A tébolyba taszító magány küszöbén

Hozzám hasonlóan, titkon fanyalognak a kritikusok, ha valamely sikeres produkció folytatásával

ismerkednek. Fordulat kell – hisz nincs két egyforma színházi felvonás sem – fordulat, amely
lebilincselőbb, mint bármely más folytatás esetében.

Van ez a „japán csoda”, a Takumi-kun sorozat. Gotou Shinobu és Ooya Kazumi manga rajzoló
művészek első kötetének hőseit Yokoi Kenji ültette át a film nyelvére, hogy egy inkább TV-s mozi
jellegű, ettől függetlenül az igaz szerelmet prezentáló alkotást kreáljon a történetből. Talán nem is
gondolta át kellőképp, mire vállalkozik, talán nem volt elég pénze a büdzsé kikerekítéséhez – utóbbi
szerintem abszurd –, de meg kell hagyni, az első rész filmi színvonala a béka fenekét súrolja. Ennek
ismeretében gondolhatjátok, mennyire vártam a folytatást. A sztori képzeletbeli gombolyagának
tovább gördítése persze érdekelt, ám nem voltam kíváncsi a várt „képi-zenei-filmi megoldás gagyikra”.

Kellemes csalódás volt: az epikus projekt elkezdett felnőni az elvárható szintre. Egy jó film nemcsak
a sztori maga. Megítélésem szerint a Takumi-kun: A szivárványszínű üveg jobb, mint elődje, számomra
viszont még most is idegen a világ, a miliő. Nem rasszizmusból vagy ilyesmi, csak nem látok fantáziát a
távol-keleti mozikkal kapcsolatban. Ezért sem találom a szavakat.

Meglepő, de Hayama Takumi (Hamao Kyosuke) és szívbéli szerelme, Giichi Saki (Watanabe Daisuke)
nem töltötték együtt a nyári szünetet – mondjuk Seattle-ben, Gii apjánál. Pedig ily lángoló
szerelmesek nem bírnák ki egymás nélkül. Na, mindegy. A tanév elején találkoznak, és Gii érzelmes
csókjelenete egyből bonyodalmakat szül. Az első részben jellemző ármányt és intrikát a kisördöggé
változott belső hang sugalmai váltják fel. A meggondolatlanul kimondott szavak, elszórt gesztusok
komoly, ám igazán feszültségmentes, Takumi túlzott mimózaságából fakadó köröket eredményeznek.

A fősulira új elsősök érkeznek, köztük Morita-kun (Hiyori Yuki), aki iránt Gii-ék évfolyamtársa és a klikk
tagja, Takeshi (Hosogai Kei) rögtön valami olyant kezd érezni, amitől az embernek izzadni kezd a
tenyere, és hevesebben ver a szíve. Érthető, hisz, ahogy valószínűleg zeneszerzőt, sminkest, díszlet-és
jelmeztervezőt, stylistot és fodrászt váltott a projekt, úgy a castingot is más intézte. Na, persze ez
jókora feltételezés.

Mint derült égből villámcsapás, úgy éri Takumit – és minket is – a rettenetes hír: Takeshi halálos
beteg, és már csak hetei vannak hátra. …

Ergo izgulhatunk. Ergo már most kiveszett a szériából a hepiend! Ergo kuriózum. Itthon mindenképp.
Nagyon tetszik az alkotók elrejtett intése. „Ne légy ostoba, és vedd észre a jeleket. Ha már őszintén
kinyilvánította érzelmeit, dalra kéne fakadnod, lebegni a mámortól és minimum dervistáncot járni a
diáksereg előtt.” A harmadik részre talán Takumi nemcsak érzi a szerelmet, de át is érzi, meg is tudja
élni magyarán.

„Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor… nem is éltél. Olyat találj, akit szeretsz, és aki ezt
viszonozza. Hogy találhatsz rá? Hallgass a szívedre. Mert most nem dörömből.” Az Anthony Hopkins
által megformált Bill Parrish szavai ezek a Joe Black-ből (1998). Hallgassunk mi is rá. Éljük meg a
szerelmet, s a szenvedést egyaránt.

Ameco