogy éppen e kérdés körül számos fontos érdek és érzelem
csoportosul, mivel érzelmek rendszerint mindig tökéletlen alkalmazkodás
pontjain fordulnak elő. Ezenkívül a szexualitás, mint már említettem, az emberi
lény alapvető ösztöne – elegendő indíték az ismeretes freudi elmélet számára,
amely mindent a szexualitásra vezet vissza, és éppen a tudattalanról olyan képet
fest, mintha az afféle lomtár volna, amelyben fel van halmozva minden elfojtott
– mert tilalmas – gyermeki kívánság épp úgy, mint minden későbbi tilalmas
nemi vágy. Bármennyire ellenszenves is ez a felfogás, igazságot kell
szolgáltatnunk neki. Ha hajlandók vagyunk végére járni annak, hogy Freud mi
mindent gondol bele a szexualitás fogalmába, látni fogjuk, hogy Freud minden
megengedhető mértéken túl kitágította e fogalom határait, úgyhogy azt, amit ő
tulajdonképpen ért rajta, inkább „Erósznak” mondanánk, azoknak az ókori
filozófiai elképzeléseknek a nyomán, amelyek szerint egy Pán-Erósz teremtő
ősnemzése működteti az élő természetet. A „szexualitás” ezért itt nem
szerencsés kifejezés. A szexualitás fogalom ma már szilárdan rögzült, és
annyira pontosan kijelölt határai vannak, hogy még a „szerelem” szó is bajosan
tekinthető azonos jelentésűnek. És ennek ellenére Freud – mint munkáiból vett
számos példával igazolható – igen gyakran szerelmet ért ott, ahol csupán
szexualitásról beszél.
GW. 10. köt. 18-19. old.

Összhangban azzal a felfogásommal, amely szerint a világ ellentétekből áll, arra

a felismerésre jutottam, hogy létezik pszichikai energia, amely ugyanúgy
ellentétekből keletkezik, mint a fizikai folyamatok energiája, ez ugyanis mindig
valamilyen levezetődést feltételez, vagyis megkívánja ellentétek – mint például
hideg-meleg, magas-mély stb. – létezését. Miközben Freud eleinte a szexualitást
csaknem kizárólag mint pszichikai hajtóerőt ábrázolta, és csak az én kiválásom
után kezdett más tényezőket is figyelembe venni, én valamennyi többé-kevésbé
ad hoc konstruált lelki indítékot, ösztönzést vagy erőt összefoglaltam egyetlen
energiafogalomban, hogy egy puszta erőpszichológia egyébként csaknem
elkerülhetetlen önkényességeit kiküszöböljem. Ezért már nem beszélek erőkről
vagy egyes ösztönökről, hanem „értékintenzitásokról”. Ezzel nem tagadom a
szexualitás fontosságát a pszichikai folyamatban, mint azt Freud makacsul
feltételezi, hanem azt akarom megakadályozni, hogy a lelket elárassza a
szexuális terminológia, és a szexualitást az őt megillető helyre akarom tenni.
Végül is a szexualitás – az egészséges emberi értelem ettől sohasem hagyja
magát eltéríteni – csak egyike a biológiai ösztönöknek, csak egyike a. pszicho-
fiziológiai funkcióknak, még ha nagyon fontos és messzire ható funkció is. A
szexualitáshoz tartozó lelki szféra ma kétségtelenül nagymértékben zavart
állapotban van, és ha egy fogunk nagyon fáj, úgy tűnik fel, hogy egész lelkünk
merő fogfájásból áll. A szexualitásnak az a fajtája, amelyet Freud ábrázol, az a
félreismerhetetlen szexuális megszállottság, amellyel mindig ott találkozunk,
ahol a pácienst ki kell mozdítani vagy csalogatni egy nem megfelelő, kínos
helyzetből vagy beállítódásból, vagyis a feltorlódott szexualitás egy fajtája,
amely rögtön normális arányokra zsugorodik, amint a levezetődés útja szabaddá
válik előtte. Többnyire a családi gyűlölködésben, az úgynevezett családregény
érzelmi unalmában való veszteglés az, ami az életenergia feltorlódásához vezet,
és ez az a feltorlódás, amely elkerülhetetlenül az úgynevezett infantilis
szexualitás formájában jelentkezik. Vagyis itt nem igazi szexualitásról, hanem
olyan feszültségek nem természetes levezetődéséről van szó, amelyek
tulajdonképpen más életszférában otthonosak. Végső soron mi haszna van akkor
annak, ha ezen az ártéren hajózgatunk? Mégis sokkal lényegesebb – legalábbis a
józan ész számára így tűnik fel –, hogy levezető csatornákat nyissunk, vagyis
megtaláljuk azokat a lehetőségeket vagy azt a beállítódást, amelyek az energia
számára a neki megfelelő lefolyást, levezetődést kínálják.
GW. 4. köt. 389-390. old.

Aki nem veszi észre az ösztönöket, azt az ösztönök lesből fogják megtámadni és
legyőzni.
GW. 9/I. köt. 359. old.

A gyermekkori szexualitás
A primitív ösztöntermészet polimorfizmusával szabályozón szemben áll az
individuáció-elv; a sokalakúsággal és az ellentmondásos megosztottsággal
szembeszáll egy kontraktív egység, amelynek a hatalma ugyanolyan nagy, mint
az ösztönöké. Igen, a két oldal éppenséggel az önszabályozás érdekében
szükséges ellentétpárt alkot, amelyet már gyakran mint természetet vagy
szellemet határoztak meg... A primitív szellem számunkra közvetlen
tapasztalásként csak az emlékezetben még megmaradó gyermeki psziché
formájában létezik. A gyermeki psziché sajátosságait Freud összefoglalóan
gyermekkori szexualitásnak nevezi – némi joggal; hiszen ebből a
csíraállapotból alakul ki a későbbi, érett szexuális lény. Freud azonban a
gyermekkori csíraállapotból még mindenféle lelki sajátosságokat származtat,
úgyhogy ily módon olyan látszat alakul ki, mintha a szellem is egy szexuális
előzetes lépcsőfokból származna, tehát nem lenne más, mint a szexualitás
bujtóága. Freud azonban nem veszi figyelembe, hogy a gyermekkori polivalens
csíraállapot nem csupán sajátosan perverz előfoka a normális és érett
szexualitásnak, hanem éppen azért jelenik meg sajátosan perverz formában,
mert nem csupán az érett szexualitásnak, hanem az egyén szellemi
sajátosságának is előfoka. A gyermekkori csíraállapotból alakul ki az egész
későbbi ember, ezért tehát a csíraállapot épp oly kevéssé merő szexualitás, mint
a felnőtt ember pszichéje. Ebben a csíraállapotban sem csupán a felnőttkori élet
kezdetei rejtőznek, hanem benne van az ősök meghatározatlan kiterjedésű
sorának egész öröksége is. Ebben az örökségben nem csupán a még az állati
fokból származó ösztönök találhatók, hanem mindazok a differenciálódások is,
amelyek örökletes nyomokat hagytak hátra. Így valójában minden gyermek
szörnyű inkongruenciával [összhang hiányával] születik; a gyermek egyrészt
úgyszólván állathoz hasonló, tudatlan lény, másrészt utolsó megtestesülése egy
ősi és végtelenül komplikált örökségnek. Ez az inkongruencia oltja ki a
csíraállapot feszültségét.
GW. 8. köt. 62-63. old.

Hogy a gyermekeknek – a Freud által alkalmazott tágabb értelemben –

incesztuózus törekvéseik lennének, az számomra egyáltalán nem kétséges. Azt
azonban, hogy ezek a tendenciák minden további nélkül a sui generis gyermeki
lélek számlájára írhatók, kétségbe vonom. Ugyanis nagyon nyomós okok
szólnak a mellett a felfogás mellett, hogy a gyermek lelke a szülői, különösen
pedig az anyai psziché varázsa alatt áll, méghozzá olyan mértékben, hogy a
gyermek lelkét a szülők lelke funkcionális függvényének kell tekintenünk. A
gyermek pszichikai individualitása csak később fejlődik ki, miután tudatának
megbízható folytonossága már valósággá vált. Az a körülmény, hogy a gyermek
eleinte csak harmadik személyben beszél önmagáról, véleményem szerint
világos bizonyítéka lelki személytelenségének.
Ezért hajlok arra, hogy a gyermek esetleges incesztuózus törekvéseit inkább
a szülők pszichéjéből magyarázzam meg, mint ahogyan minden gyermekkori
neurózist elsősorban a szülők lelkének tükrében kellene vizsgálni.
Ezért a fokozott infantilis szorongás gyakori okául a szülők domináns
komplexusát kell tekintenünk, azaz bizonyos életbe vágó problémáik elfojtását
és figyelmen kívül hagyását. Mindaz, ami a tudattalanba kerül, többé-kevésbé
archaikus alakot ölt. Ha például az anya elfojtja egy kínos és szorongást okozó
komplexusát, akkor ezt gonosz szellemnek érzi, amely üldözi őt – skeleton in
the cupboard [csontváz a szekrényben], ahogyan az angol mondja. Ez a
megfogalmazás arra utal, hogy a komplexus máris archetipikus alakot öltött.
Szorongás nyomasztja, lidércnyomás kínozza. Akár mesél gyermekének
rémmeséket, akár nem, komplexusa mégis megmételyezi gyermekét, és a saját
pszichikai állapota révén kelti életre gyermeke lelkében archetipikus rémképeit.
Talán erotikus fantáziái vannak egy másik férfival kapcsolatban. A gyermek
látható jele házassági kötelékének. Ellenállása ezzel a kötelékkel szemben
tudattalanul a gyermeke ellen irányul, akinek létezését ennek megfelelően meg
nem történtté kell tennie. Archaikus fokon ennek a gyermekgyilkosság felel
meg. Ily módon válik az anya „gonosz boszorkánnyá”, aki felfalja a
gyermekeket.
GW. 10. köt. 48. old.; Föld és lélek. Az archaikus ember. Linczényi Adorján fordítása. Kossuth
Könyvkiadó 1995. 13-14. old.

A pszichoanalitikus iskolák egyesített erőfeszítéseinek köszönhetően

felismertük, hogy a gyermekkornak szinte leggyakoribb fantáziája az
úgynevezett Ödipusz-komplexus. Mint ismeretes, Oidipusz tragikus végzete az
volt, hogy feleségül vette anyját, és megölte apját. Úgy tűnik fel, hogy ez a
tragikus felnőttkori konfliktus messze van a gyermeki lélektől, és ezért a laikus
számára teljesen elgondolhatatlan, hogy éppen a gyermeknek része lehetne ilyen
konfliktusban. De ha elgondolkozunk egy kicsit, világossá válik számunkra,
hogy éppen Oidipusz sorsának mindkét szülőre való vonatkoztatása a tertium
comparationis [az összehasonlítás alapja]. Ez a jelenség a gyermekre jellemző,
a felnőtt ember sorsa szempontjából már nem áll fenn. Ennyiben Oidipusz
tulajdonképpen gyermekkori konfliktust jelent, de a felnőttkor nagyításában. Az
Ödipusz-komplexus kifejezés természetesen nem azt akarja mondani, hogy ezt a
konfliktust felnőttkori formában értelmezzük, hanem a gyermekkornak
megfelelő kicsinyítésben és gyengítésben. A kifejezés általában csak annyit
jelent, hogy a gyermeki szeretetigények az apára és az anyára vonatkoznak, és
amennyiben ezek az igények már eljutottak az intenzitás bizonyos fokára,
úgyhogy az említett objektumot féltékenyen védelmezik, Ödipusz-komplexusról
beszélhetünk.
Az Ödipusz-komplexusnak ezen a gyengítésén és kicsinyítésén nem azt kell
értenünk, hogy általában az érzelmek mennyiségét kisebbítjük, hanem azt, hogy
a gyermekre jellemző a szexuális érzelmek csekélyebb mennyisége. Ehelyett
van a gyermeki érzelmeknek az a feltétlen intenzitásuk, amely a felnőtteknél
jellemzi a szexuális érzelmet. A kisfiú szeretné egyedül birtokolni anyját, ezzel
szemben az apját szeretné eltávolítani. Mint ismeretes, kisgyermekek olykor
képesek a legféltékenyebb módon a szülők közé tolakodni. Ezek a vágyak és
szándékok a tudattalanban konkrétabb és drasztikusabb alakot öltenek. A
gyermekek kis primitív emberek, és ezért hamar eszükbe jut a gyilkolás vágya,
és annál könnyebben lehetséges ez a gondolat a tudattalanban, amely nagyon
drasztikusan szokta kifejezni magát. Ahogyan a gyermek általában rendszerint
ártalmatlan, rendszerint ez a látszólag veszélyes vágy is ártalmatlan. Azt
mondom, „rendszerint”, mert hiszen ismeretes, hogy olykor gyermekek is nem
csupán közvetett, hanem közvetlen módon is engedhetnek gyilkolási
ösztönüknek. De amilyen kevéssé képes a gyermek általában tervszerű
szándékok végrehajtására, ugyanolyan kevéssé tekinthető veszélyesnek
gyilkolási szándéka is. Ugyanez érvényes az anya iránti Ödipusz-szándékra is. E
fantázia gyenge felvillanásai a tudatban könnyen észrevétlenek lehetnek, ezért
bizonyára minden szülő meg van győződve arról, hogy az ő gyermekei
mentesek az Ödipusz-komplexustól. A szülők, akárcsak a szerelmesek,
többnyire vakok. De ha azt mondom, hogy az Ödipusz-komplexus csak egy
szókép az apa és az anya iránt táplált gyermeki vágynak és az e vágy által
előidézett konfliktusnak a jelölésére – mert elvégre minden önző vágy
konfliktusokat idéz elő –, elfogadhatóbbá válhat a dolog.
GW. 4. köt. 177-178. old.

Az Ödipusz-fantázia története különösen érdekes, mivel nagyon sokat

megtudhatunk belőle általában a tudattalan fantáziálás fejlődéséről. Az emberek
természetesen azt hiszik, hogy az Ödipusz-probléma a fiú problémája. Ez persze
tévedés. A libido sexualis [nemi energia] bizonyos körülmények között csak
viszonylag későn, a serdülőkorban éri el a végleges differenciálódást, amely az
egyén nemének megfelel. Ezt megelőzően a libido sexualisnak nemi tekintetben
differenciálatlan jellege van, amelyet biszexuálisnak is mondanak. Ezért
tulajdonképpen nem meglepő, hogy kislányokban is kialakulhat az Ödipusz-
komplexus. Minden eddigi ismeretünk szerint az első szeretet az anyára irányul,
s mindegy, hogy a gyermek hím- vagy nőnemű. Ebben a stádiumban, ha az anya
iránti szeretet intenzív, a gyermek igyekszik az apját mint konkurenst
féltékenyen távol tartani. Ebben a korai szakaszban az anyának természetesen
nincs valamilyen említésre méltó szexuális jelentősége a gyermek számára;
ennyiben az Ödipusz-komplexus kifejezés tulajdonképpen nem megfelelő.
Ebben a korai szakaszban ugyanis az anya még védelmező, oltalmazó, tápláló
lény, aki éppen ezért vonzó.
GW. 4. köt. 178-179. old.

Szexuális komplexusok
Amikor az embernek komplexusai vannak, az önmagában véve nem neurózis,
mivel a komplexusok rendszerint a lelki folyamat gyújtópontjai, amelyeknek a
fájdalmassága nem beteges zavart bizonyít. A szenvedés nem betegség, hanem a
boldogság normális ellentéte. A komplexus csak akkor válik betegséggé, ha az
ember azt hiszi, nincs komplexusa.
GW. 16. köt. 85. old.; Grundw. 1. köt. 51-52. old.

A komplexusoktól való félelem rossz útmutató, mert mindig eltávolít a

tudattalantól, és visszamutat a tudatba... A tudat mindig meg van győződve
arról, hogy a komplexus valami illetlen dolog, és ezért valamilyen módon
megszüntetendő... Az ember nem tudja rászánni magát, hogy normális
életjelenségnek tekintse.
GW. 8. köt. 120. old.; Grundw. 1. köt. 194-195. old.

Vannak olyan benyomások, amelyek az élet szolgálatában hatnak. Ismeretesek

például a vallással kapcsolatos erőteljes impressziók vagy a megrendítő
események tartós hatásai. Különösen erőteljesek az ilyen hatások az ifjúkorban.
Ezt használja fel a nevelés is, ugyanis arra törekszik, hogy tartós komplexusokat
idézzen elő a gyermekben, A komplexus tartósságát az állandóan élő érzelmi
tónus garantálja. Ha megszűnik az érzelmi tónus, megszűnik a komplexus is. A
hangsúlyozottan érzelmi színezetű komplexus tartós létezése természetesen
ugyanolyan alakító hatással van az egész pszichikai tevékenységre, mint egy
akut affektus. Ami összhangban van a komplexussal, azt befogadja a psziché,
minden mást kizár vagy legalábbis gátol.
 A legjobb példákat a vallási meggyőződések esetében látjuk. Nincs az az
átlátszó érv, amelyet az ember latba nem vet, ha az meggyőződése mellett szól,
nem vetekedhetnek vele a legerősebb és legplauzíbilisebb ellenérvek sem; ezek
egyszerűen leperegnek, mivel az érzelmi gátlások erősebbek minden logikánál.
Még egyébként igen intelligens, nagyon művelt és tapasztalt embereknél is
valóságos vakságot, olykor valósággal rendszeres anesztéziát figyelhetünk meg,
ha például a determinizmusról akarjuk meggyőzni. Mily gyakran tapasztaljuk,
hogy egy egyszeri kellemetlen benyomás hatására sok ember rendíthetetlen
hamis ítéletet fogalmaz meg magában, amelyet nem képes megingatni a még
oly metsző logika sem!
A komplexus hatásai azonban nem csupán a gondolkodásra terjednek ki,
hanem a cselekvésre is, amelyet a komplexus tartósan teljesen meghatározott
irányokba tud kényszeríteni. Mily sokan végzik el gondolkodás nélkül a vallási
szertartásokat és a többi lehetséges indokolatlan cselekedetet, jóllehet
intellektusuk tekintetében tulajdonképpen már régen túl vannak rajtuk!
A krónikus komplexushatásoknak az a csoportja, amelynek esetében az
érzelmi tónust aktuális inger folytatólagosan fenntartja, a komplexusképződés
legjobb példáit szolgáltatja. Nevezetesen a legerősebb és legtartósabb hatásokat
a szexuális komplexusok fejtik ki, amelyek esetében az érzelmi tónust
folytatólagosan fenntartja a szexuális kielégületlenség.
GW. 3. köt. 49. old.

Könnyen el tudjuk képzelni, milyen erős befolyás alá kerül a psziché, ha a

komplexus intenzitása fokozódik. A legvilágosabb példákat mindig a szexuális
komplexusok szolgáltatják; nézzük például a szerelem klasszikus állapotát. A
szerelmes ember valósággal megszállottja a komplexusának; egész érdeklődése
erre a komplexusra és a vele összhangban levő dolgokra koncentrálódik.
Minden szó és minden tárgy a szeretett lényre emlékezteti (a kísérletben:
látszólag teljesen közömbös ingerszók is előidézik a komplexust).
Felbecsülhetetlen értékű kincsként őrzi a legjelentéktelenebb dolgokat is,
amennyiben közük van a komplexushoz; egyáltalán az egész környezetet csak
sub specie amoris [a szerelem szempontjából] nézi. Ami nem felel meg a
komplexusnak, lepereg; minden más érdeklődés nullaszintre süllyed, aminek
azután a személyiség bénultsága és átmeneti beszűkülése a következménye.
Csak az ébreszt érzelmeket, ami összhangban van a komplexussal, és az ember
csak ezt dolgozza fel lelkileg. Minden gondolat és cselekedet a komplexus
irányába mutat; amit az egyén nem tud ebbe az irányba terelni, azt elutasítja,
vagy pedig felszínesen, érzéketlenül és a legcsekélyebb gondosság nélkül végzi
el. Közömbös ügyek intézésekor előadódnak a legkülönösebb
kompromisszumok; az üzleti levelekbe elírások csúsznak be a szerelmi
komplexusból, beszéd közben gyanús nyelvbotlások fordulnak elő. Az objektív
gondolatok sorát lépten-nyomon megszakítják a komplexus betörései, hosszú
gondolkozást szünetek állnak be, amelyeket a komplexussal kapcsolatos
epizódok töltenek ki.
Ez a közismert példa világosan mutatja, milyen befolyással van egy erős
komplexus egy normális pszichére. Ebből látjuk, hogy miként összpontosul
minden pszichikai energia a komplexus köré az egyéb pszichikai anyagok
rovására, amelyek ennek következtében parlagon maradnak.
GW. 3. köt. 54. old.

A szerelem pszichikai állapotát úgy jellemezhetjük, mint komplexus által való

megszállottságot. A szexuális komplexusnak e különleges formáján kívül,
amelyet didaktikai okokból a komplexus által való megszállottság
paradigmájának választottam (ez a leggyakoribb és legismertebb forma!),
természetesen van e komplexusnak még sok más fajtája is, amelyek
hasonlóképpen erőteljesen képesek hatni. Nőknél gyakran jelentkeznek a
viszonzatlan vagy reménytelen szerelem komplexusai. Itt a legtöbbször
rendkívül erős komplexusérzékenységet találunk. A nő a férfi leghalványabb
célzásait a komplexus értelmével összhangban asszimilálja és dolgozza fel,
miközben teljesen vakként nem vesz tudomást a legnyomósabb ellenérvekről
sem. Az imádott férfi jelentéktelen megjegyzését döntő erejű szubjektív
bizonyító anyaggá duzzasztja fel. Az imádott férfi alkalmi érdeklődései a
szerelmes nő hasonló érdeklődéseinek forrásává válnak – ez olyan szimptóma-
cselekvés, amely többnyire rögtön szertefoszlik, ha a házasság végleg
megtörténik vagy ha az imádat tárgya változik.
GW. 3. köt. 55. old.

A komplexusérzékenység megnyilvánul a szexuális ingerekre való rendkívüli

érzékenységben is, amely különösen a prüdéria formájában jelentkezik. A
komplexusos egyének fiatalabb korban tüntetően kerülnek mindent, ami akár
csak halványan emlékeztethet a szexualitásra – ez a felnőtt lányok ismeretes
„ártatlansága”. Jóllehet tudnak róla mindent, hogy miből ered és mit jelent, de
egész viselkedésükkel azt szeretnék elhitetni, hogy halvány fogalmuk sincs
olyasmiről, ami összefügg a szexualitással... Idősebb korban a prüdéria gyakran
elviselhetetlenné válik, vagy pedig jelentkezik egy naiv, szimptomatikus
érdeklődés mindenféle természetes szituációk iránt, „amelyek most már
felkelthetik az ember érdeklődését, hiszen az ember túl van azon a koron,
amikor...” stb. E szimptomatikus érdeklődés tárgyai ilyenkor a menyasszonyok,
a terhes nők, a szülések, a botrányok stb. Különösen a botrányokat illetően
valósággal közmondásos az idősebb hölgyek leleményessége. Ez a fajta
érdeklődés azután „az objektív, merőben emberi részvét” mezében jelenik meg.
GW. 3. köt. 55-56. old.

A prüdéria esetében áthelyezéssel van dolgunk. A komplexusnak minden

körülmények között ki kell élnie magát. Mivel sok emberben a szexuális
komplexus nem talál természetes lehetőséget a kiélésre, a komplexus
mellékutakat használ fel. Ezek a mellékutak a serdülőkorban többé-kevésbé
felfokozott szexuális fantáziák, amelyek gyakorta váltakoznak a vallásos
eksztázis, rajongás fázisaival (áthelyezésekkel). Férfiak esetében a szexualitás
(ha nem élik ki közvetlenül) gyakran lázas szakmai tevékenységre vagy a spleen
egy fajtájára (vakmerő sportokra stb.), vagy különleges tudományos passziókra
(gyűjtőszenvedélyre stb.) helyeződik át; nők esetében pedig altruisztikus
tevékenységekre, amelyeket a komplexus speciális formája determinálhat. (A
hölgyek betegápolással foglalkoznak kórházakban, amelyekben fiatal
munkatársak vannak.) Vagy sajátos különc dolgokat produkálnak, „különleges,
negédes magatartást” tanúsítanak, amely disztinkciót és büszke rezignációt
hivatott kifejezni. Az efféle áthelyezések eredményeképpen különösen a
művészi képességek fejlődnek. Nagyon gyakori azonban az is, hogy ellentétes
hangulat bekapcsolásával helyezik át, vagyis fedik el a komplexust. Ezt a
jelenséget gyakran tapasztaljuk olyan embereknél, akik krónikus kínzó
gondjuktól szeretnének szabadulni. Gyakran köztük találjuk a legjobb
tréfacsinálókat, a legszellemesebb humoristákat, akiknek a tréfáit egy kis
keserűség fűszerezi. Mások erőltetett, görcsös vidámsággal leplezik
fájdalmukat, ez a vidámság azonban annyira feltűnő és mesterkélt („érzelem
nélküli”), hogy nem kelt kellemes, kedélyes benyomást. A nők féktelen,
agresszív vidámsággal, a férfiak mértéktelen, gyors lerészegedéssel és más
szertelenségekkel árulják el magukat. Ezek az áthelyezések és elfedések
valóságos kettős természeteket hozhatnak létre, amelyek régóta foglalkoztatják a
pszichológia iránt érdeklődő írókat.
GW. 3. köt. 56-57. old.

A neurotikus emberben egy gyermek lelke lakozik; s a gyermek nehezen viseli el

az önkényes korlátozásokat, amelyeknek az értelmét nem látja; noha
megpróbálja elfogadni a morált, ennek következtében azonban mély
meghasonlás állapotába kerül, megszűnik önmagával való egysége, egyrészt
szeretné elnyomni, másrészt fel akarja szabadítani magát – és ezt a küzdelmet
nevezik neurózisnak. Ha ez a konfliktus minden tekintetben világosan felismert
volna, természetesen sohasem keletkeznének belőle neurotikus szimptómák;
ilyen szimptómák csak akkor keletkeznek, ha az ember nem képes látni lénye
másik oldalát és a vele kapcsolatos problémák sürgősségét. Csak ezzel a
feltétellel jön létre a szimptóma, amely azután a lélek el nem ismert oldalát
hozzásegíti a kifejeződéshez. A szimptóma tehát olyan el nem ismert vágyak
közvetett kifejeződése, amelyek – ha ismerjük őket – éles összeütközésbe
kerülnek erkölcsi nézeteinkkel. Mint már mondottam, ha a léleknek ez az
árnyoldala ismeretlen marad, nem válik tudatossá, a beteg nem tud
kommunikálni vele, nem tudja korrigálni, nem tud kiegyezni vele vagy
lemondani róla, mivel a valóságban egyáltalán nem birtokolja a nem tudatos
ingereket; ezek az ingerek, miután kiszorultak a tudatos lélek hierarchiájából,
inkább autonóm komplexusokká váltak, amelyeket nagy ellenállások leküzdése
árán lehet a tudattalan analízise révén ismét uralom alá vetni. Igen sok olyan
páciens van, aki éppen azzal dicsekszik, hogy számára az erotikus konfliktus
egyáltalán nem is létezik; biztosítanak arról, hogy a nemi kérdés merő badarság,
mert hiszen nekik egyáltalán nincs szexualitásuk. Ezek a nők nem látják, hogy
ehelyett ismeretlen eredetű más dolgok állják útjukat, mint például hisztérikus
hangulat, kötözködés, amellyel bosszantják magukat és közvetlen
környezetüket, ideges gyomorhurut, hol itt, hol ott jelentkező fájdalom, ok
nélküli ingerültség és idegi szimptómák egész serege.
GW. 7. köt. 289-290. old.

Noha a nemi funkció tevékenységének bizonyos mértéke fiziológiai és

pszichológiai okokból elengedhetetlen, vannak olyan egyének, akik károsodás
nélkül, vagyis patológiás jelenségek nélkül és a teljesítőképesség valamennyire
is kimutatható csökkenése nélkül nagymértékben nélkülözik ezt a funkciót,
miközben más esetekben már az e területen fellépő csekély zavarok is súlyos
általános következményeket idézhetnek elő... Minden ösztön, minden funkció
képes arra, hogy alárendelje magát és mintegy engedelmeskedjen más
ösztönöknek, más funkcióknak. Például az Én-ösztön vagy hatalomvágy
kezessé teheti, betörheti a szexualitást, vagy a szexualitás használja fel az Ént.
Vagy a gondolkodás eluralkodik mindenen, vagy az intuíció elnyeli a
gondolkodást és az érzékelést, kinek-kinek a beállítódása szerint.
GW. 6. köt. 462. old.
Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a nemi élettől való tartózkodás,
az önmegtartóztatás káros lehet az egészségre. Ez a vélemény tévedés,
legalábbis ami azt az életkort illeti, amikor az ifjú még tanul. Az
önmegtartóztatás többnyire akkor hat károsan az egészségre, ha az ember eléri
azt a kort, amikor a férfi képes volna és egyéni döntése szerint akar is
meghódítani egy nőt. A szexuális igényeknek gyakorta rendkívüli
felfokozódása, amely ebben a különleges pszichikai konstellációban
bekövetkezik, biológiai szempontból azt célozza, hogy erőszakosan eltávolítson
az útból minden habozást, előítéletet és húzódozást, amire olykor szükség van;
hiszen már sokan visszariadtak attól, hogy elszánják magukat a házasodásra,
mivel ilyenkor oly sok kétséges lehetőséggel kell számolni. Érthető tehát, hogy
a természet megpróbálja átsegíteni az embert az akadályon. A nemi
érintkezéssel szemben tanúsított ellenállás vagy az önmegtartóztatás ilyen
körülmények között bizonnyal károsan hat, de nem abban az esetben, ha a nemi
érintkezésnek vagy a fizikai, vagy a pszichikai valószínűsége és szükségessége
nem áll fenn.
Ez a kérdés bizonyos fokig hasonlít az onánia ártalmasságának kérdéséhez.
Az onánia olyan körülmények között, amikor a nemi érintkezés fizikai vagy
pszichikai okok miatt lehetetlen, illetve mint afféle biztonsági szelep nem
ártalmas. Azok a fiatalok, akik onánia miatt ártalmas következményekkel
keresik fel az orvost, egyáltalán nem excesszív, túlzó onanizálók – nekik
rendszerint nincs szükségük orvosra, mert egyáltalán nem betegek –, hanem
onanizálásuknak azért vannak rossz következményei, mert az onánia pszichikai
tekintetben komplikált – nevezetesen egyfelől a lelkiismeret-furdalás
következtében, másfelől a szexuális fantáziálás túlzó élvezete miatt. Ez a
második forma különösen nőknél gyakori. Az ily módon pszichikailag
komplikált onánia káros, de nem káros a komplikációk nélküli, szokványos
szükségonánia. De ha ezt az onániát folytatják abban az életkorban is, amikor
elérkezik a nemi élet fizikai, pszichikai és szociális lehetősége, és azután az
onániát arra használják fel, hogy kitérjenek az élet parancsai és a
felelősségteljes döntések elől, ugyancsak ártalmas a hatása.
GW. 10. köt. 129. old.

A SZERELEMRŐL
 A szerelem csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki képes a
feltétlen odaadásra
és érzelmi hűségre.
GW. 10. köt. 132. old.

A szerelem titka
A szerelem mindig probléma az ember számára, függetlenül életkorától. A
gyermekkorban a szülői szeretet a probléma, az aggastyán számára pedig az,
hogy mit hozott létre a szerelemből. A szerelem egyike a sorsot intéző nagy
hatalmaknak, amelyek uralma a mennytől a pokolig terjed. Véleményem szerint
így kell felfognunk a szerelmet, ha tényleges problematikáját helyesen akarjuk
megítélni. A szerelem problémája hihetetlenül nagy kiterjedésű és rettentő
bonyolult; nem korlátozódik erre vagy arra az életszférára, hanem megjelenik az
emberi élet összes körülményei között: a szerelem etikai, szociális,
pszichológiai, filozófiai, esztétikai, vallási, orvosi, jogi és fiziológiai kérdés,
hogy a sokszínű jelenségnek csupán néhány vetületét említsem. Az a tény
azonban, hogy a szerelem bonyolultan áthatja az élet összes formáit,
amennyiben azok általánosak, vagyis kollektívak, csupán csekély nehézség
ahhoz képest, hogy a szerelem egyszersmind eminensen individuális probléma.
Ezzel azonban azt akarom mondani, hogy ebből a szemszögből nézve minden
általános kritérium és szabály érvényét veszti, ugyanúgy, mint a vallási
meggyőződés kérdése esetében: noha a vallási meggyőződést a történelem
folyamán mindig újra meg újra kodifikálják, az ősjelenség, az eredendő jelenség
megnyilvánulásában mindig egyéni élmény, amely nem engedelmeskedik
semmilyen kívülről diktált szabálynak sem.
GW. 10. köt. 115-116. old.

Az ember a természetnek a legnagyobb mértékben különös experimentuma,

kísérlete, és éppen az erotika tekintetében egyszerűen minden lehetséges.
Briefe. I. köt. 336. old.

Az erotika problematikus dolog, és mindig is az lesz, bármit szól is hozzá

valamilyen jövőbeli törvényhozás. Egyrészt az ember eredeti állati
természetéhez tartozik, amely addig fog létezni, amíg az embernek állati teste
lesz. Másrészt azonban a szellem legfejlettebb formáival van rokonságban. De
csak akkor virágzik, ha szellem és ösztön jó összhangban van egymással. Ha az
egyik vagy a másik aspektus hiányzik, károsodik az egyén, vagy legalábbis
kiegyensúlyozatlan egyoldalúság jön létre, amely könnyen patologikussá válhat.
Túlságosan sok állat eltorzítja a kultúrembert, túlságosan sok kultúra beteg
állatokat teremt. Ez a dilemma jól mutatja azt az egész bizonytalanságot,
amelyet az erotika az ember számára jelent. Az erotika alapjában véve
irtózatosan nagy hatalom, amely – a természethez hasonlóan – hagyja magát
legyőzni és kihasználni, mintha tehetetlen volna. De a természet fölötti diadalért
drága árat kell fizetni. A természetnek nincs szüksége elvi magyarázatokra,
hanem beéri tűréssel és bölcs mértéktartással.
„Az Erósz nagy démon”, miként a bölcs mondta Szókratésznek. Sohasem
tudunk teljesen elbánni vele, vagy pedig ha elbánunk vele, magunk látjuk kárát.
GW. 7. köt. 29-30. old.

Ahol a szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az

elsőbbség, ott nyoma sincs a szeretetnek.
GW. 7. köt. 58. old.

A vitát nem csekély mértékben megnehezíti maga a szeretet szó is. Mi mindent
nem nevez az ember „szeretetnek”! A keresztény vallás legfőbb titkától kezdve
találkozunk Origenésznél „amor Dei”-vel (az Isten iránti szeretettel),
Spinozánál „amore intellectualis Dei”-vel, Platónnál „az idea szeretetével”, a
misztikusoknál „Isten szerelmével”; az ember szférájába Goethe szavaival
lépünk be:

„Vad vágyaim mind szenderegnek,

nagy szertelenségem pihen;
helyükben emberszeretet meg
Istenvárás kél hirtelen.”
Goethe: Faust. Jékely Zoltán fordítása. Európa Könyvkiadó 1967. 50. old.

Itt találkozunk a felebaráti szeretettel keresztény, valamint buddhista

színezetében mint részvéttel, könyörülettel, a filantrópiával, a szociális
gondoskodással; emellett a hazaszeretettel és az egyéb eszmei irányultságú
intézmények, mint például az egyház stb. iránti szeretettel. Ezután következik a
szülői szeretet, mindenekelőtt az anyai szeretet, továbbá a gyermeki szeretet.
A házastársak szerelmével elhagyjuk a szellem területét, és átlépünk abba a
közbülső szférába, amely a szellem és az ösztön között terül el, ahol egyfelől az
Erósz tiszta lángja a szexualitás tüzévé hevül, másfelől a szeretet eszmei formái
– a szülői szeretet, a hazaszeretet, a felebaráti szeretet – a személyes hatalom
vágyával, a birtoklás és az uralkodás vágyával keverednek. Ezzel azonban nem
azt akarom mondani, hogy az ösztönszférával való minden érintkezés
szükségképpen értékcsökkenést jelent. Ellenkezőleg: a szerelem-szeretet
erejének szépsége és igazsága annál teljesebben mutatkozik meg, minél több
ösztönt tud magába fogadni. Ámde minél inkább elhatalmasodik az ösztön a
szerelem fölött, annál inkább előtérbe kerül az állat... A szeretők szerelme még
mélyebb rétegekbe hatol. Itt hiányzik az összetartozásnak, a közös életre
vonatkozó ígéretnek a megszentelése, helyette viszont megdicsőülhet ez a
szerelem a sorsszerűség, a tragikum szépségének fényében. Rendszerint
azonban az ösztön kerekedik felül sötét izzásával vagy felvillanó
szalmalángjával.
A szeretet-szerelem szó azonban még itt sem érkezett el határaihoz.
„Szerelmet” mond az ember, és ezen a nemi aktust érti annak minden fokán: az
anyakönyvileg engedélyezett házassági együtthálástól a fiziológiai ürítési
szükségletig, amely a férfit a prostituálthoz hajtja, és a közönséges üzletig, amit
a prostituált csinál vagy kénytelen csinálni a szerelemből.
Ismeretes még a fiatal fiúk iránti szerelem, a pederasztia is, ezen a
homoszexualitást értik, amely a klasszikus görög korszak óta kétségtelenül
elveszítette a szociális és nevelési intézmény dicsfényét, és ma már mint
úgynevezett perverzitás él tovább nyomorúságos körülmények között,
amennyiben a férfiakra vonatkoztatják...
A „szerelem” szónak végezetül még ahhoz is segítséget kell nyújtania, hogy
elfedjen minden szexuális perverziót.
GW. 10. köt. 116-117. old.

A „szerelem” empirikusan par excellence a végzet erejének bizonyul,

függetlenül attól, hogy mint alantas concupiscentia [vágy] vagy mint a
legszellemibb affekció nyilvánul meg. A szerelem az emberi dolgok egyik
leghatalmasabb mozgatója. Ha „isteninek” fogják fel, teljes joggal illik rá ez a
jelző, hiszen a pszichében működő leghatalmasabb erőt ősidők óta „istennek”
nevezték. Függetlenül attól, hogy az ember hisz Istenben vagy nem hisz,
imádkozik vagy káromkodik, mindig nyelvére tolul az „Isten” szó. A
pszichikumban működő hatalmas erő mindig és mindenütt olyasmit jelent, mint
az „Isten”. Eközben az „Istent” mindig szembeállítják az emberrel, és
határozottan megkülönböztetik tőle. A szerelem-szeretet kétségtelenül közös
képessége mind az „Istennek”, mind az embernek. Az emberé annyiban,
amennyiben meg tud birkózni vele, a daimoné viszont annyiban, amennyiben az
ember a szerelem objektuma vagy áldozata. Pszichológiai értelemben ez azt
jelenti, hogy a libidó mint a vágy és a törekvés ereje, tágabb értelemben mint
pszichikai energia részben az Én rendelkezésére áll, részben viszont autonóm
módon viselkedik vele szemben, és az Ént adott esetben oly mértékben
meghatározza, hogy az vagy kényszerhelyzetbe kerül, vagy pedig váratlan
erőforrás nyílik meg előtte. Mivel a tudattalannak a tudattal való kapcsolata
egyáltalán nem pusztán mechanikus, illetve kiegészítő jellegű, hanem inkább
kompenzáló irányultságú és a tudatos beállítódás egyoldalúságaira van
ráhangolva, nem tagadható a tudattalan tevékenység értelmes jellege. Ezek a
tapasztalatok közvetlenül érthetővé teszik, hogy az istenképet személyes
lénynek tekintették.
Mármost mivel az utóbbi tekintetben a tudattalan hatására az emberben
egyre inkább kialakult a szellemi elhivatottság, ebből a tapasztalatból
természetes módon következett az a felfogás, hogy Isten szellem, és a szellemre
tart igényt. Ez nem felfedezés – sem a kereszténységnek, sem a filozófusoknak
nem felfedezése –, hanem őseredeti általános emberi tapasztalat, amelyet még
az ateista is igazol. (Ebben az esetben csupán arról van szó, hogy miről beszél
az ember, nem pedig arról, hogy igent vagy nemet mond.) Isten másik
definíciója így szól: „Az Isten lélek” (János, 4, 24). A pneumatikus istenkép
ezenkívül különösen áttevődött a logoszra, ami az Istenből kiáradó
„szeretetnek” különleges jelleget kölcsönzött, nevezetesen annak az
absztrakciónak a jellegét, amelyet a „krisztusi szeretet” fogalma tartalmaz. Ez
az a „lelki szeretet”..., amely az emberek közösségét összetartani hivatott.
GW. 5. köt. 90-91. old.; Grundw. 7. köt. 72-73. old.

Az magától értetődik, hogy Krisztus „isteni” szeretettel ölelte magához az

embereket; ennek következtében az emberek egymás iránti szeretetének is lehet
„lelki” vagy „isteni” jellege... Az ember esetében azonban nem ilyen magától
értetődő, amennyiben egy archetípus energiája rendszerint nem áll a tudat
rendelkezésére. Ezért a szeretet emberi formái nem tekinthetők „lelkinek,, vagy
pláne „isteninek”. Az archetípus energiája csak abban az esetben áramlik át az
emberi Énbe, ha az Ént befolyásolja vagy megragadja az archetípus autonóm
akciója. Ebből a pszichológiai tapasztalatból tehát azt a következtetést kellene
levonnunk, hogy az az ember, aki lelki szeretetet tanúsít, már eleve részesült
ilyenben donum gratiae révén [isteni kegyből], mert hiszen aligha volna
elképzelhető, hogy saját eszközeivel képes lenne felemelkedni olyan isteni
cselekvés magaslatára, amilyen ez a szeretet. De éppen a donum amoris [a
szeretet adománya] révén képes arra, hogy ebben az értelemben Isten helyébe
lépjen. Pszichológiai tekintetben valóban megállapíthatjuk, hogy egy archetípus
képes megszállni, sőt kényszeríteni az Ént arra, hogy vele összhangban
cselekedjen. Az ember képes archetípusos alakban megjelenni és ezzel
összhangban cselekedni: bizonyos tekintetben Isten helyébe léphet, mivel nem
csupán lehetséges, hanem értelmes eljárás is, ha más emberek úgy hivatkoznak
rá, mint -másrészt – az Istenre.
GW. 5. köt. 91-92. old.; Grundw. 7. köt. 73-74. old.

A szerelem több vonatkozásban hasonlít a vallásos meggyőződéshez:

megköveteli a feltétlen ráhangolódást, elvárja a teljes odaadást. És amiként csak
az a hívő lesz részese az isteni kegyelem jelenségének, aki teljesen átadja magát
istenének, a szerelem is csak annak fedi fel legrejtettebb titkait és csodáját, aki
képes a feltétlen odaadásra és érzelmi hűségre. Mivel ez nehéz, a halandó
emberek közül csak nagyon kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy képesek voltak
erre a teljesítményre. De éppen azért, mert a legodaadóbb és leghűségesebb
szerelem a legszebb is, sohasem szabad azt firtatnunk, hogy mi tehetné
könnyűvé a szerelmet.
GW. 10. köt. 132. old.

A szerelem a szellemi szférában

Az Énekek éneke, mint ismeretes, tulajdonképpen profán, világi szerelmi
költemény, talán lakodalmas ének, amelytől még zsidó tudósok is sokáig
megtagadták a kánoni elismerést. A misztikus értelmezés azonban Izraelt, a
választott népet tekintette menyasszonynak, Jahvét pedig a vőlegénynek,
mégpedig helyes ösztöntől indíttatva, hogy az erotikus érzést átültesse az egész
népnek az Istenhez való viszonyába. Ugyanezen okból a kereszténység is
befogadta az Énekek énekét, hogy a vőlegényt mint Krisztust, a menyasszonyt
pedig mint az egyházat fogja fel. A középkori lelkületnek rendkívüli módon
megfelelt ez az analógia, és belőle sarjadt ki a korabeli misztika egészen
egyszerű, cifrázatlan Jézus-szerelme, amelynek egyik legjobb példája
Magdeburgi Matild. Ebből a szellemből született a Loretói litánia... Ez a litánia
a Szűzanya bizonyos attribútumaiban hasonlít az Énekek énekéhez. A középkori
Mária-himnuszokban sokszor használt kép az Énekek énekéből a „berekesztett
kert” és a „bepecsételtetett kútfő” (Biblia. Európa Könyvkiadó 1986. 405. old.).
E példázatnak az Énekek énekében félreismerhetetlen erotikus természetét az
egyházatyák kifejezetten mint ilyet vették át.
GW. 6. köt. 248. old.

A hivatalos kereszténység ezzel szemben elvetette a középkori nőkultusz

pszichológiájában megmutatkozó gnosztikus elemeket, és fokozott Mária-
tiszteletté alakította át őket. Ennek az asszimilációs folyamatnak ismert
példájaként a Loretói litániát választottam ki nagy számú és más ugyanilyen
érdekes anyagból. Az általános keresztény szimbólumhoz történt
asszimilációval azután elveszett a férfi lelki kultúrájának a nőtiszteletben
fejlődő csírája. A férfi lelke, amely a maga választotta úrnő képében fejeződött
ki, mivel beolvadt az általános szimbólumba, elveszítette egyéni
jellegzetességét. Ennek következtében elveszítette az individuális
differenciálódás lehetőségét is, áldozatul esett a kollektív kifejeződés elnyomó
hatásának. Az ilyen veszteségek mindig rossz következményekkel járnak,
amelyek ebben az esetben is hamarosan jelentkeztek. Mivel ugyanis a nőhöz
való lelki viszony a kollektív Mária-tisztelet révén fejeződött ki, a nő képe
elveszített egy értéket, amelyre azonban az emberi lénynek bizonyos
természetes igénye van. Ez az érték, amely csak az egyéni választásban találja
meg természetes kifejeződését, a tudattalanba kerül, ha az individuálisát egy
kollektív kifejezés helyettesíti. A tudattalanban azután a nő képe olyan szerepet
kap, amely infantilis-archaikus dominánsokat kelt életre. A valóságos nő relatív
értékcsökkenését így démoni vonások kompenzálják azzal, hogy az összes
tudattalan tartalmak, amennyiben a leszakadt libidórészek aktiválják őket, az
objektumra projiciálva lépnek fel. A nő relatív értékcsökkenése azt jelenti: a
férfi bizonyos értelemben kevésbé szereti, ehelyett a nő mint üldöző, vagyis
mint boszorkány jelenik meg. A fokozott Mária-tisztelettel együtt és ennek
következtében így jött létre a boszorkánymánia, a késő középkornak ez a
kitörölhetetlen szégyenfoltja. Ez azonban nem az egyetlen következmény volt.
Egy fontos progresszív tendenciának a leszakítása és elfojtása következtében
bizonyos fokig általában aktiválódott a tudattalan. És ez az aktiválódás az
általános keresztény szimbólumban nem találhatott elégséges kifejeződést,
mivel az adekvát kifejeződés mindenekelőtt egyéni kifejezési formákban
lehetséges. Ez a körülmény azonban előkészítette a talajt az eretnekség és az
egyházszakadások számára. A keresztény orientáltságú tudatnak fanatikusan
védekeznie kellett ezzel szemben. Az inkvizíció iszonyú őrülete túlkompenzált
kétely volt, amely a tudattalanból tört fel, és amely végül előidézte az egyház
legnagyobb szakadását, a reformációt.
GW. 6. köt. 253-254. old.

Csak azt állapíthatjuk meg, hogy a természettudományos ismeretek, valamint a

természettudományos gondolkodásmód általános elterjedése következtében
változás következett be a szerelem problémájának felfogásában. A
természettudományos objektivitás mindenekelőtt általában közelíteni tudta egy
természeti lény eszméjéhez az embernek a felsőbbség tabuja által szentesített
eszméjét, és a természet rendszeréhez tudta csatolni az embert mint species
Homo sapienst. A változásnak nem csupán intellektuális, hanem érzelmi
aspektusa is van. Az ilyen szemlélet hatással van az egyes ember érzelmeire. Az
ember ugyanis úgy érzi, hogy kiszabadult a saját erkölcsi kategóriákkal
rendelkező metafizikai keretekbe való bezártságból, amely a középkori
világtudatra jellemző volt. Ezzel a kiszabadulással megszűnnek azok a tabuk is,
amelyek a természet ellenében a bezártságot okozták, nevezetesen azok a
morális értékek, amelyek végső soron mindig a mindenkori vallási
metafizikában gyökereztek. A hagyományos erkölcsi rendszeren belül mindenki
pontosan tudja, hogy miért „erkölcsös” a házasság, és miért kárhoztatandó a
szerelem minden más formája; de ezen a rendszeren kívül, a természeti Föld
széles játék- és csataterén, ahol a nagy állatcsalád legzseniálisabb tagjának érzi
magát az ember, ahol talán már elfelejtette az állat középkori megvetését és
lélektől való megfosztását, először is újból tájékozódnia kell. A régi értékmérők
elvesztése mindenekelőtt morális káoszt jelent: az ember kételkedik az eddigi
formákban, vitatkozni kezd olyan dolgokról, amelyeket eddig erkölcsi előítélet
burka alatt tartottak, bátran keresi a valóságos tényeket, igyekszik kielégíteni azt
az égető szükségletét, hogy tapasztalati anyag alapján kapjon magyarázatot,
ismerni és megismerni akar. A tudomány szemei félelmetesek és tiszták, nem
félnek belenézni a morális sötétségbe és a piszkos hátterekbe. Az ember
mostantól nem tudja beérni hagyományos ítélettel, tudni akarja az okokat, a
választ a miértre. És ez a kutatás újabb értékmérőkhöz vezeti el.
GW. 10. köt. 120. old.

Az élet reggeléből az élet délutánjába való átmenet is korábbi értékek

átértékelése. Szükségessé válik, hogy a korábbi eszmények ellentétének értékét
tudomásul vegyük, meglássuk a tévedést az eddigi meggyőződésben,
felismerjük az igaztalanságot az eddigi igazságban, és érezzük, milyen sok
ellenállás, sőt ellenségesség feszült abban, amit a szerelem eddig jelentett
számunkra. Az emberek belekerülnek az ellentétek e problémájával kapcsolatos
konfliktusokba, és közülük nem kevesen elvetnek mindent, amit korábban jónak
és kívánatosnak tartottak, és a továbbiakban megpróbálnak úgy élni, hogy
személyiségük ellentéte lesz a korábbi énjüknek. Állásváltoztatások, válások,
vallási áttérések, aposztáziák a tünetei ennek az ellentétbe való átcsapásnak. Az
ellentétbe való radikális átmenetnek az a hátránya, hogy ezzel a korábbi élet
elfojtódik, és így ugyanolyan kiegyensúlyozatlan állapot jön létre, amilyen volt
korábban, amikor a tudatos erények és értékek ellentétei még elnyomottak és
ismeretlenek voltak. Ahogyan korábban esetleg neurotikus zavarok alakultak ki
az emberben annak következtében, hogy nem ismerte az ellentétes fantáziákat,
most ismét zavarok keletkeznek a korábbi bálványok elfojtása következtében.
Természetesen nagy tévedés azt feltételezni, hogy megszűnik az adott érték
vagy az adott igazság, ha meglátjuk az értéktelenséget valamely értékben vagy
az igaztalanságot valamely igazságban. Az az érték és az az igazság csak
relatívvá vált. Minden emberi dolog relatív, mert minden belső ellentétességen
alapul, ugyanis minden energetikai jelenség. Az energia azonban
szükségképpen feltételez egy megelőző ellentétet, nélküle ugyanis egyáltalán
nem jöhet létre. Mindig kell lennie magasnak és mélynek, forrónak és hidegnek
stb., hogy a kiegyenlítődési folyamat – és éppen ez az energia -végbemehessen.
Ezért arra való hajlamunk, hogy minden korábbi értéket megtagadjunk
ellentéteik kedvéért, ugyanúgy túlzás, mint a korábbi egyoldalúság. Ha azonban
általánosan elismert és kétségtelen értékekről van szó, amelyeket elvetett az
ember, ez végzetes veszteség. Aki így cselekszik, értékeivel együtt önmagát is
elveti, miként már Nietzsche megmondta.
GW. 7. köt. 81-82. old.

A szerelem formái
A nemek közti plátói viszony az iskoláskorúak életében fontos dolog.
Leggyakoribb megnyilvánulási formája a flört. Ennek alapja a kísérletező
attitűd, amely teljesen megfelel ennek az életkornak. Közös akaratból fakad, és
az érdekeltek hallgatólagos egyetértésével kötelezettség nélküli. Ez az előnye és
egyszersmind hátránya is. A kísérletező attitűd lehetővé teszi, hogy a fiatalok
jobban megismerjék egymást és önmagukat közvetlen végzetes
következmények nélkül. Véleményüket kifejezik kölcsönös gesztusokban,
alkalmazkodásban vagy elutasításban, és ennek során jártasságra tesznek szert.
A flört során végtelenül sok olyan tapasztalat halmozódhat fel, amely módfelett
értékes a későbbi élet szempontjából. A kötelezettség nélküli állapot
következtében viszont a szokványos flört könnyen sekélyessé, felszínessé és
szívtelenné változtathatja a fiatalokat. A férfi megjátssza az arszlánt, a dandyt, a
szívtipró nőcsábászt, és nem is sejti, milyen unalmas figura. A nő pedig kokett
lesz, akit komoly férfi már ösztönösen sem vesz komolyan.
GW. 10. köt. 129-130. old.

Az iskoláskorúak életében a flörtnél talán kevésbé gyakori jelenség az, hogy a

fiatalok között komoly szerelem szövődik, és ezt ők tudatosan ápolják. Ezt a
jelenséget egyenesen az eszményi esetnek nevezhetnénk anélkül, hogy a
hagyományos romantikának áldoznánk ezzel. A személyiség kialakulása
szempontjából a mély, komoly és felelősségteljes érzés korai felébredése és
tudatos ápolása kétségtelenül minden tekintetben rendkívül nagy érték. A fiatal
férfi számára az ilyen kapcsolat a legjobb védelem lehet minden eltévelyedéssel
és kísértéssel, minden fizikai és lelki károsodással szemben, ezenkívül
erőteljesen serkentheti arra, hogy szorgalmas, kötelességtudó, hűséges és
megbízható legyen. De egyetlen érték sem olyan nagy, hogy ne legyen
valamilyen hátránya. Az ennyire ideális kapcsolat könnyen kizárólagossá válik.
A fiatal szerelmes mindig ugyanazt az objektumot és ugyanazt a célt látja. A
fiatal férfit a lány iránt táplált szerelme túlságosan elzárja a más nőkkel való
ismeretségtől, a lány pedig nem tanulja meg az erotikus hódítás művészetét,
mivel már birtokolja a férfiját. És a nő birtoklási ösztöne veszélyes dolog.
Könnyen előfordulhat a férfival, hogy a más nőkkel kapcsolatos tapasztalatokat,
amelyekre a házasság előtt nem tett szert, utána pótolja.
A mondottakból nem szabad olyan következtetést levonnunk, hogy minden
ilyen szerelmi kapcsolat mindenkor ideális. Vannak olyan esetek, amelyek
szöges ellentétei az ideálisnak. Azokra az esetekre gondolok – mind a férfi,
mind a nő vonatkozásában –, amikor az iskolában született diákszerelmet
például – valamilyen, többnyire egyáltalán nem érthető okokból –
megszokásból továbbcipelik. A két fiatal tehetetlenség, közönyösség,
gyámoltalanság miatt nem tud megszabadulni egymástól, talán a szüleik is
egészen megfelelőnek tartják a kapcsolatot, és ahogy a kapcsolat
meggondolatlanságból és megszokásból megszületett, passzívan elfogadják
mint fait accomplit, amely egyszerűen tovább tart. Ebben az esetben
halmozódnak a hátrányok, s a másik oldalon nincs egyetlen előny sem. Bár
látszólagos előnyként fogható fel a kényelmesség és a passzivitás, ez azonban a
személyiség alakulása szempontjából ellentétes hatású, éppenséggel végzetes
lehet, mert akadályozza az értékes tapasztalatok megszerzését és a férfiúi és női
adottságok és erények gyakorlását. Erkölcsi tulajdonságokra az ember csak a
szabadság körülményei között tehet szert, és ezek a minőségek csak erkölcsi
szempontból veszélyes szituációkban nyernek igazolást. A tolvaj, aki azért nem
lop, mert börtönben ül, nem morális személyiség. Az ilyen gyermekek szülei
szeretnek meghatottan és szemlesütve nézni ránk, és ivadékaik
feddhetetlenségét saját erényességüknek tulajdonítani, ez az előny azonban
csupán csalóka ábránd; nem morális erőt fejez ki, hanem erkölcstelen
mulasztást, hanyagságot.
GW. 10. köt. 130-131. old.

Manapság nem lehet beszélni a szerelem problematikájáról anélkül, hogy ne

említenénk a szabad szerelem és azon belül a próbaházasság utópiáját. Rögtön
előrebocsátom, hogy ezeket az ötleteket vágyálmoknak, arra irányuló
kísérleteknek tartom, hogy valamit, ami ténylegesen és megmásíthatatlanul
nehéz, könnyűvé tegyenek. Korunk bizony bővelkedik effajta kísérletekben,
elvégre akadt több mint százezer olyan svájci polgár is, aki azt képzelte,
könnyebb lenne az élet a vagyonok elosztásával, noha mindenki tudja, hogy
csak az egyes ember kezdeményezőkedve, lelkiismeretessége és
felelősségérzete élteti a népet. Ahogyan a halál ellen nincs orvosság, nincsen
olyan egyszerű eszköz sem, amellyel meg lehet könnyíteni olyan nehéz dolgot,
mint az élet. Nehéz dolgot csak akkor tudunk felemelni, ha kellő energiát
fordítunk rá. A szerelem problémájának megoldása is mindenkor az egész
emberhez intézett kihívás. Kielégítő megoldás csak az olyan, amely nem
félmegoldás, hanem az egész problémát oldja meg. Minden más fércmunka,
semmire sem jó. Szabad szerelem csak akkor volna elképzelhető, ha minden
ember erkölcsi csúcsteljesítményt produkálna. A szabad szerelem ötletét
azonban nem erre a célra találták ki, hanem abból a célból, hogy valamit, ami
nehéz, könnyűnek tüntessenek fel. A szerelemhez hozzátartozik az érzelem
mélysége és hűsége, amely nélkül a szerelem nem szerelem, hanem csupán
szeszély, szórakozás. Az igazi szerelem mindig tartós, felelősségteljes kapcsolat
vállalása. A szabadságot csak a választáshoz igényli, nem pedig a
végrehajtáshoz. Minden igazi, mély szerelem egyszersmind áldozathozatal. Az
ember feláldozza lehetőségeit, vagy, jobban mondva, lehetőségeinek illúzióját.
Ha nincs szükség erre az áldozatra, illúzióink megakadályozzák a mély és
felelősségteljes érzés megszületését, ennek következtében pedig elszalasztjuk az
igazi szerelem megtapasztalásának lehetőségét is.
GW. 10. köt. 131-132. old.
Kritikával kell illetnem a próbaházasságot is. Már maga az a tény, hogy valaki
próbaként köt házasságot, azt jelenti, hogy az illető tartózkodó álláspontra
helyezkedik, be akarja biztosítani magát, hogy meg ne égesse az ujját, semmit
se kockáztasson. Ezzel azonban a leghatásosabban lehetetlenné teszi azt, hogy
igazi tapasztalatra tegyen szert. Nem lehet megismerni tapasztalati érvénnyel a
sarki jég borzalmait útleírásokból, mint ahogy nem lehet a Himaláját sem
megmászni a moziban.
A szerelem nem olcsó dolog, s őrizkednünk kell attól, hogy magunk tegyük
olcsóvá. Rossz tulajdonságaink – az egoizmusunk, a gyávaságunk, úgynevezett
tapasztaltságunk, zsugoriságunk – mind arról akarnak meggyőzni bennünket,
hogy ne vegyük komolyan a szerelmet. A szerelem azonban csak akkor
jutalmaz meg bennünket, ha komolyan vesszük. Szerintem már az is baj, ha
manapság úgy beszélnek a szexualitás kérdéséről, hogy elszakítják a
szerelemtől. A két kérdést nem szabad elszakítani egymástól, mert ha létezik
szexuális kérdés, ezt csak a szerelem oldhatja meg. Minden más megoldás
ártalmas szurrogátum, pótszer. A szexualitásként megoldott, elintézett
szexualitás állati dolog. Ezzel szemben a szexualitás a szerelem
kifejeződéseként megszentelt emberi kapcsolat. Ezért ne azt kérdezzék, mit tesz
ez meg ez, hanem kérdezzék azt, hogyan teszi. Ha szerelemből és a szerelem
szellemében teszi, akkor Istent szolgálja, és bármit tesz is, nem a mi dolgunk,
hogy megítéljük, mert a szerelem megnemesíti tettét.
GW. 10. köt. 132-133. old.

A kollektív indulatok ellenállhatatlan erejű befolyása minden területre behatol.

Ha lehetséges volna, az emberek mindent együtt, közösen intéznének el, mivel a
kollektív hatásokkal szemben az ellenálló erő elképesztően csekélynek látszik.
Jóllehet igaz, hogy a közös akció mindig kevésbé fáradságos, mint egy egyéni
próbálkozás. A kollektív cselekvés hajtóereje sokkal messzebbre vezet, mint
akár a legösszpontosítottabb egyéni erőfeszítés, mivel a kollektív cselekvésben
az emberek nem magukkal foglalkoznak, és nem törődnek a kockázatokkal. A
másik oldalon ez az erő túlságosan messzire vezet, és olyan helyzetekbe sodorja
az embereket, amelyekbe egyéni megfontolással aligha kerülhetnének. Az
ember pszichéjére döntő mértékben elsekélyesítő hatással van.
Ilyesmit mindenekelőtt Amerikában tapasztalunk, a háború után ugyanis ott
sajátosan alakult a szóban forgó kérdés. Megállapítható ugyanis a
promiszkuitásra való félreismerhetetlen hajlam, amely nem csupán a válások
gyakoriságában nyilvánul meg, hanem kiváltképpen abban, hogy a fiatalabb
nemzedék körében feltűnő a szexuális előítéletektől való megszabadulás.
Elkerülhetetlen következményként ezt a nemek közti személyes kapcsolat sínyli
meg. A könnyű megoldás nem intéz kihívást a jellem értékeihez, ezért nem is
teszi lehetővé kibontakozásukat, és egyszersmind nagymértékben akadályoz
minden mélyebb kölcsönös megértést. A kölcsönös megértés pedig, amely
nélkül igazi szerelem elképzelhetetlen, csak mindazoknak a nehézségeknek a
leküzdésével érhető el, amelyeket a nemek pszichológiai különbözősége okoz.
A promiszkuitás kedvező kitérési lehetőségek kínálatával szükségtelenné teszi
mindezeket a fáradozásokat. A személyes kapcsolat merőben fölöslegessé válik.
De minél inkább elterjed az úgynevezett előítélet-mentes szabadság és az olcsó
promiszkuitás, annál inkább elsekélyesedik a szerelem, és futólagos szexuális
közjátékká züllik. A nemi erkölcs területén tapasztalható legújabb fejlemények
következménye szexuális primitivizmus lehet, hasonlóan a természeti népek
erkölcsi szokásainak ingatagságához, e népek körében ugyanis kollektív
izgalom hatására egy csapásra eltűnik minden szexuális tabu.
GW. 10. köt. 551-552. old.

Az anya- és apakomplexus
Az anyaarchetípus képezi az úgynevezett anyakomplexus alapját. Nyílt kérdés,
hogy egyáltalán kialakul-e ilyesmi az anya kimutatható kauzális részessége
nélkül. Tapasztalataim alapján úgy tűnik nekem, mintha az anya folyton, azaz
főként infantilis, valamint olyan neurózisok esetén, amelyek etiológiailag
kétségkívül a zsenge gyermekkorba nyúlnak vissza, aktívan részese volna a
zavar okozásának. Ám mindegyik esetben a gyermek ösztönszféráját érte a
zavar, s ezzel olyan archetípusok konstellálódtak, amelyek idegen s gyakran
félelmet keltő elemként furakodnak be a gyermek és az anya közé. Ha például a
gyermekek túl aggodalmas anyjukat rendszerint úgy látják álmukban, mint
valami ártó állatot vagy boszorkányt, akkor az ilyen élmény hasadást okoz a
gyermeki lélekben, s ezzel adott a neurózis lehetősége.
GW. 9/I. köt. 99. old.; Grundw. 2. köt. 151 old.; Mélységeink ösvényein. Bodrog Miklós fordítása.
Gondolat Kiadó 1993- 93. old.

Az anyakomplexus kihatásai különbözők aszerint, hogy fiúról vagy lányról van

szó. A fiúra gyakorolt tipikus hatás a homoszexualitás és a donjuanizmus,
alkalmilag az impotencia is. (Itt azonban az apakomplexus is jelentős szerepet
játszik.)
Homoszexualitás esetén a heteroszexuális komponens tudattalan formában
megtapad az anyán, a donjuanizmusban tudattalanul „minden nőben” az anyát
keresik... A fiú esetében az anyakomplexus annyiban nem tiszta, amennyiben
nem azonos neműekről van szó. Ez a különbözőség adja okát annak, hogy miért
játszik jelentős szerepet minden férfi anyakomplexusában az anyaarchetípus
mellett a szexuális partner, nevezetesen az anima archetípusa is. Az anya az első
női lény, akivel a leendő férfi szembetalálja magát, s aki hangosan vagy
csöndesen, durván vagy finoman, tudatosan vagy tudtán kívül elkerülhetetlenül
s folyton utal fia hímnemű voltára; miként a fiú is mindjobban felfogja, hogy
anyja nő, vagy – legalábbis tudattalanul – ösztönösen válaszol erre. Így a fiúnál
az azonosság vagy az önmegkülönböztető ellenállás egyszerű kapcsolatait
állandóan keresztezik az erotikus vonzás és taszítás tényezői. Ez jelentősen
bonyolítja a képet.
GW. 9/I. köt. 99-100. old.; Grundw. 2. köt. 152. old.; Mélységeink ösvényein. 93-94. old.

Minthogy az „anyakomplexus” pszichopatológiai fogalom, mindig a károsodás

és szenvedés fogalmával kapcsolatos. Ám ha kiemeljük kissé túl szűk
kórlélektani keretéből, s teret adunk messzebb tekintő, átfogóbb jelentőségének,
akkor pozitív hatásáról is beszélhetünk: a fiú esetében a homoszexualitás mellett
vagy helyett például az erósz differenciálódását figyelhetjük meg (ilyesféle
csendül ki Platón Szümposzionjából); ugyanígy kifejlődhet az ízlés és az
esztétika, melyeknek némi feminin elem igazán nem árt; továbbá nevelői
kvalitások, melyeket egy kis nőies beleérzőképesség nemritkán a legteljesebb
kibontakozáshoz segít; történelmi szellem, mely a legjobb értelemben
konzervatív, s a múlt minden értékét a leghűségesebben megőrzi; barátságérzék,
mely férfilelkek közt bámulatosan gyöngéd kötelékeket sző, sőt a nemek közötti
barátságot is megváltja a lehetetlenségre kárhoztatottságtól; vallásos érzelmi
gazdagság, amely ecclesia spiritualist [szellemi egyházat] valósít meg, s végül
olyan szellemi befogadóképesség, amely a kinyilatkoztatás készséges edénye.
Ami negatívumként donjuanizmus, pozitívumként merész, kíméletlen
férfiasságot jelenthet, a legmagasabb célokra irányuló becsvágyat, kemény
erélyt minden ostobasággal, csökönyösséggel, igazságtalansággal és lustasággal
szemben; hősiességgel határos áldozatkészséget azért, amit helyesnek ismert
meg; kitartást, hajthatatlan és szívós akaratot; olyan kíváncsiságot, amelyet a
világrejtély sem rettent vissza; s végül forradalmi szellemet, amely
embertársainak új házat épít, vagy a világnak más arculatot kölcsönöz.
GW. 9/I. köt. 100-101. old.; Grundw. 2. köt. 153. old.; Mélységeink ösvényein. 94-95. old.
A lány anyakomplexusa bizonyos fokig a női elem hipertrófiáját vagy megfelelő
atrófiáját fejleszti ki. A nőiség felfokozása az összes női ösztön, elsősorban az
anyai túlerősítését jelenti. Ennek negatív aspektusát az az asszony képviseli,
akinek egyetlen célja a szülés. A férj nyilvánvalóan mellékes; lényegileg
nemzési eszköz, s ellátandó tárgyként a gyermekek, szegény rokonok, macskák,
baromfik és bútorok sorában a helye. A saját személyisége sem számít sokat, sőt
gyakran többé-kevésbé tudattalan, minthogy az életet a többiekben és őáltaluk
éli, lévén ezekkel azonos annak következtében, hogy saját személyiségének
nincs tudatában. Előbb ő hordozza a gyermekeket, aztán rájuk akaszkodik, mert
nélkülük létének semmi értelme. Az erósz nála csak anyai viszonyulásként
fejlett, személyesként tudattalan. A tudattalan erósz mindig hatalomként
nyilvánul meg; miért is ez a típus minden nyilvánvaló anyai önfeláldozása
ellenére sem képes valódi áldozatot hozni, hanem anyai ösztönét nemritkán
kíméletlen hatalomvággyal viszi keresztül, egészen odáig menően, hogy
megsemmisíti gyermekei személyiségét és önálló életét. Minél kevésbé van
tudatában az ilyen anya saját személyiségének, annál nagyobb és erőszakosabb
tudattalan hatalomra törése.
GW. 9/I. köt. 101-102. old.; Grundw. 2. köt. 154. old.; Mélységeink ösvényein. 95. old.

Az ilyen anya által a lányában okozott komplexus következménye nem

okvetlen az lesz, hogy benne is kórosan túlfejlődik az anyai ösztön. Sőt épp
ellenkezőleg: az is megeshet, hogy a lányban ez az ösztön szinte kialszik.
Ehelyett viszont pótlásként felfokozottan jelenik meg az erósz, ami csaknem
szabályszerűen az apához fűződő tudattalan incesztusviszonyhoz vezet. A
fokozott erósz következtében abnormis hangsúlyt kap a másik ember
személyisége. Későbbi vállalkozásainak vezérmotívumai lesznek, hogy anyjára
féltékeny, és le akarja győzni, ami gyakorta katasztrofális hatású. Az ilyen
természetű eset ugyanis öncélúan szereti a rajongó és szenzációs kapcsolatokat,
és házasemberek felé fordul érdeklődése, mindenesetre nem annyira azért, hogy
azok életét könnyebbé tegye, hanem sokkal inkább azon okból, hogy azok
nősek, s ezzel alkalmat adnak egy házasság megzavarására, ami a gyakorlat fő
célja. Ha ezt elérték, akkor anyai ösztön híján elpárolog az érdeklődés, és egy
másik férfi kerül sorra. Ezt a típust figyelemre méltó tudattalanság jellemzi. Az
ilyen nők egyenesen vaksággal vannak megverve saját üzelmeiket illetően, ami
nemcsak az érintettek, de saját maguk számára is minden, csak nem előnyös.
GW. 9/I. köt. 103. old.; Grundw. 2. köt. 155. old.; Mélységeink ösvényein. 96. old.
Ha női anyakomplexusnál nem fokozódik fel az erósz, akkor a lány azonosul az
anyjával, és saját női vállalkozó szelleme megbénul. Önnön személyiségét
anyjára vetíti ki, minthogy nincs tudatában saját ösztönvilágának, anyai
ösztönének, valamint erószának. Mindaz, ami ezeket a nőket anyaságra,
felelősségre, személyes kötelékre és erotikus igényre emlékezteti,
kisebbrendűségi érzéseket kelt bennük, és megfutamítja őket, természetesen
anyjukhoz, aki szinte fölöttes személyiségként tökéletes módon él mindent, ami
lánya szemében teljesen elérhetetlennek tűnik. Lánya önkéntelenül csak
bámulja, miközben ő mindent előre „elél” előle. Ez meg beéri azzal, hogy
önfeledten csüggjön szülőjén, s ugyanakkor tudattalanul azon fáradozik,
úgyszólván akarata ellenére, hogy apránként saját anyjának zsarnokává nője ki
magát, mindenesetre eleinte a tökéletes lojalitás és önmegadás maszkjában.
GW. 9/I. köt. 103-104. old; Grundw. 2. köt. 155-156. old.; Mélységeink ösvényein. 96. old.

Feltűnt nekem, hogy az apakomplexus bizonyos fajtája úgyszólván „szellemi”

jellegű, vagyis az apa képéből olyan kijelentések, cselekvések, tendenciák,
késztetések, vélekedések stb. indulnak ki, amelyektől bajos volna elvitatni a
„szellemi” jelzőt. Férfiaknál a pozitív apakomplexus nemritkán oda vezet, hogy
valamelyest tekintélyhitűek lesznek, s kimondottan hajlamosak alávetni
magukat minden szellemi tételnek és értéknek; nőknél pedig élénk szellemi
aspirációk és érdeklődés következik ugyanebből.
GW. 9/I. köt. 230. old.; Grundw. 2. köt. 213. old.; Mélységeink ösvényein. 219. old.

Különösen élénken emlékszem egy női páciensemre, akinek nem túlságosan

súlyos hisztériás neurózisát főleg az apakomplexus idézte elő... A hölgy nagyon
jó viszonyban volt (azóta elhunyt) apjával. Ez főleg érzelmi kapcsolat volt.
Ilyen esetben gyakran kifejlődik az intellektuális funkció, s ezért később ez lesz
a híd a világba. Páciensem ennek megfelelően az egyetem filozófia szakára
iratkozott be. Élénk tudásszomja lett az az indíték, amelyet az apjához fűződő
érzelmi kötődésből származtatott. Ez a művelet akkor sikerülhet, ha az
intellektus által létrehozott újabb fokon az érzelem is tevékenykedni tud,
körülbelül oly módon, hogy később a korábbi viszonnyal egyenlő értékű
érzelmi viszony szövődik egy megfelelő férfival.
GW. 7. köt. 140-141. old.; Grundw. 3. köt. 12-13. old.

A szerelem mint lelki kapcsolat

Meglehetősen világossá vált számomra, hogy az élet ösvénye csak ott vezet
tovább, ahol lejtő van. De ott nincs energia, ahol nincs ellentétek közt fennálló
feszültség; ezért meg kell találnunk a tudat beállítódásának ellentétét. Érdekes
látnunk, hogy ez az ellentétkompenzáció a neurózis elméletének történetében is
sajátos szerepet játszott: Freud elmélete az erószt képviselte, Adler felfogása
pedig a hatalmat. A szeretet (szerelem) logikus ellentéte a gyűlölet, az erószé a
phobosz (a félelem), pszichológiai értelemben azonban a hatalomvágy. Ahol a
szeretet uralkodik, ott nincs hatalomvágy, és ahol a hatalomé az elsőbbség, ott
nyoma sincs a szeretetnek. Az egyik a másiknak árnyéka. Aki az erósz
álláspontján van, annak kompenzáló ellentéte a hatalomvágy. Annak pedig, aki
a hatalmat hangsúlyozza, az erósz a kompenzációja. A tudat beállítódásának
egyoldalú szemszögéből nézve az árnyék a személyiségnek kisebb értékű része,
és ezért intenzív ellenállás fojtja el. Az elfojtottat azonban tudatossá kell tenni,
hogy létrejöjjön az ellentétek közti feszültség, amely nélkül továbbhaladás nem
lehetséges. A tudat bizonyos tekintetben fent, az árnyék pedig lent helyezkedik
el, és ahogy a fent mindig a mély felé és a forró a hideg felé törekszik, úgy
törekszik minden tudat – talán anélkül, hogy sejtené – ismeretlen ellentéte felé,
amely nélkül stagnálásra, elszürkülésre és elfásulásra van ítélve. Csak
ellentétekből lobban lángra az élet.
GW. 7. köt. 58. old.

Az árnyékba való betekintés vezet el ahhoz a szerénységhez, amely a

tökéletlenség elismeréséhez szükséges. De éppen erre a tudatos elismerésre és
figyelembevételre van szükség mindig, amikor emberi kapcsolatot kell
létesíteni. Az emberi kapcsolat nem differenciálódáson és tökéletességen alapul,
amelyek ugyanis a különbséget hangsúlyozzák vagy az ellentétet provokálják,
hanem inkább a tökéletlenségen, a gyengén, a segítségre és támogatásra
szorulón, ami a függőség alapja és indítéka. A tökéletesnek nincs szüksége a
másikra, ezzel szemben nagy szüksége van rá a gyengének, aki támaszt keres,
és a partnerrel nem szegez szembe semmi olyasmit, ami őt alárendelt helyzetbe
kényszeríti vagy akár erkölcsi fölény birtokában megalázza. Ilyen helyzet
azonban csak ott alakul ki túlságosan könnyen, ahol túlságosan világos szerepet
játszanak magasrendű eszmények.
Az efféle meggondolásokat nem szabad afféle fölösleges
szentimentalitásnak felfogni. Az emberi kapcsolatoknak és társadalmunk belső
kohéziójának a kérdése sürgető azért, mert szemünk láttára megy végbe az
összezsúfolódott emberiségnek, a tömegembernek az atomizálódása: a
személyes kapcsolatokat aláásta az általánosan elterjedt bizalmatlanság. Ahol
jogbizonytalanság, rendőri besúgás és terror légköre uralkodik, az emberek
elmagányosodásra vannak ítélve, ami azonban éppenséggel célja és szándéka a
diktatórikus államnak, mivel tehetetlen társadalmi elemek minél nagyobb
tömegű felhalmozódásán alapul. Ezzel a veszéllyel szemben a szabad
társadalomnak érzelmi természetű kötőanyagra van szüksége, vagyis egy elvre,
amilyen például a karitásznak, a keresztény felebaráti szeretetnek az elve. De
éppen a felebaráti szeretet sínyli meg a leginkább a megértésnek a projekciók
által előidézett hiányát. A szabad társadalomnak ezért a legnagyobb mértékben
érdeke, ha pszichológiai felismeréstől indíttatva foglalkozik az emberi
kapcsolatok kérdésével, mert ettől függ tulajdonképpeni kohéziója és
egyszersmind ereje. Ahol a szeretet megszűnik, elkezdődik a hatalom, az
erőszak és a terror.
Ezekkel a megfontolásokkal nem az idealizmushoz akarok apellálni, hanem
csupán a pszichológiai helyzetet szeretném tudatosítani.
GW. 10. köt. 332. old.

A szexualitás kérdésének megvitatása csupán afféle nyers bevezetés egy sokkal

mélyebb kérdéshez, amely mellett a nemi kérdés fontossága elhalványul, ez
pedig a nemek közti lelki kapcsolat kérdése. Ezzel a kérdéssel a nő
tulajdonképpeni területére lépünk.
A nő lelkülete az erósznak, a nagy kötőnek és oldónak az elvén alapul,
ezzel szemben a férfi számára ősidők óta a logosz a legfőbb elv. Korszerűen
szólva az erósz fogalmát lelki kapcsolatnak és a logosz fogalmát dologi
érdeknek nevezhetjük. Miközben az átlagos férfi felfogásában a szó
tulajdonképpeni értelmében vett szerelem egyet jelent a házasság
intézményével, és a házasságon túl legfeljebb a házasságtörés és a konkrét
barátság létezik, a nő számára a házasság nem intézmény, hanem emberi,
erotikus kapcsolat: legalábbis ezt szeretné hinni. (Mivel a nő erósza nem naiv,
hanem megenged más be nem vallott indítékokat is, amilyen például az a
törekvés, hogy a házasság révén általa áhított társadalmi helyzetet érjen el stb.,
az elvet nem lehet tisztán megvalósítani.) A nő a házasságot kizárólagos
kapcsolatban képzeli el, amelynek kizárólagosságát ő könnyebben tudja
elviselni – anélkül, hogy unná magát –, mert ha vannak gyermekei vagy közeli
hozzátartozói, velük ugyanolyan szoros kapcsolatot tud tartani, mint a férjével.
Az a tény, hogy a nőnek gyermekeivel és hozzátartozóival nincs szexuális
kapcsolata, egyáltalán semmit sem jelent, mivel számára a nemi kapcsolat
mindenképpen sokkal kevésbé fontos, mint a lelki kapcsolat. Számára elegendő,
hogy ő is, meg férje is abban a hitben van, hogy kapcsolatuk egyedüli és
kizárólagos.
Ha a férj nem osztozik ebben a hitben, úgy érzi, hogy ez az úgynevezett
kizárólagosság megfojtja, különösen akkor, ha nem veszi észre, hogy nejének
kizárólagossága nem más, mint kegyes csalás. A nő a valóságban megosztja
magát gyermekei és lehetőleg még családja között, és így sokféle intim
kapcsolatban áll. Ha a férjének ugyanilyen kapcsolatai lennének másokkal,
megőrülne a féltékenységtől. De a legtöbb férfi az erósz dolgában vak,
elkövetik ugyanis azt a megbocsáthatatlan tévedést, hogy az erószt
összetévesztik a szexualitással. A férfi azt hiszi, akkor birtokol egy nőt, ha
szexuálisan az övé. Annál alább nem adja. Mivelhogy a nő számára csak az
erotikus kapcsolat valóban mérvadó. A nő szemében a házasság olyan
kapcsolat, amelyhez hozzátartozik a szexualitás. Mivel a szexualitás
következményei folytán félelmetes dolog, az is célszerű, hogy biztos helyen
valósuljon meg. Ha azonban a szexualitás kevésbé veszélyes, akkor
egyszersmind kevésbé releváns, és akkor a kapcsolat kérdése inkább előtérbe
kerül.
GW. 10. köt. 145-146. old.; Grundw. 9. köt. 37-38. old.

A kapcsolat kérdésével azonban a nő a férfinál nagy nehézségekbe ütközik,

mivel ez olyan szférát érint, amelyet a férfi sötétnek, kínosnak, terhesnek tart. A
férfi ezt a kérdést csak akkor kedveli, ha a nő a szenvedő fél, vagy más
szavakkal, ha a nő el tud képzelni kapcsolatot másik férfival is, és ennek
következtében meghasonlott önmagával. Ebben az esetben a nő az, akinek kínzó
problémája van, és ekkor a férfinak nem kell látnia saját kínzó problémáját, ami
nagy megkönnyebbülést jelent számára. A férfi ugyanis ebben a szituációban
meg nem érdemelten annak a tolvajnak az előnyeit élvezi, akit egy másik tolvaj
megelőzött, és így helyette került rendőrkézre. A férj ekkor hirtelen becsületes,
közömbös nézővé változik. Más helyzetben azonban a férj a személyes
kapcsolat megvitatását mindig kínosnak és unalmasnak tartja, éppen úgy, ahogy
a nő fogadná, ha férje vizsgáztatni akarná A tiszta ész kritikájából. A férfi
számára az erósz az árnyékvilághoz tartozik, azt műveli vele, hogy
belebonyolítja a feminin tudattalanba, a „lelkibe”, a nő számára viszont a logosz
halálosan unalmas okoskodás, bár az is meglehet, hogy valósággal retteg tőle és
utálja.
GW. 10. köt. 146-147. old.; Grundw. 9. köt. 38. old.

A háború pokoli barbársága szétszabdalta Európa lelkét. Miközben a férfi azt

sem tudja, hol áll a feje, annyi a dolga, hogy helyrehozza a külső károkat, a nő –
mint mindig, nem tudatosan – hozzáfog a belső sebek gyógyításához, és ehhez
mint legfontosabb eszközt a lelki kapcsolatot igényli. Ezt azonban semmi sem
gátolja jobban, mint a középkori házasság lezártsága, mivel ez teljesen
fölöslegessé teszi a tulajdonképpeni kapcsolatot. Kapcsolat csak ott lehetséges,
ahol van lelki distancia, amiként a moralitásnak is mindig szabadság a feltétele.
Ezért a feleség tudattalan törekvése a házassági kötelék lazítására, de nem a
házasság és a család lerombolására irányul. Ez nem csupán erkölcstelen, hanem
éppenséggel beteges túlzás lenne.
Köteteket lehetne teleírni esetleírásokkal annak szemléltetésére, hogy ezt a
célt az egyes esetekben milyen úton-módon érik el. A nő módszere olyan, mint
a természeté: közvetett utakat használ fel célmegjelölés nélkül. Célszerűen
reagál láthatatlanul zavaró körülményekre hangulatokkal, érzelmi kitörésekkel,
véleményekkel és tettekkel, amelyeknek látszólagos értelmetlensége, beteges
jellege – vagy hidegvérű és kíméletlen volta – végtelenül kínos az erószra vak
férfi számára.
A nő közvetett módszere veszélyes, ez a módszer reménytelenül
kompromittálhatja célját. Ezért vágyódik ma a nő is magasabb fokú
tudatosságra, értelmes tevékenységre és célmegjelölésre, hogy megszabaduljon
a vakon cselekvés természet által rákényszerített dinamikájától. A megoldást a
teozófiában és más efféle elmeszüleményekben keresi. Minden más korban az
uralkodó vallás lett volna az, amely megmutatta volna neki a végső célt, ma
azonban a vallás tanítása visszavezet a középkorba, a kultúraellenes
kapcsolatnélküliségbe, amiből a háború egész szörnyű barbársága származott:
ez a középkori szellemiség túlságosan kizárólagosan Isten számára tartogatja a
lelket, az ember itt túlságosan rosszul jár. De Isten maga sem képes fejlődni
lelkileg rosszul táplált emberiség körében. Erre az éhségre reagál a nő lelke,
mert az erósz az, ami összeköt, ahol a logosz elválaszt és tisztáz. A mai nőre
óriási kulturális feladat vár, amely talán újabb korszak kezdetét jelenti.
GW. 10. köt. 155-156. old.; Grundw. 9. köt. 46-47. old.

A HÁZASSÁGRÓL
 A házasság ritkán vagy úgyszólván sohasem fejlődik simán és válságok nélkül
individuális kapcsolattá. Nincsen tudatosulás fájdalom nélkül.
GW. 17. köt. 218-219. old.; Grundw. 9. köt. 51. old.

Tudatunk változása
Amennyiben nem a szülők okossága vagy ravaszsága, vagy úgynevezett
gondoskodó szeretete rendezte el a gyermekek házasságát, és amennyiben a
gyermekek primitív ösztönét nem oltotta ki sem elhibázott tendenciájú nevelés,
sem pedig felhalmozódott és elhanyagolt szülői komplexusokból fakadó titkos
befolyásoltság, a házastárs megválasztása normális módon nem tudatos,
ösztönös motivációból történik. A tudatosság hiányának eredménye az, hogy
nem funkcionál a különbözőség tudata, s létrejön a nem tudatos identitás. A
gyakorlati következmény az, hogy az egyik a másiknál hasonló pszichológiai
struktúrát feltételez. A normális szexualitás mint közös és látszólag egyirányú
élmény erősíti az egység és az identitás érzését. Ezt az állapotot teljes
harmóniának nevezik és nagy szerencsének tartják („Egy szív és egy lélek”);
mégpedig joggal, mivel a tudatlanságnak és a nem tudatos egységnek kezdeti
állapotába való visszatérés olyan, mint a visszatérés a gyermekkorba (innen
erednek minden szerelmes gyermekes gesztusai), sőt mint a visszatérés az
anyaölbe, egy még nem tudatos teremtő gazdagság sejtelmes tengerébe. Igen, ez
igazi és tagadhatatlan megtapasztalása az istenségnek, akinek végtelen hatalma
minden individuálisát kiolt és elnyel. Megvalósul egy tulajdonképpeni közösség
az élettel és a személytelen sorssal. Az önmagát fenntartó egyéni szándék
megtörik, a nő anya lesz, a férfi pedig apa, és így mindketten elvesztik
szabadságukat, és a továbbhaladó élet eszközeivé válnak.
A kapcsolat a biológiai ösztöncél, a fajfenntartás határain belül marad.
Mivel ez a cél kollektív természetű, ennek megfelelően a házastársak lelki
kapcsolata is lényegében kollektív természetű, és ezért pszichológiai értelemben
nem tekinthető individuális kapcsolatnak. Individuális kapcsolatról csak akkor
beszélhetünk, ha a házastársak a nem tudatos motivációk természetét felismerik,
és ha a kezdeti identitás nagymértékben megszűnik.
GW. 17. köt. 218. old.; Grundw. 9. köt. 51. old.

Akadnak manapság „ultramodernek”, akik a legkomolyabban felteszik a

kérdést, nincs-e valami tévedés, esetleg nem egészen tudatos megfontolás, vagy
egy kicsi maradiság, amikor az ember a nemek közti kapcsolatok nehézségeinek
kérdésében helytelenül még mindig középkori módszereket – hogy ne
mondjam: a barlanglakóktól örökölt módszereket – alkalmaz. Igen, vannak
olyanok, akik a keresztény házasságról szóló pápai enciklikát (Casti connubii
XI. Piustól) rémülten olvasták, habár kénytelenek elismerni, hogy a
barlanglakók számára az úgynevezett keresztény házasság a kultúra magasabb
fokát, a haladást jelenti. De noha a prehisztorikus, történelem előtti mentalitás
leküzdéséről még egyáltalán nincs szó, és ez a mentalitás a legnagyobb diadalait
éppen a szexualitás területén aratja, ahol az ember a legtisztábban láthatóan
foglya eredendő természetének, az emlős állat természetének, másrészt viszont
bizonyos tekintetben finomodtak az erkölcsök, s ezek ma már lehetővé teszik,
hogy az ember – háta mögött tíz-tizenöt keresztény évszázad nevelésével –
valamivel magasabb fokra lépjen.
Ezen a fokon a szellem – a biológiai felfogás számára érthetetlen pszichikai
fenomén – pszichológiai szempontból nem lényegtelen szerepet játszik. A
szellem már annak idején a keresztény házasság eszméje mellett határozottan
szót emelt, a mai világban pedig, amikor kételyek kezdik ki a házasság értékét
vesztő intézményét, hathatósan beavatkozik a vitába – negatívan mint az ösztön
szószólója és pozitívan mint az emberi méltóság védelmezője. Hogy eközben
éles és kusza konfliktus keletkezik az ember mint ösztönös természeti lény és
mint a szellem által meghatározott kultúrlény között, már nem csoda. De ebben
az a rossz, hogy az egyik mindig szeretné erőszakosan elnyomni a másikat,
hogy elérje a konfliktus úgynevezett harmonikus és egységes megoldását.
Sajnos még túlságosan sokan hisznek ebben a módszerben, amely mindenható a
politikában, és csak kevesen vannak olyanok, akik elítélik mint olyan módszert,
amely itt is, ott is barbár jelenség, és akik ezt olyan igazságos egyezséggel
szeretnék helyettesíteni, amelyben mindkét rész megkapja a magáét.
Sajnos azonban a nemek kapcsolatának problémáját illetően senki sem tudja
magára vonatkozóan érvényesíteni az egyezséget, ez csak a másik nemmel
kapcsolatban lehetséges. Ezért van szükség a pszichológiára! Ezen a szinten a
pszichológia lesz az igazságot tevő, vagy még inkább: a kapcsolat metodikája.
A pszichológia garantálja a valóságos ismeretet a másik nemről, és kiküszöböli
az önkényes vélekedést, a jóvátehetetlen félreértések forrását, amelyek
pusztítóan aláaknázzák korunk házasságait.
GW. 18/II. köt. 871-872. old.

A komplexuspszichológia empirikus anyaga meglepően nagy százalékarányban

nőktől származik. Ez egyébként nem különös, mivelhogy a nő nagyobb
mértékben „pszichológia-érzékeny”, mint a férfi. A férfi többnyire beéri
egyedül a „logikával”. Mindent, ami „lelki”, „tudattalan” stb., ellenszenvesnek
tart, ködösnek, homályosnak vagy betegesnek lát. A férfi a kézzelfogható dolgot
vagy tényt akarja, nem kíváncsi az érzelmekre vagy a képzelődésekre, amelyek
a tényeket vagy a dolgokat kísérik. A nő számára azonban többnyire fontosabb
az, hogy ismerje a férfinak az üggyel kapcsolatos érzéseit, mint hogy
megismerkedjen magával az üggyel. A nő számára mindaz fontos, ami a férfi
számára jelentéktelen semmiség és puszta zavaró körülmény. Ezért
természetesen a nő az, aki a legközvetlenebbül és általában a legtartalmasabban
képviseli a pszichológiát, és a legvilágosabban észlelhetünk nála nagyon sok
olyasmit, ami a férfinál árnyékolt háttérfolyamat, s amit a férfi ráadásul gyakran
nem is akar elismerni. Az emberi kapcsolat azonban a konkrét dolgokra
vonatkozó vitákkal és egyezségekkel ellentétben éppen a lelki szférát, azt a
közbülső szférát foglalja el, amely az érzelmek világától a szellemig húzódik, és
mindkettőből magában foglal valamit anélkül, hogy elveszítené különös
sajátosságát.
Ebben a szférában a férfinak kockáztatnia kell, hogy szembeszálljon a
nővel. Ahogyan a nőt a körülmények rákényszerítették, hogy egy kis
férfiasságra tegyen szert, és ennek birtokában ne rekedjen meg egy ósdi,
merőben ösztönös nőiességben, idegenül és elveszetten a férfi világában, afféle
szellemi csecsemőként, a férfi kényszerítve fogja érezni magát arra, hogy egy
kis nőiességre tegyen szert, vagyis képes legyen a pszichológia és az erotika
szemével nézni és látni, nehogy kénytelen legyen reménytelenül és gyermekien
csodálkozva futni az előtte rohanó nő után, azt kockáztatva, hogy az fölébe
kerekedik.
GW. 10. köt. 147-148. old.; Grundw. 9. köt. 39. old.

A „csak-férfiasság” és a „csak-nőiesség” számára elegendő a hagyományos

középkori házasság, amely teljesen dicséretes, gyakorlatilag sokszorosan igazolt
intézmény. A jelenkor embere azonban nagyon nehezen találja meg az utat
vissza ebbe a középkorba, és esetleg ez egyáltalán nem is sikerül neki, mert ez a
házasság csak a jelenkor által felvetett problémák kizárásával létezik. A
jelenkor embere túlságosan problematikusnak látja a mai házasságot. Hallottam,
amikor több száz hallgató előtt azt mondta az előadó német tudós: „A mi
házasságaink látszatházasságok.” Megcsodáltam bátorságát, hogy ilyen őszintén
fejezte ki magát. Az emberek rendszerint közvetetten fejezik ki magukat, afféle
jó tanácsokat adnak arra vonatkozóan, „hogyan kellene csinálni” –, hogy az
eszményen ne essen csorba. A jelenkor nője számára azonban – a férfiaknak ezt
meg kell jegyezniük – a középkori házasság nem eszmény már. Bár eltitkolja
ezt a kételyét és lázadását; az egyik azért, mert férjnél van, és ennek
következtében fölöttébb célszerűtlennek tartja, hogy a széf ajtaja nem
légmentesen zár; a másik azért, mert hajadon és túlságosan becsületes ahhoz,
hogy kertelés nélkül bevallja törekvését. Az a kis férfiasság azonban, amelyet
megszereztek, mindkét nőtípus számára lehetetlenné teszi, hogy a házasságot
hagyományos formájában („Tiszteld az uradat!”) teljesen hitelt érdemlőnek
tartsa. A férfiasság azt jelenti: tudom, mit akarok, és megteszem azt, amit kell,
hogy elérjem a célt. Ha ezt egyszer megtanultuk, annyira meggyőző, hogy –
óriási lelki veszteség nélkül – nem felejthetjük el. Az e tudás révén megszerzett
önállóság és kritikus álláspont pozitív érték, és a nő mint ilyeneket érzékeli
őket. Ezért nem tud lemondani róluk. És másrészt a férfi, aki nem csekély
erőfeszítések, sőt fájdalmak árán valamilyen mértékben bele tudott pillantani a
nő lelkébe, nem hagyja veszendőbe menni ezt az ismeretet, mert túlságosan meg
van győződve ennek fontosságáról.
GW. 10. köt. 148-149. old.; Grundw. 9. köt. 40. old.

Messziről nézve azt hihetnénk, hogy a férj és a feleség így képessé vált a
tökéletes házasság megvalósítására. A valóságban és közelről nézve azonban
nem ez történik, hanem, ellenkezőleg, először konfliktus keletkezik, mivelhogy
az, amit a feleség tudatosan, megszerzett ismeretéből kiindulva tesz, a férjnek
nem konveniál, és azok az érzelmek, amelyeket felfedez magában,
visszatetszést keltenek benne. A házastársak ugyanis nem erényeket és értékeket
fedeztek fel, hanem olyasmit, ami a kívánthoz, az elvárthoz képest kisebbrendű,
csekélyebb értékű, amit az ember joggal elítélhetne, ha azt személyes önkény
vagy hangulat következményének tekintené. Rendszerint ez is történik. De nem
egészen jogosan. A nő férfiassága és a férj nőiessége kisebbrendű, és az
sajnálatos, ha a teljes értékhez még valami kisebb értékűt toldanak. Másrészt
viszont a személyiség teljességéhez hozzátartoznak az árnyékok is: az embernek
képesnek kell lennie rá, hogy ha erős, valamiben gyenge legyen, hogy ha okos,
valamiben buta legyen, máskülönben hiteltelenné válik, és pózzá, sőt blöffé
silányul. Elvégre nem régi igazság az, hogy a nő az erős férfi gyengeségét
jobban szerette, mint az erejét, és az okos férfi butaságát is jobban, mint az
okosságát? Ezt pedig a nő szerelme akarja, mégpedig az egész férfit, tehát nem
afféle csak-férfit, hanem hozzá még a férfinak mintegy jelzésszerű negációját. A
nő szerelme ugyanis nem érzelem – ez csak férfinál fordul elő –, hanem élni
akarás, amely olykor ijesztően érzelemmentes, és amely éppenséggel a nő
önfeláldozását is képes kikényszeríteni. A szerelmes férfi nem tud szabadulni
kisebb értékű oldalától, mert erre a valóságra csak saját valóságával tud
válaszolni. És az ember valósága nem valami szép látszat, hanem hű mása az
örök emberi természetnek, amely szétválaszthatatlanul összeköti az egész
emberiséget, valamennyiünk közös emberi életének, amelyhez magaslatai épp
úgy hozzátartoznak, mint mélységei.
GW. 10. köt. 145-149. old.; Grundw. 9. köt. 40-41. old.

A feleség érzi, hogy a házasság már nem nyújt valóságos biztonságot, mert
hiszen mit ér a férje hűsége, ha tudja, hogy érzelmei és gondolatai messze
járnak, és férje csupán túlságosan okos és gyáva ahhoz, hogy gondolatai után
fusson! Mit ér neki saját hűsége, ha tudja, hogy ezzel csupán a birtokláson
alapuló hatalmát szolgálja, és közben a lelke sínylődik? Magasabb fokú hűségre
vágyik, a lélekben és a szerelemben élő hűségre, túl minden emberi
gyengeségen és tökéletlenségen.
GW. 10. köt. 153-154. old.; Grundw. 9. köt. 45. old.

A rossz házasság és következményei

Minden férfi öröktől fogva magában hordja a nő képét, és nem ennek vagy
annak a bizonyos nőnek a képét, hanem egy bizonyos nőét. Alapjában véve ez a
kép egy tudattalan, az ősidőkből származó és az eleven rendszerbe beágyazott
öröklöttség, az ősök sorának a nőkről szerzett valamennyi tapasztalatát
összegező „típus” („archetípus”), a nőről szerzett összes benyomások
lecsapódása, örökölt pszichikus alkalmazkodási rendszer. Ha a világon nem
léteznének nők, ebből a tudattalan képből mindig kiderülne, milyennek kellene
lennie a nőnek lelki tekintetben. Ugyanez érvényes a nőre is, neki is van a
férfiról veleszületett képe. A tapasztalat azt tanítja, hogy pontosabban így
kellene kifejezni: a férfiakról van képe, a férfinál ellenben inkább a nő képe van
meg. Mivel ez a kép tudattalan, mindig is tudattalanul vetítődik ki a szeretett
lényre, és egyik leglényegesebb indítéka a szenvedélyes vonzalomnak, de az
ellenkezőjének is. Ezt a képet animának neveztem el. A nőnek nincs animája, az
ő képe az animus. Az anima erotikus-érzelmi, amit a férfiak a női erotikáról és
általában a női érzelmi életről mondani tudnak, saját animájuk kivetítésén,
projekcióján alapul, és ezért hibás.
GW. 17. köt. 224. old.; Grundw. 9. köt. 56-57. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela
Jaffé. Kovács Vera fordítása. Európa Könyvkiadó 1987. 438. old.
Én mindig azt tanácsolom az analitikusoknak: „Legyen egy »gyóntatóatyátok«
vagy »gyóntatóanyátok«!” A nők ugyanis nagyon tehetségesek ilyen
tekintetben. Sokszor kiváló az intuíciójuk, találó a kritikájuk, és adott esetben
belelátnak a férfiak amima-fondorkodásainak lapjaiba. Olyasmit látnak meg,
ami a férfiak szeme elől rejtve marad. Ezért nem volt még egyetlen asszonynak
sem meggyőződése, hogy a férje a felsőbbrendű ember!
Erinnerungen. 140. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 170. old.

Amiként az apa védelmet nyújt a külvilág veszélyeivel szemben, és ily módon a

fiú számára mintaképpé válik, akként az anya azokkal a veszélyekkel szemben
nyújt védelmet, amelyek a sötétségből fenyegetik a fiú lelkét. A férfivá avatás
szertartása során ezért az avatandó oktatásban részesül a túlvilági dolgokról, s
ezáltal képes lesz arra, hogy az anya védelmét nélkülözze. A modern
kultúrember ezt a primitívsége ellenére alapjában véve kitűnő nevelési módszert
nélkülözni kénytelen. S a következmény: az anima az anya-imágó formájában
áttevődik a nőre azzal az eredménnyel, hogy a férfi, mihelyt megnősül,
gyermekes, szentimentális, függő és megalázkodó, vagy más esetben
követelőző, zsarnokoskodó és érzékeny lesz, s mindig csak saját felsőbbrendű
férfiasságának presztízsével törődik. Az utóbbi változat természetesen csak az
előbbi megfordítása. A modern ember számára a tudattalannal szembeni
védelmet, amelyet az anya jelentett, semmi sem pótolta, ezért
házasságeszményét tudattalanul úgy alakítja, hogy felesége lehetőleg vegye át a
mágikus anyaszerepet. Az eszményien exkluzív házasság leple alatt
tulajdonképpen az anyánál keres védelmet, és így csábító módon aláveti magát a
nő birtoklási ösztönének. A férfinak a tudattalan kiszámíthatatlanságaitól való
félelme a nőnek illegitim hatalmat kölcsönöz, és olyan „bensőséges
közösséggé” alakítja a házasságot, hogy az a belső feszültség miatt állandóan
szétrobbanással fenyeget – vagy pedig a férj teremti meg tiltakozásból a
„bensőséges közösség” ellentétét ugyanazzal az eredménnyel.
GW. 7. köt. 217. old.; Grundw. 3. köt. 80-81. old.

Mai tudatkultúránk – amennyiben „kultúráról” van szó – keresztény jellegű, ami

azt jelenti, hogy sem az animus, sem az anima nem integrálódott, hanem még a
projekció állapotában van, vagyis mindkettőt a dogma fejezi ki. Ezen a fokon
még a tudattalanban helyezkedik el mindkét alak mint személyiségkomponens.
De működnek a vőlegénnyel és a menyasszonnyal kapcsolatos dogmatikus
elképzelések noumenonjában.
 Amennyiben azonban „kultúránk” merőben kétes értékű fogalomnak
bizonyult, amit a keresztény ideál magaslatáról való le- és visszacsúszásnak
foghatunk fel, annyiban az isteni alakok projekciói is többnyire leereszkedtek
földközelbe, és kényszerűségből az emberi szférába tolódtak el. Ez annyiban
teljesen érthető, amennyiben a felvilágosult értelem az emberen túl semmi
nagyobbat nem tud elképzelni, mint azokat a pótisteneket, amelyek ugyancsak
totalitásigényekkel lépnek fel, és államnak meg „Führernek” nevezik magukat.
Ez a regresszió Németországban és más államokban félreismerhetetlenül
lejátszódott. És ahol látszólag nem ez történt, ott az eltolódott projekciók
ráterhelődtek az emberi kapcsolatokra, és tönkretették a házasságoknak legalább
huszonöt százalékát.
GW. 16. köt. 245. old.; Grundw. 3. köt. 184. old.

Ha a férjnek nincs igazi kapcsolata feleségével, természetesen másik kiutat

keres. Ha a férj nincs tudatában ennek, vagy az ilyen természetű fantáziáit
elfojtja, érdeklődése egyrészt visszatér az anya emlékképéhez, másrészt
közvetlenül a lányát keresi, ha van lány a családban. Ezt nevezik tudattalan
incesztusnak. Az ember nem tehető minden további nélkül felelőssé ezért a
tudattalan hajlamért, de a természet ebben a tekintetben nem tanúsít sem
türelmet, sem részvétet, hanem közvetlenül vagy közvetetten bosszút áll
betegséggel és mindenféle szerencsétlen véletlenekkel. Szerencsétlen módon
csaknem kollektív ideál az, hogy az ember a szerelem kényes dolgaiban annyira
nem tudatos legyen, amennyire csak lehetséges. A tekintély és a lojalitás álarca
mögül a szerelem elhanyagolt hatalma a gyermekeket teszi tönkre. Az egyes
embernek természetesen nem tehetünk szemrehányást, hiszen nem várhatjuk el
tőle, hogy tudja, milyen beállítódásra van szüksége, és hogyan kell megoldania
a szerelem problémáját mai ideáljaink és meggyőződéseink keretén belül. Az
ember többnyire csak az elhanyagolás, az elhalasztás, az elfojtás és az elnyomás
negatív rendszabályait ismeri. És elismerten nehéz dolog tudni a jobb
megoldást.
GW. 17. köt. 144. old.

Még olyan esetekben is, amikor a gyermekek szexuális szimptómákat mutatnak,

vagyis, más szóval, ahol az incesztuózus tendencia teljesen nyilvánvaló,
tanácsolnám a szülők pszichéjének gondos megvizsgálását. Elképesztő dolgokat
találhatunk: apát, aki tudattalanul szerelmes a lányába, anyát, aki tudattalanul a
fiával flörtöl, és így mindketten a tudattalanság leple alatt ráerőltetik felnőtt
lelki alkatukat a gyermekekre, akik azután ugyancsak tudattalanul a rájuk
osztott szerep szerint cselekszenek. A gyermekek természetesen nem tennék ezt,
ha szüleik beállítódása tudattalanul nem kényszerítené őket ilyen furcsa és
természetellenes szerepbe.
GW. 17. köt. 92-93. old.

Ezekben az esetekben az olyan tipikus házasságok egyikéről van szó,

amelyekben az apát teljesen elfoglalja a munkája, az anya pedig társadalmi
becsvágyát a gyermek által akarja megtestesíteni. A gyermeknek sikereket kell
produkálnia, hogy teljesítse anyja kívánságait és elvárásait, és hiúságának
hízelegjen. Az ilyen anya rendszerint egyáltalán nem látja a gyermek valóságos,
igazi jellemét, egyéniségét és szükségleteit. Önmagát vetíti a gyermekbe, és
kíméletlen hatalomvággyal irányítja gyermekét. Az ilyen házasság
természetesen arra is alkalmas, hogy létrehozzon efféle lelkiállapotot, sőt még
fokozza is a Circulus vitiosus útján. Ebben az esetben valószínűleg nagy
távolság van a szülők között, hiszen az ilyen férfias alkatú feleség aligha képes
igazi megértést tanúsítani egy férfi érzelmei iránt. Az egyetlen, amit ki tud
szedni a férjéből, az a pénz. A férj fizet a feleségének, hogy valamennyire
elviselhető kedélyállapotban tartsa. A feleség egész szerelmét a becsvágyba és a
hatalomvágyba helyezi át, ha ezt nem tette meg egyáltalán már jóval a házasság
előtt – tudattalanul anyja példáját követve. Az ilyen anyák szemében a
gyermekek gyakorlatilag babák, akiket kedvük szerint öltöztetnek és
szépítgetnek. Nem többek, mint néma bábuk a szülői önzés sakktábláján, és
történik mindez a drága gyermek iránti önzetlen odaadás leple alatt, hiszen,
úgymond, a gyermek boldogsága az anya életének egyetlen célja. A valóságban
azonban a gyermek nem kapja meg az igazi szeretetnek leghalványabb nyomát
sem. Ezért a gyermek egyrészt korai szexuális szimptómáktól szenved, ahogy
azt oly sok elhanyagolt és rosszul kezelt gyermeknél tapasztaljuk; másrészt
veszélyesen el van halmozva úgynevezett természetes szeretettel.
GW. 17. köt. 146-147. old.

Számtalan elromlott házasság, számtalan pályaválasztási csalódás egyetlen oka

az, hogy hiányosságok vannak a felnőttek nevelésében, akik a legfontosabb
dolgokat illetően a legmélyebb tudatlanságban élnek. Igen, vannak, akik
éppenséggel úgy vélekednek, hogy a gyermekkori rossz szokások azért
megváltoztathatatlan jellemvonások, mert előfordulnak felnőtteknél, akik kellő
nevelésben részesültek, és már rég kinőttek abból a korból, amikor az embert
nevelni lehet. Ez azonban nagy tévedés. A felnőtt is nevelhető: sőt hálás
objektuma lehet az egyéni nevelés művészetének. Csak éppen már nem
nevelhető ugyanazokkal a módszerekkel, mint a gyermek, mert elvesztette a
gyermeki psziché rendkívüli plaszticitását, képlékenységét, van saját akarata,
saját meggyőződése, többé-kevésbé kialakult öntudata, és ezért a sematikus
befolyásolás számára sokkal kevésbé hozzáférhető. Ráadásul a gyermek
szellemi fejlődésében végigmegy az ősök sorának fokozatain, és csak addig
részesül nevelésben, amíg el nem éri körülbelül a modern kultúrfokot, illetve
tudatossági fokot. A felnőtt azonban ezen a fokon van, és a jelenkori kultúra
letéteményesének érzi magát. Ezért kevéssé hajlandó arra, hogy gyermeki
módon elismerjen egy nevelőt maga fölött. Fontos az is, hogy azért nem teszi
meg ezt, mert máskülönben könnyen visszaesik a gyermekkori függési
állapotba. A felnőtt esetében ezért nem közvetlen, hanem közvetett nevelési
módszert kell alkalmazni, vagyis át kell adni neki azokat a pszichológiai
ismereteket, amelyek lehetővé teszik számára, hogy önmagát nevelje. Ilyen
teljesítményt nem lehet és nem szabad elvárnunk gyermektől, de kötelességünk
elvárni a felnőttől, kiváltképpen ha ez a felnőtt nevelő. A nevelő nem engedheti
meg magának, hogy a kultúrának csupán passzív szereplője legyen, hanem
aktívan is fejlesztenie kell a kultúrát, mégpedig önmaga nevelése révén.
Műveltsége nem rekedhet meg egy szinten, mert máskülönben olyan hibákat
kezd el javítani a gyermekeknél, amelyeket saját maga esetében nem korrigált.
Ez pedig természetesen éppen az ellentéte a nevelésnek.
GW. 17. köt. 70-71. old.

A párválasztás
Minél erősebb a szülői kép tudattalan befolyása az egyénre, annál
kifejezettebben fog a szeretett lény, akire a választás esett, a szülők pozitív vagy
negatív pótlékául szolgálni.
A szülői képtől való messzemenő befolyásoltság nem rendellenes,
ellenkezőleg, nagyon is normális, és ezért nagyon is általános jelenség. Sőt igen
fontos, hogy ez így legyen, mert különben a szülők a gyermekeikben nem
születnek újjá, azaz a szülő-imágó annyira veszendőbe megy, hogy az egyén
életében minden folytonosság megszűnik. Gyermekkorát nem tudja átmenteni
felnőttkori életébe, ennek következtében tudattalanul gyermek marad, ami egy
későbbi neurózis kifejlődésének a legbiztosabb bázisa. Szenvedni fog
mindazoktól a betegségektől, amelyek az előzményeket semmibe vevő újítókat
támadják meg, legyenek ezek akár egyének, akár pedig társadalmi csoportok.
 Az is normális, hogy a gyermekek többé-kevésbé ismét a szüleikkel
házasodnak, mert ez pszichológiailag ugyanolyan fontos, mint ahogyan egy jó
rassz fejlődése szempontjából az ősök elvesztésének bizonyos mértéke is
biológiai szükségesség. Ez biztosítja a folytonosságot, és azt, hogy ami elmúlt,
az ésszerűen éljen tovább a jelenben. Ezt illetően csak a túl sok vagy a túl kevés
az egészségtelen.
Ha a párválasztásnál a szülőkhöz való pozitív vagy negatív hasonlóság volt
mérvadó, akkor a szülői képtől, s ezzel a gyermekkortól való elszakadás sem
volt teljes. Bár a történeti folytonosság érdekében a gyermekkort az embernek
magával kell vinnie, ez azonban nem történhet a további fejlődés rovására.
Egyszer, az élet közepe táján, a gyermekkori illúziók utolsó szikrája is kialszik
– mindenesetre csakis egy ideálisnak feltételezett életben, hisz nem is oly
kevesen örök gyermekként szállnak sírba –, és a szülők imágójából megszületik
a felnőtt ember archetípusa: a férfi képe, amilyennek őt a nő ősidők óta
tapasztalta, illetve a nő képe, ahogyan ezt a férfi öröktől fogva önmagában
hordja.
GW. 10. köt. 53-54. old.; Föld és lélek. 22-23. old.

Jóllehet az ifjú embernek a házasságra érett korban van Én-tudata (a lánynak

rendszerint több, mint a férfinak), de nem túlságosan régóta, amióta felbukkant
a kezdeti tudatlanság [a gyermekkor] ködéből. Nagy területek vannak még ezért
a tudattalanság árnyékában, és ezek nem teszik lehetővé lelki kapcsolat
megteremtését. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ifjú embernek csak
töredékes ismeretei vannak a másik emberről ugyanúgy, ahogy önmagáról is,
ezért csak elégtelen információja lehet a másik indítékairól épp úgy, mint saját
indítékairól is. A férfit rendszerint többnyire tudattalan indítékok mozgatják.
Szubjektívan természetesen úgy tűnik fel neki, mintha nagyon tudatos volna;
hiszen az ember állandóan túlértékeli a mindenkori tudatos tartalmat, és éppen
az a nagy és meglepő felfedezés, hogy az, amit véglegesen elért csúcsnak
tartunk, a valóságban csupán a legalsó foka egy nagyon hosszú lépcsőnek.
Minél nagyobb a tudattalan terjedelme, annál kevésbé van jelen a házasodáskor
a szabad választás, amit szubjektívan a szerelmes állapotban világosan
megmutatkozó sorskényszer tesz érzékelhetővé. Ha a felek között nincs
szerelem, ennek ellenére lehetséges a kényszer, mindenesetre kevésbé kellemes
formában.
GW. 17. köt. 216. old.; Grundw. 9. köt. 49. old.

A még tudattalan motivációk személyes és általános természetűek. Ezek

mindenekelőtt azok az indítékok, amelyek a szülői befolyásból származnak.
Ebben a tekintetben az ifjú férfi számára az anyához való viszony, a lány
számára az apához való viszony a meghatározó. Elsősorban a szülőkhöz való
kötődés foka az, amely a tudattalanban befolyásolja, elősegíti vagy megnehezíti
a párválasztást. Az apa és az anya iránti tudatos szeretet előmozdítja az apához,
illetve az anyához hasonló házastárs választását. Ezzel szemben, ha a szülőkhöz
való kötődés nem tudatos (és a kötődésnek egyáltalán nem kell tudatosan mint
szeretetnek megnyilvánulnia), ez megnehezíti az ilyen választást, és sajátos
módosulásokat kényszerít ki. Hogy ezt megérthessük, elsősorban azt kell
tudnunk, honnan ered a szülőkhöz való tudattalan kötődés, és milyen
körülmények között módosítja vagy pláne akadályozza a tudatos választást.
Rendszerint az a mesterséges okok következtében korlátok közé szorított élet,
amely a szülőknek osztályrészül jutott, visszájára fordított formában
átöröklődik a gyermekekre, vagyis a gyermekek tudattalanul az élet olyan
irányába kényszerülnek, amely kompenzálni hivatott a szülők életében meg nem
valósult vágyakat. Ennek következménye azután az, hogy hipererkölcsös
szülőknek úgynevezett erkölcstelen gyermekeik vannak, vagy felelőtlen és
elzüllött apa beteges becsvággyal terhelt fiút mondhat magáénak stb. A
legrosszabbak a következményei a szülők mesterséges, művi tudatlanságának.
Például az anya, aki mesterségesen tudattalanul viselkedik azért, hogy ne
zavarja a jó házasság látszatát, magához láncolja a fiát, bizonyos tekintetben
férje pótlékaként. Ezzel pedig a fiú belekényszerül – ha nem is mindig
egyenesen a homoszexualitásba – választásának más, neki tulajdonképpen nem
megfelelő módosításába. Például olyan lányt vesz feleségül, aki anyjánál
nyilvánvalóan gyengébb képességű, és így nem tud konkurálni vele, vagy pedig
rabja lesz egy zsarnoki jellemű, erőszakos nőnek, aki bizonyos tekintetben el
tudja szakítani anyjától. Ha a fiatalok ösztönei nem satnyultak el, a párválasztás
mentes lehet ezektől a hatásoktól, de ezek előbb-utóbb mint gátlások
észrevehetővé válnak.
GW. 17. köt. 216-217. old.; Grundw. 9. köt. 49-50. old.

Milyen sok az olyan házasság, amely hosszú éveken át, esetleg mindig
boldogtalan, mert a férj a feleségében az anyát, a feleség pedig a férjében az
apát látja anélkül, hogy valaha is megismerné a másik ember valóságát! Az élet
valóban elég nehéz, úgyhogy legalább a legostobább nehézségeket érdemes
lenne megtakarítani. Az egyik partnerrel való alapos megbeszélés nélkül
azonban sok esetben egyszerűen lehetetlen az infantilis projekciók leválasztása.
GW. 16. köt. 232. old.; Grundw. 3. köt. 173. old.
A szülők az életben döntő szerepet játszó hatalmak, amelyek a gyermeket
kedvező vagy veszélyes tényezőként kísérik a sors tekervényes ösvényén, s
amelyeknek a befolyása alól a felnőtt is csak feltételesen tudja kivonni magát –
terápia, analízis segítségével vagy anélkül. Függetlenül attól, hogy magunk
tudatában vagyunk vagy sem, az apát és az anyát az ő megfelelőjük pótolja, ha
sikerült elszakadnunk tőlük. A szülőktől való elszakadás általában csak akkor
történhet meg, ha valamilyen következő lépcsőfokra léphetünk. Az apa helyére
például az orvos lép, ezt a jelenséget nevezte Freud indulatátvitelnek. Az anya
helyét pedig a doktrína bölcsessége foglalja el. A középkor nagy példaképe volt
az, hogy a családot az egyházi közösség váltotta fel. Az újabb korban világi
intézmények váltották fel a társadalom szellemi szervezetét, mivel a családban
való végleges megmaradásnak nagyon kedvezőtlen pszichikai következményei
vannak, és ezt ezért már az emberiség történelmének primitív fokán lehetetlenné
tették a beavatási szertartásokkal. Az embernek a családnál tágabb, szélesebb
közösségre van szüksége, mivel a család túlságosan szűk kötelékében
szellemileg és morálisan elsatnyul. Ha azonban túlságosan intenzív a kötődés,
vagyis ha a gyermek még túlságosan kötődik a szüleihez, akkor a szülőkhöz
való kötődését egyszerűen átülteti az általa alapított családba, ha egyáltalán eljut
a családalapításig, és ezzel a gyermekei számára esetleg lelki szempontból
ugyanolyan nyomorúságos miliőt teremt, amilyenben talán neki volt része.
GW. 17. köt. 101. old.

Az introvertált típus mindent, ami számára valamennyire értékes, a

szubjektumban lát, ezzel szemben az extravertált az objektumban; és
megfordítva, az introvertált számára az objektumtól való függés a
legértéktelenebb, az extravertált számára ezzel szemben a legértéktelenebb a
szubjektummal való foglalkozás, amit ő csak mint infantilis autoerotizmust
képes értelmezni. Ezért nem csoda, ha a két típus hadakozik egymással. Ez
azonban nem akadálya annak, hogy a férfi az esetek többségében valószínűleg
ellenkező típusú nőt vesz feleségül. Az ilyen házasságok mint pszichológiai
szimbiózisok igen értékesek mindaddig, amíg a partnerek nem tesznek kísérletet
arra, hogy kölcsönösen „pszichológiailag” értsék meg egymást.
GW. 6. köt. 560. old.

Közelebbi vizsgálódás során kiderült, hogy a két típus szeret egymással

házasodni, mégpedig – nem tudatosan – azért, hogy kölcsönösen kiegészítsék
egymást. Az introvertáltat reflexív, elmélkedő lénye arra készteti, hogy folyton
meditáljon vagy töprengjen, mielőtt cselekszik. Ez természetesen lelassítja
cselekvését. Félénksége és a tárgyakkal szemben táplált bizalmatlansága
tétovázásra csábítja, s ennek következtében mindig nehézségei vannak a
külvilághoz való alkalmazkodásban. Ezzel szemben az extravertált pozitív
viszonyban van a tárgyakkal. A tárgyak úgyszólván vonzzák őt. Csábítják az új,
ismeretlen helyzetek. Ha meg akar ismerni valamit, ami addig ismeretlen volt
számára, akár fejest ugrik az ismeretlenbe. Rendszerint előbb cselekszik, és
csak utána gondolkozik. A hirtelen, gyors tetteket nem előzi meg mérlegelés és
hosszas tétovázás. A két típus tehát szinte egymásnak van teremtve. Az egyik
gondoskodik a mérlegelésről, a másik a kezdeményezésről és a gyakorlati
cselekvésről. Ha ez a két típus összeházasodik, ideális lehet a házasságuk. Amíg
az élet sokféle külső szükségletéhez való alkalmazkodás teljesen leköti őket,
pompásan összeillenek. Ha azonban a férj elegendő pénzt keresett, vagy ha
nagyobb örökség hullik ölükbe az égből, jut idejük már arra is, hogy egymást
foglalkoztassák. Korábban vállvetve küzdöttek a szükség ellen. Most pedig
szembefordulnak egymással, és szeretnék megérteni magukat – és felfedezik,
hogy sohasem értették meg egymást. Más-más nyelven beszélnek. Elkezdődik a
két típus ütközete. Ez a vita mérgező, erőszakos, és kölcsönös devalválódással
jár, még akkor is, ha egészen halkan folyik a lehető legintimebb körülmények
között. Mert hiszen itt már az egyik értéke a másik értéktelenségét jelenti. Az
ésszerű gondolkozásból az következne, hogy az egyik fél saját értékének
tudatában nyugodtan elismerhetné a másik értékét, és ezzel minden konfliktus
fölöslegessé válna. Elég sok olyan emberrel van dolgom, aki efféleképpen
érvelt, és nem érte el célját, amely kielégítette volna. Ahol normális emberek a
szereplők, az ilyen kritikus átmeneti időszakon többé-kevésbé simán
átvergődnek. Normális ugyanis az az ember, aki létezni képes minden
körülmények között, amelyek az életlehetőségek elengedhetetlen minimumát
egyáltalán biztosítják. Sokan azonban nem képesek erre; ezért nem túlságosan
sok ember normális.
Amit általánosan „normálemberen” értünk, az tulajdonképpen egy
emberideál, amelynek szerencsés jellemösszetétele ritkán előforduló eset. A
többé-kevésbé differenciálódott emberek nagy többsége olyan életfeltételekre
tart igényt, amelyek a viszonylag biztosított táplálkozásnál és alvásnál többet
nyújtanak. Az ilyen emberek számára a szimbiózisviszony vége nagy
megrázkódtatás.
GW. 7. köt. 59-60. old.

Ha azonban meggondoljuk, hogy nincs olyan ember, aki tisztán csak

introvertált, vagy tisztán csak extravertált, hanem az ember számára adva van
mindkét beállítottság-lehetőség, de csak az egyik alkalmazkodási funkciót
fejlesztette ki magában, minden további nélkül eljutunk ahhoz a feltevéshez,
hogy az introvertáltban az extraverzió valahol a háttérben fejletlen állapotban
szunnyad, és ugyanígy az extravertáltban az introverzió hasonló árnyéklétben
lappang. És valóban ez a helyzet. Az introvertáltnak extravertált beállítottsága
van; de ez számára tudattalan, mert tudatának tekintete állandóan a
szubjektumra irányul. Jóllehet látja az objektumot; de hamis vagy gátló
elképzelései vannak róla, úgyhogy mindig lehetőleg távolságot tart tőle, mintha
az objektum hatalmas és veszedelmes valami volna.
A jellemfejlődés számára elengedhetetlen, hogy szóhoz engedjük jutni a
másik oldalt, éppen kisebbrendű funkciónkat; hiszen nem rendezkedhetünk be
tartósan arra, hogy személyiségünk egyik részéről a szimbiózis keretében a
másik rész gondoskodjon; bármikor elérkezhet és esetleg készületlenül ér
bennünket az a pillanat, amikor szükségünk lesz a másik funkcióra is.
GW. 7. köt. 60-63. old.

A házasság fejlődési fokai

Ami a diákházasság korai voltát illeti, hozzá kell tennünk ehhez még ugyanazt,
amit minden korai házassággal kapcsolatban el kell mondanunk: egy húszéves
nő idősebb, mint egy huszonöt éves férfi – a személyek megítélésének érettsége
tekintetében. Sok férfi esetében huszonöt éves korban még nem ért véget a
szellemi pubertás. A pubertás azonban az illúzióknak és a csupán részleges
beszámíthatóságnak a korszaka az ember életében. Ez onnan ered, hogy a fiú a
szexuális érettség koráig rendszerint teljesen gyermekes, miközben a lányban a
nemi érettséghez tartozó pszichikai szubtilitások sokkal korábban kifejlődnek.
A fiú gyermekességébe gyakran viharosan és brutálisan robban be a szexualitás,
ezzel szemben a lányban, noha már elérte a nemi érettség fokát, még sokáig
szunnyad, amíg a szerelem szenvedélye fel nem ébreszti. De meglepően sok
olyan asszony van, akiben az igazi szexualitás a házasság ellenére még sokáig
érintetlen marad, és talán csak akkor válik tudatossá, ha az asszony beleszeret
egy másik férfiba. Ez az oka annak, hogy igen sok feleségnek halvány fogalma
sincs a férfi szexualitásáról, mert egyáltalán nem tud semmit saját
szexualitásáról sem. Más eset a férfi: őt brutális tényként rohanja le a
szexualitás, és lelke forrongása közepette megjelennek az ifjúkor zavarai és
küszködései. Ritka az olyan, aki megmenekül az onánia kínzó és szorongató
problémáitól, miközben sok lány éveken át tud onanizálni anélkül, hogy tudná,
mit csinál.
GW. 10. köt. 125-124. old.

Aligha lehet a házasságon belüli lelki kapcsolatról beszélni anélkül, hogy

legalább jelzésszerűen ne említenénk a kritikus átmenetek természetét –
kockáztatva a tévedések veszélyét. Mint ismeretes, az ember pszichológiai
tekintetben nem ért meg semmi olyasmit, amit ő maga nem tapasztalt. Ez a tény
azonban senkit sem akadályoz meg abban, hogy meg legyen győződve róla: az
ő ítélete, véleménye az egyetlen igaz és kompetens ítélet. Ez a meglepő tény a
mindenkori tudattartalom szükséges túlértékeléséből származik. (A figyelemnek
e felgyülemlése nélkül a tartalom egyáltalán nem lehetne tudatos.) Ebből
következik, hogy mindegyik életkornak megvan a saját pszichikai igazsága,
úgyszólván programszerű igazsága, s ugyanez érvényes a lelki fejlődés minden
fokára is. Sőt vannak olyan fokok, amelyekre igen kevesen jutnak el – ez a
rassz, a család, a nevelés, a tehetség és a szenvedély kérdése. A természet
arisztokratikus. A normálember fikció, jóllehet vannak bizonyos általánosan
érvényes törvényszerűségek. A lelki élet fejlődés, amely azonban már a legalsó
fokon elakadhat. Úgy képzelhetjük el ezt, mintha minden egyes egyénnek
bizonyos súlya lenne, és ennek megfelelően emelkedne vagy süllyedne arra a
fokra, ahol elérkezik határaihoz. És ezzel összhangban alakulnak nézetei és
meggyőződései is. Ezért nem csoda, ha a legtöbb házasság a biológiai
rendeltetéssel eléri a pszichológiai maximum határát, s itt megáll a lelki és
morális egészség károsodása nélkül. Viszonylag kevesen hasonlanak meg
önmagukkal. Ahol sok a külső gond és baj, a konfliktus energia hiányában nem
mindig jut el a drámai feszültségig. De az anyagi biztonsággal arányosan
fokozódik a pszichikai bizonytalanság, egyelőre tudattalanul, és ekkor
neurózisokat okoz; majd tudatossá válik, és ekkor szakításokat, vitát, válást és
egyéb „házassági bonyodalmakat” idéz elő. Még magasabb fokon
megismerhetünk újabb pszichikai fejlődési lehetőségeket, amelyek a vallási
szférába tartoznak, ahol a kritikai megítélés a végéhez érkezik.
GW. 17. köt. 226-227. old.; Grundw. 9. köt. 59-60. old.

Hivatásom kezdettől fogva arra kényszerített, hogy számot vessek az egyének

sajátszerűségével, és mivel az évek során sok – nem tudom, hány – házassággal
volt dolgom, s közreműködésemmel sok férj és feleség jutott megértésre
egymással, ez a különös körülmény azt a feladatot rótta rám és egyszersmind
szükségessé tette, hogy megállapítsak és hangsúlyozzak bizonyos általánosnak
tekinthető igazságokat. Hányszor kényszerültem például arra, hogy azt
mondjam: „Nézze, az ön felesége igen aktív természet, akitől valóban nem lehet
elvárni azt, hogy egész életét kitöltse a háztartás.” Ezzel már tipizáltam,
megfogalmaztam egyfajta statisztikai igazságot.
GW. 6. köt. 577. old.

Több út vezet a tudatossá váláshoz, de mind igazodnak bizonyos törvényekhez.

A változás általában az élet második felének kezdetével indul meg.
GW. 17. köt. 219. old.; Grundw. 9. köt. 51-52. old.

Ez a változás még több következménnyel jár pszichikai, mint fizikai

tekintetben. Például igen gyakran előfordul, hogy a negyvenöt-ötvenéves férj
csődbe jut, ettől kezdve aztán az asszony viseli a nadrágot, szatócsüzletet nyit,
ahol a férj esetleg még segédként tevékenykedik. Nagyon sok olyan asszony
van, akik csak negyvenedik életévükön túl jutnak el a társadalmi felelősség és a
társadalmi tudatosság fokára. Például a modern üzleti életben, különösen
Amerikában, a negyven éven felüliek körében rendkívül gyakori az úgynevezett
break-down, az idegösszeroppanás. Ha gondosabban megvizsgáljuk az
áldozatokat, kiderül, hogy az, ami összeroppant, az addigi, férfias stílus, ami
pedig megmaradt, egy elnőiesedett férfi. És viszont, ugyanezekben a körökben
találkozunk olyan asszonyokkal, akik ezekben az években rendkívül férfiassá
válnak, kifejlesztik nagyszerű értelmi képességeiket, viszont szívüket és
érzelmeiket háttérbe szorítják. Ezek a változások igen gyakran mindenféle
házassági katasztrófákkal járnak, mert hiszen nem túlságosan nehéz elképzelni,
mi történik akkor, ha a férj felfedezi gyengéd érzelmeit, a feleség viszont a saját
okosságát.
Mindebben az a legrosszabb, hogy okos és művelt emberek élik az életüket,
miközben mit sem tudnak az ilyen változások lehetőségéről. Teljesen
felkészületlenül lépnek át az élet második felébe. Vagy netán léteznek valahol
iskolák, nem csupán főiskolák, hanem még felsőbb iskolák negyvenévesek
számára, amelyek ugyanúgy felkészítik őket a jövőbeli életre és a vele járó
követelményekre, ahogy az általános és középiskoláink bevezetik fiataljainkat a
világ és az élet ismeretébe? Nem, elképesztően készületlenül lépünk át életünk
delén a délutánba, s ami még rosszabb, hogy téves feltevéseinkhez ragaszkodva
magunkkal visszük addigi igazságainkat és eszményeinket. Az élet délutánját
nem élhetjük ugyanazon program szerint, mint a reggelt, mert ami reggel sok,
este kevés lesz, és ami reggel igaz volt, estére nem lesz igaz. Túlságosan sok
öreg embert kezeltem és túlságosan sokuk lelkének titkos kamrájába nyertem
betekintést ahhoz, hogy ne rendüljek meg ennek az alapszabálynak az
igazságától.
GW. 8. köt. 437-438. old.; Grundw. 9. köt. 72-73. old.

Egyfelől a tempóbeli különbségekből, másfelől a szellemi személyiség

jellegéből következően alakul ki egy tipikus nehézség, amely a kritikus
pillanatban működni kezd... Ez csaknem törvényszerű jelenség: egy feleség, aki
szellemileg teljesen a férjéhez, és egy férj, aki érzelmileg teljesen a feleségéhez
kötődik, mintegy egymást tartalmazzák. Ezt a helyzetet a tartalmazó és a
tartalmazott problémájának nevezhetnénk.
A tartalmazó lényegében teljes egészében a házasságon belül van.
Osztatlanul fordul a másik felé, a külvilág felé nincsenek lényeges
kötelezettségei és érdekei. Ebben az egyébként „ideális” állapotban az a
kellemetlen, hogy az egyén nyugtalanító függést érez valami áttekinthetetlen,
ezért nem egészen szavahihető vagy megbízható személyiségtől. Az előny a
személyiség saját osztatlansága – ami nem lebecsülendő tényező a lelki
ökonómia szempontjából!
A tartalmazott, akinek egy kissé disszociálódott struktúrája folytán
különösen szüksége lenne arra, hogy egy másik ember iránti osztatlan
szerelemben önmagával egyesüljön, olyan helyzetbe kerül, hogy ebben a
számára természetesen nehéz törekvésben az egyszerűbb személyiség megelőzi.
Miközben a másikban keresi mindazokat a szubtilitásokat, árnyalatokat és
komplikációkat, amelyek saját tulajdonságainak kiegészítéséül és ellensúlyául
szolgálhatnának, megzavarja a másik egyszerűségét. Mivel pedig az
egyszerűség normális körülmények között előnyben van a komplikációval
szemben, emberünknek hamarosan fel kell hagynia azokkal a próbálkozásaival,
hogy egy egyszerű természetet szubtilis és problematikus reakciókra késztessen.
Ugyanakkor a másik is, amelyik egyszerű természetével összhangban egyszerű
válaszokat keres benne, hamarosan meglehetősen sok munkát fog adni neki
azzal, hogy éppen az egyszerű válaszok elvárásával „konstellálja” (ez a
megfelelő terminus technicus) az ő komplikáltságát. Az előbbi kénytelen nolens
volens [akarva, nem akarva] visszahúzódni önmagába az egyszerű meggyőző
ereje elől. A szellemi munka (általában a tudatfolyamat) az ember számára
olyan erőfeszítés, hogy az egyszerűt minden körülmények között előnyben
részesíti, még ha az távol áll is az igazságtól. És ha már legalább féligazság, az
ember úgyszólván rabja lesz neki. Az egyszerű természet úgy hat a
komplikáltra, mint egy túlságosan kicsiny szoba, amely nem nyújt neki
elegendő teret. A komplikált természet ezzel szemben az egyszerűbbnek
túlságosan sok szobát ad túlságosan sok térrel, úgyhogy az egyszerűbb nem is
tudja pontosan, tulajdonképpen hová tartozik.
GW. 17. köt. 220-222. old.; Grundw. 9. köt. 53-54. old.

Mivel az élet második felének céljai mások, mint az első felének céljai, ha az
egyén túlságosan sokáig megmarad az ifjúkori beállítottságban, az akarat
megosztódik, meghasonlás támad benne. A tudat előrehajt, bizonyos tekintetben
saját tevékenységének engedelmeskedve; a tudattalan azonban visszatart, mivel
a további terjeszkedéshez szükséges erő és belső akarat kimerült. Ez a belső
meghasonlás elégedetlenséget okoz, és mivel az ember nincs tudatában
állapotának, az okokat rendszerint házastársára vetíti ki. Ennek következtében
kritikus légkör alakul ki, ami a tudatosulás elengedhetetlen előfeltétele. Ez az
állapot a házastársaknál rendszerint nem egyszerre kezdődik. A legjobb
házasság sem tudja annyira tökéletesen megszüntetni a különbségeket, hogy a
házastársak állapotai teljesen azonosak legyenek. Rendszerint az egyik fél
gyorsabban beleszokik a házasságba, mint a másik. Az egyik félnek például a
szülőkhöz való pozitív viszonyának köszönhetően kevés vagy semmi nehézsége
sem lesz a házastársához való alkalmazkodásban, a másik felet ellenben gátolja
a szülőkhöz való mély, tudattalan kötődés. Az utóbbi ezért csak később jut el a
teljes alkalmazkodásig, és mert nehezebben érte el ezt a fokot, talán tovább is
tudja megőrizni.
GW. 17. köt. 219-220. old.; Grundw. 9. köt. 52-53. old.

A házasság ma
A házasság intézménye (sőt a vallás nyelvén szólva: szentsége) annyira
vitathatatlan társadalmi és erkölcsi érték, hogy érthető, ha lazítását
nemkívánatosnak, sőt esetleg felháborítónak tartják. Az ember tökéletlensége
mindig disszonáns hang eszményeink harmóniájában. Sajnos senki sem egy
általa kívánatosnak tartott világban él, hanem csakis a valóságos világban, ahol
jó és rossz viaskodik egymás megsemmisítésére törve, ahol a kezek, amelyek
teremteni és építeni akarnak vagy kénytelenek, nem kerülhetik el a
bepiszkolódást. Valahányszor valami igazán aggasztóvá válik, valaki nagy
tapstól kísérve megnyugtat bennünket afelől, hogy semmi sem történt, és
minden rendben van. Ismétlem, hogy aki így tud gondolkodni és élni, az valahol
máshol él, nem a jelenben. Vizsgáljunk meg kritikusan egy házasságot górcső
alatt: ahol nem valamiféle megrendítő gondok és bajok gátolják és oltják ki a
„pszichológiát”, ott láthatóvá válnak a többé-kevésbé titkolt lazulás szimptómái,
ott van „probléma a házassággal”, a kibírhatatlan kedélyállapotoktól kezdve
egészen a neurózisig és házasságtörésig terjedően. Azok, akik még kibírják,
hogy tudatlanságban maradjanak, sajnos utánozhatatlanok, vagyis jó példájuk
nem eléggé ragadós ahhoz, hogy tudatosabb emberek ismét le tudjanak szállni a
puszta tudattalanság nívójára.
GW. 10. köt. 151. old.; Grundw. 9. köt. 42. old.

Mindazok számára – és sokan vannak ilyenek –, akiknek a jelent nem feltétlenül

kell szeretniük, rendkívül fontos, hogy hisznek a házasság eszményében és meg
is tartják, mert semmit sem nyernek azzal, ha a társadalom egyszerűen csak
lerombol egy eszményt és kétségtelen értéket anélkül, hogy valami jobb lépne a
helyébe. Ezért habozik a nő is, akár férjnél van, akár nincs, hiszen nem tud
egyértelműen a forradalom mellé állni, hanem sötét kétségek gyötrik...
Amíg van a törvénynek olyan paragrafusa, amely pontosan leszögezi, hogy mi a
házasságtörés, a nőt elkerülhetetlenül kétségek fogják gyötörni. Tudja azt a
paragrafus, hogy mi a „házasságtörés”? És e paragrafus definíciója a most végre
felfedezett örök igazság? A valóságban a nő számára egyedül valóban érvényes
pszichológiai álláspont szerint ez a definíció merőben silány fércmunka, mint
minden, amit a férfi azért talál ki, hogy a szerelemnek érthető kifejezést adjon.
A nőt azonban nem a kevéssé ízléses törvényi paragrafusok érdeklik, amelyeket
az erotika szempontjából vak férfi ész talál ki, sem a „házassági bonyodalmak”,
„házasságon kívüli nemi közösülés” és a „házastárs hűtlensége”, hanem
számára a szerelemről van szó. Efféle ízléstelenségeket csak az követhet el, aki
rendíthetetlenül hisz a hagyományos házasságban, ahogyan igazi
istenkáromlásra is csak az képes, aki hisz Istenben. Aki azonban kételkedik a
házasságban, az nem lehet házasságtörő, és rá nem érvényes a paragrafus, mert
Pál apostolhoz hasonlóan a törvényen túl, a szeretet magasabb fokú állapotában
érzi magát.
Mivel azonban a törvények minden híve oly gyakran megszegi saját
törvényét – butaságból, csábításnak vagy bűnös hajlamnak engedve –, a mai nő
nem tudja eldönteni, hogy végül nem tartozik-e ő is ugyanebbe a kategóriába. A
hagyományos álláspont szerint ő is oda tartozik. Ezt tudnia kell, hogy tudatában
ledőljön a respektus, a tekintélytisztelet bálványa. Respektusa annak van – mint
az eredeti latin szóból következik –, aki láttatni tudja magát, aki tehát megfelel a
köz elvárásának, más szóval ideális álarcot visel; röviden szólva csal. A jó
forma nem csalás; ha azonban a tekintélytisztelet elfojtja a lelket, az igazi, Isten
által elrendelt tartalmat, az ember hasonlatossá válik azokhoz, akikről Krisztus
azt mondta: olyanok vagytok, mint a „fehérre meszelt sír”.
GW. 10. köt. 151-152. old.; Grundw. 9. köt. 43-44. old.

A mai nő tudatára ébredt annak a tagadhatatlan ténynek, hogy csak a szerelem

állapotában éri el azt, ami a legmagasabb rendű és a legjobb benne, és ez a tudás
rávezeti arra a másik felismerésre, hogy a szerelem túl van a törvényen, ez ellen
azonban ismét fellázad személyes tekintélytisztelete. Hajlamosak vagyunk rá,
hogy ezt a közvéleménnyel azonosítsuk. Ez azonban a kisebb baj lenne; a
rosszabb az, hogy ez a vélemény tulajdonképpen a vérében van. Ez a vélemény
úgy tűnik fel neki, mint valamilyen belső hang, a lelkiismeret egy fajtája, és ez
az a hatalom, amely sakkban tartja. Vagyis a mai nő nem tudatosította magában,
hogy legszemélyesebb, legintimebb tulajdona összeütközésbe kerülhet a
történelemmel. Ez az összeütközés a legváratlanabb, legabszurdabb esemény
számára. De végtére is ki van teljesen tudatában annak, hogy a történelem a
valóságban nem vastag könyvekben van, hanem a vérünkben rejtőzik? Az
ilyenek nagyon-nagyon kevesen vannak.
GW. 10. köt. 152. old.; Grundw. 9. köt. 43-44. old.

Amíg a nő a múlt életét éli, sohasem ütközik össze a történelemmel; de mihelyt

elkezd akár csak enyhén eltérni a történelmet uraló egyik kulturális
tendenciától, megtapasztalja a történelmi inercia, tehetetlenség egész erejét, és
ettől a váratlan ütközéstől összeroppanhat, talán bele is hal! Habozása és
kétsége érthetővé válik, mivel nem csupán a legnagyobb mértékben kínos és
félreérthető helyzetben van, minden züllöttség és hitványság szomszédságában,
hanem valósággal két világhatalom – a történelmi inercia és az isteni teremtő
erő – közé került.
Ki fogja ezt tőle zokon venni Hiszen nem úgy van-e a legtöbb férfi is azzal,
hogy előnyben részesíti a laudabiliter se subiecitet [dicséretesen aláveti magát]
átvitt értelemben azzal a csaknem reménytelen konfliktussal szemben, hogy az
embernek csinálnia kell-e a történelmet vagy sem? Végül is nem kevesebbről
van szó, mint arról, hogy az ember hajlandó-e történelmietlenné válni, és ezzel
történelmet csinálni vagy sem. Nem csinál történelmet az, aki nem meri a bőrét
vásárra vinni, vagyis nem próbálja meg, hogy a kísérletet, ami a saját élete,
végigvigye, és ezzel életét nem folytatásnak, hanem kezdetnek nyilvánítsa. A
folytatás olyan ügy, amelyről már az állat is gondoskodik, a kezdet azonban az
ember kiváltsága, az egyetlen, amit az állatit meghaladva felmutathat.
GW. 10. köt. 153. old.; Grundw. 9. köt. 44. old.

A mai nőt kétségtelenül roppant erősen foglalkoztatja ez a probléma. Így

nyilvánul meg benne korunk egyik általános kulturális tendenciája, nevezetesen
az ember lényegének teljesebb megvalósítására irányuló törekvés, az értelmes
élet vágya, s az értelmetlen egyoldalúságtól, a tudattalan ösztönösségtől és a
történés vak sorsszerűségétől való csömör. Az európai ember lelke nem
felejtette el a háború tanulságait, bármennyire szerette volna tudata felejteni. A
nő egyre inkább tudja, hogy csak a szerelem révén éri el a teljesebb
önmegvalósítást, amiként a férfi sejteni kezdi, hogy csak a szellem ad igazi
értelmet életének, és alapjában véve mindketten a kölcsönös lelki kapcsolatot
keresik, mert a szellem szeretete és a szeretet szelleme a beteljesülést igényli.
GW. 10. köt. 153. old.; Grundw. 9. köt. 44-45. old.

Idézett művek
C. G. Jung, Gesammelte Werke (GW), 19 Bände, hrsg. von Lilly Jung-Merker
und Elisabeth Rüf, Olten 1971 ff.

Különösen

Das Liebesproblem des Studenten: GW 10

Die Ehe als psychologische Beziehung: GW 17

Die Frau in Europa: GW 10

C. G. Jung, Briefe, 3 Bände, Olten 1972 f.

Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung, aufgezeichnet von Aniela

Jaffé, Olten 1971, Sonderausgabe 1984 (C. G. Jung, Emlékek, álmok,
gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Fordította Kovács Vera. Budapest,
Európa Könyvkiadó 1987)

Grundwerk C. G. Jung (Grundw.), 9 Bände, hrsg. von Helmut Barz, Ursula

 Baumgardt, Rudolf Blomeyer, Hans Dieckmann, Helmut Remmler,
Theodor Seifert, Olten 1984 f.

Das C. G. Jung Lesebuch, ausgewählt von Franz Alt, Olten 1983

Tartalom
Előszó

A SZEXUALITÁSRÓL

A szexuális kérdés
Nemi erkölcsünk tévúton
Mi a szexualitás?
A gyermekkori szexualitás
Szexuális komplexusok

A SZERELEMRŐL

A szerelem titka
A szerelem a szellemi szférában
A szerelem formái
Az anya- és apakomplexus
A szerelem mint lelki kapcsolat

A HÁZASSÁGRÓL

Tudatunk változása
A rossz házasság és következményei
A párválasztás
A házasság fejlődési fokai
A házasság ma

Idézett művek
 FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR,
A KOSSUTH KIADÓ RT. ELNÖK-VEZÉRIGAZGATÓJA
A KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTE
A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA PÁNYI BÉLA MUNKÁJA
MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR
TERJEDELME 6 (A/5) ÍV
SZEDTE ÉS TÖRDELTE A KOSSUTH KIADÓ
NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT
FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ