A szaporodás és szaporítás módjai, jelentőségük a kertészetben

A fás növények termesztése évezredek óta meghatározó szerepet játszik a kertészetben. A fás
növényekhez tartozik a gyümölcstermő növények csaknem mindegyike, a szőlő, valamint a
környezet díszítésére telepített díszfák, díszcserjék. Szaporodásuk, szaporodó szerveik évmilliók
során a fajok fejlődésével és a környezethez való alkalmazkodással alakult ki, a fajok elterjedését,
az új környezetben való megtelepedésüket szolgálta. A szaporítás, mint tudatos emberi
tevékenység, csak később, az egyes fajok termesztésbe vonása, termesztése során alakult ki, s
alapvetően a fajok szaporodásának ismeretére, azok szaporodó szerveinek felhasználására alapul,
a termesztési céloknak megfelelően. A fás növények termesztése, termesztésbe vonása feltételezte
szaporodásuk, szaporításuk ismeretét. Az emberiség több ezer éve ismeri a szaporításuk módjait, s
ezeket eredményesen gyakorolja. A szaporodás alapja a természetben szaporodást szolgáló
szervek létrejötte, majd ezek leválása a szülőegyedről, s végül a szaporodószervből létrejött új
egyed megtelepedése a megfelelő környezetben. Ezekkel a lépésekkel analógnak tekinthetjük a
szaporítás – mint tudatos tevékenység – során a szaporítóanyag előállítását, leválasztását az
anyanövényről, regenerációját, felnevelését, majd az új növényegyedek eltelepítését.

Számos ókori szerző (Vergilius, Kr. e. 70–19, Plinius, Kr. u. 23–79) régóta ismert módszerként
mutatja be a szaporítási módok legtöbbjét. Az idők folyamán természetesen ezek a technikák
fejlődtek, tökéletesedtek, a velük kapcsolatos ismeretek bővültek, de a két alapvető szaporítási
módszer, a magról, illetve a vegetatív szervekkel történő szaporítás különbségét már az ókorban is
jól ismerték. A növények ivaros és ivartalan szaporodásának kertészeti szempontból fontos
jellemzőit az 1. táblázatban foglaltuk össze.

1. táblázat. A szaporodás két alapvető típusa

A szaporítás mint tudatos emberi tevékenység a növények szaporodásra alkalmas részeit, szerveit
használja fel. A szaporítási módok csoportosítása is ennek alapján lehetséges, figyelembe véve
ezen szaporításra szolgáló szervek létrejöttét. Általában ivaros és ivartalan szaporítási módokról
beszélnek a szakkönyvek, az előbbi alatt a magról, az utóbbinál pedig a vegetatív szervek
felhasználásával történő szaporítást értik. Ez az értelmezés azonban megfeledkezik arról, hogy
magvak aszexuális módon is létrejöhetnek. A 2. táblázat egy áttekinthető rendszerbe foglalja a fás
növényeknél alkalmazott szaporítási módszereket, besorolva az utóbbi időszakban kifejlesztett in
vitro technikákat is.
2. táblázat. A szaporításmódok csoportosítása
A fás növények fajtáinak túlnyomó többségét csak aszexuális módszerekkel lehet fajtaazonosan
szaporítani, vagyis vegetatív szervekkel, apomiktikus maggal (obligát apomixis) és szomatikus
embriógenezissel. Ez utóbbi két esetben az utódok genetikailag az anyanövénnyel teljesen
azonosak, de embrióként ontogéniájukat elölről kezdik.

Ivaros úton reprodukálható fajták elméletileg a fás növényeknél is lehetségesek, az

öntermékenyülőknél beltenyésztett vonalak, az önmeddőknél hibrid populációk igen könnyen
létrehozhatók. A hibrid populációk magjának azonos összetételű létrehozását megkönnyíti az is,
hogy a kiválasztott szülőegyedek könnyen klónozhatók, és a kiválasztott szülőkombinációk évekig,
évtizedekig élve ugyanazt a magoncpopulációt adják. Az ilyen populációk azonban csak alanyként,
illetve bizonyos díszváltozatoknál, erdei fafajoknál használatosak, mivel a gazdasági értéküket
meghatározó tulajdonságaikat tekintve (pl. gyümölcsminőség) a klónokhoz viszonyítva nagyobb a
heterogenitásuk, számos tulajdonság tekintetében azonban megfelelő lehet a populációk
kiegyenlítettsége.

A vegetatív szervekkel történő szaporítási módok használatának oka az, hogy így lehetővé
válik egyetlen értékes egyed genotípusának rögzítése, konzerválása, ami a fás növények fajtáinál
ma is meghatározó jelentőségű. Mag nélküli vagy csírázóképes magot nem termő fajták (szőlő,
füge, banán) egyetlen szaporítási módja. Az oltás használatának elterjedésével és megismerésével
lehetővé vált több genotípus előnyös tulajdonságainak kombinációja egyetlen egyedben
(oltványok), ami további termesztés-technológiai előnyöket jelenthet. Szintén előnyt jelent, hogy
így lehetséges egyes fejlődési fázisok rögzítése (juvenilis alak), illetve a felnőttkori, termő állapot
gyorsabb elérése. Hátrányaként kell említenünk, hogy ez a szaporítástechnológia bonyolultabb,
nagyobb szaktudást igényel, a szaporítóanyag tárolási lehetőségei korlátozottak, különleges
berendezésre, eszközökre van szükség, s ezért költségesebb. Ökológiai alkalmazkodóképesség
vonatkozásában a klón elaszticitása kisebb, a genetikailag uniformis ültetvények monokultúrája
sebezhetőbb. Vírus és más patogén szervezetek szaporítóanyaggal történő átvitelével számolni
kell. Mindazonáltal a gyümölcsfajták, díszfa- és cserjefajták, valamint egyes ősi termesztett
növények fontos szaporítási módja (banán, cukornád, burgonya, édesburgonya).
Az ivaros szaporítás használatát a kertészeti fás növények fajtáinál korlátozza az a tény, hogy
csak tiszta vonalak, beltenyésztett vonalak, hibrid fajták szaporítóanyagának előállítására alkalmas.
Előnye viszont, hogy olcsó tömegszaporítást tesz lehetővé, a szaporítóanyag nagy mennyiségben
képződik, egyszerű a mag kezelése, tárolása hosszú ideig lehetséges, és többnyire különleges
kezelés, berendezés nélkül nevelhető csemete. Ökológiai szempontból mindenképpen előny, hogy a
populáció elaszticitása nagyobb, jobban alkalmazkodik változó, illetve kiegyenlítetlen termőhelyi
feltételekhez. A magoncok több faj esetében vírusmentesek (alma, citrusfélék), ami a csemete-
előállítás és nemesítés szempontjából is fontos előny. Elsősorban erdei fafajok, tömegcserjék és
fák, valamint a gyümölcsfaalanyok előállításánál és a nemesítésben van jelentősége.