Fund Egyháztan 2008-2009 II Félév Teljes

Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ
FUNDAMENTÁLIS
TEOLÓGIA
EGYHÁZTAN
2008-2009. II. félév

1. Bevezetés
1. Fundamentális és dogmatikus ekkléziológia
A patrisztikában nincs külön ekkléziológia, de még a középkorban sem.

Csak az újkori kontroverziákban merül fel a kérdés: melyik Krisztus igazi egyháza?
Azóta öszegyűjtötték és rendszerezték az egyházról szóló kijelentéseket. (Korábban, a 13.
századtól már folyt a vita a konciliarizmussal kapcsolatban: miben áll a pápa, illetve a
zsinatok teljhatalma? Az első rendszeres ekkléziológiák a 15. században jöttek létre.) 1 Az
igazi föllendülés azonban a reformáció idején következett be. Ennek következtében az
egyházról szóló traktátus az apologetika részévé lett, a klasszikus hármas felosztásban a
demonstratio catholica részeként. Három alapvető témája: a katolikus egyház Krisztus igaz
egyháza; ezt bizonyítja krisztusi alapítása. Mint ilyen hitelesen őrzi és továbbítja a
kinyilatkoztatást, ez az alapja az egyház tévedhetetlen tanítótekintélyének. Újabban azonban
az ekkléziológia a dogmatika részévé vált, hiszen az egyház misztériumát hittel fogadjuk be.
(Hasonlít a helyzet a fundamentális és a dogmatikus krisztológia egységéhez.)
2. Az egyháztan helye a fundamentális teológiában: a hit lehetőségi feltétele
A fundamentális teológia azért foglalkozik az egyházzal, mert az hozzátartozik a hit

lehetőségi feltételeihez, mivel konstitutív eleme a hitnek mint hitközösség és a Krisztusban
hívők közössége. Ezt jól kifejezi a keresztelés szertartása, ahol ezt kérdezik a
keresztelendőtől: „Mit kívánsz az egyháztól?”, s erre azt válaszolják: „hitet”. A hit tehát nem
egyéni teljesítmény, hanem ajándék, amelyet Isten és a Szentlélek az egyházon keresztül ad
nekünk.2 A hitnek ezt a struktúráját bizonyítja Róm 10,13-15. is: a hit – a filozófiától eltérően
– hallásból ered, s egy hívő közösség tagjává tesz. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a hit
kizárja a gondolkodást!) Hiszen a hit nem az elgondolhatónak az elgondolása, amely
gondolkodásunk végeredményeként elérhető.3 A gondolkodás feladata: a hallottakat
átgondolni, s ennek keretében végiggondolni a hit lehetőségeit és feltételeit. A hitben tehát a
szó előbbre van a gondolatnál – ebben különbözik struktúrája a filozófiától.
Különbözik azonban abban is, hogy a hit esetében a közösség előbbre való az
egyénnél. Az igehirdetésben hallott szó egy hívő közösségbe vezeti be az azt befogadót. Az
így létrejött közösség tehát a hívők gyülekezete, creatura verbi, ekklészia, ecclesia: az Igét
befogadók közössége. Az egyház az a tér , amelyben ki-ki megélheti a hitét. Luther: „Ha meg
akarod találni Krisztust, az ergyházat kell megtalálnod. Az egyház az anya, amelyik minden
keresztényt megfogan és hordoz.”
Az apologetikus megközelítés a hit előzményeit, feltételeit tisztázza, a dogmatikus
megközelítés viszont az egyházat a hit tárgyának is tekinti, mégpedig mint a Szentlélek
művét. Az apostoli hitvallástól kezdve világosan megkülönböztetik a Szentháromságba vetett
hitet attól az aktustól, amellyel az egyházat elfogadjuk: „credo sanctam ecclesiam”.4
Tertullianus „a Három /személy/ testének” nevezi az egyházat.
1
Neuner, Peter: Ekklesiologie, in: Beinert, Wolfgang: Glaubenszugänge, Bd. 2. Paderborn, 1995. 403.
2
Fries, Heinrich: Fundamentaltheologie, Graz, 1985. 321.
3
Ratzinger, Joseph: Bevezetés a kereszténységbe, Budapest, 2007. 31-68; 76-87.
4
De Lubac számos szép patrisztikus idézetet hoz ennek szemléltetésére, pl.: „Credimus ergo in Deum. Credimus
et sanctam ejus Ecclesiam esse. Non autem credimus in Ecclesiam sicut Deum, quia Ecclesia non est Deus.” Vö.
De Lubac, Henri: Mysterium Ecclesiae, Leipzig, 1979. 181.
Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 1

Az egyház ugyanakkor a hit alanya is: az üdvösség útján zarándokló nép, a keresztény
hívő közösség hitét hordozza.5 Mindnyájan személyesen valljuk meg hitünket, ez azonban a
hívő közösségébe, az egyház hitébe kapcsol be, ahogy a zsinati határozatok formulája jelzi:
„ez a katolikus egyház hite”. Szent Tamás szerint: „confessio fidei traditur in symbolo, quasi
ex persona totius Ecclesiae.” Ez a hit azonban nem saját erőfeszítéséből fakad, hanem mint
Isten választott népe, a feltámadt Krisztus teste őrzi a Szentlélekben született új teremtés
valóságát. Ebből fakad küldetése a világhoz.
Az egyház a fundamentálisban a kinyilatkoztatáshoz és Krisztushoz kapcsolódik. Isten
szavának, a kegyelem, a kiengesztelődés, az üdvösség szavának konkretizálódása. E Szó alatt
áll, mint Isten népe, Krisztus teste, a Lélek temploma, az eszkatologikus üdvösség közössége.6
Mindez szükségessé teszi az egyháztant, de a klasszikus apologetika megközelítésétől eltérő
módon. A hagyományos demonstratio catholica módszere és kiterjedése mára elégtelennek
bizonyul. A kontroverziák iskolás teológiájában a katolikus egyház fenntartotta exkluzív
igényét az igazságra. A II. Vatikáni zsinat után az ökumenikus nyitással a kérdés („Melyik az
egyetlen igaz egyház a keresztény egyházak közül?”) módosult, hiszen ma többes számban
beszélünk egyházakról és egyházi közösségekről. A zsinat, de a Dominus Jesus nyilatkozat is
elismeri, hogy más egyházakban és egyházi közösségekben is van igazság, s a katolikus
egyházban is elhomályosult egyes részeiben.7
Ma elégtelennek bizonyult a külsődleges, csak történeti bizonyítás, amely szerint a
katolikus egyház, és csak az: azonos Jézus egyházával, mert őrzi az apostoli folytonosságot.
Ma tartalmi, dogmatikai szempontok is fontosak. Ezért is indokolt az egyháztan tárgyalása
mind fundamentális, mind dogmatikai szempontból. A kettő kiegészíti egymást, ha a
fundamentális nem a kontroverziára és a védekezésre koncentrál, hanem a dialógust sürgeti.
3. A De vera ecclesia traktátus kialakulásának története
Kezdettől fogva fennáll a kérdés, hogy mik az igaz egyház kritériumai, és ki tartozik az Isten
egyházához, melyek az egyháztagság feltételei (vö. pogánykeresztények). Az egység,
szentség, apostoliság és katolicitás már az egyházatyák korában az igaz egyház lényegi
jeleiként jelennek meg. Apologetikus célzatú egyháztanok először a huszitákkal és a
konciliarizmus vitáiban keletkeznek a 15. században. Savonarola a jelen kiválóságából keres
igazolást (via empirica). A reformáció nyomán alakul ki a konfesszionális apologetika. Ekkor
fejlesztik ki a via notarum tanát. A via historica és a via notarum a 19. században kiegészül a
via empirica-val. A témakörök: az egyház jézusi alapítása, apostoli folytonossága,
hierarchikus struktúrája tévedhetetlen tekintéllyel, amely a kinyilatkoztatás közvetítésének
orgánumává avatja.
A mi témaköreink:
A láthatatlan Isten jele a látható világban? – Az egyház mint a kinyilatkoztatás hiteles
közvetítője – Az egyház jézusi alapítása – Isten országa és az egyház – Az apostoli kor
egyháza – Az egyház a történelem sodrában – Az egyház modelljei – Az apostoli successio –
Az egyház hierarchikus struktúrája – A péteri szolgálat – Az egyház tévedhetetlensége –
„Melyik az igazi egyház?” – Az egyház a mai kritikák kereszttüzében.
5
Neuner i.m. 404. – Wiedenhofer, Sigfried: Das katholische Kirchenverständnis, Graz, 1992. 51.
6
Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. – Seckler, Max: Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd. 3. Traktat
Kirche (HFK), Freiburg, 1986. 11skk.
7
HFK 11.

4. A láthatatlan Isten és látható egyháza
4.1. A láthatatlan (túlvilági) Isten és a látható (evilági) lét ellentéte

Istenről szólva természetesnek vesszük abszolút láthatatlanságát, rejtettségét.8 De akkor
hogyan válik „láthatóvá” Krisztusban, az egyházban, a szentségekben? A reménnyel
kapcsolatban Pál is a nem-látást emeli ki (Róm 8,24sk; vö. Róm 1,20; 1Tim 6,16; 1,17).
„Istent sohasem látta senki” (Jn 1,18). Az Ószövetség korai hagyományában ennek tudata
még természetes: aki látta Jahvét, az meghal. Mózes láthatta az Urat (Szám 12,8), de amikor
dicsőségét akarta látni, csak a hátát láthatta (Kiv 33,18-23). Másutt viszont áldás: „fordítsa
feléd arcát az Úr” (Szám 6,24-26). A két tapasztalat feszültségben van: Jahve megsemmisítő
és áldást adó jelenléte. Jahve jelenlétét tetteiből tapasztalják meg, utólag, ahogy Mózes is csak
az elvonuló Úr hátát láthatta. A vizuális Jahve metaforák azonban nem szüntetik meg
Izraelnek azt a meggyőződését, hogy Jahve láthatatlan, végtelen messzeségben a világtól.
A metafizikai istentan szerint is Jahve tökéletességéhez tartozik, hogy nincs benne
változás, hogy téren és időn felül van. Platon különbséget tesz a látható-tökéletlen és a
tökéletes-isteni között, amely tökéletesen túlvilági. A platoni gondolkodás ezért szembefordul
a mítoszokkal: kritikájuk különböztet a látható tökéletlen és a tökéletes isteni között, ami
egészen túlvilági: ez a világ nem érheti el az odaátit, az odaáti nem fordulhat elő ideát. Ez a
neoplatonista idealizmus dilemma elé állította a korakeresztény teológiát: hogyan
nyilatkoztathatja ki magát Isten a látható világban? A látható világ képes-e egyáltalán a
végtelen-tökéletes Isteni befogadására (capax infiniti)? A platoni elgondolás ellentétes a
zsidóság tapasztalatával: hogyan nyúlhat bele Isten egy nép történetébe? A platoni örökség a
tökéletlen, látható világ és a tökéletes, de éppen ezért tökéletesen láthatatlan Istenség teljes
szétválasztásához vezetett: égnek és földnek nincs köze egymáshoz. Isten világtalan, a világ
pedig istentelen. Hegel, majd Nietzsche ezért beszélnek „Isten haláláról”. A láthatatlan Isten
jelentéktelen, élettelen.
Nietzsche az életigenlés evangelistája akart lenni. Szerinte az érzékelhető világban
található annak értelme, nem a túlvilágban. Igent mond a földre, nemet az égre. Alapelvük: az
a valóságos, ami megmutatkozik. Az érzékeinkre, vágyainkra, igényeinkre való hatás adja a
megmutatott valaminek valóságjellegét. Ez minél felfokozottabb, annál „istenibb”
valóságjelleget ölt. Pl. egy látványos autószalon, az üvegalak mögé rejtett fétissel. Ezek a
látható istenek, amelyek bűvös vonzással hatnak a nézőre, könnyen elnyomják a láthatatlan
Istent, aki iránt az egyház alig tudja felkelteni az érdeklődést. Van-e az egyházaknak esélyük
arra, hogy Istent mint figyelemkeltő eseményt mutassák be?
4.2. Az egyház törekvése a láttatásra

Azt várjuk az egyháztól, hogy láthatóvá tegyen valamit abból, amiről feltételezi, hogy nem
tehető láthatóvá ezen a világon. Nietzsche gúnyos szavával az egyházak „Isten kriptái és
síremlékei”. Sokan a médiát okolják a mai helyzetért, az egyház alig hatásos
reklámtevékenységéért. Valaha az egyház maga volt az általa hirdetett üzenet
hitelreméltóságának motívuma: „hegyen épült város”, „világ világossága”. A 20. század
elején élt egy ilyen egyházi öntudat.9 Mára elmúlt az az idő, amikor az egyház hatalommal teli
megjelenésében Isten „látható oldalát” vélhették volna fölfedezni.
8
Werbick, Jürgen: Kirche, Freiburg, 1994. 17-43.
9
Adam, Karl: A katolicizmus lényege, Budapest, 1934. c. könyvében (8.o.) idézi a híres angol történészt,
Macaulyt, aki szerint nincs még egy olyan földi hatalom, amely ilyen csodálatosan fennmaradt volna kétezer
évig.

Mindig is kérdés volt, hogy az a mód, ahogyan az egyház önmagát bemutatja,
mennyiben „láttatja” Isten kinyilatkoztatását, Krisztus életében, halálában és feltámadásában
megnyilvánult megváltó kegyelmét. Talán éppen az az egyház kísértése, hogy nem éri be a
Láthatatlannal, annak sajátos láttatási módjaival, „sötét fényével”, hanem túlságosan földi
eszközökkel akarja láttatni. Ma is fennáll a kérdés: Mi az, ami ezen a világon Isten
dicsőségéből látható, megragadható? Mi az, ami belőle egyáltalán látható?
Istent nem lehet körülhordozni kultikus figuraként, fétisként. Már az Ószövetségben
annyiban látható, hogy megmenti népét, hogy jó soruk van Isten közösségében. De aztán
elfordulnak tőle, más istenekhez. Isten nem enged kizárólagosságából, nem hajlandó más,
látható istenekkel versenyre kelni: ítéletében mutatja meg istenségét. Ugyanakkor azonban
irgalmas is, saját nevéért ismét felragyogtatja dicsőségét. De csak az látható, ami Istenből
indul ki: az áldás és az átok. Aki kiteszi magát Istennek, az válságba, döntés elé kerül: vagy
megtér, vállalva a „kis halált”, feladva eddigi életvezetését, vagy az ítélet alatt meghal.
Istenből a ruah száll ki. Isten azokban válik láthatóvá, akik a Szentlélek gyújtotta
szenvedéllyel szállnak síkra az ő ügyéért, képviselik és „elviselik” őt, mint a próféták (pl. Jer
15,16-18). Az Ebed Jahve e prófétaság paradigmája: ami látszik belőle, az kudarc és
összeomlás (Iz 53,7.9). Küldetése éppen ez a Lélektől megragadottság, amely a halálba
taszítja – viszont ezáltal menti meg azokat, akik elfordultak az Úrtól.
Annak a véleménynek, hogy Istent és az ő dicsőségét itt és most nem lehet látni, Jézus
határozottan ellenemond egészen a Lélektől megragadott, őt láttató életével: „Ha Isten
Lelkével démonokat űzök ki, akkor eljött hozzátok az Isten országa” (Mt 12,28). Isten uralma
nem e világról való, de megtapasztalhatóvá, láthatóvá lehet: a hegyi beszéd erre bíztat. El kell
azonban fogadni, hogy ezek a látható jelek olyan kicsinyek, mint a „mustármag”, és
ellentétesek a világ elvárásaival hatalomról és dicsőségről.
Hit és látás összetartoznak. Jézust lehetett látni, mint Istentől jött, Lélekkel eltelt
Messiást. De csak a hitben lehet megpillantani, honnan jött és hová megy. Jézus az Atya
ikonja (Kol 1,15), dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása (Zsid 1,3), az ő útja Isten
nyoma ezen a világon. A feltámadása után jövő hívő nemzedékek pedig csak annyit látnak
Istenből, amennyi most látható: az Igében és a szentségekben jelenlévőt, az előttük járó
testvéreket, a Krisztus Lelkével eltelt szeretetközösségeket.
Az apologetika alapkérdése kezdettől fogva: nem mindenki látja azt, ami ilyen módon
Istenből meglátható. Még a csodatévő Jézus látványa sem nyitja meg mindenki szemét a hitre:
„A gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás prófétáét” (Mt
12,39). Maga a Küldött, életútja, küldetése a jel. Aki látni akar, azt a Meglátott alapvetően
megváltoztatja: képes lesz a látottat befogadni, és Isten Lelkéből újjászületett emberré válni.
De csak azok fognak látni, akik készek járni Jézus útján, hívő testvéreik közösségében,
egymást erősítve hitükben.
De vajon jól „látnak-e” a hívők és a hitet keresők? Milyen utat kell ehhez
végigjárniuk, feltétlenül bízva abban, hogy velük az Isten? És vajon az egyház mint hívő
közösség képes-e láttatni a láthatatlan Istent, a Feltámadott jelenlétét?
4.3. Az egyház mint Isten láthatóságának médiuma

Az egyház alapvető dilemmája a láthatóság. Platoni alapon az egyház „lényegét” a
láthatatlanba helyezték. „Absconditus est ecclesia, latent sancti” Luther szerint.10 Isten
Lelkétől megragadottan „szent” nem a látható külsejében, hanem a láthatatlan bensőjében,
10
Idézi Werbick: i.m. 34.

abban, ami a hozzátartozók szívében lejátszódik. Pedig a hívő láthat, mert Isten Lelke teszi
látóvá a hívők közösségében: megpillantja bennük azt a szenvedélyt, amely élteti őket.
Amikor a misében megvalljuk, hogy hisszük az egyházat, akkor éppen ezt az érintettséget
mondjuk ki. Ami az egyházból látható, az annyira összetett, gyöngeségekkel teli, hogy
elzárhatja szemünk elől, hogy mégis a Szentlélek dolgozik benne. Pedig éppen a Lélek által
fölnyitott szemünkkel láthatjuk meg, hogy az egyház mindenek ellenére: a Szentlélek
teremtménye és kifejezési módja. A hit: nem elhagyni a valóságosan létező egyházat,
közösséget, annak küldetését, azt, hogy a Szentlelket kell láthatóvá tennie.
Hogyan lehet láthatóvá a Szentlélek? Semmiképpen sem a figyelmet fölkeltő „vizuális
imperializmus” eszközeivel, celebekkel, médiasztárokkal, ragyogó intézményekkel. A Lélek-
alkotása-egyház nem rajongó közönséget vonzó látványosság, az isteni lélek-szenvedély
igazsága nem kellemes igazság, hanem üdvösséges, de éppen ezért mélységesen zavaró
követelés. Az egyház csak ezt az üdvösséghozó kihívást tudja láthatóvá tenni, az Isten
Lelkének szenvedélyétől megbélyegzett médiumként, Urához hasonlóan, aki passióként élte
meg ezt a Lélekkel eltelt odaadottságot.
Krisztus az Isten Lelkének szenvedélyes igazságát annak kinyilatkoztatójaként élte
meg. Benne vált nyilvánvalóvá, hogy Isten szenvedélyesen akarja az ember üdvösségét.
Amint Jézus áldozatául esik az ember gonosz halálos szenvedélyének, a Lélek menti meg a
legmélyebb lealacsonyodásból. Ő volt az Isten Lelkének legtökéletesebb médiuma,
láthatósága és igazsága. Isten Lelke az Ő Lelke, Krisztusé, s a Felmagasztalt Krisztus a Lélek:
lényegük egybekapcsolódik. Ez a Lélek-szenvedély csak úgy válik láthatóvá az egyházban, ha
megnyílik reá, és elszánja magát arra, hogy Krisztus útját járja.
Az egyház nem Isten önkinyilatkoztatása, viszont kifejeződése annak, hogy szenve-
délyesen akarja üdvösségünket. De könnyen szerepet téveszthet, elárulhatja mesterét, ha
erőszakkal, fanatikusan akarja képviselni az igazságot, vagy ha „Lélek-szenvedélye” mástól
gyullad fel (tanulságos Dosztojevszkij Karamazov testvérek c. regényében a Nagy Inkvizítor
alakja! Az egyházba visszatérő Jézus feltámaszt egy kislányt, ezért inkvizíció elé állítják, és
halálra ítélik: ne zavarja a földön jól berendezkedett egyház köreit.) Az egyháztól elválaszt-
hatatlan a kettősség a látható és a láthatatlan egyház között. Mindig a bűnösök egyháza
marad, nem tudja maradéktalanul felmutatni Isten Lelkének Krisztusban felragyogó
láthatóságát. Annyit tehet, hogy újra és újra kísérletet tesz arra, hogy olyan kezdeményezé-
seket, intézményeket hozzon létre, amelyeket átjárhat az isteni Lélek-szenvedélye, de amelyek
mindig ki vannak téve annak a veszélynek, hogy lélektelen, sőt lélekölő alakot öltenek.
Az egyház külső arca csak ritkán lesz ragyogóvá. Inkább hasonlít az Ebed Jahve
alakjához. Az árulások és a bűnök mindig újra eltorzítják arcát, és akadályozzák Krisztus
fényének felragyogását. Ebben az egyház tagjai mindnyájan tettesek és áldozatok is. És együtt
osztozunk a felelősségben, hogy Isten láthatóvá legyen a Krisztust követő hívők útján.
Az egyház benne él a történelemben, feladata és felelőssége az, hogy minél tisztábban
ragyogtassa fel konkrét történeti megvalósulásában, az adott korban és kultúrában Krisztus
világosságát. Feladata, hogy folytassa Krisztus küldetését mint a Krisztus Lélek-
szenvedélyével áthatott emberi hívő közösség, és hiteles tanúságot tegyen róla.11
11
Az egész fejezethez lásd: S. Wiedenhofer: Ekkléziológia, in: Schneider: A dogmatika kézikönyve, Budapest,
1997. II. kötet 49-56. (SCHN)

2. Az egyház eredete
1. Hermeneutikai megjegyzések12
Az ellenreformációs apologetikák egyetlen történeti-dogmatikus kijelentésbe foglalták az

egyház bibliai igazolását: „Az egyházat… maga az igaz és történelmi Krisztus egyenesen és
közvetlenül alapította.”13 Jézus tehát már földi életében s aztán feltámadása után tudatosan és
formális-jogilag létrehozta az egyházat mint látható, szilárd intézményt adott struktúrával: a
primátust Péterre alapozva, az egyházi hierarchiát, a szentségeket és az igehirdetést. Az újabb
egzegézis ezt a képet jelentősen árnyalja, hiszen az evangéliumok már a húsvét utáni egyházi
helyzetben keletkeztek. Jézus tevékenységének középpontjában az Isten országának eszkato-
logikus hirdetése állt, amellyel egész Izraelt meghívta; cselekedeteivel pedig megmutatta Isten
üdvözítő irgalmasságát, formális egyházalapításról azonban nem beszélhetünk.
Mindkét megközelítés számos egyoldalúságot mutat. A dogmatika oldaláról a hit
egyházias voltát és a Szentírás kánoniságát (=az egyházias hitet az Írás apostoli tanúság-
tételének kell megalapoznia) össze kell kapcsolni. Abból kell tehát kiindulni, hogy az az
egyház, amely a Szentírást mint alaptörvényét adja tovább, alapvető folytonosságban áll
bibliai eredetével (egyház nélkül nincs Szentírás). Az egyház tehát nem saját termékét adja át,
hanem egy reá bízott értékről tesz tanúságot; az Írás tehát hitének normája. – Az egzegézis
oldaláról a hit történelmi jellegét és a történeti megismerés sokféle előfeltételét kell
összekötni. Megközelítése történelmi hipotéziseket állíthat fel, ezeket azonban a szisztema-
tikus teológia szempontjaival is meg kell világítani.
A II. Vatikáni zsinat óta árnyaltabban használják az alapítás kifejezést, a LG is inkább
az egyház eredetéről, kezdeteiről beszél. Előzetes körülírásként elmondható:
Az egyház ténylegesen Izrael népéből vált ki; a keresztény gyülekezetek, amelyek
középpontjában az Eucharisztia ünneplése állt, húsvét, illetve pünkösd után jöttek létre. Az
új hívő közösség először ezekben az istentiszteleti közösségekben intézményesül. Ez a
fejlődés viszont nem képzelhető el a húsvét előtti Jézus története nélkül. Az egész Izrael
összegyűjtésére irányuló törekvése, és az eljött Isten országa közösségalkotó jelei alkotják a
teológiai és történelmi-szociológiai alapját az egyház húsvét utáni intézményesülésének.
Pál találóan foglalja össze egyetlen képben Jézus és az egyház kapcsolatát: ő az az
alap, amelyre az egyház ráépült (1Kor 3,10sk).14 A fundamentális teológia a történet-kritikai
módszert felhasználva keresi a feleletet arra, hogy ez hogyan ment végbe.
2. Az Újszövetség újdonsága
Nemritkán felmerül az a nézet, hogy az Ószövetség csak a harag Istenét mutatja be, a félelem
korszakát, az Újszövetség viszont a szeretet Istenét. Ez azonban téves: a szeretet parancsa már
a Tórában is középponti helyet foglal el: az istenszereteté (Mtörv 6,4sk) és az emberek
szeretetéé.15 Pál is figyelmeztet az üdvös félelemre (Fil 2,12), Jézus is beszél Isten ítéletéről.
A félelem – szeretet ellentét nem a legfontosabb a két szövetség között. Nem állítható szembe
12
Wiedenhofer: i.m. 55skk.
13
X. Piusz pápa antimodernista esküjében: DH 3540.
14
Söding, Thomas: Jesus und die Kirche, Freiburg, 2007. 49.
15
Lohfink, Gerhard: Braucht Gott die Kirche? Freiburg, 1998. 153skk.

a külsőleges vallásosság és a bensőséges hit sem, továbbá az sem, hogy az Ószövetség csak a
kollektívummal törődött, az Újszövetség viszont az egyénre koncentrált.
Az Ószövetség radikálisan nyitott a jövőre: Isten végül minden nehézség ellenére
véghezviszi üdvözítő akaratát (Mal 3,23-24). Erre utal a zsidó Biblia könyveinek elrendezése
is. A sor végén nem a „kispróféták” állnak, hanem a Krónikák könyve, Kürosz király
rendeletével (2Krón 36,23): visszatérés és bevonulás az ígéret földjére. Így végződik a Tóra
is: Mózes meghal, a nép vár arra, hogy belépjen az ígéret földjére (Mtörv 34). A
zsinagógákban ezután nem Józsue könyvét olvasták a bevonulás történetével, hanem elölről
kezdték a Tórát a Teremtés könyvével: a nép ott áll az ígéret földje előtt.
A küszöböt Keresztelő János lépi át: a pusztából jön, ő viszi át a népet a Jordánon.
Ekkor lép fel Jézus, az igazi Ebed Jahve (Iz 42,1), aki megszemélyesíti az Izraelnek szánt
feladatot, hogy minden népnek hirdesse Isten üdvözítő szándékát. S amikor Jézus – nem úgy,
mint Izrael – ellenáll a kísértésnek, a sivatag paradicsommá változik: angyalok jönnek és
szolgálnak neki (Mt 4,11).
Jézus nem hívja ki az embereket a pusztába, hanem lakhelyükön keresi fel őket, és
hirdeti Isten országának eljöttét (Mk 1,15; utal Iz 52,7-re). Isten uralma radikális történelmi
fordulattal betör a világba. Isten királyvolta abban nyilvánul meg, hogy a fogságban szétszórt
Izraelt összegyűjti, és hazavezeti földjére (Iz 52,8). Jézus ennek az örömhírnek a hirdetője.
3. Jézus igehirdetése és az Isten országa
A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint Jézus igehirdetésének középpontjában az Isten

országa áll (a bazileia szó száznál többször fordul elő). Máig fennáll a kérdés, milyen
kapcsolatban áll az egyház a Jézus által hirdetett Isten országával.16
3.1. „Közel az Isten országa”

Mk és Mt is tanúsítja, hogy Jézus megtérésre hív, arra hivatkozva, hogy eljött az Isten országa
(Mk 1,14sk; Mt 4,17).17 Isten országa nem földrajzi egység, hanem olyan állapot, létmód,
amelyben Isten uralmát, istenségét, mindent meghatározó valóságát elismerik. A fogalom
ismert már az Ószövetségben: Jahve jelenidejű uralma azon alapszik, hogy Ő a világ
teremtője. Ebben bízva tekintenek a jövőbe, amikor Jahve helyreállítja uralmát (Iz 25,6-8).
Ennek garanciája, hogy a múltban és a jelenben is segítette népét. Jahvéban megmentőjüket
látják, aki békét hoz a földre (Iz 40skk). A fogság után Jahve királysága ismét nemzeti,
restaurativ vonásokat ölt. Az apokaliptika ezt univerzális és kozmikus távlatokba nyitja: Jahve
az ég felhőin jön el, hatalommal és dicsőséggel, meghozva az üdvösség új idejét, az Emberfia
által (Dán 7,13-14). – A rabbi iskolák Isten rejtett uralmáról beszélnek, amely a hitre és a
törvény megtartására épít. Az esszénusoknál a kiválasztottak országa, a világosság fiaié.
Jézus fő bejelentése, hogy az Isten országa közel van. De nem emberi alkotásként,
hanem Isten műveként – az ember csak megnyílhat rá, befogadhatja, legföljebb kérheti. Jézus
örömhírt hirdet (Lk 4,16-22), szemben a Keresztelővel (Mt 3,7-12). Isten meghív mindenkit
szeretetközösségébe, az ember üdvösségébe. Jelen van az ítélet motívuma is, de ez csak
azokat éri, akik a meghívást elutasítják. Jézus igehirdetése ellentmond a nemzeti, a hatalmi-
politikai birodalmi elképzeléseknek, minden ilyen elvárást elutasít. Nem politikai
16
A LG 5 szerint a kettő egyenes kapcsolatban áll: „Az Úr Jézus azzal indította el útjára egyházát, hogy hirdette
a jó hírt, azt, hogy elérkezett az írásokban ősidők óta megígért Isten országa.”
17
Fries, Heinrich: Fundamentaltheologie, Graz, 1985. 347skk.

dimenzióban gondolkodik, mégis a nyilvánosságot szólítja meg, mégpedig egyetemes
távlatokban: „Sokan jönnek napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és
Jákob mellé a mennyek országában” (Mt 8,11).
Mk 1,15 kijelentése Iz 52,7-12-re megy vissza: az örömhír az, hogy Isten a király. A
mondat nemcsak azt jelenti, hogy Isten öröktől fogva király, hanem azt is, hogy „királlyá
lesz”. Kultuszban eddig is ünnepelték, de most, a fogságból szabadulva, a történelemben
megnyilvánul: Isten a népével együtt visszatér Sionra. Isten uralma tehát nemcsak a messzi
odatúlban mutatkozik meg, hanem történelmi konkrétságban, itt a földön. Megkezdődik az
istennép végidőbeli összegyűjtése, újjáalkotása. Ennek megnyilvánulása a tanítványok
meghívása, akik követik hívását. A tanítványság és az istenuralom összekapcsolódik: „Ne félj,
te kisded nyáj! Úgy tetszett atyátoknak, hogy nektek adja az országot” (Lk 12,32).
Kialakulóban van Jézus új családja, új osztályrésze az ígéret földjén, ahol százannyit kapnak
azért, amit elhagytak (Mk 10,29sk).18
Az Új tehát nem puszta eszmeként, tanításként jön el, hanem egy konkrét személyben
jelenik meg, Jézusban. Közismert Órigenész mondása, hogy Jézus a megszemélyesült Isten
országa. Ehhez azonban népre is szükség van, amelyben mindez társadalmi formákban is
megvalósul. A tanítványok hozzátartoznak az Isten országához. Márk, Máté és János rögtön
az Isten országának meghirdetése után a tanítványok meghívását beszéli el. Pedig az lenne a
természetes, hogy először tanít Jézus és csodákat tesz, és ennek nyomán csatlakoznak hozzá
követők. Csak Lukács formálja így át az ősibb evangéliumi elbeszéléseket. A Tizenkettő
„létrehozása” a végidőkbeli Izrael növekedési központja lesz, feladatuk az egész istennép
összegyűjtése. A tanítványokban elkezdődik Izrael végidőkbeli újjáteremtése, s ebben válik
láthatóvá Isten uralma.
Az Örömhír hirdetése megtérést sürget. Ennek mozzanatai: 1. Elismerni Isten
istenségét, mindent meghatározó valóságát, meghallani és befogadni az üdvösség üzenetét. –
2. Sürgeti a hitet, az Evangélium elfogadását, a készséget, életüket ennek alapjára helyezni. –
3. Felhív az ő követésére, Jézus létmódjának átvételére, a másokért való létre. Ennek konkrét
előzménye az Ószövetség kettős parancsa. „Isten uralma Isten szeretetének hatalma, amely az
emberiességben nyilvánul meg.”19
3.2. A „ma” az Isten országában

Mk 1,15 bejelentése szerint „betelt az idő”, a próféták jövendölései „már” beteljesedtek (vö.
2Kor 6,2 is). De „még csak” „közel van”, várja Izrael pozitív válaszát, megtérését. Jézus
fellépésében teljesülnek a próféták jövendölései, s vele az egész Írás. De mivel másként,
máskorra várták, elutasítják: az Isten által felkínált „ma” kétségbevonódik, a „már”-ból „még
nem” lesz. A történelemben később is előfordul, hogy Isten „most”-ra szóló felhívását kitolják
a jövőbe, és így ártalmatlanítják. Jézus számára Isten „most”-ja: életének alapja.
Izrael történelemteológiáján végigvonul a várakozás a jövőre. Ez fölerősödik az
apokaliptikában, a végidők közelre várásában, főleg a megpróbáltatások idején. Ahogy a
Kaddis-imában már Jézus korában imádkozták: „Uralkodjék királyi hatalma a ti életetekben
és napjaitokban, Izrael egész házának életében.”20
Jézus biztosan tudja, hogy a megígért és annyira várt jövő itt van, betört az Isten
uralma. Pl. „Boldog a szem, mely látja, amit ti láttok. Mondom nektek, sok próféta és király
szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta”
18
Lohfink: i.m. 164sk.
19
Schillebeeckx, Edward: Jesus, Freiburg, 1974. 124-136.
20
Lohfink: i.m. 172.

(Lk 10,23). „Ha én Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten országa”
(Lk 11,20). Jézus jelenidejű eszkatológiája Istennel való kapcsolatára épül: Számára Isten
annyira hatalmas, hogy mindent betölt: teljes egységben él atyja akaratával. Isten országa nem
csak félig jött el, részlegesen: ő Isten végleges jelenléte a világban.
Jézus több kijelentéséből az látszik, mintha azt várná, hogy az ország hamarosan eljön
hatalomban és dicsőségben (Mk 9,1; Lk 9,27; Mt 16,28; Mk 13,30). Az ellentmondás
feloldására sok kísérlet történt. Pl.: Jézus nem ad konkrét időpontot. – A prófétai beszédmódot
használja stílusként, a közeli idő a felhívást nyomatékozza. A sokféle egzegetikai magyarázat
sem oldja fel azt a tényt, hogy Jézus korának apokaliptikus beszédmódjában fogalmazott. Az
azonban nyilvánvaló, hogy igehirdetésének nem ez állt a középpontjában, különben
mozgalma szétfoszlott volna a paruzia elmaradásával. A véglegesen Újnak betörése
megtörtént Jézus feltámadásával. A „közelre-várás” a biztosan beteljesedő jövőre vonatkozik,
és „állandó várásra” szólít, s ez az embereket döntés elé állítja. Ami még nem teljesült, az az
emberek vonakodásán múlik. Az ember nem akar igazán közel lenni Istenhez, illetve kitolná a
jövőbe (vö. meghívás a lakomára).21
4. Isten országa és az egyház
A kettő kapcsolatáról különféle nézetek élnek. Egyesek szerint ha Izrael befogadta volna
Jézus örömhírét, akkor rögtön bekövetkezett volna Isten uralma. Mivel azonban ez nem
történt meg, hanem elutasították Jézust, halálában és feltámadásában új népet gyűjt maga
köré: az egyházat. Mások szerint a zsidók elutasítása miatt fordultak a pogányokhoz, s az
egyház főleg belőlük lett. Az Ország nem jött el olyan hamar, ahogy várták, eljöttét a végső
időkre transzponálják, a köztes idő az egyházé. – Egyértelmű azonban, hogy Jézus egész
Izrael megtérését sürgeti, és az egyház mint hívő közösség, nem Izrael mellett jön létre,
hanem azonos az igaz Izraellel: ez maga a régi Izrael – de végidőkbeli beteljesedésében.
Az egyház nem azonos az Isten országával, hanem annak jele: az Országot hirdető
Jézusra utalt, és a Feltámadottra, akiben a közelvárás eseménye bekövetkezett.
Az egyház nem is azonos a földi Isten országával: az Országról szóló ígéretek és
kötelességek, az igazságosság és a szeretet hatalma, és az arra való meghívás nem
korlátozódik az egyházra. Az Ország mindenütt jelenvalóvá lesz, ahol az igazságosság, a
kiengesztelődés és a béke létrejön.
Az Isten országa elsődlegesen nem a mi fáradozásunkból épül, hanem ajándékként
kapjuk, amellyel együtt kell működni.
Az Isten országa az a cél, amely felé az egyház reménykedve tart: az egyház és a
világ jövője. Elkezdődött, de még nem teljesedett be, az egyház az Ország szolgálatában áll,
vándorló Isten népeként. E tekintetben mindig szembenáll az egyházzal, annak mozgató és
iránymutató dinamikája, de kritikája is. Ebből következik, hogy az útonlevést nem lehet
feledtetni a beteljesedés reményével. Az egyház mindig megtérésre, megújulásra szorul
(„ecclesia semper reformanda”), mégpedig úgy, hogy mindig újra a Jézusban eljött Isten
országából indul ki, az eredethez visszatérve, és a jövő beteljesedésre pillantva.
A megújulásnak tehát az eredethez hűnek, célra orientáltnak és szituációhoz kötöttnek
kell lennie, ahogy a II. Vatikáni zsinat leírta (LG 48. és 8.). Az Isten országa arra hívja az
egyházat, hogy másokért éljen, proegzisztenciálisan. Az egyház azoknak a közössége, akik az
Ország eljöttéért imádkoznak, beteljesedésére várnak, és feléje törekednek. Az útonjáróknak
ez a közössége tudja saját átmenetiségét, de a beteljesedés reménye élteti.
21
Fries: i.m. 360.

5. Az üdvösség túláradása
Csak az ember ellenállásán múlt, hogy az Isten országa még nem jött el. Isten mindent
odaadott, egészen megnyílt az ember számára, s végül Jézusban felülmúlhatatlanul és
váratlanul teljessé tette az Országot. Márk egyetlen napba, „a Messiás napjába” sűríti ezt
(1,32-39), mégpedig egy szabbatba: a teremtés beteljesedett. János is a messiási teljességet
említi Jézus működésének kezdetén, a kánai mennyegzővel (Jn 2,1-12): „így nyilvánította ki
dicsőségét”. János felhasználja Izaiás beszédmódját: „látta” az Úr dicsőségét.
Az evangéliumok többször utalnak Isten ajándékának a túláradó nagyságára, főleg
Jézus hasonlataiban: a mag százszoros termést hoz, a mustármag fává nő, a megtalált kincs, a
tízezer talentum elengedése, a napszámosok jutalma, a csodálatos halfogás, kenyérszaporítás.
Iz 25,6-8. Isten végidőbeli uralmát jövendöli meg, beiktatását ünnepi lakoma követi, amelyre
minden nép meghívást kap. A prófétáknak ez még csak jövő, Jézus viszont azt hirdeti és
bizonyítja, hogy a jövő jelenné vált: megkezdődött Isten ünnepi lakomája népével, Izraellel, s
erre minden nép meghívást kap.
A hegyi beszédet követő csodálatos kenyérszaporítás bizonyítja, hogy Jézus nem
választja ketté az evilági szükségleteket és a túlvilági jámbor igehirdetést, Isten uralmát és az
élet többi részét: minden Isten uralma alá tartozik. Fontos az egyház karitatív munkája, a
nyomor enyhítése, de Isten uralma a végtelen teljességet, az emberi vágyakat felülmúló
bőséget kínálja fel. Csoportokban ültetik le az embereket, mint a vándorlás idején, majd
ahogy az első keresztény közösségek összegyűlnek az eucharisztikus lakomára. Az
evangéliumokban mindvégig megmutatkozik Isten mindennél nagyobb szeretete, amely
felülmúl minden emberi ellenállást, s amely minden emberit felülmúló boldogsággal
ajándékoz meg: „Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe” (Lk 6,38).
„Azért jöttem, hogy életük legyen, bőségben” (Jn 10,10). Isten határtalanul szeret. Pál erre a
túlcsorduló isteni szeretetre, amely Jézus Krisztusban nyilvánult meg, építi egész teológiáját.
6. Jézus tevékenységének szakramentális alapstruktúrája22
Istennek ez a túláradó, határtalan jósága azonban nem elvont tulajdonság, hanem valósággá
lett Jézus fellépésében, az Isten országa eljöttében. Jézus nemcsak prédikál, hanem szavával
új valóságot hoz létre, igehirdetése hatékony, cselekvés, amelyben inkarnálódik, testet ölt
Isten irgalmas szeretete. Követésére hív embereket, közülük tizenkettőt kiválaszt, új családot
hoz létre, gyógyít: tettei – jelek, amelyek anyagi világunkban, testhez kötött életünkben
mutatják fel Isten uralmát. A megtestesülés folytatódik, a világot egyre jobban átjárja Isten
Lelke, ahogy erről 1Jn 1,1 is tanúskodik. Jelcselekvéseit Jézus mindig értelmező szavakkal
kíséri: jel és szó egységet alkot egymással. Mindez az istennép helyreállítását szolgálja, jelzi,
hogy a prófétai ígéretek beteljesülése megkezdődött. A végidőkben Isten meggyógyítja és
vezeti népét (Iz 57,18), meggyógyítja sebeit (30,26). Jézus jelcselekvései eszkatologikus
jelek, a végidőt jelzik.
A teológia szóhasználata szerint a szentségek: hatékony jelek, az új teremtést jelzik és
hozzák létre: „Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új
valósult meg” (2Kor 5,17). Persze az egyház szentségei a feltámadásból és a Szentlélek
eljöveteléből születnek, a földi Jézus tevékenységéről azonban már elmondható, hogy
„szentségi alapstruktúrájuk” van: már halála előtt létrehozza az új valóságot Izraelben.
Előkészíti a talajt ahhoz, ami majd egyházként jön létre Izraelben: létrehozza a végidőbeli
22
Lohfink, Gerhard: i.m. 189-204.

istennépét. Életében és tevékenységében Isten működése nyilvánul meg: ősképe azoknak,
akik egészen átengedik magukat Isten uralmának.
Nem áll helyt az az ellenvetés, hogy Jézus semmilyen körülhatárolt struktúrát nem
adott követőinek. Zsidó volt, ahogy tanítványai is, annak a népnek tagja, amely a Tóra szerint
élt. Izrael társadalmi rendjét azonban Jézus új, eszkatologikus távlatokba állítja, ami
társadalmi változásokkal is jár, sőt „új családot” alapít (Mk 3,20–35). Jézus kettős ellenállásba
ütközik: a hatalom és saját hozzátartozói részéről. „Isten akaratát teljesíteni”: most már
nemcsak a Tórát megtartani, hanem Jézust követni. A Mk 3,31–35-ben leírt jelenet vége,
amint a tömegre mutat, nemcsak retorikus túlzás, hanem jel-cselekvés: új valóságot hoz létre.
Márk alapvetően fontosnak mondja Jézus igehirdetése számára az új család létrehozását, az
istennép összegyűjtését. Ez az új valóság Izraelben – a végidőkbeli kezdet Istentől
ajándékozott csodája – nem a természetesen adott struktúrákból nő ki: nem örökség, nem
tehetség, nem a vérségi család. Új teremtés, új ruhában (Mk 2,21sk). Leglátványosabb a
tömegből a Tizenkettő kiválasztása (Mk 3,13-19), és „létrehozása” (epoiészen = megalkotta,
beiktatta őket), tehát intézményesítette. Hasonló listát csak a Heteknél találunk (ApCsel 6,5).
Az Ószövetségben a hivatalviselőket, pl. papokat, bírákat „iktattak be”, tehát nyilvános-
hivatalos cselekményt jelöl. Megkezdődik az Izaiás által megígért újjáteremtése Izraelnek.
Nincs utalás Izrael 12 törzsére, de a korabeli zsidókeresztényeknek ez nyilvánvaló lehetett.
Ekkor már nem létezett mindegyik törzs – a teljes Izraelt állítja helyre.
Jézus azért hozta létre a Tizenkettőt, hogy „vele tartsanak”. Maradandó jelet alkot tehát,
mindig látható modelljét az istennép összegyűjtésének, megújításának. Ugyanarra a feladatra
küldi őket, mint amit ő végez. Szétküldi őket, majd visszatérnek hozzá (Mk 6,7–33). Közben
Márk tudatosan nem beszél Jézus tevékenységéről az apostolok távollétében, hanem beiktatja
a Keresztelő lefejezésének történetét. Teológiai üzenete: Jézus nem cselekszik a tanítványok
nélkül. Csak velük együtt válik tevékenysége jelértékűvé. Hatalmát egészen rájuk ruházza.
Amit Jézus tesz, az közvetlenül nem az egyházra irányul, hanem a végidőbeli Izraelre.
Egyházról először akkor beszélhetünk, amikor húsvét után kiderül, hogy Izrael nagyrésze nem
tért hitre. A húsvét utáni ekklészia viszont már a végidőbeli Izrael – bár tökéletlenül, mert
hiányzik belőle a Zsinagóga. Mégis elmondható, hogy Jézus egész működésével az egyház
alapjait rakta le. Nem az egyházat alapította meg Jézus a Tizenkettő létrehozásával, hanem a
végidőbeli istennépet, amely viszont az egyház alapja. Az egyház tehát magának Jézusnak
tevékenységére vezethető vissza.
7. A sokféle meghívás: apostol – tanítvány – nép
A Tizenkettő a kiindulópontja és növekedési centruma a végidőbeli Izrelnek. A tanítványok

alkotják Jézus új családját, amely köré Izraelnek össze kell gyűlnie. De mi a viszony az
istennép és a tanítványok között? Egész Izraelnek tanítvánnyá kell lennie? A tanítványság a
modellje a végidőkbeli üdvösségközösségnek? ApCsel többször az egész közösséget
tanítványnak nevezi (pl. 6,1), eszerint: a keresztény = a közösség tagja, a tanítványok = a
közösség. Az ApCsel szóhasználata szerint a tanítványközösség azonos az egyházzal. Később
azonban már differenciálnak.
Már az evangéliumok szerint csak az lehet tanítvánnyá, akit Jézus kiválaszt, márpedig
nem mindenkit hív meg követésére. Felszólítása: „Térjetek meg, és higgyetek az
evangéliumban!” Nem akarja az egész népet tanítvánnyá tenni. A tanítványi létet nem állítja
feltételként az Isten országához való csatlakozásban. A Tizenkettőn kívül az Újszövetség még
név szerint felsorol tanítványokat. Lukács 70 másik tanítványt említ, de ez valószínűleg

szimbolikus szám. Jézus nem minden barátját hívja meg tanítványnak. A tanítványok körén
kívül még számos barátja, ismerőse van, akiknek a házába betérhet stb. Három különféle
csoport figyelhető meg: a tizenkettő (apostol) – a tanítványok nagyobb köre – a Jézus
igehirdetését befogadó nép. Ezt a tagolást Lukács emeli ki a legvilágosabban (6,12-20).
Elsősorban tanítványaihoz szól Jézus, de aztán az egész néphez.
A tanítványokra pillantva beszél Jézus, a végén azonban „a nép füléhez” szól. A
tagolás jól jelzi, hogy a tanítványok is az össz-Izrael részét alkotják, bár kiemelt szerepük van.
Nem mindenki tartozhat a Tizenkettőhöz, csak akit Jézus meghív. A tanítványok „követik
Jézust”, „vele vannak”, részesednek életében, sorsában. Általuk ad jelet Jézus, hogy Isten a 12
törzsből álló nép végidőbeli megújítását akarja. Ugyanakkor viszont küldetést kapnak
Izraelhez: ez a szolgálat aztán folytatódik az egyházban (apostol = küldött).
A „Tizenkettő” és az apostol nem azonnal kapcsolódik össze. Mk (3,14) csak a
Tizenkettőt említi, Mt (10,1skk.) és Lk (6,13) viszont összekapcsolja a kettőt. Pál nem
korlátozza a Tizenkettőre az apostol elnevezést. Magát is Jézus Krisztus apostolának nevezi,
de Timóteust, Szilvánuszt, időnként Barnabást is. A küldött az ószövetségi hagyomány szerint
a küldő személyét képviseli, ezért kap meghatározott hatalmat és jogokat. A Jézus által
küldöttek az Istentől eredő küldést folytatják, hiszen maga Jézus is Isten „apostola” (Zsid 3,1).
Egyértelmű tehát, hogy Jézus eredeti célja az, hogy képviselői, közvetítői, küldöttei őt később
is jelenvalóvá tegyék, a jövőben is folytassák küldetését. Az egyház általuk folytatja a hit
szolgálatát, Jézus követését. A Jézus által létrehozott alapvető struktúra nem válik idejét
múlttá, idővel fölöslegessé. Ez a struktúra megfelel az Ige és a közösség primátusának, s
állandónak kell lennie. Az apostoliság az egyház lényeges ismertetőjegye. Ennek konkrét
megjelenési formája persze változhat az idővel. De újszövetségi eredete normatív, amely a
későbbi korok számára is követendő példa és megszívlelendő kritika.
Tanítvány sem lehet mindenki, ez is Jézus meghívásán fordul. Az ördögöktől
megszabadított ember kéri, hogy „vele mehessen”, de Jézus nem engedi meg neki (Mk 5,18–
20). A tanítványok elsődleges feladata, hogy „Jézussal legyenek”. Ez azonban nem jelenti,
hogy az embert peremre szorítja, neki is megvan a maga feladata, ahogy mindenkinek, akit
Jézus meghívott. Vitatott kérdés, hogy a tanítványok életformája radikálisabb-e, mint a
többieké, hiszen a hegyi beszéd is radikális életformaváltást követel. Mindenkitől az „egész”
odaadását kívánja, mint a szegény özvegytől vagy a gazdag ifjútól (Mk 10,21; Mt 19,21).
Máté szerint „ha tökéletes akarsz lenni”; ennek héber megfelelője azonban (tamim) egészet,
osztatlant jelent. Jézus tehát azt várja, hogy egészen és osztatlanul Istennek éljünk. Ezt
azonban mindenki a saját adottságainak, meghívásának, karizmájának megfelelően éli meg.
A Messiás nem magánszemély, hanem közösség tartozik hozzá: a messiási nép.
Hasonlóképpen az Emberfia alakjához is hozzátartozik egy népközösség (Dán 7,13-19. 27.).
„Korporatív személy”: a kiválasztottak vezetője. S végül a szenvedő istenszolgája is a
„sokakért” szenved. Mindhárom titulushoz hozzákötődik tehát a kiválasztottak, a sokak
közössége. A bíróként eljövő Emberfia, akivel Jézus azonosítja magát, összegyűjti
választottait, azokat, akik megvallották őt életük tanúságával. A végidőkbeli összegyűjtés azt
tárja fel, ami már jelen van: azok közösségét, akik az Emberfiához tartoznak. Jézus nyilvános
működésében tehát már megjelenik a hozzá tartozók közössége, az ekklészia mint az általa
meghívottak közössége.23
A szinoptikusok szerint a Tizenkettő küldetése csak Izraelhez szól. Ez azonban csak a
kezdetre vonatkozik. Húsvét után elindulnak szerte a világban, amelynek politikai központja
akkoriban Róma volt.
23
Fries: i.m. 375.skk.

8. Az egyház építménye
Simon Péter meghívásáról és sajátos szerepéről külön fejezetben lesz majd szó. Ide
tartozik viszont az egyház építéséről mondott jézusi szó megfontolása (Mt 16,17-19). Magát a
szöveget hitelesnek tartják: a kéfás szó csak az arámban jelent egyszerre sziklát és
sziklaembert. Már a görögben sántít (petra – petrosz). Mégis a szövegnek igen eltérő
értelmezései vannak. Luther szerint a sziklaalap maga Jézus, Ágoston szerint Péter hite és
hitvallása. Fries azt a magyarázatot fogadja el, miszerint Máté teológiai szempontok szerint
szerkeszti evangéliumát, s ezért egy logiont a Jézushoz tartozó közösségről hozzácsatol Péter
hitvallásához.24
Általánosan elfogadott vélemény, hogy Péter hitvallása a húsvét utáni hitet tükrözi.
Ehhez csatlakozik Jézus mondata, amely Péter főségét legitimálja. Tény, hogy maga az
ekklészia szó csak kétszer fordul elő az evangéliumokban, de a vele kifejezett valóság más
képekben gyakran: pásztor és nyáj, szőlőskert, épület alapkővel, szőlőtő szőlővesszőkkel.
Jézus „egyházam”-ról beszél: ez a közösség nem különül el a régi istennépen belül,
hanem a régit folytatja, s annak helyébe lép. A ház, város, templom kép gyakran használt. Az
Ószövetségben Jahve a szikla, amelyre a nép a hitét alapozza, szegletkő, amelyet az építők
elvetettek. Az Újszövetség ezt a képet kiterjeszti: Jézus a kő, amelyet az építők elvetettek, s
így szegletkővé lett (Mk 12,10; Mt 21,42; Lk 20,17); a kő üdvösségünkké lett (ApCsel 4,11;
Róm 9,33). „A lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki sem rakhat” (1Kor,
3,10).
Máté szerint Jézus ebből a funkcióból ad részt Péternek: vegyen részt az ő szikla-
feladatában, jelenítse azt meg, képviselje, közvetítse. Nem működhet önállóan, az örök
sziklaalap Krisztus, őt kell képviselnie. Tehát nem alapkőletétel történik itt, hanem az egyház
építése a meglévő sziklaalapra. Tehát nem az egyházat kell Péter felől meghatározni, hanem
Pétert az egyház felől.
Ami a mai értelmezéseket illeti: a péteri szolgálat kérdése napjaink ökumenikus
párbeszédének egyik fontos témája, erről külön kell beszélnünk.
9. A lakoma szabályai az Isten Országában
A tanítványok a menyegzős lakoma vendégei („Csak nem böjtölhet a násznép, míg vele a
vőlegény?” Mk 2,19). Jézus a messiási idők eljöttét hirdeti meg, Isten már megkezdte
menyegzős lakomáját népével. A gyülekezési középpont maga Jézus, és Jézusban Isten, aki
most egészen jelenvalóvá lett. Így válik szakrális ponttá az az étkezőasztal, ahol Jézus együtt
eszik övéivel, új családjával. A Tizenkettő Izrael legkülönbözőbb csoportjaiból érkezik, mégis
egy asztalhoz ülteti őket. Nem saját kiválóságuk a fontos, hanem a küldetésük, sőt a létük
maga. Azért választja ki őket Jézus, „hogy vele tartsanak és hogy igehirdetésre küldje őket”
(Mk 3,14). Lk és Mt már „a tizenkettő apostolról” beszél. Az apostoli hivatal (missio
apostolica) tehát nem Jézus találmánya, hanem Jézus akaratán alapszik. Ez azonban mégis
másodlagos a „vita apostolica” mellett: Mk mindig újra hangsúlyozza: a küldetésük
másodlagos, ideiglenes, a Jézussal együttlét viszont állandó: sorsközösséget vállalnak vele.
24
Fries: i.m. 386.

Jézus folyamatosan tanítja övéit. Megmutatja neki, hogy a Messiás útja: teljesen átadja
magát Isten végidőbeli művének, s ez a halálában válik teljessé. A hatalomban eljövő Messiás
képét Mk – és Jézus – következetesen korrigálja, kiegészíti a szenvedéssel. Ez jól
megmutatkozik a Péterrel folytatott párbeszédben. Péter a Messiásról beszél, Jézus az
Emberfiáról (Mk 8,31). A kifejezés Dán 7,1-8-ra utal, ahol a négy élőlényt legyőzi az égből
alászállott Emberfia. Az általa hozott új társadalom konkretizálódik az ezt létrehozó Jézus
személyében. A nép ellenállása miatt azonban ez csak Jézus halála által jön létre. Mk
háromszor jövendöli meg Jézus szenvedését. A szakasz felépítése mindig azonos: a szenvedés
megjövendölése – a tanítványok vitatkozása – a tanítványok tanítása.
Jézus közelgő halála tudatában is bizonyos azonban abban, hogy az Isten országa
eljön, sőt éppen halála által fog bekövetkezni. „Nem iszom többé a szőlőtő terméséből addig a
napig, amíg az újat nem iszom az Isten országában” (Mk 14,25). A beteljesedett Isten
országában ünnepelt lakoma elsődleges meghívottja Izrael, az utolsó vacsorán a Tizenkettő
képviseli reálszimbolikusan az eszkatologikus Izraelt.
Erre utal az is, hogy halálát „sokakért” ajánlja fel (hüper pollón), engesztelő halálként,
Iz 53,11 fényében. Ez elsődlegesen Izraelnek szól, az utolsó pillanatig őket akarja meghívni, s
csak rajtuk keresztül a többieket. Amikor azonban Izrael elutasítja Jézust, ezzel a bazileiát
utasítja el. Isten azonban nem hagyja veszni üdvözítő tervét. Ebben a helyzetben Jézus
engesztelő halálával nyitja meg a megváltás terét: halálával bizonyítja az elutasításnál erősebb
szeretetét. A bazileia igazi valósága véglegesen éppen Jézus engesztelő halálában mutatkozik
meg, ezáltal válik visszavonhatatlan ajándékká az üdvösség. Amikor Izraelt nem sikerül hitre
térítenie, akkor szenvedő Istenszolgaként magára veszi a „sokak” vétkét, s ezzel véglegesen
Izrael felé fordul. Odaadása új létformát hoz létre, új szövetséget, amelybe bevonja övéit ezen
a lakomán. Így válik az Úrvacsora ünneplése az Úr halálának hirdetésévé, amíg el nem jön.
Az egyház megemlékezik Jézus haláláról, a benne létrejött új szövetségről, és átveszi Jézus
érzületét, magatartását: a másokért való létet.
Ebben az új országban nem az uralkodás, hanem a szolgálat áll előtérben. Ez eredeti
jelentése szerint asztali felszolgálás, ami megalázó helyzetet jelentett. „Hogyan lehet boldog
az az ember, akinek valakit szolgálnia kell”, kérdezi egy szofista Platon egyik dialógusában. 25
Jézus tehát tudatosan az asztalközösség felől alakítja új közösségét. Ez sűrűsödik fel az utolsó
vacsorán. Nem a természetes családjával üli meg a peszach ünnepét, hanem új családjával: a
Tizenkettővel. Itt válik nyilvánvalóvá, hogyan gondolja el közösségüket: együtt-étkezés,
együtt-élés, egymásra nyitottan: „Nem hívlak már benneteket szolgáknak… Barátaimnak
mondalak benneteket” (Jn 15,15). Jellemző, hogy Lk (22,24-27) tudatosan az utolsó vacsorán
adja Jézus szájába a Mk 10,42-45-ben idézett szavait, Jn pedig ide helyezi a lábmosás
történetét. Az „Isten országa asztali szabályai” rajzolódnak itt ki.
(Az utolsó vacsora leírásait a szentségtanban az Eucharisztiáról szól fejezet elemzi
részletesen.)
25
Idézi G. Lohfink: i.m. 227.

10. Összegzés
A húsvét utáni események már nem a földi Jézus életéhez tartoznak. Az eddigiekből azonban
meglepően koherens kép bontakozik ki.26
10.1. Jézus tevékenysége tudatosan a zsidóságra irányul. Pogányok csak kivételesen jelennek
meg vele kapcsolatban.
10.2. Ennek határozott üdvösségtörténeti célzata van: a cél Izrael végidőbeli összegyűjtése. A
Tizenkettő létrehozása ezt világosan jelzi: nem a maradékot gyűjti össze, s nem elkülönült
csoportot alkot.
10.3. Ez a partikularitás nem zárja ki az egyetemes távlatot: Izrael üdvössége teszi lehetővé a
népekét: „reprezentatív univerzalizmus” ez.
10.4. Jézus határozottan összekapcsolja az Isten országa hirdetését Izrael összegyűjtésével. A
bazileiának népre van szüksége, amelyben létrejön.
10.5. Izrael összegyűjtése Jézus szemében Isten eszkatologikus műve, amint Lk 10,2 és 11,2
mutatja.
10.6. Izrael összegyűjtésében a régi és az új dialektikája jelentkezik. Egyrészt helyre akarja
állítani Izraelt, másrészt viszont meg akarja teremteni az igazi Izraelt mint eszkatologikus
üdvösségközösséget. Az „Isten új népe” kifejezés azonban nem jelenti a régi Izrael
feloszlatását.
10.7. A nép döntés elé kerül Jézus fellépésével. A tanítványközösség azonban az össz-Izrael
része, előrevetíti az egész végidőbeli istennépet.
10.8. Jézus a halál színe előtt is az egész Izraelhez fordul. Az utolsó vacsorán közelgő halálát
engesztelésként értelmezi az egész Izraelért: halála által nyílik új lehetőség a bazileia
elfogadására.
10.9. Az őskeresztény teológia az Evangélium és Izrael konfrontációját a húsvét utáni
események fényében értelmezi: Izrael továbbra is ellenáll. Itt két álláspont alakul ki: Máté,
Lukács és a Jel ezt negatívan értelmezi, Pál viszont pozitívan, s bizonyára ez áll közelebb
Jézusnak az utolsó vacsorán is megmutatkozó gondolkodásához. Az egyház húsvét után is
csak egy része Izraelnek, amely – joggal – az igazi, végidőbeli Izraelnek tartotta magát. A
zsidók nagy részének hitetlensége rájuk kényszeríti az elválást, jogi és szervezeti értelemben,
ez a fejlődés azonban már későbbi. Jézus akarata az eszkatologikus istennépre irányult. A
húsvét után létrejövő egyház még nem a Jézus által szándékolt egész, új Izrael, viszont
szervesen beletartozik abba.
10.10. Az „egyházalapítás” kifejezés nem felel meg sem Jézus gondolkodásának, sem az
újszövetségi teológiának. Az „egyházamat” kifejezés másodlagosnak bizonyul az „Isten
ekklésziája” szóhoz képest. A jeruzsálemi közösségben Péter nem sziklaalap, hanem a három
oszlop egyike (Gal 2,9).
26
HFK 88.

3. Az apostoli kor egyháza27
1. A közösség és annak élete28
Bár Jézus nem épített ki határozott szervezettel ellátott közösséget, húsvét után ez a fejlődés
gyorsan megindult. Számos forrás bizonyítja, hogy a közösségtudat mennyire gyorsan és
határozottan kialakult. A keresztség a közösségbe való formális belépést jelenti. Aki megtért
Krisztushoz, az ezáltal csatlakozott az egyházhoz. A hívők testvéri egyetértésben és
szeretetben éltek, zárt közösséget alkottak (ApCsel 2,42), és ezáltal kiemelkedtek korábbi
hitsorsosaik közül: Jeruzsálemben a nazarénusok szektájának (ApCsel 24,5), Antiochiában
krisztusiaknak (ApCsel 11,26), nevezték őket. (A közösség elnevezése izraeli örökségként:
koinonia, qahal, ekklészia). Önmagukat szenteknek (1Kor 16,25; 2Kor 9,1; Ef 2,19; 4,12),
kiválasztott szenteknek (1Kor 1,2; Róm 8,33; Kol 3,12; Tit 1,1) nevezték. Elhatárolták
magukat a „kívülállóktól” (1Tessz 4,12; vö. ApCsel 5,13), a méltatlanokat pedig kizárták a
közösségből (1Kor 5,1skk).
A keresztények nemcsak egyes közösségekben tartoztak össze egymással, hanem
minden határon túl egybetartozónak érezték az összes közösséget, akik „bárhol segítségül
hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét” (1Kor 1,2-3), akik „meghívottak Urunk Jézus
Krisztus közösségébe (1Kor 1,9; 1Jn 1,3). Pál gondját viselte a kolosszei, a laodiceai
közösségnek, azoknak is, akiket „személyesen nem ismert” (Kol 2,1). A római gyülekezetet
Krisztus minden közössége üdvözli Pálon keresztül (Róm 16,16). A keresztények szolidaritás-
tudatát különösen mutatja, hogy Pál gyűjtést rendez a római egyházközségnek (2Kor 8,9sk):
„Ha egy tag szenved, vele szenved a többi is…” (1Kor 12,26).
Az első közösségek életében erős izraeli hatás érvényesül. Ilyen:
1.1. Az imádság
A korai keresztény imákban, himnuszokban tovább élnek az ószövetségi imák, pl. Magnificat,
Benedictus, Miatyánk
1.2. A kenyértörés
Először folytatják a lakoma-közösséget Jézussal, amely lassan áldozati lakomává, a
Feltámadottal együtt étkezéssé alakul: „az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön” (1Kor
11,23-26). Ahogy a zsidók emlékeztek az Úr nagy tetteire, úgy a keresztények is, főleg Isten
legnagyobb tettére: Krisztus feltámasztására. Az Eucharisztiát szívesen kötik a Feltámadt
Krisztus megjelenéseihez. A vasárnap (Didaché 14,1: „az Úr napja”) hajnali időpont is ehhez
köthető: eleinte a sabbat végén mentek el a kenyértörésre egymás házába.
1.3. Az apostolok tanítása

Ez eleinte egészen az Ószövetségre épült. Rögzítik Jézus tanításának a törvénytől, illetve
annak farizeusi értelmezésétől eltérő pontjait, majd kibővítik az apostoli tanítással, a
Feltámadt Jézus szellemében kialakított nézetekkel. Például a házasságról szól az Úr, de Pál is
(1Kor 7,10.12.). Ezeknek akkora volt a tekintélye, hogy írott formájukat az Ótestamentum
27
Brown, Raymond E. – Osiek, Carolyn – Perkins, Pheme: A korai egyház. In: Biblikus tanulmányok. Jeromos
bibliakommentár III. Budapest, 2003.
28
Lang: Der Auftrag der Kirche (Fundamentaltheologie Bd. II.), München, 1957. 106sk.

tekintélyével bíró gyűjteménynek tekintették, amely az újszövetségi kánonban nyeri el
végleges formáját (hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ahogy a judaizmus létrehozta a misnát).
1.4. Vagyonközösség
A javak önkéntes megosztása a krisztusi testvérszeretet gyakorlati következménye volt,
eszkatologikus irányultsággal, ahogy ez a jeruzsálemi közösségben bizonyíthatóan létezett. Ez
nagyon megerősítette a közösségi összetartozást, és sajátos keresztény etika kifejlődéséhez
vezet. A vezetőnek kiemelt felelőssége a közös javak igazságos kezelése (1Pét 5,2; 1Tim 3,4-5).
2. Eltérések a közösségen belül
A sokféleség főleg a zsidó, illetve a görög eredetű megtérők különbségéből adódott. Az

ApCsel 6,1-6-ban leírt jelenet a megtért zsidók között megkülönbözteti a hébereket és a
helléneket. Az első vita talán azon törhetett ki, hogy folytatni kell-e a templomi
istentiszteletet: a hellének szerint nem, a héberek és a Tizenkettő szerint igen (ApCsel 7,48-
50). A héberek elzárták a közös javakat a hellén özvegyek elől. A vitát a tanítványok
gyülekezete dönti el, elfogadják a sokféleséget: a kulturális stb. különbségeknél fontosabb a
Krisztusba vetett hit.
A sokféleség hat a missziós munkára is. Az ApCsel 5,34-40: a főtanács eleinte üldözte
a Tizenkettőt, aztán eltűrte őket. Egy általános keresztényüldözés lehetett a 40-es évek elején
(ApCsel 12,1-5). Az István féle üldözés viszont inkább a templom ellen beszélő hellének ellen
irányult 36 táján (ApCsel 7,54-8,1). Az üldöztetés miatt menekülő hellének így eljutnak
Szamáriába és Antióchiába. A nem-zsidók felvétele a közösségekben nézeteltéréshez vezet,
ami hatalmas vitát vált ki. A misszióval kapcsolatban négy különböző álláspont alakul ki:
a/ Ragaszkodás a Tórához: a megtérőnek előbb zsidóvá kell lennie (ApCsel 11,2; 15,5).
b/ Egyes zsidó szokásokat meg kell tartani a megtérő pogányoknak is (ApCsel 15,20-23.19).
c/ Pál a pogány megtérőkre nem alkalmazná a Tórát (Gal 2,14-21), a zsidókra viszont igen.
d/ Teljes szakítás Izrel intézményeivel, szembefordulás a zsidósággal. Ezt a felfogást tükrözi a
Zsidó-levél: az újszövetség elavulttá tette a régit (8,13); és János (8,44; Jel 3,9).
E négy felfogás 65 előtt megtalálható volt a Krisztus-hívő zsidók között is, nem
vezetett azonban szakításhoz a héberek és hellének között.
Arról nincs biztos tudomásunk, hogy más térségeket hogyan ért el a keresztény
misszió, de az bizonyosnak látszik, hogy Jézust másutt is hirdették, nemcsak azokon a
helyeken, amelyekről az Újszövetség könyvei tudósítanak.
3. A közösségi struktúrák kialakulása
Egyes nézetek szerint az első időkben egy tisztán karizmatikus szeretetközösség jött létre.29
Eszerint az agapé kizárt minden struktúrát mint Krisztus felfogásától idegent. Mindnyájan
egyenlőek, mindenük közös, a Lélek spontaneitása hatja át őket. Ebből az újszövetségi
ekklésziából alakult ki aztán az intézményes egyház, amely tehát elárulta az eredetit.
Valójában azonban már az első közösségek strukturáltak, meghatározott hivatalokkal. Jézus
tényleg nem hozott létre jogilag körülhatárolt szervezetet (bár ide sorolhatnánk a Tizenkettő –
29
Neuner: i.m. 466sk.

a tanítványok – és a nép hármas szervezetét), mégsem állítható, hogy eszménye egy
egalitárius Jézus-mozgalom, minden struktúra nélküli testvér-közösség lett volna. Legföljebb
annyit mondhatunk, hogy nem a fennálló intézmények megdöntését tartotta fontosnak. A
különböző vezetési struktúrák szerves folytonosságban bontakoznak ki az apostoli időkben. Itt
is megfigyelhető a zsidó és a hellén kultúrkörben alakuló közösségek eltérő vezetési stílusa.
3.1. A jeruzsálemi közösség

Az apostolok a vezetői és a szóvivői, tekintélyük Krisztustól és a pünkösdi Lélektől származik.
Jézushoz hasonlóan tesznek csodákat. Létrehozzák a diakonátus intézményét. Az imával és
kézrátétellel történő hatalomátadás szokását a zsidóságból veszik át. A harmadik csoport a
presbiterek. Ezt a funkciót a zsinagógából veszik át, amelyben egy kollégium vezeti az isten-
tiszteletet és magyarázza a Tórát. A jeruzsálemi közösség ezt a zsinagógai vezetési formát
veszi át, de aztán másutt is megjelenik. Tehát már az első nemzedékben megtalálható az apostol –
hetek – presbiterek hármas tagolása, bár konkrét munkamegosztásról még nem tudunk.
3.2. A páli közösségek

Karizmatikus közösségek, pogányokból. Pál a Lélek embere, misszionárius, aki várja a közeli
világvéget, nemigen törődik tehát a tartós jogrend kiépítésével. De őt is foglalkoztatja a
szervezet és a hivatal. Önmagának korlátlan tekintélyt igényel: az apostolság teljhatalmat
jelent. De kinevez elöljárókat (1Tessz 5,12sk) a közösség vezetésére (Fil 1,1). A karizmatikus
közösség mintapéldája Korintus. A szabad karizmák között azonban feltűnik a vezetésé
(kübernészisz: 1Kor 12,28; 1Kor 16,15sk), amely tartós funkcióra utal. Beszélhetünk tehát
„hivatali karizmáról”. Tehát nincs minden rábízva a Lélek spontaneitására, alapvető rend áll
fenn itt is, bár eltérő a jeruzsálemitől.
3.3. Az eredet kiformálódása

3.3.1. Pszeudepigráfok. Miután elmarad a várt világvége, fokozatosan kiépülnek a közösségi
struktúrák. Az apostolok, az első nemzedék kihalásával alapkérdéssé válik, hogyan lehet hűen
megőrizni az eredetet a változások közepette. Így keletkeznek a pszeudonímiák és
pszeudepigráfiák. Pál tanítványai az ő nevében írnak leveleket, az ő tekintélyére hivatkozva,
az ő tanítását követve. Ezek a levelek az apostoli hagyományt folytatják: Pál személye
hivatallá nő. Az efezusi levél szerzője a háttérben marad, elbújik Pál személye mögött. De a
levélben már megjelenik a hivatal és a nemhivatali struktúrák szembenállása. A hivatal fő
célja az igehirdetés, a vezetés, a közösségépítés. Az első nemzedékben az apostolokra és a
prófétákra épült egyház, aztán helyükbe lépnek evangélisták, pásztorok, tanítók. A fontos az
eredethez való hűség, de a hivatalba beiktatás, az ordo még nem merül fel.
Az első időkben már keverednek a zsidó és pogány-keresztény közösségek vezetési
struktúrái, de mindig többesszámban: a vezetés kollegiális. De az egész közösség érzi magát
felelősnek az egészért. Mindenkinek az a feladata, hogy az apostolok és a próféták alapjára
építsen tovább, és megőrizze a közösség egységét. Hierarchikus alá- és fölérendelés még csak
csírájában jelentkezik, de kezdete egy további fejlődésnek. A vita ma csak azon van, hogy a
további fejlődés az egyetlen lehetséges és legitim forma volt-e. Ennek eldöntésén fordul az,
hogy másféle vezetési struktúrák mai egyházi közösségekben jogosultak-e.
3.3.2. Az első szervezeti formák
Timóteus és Titusz apostoli feladatokat vesznek át, kivéve a szemtanúságot, amely az első
generáció kiváltsága volt. Feltehetően regionális vezetési feladatuk van („Városról városra
egyházi elöljárókat rendelj” Tit 1,5), nem csupán egyetlen közösség élén állnak. Ők döntenek

vitás kérdésekben, adnak utasításokat az egyes állapotban levőknek, elsősorban pedig az igaz
tanítást hirdetik.
A hármas vezetési egység véglegesül, az episzkoposz már csak egyes számban fordul
elő, a presbiter és a diakónus többes számban (monarchikus episzkopátus). A hivatalba
beiktatás kézrátétellel és imádsággal történik, tehát a teljhatalom átadásával, nem csupán a
karizmatikus adottságok felmutatásával. A kézrátétellel bizonyítják, hogy az igaz tanítást
képviseli és adja tovább. Az egyes hivatalok közötti munkamegosztás még cseppfolyós. A
fejlődés folyamatos, de ez nem mondható elhajlásnak. A hivatal és a struktúra a bibliai üzenet
alapján szervesen fejlődik tovább.
Az apostoli atyák írásai még világosabban szólnak a különböző hivatalokról a fejlődő
egyházi szervezetben. A Didakhé felszólítja a keresztényeket, hogy „nevezzenek ki maguknak
püspököket és diakónusokat”, mert a vándorpróféták és tanítók sok zavart okoznak.30 A
Kelemen-levél31 Jézus küldetéséből eredezteti a püspökök és a diakónusok hivatalát.
Antiochiai Ignác leveleiben már egyértelmű a püspök vezető szerepe és az egész hármas
tagolódású szolgálat, a püspöknek alárendelt presbiterekkel és diakónusokkal. Iraeneus már
közli Róma püspökeinek listáját.32 A pap kifejezést a 2. században kezdik a püspökre
használni, mert ő elnökli az Eucharisztiát.
A pasztorális levelek szerint a karizmák egyre inkább a tanításra koncentrálnak. Ezt a
drága örökséget a közösség vezetőjének kell őriznie (1Tim 6,20; 2Tim 1,12.14). E tanítás
lényege: Jézus Krisztus megjelenése és győzelme a halálon (2Tim 1,9-10). E tanítói funkcióra
a vezetőnek alkalmasnak kell lennie (didaktikósz, 1Tim 3,2). Mivel asszonyok nem
taníthatnak nyilvánosan (1Tim 2,12), ezért vezetők se lehetnek.33 – A tanításhoz rendelt
hivatali karizmát bizonyára a különböző tévtanok tették szükségessé, például már most
angyalként élnek (2Tim 2,18), ne házasodjanak (1Tim 4,3). A vezető feladata volt az ilyen
nézetek megszüntetése, a tévedők meggyőzése (2Tim 2,14-3,9). Ehhez egy másik mozzanat,
az üldözések közepette: az igaz tanítás az élet odaadását kívánhatja (ilyen Pálnak tulajdonított
végrendelet a 2Tim, erről tanúskodnak Ignác levelei).
Érdekes különbség figyelhető meg a pasztorális levelek és Ignác levelei között. A
pasztorális levelek szerint az episzkoposz a presbiterkollégium egyik tagja, primus inter pares.
Ignácnál viszont jóval nagyobb az episzkoposz tekintélye.34 Feltehetően két ok játszhatott
szerepet a monepiszkopátus kialakulásában. Egyrészt a külső veszélyeztetettség, amely erős
vezetőt kíván a közösség összefogására. Másrészt bizonyos vetélkedés, főleg a karizmatikus,
talán inkább a jánosi közösségekben. A keresztényeket csak a szeretetparancs köti, minden
más norma és tekintély mellékes: egyforma szőlővesszők a szőlőtőn. Csak egy tekintélyt
fogadnak el, egy apostolét, és egy küldöttet, magát Jézust, akinek három karizmatikus
képviselője van: a szeretett tanítvány, akit az Evangélium szerzőjeként tartanak számon, a
Paraklétosz, aki a próféciákat adományozza, és Péter, aki a közösséget összetartja. Ebben a
monokarizmatikus közegben szükségessé válik egy erős vezető. János és Péter konkurrencia-
helyzetbe kerülnek. A versengést mutatja 3Jn 9: Diotrefész első akarna lenni. Hasonló
motívumok megjelennek Ignác leveleiben is. A monepiszkopátus kialakulása tehát
karizmatikus kezdetekre vezethető vissza. A személyi karizma alakul át hivatali karizmává, az
eredeti karizmát intézményesítik. Egyebek közt a karizmának ez a tárgyiasulása különbözteti
meg az egyházat a szektától.
30
Didakhé 15,1-2; 11,1-2. In: Vanyó: Apostoli atyák. Ókeresztény írók 3. Budapest, 1980. 100.
31
1Kel 42; 44,1. In: Vanyó: Apostoli atyák. Ókeresztény írók 3. Budapest, 1980. 130, 131.
32
Adv. Haer. 3.3.3.
33
Theissen, Gerd: Erleben und Verhalten der ersten Christen, Gütersloh, 2007. 390skk.
34
Pl. IgnMagn 6,1. In: Vanyó: Apostoli atyák. Ókeresztény írók 3. Budapest, 1980. 172.

Összefoglalva elmondható, hogy a kánoni írásokban különböző egyházképeket,
egyházrendeket, ekkléziológiákat találunk egymás mellett, nem lenne igazolható tehát
közülük egynek az abszolutizálása.
Struktúrák és hivatalok az egyházban

Jeruzsálem
 ősgyülekezet „a Tizenkettő”
 arám nyelvűek apostolok, vének (presbiterek)
 görög nyelvűek „a hetek”
Pál
pogánykeresztény gyülekezetek apostolok, sokféle karizma, eltérő elnevezések
Deuteropáli, pasztorális levelek felügyelők (episzkopoi), vének, diakónusok, tanítók, próféták
Az Újszövetség után, pl. Ignác monepiszkoposz, presbüter, diakonosz
4. Az „apostolok utáni” kor (65 után)
Az első század végére a már létrejött egyházközségek gondozása egyre nagyobb feladatot
jelent. A missziós (halász) funkcióról a hangsúly a lelkipásztori (pásztor) funkcióra tevődik át
(1Pét 5,1-4; Jn 21,15-17; ApCsel 20,28-30).
Megváltozik a közösségek összetétele is, egyre inkább a pogány-keresztények
kerülnek túlsúlyba. Az első évtizedekben az összes ismert vezető zsidó volt, a
századfordulótól viszont az ismert vezetők már nem azok. A központ Jeruzsálem helyett
Róma lesz, amely „elöljár a szeretetben”. ApCsel 15,23. szerint 49-ben Jeruzsálem szól
Antiochia, Szíria és Kilikia keresztényeihez, az 1. század végén viszont már Róma Kisázsia és
Korintus keresztényeihez (1Pét 1,1; 1Kel). Az ötvenes évek végén Pál még remélhette, hogy
egész Izrael megtér, az öreg Pál viszont erről már lemond: az üdvösséget a pogányoknak
küldték (ApCsel 28,25-28), és szembeszállnak a „Sátán zsinagógájával” (Jel 2,9; 3,9).
Jeruzsálem pusztulása (70) után a zsidóság is jelentős változásokon megy keresztül. A
szanhedrin Jamniába teszi át székhelyét. Egyre határozottabban igyekeznek leszámolni a
szektákkal (a qumráni közösség ekkorra már elpusztult), úgy is, hogy átokkal sújtják őket. A
Jézus istenségét hirdető jánosi közösség lehetett az egyik első kiátkozott közösség, hiszen
hitük ütközött Izrael credójával („Az Úr, a mi Istenünk, egyetlen”: Mtörv 6,4). János válasza:
nem ők tették Jézust Isten fiává, hanem öröktől az. Erre a Jézust megvalló jánosi
keresztényeket kidobták a zsinagógából (Jn 9, 22.28-34).
A kereszténység így egyre inkább önálló vallásként jelenik meg, maguknak
tulajdonítják Izrael örökségét (1Pét 2,9-10), Izrael áldozatainak helyébe az Eucharisztia lép, s
végleg megszilárdulnak a vezetési funkciók. Az Izraellel és az Ószövetséggel való teljes
szakítást hirdető Markiont viszont eretnekként ítéli el az egyház. Vannak viszont továbbra is
olyan keresztény csoportok, amelyek továbbra is hűek maradnak a judaizmus intézményeihez.
Máté evangéliuma szerint Jézus azt mondja, hogy „egy i betű vagy egy vesszőcske sem marad
el a törvényből” (5,18). A keresztény farizeusi felfogás tehát még erős lehetett. A judaizmus
intézményeihez továbbra is hű keresztények szerint Jézus a Mózes által megjövendölt próféta,
egyetlen különbség az ő örök Messiás volta. Pált ellenségüknek tekintik, Jakabot viszont
barátjuknak.35
35
Erről a 2. századi forrásokat idéző 4. századi Pszeudo-Klementinák tudósítanak.

5. Egyház és szekta
5.1. Négyféle vallási csoport

Az újabb szociológia a vallási csoportoknak különböző fajtáit különbözteti meg. Az egyházak
hierarchikusan rendezettek, kiegyenlített kapcsolatban állnak környezetükkel, objektív
szentségre törekednek, amelyet hivatásos lelkészek közvetítenek. Elvben univerzális
szervezetek. A szektákban viszont vagy egalitárius vagy szélsőségesen autoritatív struktúrák
léteznek, szembenállnak a környezetükkel, és a személyes életszentséget hangsúlyozzák.
Többnyire egyházakból szakadnak le, az azokkal elégedetlen csoportokként. Később még két
fajtát megkülönböztettek: a felekezetek nem támasztanak igényt az egyetemességre, hanem
más vallási csoportokhoz viszonyítva definiálják magukat. A szektával szemben nem
támasztanak merev követelményeket, a világgal való kapcsolatuk is nyitottabb. Nemegyszer
szektákból keletkeznek, mint a baptisták és a metodisták. Végül kultuszcsoportnak a vallási
piacon fellépő olyan csoportosulásokat nevezik, mint az ezotéria, a teozófia vagy az Európá-
ban megjelent buddhista csoportok többsége. A négy csoport között nincsenek éles határok.36
Az egyházak és a szekták exklúzív tekintélyre tartanak igényt. A szekták a világot
dualista módon látják, önmagukat szenteknek, a többieket rossznak tartják. Eltérő viszont a
pluralizmusról alkotott felfogásuk: az egyházban több életforma megfér, a szektában erős az
uniformizáló tendencia. Az egyházak a belső pluralizmust külső exkluzivitással kötik össze, a
szekták befelé intoleránsak, kifelé elzárkózóak. Az egyház: corpus permixtum, különböző
nézetek, életformák elférnek benne, bizonyos határokon belül. Az ősegyház egyetemes
öntudattal lépett fel, egy új emberiség kezdete akart lenni. Mégis eleinte szekta volt, a
zsidóságból kiszakadt kisebbségi csoport, amely szembenállt a pogány világgal, és befelé erős
egységet kívánt. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon az egyház szektából nőtt-e ki,
vagypedig az őskereszténységnek kezdettől egyházi struktúrái voltak.
5.2. Egyházi struktúrák az őskereszténységben

A vallás látható oldalát a rítusok alkotják, az egység szempontjából tehát a legfontosabbak:
sok szempontból látványosabbak, mint a tanbeli eltérések. A keresztség lesz a döntő iniciációs
szertartás, a körülmetélést relativizálják. Ez nyitja meg a kaput minden népnek. A belső
egységet pedig az Eucharisztia biztosítja és jeleníti meg: az Úrvacsorán mindenki egyenlő. Pál
olyan rituális előírásokat vezet be, amelyeknek egyházi karakterük van: az egyetemes
egyházat jelenítik meg szociális különbségekre való tekintet nélkül. Az apostoli zsinat itt
döntő határmezsgye. Ha ragaszkodnak a körülmetéléshez, akkor egy zsidóságon belüli
megújulási mozgalom marad a kereszténység. Az antiochiaiak viszont egy kultuszmozgalmat
képviselnek: új vallást terjesztenek el. Ez társadalmi eltolódásokkal is jár: agrárjellegűből
városiasodik, az alacsony néprétegektől elterjed a magasabb társadalmi rétegekekben is.
Az apostoli zsinat határozatán aztán a zsidózók és Pál is túllép. A zsidózók Pál ellen
fordulnak, Pál pedig egyenesen megtiltja a körülmetélést. Később mégis létrejön az egység. A
kisázsiai közösségek a jánosi kronológia szerint ünneplik a húsvétot, a római közösség a
szinoptikus szerint. Szmirnai Polikárp és Anicetus pápa (kb. 155-ben) Rómában egyességre
jutnak, és eldöntik, hogy mindkét kronológia egyenrangú. Mindegyik közösség kövesse a
saját hagyományát. A húsvéti vita mutatja, hogy a józan pluralizmust megtűrték: nem váltak
szektává.
Ennek ellenére léteztek szektás csoportok az őskereszténységben.
36
Theissen: i.m. 395skk.

5.3. Szektás csoportok az őskereszténységben
Az apostoli zsinat után a zsidókeresztények között is két áramlat figyelhető meg. A
mérsékeltek továbbra is végezték a körülmetélést, de nem zárták ki a pogánykeresztényeket
sem. Justinus azonban ismert merevebb zsidókeresztényeket is, akik elutasították az egyházi
közösséget a pogánykeresztényekkel.37 Ez a jelenség szektaképződésre utal. A mérsékeltek az
egyházon belüli szektát alkotnak, a radikálisok viszont kizárják magukat az egyház
közösségéből. Őket az ebionitákkal együtt már Iraeneus eretneknek bélyegzi. Ők maguk ezt
nyilván éppen fordítva látták.
Máig vitatott a jános-keresztények helyzete. Elkülönülő csoportot alkottak a Szeretett
Tanítvány örököseiként, elismerték azonban, hogy léteznek a kereszténységnek más legitim
formái is. A jó pásztornak más juhai is vannak, de aztán egy akol lesz és egy pásztor. Jézus
imádkozik a közösség egységéért, de nem zárkózik el szektásan a világtól. Sőt: a világ erről
ismerje meg, hogy Jézus küldte őket. Megvan tehát a belső tolerancia (az Atya házában sok
hely van: 14,2), és törekszenek arra, hogy a környezetükben elismerésre találjanak. Ezek tehát
a fentiek alapján az egyháziasság jelei, nem a szektásságé.
Az egyházon belüli helyüket nehezebb meghatározni. A 3Jn szerint Diotrefész
közössége ekklészia, Gaiusszal együtt az igazság útján jár, de fontos kérdésekben eltérően
gondolkodik. A levél írója reméli, hogy elkerülhető a szakadás Diotrefésszel. Diotrefész és a
presbüter kapcsolata hasonló Péter és János viszonyához Jn 21-ben. Péter kapja meg a
hivatalt, bár gyakran méltatlanul viselkedik. János viszont mindig hűségesen követi: ő ismeri
fel Jézust (21,7), írta az evangéliumot (21,24). Műveltebb a többieknél, talán közelebb is áll
Jézushoz, de ennek ellenére megőrzi az egységet. Az egyházon belüli csoportosulás ez, amely
ugyan kritikusan nézi Pétert, mégis elismeri legitimitását.
Más a helyzet a gnosztikusokkal. A démiurgoszok feltételezésével elválnak az
egyháztól. Eszerint az átlagkeresztény csak ezekhez imádkozik, ők viszont az igaz Istenhez.
Hamarosan meg is születik a döntés: nem tartoznak a kereszténységhez. Pedig ekkor még
nincs is centralizált hatalom!
Az őskeresztény egyház tehát az egyháziasság jegyeit mutatja, nem szekta! Eltűr egy
bizonyos sokszínűséget magán belül, rugalmas a kapcsolata a külvilággal. Az újszövetségi
kánon is pluralizmusra utal: a páli levelek hellénista kultúrából származnak, az evangéliumok
zsidó megújulási körökből, de nyitottan a nemzsidókra, a jánosi iratok pedig egy gnózisközeli
egyházon belüli felekezetből. Theissen szép képpel érzékelteti ezt a sokféleséget: „az
őskereszténység szemiotikus katedrális, amelyet sokféle csoport épített, s így sokféle csoport
helyet kaphat benne. Ugyanakkor kapui nyitottak a külvilágra, amelyeken sokféle ember
beléphet a templomba”.
37
Párbeszéd a zsidó Trifónnal 47. In: Vanyó: Apostoli atyák. Ókeresztény írók 8. Budapest, 1984. 190.

4. Az egyház apostolisága
1. Demonstratio catholica
Az apologetikában a demonstratio catholica abból indult ki, hogy Krisztus egyetlen egyházat
alapított, tehát csak egyes számban lehet egyházról beszélni. „Az én egyházam”, mondta
Jézus (Mt 16,17-19). De erre utalnak a biblikus képek is: nyáj, építmény, templom, jegyes,
test. A fogsági levelekben Pál ismételten sürgeti az egységet, harcol mindenféle szakadás
ellen.
Evvel szemben történelmi tény, hogy az egyetlen egyházban szakadások keletkeztek,
egymás kölcsönös kizárásával, kiközösítésével. Így aztán többes számban is használták az
egyház szót, hozzátéve, hogy ez törvénytelen, megszüntetendő. Több egyház is magának
követelte a jogot, hogy ő van birtokon belül, ő hordozza az igaz hagyományt, ő Krisztus igaz
egyháza, amelytől az újítók elszakadtak, nincs tehát joguk magukat Krisztus egyházának
nevezni. Az újítók viszont amazoknak vetették szemére, hogy elárulták örökségüket,
elvesztették eredeti azonosságukat, elutasították a megújulást, tehát az újítóké az igaz egyház.
Mindkét fél véleménye azonos volt: törvényes módon csak egyetlen egyház létezhet.
A középkori Imperium Christianumban ez politikai kérdéssé is vált. A kereszténnyé
lett birodalom egységét, amely a hit egységén is nyugodott, mindenáron fenn akarták tartani,
még az Imperium és Sacerdotium, a császár és a pápa ellentétei között is. Az egyház
egységének fenntartása mind az államnak, mind az egyháznak érdekében állt. Az
eretnekségek megfékezése, megszüntetése állami szempontból is fontossá lett.
Mindez nem akadályozhatta meg a keleti és a nyugati egyház kettészakadását 1054-
ben. Kiközösítették egymást, mindegyik önmagát tartotta az egyetlen, igazi, ortodox
egyháznak, de az egyház nevet nem tagadták meg egymástól. Megmaradt a hit, a szentségek
és a hierarchikus struktúra egysége (kivéve a pápa iurisdictiós hatalmának elismerését). Ennek
ellenére gyakorlatilag mégis mélyült a szakadék, ellenségeskedést, ellentétet szított. Az
egyesülést célzó zsinatok a középkorban nem vezettek eredményre. Létrejött tehát az
egyházak többes száma: keleti és nyugati. Szerencsétlenségnek, bűnnek tartották, de
lehetségesnek ismerték el.
A reformációval a helyzet alapvetően megváltozik. A reformátorok eredetileg nem
akartak szakadást, hanem a meglévő régi egyházat akarták megújítani, visszavezetni normatív
eredetére, a Szentírásra. A vége mégis az lett, hogy a kereszténység különböző felekezetekre
szakadt szét. Itt már hitbeli eltérések is adódtak: mélyebbre hatolt a szakadás, mint a keleti. A
katolikusok elvetették az újítók egyházrontását, s az eredettel folytonosságra hivatkoztak, a
hitújítók szerint a katolikus egyház elszakadt eredetétől, s a felismerhetetlenségig torzult.
Több egyház keletkezett, bűnösen, Jézus akarata ellenére. Ugyanakkor mindegyik egyház
magának követelte, hogy ő az igazi.
2. Az egyház ismertetőjegyei
Ekkor a kérdés: melyik az igazi egyház? Erre válaszol a notae ecclesiae tana. A reformátorok
szerint ott van jelen Krisztus igaz egyháza, ahol az Evangéliumot tisztán prédikálják, s a
szentségeket az Evangélium szerint szolgáltatják ki. A prédikátori tisztséget (a szó és a
szentségek szolgálatában) isteni eredetűnek tartották (Luther: Conf.Aug.), amelyhez szabályos
hivatás (rite vocatus) kell. Kálvin és az anglikánok is adtak hasonló meghatározást.

Az egyháznak az apostoli hitvallásban kimondott jellemzőit (proprietates) egyben
notae-nak mondták. Nem minden jellemző – ismertetőjegy, de minden ismertetőjegy jellemző
tulajdonság. Az ismertetőjegynek könnyen felismerhetőnek kell lennie, minden ember
számára hozzáférhetőnek, egyedül az igaz egyházban meglévő, tartós vonásnak.
Eleinte nem tettek különbséget a proprietas, a nota és a signum között. A 17. századi
racionalizmusban a három szétválik: a dogmatika a proprietates-szal foglalkozik, a signa az
apologetikus értelemben vett csodákat jelenti, a notae viszont azok a tulajdonságok, amelyek
alkalmasak arra, hogy apologetikus bizonyítással megkülönböztető jegyül használják.
Ezeknek könnyen felismerhetőeknek, az egyszerű emberek számára is hozzáférhetőeknek,
egyedül az igaz egyházban meglévőknek s az igaz egyháztól elválaszthatatlanoknak kell
lenniük. Ezért is csökkentik a számukat (eredetileg 4 és 100 között mozgott).
Gondolatmenetük:
Főtétel: Krisztus e négy jellemző tulajdonsággal felruházottnak akarta egyházát (quaestio
iuris), úgy, hogy ezekről felismerhető is legyen. A hitnek és a megismerésnek egyaránt
tárgyai. Ezt a Biblia alapján lehet igazolni.
Altétel: Ez a négy tulajdonság kizárólagosan csak a katolikus egyházban található meg
(quaestio facti). Ezt tapasztalatilag kell megállapítani és igazolni, ami nem könnyű. Hogy
megkönnyítsék a bizonyítást, beérték avval, hogy nemcsak bemutatták: e tulajdonságok
megvannak a katolikus egyházban, hanem negativen azt is, hogy a többi egyházban nincsenek
meg, vagy nem olyan kifejezetten, mint a katolikusban.
Tehát: a katolikus egyház Krisztus egyetlen igaz egyháza. (DH 3013-14)
A nehézségek miatt a bizonyítást leegyszerűsítették, az ún. via primatus-ra, a nota
romanitatis-ra. Az igazi egyház ott van, ahol a pápa, ahol az egyház római katolikus. A római
katolikus egyház birtokolja a négy ismertetőjegyet kauzative, a többiek csak participative. Ez
így logikailag kényszerítő, de teológiailag igen kérdéses. Vagyis: csak a katolikus egyház
Krisztus egyetlen egyháza. A többiek nem formálhatnak erre igényt.
Az újabb teológia már nemigen használja apologetikus bizonyításnak ezt a
gondolatmenetet. Helyette más bizonyítékokat említenek. Yves Congar a via empirica-t
választva nem bizonyítani akar, hanem felmutatni az egyház szentségét, amely minden
gyöngesége ellenére fennáll. Az egyház: hagiofánia, egy másik világ léte nyilvánul meg
benne. – Karl Rahner ökumenikus nyitottságról beszél. Három formális elvet említ, és ezek
alapján bizonyítja a katolikus egyházat. 1. Folyamatosság az eredetig. 2. A kereszténység
alaplényegének megőrzése. 3. Objektív tekintély. Ezután bizonyítja ezek jelenlétét a katolikus
egyházban, majd megmutatja, hogy itt megtalálhatóak a sola gratia, sola fide, sola scriptura
elvei is.
Mivel az apostoliság, szűkebben a successio apostolica értelmezésében merülnek föl
igazi eltérések az ökumenikus párbeszédben, a fundamentális egyháztanban csak evvel a
kérdéssel foglalkozunk. A másik három ismertetőjegyet (egy, szent, katolikus) a dogmatikus
ekkléziológia tárgyalja.
3. Az apostoliság fogalma
Az újszövetségi írásokban az apostol szót többféleképpen használták. Itt most A Tizenkettőt
és Szent Pált értjük rajta. Az egyház apostolisága három mozzanatot ölel fel:38
38
Előd István: Vallás és egyház, Budapest, 1981. 263. Vö.: Lang: i.m. 169.

 Az eredet apostolisága azt mutatja meg, hogy az egyházat Krisztus elgondolása
nyomán az apostolok kezdték megszervezni, s a mai egyház igazoltan jogutódja ennek
az apostoli egyháznak.
 A tanítás apostolisága arra mutat rá, hogy a mai egyház hű maradt az apostolok
tanításához, küldetéséhez, az egyháznak általuk bevezetett életfunkcióihoz.
 Az apostoli utódlás (successio apostolica) azt igazolja, hogy a püspökök a kézrátétel
által kapott szentelés révén egységet alkotnak a püspöki kollégiummal, amely
egyetlen, az apostolokig visszanyúló egységet alkot.39
4. Az apostoli hivatal és az egyház apostoli küldetése
Az apostol (a profán életben: küldött, képviselő, megbízott, helyettes) keresztény intézményét

elsősorban a keresztény alaptapasztalatban kell keresnünk: részesei lettek Isten végidőbeli
kinyilatkoztatásának Krisztusban, ennek váltak tanúivá és küldötteivé. A fogalomra először
Pál reflektál részletesen. Az apostolság Krisztustól erre felhatalmazott, az Ő nevében végzett
szolgálat. Feladata az evangélium hirdetése, amely Krisztus feltámadásán alapszik, s vissza-
utal Jézus életére és művére. Célja az egyháznak, az eszkatologikus Isten népének össze-
gyűjtése, amely erre az egyszeri történelmi tanúbizonyságra épül. Elsődleges feladatuknak
már a 2. századtól azt tartják, hogy Krisztus végérvényes tanításának folytonosságát
biztosítsák. Az apostolok és utódaik a fölöttük álló kinyilatkoztatott, egyetlen és nyilvános
igazság tanúi, amely Isten egész népéhez tartozik.
Ez a küldetés egyszeri és megismételhetetlen. Az egyház végérvényesen és
mértékadóan e normatív eredetre van utalva. Az egyház csak akkor egyház, ha ezt az apostoli
tanúságtételt folytatja, ha az apostoli szolgálatot az igehirdetésben, az istentiszteletben és a
közösségben folytatja. Az apostoliság e három Krisztustól kapott alapküldetés (martüria,
leiturgia, diakonia) folytatását kívánja, amelyet a kinyilatkoztatás első tanúi közvetítenek. Ez
a kapcsolódás az eredethez folytonos feladat is az egyház számára. 40 Feladatuk, Krisztus
teljességét megjeleníteni, és ahhoz elvezetni.
Ez a kötődés az eredethez azonban ígéretet is hordoz. Isten Lelke működött az egyház
születésénél, a hívők tehát bízhatnak benne, hogy gondoskodik az eredethez való hűséges
kötődésről, amely identitását garantálja. Ez a kettős apostoliság (mint kötelezettség és mint
ígéret) az egész egyháznak szól minden alaptevékenységében. A Credóban az egyház
apostoliságát valljuk meg, nem a püspökökét.
Az egyházat már a kezdeti időktől az apostolok folytatásának tekintették. „Az
apostolok először Judeában tettek tanúságot a Jézus Krisztusba vetett hitükről, és alapítottak
gyülekezeteket. Aztán sokfelé elmentek szerte a földkerekségen, és ugyanazt a hittanítást
hirdették a pogányoknak. Így alapítottak gyülekezeteket minden városban, amelyekből aztán
később más közösségek nőttek ki. (…) Éppen ezért ezeket is apostolinak tekinthetjük, hiszen
apostoli gyülekezetekből származnak. Mindegyiket az eredete alapján kell osztályozni. Így
aztán számos és sokféle egyház létezik, s mégis ezek mind csak egyetlen egyház, az az
apostoli, eredeti, amelyből mindnyájan származnak, ugyanannak a hittanításnak egyetlen
hagyományában.”41
39
Beinert, Wolfgang: A katolikus dogmatika lexikona, Budapest, 2004. 50.
40
SCHN: i.m. 136skk.
41
Tertullianust idézi: Yves Congar: Die Wesensgemeinschaften der Kirche, in: Mysterium Salutis, Bd. IV/1.
Einsiedeln, 1972. 540.

Az „apostoli” jelző először a hitvallásokban jelenik meg. De még a középkorban is azt
jelzi, hogy az egyház az apostolok tanításán alapszik, tehát „vera Ecclesia”.
5. Az apostoliság mint az egyházat legitimáló tényező

A történelmi egyház legitimitását a folyamatos hagyomány biztosítja. Istennek Jézus
Krisztusban adott végső kinyilatkoztatását kapcsolatba kellett hozni az első, hiteles tanúkkal,
akiknek különös és Isten által garantált szerepük volt a kinyilatkoztatás befogadásában és
továbbadásában. Az apostoliság az eredet tanúival és tanúságával való kapcsolatot jelenti.
5.1. A hagyomány folyamatossága és az apostoliság

A hagyomány folyamatossága és az egyház folyamatossága már az apostolok utáni első
nemzedékben kérdésessé válik.42 Az apostoli közösségek Pálhoz kötik egyházi azonosságukat
(Ef 2,20; 3,1-7). Lukács is az apostolokban látja a hagyomány garanciáit, akik az egyházat
alapították, ők az egyházi hivatalviselők prototípusai. A 3. századtól – főleg a gnózis elleni
harcokban – már átfogóbb képet adnak az apostoliságról. Iraeneus szerint a történelmi
hagyomány folytonosságát az apostolok közvetítik Krisztus és az egyház között: az egyház
annyiban hirdeti Krisztus evangéliumát, amennyiben követi az apostolok tanúságtételét.
„Azért kell az egyházban a papoknak engedelmeskedni, mert az apostolok utódai. Az
episzkopátus utódlásával övék az igazság biztos karizmája.”43
Iraeneus kiemeli az apostoliság pneumatologikus dimenzióját is: e feladatának
teljesítésében az egyházat ugyanaz a Lélek segíti, amelyik az apostolokat. Gondoskodik arról,
hogy a mindenkori egyház megőrizze a Lélekben kapott azonosságát, lényegét. Tertullianus
világosan megfogalmazza az apostoliság jelentőségét: „Azt a tanítást követjük, amelyet az
egyház az apostoloktól, az apostolok Krisztustól, Krisztus pedig Istentől kapott”.44 Római
Kelemen is Krisztusra vezeti vissza az apostoli eredetet.45
5.2. Hagyomány és püspöki utódlás

Hogy azonban a gnosztikusok bizonytalan pszeudoapostoli hagyományával az egyházban
őrzött, beazonosítható apostoli hagyományt szembeállíthassák, a püspök hivatali tekintélyére
hivatkoznak. A püspöki hivatal utódlása a hivatali hatalom történetileg igazolható átadásának
láncolatával történik, amely az egyházat és az abban őrzött hagyományt történetileg hozzáköti
az apostoli eredethez.46
A „successio” és a „traditio” szorosan összekapcsolódik egymással. A hagyomány
nem csupán egy tan anonim továbbadása, hanem személyhez kötött, az élő szóhoz kapcsolódó
hitben valósul. Az utódlás pedig nem csupán a hivatal átadás-átvétele, hanem az Ige
szolgálatára, a tanúságtételre való teljes igénybevétel. A gnosztikusok bizonytalan eredetű,
igazolhatatlan apostoli nézetekre hivatkoztak. Velük állította szembe az egyház az apostoli
eredetű közösségek és azok püspökeinek látható folytonosságát. Az utódlás összekapcsolódik
a hagyománnyal: az apostoli igehirdetéshez és hagyományhoz való hűséges ragaszkodást
jelenti. Egyetlen hiteles hagyomány létezik, és ez az apostolok tekintélyére nyúlik vissza.47
42
Wiedenhofer: i.m. 287.
43
Idézi Congar: i.m. 541.
44
Idézi: Lang: i.m. 170.
45
Kel 42,1; 44,1. In: Vanyó: i.m. 3/130., 131.
46
Adv. Haer. III. 3,1-4.
47
Ratzinger, Joseph – Rahner, Karl: Episkopat und Primat, Freiburg, 1961. 49sk.

„Az igazi gnózis az apostolok tanítása és az egyház ősi tanításának épülete az egész világ
számára. Krisztus testét a püspökök utódlásában lehet felismerni, akiknek az apostolok az
egész egyházat átadták. Az Írásokat itt őrizték meg hiteles hagyományban, semmit sem tettek
hozzá, semmit sem vettek el belőle. Itt hamisítatlanul olvassák őket, törvényhűen, gondosan,
veszélytelenül, jámboran.”48
Az apostoli hagyomány és az apostoli utódlás egymást kölcsönösen meghatározzák.
„Az utódlás a hagyomány formája, a hagyomány az utódlás tartalma.”49 Ratzinger hozzáteszi,
hogy a hagyomány nem korlátozható csupán a leírt szóra, hanem a szóbeli igehirdetésre is
vonatkozik, sőt az első időkben elsődlegesen arra (vö. Róm 10, 14). „Meghallott” szó, nem
pedig „olvasott”. Az igehirdetés pedig feltételezi a konkrét küldetést, az élő szó az élő
utódlást. Ez erősebb bizonyíték még a zsidóságból átvett szertartásnál is: kegyelmet közvetítő
kézrátétellel adták tovább a hivatalt egymásnak. Az egyház tehát nem az Írást, hanem az
utódlás elvét állítja szembe a gnosztikusokkal. Hogy az apostoli tekintélyt adták át a
felszenteléssel az új püspöknek, arra szép bizonyíték a Traditio Apostolica konszekráló
imája.50
5.3. Kapcsolat az apostoli székekkel

A fölszentelés által tehát a püspökök megkapták az igazság karizmáját, amely az
apostoli hagyomány őrzését és aktualizálását szolgálja. Az apostoliság tehát részben
kötelezettség, részben ígéret. Az apostoli successio gondolatát először Iraeneus fogalmazza
meg. Ez elsősorban az „apostoli székek”-re vonatkozik. A többi püspökök azáltal legitimálják
magukat, hogy valamelyik „apostoli székkel” (tehát apostol által alapított gyülekezettel)
közösségben vannak. Ilyen „eredetlisták”, amelyek valamelyik apostolig vezették vissza egy-
egy püspök „családfáját”, maradtak fenn az első századokból.51 Papias is a püspöki
eredetlistákkal hitelesíti a hagyomány őrzését, sőt ezzel csatlakozik a zsidó rabbi-iskolák
áthagyományozó tanításához. Hegeszipposz Rómába vezető útja során mindegyik püspöki
egyházban a hagyomány azonosságát vizsgálja, s ezt hozzáköti a püspök-utódlás
megszakítatlan láncolatához, amely valamely apostoli székig nyúlik vissza.
Ugyanakkor viszont világos különbséget tesznek az apostolok és azok utódai, a
püspökök között. Az apostolok egyedülálló funkciója átadhatatlan, véglegesen ők az egyház
„alapkövei”. A püspökök tehát már az apostolok által Krisztus küldetésében megalapított
egyház vezetését folytatják: rájuk van bízva az apostoli hagyomány őrzése, s ezáltal Krisztust,
a Főt képviselik testében, az egyházban.
5.4. Az „apostoliság” eszméjének további alakulása

Az „apostoli” jelző ilyen háttérrel jelenik meg a legkorábbi hitvallásokban a 4.
századtól kezdve mint az egyház egyik alapvető tulajdonsága a négy közül. 52 A Credóban az
egyház apostoliságát valljuk, nem a püspökökét. Az egész egyháznak folytatnia kell az
apostoli szolgálat jelszerű életét. Hogy ez mégsem jelent meg hangsúlyosabban, annak talán
az is oka, hogy az apostoli hitvallásban ez a jelző hiányzik. Csak a 12. századtól kezdenek
újra hivatkozni az apostoliságra. A legtöbb reformmozgalom az apostoli életforma (főleg a
szegénység és az otthontalanság) követése révén törekedett a megújulásra. Az egyház csak
48
Idézi Congar: i.m. 541.
49
Ratzinger: i.m. 49.
50
Hippolütosz: Trad. Ap. In: Vanyó: i.m.
51
Bouyer, Louis: Die Kirche, Leipzig, 1984. 289.
52
Például DH 42, 44, 150.

akkor hivatkozhat az apostolokra, ha tudomásul veszi saját apostoli és missziós küldetését
(AA 2; LG 35).
A 16. századtól aztán a katolikus apologéták egyre határozottabban hivatkoznak a
katolikus egyház apostoliságára a püspöki successio formájában, amely pedig a római
successióhoz kapcsolódik. A reformáció viszont az apostoliságot csak az igaz tanítás
folyamatosságaként értelmezte. Az ökumenikus párbeszédben sokat közeledtek az álláspontok
az apostoliság értelmezésében, számos véleménykülönbség azonban ma is fennáll.
6. Az apostoliság intézményei
Az egyház apostoliságának egészén belül vannak olyan sajátos intézmények, amelyek

vonatkozási pontként szolgálva felmutatják azt: a Szentírás, a hagyomány és a püspöki
hivatal. Ez sajátos módon megjeleníti az Urat, és ezáltal sajátos tekintélye van Isten népében.
E három szilárd pont egymástól el nem választható egységet alkot.
Az egyház apostoliságához kapcsolódik az egyház hierarchikus karaktere: az
üdvösségre vezető kegyelem és a kormányzó hatalom felülről származik: Istentől Jézus
Krisztus által, aki ezt az apostolokon keresztül adja át egyházának. Az apostoliság tehát
magán Krisztuson alapul, aki azonosította magát apostolaival: „Aki titeket hallgat, engem
hallgat” (Lk 10,16), „Ahogy engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21).
7. Az apostoli successio
7.1. A püspökök apostoli successiója
Az apostoli successio azért lényeges eleme az egyház apostoliságának, mert általa a
hagyomány és az utódlás szentségi struktúrája intézményesülve jelenik meg. A hagyomány itt
a személyi kiválasztottságban, meghatalmazásban és tanúságtételben nyilvánul meg. Az
utódlás (a fölszentelés és a kézrátétel által) révén kapja meg az új püspök az Ige és a
szentségek szolgálatának, a közösség vezetésének feladatát. Az újszövetségi írásokban erre
már világos utalásokat találunk, bár kifejezett tanítás még nem alakul ki. Római Kelemen
levele azonban már tanúsítja: csak az gyakorolhat egyházi hivatalt, aki azt az apostoloktól
vezeti le,53 Irenaeus ismételten hivatkozik rá a gnosztikusokkal szemben. „Több pápai irat és
zsinati dokumentum a püspököket az apostolok utódaiként, a pápát pedig Péter utódaként
említi. (Az apostoli székek közül már a 2. századtól kiemelkedő helyet foglal el Róma.)
Bár a püspöki hivatal kialakulásának, majd változásainak pontos menetét nem
ismerjük, annyi bizonyosan elmondható, hogy az 1. és a 2. század meggyőződése egyértelmű:
Krisztus jelen marad egyházában annak fejeként egy olyan különleges hivatalon keresztül,
amely történelmi folytonosságban van a földi életével, halálával és feltámadásával is. Az 1.
században ezt a feladatot a Krisztus által küldött apostolok látják el, a 2. századtól a püspökök,
akiket az apostolok küldötteinek tekintenek, s az ő feladatuk az apostoli küldetés folytatása.
Ha ezt a funkciót tagadjuk, akkor magának az egyháznak apostoliságát vonjuk kétségbe. 54
Hogy a püspökök „az apostolok utódai”, azt a legkorábbi tanúságtételek igazolják.
Iraeneus szerint: „eos qui ab apostolis instituti sunt episcopi et successores eorum usque ad
nos”. A püspökök sorát az apostolok által kinevezett püspökig vezeti vissza már Polikárp.
Tertullianus szavával az apostolok „evolvant ordinem episcoporum suorum, ita per
53
Beinert: i.m. 50. Kel. 1,1; 47,6; 40-44. Főleg 40,1-3; 42,1-4.
54
Bouyer: i.m. 293.

successiones ab initio occurrentem, ut primus ille episcopus aliquem ex apostolis, vel
apostolicis viris, qui tamen apostolis perseveraverint, habuerit auctorem et antecessorem.”55
7.2. Az apostolság és a püspökség különbözősége

7.2.1. Három különbség
A/ Az apostolok funkciója kettős: Elsődlegesen, szemtanúi voltak Jézus működésének,
feltámadásának, meghatalmazást kaptak arra, hogy az Evangélium hirdetésével egyházat
alapítsanak. A szemtanúság egyszeri, időben behatárolt feladat, szorosan kötődik a
kinyilatkoztatáshoz és a sugalmazáshoz. Ez egyszeri és megismételhetetlen feladat volt. – E
tekintetben a püspökök (már az első nemzedék sem!) nem utódai az apostoloknak. Másrészt
viszont tanítói és pásztorai az általuk alapított egyházaknak. Ezt a feladatot a püspök is
folytatják, bár csak részben: a püspökök az első hivatalviselők, akiket valamelyik apostol
hatalmazott fel, hogy az általuk alapított egyházat vezessék. A legrégibb püspöklisták ezért
nem az alapító apostolt jelölik meg első püspöküknek. A püspöki utódlás tehát nem az
apostolság egyedülálló funkciója, ti. az egyház alapítása, hanem hivatali tekintély, amely a
megalapított egyházra vonatkozik.
B/ De hivataluk sem azonos az apostolokéval. A püspökök nem kapták meg a
kinyilatkoztatás karizmáját, amely az apostoloknak lehetővé tette, hogy normatív hagyományt
hozzanak létre. A püspökök alá vannak vetve a hagyománynak.
C/ Végül az egyes püspök nem valamelyik apostolnak az utóda – kivéve a római
püspököt és még néhányat (Jeruzsálem, Alexandria) –, hanem az apostoli kollégium folytatása
a püspöki kollégium. Ezen az alapon mondható mindegyik püspök az apostolok utódának.
7.2.2. Ami közös. Mindkét kollégium arra küldetett, hogy a Krisztusban megtestesült
kinyilatkoztatást, az Evangéliumot hirdesse és megjelenítse. Az apostolokat azonban maga
Jézus választotta ki, küldötte és tette az egyház alapjává (1Kor 3,10). A püspökök ebben csak
közvetve részesültek. Az apostolok életében az ő helyetteseik, képviselőik.56 Az apostolok
halála után a püspökök veszik át az apostoli szolgálatot, s közvetítik az Úr jelenlétét.
Beszédes szimbólum, hogy a püspökszentelésnél már a 4. századtól szokás, hogy az
evangéliumos könyvet a fejére teszik.57
7.3. Az apostoli successio

Congar kijelenti, hogy az apostoli successio nem feltétlenül jelenti a püspöki szék
megszakítatlan öröklődését. Az ortodox egyház nem is igen foglalkozik a történelmi
folytonossággal, ehelyett az egyház kollegiális ontológiájára építenek („sobornost”). Az a
fontos, hogy egy részegyház egységben van a püspöki kollégiummal, az egyház egészével (a
Catholicával!) és az apostoli egyházzal. Erre utal az is, hogy három püspök vesz részt a
püspökszentelésen, amely konszekrációval és kézrátétellel történik. Az utódlás a legitim
konszekrációhoz kötött. A konszekráció Isten aktuális belenyúlását eszközli a Szentlélek
lehívása által. Máig nyitott kérdés az ökumenikus párbeszédben, hogy ez csupán láthatatlanul,
spirituálisan történik, vagypedig Krisztus szakramentális és történelmi teste révén, szentségi
úton. Katolikus felfogás szerint az egyház szakramentalitásából következik, hogy jelszerűen
láthatóvá kell lennie annak, hogy kik képviselik és közvetítik a krisztusi küldetést.
55
Mindkettőt idézi Congar: i.m. 544.
56
Erre érdekes példákat említ az ApCsel 14,23; 20,17.18. Vö.: Congar: i.m. 551. lábjegyzet
57
Ehhez az alfejezethez lásd még: Előd István: Vallás és egyház, Budapest, 1981. 282.skk.

Az apostoli successio a felszentelés mellett egy közösség vezetésére való
felhatalmazást is jelent, tehát az apostoli hagyományt őrző igehirdetést (erre utal a „cathedra”
szó!) és a szentségi kultuszt. Ezért is kell a szentelendőnek hitvallást tennie. A hagyomány
hamisítatlan továbbadását a successio biztosítja.
8. Ökumenikus szempontok
8.1. Eltérő értelmezések

Az apostoli successiót és ahhoz kapcsolódóan az egyházi rend (ordo) szentségi jellegét
másként értelmezi a katolikus egyház és a reformáció egyházai. A KEK szerint az egység
kötelékei: „az apostoloktól átvett egyetlen hit megvallása – az istentisztelet, főleg a
szentségek közös ünneplése – az apostoli utódlás az egyházi rend szentsége által, ami
fenntartja Isten családjának testvéri egyetértését.”58 A két első kritériumban nincs eltérés a
különböző felekezetek között. A harmadikat azonban eltérően értelmezik. „A reformátorok
felfogása szerint az egyház apostolisága nem az egyházi hivatalviselők apostoli
szukcesszióján alapszik, hanem azon, hogy az egyház megmarad az apostoli igehirdetésben és
tanításban.”59
A II. Vatikáni zsinat egyértelműen kimondja, hogy „az apostoli kollégium a püspökök
kollégiumában, Péter hivatala pedig a pápa hivatalában folytatódik”, s hogy az apostoli
successio „isteni alapításra” vezethető vissza.60 „Az egyes püspökök a felszentelés révén
válnak az egyetlen püspöki kollégiumnak tagjává, és ezáltal kapják meg a teljhatalmat a
püspöki tevékenységhez.” A katolikus egyház az ortodox egyházakat „testvér egyházként”
ismeri el apostoli jogfolytonosságuk következtében, s ezáltal elismeri papságuk és
Eucharisztiájuk szentségi jellegét. A reformációból született egyházi közösségekben azonban
– az apostoli jogfolytonosság hiánya miatt – nem ismeri el az egyházi rend szentségét.61
Az ökumenikus párbeszéd során az eltérő álláspontok közeledtek ugyan egymáshoz,
számos szempontot tisztáztak, konszenzus azonban még nem jött létre. Jürgen Werbick
elismeri, hogy a jogbiztonság szempontjából fontos a successio apostolica mint a püspöki
ordo megszakítatlan láncolata. Hozzáteszi azonban, hogy ekkléziológiai szempontból ez a
teljhatalom csak akkor gyakorolható üdvösséges módon, ha a Krisztus-követéssel
kapcsolatban szemléljük, s az ekkléziológia nem áll meg a successio apostolica strukturális
értelmezésénél, kizárólag evvel legitimálva a püspökök teljhatalmát. Azt ajánlja, hogy az
ekkléziológia vegye tekintetbe a „követés hermeneutikáját”, amely tekintetbe veszi a
történelmi Jézustól való távolságot és a hiteles Krisztus-követést a mindenkor adott
körülmények között.62
Wolfhart Pannenberg is leírja, hogy a reformáció egyházainak álláspontja eltér a
katolikus és ortodox állásponttól, amely szerint náluk az egyházi hivatal nem fejezi ki
elégséges módon az egyház egységét. Ennek következtében az ordo szentsége is „defectust”
szenved, hiányos vagy érvénytelen.63
58
A katolikus egyház katekizmusa. (KEK) Budapest, 1994. 815.
59
Beinert: i.m. 50.
60
LG 20.
61
KEK 1399-1400.
62
Werbick: i.m. 87skk.
63
Az UR 22. megfogalmazásában: „hitünk szerint nem őrizték meg sértetlenül – főleg az egyházirend
szentségének híján (propter sacramenti ordinis defectum) – az eucharisztia misztériumának teljes gazdagságát.”

Luther elutasította az ordináció szentségi jellegét. Avval érvelt, hogy az
Újszövetségben nincs utalás a szentségi hatalom átadására.64 Pannenberg szerint azonban
Luther csak azért utasította el az ordinációt, mert akkoriban az a kehely és a paténa átadásával
történt.65 Az egyházi hivatalnak kézrátétellel és imádsággal történő átadása ellen Luther nem
érvelhetett volna a Bibliára hivatkozva (vö. pl. 1Tim 4,14). Később csak a kegyelem szentségi
átadását tagadta, a vezetői és prédikátori tisztségbe való beiktatást elismerte. Luther felfogását
többen bírálták, Melanchton 1530-ban határozottan kijelentette, hogy a kézrátétellel történő
szentelés: szentség, mégpedig Isten akaratából.66
XII. Piusz pápa 1947-ben – liturgiatörténeti kutatások nyomán – kijelentette, hogy a
szentelés anyaga a kézrátétel, a kehely és a paténa átadása nem vezethető vissza Krisztus
akaratára.67 Ezzel egy formális akadály elhárult, legalábbis az ordináció szertartásában.
Katolikus felfogás szerint az ordo szentség, az ordináció biztosan közli a kegyelmet.
Pannenberg szerint Luther csak azt utasította el, hogy a papszentelés a személyre vonatkozó
megszentelő kegyelmet, a megigazulás kegyelmét közli, hiszen ez a keresztségben (és a
bérmálásban) történik. A szentelésben a fölszentelt a közösség, az egység szolgálatára kap
meghívást. Luther elutasítja a character indelebilis tanát is, tehát a hivatalából elbocsátott pap
nem pap többé. A LG szerint a szentelés arra hatalmazza fel a hivatalviselőt, hogy a Tanító,
Pásztor és Főpap személyében járjon el, a kapott kegyelem tehát alapvetően a hivatali
funkcióhoz kötött, nem pedig a személyt ékesíti belülről.68 Az ordinációt pedig
megismételhetetlennek tartják a reformáció egyházai is.
Vita támadt Luther és Melanchton között abban is, hogy ki jogosult az ordinációra,
illetve, hogy vannak-e fokozatok (püspök – pap). Luther szerint a püspök szentelési joga csak
emberi eredetű, nem pedig isteni jogon alapul. A Trentói zsinat ezzel szemben kijelenti, hogy
a papszentelés a püspökök kizárólagos joga, és senki sem juthat egyházi hivatalhoz csupán a
közösség általi választás útján.69 A nem-püspöki ordináció bevezetésével a reformáció
egyházai szakítottak a püspöki successióval, a II. Vatikáni zsinat ezért mondja hiányosnak a
szentelést. A reformáció egyházaiban különböző felfogások érvényesülnek, a successiót
egyesek fontosnak tartják, mások nem.
A successió jelentősége az, hogy a történelemben élő egyházhoz, az apostoli eredethez
köti hozzá a mindenkori jelenben működő egyházi vezetőket. Ugyanennyire fontos azonban,
hogy kifejeződjék az egyház egészéhez, a „Catholica”-hoz való tartozásuk, az egyház egysége
is. „Ez a kötelék a garanciája annak, hogy egy püspök valóban Istentől kiválasztott és
fölszentelt.”70 Pannenberg megjegyzi, hogy ezt az egységet elvben Luther is fontosnak
tartotta, de mivel az adott körülmények között nem állt rendelkezésre elegendő számú püspök,
csak a szükséghelyzetre való tekintettel fogadta el a más módon történő beiktatást a hivatalba.
Élnek tehát a presbiteri ordinációval is, amelyet bár kivételesnek, de azonos értékűnek
tartanak a püspöki successióval.
8.2. Az ökumenikus párbeszéd mai állása
64
Pannenberg idézi Luthert: „Hoc sacramentum Ecclesia Christi ignorat, inventumque est ab Ecclesia Papae:
non enim solum nullam habet promissionem gratiae ullibi positam, sed ne verbo quidem eius meminit novum
testamentum.”
65
DH 1326: az egyházi rend szentségének anyaga „a borral telt kehely és a kenyeret tartó paténa átnyújtása”.
66
Pannenberg, Wolfhart: Systematische Theologie, Bd. 3. Göttingen, 1993. 430skk.
67
DH 3858-3859.
68
Bár Szent Tamás gratia gratum faciens-nek mondja az ordinációt is! Vö.: Pannenberg 434.
69
DH 1768, 1777, 1769.
70
Congar: i.m. 556.

Az újabb vitákban az apostoli successióban elsősorban az apostolok tanításának és hitének
hűséges követését helyezik előtérbe, a hivatali utódlást ehhez képest második helyre teszik
mint a hithez való hűség és az egyház egészével való összetartozás külső jelét. 71 A
szentelésben jelszerűen kifejezésre jut, hogy a szentelendő püspök Krisztus egész egyházát
képviseli, és Krisztus által az apostoloknak adott küldetést folytatja.
A római katolikus és evangélikus-lutheránus közös bizottság nyilatkozata szerint:
„Ami a hivatalviselők successióját illeti, katolikusok és lutheránusok egyaránt abból indulnak
ki, hogy az Evangéliumról való tanúskodás az Evangélium tanúihoz kötött. Ez a tanúságtétel
az egyház egészére van rábízva. Ezért tehát az egész egyház mint ecclesia apostolica az
apostoli successióban van benne. A hivatali utódlás értelmében vett successiót az
összegyháznak az apostoli hitben való successiója keretében kell felfogni.
A katolikus egyház a hivatalviselőknek e successióját a püspöki hivatalban látja
megvalósulni. A katolikus tanítás szerint egyedül a püspöki hivatalban adott a felszentelt
hivatal teljessége. Az apostoli utódlás a püspöki hivatalban mégis elsősorban nem a
felszentelők és a szentelendők megszakítatlan láncolatában valósul meg, hanem az egyházban
élő elöljárói tisztség successiójában, amely az apostoli hit folyamatosságában található, és
amely fölött a püspök őrködik, hogy megőrizze a communiót a katolikus és apostoli
egyházzal. Így jön létre azok kollégiuma, akik az egyház communióját összetartják. A
püspöki kollégium az apostolok fundamentumára építve folytatja az apostolok kollégiumának
feladatát.
Az apostoli successióban álló püspökség a Szentírás kánonjához és az apostoli
hithagyományhoz kötött, és arról kell élő tanúságot tennie. Emellett azonban előfordulhat,
hogy valamely püspök kiesik az apostoli hit folyamatosságából. Ekkor a katolikus hagyomány
szerint eo ipso elveszti a jogot hivatala gyakorlásához. A püspökök összessége azonban a
katolikus meggyőződés szerint tartósan megtartatik az Evangélium igazságában. A katolikus
tanítás a püspöki hivatal apostoli successióját ebben az értelemben tekinti úgy, mint az egyház
apostoliságának jelét és szolgálatát.”72
Pannenberg örömmel állapítja meg, hogy az egyházi hivatal értelmezésében jelentősen
közeledtek az álláspontok. A reformáció egyházai nevében azt várná a katolikus egyháztól,
hogy ismerje el az ő egyházi hivataluk legitimitását, arra való tekintettel, hogy a reformátorok
annak idején szükséghelyzetben cselekedtek. Hozzáteszi azonban, hogy a reformáció
egyházaitól is elvárható, hogy ezt lássák be, és az egyházi hivatalt ne akarják a hívők általános
papságából levezetni, mintha ők adhatnának megbízást a hivatal betöltésére. Az ordinációt
nem válthatják fel adminisztratív „meghatalmazások” az egyház vezetésére. Minden
felszentelt magától Jézus Krisztustól kapja a küldetést az egyház egységének szolgálatára az
Evangélium hirdetése által.
8.3. Egy megoldási kísérlet
71
Így látja Congar: i.m. 557; Schlink, Edmund: Ökumenische Dogmatik, Göttingen, 1983. 614; Pannenberg: i.m.
439.
72
Gemeinsame römisch-katholische evangelische-lutherische Kommission: Das Geistliche Amt in der Kirche,
Paderborn-Frankfurt, 1982. 43.

A probléma igazi gyökerét leginkább Walter Kasper fejtegetései tárják fel. 73 Ő is
rámutat arra, hogy az utóbbi évtizedekben jelentősen közeledtek az álláspontok. A Lima-
dokumentum is megállapítja, hogy ma már a reformáció egyházai is készek arra, hogy „a
püspöki successiót az egyház folytonosságának és egységének jeleként – bár nem
garanciájaként – tekintsék. Készek arra, hogy a püspöki successiót mint az egész egyház
apostoliságának jelét elfogadják.”74 Az eltérő vélemények valódi oka azonban az, hogy
különböző egyházstruktúrák állnak egymással szemben.
8.3.1 A biblikus háttér egyértelműen feltárt, az áttérést az apostoli időkből az utána következő
korba is jól ismerjük. Krisztus missziós parancsa túlmutat az első tanúk életén, intézményes
jellege van. Az apostolok halála után tehát folytatódnia kell a küldetésnek, mégpedig „nem
feltétlenül a hivatalviselőkről hivatalviselőkre átadott lineáris láncolat formájában, hanem
úgy, hogy új tagokat kooptálnak és inkorporálnak az apostoli kollégiumba és annak az időkön
átívelő küldetésébe.”75 Az apostoli utódlást azonban sohase csupán intézményes aktusnak
tekintik, hanem egzisztenciálisan mint az apostolok tanításának és életének folytatását. Így
lesz Pál az egyházi hivatal prototípusa. Az apostoli successiónak jelszerű és tanúságtevő
értelme van. Emlékeztet Krisztusnak az apostolok által áthagyományozott evangéliumára
(signum rememorativum); az egykor kapott evangéliumot itt és most érvényre kell juttatni
(signum demonstrativum), és előre kell mutatnia a végső Istenországára (signum
prognosticum). Az apostoli successiót tehát biblikusan csak a krisztológia, a pneumatológia,
az ekkléziológia és az eszkatológia összefüggésének egészében lehet értelmezni.
8.3.2. Az ősegyházban az apostoli successio egészen az apostoli traditio szolgálatában áll. Az
új püspöknek hitvallást kell tennie. A successio és a traditio azonban szorosan összefügg a
communióval is. A successióba belépés nem nyit külön csatornát az apostolokhoz, hanem
belépést jelent a püspökök közösségébe, az egész ordo episcoporum communiójába. E hármas
egység azonban nem tekinthető automatizmusnak. A successio csupán jelzi, de nem garantálja
az igaz hagyományt. Az egyes püspökök akár meg is tagadhatják az traditiót, és ezáltal
kieshetnek a communióból. Ez esetben nem kötelezhetnek engedelmességre. Az ősegyház és
a középkori egyház is több példát ismer püspökök, sőt pápák letételéről, elítéléséről, olyan
helyzetekről, amikor nem a püspökök őrizték meg az igaz hitet, hanem a laikusok. Másfelől
viszont az igazi hagyományt őrző Lélek megjelenhetett az intézményes kereteken kívül is (LG
8, 15).Tamás szerint: „Isten nem kötötte annyira a szentségekhez a kegyelmét, hogy a
szentségek nélkül is el ne érhesse a szentségek hatását.” Normális esetben azonban a traditio,
a successio és a communio alapvetően egymásra utaltak.
8.3.3. A középkorban és a reformáció idején a traditio és a successio elvált egymástól. A
döntő változás a második eucharisztikus vita (11. sz.) után következett be: eltávolodtak az
ősegyház szakramentális egyházfogalmától. Az egyházat immár csak jogi apparátusnak
tekintették. A hivatali hatalmat már nem szakramentális repraesentatiónak tekintették, hanem
a hivatalviselőnek átadott saját hatalomnak. Már nem tartották szükségesnek, hogy egy
konkrét egyház élére kapjon felhatalmazást (így alakultak ki az ún. abszolút ordinációk), s
ezáltal azt sem, hogy csatlakozzék az egyház communiójához. A püspöki ordót csupán
jurisdikciós többletnek tekintették, egyházi méltóságnak. A jurisdikció és a szentelés elválik
egymástól, előfordul, hogy nem fölszentelt püspökök állnak egyházmegyék élén. A successio
– traditio – communio hármasának szoros összetartozása kivész a köztudatból.
73
Kasper, Walter: Die apostolische Sukzession als ökumenisches Problem. In: Pannenberg, Wolfhart:
Lehrverurteilungen – kirchentrennend? III. Freiburg, Göttingen, 1990. 329. skk.
74
Taufe, Eucharistie und Amt, Konvergenzerklärungen der Kommission für Glauben und Kirchenverfassung des
Ökumenischen Rates der Kirchen, Frankfurt, Paderborn, 1983. (Amt Nr.38.)
75
Kasper: i.m. 333.

A reformátorok egyházkritikája ezek ellen a visszásságok ellen (is) lépett fel. A püspök-
ségnek az apostoli successióval való kapcsolatát nem tagadták, feltéve, hogy a püspökök a
reformáció értelmében vett megigazulástan szerint prédikálnak, és a fölszenteltek a reformációra
áttért gyülekezetet élére kerülnek. Mivel azonban nem akadt püspök, aki áttért a reformációra,
szükségmegoldásként elfogadták azt is, hogy a gyülekezetek maguk válasszanak vezetőt.
Ehhez járult az a meggyőződés is, hogy az apostoliság az egyház egészét illeti meg, tehát a
közösség joga elöljárókat állítani. Az eredeti evangélium és az egyház korabeli valósága közti
ellentétre hivatkozva a reformátorok azt hangsúlyozták, hogy az Evangéliumot fölébe kell
rendelni az aktuális egyháznak. Vagyis az igazi successio magában az Evangéliumban található,
nincs kötve konkrét hivatalokhoz és személyekhez. Luther szerint „ez az igazi definíciója az
egyháznak, nem amelyik az apostolokra vezethető vissza, hanem amelyik vallja, hogy Krisztus az
Isten fia.” „Ubi est verbum, ibi est Ecclesia”.76 Ezáltal aztán a successio – mind püspöki, mind
presbiteri successio formájában – emberi jogúvá lett. A traditio és a successio, illetve az
Evangélium és a konkrét egyház így már nem csupán egyes esetekben, hanem elvi alapon is
különvált egymástól. Ez az újabb ökumenikus párbeszédben is így jelenik meg: az apostoli
successio a püspökséghez kívánatos és ajánlatos ugyan, de egyáltalán nem nélkülözhetetlen.
8.3.4. A két eltérő egyházkép. Itt mutatkozik meg, hogy a kérdést az egyház szakramentális
összképében kell vizsgálni: az egyház látható elemei szakramentális-jelszerű módon
összetartoznak lelki, csak a hitben felfogható lényegével. A reformátorok az egyház e
rejtettségével ugyan nem valami platóni elvont valóságra gondoltak, a szektáktól elzárkóztak,
és az Igét meg a szentségeket, de a hivatalt is az egyház látható elemeinek tartották. Ez
azonban számukra nem jelentette azt, hogy az egyszer s mindenkorra nekünk ajándékozott
üdvösség az egyházon keresztül közvetítődik. A kétféle nézet tehát elsősorban nem az
utódlási láncolat megszakadásában ütközött össze, hanem az egyház újféle értelmezésében, az
egyháznak a Krisztus örömhírét hirdető Evangéliumhoz való viszonyában. Schleiermacher
találó megjegyzése: a protestantizmus szerint az egyesek viszonyát az egyházhoz a
Krisztushoz való viszonyuk határozza meg, a katolicizmus szerint viszont a Krisztushoz való
viszonyuk az egyházhoz való viszonyuktól függ.
A Trentói zsinat idejére sajnos már a katolikus teológiában is elhalványult a traditio és
a successio belső összetartozásának tudata. A zsinat kimondta az Evangélium és az egyház
belső kapcsolatát („az Evangélium tisztasága őriztessék meg az egyházban”), másrészt az
egyházi szentírásmagyarázat kötelező erejét.77 Kimondta azt is, hogy a püspök áll az egyházi
rend élén, s fontosnak mondta a püspök apostoli successióját.78 Ez a kijelentés az ősegyház
egyházképén alapszik, amely a püspök vezette egyházat tartja szem előtt mint az Evangélium
jelét és eszközét. E kettőnek benső szakramentális egysége azonban már nem volt nyilván-
való. Ez is okozta azt, hogy egyre inkább jogi kategóriákra szűkítették az egyház üdvösség-
közvetítő szerepét. A zsinat az ige és a szentségek törvénytelen szolgáinak nevezte azokat,
akiket nem egyházi és kánoni hatalom szentelt és hatalmazott fel.79 A successio kérdése így
csupán a hivatal legitimációjává lett, de nem az egyház szakramentalitását látták benne.
8.3.5. Közeledések és eltérések a II. Vatikáni zsinat óta. A zsinat felújította az egyház
szakramentális szemléletét (LG 1, 9, 48, 59 stb.). Eszerint az egyház olyan komplex egész,
amely egyfelől emberi, látható, intézményes elemekből áll, másrészt csak a hitben felfogható
lelki és isteni elemből (LG 8). Ez a felfogás lassan megjelenik az evangélikus teológiában is.
A zsinat ennek megfelelően nemcsak a püspökszentelés szakramentális jellegét emelte ki (LG 21),
hanem erősen hangsúlyozta a successio, traditio és communio benső összefüggését is (LG 20). A
76
Kasper: i.m. 430. jegyzet.
77
DH 1501, 1507.
78
DH 1768.
79
DH 1777, 1769.

LG még talán inkább az apostoli successio lineáris jellegét emeli ki, a Dei verbum viszont a
Szentlélek tevékenységét a hívő egyházban (DV 8sk, AG 3-5). A Krisztus és az egyház közti
folyamatosságot a Szentlélek közvetíti (DC 10), ő kíséri és irányítja az apostoli tevékenységet.
A zsinat tágasabb felfogása két ponton is érezhető: 1. Kimondja, hogy a püspököknek
kiemelt funkciója van az egyház vezetésében a papokkal és a diakónusokkal együtt (LG 20),
nem mondja ki azonban, hogy ez közvetlen isteni rendelésre vezethető vissza, hanem csak azt
állítja, hogy ezt a szolgálatot „ősidőktől fogva” (ab antiquo) e hármas módon gyakorolják (LG
28/1). Ez a nyitottabb fogalmazás számol a történelem során bekövetkezett változásokkal. 2.
A zsinat tudatosan kerüli annak kijelentését, hogy csak a püspökök vehetnek fel új tagokat a
püspöki kollégiumba. Csak annyit állít, hogy „a püspökökre tartozik, hogy az egyházirend
feladásával új kiválasztottakat vegyenek fel a püspöki testületbe” (LG 21/2). Kasper szerint
ez legalábbis nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy az egyházban nem feltétlenül csak
egyetlen formája létezik az apostoli successiónak.
A reformáció egyházaival kapcsolatban az UR 22/3. „defectus ordinist” említ, ez
azonban nem azt jelenti, hogy teljesen hiányzik az egyházi hivatal, hanem hogy teljessége
hiányos. Kasper szerint ez a hiány azonban nem egyszerűen az utódlási láncolat hiánya,
hanem az egyháznak, illetve az egyház és az Evangélium kapcsolatának eltérő értelmezéséből
adódik. A zsinat kimondta ugyan, hogy az egyház nem helyezheti magát az Írás fölé, hanem
azt kell szolgálnia. Hozzátette azonban, hogy a kinyilatkoztatást nem egyedül az Írásból
meríti, és hangsúlyozta a hagyomány, az Írás és a Tanítóhivatal egységét (DV 9, 10). A
katolikusok és a protestánsok között itt továbbra is nézetkülönbség áll fenn az Írás kritikai
funkcióját, főleg pedig az egyházi döntések tévedhetetlenségét illetően. Az igazi eltérés tehát
az Evangélium és az egyház kapcsolatában mutatkozik. Az a kérdés, hogy a konkrét egyház
lehet-e és mennyiben lehet Krisztus evangéliumának helye, jele és eszköze.
8.3.6. A cél: kiengesztelődött sokféleség. Az eddigiekből három következtetés adódik: 1.
Nincs minden-vagy-semmi álláspont. A hivatalok kölcsönös elismerésének különböző
fokozatai lehetnek. Részleges elismerés történt akkor, amikor a reformátorok az apostoli
successiótól való eltérést a szükséghelyzettel magyarázták. 2. A hivatalok elismerését a Lélek
– egyház – Ige – szentségek – hivatal összefüggésében kell keresni. 3. Ebből adódik, hogy a
kölcsönös elismerés olyan folyamat, amely az egyre teljesebb közösségben jöhet létre, úgy,
hogy közelednek az álláspontok az egyház, az Ige és a szentségek értelmezésében.
A püspöki successióban megvalósuló apostoliság csak a katolikus egyházban van meg,
tehát abban subsistál az ecclesia apostolica. Ha a többi egyházak ezt elfogadják, akkor
katolicitásuk válik teljesebbé (UR 4). Az apostoliság és katolicitás teljessége azonban csak az
eszkatonban válik egészen nyilvánvalóvá.
A katolikus álláspont azt jelzi, hogy az apostoliságban élő egyház fogható történelmi
valóság is. Az evangélikus elutasítás viszont arra emlékeztet, hogy a puszta utódlás mit sem ér
akkor, ha nem jár vele az egész egyház Krisztus-követése az apostolok hitében és
szellemében. A katolikus hagyomány az egyháznak és tanításának konkrét kötelező voltát
emeli ki, a reformátori hagyomány viszont az Írás, illetve az élő Evangélium kritikus és
megújító funkcióját. E két szempontot eddig nem sikerült összhangba hozni.
Megoldást jelenthet az ortodox egyházak teológiája, amely sokkal jobban kiemeli a
püspöki struktúra pneumatologikus jellegét. A Lélek újítja meg folytonosan az intézményt. Ez
elvileg megadja annak lehetőségét, hogy ahol a hivatalok pusztán jogi szempontok szerint
érvénytelenek, lelkileg azonban hitelesek és termékenyek, ott ilyen lelki megítélés alá
essenek. Az intézményt tehát a Szentlélek funkciójaként, az ekkléziológiát a pneumatológia
funkciójaként kellene felfogni. De mindehhez az szükséges, hogy magának az egyháznak
lényege, szakramentális alapstruktúrája és üdvösségközvetítő jelentősége tisztázódjék.

5. A péteri szolgálat és a pápaság
A katolikus felfogás szerint Róma püspöke folytatja Péter szolgálatát az egyház

sziklaalapjaként. Ő felelős azért, hogy a helyi egyházak egyetemes egyházat alkossanak, hogy
a hit igazságát az egyházban megőrizzék. Az egyház fájdalmas terhe, hogy éppen a pápaság
lett az ökumenikus párbeszéd legfőbb akadálya, ahogy ezt már VI. Pál pápa megfogalmazta.80
Az ökumenikus párbeszéd alakulását később foglaljuk össze.81
1. Bibliai alapok
Azt minden bibliatudós elismeri, hogy Péter kiemelt helyet foglal el az Evangéliumokban.82
Az Evangéliumokban 114-szer, az ApCsel-ben 57-szer történik róla említés.83
1.1. Az evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei

1.1.1. Márk evangéliuma feltehetően jelentős részben Péter prédikációira épül. Simon áll a
tanítványok 12-es listája élén, új nevével (3,13-19). Ő válaszol Jézus kérdésére a tanítványok
nevében (Mk 8,29). A feltámadás után az angyal a tanítványok között név szerint is említi
Pétert az asszonyoknak (15,7). Említi azonban Péter gyöngeségeit is.
1.1.2. Máténál is ő az elsőként meghívott tanítvány, hangsúlyos Péter hitvallása a Tizenkettő
szóvivőjeként. Többször tesz föl kérdéseket Jézusnak, mintegy közvetítve a tanítványok
kérdéseit (a templomadó: 17,24-26). Fontos a főhatalom átadása (16,16-20) és a vízenjárás
(14,24-33). Jézus vizenjárásáról Márk is ír, Péteréről csak Máté.
1.1.3. Lukács is közli a közös helyeket, de kihagy néhány Péterre terhelő adatot (pl. Péter
tiltakozása Jézus szenvedése ellen, enyhébben fogalmazza Péter tagadását is). Saját anyaga:
Péter látogatása az üres sírnál (24,12) és egy őskeresztény hitvallás (24,34). Fontos még a
csodálatos halfogáskor a Simonnak tett ígéret (5,1-11) és a tanítványok megerősítésére adott
megbízás az utolsó vacsorán (22,31-32).
1.1.4. János evangéliuma közöl több párhuzamos helyet, Lukácstól a halfogást (21,1-14) és
Péter látogatását az üres sírnál (20,3-10). Saját anyaga: Péter tiltakozása a lábmosásnál (13,1-
11) és a megbízás a főpásztori szolgálatra (21,15-23).
1.1.5. Apostolok Cselekedetei. Péter a jeruzsálemi tanítványok vezetője, pünkösdkor ő beszél,
a templomban is tanít, őrzi a közösség rendjét. A Tizenkettő tagjaként a közösség vezetője.
Hozzá kapcsolja Lukács a pogány missziót is. Az apostoli zsinat után eltűnik.
1.2. Pál és Péter levelei

Pál mindig Kéfásként emlegeti, arám nevén. Jeruzsálembe azért megy, hogy Kéfást
megismerje (Gal 1,18). 1Kor 9,5 Kéfás térítő tevékenységét említi. Részletesen ír az apostoli
zsinatról, külön Péterről (Gal 2,7-8) és az antiochiai nézeteltérésről. Pál szemrehányása
azonban nem vonja kétségbe Péter tekintélyét. – Protestáns oldalról arra a különbségre
80
Idézi: Werbick: i.m. 377.
81
Gazdag anyagot ad hozzá a Péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén című ökumenikus konferencia:
Péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén. A PPKE Hittudományi Kar és a Sapientia Szerzetesi
Hittudományi Főiskola Dogmatika Tanszékei által 2007. november 15-16-án tartott tudományos konferencia
anyaga, Sapientia füzetek 12., Budapest, 2008. (A továbbiakban ld: konferencia.)
82
Az alábbiakban Kocsis Imre előadását követjük a fent idézett konferenciáról.
83
Lang, Albert: i.m. 79.

világítanak rá, ami az apostoli tiszt és tekintély jeruzsálemi és páli felfogása között
jelentkezik,84 s azt emelik ki, hogy az apostoli szolgálatról, tekintélyről és hagyományo-
zódásról többféle nézet élhetett az ősegyházban. Pál közvetlenül az Úrra hivatkozik, nem a
hagyományra, mint az Eucharisztia esetében is. Tehát „nem egy-egy személy volt a fontos,
hanem a nyílt konciliáris szellem”.85
Két levelet tulajdonítanak Péternek, szerzőségük azonban vitatott.
1.3. Három klasszikus szöveg

1.3.1. Mt 16,17-20. A szöveg történetiségét vitatják. A fő kérdés, ki a szikla. A katolikus
értelmezés szerint Krisztus az építőmester, Péter a szikla, a pokoltól védő zárókő és a
kulcsokkal rendelkező gondnok. Szűcs Ferenc itt is vitatja, hogy a felhatalmazás egyedül
Péterre irányulna, és utal a protestáns képre Péterről, amely őt minden tanítvány típusának
tekinti.86 Utal arra is, hogy a katolikusok péteri olvasata mellett a protestánsok egy páli
olvasatot alakítottak ki.
1.3.2. Lk 22,31-32. Jézus imádkozik Péterért, hogy majd megerősíthesse testvéreit.
1.3.3. Jn 21,15-17. A három kérdés összefügg Péter háromszori tagadásával.
Jézus megbocsát, és megerősíti Péter pásztor szerepét.
1.4. Péter feladata az egyházban is kiemelt:

 Tanítói felhatalmazás, a testvérek megerősítése
 Egyházfegyelmi felhatalmazás: oldás és kötés.
 Vezetői felhatalmazás, pásztori szolgálat
1.5. A péteri hivatal utódlása

1.5.1. Az Újszövetség tanúsága. A vitatott kérdés, hogy ez a megbízás a töretlen történeti és
személyi folytonosság módján valósul-e meg, vagy a successio fidei alapján. Mivel az egyház
nem statikus épület, hanem élő organizmus, közösség, e közösség vezetése, összetartása
tartós, az egyházban továbbélő sziklafunkciót feltételez. Mt 16,17-t a keletkező egyházi
közösség nyilvánvalóan már a saját helyzetére is értelmezte, tehát Péter halála után is
érvényesnek tekintette. János evangéliumából is világos, hogy Krisztus küldetése folytatódik
az egyházban. Ennek egyenes folytatásaként alakul ki a szó, a küldetés és a szolgálat egysége
az apostoli successióban, és válik a katolikus egyház önértelmezésének alapjává.87 Pál
felfogása szerint az elsődleges az ige szolgálata, ehhez azonban hamarosan társul az
eucharisztikus asztal szolgálata. A hivatalnak az általános papságot kell szolgálnia, a rendet,
de a Lélek szabadságát is.
Ratzinger három pontban foglalja össze az egyházi hivatal ősegyházi értelmezését. 1.
Az ige nem állhat önmagában, a hivatalhoz kötött, a teljhatalomhoz és a küldetéshez. 2. A
hivatal és az egység szorosan összefügg: az apostoli kapcsolatokon kívül nem létezhet egyház,
az egység az apostoli teljhatalomhoz kötött. 3. A különböző hivatalok között kiemelkedik Pál
szerepe a pogánymisszióban, Jeruzsálemé a zsidókeresztényeknek, összekötő kapocsként
pedig a Krisztusra visszavezethető különleges megbízás Péternek.
84
Szűcs Ferenc: Református olvasat. In: konferencia 39.
85
Szűcs Ferenc: i.m., in: konferencia 43.
86
Szűcs Ferenc: i.m., in: konferencia 45.
87
Ratzinger, Joseph: Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1970. 112.

Az bizonyos, hogy az első időktől kezdve az apostoli székekre vezették vissza az
eredetüket az új püspökségek. Ebből következhet, hogy a péteri hivatalt Péter római székéhez
kötötték. Kérdés azonban, mikor járhatott Péter Rómában, mennyire tekinthető történetileg
hitelesnek az ottléte?88
Jeruzsálemen kívül az első közösséget Barnabás hozza létre Pállal Antióchiában. Péter
Jeruzsálemben marad, bár az ottani közösség vezetője Jakab. Az apostoli zsinaton azonban ő
érvel a pogánymisszió mellett. Utána nincs több említés Péterről az ApCsel-ben (12,17.
szerint „más helyre távozott”). a Péter-levelek „Babilonból”, tehát Rómából küldenek
üdvözletet.
1.5.2. Az őskeresztény írók. A Kelemen-levél89 beszél Péter és Pál vértanúságáról. A római
közösség küldöttséget is meneszt Korintusba az egység helyreállítására. Antochiai Ignác a
rómaiakhoz írt levélben szintén említi kettejük vértanúságát.90 Euszebiosz említi Korintusi
Dénes levelét 170-ből: Péterék Itáliában térítettek, majd ott szenvedtek vértanúságot. Iraeneus
a római egyházat mint a legnagyobb és legősibb és legismertebb egyházat említi, amelyet a
híres Péter és Pál apostol alapított és szervezett meg. 91 Ettől az időtől kezdve a hagyomány
már megszakítatlanul él. Mindezt megerősítik az újabb archeológiai kutatások is.
Összegezve: kétségtelen, hogy a kifejlett katolikus hivatali struktúra minden eleme
nem vezethető vissza a Szentírásra, az alapstruktúra azonban egyértelmű: a tanúk szorosan
kötődnek a szóhoz, és megfordítva, a szó kötődik a tanúságtételhez. Az igehirdetés szava nem
létezhet önállóan! A katolikus és a reformált egyházkép itt eltér egymástól: az előbbi a kettő
egymáshoz kapcsoltságát vallja, az utóbbi az egyházat a hivatal nélkül definiálja. Ratzinger
szerint a reformáció egyházai a szót abszolutizálták, a katolikusok viszont az egyházi hivatalt.
A kettőnek újra egymásra kell találnia.92 Ratzinger azt is hozzáteszi, hogy a szentség – szó –
hivatal hármasból a harmadik nem egyenrangú az első kettővel. Az első kettő alapozza meg
az egységet, a harmadik tanúskodik róla. A katolikusok vallják, hogy a kommunió-közösség a
római püspök vezetésével áll fenn, aki az „első tanú” feladatát ellátja, s ez mint ilyen látható
és egyetlen, bár világos határok között. De azt is ki kell mondaniuk, hogy a szó tényleges
jelenlétével valamilyen formában „egyház” van jelen a katolikus egyház határain kívül is, s
hogy a Szentlélek tevékenysége nem fedhető le a látható egyházzal. Congar szerint
„értelmetlen és ostoba dolog volna a Szentlélek tevékenységét egyszerűen az egyházi
apparátus munkájával azonosítani”.
2. A péteri szolgálattól a pápai hivatalig
2.1. A primátusok megjelenése93

A fennmaradt dokumentumok alapján közel négyezer levél íródott Rómából. Ezek közül 27
zsinatnak, 121 Konstantinápolyba, 38 Alexandriába, 24 Antióchiába, 11 Jeruzsálembe és 46
más püspököknek – tehát elsősorban patriarkátusoknak.
A fentebb említett apostoli iratokon túl jellegzetes a húsvét-vita: Viktor római püspök
(189-199) megpróbálta kiközösíteni azokat, akik a húsvétot Niszán hó 14-én, nem pedig az
azt követő vasárnapon ülték meg. Végül elállt eredeti szándékától. I. István pápa 256-ban
88
Auer: i.m. 199skk.
89
Kel 5,2-7. In: Vanyó: i.m. 3/108.
90
Róm 4,3. In: Vanyó: i.m. 3/181.
91
Adv. Haer. III 3,2.
92
Ratzinger: i.m. 119.
93
Baán István: Róma püspökének primátusa az első évezredben. In: konferencia 50sk. – Ratzinger: i.m. 120.

elítélte az eretnekek újrakeresztelését.94 Szamoszatai Pál antiochiai (!) püspököt 268-ban egy
zsinaton elítélik. A szinódus résztvevői új püspököt választanak, s határozatukat megírják
Alexandriába és Rómába: „Arra kényszerültünk, hogy helyében mást válasszunk a katolikus
egyház püspökévé, Domnust, aki rendelkezik mindazon tulajdonságokkal, amelyekre egy
püspöknek szüksége van. Ezt azért közöljük Veletek, hogy írjatok neki, és fogadjátok el
communió-levelét.” I. Félix pápa (269-274) ezt a határozatot megerősíti.
A fenti esetből látható, hogy a szinódusok fő célja, a hagyomány és az egység őrzése
rendkívüli, válságos helyzetekben. A communió-levelek (koinónia grammata) szokása bevett
gyakorlat volt. Az új püspököt így fogadták el legitim communió-partnernek, az ordo
episcoporum helyi képviselőjének. Jellemző viszont, hogy Domnus esetében nem érik be a
szinódus, tehát a szomszédos püspökök határozatával, hanem kérik Róma és Alexandria
jóváhagyását. Tehát Nikaia előtt fél évszázaddal már e három püspöki széket a primátus
hordozójának tekintik. Az eset bonyolódik: amikor Pál vonakodik átadni az egyházi
épületeket, a püspökök a pogány Aurelianus császárhoz fordulnak, aki elrendeli, hogy
olyannak kell átadni az épületeket, akit Itália és Róma püspökei legitimnek ismernek el.
A püspökök egyetemes felelőssége tehát részben a szinódusokon nyilvánul meg,
részben viszont úgy, hogy meghatározott „főegyházak” köré rendeződnek, amelyek a
kollegialitást szolgálják. Még az apostoli széknek számító Antiochia is csak úgy állhat fenn,
ha kapcsolatban marad Rómával és Alexandriával. „A prekonstantini korszakban a római
egyház egy ’keresztény világháló’ nagyon fontos, de nem egyetlen csomópontja.” 95 Ebben a
rendszerben azonban nemcsak a szinodális elv érvényesül, hanem a primátusi is, a három
primátussal, amelyből az első Róma. Ez a tájékozódási pont az egész egyház számára a
communio és a traditio kérdésében. Rómának azonban nincsenek adminisztratív jogai-
feladatai. Ezek az egyes primátusokra tartoznak és a regionális szinódusokra, amelyeket a 4.
századtól felváltanak az egyetemes zsinatok.
A „primatus” szó (próteia) először a Római Szék funkciójával kapcsolatban fordul elő
a Nikaiai zsinat 6. kánonjában, ahol azonban többes számban áll: nemcsak Rómára, hanem
Alexandriára és Antiochiára is vonatkozik.96 A 4. században tehát még nem vetődik fel élesen
a primátus kérdése. Helyette a kollegiális-szinodális „világháló” él. Nikaia tehát három
„primátusról” beszél, „ősi szokásra” hivatkozva. Az egyház alapeleme ebben a korban a helyi
közösség, amely nem önkényes baráti csoport, hanem az egy közös hitet vallók és egy
Eucharisztiában részesülők közössége a püspök vezetése alatt, aki a többi helyi egyházzal
való közösséget és így a közös hitet biztosítja. Így érthető Antiochiai Ignác és Cyprianus erős
püspök-teológiája. A helyi közösségek viszont nem pusztán összeadódnak, hanem egyetlen,
oszthatatlan egyházat alkotnak, Isten egyetlen egyházát, Isten új népét. A helyi
episzkoposzoknak tehát ugyanakkor egyetemes feladatot is el kell látniuk.
2.2. A római primátus kezdete

Eleinte tehát három (apostoli eredetű) püspöki szék tartott jogot a primatus címre. Antiochia
és Róma hivatkozhatott a péteri hagyományra, Alexandria talán Márkra mint Péter
tanítványára. Az a nézet azonban még nem jelenik meg, hogy a római püspök Péter apostol
utóda, a Péternek kijáró kiváltságokkal. Ez a gondolat csak a 3. század elején bukkan fel, és
fokozatosan fejlődik ki a 4. században. Ágoston például még nem ismeri, I. Ince pápa 217-ben
hivatkozik rá97, a Decretum Gelasianum pedig már egyértelműen kimondja.98
94
DH 110.
95
Baán: i.m. in: konferencia, 59.
96
Ratzinger: i.m. 121skk.
97
DH 217, 218.

Kialakulásához három tényező járulhatott hozzá. 1. A 4-5. században általánosan
elfogadottá válik az, hogy Róma nem esett áldozatul eretnekségeknek, hanem tisztán őrzi a
hagyományt, a hitet, tehát a hagyomány hiteles őrének tekinthető. 2. Róma Péter és Pál
apostol széke, tehát különösen közvetlen a kapcsolata az apostoli hagyománnyal. Kiemelt
értelemben apostoli szék. De a kiváltság nem a püspök személyéhez kötött, hanem a római
hitközséghez. 3. Sok jel mutat arra, hogy az egyház „székhelyének” áthelyezése
Jeruzsálemből Rómába véglegesíti, hogy a zsidók egyháza a pogányok egyházává alakul:
ecclesia ex gentibus. Róma a világ (orbis) fővárosa, ahogy Jeruzsálem a zsidóké volt. A zsidó-
misszió, annak kudarca után pogány-misszióvá alakul. Erre utalhat az ApCsel szerkezete is: a
zsidók meghívásával kezdődik, és Rómában ér véget, ahol az igehirdetés „akadálytalan” volt.
Persze az egyház kapcsolódása Rómához minden szempontból egészen más, mint
Jeruzsálemhez, amely Izrael összefoglaló szimbóluma, a „szent város”. Róma a világot,
„Babilont” foglalja össze, nem szent város (az új Jeruzsálem Krisztus). Idegenként élnek
benne a közösségek, „otthontalanul”. Az egyház végleg lemond a közvetlenül bekövetkező
Isten Országáról, és immár vándorló és várakozó istennépként él. Jeruzsálemet nem is tartják
patriarkátusnak, Cesarea sufraganeusa marad – s ezt még Nikaia sem változtatja meg. A
Jeruzsálem – Róma érvet azonban felváltja a Péterre és Pálra hivatkozás, majd kialakul a
Péter-utódlás teológiája, amely végleg megalapozza a prima sedes rangot.
2.3. Nikaia után

A római püspöknek pátriárkaként Itália egyházai fölött van adminisztratív feladata, de nem az
egész egyház fölött, bár mindenütt az egység tájékozódási pontja. Alexandria és Antiochia
regionális primátusok, Róma püspöke viszont nemcsak regionális, hanem összegyházi
primátussal is rendelkezik. Ez a kettősség aztán további konfliktusokhoz vezet. A további
fejlődés három irányú. 1. A Péter-utódlás elve kikristályosodik; Róma elsőbbsége nemcsak a
sedes-é, hanem a püspöké: hivatali. – 2. A patriarkális szerkezet jogi formákat ölt, és
adminisztratív egységekre osztja az egyházat. – 3. Az episzkopátus eddig a primátusok
kölcsönös kapcsolata révén őrizte az egységet és a hitet, és regionális szinódusokon fejeződött
ki. A császárok, akik magukat egyetemes püspöknek tartják, hívják össze először az
ökumenikus episzkopátust, és cselekszenek összegyházi szinten. Ekkor alakul ki az
episzkopátus és a primátus.
Az eredeti három primátus, amelyet később patriarkátusnak neveznek, azonos jogon
adminisztratív feladatokat lát el, egyházi, nem pedig pápai jogon. A vita Róma és
Konstantinápoly között éleződik ki. Kelet szerint az új birodalmi centrum: Konstantinápoly,
az új Róma, amelynek át kell vennie a régi Róma jogait az egyházban is. A régi Róma ezt
nem fogadja el, hivatkozva a három patriarkátusra és a Péter-teológiára.
A Nikaiai zsinat után számos zsinatot tartanak, ezek többsége regionális. Ha a
regionális recepción túlmutat a vita, egyetemes zsinatot hívnak össze. Az atyák tisztelettel
kezelik a római egyház hitbeli állásfoglalását, fogadják a pápai legátusokat, de felülvizsgálják,
hogy a döntés harmonizál-e a hitszabállyal. Végül kimondják, hogy a zsinat az egész egyház
életére fontos, tehát egyetemes zsinat volt.99 A pápa (Leó) szerepe kiemelkedő a Kalkhédóni
zsinaton. A III. Konstantinápolyi zsinat után levéllel fordulnak II. Leó pápához,100 kérve
jóváhagyását a monoteléták (és Honorius pápa!) elítéléséhez.
98
DH 351.
99
Vö. Decr. Gel. DH 352.
100
DH 563.

2.4. A középkori fejlődés
A konstantini fordulat után az 5. századra alakul ki Róma világi hatalomra törekvése. Ehhez
hozzájárul a római birodalom kettészakadása 395-ben, az „új Róma” létrejötte, és a versengés
a két patriarkátus között, másrészt a megújuló vandál támadások. Nagy Szent Gergely (590-
604) új korszakot nyit az egyház életében. Fontos feladatának tartja az egyház
függetlenségének megőrzését a világi hatalmakkal szemben, megindítja az angolszász
missziót, s nyomán elindulnak a többi missziók. A római és a konstantinápolyi pátriárka
között a konfliktusok egyre erősebbek. A pápa új szövetségest talál a frankokban: Pippin és II.
István pápa (752-757) szövetségében, majd III. Leó 800-ban császárrá koronázza Nagy
Károlyt. Így alakul ki az új, keresztény világbirodalom, az újabb missziókkal, az antik kultúra
és a germán szellem ötvöződésével. A további események az egyháztörténelemből ismertek.
3. A pápaság az ökumenikus vitákban
3.1. Az ökumené jelen állása

A lutheránus-katolikus „Málta-jelentés”101 szerint lutheránus részről elismerik, hogy egyetlen
helyi egyház se szigetelődhet el. Fontos tehát az egyházak egységének szolgálata, és
lutheránus oldalról fájlalják egy ilyen egység-szolgálat hiányát. Nem zárják ki tehát a pápai
hivatalt mint az egyházak egységének látható jelét, amennyiben új teológiai értelmezéssel és a
primátus átstrukturálásával az Evangéliumnak alárendelik.
Az 1975-ben kiadott német Evangélikus Katekizmus kijelenti, hogy a pápaság római-
katolikus modellje mint az összegyház feje és az egyházi állam monarchája reformátori
felfogás szerint nem felel meg az Újszövetségnek. Értelmesnek látná viszont, ha lenne az
egész kereszténységnek egy képviselője és szóvivője.
Wolfhart Pannenberg is helyesnek tartaná az összkereszténység képviseletét egy
legfőbb hivatalban az egység kifejezésére.102 Reformátori szemmel viszont ezt csak emberi
jogúnak tartaná, mivel nem vezethető vissza Jézus kifejezett rendelésére. A pápa jurisdikciós
primátusát több teológus fokozatosan felépítendőnek tartaná: Más jogok illetnék meg a
nyugati-katolikus egyház pátriárkáját, mások a római püspököt, és mások a pápát. A jelenlegi
jogrendben szerintük ezek a kompetenciák összemosódnak. A szétválasztást indokolhatja,
hogy a történelem során a római püspök személyében három különböző cím és feladat ért
össze: a pápa elsősorban Róma (= a római egyházmegye, a római „helyi egyház”) püspöke; a
nyugati egyház pátriárkája (az első századokban Antiochia, Alexandria és Róma egyenrangú
patriarkátusok voltak, közülük fokozatosan kiemelkedett Róma elsősége, adminisztratív
ügyekben azonban mindegyik pátriárka a saját joghatóságán belül intézkedett); Péter
utódaként az egyetemes egyház feje, a pápai primátus jogkörével.
Abban növekszik az egyetértés, hogy a különböző egyházak közötti nagyobb
communio érdekében a péteri szolgálatot hozzá lehet és kell rendelni Krisztus követéséhez. A
nem-katolikus egyházi közösségek azonban továbbra is elfogadhatatlannak tartják a pápa
korlátlan jurisdikciós hatalmát, amely az egyes egyházaktól független központi hatalmat
biztosít a pápának. Az ökumenikus párbeszédben felvetődött a pápa lépcsőzetes jurisdikciós
illetékessége. Az USA katolikus teológusai vizsgálnák, milyen korlátozások volnának
elfogadhatóak a péteri funkcióban. Lehető volna például a „nyugati katolikus egyház
pátriárkáját” megillető jogokat nem kiterjeszteni a többi egyházakra. Az ökumenében nagy
101
1967-1971-ig tartott. Jelentéséből idéz: Werbick: i.m. 377.
102
Idézi Werbick: i.m. 378.

jelentőségű volna, ha a pápai primátus, a nyugati-latin pátriárka és a római püspök funkcióit
jobban szétválasztanák.
Joseph Ratzinger 1970-ben így foglalta össze a jövő lehetőségeit: „a/ Az egyetlen
Ecclesia egységében helyet kell kapnia az egyházak többes számának: csak a hit oszthatatlan,
a primátus egységteremtő funkciója ennek alá van rendelve. Minden másban különbséget
lehet tenni, létezhetnek tehát önálló vezetői funkciók, ahogyan azok a régi egyház
’primátusaiban’ és ’patriarkátusaiban’ megvalósultak: az egyház egysége nem jelent
uniformizált egyházat. b/ Az a centralisztikus kép, amelyet a katolikus egyház a zsinatig
képviselt, nem következik egyszerűen a péteri hivatalból, hanem abból adódik, hogy a római
püspök patriarkátusi feladatai egyre jobban növekedtek. Az egységes egyházjog, egységes
liturgia, a püspöki székek egységes betöltése a római központból – mindezek nem kötődnek
szükségszerűen a primátushoz, hanem abból adódik, hogy a két hivatalt túlságosan szorosan
összekapcsolták. Ennek megfelelően a jövő feladatának tekinthetjük, hogy Péter utódjának
sajátos hivatalát és a patriarkális hivatalt ismét világosabban szétválasszuk, és, ahol
szükséges, új patriarkátusokat hozzunk létre.” Ratzinger azt is lehetségesnek tartja, hogy a
harmadik világ helyi egyházaiban is jöjjenek létre önálló patriarkátusok. A keleti egyházak
esetében a primátus és a patriarkátus világosabb megkülönböztetését minden további nélkül
lehetségesnek tartja, de hasonlót elképzelhetőnek mond a reformáció egyházaival
kapcsolatban is, úgy, hogy mindez nem érintené az I. Vatikáni zsinat által definiált pápai
primátust és tévedhetetlenséget.103
3.2. A pápa jurisdikciós primátusa az I. Vatikáni zsinat után

A zsinat a helyi egyházak szabadságjogait védelmezte a kultúrharcban a jurisdikciós primátus
kimondásával.104 Eszerint a pápa a megfellebbezhetetlen legfőbb tekintély, teljhatalma
„rendes püspöki kormányzóhatalom” az összes hívők fölött, bárhol hozhat tehát közvetlenül is
rendelkezéseket. De „nem a pápák hatalomvágya vezetett a primátus és a pápai
tévedhetetlenség dogmájához, hanem az egyház egységének és önállóságának, egységes
hitének igencsak valós fenyegetettsége”.105 A zsinat ezzel védekezett az ellen a törekvés ellen,
hogy a zsinatot a pápa fölé rendelt végső döntőbírónak mondják ki; másrészt védekezett az
állami kormányok ellen, amelyek az ő hatalmuknak jobban kiszolgáltatott püspökökre
gyakorolt nyomással bele akartak szólni az egyház kormányzásába.
A helyzet súlyosságát mutatja, hogy a német birodalmi kancellár, Bismarck 1872-ben
tiltakozott az ellen, hogy a pápa az egyház szuverén és abszolút monarchája. A német
püspökök 1975-ben közös nyilatkozatban utasítják vissza ezt az állítást. „Kijelentették, hogy a
dogma által a pápa nem lett az egyház abszolút szuverén uralkodója, sem a püspökök saját
felelősség nélküli pápai hivatalnokokká.”106
A zsinat azonban hangsúlyozza, hogy a pápa püspöki hatalma nem szorítja ki a helyi
ordináriusét, csak kivételesen, válsághelyzetekben gyakorolhatja, ha a helyi megoldás nem
lehetséges. A primátus tehát nem fenyegeti a püspökök rendes és közvetlen jurisdikcióját.107
A zsinat nem szólt a püspökök kollegiális felelősségéről, bár az eredeti tervezetben ez is
szerepelt. A két hatalom viszonyát pontosabban csak a II. Vatikáni zsinat tisztázza. „A római
püspök, Szent Péter utóda, és a püspökök, az apostolok utódai egyetlen apostoli kollégiumot
103
104
DH 3060-3064., főleg 3064.
105
Pottmeyer in: konferencia 99.
106
DH 3112-3116. IX. Piusz pápa apostoli levélben mond érte köszönetet: DH 3117.
107
DH 3061.

alkotnak.”108 A zsinat óta ez konkréten is kifejezésre jut például a püspöki szinódus
intézményében, de erre utal XVI. Benedek pápa címere is: a tiara helyére a mitrát tette, a
pápai címerbe pedig betette a palliumot, amelyet a pápák a metropolitáknak szoktak adni.
További feladatnak látszik azonban, hogy az egyház primaciális struktúrája kiegészüljön a
szinodális struktúrával. Ez jobban megfelelne a globalizált világban élő egyetemes egyház
igényeinek, J.B. Metz szavával a „policentrikus” kereszténységnek.
3.3. A pápai tévedhetetlenség az I. Vatikáni zsinat után
3.3.1. A dogma. A dogma kiterjeszti a primátusi igényt a pápai tanítóhivatal területére is. 109 A
zsinati vitákban elhangzik: ez nem személyes tévedhetetlenség; csak meghatározott aktusokra
vonatkozik: amikor A/ Péter utódaként mint az egyház legfőbb pásztora és tanítója –
B/ hitet és erkölcsöt érintő kérdésekben –
C/ ünnepélyes tanbeli döntést hoz.
Ez nem az egyháztól elválasztott tévedhetetlenség, hanem csak az egyház hitét
fejezheti ki; nem feltétlen és abszolút tévedhetetlenség, hanem feltételekhez kötött: mint az
egyház legfőbb tanítója – hit és erkölcs dolgában – a kinyilatkoztatás alapján – az egész
egyházat kötelezően.110 Joseph Ratzinger ezt így értelmezi: „Ahol hiányzik akár az
összegyház egységes állásfoglalása, akár a források világos tanúságtétele, ott nem lehetséges
kötelező döntés meghozatala. Ha ez bekövetkeznék, akkor föl kellene vetni a legitimitás
kérdését.”111 Pozitív megfogalmazásban: „Minden ex cathedra döntés Istennek a Szentírásban
rögzített szavához és az egyház hithagyományához kötött.”112
3.3.2. Az egyház tévedésmentessége. Az egyház bízik Jézus ígéretében, hogy egyházával

marad a világ végezetéig, s hogy a Szentlélek elvezeti a „teljes igazságra” (Jn 16,13), tehát
sikerül megmaradnia az igazságban: hűséges marad a Szentíráshoz, az apostolok tanításához
és a hagyományhoz; hitelesen őrzi a szentségeket, amelyek által a Feltámadott jelenlétét
tapasztalja meg a hitben; az egyházi apostoli hivatal pedig helyesen vezeti Isten népét. Ez az
indefektibilitás arra vonatkozik, hogy az egyház ment marad minden súlyos tévedéstől, amely
ellentétben volna az Evangéliummal. „A csalatkozhatatlanságnak a hitre és az erkölcsre
vonatkozó tételek meghatározásában az isteni Megváltó akarata szerint meg kell lennie az ő
egyházában” (LG 25/3). „A sohasem fogyatkozó igazságnak és hitnek a kegyelme” 113 az
egyházban azonban nem jelenti azt, hogy egyes hívők nem alkothatnak téves nézeteket. Azt
viszont kimondja, hogy a hívők összessége nem tévedhet, ha hit és erkölcs dolgában közös
meggyőződést vallanak. „A hívők összessége a Szentlélek kegyelmét kapta, és így nem
tévedhet meg hitében” (LG 12/1).
Az egyház hitbeli tévedhetetlensége azt garantálja, hogy a hitigazságok tartalmában
nem történhet eltévelyedés. A dogmák nyelvi megformálásában azonban lehetséges fejlődés.
A dogma sincs kivéve az emberi beszéd kétértelműsége alól. Az általa kimondott igazságot
108
LG 22-23.
109
DH 3069-3074., főleg 3074. Vö.: Pottmeyer i.m. 103.skk.
110
DH 3069 ezért körül is határolja a tévedhetetlenséget, bár végül bekerül a kijelentés: a pápai döntések ex sese,
non autem ex consensu ecclesiae megreformálhatatlanok. Valójában csak azt akarták kizárni, hogy az ex
cathedra döntéshez a püspökök vagy az egyház formális beleegyezése szükséges.
111
112
Pottmeyer in: konferencia 109.
113
DH 3071.

„törékeny cserépedényben” (2Kor 4,7) hordozza.114 Ezért is van szükség arra, hogy legyen
egy olyan beazonosítható biztos pont (a pápa a püspöki kollégiummal egységben, vagy
szükséghelyzetben egyedül), amely vitás kérdésekben világos eligazítást tud adni. 115 Ha ez a
fórum hiányoznék, akkor a hívőnek végső soron saját döntésére kellene hagyatkoznia az
igazságra igényt tartó eltérő nézetek között.
3.3.3. A tanítóhivatal tévedhetetlensége. A tévedhetetlenség garanciáját az egyház egésze

kapta. A tanítóhivatal az eszköze annak, hogy az Evangélium igazsága megőrződik. A hit
hirdetésének és a hitigazságok őrzésének feladata a két vatikáni zsinat tanítása szerint az
egyház legfőbb tanítói tekintélyére van rábízva.
A püspökök két módon gyakorolják egyetemes tanítói hivatalukat.116 A „rendes”
tanítóhivataluk feladata: az egyház hitét szerte a világon egyformán tanítani. Ez persze
többféleképpen megnyilvánulhat, pl. a liturgiában, a katekézisben stb. A „rendkívüli” vagy
ünnepélyes tanítóhivatal akkor lép működésbe, amikor a püspökök egyetemes zsinatra
összegyűlve hoznak hitbeli döntéseket.
A pápa rendes tanítóhivatalához tartozik a hit mindennapos hirdetése szóban és
írásban. Rendkívüli tanítóhivatalát akkor gyakorolja, amikor ex cathedra kijelentést tesz: ez
infallibilis döntés az I. Vatikáni zsinat dogmája értelmében. A zsinaton V. Gasser püspök
relációjában kifejtette, hogy a pápa csak az egyházzal egységben, a püspöki kollégium
fejeként hozhat ilyen döntést. Erre utaltak a német püspökök Bismarcknak adott
válaszukban.117 A II. Vatikáni zsinat megerősítette, hogy „a tanítóhivatal nincs fölötte az Írás
szavának, hanem szolgál neki (DV 10).
A II. Vatikáni zsinaton a LG-hoz utólag hozzáfűzött Nota explicativa praevia
nyomatékozza, hogy a pápa mint az egész egyház feje jogosult egyszemélyben is autoritatív
döntéseket hozni. Karl Rahner, Avery Dulles és mások hozzáteszik, hogy az ilyen egyedüli
döntéseknél is mint az apostoli kollégium feje jár el.118
Dulles megjegyzi, hogy az egyház tanítói tevékenysége nem szorítkozik csupán a pápa
és a püspökök körére. A CIC 339. kánona szerint például a püspökökön kívül mások is
meghívhatók egyetemes zsinatokra. A CD első helyen említi a püspök tanító tisztségét (12-
14), később azonban szól a plébánosok tanítói tevékenységéről is (30). Ez természetesen nem
jelenti azt, hogy új egyházi tanítást fogalmazhatnának meg, a maguk módján azonban ők is
meghatalmazott tanúi az apostoli hitnek. Ez vonatkozik mindazokra is, akik missio canonica-
val rendelkeznek a hit továbbadására. Különösen fontos szerep juthat a teológusoknak, akik
szakértelmükkel, tudományos kutatásaikkal segíthetik a pápa és a püspökök tanítóhivatali
tevékenységét. Mellettük pedig fontos szerepet játszhatnak olyan prófétai ihletésű személyek,
misztikusok, szentek, akik nem püspökök, nem is teológusok, mégis olyan belátásokra jutnak
el, amelyek a hitletétemény körét is érintik, akár hitigazságokkal, akár a keresztény
életvezetéssel kapcsolatban. Természetesen a hívő közösségre és a magisztériumra tartozik
annak megítélése, hogy ezek a kegyelmi adományok hitelesek-e. Mellettük pedig minden
114
Kasper, Walter: Artikel Dogma/Dogmenentwicklung, in P. Eicher: Neues Handbuch theologischer
Grundbegriffe. München, 1991. 303.
115
LG 25 ezt világosan megfogalmazza, bár ennek gyakorlati alkalmazásában ismételten vetődtek föl vitás
kérdések, például a teológiai kutatás kompetenciáját illetően. Werbick Tamásra hivatkozik, aki különbséget tett a
kétféle „tanító-hivatal” között: magisterium cathedrae pastoralis és magisterium cathedrae magistralis. Vö.: i.m.
391sk.
116
DH 3011; LG 25.
117
DH 3116.
118
Dulles, Avery: Lehramt und Unfehlbarkeit, in: Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. – Seckler, Max:
Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd. 4. Freiburg, 1986. 160.

hívőben is megvan a „hitérzék”, s őket is megilleti a tanítói feladat, például szülőként vagy
katekétaként.119
3.3.4. A tanítóhivatal feladatai (LG 25). A/ A hitletétemény hirdetése, kifejtése. Negatív

megfogalmazásban: új „kinyilatkoztatásokat” nem lehet előterjeszteni: „nem kell várnunk
semmiféle új nyilvános kinyilatkoztatást” (DV 4). Pozitíve: csak a depositum fidei-ből lehet
meríteni, a nyilvános kinyilatkoztatás befejeződött.120 Isten önközlése azonban folytatódik a
történelemben, mindenütt, ahol az Evangéliumot hirdetik: „Az apostoloktól származó
hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az egyházban, egyre teljesebb lesz az
áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása, akár a hívők elmélkedése és
tanulmányozása folytán, amikor szívükben el-elgondolkodnak rajtuk; akár a lelki dolgok
bensőséges és élményszerű megértése folytán; akár azok igehirdetése alapján, akik a püspöki
utódlással együtt megkapták az igazság biztos megtalálásának karizmáját” (DV 8). Az
Evangélium hatékony hirdetéséhez azonban nem elég a Szentírás és a hagyomány szószerinti
ismételgetése: az Evangélium üzenetét minden kor nyelvére és gondolkodásmódjára le kell
fordítani. („Nincs időtlen isteni nyelv.”)121
B/ A hit védelmezése a tévedésekkel szemben. Ez részben bírói feladatként nyilvánult
meg, az eretnekségek megbélyegzése, „anatémája” útján. A tanítóhivatalnak azonban ilyenkor
a téves értelmezésekkel szemben részletesebben, pontosabban ki kell fejtenie az egyház
tanítását. Az ősegyházban általában csak arra törekedtek, hogy a hitet az eretnek nézetekkel
szemben védelmezzék. Új dogmatikus kijelentésekre csak az utóbbi századokban került sor.
C/ Az Evangélium alkalmazása az erkölcsi életre:122 meghatározni azt, hogy milyen
erkölcsi életvezetés következik a hitből. Az általános irányelveken túl ez jelenthet gyakorlati
útmutatásokat is konkrét helyzetekben. Az elmúlt száz évben például így fejlődött ki az
egyház szociális tanítása, főleg számos pápai enciklika nyomán.
3.3.5. A tanítóhivatali megnyilatkozások fajtái, kötelező érvénye. Ez nagymértékben függ a tan

szerzőjétől (egyetemes zsinat, pápa, római kongregáció, regionális zsinat, püspöki konferencia,
helyi püspök), az adott dokumentum jellegétől (zsinati határozat, pápai bulla, enciklika,
beszéd, nyilatkozat) és a megnyilatkozás tartalmától (hitigazság, természetes ésszel megismer-
hető igazság, a hit következményei). A teológia így különböző megjelöléseket alkalmaz:
 de fide, de fide ecclesiastica (e kettő hiteles és tévedhetetlenül előterjesztett teológiai
igazság, hitigazság);
 fidei proximum, fides ecclesiastica (dogmával határos, „majdnem hittétel”, de a
tévedhetetlen egyházi előterjesztés kérdéses);
 sententia certa (a teológusok által biztosnak tartott következtetés, teológiai igazság, de a
tanító egyház még nem terjesztette elő hivatalosan); sententia communis, sententia
communior, sententia pia (a teológusok kisebb-nagyobb része által vallott teológiai nézet).123
A II. Vatikáni zsinat nem hozott ugyan ünnepélyes definíciókat, mégis részben
megismételt korábbi kijelentéseket, részben megfogalmazott új tanítást. A négy konstitúció
közül kettő „dogmatikai”: LG és DV. A pápai enciklikák, a Hittani Kongregáció döntései, a
püspöki konferenciák körlevelei stb. mind a maguk szintjén és illetékességi körében tesznek
kijelentéseket.
119
Dulles: i.m. 162.
120
DH 3020, 3421.
121
Dulles: i.m. 165.
122
DH 3074; 3831.
123
Schütz Antal: Dogmatika, Budapest, 1927, Első kötet 213. – Ott, Ludwig: Grundriss der Dogmatik, Freiburg, 1981. 11.

6. Az egyház mint a kinyilatkoztatás hordozója és közvetítője
1. A kinyilatkoztatás teológiája
Hitünk középpontjában Istennek Krisztusban beteljesült kinyilatkoztatása, az Evangélium áll.
Az egyház: a hit közössége és hívő közösség, amelynek végérvényes vonatkozási alapja az
Evangélium. Ennek őrzésére és hirdetésére, a szentségekben és az istentiszteletben való
megélésére kapott küldetést Jézus Krisztustól. Létföltétele az eredethez való hűség, az
Evangélium hiteles őrzése és átadása minden korokban. A kinyilatkoztatás mindkét vatikáni
zsinatnak kiemelt témája volt.124
1.1. Az I. Vatikáni zsinat kijelentései

1.1.1. Kétféle kinyilatkoztatás. Az I. Vatikáni zsinat az első zsinat, amely kifejezetten
foglalkozik a kinyilatkoztatással. A Dei Filius konstitúcióban először Istenről, mindenek
teremtőjéről és céljáról szól, kijelentve, hogy „a teremtett dolgokból az emberi ész
természetes világosságával biztosan megismerhető” („természetes kinyilatkoztatás”: DH
3004). Emellett azonban adott természetfölötti kinyilatkoztatást, hogy az ember elé kitűzött
természetfölötti célt felismerje, és isteni javakban részesüljön.125 Eszerint a természetes
kinyilatkoztatás a teremtéssel adott, hiszen abból – az analogia entis alapján – a világfeletti
Isten léte és lényege megismerhető. A zsinat megvallja Isten transzcendenciáját, lényegi
különbözőségét a világtól, szabad teremtői hatalmát, s a természetes és természetfölötti rend
lényegi és ismeretelméleti különbözőségét.126
A természetfölötti kinyilatkoztatás Istennek az a megnyilatkozása, amely objektíve
nem adott a teremtésben, szubjektíve pedig megismeréséhez kevés az emberi értelem. Ez a
kinyilatkoztatás szóban és tettekben, a történelem eseményeiben történt: Istennek a teremtés
fölött, attól elkülönülő tette. Az tette szükségessé, hogy Isten természetfölötti célra rendelte az
embert: arra, hogy „részesüljön az isteni javakban”. Ezért fölébe emeli az értelem
ellenőrzésének. Isten („qui nec falli nec fallere potest”) tekintélye szavatolja igazságát. 127 Ezt
a tekintélyt a külső „jelek” igazolják (credibilitas). A kinyilatkoztatás tartalmát nem
különböző igazságokban jelöli meg, hanem „önmagát és akaratának (üdvösségünket célzó)
döntését” nyilvánítja ki; hangsúlyozza tehát Isten önkinyilatkoztatását, de ehhez hozzátartozik
döntéseinek hírüladása is. Mindez beszéddel történik, sokféleképpen a próféták által, majd az
idők teljességében a Fiú által.
A zsinat először a racionalizmus és a naturalizmus ellen védekezik, majd később a
modernizmust ítéli el: Isten kinyilatkoztatása és üdvössége természetfölötti és ingyenes. A
zsinati dokumentum tanító része szűkösebb és kidolgozatlanabb, mint az elítélő tételek. Nem
ad átfogó tanítást a kinyilatkoztatásról, hanem a tévtanokat emeli ki. Nagyrészt a középkori
szemléletre támaszkodik, és a kinyilatkoztatást főleg mint ismeretközlést emeli ki.128
A szövegből nem egyértelmű, hogy a kinyilatkoztatás pontosan miben áll: Isten
önközlése-e vagy csupán az általa feltárt igazságok („divinitus revelata”: DH 3011). Mégis
inkább tanítás jellege van, kognitív: információk az isteni titkokról. A kinyilatkoztatott
igazságok olyan tanok, „amelyek az emberi értelem számára nem hozzáférhetőek”. Az
124
Fries: i.m. 305skk.
125
DH 3005.
126
DH 3001-3005; 3021-3025.
127
DH 3008-3026-3029.
128
DH 3004-3008; 3026-3029.

apostolok halálával ez a tan lezárul, tartalma véglegesül. A Szentírásban és a Szenthagyo-
mányban átadódik az egyháznak, amely köteles hűségesen őrizni és továbbadni azt.
Egyenlőségjelet tesznek tehát a kinyilatkoztatás és az „áthagyományozott hitletétemény” vagy
„kinyilatkoztatott hittartalom” közé.
Mindez megerősíti a kinyilatkoztatás instrukcióelméleti értelmezését: leszűkül Isten
üdvözítő tevékenységének kognitív oldalára. A kinyilatkoztatás eseménye főleg tanítás,
igazságok rendszere (depositum), ezek természetfölöttiségét, zárt véglegességét, változatlan-
ságát hangsúlyozzák. Ebben fontos a kinyilatkoztatás igazságjellegének hangsúlyozása, de
háttérbe szorul a tény, hogy ez valójában Isten önközlésének része. A kinyilatkoztatás olyan
eszköz, amely által „tanítást kaphatunk” (DH 3027), amelynek ismereteket köszönhetünk
(DH 3005; 3015): tehát információátadás, hittanítás (DH 3020), kinyilatkoztatott tan
(DH 3042).
A zsinat kinyilatkoztatás-tanának jelentősége abban rejlik, hogy hangsúlyozza a
kinyilatkoztatás igazságközvetítő (kognitív) jellegét. (...) Azt az árat fizeti viszont a
racionalizmussal való teljes szembenállásáért, hogy Isten személyes önfeltárása háttérbe
szorul – bár nyomatékosan megemlítik–, és az a látszat keletkezik, mintha a kinyilatkoztatás
története egyszerűen csak különféle igazságok közlésére irányulna. Minden korábbinál
hangsúlyosabban az igazság horizontjában szemléli a kinyilatkoztatást: olyan igazság, amely a
hívőnek lehetővé teszi a részesedést az isteni javakból.129
A természetes és a természetfölötti rend azonban nem különül el egymástól, az ember
önmagán felülemelkedő, transzcendáló, a kinyilatkoztatás befogadására képes teremtménynek
van megalkotva: „a természetfölöttire meghívott természet”. A teremtés a megváltásban, az új
teremtésben válik teljessé. Mivel pedig az ősbűn következtében természete megromlott, az
embernek meg kell térnie ahhoz, hogy a hitre eljusson.
1.1.2. A hit a kinyilatkoztatás eseményéhez tartozik mint az embernek arra adott válasza. „A
kinyilatkoztató Istennek elménk és akaratunk föltétlen hívő hódolatával tartozunk”130. Az
ember csak „az Ige meghallójaként” válhat egészen emberré, hitbeli engedelmességben. A
katolikus egyház e hitet „természetfeletti erénynek tartja”: „igaznak tartani mindazt, amit
Isten kinyilatkoztatott”. E felfogás szerint a hit elsősorban a hitigazságok elfogadásában
nyilvánul meg. A hitnek tehát megfelelően kettős értelme van: engedelmeskedés a kinyilatkoz-
tató Istennek (fides qua), másfelől viszont: igaznak tartani az Istentől kinyilatkoztatott
igazságokat (fides quae). A hit: igaznak tartani, amit Isten kinyilatkoztatott.131
1.2. A két zsinat között

1.2.1. Új szempontok a kinyilatkoztatás teológiájában. 1. A kinyilatkoztatás kognitív
szemléletét a kommunikatív értelmezése váltja fel: a kinyilatkoztatás Isten önközlése. – 2. A
kinyilatkoztatás történeti jellegű. – 3. A kinyilatkoztatás központjában az Evangélium, az
üdvösség jó híre áll. Ez azonban nem tételek rendszere, hanem maga Krisztus, az ő élete és
műve. Mindezt az Ószövetség készítette elő, és az apostolok tették teljessé Krisztus
feltámadása után. Az üdvösségtörténetben végbement kinyilatkoztatás Krisztusban vált
teljessé. Az egyház hite Krisztus személyéhez és az embert általa megszólító Istenhez
kötődik. – 4. A kinyilatkoztatás szorosan összefügg az üdvösséggel. A kinyilatkoztatásnak
üdvözítő ereje van. Azt az Istent mutatja meg számunkra, aki fiában üdvözít bennünket. Az
Evangélium az üdvösség üzenete, amelyet az egyház közvetít. Egész egzisztenciánkkal
129
DH 3005.
130
DH 3008.
131
DH 3008.

fogadjuk be. – 5. Az üdvösség misztériuma: szeretetközösség Istennel. A kinyilatkoztatás
interperszonális. Maga az élő és személyes Isten szólítja meg az embert, abszolút szabad és
végtelen szeretetében. A hit ezért a kinyilatkoztatáshoz tartozik. A kinyilatkoztatás Isten első
és szabad lépése az ember felé, a hit az ember első, szabad lépése Isten felé.
1.2.2. A dogmafejlődés. A kinyilatkoztatáshoz vezetett vissza a dogmafejlődés kérdése is.
Főleg De Lubac mutatott rá határozottan arra, hogy a kinyilatkoztatás nem egy sor állításnak
az összessége. Mindezek Krisztus misztériumában kapcsolódnak össze. Isten ajándékká teszi
önmagát a Fiában. Így valósítja meg őseredeti tervét, hogy az embert örök életre hívja
Krisztus által. Krisztus működésének nyilvánosságra hozatala, a megváltás kinyilatkoztatása,
az üdvösség ajándékának feltárása szerves része a megváltásnak. Jézus Krisztusban a
kinyilatkoztatott valóság és a kinyilatkoztatás eseménye, az ajándék és annak
kinyilatkoztatása összekapcsolódik. Krisztus egyszerre misztérium és a misztérium
kinyilatkoztatása. Ezt a teljes valóságot megfelelő absztrakcióval szétbonthatjuk különálló
igazságokra, tételekre, de csak avval a feltétellel, hogy mindig az Egésszel összefüggésben
látjuk. A misztériumot Krisztus az emberek tudomására hozza: ez az Evangélium, az
üdvösség üzenete. A lét rendjében a misztérium az elsődleges, a megismerés rendjében az
apostoli tanúságtétel.
Világosan meg kell különböztetnünk az apostolok helyzetét az egyházétól, hiszen ők
egyedülálló és kiváltságos állapotban voltak, mint Jézus Krisztus közvetlen tanúi. Krisztus
kinyilatkoztatását az apostolok tanúságétele közvetíti és egészíti ki. Viszont ők sem fejtettek
ki mindent egészen világosan, sok mindent csak csíraszerűen adtak elő, vagy pedig életük
gyakorlatában, hitükben vallottak meg. A dogmafejlődés erről a pontról indul el. Ehhez
azonban nemcsak éles ész, egyre világosabb intellektuális feldolgozás szükséges, hanem a
Szentlélek megvilágosító kegyelme is.
1.3. A II. Vatikáni zsinat tanítása

A zsinat a Dei Verbum című dogmatikus konstitúcióban szól a kinyilatkoztatásról.
1.3.1. A kinyilatkoztatás nem verbális, tárgyias közlés, nem pusztán isteni tanítás számunkra
hozzáférhetetlen dolgokról, hanem Isten valóságos, személyes önközlése. Nemcsak az emberi
megismerésnek válik hozzáférhetővé, hanem üdvözítő valóságában jelenvalóvá lesz, részesíti
magában az embert. A kinyilatkoztatás nem fogalmi-intellektuális szóbeli megnyilatkozás,
hanem személyes-megváltó valóságos feltárulkozás, olyan esemény, amelynek révén az
ember az isteni természet részesévé lesz. „Egy jelenlét eljövetele az emberek közé” (De
Lubac). Mivel ez az életegység az ember üdvössége, a kinyilatkoztatás feltárja Isten örök
elhatározását az ember üdvösségéről. „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedül
igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3).
Ez a kinyilatkoztatás a történelemben megy végbe, fokozatosan. Az Isten által
végbevitt tettek és szavak tudatos és tervezett eseménysorozatot alkotnak, „oikonomiát”,
amely Jézus Krisztusban teljesedik be, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.
A kinyilatkoztatás ökonómiája a teremtés kezdetétől működik (DV 3). A kinyilatkoztatás
tehát tettek és szavak által (gestis verbisque) teljesedik be. Nem pusztán tények, hanem
célzatos, jelentés tartalmazó események – olyan műveletek, amelyek művekben tárgyiasulnak:
történelmi tettek, amelyeket személyes hatóerő hozott létre. Való igaz, hogy az ún. természeti
kinyilatkoztatás javarészt csak tettek által ment végbe, a természetfölötti kinyilatkoztatás
pedig szavak által – is.
A zsinat használja az „üdvtörténet” kifejezést. Ezt a kifejezést korunkig a katolikus
teológusok alig használták, a protestánsok körében pedig mintegy száz éve terjedt el. (Az

egyházatyák az üdvösség ökonómiájáról beszéltek.) A kinyilatkoztatás a történelmen belül
ment végbe, nem valami mitikus időben, hanem Isten maga szólt közbe általa az emberi
történelemben, konkrét helyen és időben. Az üdvösséget hozó esemény Jézus Krisztus
konkrét történelmi alakjában lépett be a történelmünkbe. Rahner szerint az emberi történelem
koextenziv az üdvösségtörténettel – persze a konkrét történelmi kinyilatkoztatás nem mosható
bele egy amorf evolucionizmusba. Az üdvösség nekünk mindig a történelemben jelent meg,
de az üdvösség túlcsordul a történelmen, hogy bevezessen bennünket az isteni élet közepébe.
Meg kell tehát haladnunk a történelmet, hogy az elnyerje végső értelmét.
E kinyilatkoztatás abszolút csúcspontja Jézus Krisztus (DV 4). De vele nem ér véget,
tovább hat az egyház tanításában, életében és kultuszában, s az idők végén bekövetkező
dicsőséges megnyilvánulása felé tart. Krisztus a közvetítő és a kinyilatkoztatás teljessége,
maga a teljesség. Ő egyszerre az üzenet hordozója és az üzenet tartalma, a kinyilatkoztató és a
kinyilatkoztatott. A kinyilatkoztató, akinek hinni kell, és a kinyilatkoztatott személyes
igazság, akiben hinni kell. De benne az Atya jelenik meg, ő az Atya megnyilvánulása
(Irenaeus), az Atya arca (Alexandriai Kelemen). Az Atya egyedül benne találja meg azt a
kölcsönös ismeretet, amely szeretetének tökéletes elismerése: a Fiú és az Atya egységében
magát a szeretetkapcsolatot kapjuk meg: a Szentlelket.
A kinyilatkoztatás teocentrikus és trinitárius: Isten nemcsak szabad kezdeményezője
és hordozója ennek az eseménynek, hanem tartalma és célja is. Nem valamit nyilvánít ki,
hanem önmagát. Nem „isteni javakban” részesedünk, hanem „utunk nyílik az Atyához”. Az
örök Szentháromság szeretetdialógusába kapcsolódunk bele: közösségre lépünk az Atyával, a
Fiúban, a Szentlélek által. Ez az élő kapcsolat az Atyával, amely Krisztust alkotja,
mindenekelőtt az imádságban fejeződik ki: az imádásban, hálaadásban, könyörgésben. Ez
Krisztus lelkének természetes mozgása, folytonos öröme.
1.3.2. A hit e személyes találkozás aktusa: az ember által befogadott, megválaszolt
kinyilatkoztatás. Az ember engedelmesen befogadja a magát feltáró Istent, s egyetért nem
csupán a kinyilatkoztatott igazságokkal, hanem a kinyilatkoztatás egészével. (A fejezet
mindig csak egyes számban használja a szót.) A kinyilatkoztatás az a természetfölötti
kapcsolat, amelynek létesítését maga Isten kezdeményezte az emberrel: olyan párbeszéd ez,
ahol Isten Igéje először a megtestesülés, majd az Evangélium által fejezi ki magát. Az
Evangélium Örömhír, de nem csupán híradás, hanem egy kapcsolat kezdete, amely az ember
egyetlen teljes boldogságát kínálja fel evilágon s az üdvösséget a túlvilágon. Az angyali
üdvözlet jól példázza, hogy ez az örömhír hogyan teremt életet és közösséget.
Igazi találkozás csak hitben jön létre. Szavával Isten a barátság párbeszédére hívja az
embert. A hit az ember első szabad lépése Isten felé, válasz Isten hívására. Ha az ember
megnyílik az őt megszólító Istennek, osztozik gondolataiban, akkor a találkozás élet-
közösséggé mélyül. A kinyilatkoztatás és a hit tehát lényegénél fogva személyközi. Mivel
azonban Isten szaván keresztül nyilatkozik meg, a hit: egyetértés azzal, amit Isten mond. Az
így kezdődő párbeszéd végső beteljesülése a végső színről-színre látás. De már itt a földön
Isten titokzatos jelenléte, élő kapcsolat két személy, Isten és ember között. A hit ezért az
egész személyt átfogó cselekedet, a szeretetben válik tevékennyé.
A hitbeli találkozás jellemzői: 1. Mindig Isten a kezdeményező. Ő indítja meg a
válaszunkat is. Ő teremti meg bennünk az ontológiai alapot a hitre, anélkül, hogy szabad-
ságunkat elvenné. Akaratunk szabad marad, elfogadja vagy elutasítja-e ezt az új szabadságot.
– 2. A választás totális: ha Krisztus Isten, a megszemélyesült igazság, akkor szava mindennek
az alapja. Az embernek döntenie kell Isten vagy az ember mellett: halálosan komolyan
vállalja-e Istent. Saját egojának gyökereit elengedve új gyökeret ver-e Krisztusban (Ef 3,17).
Ehhez pedig kevés a puszta intellektuális elmélkedés Isten szaváról: a kinyilatkoztatás a

szeretet szava, s az erre válaszoló hitnek az ember szívét át kell alakítania gyermekivé. – 3. A
találkozás a teljes kommunióig mélyül. Életegység a szeretetben Istennel, ahogyan a Fiú
életegységben él az Atyával. „Közösségben vagyunk Istennel” (1Jn 1,3; 6), Istenben vagyunk
(1Jn 2,5; 5,20), „Istenben lakunk” (1Jn 2,6; 24; 3,24; 4,13.15.16). A hit tehát az Istennel
kötött barátság nyitánya. A kinyilatkoztatás és a hit a szeretet műve.
A kinyilatkoztatás szorosan egybetartozik az üdvösséggel. Az üdvösség: szeretet-
közösség a Szentháromságos Istennel, s a kinyilatkoztatás ezt hozza létre: a communicatio
teremti meg a communiót. Isten szeretetében teremtette meg az embert, s az ember Isten
szeretetétől válik szeretetreméltóvá (nem megfordítva, mint az emberi szeretetben, ahol a
másik sajátos értéke lobbantja fel a szeretetet iránta). Szóba áll az emberrel, „tekintetre
méltatja”, s megkezdődik az isteni kommunikáció az emberrel, áthidalva minden nehézséget:
a transzcendenciáét, az ember bűnéét, az időét, amellyel el kell vállalni a fokozatosságot, a
töredékességét, a félreértések lehetőségét.
A konstitúció későbbi fejezetei nem viszik tovább egészen következetesen ezt a
szemléletet. De az áttörés megtörtént: a kinyilatkoztatás Isten reális önközlése, az ember nem
isteni információk befogadója, hanem egész lényével az isteni életközösségre meghívott
partner.
2. Az egyház alapfeladatai
2.1. Az egyház hármas küldetése. Az egyháznak Krisztustól kapott küldetése az, hogy az
apostolok tanúságtételére építve folytassa a Megváltó üdvösségszerző tevékenységét: hirdesse
minden korban Isten meghívását, és fogadja be az Ő hívó szavát; Krisztus Lelkének erejében
legyen az Istennel való szeretetközösség helye, hirdetője és hathatós eszköze („szentsége”).
Ezt a feladatát Isten népeként mint a hívő közösségben megjelenő szubjektum, kollektív
személyiség tudja teljesíteni. „Mindnyájan egyek vagyunk Krisztus Jézusban” (Gal 3,28). Az
egyháznak cselekvő személyként való értelmezése az egyházatyáktól kezdve gyakran
megjelenik, s a zsinat utáni ekkléziológiában kulcsfogalommá lett. Mint kollektív személyiség
teljesíti hármas alapfeladatát: martüria, leiturgia, diakonia. A hívők közössége együtt hallgatja
és értelmezi, tanúsítja és hirdeti Isten szavát, együtt imádkozva vesz rész Isten üdvözítő
misztériumának istentiszteleti ünneplésében, éli meg a testvériséget a közösségben. A hívek
„állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az
imádságban” (ApCsel 2,42). A reformáció ideje óta a katolikus teológiában is használatos az
egyház funkcióit Krisztus hármas küldetése szerint felosztani: prófétai, papi és pásztori/királyi
funkció.
A történelem folyamán e feladatokat persze sokféle formában és intézményben
végezték az egyházban, más-másféle feladatok kaptak nagyobb hangsúlyt. Az igehirdetés és
tanúságtétel nemcsak a vallási oktatásban jelent meg, hanem az istentiszteleteken, a hiteles
keresztény életben, az irgalmas szeretet cselekedeteiben, a művészi ábrázolásokban. Az
istentisztelet sem korlátozódott sajátos liturgikus cselekvésekre. Az igehirdetés, sőt maga a
keresztény élet is liturgiává válhat. A szentségek is túlnyúlnak a hetes számon. Krisztus
jelszerű jelenléte sokféle formában megjelenik, a felszentelt hivataltól kezdve a szegények
szolgálatáig. A diakónia sem korlátozódik a karitatív tevékenységre, hanem átfogja az
emberek mindenféle szolgálatát.
Az egyház hármas küldetése krisztusi eredetéhez kötődik. Azért kap megbízást az
igehirdetésre, mert maga is Isten szavának teremtménye. Azért kap megbízást az
istentiszteletre, mert az eucharisztikus adományokban részvétel által maga is mindig újra

újjászületik. Azért kap megbízást a diakóniára és a testvéri közösségre, mert maga is Jézusnak
és követőinek szolgálatából él, és a szentháromságos communióból kapja erejét. „Krisztus
mindig jelen van egyházában. (…) Jelen van a szentmisében, a pap személyében. (…) Jelen
van igéje által, minthogy Ő maga szól hozzánk, amikor az egyházban a Szentírást olvassák.
Végül jelen van, amikor könyörög és zsoltárt zeng az egyház…” (SC 7).
2.2. Az Ige szolgálatában (igehirdetés és tanúságtétel: martüria).

Az egyház elsődleges küldetéséhez tartozik, hogy Jézus küldetését folytatva hirdesse Isten
nagy tetteit, amelyek Jézus Krisztusban értek tetőpontjukra; hűségesen megőrizze és hirdesse
az Evangéliumot, Istennek Krisztusban megtestesült szavát. Krisztus az, aki létrehozza a hívő
közösséget: megnyitja szívüket és szemüket a Szó meghallására és befogadására, és képesíti
őket az arról való tanúságtételre. Erre a feladatra az egyház egésze meghívást kapott. A
Szentírás és az egyház viszonyában azonban „kiemelkedő helyet foglal el a tanítóhivatal mint
Isten írott igéjének magyarázója és hirdetője” (UR 21). Az eredethez való hűség megőrzését
szolgálja a Szentírás, amely normája és kritériuma az igehirdetés minden formájának.
„Az egyház küldetése Isten igéjének hirdetése az egész világnak. (…) Az egyház
kérügmatikus közösség, amely az igehirdetésen át fenntartja Isten csodálatos tetteit a
történelemben, különösen a Jézus Krisztusban megnyilvánult hatalmas művét. A közösség
mindenütt létrejön, ahol a Lélek lüktet, ahol az Igét hirdetik, és hittel befogadják. Az egyház
esemény, az Istennel való találkozás pontja.”132
Az igehirdetés azonban nem mechanikus ismételgetése az apostoli tanításnak, hanem
aktív folyamat, amelyben Jézus örömhíre és az ember vágya az üdvösségre találkozik. Az
üdvösséget nem csupán távoli ígéretként mutatja be, hanem jelenvalóként közvetíti.133
A kinyilatkoztatást hittel fogadjuk be. Isten szava úgy érkezik meg a történelembe,
hogy a hívő közösség befogadja azt, és tanúságot tesz róla. Az egyház lényegéhez tartozik,
hogy az evangéliumi igazságot magáévá teszi, és vele közösségre lép: így válik élővé. A
„hinni” és az „igazságot tenni” (Jn 3,21; 1,6) azonos fogalmak. Az Evangéliumba vetett hit
azt jelenti, hogy elfogadjuk: Isten az életünket Krisztusban az istengyermekség életévé
alakítja át. Az Evangéliumról az apostoli tanúk és közösségek hite tesz tanúságot, ők
közvetítik és rögzítik azt Krisztus Lelkének erejében.134 Az evangéliumi igazság közvetítése
természetszerűen folytatódik az egyház istentiszteletében, az Ige szolgálata szakramentális
jellegű.135
2.3. A kiengesztelődés szolgálatában (istentisztelet, szentségek, imádság: leiturgia).

Az Igének, Krisztusnak jelenvalóvá tétele a szentségek által történik. Az egyház küldetése,
hogy az istentiszteletben hirdesse a kiengesztelés szavát, az imában ezért könyörögjön és hálát
adjon, a keresztségben megpecsételje a hívők belépését az egyházba mint a kiengesztelődés
helyére, az Eucharisztiában emlékezőn megünnepelje az Úr halálát és feltámadását, és mindig
aktualizálja a kiengesztelődést a bűnbocsánat szentségében. Az istentiszteleti emlékezés által
az üdvösségtörténet eseményei „megelevenednek”, jelenvalóvá válnak, a közösség pedig az
egész világ nevében befogadja őket, és hálát ad értük. Mindezekben a funkciókban az egész
közösség részt vesz, a fölszentelt hivatalviselők vezetésével. Ez csak úgy lehetséges, hogy az
egyház már előzőleg megtapasztalta az isteni kiengesztelődést. „Isten szeretett Fiának
132
McBrien, Richard Peter: Church: The Continuing Quest, New York, 1970. 11.
133
Neuner: i.m. 447.
134
E feladathoz vö.: Dulles, Avery: Az egyház modelljei, Budapest, 2003. 87skk.
135
Bouyer: i.m. 296skk.

önátadása vezetett el az Istennel való kiengesztelődéshez, az teremtette meg a kiengesztelt
közösséget,”136 amely az istentisztelet révén az Isten-dicséret új színhelyévé lesz.
Az igehirdetés és a liturgia, sőt az egyház egész „szent” élete egyetlen tanúságtétel az
igazságról. „A hit válasza a Misztérium szavára: az eucharisztikus imádság.” 137 Ahogy az
emmauszi tanítványokról olvassuk: „felismerték őt a kenyértörésben”. Az újszövetségi
írásokból megismerhető legrégibb forma a kérügma, amely az apostolok és az első, apostoli
nemzedék tanúságtételét, tapasztalatát tükrözi. Ez a kérügma összefoglalja az
üdvösségtörténetet Krisztusig. A Feltámadottból és Lelkéből élő egyház pedig ezt folytatja
tovább az Eucharisztia és a szentségek ünneplésében. Az egyház élete a szakramentális
istentiszteleti életben, főleg az Eucharisztiában válik igazán elevenné: ott él az egyház, ahol a
szentségeket ünneplik, s ahol a szentségeket ünneplik, ott jelen van az egyház.
A kinyilatkoztatás magában foglalja az egyházat Krisztushoz tarto zásában, mint annak
utolsó elemét, amely nélkül a kinyilatkoztatás nem lezárható. „Az Evangélium teremtő igéjét
a Krisztus szava és Lelke által alapított, egybegyűjtött és evangéliumával átitatott egyház
képes hirdetni és tanúsítani Isten megbízásából és ígérete alapján.”138
2.4. A szeretetszolgálat és a testvéri közösség: diakónia

Az egyháznak kiemelt feladata egyrészt a szegények és ínségben szenvedők szolgálata,
másrészt a testvéri szeretetben élő közösségek létrehozása. Krisztus szolgáló szeretete nyitotta
meg az utat az együttlét és egymásért-lét új formái felé. Az első időkben ez a testvérszeretet
volt a keresztények legfőbb ismertetőjegye (ApCsel 2,47).
A szolgáló egyház modellje főleg a II. Vatikáni zsinaton és azt követően került
előtérbe (vö.: Gaudium et spes konstitúció).139 Gyakran utalnak Jézus proegzisztenciális,
másokért adott létére, szolgáló szeretetére, s arra, hogy ezt a létformát írta elő tanítványainak
is. Elterjedt Bonhoeffer kijelentése is: „Az egyház csak akkor egyház, ha másokért van.”140
Az egyház legmélyebb lényege valósul meg a diakóniai szolgálatban. S ez nem merülhet ki a
különböző karitatív feladatokban, hanem társadalmi, szociális, olykor politikai cselekvést is
sürget, fellépést a szegények, az igazságtalanul elnyomottak, a nincstelenek szolgálatában.141
Ezek a feladatok persze többnyire meghaladják az egyes közösségek kompetenciáját, és
országos vagy nemzetközi összefogást, szervezeteket igényelnek.
3. Az igazság megőrzése és hirdetése az egyházban
3.1. Az egyház: az Igazság háza

„Ha késném is, tudd, hogyan kell viselkedned Isten házában, mely az élő Isten egyháza s az
igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 3,15). A szöveg az apostolok utáni helyzetet festi le,
amelyben az egyház az igazság épületének szerkezeti tartóelemeként jelenik meg: annak
oszlopa és alapja. Az egyház az apostoli időktől kezdve mindmáig ebben a meggyőződésben
136
Wiedenhofer: in: Schneider: i.m. II. 115.
137
Bouyer: i.m. 305.
138
Wiedenhofer: in: Schneider i.m. II. 114.
139
Vö.: Dulles: i.m. 105skk.
140
Bonhoeffer, Dietrich: Börtönlevelek: fogságban írt levelek és feljegyzések. Budapest, 1999. 203.
141
Ez az alapja a „politikai teológiának” és a „felszabadítási teológiának”.

él: létének alapja az igazság.142 Az „igazság” azonban nem csupán a létező dolgoknak a kutató
értelem előtt feltáruló léte, annak felismerése. „A létező dolgok és a lét mögött kell lennie egy
végtelen, tökéletes, mindent megalapozó igazságnak. Keresztény szóhasználattal az igazság
végső alapja Isten. Isten az Igazság.”143
A keresztény kinyilatkoztatás arra tanít, hogy Isten az élet teljessége (Kol 1,19; 2,9; Ef
1,23; 1Jn 1,20). Nem fönséges, statikus nyugalom, hanem végtelen, eleven dinamika, akihez
mindig, még a mennyei boldogságban is, mindig úton vagyunk. Nemcsak a lét alapja, akitől
minden származik, hanem a lét végső célja is, aki felé törekszünk, s aki hozzánk
közeledésében is mindig távoli. Istent és az ő igazságát ezért sohasem lehet egészen
megragadni, birtokolni. Igazsága a kegyelmesen hozzánk hajló Isten kinyilatkoztatása. Az
Újszövetségben és János számára az igazság és a kinyilatkoztatás azonos, a kinyilatkoztatás
pedig nem választható el a kinyilatkoztatótól, Krisztustól, aki az isteni igazság epifániája. Az
igazságnak ezért megváltó és üdvözítő szerepe van. Az „Evangélium igazsága” (Gal 2,5. l4)
Krisztusban osztályrészünkké lett: „Jézusban van az igazság” (Ef 4,21). Krisztus azonban
nemcsak az egykor eljött Megváltó, hanem az eljövendő is, aki mindent megújít, „Isten
hasonlóságára tiszta igazságban és szentségben” megalkotja az új embert (Ef 4,24), s „új eget
és új földet” teremt (Jel 21,1.5). Az igazság keresztény értelme tehát: a Krisztusban testet
öltött, Isten által garantált új, megváltó valóság (=üdvösség), amellyel a kegyelemben
megajándékozott s amelyet reményben hordozunk, de amely az eszkatonban válik teljessé.
Ebből következik, hogy az egyház az igazság birtokában van ugyan, mégis mindig újra
meg kell találnia: folytonosan keresnie kell a neki adott, őt üdvözítő igazságot, hiszen abban
találja meg az üdvösséget. A pasztorális levelek ismételt figyelmeztetése ez: Isten „azt akarja,
hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére. Ebből adódik az apostol
küldetése: hogy tanú és hírnök legyen. …” (1Tim 2,4-7!).
Ez a küldetés azonban hatalmas feladatot rótt már az apostolokat követő első
nemzedékre. Tisztázniuk kellett, mit is mondott valójában az élő Isten? Jézus közvetlen
tanítványai, a Feltámadott jelenéseinek tanúi már nem élnek. Mi biztosítja ebben a helyzetben
az igazság jelenlétét, hitelességét? A kérdés azóta is eleven az egyház történetében. Mi két
alapkérdésre keressük a választ: Milyen módon biztosítja az igazság jelenlétét az egyház?
Hogyan őrzi és közvetíti ezt az igazságot?
3.2. Az igazság jelenléte az egyházban

Az első kérdésre adandó válaszhoz definiálni kell: mi az az igazság, amelynek háza az
egyház? Mi az egyház, amelyben ez az igazság jelen van? Hogyan jut el az ember az
igazsághoz? Összegezve: kinyilatkoztatás, egyház, hit kapcsolata.
Az élő Isten igazsága nemcsak a létezők létében ragyog fel, hanem a maga
teljességében a kinyilatkoztatásában, amelyet szavával és tetteivel tár fel az ember
történelmében. Ez személyes történés, találkozás az élő Isten kezdeményezésére az emberrel.
Ez a találkozás felülmúlhatatlanul valósult meg Jézus Krisztusban, aki Isten szava (Jn 1,1-14).
Ő tehát az igazság alapvető tartalma, s a benne kimondott igazság az, hogy Isten szereti az
embert. Annyira szereti a világot, hogy a Fiú-Logoszt elküldte a világba, hogy azt
megmentse: Jézus Isten „igen”-je minden „nem” ellenére (2 Kor 1,19sk).
Az igazságnak Isten által kezdeményezett eseménye tehát egészen személyes és
egzisztenciális: üdvösséghozó. Az ember számára tehát létkérdés, hogy ezt felismeri-e, és
142
A továbbiak Beinert, Wolfgang gondolatmenetét követik: Vom Finden und Verkünden der Wahrheit in der
Kirche, Freiburg, 1993. 10-53.
143
Beinert: i.m. 12.

életét hozzáigazítja-e. Teológia ezt az igenlő választ hitnek nevezi. A hit az egész embert
lénye legmélyéig átjáró igenlése Isten igazságának: az egyén személyesen és közvetlenül
megtapasztalja, megismeri, megérti és befogadja Isten szavát. Ez a személyes tapasztalat
azonban önmagában még lehet csalóka is. Isten konkrét szava, amely Krisztus konkrét
szavában jelent meg, nem közvetlenül jut el minden egyes emberhez, hanem mások
tapasztalatának tanúságán keresztül. A hitbeli tapasztalatoknak ez a sora az első tanúkra, az
apostolokra vezethető vissza, s onnan közvetítődik a századokon át az egyház közösségében
minden korokhoz. Az igazság tehát a történelemben egy közösség hitében jut el hozzánk. Én
csak azért tudok hinni, mert létezik a hit Mi-je, a hívő közösség. A folyamat azonban fordítva
is működik: minden hívő tapasztalat gazdagítja a hívő közösséget is.
3.3. Az egyház mint a hit igazságának tanúja
Az egyház tehát szükségszerűen bekapcsolódik az igazság folyamatába, amely a magát
kinyilatkoztató Isten és a hívő ember között végbemegy. Legfontosabb feladata ez a
közvetítés Isten szava és a hívő ember között. Tehát híd szerepet tölt be, s így válik az igazság
alapjává. Az első tanúknak, az apostoloknak az Isten szaváról adott tanúságtételét juttatja el
minden korok emberéhez. Az egyház ezért communio fidelium, amelynek feladata a
tanúságtétel és az áthagyományozás, a hagyomány továbbadása minden embernek. (Ezért
egyrészt, eredete felől nézve apostoli, másrészt, célját és küldetését tekintve katolikus.)
Tekintélye nem saját jogán alapul, hanem Isten szaván.
Az egyház mint communio: tagolt, nem minden tagjának azonos a funkciója. Fontos
tisztázni, milyen forrásokból meríti az igazságot, amelyet képvisel. A hit számára
meghatározó forrásokat („loci theologici”) különféleképpen csoportosítják. Az egyházban
diakron módon, az időkön átívelően a legfontosabb tanú a Szentírás és a hagyomány.
Szinkron módon, azonos időben: az egyházi tanítóhivatal, a teológia és a hívők hitérzéke.
A hagyomány nem a Szentírástól független forrása a hívő ismeretnek, hiszen maga az
Írás is a hagyomány folyamatában keletkezett.
3.4. A loci theologici

3.4.1. A Szentírás. Az egyházban jelenlévő igazság maga az élő Isten, aki végső teljességében
Krisztusban jelent meg számunkra. Ennek az epifániának fogható eredeti tanúja a Szentírás. A
Biblia egésze nem maga Isten szava, hanem annak legfontosabb, a Szentlélek által
sugalmazott lecsapódása. A Szentírás tehát a hit legfőbb normája, amely a legközelebb áll a
kinyilatkoztatáshoz. „Az egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is,
hiszen főleg a szent liturgiában szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek az élet kenyerét mind
Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról. (…) A Szentírásnak kell tehát táplálnia és
irányítania az egész egyházi igehirdetést, mint magát a keresztény vallást is” (DV 21).
A Biblia keletkezésétől kezdve az egyház könyve (vö. kánonképződés), amelynek
elsődleges szerepe van az igazság közvetítésében. Nem maga Isten igazsága, hanem ennek az
igazságnak közvetítése az emberi kommunikáció formái között. (Ahogyan Krisztus sem
csupán maga a Logosz, hanem a megtestesült Ige.) Krisztus kinyilatkoztatásának tanúja az
apostoli nemzedék tükrén keresztül: norma normans non normata a keresztények hite és élete
számára. Az egyház tehát végérvényesen a Szentíráshoz kötött, az tartja meg az igazság útján.
Mivel azonban a szöveg a történelembe ágyazódik bele, ezért szükség van más értelmező
tekintélyekre is.
3.4.2. A hagyomány. Mivel a kinyilatkoztatás szóban jelenik meg, a hagyomány is a nyelvhez
kötött. A hagyomány az egyház hívő életmegnyilvánulása a mindig változó időben. „Az
apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével kibontakozik az egyházban, s

egyre teljesebb lesz az áthagyományozott tények és igék értelmi megragadása…” (DV 7-8). A
kinyilatkoztatás tanúságának továbbadása a történelemben normatív e tanúság
megismerésében és megértésében. A mindenkori hívő közösség egyre mélyebben behatol a
hitbe, az adott kor megértési horizontjának megfelelően. A hagyomány egyfelől kritikát
gyakorol az egyházban, másfelől viszont maga is megfelelő kritikára szorul, hogy a
tévedésektől megőrződjék.
3.4.3. A tanítóhivatal. A LG 35 szerint minden megkeresztelt, a hívők összessége hitelesen
hirdeti a hitet, egyeseknek azonban kiemelkedő tanító feladata van, így a teológusoknak, a
hitoktatóknak, a szülőknek. Egészen különös azonban a pápa és a püspökök feladata és
felelőssége, ők a tévedésmentesség tekintélyével adják tovább a hitet. (Ez a tévedhetetlenség
azonban maga is a hit tárgya.) A püspökök „a hit hírnökei, akik hirdetik a hitet, amelyet el
kell fogadni. Amidőn a püspökök a római pápával közösségben tanítanak, mindenkinek úgy
kell tisztelnie őket, mint az isteni és katolikus igazság tanúit” (LG 25/1).
A pápa és a püspökök tehát az egyház autentikus tanítói: feladatuk a hitigazságok
őrzése, a keresztény életre (erkölcsökre) vonatkozó tartalmuk kifejtése, a közösség hitbeli
megnyilvánulásainak figyelemmel követése, a hittartalom megőrzése a tévedésektől. Azonban
ők csak őrzői, de nem megalapítói a keresztény hitnek és életnek: magyarázzák és hirdetik az
egyház hitét. Tanítóhivataluk nem szakítható ki az egyházközösség egészéből.
3.4.4. A tudományos teológia. Isten személyesen fordul oda az emberhez. Az ember hívő
válasza azonban feltételezi a hitbeli tudást. A hit lényegéhez tartozik hozzá, hogy a hívő
törekszik hitének egyre jobb megértésére. A teológia feladata: „a hit fényénél kutatja a
Krisztus misztériumában rejlő valamennyi igazságot” (DV 24). Fontos szerepe van az
Evangélium inkulturációjában is (AG 22), továbbá a világgal való párbeszédben (GS 62/2).
3.4.5. A hívők hitérzéke. A hívő közösség egészének és minden egyes tagjának fontos szerepe
van a kinyilatkoztatás befogadásában. „A hívők összessége a Szentlélek kenetét kapta, és így
nem tévedhet meg hitében” (LG 12). Fontos szerepük van az Evangélium befogadásában,
életre váltásában és továbbadásában.
Az említett források egymással szoros kölcsönhatásban érvényesülnek. A hagyomány
kifejti a Szentírást, a tanítóhivatal pontosítja, a teológia aktualizálja, a hívők pedig egyre
jobban feltárják életadó erejét.

Felhasznált irodalom
A katolikus egyház katekizmusa. Budapest, 1994.

Adam, Karl: A katolicizmus lényege, Budapest, 1934.
Beinert, Wolfgang: A katolikus dogmatika lexikona, Budapest, 2004.
Beinert, Wolfgang: Vom Finden und Verkünden der Wahrheit in der Kirche, Freiburg, 1993.
Bonhoeffer, Dietrich: Börtönlevelek: fogságban írt levelek és feljegyzések. Budapest, 1999.
Bouyer, Louis: Die Kirche, Leipzig, 1984.
Brown, Raymond E. – Osiek, Carolyn – Perkins, Pheme: A korai egyház. In: Biblikus
tanulmányok. Jeromos bibliakommentár III. Budapest, 2003.
Congar, Yves: Die Wesensgemeinschaften der Kirche, in: Mysterium Salutis, Bd. IV/1.
Einsiedeln, 1972.
De Lubac, Henri: Mysterium Ecclesiae, Leipzig, 1979.
Dulles, Avery: Az egyház modelljei, Budapest, 2003.
Dulles, Avery: Lehramt und Unfehlbarkeit, in: Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. –
Seckler, Max: Handbuch der Fundamentaltheologie, Bd. 4. Freiburg, 1986.
Előd István: Vallás és egyház, Budapest, 1981.
Fries, Heinrich: Fundamentaltheologie, Graz, 1985.
Gemeinsame römisch-katholische evangelische-lutherische Kommission: Das Geistliche Amt
in der Kirche, Paderborn-Frankfurt, 1982.
Kasper, Walter: Artikel Dogma/Dogmenentwicklung, in P. Eicher: Neues Handbuch
theologischer Grundbegriffe. München, 1991.
Kern, Walter – Pottmeyer, Hermann J. – Seckler, Max: Handbuch der Fundamentaltheologie,
Bd. 3. Traktat Kirche (HFK), Freiburg, 1986.
Lang, Albert: Der Auftrag der Kirche (Fundamentaltheologie Bd. II.), München, 1957.
Lohfink, Gerhard: Braucht Gott die Kirche? Freiburg, 1998.
McBrien, Richard Peter: Church: The Continuing Quest, New York, 1970.
Neuner, Peter: Ekklesiologie, in: Beinert, Wolfgang: Glaubenszugänge, Bd. 2. Paderborn,
1995.
Ott, Ludwig: Grundriss der Dogmatik, Freiburg, 1981.
Pannenberg, Wolfhart: Lehrverurteilungen – kirchentrennend? III. Freiburg, Göttingen, 1990.
Pannenberg, Wolfhart: Systematische Theologie, Bd. 3. Göttingen, 1993.
Péteri szolgálat a harmadik évezred küszöbén. A PPKE Hittudományi Kar és a Sapientia
Szerzetesi Hittudományi Főiskola Dogmatika Tanszékei által 2007. november 15-16-án
tartott tudományos konferencia anyaga, Sapientia füzetek 12., Budapest, 2008.
Ratzinger, Joseph – Rahner, Karl: Episkopat und Primat, Freiburg, 1961.
Ratzinger, Joseph: Bevezetés a kereszténységbe, Budapest, 2007.
Ratzinger, Joseph: Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1970.
Schillebeeckx, Edward: Jesus, Freiburg, 1974.
Schlink, Edmund: Ökumenische Dogmatik, Göttingen, 1983.
Schütz Antal: Dogmatika, Budapest, 1927.
Söding, Thomas: Jesus und die Kirche, Freiburg, 2007.
Taufe, Eucharistie und Amt, Konvergenzerklärungen der Kommission für Glauben und
Kirchenverfassung des Ökumenischen Rates der Kirchen, Frankfurt, Paderborn, 1983.
(Amt Nr.38.)
Theissen, Gerd: Erleben und Verhalten der ersten Christen, Gütersloh, 2007.
Werbick, Jürgen: Kirche, Freiburg, 1994.
Wiedenhofer, Sigfried: Das katholische Kirchenverständnis, Graz, 1992.
Wiedenhofer, Sigfried: Ekkléziológia, in: Schneider: A dogmatika kézikönyve, Budapest,
1997. II. kötet

Tartalomjegyzék
1. Bevezetés ............................................................................................................................... 1
1. Fundamentális és dogmatikus ekkléziológia ...................................................................... 1
2. Az egyháztan helye a fundamentális teológiában: a hit lehetőségi feltétele ...................... 1
3. A De vera ecclesia traktátus kialakulásának története ....................................................... 2
4. A láthatatlan Isten és látható egyháza ................................................................................ 3
2. Az egyház eredete ................................................................................................................. 6
1. Hermeneutikai megjegyzések............................................................................................. 6
2. Az Újszövetség újdonsága.................................................................................................. 6
3. Jézus igehirdetése és az Isten országa ................................................................................ 7
4. Isten országa és az egyház .................................................................................................. 9
5. Az üdvösség túláradása .................................................................................................... 10
6. Jézus tevékenységének szakramentális alapstruktúrája ................................................... 10
7. A sokféle meghívás: apostol – tanítvány – nép ................................................................ 11
8. Az egyház építménye ....................................................................................................... 13
9. A lakoma szabályai az Isten Országában ......................................................................... 13
10. Összegzés ....................................................................................................................... 15
3. Az apostoli kor egyháza ..................................................................................................... 16
1. A közösség és annak élete ................................................................................................ 16
2. Eltérések a közösségen belül ............................................................................................ 17
3. A közösségi struktúrák kialakulása .................................................................................. 17
4. Az „apostolok utáni” kor (65 után) .................................................................................. 20
5. Egyház és szekta ............................................................................................................... 21
4. Az egyház apostolisága....................................................................................................... 23
1. Demonstratio catholica ..................................................................................................... 23
2. Az egyház ismertetőjegyei ............................................................................................... 23
3. Az apostoliság fogalma .................................................................................................... 24
4. Az apostoli hivatal és az egyház apostoli küldetése ......................................................... 25
5. Az apostoliság mint az egyházat legitimáló tényező........................................................ 26
6. Az apostoliság intézményei .............................................................................................. 28
7. Az apostoli successio........................................................................................................ 28
8. Ökumenikus szempontok ................................................................................................. 30
5. A péteri szolgálat és a pápaság .......................................................................................... 36
1. Bibliai alapok ................................................................................................................... 36
2. A péteri szolgálattól a pápai hivatalig .............................................................................. 38
3. A pápaság az ökumenikus vitákban ................................................................................. 41
6. Az egyház mint a kinyilatkoztatás hordozója és közvetítője .......................................... 46
1. A kinyilatkoztatás teológiája ............................................................................................ 46
2. Az egyház alapfeladatai.................................................................................................... 50
3. Az igazság megőrzése és hirdetése az egyházban ............................................................ 52
Felhasznált irodalom .............................................................................................................. 56

Fund Egyháztan 2008-2009 II Félév Teljes

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Fund Egyháztan 2008-2009 II Félév Teljes

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola

DR. LUKÁCS LÁSZLÓ

2008-2009. II. félév

1. Fundamentális és dogmatikus ekkléziológia

A patrisztikában nincs külön ekkléziológia, de még a középkorban sem.

2. Az egyháztan helye a fundamentális teológiában: a hit lehetőségi feltétele

A fundamentális teológia azért foglalkozik az egyházzal, mert az hozzátartozik a hit

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 1

3. A De vera ecclesia traktátus kialakulásának története

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 2

4.1. A láthatatlan (túlvilági) Isten és a látható (evilági) lét ellentéte

4.2. Az egyház törekvése a láttatásra

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 3

4.3. Az egyház mint Isten láthatóságának médiuma

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 4

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 5

Az ellenreformációs apologetikák egyetlen történeti-dogmatikus kijelentésbe foglalták az

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 6

3. Jézus igehirdetése és az Isten országa

A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint Jézus igehirdetésének középpontjában az Isten

3.1. „Közel az Isten országa”

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 7

3.2. A „ma” az Isten országában

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 8

4. Isten országa és az egyház

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 9

6. Jézus tevékenységének szakramentális alapstruktúrája22

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 10

7. A sokféle meghívás: apostol – tanítvány – nép

A Tizenkettő a kiindulópontja és növekedési centruma a végidőbeli Izrelnek. A tanítványok

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 11

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 12

9. A lakoma szabályai az Isten Országában

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 13

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 14

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 15

1. A közösség és annak élete28

Az első közösségek életében erős izraeli hatás érvényesül. Ilyen:

1.3. Az apostolok tanítása

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 16

2. Eltérések a közösségen belül

A sokféleség főleg a zsidó, illetve a görög eredetű megtérők különbségéből adódott. Az

3. A közösségi struktúrák kialakulása

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 17

3.1. A jeruzsálemi közösség

3.2. A páli közösségek

3.3. Az eredet kiformálódása

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 18

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 19

Struktúrák és hivatalok az egyházban

4. Az „apostolok utáni” kor (65 után)

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 20

5.1. Négyféle vallási csoport

5.2. Egyházi struktúrák az őskereszténységben

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 21

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 22

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 23

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 24

4. Az apostoli hivatal és az egyház apostoli küldetése

Az apostol (a profán életben: küldött, képviselő, megbízott, helyettes) keresztény intézményét

Fundamentális egyháztan 2008-2009. II. félév 25

5. Az apostoliság mint az egyházat legitimáló tényező

5.1. A hagyomány folyamatossága és az apostoliság