You are on page 1of 323

KENDALL KULPER

Írta: Kendall Kulper


A m ű eredeti cím e: Salt & Storm
Fordította: Vince Judit Andrea
Szerkesztő: Vajna Gy öngy i
Ny elv i korrektor: Horv áth Annam ária
Műszaki szerkesztő: Szűcs József
© Kendall Kulper
© Vince Judit Andrea
© Maxim Köny v kiadó Kft.
A kiadv ány a Little, Brown and Com pany , New York, New York, USA
engedély év el készült.
Illusztráció: Malgorzata Maj, Jean Francois Hum bert/Arcangel Im ages
Borítóterv : Howard Huang, © 2 01 5 Hachette Book Group Inc.
ISSN: 2 06 3 -6 9 89
ISBN: 9 7 8 9 6 3 2 6 1 6 2 9 2 (puhatáblás), kiadói kód: MX-9 4 6

Kiadja: Maxim Köny v kiadó Kft.


Cím : 6 7 2 8 Szeged, Kollégium i út 1 1 /H
Tel.: (6 2 ) 54 8-4 4 4 , fax: (6 2 ) 54 8-4 4 3 , e-m ail: info@m axim .co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Ny om da: Generál Ny om da Kft., felelős v ezető: Huny a Ágnes
Dave-nek, ki másnak
1. fejezet

SOHASEM FELEJTEM EL A NAPOT, AMIKOR ANYÁM


HEVES tiltakozása ellenére nagyanyámtól megtanultam,
hogyan tegyünk kötést a szélre. Ez tíz évvel ezelőtt történt,
amikor a Prince-sziget még több volt, mint egy zátony az
Atlanti-óceánban; akkoriban a kikötő zsúfolásig megtelt
hajókkal, a gyár kohójából állandóan vastag, fekete füst
kígyózott, a sziget kocsmáit pedig betöltötte az elégedett,
vidám emberek nevetése.
És az is régen volt, amikor az emberek a szigetemen nagyra
becsülték nagyanyámat és mindazt, amit a jó sorsukért tett. A
Prince-szigeten bizony valamennyi férfi, nő és gyerek ismerte
az utat a házához, már csak azért is, mert az életük függött
tőle.
Az igazán régi szép időkben pedig az aszott képű lelkész a
nagyanyám jóslatai ellen prédikált gyülekezetének a
templomban. Akinek dolga van azzal az asszonnyal, az magával
az ördöggel cimborál, rázta az öklét, majd lesújtott vele a
pulpitusra. Ilyenkor az emberek a szigetemen, összeszorított
ajkakkal bólogattak, aztán ugyanúgy látogatták nagyanyámat,
mint annak előtte.
A férfiak – habár inkább nevezném őket fiúknak, annyira
fiatalok voltak – többnyire szerelmi kötést kértek. Aggódtak,
izgatottak és idegesek voltak, mert az embert próbáló
hajóutak miatt a szeretett lányt akár évekre is magukra
hagyták. Nagyanyám ilyenkor azt mondta: – Hozz nekem
tucatnyi tincset a kedvesed hajából, és vágj le egyet a
magadéból is. Amint a kezében voltak hajfürtök, hosszú
ujjaival egybefonta őket a tengeri fűszálakkal, és csinos
karkötőt formázott. – Ezt húzd fel a csuklójára – mondta
nagyanyám –, és meglásd, a lány hű marad hozzád.
A fiúk ilyenkor gyakorta bizalmatlanul méregették a
pillekönnyű fonatot. – Maga megbolondult. Ez mindjárt
szétfoszlik a kezemben, és akkor mit adjak az én Sue-mnak?
– De nem az én varázserőmmel – felelte nagyanyám. –
Eddig még egyik sem szakadt el.
Így aztán az ifjú kételkedve bár, de azért a zsebébe
süllyesztette a fonatot, majd távozott. Később pedig a kedvese
csuklójára helyezte.
– Azért kapod, hogy emlékeztessen rám – mondták ilyenkor
a férfiak, a Prince-sziget leányai azonban épp elég hajból-fűből
font karkötőt láttak már ahhoz, hogy tudják, mi az igazság. És
mégis, a karkötő sohasem szakadt el, nem hullott szét, el nem
hervadt, a lányok pedig hűségesek maradtak. A
nagyanyámnak persze a fiúk felett már nem volt hatalma.
Az idősebb férfiak, kapitányok, hajótulajdonosok, minden
földi jóval ellátták őt; ropogós papírba csomagolt tiszta, fehér
cukorral, szemkápráztatóan színes gyümölcsökkel, és
sokrőfnyi lágy, selymes kelmével.
„Caleb-ajándékok”, így nevezték őket. Történt ugyanis sok
évvel ezelőtt, amikor nagyanyám még fiatalasszony volt, hogy
egy bizonyos Caleb Sweeny hajóskapitány becsmérelte őt,
kerek perec visszautasította, hogy bármilyen ajándékot vigyen
neki, még annak ellenére is, hogy kénytelen volt hosszú
hónapokig a szigetünkön rostokolni, míg a férfiak
helyreállították a hajóját. Csupán néhány nappal azután, hogy
ismét a tengerre szállt, jött a hír; a hajó a sziklákra futott, és
apró darabjaira hullott, nem is maradt utána más, csak törött
fadarabok, és vászonfoszlányok.
A szigeten a férfiak zsémbeltek, hogy több hónapnyi
kemény munkájuk odaveszett, és még attól is tartaniuk
kellett, hogy mint hajóépítőknek rossz hírüket keltik. A keleti
parton azonban még ma is mindenki jól tudja, hogy a Prince-
szigeten ácsolják a legjobb hajókat, úgyhogy az építők hírnevén
végül mégsem esett csorba, nagyanyámé pedig még
magasabbra szárnyalt: képes vihart kelteni, ezért jobb, ha
nem haragítja magára senki.
Nem csak a férfiak keresték fel a házát. Nők is jöttek, nők,
akik meg akarták óvni férjeiket a tengeren, és időnként olyan
asszonyok is, akik átkot kértek a férfiakra. Néha fura
helyzetek is adódtak; beállított hozzánk egy asszony őrjöngve,
és könyörögve kérte nagyanyámat, hasson oda, hogy a
Kingfisher hajó süllyedjen el a tengeren, és valamely
bálnakolosszus harapjon ki egy jókora darabot egy bizonyos
Clarence Aldrichból, hogy aztán annak beste lelke, de még
inkább a teste, eltűnjön a tenger habjaiban. Szegény
nagyanyámat ez a kérés nehéz döntés elé állította, mert nem
sokkal azelőtt adott el Clarence Aldrichnak egy ökörszem
tollával ékesített talizmánt, mely megóvni hivatott őt a
vízbefúlástól. Megpróbálhatta volna megnyugtatni az asszonyt,
és rábeszélni, hogy a pénzét inkább szerelmi bűbájra költse,
hogy általa találjon egy férfit, aki többet érdemel egy
bálnatámadásnál – ám nagyanyám elvette a pénzt, elvégezte a
mágiát, miközben azzal nyugtatta magát, hogy Clarence
Aldrich úgysem fog belefulladni a tengerbe, ami persze nem
zárja ki, hogy ne harapna ki belőle egy darabot egy bálna.
A mindennapos varázslásokért, gyakori bűbájokért és
kisebb átkokért az emberek áruval vagy élelemmel fizettek,
így aztán nagyanyám élete kellemesen folydogált. Szinte a
semmiből hozta létre őket, szempillantás alatt. Talizmánok, ez
volt a nevük az apró, leheletkönnyű semmiségeknek.
Kötést tenni a szélre azonban egészen más léptékű
varázslást jelentett. Csak a leggazdagabb hajótulajdonosok
engedhették meg maguknak, akik el is küldték kapitányaikat a
tengerparti házba pénzzel és instrukciókkal. Nagyanyám a
pénzt készséggel elfogadta, az utasítgatásokat már kevésbé. –
A szél járása kiismerhetetlen, ravasz, ezért – magyarázta
nagyanyám –, muszáj bevetni különféle praktikákat. A vén
tengeri medvéknek nem maradt más választásuk, mint
meghajolni az akarata előtt. Azok közül, akik pénzzel és abbéli
szándékkal állítottak be hozzánk, hogy talizmánt vásároljanak
nagyanyámtól, senki sem ragadtatta el magát annyira, hogy
ellent mondjon neki. Az apró mágia, ahogy nagyanyám
mondogatta, tartja mozgásban a világegyetemet.
Amikor betért hozzánk valaki a kéréssel, hogy birtokolni
akarja a szeleket, nagyanyám a varázslat idejére elküldte őt.
Egyszer aztán egy kapitány – aki idegen volt mifelénk,
különben meg sem kérdezte volna – maradni akart, és
végignézni a rituálét.
– Egyedül szeretek dolgozni – hangzott a válasz, mire a
kapitány pillantása az akkor hatéves lányunokára, vagyis
reám vándorolt. A szeme sarkából sandított rám – bár ha
szándékában állt is megjegyzést tenni, inkább megtartotta
magának.
És én sem akartam, hogy maradjon. Nagyanyám
tengerparti háza csak a miénk volt, a kettőnké, illetve még
anyámé is, már ha igényt tart rá valamikor. A Roe család
nőtagjai végezték a mágiát, mely generációkon át óvta és
irányította a Prince-szigetet, úgyhogy ennek a kapitánynak
inkább hálásnak kellett volna lennie, nem pedig beleütni az
orrát abba, ami nem tartozik rá. Rosszallóan néztem rá, míg el
nem távozott.
Nagyanyám átment a szoba túlsó végébe, és az ágy sarkába
tuszkolt súlyos, fekete bugyorban kezdett kotorászni. A
bugyor, tudtommal, legalább olyan régi volt, mint a
boszorkányság a családunkban; nagy és terjedelmes holmi,
amit még az első Roe asszonyság hozott magával a Prince-
szigetre. Azóta anyáról lányára szállt az örökség, és a Roe
család leányai ebben tartották kellékeiket. A bugyornak már
régen anyámnál lett volna a helye, ehelyett nagyanyám a
tengerparti házban tartotta, én pedig annak ellenére, hogy
egész életemben a lábaimnál tudhattam, mégsem néztem soha
bele. Nem mutatta meg nekem soha senki.
Hallottam, ahogyan nagyanyám hosszú ujjai gyengéden
kotorásznak a bugyorban. Suhogások közepette félresimított
eztazt, végül előhúzott egy ujjnyi vastag fehér zsineget, mely
olyan hosszú volt, mint a karom.
– Gyere ide, Avery – mondta, majd leült a székére, én pedig
hozzáfutottam, és az ölébe másztam. Nagyanyám körém fonta
a karjait, ruhája ujjából parázs- és fűszerillat áradt. Kezeiben
lazán lógott alá a kötéldarab, mire én nevetve
belekapaszkodtam mintha játék lenne.
– Engedd el a zsineget, szívem – mondta, majd elhúzta
előlem. Éreztem, ahogyan ajkait a hajamhoz préseli; meleg
lehelete megcsapta a fejbőrömet. – Tedd a kezedet az
enyémre.
Pufók ujjaim az ölemben kalimpáltak. Felemeltem a kezem
és nagyanyáméra helyeztem. Bőre áttetsző volt, a sápadt kék
vénák, mint faágak domborodtak elő. Ujjbegyeimmel
végigszántottam a kézfején, halvány csíkot hagyva rajta.
– Jól figyelj! – Lehelete az orcámat csiklandozta, kezeimet
az övéire csúsztattam.
A madzag megfeszült az ujjai közt, vékony rostjai csillogtak,
mint megannyi pókfonál. Úgy hittem, annak kell lenniük.
Nagyanyám ajkai erőtlenül mozogtak, borzolták a hajamat,
de csak a forró levegő jutott el a fülemig, a szavak már nem.
Visszafojtottam a lélegzetemet, szemeim tágra nyíltak.
Kint a szél körülölelte a házat, és mélyről fakadó nyögés
rázta az ablakokat. Valami megzörgette az ajtót, de olyan
hangosan és hirtelen, hogy összerándultam, mire nagyanyám a
fejemhez szorította az arcát.
– Jól figyelj! – lehelte a szavakat újból. – Figyeld a kötelet!
A kötél… Az bizony vibrált, rázkódott, és hiába tartotta
szilárdan nagyanyám a barnára sült, eres kezeit, mégis
éreztem a csontjain keresztül a remegést. Feltámadt a szél,
bömbölt és fájdalmasan vonított, én mégsem mertem levenni a
szemem a fehér zsinegről, mely úgy rezgett, mint a gitár húrja.
– Nagyi? – suttogtam, miközben a szívemben apró
nyilallásokat éreztem. A tenyerem nyirkos lett, az ujjaim
remegtek. Valamilyen furcsa, ismeretlen erő magához vonzott,
áthatolt az ujjaimon, a bőrömön, a csontjaimon, aztán tanyát
vert bennem, és rángatott, marcangolt, mint ahogyan a
macska széjjeltépi a gombolyagot.
Szememet ellepte a könny, és szerettem volna eltűnni
onnan, de nem lehetett. A csontjaim kövekké nehezültek,
nagyanyám szótlanul ült mellettem, odakint egyre csak
bömbölt a szél, és rázta az ablaküveget, hogy bejusson a házba,
hozzánk, egyenesen hozzám.
Tüdőmből kiszökött az összes levegő, és amikor
megpróbáltam újra lélegzethez jutni, légüres térben találtam
magam. Mintha egy láthatatlan kéz befogta volna az orrom és
a szám; fojtogatott, én pedig fulladoztam.
– Nagyi! – ziháltam miközben a testem rángatózott, a kötél
pedig zúgó hangot adott ki nagyanyám kezei között, a szél
hatalmas csattanással csapódott neki az ablaküvegnek újból és
újból, és szünet nélkül üvöltött az ajtónál, mint a sakál.
Ekkor az összes ablakunk kivágódott, mire szorosan
behunytam a szemem, a szél pedig beáramlott a házba,
összekarmolt, végigszántott az orcáimon és vadul
összeborzolta a hajam. Nagyanyám gyorsan, nagy
szakértelemmel összetette a kezeit, mire az enyémek
bábuként követték az övét majd megcsomózta a kötelet, és
erősen meghúzta. Felsikoltottam, hangom éles jajkiáltás volt,
akár maga a szél szólt volna belőlem, és úgy éreztem, mintha a
vihar valami értékes dolgot elragadott volna tőlem, aminek
aztán sosem lelem nyomát.
– Cssss… hiszen már vége van.
Nagyanyám kezei a vállamra nehezedtek, és ekkor vettem
észre, hogy az enyémek viszont szabadok. Felcsuklottam,
visszafojtottam a lélegzetemet, és hallottam, hogy a vihar elült,
a szél elcsendesedett, a levegő pedig újra hűvös és
mozdulatlan.
Kinyitottam a szemem, és nagyokat pislogtam. Kezeimet a
mellkasomra szorítottam, izmaim úgy sajogtak, mintha hosszú
ideig cipeltem volna valami nehezet. De ez az átélt fájdalom
emléke volt csupán; bármi szaggatta szét is a bensőm, már
eltávozott.
– Nekem ez nem tetszik – néztem nagyanyámra. – Fájt.
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha meg sem hallotta volna
panaszomat. Zihálva vette a levegőt, a bőre hamuszínű volt,
szemhéja megrebbent, én pedig aggódva tekintettem rá. Nem
először láttam így – a nagyobb mágiák gyakorta
kifárasztották.
– Nagyi? – Arcához emeltem a kezem, mire összerezzent, és
felszegte az állát. Szárazon felnevetett, majd tenyerét a
mellkasomnak feszítette. Kezei súlya alatt éreztem saját
csontjaimat: vékonyak voltak, ám erősek.
– Minden rendben van, drágaságom – suttogta a fülembe
nagyanyám reszketeg hangon. – Fájnia kell, különben nem
hat.
A zsineg petyhüdten lógott alá az egyik kezéből, én pedig
felé kaptam. Ez alkalommal nagyanyám nem ellenkezett,
hagyta, hogy kezeimet végigfuttassam a rákötött három
csomón.
– Mit csináltál? – kérdeztem, miközben ujjaimat
végigjárattam minden egyes csomón. Ha erősen megnyomtam
valamelyiket, éreztem, ahogy monoton, alig hallható moraj
támad benne.
– Kettőnk műve volt – mondta, majd gyengéden elvette
tőlem a madzagot. – Mindegyik csomó más-más szelet jelent.
Oldd ki az elsőt, és enyhe fuvallat lesz belőle. A második csomó
már tekintélyesebb szelet szabadít fel, míg a harmadik
nyomán hatalmas hurrikán kerekedik, nagyobb, mint
amekkorát el tudsz képzelni!
– De hát miért szeretne bárki is hurrikánt? –
kíváncsiskodtam, és még a fejemet is oldalra billentettem.
Nagyanyám felvonta a szemöldökét.
– Én ezt nem kérdezem, kedveském – felelte. – Ne feledd,
nem az a dolgunk, hogy faggatózzunk a népek szándékai felől.
Mindenkinek megvan a maga indoka.
– És ezentúl magam is képes leszek varázslást végezni? –
kérdezősködtem tovább. Nagyanyám megrázta a fejét.
– Egy jó darabig még biztosan nem – válaszolta. – Egy
napon, majd ha idősebb leszel, elárulom neked, miként
működik a mágia. De addig is a segítségemre lehetsz. –
Lesimította sötét hajamat, mire melegség árasztotta el a
bensőmet; lám elég nagy lány vagyok már ahhoz, hogy
bevonjon a bűbájoskodásba.
Gyengéden talpra állított, majd maga is felállt, és lassan a
fekete komódhoz ment. Erősen bicegett, mintha a mágia alatt
elgémberedtek volna a lábai, s mikor a komódhoz ért, a falnak
támaszkodott, és kimerülten zihált.
Aggódva figyeltem, attól tartottam, hogy elesik vagy elájul.
Néha, az előbbihez hasonló nagy varázslások után, elő is
fordult ilyesmi; talpra ugrott, majd összerogyott, kiabált,
megmarkolta a ruháját. Tudtam, mi a dolgom: gyorsan
kerítettem egy párnát, és a feje alá helyeztem, az asztalt és a
székeket arrébb lökdöstem, hogy elegendő helyet hagyjak
számára, tenyeremet pedig a fülemre tapasztottam, hogy ne
halljam a nyöszörgését (ez utóbbit el is hallgattam előle.) Most
azonban egészen jól festett, talán annak köszönhetően, hogy
segítettem neki.
Felemelte a komód tetejét, és már épp beleejtette volna a
kötelet, amikor felém fordult. Láttam rajta, hogy tétovázik.
– Gyere csak ide – mondta végül mosolyogva. Összerándult
a gyomrom.
Lassan, araszolva mentem oda hozzá, a lélegzetemet is
visszafojtottam. Nagyanyám értem nyúlt, magához vont, én
pedig tágra nyílt szemmel lestem a komódba.
Zsineg, madártollak és kövek hevertek ott, csupa
hétköznapi dolog, számomra azonban valamennyin
átragyogott nagyanyám varázslótudománya. Az apró,
kidolgozott talizmánok alatt takaros halmokba rendezett
iratok lapultak, sűrűn teleírva ismeretlen betűkkel,
diagramokkal és ábrákkal. Nem értettem belőlük semmit,
mégis úgy hívogattak, mintha csak rám vártak volna.
Bámultam a komódot, amely a Roe család asszonyai vad és
rövid életének ereklyéit tartalmazta. Alig valamit. Hogyan
voltak képesek a szigetet, a világomat átformálni, mégis ily
csekély örökséget hagyni maguk után? Családunkban a nők
nem értek meg magas kort, negyvenes éveikben haltak meg –
épp csak megvárták, míg lányaik felnőttek, és átvették tőlük a
tudományukat – habár nagyanyám rácáfolt erre a családi
hagyományra.
– Ez a tároló rejti a Roe család történetét és örökségét
generációkra visszamenőleg – suttogta. – Mindent, amit
eleddig megtanultunk és létrehoztunk. Az első Roe asszonytól
kezdve anyáról lányára szállt a tudás. Nagyanyám anyámra
hagyta, anyám énrám, és egy napon majd átadom neked. –
Meglepetten néztem rá, mire hozzám hajolt, és ajkait a
hajamhoz szorította. – Mert te is olyan vagy, mint ők. Közénk
tartozol.
Közénk. Tudtam, hogy ezalatt a Roe asszonyokat érti,
ugyanakkor a boszorkányokat, pontosabban a Prince-sziget
boszorkányát – tudniillik egyidejűleg mindig csak egyetlen
boszorkány tevékenykedett. (Habár anyám is a képességek
teljes birtokában volt, mégis nagyanyám gyakorolta a
mesterséget.)
– Csak rajtad múlik, Avery – mondta nagyanyám kiragadva
a gondolataim közül. – Értesz engem, ugye?
Ó, igen. Nagyon is értettem; hogyha eljön az idő, nem
anyám, hanem én fogom átvenni a helyét, és én leszek a
következő Roe boszorkány.
Rábólintottam. Nagyanyám parázsillatú karjaival átölelt, és
magához szorított. Eszembe jutott anyám, aki hátat fordított a
mágiának és nekem is, csupán egy évvel a születésem után.
Képes volt lemondani a sziget boszorkánya titulusról, ezzel
kényszerítve nagyanyámat, hogy hosszan gyakorolja
mesterségét, ami aztán legyengítette és kifárasztotta őt, a
szigetlakokat pedig aggodalommal töltötte el.
És amikor már úgy tűnt, hogy alkalmas leszek
boszorkánynak, és ennek révén visszaszerzem a Prince-sziget
régi dicsőségét. Ám még azelőtt, hogy nagyanyám
megtaníthatta volna, hogyan szabadítsam fel magamban
varázslótudományomat, hogy ne csak a kisinasa legyek, eljött
értem anyám. Néhány nappal a tizenkettedik születésnapom
után, szabályosan kirángatott a tengerparti házból, és
végighajszolt New Bishopba, a sziget északi csücskén elterülő
nagyvárosba, semmi kétséget sem hagyva afelől, hogy nem
válhat belőlem boszorkány.
Azóta tudom, hogy csak idő kérdése, mikor szököm vissza
nagyanyám házába. Így aztán, amikor a napok hetekké álltak
össze, majd hónapokká, s végül évekké, nem aggódtam, nem
fogott el a pánik. Azzal sem törődtem, hogy anyám egy napon
bejelentette eljegyzését, majd hozzá is ment a sziget egyik
leggazdagabb emberéhez. A házába költöztünk, ami szintén
nem okozott számomra megrázkódtatást – egyik börtönből
egy másikba kerültem csupán. Anyám ezek után elkezdett
selyembe-bársonyba öltöztetni, és mint a cirkuszi lovat, úgy
mutogatott körbe különböző templomi piknikeken, társasági
teapartikon, miközben sűrűn célozgatott a finomságra,
engedelmességre, erényre és a társasági kellemre, ám én
ügyet sem vetettem rá. Hagytam, hadd csináljon, amit akar.
Engedtem, hogy fantáziáljon a finom úri hölgyről, akivé nevelni
szeretett volna. Nem érdekelt az egész.
Hiszen én leszek a következő Roe boszorkány, ez a
kötelességem, a végzetem; hát hogyan is tudná ezt bárki, akár
az anyám is, megakadályozni? Nos…
Én megpróbáltam.
És remélem, hogy a szigetem lakói legalább ezzel tisztában
vannak.
Remélem, amikor elmesélik ezt a történetet – a történetet,
mely arról szól, hogyan veszítették el boszorkányaikat, és ezzel
együtt szerencséjüket és vagyonukat is, nem fognak túl
szigorúan megítélni. Sőt, még abban is reménykedem, nem
felejtik el, hogy minden másképp alakult volna, ha anyám nem
fordít hátat a mágiának. Vagy ha nem hozott volna el
nagyanyámtól. Vagy ha nem részegült volna meg az 1860-as
évek korszellemétől, melyhez igazodva erkölcsös, otthonülő
úrilányt kellett volna nevelnie belőlem. Amikor pedig mágiára
került volna a sor, anyámnak ügyelnie kellett volna arra, hogy
ne kövessem el az ő hibáit.
Úgyhogy a szigetem népének inkább anyámat kellene
mindezért hibáztatnia, nem engem.
2. fejezet

TIZENHAT ÉVES KOROMBAN ANYÁM FOGLYAKÉNT


éltem, és egy éjjel, álmomban bálnává változtam.
Úszom a tengerben; épp felkelt a nap, az ég oly szürke, hogy
szinte láthatatlan. A felszínre emelkedem, hogy levegőt
vegyek, amikor észreveszem egy hajó sötét árnyékát, amint
épp felém siklik. Férfiak vannak a halászbárkán, arcuk
fenyegető, mohó és zárkózott. Amint megfordulok, hogy
szemmel tartsam őket, hirtelen éles fájdalmat érzek az
oldalamban, mintha átdöftek volna.
Tudatomba őrjöngve tört be a szó, szigony, s láttam, amint
egy férfi vállához emeli a hosszú, súlyos lándzsát, hogy újból
lesújtson vele. Alámerültem, és igyekeztem mind mélyebbre
jutni. Köröttem az óceán hidegre és sötétre váltott, nyomást
éreztem, ám minél lejjebb hatoltam, annál inkább belém
fúródott a fémrúd. Tudtam, hogy a hajóhoz vagyok pányvázva,
és a férfiak már feszítik is a kötelet, hogy a felszínre húzzanak.
Bár tudtam, semmi értelme az úszásnak, mégis félelemtől és
fájdalomtól elgyötörten merültem az óceánba, magam mögött
húzva a nagy bárkát, mely tarajos hullámokat vetett. Egyre
csak úsztam, mígnem minden erő elszállt égő izmaimból, és
nem maradt energiám szembeszállni üldözőimmel, csak
ziháltam a vízben.
A halászbárka felé vetettem magam, támadni készültem, de
megelőztek, és egy lándzsát döftek mélyen az oldalamba. A
köztünk lévő kötél megfeszült, közelebb kerültem hozzájuk;
láttam, ahogy a felkelő nap fénye megcsillan a késeiken. Nem
az agyamat vagy a szívemet, hanem a tüdőmet vették célba,
és amikor megéreztem az első késszúrást, elállt a lélegzetem,
vért, vizet és fagyos levegőt lélegeztem be. Újabb döfések
értek, melyek összekaszabolták belső szerveimet, és úgy
éreztem, mintha nedves zsákvásznon keresztül kellene
oxigénhez jutnom. Úrrá lett rajtam a pánik, és arra késztetett,
hogy újból és újból a felszínre emelkedjek levegőt venni, de
ekkor már vér és víz keveredett a levegőbe, és vörös ködként
telepedett rám. Szájamban éreztem a sós víz és a sós vérem
elegyét, és ahogy felnéztem, láttam megcsillanni egy kampó
fényes ívét; egy kampóét, amely akkora volt, mint egy ember
feje. Maradék erőmet összeszedve készültem a végső
halálsikolyra.
Ekkor azonban felébredtem rémálmomból; levegő után
kapkodtam, a karom és a nyakam verejtéktől fénylett.
Összezavarodva feküdtem a sötétben, és nagyokat pislogva
vártam, hogy a szobámban lévő tárgyak végre
körvonalazódjanak előttem. Zihálva felültem az ágyban,
ujjaimat a szemhéjamhoz szorítottam, mígnem fényes
pontokat láttam cikázni magam előtt. A szívem még mindig
hevesen kalimpált, kiugrottam az ágyból, kicsaptam az
ablakszárnyakat, és nagyokat kortyoltam a hideg levegőből.
Orcámat az ablakkerethez szorítottam, a hűs szellő pedig
jólesően elfújta csatakos hajamat a homlokomról. A kinti világ
szürkébe és ezüstbe öltözött, csend volt, csupán a madarak
lágy éji éneke, és a szobámtól kétpercnyire lévő sötétbe
burkolódzott óceán moraja hallatszott. Mellkasomat égő
fájdalom járta át, felemeltem a kezem, ujjbegyeimet a
bordáimhoz szorítottam, miközben felötlöttek előttem a
halászok kései és szigonyai…
Rémálom. Nem volt több, csupán egy rémálom. Egy átlagos
tizenhat éves lány ilyenkor egy jót kacagna, és csak a fejét
csóválná buta képzelődései miatt, aztán visszafeküdne aludni.
Én viszont más vagyok, mint a többiek, és azt is tudtam, hogy
több volt ez, mint rémálom.
A Roe család nőtagjai, a vízi mágiák mellett, különleges
képesség birtokában vannak. Ez már gyermekkorukban
megmutatkozik, és megkülönbözteti őket a család korábbi
boszorkányaitól. Nagyanyámnak a heves érzelmek felett volt
hatalma, még a legerősebb szenvedélyt is képes volt
lecsillapítani. Anyám – a sors fricskájaként – a szerelmet és a
vonzalmat volt képes befolyásolni mágiával, így aztán
talizmánokat árult, melyek a szerelem ígéretével csábítottak
egy napra, egy évre vagy akár egy életre.
Nekem is megvolt a magam bűbájossága: álmokat fejtettem.
Lelki szemeimmel láttam a jelentésüket a jövőre nézve,
tudtam, mit jelent a megálmodója számára, és a saját álmaim
jelentésével is tisztában voltam.
Életemben először azt gondoltam, hogy talán mégsem én
leszek a következő boszorkány. Talán esélyem sem lesz rá.
Mivel képes voltam megfejteni az álmokat, tudtam, mit jelent,
hogy bálnává változtam, hogy a vadászok bekerítettek,
megszigonyoztak, és hagytak a saját véremben megfulladni.
Meg fognak ölni. Engem. Gyilkosság áldozata leszek egy
napon.
És eddig még sohasem tévedtem az álmokat illetően.
3. fejezet

ÚRRÁ LETT RAJTAM A RETTEGÉS, ELÖNTÖTT A


FORRÓSÁG, forgott velem a szoba. Döntöttem. El kell
menekülnöm nagyanyám házába, méghozzá most azonnal.
Felpattantam, felrántottam a komor, fekete szekrényem
ajtaját, majd félresöpörtem a hátul lévő összehajtogatott téli
gyapjúholmikat. A szekrénynek dupla fala volt, és ha
belemélyesztettem körmeimet a bal hátsó sarkába,
felemelkedett egy fal, és feltárul egy üreg, mely akkora volt,
mint egy férficipő. Remegő ujjakkal halásztam elő a sima
köveket, a zsebkendőbe kötött homokot és egy törékeny és
üres madártojást: nagyanyám fekete szekreterének mintájára,
de annak varázsereje nélkül.
Addig kutakodtam az üregben, míg a kezem ügyébe került
egy rövid, összetekert, rozsdás drót, az a fajta, melyet
rendszerint a kerítéspillérek közé feszítenek. A tengerészek
szerint egy darabka kerítésdrót megóvja az embert az
átkoktól, úgyhogy gyorsan a csuklómra tekertem, mire az
ujjaimat belepte a vörösesbarna por.
Ez működni fog, mondtam magamban, holott tudtam jól,
hogy nem végeztem varázslást, ezért a drót nem volt több
mint egy, a bőrömön nyomot hagyó karperec. És én sem
lettem tőle boszorkány. Mégis talpra ugrottam, a fejemben
egymást kergették a szökésemmel kapcsolatos gondolatok: a
konyhán keresztül kiszáguldok a hátsó kertbe, majd végig a
városon le egészen a tengerpartig, onnan pedig egyenesen
nagyanyám házáig, ahol már biztonságban leszek.
Nem volt szükségem térképre, hiszen szinte születésem óta
ismertem minden egyes szegletét a szigetemnek, mely a
massachusettsi partoktól hatvanöt kilométerre, keletre
helyezkedik el. A Price-sziget felülről úgy festett, mint egy
pontosvessző; egy lélegzetnyi szünet a nyílt óceán előtt, és én
elképzeltem, amint a pontosvessző északkeleti csücskében
állok, ott, ahol anyám háza van, a cipőm orra déli irányba
mutat, végig a kanyargós parton, le egészen a pontosvessző
aljáig, a szétmálló sziklákig, ahol nagyanyám háza áll. Hosszú
gyalogút áll előttem, több mint tíz kilométer a szeles időben, de
amint elhagyom a várost, gyönyörű vidéken fogok járni:
jobbomon a parti föveny szegélyezi utam, tőlem balra pedig a
nyílt óceán terül el. Aztán a homokos föveny elfogy a talpam
alatt, és előbb kavicsos, majd sziklás talajra érek, a táj kopárra
vált, s mielőtt felkelne a nap, a rózsaszínű hajnali derengésben
meglátom nagyanyám házát. Az ég tiszta lesz, fakó, pára
telepszik az óceánra, a hullámok lágyan megtörnek a sziklákon.
Nagyanyám bent a házban, talán alszik – az éjszakai
varázslások fáraszthatták ki –, odalépek hozzá, felébresztem
álmából, és csak annyit mondok neki: Hazajöttem.
Ahogy felötlött előttem a kép, lecsillapodtam.
Megfordultam, és a szekrény ajtaján függő köpönyegért
nyúltam.
Ma éjjel megszököm. A gondolat refrénszerűen, újból és
újból az elmémbe ötlött, és olyannyira valóságossá vált, hogy
belesuttogtam a sötétbe. – Ma éjjel megszököm!
Tettem egy lépést előre. Már a kezemben volt a köpeny,
amikor összecsuklott a térdem.
– Jaj, ne! – suttogtam, és még időben megóvtam magam az
eleséstől. Megmarkoltam a csuklómra tekert drótot, és azt
kívántam, bárcsak hirtelen feltöltődne varázserővel, hogy
megvédjen. Még egy lépés megtétele után a padlóra
zuhantam, méghozzá a könyököm és a térdem legérzékenyebb
pontjaira. A fájdalomtól elállt a lélegzetem, csillagokat láttam
magam előtt, melyek először ezer színnel felrobbantak, aztán
vakon rám zuhantak, és fojtogatón maguk alá temettek.
Éreztem, ahogyan a végtagjaim elzsibbadnak és elnehezülnek,
ám még így is felizzott ereimben a féktelen düh.
Esztelenség! Ó, miért is hittem, hogy ma éjjel
elmenekülhetek innen nagyanyámhoz? Négy éven át,
valahányszor megkíséreltem a szökést, egy láthatatlan kötél a
derekam köré tekeredett, és visszarántott anyám világába.
Megátkozott, meg vagyok átkozva, pedig azt mondta nekem,
hogy végleg abbahagyta a varázslást, mert az ártalmas, gonosz
dolog, és mégis használja, hogy maga mellett tartson.
Képmutató, hazug, csaló és hamis – gyűlölöm őt, gyűlölöm, ó,
mennyire gyűlölöm!
Elnyújtóztam a szőnyegen, a tekintetem elhomályosult, a
szívem hevesen kalapált a csalódottságtól és a rettegéstől.
Anyám átka hatott: szemhéjam lassan, de biztosan
lecsukódott, testem mozdulatlanná dermedt. De legbelül
sikoltoztam.

Merev végtagokkal, kábán ébredtem, a csontjaim sajogtak.


A drót még mindig a jobb csuklómba vágott, a kezem zsibbadt.
Hosszú hónapok teltek el, amióta utoljára így ébredtem: a
padlón, egy meghiúsult-leleplezett szökési kísérlet után. Égő
arccal próbáltam meg lassan talpra állni, aztán óvatosan
nyújtózkodni kezdtem.
Borzasan, hunyorogva megdörzsölgettem égő izmaimat,
majd letekertem a drótot a csuklómról; közben eszembe jutott
az éjszakai rémálmom: a kések, az összekaszabolt tüdőmből
ömlő vér és mindaz, amit ez a jövőmre nézve jelentett.
Térdeim megremegtek, és meg kellett kapaszkodnom a
szekrénybe, hogy ne zuhanjak a padlóra.
Meg fognak ölni.
A nappali világosságban sem volt könnyebb szembesülni e
fenyegetettséggel.
Elgyengülten dőltem a szekrénynek, egészen letaglózott,
ahogy bepillantást nyerhettem saját jövőmbe. Természetesen
már korábban is szembesültem álmaimban a halállal: hat évvel
ezelőtt rájöttem, hogy képes vagyok jövendölni. Ekkor épp
polgárháború dúlt a hazámban, és a bálnavadászaink közül
sokan részt vettek benne. Nagyanyám, az örök vállalkozó
szellem, rögtön bővítette az üzletet: jövendőmondást is
vállaltunk. A polgárháború évei alatt virágzott is szépen a bolt
– nagyanyám talizmánjai ugyanis csak a bálnák ellen
nyújtottak védelmet, a golyók ellen nem.
Álmaim hamarosan meghozták nekem a hírnevet, és a
bevonulás előtt álló férfiak nem az idős boszorkány miatt
tettek nálunk látogatást, hanem a fekete hajú unokájához
jöttek.
– A derekadig sem ér a gyermek – mondogatták a férfiak –,
mégis megjövendöli neked, hogy túléled-e a háborút, avagy
meghalsz.
Mindig is gyanítottam, hogy anyám érdeklődését az álmaim
keltették fel. Amikor ugyanis eljött értem a tengerparti házba,
odasziszegte nagyanyámnak: – Vészmadarat csináltál belőle! A
gyerekemből!
Erre ő valami olyasmit mondott, hogy én az álomfejtés
képességével születtem, ez az életfeladatom, és idetartozom,
mire anyám a karomnál fogva megragadott, de úgy ám, hogy
rögtön el is zsibbadt.
– Ennél azért többre hivatott.
Anyám persze megtiltotta nekem az álomfejtést, azt viszont
nem tudta, hogy én mégis folytattam, mégpedig a rakparton,
zsebpénzért, holott az új férjének akkora vagyona volt, hogy
évtizedekre megtömhette volna a zsebeimet. Számomra ez
volt az egyetlen módja annak, hogy oldjam a bennem fészkelő
feszültséget, hogy szabadon engedjem és használjam a
varázserőmet. A fiúk és a férfiak odaoldalogtak hozzám, én
pedig egy dollárért elmondtam a jövendőt.
Az álmoknak gyakran egyszerű, hétköznapi jelentésük volt
– egy eltűnt zsebkendő, egy elrontott étel vagy egy csúnya
leégés a napon. Időnként azonban borzalmas dolgokat is
láttam. Láttam egy fiút magam előtt lázkiütésekkel. Láttam,
ahogyan darabjaira forgácsolódnak a halászbárkák, az
emberek pedig a fekete vízbe zuhannak. Láttam betegséget,
veszélyt és halált.
Ilyenkor visszaadtam a pénzt, és csak annyit mondtam:
– Nem jó hír. Akarja mégis tudni?
Anyagias természetű nagyanyám kétségtelenül
szörnyülködött volna emiatt, én azonban úgy gondoltam, hogy
így fair. Az idő előtti halál szörnyű dolog, ám az sem jobb, ha
életünket a fenyegetettség árnyékában éljük, és minden egyes
percben vagy döntésnél feltesszük magunknak a kérdést: –
Hát ez lenne az? Ez okozza majd a vesztem?
Ennek ellenére néhányan tudni szerették volna a jövőt, míg
mások azzal vették vissza a pénzüket, hogy a végzetünket
úgysem kerülhetjük el. Voltak, akiknek elmondtam, amit a
rájuk váró szörnyűségekből láttam, mire kinevettek, és azt
állították, hogy butaságokat beszélek. Nem nagyon bántam a
dolgot, hiszen nem az én életemről volt szó, hanem az övékről.
Előfordult, hogy a balszerencsés tengerészek feltették
nekem a kérdést: – Mégis mit tehetnék, hogy elkerüljem a
bajt? – De én csak a vállam vonogattam. Semmit sem lehet
tenni ellene. Ez a jövő, és nem lehet megváltoztatni. Aztán
gyorsan odébbálltam, mielőtt visszakövetelték volna a
pénzüket.
Leginkább azonban nagyon is élveztem az egészet,
számomra az álomfejtés jó móka volt, egy szerep, amiben Roe
boszorkányként tetszeleghetek, és bebizonyíthatom a sziget
népének, hogy képességeim révén kiérdemlem ezt a titulust.
Szerettem ezzel foglalatoskodni – illetve, valaha szerettem,
gondoltam, és megremegtek az ujjaim, ahogy begomboltam a
ruhámat.
– Nyugodj meg – suttogtam, és éreztem, ahogy összerándul
a gyomrom. – Nem nyersz vele semmit, ha úrrá lesz rajtad a
félelem. Ez az álom nem fog valóra válni. Képtelenség. Nem
fogsz meghalni, hiszen te leszel a…
Itt elakadtam, mert elmémbe berobbant a válasz.
Senki sem ölhet meg egy Roe boszorkányt.
A szigeten ez a régi mondás járta, melynek az eredete
egészen a legelső Roe-ig, Madelynig nyúlik vissza. Több mint
egy évszázaddal ezelőtt, amikor Madelyn a szigetre érkezett, a
felhergelt tömeg a tengerbe akarta vetni, a szikláknak csapódó
hullámok azonban nem a boszorkányt, hanem vérszomjas
támadóit sodorták el. Azóta a bánatos asszonyok és a dühös
tengerészek, akik bosszút állni jöttek a tengerparti házba,
lefegyverezve és lecsillapodva távoztak. Számtalan alkalommal
bebizonyosodott, hogy nem merő babonáról van szó. Senki
sem ölhet meg egy Roe boszorkányt.
A gondolattól megszállt a nyugalom. Mert igaz, hogy még
nem vagyok igazi boszorkány, ami aggodalomra ad okot,
viszont kézenfekvő a megoldás: szabadjára kell engednem a
bennem lakozó varázserőt, és nagyanyám nyomdokaiba kell
lépnem.
Felbugyogott bennem a nevetés, hangosan és hisztérikusan,
hiszen már vagy négy éve folyamatosan erre készülök, és egy
lépéssel sem kerültem közelebb a célomhoz. Pontosan ott
tartottam, mint azon a napon, amikor anyám magával hozott.
Mégis mit tehetnék? Nem tudtam, miként férhetnék hozzá
varázslótudományomhoz, hogyan változzam igazi
boszorkánnyá – anyám azonban tudta. Nagyanyám is tudta.
Anyám persze sohasem árulná el nekem a módját, de biztosra
vettem, hogy nagyanyám igen. Bárcsak üzenhetnék neki
valahogyan…
Megdörzsöltem a halántékom – a puszta gondolattól is
megfájdult a fejem. Anyám szigorúan megtiltotta, hogy
nagyanyámmal tartsam a kapcsolatot. Négy éve ébernek kell
lennünk, különben anyám beváltja a fenyegetését, amit az
elhurcolásom napján tett: ha nagyanyám bármikor is
megpróbálna értem jönni, anyám elvinne a szigetről.
Hogy mondhat ilyet egy Roe, még ha úgy utálja is a
boszorkányságot, mint anyám? Elhagyni a szigetet, az
otthonunkat? Az egyetlen helyet, amit igazán ismerünk? Úgy
éreztem, mintha a torkomnak szegezett volna egy tőrt.
Annyira furcsa, vakmerő és erőszakos megnyilvánulás volt ez
a részéről, hogy nem tudtam eldönteni, mire lenne képes:
elvinni engem a szigetről, vagy valóban megfenyegetni egy
tőrrel.
Kirázott a hideg valahányszor felidéztem magamban azt a
napot nagyanyám házában. Magam előtt láttam anyámat,
ahogy vadul és gonoszul villog a szeme. Valóban beváltaná a
fenyegetését, ha kitudódna egy üzenetváltás? Az elmúlt
években túlságosan is gyáva voltam, hogy ezt kiderítsem;
tudtam, hogy veszélyes és ostoba vállalkozás lenne.
De nem bírtam tovább várni. Tennem kellett valamit.
Elhatározásomon felbuzdulva kisurrantam a szobám ajtaján,
majd nesztelenül végigmentem a hallon, le a lépcsőn, míg végül
kijutottam a házból. Korán volt még, úgyhogy biztos lehettem
benne, hogy sem anyám, sem a férje, sem pedig annak két
rosszcsont kisgyereke nincs ébren.
Az új családod, ahogyan anyám aposztrofálta őket, és
valószínűleg ők jelentették számomra a legnagyobb kínt, amit
itt el kellett viselnem. Amikor két évvel ezelőtt egyik nap
hazatért a szutykos és rozzant lakásba, ahol akkoriban
laktunk, hitetlenkedve hallgattam, hogy feleségül megy
bizonyos William Sever lelkipásztorhoz (egy lelkipásztorhoz! El
tudják képzelni nagyanyám szívfájdalmát, amit a hír hallatán
érzett?), aki amúgy vagyonos özvegyember és két kicsi gyerek
apja: a hatéves Hazelé és a szörnyű Walté, aki előszeretettel
trancsírozza a rovarokat, és leskelődik új nevelőanyja után a
fürdőben.
Kint az előkertben egy pillanatra megtorpantam és
visszanéztem, vajon nem figyel-e két arcocska a lelkipásztor
impozáns, a reggeli fényben rózsaszínben játszó házának
ablakában. A ház tökéletesen beleillett anyám pénzről és
rangról alkotott elképzeléseibe, és megfelelt ezek imádatának,
holott amikor először magával vitt, egészen meg volt elégedve
a szerény körülményekkel, melyeket mosónőként teremtett
számunkra. Egyre azt bizonygatta, hogy csakis miattam megy
hozzá a lelkészhez, mégpedig azért, hogy kimenekítsen abból a
szűk és kényelmetlen odúból, az olajfinomító szomszédságából,
hogy megszűnjön az állandó köhögésem, és végre szép
ruhákban járhassak és meleg ágyban aludhassak. Ugyanakkor
nyilvánvaló volt, hogy anyám élvezte új pozícióját egy
grandiózus ház úrnőjeként a sziget legszebb részén, amit a
helyiek így emlegettek: „fenn a világítótoronynál”. És egyre
csak hajtogatta, mennyivel jobban, mennyivel
kiszámíthatóbban élünk itt.
Kiszámíthatóbban, gondoltam amint hátat fordítottam a
háznak. A szótól kirázott a hideg; persze, anyám számára a
biztonság mindenekfelett volt.
Senki sem ölhet meg egy Roe boszorkányt, de az életét
tönkreteheti, és pontosan ez történt anyámmal is. Valaha
ünnepelt szépség volt, hihetetlenül bájos; olyan arccal, mely
szerelmi talizmánjainál is híresebbé tette őt, egyben
megkülönböztette a sziget alacsony, kerek képű, színtelen
tekintetű, szeplős leányaitól, akiknek széles szájuk, vaskos
orruk és borzas, a kiszáradt hínárra emlékezető hajuk van
(elmondhatom, hogy én is így nézek ki).
Nem ismerem a történet minden egyes részletét, mivel
valahányszor rákérdeztem, nagyanyám egymáshoz préselt
ajkakkal hallgatott. Viszont a pletykákból, a szóbeszédből
leszűrtem annyit, hogy összeálljon a kép: anyám fiatal volt
még, tizenéves, vagy a húszas évei elején járhatott, amikor egy
férfi durván megütötte, minek következtében bájos arca a jobb
szemöldökétől egészen a szája bal sarkáig felrepedt (érdekes
adalék a történethez, hogy a nevezett férfi nem volt más, mint
az apám). Aztán otthagyta őt egy csecsemővel, egy csúnya
sebhellyel és a mágia iránti féktelen gyűlölettel, merthogy a
varázslás sem óvta meg anyámat attól, hogy az a részeg
vadállat elvegye tőle az egyetlen dolgot, mely igazán
különlegessé tette.
Anyám azóta a mágia helyett a pénz mindenhatóságában
hisz, számomra azonban a pénz nem jelent semmit, és az
álmaimban sem jelenik meg, így aztán kitártam a gyönyörű,
kovácsoltvas kaput, és kiléptem a Main Streetre. Tőlem balra
az óceán terült el, jobbra a sziget elitjének otthonai, én pedig
dél felé vettem az irányt, miközben lankadatlanul azt
figyeltem, nem látott-e meg valaki, például a kíváncsiskodó
társasági hölgyek közül, akik semmire sem vágytak jobban,
mint elmasírozni Sever lelkipásztor otthonába, és beszámolni a
viselt dolgaimról (anyámnak ugyanis megvoltak a maga kémei
az egész sziget területén, és köztudott volt, hogyha bárki
meglátja a kis Roe lányt az éjszaka közepén az utcán
bolyongani, az busás jutalomra számíthat, ha hazaviszi).
Ahogy távolodtam, úgy váltak a házak a jobbomon egyre
kisebbé, egyszerűbbé, zsúfoltabb lett a környék, az elülső
kertekben pedig a gondosan nyírt sövény helyett a
kiteregetett ruhák határozták meg az utcaképet. Anyámék
előkelő szomszédságától eltérően az emberek itt már felkeltek,
és munkába indultak. Sokan ismertek engem errefelé, így
aztán bólintottak, mikor elhaladtunk egymás mellett.
– Jó reggelt, Miss Avery – köszöntött egy asszony, aki egy
összehajtogatott vásznat cipelt. Visszaintegettem az ismerős
tengerészfeleségnek, tudtam, hogy a férje a tengeren van épp.
Fura kettősség jellemezte a sziget lakóihoz fűződő
kapcsolatomat. Szerették és tisztelték nagyanyámat,
ugyanakkor szerették és félték anyámat, magamért pedig még
nem tudtam kiállni, így aztán várakozó állásponton voltak.
Egyre gyérültek a házak, mire elértem New Bishop első
boltjaihoz; a sötét és zsúfolt szatócsbolthoz, a poros kirakatú
kalapárushoz és a fehéren ragyogó patikához, mely előtt egy
egész gyerekhad ácsorgott, és bámulta az üvegtégelyekben
pompázó színes cukorkákat. Nagyanyám valaha eljátszott a
gondolattal, hogy megnyitja saját kis üzletét New Bishopban,
hogy a fájós lábú tengerészeknek ne kelljen a házáig
elgyalogolniuk. De aztán úgy alakult, hogy négy évig New
Bishop közelébe sem ment.
A Main Street elkeskenyedett, ahogy déli irányban
végigmentem rajta a város felé, a körülöttem magasodó
épületek pedig eltakarták előlem az égboltra és az óceánra
nyíló kilátást. Lépteim alatt az ösvényt téglák váltották fel, a
mellettem futó utat macskakövek, és amikor mélyet
lélegeztem, olyan tömény kávéillat csapta meg az orromat,
hogy beleborzongtam. Az alacsony mennyezetű étkezdékben
és az ételbódék körül magasra csapott a reggeliző munkások
zsivaja; brióst ettek, sült kolbászt meg drótkosarakban gőzölgő
kagylót – a hűvös reggeli levegőben gomolygott köröttük a
pára. Mivel a saját reggelimről megfeledkeztem, akaratlanul is
megálltam, és elmerültem a látványban, szájamban összefutott
a nyál, amikor láttam, hogy az egyik pék kivörösödött arcú
felesége nevetgél egy rakodómunkással, miközben
újságpapírba teker egy forró, átható illatú, fahéjas fánkot,
ujjainak zsíros lenyomatát a papíron hagyva.
Túl az ételpiacon, a gyümölcsös és zöldséges bódék édes,
rothadó szagot árasztottak, köröttük pedig kavargott a
sokaság. A Prince-sziget asszonyai már e korai órán is izmos
karjukra fűzött kosárral mustrálgatták az árut, míg a férfiak
egy csoportja a dohánybolt előtt üldögélt. A hely a
bálnavadász-ügynökök találkozóhelyéül szolgált; ezek a férfiak
külsejüket tekintve kiríttak a szürke szemű, sötét hajú
szigetlakok közül, könnyen megállapítottam, hogy idegenek
(hivatalosan „nem idevalósinak” hívtuk őket, a hátuk mögött
azonban „sirályoknak”). Mégis legalább annyit tudtak a sziget
gazdaságáról, mint a helybéliek, mivel ők foglalkoztak a
bálnavadászok alkalmazásával, a tengerészek szerződéseivel
és a hajótulajdonosok bálnavadászattal foglalkozó cégeit is ők
vezették. Kékesszürke füstfelhőbe burkolózva, hangosan
tárgyalták meg a bálnavadászok időbeosztását, ám amikor a
közelükbe értem, halkabbra fogták.
– A héten csak egy fog kifutni – mondta egy borzas vörös
hajú a csoportnak, s amint elhaladtam mellettük, vetett rám
egy barátságos pillantást. – Add át üdvözletemet
nagyanyádnak, Avery Roe – kiáltotta.
Fejbólintással üdvözöltem a férfiakat, és éreztem, ahogy
vizslatva méregetnek, majd keleti irányba pillantottak, a
Water Streetre, mely az óceán és a rakpart felé vezetett. Ha
délnek tartottam volna, a Main Streeten kötök ki, és
egyenesen beleütközöm a gyárnegyedbe, ahol szögletes, égig
érő épületek okádják a fekete füstöt reggeltől estig – illetve
hajdanán, gyerekkoromban volt ez így, amikor nagyanyám
fiatalabb volt, és hemzsegtek a bálnák az óceánokban.
A piac és a boltok zsivaját magam mögött hagyva mentem
végig a Water Streeten, és áthaladtam egy szerelőcsarnokon,
ahol az egyes blokkok a New Bishop-i partokig nyúló nagy
rakparttal voltak határosak. Azok a férfiak, akik már
kiöregedtek, vagy vonakodtak tengerre szállni, gyakran
nyitottak hajóépítő és javító műhelyeket a Prince-szigeten, a
dicső múltban pedig a műhelyek szegélyezte széles utcákon
nyüzsögtek a bálnavadászok. A legtöbb helyen – a jövőbeli
kuncsaftok reményében – egész nap nyitva állt az ajtó, hiszen
a járókelők így szabad betekintést nyerhettek a bent folyó
munkálatokra: a vitorlamesterek buzgón fonták kenderből a
köteleket, a kádárok gondosan gyalulták a patyolatfehér
tölgypallókat, a kovácsok pedig vöröslő arccal lendítették
magasra a kalapácsot, hogy lecsapjanak a sistergő, izzó vasra.
Manapság azonban a kihalt környéken szabadon nyargal a
szél. A műhelyek fele bezárt, másik felükben pedig ahelyett,
hogy fából és fémből bálnavadászhajókat építenének, az
iparosok csak a padlót söprik, tisztogatják a szerszámokat,
vagy éppenséggel karba tett kézzel ücsörögnek a sámlikon, és
halkan beszélgetnek.
Néhányan közülük némán figyelték, ahogy végigsietek az
utcán, a kanavászkészítő Martin Child pedig kikukkantott a
műhelyéből, és odakiáltotta: – Üdv, Avery Roe!
Vetettem rá egy pillantást, és amint észrevettem az
ismerős, helybéli arcon a komoly, vádló kifejezést, rögtön
elfogott a félelem. Bár a többi iparoshoz hasonlóan nem
tartozott már a tengerészek közé, ő is szigetlakó volt, és a
bálnavadászokon múlt a megélhetése. A Prince-szigeten lakó
férfiak valamilyen formában a bálnavadászattal foglalkoztak:
tengerészek voltak, vagy hajóácsok, vagy a bankban dolgoztak,
és a vadászatokat finanszírozták, esetleg ügynökként a
hajótulajdonosok számára szerződtettek bálnavadászokat.
Idegen vidékről származó tengerészek gyakran keresték fel
családunkat, hogy talizmánokat vásároljanak tőlünk, ám fő
bevételi forrásunkat a szigetlakok jelentették, akik szinte
kezünkbe tették az életüket. Drága földijeim rám vártak, arra,
hogy átvegyem nagyanyám helyét, és visszahozzam a szigetre
a hajdani dicső napokat. Ugyanakkor éreztem, hogy a gyenge
forgalom miatt fogyóban a türelmük; a hajóácsok
tekintetükkel követtek, amint elhaladtam a műhelyek előtt.
Ekkor felidéztem magamban rémálmomat, a tengerészek
rideg, érzéketlen arcát, mire megrázkódtam, és
felgyorsítottam a lépteimet.
Az ipartelepen túl, ott, ahol a Water Street véget ért a
rakpartnál, két és fél kilométer hosszan terült el New Bishop
tengerpartja, mint egy barna, töredezett fogsor. A központi
helyen a Main Dock állt, ami kizárólag a hatalmas, szögletes
vitorlájú bálnavadászhajókat szolgálta ki, míg a tőle távolabb
eső rakpartokon kisebb hajók horgonyoztak le: halászbárkák
és csónakok, karcsú vitorlások, valamint evezősök,
kétevezősök, de még néhány lapos szkiff is.
Volt idő, mikor annyi hajó zsúfolódott össze a kikötőben,
hogy úgy tűnt, mintha a Prince-sziget satnya fái helyett
valóságos erdőség nőtt volna árbocokból, kötelekből és
feltekert vitorlákból. Felhőkarcolóknak nevezték őket a
helybéliek, az egyenes, fekete árbocokat, melyek három-négy
emelet magasan nyúltak az égbe. De ez még azelőtt volt, hogy
a bálnavadászok északra kezdtek volna járni, azelőtt, hogy a
hajóik a sarkvidéki jégpáncél fogságába kerültek volna, még
mielőtt a bálnák rájöttek arra, hogyan bújjanak el a vadászok
elől. Aztán jött a polgárháború, Észak és Dél harca, amikor is a
bálnavadászat a háttérbe szorult, és a hajótulajdonosok
ahelyett, hogy tengerre küldték volna a hajóikat, inkább
megrakodták kövekkel, és elsüllyesztették azokat a folyók,
csatornák és kikötők mélyére, hogy így vágják el a
Konföderációt a nyílt vizektől. Azok a csodálatos régi hajók
mind eltűntek a tenger fenekén, és sokkal többet érnek, mint
puszta roncs és törmelék, ám a hajótulajdonosok csak a
vállukat vonogatják: – Mégis mi egyebet tehetnék? A bálnák
elmentek innen, a jég az ellenségünk, a Roe boszorkány pedig
képtelen megvédeni bennünket.
A Main Dock felé vettem az irányt, amely a körülmények
ellenére is tele volt férfiakkal és fiúkkal, akik buzgón húzták a
köteleket, gurították a hordókat, olyan összevisszaságban,
ahogyan a halrajok mozognak a vízben. Az évek során a
rakparton annyi vér és olaj gyűlt össze, hogy a faburkolat tele
volt sötét, rozsdás és levakarhatatlan zsírfoltokkal. Ha azt
akartad, hogy meghallják a hangodat, akkor bizony kiáltanod
kellett, hogy elnyomd a hajók csikorgását és a csapkodó
vitorlák meg a javítóműhelyek kalapácsainak és fűrészeinek
zaját. És a hely állandóan bűzlött: só, tengervíz és izzadságszag
terjengett a levegőben, keveredve a rothadó bálnaszaggal és az
émelyítő olajéval. Röviden tehát, a rakpart valamennyi
érzékszervünkre bántóan hat, nekem mégis a kedvenc helyem
a szigeten – nagyanyám házától eltekintve.
Lementem a rozoga lépcsőkön a dokkhoz, nem lassítottam,
avagy tétováztam, így aztán átléptem azt a láthatatlan
határvonalat, ami a sziget asszonyait és gyermekeit elválasztja
a bálnavadászok birodalmától. Ezek a férfiak ismernek engem,
a nagyanyámat is, ezért felpillantottak a munkájukból, hogy
üdvözöljenek. Nem csak szürke szemű és fekete hajú
szigetlakók voltak köztük, hanem különböző kontinensekről
származó idegenek is, „jó reggelt”-jüket francia, spanyol,
portugál akcentus színezte, valamint a déli államok és a
Csendes-óceáni-szigetek lakóinak jellegzetes dialektusai is.
– Üdvözletem, Miss Avery – mondta egy vörös képű ember,
ám amikor bólintottam, és indultam volna tovább, kitartott
karjával megállított. – Esetleg elvégezhetnél nekem egy
varázslást. – Azzal felemelt egy karcsú, tizenöt centis
fémnyársat, mely egy zsineggel a csuklójára volt erősítve: ez
volt a kötélsodró tüskéje. A jó tengerészeknek tudniuk kell
kötelet sodorni, csomókat oldani, nagyanyámnak pedig volt
egy különleges, bálnaolajból és tengeriszapból készült
tinktúrája, amelytől a kötélsodró tüske úgy halad át a
legádázabb csomón is, mint kés a vajon, és szorosan megtartja
a köteleket is. De még ha nem is viselt volna meg a rémálmom,
akkor sem tudnék rajta segíteni.
– Menjen el a nagyanyámhoz – tanácsoltam neki, mire
elkomorult.
– Megtettem. Elmentem hozzá, aztán jöhettem is vissza,
mivel elutasított. – Hüvelykujját végigfutatta a sodrótüskén,
egészen a hegyéig. Megborzongtam, homlokom elfelhősödött,
mert a héten ez már a második alkalom volt, hogy eljutott
hozzám a híre, nagyanyám elküldött egy segítséget kérő
tengerészt. – Mégis mi ütött belé, hogy csak úgy elzavart
engem? Jól megfizettem volna, és még a lábam is lejártam
miatta!
– Nagyon sajnálom – szabadkoztam. – Talán nem érezte jól
magát.
– Rendben van, talán így volt, de neked milyen mentséged
van arra, hogy visszautasítasz? És egyáltalán, a Roe család
mióta küldi el a segítségért hozzájuk folyamodó embereket?
– Nagyanyám segített volna, ha olyan állapotban van –
ismételtem meg, miközben a rám törő fejfájástól hunyorogni
kezdtem.
– Na és, mi a helyzet veled? Te vajon képes vagy-e a
varázslásra, vagy azt hiszed, a neved feljogosít arra, hogy
lekezelően bánj velünk, tengerészekkel? Roe-nak vallod
magad, én viszont csak egy rátarti kislányt látok benned, aki
majmolja a mágiát. Tudd meg hát, ez az én életem! És ne játssz
vele!
– Mennem kell – mondtam, és gyorsan kitértem az útjából,
mielőtt újabb vádakkal illet.
– Te lennél az? Te lennél Avery Roe?
Meglepetten fordultam meg, és akkor megláttam egy másik
férfit – vagy nem is, inkább fiút, aki csupán néhány évvel
lehetett idősebb nálam. Mögöttem állt, fejét kíváncsian oldalra
billentette. Külseje, színei alapján valamelyik dél-csendes-
óceáni szigetről származhatott, a bálnavadászok szigonyosként
vagy evezősként alkalmazhatták, és olyan kiejtéssel beszélt,
amit azelőtt még sohasem hallottam. A Prince-szigeten élve
nagyon is jó fülem volt a különféle dialektusokhoz, de ez a fiú
az egyes kultúrák elegyét hordozta akcentusában: volt abban
egy kis brit meg francia színezet, de még a New England-i
matrózok szlengje is.
– Igen, én vagyok – feleltem, miközben a szívem még
mindig hevesen vert a tengerész és a sodrótüskéje miatt. –
Most pedig mennem kell tovább. Szép napot!
Mentem volna, ám kinyújtotta a karját, közben mosolygott,
fehér fogsora világított fahéjszínű arcában, majd a zsebébe
nyúlt, és megcsörgette benne az érméit. – Megfizetlek a
fáradozásodért – mondta, és csillogó ezüstdollárokat vett elő a
zsebéből. – Volt egy álmom.
Pillantásom kinyújtott kezéről a karjára vándorolt, ahol egy
cirkalmas dámajáték-mintázat kúszott fel a könyökétől és
eltűnt a felhajtott ingujja alatt.
– Nem tehetem – mondtam, és a válla felett a rakpart
végében nyüzsgő sokadalmat vizslattam. Muszáj találnom
valakit. Üzennem kell nagyanyámnak. Fontos, hogy
boszorkány váljék belőlem, és véget vessek a rémálmaimnak,
mielőtt hozzáfognék mások álmainak megfejtéséhez.
Arra lettem figyelmes, hogy a fiú mondott nekem valamit.
– Hogyan? – kérdeztem tőle. Nyugodt maradt, rám
mosolygott, én mégis sóvárgást véltem felfedezni a
tekintetében.
– Azt mondtam, hogy már hallottam felőled. És azért jöttem
a szigetre, hogy találkozzam veled. – A tenyerén tartott
érméken megcsillant a napfény, és amikor lepillantottam,
észrevettem, hogy kinyújtott kezének középső ujja megremeg.
– Megfejtenéd az álmomat? Kérlek! Tudni szeretném, mit
jelent.
Csak miattam jött a szigetre. Valaha így mentek itt a dolgok:
tízéves koromban, nagyanyámnál egy csapat aggódó tengerész
előtt álltam, és részletesen elmagyaráztam nekik az álmaikat.
Nagyon szerettem az érzést, hogy szükség van rám, mi több,
nélkülözhetetlen vagyok, de most valami mégis visszarántott,
és furcsa, figyelmeztető fájdalom tört rám a bordám alatt.
Kábultan, hunyorogva néztem a fiúra, aki mosolyogva
nézett vissza rám, ám az arckifejezése megint elárulta őt –
vágyról és elszántságról tanúskodott. Ráébredtem, hogy itt
nem csupán álomfejtésről van szó, és a gyomorszorító érzés
újra elkapott.
– Nem tehetem, nem… – szabadkoztam, de hirtelen
ajkamra fagyott a szó, és a sürgető kényszer érzése lett úrrá
rajtam. A bennem rejlő mágia acsarkodva kitörni készült,
kétségbeesetten küzdött, hogy elmondhassa ennek a fiúnak,
miről is álmodott valójában. Muszáj megfejtenem az álmát.
Akkor talán enyhülne a mellkasomra nehezülő elviselhetetlen
nyomás, még ha csak egy időre is, és pénzhez is jutnék –
nagyanyám figyelmeztetett, hogy ingyen ne végezzek mágiát
senkinek, hiszen szolgáltatást nyújtok. Most pedig a mágia
sikoltva követeli, hogy kiengedjem, hogy végre táplálékhoz
jusson; fejemben egyre csak dörömbölnek a szavak: tedd meg,
tedd meg, tedd meg, TEDD MEG, én pedig elgyengülve
megadom magam. – Nem, vagyis rendben. Mondd el hát, mit
álmodtál! De gyorsan.
Felém tolta a pénzérmével megpakolt tenyerét, majd
várakozóan rám nézett, én azonban csak egyetlen érmét
emeltem le róla. – Egy dollárt számítok fel – mondtam feszült
hanghordozással, mire bólintott, és a többit visszacsúsztatta a
zsebébe.
– Az igazat kell mondanod – folytattam, ám ekkor a hátam
mögött nevetést hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy
fiatal férfiak egy csoportja félbehagyta a munkáját, és minket
figyel. Összerándult a gyomrom. A fiúk ugyanis azért
nevettek, mert újabban sportot űztek abból, hogy egy sor vad,
illetlen és buta dolgot, mint megélt álmot mondták el nekem,
amitől aztán vad fejfájást kaptam, és méregbe gurultam. –
Csak vicceltünk! – ugrattak ilyenkor, hiszen velem
megtehették, én nem számítottam boszorkánynak, nem úgy,
mint anyám vagy nagyanyám. Nekem nem járt ki a tisztelet.
A tetovált fiú, becsületére legyen mondva, rájuk sem
hederített, s amikor újból felé fordultam, belefogott a
mondandójába.
– Egyedül vagyok – mondta elfojtott, mélyről jövő hangon. –
Éjszaka van, és én kint vagyok a tengeren. Egy kenuban
fekszem, a hátamon, és bámulom az eget.
Ekkor már éreztem, ahogy bűvös-bájos szavai, mint a
pókfonál behálóznak. Nem hazudott, mint a rakparton dolgozó
fiúk; álma valódi volt, mégsem tudtam szabadulni a
gondolattól, hogy valami nincs rendjén, és nem is láttam
pontosan a jelentését.
– Az ég teli volt csillaggal – folytatta mélyen a szemembe
nézve. – Figyeltem, ahogy egyre nagyobbak és fényesebbek
lesznek. Aztán egyenként kihunytak, eltűntek az égboltról,
mígnem teljes sötétség lett. – Elhallgatott, én pedig, még
mindig kételkedve az álom valódiságában, rágcsáltam a szájam
sarkát.
– Felültem és kiáltottam – folytatta egyre növekvő
izgalommal a hangjában. – De nem érkezett válasz. Amikor
körülnéztem, a kenu már nem volt ott, engem pedig elborított
a sötétség. – Felemelte a kezét. – Ekkor felébredtem.
Éreztem, ahogy pókháló finomságú kötelék tekeredik
körém, és előhúzza belőlem az álom jelentését, s amint minden
részlet a helyére került, ökölbe szorult a kezem. Vettem egy
mély lélegzetet, ujjaimat a halántékomhoz szorítottam, és jól
megdörzsöltem, hogy elűzzem kínzó fejfájásomat. Ezt most ne,
pláne a rémálmom után!
Még egy lélegzetvétel után a fiú felé nyújtottam a pénzt.
– Rosszat jelent az álmod – mondtam. Semmi jóval nem
szolgálhattam, és még sajnálatot is éreztem az idegen fiú iránt.
– Ha nem szeretnéd tudni, tartsd meg a pénzed.
Egy pillanatig rám meredt barna szeme mély kútjából, én
pedig azt hittem, tényleg visszaveszi a pénzt. Azt gondoltam,
mindegy, hogyan dönt, visszaadom neki a pénzt, és nem
árulom el, amit megtudtam. De aztán megrázta a fejét.
– Muszáj megtudnom az igazat.
Közben megvilágosodott előttem, miről is szólt az álma, és
hirtelen megértettem, miért volt vele szemben ellenérzésem
kezdetektől fogva. A szánalomnak a legkisebb morzsája is
eltűnt belőlem, és éreztem, ahogy a dühtől és a szégyentől
lángolni kezd az arcom.
– Figyelmeztettelek, hogy ne hazudj nekem! – kiáltottam,
mire a kíváncsi fiúcsapat a közelünkben nevetésben tört ki.
Feléjük fordultam, szemem résnyire szűkült. – Ti vettétek rá,
ugye? Rábeszéltétek, milyen jó móka hazudni egy
boszorkánynak!
Erre még inkább nekivadultak, és hahotázva csapkodták
egymás vállát meg a saját térdüket, hasukat. Ahogy
elhaladtam mellettük, remegtem a dühtől, és elhomályosult a
látásom is.
– Várj! – kiáltott utánam a fiú, és megszaporázta a lépteit. –
Nem hazudtam! – Utolért, és feltartóztatott. – Valóban ezt
álmodtam, ez az igazság!
– De már tudtad, mit jelent, ugye? – törtek elő belőlem a
vádló szavak, mert biztosra vettem, hogy csak így
történhetett. Valahol a világban egy másik boszorkány már
megfejtette az álmát, ő pedig csak csúfot űz belőlem, és
semmiben sem különbözik a rakparton lézengő fiúktól, akik
folyton azon mesterkednek, Hogy befeketítsék a családomat. –
Miért tőlem kérded, ha már úgyis tudod?
– Te ezt is látod? – Rám meredt, tekintetében őszinte
csodálat tükröződött, ám én oldalra léptem, és megpróbáltam
kikerülni. – Kérlek – állta el az utam. – Hallottam a
szóbeszédet a mágikus képességeidről, de muszáj volt
megbizonyosodnom, hogy valóban meg tudod-e csinálni. Ezért
úgy gondoltam, hogy próbára teszlek…
– Próbára teszel?!
– Ez az! – kiáltotta oda az egyik fiú a dokkról. – Azt állítja
magáról, hogy boszorkány, de szerintem csak kitalálta!
Újból nevetésben törtek ki, mire egész testemben reszketni
kezdtem, és elöntött a forróság. Az idegen fiú felé fordultam,
aki nem hitt nekem, aki azt hitte, közszemlére állíthat engem
és megszégyeníthet, mint egy csalót vagy egy sarlatánt!
Elfogott az undor.
Utáltam ezt a fiút. Jobban utáltam, mint bármelyik
faragatlan fickót a rakpartról, és azt kívántam, bárcsak férfi
lennék, hogy móresre tanítsam, vagy igazi boszorkány, hogy
elátkozzam.
De nem voltam sem férfi, sem igazi boszorkány – ennek
ellenére képes voltam fájdalmat okozni neki.
– Tényleg tudni akarod az álmod jelentését? – vontam fel a
szemöldököm. – Tudd meg hát, mind halottak.
Visszahőkölt, és bár valahol szánalmat éreztem iránta,
mégis indulatosan vágtam a képébe:
– Anyád, apád és a három húgod mind halott. Az összes
unokatestvéred, a nénikéid és a bácsikáid, meg a barátaid és
mindenki, akivel felnőttél, mind meghaltak. Meggyilkolták
őket, és a holttestüket a tengerbe hajították.
Rám meredt, sötét szemeit elfutotta a könny, de én
felszegtem az állam, és hagytam, hogy a harag hullámai
elborítsanak.
– És többet ne zaklass az álmaiddal – mondtam neki, majd
félretoltam és otthagytam. Ez alkalommal nem állított meg.
4. fejezet

MÉG MINDIG RESZKETVE, MARKOMBAN A


TETOVÁLT FIÚ ezüstdollárjával, gyorsan végigmentem a
rakparton, és elengedtem a fülem mellett az idősebb
tengerészek megjegyzéseit. Hallottam, hogy mögöttem az
egyik férfi keményen rászól a nevetgélő fickókra: jobban
tennék, ha tiszteletet mutatnának a Roe család felé, különben
a hideg hullámok között találhatják magukat. Bár ettől egy
kissé megnyugodtam, az eszem továbbra is a tetovált fiú
hazugságán járt, a szörnyű álmán, a saját rémálmomon és a
gyilkosságomon, és rájöttem, hogy még mindig csak egy
helyben toporgok, nem tudok elmenekülni anyámtól, és nem
tudom, miként válhatna belőlem boszorkány.
Égette a levegő a tüdőmet, ahogy megpróbáltam
lecsillapítani szapora légzésemet, de végül csak meg kellett
állnom, hogy a halomba rakott hordóknak támaszkodva
megvárjam, míg kitisztul a látásom. Lélegezz, lélegezz,
ismételgettem magamban, miközben a pániktól száguldozott a
vér az ereimben.
Összpontosíts. Az üzenet. Üzennem kell nagyanyámnak,
hogy megmondja, mit tegyek.
Éppen ezért szükségem volt Tommy Thompsonra.
Felemeltem a fejem, összeszorítottam a fogam, majd
tekintetemmel végigpásztáztam a körülöttem lévőket, hátha
felfedezek köztük egy szeplős, napbarnított, foghíjas mosolyú
fizimiskát. Meg is találtam; a rakpart legvégén, a könyvelőség
épületének ajtaját támasztotta, és egy szőke hajú fiúval
beszélgetett.
Tommy Thompson elvigyorodott, amint észrevett, és
odakiáltotta:
– ’Reggelt, Avery! – Viszonzásképp alig észrevehetően felé
bólintottam.
Miként is jellemezhetném Tommyt? Nos, ő… az üzleti
partnerem, ugyanis felhajtotta számomra az álomfejtést kérő
ügyfeleket (fejenként húszcentes jutalékért). És ő az egyetlen
személy a szigeten, akit barátomnak nevezhetek. Amióta öt
évvel ezelőtt betöltötte a tizenkettőt, a dokk könyvelőségi
épületében dolgozott, a robosztus, szürke házban, ahová a
hajóskapitányok érkezésükkor betérnek bejelenteni a
rakományukat és felvenni a fizetséget. Tommy Thompson volt
talán az egyetlen fiú a Princeszigeten, aki nem álmodozott
arról, hogy a következő bálnavadászhajóval tengerre száll, és
maga mögött hagyja az otthonát, ezért már kezdetektől fogva
kedveltem. Illemtudó volt, a mosolya kedves, és éreztem,
hogy szívesen barátkozna a boszorkánylánnyal – ezáltal rá is
irányult némi figyelem és elismerés egy olyan közegben, ahol
egy férfi attól lesz igazi férfi, ha csatlakozik a
bálnavadászokhoz. Azt hiszem, Tommy többet akart tőlem a
puszta barátságnál, én viszont ügyeltem rá, hogy a
kapcsolatunk szigorúan üzleti jellegű legyen. – A
szigetlakóknak bízniuk kell bennünk – mondogatta mindig
nagyanyám. – Nem kivételezhetsz az egyikkel, a másik
rovására.
– Tommy, én… – Ám mielőtt belekezdhettem volna a
mondandómba, elém tuszkolta a mellette álldogáló fiút.
– Jimmy Rickers szeretné, ha megfejtenéd az álmát –
mondta Tommy, és szétterült a vigyor a képén. Oldalba bökte
a fiút.
– Miss Roe-nak nyolcvan centet fizetsz érte, fiacskám,
nekem meg húszat.
Vetettem egy pillantást a tizenhárom év körüli Jimmyre,
aki hosszú, szőke, szemébe lógó haja alól mosolygott ki rám, és
bosszús lettem.
– De nem ma – mondtam Tommynak, akinek erre rögtön
lehervadt a vigyor az arcáról.
– Komolyan? – Elfeledkezve a fiúról, felém hajolt. –
Szükségem van arra a húsz centre, Avery. Tartozom Joe
Kingnek két dollárral, és megígértem Jimmynek, hogy te meg
tudod fejteni az álmát.
Idegeim pattanásig feszültek, és gyilkos tekintettel néztem
Tommyra. Nem fogok parancsszóra varázslást végezni, még az
ő kedvéért sem.
– Talán később – feleltem végül, és pillantásom Tommyról a
horizontra vándorolt. – Beszélhetnénk?
A beálló csendben abban reménykedtem, hogy felhagy
végre az unszolással. Felsóhajtott. – Rendben van. Menjünk be
az irodába.
Azzal sarkon fordult, én pedig követtem a könyvelőség
épületébe, és behúztam az ajtót magunk mögött. Gyanakodva
néztem a dokkra nyíló hatalmas ablakokra. Az iroda a rakpart
egyik félreeső helyén állt, így jól láthattuk a jövő-menő
tengerészeket, viszont ők is könnyedén észrevehettek minket.
– Miről van szó tehát? – kérdezte Tommy, mire
összerándult a gyomrom.
– Én… nekem… üzennem kell nagyanyámnak.
Ijedt pillantást vetett rám, és megdermedt. – Egy üzenetet,
Avery? Valami… veszélyes dologról van szó?
Rögtön kitalálta. Évekkel ezelőtt, nem sokkal a
megismerkedésünk után felajánlotta, hogy átad egy üzenetet
nagyanyámnak, de anyám megneszelte a dolgot. Tommy
akkor égre-földre esküdözött, hogy az ő ötlete volt az egész, és
én még csak nem is tudtam róla. Falfehéren, reszketve állított
be hozzám azzal, hogy anyám kilátásba helyezte, amennyiben
újfent rajtakapja, tesz róla, hogy többet eszébe ne jusson ilyet
tenni. Úgyhogy megbeszéltük, a jövőben inkább nem
kockáztatunk.
– Nem kérnélek, ha nem lenne fontos – bizonygattam, és
annak ellenére, hogy igyekeztem nyugodt maradni, a hangom
megremegett.
– De a mamád megfenyegetett, hogy valami rossz dolog fog
történni velem. Nagyanyád nem jöhet New Bishopba,
különben a mamád azonnal elvinne. Te pedig nem…
– Tudom – vágtam a szavába. Megdörzsöltem a
halántékom, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de be
kellett látnom, hogy Tommynak igaza van. Elment a józan
eszem, ha kockáztatni merek. – Felejtsd el! – Felsóhajtottam.
– Sajnálom, Tommy. Én… majd kitalálok valamit. – Azzal
sarkon fordultam, hogy távozzak, de Tommy elállta az utat
előlem.
– Jól van, Avery. – Beletúrt a hajába, és vágott egy
grimaszt. – Megteszem.
Megráztam a fejem. – Túl veszélyes. Nem kellett volna
előhozakodnom vele.
Elvigyorodott. – Döntöttem. Segíteni akarok neked.
Egy pillanatig némán tanulmányoztam az arcát, majd a
zsebembe nyúltam, és elővettem az ezüstdollárt, de Tommy
elhárította. – Nem kerül semmibe.
Nem tetszett nekem az egész. „Ne tégy olyasmit, ami ártana
a jó hírednek”, szokta mondogatni nagyanyám. Ha pedig nem
fizetek egy szolgáltatásért, az bizony árthat a jó híremnek.
– Joe Kingnek – mondtam, majd az asztalra helyeztem az
érmét, és megkönnyebbültem, hogy Tommy nem ellenkezik.
– Milyen üzenetet kellene átadnom a nagymamádnak? –
kérdezte. Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang a
torkomon. Hogyan is értetném meg a drága Tommy
Thompsonnal, hogy félek, hogy megölnek? Ráadásul egy még
sötétebb gondolat is megfogalmazódott bennem: bárki lehet a
gyilkosom, akár még a drága Tommy Thompson is.
– Inkább leírom, Tommy – feleltem, mire összeráncolta a
homlokát. Ha anyám mégis fülön csípi, a levél bizonyítékul
szolgálhat.
– Nem bízol hát bennem.
Nem, senkiben sem bízhatok, nem árulhatom el az igazat
még az egyetlen barátomnak sem, még akkor sem, ha ezzel a
küldetéssel veszélybe sodrom.
– Nem muszáj megtenned – hajtogattam egyre. – Ha attól
félsz, hogy rajtakapnak, tényleg felejtsük el az egészet. – De
Tommy csak sóhajtott egyet, majd átnyújtott egy
papírdarabot, meg egy agyonrágcsált ceruzát.
Elöntött az iránta érzett hála – drága Tommy, a jó barát,
akit meg sem érdemlek –, ám ahogy a papír felett tartottam a
ceruzát, ráébredtem, hogy képtelen vagyok leírni a szavakat.
Megborzongtam, a karom és a lábam libabőrös lett, s mivel
Tommy még mindig várakozóan nézett rám, végül
lefirkantottam: „Volt egy álmom. Segítened kell.”
Gondosan összehajtottam a papírt, és átadtam Tommynak,
aki a zsebébe süllyesztette.
– El tudnád vinni még ma este? A választ pedig valamelyik
cselédnél hagyhatod a konyhában – mondtam, és éreztem,
hogy Tommy kihallotta a rémületet a hangomból.
– Persze. Megteszem.
Bólintottam, a szívem még mindig hevesen vert. Tommy a
vállamra tette a kezét.
– Bármi is legyen a baj, minden rendben lesz, Avery –
mondta gyengéden, és olyan nyugalom és magabiztosság áradt
belőle, hogy a rémálmom óta először elmosolyodtam.

A nap hátralévő részében nem maradt más dolgom, mint


Tommyra várni. Miután visszatértem anyám házába, fel-alá
járkáltam a szobámban, és számoltam a perceket, míg újra
találkozni fogunk. Ma egész nap dolgoznia kellett, este pedig a
könyvelőirodában a számlákkal foglalatoskodnia, hogy holnap
reggelre minden a helyén legyen. Aztán hazamegy a
mesteréhez vacsorázni, úgyhogy tíznél-tizenegynél korábban
el sem tud indulni a parti ösvényen nagyanyám házához. Az út
maga, jobb esetben, két-három órát vesz igénybe. Talán
hajnali háromkor vagy négykor érkezik vissza New Bishopba,
de még ha egyenesen anyám háza felé venné is az irányt
(hiszen fáradt lesz, és esetleg aludni tér), nem tudok kiosonni,
hogy a ház előtt várjak rá.
Akkor hát nem marad más, mint a holnap. Újabb,
várakozással teli huszonnégy óra. Feszült figyelem és
aggodalom.
Korgott a gyomrom az éhségtől, ezért abbahagytam a
járkálást, és felkaptam a pogácsát, amit hazatértemkor
csentem el a konyhából. Csupán huszonnégy óra, nem több. Ki
tudom várni. Végül is, már négy éve arra várok, hogy
elszökhessek anyámtól.
Éreztem, ahogy lefelé görbül a szám, ahogy felidéztem a
négy évvel ezelőtti napot, amikor anyám elhozott
nagyanyámtól. A kis lakás konyhájában aztán maga elé állított,
és úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs arról, mihez
kezdjen velem.
– Nos – mondta. – Épp most mentettelek meg a veszélytől.
Nem akarsz mondani nekem valamit?
Csak pislogni tudtam. Még sohasem láttam hozzá hasonlót:
egy forradás futott végig az arcán.
– Többé nem kell abban a kunyhóban élned – mondta
anyám. – És nem kell vele lenned. – Egy lépést sem tett felém,
ám tetőtől talpig végigmért. – Veszek neked cipőt. Láttam a
városban olyat, aminek csinos kis sarka volt. Megveszem
neked.
Nem tudtam, mit feleljek erre. A lélegzetvételem
felgyorsult.
– Új ruhára is szükséged van. Ebben a hacukában olyan
ódivatúan festesz. Tudtál róla egyáltalán? És mikor játszottál
utoljára veled egyidős kislányokkal? – Kinyújtotta a kezét, és
végigsimított az ingujjamon, mire tágra nyílt szemmel
ledermedtem.
– Fiatalkoromban varrtam ezt a ruhát. Nehéz volt
beszereznem a szabásmintát, aztán az anyagot… egész télen
dolgoztam, félretettem a pénzt, és még egy hónap kellett
hozzá, hogy szépen megvarrjam. Anyám egyre hajtogatta,
hogy pénzpocsékolás az egész, de amikor felvettem, csodásan
mutatott. – Ujjai között morzsolgatta a kelmét. – Varrok
neked valami szebbet. Majd együtt kiválasztjuk a
szabásmintáját. Ha pedig jó kislány leszel, megengedem, hogy
a színét te válaszd ki.
– Nem akarok semmiféle új ruhát! Mikor mehetek már
végre haza?
Anyám keze lehullott. – Mostantól ez az otthonod –
jelentette ki, majd körbemutatott a helyiségben, mely olyan
kicsi és szűk volt, hogy ujjai majdnem a falat súrolták.
– Haza akarok menni.
Rosszallóan nézett rám. – Úgy látszik, nem érted, miről van
szó. Én vagyok az édesanyád. És azért hoztalak ide, hogy
mellettem biztonságban legyél. – Keze megrándult, mire
gyors, ideges mozdulattal egyiket a másikhoz dörzsölte.
– Boszorkánnyá válni kegyetlen, borzasztó procedúra –
mondta akkor, aztán még jó párszor, gondosan elhallgatva
előlem a sokkoló részleteket, melyek – hite szerint – még
inkább bátorítottak volna, hogy mielőbb feltárjam magamban
a mágikus erőt. (Ebben valószínűleg igaza is volt.)
– Rengeteg lemondással jár, ha valóban boszorkány akarsz
lenni. Az a kunyhó nem alkalmas arra, hogy egy magadfajta
kislány ott éljen és nevelkedjen. Idegen férfiak jönnek-mennek
nagyanyádhoz éjnek évadján – folytatta anyám, miközben fel-
alá járkált a szobában, és szavainak cipősarka koppanásaival
adott nyomatékot. – Iskolába kell járnod, tanulnod kell! Ha ott
maradnál, rengeteg dolgot elmulasztanál, és a végén teljesen
elszigetelődnél. Hidd el, jobbat érdemelsz ennél! A legjobbat
érdemled. Igazság szerint már évekkel ezelőtt el kellett volna
hozzalak. Úgyhogy ezentúl iskolába fogsz járni, velem fogsz
lakni és…
Vajon befejezte a mondandóját? Nem emlékszem, mert
ekkor éktelen sikoltozásban törtem ki. Sikoltottam – olyan
hangosan, hosszan és dühödten, ahogyan csak bírtam, és
hetekig abba sem hagytam. Anyám ez idő alatt megpróbált
lecsillapítani, mesélt az ajándékba vett játékokról, a hajba való
szalagokról és a bájos lányregényekről, remélve, hogy a
merész, ám alapvetően kedves főhősökhöz hasonlóan nekem is
csak némi erkölcsi útmutatóra van szükségem, hogy
beilleszkedjek új környezetembe.
– Hagyd abba! Elég legyen! – kiáltotta anyám, azonban nem
volt tudatában annak, amit tett. Azt gondolta, hazahozta végre
a lányát: gyermekkori önmagát, saját, miniatűr képmását, a
kislányt, aki könyvekről, cipellőkről és játék babákról
álmodozik, és imádja az asszonyt, aki kimenekítette őt a
kunyhóból. Anyám megpróbálta nekem megadni mindazt,
amire valaha vágyott, s mikor én visszautasítottam, dühös lett,
és rám erőszakolta a fodrokat-csipkéket, elcipelt koncertekre,
kevéske megtakarított pénzét vurstlikban, cukorkaboltokban
és bábjátékokon költötte el, ahol én megállás nélkül
sikoltoztam, egyre csak sikoltoztam.
– Hagyd abba! – kiáltott rám anyám rémülten, hangja
megbicsaklott; máig emlékszem, ahogy megragadta a vállam,
alaposan megrázott, s míg én levegő után kapkodtam, így
szólt: – Jól figyelj! Mostantól ez az otthonod, és velem
maradsz! Többé nem találkozhatsz nagyanyáddal. Nem jön el
érted, nem mintha befolyásom lenne rá, mindenesetre
mellettem biztonságban vagy. Tudom, hogy helyesen
cselekszem! Sohasem fogom megengedni, hogy elragadjon a
mágia.
Vergődtem a szorításában, ő azonban közelebb vont
magához és átölelt, ám amit ő ölelésnek vélt, számomra fogság
volt és béklyó.
– Anyám sohasem óvott engem – suttogta felindultan
egyenesen a fülembe –, én viszont megvédelek téged.

Azon az estén, a rémálmom másnapján, a szobámban ültem


a hintaszékben, abban a házban, amit anyám megfelelőnek
talált számunkra. Az új ruhámat Párizsból hozatta, a cipőmet
Londonból, a hajamba tűzött selyemszalagokat pedig egy
közeli nagyvárosból. Csak nekem, kizárólag az én kedvemért.
Belőlem ugyanis nem boszorkány lesz, hanem egy igazi, finom
úrhölgy, gyönyörű ruhákkal, festményekkel körülvéve. És
férjem is lesz, és a társaság megbecsült tagja leszek.
Anyám a bűvkörébe vont, és úgy próbált meg ott tartani,
hogy elárasztott új ruhákkal, ékszerekkel, hintóval és
baldachinos ággyal. Éreztem, ahogy behálóz, szinte
észrevétlenül édesget magához: így akar meggyőzni, hogy nála
a helyem. Itt minden kívánságom teljesül, minden figyelem
rám irányul, napjaim pedig olyan gondtalanul telnek, mintha
egy soha véget nem érő álomban élnék.
– Látod hát, milyen élet vár rád? – kérdezte. – Látod végre,
mi minden lehet a tiéd, ha lemondasz a boszorkányságról?
De valahányszor elképzeltem magam az anyám felkínálta
világban – egy hatalmas házban, mégis bezárva élő,
elkényeztetett, finomkodó hölgyként –, minden egyes csepp
vérem fellázadt ellene. Nem vagyok, és nem is leszek hölgy,
hiába öltöztet anyám a legcifrább holmikba, hiába fekszem a
legpazarabb ágyban, eszem a legfinomabb fogásokat, és forgok
az előkelő társaságban. Boszorkány vagyok, egy bálna, és
semmi keresnivalóm a polip karjaiban.
5. fejezet

MEGSZÁMLÁLHATATLAN KÍSÉRLETET TETTEM


MÁR, hogy felszínre hozzam a varázserőmet.
Egyszer például levágtam egy fürtöt a hajamból, és az
óceánba hajítottam. Utána egy teljes évig különböző
időpontokban úsztam a tengerben – napfelkeltekor,
napnyugtakor, éjfélkor, apálykor és dagálykor, felöltözve és
ruhátlanul. Tommynak adtam egy dollárt, hogy béreljen
számomra egy kis szkiffet, majd ellöktem magam a rakpartról,
és addig eveztem, míg a szárazföld eltűnt a látóhatárról. Akkor
aztán bálnákért és vízi boszorkányokért kiáltottam.
Nagyanyámnak volt egy sálja, amit minden nap a nyaka köré
tekerve hordott, anyám is szerette a sálakat – a sálak ezek
szerint különös jelentéssel bírnak –, így az egyik télen
megtanultam kötni, és elkészítettem egy gubancos, szürke,
kinyúlt valamit, amire ráfogtam, hogy ruhadarab, majd a
nyakam köré tekertem, és varázslatért esdekeltem.
– Fájnia kell, erről ismerszik meg – említette egyszer
nagyanyám, így aztán gombostűvel vérzésig szurkáltam az
ujjaimat, és addig csipkedtem a karomat és a lábamat, míg tele
nem lett zúzódással. A tizennegyedik születésnapom
másnapján egy ijedt ló fellökött, eltörte a karom, és az éles
fájdalom ellenére feltámadt bennem a remény: ez talán
elegendő indíttatás lesz, hogy felszínre törjön végre a
varázserőm. És amikor egy pillanattal később felsikoltottam,
inkább a csalódottságtól tettem, sem mint a szilánkosra tört
csontjaim miatt.
– Áldozatvállalás – mondogatta gyakorta anyám. –
Fogalmad sincs, mennyi lemondással jár, ha igazi boszorkány
akarsz lenni.
Ezért különféle módokon kínoztam magam: nem engedtem,
hogy elaludjak, pofoztam magam, hogy ébren maradjak, így a
napjaim ködös homályban teltek. Megtagadtam magamtól az
ételt is, egészen addig, míg anyám észre nem vette, és
kifeszített szájamba levest és zabkását öntött. Már csak egy
relikviám maradt nagyanyámtól: a kézzel kötött zoknik,
melyekhez akkor is ragaszkodtam, miután kinőttem őket. A
világon a legfontosabbak voltak számomra, és mielőtt
beköltöztünk volna az új házunkba, elrejtettem őket anyám
hasas vaskályhájában. Cserébe elárasztotta a szobámat a füst,
anyám illetlenül káromkodott, a bűbáj viszont nem talált rám.
Bármit megtettem volna. Akár lenyisszantottam volna az
ujjamat is a kezemről, de hát láttam, hogy anyámnak és
nagyanyámnak megvan mind a tíz. Leborotváltam volna a
fejemet, vagy képes lettem volna egy evezős csónakban
egyedül élni egy teljes évig, vagy vágásokat ejteni magamon,
és sós tengervízzel borogatni. De semmi sem működött, pedig
tudtam, igenis tudtam, hogy szunnyad bennem varázserő, és
csak arra vár, hogy felébresszem végre.

Aznap este újból átéltem ugyanazt a rémálmot, melyből


csatakosan, kifulladva ébredtem fel. Levegő után kapkodtam,
majd megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy a tüdőm sértetlen,
nem szennyezi sem vér, sem tengervíz, s miután az
érzékelésem visszatért, megpróbáltam száműzni a félelmemet,
és keresni valamilyen jelet vagy apró részletet a jövőmre
vonatkozóan.
Lehetséges, hogy tévedek? Előfordulhat ilyen egyáltalán?
Nem vagyok tökéletes jós, és a felszínre törő foszlányok sem
azok, aminek első ránézésre látszanak. Egyszer például azt
mondtam egy hajótulajdonosnak, hogy Annie Perry meg fogja
csalni, és anyagilag is tönkreteszi. Annie a férfi csinos, fiatal
felesége volt, egy előkelő hölgy a kontinensről, aki láthatóan
lenézett bennünket, ódivatú szigetlakokat. A férje Maine
államba küldte őt, rokonokhoz, én pedig csak akkor tudtam
meg, hogy van egy szintén Annie Perry nevű hatalmas hajója,
amikor az északi-sarki jég fogságába került. A férfi gyors
egymásutánban elveszítette a feleségét, a hajóját és az egész
vállalkozását, én pedig abba a furcsa helyzetbe kerültem,
hogyha nem értelmeztem volna félre az álmát, akkor az igazat
sem tudtam volna megjósolni.
Valaminek lennie kell még itt, mondogattam magamban.
Álomfejtésnél előfordul, hogy rengeteg információ birtokába
jutok – neveket, dátumokat, arcokat és helyeket látok –, és
lehet, hogy csak erősebben kellene most koncentrálnom. Vagy
talán a saját álmomat nem is tudom helyesen értelmezni, mert
egyszerűen nem így működnek a dolgok. Kiugrottam az
ágyamból, és elkezdtem járkálni a szobámban, miközben újból
lajstromba vettem az álmom minden egyes részletét, hiszen
előző alkalommal bizonyára tévedtem, nem ölhettek meg, ha
pedig mégis valamiféle cselszövés áldozatává válok, tudnom
kell, kik állhatnak a háttérben, és miért (és mikor következik
be, és hol, és hogyan).
Hirtelen zajt hallottam – egy férfi köhögését –, mire
megpördültem, a szívem a torkomban dobogott, szemeim a
rémülettől tágra nyíltak, és szégyenkezve vallottam be
magamnak, hogy azt hittem, a gyilkosom jött el hozzám, hogy
végezzen velem. De ahogy teltek a percek, lecsillapodtam, és
rájöttem, hogy anyám férje, a lelkész fordulhatott a másik
oldalára álmában.
Vagy talán ő lenne a gyilkosom? Elgondolkodtam, és az
ajkam ideges mosolyra húzódott. Nem különösebben kedvel
(de miért is tenné? Hiszen csak a szeszélyes kamasz lányt látta
bennem, aki gyűlöli a saját anyját, ráadásul boszorkány akar
lenni), és apának sem igazán vált be. Anyám első választottja
sebbel az arcán hagyta magára őt, és én kevesebbet tudtam
róla, mint a lelkészről; csak hosszas unszolás után sikerült
kiderítenem, hogy apám tengerész volt, és nagyon puha, lágy
kezei voltak. – Keményen dolgozott, mint a többiek – mondta
egyszer anyám –, a kezei mégis olyan finomak voltak, mint
egy gyermeké. Mindig azon morfondíroztam, vajon hogyan éri
ezt el. – Aztán felsóhajtott, amiből arra következtettem, hogy
sebhelyes arcát nem ezeknek a kezeknek „köszönheti”.
Anyádnak varázsereje van, suttogta egy hang a fülembe,
mire megborzongtam, és mégsem tudta megakadályozni egy
férfi
támadását. Megráztam a fejem, hogy elűzzem magamtól a
pánikot. Egy Roe boszorkányt nem lehet elpusztítani. Erre
senki sem képes. Lehet, hogy anyám nem tudta megvédeni
magát, ám a mágia majd megvéd engem.

Másnap a sarokban álló fotelban ébredtem, melynek éles


kiszögelései megakadályozták, hogy sokáig és mélyen aludjak.
Amikor kinyitottam a ruhásszekrényemet, megakadt a
tekintetem a tükörbéli képmásomon: bőröm szürke és
petyhüdt volt, szemeim elé pedig vörös köd ereszkedett.
Nagyanyámnak persze voltak talizmánjai, melyektől az ember
egész éjjel könnyedén ébren maradhatott – ennek főleg a
zöldfülű matrózok örültek, akiket éjszakai őrségbe állítottak ki
a hajókon –, most azt kívántam, bárcsak nekem is lenne belőle
néhány.
Korgó gyomorral hagytam el a szobámat, és a földszintre
mentem. Anyám, a férje és annak gyerekei rendszerint együtt
reggeliznek az ebédlőben, én azonban le szoktam vinni a
magamét a konyhába. Ez ellen nincs is kifogása senkinek,
hiszen kölcsönösen kerüljük egymást.
Különben is, a szolgálókkal sokkal jobban kijövök. A
rangidős személyzet tagjai – az inas, a házvezetőnő és anyám
komornája – a szárazföldről érkeztek, és nemigen hallottak a
Roe család felől, a többiek azonban helybéliek voltak, apjuk,
nagybátyjuk, testvéreik, unokatestvéreik bálnákra vadásztak,
így aztán kifejezetten keresték a társaságomat, és olykor-
olykor álomfejtést is kértek tőlem. Ez persze kockázatos
vállalkozás volt anyám otthonában, de megérte, mert pénz
helyett a személyzet a diszkréciójával és a cinkosságával
fizetett nekem: nem árulták el, ha a rakparton töltöttem a
napot, és sebtében eltüntették a nyomokat, ha éppenséggel
egy újabb kísérletet tettem arra, hogy életet leheljek
szunnyadó varázserőmbe.
Főleg a szakácsnőt, Mrs. Plummert kedveltem nagyon, aki
tisztelte a mágiát és nagyanyámat is. Egyszer elmondta
nekem, hogy a fia életét nagyanyám praktikája mentette meg.
Ha épp nem a főzéssel volt elfoglalva, szívesen mesélt nekem
különböző történeteket Almiráról, aki a dédanyám volt, és a
századforduló tájékán élt. – Az óceán volt a mindene, ide
tartozott közénk – mondogatta, s ennél szebb bókot egy
szigetlakótól nem is kaphatott volna senki.
Amikor lementem a lépcsőn a konyhába, Mrs. Plummer
éppen Lucyt, a konyhalányt szapulta. A lány ijedten
összerezzent, amint beléptem az ajtón, talán nem is Mrs.
Plummer dorgálása miatt, hanem miattam. Nem kedvelt
engem, mióta egyszer megkért, hogy végezzek el számára egy
szerelmi kötést – választottja, a sok rakparti fickó közül pont
Tommy volt. (Szegény teremtés. Természetesen nemet
mondtam, és minden jót kívántam neki, bár, ha valaki még
csak tizenkét éves, emellett girhes, mint a macska, és szeplős,
mint a pulykatojás, esélye sincs.)
– Ó, Miss Avery! – Mrs. Plummer elfordult Lucytól, és a
hátsó ajtó felé bólintott, ami egyenesen a kertbe vezetett. –
Valamit itt hagytak az ön számára, kisasszony. – Felém hajolt,
és lehalkította a hangját. – Nem nyúltam hozzá. Biztos, ami
biztos.
Éles pillantást vetettem rá, a gyomrom pedig összerándult.
Mrs. Plummer tisztában volt vele, mit jelent a mágia, és azt is
tudta, hogy a talizmánt személyre szólóan szokás küldeni. Én
pedig csupán egyetlen embert ismerek a világon, akitől
talizmánra számíthatok.
A hátsó ajtóhoz száguldottam, és feltéptem. A küszöb előtt
egy barna papírba burkolt apró csomag hevert, és még nedves
volt a hajnali harmattól. „Averynek”, firkálta rá valaki, én
pedig lehajoltam, és felvettem. Mrs. Plummernek igaza volt, a
kis csomagból áradt a vibráló, bizsergető varázserő.
Nagyi! Tommynak sikerült tehát átadnia az üzenetemet, ő
pedig rájött, mire van szüksége az unokájának! Torkomban
dobogó szívvel téptem fel a csomagolópapírt. Tekintetemmel a
kísérőlevelet kerestem, de nem találtam. Ekkor figyelmemet a
talizmánra fordítottam.
– Különös… – suttogtam. Nem egészen erre számítottam:
egy összeszáradt valami volt, szivacsos és könnyű, lágy, mint
egy kifakult korall. Egy zsineg hálózta be, a zsineget pedig itt-
ott finom csomókba kötötték, melyek a tengerészcsomók
kifinomult, bonyolult miniatűr utánzatai voltak.
Értetlenül bámultam az apró talizmánt, mert egy dologban
biztos lehettem: ezt ugyan nem a nagyanyám készítette. Nem
éreztem rajta a varázserejét, bár az ismerős vonzás azt
sugallta nekem, hogy mégiscsak varázslásról van szó. Ez
ugyanis egy szerencsetalizmán.
– Igazam volt, Miss Avery? – kiáltott ki Mrs. Plummer a
konyhából, és a meleg, lisztes kelt tészta felett rám
mosolygott.
Kábultan fordultam meg. – Igen – feleltem, majd
visszamosolyogtam rá, mert valóban okosan tette, hogy nem
nyúlt a csomaghoz. – Köszönöm.
Különös érzés volt kezemben tartani a talizmánt: mintha
magától életre kelne, behálózna, és átadná varázserejét, hogy
meghozza végre a jó szerencsémet. Annyira vibrált és
bizsergett, hogy gyorsan vissza is mentem a konyhába, és
letettem a konyhapultra. Az ujjaim hegyén égett a bőr, ezért
belemártottam a sótartó edénybe, és morzsolgatni kezdtem a
durva sókristályokat.
– Mi történt? – tudakolta Mrs. Plummer. Abbahagyta a
munkáját, majd válla fölött vetett egy pillantást a kitárt
konyhaajtóra mielőtt hozzátette. – De ugye… nem a
nagymamájához van köze?
És ha mégis? Talán pont ezért ilyen különös a talizmán. Már
elfelejtettem volna nagyanyám bűbájait? De nem, az ő
varázsereje az enyém is, de ez itt valami egészen más. Mintha
beleharapnék egy ételbe, amit nem kóstoltam még soha,
jóllehet tudom, hogy csirkét eszem, csak le van öntve
valamilyen különös, egzotikus szósszal.
– Nem – feleltem végül. – Nem hiszem. – Körülnéztem a
konyhában, majd felkaptam egy vastag pamutkendőt. –
Kölcsönvehetem?
Mrs. Plummer legyintett. – Hogyne – válaszolta.
Gondosan bebugyoláltam a talizmánt a kendőbe. – Mindjárt
visszajövök – mondtam, aztán a kendővel a kezemben
elindultam.
– Mégis hova… – De ekkor már kint is voltam az ajtón, és a
dokk felé vettem az irányt. Ez a talizmán egy tengerésztől
származik, nekem pedig meg kell őt találnom.
A Roe családban a nők általában nem használták az általuk
elkészített talizmánokat, más varázslatait pedig sohasem.
Egyszer egy kapitány Afrika partjairól egy díszes fafaragással
tért vissza, egy Caleb-ajándékkal, amit nagyanyámnak szánt,
ezzel fejezve ki háláját a kikötőnkben eltöltött hetekért. A több
mint másfél méter magas, értékes fémintarziával készült
szobrot kifinomult, szemet formázó mintázat borította. Amikor
a kapitány színpadiasan leleplezte, elakadt a lélegzetem, mert
hirtelen megcsapott a belőle áradó különös, átható varázserő.
Elöntötte a szememet a könny, s amint a kapitány
magyarázatba fogott – a szobor valamiféle tudást vagy erőt
szimbolizált –, nagyanyám a kandallóhoz rohant, és felkapott
egy lapátnyi izzó parazsat.
– Kifelé! – kiáltotta, és a magasba emelte a gőzölgő, sistergő
lapátot. – Vigye el, de azonnal!
A kapitány ijedten ébredt tudatára, hogy a gyönyörű
Calebajándékát visszautasították, és egyetlen panaszszó nélkül
fogta az átkozott szobrot, és kivitte a házból. Nagyanyám a
fekete komódhoz lépett, és előhúzott onnan egy köteg szárított
fűszert, meg néhány madár törékeny csontvázát, aztán
rázúdította a szobor helyén maradt koszra, miközben megállás
nélkül mormolt valamit. Én zokogva figyeltem a jelenetet a
sarokból, s amikor nagyanyám végre befejezte a tisztítást,
magához vont, és szorosan átölelt. Bőre forró volt és
verejtékes, lehelete édeskés és meleg, s gyengéd érintése sem
volt képes elűzni a borzongásomat, amit a szoborból áradó erő
okozott.
„Légy óvatos!”, idéztem fel most a szavait, ahogy
végigszaladtam az utcán; a talizmán több rétegnyi kelmén át is
égette a bőrömet. „Óvakodj az idegen mágiától!”
Megbotlottam, megálltam levegőt venni, és közben szörnyű
gyanú támadt bennem: lehetséges, hogy a gyilkosom járatos
a varázslásban, bűbájban? De rögtön elhessegettem
magamtól a gondolatot. A kis talizmán még az ujjam hegyében
sem tudna kárt tenni, nemhogy gyilkolni.
A lábam egyenesen a vízhez vitt, le a rakpartra, mintha az
idegen varázserő irányítaná a lépteimet. Fél pillanatig
Tommyt kerestem a tekintetemmel – bár kétlem, hogy ő
készítette volna a talizmánt, de talán tudja, hogy ki lehetett az,
ráadásul nagyanyám válaszát is vártam tőle. Aztán ahogy futó
pillantást vetettem az egyik tengerészre, olyan
jelentőségteljesen nézett vissza rám, hogy rögtön tudtam, tőle
származik az apró küldemény.
A tetovált fiú félrelökte a kezében tartott nedves kötelet,
amint elindultam felé. Megálltam előtte, kibontottam a
talizmánt a kelméből, és egyben visszahőköltem a belőle áradó
energiától.
– Ez a tiéd? – kérdeztem felemelve a talizmánt, mire a fiú
bólintott. – És miért hagytad nálunk?
– Ajándéknak szántam. Neked – mondta kedvesen. – Így
szeretnék bocsánatot kérni tőled.
Résnyire szűkült a szemem. – Talán rájöttél, hogy nem okos
dolog magadra haragítani egy boszorkányt? Félsz, hogy átkot
szórok a fejedre? Nos, én nem tartok magamnál
szerencsetalizmánt – mondtam, és felé nyújtottam, mire
meglepődve nézett rám, de a szája sarka mosolyra húzódott.
– Tehát felismerted, tudod a jelentését. – Nem szóltam
semmit, a talizmán pedig még mindig a kezemben fityegett. A
fiú megrázta a fejét. – Jobban tennéd, ha megtartanád. Nem jó
ómen, ha visszaadod.
Igaza volt. Mint ahogyan Mrs. Plummer is tisztában volt
vele, hogy másnak nem szabad hozzáérnie a talizmánhoz, úgy
ez a fiú is tudta, hogy egy személyre szóló talizmánt visszaadni
veszélyes dolog, mert megtörheti a varázslatot, és a jó
szerencsét balszerencsére változtathatja.
Jóllehet nem voltak aggályaim, hogy akár balszerencsét is
hozhatok erre a fiúra, tudtam, hogy nem veszi vissza tőlem.
Elkomorodva vágtam zsebre a talizmánt, mely úgy bizsergett
a derekamnál, mint egy befőttesüvegbe zárt méhraj.
– Kitől tanultál a talizmánokról? – kérdeztem. – Talán ő az,
aki megfejtette az álmodat is?
– Igen, egy sámán volt. Nem messze Tahititól.
– Tőle kaptad a talizmánt? – tudakoltam, de a fiú megrázta
a fejét.
– Én készítettem.
– Készítetted? – Előhúztam a talizmánt, és éreztem, hogy a
szövevényes zsineg alatt komoly varázserő lapul. Nem tűnt
olyan kifinomultnak és komoly darabnak, mint nagyanyám
talizmánjai, de láthatóan működik (nem úgy, mint az általam
összeeszkábált holmik).
– Mégis hol tettél szert a tudásodra?
Erre felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Miért, te
hol tettél szert a tiédre, boszorkánylány?
Karba tett kézzel tanulmányoztam az arcát. – Honnan
származol? És mi dolgod itt, a Prince-szigeten?
Arcára fagyott a mosoly. – Én is egy szigeten születtem,
akárcsak te. Mégpedig a Csendes-óceán egyik szigetén, nem
messze Új-Zélandtól. – Pillantása egy kalózhajóra vándorolt,
mely épp akkor hajózott be tőlünk jobbra. – A Modena
szigonyosa vagyok.
A hatalmas, világos hajó fölénk magasodott. Bár javításra
szorult, mégis gyönyörű volt – négyszögletű vitorlákkal az
előárbocon, hosszanti vitorlákkal a főárbocon, s bár nem
tudtam kivenni a regisztrációs jelét az orrtőkén, biztos voltam
benne, hogy nem itteni hajó, ezért nem is kapott nagyanyám
mágiájából.
– Nem vagy te egy kissé fiatal a szigonyozáshoz? –
kérdeztem tőle, mire tűnődő pillantást vetett rám.
– Szigonnyal a kezemben jöttem a világra. Tane vagyok –
mondta, és kezet nyújtott. Tetszett, ahogyan kiejtette a nevét,
Taahneh; különös akcentussal gördítette, lehelte a szót.
– Avery Roe – mondtam, és megráztam a kezét. Amint
hozzáértem, felszikrázott köztünk a levegő, én pedig
hátrahőköltem.
– Valóban. Avery Roe a Prince-szigetről. A tenger
boszorkányának unokája. Álomfejtő. Híres vagy, tudod?
– Nagyanyám hírneve nagyobb – legyintettem, bár titokban
örültem a szavainak. – Ő képes az igazi mágiára. Én csak
álmokat magyarázok.
– Az talán nem igazi mágia?
– Nem, nem ugyanaz – feleltem elpirulva. – Egy napon
azonban elhagyom New Bishopot, átveszem nagyanyám
szerepét, és mindent tudni fogok, amit ő tudott.
Nem válaszolt, én visszanéztem rá, és csodálkoztam
magamon. A szigeten nem sokan voltak tisztában vele, hogy a
családi örökség ellenére a varázserőm eltörpült nagyanyámé
mellett. Ez a fiú viszont a közvetlenségével könnyedén rávett,
hogy gondolkodás nélkül mondjak el neki dolgokat.
– És miért nem mész el innen most? – kérdezte Tane
óvatosan.
– Talán nem kellene mindenbe beleütni az orrod –
válaszoltam. – Ismerem ám a mágiát annyira, hogy az ilyen
kíváncsi tengerészfiúkat megleckéztessem.
Megrázta a fejét. – Nem akartam tolakodó lenni. –
Körülnézett, tekintete elidőzött a rakparton álldogáló
tengerészeken, majd hozzám hajolt. – Lenne számodra egy
üzleti ajánlatom, boszorkánylány – mondta szinte súgva. – Azt
beszélik, hogy anyád átokkal tart távol nagyanyádtól.
Hirtelen felgyorsult a lélegzetem, ereimben felforrósodott a
vér. Ó, ezek a szószátyár tengerészek! Hallgatnak, mint a sír,
amikor kérdést intéznek hozzájuk, de pletykálni azt már
szeretnek, és rosszabbak, mint a piaci kofák.
– Te pedig elhiszel neki mindent, ugye? – kérdeztem
elcsukló hangon, mire a fiú felemelte a kezét.
– Várj csak! – mondta. – Talán tudok neked segíteni.
Tudom, hogyan kell elhárítani az átkot.
Tágra nyílt szemmel néztem rá. Ez nagyon bonyolult
praktika, semmit sem tudtam róla. Nagyanyám persze el nem
árulta volna a módját senkinek, hiszen a saját üzletét rontotta
volna. Így amikor a tengerészek azért keresték fel, hogy
védelmet kérjenek tőle a fekete mágia ellen, mindig üres
kézzel távoztak.
– Rendben van – feleltem, és megnedvesítettem az
ajkaimat. – Tegyük fel, hogy meg tudod törni anyám átkát. De
mi lesz utána? Hiszen te akarsz tőlem valamit viszonzásul,
nem igaz? Én viszont nem tudok neked talizmánt készíteni.
Csak az álomfejtésre vagyok képes.
Szája széles mosolyra húzódott. – Pontosan erre van
szükségem, boszorkánylány Emlékszel még az álmomra
tegnapról?
Tűz, sérült emberek, síró gyerekek és hatalmas, vértől
vöröslő hullámverés.
– Igen – suttogtam.
– Ahogy mondtam, Tahitin egy sámán fejtette meg nekem
fél évvel ezelőtt – kezdte Tane, s közben a nyakán megfeszült
és ugrált egy izom. – Mondott nekem még mást is: amerikai
tengerészek ölték meg a családomat. Azt is mondta, hogy
keressek egy másik álomfejtőt is, aki majd segít nekem. –
Egyre gyorsabban beszélt, éreztem forró leheletét, én pedig
nagyot nyeltem, mert a torkom kiszáradt és kapart.
– Sajnálom a tegnap történteket, de muszáj volt
ellenőriznem téged. Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy te
vagy az a lány, akiről a sámánunk beszélt. Mióta hallottam
róla, mi történt a családommal, leírtam az összes álmom,
egyenként. Szeretném, ha pontosan elmondanád nekem, mi
mit jelent, és mit árul el az emberekről, akik meggyilkolták a
családomat.
Elakadt a lélegzetem, ahogy Tane teljes magasságában
fölém tornyosult; a napfény megcsillant a bőrén, aztán elnyelte
a fiú karját borító fekete tetoválás. – Találd meg őket,
boszorkánylány – morajlott a hangja. – Cserébe leveszem
rólad anyád átkát.
Nagyokat pislogtam, ő visszanézett rám, olyan mozdulatlan
és marcona arckifejezéssel, mintha kőbe vésték volna a
vonásait. Hogyan is lenne képes ez az idegen, különös fickó
megtörni anyám átkát? Mert az őt körüllengő varázserő, és a
zsebemben bizsergő talizmánja ellenére tudtam, hogy hiába
minden, Tane nem olyan, mint én. Nem született bele a
mágiába, nem is árad belőle, bár kétségtelenül megtanulta
befogni, formálgatni, talán még előhívni is. Mindez azonban
nem ér fel a varázserőhöz, melyet anyám, mint igazi
boszorkány birtokol. Ahhoz túl gyenge.
– Mégis hogyan? – szegeztem neki a kérdést. – Hogyan
tudnád megtörni az átkot?
– Vannak dolgok… amiket megpróbálhatok – válaszolta,
mire összeszorult a gyomrom.
– Megpróbálni…
– Tudom, mi a mágia. Az én népem… – Elcsuklott a hangja,
elhallgatott, majd újra kezdte. – Mi mindig meg tudtuk védeni
magunkat a fekete mágia ellen. Kell hozzá egy kis idő, de
megtaníthatlak rá.
– Mennyi idő? – kérdeztem gyanakvóan. Egy darabig
néztük egymást.
– Nem tudom pontosan. Talán amennyire neked szükséged
van, hogy megfejtsd az álmaimat.
Rossz válasz, gondoltam. Hathónapnyi álom, száznyolcvan
éjszaka, esetleg két-három álom éjszakánként… Még ha
könnyedén meg is fejtem mindet, akkor is hosszú órákat,
napokat, sőt, heteket vehet igénybe – nekem pedig erre nincs
időm.
– És mi van akkor, ha elmondom neked az álmaid jelentését,
a népedről viszont nem tudok meg semmit?
– De a jövőmbe látsz, nem igaz? – kérdezte sürgetően. –
Megmondhatod nekem, hogy találkozom-e velük, és mikor. A
sámán szerint te segíthetsz rajtam.
– Nem egészen – feleltem óvatosan, mert eszembe jutott a
saját álmom. – Néha beugranak a részletek, máskor viszont
nem.
– Én mégis tudni szeretnék mindent, amit csak ki tudsz
deríteni. Viszonzásképpen pedig segítek neked.
Várakozó tekintettel nézett rám, mire egy sóhaj kíséretében
elfordítottam a fejem. Az igazat megvallva, nem voltam biztos
benne, hogy valóban tudna rajtam segíteni. A zsebemben
lapuló bizsergető talizmán nem igazán győzött meg gazdája
szakértelméről. Nem mellesleg óvakodni kell az idegen
mágiától. Még ha bizonyítja is a rátermettségét ez a fickó,
semmiképp sem akarom újból átélni a fájdalmat és ártó
mételyt, amit annak idején a kapitány bálványa okozott
nagyanyám házában.
Tommynak múlt éjszaka át kellett adnia az üzenetemet
nagyanyámnak, aki már tudja, hogy szükségem van a
segítségére. Ha nem is tud kimenekíteni New Bishopból, azt
mindenképpen meg tudja mondani, hogyan szabadíthatnám fel
a varázserőmet. Így megtörhetném végre anyám átkát.
Egyébként sem állnak rendelkezésemre hosszú hetek, hogy
kísérletezgessek ennek a fiúnak a kezdetleges, idegen
mágiájával. Egyáltalán nincs időm.
– Nem – mondtam végül, és megráztam a fejem. – Nem
tehetem.
– Talán nincs szükséged a segítségemre? – kérdezte
rosszallóan, majd felnevetett.
– Szerencsétlenségedre nem estem annyira kétségbe, hogy
kipróbáljam a varázserődet.
– De hát az álmaim…
– Nem és nem – mondtam nyomatékosan, mire egészen
elkomorult az arca, nekem pedig furcsán összefacsarodott a
szívem. – Sajnálom, hidd el! És sajnálom a családodat is.
A fiú kissé megvonta a vállát, s bár azt hittem, újból
tiltakozni fog, csupán bólintott.
– Itt megtalálsz – mondta, amikor pedig már szólásra
nyitottam volna a szám, hogy úgysem fogom keresni, hirtelen
a zsebemben bizsergő, égető talizmánra mutatott. – Ezt pedig
tartsd magadnál – tette hozzá lágy hangon. Sötét szemei
fénylettek. – Nagyon úgy fest, hogy szükséged van rá.
6. fejezet

VISSZAFELÉ AZ ÚTON VÉGIG DÖRZSÖLGETTEM A


csípőmön a foltot, ahol a talizmán hozzáért, és bizsergette,
égette. Tane jóslata ellenére, amint kikerültem a látóteréből,
azonnal bedobtam a talizmánt a tengerbe, ám még sokáig
kísért a felkavaró érzés, amit a jelenléte okozott.
Bárcsak tudtam volna, honnan szerezte Tane a
varázserejét! Persze léteznek a világban mágusok és egyéb
varázslók, akik talizmánokat készítenek, és praktikákat
végeznek, meghazudtolva ezzel a természet törvényeit. A
tengerészek időről időre hírét hozzák különös dolgoknak:
láttak kislányokat, akik kígyófejjel születtek, férfiakat, akik
kutyává tudtak változni, valamint gondolatolvasókat,
állatszelidítőket és tűzmágusokat.
Egyszer régen, amikor még nagyon kicsi voltam, én is
láttam ilyen bűbájos embereket. Nagyanyám nem volt híve
annak, hogy idegenek lépjenek a szigetünkre, de az az ember
udvari bolond volt, egy pojáca, és nem jelentett számára
konkurenciát. El is vitt a rakpartra, hogy megnézzük
magunknak: vékony, barna bőrű férfi volt, szénaboglyaszerű
fekete hajjal. Félmeztelenül, egy szál vászonnadrágban állt a
dokkban, körülötte tolongott az egész város (még a
lelkipásztoraink is), és mindannyiunk szeme láttára
felemelkedett a levegőbe. Egyre magasabbra tört, miközben
pörgött-forgott, mint a toll a szélben, s közben a hátán és a
karjain megfeszültek a szálkás izmok. Legalább húsz percet
töltött a levegőben, ami elegendő volt arra, hogy még a
legmorózusabb szigetlakó is beledobjon egy pénzérmét a
sapkájába. Nem sokkal később el is hagyta a szigetet, én pedig
még hetekig nyaggattam nagyanyámat, hogy engem is
tanítson meg repülni. – Szó sem lehet róla –, zárta le a témát
végül. – Asszonyaink a vízhez kötődnek, nem a levegőhöz.
Tane-t azonban nem tudtam hova tenni; mintha nem
tartozott volna sem ide, sem oda.
Felsóhajtottam, aztán anyám háza felé vettem az irányt.
Vasárnap lévén a Sever család a délelőtti misén tartózkodott.
(Anyám közbenjárására nekem nem kellett ebben részt
vennem, ugyanis az egyik lelkésznek majdnem nekimentem,
és hazugnak neveztem, miután pocskondiázta nagyanyámat.)
A nagy ház üresen állt, de ahelyett, hogy a bejárati ajtón át
beléptem volna a békességbe és nyugalomba, inkább leültem a
verandán.
Hol lehet Tommy?
Nem láttam a rakparton, pedig a Tane-vel való beszélgetés
után mindenhol kerestem. A könyvelőség épületében senkit
sem találtam, és bárkit kérdeztem felőle, nemleges választ
kaptam.
Ölembe ejtettem a kezem, és vártam, hátha egyszer csak
felbukkan.
Eltelt tíz perc. Majd egy óra. És még egy. Nyújtózkodtam
egyet, és a kihalt utcát kémleltem.
Hol lehet Tommy?
A Sever család tagjai hamarosan hazaérnek, így aztán
sóhajtva felálltam, felmentem a szobámba, leültem a nagy
ablak mellé, és kibámultam az alattunk húzódó Main Streetre.
Talán el sem jön. Talán elaludt, vagy sietnie kellett a
rakpartra dolgozni. De hát megígérte, hogy eljön. És Tommy,
ha más nem is, de megbízható volt.
Az ablakkeretnek támasztottam a fejemet, és még akkor
sem mozdultam, amikor a nyakam már alaposan elzsibbadt, a
szemem égett, a fejem megfájdult, a gyomrom pedig úgy
háborgott, mintha egy vödör sódert zúdítottam volna bele.
Megszólalt az ebédre hívó csengő, én azonban ügyet sem
vetettem rá. A vacsorát jelző csengőnél is a szobámban
maradtam. Amikor megjelent a komorna egy csésze teával
meg pirítóssal, és a hogylétem felől érdeklődött, elbocsátottam,
a teát hagytam kihűlni, és csak bámultam ki az ablakon az
alkonyatba. És még akkor sem jött.
Hol van Tommy?

Másnap reggel elgémberedett végtagokkal ébredtem.


Arcom az ablaküvegnek nyomódott, amikor elaludtam, s bár
nem emlékszem, hogy aludtam volna, azt határozottan fel
tudom idézni, hogy rémálomból ébredtem, ami eszembe
juttatta, hogy Tommy segítségére várok, ez idáig mind hiába.
Nyögve tápászkodtam fel a székről, és hunyorogva
tekintettem a reggeli napsütésbe. Nyújtózkodhattam volna
még, és bámulhattam volna ki az ablakon, de a gyomrom
mintha vadállattá változott volna az éjjel, és tigrisként
követelte a betevőt.
Ráérősen átöltöztem, aztán halkan káromkodtam, amikor
megláttam a tükörben az arcomat: löttyedt vonásaimat, a
sápadtságomat meg az ablak okozta ezüstdollár méretű
benyomódást a homlokomon, majd lementem a konyhába.
Ahogyan az már lenni szokott, a lépcső aljára érve a ház
csendje-nyugalma egyszerre szertefoszlott, és minél közelebb
kerültem a konyhához, annál inkább felerősödött a zaj: a
lépéseké, az edénycsörömpölésé, a gőzsistergésé és a sírásé.
Női sírás volt – Lucynál, a cselédlánynál tört el újból a mécses.
– Most meg mi a baj? – kérdeztem feszülten a
kialvatlanságtól, és ahogy befordultam a konyhába, Lucy kisírt
szemekkel emelte fel kipirosodott arcát a tenyeréből.
Ledermedt, aztán olyan képet vágott, mintha egy hatalmas,
láthatatlan kéz megragadta volna.
– Te… te! – köpte a szót reszkető fejjel, majd mielőtt újból
zokogásban tört volna ki, eliramodott a személyzet
épületszárnya felé.
– Ezt meg mi lelte? – kérdeztem, mire Mrs. Plummer a lány
után nézett, és csettintett egyet a nyelvével.
– Ó, csak nyugtalankodik a fickó miatt, aki annyira tetszik
neki – legyintett Mrs. Plummer. – Tudja, a szeplős miatt. Aki
nem jár bálnavadászatra. Nagy bajba keveredett.
Hirtelen összerándult a gyomrom. – Tommy?
– Igen, ő. – Mrs. Plummer megrázta a fejét, aztán a kályhán
gőzölgő hat fazék egyikéhez lépett. – Én mindig mondtam
ennek a lánynak, hogy nem bízhat meg egy olyan fiúban, aki
nem hajlandó vízre szállni…
– Mi történt?
Mrs. Plummer felvonta a szemöldökét, amikor sivításommal
félbeszakítottam. – Néhányan a Keene-ről a Nagy Szürke
Mocsaraknál találtak rá tegnap délelőtt, amint céltalanul
bolyongott, és részegen összevissza hadovált. Lucy a
tejesembertől hallotta a dolgot, most pedig itt csinálja nekem a
cirkuszt…
Meg sem vártam a mondandója végét, megpördültem, és
kirohantam a konyhából, a hátsó kerten át egyenesen a Main
Street felé.
Mégis mi történhetett Tommyval? Tudtam róla, hogy nem
szokott inni, és el sem tudtam képzelni, mit keresett a fekete,
derékig érő vizű lápnál, mely még a legmelegebb nyári
napokon is jéghideg volt. Félhold alakban illeszkedett a sziget
észak-nyugati partvonalához, és csupán egy homokos-füves
földnyelv választotta el friss vizét a sós tengervíztől. Kietlen
volt, sivár, nem is volt ott más, mint koromfekete iszap és
hosszú fűszálak, melyek csúnyán összeszurkálták az ember
lábát, ha véletlenül arra tévedt. Mi keresnivalója lehetett ott
Tommynak?
Céltalanul bolyongott. A nagyanyámnak szánt üzenettel.
Anyám egyszer azt mondta, Tommy meg fogja bánni, ha
valaha is segíteni próbál nekem…
Éppen befordultam a Main Streetről a Water Streetre,
amikor észrevettem egy ismerős alakot – Tommy csipás
szemekkel, elgyötörten jött a rakpart felől.
– Tommy! – kiáltottam, majd felé iramodtam. Felemelte a
fejét, arcán teljes zavarodottság látszott. Lihegve álltam meg
előtte. – Most hallottam csak… mi történt?
Körbetekintett a zsúfolt utcán, majd állával a közeli sikátor
felé bökött. – Menjük be oda!
Elindultunk, közben alaposan szemügyre vettem karikás
szemeit, melyet a földre szegezett, és a zsíros, arcába hulló
haját.
– Megtalált? – kérdeztem suttogva, de Tommy megrázta a
fejét.
– Nem tudom, mi történt – mondta rekedten. – Zsebemben
volt az üzenet, ám amint kiértem a városból, minden elsötétült
előttem. Arra eszméltem, hogy Jack McDuffy háza előtt ülök –
tudod, a város szélén. Arra gondoltam, hogy talán valami
romlottat ehettem, úgyhogy felálltam, leporoltam magam,
aztán visszamentem a parti ösvényhez, de megint csak kiesett
valamennyi idő, mert a mocsárban térdelve tértem újból
magamhoz, éppen akkor, mikor a Keene tengerészei a
vállamnál fogva rángattak ki onnan. – Rám nézett, arcán
félelem tükröződött. – Azt mondta, hogy meg fogom bánni, ha
segítek neked, Avery.
Elgondolkodtam. Úgy hangzik, mintha mágiát végzett volna,
de hát hogyan?
– Át sem tudtam adni az üzenetet. – Azzal belenyúlt a
zsebébe, és előhúzta a piszkos, elázott papírt. Vigyázva érte
nyúltam, majd az ujjaim között forgattam.
– Semmi baj – mondtam. – Majd küldök egy másik
üzenetet. De másvalakivel. Akire nem gyanakszik.
Tommy bólintott. – Akkor menj az utadra, és nekem is
vissza kell érnem a könyvelőségre. Tegnap képtelen voltam
dolgozni, pedig a főnököm megdorgált, hogy nem tűr több
fegyelmezetlenséget.
– Tommy Thompson! Minden rendben? Hogy érzed magad,
fiacskám? – Egy férfi tűnt fel a sarkon, aztán odajött hozzánk,
és vigyorogva átvetette a karját Tommy vállán. Mitchell
Grays volt az, a Keene egyik evezőse.
– Ó, hát… jól vagyok – felelte Tommy, és a földre szegezte a
tekintetét.
– Tegnap bizony alaposan felöntöttél a garatra! – nevetett
fel
Mitchell Grays. – Láttam én már elég részeg fickót
életemben, de olyat, mint te, ahogy kifejezéstelen arccal
belegázoltál a vízbe, még soha. Ha akkor nem mentünk volna
oda halászni, még a végén belefulladtál volna a térdig érő
vízbe! – Azzal újból felnyerített, és hátba vágta Tommyt. – Ezt
érdemled, mert nem jössz ki velünk a nyílt tengerre! Még
hogy belefulladni a lápba, ha-ha! Az én kis Nanem még nincs
hatéves, mégis körbeevezi a mocsarat!
Kifutott az arcomból minden csepp vér, ahogy
megpróbáltam felvenni Tommyval a szemkontaktust. Ez
történt tehát? Anyám fekete mágiával a mocsarakhoz küldte,
hogy… ott aztán megölje magát?
Mitchell Grays végre elengedte Tommyt, és rám
hunyorított. – Az ám, lehet, hogy nem is voltál te részeg,
fiacskám! Hiszen mindenki tudja, miként viseltetsz a
boszorkánylány iránt. Talán civakodtatok? Akkor azért
átkozott meg, nem igaz?
Mitchell Grays hátravetette a fejét, úgy nevetett, nekem
viszont felgyorsult a szívverésem. A szigeten az emberek nem
tudhatják meg, hogy Tommyra átkot szórtak, sőt még csak
nem is gyaníthatják. Már egészen jó véleménnyel vannak a
Roe család asszonyairól. Mit tennének, ha kiderülne, hogy
újból átkot mondunk a szigetlakókra?
Tommy olyan gyorsan és durván söpörte le Mitchell Gray
kezét a válláról, hogy olybá tűnt, mintha ellökte volna.
– Averynek ehhez semmi köze – mondta, mire Mitchell
Gray arcáról lehervadt a mosoly.
– Jó, jó, hiszen csak vicceltem…
– Nem gondolhatja komolyan, hogy ez történt!
– Nem, dehogy… hé, várj csak, fiacskám, nem beszélhetsz
velem így…
– Már elmondtam magának – folytatta Tommy égő arccal,
zihálva –, hogy részeg voltam, amiről Avery nem tehet.
Egyébként meg tudhatná, hogy a Roe családról így nem
beszélhet!
– Tommy… – mondtam, és felé nyújtottam a kezem.
Mitchell Gray szeme összeszűkült, arca elkomorult.
– Te aztán szépen megköszönted, hogy megmentettelek –
mondta, majd elindult, de továbbra is Tommyt nézte. –
Meghalhattál volna, csak úgy mondom! Fura alak vagy,
Thompson, és nem sok jóra számíthatsz az élettől – ezt én
mondom!
Tommy a nyomába eredt, de még időben elkaptam a karját.
Hevesen vert a szívem. Még sohasem láttam őt ilyen
izgatottnak, készen a verekedésre. Hazudni sem hallottam
eddig, most pedig megtette, mégpedig miattam, holott biztosra
vehettük, hogy Mitchell Grays ezek után egyenesen a
rakpartra megy, és mindenkinek beszámol róla, hogy
Tommynak elment az esze.
– Tommy… ezért még bajba kerülhetsz! – mondtam,
ugyanakkor akaratlanul is fellélegeztem. Az emberek a
kikötőben talán tényleg elhiszik, hogy Tommy megbolondult,
de legalább arra nem gondolnak, hogy megátkozták.
Tommy Mitchell Gray távozó alakja után bámult, teste
megfeszült, majd rám nézett, és felsóhajtott. – Nem akarom,
hogy az emberek azt higgyék, bármi közöd is van a dologhoz. –
Megrázta a fejét, és a dokk irányába tekintett. – Indulok is a
könyvelőségre, mielőtt Mitchell Gray odaér, És elfecsegi
mindenkinek, mi történt velem. – Elhallgatott. – Te pedig
keress valakit, aki elviszi az üzenetedet. De minél előbb,
különben anyád elátkozza az egész szigetet.
Elkomorultam, aztán bólintottam. Lassan Tommy kezéért
nyúltam, és megszorítottam.
– Minden rendben lesz – mondta újból, ám most nem úgy
tűnt, mint aki el is hiszi, amit mond.
Megfordult, és elindult a rakpart irányába, én pedig
felkaptam a szoknyám szegélyét, és anyám háza felé
iramodtam. Futás közben a Tommyval folytatott
beszélgetésünkön járt az eszem. Egyvalamit sehogyan sem
értettem: hogyan szerzett tudomást anyám ilyen gyorsan az
üzenetemről, hogy még maradt ideje a mágiára? Mégis honnan
tudta meg? Valaki elmondta neki? És mikor… Hirtelen
megálltam, ereimben megfagyott a vér.
…mielőtt anyád elátkozná az egész szigetet…
Tommy így értette… és csak akkor fogott rajta az átok,
amikor elhagyta a várost. Nem pedig akkor, amikor
elhatározta, hogy nagyanyám házához megy – ahogy ez az én
esetemben történt. Két tenyerembe temettem az arcomat, és
éreztem, ahogy ujjaim között csorognak a forró könnyeim.
Hogy lehettem ennyire ostoba?
Léteznek olyan varázslások, melyek bizonyos helyeken,
bizonyos emberekre hatnak, én pedig teljesen megfeledkeztem
erről. Holott nagyanyám rendszeresen alkalmazta ezt: például
a kunyhó elé, vászonba tekert piszkavasat ásott a földbe, hogy
elriassza tőlünk a rablókat.
Anyám tehát nem Tommyt átkozta meg – nem
személyesen őt. Miért is tette volna, amikor sokkal
egyszerűbb volt elásni egy talizmánt valahol a parton? Így
létrehozott egy mágikus hálót, mely feltartóztat bárkit, aki
elindul New Bishopból, hogy átadja az üzenetet
nagyanyámnak.
Bárkit feltartóztat.
Ez pedig azt jelenti, hogy nincs értelme több üzenetet
küldeni.
Nem számíthatok segítségre.
Csapdába kerültem, véglegesen és menthetetlenül.
Hirtelen úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj,
ezért a mellettem lévő téglafalhoz támaszkodtam. Térdeim
megremegtek, és elöntött a hideg verejték, ahogy egymást
kergették fejemben a gondolatok: sohasem fogok eljutni a
nagyanyámhoz, nem
menekülök innen és a jövőm elöl!
Lerogytam a földre, a karommal eltakartam az arcomat, és
a ruhám ujjába sikoltottam, és egyre csak sikoltottam.
Akkor hagytam abba, amikor már égett és kapart a torkom,
a tüdőmből elfogyott az összes levegő; akkor aztán felálltam, és
belerúgtam a téglafalba. A fájdalomtól felkiáltottam, majd
zihálva dőltem neki a falnak, homlokomat a hűs tégláknak
támasztottam, miközben éreztem, ahogy a csalódás, a félelem
és a harag tombol bennem.
Minden az anyám hibájából történt. Minden. Erőszakkal
tart engem ebben a városban, megakadályozza, hogy
elszökjek, bántotta a barátomat, sőt, majdnem megölte őt –
megölte! Meg kell fizetnie mindezért.
Néha, amikor nagyon haragszom anyámra, elképzelem őt a
tenger mélyén: ott fekszik egyedül, akár egy hatalmas,
vértelen tintahal. Elképzelem őt a sötétben, a hidegben, ahogy
a ragadós csápjait maga köré fonja. A tintahalak az óceánok
mélyén élnek, oda az emberek már nem képesek lemerülni.
Csupán a bálnák tudnak a felszínről a mélybe hatolni, ahol
aztán megrágcsálják a tintahalakat, majd feljönnek levegőt
venni, bőrükön mély vágás- és felpúposodott
marásnyomokkal. Egyszer egy halászhajó kifogott egy
tintahalat – egy krakent, ahogyan ők nevezik –, bevontatták a
kikötőbe, majd fellógatták. Az állat bőre áttetsző volt, sápadt
és beteges színű, mintha gyűlölné a fényt, a teste pedig
formátlan és püffedt a benne pangó rothadó gázoktól.
Pontosan így képzelem el anyámat is: egy szörnyeteg a
tenger fenekén, csápjaival elkapdossa a kóbor halakat és
tengerészeket, aztán darabokra szaggatja őket, mint egy
felpuffadt víz alatti pók.
És azon a napon, ahogy hazafelé menet a cipőm sarka ott
kopogott a macskaköveken, elképzeltem, hogy pont úgy
hasítok a levegőben, mint a bálnák sima bőrükkel a vízben.
Minden egyes lépéssel, amit a városon átszelve teszek,
mintegy lejjebb hatolok az óceán rideg mélyére: anyám
felségterületére. Ám én is erős, izmos bálna vagyok, hosszú
állkapoccsal és éles fogakkal – meg fogom találni a tintahalat,
anyámat, aztán addig csipkedem-mardosom, míg megtanulja,
hogy az átkozott csápjait inkább tartsa távol tőlem.
7. fejezet

MIELŐTT FELMENTEM VOLNA A NAGY HÁZ


BEJÁRATÁ- hoz vezető lépcsőn, megálltam, előhúztam a
zsebkendőmet, és az arcomhoz nyomkodtam. Beleköptem a
tenyerembe, aztán lesimítottam a hajfonatomból kikandikáló
rakoncátlan fürtjeimet. Megvártam, míg lecsillapodik a
lélegzetvételem, majd elfordítottam az ajtógombot, és
beléptem a házba.
Nyugalom. Őrizd meg a nyugalmadat!
Az emeletről leszűrődő zaj hallatán felkaptam a fejem:
gyors, apró lépteket hallottam és ajtócsapódást. A Sever család
végzett a reggelivel, és elindult minden a szokásos módon: a
gyerekeket a szobájukba küldték, a lelkész a dolgozószobájába
ment, anyám pedig a cikornyás, apró szalonjába.
Óvatosan behúztam magam mögött az ajtót, és már
elindultam volna felfelé a lépcsőn, amikor meghallottam, hogy
anyám szólít: kinyújtja felém a csápjait, hogy a közelében
tudhasson.
Semmi baj! Ne higgye rólad, hogy félsz tőle! Nem kell
félned tőle!
Ott ült a szalonjában, díszes ruhában – mintha ezzel is
jelezné, hogy immár ehhez az előkelő világhoz tartozik –, egy
zöldszegélyes, krémszínű nyári selyemruhában. Mellette,
mintegy indulásra készen, ott hevert egy élő virágokkal
díszített fehér szalmakalap, amin jól látszott a kivágott fátyol
helye. Anyám valamennyi kalapjával ezt művelte, hiába volt
divat a fátyol, ő mégis felfedte forradásos arcát, és
megmutatta rajta az örökös jegyet. Ennek ellenére – vagy
talán épp emiatt – anyám arca pokoli szépségben fénylett a
szalon és a ruha megvilágításában, ráadásul a beszűrődő
napsugarak rózsaszínre festették az orcáit. Minden
porcikájában olyan látványt nyújtott, akár a Godey’s
Divatlapból lépett volna ki.
– Jól hallottam, hogy reggel elmentél itthonról? – kérdezte
ömlengve, negédes, gyengéd hangon. – Merre jártál?
– Csak jártam egyet – feleltem. Nyugalom. Nyugalom.
Őrizd meg a nyugalmadat!
Hirtelen megakadt a tekintetem anyám kezében valami
csillogón: a tolla hegye volt az, hosszú, éles és kifinomult.
Nyitott vázlatkönyv volt az ölében – üres lapokkal. A
képzőművészet volt az egyike azon számos dolognak, amivel
megpróbált lenyűgözni, azt állítva, hogy nemesíti a lelket, és
felfedi a világ valódi szépségeit. Nekem viszont úgy tűnt, nem
veszi észre, hogyha az igazi szépséghez ragaszkodik, nem
kellene mást tenni, mint elmenni nagyanyám házához, és
megnézni a napfelkeltét az óceán felett.
– Azt hallottam, volt egy kis ribillió a konyhában ma reggel
– mondta, miközben vastag vonalakkal satírozni kezdett a
könyvben. – Az egyik cselédlányt igencsak felzaklatta a hír,
miszerint Tommy Thompson megpróbálta beleölni magát a
mocsárba. – Futólag rám nézett, az arca közömbös maradt, én
viszont tudtam, hogy a reakciómra kíváncsi.
– Ó, valóban ezt hitték? – feleltem nyugodtan annak
ellenére, hogy a szívem szaporán vert a mellkasomban. Végig
anyám arcára függesztettem a tekintetemet, hogy lássa
rajtam, nem félek, nem tétovázok. – Azt hallottam, a végén
kiderült, hogy Tommy túl sok rumot ivott. Fogadok, azt hitte
otthon van, és épp forró fürdőt vesz.
– Nos – jegyezte meg anyám szája sarkában apró, feszült
mosollyal –, annyi mindent beszélnek, ki tudja, mi az igazság?
– Azzal könnyedén megvonta a vállát, majd visszatért a
rajzoláshoz. – A konyhai pletyka szerint néhányan úgy vélik,
hogy Tommyt valamiféle bűbájjal terelték oda. Erről nem
hallottál?
Gyűlöltem őt, ó mennyire gyűlöltem! Legszívesebben
üvöltöttem volna vele, a hazugságai és a kétszínűsége miatt,
ahogy megjátssza, milyen gyengéd, kedves és törődő
teremtés! Oda akartam rohanni hozzá, és kitépni a papírt a
kezéből, rákiáltani, hogy Tommy majdnem meghalt, meghalt,
méghozzá miatta! De tudtam jól, mi történne. Csak bámulna
rám jeges tekintettel, hagyná, hogy egyre jobban felzaklassam
magam, hogy úrrá legyen rajtam a félelem, míg végül
beismerném, hogy megpróbáltam szembeszállni vele. Azután
pedig jogosan küldene el a szigetről a kontinensre, hiszen meg
kell védenie a mágiától, biztonságba kell helyeznie. Ha
győzedelmeskedni akarok anyám felett, az ő szabályai szerint
kell játszanom. Úgyhogy a szemem sem rebbent.
– Igen, valaki tényleg említette nekem – mondtam, és
közben anyám kifejezéstelen arcát tanulmányoztam. – De
elmagyaráztam nekik, hogy ez lehetetlen. Mivel csupán három
Roe él a Princeszigeten. A nagyi sohasem ártana senkinek a
rakpartról, mert azzal rontaná a saját üzletét. Én képtelen
vagyok efféle mágiára. – Elhallgattam, és jelentőségteljes
pillantást vetettem rá. – És mindannyian tudjuk, hogy te pedig
végleg felhagytál a boszorkánypraktikákkal. – Szünet. –
Hacsak időközben meg nem változtattad az elhatározásodat,
amiről természetesen a jó Sever lelkipásztort értesíteni kell,
hiszen folyton azt emlegeti: bármilyen bizonyíték a
boszorkányságra váláshoz vezet.
Anyám nem mozdult. Én sem.
Aztán ezüst fénnyel rebbent a toll a kezében. Meghátrált.
Ekkor engedélyeztem magamnak egy alig észrevehető,
aprócska mosolyt.
– Milyen okosan tetted, hogy tisztáztad ezt velük – szólalt
meg végül, és megköszörülte a torkát. – És örömmel hallom,
hogy Tommy már jobban érzi magát. Szegény fiú. Remélem,
hogy ez az eset elrettentő például szolgál a többiek számára,
hogy óvakodjanak… az alkoholtól. A fiúk itt, a szigeten mind
azt hiszik, hogy jó móka az egész, amíg a saját szemükkel meg
nem győződnek róla, mekkora bajba keveredett egy társuk.
Némi aggodalmat véltem felfedezni a hangjában, a tekintete
viszont hideg és állhatatos maradt. Sohasem kockáztatnám
meg, hogy egy másik fiúval küldjek üzenetet, és sohasem
veszélyeztetném egy ilyen lépéssel a sziget lakóival való
kapcsolatomat, anyám pedig ezt jól tudja, és azt is tudja, hogy
én tudom. Most abban a hitben van, hogy győzött.
De talán mégis van itt valaki, aki segíthetne.
Erre a gondolatra aztán szélesen elmosolyodtam, s mialatt
kisétáltam a kis szalonból, könnyedén odavetettem. – Ó, anya.
Hiszen te is tudod, hogy rengeteg férfi van a szigeten, akinek
meg sem kottyan néhány pohárka ital!

Öt perc alatt leértem a rakpartra, ahol kifulladva hárítottam


el a Tommy felől kérdezősködő tengerészeket és
rakodómunkásokat. A szívem zakatolt a mellkasomban, a
látásom elhomályosult, kezemlábam remegett, de nem volt rá
időm, hogy végiggondoljam az egészet, mert csapdába
kerültem, és sem Tommy, sem a tengerészek nem tudtak
rajtam segíteni. Ám egy utolsó lehetőségem talán mégis lesz.
Egyetlen esély, mely gondolatára minden idegszálam
megfeszült, a gyomrom összeszűkült – de nem maradt más
választásom. Muszáj megtennem, véget kell vetnem a
rémálmaimnak, le kell győznöm anyámat, hogy eljussak végre
nagyanyámhoz, és egyszer és mindenkorra Prince-szigeti
boszorkány váljék belőlem.
Az utolsó esély: megtaláltam, épp vizet ivott,
izzadságcseppek gyöngyöztek a tetovált karján, s amikor
észrevett, nem kérdezett semmit, még csak meg sem lepődött,
én pedig mit sem törődtem azzal, hogy tudja jól, vissza fogok
jönni.
– Tényleg képes vagy rá? – kérdeztem zihálva. – De ne
hazudj nekem, őszintén mondd meg: képes vagy megtörni
anyám átkát?
Tane oldalra billentette a fejét, egy darabig nézett, aztán
bólintott. – Igen.
– Nagyon erős boszorkány – mondtam, és éreztem, ahogy
elfog a rettegés. – Valami erősebbre van szükségem, mint az a
kis talizmán, amit múltkor adtál. Ha csak ennyire telik tőled,
azzal semmire sem megyünk.
Kihúzta magát. – Meg tudom csinálni.
– Ráadásul gyorsan kell cselekednünk. Azonnal fogj hozzá!
Holnap pedig folytasd a munkát, és azután is.
– Rendben van – felelte Tane megfontoltan. – Te pedig
cserébe megfejted az álmaimat.
Bár nem kérdésnek, hanem kijelentésnek szánta, én mégis
bólintottam, igaz, a fejem közben meg-megrándult. Tane
csendesen állt előttem, a csajkából csöpögött a víz a kézfejére.
– Nemrég még azt mondtad, nem vagy olyan kétségbeejtő
helyzetben, hogy szükséged lenne a varázslataimra – jegyezte
meg elgondolkodva. – Talán történt valami?
Éles hangon felnevettem. – Szerinted? Azóta teljesen
kétségbeestem. Úgyhogy, jobb lenne, ha segítenél nekem,
mert te vagy az utolsó reményem.
8. fejezet

MÁSNAP – IMMÁRON NÉGY NAPJA, HOGY A


RÉMÁLMOM felriasztott az éjszaka közepén – homlokomat a
kirakat üvegének támasztva álldogáltam Luewellen
vegyesboltja előtt, és bámultam a takaros, bársonytokba
csomagolt Wm. F. Nye’s N.Y. olajat, amit kenésre, polírozásra,
tisztításra és rozsdásodás megelőzésére használtak, és New
Bishop, Mass., U.S.A. – termék.
Újból és újból elolvastam az összes feliratot,
kényszerítettem magamat, hogy higgadt maradjak, holott
legszívesebben őrült módon fel-alá járkáltam volna a járdán
magamban beszélve, és fellöktem volna a mindenkit, aki az
utamba kerül.
Tane késett.
Tegnap megállapodtunk, hogy délután kettőkor találkozunk
a vegyesbolt előtt, mivel ez volt az egyetlen időpont, amikor
elszabadulhattam otthonról. De már legalább tíz perccel múlt,
nekem pedig vissza kellett érnem anyámékhoz pontban fél
négyre.
Felsóhajtottam, és a táblaüveg kirakaton keresztül a bolt
árukészletét tanulmányoztam. Majdnem mindegyikben
megtalálható volt valamilyen formában a bálna, és nem csak
azért, mert ez egy bálnavadász-sziget. Az ország bármelyik
vegyesboltjában ott sorakoznak az áruk, melyek a mi
szigetünkön leölt bálnákból származnak.
A gazdag hölgyek pedig különösen ragaszkodnak az efféle
holmikhoz. Karperecként viselik, vagy nyakláncként. A
derekukat fűzik be vele, vagy esernyőként emelik bájos arcuk
fölé, hogy megóvja őket az esőtől és a naptól. Használják
olvasáshoz, tisztálkodásnál, fésülködésnél, és még a frizurát is
megtartja. Az ilyen hölgy férje bálnából származó termékkel
fényesíti a cipőjét meg a lovas kocsiját, és zsírozza annak
kerekeit, hogy ne nyikorogjanak. A keleti parton sorakozó,
fekete füstöt ontó gyárakban is erre használják a bálnákat,
ezen kívül megvilágítják velük a műhelyeket, sőt még a kertek
is részesülnek a bálnákból permet formájában. Bálnából
származó feldolgozott termékkel ragaszthatunk, rozsdát
marathatunk, lovat ostorozhatunk, éjszaka pedig a bálnák
fényénél sétálgathatunk az utcán.
Vajon mihez is kezdene ez a rengeteg ember az országban a
bálnák nélkül? Mit gondolnának, ha hozzánk, szigetlakókhoz
hasonlóan tisztában lennének vele: bálnáink száma
folyamatosan csökken, köszönhetően a hölgyek fűzőinek,
esernyőinek, napernyőinek, a pasztáknak és a szappanoknak,
a lámpaolajnak és az ostoroknak? Kevés a bálna, de még
mindig nagy irántuk a kereslet, és egy gyenge boszorkány nem
képes megóvni a tengerészeket úgy, mint hajdanán. Pedig ez
lenne a fő feladata. A tengerészeknek ugyanis a
bálnavadászathoz a szakértelmen és a szerencsén kívül még
egy dologra szükségük van: mágiára. És ehhez kellek én.
– Avery!
Majdnem ugrottam egyet ijedtemben, amikor
meghallottam, hogy valaki futólépésben közeledik felém; Tane
végre megérkezett, én fellélegezhettem, de rögtön utána
bosszankodni kezdtem a tetemes késése miatt.
– Ne haragudj – mondta, amint épp szólásra nyitottam
volna a szám. – Nem tudtam, hogy ilyen messze van ez a hely.
– Azzal belenyúlt a válltáskájába, és előhúzott egy hatalmas,
zöld üvegpalackot.
– Ne itt – csattantam fel. – Gyerünk, nem érek rá egész álló
nap!
Belöktem egy piros ajtót a kirakat mellett, ami nem az
üzletbe vezetett, hanem egy keskeny lépcsősoron át az
emeletre.
– Elárulnád, mit keresünk itt? – kérdezte Tane, amint
követett a lépcsőn.
– Talán, ha előbb ideértél volna – sziszegtem felé –, jutott
volna rá idő, hogy elmondjam.
– De hát tudod, miért késtem…
– Cssss! – Felértünk a lépcsőfordulóhoz, ahol nem is volt
más látnivaló, mint egy zöld ajtó, rajta felirat cikornyás arany
betűkkel:
M. DUBIARD, ZENE- ÉS NYELVTANÁR. Nekidőltem az
ajtónak, füleltem, s miután nem hallottam semmi neszt,
benyitottam.
A beszűrődő nap fényében egy nagydarab – bár meglepően
kis lábú –, vörös képű férfi üldögélt egy széken, és szundított,
miközben hosszú, szőke bajszának két vége minden egyes
lélegzetvételnél megremegett. Átmentem a helyiségen, majd
homlokomat ráncolva megbökdöstem a karját.
– Monsieur? – mondtam kissé emelt hangon. – Monsieur!
Felriadt, majd pislogott párat, mielőtt rám emelte a
tekintetét.
– Excusez-moi! – kiáltott fel, és talpra ugrott. – Allons,
allons, commencons. – Odasietett a sarokban álló fényes,
fekete zongorához, gyorsan felemelte a billentyűzet fedelét, én
azonban visszahúztam a karját.
– Nem, nem, Monsieur! Tegnap beszéltünk, emlékszik?
– Ah! – lehelte. – Mademoiselle Roe! Oui, oui. Ah… Avez-
vous pensé au vin?
Tane-re néztem, aki egy pillanattal később előhúzta a
palackot a táskájából. Monsieur Dubiard szeme felragyogott,
és kinyújtott karral felpattant a zongoraszékről.
– Nos, megkapjuk a szobát egy órára? – kérdeztem tőle,
mire rábólintott.
– Je vous laisse maintenant. Au revoir! – Azzal felkapta az
üveget, intett, és már el is tűnt a hátsó ajtón.
– Mégis mi folyik itt? – szegezte nekem a kérdést Tane,
miközben én helyet foglaltam a padlón.
– Megállapodást kötöttünk – feleltem. – Te magad
mondtad, hogy szükségünk lesz egy helyre a mágiához.
Hétfőtől péntekig zongora- és franciaórákat kell vennem a
Monsieur-től, tegnap viszont üzletet kötöttünk: mindaddig
használhatjuk a helyiséget az óráim időpontjában, míg hetente
adunk neki egy üveg vörösbort.
– És a mamád nem fog gyanakodni, ha észreveszi, hogy nem
haladsz a zongorázással meg a francia nyelvvel? – kérdezte
Tane, amint leült velem átellenben a padlóra.
– Tekintve, hogy anyámnak nincsen zongorája, és egyetlen
szót sem tud franciául, ettől nem kell tartanunk. – Vetettem
egy pillantást a gyűlölt hangszerre, és akaratlanul is
elmosolyodtam. –
Dédanyámnak, Almirának volt érzéke a nyelvekhez. A
szakácsnőnk szerint annak idején lejárt a rakpartra, és
tolmácsolt a tengerészeknek és a hajóskapitányoknak.
– Gondolom, megkérte az árát – jegyezte meg Tane, és
felvonta a szemöldökét.
– Még szép! – feleltem, mire felnevetett, én pedig
meglepődve állapítottam meg, hogy tetszik nekem a nevetése.
Most, hogy nem a szabadban tartózkodtunk, jobban
szemügyre vehettem őt, és láttam, hogy a szeme nem
sötétbarna, mint ahogyan azt korábban hittem, hanem a
borostyán mélyebb árnyalata keveredik benne a pupilláját
övező kékesszürkével, és Tane ettől érettebbnek, okosabbnak
látszik.
Mosolyogva elfordult, a táskájáért nyúlt, én meg
előrehajoltam, úgy figyeltem, mire készül.
– Mi jót hoztál nekem anyám átka ellen?
Előhúzott egy apró, négyszögletű könyvet. – Ez időbe telik.
Gondoltam, kezdjük inkább az álmaimmal.
– Mármint most? – kérdeztem, és az iránta támadt
rokonszenvem egy csapásra elmúlt.
– Nem sokat tehetek ma érted – bökte ki, és megvonta a
vállát. – Először is el kell hoznod nekem valamit a mamád
holmijából.
– És ezt miért nem mondtad nekem tegnap?
– Tegnap még nem voltam biztos benne. Majd holnap
foglalkozhatunk vele.
– De hát megegyeztünk, hogy ma vágunk bele! – kiáltottam
fel hisztérikusan, bármennyire szerettem is volna megőrizni a
nyugalmamat. Kezemet a padlóra támasztva felsegítettem
magam, Tane azonban kinyújtotta a karját, hogy megállítson.
– Avery – mondta, s a nevem úgy tört fel a torkából, mint
szelíd moraj. – Türelmesnek kell lenned velem. Segíteni fogok
neked a legjobb tudásom szerint, de te talán mindenkinél
jobban tudod, hova vezet egy sebtében kiötölt, rosszul
kivitelezett mágia. Muszáj megismernem téged. Éreznem kell,
hogyan működik a mágia a Roe családban. Mesélj nekem az
álmaim jelentéséről ma, és én holnapra készen állok.
Szelíden beszélt hozzám, mint ahogyan az ember egy riadt
lóhoz beszél, így aztán hiába készültem fel arra, hogy
visszavágjak neki, be kellett látnom, igaza van. Valóban időre
van szüksége, hogy ráérezzen a családunk
boszorkánypraktikáira. Nem is tudom, mi volt rám nagyobb
hatással, hogy mindezt képes volt felmérni, vagy az, ahogyan
képes volt engem lecsillapítani. Bárhogyan is kutattam az
emlékeimben, csupán nagyanyám képe ugrott be, ahogyan
próbál megnyugtatni, többnyire sikerrel, bár ezt elsősorban a
boszorkánypraktikáinak tudtam be.
– Rendben van, akkor kezdjünk is hozzá – jelentettem ki, s
bár dacosan viselkedtem, akár egy gyerek (vagy talán pont
emiatt), Tane újból felnevetett, mire megint éreztem a
remegést a gyomromban.
– Akkor hát… – Azzal fellapozta az ölében nyugvó bőrkötésű
könyvet, és egyenként lesimította a szamárfüles, nedvességtől
felpuhult oldalakat. – Kezdjük az elején, rendben? Ezt a
sámánnál tett látogatásom másnapján jegyeztem le. –
Megköszörülte a torkát. – Egy nyílegyenes, kietlen ösvényen
rohanok végig…
Miközben beszélt, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy
leülepedjenek bennem a szavai, s hozadékául értelmet nyerjen
a jelentésük.
– Az út az égbe ívelt, én pedig egyenesen a felhőkbe
futottam.
Ekkor kinyitottam a szemem, majd megráztam a fejem. –
Nem.
– De igen, így volt!
Újból csak a fejemet ingattam. – Nem erről van szó.
Tane arca megnyúlt, szeme összeszűkült. – Nem tudod
megcsinálni?
Újra megráztam a fejem, most már türelmetlenül. – Ezzel az
álommal ne foglalkozzunk. Nem fontos, és kész. Ugorjunk a
következőre.
– De Avery, ezt nem tudhatod. Akár egy apró részletnek is
lehet jelentősége.
Orromon át kifújtam a levegőt, az ajkaimat pedig
összepréseltem. – Ennek az álomnak ugyan semmi
jelentősége. Nem is jelent semmit, úgyhogy ne vesztegessük rá
az időt. Lássuk a következőt!
Erre felült, rám meresztette a szemét, majd becsukta a
naplót. – Gyerünk, mondd el! – Visszanéztem rá, aztán vettem
egy nagy levegőt.
– Ez azt jelenti, hogy találsz egy hajót, ami elvisz téged az
Egyesült Államokba. A hajó neve pedig Modena.
Tane szemöldöke a magasba szaladt. – Ó.
– Mehetünk a következőre? – kérdeztem, miközben
ujjaimmal türelmetlenül doboltam a padlón. Tane újból
kinyitotta a naplóját, a lapokat a következő oldalra pörgette, és
felnézett rám.
– Legalább annyit már tudunk, hogy ezek az álmok a jövőre
vonatkoznak – jegyezte meg.
– Persze.
Tane hallgatott egy darabig, a naplót leengedte az ölébe.
– De mi van akkor, ha én az álmom másnapján elmegyek a
sámánhoz, aki azt mondja nekem, hogy a Modenán fogok
utazni, én viszont úgy döntök, hogy másik hajóval megyek?
Így az álom nem válik valóra.
Szorosan összefontam a karom a mellkasomon. – Ez
egyáltalán nem így működik – feleltem. – A Modenára kellett
szegődnöd, és kész.
– És ha úgy határozok, hogy megváltoztatom a jövőmet? –
kérdezte csillogó szemekkel. – Te elmondod nekem szépen,
mit tartogat számomra a jövő, én pedig változtatok rajta, mert
így már megtehetem.
– Mindenki ezt hiszi, de még senkinek sem sikerült, érted?
Eddig mindig beváltak a jóslataim.
– De hát…
– Látom, nem érted. Attól, hogy te egy bizonyos dolgot
megváltoztatsz, még nem kerülheted el a sorsod. A sorsod a
végzeted, amivel nem alkudozhatsz. Be fog következni, akár
akarod, akár nem.
– De én még mindig azt hiszem, hogy… – Tane elhallgatott,
próbálta értelmezni a szavaimat. – Tegyük fel, hogy azt
mondod valakinek…
– Két évvel ezelőtt azt jósoltam egy bálnavadásznak, hogy
szigonnyal a torkában fog meghalni – vágtam közbe, s vettem
egy nagy levegőt. – Ezután a dokk közelébe sem ment, és
végleg felhagyott a bálnavadászattal. Összepakolt, és
elköltözött innen egy kis sivatagi városba, Santa Fébe, ahol
még hírből sem ismerik a bálnákat. Egy napon a kedvese
elment hozzá, hogy felköszöntse őt a születésnapján. Nagy
ajándékot vitt. Felosont a hátsó verandára, ahol a férfi éppen
szunyókált, majd felkiáltott, hogy Boldog
szülinapot!, mire az ijedtében kipottyan a székből, rá
egyenesen a nőre, aki megdöbbenve látta, hogy a párja elkezd
fulladozni meg vérezni. Tíz másodperccel később halott volt.
És szerinted mit találtak a nyakába fúródva?
Tane nem szólt, aztán megköszörülte a torkát. – Azt hiszem,
sejtem.
– Nos, a nő kiderítette, hogy a férfi valamikor bálnavadász
volt, és a kováccsal készíttetett számára egy egyedi darabot.
Tane megrázta a fejét. – De ha nem jósoltad volna meg neki,
akkor nem költözik el, és nem történik…
– Még mindig nem érted? – Összepréseltem az ajkaimat. –
Képzeld, megtörtént volna, ha nem ott, akkor a hajón vagy a
kocsmában vagy akár az óceán fenekén – bárhol is, de
megtörtént volna. Nem mondtam neki, hogy a végzete egy
poros kisvárosban fogja utolérni, amikor a buta kedvese a
lehető legrosszabb pillanatban átadja neki azt a szerencsétlen
ajándékot, amit egy romantikus pillanatában ötölt ki. Én ebből
semmit sem láttam előre. Csak arra figyelmeztettem, hogy egy
napon egy szigony át fogja döfni a torkát, és ez vezet a
halálához. Erre ő megpróbálta megváltoztatni a jövőt, érted,
ugye? De nem menekülhetett a sorsa elől, hiába futott olyan
messzire. Mindenki változtatni szeretne a balsorsán, de ez
senkinek sem sikerülhet! – Éreztem, ahogy lángol az arcom;
kezeimet ökölbe szorítottam, körmeimet a tenyerembe
mélyesztettem. Hirtelen nagyon ostobának éreztem magam.
Könnyek szöktek a szemembe, és elhomályosították a
látásomat.
– Avery?
Tane felém nyújtotta a kezét, de én elfordítottam a fejem, és
megtöröltem a szemem.
– Azt hiszem, tévedsz – mondta gyengéden. – Igenis meg
kell találnunk a módját, hogy változtathassunk a sorsunkon.
Te nem így gondolod?
– Nem – feleltem. – De igen. Vagyis… nem tudom. Ugyan
mit számít, hogy én mit gondolok?
Nem válaszolt. Aztán visszatette a naplót az ölébe.
– Nos, rendben van – mondta, majd kisvártatva, a naplóra
tekintve, csendesen hozzátette. – Én mégis szeretném, ha
minden álmot megfejtenél. Még azokat is, amelyek már valóra
váltak. – Tekintetét az arcomra függesztette. – Kérlek!
– Hát jó – feleltem az ajkamat rágcsálva. Élesebben csengett
a hangom, mint szerettem volna, s annak ellenére, hogy nem
szeretek szabadkozni, nyeltem egy nagyot. – Bocsánat. Olvasd
csak tovább.
Kellett még egy perc, hogy lehiggadjak, és ahogy Tane
nyugodt hangját hallgattam, egyre oldottabbá váltam. Az is
segített, hogy működésbe hoztam az egyetlen, általam ismert
varázserőmet, még ha egyetlen álma sem bizonyult fontosnak.
Az álmok többsége amúgy sem jelent semmit; egyszerűen
csak álmok, és sokszor a véletlenen múlik, hogy pont az kerül
az álomfejtőhöz, amelyik komoly jelentéssel bír. Tane több
száz álmát összegyűjtötte az elmúlt hónapok során, és
részletesen le is írta, közülük azonban néhány bármit
jelenthetett, azok pedig, amelyek megfejthetőek voltak,
csupán egyszerű és jelentéktelen dolgokra utaltak: – Üzletet
kötsz egy bálnavadásszal egy kocára és két malacára. Van egy
férfi a hajódon, aki el fogja lopni a zsebkésedet. – Tane mégis
mindent lejegyzett, sőt, időnként további kérdéseket tett fel.
– Miért van az, hogy az egyik álmot pontosabban meg tudod
fejteni, mint a másikat? – tudakolta. Megvontam a vállam, és a
körmömmel kipiszkáltam egy padlóból kiálló szálkát. –
Egyszer meg tudod mondani, mikor, mi fog történni, máskor
pedig nem. Hogyan működik az álomfejtő képességed?
Leengedtem a vállam, lesütöttem a szemem, majd így
szóltam. – Nem tudom. Egyszerűen csak látom a dolgokat.
– De…
– De mi? – emeltem fel a fejem, és egy kicsit a hangomat is.
– Szerinted, amikor én megszülettem, rögtön mellékeltek
hozzám egy álomfejtési útmutatót? Azt hiszed talán, hogy
szabályok szerint működik? Ha pedig mégis, én bizony egyet
sem tanultam meg. Látom, amit látok. És ha ez neked nincs
ínyedre, hát keress magadnak egy másik boszorkányt.
Kíváncsian vártam, miként reagál erre, ám egy szót sem
szólt, és egy percnyi tűnődés után úgy tért vissza a naplójához,
mintha mi sem történt volna.
Három óra előtt tíz perccel talpra ugrottam, és közöltem
Tanevel, hogy még be kell mennem a mosodába a ruhákért,
mielőtt hazaindulok.
– Már mész is? – kérdezte, azzal megmarkolta a naplója
sarkát. – Hiszen még nem találtunk semmit. – Becsukta a
könyvet, és a táskájába süllyesztette.
– Holnapután folytatjuk – legyintettem, s amikor Tane
láthatóan ellenkezni kezdett volna, gyorsan nekiszegeztem a
kérdést. – Mégis mit hozzak el anyámtól? Holnapra.
Lehajtott fejjel, némán bámulta a kezeit. – Valamit, amit
nagyra tart. Amihez ragaszkodik, és sokat van a keze ügyében.
Elgondolkodtam. Nem jutott eszembe semmi, amihez
anyámat érzelmek fűzték volna, de nem volt időm vitatkozni,
így rábólintottam. – Akkor hát holnap.
Tane felsóhajtott. – Igen. Holnap.
Lépteim enyhén visszhangoztak, ahogy végigmentem a
szobán. Visszanéztem, és láttam, hogy a fiú arcára kiült a
csalódottság. Szegény. Úgy tűnt, hiába volt járatos a mágiában,
mégsem fogta fel, amit én már régen megtanultam: a varázslás
ritkán hoz olyan eredményt, amit elvárunk tőle.
Megkondultak a harangok, amint a kikötőbe értem; egy
nyolc hangból álló szólam ismétlődött újra és újra, jelezve, hogy
egy itteni hajó készül kifutni. A rakpart zsúfolásig megtelt
nőkkel, gyerekekkel, öregemberekkel és a távozó
bálnavadászok családtagjaival. A többi kikötőben ilyenkor
szomorúság lesz úrrá az embereken, hiszen a férfiak néha
évekig távol vannak a családjuktól, már ha egyáltalán
hazaérnek, a Prince-szigeten viszont a tengerészek értékes
talizmánokat és védelmező mágiákat tudhatnak a magukénak,
melyekkel biztonságban lesznek és életben maradnak. Az
Eagle Wing alaposan fel van vértezve az ártó szellemek ellen,
nagyanyám erről gondoskodott – mágikus ereje láthatatlan
védőburokként veszi körül a halászhajót.
Én azonban nem az Eagle Wing indulása miatt vagyok itt,
hanem…
– Tommy!
Keresztülfurakodtam a tömegen, amit nehezített, hogy az
emberek csoportokba verődve álldogáltak, majd megérkeztem
a rakpart végéhez, ahonnan lépcső vezetett le a Main Dockhoz.
Tommy a lépcső alján állt, és elgondolkodva kémlelte az
óceánt.
– Tommy – mondtam újra, és már futottam is le a lépcsőn.
Ijedten fordult felém, de csodálkozás helyett fájdalom
tükröződött az arcán.
– De hát… mi történt? – kérdeztem megtorpanva.
– Kirúgtak, Avery – felelte rekedten. – A könyvelőségről.
– Micsoda? És mégis miért?
– Mitchell Grays az oka. Egyenesen a főnökömhöz ment, és
azt mondta neki, hogy elvesztettem a józan ítélőképességemet,
dühöngő őrült lett belőlem, és így nem tudok megbirkózni a
Keene számláival. Amint visszaértem a könyvelőségre, rögtön
elbocsátottak. – Idegesen kifújta a levegőt. – Ötévnyi
tanonckodás után. – Cipője orrával egy kiálló szöget bökdösött
a pallón. – Vége az egésznek.
Az ajkaimat rágcsáltam. – És most mihez kezdesz?
Felnevetett, keserűen, közel a síráshoz, és felemelte a fejét.
Úgyis tudtam a választ. Mit is kezdhetne ezen a szigeten egy
fiú?
– Mikor indulsz? – kérdeztem lágyan. Tommy a távolodó
Eagle Wing felé tekintett, melynek vitorlái csapdostak a
szélben.
– A kapitány talált számomra egy helyet ma reggel –
mondta szárazon. – Kétéves szerződéssel. 120-ados
részesedést kapok.
– Ó! – mosolyodtam el. – Ez… ez igazán jó hír, Tommy! – És
valóban az volt. Azt jelentette ugyanis, hogy az utazás végén
Tommy megkapja a hajó teljes bevételének 120-ad részét, ami
egy sikeres út esetén kétszáz dollár. Az újoncok rendszerint
ennél kisebb részesedést kapnak, 1:200 vagy 1:300 arányban.
Gyanítottam, hogy Tommy a sokéves odaadó munkájának
köszönheti ezt a kedvező ajánlatot.
Bólintott, és a horizontot bámulta. Aztán megrázta a fejét, a
kezei ökölbe szorultak. – Nekem nem kell az ilyen élet, Avery.
Én tartozni akarok valahová. Itt akarok maradni. Szeretnék
egy kis házat és egy tisztességes lányt, akit feleségül vehetek.
– Rám nézett, láttam, hogy elpirul, aztán megint vállalt vont.
Megkondult a dokk harangja, élénken és vidáman hívta a
fedélzetre az Eagle Wing legénységét, akik lassan elindultak
lefelé a lépcsőn, miközben búcsút intettek családtagjaiknak és
barátaiknak. Tommy egy percig némán nézte őket, majd
felsóhajtott, mire nekem összeszorult a szívem.
– Az én… az én hibám, hogy el kell menned – szólaltam meg.
Tommy rám nézett. – Én annyira…
– Nem hibáztatlak, Avery – vágott a szavamba nyugodt,
meggyőző hangon. – Számítottam rá, hogy baj érhet, de olyan
rémültnek látszottál, amikor megkértél, hogy adjam át az
üzenetet. – Összeráncolta a homlokát. – Anyádnak nincs joga
fogságban tartani téged. Nem tartozol New Bishopba, és aki
ezt másképp gondolja, az kötözni való bolond. – A cipője
orrával arrébbpöckölt egy korhadt fadarabot. – Segíteni
akarok neked, még most is. És ha lehetőség nyílik rá, újból
megteszem.
Zavartan elfordult, én pedig azt kívántam, bárcsak tudnám,
mit mondjak neki viszonzásul. Szerettem volna, ha tudja, még
sohasem találkoztam nála nagyszerűbb fiúval. Elmondtam
volna, hogy ő a legjobb barátom, mindig emlékezni fogok arra,
amit értem tett, és mindennél fájóbb lesz a hiánya. És annyira
sajnálom, amit anyám művelt vele, az én hibámból történt, és
bármit odaadnék érte, ha mégis maradna. De a Prince-
szigeten az ember lánya nem mondhat ilyeneket egy
tengerészfiúnak, még ha ilyen bátor és nemes jellem is, mint
Tommy. Így aztán csupán játékosan oldalba böktem.
– Hé, menned kéne ám. Nem lenne jó, ha a hajó nélküled
indulna el – mondtam mosolyogva. – Amilyen gyenge úszó
vagy, sosem érnéd utol őket.
Vártam, hogy elvigyorodik, de csak bólintott, kifejezéstelen,
komor arccal. És ekkor ébredtem rá, hogy a drága Tommy
Thompson azért nem nevetett az esetlen viccemen, mert
reményvesztett és lemondó. Életében először hagyja el
imádott szülőföldjét, ezért aztán fél, haragos, de leginkább csak
beletörődik az egészbe. Mit is adhatnék egy fiúnak, aki most
úgy érzi, hogy minden elveszett, még az életkedve is, és nincs
miért küzdenie? Tommy Thompson ezért tőlem egy csókot
kapott.
– Sok szerencsét – mondtam mosolyogva. Tommy rám
nézett, az ujjbegyét végighúzta sós, ugyanakkor édes ajkán,
ott, ahol hozzáértem.
– És én még azt hittem, nem értesz a mágiához – szólalt
meg.
– Nem is – feleltem. – Csupán magamat adtam. – Tommy
nagyokat pislogott, mígnem elvonultak felettünk a felhők, és
kisütött a nap: ha kicsit is, de elmosolyodott. És akkor
eszembe jutottak nagyanyám szavai a mindenkiben ott rejlő
apró csodákról. „Attól, hogy hétköznapi, még lehet hatalmas.”
9. fejezet

Forró üstben fortyog a boszorkányos főzet, Van benne


csont, kő és rothadó tőzeg.
Forró üstjét kavargatja a boszorkány,
Fussatok előle messze, vagy belekerül mindahány!

EZEK A SZAVAK VISSZAHANGOZTAK AZ ELMÉMBEN,


amikor anyám házához értem. A mostohatestvéreimet, Hazelt
és a csibész bátyját, Waltot egy csapat ugráló-lökdösődő
kölyök között találtam az előkertben, amint épp
torkukszakadtából ordítottak. A pázsit közepén egy hosszú,
szőke lófarkas leányzó kitárt karral üldözte a többieket.
Amikor elkapott közülük egyet, az a földre feküdt, karját
keresztülfonta a mellkasán, majd mozdulatlanná dermedt,
mint egy halott, és csak akkor ugrott fel és csatlakozott a
társaihoz, ha egy másik gyerek átugrotta.
Felismertem a játékot. A „Boszorkány Üstje”, ahogy a
gyerekek nevezték, és addig játszották, míg a boszorkány
elkapta az összes gyereket, akik vihorászva, tekergőzve
elterültek a füvön. Ez persze abból az ostoba téveszméből
ered, hogy a boszorkányok gyerekeket esznek, én viszont
állítom, még ha sokszor legszívesebben felnyársalnám a
szigetünkön élő kölykök felét megenni nem szándékozom őket.
Egy darabig a kapunál álldogálva néztem, ahogyan
bolondoznak; a csalódást okozó találkozó Tane-vel való és a
Tommy-tól történt búcsú után, vajmi kevés kedvem maradt
foglalkozni a gyerekekkel. Valaha, ha rajtakapták a kölyköket,
hogy ezt játsszák, bármelyik felnőtt a szigeten összeszidta
őket. Tiszteletlenség és szégyen a jó öreg mágiával szemben,
amely az apákat és a fiútestvéreket óvja a tengeren, mondták.
Így aztán a „Boszorkány Üstje” játékot a tiltás titokzatossága
övezte, és a gyerekek, ha mégis ezt játszották, a városon
kívülre mentek, hogy ne legyenek szem előtt. Semmiképpen
sem maradnak a sziget egyik legnagyobb háza előtt, a pázsiton.
– Boszorkány! Boszorkány! – kiáltott fel Walt, a piszkos kis
csirkefogó, és ahogy rám mutatott bulldogarcára kiült a
gyűlölet. – Meneküljünk!
A többiek erre mind sikoltozni, meg nevetgélni kezdtek, a
lófarkas lányról pedig meg is feledkeztek, hiszen
személyemben egy majdnem kész boszorka állt előttük.
Ügyet sem vetettem rájuk, s az előkertből a veranda felé
vettem az irányt, miközben a kölykök úgy dongtak körbe,
mint a méhek. Egy szeplős képű, sötét hajú fiúcska előttem
botladozott, vállával meg-megtaszított, majd a levegőbe
szökkent, és túljátszott agóniával a fűbe csapódott, akár a
horgony a homokba.
– Megátkozott! – visította kegyetlen magas hangon. –
Hívjatok orvost! Hívjátok a sírásókat! Meghaltam, meg vagyok
átkozva!
Körülöttem kacarásztak a gyerekek, én pedig rosszalló
pillantást vetettem a pázsiton hempergődző fiúra.
– Több tiszteletet…
– Ne engedjétek beszélni! – kiáltotta Walt, majd felkapott
egy husángot, és felém hajította. – Rontást küld ránk!
Egy kislány felsikoltott, mire az egyik fiú, aki nagyobb volt a
társainál, leszegett fejjel felém rohant. Megpróbáltam kitérni
az útjából, de nem voltam elég gyors, így aztán akkorát
taszított a vállamon, hogy a kemény térkőre zuhantam. Az
eséstől égett a tenyerem, a csontjaim sajogtak, amikor pedig
felemeltem a fejem, hogy feltápászkodjak, egy kisebbfajta kő
süvített el az arcom mellett, amit egy aprócska, pisze orrú
kislány hajított felém.
Talpra kecmeregtem, majd beszaladtam a házba, olyan
gyorsan, hogy megbotlottam a szoknyámban, és majdnem
elterültem a lépcsőn. Nagyot dörrenve csapódott be az ajtó
mögöttem, én pedig lihegve, zakatoló szívvel nekidőltem.
Kint a kertben a gyerekek folytatták a játékot, egymást
szólongatták fülsértően magas, éles hangon. Befogtam a fülem.
– Ostoba kölykök – suttogtam, és összeszorítottam lehunyt
pilláimat. – Nem tisztelnek – egyáltalán nem tisztelnek.
Anyámmal és nagyanyámmal sohasem bántak így. Még a
gazdag családok gyermekei is tudták, hogy a Roe famíliának is
köszönhetik a drága ruháikat és az ételt az asztalukon. De én
nem vagyok boszorkány, nagyanyám képe pedig napról napra
fakul, így nem meglepő, hogy a kölykök gonoszkodó játéka
mögött szándékosságot, rosszindulatot érzek.
– Borotvaélen táncolunk, Avery – mondogatta annak idején
a nagyanyám.
Pedig muszáj emlékeztetni őket, mennyivel tartoznak a Roe
családnak, és milyen fontos szerepet játsszunk is az életükben.
Nem engedhetem, hogy megfeledkezzenek rólunk, és meg is
fogok tenni mindent ennek érdekében, amint visszatérek
nagyanyámhoz, és végre igazi boszorkány válik belőlem. És
amint Tane megtöri anyám átkát.
Mit is mondott, mire van szüksége? Olyasvalamire, amit
anyám rendszeresen használ és kedvel. Tisztában vagyok vele,
hogyan működnek a rontások. A személyre szóló rontások,
ahogy nagyanyám nevezte őket, olyan varázslások, amelyek
egy bizonyos emberre vonatkoznak. A szerelmi kötések is
személyhez kapcsolódó mágiák, akárcsak az átkok, és tudtam,
hogy akkor működnek a leghatékonyabban, ha olyasvalamit
használunk, ami az illetőé: egy hajszálat, egy fényképet vagy a
kedvenc kesztyűjét.
Anyám azonban nem volt szentimentális személyiség.
Imádta a ruháit, a kalapjait, a csinos cipellőit, ám a sok pénz
szeszélyessé tette, és a selyempapírba csomagolt,
Franciaországból hozatott ruhák meg a temérdek csecsebecse
egy idő után dobozokban végezte a padlás mélyén.
Óvatosan lopództam keresztül a házon, meg-megállva és
megbizonyosodva róla, hogy anyám nincs a közelben, míg
végül a hálószobájához értem. Az volt az elképzelésem, hogy
elcsenek néhány szálat a hosszú, fekete hajából – amióta férjes
asszony, rengeteget foglalkozott a hajkoronájával, esténként
fésülgette, reggel pedig a lelkész kívánsága szerint rendezte (a
reggeli frizurájából ítélve jelenleg a földszinten, a konyhában
kell tartózkodnia).
Besurrantam a szobájába, és egyenesen a takaros kis
fésülködőasztalkához mentem, ahol meg is találtam az
ezüsthátú hajkefét egy tálcán. Felemeltem, tüzetesen
megvizsgáltam, és igen! A sörték között ott tekeredett egy
hosszú hajszál.
A hajkefe jól illeszkedett a tenyerembe, nehéz volt, mint egy
fegyver, lazán megtartottam, míg a másik kezemmel a vastag
sörték között keresgéltem; ekkor felkaptam a fejem a kinti
zajra: a kölykök újból kiabálni és énekelni kezdtek. Felgyorsult
a szívverésem, kacajuktól pedig összerándult a gyomrom.
Életem során gyakran szembesültem a gyerekek
kegyetlenségével, és Tommyn kívül nem is akadt más
barátom a szigeten, mégis könnyebb volt eleresztenem a fülem
mellett a sok-sok gúnyos megjegyzést, míg nagyanyámmal
éltem, hiszen tudtam: néhány év múlva ők fognak megkeresni
engem tanácsért és segítségért.
Elméláztam, és az asztalka tükrében megláttam az arcomat:
a vásott kölykökön járt az eszem, és elfelhősödött a homlokom,
amint felidéztem nagyanyám szavait.
– Fájnia kell – mondta, így hát szurkáltam az ujjaimat és
bökdöstem a törött csontot, de be kellett ismernem, hogy a
fájdalomnak csak szűk keresztmetszetét tapasztaltam.
Óvatosan az asztalra helyeztem a kefét, majd előrehajoltam, és
majdnem összeért az orrunk a szürkeszemű lánnyal ott, a
tükörben.
Fájdalom. A boszorkánnyá válás útján megkerülhetetlen a
fájdalom.
Egy darabig bámultuk egymás, aztán a lány a tükörben rám
hunyorított.
– Hogy te milyen… csúnya vagy – suttogtam. – És
mennyire… alacsony. – Szigorú, megrovó grimaszba torzult
arcom láttán a lány a tükörben velem együtt felnevetett. –
Nem fog sikerülni neked semmi. Mit is mondogatott Anna
Granger gyerekkorunkban? – A lány ezen láthatóan felhúzta
az orrát. – Csodabogár. Nem is, hanem… csodapók. Egy különc
kis boszorka. Bűzlesz. Szegény vagy. Illetve az már nem,
ugye?
A tükörbéli lány rosszallóan nézett vissza rám. Nehezebb
volt, mint gondoltam. Ugyanis amikor a virsliujjú Anna
Granger büdösnek nevezett, valójában tenger illatát érezte
rajtam, a szegény mivoltom arra utalt, hogy a szikláknál, egy
kunyhóban éltem, a különc kis boszorka pedig az én
megítélésem szerint inkább dicséret volt, mintsem
szidalmazás.
Elgondolkodva sóhajtottam fel.
– A fiúk a rakpartról kinevetnek. A helybéli gyerekek
szemében nem vagy egyéb, mint cirkuszi látványosság. –
Elöntött a forróság, megborzongtam. – Nem fog sikerülni, sem
most, sem pedig máskor – suttogtam. – Örökre New
Bishopban ragadsz. Mindenki gyűlöl téged.
A lánynak a tükörben megrándult az arca.
– Túl ostoba vagy ahhoz, hogy működésbe hozd a
varázserődet. Vesztésre állsz, mikor veszed már észre?
Hirtelen úgy éreztem, elfogyott a levegő a szobában.
Sóhajtottam, majd folytattam.
– Valóra válik, amiről álmodtál – mondtam, mire a tükörbeli
lány arca elsötétült, vonásai megkeményedtek. – Nem tudod
megakadályozni, hogy megöljenek, mert túl ostoba vagy, hogy
igazi boszorkány váljék belőled. Nem jutsz el a nagyanyád
kunyhójához sem! Anyád maga mellett tart! – Gyorsan,
hangosan törtek elő a szavak, még mielőtt tudatosult volna
bennem, mit is beszélek. – Kudarcot vallasz, és téged fog ezért
hibáztatni mindenki! – Talán működött? Sikerült? – Mindaz,
amit a Roe család generációkon át felépített, semmissé lesz – a
te hibádból! Gyűlölni fognak benneteket, mert túlságosan buta
vagy és gyenge, mindent elrontasz, örökös kudarcra vagy
ítélve, szégyent hozol a családodra és sohasem…
– Avery?
Megpördültem, közben nekiütköztem az asztalkának, mire a
tálcán lévő ezüsthátú készlet megzörrent. Anyám az ajtóban
állt, egyik kezével a félfába kapaszkodott.
– Avery, miért kiabáltál?
Kiabáltam?
– Én… nem is…
– Hallottam, ahogyan kiabáltál – mondta, és szúróssá vált a
tekintete. – Mit keresel itt?
Ezt korántsem kíváncsiságból kérdezte, a hangja ijedt volt,
az arcán értetlenség tükröződött.
– Semmit – feleltem, majd megfordultam, és felkaptam a
hajkefét az asztalról. – Gubancos lett a hajam, ezért bejöttem,
hogy kölcsönvegyem a fésűdet, az enyémből folyton potyognak
a sörték. – Leszegtem a fejem, és megpróbáltam anyám
mellett kisurranni a szobából, de amint melléértem, kivette a
hajkefét a kezemből.
– Hagyd csak, majd én – mondta lágyan, de még mindig
kutakodó pillantással, aztán visszament a fésülködőasztalhoz,
és várakozóan rám nézett. A testem megfeszült, az ösztönöm
azt parancsolta, hogy meneküljek, ám szükségem volt
valamire anyám holmijából. Nem sétálhatok ki csak úgy innen.
Félve mentem oda anyámhoz, majd leültem a tükör elé. Nem
volt jó érzés a hátam mögött tudni őt, védtelennek éreztem így
magam, de amikor elfordítottam a fejem, hogy szemmel
tartsam, ujjait a hajamba mélyesztette, és lefelé irányította a
tekintetemet.
Tehát… kivel is kiabáltál az imént?
Anyám ujjai úgy röpködtek a fejem körül, akár a madarak; a
reggel sebtében feltűzködött hajtűket kihúzta, mire a hajam
sötét hullámokban omlott a vállamra.
– Senkivel. És nem is kiabáltam.
A kemény sörték a fejbőrömet karcolták, mielőtt anyám
végighúzta a kefét a hajamon. Megborzongtam.
– Ha már egyszer hazudni próbálsz nekem – szólalt meg
anyám könnyedén –, legalább ügyesen tedd.
Keze hűsítően és lágyan hozzá-hozzáért a forró nyakamhoz,
amint kifinomult frizurába rendezgette a fürtjeimet.
– Már megint a horogról van szó? – kérdezte, mire úgy
beleharaptam a szájamba, hogy vérezni kezdett. A horog, az
apró horog, amit két évvel ezelőtt, a harisnyámba varrva talált
meg, és ami minden egyes lépésnél apró fájdalmat okozott
nekem. Egy újabb sikertelen kísérlet a varázserőm
előcsalogatására. Egy újabb kudarc.
– Nem.
– Hiszen megállapodtunk, hogy milyen buta és veszélyes
dolog is az. Egyetértettünk, milyen beteges ötlet, ha valaki
önmagának akar fájdalmat okozni, ugyebár?
Éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom.
– Avery?
– Igen. – Óvatosan, az orromon keresztül vettem a levegőt.
– Beteges dolog, ha valaki fájdalmat okoz önmagának.
Nem beszélve arról – folytatta, miközben felmarkolt egy
halom hajtűt –, hogy el sem tudom képzelni, milyen haszna
származna ebből bárkinek is.
Akaratlanul is felkaptam a fejem, és anyám tükörképére
bámultam. Figyelmesen rám nézett, én pedig láttam az arcán,
hogy tudja, mire készülök. Vajon arra figyelmeztet most, hogy
tévúton járok? Vagy épp ellenkezőleg, helyesen cselekszem?
Gyengéden, de határozottan lefelé döntötte a fejemet.
– Olyan régóta szeretném elkészíteni ezt a frizurát neked –
mondta, mire új fent rám tört a nyugtalanság. – Legközelebb,
amikor bálba mész, hordhatnád így a hajad – nagyon csinos
leszel!
Majd meglátod. Mindenkit elbűvölnél.
– Nem érdekel.
Anyám felnevetett. – De hát minden lány arra vágyik, hogy
a bál szépe legyen!
– Én nem – feleltem, mire elhallgatott, majd felkapott egy
hajtűt, és hátrasöpört a homlokomból egy a hajfürtöt.
– Nem csak a figyelemfelkeltésről van szó, érted, ugye? Egy
vonzó lány kifoghat magának egy rendes fiatalembert, aki
elviszi őt vitorlázni, meg a múzeumokba, a színházba, szóval
akivel kellemesen el lehet tölteni az időt.
Kifújtam a levegőt az orromon keresztül. – Ez sem érdekel.
– Pedig kellene, hogy érdekeljen – vágta rá. – Ebben a
világban, nőként, nem fogsz megélni egyedül.
– A nagymama nagyszerűen él egyedül.
Az nem élet, hanem túlélés. Télen mezítláb jár, vacsorára
megnyúz magának egy sirályt, sohasem olvasott el egy rendes
könyvet, nem látott még festményt, nem hallott még keringőt.
Hát milyen élet az, amelyben nincsenek csodák, felfedezések,
amelyik csak taposómalom és csupa veszély? – Elhallgatott,
érintésétől libabőrös lett a nyakam. – Neked ennél lényegesen
több jutna, Avery, de az igazi sikerhez egy nőnek pénzre van
szüksége. Pénzre, egzisztenciára és biztonságra. Ha szerencsés
vagy, akkor a megfelelő férfi mindhármat biztosítani tudja
számodra. A megfelelő férfival és elegendő pénzzel
elhajózhatsz Egyiptomba, és megnézheted a piramisokat.
Elutazhatsz Párizsba, az Operába, Oroszországba egy
balettelőadásra, vagy akár Londonba is eljuthatsz színházba.
Megmászhatsz egy hegyet, élőben láthatsz elefántokat –
egyszóval gyönyörű életed lehet, Avery, a legjobb, amit csak
egy Roe remélhet! Hatalom van ezekben a dolgokban –
mondta anyám, aztán belecsúsztatott egy újabb tűt a hajamba,
és halkan hozzátette. – Ne is tagadd! A ruhák, a táncok, és
minden egyéb finom viselkedés, amit próbálok neked
megtanítani, mindmind hatalommal bírnak.
– Nem! – szakadt ki belőlem a tiltakozás, és elrántottam a
fejem. A hideg futkosott a hátamon amint ránéztem; a keze
még mindig felém nyúlt, nekem pedig hevesen vert a szívem.
– Nem akarom!
Nekem ebből nem kell semmi – nem kell!
Anyám keze lehullott. Hozzá hajoltam, és a fogaim közt
szűrtem a szót. – Ez nem én vagyok, nem az én életem, mikor
fogod már fel végre?
– Nem – mondta, és lehervadt az arcáról a mosoly. –
Persze, hogy nem akarod. Mert te inkább farkasszemet nézel a
tükörképeddel, és addig sértegeted magad, míg mindez
önmagad elleni gyűlöletbe fordul át. – Megrázta a fejét, és
figyelmesen tanulmányozta az arcomat. – Mit meg nem
tennél? Mit meg nem tennél érte, hogy igazi boszorkány váljék
belőled?
Igazi boszorkány… visszatérnék nagyanyámhoz, ő
megtanítaná nekem mindazt, amit tud, a hajók szerencsésen
hazatérnének, és mindenki szeretne. Így aztán nem
ölhetnének meg; le tudnám állítani a folyamatot, bárhogyan is,
hiszen egy Roe boszorkányt nem lehet elpusztítani. És a
rakparton majd mindenki barátságos lesz velem, anyámnak
soha többé nem lesz felettem hatalma – mit tennék
mindezért? Mit meg nem tennék mindezért?
– Bármire képes vagyok – leheltem. – Bármire.
Anyám ajka megrándult, az egyik széle a hosszában
végigfutó forradás felé görbült, ettől úgy tűnt, mintha
kettészelték volna az arcát. Egészen közel hajolt hozzám, olyan
közel, hogy hallottam szapora lélegzetvételét, mire az én
szívverésem is felgyorsult.
El fogja mondani?
Most fogja elmondani, mi mindent kell megtennem, hogy
boszorkány legyek?
– Az túl nagy ár érte, Avery – suttogta.
Egy pillanatig meredten bámultunk a másikra, aztán anyám
pillantása a tükörre vándorolt, és összekulcsolta a kezét a
mellkasán.
– Nézz csak bele – mondta gyengéden, kék szemei
felragyogtak, én pedig visszafordultam a tükörképemhez. A
frizurám, mint egy finom úrilányé: tökéletes, ízléses, elbűvölő.
Életemben először úgy festettem, mint aki valóban ehhez, az
általa teremtett világhoz tartozik.
– Milyen elbájoló arc! – mondta, és az enyémet kellett, hogy
értse ez alatt, hiszen az övé már régóta nem volt az. – Milyen
okos, kellemes, gyönyörű lány! Tudod magadról, ugye?
Tehetséges vagy, intelligens, és olyan sok mindent elérhetnél.
A legjobbat érdemled, csakis a legjobbat! – Ajka mosolyra
húzódott, kezét a vállamon nyugtatta, s még mielőtt bármit is
felelhettem volna, megfordult és kiment a szobából,
hátrahagyva parfümjének levendulaillatát a levegőben és a
bőrömön.
Néztem anyám távolodó alakja után: résnyire szűkült
szemmel bámultam az ajtófélfát, amin kilépett, a kezeim
remegtek. Percekig tartott, míg eszembe jutott, valójában
miért is jöttem ide, majd gyorsan megfordultam, és felkaptam
a hajkefét.
– Jaj, ne! – suttogtam, mert a sörték között a saját fekete
hajszálaim kígyóztak, és képtelenség volt megkülönböztetni
anyáméitól. Ez így használhatatlan.
Ledobtam a hajkefét, mely tompa puffanással fogott padlót,
majd ujjaimat az öltözőasztalnak támasztva előrehajoltam, és
alaposan megnéztem magam a tükörben.
Mit művelt velem anyám?
Bár sohasem láthattam tisztán az arcát, és annak ellenére,
hogy az ő szeme ragyogó kék, míg az enyém világosszürke, itt
álldogálva a szobájában, fejemen az általa kreált frizurával,
rájöttem, mit is tett velem. Nem elegáns ifjú hölgyet varázsolt
belőlem, hanem a fiatalkori önmagát alkotta újra.
Jóllehet nagyon fájt, mégis kitéptem a hajamból a fésűket,
kibontottam a fonatokat és csigákat, és addig meg sem álltam,
míg hajtűk nem borították a padlót. Akkor aztán összevissza
karcoltam, elpusztítottam azt a lányt a tükörben.

Másnap átmentem Monsieur Dubiard lakásába, hogy


találkozzak Tane-vel.
– Nos? – kérdeztem tőle, mire ő felnézett.
– Ennél alkalmasabb dolgot nem találtál? – Azzal a magasba
emelte a finom szövésű, hímzett zöld sálat, az egyetlen olyan
személyes holmit, amit érdemesnek ítéltem elhozni.
– Miért, mi a baj vele? – kérdeztem, majd karba tettem a
kezem. Előző éjszaka sem tudtam aludni, és ez már az ötödik
álmatlanul töltött éjjel volt a sorban (már az ötödik, és még
mennyit kell átvirrasztanom a rémálmom miatt?), éreztem is,
ahogy a fáradtságtól megfeszülnek az idegeim, és a közelgő
jövőbeli eseményekre emlékeztetnek. – Anyámé.
– Nekem nem úgy tűnik, mintha bárkié is lenne. – Tane
kiterítette a padlón a kelmét, ami csillogni kezdett a
napfényben. – Nem vagyok benne biztos, hogy működni fog a
mágia.
– Azért tehetnél egy próbát.
Felsóhajtott. – Igen, megpróbálom. De te inkább ülj le!
Idegesít, ahogy fel-alá járkálsz a szobában.
Szoknyámat magam alá gyűrve leültem, ő pedig felkapta a
sálat. Mellette feküdt nyitva a tarisznyája, amiből előhúzott
egy vékony zsinórt – hasonlót, mint amiből a talizmánom
készült. Tane ajka mozgott, s bár nem értettem, mit mormolt,
éreztem, ahogy vibrál körülötte a levegő, és megtelik néma
várakozással, mint minden varázslás előtt.
És akkor újra nagyanyám házában voltam, a kiságyon
üldögéltem, és figyeltem, mivel foglalatoskodik. Kezeim
utánozták a kezei mozgását: egy kagylóért nyúlt, majd
homokkal áttörölgette, a kisujjával lassan dörzsölte rajta a
homokszemeket. Szoktam neki segíteni, miután megmutatta,
hogyan tegyünk kötést a szélre – nem a talizmánok
elkészítésében, hanem az előkészületeknél: lekapargattam a
kagylókat, vagy kitépkedtem a madarak tollát – és annak
ellenére, hogy nem tudtam, hogyan hozhatnám működésbe a
varázserőmet, pusztán a ténytől, hogy mellette lehetek, míg
munkálkodik, erőre kaptam, tudatomra ébredtem, bizsergett
a bőröm. Nagyszerű és helyénvaló érzés volt, és mosolyogva
gondoltam az eljövendő napra, amikor belőlem is igazi
boszorkány válik.
Most azonban, amint Tane-t figyeltem, a bennem élő vad
ordított, és kitörni vágyott. Legszívesebben kitéptem volna a
fiú kezéből a talizmánt, és magam foglalkoztam volna vele,
még ha elképzelésem sem volt, hogyan. Egyszerűen nem
bírtam láncra verni magamban az erőt, felizzott az ereimben.
Mint éhező, de enni képtelen ember a terített asztalnál;
kezeim lekötözve, bőröm kegyetlenül viszket, mégsem
vakarózhatok. Mindennél jobban akartam – a mágiát! Elakadt
a lélegzetem, égett a bensőm, míg végül megelégeltem az
üldögélést: felugrottam, és fel-alá kezdtem járkálni, nem
törődve azzal, mit szól hozzá Tane.
Aztán az ablakhoz siettem, feltéptem a szárnyait, és mélyen
belélegeztem New Bishop füstös-sós levegőjét.
– Minden rendben? – kérdezte Tane, mire sietve
bólintottam. Aztán kihajoltam az ablakon, mélyeket
lélegeztem, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a
mögöttem sistergő mágiát. Hamarosan, hamarosan, intettem
magam nyugalomra. Hamarosan nagyanyám házában leszek,
és elsajátítom, miként gyakoroljam a saját mágikus
hatalmamat. És amikor végre valahára boszorkány leszek, a
rémálmaim megszűnnek, a jövőmet és az egész sziget jövőjét
biztonságban tudhatjuk. Hamarosan. Felsóhajtottam.
Hamarosan.
– Kész? – kérdeztem feszült, csikorgó hangon.
– Azt hiszem. Bár nem vagyok biztos benne.
Megfordultam. A sálat gombóccá gyűrte, zsineggel
átkötötte, és számtalan apró tengerészcsomóval rögzítette.
Már éreztem is a varázserőt, Tane varázserejét, ami a sálban
rejlett.
A szerencsetalizmán esetében a mágia berántott, furcsán
megcsömörlöttem tőle. Most azonban titokzatos és
felismerhetetlen maradt.
– A te népednél ez a szokás járja? – vontam fel kérdőn a
szemöldököm.
– Próbáld fel!
Felém nyújtotta, mire megtorpantam. Óvakodj az idegen
mágiától, ez a kezdetleges bűbáj mindenesetre furcsa, a
nedves kacsok a csuklóm köré fonódtak, mint valami olajos,
félig döglött dolog, ennek ellenére elvettem Tane-től a sálat.
– Nos? – kérdezte. Ránéztem, majd erősen szorítottam a
sálat, és megrándult az arcom, amint a bűbáj beférkőzött a
bőröm alá.
– El kell képzelnem, ahogy épp nagyanyámhoz igyekszem –
mondtam. Óvatosan tettem néhány lépést előre, de nem
történt semmi – sem kimerültség, sem pillanatnyi kihagyás.
– Működik? – kérdezte Tane izgatottan.
– Várj egy kicsit. – Lehunytam a szemem, kizártam a
külvilágot: a kezemben vibráló mágikus erőt és Tane szapora
lélegzetvételét a hátam mögött. A kunyhó. Nagyanyám.
Elképzeltem, ahogy elhagyom ezt a szobát, elhagyom New
Bishopot, végigfutok a parton, egyenesen nagyanyám karjaiba.
Vizionáltam, hogy elmesélem neki az álmomat, a megölésemet,
és hallottam, ahogy csitít, hogy megtanít a praktikákra, és
majd biztonságban leszek.
Feltámadt bennem a remény, mindent elsöprően és
váratlanul, mire kezemben szorongatva a sálat,
előreszaladtam. Egy pillanatig úgy éreztem, Tane mágiája
körülölel, mintegy védőburokként óv, s már majdnem elértem
az ajtót, már nyúltam a réz ajtógomb felé, amikor anyám átka
lecsapott rám, és körűlöttem sötétbe borult minden.
Arra ébredtem, hogy Tane fölém hajol; sötét bőrén átütött a
sápadtság, és fénylett rajta a verejték.
– Avery! – lehelte a nevemet. Felültem, a fejem éktelenül
hasogatott, a tarkómnál pedig lüktetve sugárzott szét a
fájdalom. – Összeestél – mondta Tane izgatottan. – És
beütötted a fejed.
Olyan mély aggodalommal nézett rám, hogy kissé
elhúzódtam tőle – hirtelen támad figyelme váratlanul ért és
kényelmetlenül érintett.
– Jól vagy? – kérdezte, majd a homlokom felé nyúlt, én
viszont kitértem előle.
– Igen – válaszoltam feszülten. – Semmi bajom.
Hirtelen-váratlan felderült az arca, nekem pedig nem jutott
eszembe a családomból senki, aki ennyire aggódott volna a
horzsolásaim miatt.
– Akkor jó – mondta megkönnyebbülten, mire valósággal
tátva maradt a szám. Elvörösödtem, aztán rájöttem, hogy
Tane-nek nem sok oka van az örömre: a varázslás teljes
kudarcba fulladt, anyám átka nem tört meg, én New
Bishopban rekedtem, egyedül és védtelenül a rám leselkedő
veszéllyel szemben. Erre ő mosolyog, igen, mosolyog!
– Nem sikerült – mondtam, és a padlóra hajítottam az
összegyűrt sálat. Hevesen vert a szívem, de nem törődtem
vele; talpra kecmeregtem, majd a falon lógó, fényes
dagerrotípiákhoz mentem. A tükörképem nézett vissza rám,
én pedig óvatosan megemeltem a hajam, és oldalra igazgattam.
Egy kékeslila zúzódás éktelenkedett az arcomon, és bizony a
hajam sem tudta egészen eltakarni. Visszafojtottam egy
káromkodást. Ugyan mit fog gondolni anyám, ha észreveszi?
Hogy megpróbáltam kiütni magam?
– Ez a talizmán nem elég erős – jelentette ki Tane.
Rábámultam.
– Nyilván.
Csak állt, és engem nézett. – És a sál sem vált be. Nem
tudok mihez kezdeni az ilyen holmikkal.
– A nagyanyám tudott volna – csattantam fel. – Nem tettél
meg minden tőled telhetőt.
Tane egy darabig hallgatott. – De igen. Megpróbáltam –
mondta nyugodtan.
– Nem igaz, mert szándékosan csináltad rosszul! – A szavak
hirtelen törtek elő belőlem, még mielőtt átgondolhattam volna.
– Csak a bolondját járatod velem, amíg meg nem fejtem az
összes álmodat!
Tane állkapcsa megfeszült. – Ez nem igaz.
– Fogadjunk, hogy nem is értesz a mágiához – ziháltam. –
Azt hiszed, hogy amint anyám átka megtörik, én elhagyom
New Bishopot, te pedig sohasem fogod megtudni az álmaid
jelentését. Ezért próbálsz akadályokat gördíteni elém!
Résnyire szűkült szemmel néztem rá, és vártam a
reakcióját. Elültette bennem a reményt – ó, mennyire
gyűlöltem emiatt! Elhitette velem, hogy négyévnyi erőteljes
mágia egy tetovált fiú hatására semmissé válhat, hogy
megváltoztathatom a jövőmet, elkerülhetem az erőszakos
halálomat, és átvehetem nagyanyám tudását, még mielőtt
meghal. Dühös voltam rá, dühös voltam magamra, veszekedni
akartam, sikítani, hogy halljam, ahogy ő is perel velem.
– Magamra akarsz hagyni, amint megtöröm anyád átkát? –
kérdezte csendesen, nyugodtan.
– Úgy van – válaszoltam. Mintha gyorsan mondani akart
volna valamit, én feszülten vártam, hogy most kezd el majd
kiabálni, ehelyett azonban elmosolyodott, az ajka félmosolyra
húzódott, nekem pedig újból remegni kezdett a gyomrom.
– Nem hiszem – szólalt meg végül szelíden. – Te az a fajta
lány vagy, aki betartja a szavát. – Átvágott a szobán, lehajolt
az elhajított sálért, aztán a kezembe nyomta. Éreztem,
ahogyan anyám átka elsöpri Tane gyenge és kusza praktikáit,
illetve próbálkozásait. Belemélyesztettem az ujjaimat a sál
redőibe, mintha legalábbis darabokra tépném a mágia
nyomait.
– Biztos vagy benne, hogy meg tudod csinálni? – kérdeztem,
és közben a sálat néztem. – Mert ez most nem sikerült.
Tényleg tudsz nekem segíteni?
– Igen. Hiszel bennem?
Tane arcára emeltem a tekintetem, és azt akartam
mondani, hogy, nem, nem hiszek. De tagadhatatlanul éreztem
magunk körül a mágiát – sokkal intenzívebben, mint amikor a
sállal ügyködött; a mágiát, mely talán elég erős lesz ahhoz,
hogy legyőzze anyám sötét üzelmeit. Felsóhajtottam.
– Igen. Holnap újból megpróbáljuk.
Tane bólintott, majd a vállára dobta a tarisznyáját. – Akkor
holnap.
Megvártam, míg léptei zaja a lépcsőn elhalkul, aztán én is
elhagytam a helyiséget. Még rengeteg dolgot át kellett
gondolnom a másnapi találkozónk előtt, kezdve azzal, hogy
keresnem kell egy megfelelőbb darabot anyám holmija között,
ám pár perc elteltével meglepetten állapítottam meg, hogy
valamennyi gondolatom, legyen az a munkával, a mágiával
vagy akár az átokkal kapcsolatos, ugyanazzal a képpel
végződött: Tane felszabadult, őszinte mosolyát láttam magam
előtt.
10. fejezet

ÉJJEL ÚGY ÉREZTEM, AZ ÁLMOM IMMÁRON A


SAJÁT
életét éli bennem, mintha nem lennék több egy léleknél, aki
betölti a bálna testét, és figyeli, átéli, ahogyan az elpusztul.
Az álmom csapdájában vergődve egyszer csak rájöttem,
hogy valamiről megfeledkeztem a boszorkánnyá válás
folyamatában: nem szeretek bálnákat öldösni.
Valójában, kifejezetten szeretem a bálnákat, főleg az
olajosan csillogó, erős, szürke testű bálnákat, melyek időnként
elúsznak nagyanyám háza előtt, és csak ott. A tengerészek
néha hatalmas, lomha állatnak nevezik őket („Tengeri tehén!”,
mondják nevetve. „Könnyű megölni a bálnákat!”), én azonban
tudom, hogy tévednek. Az általam ismert bálnák mind okosak,
gyorsak és harciasak.
Ha rajtam múlna, a Prince-szigeti férfiak a bálnák helyett
kevésbé hasznos állatokra vadásznának, mint például a
sirályokra, melyek képesek a magasból lecsapva kitépni az
emberek kezéből a finom falatokat, vagy éppenséggel a Great
Gray Slough felett fenyegető rajokban köröző, harapós
púposszúnyogokra.
Amikor a bálnákra gondolok, nem a levadászott, rémült, a
kétméteres lándzsáikkal támadó, tucatnyi erős férfi által
bekerített állat képe jelenik meg előttem. Nem szeretem
felidézni, ahogy a testük, a tüdejüket szétszakító szigonyok
miatt, a haláltusáját vívja; ilyenkor a halászbárkát maguk után
húzva szelik a vizet, olyan gyorsan és mániákusan, hogy a
bálnavadászok el is nevezték ezt „Prince-szigeti
szánkázásnak”.
Valahányszor elég közel kerültek a bálnavadászok az
állathoz, szigonyaikkal a hatalmas tüdők közti területet
célozták meg: azt a sebezhető, érzékeny pontot, melyet
minden irónia nélkül el is neveztek „az élet”-nek. Megcélozzuk
az életet, mondogatták. És a horoghoz temetjük a vasat.
Bár sohasem láttam még bálnaölést, kivéve álmomban,
mégis épp eleget tudtam róla: az orrnyílásán kizúduló víz
hirtelen vörössé változik. „Lobog a vörös zászló!”, kiáltják a
férfiak, vagy „Füstöl a kémény!”
Aztán a farkánál fogva a hajóra húzzák a bálnát, és
munkához látnak, lenyúzzák a bálnát az orrától a farkáig, akár
a gyerekek a narancsot karácsonykor. A fedélzeten hatalmas
kazán üzemel, valójában két üst, melyben a bálnazsírt
felolvasztják, ami később hordókba kerül. Egy bálnaölés után
legalább negyvenöt hordónak kell megtelni sűrű bálnazsírral –
csak így éri meg a vadászat.
Piszkos, mocskos munka ez, és a szigeten az emberek
többsége elismeri a létjogosultságát, mégis többre becsülik a
bálnát, amiből pénzt, likőrt és gyerekcipőket tudnak
előteremteni.
Én is így voltam vele.
Hiába gyötörtek újra meg újra rémálmok, tagadhatatlan,
hogy amennyire vágytam rá, hogy egy nap boszorkány legyek,
pont úgy vágytam arra is, hogy a hatalmammal ne öljek.

Másnap Monsieur Dubiard lakásában ujjaimmal doboltam a


padlón, miközben megpróbáltam Tane mondandójára figyelni.
Rajta volt a sor, hogy elmesélje az álmait, s bár kedvtelve
végeztem a feladatomat, aggódtam és zsémbeltem. Hiányzott
Tommy, a mosolya és a viccei. Hiányzott nagyanyám
vigasztaló, füstszagú ölelése. Még az álomfejtés sem tudta
lecsillapítani háborgó lelkem.
– Nos?
Felriadtam gondolataimból, és láttam, hogy Tane a naplója
fölött kérdő tekintettel néz rám.
– Nos… mi? – kérdeztem, mire magára erőltetett
nyugalommal a padlóra helyezte a naplót.
– Azt kérdeztem, mit jelent az álmom. Most látom csak,
hogy te nem is figyelsz rám. – Hűvösen mondta, csöppnyi
váddal a hangjában, nekem pedig megfeszültek az izmaim.
– Túl meleg van itt – mondtam, miközben a kezemmel
legyezgettem magam. – Képtelen vagyok összpontosítani.
Tane nem szólt semmit, hanem könnyedén felállt, aztán az
ablakhoz sétált, és felrántotta. Amikor visszaült a padlóra, rám
pillantott, és újból a kezébe vette a naplót.
– Így megfelel?
Válaszul legyintettem, mintha légycsapó lenne a kezemben.
Tane higgadtan, megfontoltan beszélt, kellemes, erős
hangon, mely ahhoz volt hasonlatos, mint amikor egy jól
megépített hajó törzsét az öklünkkel megkocogtatjuk. Erőt
merítettem belőle, és éreztem, ahogyan az álom egyre
világosabb jelentést nyer az elmémben, bár jelentéktelen és
rövid volt. – El fogod veszíteni a lámpásodat – közöltem vele,
és a beálló csendben, amíg Tane lekörmölt valamit a naplójába,
pontosan olyan bizonytalannak és szétszórtnak éreztem
magam, mint a szeánszunk elején.
– Az micsoda? – kérdeztem előrehajolva. A bejegyzés alatt
egy nagy, sötét valami éktelenkedett, és átnyúlt az egész
lapon. Tane felvonta a szemöldökét.
– Ez az én naplóm – felelte, mire vágtam egy grimaszt, és
felé nyújtottam a kezem.
– Buta. Tudom. Úgy értem, mi az ott a lapon?
Egy pillanatra felemelte a naplót, és mintha védelmezően a
mellkasára akarta volna szorítani, én pedig eltűnődtem, vajon
túlfeszítettem-e a húrt, és most épp azon van, hogy
megmondja, ne üssem bele az orrom a dolgába. De aztán csak
vállat vont, vagy legalábbis úgy tűnt, majd széles mozdulattal
felém nyújtotta a naplót.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jól rajzolsz – jegyeztem meg,
amikor megszemléltem a gyönyörű kis rajzokat; mind
tökéletes, kidolgozott és vibráló volt.
– Miért is kellene tudnod róla? – felelte, és kibámult az
ablakon.
Átlapoztam a naplót, először gyorsan és szinte félve attól,
amit látok és tapintok: spirál formájú kagylók, jellegzetes
szárnyú sirályok és csontmetszetek sorakoztak benne. Néhány
oldal után azonban lehullott a kezem, és éreztem, ahogy a
szívverésem is lelassul. Csak ámultam-bámultam.
Láttam már természetrajzkönyveket és míves
csontmetszeteket, melyeket a tengerészek hoztak haza
útjaikról, de ez itt valami egészen más volt, más világszemlélet.
Egy férfit ábrázoló képhez lapoztam, még sohasem láttam
ilyet: túlzó kontúrok, a valóságtól elrugaszkodott formák
jellemezték. A képen a férfi egy tányér étel fölé hajolt, szeme
félig lehunyva a kimerültségtől, az éhségtől vagy a
megkönnyebbüléstől. A kezei, a valószínűtlenül hosszú ujjai
vannak a fókuszban, jóval nagyobbak, mint a valóságban,
mintha külön életet élnének. A férfi bizonyos mértékig egy
szörnyetegre emlékeztet, szögletes formáival,
meghosszabbított csontjaival mégis volt valami nagyon is
életszerű ebben a rajzban, valami, amitől az összes skicc,
festmény és rézkarc, amit életemben láttam, jellegtelenné és
tartalmatlanná vált.
– Te… nagyon ügyes vagy. – Képtelen voltam levenni a
szemem a képről.
Egy másik rajzhoz lapoztam, ahol egy férfi egy faláda szélén
ücsörgött. A lábainál, egészen pontosan nekidőlve annak, egy
másik, fiatalabb tengerész hevert lehajtott fejjel, bokáit lazán
átvetve. A férfiak, vagy inkább fiúk, meghittséget árasztottak,
és egymással is olyan fesztelenül viselkedtek, mint ahogyan a
kutyakölykök vagy a cicák törleszkednek.
Egy újabb képen egy sirály repült a napnyugtában a felhők
felett. Egy másikon egy bálna lógott fejjel lefelé egy hajó
fedélzetén, és csöpögött belőle a vér, a víz és az olaj. Lapoztam
egyet, mire kezek, bálnák, és hajók részletei tárultak fel
előttem, aztán csontok, kampók, valamint arcok, melyek épp
sandítanak, meredten bámulnak vagy nevetnek. Azt hittem,
tudom, milyen lehet az élet egy halászhajón, de Tane rajzai
elbizonytalanítottak. Sokkal magányosabbnak tűnt, mint
gondoltam. Idillibbnek, mint hittem. Erőszakot, szépséget,
izgalmat és bánatot véltem felfedezni. Ez a fiú pedig képes volt
mindezt megragadni, és megörökíteni, olyan kézügyességgel és
látásmóddal, ami lenyűgöz.
Szerettem volna még hosszasan a kezemben tartani a kis
könyvet, hogy alaposan elmerülhessek ebben a világban és
életformában, de érzékeltem Tane türelmetlenségét és
nyugtalanságát: egy számára becses holmit bitoroltam. Így
aztán behajtottam a naplót, és visszaadtam neki.
– Mégis hogy csináltad? Ki tanított téged rajzolni? –
tudakoltam.
– Én magam – válaszolta.
Számtalan kérdést szerettem volna még feltenni – hogyan
volt képes ilyen élethű, szinte nyers ábrázolásmódra? Az
életből vette a témáit? Vagy a fantáziája szüleménye? Van
még több rajza is? – de nem úgy tűnt, mint aki szívesen
cseverészne; tekintetét lesütötte, és a naplóra szegezte, a
kezén megfeszültek az inak.
– Én még sohasem láttam ehhez foghatót – mondtam, mire
ő idegesen dobolt az ujjaival a könyv borítóján.
– Ugyan, csak… firkálgattam, hogy elüssem valamivel az
időt.
– Nos. – A szám szélét rágcsáltam. – Nekem tetszenek.
Nagyon is. Igazán… jól sikerültek, tudod? Anyám folyton a
művészetekről fecseg, szerinte csakis a legtisztább,
legfinomabb szellemekből válnak művészek. Nem gondoltam
volna, hogy egy magadfajta így képes rajzolni.
Tane szemöldöke a magasba szaladt. – Egy magamfajta? –
firtatta, mire ingattam a fejem.
– Nem, egyáltalán nem így értettem – hanem úgy, hogy te,
aki nem tanultad az iskolában, mégis ilyen magas szinten tudsz
rajzolni.
Tane egyre csak bámult rám, én pedig kifújtam a levegőt, és
azon töprengtem, hogyan tudnám érthetőbben kifejezni
magam.
– Én nem… Anyám folyton kiállításokra cipel, és azt
magyarázza, hogy… az egésznek a lényege a szépség és a
kellem… De azok a festők, akiket anyám kedvel… virágokat
meg lovakat festenek. Mindegyik kép mutatós, és derűs és…
egyforma. A tieid viszont keresetlenül egyszerűek.
– Ó – felelte kissé kényszeredetten.
– Jaj, nem – az egyszerűt úgy értem, hogy jobbak a képeid,
mint a kiállításokon láthatók. Olyannak mutatják az életet,
amilyen, mindenféle cicoma és szépítés nélkül. –
Felsóhajtottam, és megdörzsöltem a halántékomat. – Anyám
kedvenc festményei egy kaptafára készülnek, és jó rájuk nézni,
mert dekoratívak, de olyasvalamit akarnak ábrázolni, ami nem
létezik. Anyám állandóan azt szajkózza, hogy a
műalkotásoknak az életet kell tükrözniük, én meg erről azt
gondolom, hogy valójában azt szeretné, ha az élete olyan lenne,
mint egy csodás festmény. És én csak most jöttem rá, hogy
fordítva is lehet nézni a dolgokat… úgy értem, egy rajz képes
megragadni egy pillanatot a valódi világból.
Megint kifújtam a levegőt, gyorsan és kétségek között. Tane
meg sem mozdult.
– Eddig azt hittem, tudom, milyen érzés… neked és
mindazoknak, akik a Prince-szigetre jönnek, de… Te mutattad
meg nekem igazából. Érted, miről beszélek? Szerintem nem
gondoltam bele, hogy milyen is lehet ott kint a nyílt tengeren,
a rajzaid viszont… – Behunytam a szemem, és felidéztem az
egyik rajzot: egy fiú az arcát egyik kezébe temeti, mintha
sírna, míg a másikkal a kötélzetet markolja, így sugallva
elesettséget, ugyanakkor erőt is. – A rajzaid felnyitották a
szemem – most már olyannak látlak benneteket, amilyenek
valójában vagytok. – Újból megráztam a fejem, mert még
mindig nem voltam biztos benne, hogy érthetően fejeztem ki
magam, de Tane olyan sóvárogva és sürgetően nézett rám,
hogy egészen elképedtem. Gyámoltalanul kinyújtottam felé a
kezem. – Én csak… köszönöm. Hogy megmutattad.
A beálló csendben hallani lehetett az óra ketyegését. Tane
továbbra sem mozdult, hanem csak a naplóját szorongatta.
Hirtelen úgy éreztem, ostobaság volt a részemről megnézni a
rajzait, mintha a legféltettebb titkait lestem volna ki, és már
azon voltam, hogy bocsánatot kérek tőle, amiért magamra
haragítottam, amikor észrevettem, hogy óvatosan a padlóra
helyezi a naplót, és kinyitja ott, ahol épp tartottunk az
álomfejtésben.
És aztán felvillant a jól ismert, napsugaras mosolya.
– Nagyon szívesen – szólalt meg végre, majd felkapta a
ceruzáját, a papír fölé tartotta, és ragyogó szemével mohó
pillantást vetett rám. – Akkor folytathatjuk?

Ha épp nem Monsieur Dubiardnál tartózkodtam, úgy


éreztem, minden egyes másodperc ólomlábakon vánszorog, és
legszívesebben rohantam volna Tane-hez, a munkánkhoz.
Tane erőfeszítései ellenére sem sikerült megtörni anyám
átkát. Az első kísérletünk után egy héttel tettünk egy újabb
próbát, ám csak annyit javult a helyzet, hogy Tane gyorsabban
elkapott, amikor elájultam. Valahányszor magamhoz tértem a
mágiát követően, az ő aggódó arcát láttam fölém hajolni,
mindig bocsánatot kért, bátorított, nekem pedig ilyenkor
összeszorult a szívem. Hiszen annyira igyekezett, és
kedveltem is őt! De a varázslások nem vezettek sehova, és túl
sok volt már részéről a kifogás.
Ami az álmait illeti, ott is csak egy helyben toporogtunk:
átnéztük az első hónapot, és a legígéretesebb dolognak azt
tűnt, hogy ki fog próbálni egy új borbélyt a szigetünkön.
– Meg kell találnod azokat az embereket – mondta Tane az
utolsó találkozónk után, határozottan és bizakodóan, de azt is
láttam rajta, hogy össze van zavarodva és ideges. Azért, hogy
én
lehessek a következő boszorkány, fejeztem be a gondolatot
magamban.
Nagyon szívesen töltöttem volna a szabadidőmet Tane-vel,
hogy még több tudásra tegyek szert, de a szobájában
történtek óta anyám újult érdeklődéssel fordult felém, és
igyekezett a napjaimat telezsúfolni mindenféle előkelő
elfoglaltsággal.
– Ó, mily édes illat! – kiáltott fel anyám elragadtatva,
miközben végighurcolt egy kerten, ahol a virágok szinte
katonás rendben sorakoztak az ágyásokban. – Hát nem
elbűvölő, Avery?
Másnap, egy szalonban rendezett koncerten, amin csak úgy
nyüzsögtek a hölgyek, és a zongoristát megszégyenítő
hangerővel suhogtak fel-alá sátorméretű ruháikban, egyszer
csak azt hallom:
„Hallgasd ezt a zenét, Avery!”
Akárhova mentünk, előbb-utóbb felcsendült, hogy „Kóstold
meg ezt a bort!”, vagy „Tapogasd meg ezt a bársonyt!”, netán
„Hát nem csodálatos?”, mintha nekem erre tapsikolnom
kellett volna az örömtől, mintha nem mondtam volna el
ezerszer, hogy nem érdekel ez sem, az sem, meg amaz sem.
Anyámnak amúgy szelektív hallása volt, amit a lelkész
mellett fejlesztett ki, ugyanis, ha nem az időjárás vagy a
ruházat került szóba, egyszerűen elengedte a füle mellett, és
derűsen mosolygott hozzá.
– Nézd csak! – Ekkor épp egy magántárlaton voltunk,
anyám pedig egy fehér ruhás lány portréjához cibált.
Elizabeth Greengrass, olvastam az apró betűs feliratot a
festmény mellett, és elámultam a látványtól, mert a lány
szinte életre kelt a képen. Kecsesen ült, mint egy hajas baba,
kezei az ölében nyugodtak, lábait a szoknyája alá húzta, ruhája
állig begombolva. Harmónia, törékenység és finomság áradt
belőle.
Eltűnődtem: vajon hogy mutatna kibontott hajjal? Vagy ha
kacagva? Hogy festene, amikor végigszalad a hallon, vagy
eszik valami finomat, vagy épp hajat mos?
Számtalan egyéb módon ábrázolhatták volna Elizabeth
Greengrasst, és valamennyi jobb lett volna, mint ez a beállítás:
mereven bámul ki a képből, keze az ölében, szája csukva.
– Gyönyörű, ugye? – kérdezte anyám, és a karomra tette a
kezét.
– Igen – feleltem, mert valóban az volt. De ez volt az
egyetlen szépség, amit anyám értékelt: keretek közé szorított,
és felszínes.
Hazatérve, éjjel, bálnatestem a hideg vízbe csusszant, a
tengerészek sötét arcát láttam magam előtt, késeiket a
mellkasomba mélyesztették, mire elakadt a lélegzetem, és a
saját véremben fulladoztam, és megpróbáltam minél tovább az
álmomban maradni, hátha elém tárulnak további részletek is.
De megint csak a szokásos rémképek törtek rám: meg fognak
ölni, és a figyelmeztetés egyben sürgetés is, egyfajta vészjelzés.
Nem hozza tudtomra halálom időpontját, de egyértelművé
teszi, hogy lassan, de biztosan lopakodik felém; nem évekről,
hanem talán hetekről van szó.
Éjszaka, alvás helyett újult erővel vetettem magam a
kísérletezgetésbe. A szekrényemből előhúztam az innen-onnan
összeszedegetett csecsebecséimet, és próbálgattam
működésbe hozni a varázserőmet. Émelyítően édes ámbrát
dörzsöltem a bőrömre; ezt a viaszos anyagot a bálnákból
nyerik, és a belőle készült parfümöt aranyárban mérik.
Bekentem magam a bálnaolajjal, aztán kioldottam a fűzőm
hosszú, rugalmas bálnaszaruszalagjait, hogy elfedjék a karomat
és a bokámat. Pörögtem-forogtam, mégsem történt semmi:
maradtam az a hétköznapi lány, akiben bár tombol a mágia,
kitörni mégsem tud.
Éjszakáimat ezután félálomban töltöttem, a Roe családról és
annak örökségéről elmélkedtem, életük nyitott könyv volt
számomra, hiszen nagyanyám esti mese helyett esténként
róluk beszélt.
– Mesélj nekem a dédanyámról – kérleltem őt, miután
befészkeltem magam a kicsi ágyamba, és az államig húztam a
takarót.
– Almiráról? Vagy Francesre gondoltál?
– Almiráról. Aki minden nyelven beszélt.
Nagyanyám ilyenkor elmosolyodott, mert Almira az
édesanyja volt, akit szeretett, és hiányolt, és aki jó boszorkány
volt, okos és erős; az a Roe boszorkány, aki elhatározta, hogy a
családunkban mindenkinek meg kellene tanulnia a
tengerészek keveréknyelvét, ami francia, portugál és spanyol
kifejezésekből áll, s ezért összeállított nekünk egy afféle
nyelvkönyvet. A tanulóidőm alatt nagyanyám ragaszkodott is
hozzá, hogy tanulmányozzam a kis gyűjteményt, így aztán, ha
beállított hozzánk valaki azzal a kérdéssel, hogy „No quisiera
ahogarme? Tiene usted un amuleto para eso?, azt feleltük,
„Por supuesto, senor. Tome asiento por favor.”
De más nyelvek is megtalálhatóak a könyvben, mint például
a madaraké, a macskáké vagy akár a szöcskéké. Bármi, ami
képes volt hangot kiadni magából, dédanyám számára
jelentéssel bírt, nagyanyám pedig beleszőtte az emlékeibe a
tündérmeséket és a szigetek folklórját is, és még ha nem is
tudtam megkülönböztetni egymástól a valódi és a kitalált
történeteket, számomra valamennyi csodálatos volt.
– És a városban mindenki azt hitte, hogy a kiskutya
megveszett, Almira viszont azonnal tudta, hogy szegénykének
fájt a tappancsa, ezért morgott meg mindenkit, aki megpróbált
közelíteni felé! – mondogatta nagyanyám, én pedig kacagtam.
Ott volt Almira a nyelvismeretével és a könyvével. Ott volt
Frances, aki bármelyik növényről vagy ásványról rögtön meg
tudta állapítani, mire jó, és azt is tudta, mi az ellenszere a
láznak vagy éppenséggel a mélabúnak. Ő is elkészített egy
könyvet, mely telistele volt gyönyörű, élethű rajzokkal, mintha
valaki egy csokornyi vadvirágot szórt volna szét az oldalakon.
Akkor vettük elő a könyvet, amikor az emberek kisebb
panaszokkal fordultak hozzánk – manapság inkább a New
Bishopban működő patikába mennek –, én pedig gyakran
nézegettem a satírozott, kidolgozott rajzokat, és olvasgattam
Frances pókháló finomságú kézírását, mely szerint
„Negyedóra hosszat főzzük sós vízben, majd tekerjük
vászonba, végül facsarjuk ki, és hagyjuk száradni.” Minden
egyes rajz mellett a H.K. monogram díszelgett, s mikor
rákérdeztem az eredetére, nagyanyám elgondolkodva
megjegyezte, hogy Frances udvarlójáé lehetett. Nem vettem a
fáradságot, hogy az ükapám felől érdeklődjem, feltehetően
azért, mert tudtam, hogy úgysincs jelentősége. A Roe
családban ugyanis a nők nem mentek férjhez, így nem is
vettek fel más nevet, és kivétel nélkül lányokat szültek.
Engem pedig csak a felmenőim érdekeltek, nagyanyám pedig
elmondott róluk mindent, amit tudott.
Frances anyja, Martha képes volt mások gondolataiban
olvasni, és ebben különbözött Lenorától, aki az első, Prince-
szigeten született Roe boszorkány volt, ő ugyanis
megváltoztatta vagy akár ki is törölte az emberek emlékeit, de
csak az illető beleegyezésével. Ezzel az adottságával nagy
népszerűségnek örvendett az özvegyek körében, de még nála
is túltett a lánya, Abigail, aki médiumként halottakkal
társalgott. Abigail lánya, Ida méltán lépett anyja örökébe:
képes volt megnézni, ki mit csinál az adott pillanatban, legyen
a világ bármely pontján is, feltéve, hogy az illető személyes
holmiját tartotta a kezében. A szigeten mind a mai napig így
dorgálják meg a csintalan gyerekeket és a tivornyázó
tengerészeket: „Jól vigyázz, a Roe boszorkány látja, mit
csinálsz!”
És persze ott volt Madelyn, a legelső Roe, aki Lenorával
viselősen érkezett a Prince-szigetre. Az első telepesekkel jött,
és képes volt parancsolni az állatoknak. A helyi legenda szerint
Madelyn olyan volt, mint a többi lány, nem ismerte a mágiát.
Egyesek szerint Britanniából származott, míg mások úgy
vélekednek, hogy francia volt, tény, hogy fellopakodott egy, az
Újvilágba induló hajóra, várandósan. Az úton hatalmas viharba
kerültek, a hajó darabokra tört, és Madelyn a tengerbe zuhant.
Amikor már azt hitte, eljött a vég, egy bálna emelkedett ki a
vízből, a hátára vette őt, és mérföldeken át úszott vele,
mígnem a Prince-szigeten biztonságba helyezte.
Ők voltak tehát a Roe asszonyok, erősek, különösek,
hatalmasok mind, és nekik köszönhető, hogy a szigetünk
biztonságos és virágzik.
Ezek a nők úgy nőttek fel, hogy tisztában voltak
életcéljukkal, és elköteleződtek a Roe-hagyományok mellett.
Továbbvitték azt, és a jövő nemzedéke számára örökül
hagyták: könyveket például vagy ruhákat, karcolható
kagylókat vagy új módszereket a halászatra, netán
feljegyzéseket arról, miként vélekedtek rólunk a szigetlakók.
Nem hagyhatom cserben a Roe boszorkányokat.
– Mesélj még – kérleltem nagyanyámat. – Mondj el róluk
mindent! – Ő pedig megtette.
11. fejezet

EZ ITT MICSODA? – MEREDTEM EGY OLDALRA TANE


vázlatfüzetében, melyen egy madár rajza díszelgett; kecses,
színes állat volt, ívelt, kifinomult csőrrel.
Tane felpillantott a jegyzeteiből. Ez volt köztünk az
egyezség: azokon a napokon, amikor anyám átkának levételén
dolgoztunk, Tane elhozta magával a vázlatkönyvét, hogy
közben nézegethessem. Ez megóvott attól, hogy csak
lézengjek, és elvonjam a figyelmét az aggodalmas
kérdéseimmel, ráadásul a rajzoktól olyan nyugalom szállt meg,
melyet soha azelőtt nem éreztem. Ha néhány percre is, de
elfeledtették velem a rémálmaimat, anyámat, nagyanyámat,
de még a boszorkányságunkat is. Tane-nek tucatnyi
vázlatkönyve volt, némelyik gyönyörű bőrborítású, míg a többi
nem más, mint kötegnyi papír vékony kartonlapok közé
préselve.
Imádtam valamennyit, az energiáit, a kifejezésmódját.
Sokszor nem ismertem fel, mit is ábrázolnak – hiába láttam
életemben már ezerszer ilyen embereket és tárgyakat, nem
abból a nézőpontból szemléltem őket, amelyből Tane, ettől
pedig tapasztalatlannak éreztem magam, mint aki rászorul az
útmutatásra. A fiú iránt is kezdtem másként érezni. Tommytól
eltérően nem nevettetett meg; nagyanyámtól eltérően nem
enyhített a kívülállóság érzésén; és mégis, ha csak a közelében
lehettem, a bűvkörében, ha a fülemben csengett a hangja, ha a
rajzait tarthattam a kezemben, teljesen elvarázsolt…
lecsendesített. Pedig azelőtt ritkán voltam csendes.
Ráböktem a madár képére – a legtöbb rajz magabiztos,
erőteljes volt, ez azonban agyonkarcolt, agyonjavítgatott. Tane
fura képet vágott, mintha valaki gyomorszájon ütötte volna.
– Nos, ez egy… papagáj – felelte, mire felvontam a
szemöldököm.
– Talán összevissza repkedett, mialatt lerajzoltad? Úgy fest,
mintha nem sikerült volna pontosan megörökítened.
– Emlékezetből próbáltam lerajzolni, mert már rég nem
láttam. Már… nem él.
– Te ölted meg? – Egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a
távoli szigetekre érkező tengerészek leöldösték, aztán
megkóstolták az egzotikus állatokat. Egyszer találkoztam is
egy csapatnyi tengerésszel, akik megesküdtek rá, hogy az
óriásteknős húsa olyan finom és porhanyós, akár a pulykáé, a
páncéljuk pedig tökéletes tálként szolgál. De Tane megrázta a
fejét.
Kinyújtotta a kezét, és elvette tőlem a vázlatkönyvet. –
Szinte már megfeledkeztem róla – mondta. – A húgom
kedvence volt.
Elsötétült az arca, én viszont elpirultam. Elfelejtettem. Hát
persze, hogy voltak testvérei.
– Tane – mondtam, és felé nyújtottam a kezem, de nem
értem el.
Becsapta a könyvet, felnézett, és rám mosolygott. –
Szörnyű ez a rajz. El kellene dobnom.
Valószínűleg pofákat vághattam, mert nevetve így szólt:
– Semmi baj, Avery. Nem számít.
Én viszont már tudtam, hogy a rajzai igenis számítanak.
Magukon hordozták Tane személyiségjegyeit, a gondolatait és
az álmait, valamint a humora és a félelmei is megnyilvánultak
bennük. Miért is nem vettem észre eddig, hogy sohasem
készült rajza a családjáról és az otthonáról?
Átadta a naplóját, majd úgy tért vissza a munkájához,
mintha mit sem szóltam volna, én pedig tudtam, hogy könnyű
lenne ugyanígy tennem: végiglapozni a vázlatkönyvet, és nem
észrevenni a madarat, de a bensőm remegett, így aztán
letettem a naplóját a padlóra.
– Mégis mire emlékszel? Úgy értem… mennyire emlékszel
az otthonodra? – Elkomorodtam, amiért ilyen rosszul fejeztem
ki magam; azt szerettem volna, hogy tudja, nem muszáj
válaszolnia.
Nem akartam követelőző lenni.
Felvonta a szemöldökét. – Mint bárki más, élete első kilenc
évére.
– Többre nem? – Mikor nem válaszolt, ujjaimmal
nyugtalanul dobolni kezdtem a könyv fedelén. – Talán…
Megpróbáltad már… Esetleg megpróbálhatnál lerajzolni
valamit a ködös emlékeidből. Valami mást. Vagy… vagy
inkább valakit? – Nem is tudom, miért mondtam ezt,
valószínűleg azért – ahogyan ez később felötlött bennem –,
mert azt kívántam, bárcsak én is képes lennék úgy rajzolni,
akárcsak Tane, és megörökíteni a saját emlékeimet:
nagyanyám házát, a ház ablakait és nagyanyám kezét.
– Nem igazán – felelte szinte bocsánatkérően. Szomorkás
mosolyt küldött felém. – Elfelejtem az arcokat. Amikor
eljöttem, eszembe sem jutott, hogy memorizáljam őket –
bármelyiket is közülük.
– Miért nem?
Amint kiejtettem a szavakat, rögtön tudtam, hogy
elvetettem a sulykot. Tane tekintete újból a jegyzeteire
szegeződött, ujjai között átpörgette a lapokat.
– Későre jár, és tudom, hogy szeretnéd ezt megpróbálni,
mielőtt hazamennél. – Azzal talpra ugrott, kezében egy
összegabalyodott zsinórt tartott, egy pillanattal később pedig
én is felálltam. Felszólított, hogy nyújtsam ki a jobb kezemet, s
miután megtettem, a csuklómra kötötte a zsineget, és jó
néhányszor megcsomózta. Biztos kézzel dolgozott, látszólagos
nyugalommal, én viszont láttam, mennyire ügyel rá, nehogy
hozzám érjen, az ujjai a bőröm körül repkedtek, őt nem
éreztem, de a belőle áradó meleget és a felkavart levegő
fuvallatát igen.
Szünetet tartott, szemöldökét összevonta a koncentrálástól,
kezeit az enyém fölé – akár egy máglya fölé – tartotta. Már
nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, vajon végzett-e,
és talán meg kellene próbálnom újra eljutni a kunyhóba,
amikor rájöttem, hogy nem lélegzik.
A kezeim még mindig kinyújtva, tenyérrel felfelé az arca elé
tartva, ő pedig elmélyülten tanulmányozta, majd gyengéden
megérintette a görbületeket az ujja hegyével. Elakadt a
lélegzetem, ahogy elöntött a forróság a mágia erejétől – és tőle.
Lassan a zsinórral átkötött csuklóm felé araszolt, majd áttért a
karom belső felére, miközben reszkettem ujjai érintésétől.
Lenyűgözve, mozdulatlanul álltam, és vártam, mi következik
ezután.
Elfogott a nyugtalanság, vagy inkább kitört rajtam a
mohóság, nem tudtam eldönteni, pontosan melyik,
mindenesetre szerettem volna elhúzódni tőle, de a nevetés is
kirobbanni készült belőlem, és tudni akartam, mi folyik itt –
mégsem tettem semmit, csak vártam.
– Avery… – suttogta a nevem halkan, mint egy melódiát,
mire előtört valami a bensőmből, valami, aminek köze volt a
felgyorsult szívverésemhez és Tane érintésének tüzéhez.
Először fordult elő, mióta elhagytam nagyanyám házát, hogy
pontosan úgy éreztem magam, mintha az ölében ülnék, és
átjárna a mágia, mintha a testem egyfajta csatorna lenne egy
hatalmasabb erő irányába, amit fel nem foghatok, és meg nem
állíthatok. De ez most nem mágia volt, hanem valami más, és a
borzongás újból átfutott rajtam, beleremegtem, és valamiért
felébredt a haragom.
Elrántottam a karom Tane érintése elől. Hiába nyúlt felé,
csak a levegőt markolta.
– Gondolod, hogy hatásos lesz? – kérdeztem élesebben és
gyorsabban, mint ahogyan általában beszélni szoktam. Nem
tetszett az egész, tele voltam feszültséggel, az adrenalin
magasra szökött az ereimben, akárcsak a rémálmaim után
közvetlenül; mellkasomban dörömbölt a szívem, a fejem pedig
tele volt ijesztő gondolatokkal.
– Neked… – Elhallgatott, hunyorgott, aztán a fejét ingatta. –
Neked azzal kellene foglalkozni, hogy…
Nem vártam meg, míg befejezi. De alig tettem meg pár
lépést, az átok fekete hullámai végigsöpörtek rajtam.
Másodpercek, percek vagy talán órák múltán Monsieur
Dubiard lakásának padlóján tértem magamhoz, a fejem egy
párnán nyugodott, amit Tane kifejezetten ilyen alkalmakra
tartogatott. Aggódva nézett rám, és némi bűntudatot is látni
véltem rajta.
Felugrottam, és akkorát rúgtam a párnába, hogy átrepült a
szobán. – Ez meg mi volt? – kérdeztem, és nem voltam biztos
benne, hogy Tane mágiájára célzok, vagy netán valami másra.
– Nem elég erős a varázslásod. Még az utcán sem védene meg!
– Megteszek minden tőlem telhetőt – felelte Tane,
miközben beletúrt a sötét hajába. Mozdulatától összerándult a
gyomrom, nyugtalan lettem, és ennek egyáltalán nem örültem.
– Talán néhány hét múlva…
– Néhány hét? – Már a gondolatától is elállt a lélegzetem.
Nem is annyira a több hétig tartó álmatlanságot bántam, amit
a rémálmaim okoznak, inkább az keserített el, hogy ha nem
menekülök el hamarosan New Bishopból, nem élem túl az
előttem álló heteket. – Nekem már nincs annyi időm! Miért
nem szóltál, hogy ez ilyen sokáig tart?
Tane hallgatott, engem viszont nem érdekelt, hogy
igazságtalan vagyok vele. Nagyon haragudtam – haragudtam,
mert korántsem volt olyan jó a mágiában, mint hittem,
haragudtam anyámra, mert miatta kerültem ebbe a lehetetlen
helyzetbe, haragudtam azért, mert még mindig nem vagyok
boszorkány, így aztán megölhetnek, és végül magamra is
haragudtam, mert elhittem ennek a fiúnak, hogy segíthet
rajtam.
– Semmi baj – mondtam, és indulatosan kifújtam a levegőt.
– Így nem jutunk egyről a kettőre. Ha ennyire elhúzódik az
egész, nem veszem semmi hasznát. Nincs értelme folytatni. –
Azzal megfordultam, és elindultam az ajtó felé, de Tane
elkapta a csuklómat – aznap már másodszor! A belőle áradó
varázserő a bőröm alá kúszott, sokkal erősebb volt, mint a
mágiára tett kísérletei, legalább olyan intenzív, mint
nagyanyám varázsereje; de ha ennek a fiúnak ekkora hatalma
van, miért nem működik a talizmánja? Hiszen az életemről van
szó!
– Elég! – kiáltottam, és elrántottam a karom.
– Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül. – Mi a baj?
– Képtelen vagyok ezt folytatni. – Megráztam a fejem. – Ha
nem fog működni a varázslat, jobb, ha máshol töltöm a
maradék időmet.
Résnyire szűkült a szeme. – De hát miért ilyen sürgős? –
Elhallgatott, és kemény pillantást vetett rám. – Miről
álmodtál?
Összerándult a gyomrom. Tane-re néztem. – Hogyan…
– Emlékszem, mennyire zaklatott voltál az első
találkozónkon, ahogy elmagyaráztad, miként működnek az
álmok, és hogy senki sem változtathatja meg a jövőjét. –
Felemelte a kezét, ujjai szinte az arcomat súrolták. – És látom,
hogy kialvatlan vagy. Úgy festesz, mint egy tengeribeteg
matróz az első hajóútján.
Felém hajolt, én azonban elhúzódtam, és szorosan
összezártam az állkapcsom.
– Nos, így is jó – mondta Tane. – Nem kell mondanod
semmit, ha nem akarsz.
– Akkor ezt megbeszéltük. Az együttműködésünk
befejeződött.
De Tane nem szólt egy szót sem, nem is mozdult; egy
darabig néztem őt, miközben a szívverésemet hallgattam,
aztán megfordultam, és indulni készültem.
– Várj! Avery, várj!
De én csak a fejemet ráztam, konokul és határozottan,
mintha legalábbis a szavait akartam volna kirázni a fülemből, ő
azonban folytatta. – Várj! Én… én talán tudok egy megoldást.
A remény – ez az ostoba, naiv teremtmény, mely bennem
lakozott, hiába űztem el számtalanszor magamtól – felemelte a
fejét, és beleszimatolt a levegőbe.
– Ó, igen? És mi lenne az?
Tane nem nézett rám, bal szemöldöke alatt a halvány vonal
elmélyült, mint mindig, amikor komoly dolgokon töprengett.
– Említettem már neked, hogy a népem ismeri a mágiát –
mondta. – És űzi is. – Megrázta a fejét. – Illetve csak űzte. De
talizmánokat nem használtunk. Valójában még nem próbáltam
ki egyetlen varázslást sem.
Orromon át kifújtam a levegőt. – Miért nem?
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen kétségbeesetten
keresed a kiutat – válaszolta. – Ráadásul a népemnek tilos
megosztania a mágiát kívülállókkal. Viszont már senki sem
maradt közülük, hogy ezt ellenezné. – Megrándult az arca,
mintha ütés érte volna, de aztán nyugalmat erőltetett magára.
– Úgyhogy, ha szeretnéd, megpróbálhatom.
Majdnem rávágtam, hogy „Igen! Igen! Igen!”, de Tane
szavai elgondolkodtattak.
– Mégis miből áll a mágiád? – kérdeztem tőle óvatosan, és
még mindig nem engedtem szabadon a kitörni készülő
reményt. Tane kinyitotta a száját, aztán becsukta, majd
megint kinyitotta, és újra becsukta. Végül gyorsan kigombolta
a hosszú ujjú ingét – alatta trikót viselt, ami sok mosással
korábban fehér lehetett, aztán lerázta magáról az inget,
áthúzta a fején a trikót, én pedig lélegzetvisszafojtva figyeltem,
ahogy feltárul előttem a bőrén feketéllő, bonyolult
keresztvonalak szögletes labirintusa, mely a mágiától átitatva
izzott-égett.
És tudtam, anélkül, hogy elmondta volna, talán már az
elejétől fogva tudtam, honnan származik a teste körül lebegő
varázserő: nem belőle sugárzik, hanem a tetoválásaiból.
– Az én koromban többet kellett volna szereznem – mondta
halkan. – De nem maradt rá idő.
Nem bírtam megszólalni – tekintetem mohón tapadt az
elém táruló képre. Elég időt töltöttem a kikötőben ahhoz, hogy
hozzászokjak a felgyűrt ingujjú férfiak látványához, nem úgy,
mint azok a butácska ifjú hölgyek, akik időnként feltűnnek a
Main Docknál leskelődni, aztán csivitelnek, és aprócska
kezeiket a szájuk elé kapva kuncognak. És mégis, életemben
most először voltam ilyen közel egy férfi meztelen
mellkasához, és azon kaptam magam, hogy a gazdagon tetovált
bőre alatt domborodó izmait és kirajzolódó bordáit
tanulmányozom; a teste még a műalkotásnak is beillő
tetoválásánál is gyönyörűbb volt.
Tudtam, hogy korántsem helyes egy félmeztelen fiúval
kettesben maradnom, és még az ajándékba adott bor sem
tartaná vissza Monsieur Dubiardot attól, hogy beáruljon
anyámnak, ha éppen most betoppanna, mégsem mozdultam.
Aztán lassan, remegve kinyújtottam a kezem, és ujjamat a
Tane szíve fölé rajzolt örvénylő alakzathoz érintettem. Mintha
villám cikázott volna át rajtam, erről aztán rögtön eszembe
jutott a bálvány, melyet nagyanyám kitiltott az otthonából, ám
ez alkalommal tenyeremet Tane mellkasához tartottam, és
éreztem, ahogy hullámokban tör utat a belőle áradó varázserő.
Nem volt nehéz rájönnöm, hogy ez a tetoválás a betegségektől
hivatott védeni őt.
– Rengeteg tetoválást ismert a népem, mindegyiknek más-
más jelentése és varázsereje volt – szólalt meg Tane enyhén
remegő hangon. – Mind elvesztek, örökre elvesztek. De ezek
itt – tárta szét a karját –, megmaradtak, én pedig ismerem a
hatalmukat. – Tett egy negyed fordulatot, és rábökött a
felkarján díszelgő furcsa alakzatra: tizenkét, körülbelül két
centiméter széles háromszögekből álló rácsozat volt, mely
csillagalakot formált, és egészében véve a hajózási térképekre
rajzolt iránytűre emlékeztetett.
– Ez az – mondta. – Ez itt képes megvédeni az átkoktól és
egyéb rosszindulatú mágiáktól. Azok kapják tőlünk, akik
értékesek számunkra, és segítségre van szükségük. A fiatal
nők a terhességük ideje alatt hordják, a vadászok pedig a
hosszú vadászatokon. Még a rosszulléteket is enyhíti.
– És te miért viseled? – kérdeztem tőle, akaratlanul is
suttogva.
Tane egy darabig elmerülten nézte a jelet, és hallgatott.
– A nővéreimtől kaptam, amikor elhagytam a szigetet. –
Felpillantott. – Hatalmas ereje van. Ha neked is lenne, anyád
varázsereje nem tehetne kárt benned. – Hirtelen elfordult,
felvette a trikóját, közben megfigyelhettem a lapockáin és a
gerincén végigfutó tetoválásokat is: erőt, hatalmat, szerencsét
és tudást sugalltak. Tane valóságos két lábon járó mágia volt.
– Miért nem mondtad el ezt nekem a legelső alkalommal? –
kérdeztem, mire megfordult, arcán csodálkozás tükröződött,
mintha arra számított volna, hogy dühös leszek, és nem
értette, hogy mindössze kíváncsi vagyok.
– Nézd, ez az én népem mágiája – felelte gyengéden. –
Kívülállók sohasem viselhették a tetoválásainkat, jóllehet sok
tengerész kérte tőlünk, amikor kikötöttek a szigetünkön.
Tetszetősnek vélték. Szerettek volna hazatérve, bőrünkön a
mi tetoválásainkkal büszkélkedni, de ezek nem díszek.
Jelentésük van, és ki kell érdemelni őket. – Tane az arcomat
fürkészte, barna szemét a bőréről visszaverődő fénysugarak
kékes-borostyánná változtatták. – Valami történni fog veled
boszorkánylány, valami, amire nem is számítasz.
Kiérdemelted, hogy tetoválást viselj.
12. fejezet

A SZIGETÜNK VILÁGÍTÓTORNYA EGY VICC.


UGYANAKKOR talány is, mivel már nem működik, de
valójában nincs is rá szükségünk. A tengerészek New Bishop
kikötőjét „tavacskának” nevezték, mivel csendes vizű, alig
hullámzik (természetesen nem véletlenül, hiszen Lenora Roe
úgy kétszáz évvel ezelőtt gondoskodott erről). Homokja, mint
a csillámpor, a hajók csak úgy siklanak rajta, és az a kapitány,
aki nem tud behajózni New Bishop mérföld széles kikötőjébe,
bizonyára részeg vagy vak (és mindenekfelett balszerencsés).
Ha a szigetemet kormányzó embereknek cseppnyi eszük
volna, áthelyeznék a világítótornyot egy olyan helyre, ahol
valami hasznát is vehetnék, például a Prince-sziget apró
halászfalvába, Weld Havenbe, mely a sziget délnyugati részén
található, valamivel a Great Gray Slough alatt, és nem messze
a hosszú nyúlvány előtt, mely a Roe-házhoz vezet. New Bishop
csendes vizéhez képest Weld Haven kikötője sziklás partú,
csorba fogú képződményként fogadja a hajókat és a fürdőzőket
egyaránt.
Kizárólag az apró, lapos fenekű halászszkiffek képesek
biztonságosan a nyílt tengerre navigálni, és ha még nem
történt hajótörés, vagy nem futott zátonyra hajó, az egyedül
annak köszönhető, hogy egyik kapitány sem olyan bolond,
hogy abban a kikötőben próbálkozzon.
Végül Prince-sziget lakossága úgy döntött, hogy felesleges
Weld Havenbe világítótornyot állítani, mivel tucatnyi, odvas
fogú halászon és a szélfútta arcú, karikalábú asszonyaikon
kívül más nemigen látná, viszont egy olyan előkelő várost,
mint New Bishop, méltán illetné egy hatalmas építmény. Így
aztán a szigeten létesült angol település 100. évfordulójának
ünnepén Prince-sziget lakói felállíttatták a kikötőben a
világítótornyukat: egy fehér, húszméteres épületet, fekete
ablakkeretekkel és kis, fekete tetővel.
Most pedig, ahogy közelítünk a 200. évfordulónkhoz, a
világítótorony siralmas látványt nyújtott: a gyerekek már rég
betörték az ablakait, és a fehér festéken, akár a vérző sebek,
úgy ütöttek át a rozsdafoltok. Időnként a sziget nőegylete a
„Mentsük meg a világítótornyot!” mozgalom újjáélesztésével
gyűjtést szervezett, csakhogy a Prince-sziget lakossága nem
mutatott hajlandóságot, hogy a nehezen megszerzett dollárjait
egy haszontalan épület csinosítására fordítsa.
Mindebből következik, hogy a világítótorony volt a
legalkalmasabb hely arra, hogy Tane a mágikus tetoválást a
bőrömre karcolja. Épp elég távol voltunk a várostól ahhoz,
hogy ha úgy alakul, ne hallja senki a sikoltozásomat. A
világítótorony lakatlan, senki sem jár oda – különösen éjszaka,
amikorra a találkozóinkat tervezzük –, így addig
maradhatunk, ameddig csak akarunk, vagy legalábbis hajnalig.
Az egyetlen aggodalmam a világítótorony leromlott állapota
volt, egészen pontosan – és ironikusan – a gyenge világítás.
Találkozónk éjjelén kinyújtóztam az ágyamban, és feszülten
figyeltem a beszűrődő zajokat. Korán nyugovóra tértem, mert
képtelen lettem volna palástolni a zaklatottságomat anyám
jelenlétében, a szalonjában ücsörögve. Később persze
megbántam a dolgot, mert hosszú órák választottak el, hogy
találkozzam Tanevel, s ezalatt ökölbe szorított kézzel
feküdtem az ágyamban, miközben megpróbáltam
lecsendesíteni a bennem kavargó érzelmeket. Amikor már azt
hittem, hogy az idegeim végképp felmondják a szolgálatot,
szerencsére megkondult a városháza harangja, elütötte az éjjel
egy órát: BO-ONG! Hangja bejárta a kihalt utcákat és tereket,
engem pedig az ágyhoz szegezett.
Az átok! Éreztem, ahogy megfagy az ereimben a vér –
anyám tudja, biztosan tudja, hogy szökni készülök! Kis híján
pánikba estem, egy hajszál választott el attól, hogy
összeomoljak, zokogjak és sikoltozzak, amikor hirtelen megtört
a jég. Képes voltam megmozdítani a lábamat, fel tudtam kelni,
járkálni a szobámban, aztán elvörösödve állapítottam meg,
hogy nem anyám átka tartott vissza, hanem a saját félelmem.
Kapkodva felöltöztem, és magamra kanyarítottam egy régi,
fekete köpenyt. Egyszerűbb volt lejutnom a földszintre, a
konyhába, mint hittem; sima utam volt a csendes
lépcsőházban, csupán a családtagok szuszogása hallatszott az
ajtók mögül. Megtaláltam a cselédünk, Lucy cipőjét a
konyhában, mely ugyan szorította a lábam, mégis jobb
szolgálatot tett, mint az én kecses cipellőim. Aztán a hátsó
kapu felé vettem az irányt, a fészernél megálltam egy
pillanatra, hogy magamhoz vegyek egy lámpást és egy marék
gyufát.
A többi grandiózus házhoz hasonlóan, anyámék otthonából
is teljes panoráma nyílt a partvonalra, nem zavarta a kilátást
sem fa, sem pedig épület, s minthogy a világítótorony a partra
épült, a házunktól nem messze, délre, nem kellett
keresztülvágnom a városon. Egyszerűen lementem a partra,
és külön örültem, hogy árnyékként suhanok ki anyáméktól,
mint ahogyan azt korábban már számtalanszor elképzeltem.
A világítótorony a rakpart északi csücskében helyezkedett
el, ahol apró, piszkos esővízzel félig megtelt csónakok voltak
kikötve – nem úgy, mint a Main Docknál –, teljes csend honolt,
és egy teremtett lélek sem járt errefelé. Ahogy kifulladva a
világítótoronyhoz értem, rádöbbentem, hogy Tane és én most
leszünk először teljesen magunk.
Ujjaimmal tétován kaparásztam a sötétben a szétmálló,
rozsdás ajtón, míg végül sikerült belöknöm.
– Hahó? – kiáltottam, majd beléptem.
– Itt vagyok fent!
Tane hangja a tetőterasz felől érkezett, én meg csak
hunyorogtam a sötétben. Egy darabig ügyetlenkedtem a
gyufákkal, aztán sikerült meggyújtanom egyet, amit óvatosan
a lámpához tartottam. A világítótorony belül tele volt szórva
törött téglával, meg horpadt, rozsdás fémdarabokkal, a lépcső
pedig – elkorhadt fatákolmány, melyet valaha szürkére
mázoltak – nem úgy festett, mint amin járni lehet, hanem
inkább úgy, mint ami bármelyik pillanatban összedőlhet.
– Azt hittem, a földszinten maradunk – mondtam, mire
Tane kuncogni kezdett.
– Épp az előtt állsz, hogy a következő néhány órában a
bőrödbe karcoljanak egy tetoválást, erre te a magasság miatt
aggódsz?
Elkomorodva próbálgattam, vajon elbír-e a legalsó
lépcsőfok. Valójában bele sem gondoltam még a tetoválás
folyamatába. Persze hallottam, ahogy a tengerészek egymás
közt megbeszélik: csak a legmerészebbek vállalkoznak a
procedúrára, mert fájdalommal jár, és kitartást igényel.
Időnként a rakparton szárnyra kapott a hír elrontott
tetoválásokról és az ezzel járó vérzésről, fertőzésről, a be nem
gyógyuló sebekről, melyekből csúnya kelések alakultak ki.
Miközben a rozoga lépcsőfokokat másztam, igyekeztem
elhessegetni ezeket a gondolatokat, és emlékeztettem
magamat: nem hagyhatom, hogy úrrá legyen rajtam a félelem.
Mert az csak a szabályos hétköznapi életet élő lányok
kiváltsága, akiknek meg sem fordul a fejükben tetoválásokról
beszélgetni idegenekkel, nem beszélve arról, hogy magukra
vésessenek egyet. Ilyen lány volt anyám álma, ilyen lánnyá
kellett volna válnom, aztán finom hölggyé, nem pedig
boszorkánnyá. Nekem viszont meg kellett akadályoznom a
saját meggyilkolásomat, és ennek tükrében egy kis fájdalom,
említésre sem méltó.
Tane a lépcső tetején várt rám, miközben lámpásával
megvilágította számomra az utat. A tetőteraszról nappal pazar
kilátás nyílt volna New Bishopra és az óceánra, de most
éjszaka a kinti világ végtelen sötétségbe borult, amitől úgy
éreztem, mintha nem is a város szélén, a világítótorony tetején
állnánk, hanem egy bálnavadászhajó főárbocán, fekete
víztömeggel körülvéve.
Tane készült a találkozónkra; egy pokrócot fektetett
előzőleg a padlóra, s ezzel a figyelmességgel sikerült is
meglepnie. Kis tálkában fekete hamu szolgáltatta a nehezéket
a takaró egyik csücskén, mellette vékony ecset és két pálca
hevert: az egyik egyszerű faék volt, a másik pedig keskeny,
apró gereblyére emlékeztető, körülbelül harminc centiméteres
eszköz.
– Ez lenne az? – kérdeztem, és a hangom akaratlanul is
megremegett. Gyorsan köhintettem, majd megköszörültem a
torkom. – Ez a pálca képes tetoválást készíteni? – tudakoltam,
és ez alkalommal nem csuklott el a hangom.
– Igen – felelte Tane. – De nem a pálca készíti, hanem én.
Foglalj helyet!
A pokrócra mutatott, s míg leültem, és magam alá gyűrtem
a szoknyámat, az járt a fejemben, hogy milyen bolond és
romantikus kalandnak is vagyok a részese. Egy éjféli találkozó
az elhagyatott világítótoronyban! A lelkipásztor nevelt lánya
egy tetovált szigonyos fiúval! Mint egy olcsó
ponyvaregényben.
Tane vetett rám egy pillantást, én visszanéztem, és
igyekeztem palástolni a félelmemet.
– Mi van? – szegeztem neki a kérdést, mire elfordította a
fejét.
– Ó – mondta, én pedig esküdni mertem volna rá, hogy
elpirult, pedig kreol bőre és a gyenge fény miatt alig láttam az
arcát. – Nos. Hova kellene…
– Mit akarsz ezzel…! – Éreztem, ahogy lángol az arcom.
Mert ez eddig eszembe sem jutott. Melyik testrészemen fogom
viselni a tetoválást?
– Fontos… fontos, hogy melyik testrészre kerül? –
kérdeztem, és közben kerültem a tekintetét.
– Általában a vállra tetováljuk – válaszolta gyorsan, én
pedig elkomorultam, mert eszembe jutottak a mélyen kivágott
ruhák, melyeket anyám erőltet rám az egymást követő
piknikek és partik ürügyén.
– De valójában nem számít, hol van – folytatta Tane. – Nem
attól függ, hogy beválik, avagy sem.
Aztán mindketten tényleg elpirultunk – én azért, mert
eltűnődtem, vajon hol van az a pont a testemen, amin nem
akad meg anyám vizslató tekintete. És mégis hogy fogom én
ezt megmutatni Tane-nek? Átfutott a fejemen a gondolat,
hogy talán hajnalig is el fogunk szöszmötölni „lányos”
zavarunkban, és semmire sem jutunk.
– Várj csak – mondtam, mielőtt végleg inamba szállt volna a
bátorságom. Lerúgtam a bal cipőmet. – Az isten szerelmére,
Tane, fordulj már el!
Sebesen pislogva eltakarta a szemét, majd elfordította a
fejét, én pedig kalapáló szívvel lerántottam magamról a
csipkeszegélyű pamutalsómat, és a sarokba hajítottam. A
meztelen bal lábamat továbbra is szabadon hagytam, ráültem
a szoknyámra, és jobb lábamat alárejtettem. A
körülményekhez képest azt hiszem, illendően jártam el.
– Rendben van – szólaltam meg végül, s amint Tane
megfordult, tekintetem az arcára szegeződött, hogy lássam az
arckifejezését. Képtelen volt fókuszálni, pillantása fel-le
vándorolt rajtam. Még sohasem maradtam kettesben egy
ilyen fiúval, mint ő, talán még álmaimban sem, és a testemből
sem tártam fel kendőzetlenül semmit. A bőröm ragyogott a
félhomályban, időtlenül és sápadtan, az apró szőrszálakon,
mint rostokon csillant meg a lámpa fénye.
– Ide – böktem elöl a csípőmre. – Senki sem fogja
észrevenni.
– De ott jobban fog fájni – jegyezte meg Tane. – A bőr
közvetlenül a csont felett van.
Én azonban bele sem akartam gondolni ebbe, és ahhoz sem
volt semmi kedvem, hogy másik helyet keressek magamon. –
Nem baj.
Jó lesz itt – szűrtem fogaim közt a szót.
Tane bólintott, de nem szólt, csak felgyorsult lélegzetvételét
lehetett hallani, mire én nyugalmat erőltettem magamra.
– Dőlj hátra – kérte Tane.
Szó nélkül engedelmeskedtem, és olyan erővel markoltam
meg a szoknyámat, hogy elfehéredtek az ujjperceim. Nem fér
hozzá kétség, hogy egy igazi úrilány egy ilyen szituációban
szorosan összezárja a szempilláit, én viszont nem akartam
elszalasztani a látványt. Életemben először látom – és talán
utoljára is –, hogyan készül a tetoválás.
– Te már gyerekként is tetováltál? – kérdeztem, mire Tane
bólintott.
– Ám az én szigetemen a nők és a gyerekek teát ittak előtte,
amitől aztán elaludtak – tette hozzá. – Csak a legerősebb
férfiak voltak képesek elviselni éberen a procedúrát.
Enyhe szorítást éreztem a mellkasomban; mosolyogni
próbáltam, de grimasz lett belőle. – Egészen véletlenül nincs
nálad valamennyi abból a teából?
Tane erőltetetten felnevetett, aztán a táskájáért nyúlt, és
előhúzott belőle egy üveg áttetsző szeszes italt.
– A fertőtlenítés végett hoztam – magyarázta, majd locsolt
egy keveset a tetováló pálca recés végére, utána pedig (itt
vettem egy nagy levegőt), a csípőm lemeztelenített részére is.
Nos, ez valóban nem altató teakeverék volt. De a semminél
biztosan több.
– Kaphatok belőle? – nyújtottam ki a kezem az üvegért,
mert végiggondoltam: itt vagyok kettesben egy félmeztelen
fiúval, aki tetoválást készít nekem, és ha már ez az új
tapasztalatok éjszakája, legyen teljes az élmény, és az sem baj,
ha egy kicsit mámoros leszek az italtól.
– Csak lassan – mondta Tane, ahogy lenyeltem, és mindjárt
fel is köhögtem az alkoholt. Égette a torkomat, a
nyelőcsövemet, de egy újabb, óvatosabb korty után éreztem,
hogy a tűz lecsúszik a gyomromba, és jóleső melegséggel tölti
meg.
– Rendben – mondtam, és hátradőltem. – Készen állok.
Tane közelebb helyezte a lámpást; a fiú megnyúlt árnyéka
fenyegetően vetült a helyiség falára, aztán lágy hangon
kántálni kezdett. Éreztem, ahogy egyre nő bennem a
feszültség, a karomon felálltak a szőrpihék, a Tane-ből áradó
varázserő pedig pókfonálként hálózott be.
Tane először is belemártotta az ecsetet egy tál hamuval
elkevert tintába. Csiklandozott, ahogy gondos, apró
mozdulatokkal a bőrömre rajzolta a motívumot. Miközben
készült a mű – egymásba fonódó háromszögek rózsát
formáztak –, Tane folyamatosan kántált egy álomszerű,
különös szavakból, hangokból és melódiákból álló dallamsort,
mely belém költözött, és megnyugtatott. Azon tűnődtem,
vajon pont ez volt-e a célja, része volt-e a műveletnek, hogy a
tetoválandó személy félelmeit elűzze, de rákérdezni már nem
mertem, mert Tane teljesen elmerült a munkában.
– Akkor kezdhetjük? – kérdezte végül. Felpillantottam rá,
és átvillant a fejemen a gondolat, hogy azt felelem: hagyjuk az
egészet, mert úgysem fogom tudni elviselni a vele járó
fájdalmat.
– Avery – lehelte Tane. – Meg tudod csinálni.
Aztán rám mosolygott, amitől úgy éreztem, mintha újabb
korty alkohol került volna a szervezetembe – melegség áradt
szét a gyomromban és a mellkasomban. Visszamosolyogtam
Tane-re, ő pedig hozzálátott.

Hétéves koromban rendszeresen átmásztam a kikötőgát


szikláin, amely nagyanyám házán túl, az óceánba nyúlva
feküdt. Sokszor figyelmeztetett, milyen veszélyes dolog is ez,
mivel a hullámok csúszóssá és hegyessé alakították a sziklákat,
ő pedig már túl öreg ahhoz, hogy kimentsen, ha
belepottyannék a vízbe. Én azonban nem hallgattam rá. Az
lebegett ugyanis a szemem előtt, hogy biztosan belőlem válik
majd a Prince-sziget soron következő boszorkánya, vizek és
hullámok úrnője, akit természetesen semmi baj nem érhet a
nyílt tengeren. Felkapaszkodtam a nedves kövekre, meztelen
talpamon magabiztosan a gát széléhez szaladtam, és jól
kinevettem mindenkit, főleg nagyanyámat, hogy ilyen
könnyen megijednek néhány sziklától.
Egyszer aztán, éppen visszafelé szaladtam a gáton, amikor
rosszul léptem, s mielőtt tudatosult volna bennem, mi is
történik velem, a lábfejem, a bokám, a térdem meg az egész
lábam fel egészen a csípőmig beszorult két szikla, közé, a
bőröm felszakadt, és egyáltalán mozdulni sem bírtam. Egy
pillanatra ledermedtem, a tüdőmből kiszorult a levegő, de
aztán gyorsan észbe kaptam, kitámasztottam magam, és
megpróbáltam felkapaszkodni.
De nem sikerült. A kövek fogságába került a bokám, mely
mint a smirgli, úgy dörzsölte, ha elmozdítottam, és ilyenkor
még újabb zúzódásokat is szereztem. A fájdalomtól könnyek
szöktek a szemembe.
– Nagyi! – kiáltottam fejemet a part irányába fordítva. –
Nagyi, beszorultam!
Láttam, hogy a kunyhó ablakából figyel, és csak hosszú
percek után nyitotta ki az ajtót. Messze volt tőlem a part,
mégis tisztán hallottam, amint visszakiáltja. – Akkor mássz ki
onnan!
Szavaitól megnyugodtam, holott a hullámok már a
lábujjaimat nyaldosták, tudtam, hogy közeledik a dagály,
amikor is ezeket a csúszós fekete sziklákat elnyeli a víz.
Nagyanyámért kiáltottam, de ő csak állt a parton komoly,
zárkózott arccal, és várta, hogy kiszabaduljak.
A gátat bármelyik pillanatban eláraszthatta a dagály, ám
minél jobban erőlködtem, annál több horzsolást szereztem.
Ennek ellenére felfelé húzódzkodtam, az izmaim közben
fájdalmasan megfeszültek, ráadásul minden egyes
hullámverésnél elakadt a lélegzetem, ahogy a jeges víz a
sebeimhez ért. Tarajos, habos ár lepte el a sziklákat, és én még
mindig erőlködtem, tusakodtam.
Könny futotta el a szemem, a levegőt bent kellett tartanom,
mert a vízszint egyre csak emelkedett körülöttem.
Kétségbeesetten ötlött fel bennem a gondolat, hogy mégsem
én leszek a következő boszorkány a Prince-szigeten. Itt lelem
a halálomat a gáton, mert beszorult a lábam két kiálló sziklába.
Az örvénylő víztömegben, mely egyre húzott lefelé, zakatoló
szívvel még egyszer, utoljára gyötrelmesen felsikoltottam,
aztán teljes erőmből kirántottam magam a sziklák szorításából,
egyenesen fel és fel. Éreztem, ahogy reped, szakad és leválik a
bőröm, láttam, ahogy a vérem vörösre festi a kavargó, habzó
vizet, de újra szabad voltam. Levegő után kapkodtam, s akár
egy kutya, kúsztam-másztam, és elvonszoltam megsebzett,
kimerült testemet a homokos parton egyenesen nagyanyám
lába elé.

Egészen addig a pillanatig, míg el nem kezdődött a tetoválás,


joggal gondolhattam, hogy a kikötőgátnál történtek során
szenvedtem el életem legnagyobb fizikai fájdalmát, ám hamar
rá kellett jönnöm, hogy mindaz halványan emlékeztetett csak
a kínra, amit akkor éreztem, amikor Tane újra meg újra
beledöfte a tetováló pálca recés végét a húsomba. Az első
csapás után elakadt a lélegzetem, de aztán jött még vagy száz
döfés, melyek során a fájdalom megannyi árnyalata feltárult
előttem. Megpróbáltam nem felkiáltani, összeszorítottam a
fogam, de néhány percnyi agónia után, akaratlanul is
nyöszörögni kezdtem, mely aztán átcsapott sikolyba. Az egész
testem lángolt, reszketett, a csontjaim rázkódtak.
Tane csupán annyi időre állt meg, míg kioldotta a bőrövét,
és átnyújtotta nekem, hogy arra harapjak. Nyelvem a sós bőr
alá préselődött, jajgatásom alig lett tompább, orcáimon
végigfolytak a könnyek. S mindennek dacára egy pillanatra
sem hagyhattam figyelmen kívül Tane varázserejét: belém
kúszott a csípőmön át, és elképesztő méretet öltve kiterjedt
bennem. Azt akartam, hogy legyen vége. Meg akartam halni.
Harcolni akartam az erősödő émelygés és a koponyámat
feszítő szédülés ellen. Tane azonban következetesen, pontosan
végezte az egymást követő műveleteket: a bőrömhöz
illesztette a pálca recés végét, majd felemelte a másik pálcikát,
és azzal irányította a tetováló eszközt bele a húsomba, ahol
aztán a vér és a tinta masszává keveredett.
Időnként mégiscsak megállt, hogy letörölje a bőrömet, s
ilyenkor felpillantott, majd csillapítóan így szólt: –
Nagyszerűen viselkedsz, Avery; tarts ki még egy kicsit!
Aztán letörölte a bőröm, és a sarkára ült.
– Nos, rendben van – mondta. – És ez most fájni fog.
Majdnem felnevettem, mert ha az eddiginél is nagyobb
fájdalmat akar okozni, azt már tényleg nem bírom elviselni.
Tane felemelte az üveget, mire én rögtön kiköptem az övét, és
hevesen megráztam a fejem.
– Nem, nem! – tiltakoztam, és megpróbáltam elhúzódni
mellőle, de izmos karjával átölelte a derekamat, majd a fogával
kihúzta a palackból a dugót.
– Tane, ne!
– Muszáj – vágta rá, és megfeszült az állkapcsa.
– Nem! Ne, n… – Nem tudtam befejezni, mert ahogy az
alkohol a friss sebemre loccsant, lángra kapott, a bőr leolvadt
róla, én pedig egész testemben reszkettem, izzadtam és
zokogtam megállás nélkül.
– Ez az! Vége! Megcsináltad, Avery!
A fájdalom ködén át éreztem Tane körém fonódó karjait és
hozzám simuló testét. Egymáshoz ért a bőrünk, kisugárzása
elvakított, de túl gyenge voltam, hogy ellenálljak, sőt,
hagytam, hogy a varázsereje különös, heves fénypászmaként
öleljen át. Sajgó testemből felszakadt a saját varázserőm,
Tane-ért nyúlt, és beburkolta, miközben testemen éreztem a
szívverését. A vállára borulva zokogtam, ujjai a hajamat
szántották, lehelete forrón csapódott le az orcámra, végül
felemelte az állam, és ajkait az enyémre szorította.
A fájdalom, az égő fájdalom elillant, és átadta a helyét a
sohasem tapasztalt vágynak, mely magasra szökött bennem,
és elöntötte az egész testem. Megcsókoltam Tane ajkait, de
mohóságom nem ismert határokat; tenyeremet az arcára
szorítottam, de nem volt elég; továbbhaladtam a tarkója felé,
hogy érezzem a nyakszirtjét, és még az sem volt elég.
Miért nem beszélt nekem erről senki? Hol bujkált ez a
rejtett világ, miért nem vettem észre eddig? Elöntötte a
szememet a könny. Tane végül megtörte a csendet,
elhúzódott, majd megkérdezte, vajon még mindig ennyire fáj,
de én azt feleltem, hogy nem, dehogy, aztán a nevét
suttogtam, ő pedig lecsókolta a könnyeimet az arcomról.
– Megcsináltad, sikerült – lehelte megkönnyebbülten,
hangjába büszkeséggel vegyes csodálat vegyült, erre
felnevettem, és újból megcsókoltam.
– Várj csak – morajlott a hangja a nyakamnál. – Tudnom
kell, működik-e.
Szétváltunk, én lenéztem a csípőmön lévő duzzadt, véres,
felszakított foltra. Semmiben sem hasonlított Tane szabályos
alakzatú tetoválására, de éreztem, ahogyan a belőle áradó
mágia szétterül a testemben, ugyanakkor pajzsot is emel
körém. Óvatosan feltérdeltem, Tane talpra szökkent, segített
felállni, majd gyengéden eligazgatta a szoknyámat az új
tetoválásom felett.
Koncentrálj, mondtam magamban. A kunyhó, a szökés.
Behunytam a szemem, megpróbáltam kizárni a tudatomból a
fájdalmat és Tane érintését, aztán tettem egy lépést előre. És
még egyet. Újabb lépés következett. Összpontosíts! A kunyhó!
A menekülés! És nem ájultam el. Nem botladoztam, nem
repült el a gondolatom, ehelyett új tetoválásom lüktetve, édes
fájdalommal suttogta a fülembe, hogy végre szabad vagyok.
13. fejezet

HA RAJTAM MÚLT VOLNA, AZONNAL KIROHANOK A


világítótoronyból, mit sem törődve a lábamat égető és az egész
testemet felemésztő fájdalommal. Valószínűleg még úton
nagyanyámhoz elájultam volna, és egyedül kellett volna
megküzdenem a lázálommal.
Ám Tane utamat állta, elkapta a csuklómat, és azt mondta,
amit nem igazán szerettem volna hallani. A lábam miatt nem
tudtam volna megtenni a több mint tíz kilométeres utat. De
szabad
voltam. Hamarosan hajnalodik is. De szabad voltam.
Anyám, ha észreveszi, hogy nem fekszem az ágyamban,
biztosan a keresésemre indul. De szabad voltam. Ha mégis
megtalálna a part mentén, visszavinne New Bishopba, és
ezután nem a mágia erejével tartana a házban, hanem láncra
verve, lelakatolva egy ablaktalan helyiségben.
Reszketve, verejtékezve álltam Tane előtt, vetettem rá egy
hosszú, komoly pillantást, majd felsóhajtottam. Végül
bólintottam. – Először erőre kell kapnod – magyarázta, és a
vállamra tette a kezét. – Be kell gyógyulnia a sebednek. Aztán
együtt nekivágunk.
– Együtt? – Képzeletemben mindig is egyedül tettem meg
az utat nagyanyám házáig. Ugyan mit szólna, ha beállítanék
egy tetovált fiúval? Mellesleg anyám másik átka, mely arra
késztette Tommyt, hogy céltalanul bolyongjon a mocsárban,
még nem veszített az erejéből, Tane pedig nem is tud róla.
– De te…
Tane megrázta a fejét, és a szavamba vágott. – Ugyanolyan
védelem alatt állok, mint te, nem emlékszel? – A vállára
bökött. – Anyád átka rajtam sem foghat.
Meglepetten pislogtam rá. Hát persze, igaza van!
Kérdezősködni akartam felőle, hirtelen elszédültem, és
kezemet a gyomromra szorítva összegörnyedtem.
Légy óvatos az idegen mágiával. Ez nagyanyám tanácsa
volt; éreztem is Tane varázserejének idegenségét, furcsaságát,
és magamban harcoltam ellene. De hát ezt a ragályt akartam,
úgyhogy Tane-re támaszkodtam, aki lesegített a
világítótorony lépcsőjén, majd visszabotorkáltunk a partra,
miközben én végig fogcsikorgatva tűrtem a kínt.
– Ez bizony fáj – szólaltam meg, de a kezemet mégsem az
összekaszabolt, véres csípőmhöz tartottam, hanem a
mellkasomhoz szorítottam, ahol az égető fájdalmat éreztem.
– Rendbe fogsz jönni – suttogta vissza Tane. – Nagyszerűen
viselted. – Újból jóleső büszkeség töltött el, és a rám nehezedő
lázas pára ellenére mosolyra húzódott az ajkam. Elismerést
váltottam ki belőle.
– Meg is érkeztünk – mondta, mire félig leeresztett
szempilláim alól kikukucskáltam anyámék házára.
– Hátul menjünk be – ziháltam. – A kerten át.
Tane végigvonszolt az oldalsó ösvényen a kertig. A hold
alacsonyan ült az éjszakai égbolton, hajnalhasadtáig hátra volt
még legalább egy-két óra, ám számunkra korántsem volt
biztonságos az úton tartózkodni, mert megláthattak volna az
ablakból. És mégis, olyan jó volt a mellkasára támaszkodni,
érezni az erejét – alig tudtam elszakadni tőle.
– Hagyj üzenetet számomra a kertben, ha majd készen állsz
– szólalt meg rekedtes hangon. Fejemet a nyaka puha ívébe
fúrtam, homlokomon éreztem, ahogy ereimben lüktet a vér.
– Ne menj el – suttogtam, jóllehet tudtam, őrültség ilyet
kérni tőle, lehetetlenség, de olyan rosszul voltam, úgy fájt
mindenem, hogy azt kívántam, bárcsak mellettem maradna,
és támogatna.
Ekkor felemelte az államat, arcomat az arcához érintette.
– Visszajövök érted. Légy erős! És gyógyulj meg!
Ajka hidegen az enyémhez feszült, aztán Tane elhúzódott
tőlem, amitől olyan érzésem támadt, mintha testem összes
melegét magával vitte volna. Néztem, ahogyan a lámpásomat
a kerti fészer mellé helyezi, aztán eltűnik a sötét utcán; fájó
hiányától azonnal feltámadt bennem iránta a vágy. Miután
elment, megfordultam, és felpillantottam a hatalmas házra,
elfogott a reszketés és a félelem, legszívesebben lerogytam
volna a zúzmarás talajra, de át kellett haladnom a konyhán,
megmásznom két lépcsősort, s mindezt észrevétlenül és
nesztelenül.
Próbaképpen tettem egy lépést előre, de felszisszentem a
fájdalomtól. Nem is annyira a tetoválás, hanem Tane
varázsereje billentett ki az egyensúlyomból. Látásom
elhomályosult képtelen voltam rendesen fókuszálni, és hol a
forróságtól, hol pedig a hidegtől remegtem-vacogtam. Végül
sikerült valahogy bebotorkáltam a házba, a falba és a
bútorokba kapaszkodtam, mintha alaposan felöntöttem volna
a garatra. Keserű epe jött fel a nyelőcsövemen át, de sem a
konyhában, sem pedig a lépcsőházban nem akartam hányni.
A szobádba kell jutnod, mondtam magamban, miközben a
rosszullét kerülgetett, és verejtékeztem. Itt nem maradhatsz

először is el kell jutnod a szobádig.
Ez a gondolat adott erőt, hogy átkínlódjam magam a
konyhán, megmásszam a lépcsőket, végigmenjek a folyosón –
és aztán már hányhatok.
Amint a szobámba léptem, nem bajlódtam azzal, hogy a
sarokban álló mosdótálhoz menjek, és már előre sajnáltam a
szobalányt, akinek holnap fel kell takarítania utánam. Egyre
jobban elhomályosult a látásom, de tudtam, hogy meg kell
őriznem a látszatot, ezért a fájdalom ködén át lehámoztam
valahogy a ruhámat, bebugyoláltam a duzzadt, vérző csípőmet
egy sállal, majd lerugdostam magamról, és elrejtettem Lucy
szűk cipőit. Úgy-ahogy megnyugodtam, bezuhantam az
ágyamba, és átengedtem a testem az égő fájdalomnak, láznak.
A boszorkányok nem betegszenek meg. Legalábbis az én
családomban ilyen még nem fordult elő. Immunisak voltunk a
náthára, megfázásokra, és egyáltalán, bármilyen betegségre.
Egyetlen Roe boszorkány sem halt meg betegség miatt.
Tudomásom szerint negyvenes éveikben hunytak el, miután
átadták tudásukat és címüket leányaiknak, ámbár nagyanyám
már elmúlt hatvanéves, nekem meg ugye ott vannak a
rémálmaim, úgyhogy nem is tudom…
Tisztában voltam vele, hogy a láz, ami ágynak döntött,
természetfeletti. Mégis váratlanul ért, mekkora intenzitással
szívta el az erőmet, hogy aztán hideg verejtékben fürödve, az
ágyban fekve reszkessek. A rémálmaim miatt viszont tudtam,
hogy túl fogom élni ezt a megpróbáltatást, hiszen gyilkosság
áldozata leszek. Amikor felébredtem, a lehető legijesztőbb
látvány fogadott: a saját anyám, amint árgus szemekkel,
gyanakvóan néz rám.
– Ébren vagy hát – mondta, mire rápislogtam.
Elhanyagoltnak tűnt… a haja csapzottan omlott a vállára, a
ruhája viseltes, piszkos. Annak idején, a bűzös albérletben
mindig kifogástalan volt a megjelenése, minden apró részlet a
helyén volt. Anyám sokat adott a kinézetére, nyugtalanító volt
most ennyire ápolatlannak, elhanyagoltnak látni.
– Három napig feküdtél eszméletlenül – mondta némi
szemrehányással a hangjában. – Hogy érzed magad?
Szédülök. Össze vagyok zavarodva. Aggódom. Végül a
legelfogadhatóbb választ adtam. – Éhesen.
– Mi történt veled? – kérdezte előrehajolva az ágyam
melletti széken. – Olyan… más lettél.
A mellkasomra nyomás nehezedett, a csípőmön pedig a
mágia elemi erejét éreztem. – Én… csak éhes vagyok –
ziháltam, a hangom rekedt volt, és végre úgy tűnt, anyám
meghallotta, amit mondtam.
– Rendben van. Akkor hozok neked ennivalót.
Lassan felemelkedett a székről, a tekintetét nem vette le
rólam, úgyhogy igyekeztem kifejezéstelen képet vágni. Amint
becsukódott mögötte az ajtó, ledobtam magamról a takarókat,
aztán feltűrtem a hálóingemet, hogy alaposan szemügyre
vegyem a csípőmet, mit sem törődve a hullámokban rám törő
szédüléssel. Összerezzentem, ahogy lefejtettem a sebről a
véráztatta anyagot, aztán hozzáérintettem az ujjam a
felpüffedt, ödémás bőrömre. Nem törődtem vele, hogy még
mindig nem gyógyult be; inkább hálás voltam, hogy mindeddig
felfedezetlen maradt. Ethel, az egyik szobalány, valószínűleg a
betegségem alatt kicserélte az ágyneműmet, és ha látta is a
kötésemet, nem szólt róla senkinek – amit helyesen tett,
hiszen csupán egy hete fejtettem meg az egyik álmát.
Óvatosan bebugyoláltam a csípőm mielőtt újból ráhúztam az
ágyneműt. Éreztem magam körül a tetoválás varázserejét, úgy
siklott körém, akár a páncélzat, míg a varázslat magja a
mellkasomban érintetlen maradt. Bizarr volt. Mintha valaki
más szellemét hurcoltam volna, de legalább már nem
mérgezett engem.
Anyám léptei visszhangoztak a folyosón, erre sietve
lesimítottam a takarómat, majd az ölembe tettem a kezeimet.
Egy tálcával a kezében tért vissza, amit az éjjeliszekrényre
helyezett, épp elég messze ahhoz, hogy ne érjem el, úgyhogy
csak néztem, ahogy a gőz kígyózva felszáll az erőlevessel teli
tálból. Eközben anyám hátradőlt a széken.
– Nálunk járt az orvos – mondta színtelen hangon. –
Fogalma sem volt, mi bajod lehet. De én sem gondoltam volna,
hogy egyáltalán megbetegedhetsz. Mégis mi történt?
A tekintetem a tál erőlevesről anyám arcára vándorolt.
– Semmi.
Megrázta a fejét. – Nem, van itt valami, ami… Te nem…
Tommy Thompson elment, ugye?
– Igen. – Nyeltem egyet, a szám ragadós volt, száraz.
Rosszallóan néztem.
– Két héttel ezelőtt. De mi köze ennek a…
– És te nem jártál mostanában a rakparton?
– Nem. – Ez igaz volt. A kísérletezgetéseink és Tane álmai
épp elég elfoglaltságot adtak nekem; nem volt rá szükségem,
hogy ügyfelek után nézzek. És Tommy távozása után a
rakpart már nem az volt, ami annak előtte. Túlságosan
emlékeztetett rá, ott jobban éreztem a hiányát, és elfogott az
iránta érzett aggodalom. Inkább elkerültem a helyet.
– Ez nem valami… Valaki nem… – Anyám az arcomat
fürkészte, én pedig úgy éreztem magam, mintha egy darab
kötél lennék: ernyedt, szürke és fáradt.
– Épp, hogy magamhoz tértem – mondtam nem titkolt
kimerültséggel a hangomban. – Esetleg feltehetnéd a
kérdéseidet egy másik alkalommal.
Ahelyett, hogy válaszolt volna, felállt, és elkezdett fel-alá
járkálni, miközben egyik kezével a sebhelye szélét
dörzsölgette.
– Aggódtam miattad – mondta, bár nem látszott rajta, hogy
valóban megkönnyebbült, hogy ébren lát. – Mindig lent
kószáltál a dokkoknál. Azon gondolkodtam… talán valaki
megtámadott.
Annyira elesettnek és ijedtnek tűnt, én mégis a homlokomat
ráncoltam.
– Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint azok a törékeny
hölgyek? Én Roe vagyok. Senki sem tehet kárt bennem.
– Ez nem így van. – Anyám abbahagyta a járkálást, és rám
meredt. – Pontosan ezért aggódom, mert te is Roe vagy. –
Néhány lépést tett felém. – Mi nem vagyunk átlagosak, Avery,
és ezt mindenki tudja ezen a szigeten. Tisztában vannak vele,
hogy hatalmunk van a dolgok felett, ezért gyűlölnek minket.
Ekkor megkordult a gyomrom, és jelentőségteljes pillantást
vetettem a levesre.
– Ez nem igaz.
– Ugyan miért nem? Mert a nagyanyád azt mondja? Félnek
tőlünk…
Ujjai az arca szélén végigfutó sebhelyet karistolták.
– Én azt hittem… Azt hittem, történt veled valami – mondta
elhaló hangon. – Azt gondoltam, hogy valaki fájdalmat…
Szavai motyogásban fulladtak, és ahogy a sebhelyét
ütögette, tudtam, mit akar mondani.
– Én nem olyan vagyok, mint te – mondtam csendesen, ő
pedig úgy pislogott, mintha akkor ébredt volna az
önkívületből. – Nem fogom elkövetni a hibáidat.
– És persze ebben teljesen biztos vagy, ugye? – csattant fel.
– Azt hiszed, hogy az ilyeneknek, mint mi, lehetséges közel
kerülni hozzájuk? Még ha sikerülne is, a végén
tönkremennének.
Lelki szemeim előtt megjelent Tane arca, és felhorkantam.
– Talán inkább te mennél tönkre.
Résnyire szűkül a szeme. – És Tommy.
Mintha forró ujjak csipkedték volna az arcomat, míg a
testem többi része szinte megdermedt.
– Túlságosan is szabadjára engedtelek – suttogta anyám. –
Hagytam, hogy oda menj, ahova akarsz, azt csinálj, amit
akarsz…
– Még hogy te? – kérdeztem gúnyosan kacagva, mire
megvillantak a szemei.
– Miért viselkedsz így velem? Mi rosszat tettem neked?
Felültem az ágyban, a szívem hevesen vert. – Még hogy
mit? Elhoztál engem! És itt tartasz!
– Igen – mondta kurtán felnevetve. – Mert ez egy börtön,
ugye, Avery? Egy olyan börtön, ahol azonnal megkaphatsz
bármit.
Nekem itt semmi sem kell.
– Mondd már el, mi folyik itt!
Rábámultam, szorosan megmarkoltam a takarómat, és azt
kívántam, bárcsak elég erős lennék ahhoz, hogy kiugorjak az
ágyból, és elrohanjak, most azonnal, bebizonyítva neki, hogy
többé már nem tud maga mellett tartani. Miért harcoltam vele
még mindig? Miért nem mondtam ki egyszerűen, amit hallani
akart, hogy végre békén hagyjon? Úgysem számít már.
Néhány óra múlva örökre eltűnök innen, és a saját utamat
fogom járni, aminek a végén igazi boszorkány lesz belőlem.
Soha többé nem kell látnom őt, ha nem akarom – csak azt a
négy évet sajnálom. Négy évig éltünk egymás mellett, és még
mindig idegen voltam neki.
– Tudom, mire készülsz – mondtam magamra erőltetett
nyugalommal. – Tudom, hogy azt kívánod tőlem, ismerjem el,
hogy mindazért, ami itt körülvesz bennünket, megéri feladni
azt, ami én vagyok.
– Ez több annál, Avery, és nem a feladásról szól, hanem…
– Meg kellene értened végre. – Szaporábban kezdtem venni
a levegőt. – Nincs az a tett, nincs az a szó vagy bármilyen
hívság, amivel el tudnád velem feledtetni: én Roe vagyok;
nekem megvolt a saját életem és a kötelezettségem, te pedig
elszakítottál mindkettőtől.
– Tehát mindenképpen boszorkány akarsz lenni – mondta
halk, fenyegető hangon. – Rendben van. Lássuk csak, hogyan
fog alakulni az életed tíz év múlva. Vagy akár húsz év múlva.
Egyedül leszel. Éhezni fogsz. A fejed fölött beomlik a tető.
Készülj fel arra is, hogy a gyereked kiközösítve, tanulatlanul
fog tengődni, erőszaknak és nyomorúságnak kitéve, és minden
alkalommal összerezzen, ha valaki kopogtat az ajtón. Azt
hiszed, a családi örökségünk garantálja majd a boldogságot?
Felfogod te egyáltalán, mennyi lemondással jár, hogy
boszorkány légy? Eljön a nap, Avery, amikor rájössz majd,
milyen életet ajánlottam neked, és arra vágysz, hogy
visszakapd.
– Hagyd abba! – mondtam, és szorosan behunytam a
szemem, mert képtelen voltam továbbra is a krétafehér
arcába nézni, ahogy fölém tornyosulva prédikál.
– Elegem van abból, hogy könyörögjek, vedd már észre,
amit tálcán kínálunk neked – mondta. – És ami a legrosszabb
az egészben, tudom, hogy nem hiszel nekem. Hiába is
bizonygatnám, milyen kemény megpróbáltatás boszorkánynak
lenni.
– Honnan is tudhatnád? – emeltem fel az arcom a kezemből.
– Mit adtál fel valaha is?
Most először zökkent ki a magára erőltetett nyugalomból,
leesett róla az álarc, megérintette az arcán végigfutó
sebhelyet.
– Talán túl sokat is.
Egy hirtelen mozdulat, egy loccsanás, és az éjjeliszekrényről
az ölembe döntötte a tálcát a levessel. Megfordult, és az ajtó
felé vette az irányt, de mielőtt kiment volna, visszanézett.
Annyira nyugodt volt, hogy úgy tűnt, nem is lélegzik. – És ami
rosszabb, már azelőtt lemondtam róla, mielőtt tudtam volna,
hogy a birtokomban van.
Aztán kisétált; a tálca melegítette az ölemet, a fülemben
pedig visszahangoztak anyám szavai. Nem értett meg. Nem
fogta fel. Észre sem vette, hogy az összes terve és
gáncsoskodása dugába dőlt, mert hamarosan örökre eltávozom
innen. Hányszor elképzeltem már a pillanatot – azt a
pillanatot, amikor belenézek a szemébe, és tudom: többé már
nincs hatalma fölöttem – ünneplésre méltó győzelem lesz.
Ehelyett most reszkettem. A gyomromban kövek ültek. Mit
tett velem anyám?
Felsóhajtottam, és megráztam a fejemet.
– Fejezd be – suttogtam. Többé már nem kell aggódnom
anyám miatt.
A lábam begyógyult. Eljött az idő, hogy Tane-vel
végrehajtsuk a szökésemet.

Nem csomagoltam be semmit. Úgy terveztem, sohasem


térek vissza ide.
Amikor hallottam, hogy a városi óra kongat egyet éjszaka,
előkerestem Lucy cipőit – előzőleg a szekrényem hátuljába
rejtettem –, aztán leosontam a lépcsőn, majd a konyhán
keresztül kiléptem a kertbe. Egy darabig bámultam a nagy
házat, mely tejszerű ködben terpeszkedett a hold fényénél,
végül megfordultam, és elindultam végig a városon.
Az éjszakai levegő lehűtötte az arcomat, elmém tele volt
lázas gondolatokkal: a szökésem, Tane és anyám szavai
kavarogtak benne. Tudtam, hogy nemigen volt szerencséje a
szerelemben, legalábbis ami apámat és a lelkipásztort illeti,
képtelenek voltak szeretni egy olyan különös és erős nőt, mint
amilyen egy Roe boszorkány. A kunyhó a sziklákon kizárólag a
Roe család tulajdona volt, és még soha senkit nem bírtak
maradásra.
Nem mintha a Roe családban a nők híján lettek volna az
udvarlóknak – igazi udvarlóknak, nem pedig olyan férfiaknak,
akik csak kihasználtak volna egy kietlen vidéken élő,
egyedülálló nőt (ugyanakkor nem hiszem, hogy bárki is
kételkedne benne: ha egy férfinak szándékában állna
megtámadni egy boszorkányt, bizony kellemetlen
következményekkel kellene számolnia). Lesimított hajú,
viharvert arcú tengerészek látogatták nagyanyámat,
kezükben csokornyi margarétát szorongatva, de igazi
úriemberek is jöttek a nagyvonalú ajánlataikkal: vitorlásutat
ígértek, meg szárazföldi kirándulásokat, ám egyikük sem járt
sikerrel. – Idióta – jegyezte meg nagyanyám, amikor rácsapta
az ajtót az egyik baltaképűre, aki Bostonból érkezett. – Mégis
mihez kezdenék ott?
Nagyanyám ritkán tett említést anyám apjáról, igaz, nem is
nagyon kérdezősködtem. Ha eszébe jutott is néha a férfi, azt
igencsak jól titkolta előttem, és csak annyit mondott, hogy alig
ismerték egymást, és rövid kapcsolatuk története nem egy
kicsi lány fülének való.
– Olyan volt számomra, mint egy kísértet – szólalt meg
egyszer váratlanul, és munkájából felnézve kibámult az
ablakon az óceánra. – Átlibbent az életemen, aztán örökre
eltűnt. Anyádat hagyta maga után emlékeztetőül.
Tane azonban nem kísértet, mint a nagyapám, és nem is
egy szörnyeteg, mint az apám, hanem valódi, hús-vér férfi, aki
nagyon kedves. Szükségem van rá. Pont úgy, ahogyan a
levegőre a lélegzetvételhez, és ebben olyan biztos vagyok, mint
abban, hogy vissza akarok térni a kunyhóba, és boszorkány
akarok lenni. Ha pedig a Roe boszorkányoknál eddig nem volt
szokás, hogy a párjukkal éljenek, nos, nálam majd megdől ez a
hagyomány.

Sötét és csendes volt a város, amint a gondosan kiválasztott


mellékutcákon át végighaladtam rajta, elkerülve a
forgalmasabb helyeket, úgy, mint a rakparthoz közeli kocsmát
és a város túlsó végén sorakozó panziókat. Egyre közeledtem a
központ felé, ahol az üzletek voltak, s bár zárva tartottak, a
tulajdonosok családjaikkal a boltok feletti lakásokban éltek, és
éppen aludtak.
Tudtam, hogy elővigyázatosnak kell lennem, a csuklyámat a
fejemre húznom, az államat leszegnem, és az árnyékban
maradnom, mert nem kockáztathatom meg, hogy
felismerjenek, így aztán amikor befordultam a sarkon, és
majdnem beleütköztem Billy Macybe, a szigetünk egyik
kötélfonójába, félreugrottam, és előkaptam az öklöm.
– Hozzám ne merj érni, Billy Macy! – kiáltottam rá,
miközben hátráltam előle. Több mint száznyolcvan centiméter
magas volt, és vagy száznegyven kilót nyomott, úgyhogy
könnyedén agyoncsaphatott volna, akár egy legyet. –
Különben… különben…
– Hohó, állj csak meg! – felelte Billy feltartott kézzel, és
riadtan meredt rám. – Mi folyik itt? Nem kellene már otthon
lenned ilyenkor? Mire készülsz?
– Semmire – válaszoltam, és még mindig kitartottam
magam előtt az öklöm.
– A nagyanyádhoz akarsz szökni, nem igaz? – Billy hozzám
hajolt, mire hátrálni kezdtem, futásra készen, ám a férfi széles
arcán szétterült a vigyor, és felnevetett. – Ideje volt már…
köztünk szólva!
Arckifejezésemet látva újból felnevetett. – Csak nem hiszed,
hogy a vállamra doblak, mint egy malacot, és elviszlek
anyádhoz, miközben te végigvisítod az utat? Egy szót sem
szólok arról, hogy találkoztunk. Bárhogyan is próbálkozna
anyád szólásra bírni, az sem lenne rosszabb, mint itt ülni
éhezve, és várni, amíg felnősz, és folytatod a
boszorkánymesterséget.
Elbizonytalanodva néztem rá. – Maga nem fél az anyámtól?
– Félni? Hát persze hogy félek! Tudom, hogy képes lenne
kifordítani önmagamból, még ha meg is tagadta a mágiát,
amióta ilyen előkelő életet él. Én azonban azt gondolom, hogy
nem jól vannak így a dolgok, és a rakparton mindannyian
tudjuk, hogy te nem ide tartozol. Különben is, mi rosszat
tettem én? Hiszen nem segítek a szökésedben. Mindössze
tartom a szám egy ideig. A lelkész feleségéhez nem lehet csak
úgy beállítani, nem is tudnám megmondani, melyik ház az
övék, amúgyis elfáradtam, amíg elnavigáltam a
világítótoronyhoz – mondta, aztán rám kacsintott. – Szedd a
lábad, Miss Avery, és vissza se nézz!
Alig észrevehetően elmosolyodott, aztán elfordult, nagy
ívben megkerült, és meglehetősen hamisan dudorászva
elment. Egy darabig bámultam utána – időbe telt, míg
felfogtam, mi is történt valójában.
Az emberek várnak rám. Reménykednek bennem. Tudják,
hogy én vagyok az utolsó lehetőségük.
Melegség töltött el, átjárta az egész testem a lábujjamtól a
fejem búbjáig. Újból nekieredtem.

Tane a város szélén álldogálva várt rám; kabátja gallérját


felhajtotta, és egy kivilágítatlan lámpás volt a karjára fűzve.
Mosolygott, amikor észrevett, én odaszaladtam hozzá, s mikor
egymáshoz értünk, csodálkozva állapítottam meg, hogy nem
éreztem égető bizsergést a bőrömön. Helyette a tetoválásaink
találkoztak, felismerték és üdvözölték egymást, mintha végre
hazataláltak volna.
Karomat a nyaka köré fontam, belélegeztem az illatát, keze
lágyan, puhán a hajamon nyugodott, a szívem pedig boldogan
zakatolt a mellkasomban. Arcomat elöntötte a pír, ahogy
felemelte az állam, hogy megcsókoljon; ó, milyen szelíd, finom,
ugyanakkor erőteljes volt, ahogyan a száját az enyémhez
szorította, szememet lehunytam, és az ereimben felpezsdült a
vér.
– Hiányoztál – mondta, és gyengéden magához szorított.
Megcsókolta a szemem, a homlokom, lélegzete felborzolta a
hajamat – ahol az ajka a bőrömhöz ért, szikrák pattantak elő, s
én beleremegtem.
– Felkészültél? – suttogta. Hallottam, ahogy elmosolyodik. –
Még egy lépés, és elhagyod New Bishopot.
Összeszorult a torkom; túl sok volt az izgalomból, nehezen
vettem a levegőt. Tane a kezemért nyúlt, ujjaink
összefonódtak. Indulás. Eljött az indulás ideje.
New Bishop fényeit magunk mögött hagyva elindultunk a
sötétségbe.
14. fejezet

DÉL FELÉ MENTÜNK, S MIKOR MÁR MESSZE


JÁRTUNK A várostól, Tane meggyújtotta a lámpát. A füves
ösvény idővel a part felé kanyarodott. Elég közel sétáltunk a
hullámokhoz, így a felénk áradó sós fuvallattól az egyenes szálú
fekete hajam sűrű csigákba göndörödött, kipirult orcám pedig
felfrissült. Alig hiszem, hogy bárki is eljutott volna valaha a
parton ilyen messzi délre, ezért a szél és az eső által formált
homokföveny simán és egyenletesen terült el. Lábaink tisztán
kivehető nyomokat hagytak rajta, de tudtam jól, reggel az
emelkedő dagály majd elmossa őket.
– Most már megnyugodhatsz – szólalt meg Tane, és a
kezemért nyúlt. – Senki sem követ minket.
Pillantásom végigsöpört a mögöttünk húzódó horizonton.
Láttam a város árnyékait halványan körvonalazódni a sápadt
égen, s bár tudtam, hogy Tane-nek igaza van, hogy sikerült, és
megmenekültem, mégis elfogott a rettegés, hátha az anyám
hirtelen lecsap ránk, és magával ragad.
– Tereld el valahogyan a figyelmemet – kértem, aztán
összeszorítottam a fogam, nehogy vacogjak.
– És mégis mit kellene tennem? – kérdezte Tane. Elengedte
a kezem, és a hátamat kezdte simogatni. Elhúzódtam, és a
kezeim közé vettem a kezét.
– Nem… nem tudom – dadogtam, mert Tane nevetése,
magabiztossága még jobban elbizonytalanított. – Beszélj
hozzám! Mesélj nekem valamit! Szeretem hallgatni, ahogyan
az emberek beszélnek.
– Valóban? Hiszen alig tudtál öt percnél tovább nyugodtan
ülni, amikor megpróbáltam elmondani neked egy álmomat.
– Az álomfejtés más – mondtam, miközben félretoltam egy
nyirkos hajcsomót a homlokomról. – Kicsi koromban,
nagyanyámnál mindig leültem, és figyelmesen hallgattam a
betérő vendégeket. Mindent elmondtak neki. Magukról
beszéltek, és olyan dolgokról, melyek megijesztették őket,
vagy amiket megtettek.
A hangom elhalkult, ahogy felidéztem: – Kimért, hűvös,
férjezett nők, szikkadtak, mint a száraz kóró, reszkető
kezekkel és könnyes szemmel tárták fel titkos fantáziáikat a
széles vállú rakodómunkás fiúkról. Köztiszteletben álló
kapitányok beszéltek nagy szeretettel, ám szomorúan a barna
bőrű, kék szemű törvénytelen gyermekeikről, akiket a
trópusokon élő anyák karjaiban hagytak. Halott tengerészek
emlékét élesztették fel rendszeresen nagyanyám asztalánál,
felpüffedt holttestükről meséltek részletesen fiatal,
tapasztalatlan matrózok. Leültek az asztalhoz, és kiöntötték a
lelküket; utóbb nagyanyám azt mondta, hogy varázserő van
abban, ha valaki fennhangon beszél, mert így megszabadul a
benne felgyülemlett mérgektől. Apró varázslat ez.
Tane-re pillantottam, és láttam, hogy engem néz.
Elvörösödve fordítottam el a fejem.
– Folytasd, boszorkánylány – mondta halkan Tane. –
Szeretnék hallani egy történetet a Roe családról.
A Roe család… Oly sokat tudtam, több százat is talán, a Roe
asszonyok cselekedeteiről, és kívülről fújtam az összeset, most
mégis nehéz kiválasztani csupán egyet.
– A nagyanyám mindig azt mondta, hogy leginkább Abigail
Roe-ra emlékeztetem. Ő volt a legfiatalabb boszorkány.
Anyjától, Lenorától vette át a mesterséget, amikor tizenhét
éves volt, vagyis csak egy évvel idősebb, mint most én.
– És mégis mire volt képes? – kérdezte Tane mosolyogva. –
Tüzet okádott? Vagy szemmel verte, meg szeplőkkel, akit nem
szeretett? – Gyengéden megpöckölte az orrom, mire
felnevettem.
– Nem éppen – feleltem elhalványuló mosollyal. – Képes
volt beszélni a halottakkal.
Tane meghökkent, szemei elkerekedtek, de aztán
összeszedte magát. – Hiszen az… kivételes adottság – mondta
szemöldökét ráncolva, és elkapta rólam a tekintetét, én pedig
hirtelen azt kívántam, bárcsak egy másik Roe-t említettem
volna, bár Abigail igazán a kedvencem volt, annyira fiatal és
bátor, és nagyon sokáig, csaknem harminc évig volt a sziget
boszorkánya – ebben csak nagyanyám szárnyalta túl.
Épp készültem témát váltani, amikor Tane lassan a
kezemért nyúlt, és megszorította az ujjaimat. Hideg volt a
keze, hidegebb, mint amilyennek egy ilyen meleg nyári
éjszakán kellene.
– Mesélj nekem róla – mondta lágyan, mire
megköszörültem a torkomat.
– Minden szombat délután elsétált New Bishopba, amikor az
özvegyek és a családjaik ellátogattak a temetőbe, aztán a
kapunál várakozott, és felajánlotta, hogy beszél a halott
férjekkel, apákkal vagy fiaikkal.
– Fizetségért – jegyezte meg Tane, és ajkai erőltetett,
örömtelen mosolyba görbültek.
– Voltaképpen nem. Sohasem kért pénzt ezért.
– Pedig azt hittem, a Roe család nem adta ingyen a tudását.
– Nos – elgondolkodva félrebillentettem a fejemet. – Sok
veszteség érte; meghalt az anya és a nagyanyja is. Talán úgy
gondolta, nem lenne illendő pénzt kérnie. Ám megvoltak a
maga szabályai. Minden egyes kliense csupán háromszor
beszélhetett a halottal. Háromszor és nem többször. Az
emberek persze mindenféle dolgot – hajót, házat, temérdek
pénzt – kínáltak neki, hogy tegyen kivételt velük, de ő
hajthatatlan volt. Nagyanyám szerint Abigail azt mondogatta,
hogy az ember akár bele is tud pusztulni a szerettei elvesztése
miatti bánatba. Ezért három alkalomban állapodtak meg:
először azt üzenik a halottnak, hogy „Szeretlek”, másodszor
azt, hogy „Hiányzol”, harmadszorra pedig elköszönnek tőle:
„Ég veled”. – Elhalkult a hangom, gyorsan Tanere
pillantottam, aki egyenesen előre bámult, tekintetét a sötét
horizontra szegezte.
– És mit feleltek erre a halottak?
– Nem tudom. Azt mondta, hogy mindenki más, és nem
árult el többet erről. A halottak kiérdemelték a tapintatot és a
bizalmat, az üzeneteik csak bizonyos füleknek valók. De
általában… – Itt szünetet tartottam miközben éreztem, hogy
Tane kezei megremegnek az enyéimben. – A halottak
ugyanazt akarják, mint az élők. Esélyt arra, hogy
elmondhassák nekik: szeretlek, hiányzol, és ég veled.
– Talpraesett nő lehetett Abigail Roe – jegyezte meg Tane,
mire elmosolyodtam, arcom ragyogott az örömtől és a
beszélgetésünk varázsától. Szerettem ezt: Tane-vel sétáltam a
sötétben kéz a kézben, és a Roe család emlékezete vezetett
minket. Magunk körül éreztem őket, figyeltek, őriztek és
ösztönöztek. Hamarosan én is közéjük tartozom. Nekem is lesz
majd egy lányom, aztán unokám, és talán egy napon végigsétál
ezen a parton, és majd azt mondja: az a Roe, aki az anyja
okozta károkat helyrehozta, és folytatta a
boszorkánymesterséget, nem volt más, mint Avery, az
álomfejtő.
– Mesélj most egy kicsit magadról – mondtam, és
megszorítottam Tane kezét. Hallgatott egy darabig, mire
hozzátettem. –Mondj valamit a szigetedről.
– A szigetem. – Tane hangja meglepetten csengett.
Elengedte a kezemet, hogy megigazítsa a lámpás kanócát, de
aztán nem fogta meg újból. – Nagy a forróság ott.
– Ez minden? És mi a neve? – Rápillantottam Tane-re, aki
erre vállat vont. – Nem is tudod?
– Soha nem adtunk neki nevet – felelte, és szabad kezét a
zsebébe süllyesztette. – Mi magunk éltünk azon az érintetlen
szigeten már nemzedékek óta. Sohasem mentünk el onnan, és
soha senki sem látogatott meg bennünket, ezért nem volt
különösebb okunk elnevezni a szigetet. Ha mégis, hát tokának
hívtuk.
– Az mit jelent?
– Szikla. Amikor megjöttek az angolok, saját nevet adtak
neki. Hovell-sziget.
Erre bólintottam. – Ugyanezt tették itt is. Sok évvel ezelőtt
a Prince-szigetet is másképp hívták. Bár azt a nevet
elfelejtették, a jelentése fennmaradt: Sziget a Végen.
– De minek a végén?
– Azt már senki sem tudja. Nem hiszem, hogy bárki is élt
volna itt, mielőtt az angolok megérkeztek. Ezt a szigetet nem
lehet megművelni, és nem terem meg semmi. Egyetlen értéke
a kontinenstől való távolsága, de az is csak akkor mutatkozik
meg, ha behajóznak az óceánba. Ami a nevét illeti, miután az
angolok 1685-ben partra szálltak, valaki, aki azt remélte, hogy
így részesülhet a királyi család kegyeiben, úgy döntött, hogy a
kis
George hercegről nevezi el a szigetet. – Vállat vontam. –
Kétlem, hogy Anglia eljövendő uralkodója valaha is tudomást
szerzett volna arról, hogy létezik egy satnya névrokona az
Atlantióceánban, különben megváltoztatta volna a sziget
nevét.
Tane felnevetett, és úgy meglengette a lámpást, hogy a fény
végigsöpört a lábunkon és a sötét, sima homokon.
– Mikor jöttek először a szigetedre idegenek? – kérdeztem,
mire elbizonytalanodott.
– Évekkel azelőtt, hogy megszülettem. Sőt, mielőtt még
apám megszületett. Először térképekkel és jegyzetekkel
érkeztek; akkor azt hittük, többé nem zavarják meg a
nyugalmunkat. Kisfiú voltam – már megtanultam járni,
beszélni, és nem kellett folyton vezetgetni, de még mindig
kicsi, amikor megjelentek a bálnavadászok.
– Meglepetésként ért a külföldiek érkezése?
– Valamennyire igen. – Tane megvonta a vállát. – Népünk
kiválóságai szerint egy másik szigetről, Aotearoa-ról, Új-
Zélandról származunk, ahol a maorik élnek. De már
évszázadok óta magunkban élünk. Saját kultúránk és
hagyományaink vannak. Az egyik legendás hősünk azt
állította, hogy valaha özönvíz árasztotta el a földet, kivéve a mi
szigetünket. Még a felfedezők jövetele után is sokan hittek
ebben, én azonban soha.
– Miért nem?
Tane felemelte a fejét, a lámpás fénye az álla alatt világította
meg, és árnyékot vont szemei köré.
– Apám vadász volt – mondta. – Ha nem lett volna felesége,
ha nem lettünk volna mi, a nővéreimmel, akkor bepakolt volna
egy kenuba, és nekivágott volna az óceánnak. Pici koromban
elvitt a kenujával, és addig evezett, amíg kiértünk a nyílt vízre.
„Ne félj!”, – mondta nekem, és én nem féltem. Azt mondta,
hogy az óceán olyan partokig nyúlik, melyeket el sem tudunk
képzelni. Elmondta, hogy a szigetünk kicsi, a világ pedig
hatalmas, és rengeteg benne a látnivaló. Városokról, állatokról,
gyárakról mesélt nekem. Nem tudom, honnan tudott
minderről. De tudott.
– Amikor a bálnavadászok megjelentek, el akart menni
velük, hogy világot lásson, de végül nem tudott. Úgyhogy én
jöttem helyette.
Rápillantottam Tane-re miközben furcsa, hideg
arckifejezését tanulmányoztam.
– Nem féltél otthagyni a szigetedet?
Lassan megrázta a fejét. – Ismertem ott minden sziklát és
levelet. Ismertem mindenkit. Volt egy lány is, akit feleségül
vettem volna, és a házunkat is kijelölték. Már gyerekként
tisztában voltam vele, mi vár rám az életben, és ezt gyűlöltem.
Úgy éreztem, megfulladok ott. Aztán megérkeztek a
tengerészek, és meséltek. Dühös lettem, mennyi mindenből
maradok ki, mennyi minden van túl a partjainkon.
Könyörögtem nekik, hogy vigyenek magukkal. Anyám és a
nővéreim ellenkeztek, de apám megértett. Azt mondta,
menjek, én pedig elmentem, vissza sem néztem.
Kilencéves lehettem akkoriban.
Furcsa dolog történt Tane hangjával. Az előbb még szelíden
szólt, most viszont keményen, tisztán csengett, áthatolva a
hullámok sziszegésén és a szél nyögésén. Néztem, ahogyan a
szeme felcsillan, mint a szikrázó üveg a fényben, és csak úgy
világított a sötétségben. Nem látszott dühösnek. Szomorúnak
sem. De láttam én már ezt a fajta kifejezést fiatalemberek
arcán – újdonsült férjekén vagy apákén –, mielőtt hosszú
hajóútra indultak. A tengerészek nem sírhatnak. Kihúzzák
magukat, tekintetüket a távolba szegezik, ahogy elhagyják a
kikötőt, hogy átadják magukat a munkájuknak. Ez az
elszántság tükröződött Tane tekintetében is.
– Gyűlöltem a szigetemet – mondta, és tiszta hangja inkább
a hullámokhoz és a szélhez szólt, mint hozzám. – Amikor
eljöttem onnan, megfogadtam, hogy sohasem térek vissza.
Pedig maradnom kellett volna.
Megtorpantam, mire Tane is lassított.
– Akkor már halott volnál – mondtam lágyan. – Ha mégis
maradtál volna.
– Törzsi harcos lettem volna, mint az apám. Ölhettem volna,
mielőtt meghalok, és becsülettel haltam volna meg, védve a
szülőföldemet és a népemet.
Sokáig néztem rá. – Igen. De akkor is meghaltál volna.
Tompán felnevetett. – Meghaltam – mondta, és a száj széle
mosolyra húzódott. – Meghaltam abban a pillanatban, amikor
a sámán elmondta nekem, hogy mindenki, akit valaha
szerettem, és minden, ami valaha számított, megsemmisült.
Meghaltak, de meghaltam velük én is, és ez a büntetésem,
hogy bár halott vagyok, mégis lélegzem, járok, beszélek és
gondolkodom. Nem akartam semmi mást, mint a
szigonyommal felhasítani a torkomat, és az egyetlen dolog, ami
leállított, az a bosszú volt.
Tane kitekintett az óceán sötét hullámaira.
– Minden reggel, amint felébredek, a szüleimre gondolok, és
a nővéreimre. Minden éjjel úgy alszom el, hogy elképzelem,
miként kutatom fel, és ölöm meg a gyilkosaikat. Bálnákra
vadásztam. Ettem, mert enni kell. Lélegeztem is, de csak
azért, mert levegőre volt szükségem, hogy tovább éljek, és
bosszút álljak. – Szünetet tartott, ajkán torz mosoly jelent
meg. – A szellemek kísértenek, ugye? Akkor én csak egy
szellem vagyok, aki kísért.
Remegés járta át a testét, erős borzongás, amitől úgy tűnt,
elillan mellőlem, ezért érte nyúltam, és szorosan átöleltem, míg
meg nem nyugodott.
Sokáig álltunk így, percekbe telt, míg rájöttem, hogy az
imént múlt időben beszélt. Felemeltem az arcom az övéhez.
Szemét behunyta, arcán fényes, nedves könnyfolyam
csordogált.
– Még mindig szellem vagy? – kérdeztem lágyan. Lassú,
nyugodt szívverését a mellkasomon éreztem, szinte égetett.
Szemét kinyitotta, nem törődve a hosszú, fekete szempilláin
reszkető könnycseppekkel.
– Azt hiszem… – Mély lélegzetet vett, és finoman
végigsimított az arcomon. – Azt hiszem… most térek vissza az
életbe.
15. fejezet

AZ EMBEREK A SZIGETEMEN MEGFELEDKEZTEK


ARRÓL, hogy a nagyanyám hús-vér ember volt. Azt hitték,
úgy érkezett a szigetre, mint akinek nincs is más vágya az
életben, mint talizmánokat készíteni nekik. Elfelejtették, hogy
a varázslattól eltekintve pontosan olyan volt, mint ők.
Vacsorát készített magának, agyoncsapta a szemtelen
legyeket, kimosott magának. Bár koránál idősebbnek tűnt,
nem volt még annyira öreg. És ő is volt egyszer fiatal. Neve is
volt. (Jennie. Jennie, még mindig így hívják.)
De már senki sem nevezte a Jennie-nek. Amióta anyja
nyomdokaiba lépett, csak boszorkány volt a neve. Illetve a
Roe boszorkány. Vagy Roe mama. A tengerészek pedig, akik
egy héttel korábban még kedvesen kiáltottak utána, „Hé, te
ott, Jennie Roe”, azonnal megfeledkeztek a régi énjéről és
nevéről.
Mintha a saját varázslatos trükkjét vetette volna be, hogy
elfelejtsék a múltját. A szigetlakókban az a kép él, hogy a
boszorkány sohasem változik. Mintha egy napon kinyílna az
ajtó, és a nő bent még mindig fiatal volna. Ugyanazokat a
varázslatokat hajtaná végre, ugyanúgy viselkedne, és mintha
valaki más beszélgetését folytatná anélkül, hogy elszalasztana
egy szót is.
Sok éven át tartotta magát a szóbeszéd, hogy a nő, aki kint
él a sziklákon, ugyanaz a nő, csak éppen tetteti a halálát, és
képes újjászületni, megújhodni. Amikor kisgyerek voltam, a
nagyanyámat ráncos képű, kövér, öreg hölgyek látogatták
meg, kopogtattak az ajtaján, valamennyien finomak, de
kétségbeesettek voltak, és nyaggatták, hogy van-e valamije,
amitől visszakapnák az ifjúságukat. A nagyanyám mindig
elmagyarázta, hogy nem foglalkozik efféle mágiával, ám ha
kitartóan zaklatták, néha sikerült rábeszélniük, hogy
csillagászati összegekért eladjon nekik egy-egy csupornyi sár,
pikkelyek és madárürülék keverékét. Ez nem használt ugyan a
bőrnek semmit, mondta nagyanyám, de azok a nők – és csakis
a gazdagok, mert a szegényeknek a ráncoknál több volt az
aggodalmuk – valósággal megkönnyebbültek, hogy kifizettek
egy vagyont.
– És mi történt, amikor mégsem szépültek meg? –
kérdeztem rá egyszer. – Nem lettek dühösek?
– Soha, szívem – mondta. – Mert akkor be kellett volna
ismerniük, hogy voltak olyan bolondok, és fizettek egy kis
sárért, amit aztán az arcukra kentek. Inkább meggyőzték
magukat, hogy hatásos lesz, és a hónap végén jöttek is vissza
az utánpótlásért.
A nagyanyámnak, mint mindig, ebben is igaza volt. Mégis,
amikor visszatértek hozzá a nők, nem szolgálta ki őket. Nem
akart hasznot húzni az ostobaságukból, hiába is kínáltak neki
az asszonyságok temérdek pénzt. Azt sem szerette volna, ha
kuruzslónak kiáltják ki – úgy gondolta, Jennie Roe ne így
maradjon meg a szigetlakok emlékezetében.

Tane az izzadt, hideg kezemet fogta, ahogy az utolsó darabot


is megtettük az úton, miközben a testemen ideges rángások
futottak végig.
Aztán ott állt előttünk. A kunyhó. Egy kicsi jelzőfény az
ezüstszürke szikláknál, dacolva az óceán mélységével. Vajon
mindig ennyire apró volt? Fenyegető és hatalmas épületként
élt bennem, de valószínűleg a gyermekkori emlékképeimre
hagyatkozhattam, melyek az évek során megfakultak. Még a
kora reggeli szürke homályban is láttam, hogy megőrzi azt a
rozoga, roskatag jellegét, amit úgy imádtam: meghajlott
paletták, piszkos farakás adta meg a ház hangulatát. A nap, a
szél és a sós víz olyan fehérre lúgozták, akár a parton száradó
halcsontokat, falait foltok borították, és mindettől
környezetének szerves részévé vált: egy hatalmas pettyes
tojás a sziklák fészkében. Az otthonom.
Bár az ablakok sötétek voltak, egyenesen a bejárati ajtóhoz
vettem az irányt. Még akkor is, ha éppen aludt, nagyanyám
hozzá volt szokva az éjszakai látogatókhoz, így aztán nem
féltem felébreszteni.
– Várj – súgta Tane, de a lábam már felkészült a futásra, a
rohanásra a kunyhóba, az örömre és a megkönnyebbülésre,
amely elöntötte a bensőmet, felemelkedett a gyomromból,
átfurakodott a mellkasomon, míg végül könnyekként
kirobbant, és szétterült az arcomon.
Kopogtattam, gyorsan, türelmetlenül és keményen, amitől
láthatóan beleremegett az egész kunyhó, és nem vártam meg
a választ. Mert ugyanúgy az én kunyhóm is volt, mint
nagyanyámé, ezért nem kellett megállnom a küszöbön.
Belöktem az ajtót, és egész testemben reszkettem, amint az
ismerős szagok – a parázsé, a tengervízé és a szárított édes
fűszernövényeké – megcsaptak.
– Nagyi – mondtam elcsukló hangon, és a torkomban
gombóc ült.
Ő még aludt, összegömbölyödve az ágyán, és megrendülve
láttam, hogy a kis görgő ágyam megvetve, az övé alá
csúsztatva várt rám. Lassan keresztülmentem a szobán, és
megálltam a mellette.
– Nagyi.
Megnyikordult alatta az ágy, nagyanyám motyogott
valamit, aztán felszisszent.
– A-Avery?
Túl sötét volt, ezért nem láttam az arcát, de felé nyúltam, és
megérintettem a bőrét, a haját, miközben kipislogtam
szememből a könnycseppeket. Lehajoltam hozzá, fejemet a
takarón keresztül a mellkasára fektettem, és úgy hallgattam
hangos szívverését.
– Visszajöttem, nagyi – suttogtam, s bár patakzottak
szememből a könnyek, boldog voltam, boldogabb, mint a
megelőző négy évben. Itthon vagyok végre.
Ujjai lassan, finoman szántották a hajamat, mintha nem
hinné, hogy valóban én vagyok az. Megismételte a nevemet.
– Igen, én vagyok – mondtam nevetve, felemeltem az
arcomat. Éreztem, ahogyan kezét az arcomra teszi, csontjai
megmegremegtek a bőre alatt.
– Ó – mondta. – Ó. ó, ó.
Zajt hallottam, mire az ajtó felé fordultam: Tane állt ott,
lámpásával a kezében. Ránéztem nagyanyámra, és
összeszorult a szívem. Most láttam csak, mennyire
megöregedett. Négy éve volt annak, hogy elhagytam őt, és
már akkor is meggörbülve, lassan járt, de ez az asszony itt az
ágyban úgy festett, mint egy csontváz: bőre szorosan a
csontjaira feszült, ritkás haja pedig kócosan keretezte inas
arcát. Nem lehetett sokkal több hatvannál, mégis vagy
százévesnek látszott, és úgy tűnt, kiszolgálta már az idejét –
ami igaz is volt, hiszen egyetlen Roe sem ért meg ennyi évet. A
szeme viszont pontosan olyan volt, mint amire emlékeztem,
tiszta és élénk. Pillantása most az arcomról Tane-re vándorolt.
– Ki…?
Elmosolyodtam, majd intettem Tane-nek, hogy jöjjön be.
– Ő a barátom, nagyi. Segített nekem…
– Menj innen! – sikította, mire összerezzentem. Tane
dermedten állt az ajtóban, kinyújtott kezében a lámpással, a
nagyanyám pedig egy fiatalasszony gyorsaságával ugrott ki az
ágyból, és száguldott oda hozzá. – Kifelé! Kifelé!
– De hát… mi…
Nagy levegőt vettem, megpördültem, aztán a nagyanyám és
Tane közé vetettem magam. – A tetoválásaid! – kiáltottam fel
megpróbálva túlharsogni nagyanyám sikoltozását. – A mágiád
túl sok neki!
Tane szó nélkül letette a lámpást az asztalra, aztán szigorú
és megfejthetetlen kifejezéssel az arcán elhagyta a kunyhót.
Becsuktam mögötte az ajtót, nagyanyám pedig elkezdett
járkálni a szobában, miközben magában motyogva szárított
füveket és apró bőrtasakokat kapkodott fel.
– Elment – mondtam az ajtónak dőlve. – Sajnálom; tudnom
kellett volna.
– Még mindig itt van – mondta, miközben olyan dühösen
rázta a fejét, hogy alig látott. Rádobta az asztalra a holmit, amit
kiválogatott, aztán rendezgetni kezdte őket. Hosszú, sárga
körmei minden egyes mozdulatnál finoman megkoccantak. –
Még mindig érzem.
Egy pillanatig nem tudtam megszólalni, csak bámultam őt,
miközben megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomban.
Rettentő dühösnek tűnt, sőt őrültnek.
– Ó – mondtam végül. – Az tőlem ered, ha nem tévedek.
Felém fordította a tekintetét, szeme résnyire szűkült. –
Tehát tőled.
– Tane, a barátom, ért a mágiához. Szükségem volt rá, hogy
varázslatot végezzen rajtam, csakis így juthattam el idáig –
magyarázkodtam kapkodva. – Anyám átkot küldött rám;
tudtad ezt, nagyi?
Nem válaszolt.
– Ezért nem tudtalak meglátogatni, Tane azonban a
segítségemre sietett. Tetoválást vésett rám, nagyi, aminek
varázsereje van, és így…
Ekkor a nagyanyám hozzám ugrott, megragadta a vállamat,
és erősen megrázta.
– Egy tetoválás! – mondta, és oly közel hajolt hozzám, hogy
belélegeztem émelyítő leheletét. – Idegen varázslattal
mérgeztek meg!
– Nem, nem – mondtam elhaló, panaszos hangon. – Meg
kellett tennem, nagyi, vissza kellett térnem hozzád. Azért
jöttem vissza, hogy boszorkány lehessek!
Ujjhegyeit keményen a vállamba mélyesztette, szemei
fürkészően tekintettek rám. Egy pillanattal később ellágyult,
és a félelem elhagyta az arcát. Felsóhajtott, nehéz, reszkető
sóhajjal. Sohasem hittem volna, hogy ilyen öregnek és
törékenynek látom viszont.
– Hát jó – suttogta bólintva. – Visszajöttél. Jó…
Rám hunyorított, aztán felemelte a kezét, és megpaskolta az
arcomat.
– Hiányoztál – mondtam, mire a nagyanyám elmosolyodott.
– Lássunk hozzá a munkához!
Megkönnyebbülés söpört rajtam keresztül, annyira erősen,
hogy majdnem összecsuklottam. A nagyanyám megfordult, és
elindult a fekete ládához, én pedig máris éreztem, ahogy a
mágia szólít és felfénylik a sötétségben. Akárcsak azon a
napon, amikor annak idején megkötöttük a szeleket,
nagyanyám megállt a ládánál, majd felpillantott rám, és
begörbítette az egyik ujját.
– Gyere ide – mondta. – Nyisd ki!
Mosoly terült el az arcomon, és az ujjaim bizseregtek, ahogy
a ládához léptem. A Roe család munkájának egésze, és ez mind
az enyém lesz. Megismerem és megtanulom. A mágia
győzedelmesen felüvöltött bennem; lehajoltam, megérintettem
a fedelet, vettem egy lélegzetet, visszatartottam, és úgy
éreztem, mintha az egész világ eltűnt, elsüllyedt vagy
elfeketedett volna, és csupán én, a nagyanyám és a Roe család
titkai maradtak volna fenn.
Ott volt minden, ahogy az elmúlt évek alatt az
emlékezetemben élt: a papírok, a feljegyzések, a talizmánok és
a takarosan összekötött varázslatok. Nagyanyám kapkodva
belenyúlt a dobozba, futólag megérintette a tárgyakat, én
pedig éreztem, ahogy remegő kezemet mágnesként vonzza a
sok titokzatos holmi.
– Még sok a tennivaló – mondta nagyanyám, ahogy tovább
kutatta a doboz tartalmát. – Nincs sok időnk hátra.
Idő.
Belémhasított a félelem, kezemet nagyanyám karjára
tettem.
– Van még valami, amit el kell mondanom neked –
suttogtam. – Azért jöttem vissza, mert volt egy álmom, és
szükségem van a segítségedre.
Felém bökött az állával, miközben hunyorogva nézett a
tompa fényben.
– Még mindig álmokat fejtesz?
Bólintottam. – Két hete volt egy álmom, ami elém vetítette
a jövőmet. – Vettem egy lélegzetet. Hangosan soha nem
mondtam ki senkinek, és ez megijesztett, féltem, hogyha
beszélek róla, valóra válik. – Az álom megmutatta, hogy meg
fognak gyilkolni, nagyi, és nekem meg kell akadályoznom ezt.
A teste merev lett, és hosszú másodpercekbe telt, míg
meghallottam érdes lélegzetvételét. Behunyta a szemét;
annyira törékenynek és elveszettnek tűnt, hogy érte nyúltam,
még mindig összegörnyedve ült, de mihelyt megérintettem
vékony vállát, talpra ugrott, arrébb ment, szemében
felszikrázott a harag és a félelem. Felgyorsult a szívverésem.
– Mondd el hát, mit kell tennem – suttogtam, és felálltam. –
Hogyan lehetek boszorkány? Meg kell állítanom az álmot,
mielőtt valóra válik.
– Megállítani?
Jeges rémület fogott el. – Ho-hogyan?
Az álmokon nem tudsz változtatni – mondta, és eltávolodott
tőlem. – A Roe boszorkányokat nem lehet meggyilkolni.
– De… – elakadt a szavam, és remegés rázta meg a testem.
– Tudom. – Ezért tértem vissza most hozzád; ezért kell
tudnom, hogyan lehet használni a varázslatomat.
– Nem, nem… – Rám hunyorított, s mintha fájdalmat
érezne, megragadta a mellkasát. – Senki sem ölhet meg egy
Roe boszorkányt – suttogta.
– Igen, nagyi, igen, tudom, tudom!
Megrázta a fejét, és behunyta a szemét. Láttam, ahogy
könny csordul rövid pillái alól, ám amikor újból kinyitott a
szemét, fagyos, üres tekintettel nézett rám.
– Nem, nem érted – mondta, és a szavak, mint a kövek
zuhantak ki a száján. – Az álmok nem változnak. És a jövő sem
változik. A boszorkányt nem tudják megölni. Hiába is
tanítanálak, nem menekülhetsz. A végzeted, hogy meghalj, és
ne legyen belőled boszorkány.
Zuhantam. Egyre csak zuhantam, és hátra kellett lépnem a
falhoz, hogy megtámaszkodjak.
– De hát visszatértem hozzád – suttogtam.
– Túl későn.
– Itt vagyok. Segíts nekem leállítani.
– Nem lehet leállítani.
– Erre születtem. Képes vagyok álmokat fejteni. Varázserő
lakozik bennem.
De nem elegendő. Nem értesz a mágiához, én pedig nem
taníthatlak meg rá, ha meg fogsz halni. Sohasem lesz belőled
boszorkány.
Képtelen voltam gondolkodni. Képtelen voltam megszólalni
vagy akár levegőt venni. Nem bírtam tovább állva maradni;
lerogytam a földre, és mint egy kutya, úgy kúsztam-másztam
a nagyanyám lábaihoz.
– Hogy teheted ezt velem? – kérdeztem fuldokolva. Ő
megfordult, és olyan undorral nézett rám, mint egy féregre,
egy csúnya, értéktelen dologra – mintha nem is a saját húsa és
vére volnék.
– Én? Mégis mit tettem én? – mordult fel. – Mit tettem
azon kívül, hogy vártam az unokám visszatértét? Ha korábban
jöttél volna, még ezelőtt az álom előtt… – Hangja undorba
fulladt.
Hangtalanul sírtam, a könnyek végigperegtek az arcomon,
és beszivárogtak a szájamba. – Soha nem jöttél el hozzám!
Hagytad, hogy magával vigyen!
– Egy olyan lányba vetettem a hitemet, akiről azt hittem,
boszorkány válik belőle! – Az arca eltorzult, undor és harag ült
meg a ráncaiban. – Hány éjjel feküdtem éberen, miközben rád
vártam? Hányszor kellett meggyőznöm magamat arról, hogy
eljössz hozzám? Hogy arra fogod használni a készségeidet és az
adományodat, hogy megtörd velük anyád átkát?
Megráztam a fejem. – De sohasem mondtad el, hogyan.
Mert nem is kellene elmondanom, hogyan! Még ha nem is
ismered a mágiát, egy igazi boszorkány visszajött volna két
héten belül, nem pedig csúszva-mászva négy évvel később,
amikor már késő – ráadásul idegen mágiával megmérgezve és
halálra ítélve!
Zokogva gömbölyödtem össze.
– Hagyd ezt abba – mondta kelletlenül a nagyanyám. –
Hagyd abba a sírást!
Az ujjaimon keresztül pillantottam fel rá. – Hogy tudsz ilyen
kegyetlen lenni?
– Kegyetlen? – csattant fel. – Még hogy én kegyetlen?
Széttárta a karjait, feltárva a lógó bőrt a könyöke alatt, és
gyulladt, duzzadt ízületeit.
– Nézz rám – mondta. – Nézd csak, mivé lettem. És ez csak
a felszín. Belül rothadok. – Lehajolt hozzám, csontjai
roppantak, nekem pedig el kellett húzódnom a forró bűztől,
amit kilehelt.
– Mit gondolsz, miért halt meg mindenki oly hamar ebben a
családban? – suttogta. – Nézd csak meg, mit tesz velünk ez a
fajta élet!
Elfordultam, képtelen voltam már elviselni őt, de
megragadta, és csúf kezei közé szorította az arcomat,
tekintetét az enyémbe fúrta; a szemei pont olyan fiatalnak
tűntek, mint a sajátom: ép és egészséges, csak épp egy
tönkrement héjban.
– Fájdalom – sziszegte. – Én már ebben maradok, és
miattad cipelem ezt a fájdalmat. Meg akarok bizonyosodni
arról, hogy amikor lejár itt az időm, lesz, aki folytatja a
mesterségünket. –
Elengedett végre, aztán felegyenesedett. – Kegyetlen? –
vonta fel a szemöldökét. – Neked fogalmad sincs róla,
mekkora csalódás ért engem.
A földre támaszkodtam, hogy megszilárdítsam a
testhelyzetemet.
– Akkor hát akadályozd meg a gyilkosságomat! Segíts
nekem! Mi van, ha tévesen értelmezem az álmomat, ha nem
értem igazán?
– Tehát te azt hiszed, hogy tévedtél? – kérdezte, de nem
feleltem. Az ajkai legörbültek, elfordult tőlem, és az asztalon
fekvő fűszereket és szárított gyógyfüveket nézte. – Senki sem
tud már segíteni rajtad.
Gondosan és könnyedén válogatta meg a szavait, engem
mégis kalapácsütésként értek. Sikítani és tombolni akartam,
könyörögni, hogy segítsen, ám amikor kinyitottam a számat,
egyiket sem tettem. Helyette csupán egyetlen dolgot
mondtam, amit szándékosan kerültem, és az álmom óta
egyszer sem ejtettem ki a számon.
– Nem akarok meghalni.
Nagyanyám hirtelen összerezzent, de olyan hevesen, hogy
attól féltem, elesik, végül visszanyerte az egyensúlyát, és
hallgatásba burkolódzott. Lehajtottam a fejemet, és
visszaültem a sarkamra. Ennyi volt. Nem tudott segíteni
rajtam, így nem volt mit tennem.
– Ha tehetném – mondta a nagyanyám, és a hangja
megremegett –, megetetnélek valamivel, ami könnyű halált
adna.
De mindketten tudtuk, hogy nem tehet semmit.
– Megtaníthattalak volna a boszorkánymesterségre, ha nem
álmodtad volna ezt – folytatta. – Az utódom lehettél volna.
– Hagyd abba, kérlek – mondtam kicsit tisztább hangon,
mint korábban. És a rengeteg bánat és fájdalom és zavar alatt,
mely azzal fenyegetett, hogy összetör, éreztem valamit: hideg,
kegyetlen felismerést, hogy ha már nincs mit tenni, semmi
sem számít. Felszabadító érzés volt, bár ebben a
vonatkozásban az őrület is felszabadító.
– Hamarosan meg fogsz halni? – kérdeztem tőle, mert a
saját gondjaim abban a pillanatban megsemmisítettek volna.
Meghökkent, és fájdalmas kifejezés futott át az arcán.
– Igen – suttogta szinte vágyakozással a hangjában.
Tekintetét a távolabbi ablakra szegezte, amin keresztül a
nappali fényben kilátás nyílt az óceánra, és épp csak egy kicsit
megdöntötte a fejét, mint aki különösen szép zenét hallgat. –
Igen. Hamarosan el fogok menni, és mindennek vége lesz.
Vége. Mindennek vége. Nem lesz több Roe boszorkány.
Cserben hagyom őket.
Kudarcot vallottam.
Felálltam, a lábaim annyira rogyadoztak, hogy nem voltam
biztos benne, hogy megtartják a súlyomat. Nagyanyám felém
fordult, rám nézett. Dühösnek tűnt. Bizonytalannak. Felém
nyújtotta a kezét – hogy felsegítsen, gondolom –, de egy
pillanat múlva mégis elhúzta. Eltaszítottam a tetovált
testemmel, a furcsa varázslatommal, a végzetemmel. Azon
töprengtem, vajon hova tűnt a melegszívű, gondoskodó
asszony, aki felnevelt – már ha létezett egyáltalán.
– Légy óvatos – mondta a nagyanyám, mire keserűen
felnevettem. Ki mondana ilyet egy lánynak, akit meg fognak
gyilkolni, hogy legyen óvatos? Megfordultam, hogy szó nélkül
távozzak, de megállított, bütykös kezét a karomra tette, és
elhúzta a száját.
– Légy óvatos ezzel a fiúval – vetett rám egy kemény,
kutató pillantást. – Lehet, hogy megsebez téged.
Elhúzódtam tőle, a harag áttört a belső zsibbadtságomon.
– Mégis hogy merészeled? – Szavaim a gőz erejével és
gyorsaságával robbantak ki belőlem. – Hogy merészelsz bárkit
is azzal vádolni, hogy bánt engem? Ő törődik velem. Sokkal
jobban, mint gondolnád.
A nagyanyám a kezeit a mellkasához emelte, épp a szíve
fölött ragadta meg a szövetet. Úgy tűnt, a szemem előtt válik
egyre aszottabbá és gyengébbé – bőre elveszítette a színét,
szürke haja gyérült és elvékonyodott –, az arcán pedig olyan
szomorúság és fájdalom tükröződött, hogy azt gondoltam, talán
mégis érzett egy kevés bűntudatot azért, ami velem történt.
De csak behunyta a szemét és halkan, mintegy magának
mondta: – Igen. Pontosan emiatt aggódom.
Oly sokáig bámultam őt, hogy úgy tűnt, mintha már nem
élne, nem lélegezne, nem lenne több, mint egy kiürült, száraz
hüvely. És amikor azt gondoltam, hogy talán már nem is él,
elfordult, de a szeme csukva maradt. A kunyhóban poros és
mozdulatlan volt a levegő.
Visszautasított engem. Sohasem lehetek boszorkány. És
még arra sem volt kíváncsi, ahogy elmegyek innen.
Lenyeltem a torkomat feszítő gombócot, és kinyitottam a
kunyhó ajtaját, ami a sápadt hajnalba vezetett.
16. fejezet

MEREV LÉPTEKKEL MENTEM KI A KUNYHÓBÓL, AZ


IZMA-
im megdermedtek, mintha már nem is élnék. Tane a
kunyhó egyik falának dőlve álldogált, az ablak mellett, és
ahogy a pillantásunk találkozott, tudtam, hogy mindent hallott.
Meg fognak gyilkolni.
A nagyanyám nem tud segíteni nekem.
Sohasem leszek boszorkány.
Nem tudtam, vajon dühös vagy inkább megkönnyebbült
legyek. Zokogjak vagy összeomoljak. Tane nem mozdult, nem
szólt semmit – várta, hogy én törjem meg a csendet. Végül
kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.
– Bent felejtettem a lámpásodat.
Mintha felszakítottam volna egy gátat, kitört rajtam a
zokogás, mire Tane odaszáguldott hozzám, aztán nagy és érdes
tenyerét a szájamra szorította. – Cssss, ne itt. Ne itt, ahol hall
téged.
Átölelt, arcomat a mellkasára hajtottam, így mentünk végig
az ösvényen, egyre jobban eltávolodva a kunyhótól a part
irányába. Az elfojtott zokogás újra és újra kitörni készült, de
Tane-nek igaza volt: nem sírhatok, nem engedhetem meg
magamnak, hogy nagyanyám meghallja.
Amikor leértünk a vízhez, elakadt a lélegzetem, a jeges
levegő mellbe vágott és felélesztett. Aztán már a hullámok
alatt voltam, és végre felsikoltattam – hangom tompa volt, és
lágy, mégis valódinak tetszett. A testem bizsergett a hideg
víztől és a hideg levegőtől, de még mélyebbre hatoltam, és
kinyitottam a szájam, hogy megízleljem az óceán keserű, sós
ízét. Nagyokat kortyoltam a vízből, amennyit csak tudtam,
mégsem fulladoztam vagy émelyegtem tőle.
Nem tudom, meddig maradtam a víz alatt lebegve,
miközben hagytam, hogy a hullámok himbálják a testemet
előre-hátra, mintha csupán egy darab sziksófű volnék. Úgy
vélem, jó sokáig. A távolból hallottam valamit – egy kiáltást –,
aztán Tane keze a bőrömön volt, felköhögtem az óceán vizét,
ami hirtelen belülről égetni kezdett. Tane mondott valamit, de
nem értettem, végül meleg kezét a vállamra tette, és finoman
kihúzott a hullámokból.
– Ideje indulni – mondta lágyan, és megengedtem neki,
hogy vezessen, engedtem, hogy megszabadítson a csuromvizes
ruháimtól, melyeket aztán alaposan kicsavart, és kirázta
belőlük a homokot. Elveszettnek, gyámoltalannak éreztem
magam; annyira jó volt, hogy így dédelgetett.
Amint felkelt a nap, és tejfehérré varázsolta az eget, Tane
felöltöztetett, és én nem jöttem zavarba, hagytam, hogy lásson
remegni és reszketni a vékony ingvállamban. Lucy cipői
tönkrementek, Tane óvatosan lehámozta őket a lábamról,
mielőtt összekötötte a fűzőket, és a vállára vetette.
– Hova megyünk? – kérdeztem erőtlen, panaszos hangon.
Tane az ujjait az enyémekbe fűzte, aztán elindultunk a part
felé, majd a sziklás ösvény irányába.
– New Bishopba – mondta. Behunytam a szemem.
– Azt mondtam, hogy soha nem fogok visszatérni.
Megszorította a kezemet. – Pedig most kénytelen leszel.

Lassan sétáltunk tovább a sziklák felé, miközben a nap


megnyújtotta az útra vetült árnyékainkat. Cipő nélkül folyton
megbotlottam, és ha nem támaszkodhattam volna Tane-re,
többször is elestem volna. Hosszú ideig tart, míg beérünk New
Bishopba, és sejtettem, hogy jócskán benne járunk majd a
délelőttben. Semmiképp sem tudtam volna észrevétlenül
besurranni anyám házába. Tudni fogja, hogy megszöktem tőle.
De nem érdekelt. Ha már sohasem lehetek boszorkány, és
nem menekülhetek el a sorsom elől, nem érdekel, mi történik.
Anyám végre megkapja, amire mindig is vágyott: vége szakad
a Roe boszorkányok hosszú sorának. Mi egyebet vehetne el
még tőlem? Mi más maradt számomra a világból?
Persze itt volt mellettem, ami nagyon is számított: Tane, aki
most a kezemet fogta. Ránéztem, és a nappali fényben
tanulmányoztam az arcát. Elszántságot láttam rajta.
– Semmit sem tehetsz, nem akadályozhatod meg, hogy
megöljenek. Hallottad, mit mondott a nagyanyám.
– Igen, hallottam. – Csendesen, de szinte fenyegetően
beszélt. – Ám ez nem azt jelenti, hogy el is hiszem.
– Nem változtathatod meg a jövőmet.
– A népemnek léteznek olyan varázslatai, melyek megóvnak
a gyilkosságtól. Kapsz tőlem egy újabb tetoválást.
Megtorpantam, a kezeink elváltak egymástól, mielőtt
megállt, és szembefordult volna velem.
– De hiszen semmit sem ér.
Felemelte az állát, mire a fény megcsillant szép vonású
arcán, és arany izzással vonta be. – Nem tudod biztosan,
hacsak meg nem próbálod.
– Megpróbáltam – mondtam, és hirtelen kimelegedtem. –
Szerinted miért akartam annyira találkozni vele?
– És nem tett semmit. Engedd meg nekem, hogy segítsek.
Legalább azt, hogy…
– Nem! – A hangom a sziklákról verődött vissza, hűen
tükrözve a bennem kavargó érzelmeket. – Miért nem tudod
megérteni?
Miért nem veszed észre, hogy nincs mit tenni? Miért
törődsz még mindig velem?
Tettem egy lépést előre, kezemet ökölbe szorítottam, de
Tane nem mozdult. Azt akartam, hogy távozzon, hogy tűnjön
el, mert az életem olyan volt, mint egy puskaporos hordó, ami
bármikor felrobbanhat, így aztán nem akarom őt a
közelemben tudni.
– Mi ez az egész? – kérdeztem. – Miért is akarsz te engem
megmenteni? Azt gondolod, ettől jobban fogod érezni
magadat? Gondolod, hogy ez majd feloldozást ad, amiért
otthagytad a népedet, hogy aztán legyilkolják őket? –
Megráztam a fejem, a bőrömből forróság áradt. – Azt hiszed,
hogy ha megmentesz, megszűnik a bűntudatod – erről van szó
netán? De én nem a népedből származom, és nem tudsz
megmenteni, mint ahogyan a nővéreid sem tudtad
megmenteni a tutajból!
A szavaim, úgy tűnt, feltartóztathatatlanul ömlöttek a
szájamból anélkül, hogy végiggondoltam vagy átéreztem volna
őket; túl messzire mentem most, dühöm volt az óceán, Tane
pedig a szikla: szenvedő, rendületlen és nyugodt, végtelenül
nyugodt.
– Mondj már valamit! – kiabáltam, és amikor láttam, hogy
nem mozdul, odaszaladtam hozzá, az öklömmel vertem a
mellkasát, miközben azt akartam, hogy fájjon neki, hogy
kiabáljon vissza, aztán forduljon sarkon, és felejtsen el örökre.
De a hullámok megtörtek a sziklákon, lecsillapodtam,
elhúzódtam tőle, a vállam besüppedt, a fejemet pedig
lehorgasztottam. – Menj el – suttogtam.
– Kérlek szépen, hagyj el engem!
Csak álltam ott dideregve a nyirkos, sós tengervíz áztatta
ruhámban, és nem hallottam semmit, sem Tane lélegzetét,
sem a lépéseit.
Aztán egy könnyű érintés a vállamon: az ujjhegyei. Lassan,
óvatosan előbb az ujjai, majd a kezei, és karjai fonódtak körém,
magához húzott, mígnem a hátam a mellkasának dőlt, és a
teste beburkolt, mint egy meleg, biztonságot adó köpeny.
– Nem foglak elhagyni – suttogta.
Megráztam a fejem, de nem voltam elég erős, hogy
elhúzódjak. – Akkor sem tudod megállítani.
Gondterhelten sóhajtott fel. – Talán nem. De nem állok
készen, hogy végleg elköszönjek tőled.
Azután csöndben sétáltunk. A nap egyre magasabbra
emelkedett, a ruháimat sóssá-merevvé szárította, és még
mindig nem beszéltünk meg semmit. Tane keze az enyém köré
fonódott, szemünk New Bishop első házait kutatta. Annyi
mindent kellett volna végiggondolnunk, én mégis képtelen
voltam bármi egyébre koncentrálni, mint Tane kezének
érintésére és a puha homokra a lábaim alatt.
Amikor a város körvonala derengeni kezdett, Tane azt
mondta, jobb lesz, ha most elmegy, mert így csak magunkra
vonjuk a figyelmet, de biztosított róla, hogy megkeres, és
kitalál valamit, hogy megmentse az életemet.
– Meg foglak védeni. – Ezt mondta. Hinni akartam neki,
úgyhogy bólintottam.
– Azon töprengtél, miért is törődöm veled – mondta, és a
tenyere közé fogta az arcomat. – Azért, mert erős vagy,
erősebb bárkinél, akivel valaha is találkoztam. És maradj ilyen
továbbra is!
Megcsókolt, egy édes csókkal, ami felmelegített belülről –
hideg, hosszú sétánkon teljesen átfagytam –, behunytam a
szemem, és visszacsókoltam, miközben összefűztem ujjaimat a
tarkóján. Behunytam a szemeimet, a szájam tele volt az ő
ízével, szorosan magához ölelt, én pedig nem akartam, hogy
véget érjen. Csukd be az ajtót, és zárj el engem örökre ebbe a
pillanatba.
De véget ért; elhúzódott tőlem, átadta a cipőmet, és ott
hagyott engem, hogy egyedül menjek végig New Bishop utcáin.
Eldugott, néptelen utakon gyalogoltam; de még így is nagyobb
feltűnést keltettem, mint szerettem volna. Éreztem, hogy a
hajam akár a kiszáradt madárfészek, tele van sóval és
homokkal, a ruházatom gyűrött és pecsétes, lábam véresre
törve, szemem véreres. Elhagytam az utcát, ahol a panziók
sorakoztak, és találkoztam egy csapat tengerésszel, akik az
éjszakai tivornyából mentek hazafelé. Hallottam, amint az
egyik közülük a barátja felé hajol. – Billy Macy nem azt
mondta, hogy a lány elszökött? Mit keres megint errefelé?
Kimerültan értem anyám házához, és az elülső kapunál
megtorpantam. Alig telt el pár óra, mióta eljöttem, és
fogadalmat tettem, hogy sohasem térek ide vissza, és mégis
mennyi minden történt. A kapu hosszan és panaszosan
megcsikordult ahogy belöktem, és el sem jutottam a bejáratig,
amikor az ajtó kinyílt, és anyám leszáguldott az elülső lépcsőn.
– Avery! – kiáltotta, és erősen megragadta karomat. – Hol
voltál? Mégis merre jártál?
Minden egyes szónál alaposan megrázott, még inkább
összezavarva a gondolataimat, és amikor megpróbáltam
elhúzódni, megfordult, és felvonszolt a lépcsőkön a házba.
Beleremegett a padló, ahogy az ajtó döngve bevágódott.
– Hajnalban bejöttem a szobádba, és üresen találtam az
ágyadat! – kiáltotta anyám szikrázó kék szemmel. Sápadt arca
a felindultságtól rózsásra váltott, csúf sebhelye vadul lüktetett.
Haját előkelően feltűzködte, és Sever lelkész egyik kedvenc
toalettjét viselte: a levendulaszín ruhát halvány, rózsaszín
csíkokkal. – Hol voltál?
Túlságosan fáradt voltam, hogy visszaüvöltsek, még a
beszédhez is túl kimerült.
– Sehol – motyogtam, és félig lehunyt pilláim alól néztem rá.
– Mit tettél?
– Semmit. – Megpróbáltam elmenni mellette, ám
villámgyorsan megragadta a karomat, és visszarántott.
– Válaszolj! – Megszorított, a keze forró volt, körmei a
bőrömbe mélyedtek, akár egy csapda fogazata.
– Engedj el, hadd menjek aludni – mondtam. – Eressz!
Kitéptem a karomat a szorításából, és felbotorkáltam a
lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtam. Hallottam az anyámat
mögöttem, utánamszáguldott, hogy megfogjon, azt kiabálta,
hogy álljak meg, de a maradék energiámmal sikerült
elévágnom, és amint elértem a szobámat, gyorsan becsaptam
az ajtót a hátam mögött.
– Nem! – mondta anyám, majd belökte az ajtót, és a
szobámba vetette magát. Egész teste rázkódott, ahogy zihálva
vette a levegőt, gondosan fésült haja zilált lett, szétbomlott. Rá
sem hederítve a tönkrement cipőt a sarokba hajítottam, de alig
ültem le az ágyamra, ő hozzám ugrott és felrántott.
– Hagyj békén! – sikoltottam. – Takarodj! – Őrjöngve
próbáltam kiszabadítani magam a karmaiból, de ő nem
engedett el, míg nem álltam meg előtte.
– Felelj! Hol voltál? Kinél voltál?
– Mégis mit gondolsz? – köptem a szót, mire nagyokat
pislogott, a szája pedig tátva maradt.
– Miért… hogyan – pislogott megint bizonytalanul. –
Megmondtam neked, hogy sohasem találkozhatsz vele!
Megtiltottam!
Elfordultam tőle, mert nem akartam, hogy lássa a
könnyeimet.
– Mi történt?
– Semmi – suttogtam.
– Mit művelt veled?
– Semmit! – Megfordultam, és felé sikítottam. – Nem tett
semmit! Semmit!
Anyám merev arccal, feszülten nézett rám.
– Tehát elutasított – mondta halkan.
Szavai megsebzettek, s bár rettentő fáradt voltam, és nem
akartam mást, mint kizárni anyámat a szobámból, aztán
aludni, kimerült testem új erőre kapott, melyet a harag, a
csalódottság és a tomboló düh táplált.
– Miattad történt minden! – kiáltottam éktelen haragra
gerjedve. – Az átkod miatt! Túl sok idő eltelt, mire
visszatérhettem hozzá, és most már késő! Sohasem leszek
boszorkány!
Az ágyra vetettem magam, a halántékom lüktetett, és
zokogás szántotta fel a bensőm.
– Helyes.
Anyámra pislogtam, az összes keserűségem gyűlöletbe
csapott át, ő azonban csak mereven bámult rám.
– Sohasem értettem, miért akarsz olyan veszettül
boszorkány lenni.
– Te azt úgysem értenéd meg.
Haragos képet vágott. – Akkor talán próbáld elmagyarázni.
A sziget lakosainak a felét nem is kedveled, mégis az az álmod,
hogy egész életedet annak szenteld, hogy varázslatokat végzel
és talizmánokat készítesz nekik.
– Igen – mondtam. – Jó pénzért.
– Fillérekért – rázta a fejét anyám.
– Erre születtem. Ez a családi hagyományunk.
– Mint az a személy, aki világra hozott téged, biztosíthatlak,
hogy sohasem állt szándékomban, hogy bezárjalak egy
kunyhóba valahol a világ végén. Nem ezért szültelek. –
Lassan, nyugodtan vette a levegőt az orrán keresztül,
pillantása mereven tapadt rám. – Ami pedig a családi tradíciót
illeti – én már megtörtem.
– De bennem varázserő lakozik – mondtam, és ez
alkalommal szavaim veszítettek az élükből, kétségbeesetten,
esedezve beszéltem. – Ezt érzem állandóan, és szinte
könyörög, hogy használjam.
– És azt gondolod, hogy jobb lesz, ha szabad folyást engedsz
neki? Igen, azt hiszed. – Fagyos lett a hangja. – Ez azonban
alku tárgya – valamit valamiért. Hát nem veszed észre? Egy
Roe boszorkánynak el kell veszítenie valamit, hogy elnyerje a
varázserejét.
– Mégis mit? – suttogtam remegve, mert még ha nem is
lesz belőlem boszorkány, tudni akarom a választ. – Miről kell
lemondanunk? Mi az, amit fel kell áldoznunk?
Anyám vett egy mély lélegzetet, szemében fájdalom
tükröződött. – A szerelmet, Avery. A varázslatnak védenie
kellene mindazt, amit szeretünk, nem igaz? Ehelyett elvesz
mindent.
Felnyögtem, és a fülemre tapasztottam a tenyerem, mintha
legalábbis így kizárhatnám a fejemből a szavait. Elég volt az
ostobaságaiból, a fenyegető történeteiből és az irracionális
aggodalmaiból.
– Elég legyen! – kiáltottam, de a párna elnyelte a hangom.
– Tudomásul kell venned! – jelentette ki anyám,
túlharsogva a csalódottság miatti morgolódásomat. Erről szól
az egész, Avery, rólunk…
– Hagyd abba!
– Önfeláldozás, Avery! Én már elveszítettem, ami
számomra a legfontosabb volt, most pedig arról próbállak
meggyőzni, hogy… – Hagyd abba, nem akarom többé hallani!
– Ez egy átok… figyelj már rám! El vagyunk átkozva,
sohasem lehetsz…
– Nem! – süvöltöttem, és felpattantam az ágyról. – Az
egyetlen dolog, amit sohasem kaphatok meg, a boszorkányság,
és ez a te hibád! Minden a te hibád! – Könnyekben törtem ki,
rázta a testem a zokogás, s bár nem akartam így sírni az
anyám előtt, a csalódottság és a félelem hullámai végül
áttörték bennem a gátat. Tenyerembe temettem az arcom,
megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet, és amikor
felnéztem az anyámra, láttam, hogy nyugodtan és csendesen
figyel engem. Aztán – elmosolyodott.
– Miért mosolyogsz?
– Érted most már? – kérdezte. Hogy tudta magát ilyen
gyorsan összeszedni? Hogyan képes elfojtani minden érzést? –
Elküldött téged. Nem vállalta, hogy megtanítja neked a
praktikákat. Én valami egészen mást ajánlok neked, Avery –
mondta, és hozzám hajolt. – Hajlandó vagy immár elfogadni?
A kezem lehullott az arcomról, és rábámultam.
– Ezt nézd! – Benyúlt a zsebébe, és előhúzott belőle vagy fél
tucatnyi összehajtogatott papírlapot: leveleket. – Nézd meg
ezt. Oklahoma. Oregon. Texas. Parókiák az ország minden
területéről – állást ajánlanak Sever lelkipásztornak. Hónapok
óta erre készülök, Avery. Bármikor mehetünk. Mindössze
annyit kell tennem, hogy elfogadtatom vele az egyik pozíciót,
és már indulhatunk is.
Nem tudtam megszólalni. Levegőt is alig kaptam.
– El fogunk menni erről a szigetről – suttogta. – Örökre.
Végleg. Egy új életet építünk valahol – egy jobb életet. Hiszen
nincs már itt semmi, ami téged visszatartson, hát nem veszed
észre? De most végre elmehetünk innen.
A hangja felemelt, és lebegett velem, mint egy álom, ám
minden egyes szava az idegeimnek feszült, míg végül az egész
testem kifeszült, mint a zongorahúr. Engem nem érdekelt,
milyen idillt vizionál az anyám. Még hogy elhagyni a Prince-
szigetet? Az óceánt? Éreztem, ahogy a szívem még a
gondolatára is megszakad. Talán sohasem leszek boszorkány,
talán hamarosan meghalok, de ha mégis így lesz, itt, az
otthonomban történjék mindez. Azt akarom, hogy az óceánba
temessenek, hogy eggyé váljak vele. Amíg lélegzem, a tüdőm
teljen meg sós, tengeri levegővel. Én nem hagyhatom el a
szigetet.
– Nem – suttogtam a fejemet ingatva, aztán hangosan
megismételtem. – Nem.
Anyám szélesen elmosolyodott, miközben a levelekkel
legyezgette magát, majd felém nyújtotta őket. – Válassz!
Válassz egyet, és indulhatunk.
Az undortól felkavarodott a gyomrom, kapart a torkom, és
amikor nem mozdultam, anyám továbbra is a leveleket
lobogtatta előttem.
– Csupán egyet – mondta még mindig mosolyogva, ám az
arca megfeszült, sebhelye fájdalmasan villant az arcán,
tekintete pedig könyörgő volt. Vetettem egy pillantást a
levelekre, megremegtem, mire anyám szelíden így szólt. – Ez
az? Ezt szeretnéd tehát?
A levelek kihullottak az ujjai közt a padlóra, míg egyetlen
hosszú boríték maradt a kezében. Reszketve nyitotta ki,
arcára fagyott mosollyal. – Pennsylvania hegyei. Jövő héten
indulunk. Hát nem csodálatos?
Megint felém nyújtotta a levelet, és amikor nem
mozdultam, egyszerűen a tenyerembe nyomta a papírt.
Legszívesebben apró darabokra téptem volna azt a levelet,
aztán, mint a konfettit, anyám arcába szórtam volna, ehelyett
csak ültem ott némán, és lehajtott fejjel olvastam a sorokat.
Szemem előtt táncoltak a betűk, a szavak: kunyhó, folyó, a
lányod, a fiam, Joshua, hajlik az egyezségre, elrendezni az
esküvőt, várjuk a találkozást az érkezést követő napon a ház
az ifjú házasok rendelkezésére áll.
Szédültem. Felhasított színek csíkokban úsztak el a szemem
előtt. Nem éreztem a lábaimat, és egy nagyon kicsi, nagyon
távoli részem azon töprengett, vajon melyik pillanatban fogok
elájulni.
– Te kerestél nekem egy férjet – mondtam, és a szavak
tompa puffanással estek ki a szájamból.
– Biztonságban leszel, Avery. Boldog leszel.
– Nem teheted ezt velem – mondtam, és megráztam a
fejem. – Nem kényszeríthetsz, hogy elmenjek innen, mint
ahogyan arra sem kényszeríthetsz, hogy összeházasodjak
valami idegennel.
Anyám hirtelen elkomorult. – De igen. Ha úgy akarom.
– Hangosan, zihálva vette a levegőt. – Neked itt többé nincs
maradásod. Én pedig biztonságba foglak helyezni.
Egy pillanatig csak bámultam rá elképedve, a tervei, a
velem kapcsolatos álmai miatt, aztán vihar támadt a
bensőmben, egy dühös robbanás, és felnevettem. Nevettem,
az egész testem rázkódott, a tüdőmből kiszakadt a levegő;
addig nevettem, míg könnyek szöktek a szemembe, a
gyomrom görcsölni kezdett, és az anyám hozzám hajolt, és
megkérdezte, mi a baj, mégis mit csinálok, de hát annyira
vicces, annyira nevetséges volt az egész – ahogy kitalálta, hogy
megóv engem, hiszen nem tudta, hogy hamarosan meg fognak
gyilkolni!
– Avery! Avery!
Ó, el akartam mondani neki, az arcába akartam kiáltani,
hogy meghalok, és az égadta világon semmit sem tehet, hogy
ezt megakadályozza. Össze akartam törni a gondosan felépített
bizonyosságát, át akartam hatolni a maga köré emelt gyémánt
szilárdságú burkon, hogy elmondjak neki valamit, amiről
tudnia kell.
Kinyitottam a számat, de a nevetés elhalt az ajkaimon. Mit
tenne, ha elmondanám neki? Talán el sem hinné; talán azt
gondolná, rá akarom szedni. Vagy éppenséggel annyira
megrémülne, hogy még egy hetet sem várna, hanem most
azonnal elmenekülne a szigetről. És akkor soha nem látnám
viszont Tane-t, nem hallanám a hangját, nem érinthetném
meg, és csak az emléke kísérhetne a síromig.
Tartsd a szádat, Avery!
Egy szót sem az álmodról!
Csak tűnj el innen!
– Rendben van – szólaltam meg végül. Még mindig éreztem
az előbbi, hisztérikus könnyeket az arcomon. – Tehát ezt
akarod, ugye? Rendben.
– Igazán? – Anyám nem mozdult. – Valóban megteszed?
– Amíg el nem indulunk, szeretném a kedvem szerint
eltölteni az időt. Többé nem tilthatod meg nekem, hogy
elhagyjam a házat. Oda megyek, és akkor, ahova és amikor
csak akarok.
Anyám egy pillanatig tartotta a tekintetemet, majd
rábólintott, és kifújta a levegőt. Csak most tudatosult bennem,
mennyire feszült még mindig.
– Így lesz a legjobb, Avery – mondta. – Ez csupán a kezdet.
Egy csodás kezdet.
Bájos fehér kezét kinyújtotta, hogy megérintse az arcomat,
nekem pedig erőt kellett vennem magamon, nehogy
megharapjam. És mert meg fogok halni, mert a bőröm és
fejbőröm égett a sótól, mert azt akartam, hogy hagyjon már
békén, hogy végre kialudhassam a szavait, némán tűrtem,
hogy megérintsen.
17. fejezet

AMIKOR AZ ÁLMOM ÚJBÓL FELÉBRESZTETT


AZNAP éjjel, nem ijedtem meg; nem estem pánikba.
Felültem, homlokomat a térdemnek támasztottam, szememet
behunytam, miközben mélyeket lélegeztem.
– Tudom – suttogtam. – Tudom.
Forró, csatakos hajamat lesöpörtem a vállamról, hogy
lehűtsem a nyakam, majd kinyúltam az ágyon, és a sötét
mennyezetet bámultam. Először gondoltam bele igazán, mit is
jelent, hogy meg fognak gyilkolni.
Tele voltam kérdéssel. Hogyan fog megtörténni? Gyorsan?
Fájdalmas lesz? És valamennyi közt a legfőbb kérdés: Ki, ki,
ki?
Valaki, akit már ismerek? Arcok peregtek egymás után a
lelki szemeim előtt: epekedő tekintetű tengerészek, vézna
özvegyek, fiúk a dokkokból, szolgák a házból, Sever atya, a
rosszcsont mostohatestvéreim, az anyám, a nagyanyám. És…
Szorosan összezártam a pilláimat. És Tane.
A szívem sebesen, halkan vert a mellkasomban, miközben
felidéztem, ahogy nagyanyám csontos kezét a karomra teszi, a
sürgető figyelmeztetést a hangjában, és anyám
figyelmeztetését is. De Tane sohasem bántana engem.
Kezeimet a halántékomra szorítottam, szememet
behunytam. Azt kívántam, bárcsak tudnék beszélni erről
valakivel, valakivel, aki nem próbálná sem megoldani, sem
pedig alábecsülni a problémáimat, de aki mégis tudja, mit kell
mondania, hogy felvidítson. Mint például Tommy, aki
mostanra már az Eagle Wingen suhan az óceánon, és azon
tűnődik, vajon teljesen elfelejtettem-e.
Huszonnyolc emberrel közöltem, hogy meg fog halni.
Huszonnyolccal. Közülük tizenhatan meghaltak a
polgárháborúban golyóktól, fertőzéstől vagy az éhezés miatt.
Heten az óceánon lelték halálukat – egyszerűen belefulladtak.
Hárommal gyógyíthatatlan betegség végzett: szívelégtelenség,
tüdőbaj, felvizesedett végtagok. Egy elment sétálni miután túl
sokat ivott, és felmászott a templomban a harangtoronyba,
mert azt hitte, képes repülni. Az utolsó pedig átszúrt egy
szigonyt a torkán.
Először töprengtem el azon, vajon mit gondolhattak és
tettek ezek az emberek, amikor a saját haláluk hírét közöltem
velük. Nem az olyan őrültségekre gondolok, mint: fogták
magukat, és kiköltöztek a sivatagba, hanem halloták-e a saját
szívverésüket, mint most én, ahogy hangosan és gyorsan üt,
mint egy óra, amelyik hamarosan megáll. Elköltötték az összes
pénzüket? Megölelték a gyerekeiket? Valójában sohasem
gondolkodtam ezen, és most azt kívántam, megpróbálhattam
volna megtudni.
Nem tudtam, mennyi időm volt még hátra, de éreztem, nem
lehet sok. Ha már képtelen vagyok leállítani, legalább
felkészülhetnék rá. Megbizonyosodhatnék róla, hogy bármikor
és bárhogyan is hagynám el e világot, nem hagynék
elvarratlan szálakat magam után.
– Olyan lánynak tűnsz, aki betartja az ígéreteit – mondta
egyszer Tane, én pedig valóban ígértem neki valamit – azt,
hogy segíteni fogok megfejteni az álmait. És most úgy
kapaszkodom ebbe az ígéretbe, mint egy fuldokló egy
roncsdarabba.

A világítótorony egészen másképp festett a nappali


megvilágításban, kísértetjárta, rejtélyes aurája megfakult,
elhagyatott roncsnak tűnt inkább, amelyről úgy
pöndörödötthámlott a festék, mint a gyíkról a pikkelyei.
Kezemet az ajtóhoz feszítettem, felmértem a magasságát, és
a fényes, tiszta égre pillantottam. Az egész városban kerestem
Tanet, de nem volt sem a dokkoknál, sem pedig a panzióknál,
ahol lakott. Ráadásul befészkelte magát az elmémbe a
gondolat, hogy talán elhagyta a szigetet – és engem is –, és
most ahogy ott álltam a világítótorony ajtajánál, az utolsó
helyen, ahol Tane lehetett, azon töprengtem, vajon akarom-e,
hogy bent találjam, vagy jobb lennee, ha már távol járna, és
élné az életét, megfeledkezve rólam és az életemet fenyegető
veszélyről.
Az ajtó nyögött, nyikorgott, ahogy belöktem, a szívem pedig
összeszorult, amint surranó hangot hallottam a tetőterasz felől.
Óvatosan felmásztam a lépcsőn, egyik kezemmel
megtámasztva magam a világítótorony oldalán, és a
tetőteraszon szemkápráztató látvány fogadott: az ég végtelen
kéksége, a kikötő, a homok szikrázó fehérsége és Tane, aki
véreres szemekkel, borzasan, egy halom papír mellett
kuporog.
– Ó – mondta, és a feszültség felengedett az arcán. – Avery.
Bőre fénylett az izzadságtól, sötét haja lelapult – bár kora
reggel volt, látszott rajta, hogy már órák óta fenn van,
valószínűleg tegnap éjszaka óta. Papírok hevertek a padlón
szanaszéjjel: némelyik összegyűrve, míg a többin kapkodva
lejegyzett, hiányos sorokat láttam.
Lassan letérdeltem Tane mellé.
– Mikor ettél utoljára? – kérdeztem. – És mikor aludtál
utoljára?
– Tegnap éjjel tudtam aludni egy kicsit.
– Itt? Mégis mit keresel itt?
Ellazította a testét, lejjebb engedte a kezében lévő
papírokat, amelyekre a tetoválásaihoz hasonlatos szögletes
formák voltak felvésve. Ám a tetoválásoktól eltérően,
melyekből áradt a mágia, ezek egyszerűen csak képek voltak,
laposak és üresek.
Felkaptam az egyiket, és az ujjhegyeimet végigvezettem a
sorokon. Keményen foghatta a ceruzáját, mert a motívumok
mélyen belevésődtek a papírba. Valami alig észrevehetően
felemelkedett a rajzból a bőrömhöz, de nagyon erőtlen,
fuvallatszerű volt.
– Vannak módok, hogy visszaverjük – mondta. – Léteznek
ilyen varázslatok, csak éppen emlékeznem kell rájuk.
– Egész éjjel rajzoltál? – kérdeztem, mire Tane elvett egy
papírt a kezemből. Rábökött az egyik motívumra: apró
nyolcszögek rendeződtek rácshálóba.
– Ez itt megakadályozza, hogy ledöfjenek – mondta. A
homloka elfelhősödött. – Legalábbis így gondolom.
– Nem – mondtam lágyan. – Nem hiszem, hogy ez bármit is
jelentene.
Arcát elöntötte a harag pírja, szemében vad lángok gyúltak,
és csalódott kiáltással gyűrte össze a papírt.
– Ez a varázslat valaha létezett! – suttogta. – Ha az apám itt
lenne, tudná, hogyan lehetne megmenteni téged! – Egyik
kezével akkorát csapott a padlóra, hogy összerezzentem. –
Képtelen vagyok visszaemlékezni!
– Kisfiú voltál, amikor eljöttél onnan – mondtam, miközben
azzal küzdöttem, hogy megőrizzem a nyugalmamat, és ne
remegjen meg a hangom. – Nem várhatod, hogy a néped
összes tudását birtokold.
Felemelte a fejét, és rám meredt. – De hát épp erről
beszélek. Ha nem én, akkor ugyan ki?
Miközben a fejét ingatta, összeszedte a papírjait, és lassan
átlapozta őket. Kiragadhatnám a varázslat darabkáit, de csak
gyenge pókfonalat markolnék, így viszont mindez
megfoghatatlan és értelmetlen – össze is szorult a gyomrom. A
tetoválások nem menthetnek meg engem.
Letérdeltem Tane-hez, és végigsimítottam sötét, bozontos
haján.
– Most pihenned kell – mondtam. – Vigyáznod kellene
magadra!
Kábultan pislogott rám, amiből láttam, mennyire kimerült.
– Tettem neked egy ígéretet – motyogta.
– Ahogyan én is neked – feleltem. Átnyúltam a zsákjáért, és
kihúztam belőle a vékonyka naplót, az álomnaplót. Zsineg
jelezte a lapok között, ahol legutóbb abbahagytuk az
álomfejtést; talán a felénél jártunk. Hosszú hónapok álmai
sorakoztak még ott, rám pedig több órányi munka várt. Tane
kezébe nyomtam a naplót, és belenéztem a barna szemekbe,
melyeket sohasem unnék meg. – Akkor talán fogjunk hozzá!

Sikerült rávennem, hogy aludjon. Nem mondta el, mikor


pihente ki magát utoljára, de sejtettem, még azelőtt, hogy
elmentünk nagyanyámhoz, most pedig lassan beleőrülne, ha
nem jutna egy kevés alváshoz. És ételhez. Amíg Tane aludt,
leereszkedtem a lépcsőn, és bementem a városba. Nem volt
pénzem, de a megélhetéssel kapcsolatos jó dolog egy olyan
szigeten, ahol mindenki ismer, és tudja, hol talál: nem nehéz
hitelre vásárolni.
Miután visszamentem a világítótoronyba, átböngésztem
Tane naplóját. Alul azok az álmok, amiket már értelmeztem,
Tane rövid megjegyzéseket fűzött hozzá: megmagyarázta,
melyik álom mit jelent. Többségüknél ugyanaz a kifejezés állt:
nincs jelentősége.
Annak alapján, amit eddig kiderítettem, úgy tűnt, Tane
jövője egy nagy fehér folt, mintha nem várna rá semmi
különös vagy fontos dolog az életben. Nem volt miért aggódnia.
Nem mindenki él izgalmas életet, én pedig még sohasem
hallottam arról, hogy valakinek egynél több, nagyobb
horderejű álma lett volna. Tane már megálmodta a magáét,
lehetséges, hogy nem is lesz több ilyen, és az aprólékos
feljegyzéseiből nem is derül ki annál izgalmasabb, mint hogy
mit eszik reggelire, vagy szerez egy vízhólyagot a lábára séta
közben.
Ennek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy megtalálja az
embereket, akik lemészárolták az övéit. Egytől egyig le akarja
őket vadászni, aztán végezni velük. Ha pedig ez valóban meg
van neki írva, akkor kell itt lennie valaminek, ami eddig
elkerülte a figyelmemet.
Nagyot sóhajtva hajtottam be a naplót, aztán egy másikért
nyúltam: egy vázlatfüzetért. Először azt hittem, nem találok
benne semmit – látszólag üres lapok sorakoztak benne –,
amikor megakadt a szemem az egyik oldalon, egy rajzon, ami
egy lányt ábrázolt.
Engem.
Rólam készítette a rajzot, csak éppen alig ismertem fel
magamat, mert a jellegzetes vonásaimat eltúlozta, és
átváltozott valami rendkívülivé, mint ahogyan a többi vázlata
is. Ezen a képen az óceán sekélyes partján ültem, a hullámok
örvénylettek körülöttem, a tincseim húrokként lógtak a
vállaimra. Permet fröccsent a testemről, vízcseppek a
hajamból, az arcomról, a számról is, amely a meglepetéstől, a
megrázkódtatástól vagy csak a nyugalomtól félig nyitva volt.
Tane rajzán a távolba révedek, de olyan tekintettel, mint egy
kisgyerek, a testem feszült, merev, bár ugrásra kész. És ez a
lány egyáltalán nem látszik elveszettnek, összetörtnek vagy
akár rémültnek – nem; inkább erősnek tűnt. A küzdelem előtti
utolsó lélegzetvétel pillanata volt megörökítve, a pillanat,
amikor a katona, miközben a csatára vár, felidézi a családját, a
barátait és saját törékeny életét, de ez csak egy pillanat –
azután készen áll arra, hogy újból harcoljon.
Sokáig bámultam a képet, aztán hirtelen kitéptem a rajzot a
füzetből, és zsebre vágtam.
Felpillantottam, s miután meggyőződtem róla, hogy Tane
még mindig alszik, továbblapoztam, mígnem egy másik lány
portréjára bukkantam. Finom vonalú, kicsi és formás orra volt,
ami gyönyörű arcának királyi jelleget kölcsönzött. Magas, ívelt
arccsontja kiemelte a szemét, szája mosolyra görbült. Mellette
egyetlen szó állt Tane kézírásával: Tuahine.
Összeráncoltam a homlokomat, nem voltam benne biztos, ki
is ez a lány, de aztán ahogy a fény felé billentettem a füzetet,
rájöttem, hogy már láttam őt azelőtt. Láttam, ahogy vérzik, a
szája nyitva, a haja pedig szétterül körülötte, amint
mozdulatlanul lebeg az óceánban. Tane nővére.
Lapoztam egyet, azon az oldalon egy férfi emelkedett ki a
vízből, mely patakokban folyt le izmos, fekete hátán, haja a
koponyája tetején össze volt fogva, a teste kicsavarodva,
erőlködve tör előre, szembe a hullámveréssel. Matua – ez volt
a neve a feljegyzés szerint, és a szemben lévő oldalon egy nő
portréja volt látható, aki egészen közel hajol a tűzhöz,
hajfonatai vállát verdesik, ő Whaea.
Újból lapoztam, és a következő oldalakon még két nővérét
láthattam: egyikük nevetve nyújtja ki a kezét, a másik pedig a
levegőbe emel egy hatalmas madarat. Hegyeket láttam,
egymásba hajló lombkoronájú fákat, és egy dárdahegy
részletes képét. Az oldalhoz préseltem a kezem, ujjaim
kitapogatták a papírba vájt vonalakat, görbületeket, mintha
így magukat az embereket és a tájakat érinteném meg.
– Többre emlékeztem, mint gondoltam.
Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Tane figyel engem.
– Aludnod kellene – mondtam, mert alig négy órát
pihenhetett csak, de felült, majd megvonta a vállát.
– Jól vagyok – mondta, és a vázlatfüzetért nyújtotta a
kezét. Miután átadtam neki, lassan átpörgette a lapokat, és
megszemlélte a rajzait. – Apránként visszatérnek.
– Helyes.
– Valóban? – Felpillantott a füzetből. – Arra emlékeztet,
hogy mennyi mindent elfelejtettem.
Ujjai követték a rajzai vonalát, szemét közben behunyta.
– A nővéreim gyakran énekeltek nekem, de nem
emlékszem a dallamokra. – Tane hangja csendes volt,
megfontolt. – Különleges alkalmakkor anyám ragut főzött
nekem, halakból és fűszerekből; azt tudom, hogy ez volt a
kedvencem, de az ízére már nem emlékszem. A népemnek
megvoltak a maga dalai, mondái, meséi, és én mind
elfelejtettem. Saját nyelvünk is volt, ami különbözött a világ
összes többi nyelvétől, de én csupán egy tucatnyi egyszerű
kifejezésre emlékszem, Apám mindig azt mondogatta nekem:
„Akkor maradnak életben a halottaink, ha megőrizzük őket az
emlékezetünkben.” De ők már csak ebben a füzetben léteznek.
– Gyengéden az utolsó oldalra helyezte a kezét, aztán becsukta
a vázlatfüzetet.
– Az én hibám, hogy már az emlékük sem él – mondta, majd
letette a rajzait, és a naplójáért nyúlt. – Az viszont nem az én
hibám, hogy elvették tőlem. Meg akarom találni a felelősöket –
mondta, miközben az utolsó álmához lapozott. – Aztán
megölöm őket.
Tane, ez talán nem… – De a szavaim elcsuklottak, ahogy
megláttam az eltökéltséget a szemében. És különben is
megígértem neki. – Rendben van – sóhajtottam fel. –
Rendben van.
Rögtön hozzáfogott. Egyenletes ritmusban olvasott, és
csupán akkor tartott szünetet, amikor evett egy keveset az
ételből, amit hoztam neki. Nem mutatott érzelmet, még akkor
sem, amikor oldalakon át nem találtam semmilyen jelentést az
álmaiban. Egy órával és egy hónapnyi álommal később, végre
elértünk az egyetlen, némi jelentéssel bíró álomhoz.
– Nos? – kérdezte, amikor befejezte, én pedig elpirultam.
– Ez az álom azt jelenti, hogy meg fogod csókolni a
Princesziget boszorkányának unokáját – mondtam, és nem
állhattam meg, hogy el ne mosolyodjam. Tane egy pillanatig
csalódottnak tűnt, mert az álom nem segített neki előrébb
jutni, de aztán felfogta, felnevetett, és felém hajolva az ajkamra
nyomta az ajkait.
– Erről legalább tudjuk, hogy igaz – suttogta, majd ledobta a
naplót a padlóra, és meleg tenyerét a lábamhoz szorította.
Elöntött a forróság, hogy közelebb húzott magához, szabad
kezével az arcomat, a fülemet, a nyakamat cirógatta, olyan
gyengédséggel, hogy el kellett fojtanom egy nyögést. A keze a
lábamon elindult a csípőm felé, Tane rám dőlt, és a kavicsos
padlóra döntött. Egész testemben éreztem a szívverésemet, és
ahogy dőltünk hátra, kitámasztottam a kezemet, hogy
megtartsam az egyensúlyomat.
Ó! – rántottam el a kezemet. Egy üvegszilánkba
tenyereltem, és már tört is fel a vér a vágás körül. Ahogy
kihúztam a szilánkot, összerezzentem, és a fájdalom felkúszott
végig a karomon.
– Jól vagy? – kérdezte Tane a kezemért nyúlva, de amint az
ujjai a tenyeremhez értek, megrázkódtam és elhúzódtam.
– Igen, minden rendben van – mondtam, de közben
hevesen vert a szívem. Megnéztem a vágásomat, folyt a vér a
bőröm alól, erre elfordítottam a fejem. Tane felém mozdult,
mintha megint készülne megcsókolni, de ahogy behunytam a
szemem egy kép jelent meg a szemhéjam mögött: Tane, ahogy
egy véres, megkínzott holttesthez hajol, hogy megcsókolja.
– Ne! – kiáltottam, és amikor Tane zavartan pislogni
kezdett, kényszeredetten elmosolyodtam. – Úgy értem, még
nem végeztünk. Olvasd tovább!
Elkaptam a tekintetem, lassan vettem a levegőt az orromon
át, így próbáltam meg lecsillapítani a szívverésemet, miközben
igyekeztem kiverni a fejemből a saját holttestem látványát.
Eleven halottnak éreztem magamat, nem pedig egy olyan
lánynak, aki épp csókra vár. Reszkettem, és kezemet az
ajkamra szorítva dörzsöltem ki a kellemetlen érzést.
– Kérlek – mondtam feszülten. – Folytasd!
Tane rám meredt, én pedig azon töprengtem, ha
megkérdezné, mi volt, a baj, vajon mit válaszolnék. De aztán
felkapta a naplóját, és folytatta.

A következő néhány órában átnéztük az álmokat, időnként


szünetet tartottunk, hogy Tane tudjon inni egy kis vizet, vagy
én felállhassak, és kiegyengessem a derekamat. A tetőterasz
korlátja mögött állva néztünk, ahogy a nap egyre magasabbra
kapaszkodik az égbolton, majd a felhők mögé bújva
narancsossá-rózsássá színezi azokat. Tudtam, hogy hamarosan
be kell fejeznünk, leginkább azért, hogy lecsendesítsem korgó
gyomromat, de már nagyon közel jártunk a végéhez. Tane
utolsó bejegyzéseinél tartottunk, amelyeket már a Prince-
szigeten írt. És még mindig semmi, semmi utalás a jövőjére.
– A legutolsó – mondta, és ujjaival az oldal felett körözött. –
Három nappal ezelőtt írtam, akkor álmodtam utoljára. –
Felpillantott rám, és nyelt egyet. Bólintottam.
– New Bishop partjainál úszom – mondta –, és nagyon
meleg van.
Lehunytam a szemem, a szívverésem felgyorsult.
Megvártam, míg befejezi, csak hogy biztosra menjek, és
amikor megint csendes volt minden, annyira csendes, hogy
hallottam az óceán hullámait, kinyitottam a szemem. Tane
előre hajolva várt, arca becsületes volt és nyílt. Megráztam a
fejemet.
– Semmi? – kérdezte feszülten.
– Éjszaka elmész úszni – mondtam. – Ez a jelentése.
Csalódottan felsóhajtott. – Nincs több álmom.
– Tudom.
– De akkor… – Ökle elfehéredett, ahogy megszorította a
naplót.
– Miért? Miért nem mondanak semmit az álmaim?
Megráztam a fejem. – Én… nem is tudom, Tane.
Meglendítette a karját, és nagy erővel nekidobta a naplót az
ablaknak, ami megremegett, de, nem tört be.
– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte, és mindkét kezét
ökölbe szorította.
– Nem tudom. Talán… nem is jelentenek semmit.
Tane felállt, kibámult az ablakon a kikötőre, amely most
lilás árnyalatot öltött a nap haldokló fényében. Láttam rajta,
hogy elmélyülten gondolkodik, arca nyugodt volt, szeme a
távolba tévedt.
– A sámán azt mondta nekem, hogy segíteni fogsz. Pedig
esélyem sincs…
Szavai egy ideig körülöttünk lebegtek, és én megpróbáltam
nem tudomást venni a kimondatlan szemrehányásról.
– Nem érzem magam felelősnek, Tane – mondtam. Vetett
rám egy pillantást, majd visszafordult az ablakhoz.
– És ha mégis láttál valamit, bármit, ami a jövőmmel
kapcsolatos – mondta halkan, szavait gondosan megválogatva
–, elmondtad volna nekem, ugye?
– Hát persze.
Vállai besüppedtek, megfordult. Az arca úgy festett, mint
egy leeresztett labda: gyűrött volt, megviselt.
– Sajnálom – mondta, miközben a fejét ingatta. – Nem
akartam vádaskodni… Megfogadtam, hogy megtalálom őket,
Avery.
Megfogadtam, hogy megölöm őket.
– Tudom – mondtam, de erre még élénkebben rázta a fejét.
– Nem, nem érted. Nekem tudnom kell. Muszáj tudnom.
Tennem kell valami értelmes dolgot, ha te meg fogsz… –
Elkapta a tekintetét, és hirtelen elhallgatott.
– Ha meg fogok halni? – kérdeztem, és összerándult a
gyomrom.
– Még mindig azt hiszem, hogy tudok segíteni rajtad. – Vett
egy mély, érdes lélegzetet. – De egyszer már mindent
elvesztettem, Avery. És az egyetlen dolog, ami életben tartott,
hogy azoknak az embereknek meg kell fizetniük azért, amit
tettek.
– Tehát a bosszú? A bosszú az, ami éltet?
Behunyta a szemét, és felsóhajtott. – Egyszer már
megtettem – mondta, és amikor megint kinyitotta a szemét,
szilárd és tiszta volt a tekintete. – És újból megteszem, ha ez
minden, ami nekem maradt.
Lassan felálltam, és végigfuttattam a kezem a haján. –
Talán nem is kellene felkutatnod őket. Talán nem éri meg,
hogy a bosszú játssza a központi szerepet az életedben.
– Hanem, micsoda? – kérdezte. De egy lány, aki hamarosan
meg fog halni, nem a legalkalmasabb személy, hogy válaszoljon
egy ilyen kérdésre.
– Megfogadtam, hogy bosszút állok a halálukért – mondta,
aztán felsóhajtott, én pedig a saját ígéretemre gondoltam.
Végigmentünk az álmain, és az én nevem és hírnevem még
mindig ért valamit. A szigetünk lakosainak fele nagyanyámnak
köszönhette az életét és a vagyonát, jóllehet a másik fele
meggyűlölte, amiért mostanában már nem végez mágiát. Ez
azért jelent valamit.
– Meg fogom találni őket – suttogtam. – Te magad
mondtad, hogy segítenem kell neked, én pedig megígérem,
hogy megteszem.
Felemelte az arcát, ami tökéletesen passzolt a tenyerem
gödrébe, de ahogy az ajkait a vágáshoz szorította, átjárta a
testem a fájdalom, aminek semmi köze sem volt a bőröm alatt
lüktető kínhoz, így aztán el is húzódtam, és szó nélkül
távoztam, még mielőtt Tane eltűnődött volna azon, hogy
búcsúzóul megcsókoljon-e, avagy sem.
18. fejezet

NEW BISHOP TÚL KICSI VÁROS AHHOZ, HOGY


HÁROM kocsmája legyen, ennek ellenére, még ha nem is
akkora forgalmat bonyolítanak le, és nem is olyan vidám ott a
hangulat, mint a régi szép időkben, azért mind a három talpon
maradt. Voltaképpen többről van szó, mint a túlélésről –
szerencsésebben átvészelték a válságot, mint a Prince-sziget
vállalkozásainak fele. Két testvérszigetünk legnagyobb
városaiban, Martha’s Vineyardban és Nantucketben
alkoholtilalmat rendeltek el, így aztán a szomjas
tengerészeknek, mi sem egyszerűbb, mint kompra szállni, és
átruccanni akár csak egy estére is a Prince-szigetre, mint
beutazni a kontinensre. És mert a tengerészek egy jó pofa
sörért feláldozzák a lakbérüket, a ruhájukat, de még a
vacsorájukat is, a sziget három kocsmájában mindig van
vendég.
Ez pedig két dolgot jelent. Egy: a Prince-sziget
Antialkoholista Nőegylete nem végez hatékony munkát, hiába
írogatnak időnként az alkohol káros hatásaira figyelmeztető
cikkeket a helyi, Island Gazette-be. Kettő: ha valaki
információkat akar szerezni a kihajózó bárkákról vagy
matrózaikról, keresve sem talál erre jobb helyet, mint New
Bishop kocsmái.
Mindegyiknek megvannak a saját jellegzetességei és
törzsvendégei. A Jug o’Molasses (amit a ház italáról, a
melasszal kevert rum és forró víz elegyéről neveztek el) a
Water Street keleti végétől pár saroknyira, a dokkok
közelében található. Ez a legnépszerűbb ivó a szigeten,
fizetésnapokon hosszú sorok kígyóztak előtte. A fiúk az első
pint italukat a Jug o’Molassesben hajtották fel,
hagyományszámba ment, hogy ilyenkor addig ihattak ingyen,
amíg csak bírták. Emiatt, javarészt nőtlen fiatalemberek
látogattak el ide, akik aztán kora hajnalban összekapaszkodva,
énekelve özönlöttek ki a kocsma ajtaján az utcára.
Ha a Jug o’Molasses túl zsúfoltnak vagy túl hangosnak
bizonyult valaki számára, az szépen átsétált a Mansion House
& Inn Tavernbe. A nevet persze nem kell komolyan venni,
ugyanis nem udvarház, és megszállni sem lehet benne, csupán
azok nevezhetik így joggal, akik részegen elalszanak a
söntésben. Ez mindazonáltal egy kocsma, amely egy gyönyörű
téglaépület alagsorában, New Bishop viszonylag csendes,
északnyugati részén található. Mennyezete alacsony,
dohányfüstös, mint a hálókabinok a hajókon, és talán ez
indokolja, hogy különösen a kapitányok és a hajótulajdonosok
körében örvend nagy népszerűségnek – azok kedvence, akik
nincsenek hiányában a pénznek, és már nem igényelnek nagy
dáridót, hanem megelégszenek egy száraz, meleg hellyel, ahol
elüldögélnek az italuk mellett, és felidézik a legnagyobb
fogásaikat.
Az utolsó hely, mindenféle szempontból, a Codfish. Az ivó
New Bishoptól nyugatra, kis híján a várost a Great Gray
Slough-tól elhatároló füves részen áll. Elég rossz híre van, mert
mindenki tudja, hogy kétes üzleteket bonyolítanak itt le, és
annak az esélye, hogy leszúrnak, a lerészegedés esélyével
vetekszik. De sohasem fogják bezárni, mert a Fokon egyedül
itt található bordélyház.
Emberek tucatjai fordulnak meg nap mint nap New Bishop
kocsmáiban, és tisztában voltam vele, hogyha lenne hozzá elég
időm és a türelmem, megtalálnám a válaszokat, amiket
kerestem. Türelmem volt, időm viszont nem, ezért
iparkodnom kellett.

Először a Jugba, majd a Mansion House-ba látogattam el,


átfurakodtam az énekelgető, beszélgető tengerészek
csoportjain, és megálltam kérdezősködni valahányszor valaki
barátságosan tekintett rám. Óvatosnak kellett lennem, mert a
fiúk közül néhányan ismerték Tane-t, én pedig nem akartam,
hogy kiderüljön, mindezt miatta teszem. Ámbár nemigen
számított, hogyan fogalmazom meg a kérdéseimet, mert vagy
senki nem hallott még a Hovell-szigeti mészárlásról, vagy nem
állt szándékában beszélni róla.
Egy dolgot viszont megtudtam, aminek nagyon örültem: a
Modena kapitánya úgy döntött, hogy hétvégén kihajózik.
Tane-nek a legénységgel kellene tartania. A szokásos,
kétéves szerződést írta alá, és még tartozott másfél évnyi
szolgálattal. Egy pillanatig eltűnődtem, mi lenne, ha itt
maradna a szigeten, figyelmen kívül hagyva a szerződését, de
azon nyomba elhessegettem a gondolatot. A kezdők gyakorta
elszöknek a hajókról – bálnára vadászni ugyanis korántsem
olyan romantikus dolog, mint azt a városi népek hiszik –, ám a
profi bálnavadászoknak meg sem fordul a fejében ez a
gondolat. A szerződésszegők, főleg, ha fontos posztot töltenek
be, és nem fehérek, felkerülnek a cethalászok feketelistájára:
neveik a bálnavadászati szaklapok hátsó oldalán hosszú
oszlopokban sorakoznak. „Tane – a Modena szigonyosa –
esküszegő, vadember. NE ALKALMAZZÁK!” Ezek a listák
emberek életét tették tönkre, s míg mások, másutt talán
kapnak munkát, egy tetovált, gyarmatokról származó fiú előtt
nem nyílnak ki könnyen az ajtók. Ha valaha is hajón akar
szolgálni, meg kell tartania a szerződését.
A kocsma mögött a kerítésnek dőltem, és végiggondoltam a
helyzetemet.
Egész életemben, azt hittem, ha majd felnövök, boszorkány
lesz belőlem, a kunyhóban fogok élni, aztán egy napon
találkozom egy férfival, akitől gyerekem születik, akiből a
soron következő Roe boszorkány válik. A férfi személye
amúgy nem is számít – mindig is azt gondoltam, hogy a férfiak
az üzletmenetünk részei: talizmánokat és mágiát vásárolnak
tőlünk, ajándékokat adnak, de ez minden, nem is kell
komolyan venni őket. Nem az övék a kunyhó. Nem
birtokolhatnak minket.
– Miért akarnék én férjet, kedvesem? – mondogatta a
nagyanyám, és az állát a kezére támasztotta. – Miért is kellene
nekem főzni meg zoknit stoppolni egy férfira? Létezik-e
egyáltalán olyan, aki képes egy Roe boszorkánnyal élni? Mi a
vízhez tartozunk, szívem, nem pedig a férfiakhoz.
De tévedett. Mert egy részem valóban Tane-hez tartozott.
Ahogy belőle is egy rész hozzám. Sohasem leszek Roe
boszorkány, és a saját megölésemet sem tudom leállítani. Nem
sikerül nagyanyám örökébe lépnem, és folytatni a családi
hagyományt, mégis valahogy reménykedem benne, hogy talán
sikerül megtartanom a fiút.
Talán megszegné miattam a szerződését, és nem törődne a
következményekkel. Talán nem is kellene soha dolgoznia,
mert ha valahogy sikerülne megszabadulnom a rémálmaimtól,
és megakadályozni a halálomat, felszabadíthatnám a
varázserőmet, és egy boszorkány bevételéből ketten gond
nélkül megélnénk; mindig lenne étel az asztalunkon és fedél a
fejünk felett. De talán nem is élnék túl sokáig, vagy az anyám
magával vinne, Tane azonban végig velem maradna.
Nem tudtam, mit is gondoljak az egészről. Össze akartam
omlani. Aludni akartam. Legszívesebben a kerítésnek dőlve
töltöttem volna életem hátralevő részét (bármilyen rövid
legyen is). Ehelyett emlékeztettem magamat arra, hogy még
visszavan egy kocsma, ahová el kell látogatnom, és az
ígéretemet sem szeghetem meg.

Kívülről a Codfish úgy nézett ki, mint egy bájos, kétszintes


ház, amit benőtt az aljnövényzet. Az elülső pázsitban már
felütötte fejét a gaz és a csenevész, a három méter magas
bokrok gyakorlatilag eltorlaszolták az ablakokat, csupán egy
keskeny ösvényt hagytak szabadon a bejárati ajtóig. A bokrok
az emeletig nyúltak, és valaki vastag fekete szövettel befedte
az ablakokat, így csak némi rózsaszínű derengés és női nevetés
szivárgott ki az épületből.
Éjfél felé járhatott az idő, amikor beléptem a Codfish ajtaján,
ennek ellenére bent a házban sötétebb volt, mint kint az utcán.
Az egyik sarokban halványan pislákolt a tűz fénye, több volt
ott a szén, mint a láng; rajta kívül az ablakpárkányokra és az
asztallapokra ültetett néhány zömök gyertya és a söntés felett
himbálódzó zsíros lámpás szolgáltatott még kevéske fényt.
Végigmentem a helyiségen, és megbámultam az ismeretlen
embereket. Legtöbbjük csendben üldögélt, jöttömre
felpillantottak, míg mások italuk fölé hajolva, dörmögve
beszélgettek tovább.
– Lányokat nem szolgálunk ki. – A csapos – egy ismeretlen,
vékony, egészségtelenül sápadt férfi – szúrós szemmel
végigmért, miközben egy csorba poharat törölgetett.
– Nem is azért vagyok itt – mondtam, és ezen a sötét
helyen, a barátságtalan tekintetek kereszttüzében csikorogva,
feszülten ejtettem ki a szavakat. Akkor jöttem rá, hogy egy
olyan lánytól, aki tudja, hogy meg fogják gyilkolni, nem volt
okos döntés a Codfish-be látogatni.
A csapos szünetet tartott a tisztogatásban, és felpillantott az
emeleti szobákra. – Madame LaGrange nincs itt, este nem
lehet nála állásért jelentkezni. Térj vissza reggel!
A félelmem ellenére fellángolt a bensőmben a harag.
Sohasem voltam jó véleménnyel a szajhákról, főleg azért, mert
a férfiak egy része (helytelenül) azt hitte, hogy a Roe nők a
varázslataik mellett a testüket is áruba bocsátják.
– Információkért jöttem – mondtam, és ebben a helyzetben
jobbnak láttam bemutatkozni. – Avery Roe vagyok.
– Avery… Roe? – kérdezte, és előredőlt. – A te nagyanyád a
boszorkány?
Bólintottam, és felgyorsult a szívverésem, amint a csapos
szeme elkerekedett, és az emberek, akik mögöttem ültek,
egyszerre elcsendesedtek.
– Tudod, két évvel ezelőtt felkerestem, és kértem tőle egy
szerencsetalizmánt – mondta a férfi az állát felszegve, és
megvető pillantást vetett rám. – De elutasított. Nem telt bele
két hónap, és a kezemet elkapta egy csörlő. – Lassan előhúzta
a karját a törlőkendő alól. A csuklója egy csonkban végződött,
rajta fényesen, vörösen feszült a bőr.
– Nem éppen a legszebb látvány – mondta a csapos
mogorván. – És teljesen haszontalan a tengeren. Amióta ez lett
belőle, nem kapok munkát a bálnavadászhajókon.
Ép kezével lecsapott rám, és megragadta a karomat, mire
elakadt a lélegzetem. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de
vasmarokkal szorított tovább.
– Mindig azt mondogattam: el fogom érni, hogy az a
boszorkány megfizessen mindezért – mondta, és olyan közel
rántott magához, hogy megcsapott a bőréből áradó savanyú
szag. – De létezik valamilyen ellenszer is, ugye? Talán te is
ismered?
A körmei, amelyek a karomba mélyedtek, kis híján a
magasba emeltek, amikor megszólat egy hang. – Hagyd őt
békén, Leewin.
A csapos szeme a hátam mögé szegeződött, majd zajt
hallottam, kattanások sorozatát: egy fegyver ravaszát
felhúzták. Az acélujjak szorítása meglazult a karomon,
kihátráltam, és dörzsölgetni kezdtem sajgó izmaimat. Egy férfi
állt mögöttem, vékony és edzett volt, akár a penge, ezüstszínű
pisztolyt tartott hanyagul a jobb kezében, és a csaposra
függesztette a pillantását. Aztán rám nézett, és leült egy üres
asztalhoz.
– Gyere, ülj le – mondta, és fegyverével rábökött az egyik
székre. – Nekem nincs kifogásom a boszorkányok ellen.
Éreztem, ahogy tágra nyílik a szemem, és pattanásig
feszülnek az idegeim. Legszívesebben sarkon fordultam volna,
hogy kirohanjak az ajtón, és örökre kitöröljem az
emlékezetemből a Codfisht, nem beszélve arról, hogy
sehogysem fűlött hozzá a fogam, hogy egy asztalhoz üljek egy
rosszarcú idegennel, akinél fegyver van, és láthatóan gyakran
használja.
Tane-ért, emlékeztettem magamat. Érte tedd meg!
Így aztán, némi habozás után, kihúztam a széket és leültem.
Az asztalon álló gyertya pislákoló fényénél tanulmányoztam
a velem szemben ülő férfit. Kócos fekete haja volt, zöld szeme,
akár az égő szén, csinos vonásait több napos borosta fedte, és
amikor felemelte a kezét, hogy rágyújtson egy cigarettára,
észrevettem, hogy az öklei vérvörösek és felpuhultak, mintha
épp az imént verekedett volna.
– Én Avery Roe vagyok – mondtam, és idegesen
megnyaltam az ajkaimat. – És maga kicsoda?
A férfi elmosolyodott.
– Erre semmi szükség, húgom – mondta a mutatóujját
ingatva, mire egy másik asztalnál kuncogni kezdtek. –
Maradjunk annyiban, hogy egyszerű üzletember vagyok.
Egy csempész, semmi kétség. A háború idején,
tengerészeink közül jó néhányan rájöttek arra, hogy hajózási-
vitorlázási tapasztalataikat kiválóan hasznosíthatják, hogy
árucikkeket csempésszenek át a tengeri blokádokon keresztül,
s bár a háborúnak vége, a csempészet azóta is virágzik. Csak
kevesen tértek vissza kereskedni a szigetre, attól való
félelmükben, hogy felismerik őket. Először azt gondoltam,
hogy ez a férfi egy kívülálló, egy sirály. Annak is tűnt világos
szemei és finom vonásai alapján, de ahogy beszélt, mégis
ismerős volt az óceán morajára emlékeztető hanglejtése.
– Maga a Prince-szigetről származik – állapítottam meg. A
férfi ajkán rejtélyes mosoly játszott.
– Itt éltem, amikor fiatal voltam – mondta. – Ismertem
anyádat, még a… balesete előtt. Ő volt a legcsinosabb lány
New Englandben. – Szívott egy nagy slukkot, közben
figyelmesen tanulmányozott, és arcán egy jóval fiatalabb
ember gyengéd, vágyakozó kifejezése jelent meg. Azon
töprengtem, vajon ő is egyike volt-e anyám szép számú
rajongóinak. – Tudod – mondta, és félrebillentette a fejét –, te
nem nagyon hasonlítasz rá.
Összevontam a szemöldökömet, mire felnevetett. – Mit
keresel itt egyáltalán?
– Információt szeretnék szerezni – feleltem felé hajolva. –
Közel egy éve egy hajó kikötött egy kis dél-csendes-óceáni
szigeten. A Hovell-szigeten. Megölték az ott élő törzs tagjait.
Szeretnék többet megtudni róluk.
– A törzsről?
– Nem, a tengerészekről.
– Miért?
– Ezt meg hogy érti? Ártatlan embereket öltek meg.
A férfi visszazöttyent a székébe, és a plafonra emelte a
tekintetét.
– Vadembereket. Ugyan mit törődsz velük? Feltételezem
nem tartozol azok közé, akik a társadalmi reformokat sürgetik,
nemde? Mire készülsz? A nők számára szervezel tüntetést? A
főtéren fogtok felvonulni?
Vettem egy mély lélegzetet az orromon keresztül. – Azokat
a vadembereket, ahogy maga nevezte őket, lemészárolták.
Mindenkit – az öregeket, a nőket és a kisgyerekeket.
Meggyilkolták őket, aztán a holttestüket a tengerbe dobták.
– Ez tragikus, persze, de mi lesz a fiúkkal, akik elkövették?
– kérdezte a vállát vonogatva. – Átadod őket az
igazságszolgáltatásnak?
Szünetet tartottam, miközben gondolkoztam. – Valami
olyasmi.
Az férfi rám meredt, cigarettájának égő vége vörösen izzott
a sötétben. – Te még sohasem szolgáltál bálnahajón.
– Nem. Természetesen nem.
– Fogalmad sincs róla, milyen az egész. – Megdörzsölte
kisebesedett öklét. – Az idő, amikor az ember tisztességesen el
tudja tartani a családját, a végéhez közeledik. Persze azt
mondják, menjünk fel az Északi-sarkra, ott talán találunk
bálnákat, aztán a hajók a jég fogságába esnek.
Bálnavadászhajók térnek vissza a kikötőbe fogás nélkül. Vajon
mi játszódhat le valakiben, aki három évet tölt az óceánon, és
olyasvalamire vadászik, ami nincs is ott? Elkeseredett és
dühös lesz. Kétségbeesett. Talán még inni is kezd.
Nem akarom mentegetni őket a tettükért, és egy
bálnavadász inkább bálnákat öljön, mint embereket, de ha
nagy a nyomás rajtuk, bizony bármilyen célpont felé
fordíthatják a szigonyt.
Cseppnyi vádat éreztem a hangjában, erre hátradőltem a
székemben.
– Nem az én hibám – mondtam egykedvűen, mire a
csempész vállat vont.
– Nem is azt mondtam.
Körbehordoztam a tekintetem az embereken a kocsmában,
sokan abbahagyták a beszélgetést, hogy kihallgassák a
miénket; a kemény arcok elfojtott indulatokról árulkodtak.
– Akkor maga nem a többséghez tartozik – mondtam
csendesen.
Az férfi követte a tekintetemet, de amikor szemei
megállapodtak a merev arcú tengerészeken, azok egytől egyig
elfordultak, és belemélyedtek az italaikba.
– Persze én nem vagyok bálnavadász, nem igaz? – mondta a
férfi. – Ezek itt azt hiszik, hogy a nagyanyád az okozója a
balszerencséjüknek, de ez csak kifogás. – Előredőlt, és a
csapost nézte, aki leszegett fejjel töltötte az italokat.
– Nézd csak meg Leewint – mondta csendesen. – Az a
bolond elveszítette a kezét egy csörlő miatt, és ezért a
nagyanyádat vádolja. De hát miért nem figyelt oda, amikor a
társa elmagyarázta neki a csörlő működését? – Lassan
megvonta a vállát. – A nagyanyád talizmánjai kényelmessé és
lustává tették népeket, és még ha ez egy durva ébredés is
most számukra, örökre nem dughatják homokba a fejüket.
Egyébként tudni akarod, miért nem lehet többé megélni a
cethalászatból? – Hosszú, sebes ujjával az arcom felé bökött. –
Túl kevés hajó és túl kevés bálna. Hacsak a nagyanyád nem
csinál valami mágiát, hogy előcsalogassa a bálnákat a
rejtekükből, nem ér semmit a tudománya. Amúgy meg, ha
képes lenne is rá, a bálnaolajért néhány év múlva már egy
petákot sem adnak. – De miért nem?
Újból körbehordozta a tekintetét a helyiségben, majd a
kabátjába nyúlt, és előhúzott belőle egy áttetsző, nyúlós
folyadékkal teli fiolát.
– Tudod-e, mi ez itt, te lány?
A homlokomat ráncolva kimondtam az első dolgot, ami az
eszembe jutott. – Valamilyen… alkohol. A férfi felnevetett. –
Nem éppen – mondta, miközben a fiolát dörzsölgette. – Ez
bizony kerozin. És ez fog véget vetni a cethalászatnak.
Résnyire szűkült a szemem. Hallottam már a kerozinról.
Otthonokat lehet fűteni vele. Főzéshez is használható.
Fényesebben és tisztábban ég a bálnaolajnál, ezért az emberek
többsége a Prince-szigeten utálta.
– Tehát maga ezzel kereskedik – állapítottam meg. A férfi
erre a zsebébe süllyesztette a fiolát.
– Sikerrel. A kerozin gallonja negyven cent. Tudod te,
mennyibe kerül a bálnaolaj?
Nem tudtam.
– Ötvenegy cent. És míg a kerozint egyre olcsóbb lesz
előállítani, addig a bálnákat egyre nehezebb lesz felkutatni. Jól
jegyezd meg: tíz év múlva ötször több kerozint kapsz az olaj
áráért. Húsz év múlva senkit sem fog érdekelni a bálnaolaj. A
népek ezen a szigeten jobban tennék, ha ezzel számolnának.
Sokáig bámultam rá, ahogy a cigarettáját újból a szájához
emelte. – Ettől még ugyanúgy fogják hibáztatni a
nagyanyámat – mondtam.
A férfi hátrabillent, és a szék két lábán egyensúlyozott.
– Ami ennél lényegesebb, hogy kit fognak hibáztatni, ha a
nagyanyádat már nem tudják.
Előrezöttyent, a szék elülső lábai tompa puffanással értek
talajt.
– Nem tudok neked segíteni a gyilkos tengerészek ügyében
– mondta a férfi. – De talán jobban tennéd, ha nem is
foglalkoznál velük. A népek nem szeretik, ha mások beleütik az
orrukat a dolgaikba, és hidd el, sokkal több zsiványságot
követnek el a tengeren, mint azt gondolnád.
Nem segíthet nekem. Bárcsak ezzel kezdte volna! Felálltam
az asztaltól, és már indultam volna az ajtó felé, amikor elkapta
a csuklómat.
– Mindig kedveltem anyádat – mondta, és a szeme résnyire
szűkült. – Hadd adjak egy jó tanácsot. Ez a sziget hamarosan
kemény időket fog megélni, ezért nem egy ilyen okos lánynak
való hely.
– Ez az otthonom – feleltem mérgesen. Mielőtt elengedte
volna a csuklómat egy pillanatra erősen megszorította.
– Találhatsz magadnak másik otthont is – mondta –, ahol
úgy mehetsz végig az utcán, hogy az emberek nem tudják, ki is
vagy valójában. Az otthon az a hely, ahol a jövőd van. –
Tekintete elidőzött az arcomon. – Itt pedig nincs jövője egy
boszorkánynak.
19. fejezet

MÁSNAP KORA ESTE, AHOGY LESÉTÁLTAM A


DOKKOK-
hoz, éreztem, hogy minden idegszálam megfeszül. A vacsora
alatt végig kellett hallgatnom a lelkipásztor beszámolóját az új
parókiájáról és a munkájáról, ami kint a hegyekben vár rá.
Időnként felém intézte a szavait, kellemetlenül magas hangja
parancsoló volt, mintha nekem tenne vele szívességet, hogy
egyáltalán észrevesz és megszólít. Anyám biztosította őt arról,
hogy majd az óceántól távol csendes és engedelmes leszek,
édes és alázatos kicsi felesége az unalmas Joshuának, Sever
lelkész pedig nem győzte hangsúlyozni, hogy milyen
szerencsés is vagyok én.
Amikor megkérdezte tőlem, hogy várom-e már az
esküvőmet és a költözést, kertelés nélkül megmondtam neki,
hogy őszintén reméltem, még azelőtt meggyilkolnak, mielőtt a
két örömteli esemény közül bármelyik bekövetkezik.
A lelkipásztor megütközve nézett rám, aztán olyan erővel
csapta le a poharát az asztalra, hogy az apró szilánkok
szanaszéjjel repültek. A kis Hazel könnyekben tört ki, és még a
kiállhatatlan Walt is felszisszent. Anyám, afféle
mintafeleségként – remélem, én sohasem válok azzá –
higgadtan behívta az egyik cselédlányt, hogy szedje össze az
éles szilánkokat, miközben a férje acsarkodni kezdett rám:
elege volt belőlem, miért nem veszi már észre az anyám, hogy
milyen komisz, lehetetlen természetem van, „ezzel a lánnyal
mindig csak baj van, rengeteg kárt okozott nekünk eddig is,
tönkretette a hírnevemet, és torkig vagyok azzal, hogy folyton
mentegeted!”
Ekkor lett nekem is elegem. Szó nélkül felálltam az asztaltól,
és elhagytam a házat. A lelkipásztor kiáltozását még egy
darabig hallottam, de (szerencsére) ő maga nem jött utánam.
Végighaladtam a központi rakparton – közben igyekeztem
megszabadulni az iménti incidens emlékétől –, és
tekintetemmel a Modena aranyszínű hajóorra után kutattam a
sötétbarna szkúnerek és a rozsdás halászhajók között. Meg is
találtam az egyik móló végében, legtávolabb horgonyzott a
kikötőben, fedélzetén megannyi üres hordóval, és sürgő-forgó
matrózokkal.
Semmi kétség, a Modenát most készítik fel a hosszú útra,
éppen tisztára sikálják, törzsétől a fedélzetig, és még a rongyos
vitorlákat is lecserélték tiszta, friss vászonra. Fél tucat matróz
mászott fel az árbocokra, hogy megerősítsék a köteleket,
melyek a hajó vénáiként szolgálnak, és lám, ott volt a főárbóc
legtetején, ott ült
Tane, lábai úgy kalimpáltak a pózna körül, mintha legalábbis
egy konyhai széken üldögélne, nem pedig három emelet
magasan függene a levegőben.
Megálltam, és figyeltem, ahogyan dolgozik. Egy kötelet
tartott a kezében, és óvatosan leengedte egy csigán keresztül
egy másik tengerésznek, aki a főfedélzeten állt. Már a puszta
látványtól is elszédültem; olyan magasan ült a póznán, hogyha
leesett volna a fedélzetre, azonnal meghal. (És valóban, a
zöldfülűek nagyon féltek, hogy lebukfenceznek az árbocról,
ezért nagyanyám mindig különleges talizmánt készített
számukra.)
Persze tudtam, hogy sohasem fog leesni. Éveket töltött már
hajók fedélzetén, innen a könnyed és kecses mozgás, és még
meglehetős távolságból is jól láttam kirajzolódni az izmait. Egy
pillanattal később abbahagyta a munkát, és az árbocon túl a
horizontra meredt. A lenyugvó nap fénye megvilágította a
hátát, miközben az arcára árnyék borult, én mégis láttam nyílt
és szilárd tekintetét, láttam, ahogy nyugodtan és békésen
üldögél a világ a tetején, ahol nincs más, csak felette és előtte a
végtelen ég.
Odatartozott. Már a gondolatára is megborzongtam. Olyan
megkérdőjelezhetetlenül a hajóhoz tartozott, mint én a
szigetemhez. Pont úgy éreztem magam, mint amikor a
nagyanyám legelső alkalommal kivitt a nyílt óceánra egy
csónakon, és én lenyúltam a vízbe, és megérintettem egy
delfin ruganyos, lágy bőrét, egyszerre felvillanyozva,
izgatottan és alázatosan a nagyszerű élménytől, hogy egy
teremtményt a maga elemében láthatok.
Ez volt az?
Ez volt a pillanat, amikor beleszerettem?
Azt hiszem, annak kellett lennie. Szédülten, kábultan álltam
a rakpart szélén, és bámultam a fiút, aki a messzeséget
kémlelte; éreztem, ahogy kalapál a szívem, és elönt a
boldogság, a szomorúság, a hála és a düh, igen, mindez
egyszerre.
Ó, én szánalmas bolond!
Mégis hogyan hihettem, még ha szerződés nélkül és
következmények nélkül is, de Tane velem maradhat ezen a
szigeten?
Nem számít, hogy boszorkány leszek-e, vagy ellenszegülök
anyám akaratának és az álmomnak – Tane talán valóban
hozzám tartozik, mégis az óceán a végzete, és nem tudom itt
tartani őt, mint ahogyan magamat sem tudom rávenni, hogy
elhagyjam az otthonomat.
Behunytam a szemem, és ott is őt láttam, fent a magasban,
teljes pompájában, és tudtam, hogy el kell engednem. Ha ez az
izzás bennem valóban szerelem, akkor hagynom kell, hadd
menjen.
A templomi harangok elkongatták a hetet, Tane megfordult,
arcát és testét karmazsinvörösre festette a lenyugvó nap
fénye, és úgy mászott keresztül a kötélzeten, mint hálóján a
pók. Egyik társa mondott neki valamit, mire elmosolyodott,
majd felnevetett, s amikor észrevett, apró bűntudatot
éreztem, amiért olyan gyorsan leolvadt a mosoly Tane arcáról.
Átballagott hozzám, értékeltem, hogy nem szólt semmit, hogy
nem kérdezte meg, van-e valami baj (mert persze nagy volt a
baj, nagyon nagy).
– Tane – mondtam, és az észak felé nyúló part irányába
mutattam. – Eljössz velem sétálni?
Szótlanul mellém szegődött, aztán megfordultunk,
visszasétáltunk a mólóhoz, átvágtunk a dokkon, felmentünk a
lépcsőn, és már kint is voltunk a parton. Vékony lábbelimen
keresztül éreztem a homok melegét, megbotlottam,
elvesztettem az egyensúlyomat, ám amikor Tane felém
nyújtotta a karját, én elhúzódtam tőle, kiegyenesedtem, kezem
ökölbe szorult, a szívem pedig őrülten vert a mellkasomban.
– Avery – mondta, mire megráztam a fejem, és
megszaporáztam a lépteimet a kemény és vizes homokon.
– Te segíteni akarsz nekem, ugye? – kérdeztem tőle,
miközben tekintetem az óceánt fürkészte, melyet türkizkékre
varázsolt a lemenő nap. – Akkor hát megtennél nekem
valamit?
– Persze.
Rápillantottam. – Megígéred?
Visszanézett rám, arca kiismerhetetlen, volt. – Nem, nem
fogok megígérni valamit, amiről fogalmam sincs.
– A Modena egy héten belül kifut a tengette. – Megálltam és
szembefordultam vele. – Szeretném, ha elmennél vele.
Miattam tedd meg, kérlek.
De már rázta is a fejét bosszúsan. – Nem fogok elmenni.
Nem hagylak itt.
– De hát aláírtál egy szerződést. Tudod, mi fog történni, ha
megszeged.
– Nem érdekel, mit szólnak majd hozzá – mondta lágyan,
mire a bensőmben apró petárdákként robbant fel a harag.
– A jó híred forog kockán, Tane. A neved becsülete. Emiatt
adnak neked munkát, amiből ételt veszel magadnak, és
ruházkodsz. Nem teheted tönkre! Te csakis szigonyosként
kaphatsz munkát! Feladnád a jövődet, az egész életedet, ugyan
miért?
Kezébe fogta a kezemet. – Nem foglak itthagyni addig, amíg
meg nem szűnnek a rémálmaid – mondta, de elhúzódtam tőle,
a szívem hevesen vert.
– És még ha nem is fognak meggyilkolni, akkor mi lesz? –
csuklott el a hangom, és reszketett az egész testem, míg ő
sziklaszilárdan állt. – Ez nem a te otthonod, Tane,
meggyűlölnéd, ahogyan a saját szigetedet is meggyűlölted
valaha.
A látásom elhomályosult, elfordultam. A nap már becsúszott
New Bishop tetői alá, a homok a lábamnál és a levegő a
tüdőmben lehűlt. Dermesztő és kellemetlen érzés volt ott állni
a víz szélén, így amikor Tane felém nyúlt, majd karjait körém
fonta, bőréből olyan jóleső melegség áradt, hogy megadtam
magam neki.
– Gyere hát velem – suttogta. – Menjünk együtt.
Behunytam a szemem, nekidőltem Tane-nek, szavai a
bőröm alá kúsztak, és fészket vertek a mellkasomban. Gyere
velem. Biztonságot, melegséget sugároztak e szavak, nekem
pedig mindössze igent kellett volna mondanom. Nem volt más
dolgom, mint elhagyni az addigi életemet, az otthonomat és
elindulni.
De egyetlen Roe sem hagyta el soha a Prince-szigetet,
amióta az első nő a családból letelepedett itt – még anyám
sem. A sziget a hullámok és a szél hívogató, mámorító dallamát
énekelte nekünk Roe nőknek, és hiába fordult meg a fejemben
a távozás gondolata, hiába láttam magam előtt Tane erős
karját, csontjaimban a marasztaló erő már döntött. Ez volt az
otthonom. Nem hagynám el soha, még érte sem.
– Nem tehetem – mondtam, és igyekeztem kiszabadulni
Tane szorításából. Megfordultam és szembenéztem vele. –
Nem tudom elhagyni a szigetet.
Megrázta a fejét, az arca elsötétült. – Létezik kint egy világ,
Avery. El sem tudod képzelni, mennyi mindent szalasztasz el.
Mikor veszed már észre, hogy ez a sziget nem más, mint egy
cella rácsos ablakkal?
– Még ha így is lenne, ez az otthonom – jegyeztem meg,
mire megfordult, lesétált a vízhez, és meg sem állt, míg a
hullámok a csizmája orrát nem nyaldosták.
– Hallottam ezt-azt – mondta, miközben a sötét horizontot
fürkészte. – Az emberek a dokkoknál azt rebesgetik, hogy
Sever atya elfogadott egy új állást kint, Pennsylvania
hegyeiben. Azt mondják, szándékában áll elvinni az egész
családját. – Visszanézett rám. – Ebbe te is beletartozol,
boszorkánylány?
– Ő nem része a családomnak. De az anyám valóban el akar
vinni innen.
– És te velem nem akarsz eljönni, vele pedig igen?
– Nem szívesen.
– És mégis. Ha már egyszer el kell menned innen, gyere
velem.
Vettem egy lélegzetet, és azt kívántam, bárcsak igent
mondhatnék neki. Azt kívántam, bárcsak ilyen könnyen
menne az egész, de láttam magamat, ahogy a rakparton állok,
beszállásra készen egy bálnavadászhajóra, és tudtam, hogy
képtelen lennék meghozni ezt a végleges döntést.
– Nem tudok – leheltem, és pánik szorította össze a
mellkasomat. – Sohasem dönthetek úgy, hogy elhagyom a
szigetet. Ha azt akarod, hogy menjek veled, olyanná kellene
válnod, mint az anyám, és mágiával vagy akár láncra verve
kell elhurcolnod. Én pedig meggyűlölnélek érte.
Tane rezzenéstelen arccal bámult rám. A következő
pillanatban az árapály elárasztotta a csizmáját, de még akkor
sem mozdult.
– Tehát elküldesz – mondta. – Nem jössz velem, nem
akarod, hogy maradjak, ha pedig mégis megtenném, anyád
elvinne tőlem.
– Igen.
– És eközben közeledik a halálod órája, és semmit sem
tehetek, hogy megakadályozzam.
– Igen.
– Akár a Modena indulása, akár anyád praktikái miatt, de el
kell válnunk egymástól – mondta olyan halkan, hogy
kénytelen voltam közelebb hajolni hozzá, hogy halljam a
hullámok robajától.
Vettem egy mély lélegzetet. – Igen.
A lépései loccsantak a vízben, ahogy hirtelen kettőt lépett
felém. – Akkor amíg csak tehetem, nem foglak elhagyni.
– Ne. Nem lehet, mi… Tane, el kellene búcsúznunk
egymástól, amíg önszántunkból tehetjük, és nem
kényszerítenek minket rá. Ezt akartam közölni veled.
– Elbúcsúzni? – vonta fel a szemöldökét. – De hát miért?
Mitől félsz? Hogy elfelejtelek?
Éreztem, ahogy az ajkaim keserű mosolyra húzódnak.
– Nem. Emlékezni fogsz rám.
Tane meglepetten pislogott.
– Egy nap rá fogsz jönni, hogy már halott vagyok –
mondtam, és nagyot nyeltem. – A hírek elérnek hozzád, bárhol
is leszel: a Roe lányt a Prince-szigeten megölték – és akkor
ugyan mihez kezdesz?
Otthagysz csapot-papot, és a gyilkosom keresésére indulsz?
– Ezt szeretnéd?
– Nem! Nem, persze, hogy nem! – Megráztam a fejem. –
Nem akarom, hogy így gondolj rám! Én a barátod vagyok, de
csak a barátod, Tane, és amikor a barátok meghalnak, az
nagyon szomorú dolog, de te nem… ez nem… Ne a bosszú
jusson rólam az eszedbe. Nem vállalom a felelősséget, hogy
megint egy szellem váljon belőled. Nem akarom, hogy valaha is
megbánd, hogy megismertél.
Arcomhoz emelte a kezét, én szorosan összezártam a
szemem, de nem mozdultam.
– Avery. Nyisd ki a szemed!
Nem akartam ránézni. Nem akartam, hogy valósággá váljék
számomra, már nem, főleg most, hogy kiderült, sohasem
lehetünk együtt. És mégis. Kinyitottam a szemem, ő engem
nézett, orcámon éreztem a tenyerét, ajkaimon a lélegzetét,
mintha mérföldeket úsztam volna le az árral szemben, aztán
partra vetett volna egy hullám, és hirtelen egy szigeten
találnám magam, ahol végre egy pillanatra megpihenhetek.
– Nem érzek megbánást a nővéreim, az apám vagy az
anyám iránt – mondta. – Ha kitörölhetném az emléküket,
hogy megszabaduljak a haláluk feletti fájdalomtól, nem tenném
meg. Ezek a napok veled számomra többet jelentettek, mint
eddig bármi más az életemben. Hosszú idő óta először, újból
lélegzem. Az ételnek jó íze van. Elmegyek aludni, miközben rád
gondolok, és ajkaimon a neveddel ébredek. Olyan ez
számomra, mint egy ajándék, Avery. Nem bánom, hogy
találkoztunk, még akkor sem, ha tudom, el foglak veszíteni, és
emiatt még több szenvedés vár rám. Bármi történjék is,
mindig emlékezni fogok rád. Ugye érted, hogy mit mondok? –
Annyira lágyan beszélt. – Szeretlek. És ezt nem bánom.
– És mi történik, amikor majd meghalok? – suttogtam
elcsukló hangon, mire Tane nagyot nyelt, arcában a ráncok
elmélyültek.
– Mi akarsz hát, mit tegyek?
– Búcsúzzunk el most egymástól. Mielőtt ránk erőltetnék. –
Alig hagyták el ajkamat a szavak, Tane már a fejét ingatta. –
Akkor legalább, amikor meghalok… amikor meghalok…
amikor a füledbe jut, miért és hogyan és ki… Engedd el, Tane.
– Engedjem el?
– Te azt hiszed, hogy a bosszúddal jót teszel, hogy
kárpótolsz vele valamit, és igazságot szolgáltatsz? Pedig ezzel
nem adnád vissza a becsületemet. Nem is mentenél meg.
Inkább adj magadnak egy esélyt a jó életre. Ez az, amit
megtehetnél értem – mondtam, mire Tane légzése felgyorsult,
és elkapta rólam a tekintetét, én viszont megragadtam a kezét,
és magam felé fordítottam őt. – Figyelj rám! Kérlek. Láss
világot, utazz, és találj magadnak új dolgokat, melyekben
örömöd leled! Keress egy másik lányt! Legyél újra szerelmes,
és szülessenek gyerekeid! Ha valamit meg tudsz nekem ígérni,
hát ígérd meg ezt!
– És… és hagyj fel azoknak az embereknek az üldözésével. A
nővéreid, a szüleid… nem hiszem, hogy azt akarnák, még azok
halálának terhét is te cipeld.
De már el is húzódott tőlem. – Nem, én… nekem muszáj.
Meggyilkolták őket, Avery, hát nem érted? Nem hagyhatom,
hogy a gyilkosaik… nem tehetem…
– Tane, kérlek! – kiáltottam, és olyan erősen
megszorítottam a kezét, hogy a körmeim éles karmokként
mélyedtek a bőrébe, s amikor levegőhöz jutott, nem tudtam,
mi sebezte meg őt jobban: a körmeim vagy a szavaim.
– Kérlek – mondtam, és a szó most puhábban gördült a
számból, bár éreztem, hogy szaporábban ver a szívem, és
forgott velem a világ, mert meg kellett mentenem őt, nekem
ezt érte kellett megtennem, és ha már én nem élhetek, neki
kettőnkért kellene vállalnia.
Amikor az arcát az arcomhoz közelítette, nem tudtam,
milyen reakcióra számítsak tőle. Tisztában voltam vele, hogy
bűntudatot, fájdalmat és félelmet cipel magában, és a bőrén is
viseli olyan végzetesen, mint a tetoválásait, most viszont arra
kértem őt, hogy engedje el, felejtse is el, és találjon helyette
valami újat, amihez kötődhet. Ujjai a szél fuvallatának
könnyedségével cirógatták az arcomat; elidőztek a
szemöldökömön, az orcámon és az ajkaimon. – Rendben van –
suttogta. – Így lesz.
– Megígéred?
Felemelte a kezét, hosszú, erős ujjait kinyújtotta. –
Megígérem.
De neked is meg kell ígérned nekem valamit.
A szívem dörömbölt a mellkasomban. – Mit?
– Maradj velem ma éjszaka.
És itt volt a buktató. Mert tudtam, hogy Tane túlélné a
halálomat, bármi is történjék ma éjjel. Megrázná talán, és
szomorú is lenne, de erős volt, arra termett, hogy átvészelje a
viharokat, tépett vitorlákkal és rojtos kötelekkel kerüljön a
felszínre, mert a törzse erős és ép. A saját alkalmasságomban
viszont már nem voltam ilyen biztos.
Aztán eszembe jutott az anyám. Majd a nagyanyám. A Roe
nők, akik sohasem mentek férjhez, ellenben mind találtak
maguknak férfit, akiktől gyerekeik születtek, és eltöprengtem,
vajon szerették-e őket, elég erősek voltak-e hozzá, hogy
beléjük szeressenek, aztán elfeledjék őket. Tudták-e,
töprengtem, ugye tudták, amire most rájöttem? Hogyha
szeretünk valakit, bármi történjék is, örökre magunkban
hordozzuk az emlékét?
– Avery.
Magabiztosan állt ott, mégis kiéreztem némi kétséget a
hangjából. Ha úgy döntök, hogy elutasítom, nem könyörgött
volna. Elbúcsúzhattam volna tőle, és lezárhattuk volna az
egészet, leküzdhettem volna a kísértést, hogy soha ne
engedjem el őt magam mellől. Megtehettem volna mindezt. Itt
volt az alkalom.
És mégsem tettem.
Érte nyúltam – a kezemmel, a szívemmel, a testemmel és a
lelkemmel –, ő pedig megcsókolt. Csókolt, csókolt engem,
elcsókolta a levegőt a tüdőmből, így el kellett húzódnom tőle,
levegőért zihálva.
– Szeretlek – suttogtam, aztán megint, a nyaka
mélyedésébe –, szeretlek, szeretlek, szeretlek…
Vigyázva lehúzott a homokra, hideg volt, most, hogy lement
a nap, és ahogy a csillagok sorra kigyúltak a fejünk felett,
lefeküdtünk egymás mellé, és én ujjaim hegyével
feltérképeztem Tane testén a tetoválások konstellációját.
Behunyta a szemét, arcát az érverésemhez szorította a
nyakamnál, a légzése felgyorsult, ettől elöntött a boldogság, és
olyan hirtelen söpört rajtam végig, hogy szédülten gondoltam
rá, talán létrehoztunk egy újfajta varázslatot, egy mély
összhangot, valamit, ami csak a miénk, mely a bőrébe vésett
tetoválásokból szökkent elő, és a bennem tomboló vad erőből,
hogy aztán mindkettőnket beburkoljon.
Ujjait és a tenyerét a bőrömnek feszítette, a karjaimon, a
nyakamon, a vállaimon, a mellkasomon, miközben a fülem
betelt sürgető hangjával, amint a nevemet suttogta. Az óceán
hullámai zubogtak fel bennünk, kezemet Tane mellkasára
helyeztem, és éreztem is az áradást, erre behunytam a
szemem, visszatartottam a lélegzetem, és végre hagytam,
hogy elvesszek a hullámverésben, miközben, suttogott nekem,
csak egyszer, megfogalmazva azt, ami egyszerre volt
könyörgés, figyelmeztetés, vakmerőség, egy ima, egy ígéret:
Sose bánd, Avery. Sohase bánd.
20. fejezet

LASSAN VÁNSZOROGTAM NEW BISHOP SZÜRKE


UTCÁIN, S bár tudtam, kimerültnek és éhesnek kellene
lennem, mégis inkább fel voltam töltődve, mintha valami izzott
és égett volna a bensőmben, felmelegítve az arcomat és a
gyomromat.
Felkelt a nap, és mint egy gerezd narancs olvadt rá a
palaszürke felhőkre, amitől az utcák felmelegedtek, és életre
keltek. New Bishop dolgozói, a tengerészek és boltosok, már
felkeltek, és kint voltak az utcákon, de itt, fent a
világítótoronynál, ezen az előkelő környéken, az otthonokban
még csend honolt, így aztán a kihalt utcákon ballagtam vissza
az anyám házához.
Illetve nem voltam teljesen egyedül, mert valahányszor
lélegzetet vettem, Tane illatát éreztem a bőrömön és a
ruháimon, az ajkaim nyersnek tűntek az ő ajkaitól; és a hangja,
a csendes légzése betöltötte a fülemet, habár, amikor eljöttem,
hagytam aludni lent a hidegen homokon.
Minél messzebb jutottam a parttól, annál inkább éreztem a
megelőző éjszaka gyötrelmeit sajgó izmaimban és lecsukódó
szemhéjamban. Bár Tane aludt, én ébren maradtam. Nem
akartam elaludni, és a saját megölésemről álmodni, aztán sírva
felriadni. Nem, ezen az éjszakán nem.
A hosszú éjszakai órák alatt, az eget bámultam, és közben
ki-be lélegeztem a hideg éjszakai levegő. Örömmel fedeztem
fel, hogy Tane vállának, bordáinak és csípőjének íve pontosan
illeszkednek a testemhez. A mellkasomon pihentette a fejét,
arca felém billent, így amikor lepillantottam rá, zavartalanul
gyönyörködhettem hosszú szempilláiban, egyenes, sötét
szemöldökében, és tökéletes vonásaiban. Néha megmozdult,
elfordult, és megrándult az ajka, mielőtt újból a kezemért
nyúlt, hogy még álmában is a közelében tudhasson, miközben
én visszatartottam a lélegzetemet, és a szívem boldogan dobolt
a mellkasomban.
Reméltem, hogy érteni fogja, miért mentem el, és
reménykedtem benne, hogy tudja, hogy visszatérek hozzá. De
hát ennem és aludnom kellett, és kimosni a hajamból a
homokot. Még nem függetlenítettem magamat az anyámtól.
Kénytelen voltam a szeme elé kerülni, különben azt
kockáztatom meg, hogy a keresésemre indul.
Amikor benyitottam a házba, szinte biztos voltam benne,
hogy szúrós szemmel elém ugrik valahonnan, de a bejárati hall
üres volt. A kis társalgó balra úgyszintén, így aztán óvatosan
átmentem a hallon, majd le a hátsó lépcsőn a konyhákhoz. Az
ebédlőből érkező zajra megriadtam; túl korán volt még a
reggelihez, anyám mégis ott ült, bőre friss volt, mint a fehér
tearózsa, és hosszú kezében, egy törékeny, pasztellszínű
teáscsészét tartott.
Nem mondott semmit, finoman ívelt, fekete szemöldöke alól
bámult rám, miközben ujjaival az asztalon dobolt. Azt akarta,
hogy üljek le, de csak álltam ott az ajtóban, megfeszített
izmokkal, résnyire szűkült szemmel.
– Hol voltál az éjszaka? – kérdezte alig leplezett
izgatottsággal a hangjában, és észrevettem, hogy ugyanazt a
ruhát viseli, mint tegnap. Lehet, hogy vacsora óta itt ül?
– Kint járkáltam – mondtam, és megrándult egy izom az
arcomban.
– Nem biztonságos, Avery. És nem is adtam neked
engedélyt, hogy elhagyd a házat, és egész éjjel egyedül
kóborolj.
Kérj bocsánatot, suttogta egy hang a fülembe. Mondd azt,
hogy megbántad, aztán menj el. De nem akartam hazudni
Tane-ről. Nem akartam úgy gondolni rá, mint valami rossz,
szégyenletes titokra. Anyám talán fél attól, hogy bárkihez
közel kerüljön, én azonban hamarosan meg fogok halni, és azt
akartam, hogy megértse: találtam valakit, aki csodálatos,
törődik velem, és olyannak szeretet, amilyen vagyok.
Felszegtem az államat. – Nem voltam egyedül.
A beálló csöndben rájöttem, hogy anyám lélegzete elakadt;
arca elfehéredett. – Micsoda? – kérdezte halkan.
– Nem voltam egyedül. Volt velem valaki. – Nyeltem egyet,
és vettem egy mély lélegzetet. – Egy fiú.
Anyám teáscsészéje nagy csattanással ért földet. Felugrott,
ujjait az asztallaphoz támasztotta, és ugrásra készen állt.
– Nem fogom megtagadni őt – mondtam, és megremegett
hangom. – És nem érdekel, mit gondolsz róla. Szeretem, és…
Anyám nekem ugrott, és mielőtt megmozdulhattam volna,
megragadta a karomat.
– Szereted! Hogyan? Mikor? Avery, mit tettél? – Minden
egyes szónál úgy megrázott, hogy összekoccantak a fogaim.
– Nem tettem semmi rosszat! – kiáltottam, de nem törődött
vele, és akkorát taszított rajtam, hogy feljajdúltam.
– Annyira közel voltunk már hozzá! El akartunk menni
innen, mindent elrendeztem, legalábbis azt hittem… – Arca
elsötétült, félelem és zavar tükröződött rajta, a teste
megrázkódott, én pedig egy pillanatig, azt hittem, hogy a
hideg, szívtelen anyám ténylegesen könnyek között fog kitörni.
De amilyen gyorsan egy vasrúd lecsúszik a vájatban,
összeszedte magát. Száját szorosan összezárta, majd a
karomnál fogva vonszolt ki az ebédlőből.
– Indulnunk kell. Azonnal el kell mennünk innen; nem
maradhatunk itt tovább; nem biztonságos.
– De hiszen… én is azon vagyok… – vergődtem a
szorításában, de ügyet sem vetett rám. – Tudom, hogy
megrémültél, de hidd el, nem fog bántani engem! Annyira
kedves és melegszívű, és nem ijed meg attól, ami vagyok! –
Végül sikerült kiszabadítanom a karomat, mire anyám szúrós
szemmel rám meredt.
– Nem számít. Nem számít, ki ő, vagy milyen a természete
– mondta zihálva.
– Nem is ismered őt! – ráztam meg a fejem. – Nem tudsz
semmit az egészről!
– Én ne tudnék? – A keze ökölbe szorult. – Avery, hogy
lehetsz ennyire ostoba? Hiszen elmondtam neked: Meg
vagyunk átkozva; mágia semmisíti meg, akit szeretsz!
Reszketés bizsergette a bőröm, anyám megragadta a
vállam, és erősen megszorította.
– Sohasem figyelsz arra, amit mondok – suttogta. – Miért
nem hallgattál rám? Nem akartam, hogy megtörténjen veled.
Mereven bámult a szemembe, a szája közben úgy vonaglott,
mintha valamit akart volna mondani, csak épp nem tudta,
hogyan fogjon hozzá.
– Sohasem akartam, hogy megtudd – mondta végül halkan.
– Sohasem akartam, hogy megtudd, hogyan válhatunk
boszorkánnyá.
Éreztem, ahogy összeugrik a gyomrom.
– Hogyan hát? – leheltem a szót.
– Fájdalommal – mondta lágyan anyám. Ez tesz minket
boszorkányokká.
A szobában mozdulatlanná vált a levegő. A bőröm elkezdett
bizseregni.
– Egy életnyi fájdalom kell ahhoz, hogy varázsolni tudjunk –
folytatta annyira halkan, hogyha nem állt volna olyan közel
hozzám, nem hallottam volna egy szót sem. – Nem az a fajta
fájdalom ez, amit akkor érzel, ha megvágod magad, vagy a
csontodat töröd – nem. Ez gyötrelem, szívfájdalom és csalódás.
Az első szerelem fájdalma… és az első szerelem elvesztésének
fájdalma. Szeretsz valakit, aki annyira megsebez, ahogyan azt
korábban el sem tudtad volna képzelni. Ez történik
mindegyikünkkel, Avery, minden Roe nővel. Elátkozottak
vagyunk; szerelmesek leszünk, megsebeznek minket, és ez a
fájdalom, ez az áldozat szüli a varázserőnket.
A szavak hűvösen, higgadtan hagyták el az ajkát, és amikor
elhallgatott, rájöttem, hogy közben elfelejtettem lélegezni.
Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, azután még egyet, de
éreztem, a lélegzetvételem nem bírja tartani az iramot a
szívverésemmel; eközben anyám diadalittasan bámult rám, és
várta a válaszomat.
– Nem hiszek neked – vágtam rá zaklatottan. – Semmi
értelme annak, amit mondasz. Ezelőtt is éreztem fájdalmat.
Fájt, és mégsem tudtam varázsolni soha; én nem… –
Elcsuklott a hangom, ahogy felidéztem egy emléket: amikor
kiléptem a nagyanyám házából, aztán belezuhantam a
tengerbe, és úgy lélegeztem be a vizet, mint a levegőt, Tane,
miközben húzott kifelé, mondott valamit, amit először nem
értettem: Azt hittem, meghaltál. Én pedig meg sem tudtam
szólalni, csak bámultam rá.
Lélegeztem a víz alatt. Csak a mágia miatt történhetett, de
még mielőtt ráébredtem, mit is teszek, a varázslat eltűnt.
Eltűnt, amint rájöttem, hogy még mindig van valami jó és
értékes az életemben: Tane érintése.
– Ez egy átok. Mind elátkozottak vagyunk – suttogta az
anyám. – Minden egyes Roe… ez történt mindegyikünkkel.
Hát nem érted? Mindegyik Roe nő szerelmes lesz, aztán a
szerelmet könyörtelenül elveszik tőlünk. A varázserőnk
fájdalomból táplálkozik, és valahányszor egy boszorkány
elvégez egy mágiát, az fáj, épp úgy, mintha először tenné!
Valahányszor varázsolok, úgy érzem… úgy érzem… – Elhalkult
a hangja, szertefoszlott, mint a füst, én pedig rámeredtem, és
meglepetten vettem észre, hogy anyám jeges tekintetét
elhomályosítják a könnyek; ujjait az arcát csúfító sebhelyre
csúsztatta.
– Ez a fiú most még törődik veled – mondta –, de
lefogadom, hogy egy napon meg fog sebezni. Méghozzá úgy,
ahogyan egyáltalán nem számítasz rá, de hidd el, megteszi.
– Nem számít, ő soha nem tenne ilyet – suttogtam, mire
megrázta a fejét. – Tane a legkedvesebb, leggyengédebb
ember, akivel valaha találkoztam, és szeret engem. Semmi
sem veheti rá, hogy megbántson, még a bűbáj sem.
– A szándék nem számít. Ez egy átok, Avery, és egyetlen
Roe nő sem menekülhetett előle. Nem számít, ki az illető, hogy
mi a szándéka, vagy ha igazán törődik veled, mindez nem
számít. Azt hiszed, rátaláltál egy jó emberre, de higgy nekem –
mondta, és vágott egy grimaszt, mire a sebhelye eltorzította az
arcát –, bárhonnan is ered a varázserőnk, meg tudja és meg is
fogja változtatni őt.
Megváltoztatja őt?
– Sohasem kívántam ezt neked, hát nem veszed észre? Egy
életen át tartó fájdalmat? Milyen varázserő az, amelyik egész
nap, minden nap fájdalmat okoz… Ezt sohasem akartam.
A beálló csendben hallottam, ahogyan a fülemben zsibong a
vér.
– Figyelj rám! – Anyám hangja újból acélosan szólt; mint
egy olyan nőé, aki mindig tudja, és meg is mondja, melyik a
helyes út. – Még nem késő. Még nem sebzett meg téged. Az
átok talán még nem érte el őt. Most még el tudjuk hagyni a
szigetet, és sohasem kell viszontlátnod őt.
Úgy tűnt, mintha a víz alatt ejtette volna ki a szavait,
távoliak és alig hallhatóak voltak, aztán éreztem, ahogy
megmarkolja a karomat.
– Indulnunk kell, neked pedig el kell feledkezned róla, így
talán-talán megmenekülsz. – Enyhén megrázott, hangjában
félelem rejtőzött. – Értesz engem? Nem lesz belőled
boszorkány, de biztos távolságban élsz majd tőle. Avery?
Elviszlek innen.
Arra számított, hogy mondok valamit, de túl kábultnak
éreztem magam, hogy válaszoljak, és össze voltam zavarodva.
– Én… én nem mehetek – motyogtam, mire erősödött a
szorítása a karomon.
– Pedig muszáj lesz. Ha maradsz, és teherbe esel…
– Teherbe? – Jeges kéz markolta meg a gyomrom, anyám
pedig savanyú képet vágott.
– Ez… ez az átok másik része.
– Átok – ismételtem fakó hangon.
– Így születtünk meg – ebben a családban mindannyian –
mondta tétován, miközben enyhült a szorítás a karomon, és
visszatért belé a bizsergés. – Anyáink szerelmesek voltak,
utána elvesztették a szeretett férfit, majd boszorkányok
lettek, és mindaz, ami megmaradt nekik… lányaik. Ezt jelenti
Roe-nak lenni. Mi csupán a felmenőink rossz döntéseinek
következményei vagyunk.
Egyik kezét az arcomhoz emelte; tudtam, hogy vigasztalni
akar, megpróbál jó anya lenni, de hát én csak a rossz
döntésének a következménye voltam, így aztán elfordítottam
a fejemet.
– Megpróbáltam megakadályozni – mondta, miközben
remegő kezét még mindig felém nyújtotta. – Megpróbáltam…
Találtam neked egy rendes fiút, aki elvenne feleségül, és soha
nem szeretne beléd. Adtam az Eagle Wing kapitányának
háromszáz dollárt, hogy alkalmazza Tommy Thompsont.
Estélyekre, hangversenyekre vittelek, és olyan életet
biztosítottam számodra, amely egy fiatal lány álmainak
netovábbja. Lehet, hogy nincs benne szerelem és mágia, mégis
csodálatos életed lehetett volna. És talán még mindig lehet.
Elkövettél egy hibát – suttogta, én pedig összerezzentem,
amiért így beszél Tane-ről. – De most megállítjuk ezt az
egészet. Mielőtt teherbe esel, és az átok egy következő Roe
lány életét követeli. Véget kell vetni ennek. Méghozzá most.
Hirtelen minden izom ledermedt a testemben.
– Tehát ezt akarod, ugye? – kérdeztem, és görcsösen
feszülő állkapcsom megakadályozta, hogy a fogaim
összekoccanjanak. – Azt kívánod tőlem, hogy hagyjam el ezt a
sziget örökre. Hogy ne szülessen több Roe.
– És neked is ezt kellene akarnod. Tudom, hogy most
szereted ezt a fiút, de Avery, ebből csak fájdalom és gyötrelem
születik, ez vár rád és rá is.
Rá is? Félelem suhant át az arcomon; anyám észrevette, és
lecsapott rá.
– Védeni akarod őt, ugye? – kérdezte, mély, reszelős
hangon. – Azt állítod, hogy jó és édes, és gyengéd, de higgy
nekem, szenvedni fogsz miatta. Mert mi van akkor, ha az
átkunk megváltoztatja, és arra készteti, hogy szenvedést
okozzon? Hát nem látod? Minden, amit szeretsz benne,
megsemmisül, ő pedig örökre megváltozik. Igazán ezt kívánod
neki?
Reszketni kezdtem, szememet elfutotta a könny. Tisztában
voltam vele, hogy a mágia valóban képes megváltoztatni az
embereket. Hányszor voltam tanúja, ahogy a nagyanyám
áthatolt egy férfi haragján, és olyan érzéketlenné változtatta
őt, mint egy viaszbábu? És azt is láttam két évvel ezelőtt
anyám mellett állva egy lécekből épített templomban, ahogy
Sever tiszteletes, arcán bárgyú mosollyal, mintha csak részeg
lett volna, a menyasszony felé hajolt, és megcsókolta. A bűbáj
megváltoztathatja az embereket.
– Én… Én nem.
– Avery, megmentheted őt! – Anyám megragadta a
kezemet, és dühödten suttogta. – Gyere velem! Menjünk
innen, felejtsd el őt, így mindketten biztonságban lesztek!
A nyelvemen volt már a szó: igen. Sohasem akartam
elhagyni a szigetet, de Tane arca lebegett a lelki szemeim előtt,
és az elhatározásom szertefoszlott. Kábultan, épp nyitottam
volna a szám, hogy megmondjam, vele megyek, amikor
felismertem a szikrát anyám szemében: a kétségbeesés, az
őrület kapott lángra. Emlékeztettem magamat: bármit
megtenne, hogy a Roe családban a boszorkányságot
megszüntesse.
– Nem – ráztam meg a fejemet, és elrántottam a kezem. –
Nem; te csak megpróbálsz rám ijeszteni. – Elléptem mellőle, és
az előszobán át a bejárati ajtó felé vettem az irányt. – Rá
akarsz szedni, hogy hagyjam el a szigetet. Nem hiszem el, hogy
elátkoztak volna bennünket, az nem lehet; a nagyi soha nem
mondott erről semmit, de te, te! Ugye arról van szó, hogy
szerelmes voltál a férfiba, akinek a sebhelyedet köszönheted?
Anyám reszketett, az arca pedig megrándult – pontosan
úgy, mint azé az emberé, akit hazugságon kapnak. – Kérlek,
hallgass rám. Mindent azért tettem, hogy megvédjelek a
családunk átkától!
– Mégis hogyan? Csinos ruhákba öltöztetsz? Feleségül mész
egy gazdag emberhez? Hogyan szolgálja mindez az én
védelmemet?
– A pénz lehetőséget kínál nekünk! Talán abban a régi
lakásban kellett volna maradnunk, hogy belepusztuljunk az
éhezésbe? Megpróbálok neked jó, becsületes és biztonságos
életet nyújtani! Avery, miért nem akarod ezt megérteni?
Mindig is azt szerettem volna, hogy olyan nővé érj, akit az
emberek csodálnak, aki önálló, és képes meghozni a maga
döntéseit. A mágia megpróbál irányítani minket, de az igazi
hatalom akkor lesz a birtokodban, ha a saját életedet irányítod,
Avery!
– Nem, nem! – Hátrahőköltem, az ereimben sistergett a
vérem. – Te csak a jó híremmel törődsz, azzal, hogy mit
szólnak majd az emberek, ha együtt látnak Tane-vel; csak
azzal foglalkozol, hogy majd azt gondolják, kárt tett bennem!
– Miért, talán így történt? – Anyám majdnem nekem
ugrott. – Avery, csak nem…
– Csak ez érdekel az egészből! Mert tudod jól, hogy többé
rám sem néznének a férfiak, ha az erényemhez bármi kétség
férne, és te amiatt aggódsz, hogy romba dőlnek a terveid. –
Megráztam a fejem, és még hátrébb léptem tőle. – Hiszen
erről szól az egész történet, nem igaz? Nem ám az átkokról!
Hanem mindig csak rólad! A te életed ment tönkre, te nőttél
fel szegényen, te választottál rosszul párt magadnak, aki kiölte
belőled az egyetlen dolgot, ami igazán különlegessé tett téged,
és mi lesz most? Tényleg azt hiszed, hogy kárpótolhatod
magad a veszteségeidért, ha belőlem egy kellemes, csinos
hölgyet faragsz, és keresel nekem egy gazdag férjet?
Bár nem felelt, hosszú szempilláin könnycseppek csillogtak,
én pedig tudtam, hogy most az elevenjére tapintottam.
– Kis híján elhittem – suttogtam, és már majdnem a bejárati
ajtóig hátráltam anyámmal a nyomomban. – De Tane…
tudom, hogy ő soha, de soha…
– Az nem számít! Az átok, a bűbáj teszi majd vele, tudom…
Avery, indulnunk kell, most!
Melegség öntött el a csípőmnél, amiből rájöttem, hogy ott,
abban a pillanatban varázslatot végez rajtam, de a tetoválásom
lerázta, és szétfoszlatta azt, mialatt egyre távolabb mentem
tőle.
– Hagyd abba! – kiáltottam rá. – Hagyd abba a hazudozást!
Nem hiszek neked!
Olyan gyorsan, szökellve közeledett felém, hogy ennek
varázslatnak kellett lennie; egyik kezét kinyújtotta, de amint
hozzám ért, felsikítottam. – Nem! Takarodj innen! – Éreztem,
hogy valami a bensőmben ágálni kezd, és visszalöki anyámat,
aki erre úgy sziszegett, mint egy macska, vagy mint egy
szörny.
– Nem tudod, mit művelsz! Elviszlek a közeléből! Hidd el,
csak meg fog sebezni – mondta, a haja kócosan omlott a
vállára, fehér orcáin lázrózsák nyíltak. Úgy nézett ki, mint egy
igazi boszorkány: ugrásra készen, kezei karmokká görbültek
és mágikus jeleket karcoltak a bőrömre. De ahogy belém
csapott a felismerés, hogy anyám mindig hazudott nekem,
mindig utálta a Roe-kat, és bármit megtenne, hogy örökre
eltüntessen minket a föld felszínéről – maga mellé akart
láncolni, elküldte Tommyt, csúnyán manipulált engem –
felpezsdült a vér az ereimben. Fájdalmat éreztem, és
varázserőt, és rájöttem, hogy anyám a folytonos hazugságai
ellenére mégis elárulta, honnan is ered a boszorkányos
hatalmunk.
A bennem tomboló tűz anyám felé lobbant, mire elfojtott
sikoly hagyta el az ajkát, és lerogyott a földre.
– Avery – nyöszörögte, miközben fekete könnyeket
pislogott ki, és annyira szánalmasan festett, varázslatom által
megfélemlítve, karját kinyújtva, könyörögve.
– Fejezd be – mondtam remegő hangon. Kitártam a
mögöttem lévő ajtót, és beleszippantottam a friss, hűvös
levegőbe. – Nem tudsz megtéveszteni. Többé már nincs
hatalmad felettem!
Mielőtt megszólalhatott volna, mozdulhatott volna,
kiszáguldottam a házból, és minden egyes lépésnél éreztem,
ahogy a varázserőm egyre csak növekedik bennem, mígnem
KIROBBAN belőlem!
Egy utolsó pillantást vetettem a házra – láttam, ahogyan a
teteje beomlik, kettéválik, majd szilánkok repülnek
szerteszéjjel, és porfelhő száll fel. Pánikszerű kiáltásokat
hallottam, mire sarkon fordultam és elfutottam.
21. fejezet

A VARÁZSLATOT A FÁJDALOM KELTI ÉLETRE. NEM


EZT mondogatta mindig a nagyanyám? Fájnia kell. Így
működik, nem másképp.
Kifutottam a városból, és évek óta először éreztem
ereimben a varázs lüktetését, kivéve, hogy most nem a
nagyanyámtól eredt, hanem én bírtam hatalommal felette.
Anyám megbántott, a nagyanyám is megbántott, és néhány
káprázatos percig a vérem a saját varázserőmtől sistergett.
Néhány másodperccel később viszont eszembe jutott, mit is
mondott anyám a szerelemről, Tane-ről, és az arca megjelent a
lelki szemeim előtt, a fájdalom a mágiával együtt elillant, és én
újból csak Avery, az álomfejtő voltam.
Annyi bizonyos, hogy a szívfájdalom táplálja a
varázserőmet, és talán elegendő szívfájdalom örökre
megváltoztatna, és nagy hatalmú boszorkány válna belőlem.
Bár a mágia nem tartott ki, ma mégis többet elértem, mint az
eddigi próbálkozásaimmal valaha is.
Majdnem romba döntöttem anyámék házát, úgy vált ketté
a mennyezet, mint egy porcelánfigura. Lehet, hogy
megsebesült
valaki? Emiatt aggódtam is egy kicsit, jóllehet alaptalanul,
hiszen ilyen korai órán nem tartózkodhatott senki a ház azon
részében. Anyám, akit az elülső hallban próbáltam meg minél
távolabb tartani magamtól a varázslatommal, sértetlenül
megúszta. A saját
varázserőmet használtam ellene. Az igazi Roe-
boszorkányságot, nem csupán az álomfejtő képességemet.
Felülkerekedett bennem a remény, amint felidéztem az
álmomat és a jövőmet. Egy Roe
boszorkányt nem lehet elpusztítani.
Volt egy út, egy mód, hogy megszűnjenek a rémálmaim, de
akkor… anyám szerint csak akkor lehetek igazi boszorkány, ha
Tane összetöri a szívemet, ha az a személy, akit a világon a
legjobban szeretek, megsebez engem.
Képtelenség.
Hacsak nem…
Váratlanul megszólalt egy aprócska hang a fejemben: Az
anyád azt mondja, hogy az átok meg fogja változtatni őt. Azt
mondja, olyanná fog változni, aki aztán könnyedén megbánt
téged. Azt mondja, a szerelmed által száll rá az átok. És nem
tehetsz ellene semmit.
Elhallgattattam a fecsegő hangot, de a kétséget már sikerült
elültetnie bennem. Mi van, ha már meg is átkoztam Tane-t?
Mi van akkor, ha még mindig az a végzetem, hogy
boszorkánnyá váljak, de ehhez először Tane-nek kell
szörnyetegnek lennie?
Vagy ami rosszabb, mi lesz akkor, ha a mágia kiöl belőle
mindent, ami jó és édes, és kegyetlenné, rettenetessé alakítja,
én viszont
mégis meghalok?
A nagyanyám persze tudná a válaszokat. Biztos vagyok
benne. Évekig azt hajtogatta, hogy egy napon meg fogja
magyarázni az egészet. Kicsi koromban, esténként a kihúzható
ágyamból figyeltem, ahogyan dolgozik, és kérdezgettem, én
vajon miért nem tudok olyan talizmánokat készíteni, mint ő.
Hatévesen, amikor az ölébe vett, aztán együtt kötést tettünk a
szélre: nahát, nem tudnám ezt megtenni magam? Hét-, nyolc-,
kilencévesen leültetett az asztalhoz, és elém tette Almira
nyelvkönyveit meg Frances növényhatározóit, és rám
parancsolt, hogy tanuljak, mire én kijelentettem, hogy nem
akarok tanulni, inkább mutassa meg, hogyan működik a
mágia. Tízéves voltam, amikor először fejtettem meg egy
álmot, ekkor éreztem először a varázs erejét is magamban, de
még nem voltam igazi boszorkány, nem végeztem mágiát, de
miért, nagymama, miért? Miért nem akarod elmondani
nekem?
Ilyenkor a kezei közé fogta az arcomat, és így szólt. – Még
nem, kedveském. Később el fogom mondani neked. El fogom
mondani, ha idősebb leszel. Egy napon elmagyarázom az
egészet, ígérem.
Nos. Azóta felnőttem. És már nem érdekelt, hogy
visszautasított, hogy kidobott engem, hogy kudarcot vallottam
nála. Lehet, hogy Tane bajban van, és én megérdemlem, hogy
tudjam az igazat. Itt az idő, hogy emlékeztessem a
nagyanyámat az ígéretére.

Délidőben értem oda, az izzadság végigfolyt a nyakamon,


alig álltam a lábamon, a torkom pedig ki volt száradva.
Egyenesen az ajtóhoz mentem, kopogtatás nélkül nyúltam a
kilincsért. Ez a kunyhó még mindig az enyém volt, bármit
mondjon is a nagyanyám. Benyitottam, arra számítva, hogy az
asztalnál, vagy az ágyban találom, de a kunyhó üres és hideg
volt.
A napfény átszűrődött az ablakokon, amiket soha nem
láttam még ennyire piszkosnak, és megvilágította a pecsétes,
viseltes ágyneműt az ágyán, a sarokban felhalmozott törött
tányérok szilánkjait – mindez árnyékban maradt, amikor négy
nappal ezelőtt itt jártam. Gyorsan a szoba túlsó sarkában álló
tűzhelyhez mentem, és már messziről megcsapta az orromat a
rothadó hal bűze. A kihűlő parázs fölött megmelengettem az
ujjaimat, és felsóhajtottam. Nemrég még itt volt. Nem lehet
halott, és nem tűnhetett el, vagy bármi is történjék a Roe
nőkkel, amikor eltávoznak az élők sorából.
Viszont a kunyhóban sem volt. Elhúztam a penészfoltos
függönyt, és kikandikáltam az ablakra száradt por- és
kőporrétegen keresztül. Mintha megmozdult volna valami a
sziklákon, úgyhogy tenyeremmel megdörzsöltem az
ablaküveget, és újból kinéztem.
Hirtelen a torkomban dobogott a szívem – ott volt ő, a
nagyanyám, mezítláb sétált a partról a víz felé, és valami
hullámzó és fekete burkolta a testét.
Sarkon fordultam, kirohantam a házból, majd végig az
ösvényen, mely az óceánhoz vezetett.
– Nagyi! – kiáltottam, mire ő, bár elég közel volt, hogy
meghallja, nem fordult meg. Szürke haja lebbent a szélben, a
fekete lepel léggömbként emelkedett körötte, és én
megütközve láttam, hogy alatta nem viselt semmit.
Homok és apró kövek spricceltek a talpam alól, ahogy
lassítottam, de még akkor sem vett észre, lassan bandukolt a
vízhez.
– Nagyi – szólítottam meg újból, aztán begyalogoltam
egészen a hullámokig, hogy útját álljam, majd amikor
megláttam az arcát, elakadt a lélegzetem.
Négy napja. Négy napja volt csupán, hogy utoljára láttam őt,
de mintha négy évtizede lett volna. A szemei alatt sötét
karikák ültek, szemhéja félig lehunyva, tekintete üres, szája
tátva, kiszáradt ajkairól csöpögött a nyál. A por koszosan és
szürkén ült meg mély, megnyúlt ráncaiban, úgy tűnt, az arca
nem több hasadások és himlőhelyek gyűjteményénél.
Kezeit lazán, az oldalánál tartotta, a fekete köpenybe
bugyolálva, nekem pedig felkúszott a torkomig az epe, ahogy
feltárultak előttem lesoványodott testének sebei, kerek
pocakja pedig groteszkül hatott megereszkedett bőréhez és
törékeny testéhez képest.
– Nagyi – mondtam neki újra remegő hangon, és ekkor
megrebbent a szemhéja, felém pillantott, és kifejezéstelen
arcában némi felismerést véltem felfedezni.
– Mi… mi az… – mondta vontatottan, majdnem suttogva, és
egy pillanatig úgy tűnt, azzá az asszonnyá változik, aki
egykoron a nagyanyám volt. Ám a pillanat elszállt, csont és bőr
teste újból elzárta a lelkét, ő maga pedig az óceán felé fordult.
– Nagyi! – ismételtem, majd érte nyúltam, mire védekezően
felemelte a kezeit, és éppen csak sikerült elhúzódnom tőle,
ahogy a bal öklébe rejtett késsel hadonászni kezdett. Arca
elsötétült a haragtól, de aztán ahogy egy felborított palackból
kiömlik a víz, belőle is úgy távozott minden értelem és
érzelem.
– Nagyi, Avery vagyok.
Újból lassan rám emelte a tekintetét, mereven és zavartan
nézett rám.
– Azt hittem, meghaltál – mondta végül. – Te halott vagy?
Vagy én vagyok halott?
Összerezzentem.
– Gyere, menjünk be – mondtam neki.
Vigyázva felé nyújtottam a kezem, s amikor nem reagált rá,
megpróbáltam elhúzni őt a víztől. Kis idő múlva engedte is,
hogy elvezessem, de néhány lépés után megállt, és
visszanézett az óceánra.
– Hallgasd csak – mondta, miközben felemelte a kést tartó
kezét a látóhatár irányába. – Nekem énekel.
– Gyere, nagyi – mondtam, és átfogtam törékeny vállát. –
Le kellene pihenned.
– Igen – felelte, és azt gondoltam, talán most már hagyja,
hogy visszavezessem a kunyhóba, ám ehelyett lerogyott a
nedves, sziklás homokra. Apró volt, és könnyű, mint egy
kismacska, és ha Tane ott lett volna velem, egyszerűen csak
felkapta volna, hogy visszavigye a kunyhóba, én azonban nem
bíztam a kimerültségtől remegő végtagjaimban, így aztán
nyeltem egy nagyot, és leereszkedtem mellé a partra.
Vállai megrázkódtak, feje imbolygott, mint a pitypang a
szellőben, de ügyet sem vetett az állapotára, továbbra is a
vízre szegezte tekintetét.
– Jól vagy? – kérdeztem, bár láthatóan rosszul volt.
Hangom hallatán fejét felém fordította, és halvány mosoly
jelent meg a szája sarkában.
– Tehát szerelmes vagy – mondta. – A fiú az a lámpással?
Végigfutott a gerincemen a hideg, aztán eszembe jutott, hogy
nagyanyám képes mások érzelmeiben olvasni – úgy tűnik,
még ebben a szánalmas állapotában is.
– Anyám szerint így keltjük életre a varázserőnket –
suttogtam. – Azt mondta, valahányszor egy Roe nő szerelmes
lesz, a férfi összetöri a szívét, és ez a fájdalom változtatja át őt
boszorkánnyá.
Azt mondta, semmit sem tehetek ellene. Igaz ez?
– Te fiatalabb vagy, mint mi voltunk akkoriban – mondta,
és lefittyedt a szája széle. – Én huszonnégy éves voltam,
amikor találkoztam a szerelmemmel. De te mindig tehetséges
voltál. – Fintorgott, mintha valami rothadó dolgot szagolt
volna. – Kár, hogy te nem leszel boszorkány.
– Szerinted – mondtam, és felgyorsult a szívverésem. –
Mégis mit jelentsen ez? Az anyám azt mondja, hogy az átok
meg fogja változtatni Tane-t, szörnyeteget csinál belőle, csak
mert szeretem őt, de ha mégsem lesz belőlem boszorkány,
akkor megmenekül? Mi lesz vele?
Nagyanyám lassú mozdulattal megvonta a vállát. – Honnan
tudnám? Honnan tudná bárki is? Te nem vagy boszorkány,
mert meg fognak gyilkolni, és senki sem ölhet meg egy Roe
boszorkányt.
– De az átok…
– Az átok… – Reszketve fújta ki a levegőt. – A Roe nők
szerencsétlenek a szerelemben… mindig rosszul választanak.
– Tane nem egy tévedés – vágtam rá. – Sohasem okozna
nekem fájdalmat.
– Pont úgy beszélsz, mint az anyád. Azt gondolta, milyen
ügyes, mert talált magának egy megbízható férfit, aztán mégis
csalódás lett a vége. A mágia… kifordította önmagából… –
Nagyanyám arckifejezése megváltozott, már a távolba figyelt.
– Hallgasd ezt a zenét.
Felcsapott bennem a türelmetlenség, legszívesebben
megragadtam volna a csontos vállát, és addig ráztam volna,
amíg ez a csontváz itt előttem eltűnik, és újból a régi énjével
beszélhetek, az éles nyelvű, éles eszű asszonnyal, aki mindig
szolgál pár jó tanáccsal. Mélyen beszívtam a levegőt.
– Szeretem őt. És tudom, hogy meg fogok halni; tudom,
hogy meg fognak gyilkolni – mondtam, miközben
összeszorítottam az állkapcsomat. – És ha meghalok, nagyi, ha
nem én leszek a következő boszorkány, akkor Tane sohasem
fog megsebezni engem, nem igaz? Vagy már elátkozták? Meg
fog változni? Mit tesz vele az átok?
– Mit tesz vele? – ismételte, miközben rám meredt.
– Igen, mert most annyira kedves, nyugodt és gondoskodó
– hadartam. – Az átok miatt többé már nem lesz ilyen? Mert
amilyen most, nagyi, ő soha nem okozna nekem fájdalmat.
Szorosan lezárta a szemét. – Sohasem okozna nekem
fájdalmat – mondta, és a mellkasához szorította az öklét. – Ó,
ó, Caleb… – A napfény megcsillant a kezében szorongatott kés
élén, mire a gyomrom összeugrott.
– Kicsoda? – ingattam a fejemet. – Caleb? – Összevontam a
szemöldökömet. – Caleb… Caleb Sweeny, akiről elnevezted a
Caleb-ajándékokat? Az a kapitány, aki megsértett téged?
Mintha összeroskadt volna, előredőlt, állát a térdére
támasztotta. – Sok a titok – suttogta. – Olyan sok.
A fájdalomtól megrándult az arca, és úgy nyöszörgött, mint
egy macska. Éreztem, hogy valami növekszik körülötte:
varázslat lehetett, mert a fájdalomtól eltorzult az arca. Ilyen
volt mindig a varázslások után. Ilyen volt az arca, amikor arra
tanított, hogyan kössük meg a szeleket: kezét a mellkasomra
szorította, és azt mondta, hogy a mágia fájdalommal jár.
– Nagyi, ezt nem értem. Miért beszélsz Caleb Sweenyről?
Talán… talán szeretted őt?
– Hmm? – Felemelte a fejét, olyan várakozó arckifejezéssel,
mintha valaki szólította volna, de látszólag nem rám figyelt,
hanem a végtelen vizet bámulta.
– Te… szerelmes voltál Calebbe? – kérdeztem tőle. – És ő
megváltozott? Az átok megváltoztatta őt? Ezért alázott meg
téged?
– Hmm? – Nagyanyám teljesen megfeledkezett rólam,
egyre csak az óceánt bámulta. Arcomat a tenyerembe
temettem. Ennek így semmi értelme.
– Megöltem őt – szólalt meg ekkor színtelen hangon, én
pedig úgy éreztem, hogy egy hatalmas ököl a mellkasomba
nyúl, és összeszorítja a szívemet.
– Micsoda?
– Szeretett engem. Szerettem őt… az egyetlen férfi, akit
valaha szerettem… az első férfi volt az életemben. Gyere
velem, Jennie Roe, gyere velem, és legyél az enyém. –
Megleptem őt egyszer, előbb érkeztem, milyen csinos kis
meglepetés volt! – Álmodozó arca egyszerre dühödtre váltott.
– Mi ez itt? Ki ez itt vele? Nelly Mower! Gyere velem, Nelly
Mower! Neki is ezt mondta! Elrabolta a szívemet, aztán
összetörte, és amikor kérdőre vontam mindezért, csak
nevetett rajtam, és ostobának nevezett.
Megrázta a fejét, szürke haja a szeme körül repdesett.
– Hagyd elmenni! Hagyd, hadd menjen! Nem érdemel meg
téged, Jennie Roe, ő egy kapitány, huszonnyolc éves, szép,
mint a felkelő nap; és két nappal azután, hogy kifutottak a
kikötőből, én azt a hajót a tenger fenekére küldtem.
Nem jutottam levegőhöz. Nagyon fáztam, miközben
hallgattam őt, a nedves homok hidege a ruhámon keresztül a
bőröm alá kúszott. A nagyanyámról szóló történetek
leghíresebbje volt ez: a hajóskapitány, aki gorombán bánt vele,
és aki elvesztette a hajóját és az életét kint az óceánon,
kapitányok nemzedékét arra ösztönözte, hogy szép
ajándékokkal halmozzák el őt. De azt soha nem tudtam, hogy
ez a történet egyben a nagyapámé is.
– Mennyi fájdalom… bosszú… azt hittem, segít – mondta, és
úgy tűnt, zihál, küzd a levegőért. – Azt hittem, ettől majd
elmúlik a fájdalmam, de nem, nem! – Kezét a magasba lökte,
köpenye lecsúszott a válláról, a kés döfésre készen állt,
csillogott. – Caleb! Caleb! Bocsáss meg nekem!
Ráncos arcát elöntötték a könnyek, mire elfordultam, mert
kínosabb volt nagyanyámat sírni látni, mint ruha nélkül.
– Soha nem ér véget – suttogta. – A fájdalom soha nem
múlik. Be kellett fejeznem. Be kell fejeznem… most. Én meg
akarok… meg akarok halni. Évekkel ezelőtt meg kellett volna
tennem, de reménykedtem… reménykedtem…
Gyengén lehelte a szavakat, nekem pedig bűntudatom
támadt. Miattam maradt itt. Utolsó évei kínszenvedést
jelentettek számára, elveszítette a józan ítélőképességét,
miattam mégis kitartott.
Vagyis a semmiért.
– Sajnálom – mondtam halkan, mire rám függesztette
zavaros tekintetét.
– Sajnálod? – krákogta. – Sajnálod? A halál megnyugvás,
Avery. – Kiszáradt ajkain feltűnt egy mosoly, én pedig ismét
csak félrenéztem. – Nem érzek mást, csak fájdalmat.
Fájdalmat, hatalmat és azt, hogy Caleb… hív engem.
Hideg, csontos keze megragadta a csuklómat, erősebben,
mint azt gondoltam volna. Rápillantottam, és most az egyszer
mélyen belenézett a szemembe, úgy, mint régen.
– Remélem, neked ezt nem kell átélned. Hogy meghalsz,
mielőtt megtörténne veled.
Mit mondhattam volna erre? Émelyegtem, szomjas és
kimerült voltam, és még mindig nem tudtam, mi vár Tane-re.
Lassan felemelkedtem a homokról, és meglepődve láttam,
hogy a nagyanyám követi a példámat.
– Sajnálom – mondta. – Azt hittem, már nem élsz. Azt
gondoltam, ennek már vége.
– Ezt… ezt hogy érted?
– Amikor elmegyek, a varázserőm is velem jön – suttogta.
– Mindig volt egy következő boszorkány, aki folytatta a
mágiát, de most velem együtt minden eltűnik.
A bőröm megfeszült, amint ráébredtem, mire gondol –
elszáll minden varázslat, a talizmánjai ezentúl mit sem érnek,
és minden, amire ez a sziget spirituálisan építhetett, el fog
tűnni.
– Ez nem lesz könnyű neked – mondta, és felém nyúlt, de
nem azzal a kezével, amelyikben a kés volt. – Sajnálom. De… –
hirtelen fuldokolni kezdett – nem maradhatok! – Az óceán felé
fordult, a bőre vértelen, majdnem áttetsző volt. – Túl sokáig
maradtam, túl soká, és Caleb… Caleb…
Ekkor zúgó szél fonódott körénk, felborzolta a haját, és
meglengette a köpenyét, a hullámok pedig örvénylettek,
forrtak, mígnem dühödt erővel életre kelt lábainknál a mágia.
Egyik kezemmel eltakartam az arcomat, hogy ne érje a
kavargó, szúró homokfelhő, így nem vettem észre, hogy
nagyanyám időközben elindult a hullámokba, ökölbe szorított
kezében a kés, az arca ábrándozó és felhevült.
– Várj! – kiáltottam utána, de a szél beburkolta a hangom,
és elhessegette. Előrebotorkáltam, mert valami iszonyatosan
rossz előérzetem támadt, hogy nagyanyám nem a
mennyországba, hanem a pokolba sétál, és még mielőtt
elérhettem volna, karját a magasba lökte, majd utolsó erejével,
gyors és határozott mozdulattal beledöfte a kést a gyomrába.
A döbbenettől nem jutottam szóhoz, mozdulatlanná
dermedve néztem, ahogy kiesik a kés a kezéből, ő pedig egyre
beljebb vonszolja magát. Egy hullám ledöntötte a lábáról, mire
a vízbe roskadt, és amikor megpróbált újból talpra állni, egy
újabb hullámverés maga alá temette, és az óceánba vonszolta.
Felsikoltottam, félelem és téboly telepedett rám, s amíg az
éhes hullámok dobálták a testét, arccal felém fordult, és ha
csak egy pillanatra is, de láttam, hogy már nem az a töpörödött
asszony, sőt, már nem is a nagyanyám, hanem egy fiatal nő, a
huszonnégy esztendős Jennie Roe, aki tele van élettel, és
ahogy belefordult a vízbe, egyik kezével búcsút intett, és
megesküszöm, hogy látott engem, esküszöm, hogy mosolygott,
mosolygott, hogy végre örökre elhagyhatja ezt a világot.
22. fejezet

VADUL VERT A SZÍVEM. AZÉRT TÉRTEM VISSZA A


kunyhóba, hogy igyak a cserépkorsóból, egyek valamit
nagyanyám éléskamrájából, és aludjak egyet. De most, a
nagyanyám rettenetes halála utáni napon rosszul éreztem
magam, a bőröm viszketett, feszült, az arcom pedig felpüffedt
a kimerültségtől.
A nagyanyám, az utolsó igazi boszorkány, halott volt, és én
végül megtudtam, mi történik a Roe nőkkel életük végén. Ezt
jelenti tehát boszorkánynak lenni? Összetört szívet jelent,
majd egy életen át tartó fájdalmat, míg végül a szenvedés
felemészti az embert?
Talán a korai halál mégsem olyan rossz, mint ahogyan azt
korábban gondoltam. Talán még az anyám díszes ruhákkal és
előkelő partikkal kipárnázott világának is van így értelme.
Biztonságos otthon, egy közömbös férj, meleg ruházat, jó étel
és zene. Nincs szerelem, de szívfájdalom sem. Hogyan is fejezte
ki magát az anyám? A legjobb fajta élet, amit egy Roe valaha is
remélhet.
És talán így is volt; talán az anyám tette jól, hogy felcserélte
a mágiát a kényelmes, kiszámítható életre, de eszembe jutott,
mi egyebet mondott még nagyanyám.
Nincsenek többé Roe boszorkányok. Minden, amit
felépítettünk, a varázslatunk egésze, örökre eltűnik.
Évszázadok munkája válik semmissé egy szempillantás alatt,
és akárhogy is nézzük, mindez anyám hibája. Még ha nem is
akarta a nagyanyám életmódját folytatni, a saját kényelmét
választotta a Roe-hagyaték ellenében.
Ugyan milyen sorsra jutnánk, és mivé lenne a hírnevünk, ha
a szigetlakók rájönnének, hogy a talizmánok, melyek arra
hivatottak, hogy ébren tartsák a bálnavadászokat éjjelente,
megakadályozzák, hogy a bálnaolaj-tartályok tüzet fogjanak,
az árbocok egyenesen álljanak, a tengerészek végtagjai védve
legyenek a bálnaállkapcsoktól, és a legénység ne fulladjon bele
a tengerbe – többé már nem működnek?
Nagyanyám ágyának szélén üldögéltem – valójában az én
ágyam volt, avagy senkié – ahogy vesszük –, és lüktető
halántékomat dörzsölgettem, ahogy végiggondoltam a
helyzetemet.
A Roe nők első szerelmének mindig csalódás a vége, mindig
összetörik a szívüket.
Ez az összetört szív alakítja át a Roe nőt boszorkánnyá.
Szerettem Tane-t. Anyám szerint Tane meg fog sebezni
engem, talán kegyetlen és utálatos is lesz, és az összetört
szívem kelti életre bennem a boszorkányt. A nagyanyám
viszont azt állította, hogy meg fogok halni, és sohasem lesz
belőlem boszorkány.
Kérdések cikáztak át a fejemen: Az anyám talán hazudott
nekem? Tane-t megátkozták? Ha végül mégis meghalnék, ha
sohasem tudnám felszínre hozni a varázserőmet, és a szívem
sem törne össze, vajon Tane akkor is szörnyeteggé válna?
Hinnem kell benne, hogy mindez nem fog bekövetkezni.
Szerettem Tane-t, készültem a halálomra, ő viszont nem fog
megváltozni; boldoggá teszik a hajói, a gyerekei, a szerettei. És
mégis gyötört a kétség.
Azzal viszont tisztában voltam, hogy rövidke életem
hátralévő részében nem maradhatok itt a kunyhóban. Először
is hamarosan éheznék. A nagyanyám tengeri boszorkányként
tudta, hogyan lehet a sós tengervizet ihatóvá varázsolni, a
halakat a hálóiba csalogatni, én azonban nem voltam e
készségek birtokában. A mágia robbanása, amit akkor
éreztem, amikor elhagytam anyám házát, időlegesnek
bizonyult, már rég eltávozott belőlem, fagyos űrt hagyva maga
után.
Látni akartam Tane-t. El akartam mondani neki, mi történt.
Hallani akartam tőle, hogy minden rendben van, hogy nincs az
az átok, mely valaha is megváltoztatná, és nincs abban semmi
kivetnivaló, ha szeretem őt. Így aztán feltornáztam magamat
az ágyról, felhúztam a nagyanyám ősrégi csizmáit, és
elindultam a hosszú úton New Bishop felé.

Félmérföldnyire voltam a várostól, amikor észrevettem a


változás első jeleit. Szél suhant a szoknyám körül, belekapott a
hajamba, és a New Bishop partjainál rendszerint nyugodt
vizeket megmozgatta. Ilyenkor tavasszal szokta nagyanyám
megújítani Lenora Roe évtizedekkel ezelőtti varázslatát –
idéztem fel magamban. Öntött egy keveset a kikötő vizéből
egy felfordított tengeri kagylóba, a csendes vizek és a
szerencsés partot érés ígéretéért (cserébe pedig a város
biztosított számára egy munkásembert, aki behelyezi az
ablakait, kitisztítja a kéményét, vagy befoltozza a tetőjét).
Már feltűntek a láthatáron New Bishop déli részének gyárai,
amikor én még mindig a part mentén baktattam: a tajtékzó,
örvénylő hullámok közelében, melyek soha nem látott erővel
pezsegtek, habzottak. Hátam mögött a város, én pedig némán
és riadtan néztem szembe az óceánnal, figyeltem, ahogyan a
hullámok dühösen csapkodják a partot.
Megkordult a gyomrom. Hosszú idő eltelt, amióta utoljára
ettem valamit. A hátamnak feszülő széllel, a partot elhagyva,
elindultam a város felé, hogy felkeressem a Main Street-i
ételárusokat és fűszereseket.
Puffin Canned Goods és Grocer boltjában még mindig égtek
a lámpások, s bár nem volt nálam egy fitying sem, a bolt
tulajdonosa, bizonyos Pendleton, néhány nappal azelőtt elég
kedvesnek mutatkozott, így hitelbe vásárolhattam Tane-nek
élelmet. Most viszont alig nyílt ki az ajtó, amikor a
felindultságtól elvörösödött arcú férfi az egyik kezével
elutasítóan intett felém.
– Na, te aztán ide, nem! – jelentette ki, és kijött a pult
mögül, hogy elkergessen. – Többé nem szolgálok ki egyetlen
Roe-t sem! – A bolt túlsó sarkában felhalmozott nedves
fadarabokra bökött, melyekből áradt az ecet átható szaga. –
Tizenhárom dollárt fizettem egy talizmánért, amiről a
boszorkány azt állította, megóvja a hordóimat a szivárgástól!
Ma a fiam el akarta szállítani az egyiket, de amint
megmozdította, az szétrepedt! Mindegyikük szétreped! Több
mint kétszáz dollárnyi veszteség ért! Nem beszélve az új
hordók beszerzéséről és a megrendelések lemondásáról!
A gyomrom összerándult, és már nyitottam is volna a szám,
hogy bocsánatot kérjek, bár nem tudtam, mit mondjak.
– Takarodj innen – mondta, ám ekkor észrevettem egy
hosszú árnyékot a sarokban: a kocsmáros széles vállú fia
engem figyelt. Szó nélkül kiléptem az ajtón az utcára, az arcom
lángolt a szégyentől, ahogy ráébredtem, a Roe-névhez máris
valami rettenetes fűződik.
Ezután a halpiacra mentem, de amikor kértem egy
tányérral a napi fogásból, Mary Barker, a göndör hajú
halászfeleség keresztbe tette a karjait.
– Te látsz itt valamit a mai fogásból, Avery Roe? – kérdezte,
és a szája keserű mosolyra húzódott. – Nyitás után fél órával
már elfogyott minden, pedig nem is tolongtak a népek a halért.
Húsos kezeivel az arcom előtt hadonászott. – Mondd csak meg
öreganyádnak, hogy a varázslásai a jobb fogásért egy fabatkát
sem értek! Ezt én üzenem neki!
– Sajnálom – mondtam fogcsikorgatva, aztán sarkon
fordultam, és visszamentem, ahonnan jöttem.
Sietve mentem végig a Main Streeten, hiszen tudtam, szinte
nem volt olyan bolt, ahol ne a nagyanyám varázserejéhez
folyamodtak volna valamilyen formában. Vagy csak
képzelődtem? És nem szegeződött rám az emberek dühös
pillantása?
A lábam egyre messzebb vitt a város központjától, és éppen
befordultam az egyik sarkon, amikor ismerős varázslat meleg
lüktetését éreztem. Tane. Megtorpantam, aztán követtem a
belső hangot, mely a kovácsműhely és a borbélyüzlet közötti
sikátorba invitált.
A sikátor végén, árnyékba vonultan állt, és épp félúton
voltam hozzá, amikor fellobbant egy gyufa lángja – cigarettára
gyújtott. Megálltam, össze voltam zavarodva, mert még
sohasem éreztem rajta a dohány illatát, ő pedig éppen akkor
emelte fel a gyufát az arcához. Meghökkenve láttam, hogy
nem Tane volt az, hanem egy világos hajú, napbarnított,
számomra ismeretlen tengerész.
Ledermedtem, és már azon voltam, hogy sarkon fordulok,
amikor meglátott, és kivette a cigarettát a szájából.
– Akarsz valamit? – kérdezte, és jóllehet a hangja mély volt,
és mogorva, ő maga még csak tizenéves lehetett. A falnak dőlt,
és ahogy elfordult, a karját hirtelen megvilágította az utcai
lámpa fénynyalábja. Tetoválást viselt, mégpedig olyat, mint
Tane.
– Ezt meg hol szerezted? – kérdeztem a fiú karjára
mutatva, s mikor összevont szemöldökkel felemelte a
cigarettáját, megráztam a fejemet. – Úgy értem, a tetoválás.
– Tetszik neked, nem igaz? – Előredőlt, majd felgyűrte az
ingujját, hogy jobban szemügyre vehessem a tetoválást, ami
pontosan megegyezett Tane-ével – egy halász talizmánja a jó
fogásért. – Néhány hónappal ezelőtt kaptam egy dél-
csendesóceáni szigeten. Egy kicsi szigeten.
– A Hovell-szigeten.
A fiú meglepetten nézett rám, majd elmosolyodott.
– Úgy van – mondta. – Eltaláltad. De honnan tudod?
– Idegeneknek nem szoktak tetoválni – mondtam, mire
vállat vont.
– Régebben talán nem, de amikor én ott jártam, már igen.
Ezt itt gyógyszerekért adták cserébe. Hé. – Megnyalta az
ajkait, miközben végigmért. – Honnan tudsz te ilyen sokat
róluk?
– Azokat az embereket keresem, akik meggyilkolták őket.
Ekkor védekezően felemelte a kezeit, és megrázta a fejét.
– Semmit sem tudok erről – mondta. – Ott sem voltam,
amikor történt!
– Tehát tudsz róla? – Tettem felé egy lépést.
– Persze, hogy tudok – mondta. – De semmi közöm hozzá.
Éreztem, ahogy a kezem ökölbe szorul. – Miért is kellene
hinnem neked?
Gúnyos vigyorba torzult az ajka. – Hiszen életben vagyok,
nem igaz?
– Na és?
– Ide hallgass – mondta, miközben végignézett a sikátoron.
– Én kádárként szolgálok a Sachemen, és nem sokkal a
történtek előtt jártunk a Hovell-szigeten. Úgy nyolc hónappal
ezelőtt ott töltöttünk néhány napot, és amikor távoztunk, egy
másik hajó, a Robin, épp kikötött. Ők aztán belekeveredtek
némi csetepatéba a bennszülöttekkel – tudod, hogy van ez.
Elgondolkodtam. A támadások a bennszülöttek részéről
meglehetősen gyakoriak voltak, így aztán a tengerészek sűrűn
megfordultak a nagyanyámnál, hogy óvó talizmánokat
vásároljanak tőle. De míg a matrózoknak a tengeren
biztonságot, a sziget lányainak pedig szerelmet garantált,
nagyanyám nem ismert olyan mágiát, mely hatékonyan védett
volna a nyílhegyek vagy a késhegyek ellen. A fiúk, akik
túlélték a támadásokat, tágra nyílt szemmel meséltek
lélegzetelállító történeteket a dühös bennszülöttek hirtelen és
megmagyarázhatatlan invázióiról, bár én általában
kételkedtem a tengerészek teljes ártatlanságában, különösen
amikor a kapitányok azzal hencegtek, hogy megvásárolták az
árut a bennszülöttektől, majd fizetés nélkül elvitorláztak.
– Akkor… azon az összetűzésen – mondtam, és éreztem,
ahogy megfeszül az állkapcsom. – Mi történt?
– Senki sem tudja biztosan, mi robbantotta ki az egészet.
Egy bennszülött lány miatt lehetett, azután a vademberek
közül kettő megölt egy matrózt. A Robin legénysége pedig csak
bosszút akart állni.
– Na, persze. Ezért öltek meg gyerekeket. És nőket.
Lemészárolták őket.
A fiú újból megvonta a vállát. – Részegek voltak – mondta,
mintha ez magyarázat volna bármilyen tettre is. – Azt
mondták, már hónapok óta nem sikerült befogniuk egyetlen
bálnát sem. És tudod, azok a bennszülöttek a Robin érkezése
előtt is rossz állapotban voltak, már korábban lebetegedtek.
Elmondták, hogy tífusz és influenza támadta meg őket. Talán
ha százan maradtak közülük életben, és ők is nagyon
megviseltnek tűntek. Esélyük sem volt a Robinnal szemben.
Hallottam, hogy a legénység az emberek után vetette magát,
mire ők felgyújtották a falut, a tüzet viszont már nem tudták
megfékezni, a bennszülöttek túlságosan gyengék voltak… –
Elcsuklott a hangja. – De mindegy is, a Robin legénysége
megkapta, ami járt nekik.
Rámeredtem. – Ezt meg hogy érted?
– Azok a szerencsétlen ördögök valószínűleg elátkozták a
Robint, mert nem sokkal azután hogy elhajóztak onnan, a hajó
elsüllyedt Ausztrália partjainál, mégpedig egy csodálatosan
tiszta napon. Két másik hajó látta az esetet. Azt mesélték,
mintha a tenger felugrott volna, és elnyelte volna.
Az átok. Erőteljes varázslat lehetett, ha az átokszóró halála
után is működött. Megdörzsöltem a halántékomat, és közben
azt kívántam, bárcsak érteném.
– Van még valami – mondta a fiú, és felém hajolt. – A Robin
emberei közül az egyik átszállt egy másik hajóra, miután
elhagyták a Hovell-szigetet. Ugyanaznap, amikor a hajó
elsüllyedt, hasba szúrták egy részeg verekedésben.
– Akkor hát mind halottak – mondtam kábultan, mire a fiú
bólintott. – És egy átok okozta ezt, ebben biztos vagyok.
Nem volt több kérdésem, amire a fiú választ adhatott volna,
ezért aztán hirtelen sarkon fordultam, és meglepett kiáltásai
közepette kirohantam a sikátorból.
Halottak. Az emberek, akik felelősek Tane családjának
kiirtásáért, mind halottak. Nem csoda, hogy semmit sem
láttam az álmaiban; Tane nem igazán vadászhatja le az
embereket, akik már az óceán fenekén rothadnak.
A fiú szavai visszhangoztak a fejemben, mialatt
visszabaktattam a világítótoronyba. Mit mondhatnék Tane-
nek?
Megálltam egy pillanatra, és egyik kezemmel az épület
falának támaszkodtam. Mi lenne, ha el sem mondanám neki?
Hiszen megígérte, hogy feladja a tervét, hogy üldözőbe veszi
azokat az embereket, de mi lesz akkor, ha miután eltávozom,
Tane-nek szüksége lesz erre? Mi van akkor, ha szüksége lesz
valamire, hogy annak éljen? A bosszú már olyan régóta vezérli.
Ez segítette át élete legnehezebb pillanatain. Ugyan mihez
kezdene, ha ez megszűnne?

Amikor a világítótoronyhoz értem, az izgalomtól lepkék


repdestek a gyomromban, bevillantak a Tane-vel eltöltött
éjszakám emlékei, és arcomat elöntötte a pír. Annyi minden
történt amióta elváltunk egymástól: anyám által kitudódott a
rettenetes igazság, nagyanyám megrázó halála, a tetovált
ember története. És mégis, miközben átvágtam a fövenyen,
nem voltam képes másra gondolni, mint a keze érintésére, a
szájára a szájamon, a suttogására, ami betöltötte a fülem – és
arra, hogyan óvjam meg őt. Megérkeztem a világítótoronyhoz,
a gyomromban ürességet és hideget éreztem. Valóban
megváltoztatná Tane-t a családunk átka? Vagy meg is
változott? Hiszen majdnem két napja nem találkoztunk. Mi
van, ha most, hogy visszatértem, más embernek fogom őt
látni?
Felsóhajtottam, belöktem a torony ajtaját, és bementem.
Minden csendes volt, mozdulatlan, és már azt hittem, Tane
talán nincs is itt, de aztán ahogy felmentem a lépcsőkön a
tetőre, ott állt az ablaknak dőlve, és ujjaival elmélyülten
követte az üveg mintázatát. Lépteim zajára sem mozdult,
lehajtott fejjel, némán álldogált, rajtam pedig végigfutott a
reszketés.
– Tane? – suttogtam, és tétován várakoztam a terem
ajtajában. Mereven tartotta a vállát.
– Hol voltál? – kérdezte nyugodt, de kimért hangon, mely
ráadásul hűvös is volt, és ezt eddig még nem tapasztaltam
nála.
– Én… annyi minden történt.
Megfordult, és bár sötét volt a helyiségben, az egyetlen
fényforrás a padlóra helyezett magányos, pislákoló gyertya
volt, láttam, hogy furcsán, majdnem dühösen csillog a szeme.
– Fogalmam sem volt, hova tűntél – mondta fejcsóválva,
nekem pedig a távolságtartó hangjától a tarkómon az égnek
meredtek az apró pillék. – Felébredtem a parton, te meg sehol
sem voltál.
– Sajnálom… – feleltem. – Vissza akartam menni, és…
Felé nyújtottam a kezem, de nem mozdult, idegenül bámult
rám, mire elhúzódtam tőle, kezem a mellkasomra szorítottam,
és elfojtottam egy gyötrelmes kiáltást. Így még sohasem
beszélt velem; annyira más volt – ez talán az átok miatt van?
Már be is következett, most pedig össze fogja törni a szívem?
Eltöri a szívemet?
– Hogy mehettél el így? – kérdezte, mire még jobban
gyötrődtem.
– Én… Tane, sajnálom – suttogtam. – Vissza akartam térni,
én… Beszélnem kellett a nagyanyámmal. Tane, ő… meghalt.
Szemöldöke egy pillanatra a magasba szaladt, de aztán
megint közömbösen tekintett ki alóla.
– Többé nem léteznek Roe boszorkányok. A családi
mágiának… vége.
Tane kibámult az ablakon, kint sötét volt, csak New Bishop
elszórt fényei világítottak a távolban. – Az emberek arról
panaszkodnak egész nap, hogy a megvásárolt talizmánjaik nem
működnek megfelelően, mire valaki felvetette, mindez azért
van, mert a boszorkány halott. – Tane felém fordult,
arckifejezése zord volt, de aztán megtört, és előbújt alóla a
gyötrelem, a kín. – Avery, én azt hittem, hogy te haltál meg.
Annyira feldúlt volt – nagyon aggódott miattam én viszont
megkönnyebbültem, amint rájöttem, hogy tévedtem – még
mindig szeret, és semmi nem változtatta meg őt!
Legszívesebben nevettem volna magamon, amiért
kételkedtem benne, és azt feltételeztem, hogy a mágia ereje
elég erős lesz ahhoz, hogy megváltoztassa az irántam való
érzéseit, így aztán szédült boldogságban szaladtam oda hozzá,
és karjaimat a dereka köré fontam.
– Csak úgy itthagytál – súgta bele a hajamba. – Azt ígérted,
hogy velem maradsz, erre amikor felébredtem, te már
eltűntél. – Eltolt magától, megszorította a vállam, és
belenézett a szemembe. Láttam, ahogy felszikrázik benne a
fájdalom. – Többé ne tégy ilyet! – De hát jól vagyok –
mondtam, mire megrázta a fejét.
– Avery, hiszen veszélyben vagy – suttogta. – Mégis mi
lesz, ha az emberek a szigeten rájönnek, hogy a mágiának
vége? Majd azt akarják, hogy te végezz nekik mágiát, amire
képtelen vagy, ők pedig erre dühösek lesznek. Téged fognak
hibáztatni! – Kezei az enyémek köré fonódtak. – Tudsz nekik
segíteni? Van valamilyen bűbáj, amihez értesz? Vagy talán
anyád tudna tenni valamit?
Keserűen felnevettem. – Ha anyám folytatni akarta volna a
családi mágiát, hogy segítsen az embereknek a szigeten, már
jóval ezelőtt megtette volna. Mindig is ezt akarta: szűnjön meg
a Roevarázslat. Kétségkívül boldogan fogadná a hírt, hogy a
talizmánok hasznavehetetlenné váltak.
– És ha ezért téged hibáztatnak, nem próbálna meg
segíteni?
Vettem egy mély lélegzetet. – Nem hiszem, hogy bármi
szándéka lenne velem ezek után. Mi ugyanis…
összekülönböztünk. Soha többé nem akarok vele találkozni.
– De akkor a szigetről sem fog elvinni?
Meglepetten pislogtam. – Nem… Úgy vélem, nem.
Tane megszorította a kezem. – Látod, anyád nem visz el
innen, neked pedig nem biztonságos itt maradnod. Velem kell
hát jönnöd.
Megráztam a fejemet. – Tane, számomra többé nem létezik
biztonságos hely, nem emlékszel? Meg fognak ölni.
Elmosolyodott, egyik kezével az arcomhoz nyúlt, és begyűrt
a fülem mögé egy elszabadult haj tincset. – Talán mégsem –
mondta lágyan. – Volt egy újabb álmom.
– Egy álmod?
Bólintott. – És fontos dolgot jelent; ebben biztos vagyok.
Egyik álmommal kapcsolatban sem éreztem még ezt, kivéve a
régi álmomat a családomról. De ez… ez válaszokat ad majd
nekem, tudom, érzem… Azt hiszem, rólad szól.
Kábultan húzódtam el tőle. – Akkor meséld el.
Vett egy nagy lélegzetet. – Visszatértem a szigetemre,
éjszaka van. Két madár száll a vállamra, felismerem őket – a
legfiatalabb nővéreméi.
Éreztem, ahogy a mágia megbizsergeti az ujjbegyeimet,
émelyegni kezdtem, és erőt kellett venni magamon, hogy
kifejezéstelen maradjon az arcom.
– A madarakkal a vállamon végigsétálok a parton, és látom,
hogy egy árnyék keresztezi az utamat. Az árnyék egyre nő,
míg végül egy férfi lesz belőle késsel a kezében. Rám támad,
mire elfordulok, és a kés lesújt az egyik madárra. Az felkiált,
majd a földre zuhan. A férfi futásnak ered, én üldözőbe
veszem, a madár közben a fülembe énekel, és ez alkalommal,
amikor megfordul, és felém szúr, nyugodtan állok, és hagyom,
hogy a kés engem találjon el a madár helyett. A madár
felrepül, aztán lecsap a férfi arcára, aki erre eltűnik az
árnyékban. Az utolsó dolog, amit látok, a madár, amint az égbe
repül. Végül felébredek.
Összeszorítottam a fogam, körmeimet a tenyerembe
mélyesztettem, így próbáltam elrejteni a megrázkódtatást,
ami ért, és mélységes zavaromat. Mindaz, amit az álma
mutatott nekem, lehetetlenség volt, valami, amit azelőtt
sohasem láttam.
– Nos? – kérdezte.
– Mondd el még egyszer – feleltem, és amikor szinte szó
szerint elismételte az álmot, elhúztam a számat. Megint ez a
képtelenség, ez a lehetetlenség.
Szaggatottan tört fel a levegő a mellkasomból, és felidéztem
magamban a napot, amikor találkoztunk: az öklömben
tartottam Tane pénzét, és megmondtam neki, hogy nem jelent
jót az álma, és ha mégsem akarja hallani, inkább vegye vissza a
pénzt.
– Avery?
Nem, nem tudhatta meg, hogy rosszat jelent.
– Avery, mit jelent?
Vettem egy nagy levegőt, belenéztem a fiú arcába, akit
szerettem, aztán belehazudtam:
– Semmi. Nem jelent semmit.
Zavar tükröződött az arcán. – Semmit? – Megrázta a fejét.
– Én… nem hiszek neked. Tudom, hogy jelent valamit. Talán
rólad szól?
Összeszorítottam az állkapcsomat, és hallgattam tovább.
– Ugye… a családom? Ez azokról az emberekről szól, akik
megölték őket?
– A családod? Megígérted, hogy leteszel arról a tervedről,
hogy megtorold a halálukat.
– Erről van szó tehát? – csapott le a szavaimra. – Az
álomnak hozzájuk van köze – azokhoz, akik megölték őket!
– Nem – ingattam a fejemet. – Már mondtam neked, hogy
semmit sem jelent. – Aggodalmam csalódottságra váltott,
amiből harag lett, ezért mogorván néztem rá. – Azt ígérted,
nem fogod megbosszulni! Megesküdtél, hogy nem fogod
gyilkosok felkutatásával tölteni az életedet!
– Te pedig azt ígérted meg, hogy őszinte leszel – mondta, és
a szája széle legörbült. – De tudom, hogy most hazudsz nekem.
– És mi van, ha az álom valóban azokkal a férfiakkal
kapcsolatos? – firtattam emelt hangon, miközben bevillant
nagyanyám lesoványodott, törődött teste. Láttam, tényleg
láttam, mivé teszi a bosszú az embert, és mennyire nem hoz
megnyugvást a háborgó léleknek. – Mégis mit akarsz tenni? –
faggattam. – Talán jobban éreznéd magad, ha megölnéd őket?
Akkor megszűnne a fájdalmad? Vagy inkább még több
szenvedésben lenne részed, ha elvennéd az életüket.
– Kik azok? – kérdezte, majd megragadta a vállam, és olyan
éktelen haragra gerjedt, amit azelőtt soha nem tapasztaltam
nála, és el sem tudtam volna képzelni. – Mondd el nekem,
Avery!
– Mind halottak! – kiáltottam. – Tengerészek voltak, részeg
haragjuktól vezérelve legyilkolták a családodat, és nem sokkal
azután, hogy elmentek a szigetedről, a hajójuk zátonyra futott,
ők pedig meghaltak! – Elhúzódtam tőle, a karom bizsergett a
szorításától. – Ha üldözőbe akarod őket venni, csupán
hajóroncstöredéket, hordalékot és holttesteket üldöznél az
óceánban, semmi mást.
A megrázkódtatástól hamuszínre váltott az arca,
hunyorgott, és olyan hevesen rázta a fejét, hogy reszketésnek
is beillett volna. – Nem hiszek neked – mondta. – Nem
akarod, hogy megtaláljam őket, ezért hazudsz nekem.
– Nem hazudok. Találkoztam egy emberrel a városban,
akire a néped egy tetoválását vésték. Járt a szigeteden. És
ismerte az embereket, akik a mészárlást végezték.
Tane arca azonban elsötétült. – A népem nem tetovál
tengerészeket. Tudod jól.
– Azt mondta, hogy betegek voltak, és kétségbeesettek.
Gyógyszerért cserébe tetoválást kapott. És azt mondta
nekem, hogy a néped megátkozta a tengerészeket. Azt
mondta, hogy megtorolták a halálukat.
– Nem tudok ilyen átkokról. Miért hazudsz nekem?
– Gyerekként kerültél el onnan! – Éreztem, hogy
elvörösödök. – Nem tudhatod, mennyire változott meg azóta a
szigeted, vagy milyen intézkedéseket tettek, hogy megvédjék
magukat!
– Ebből elég! – Elfordult tőlem, megrázza a fejét, és amikor
visszapillantott rám, elakadt a lélegzetem, milyen dühös,
milyen hideg, mennyire más, mint amilyennek megismertem.
Szinte éreztem, ahogy ontja magából a harag szikráit, izmai
megfeszültek, és úgy magasodott előttem, mint az ítélet és a
vád sötét kőszobra.
– Muszáj megtennem, nem kerülhetem meg – mondta,
szavait gondosan megválogatva. – Még akkor is, ha nem
akarod elmondani nekem, még akkor is, ha attól félsz, hogy
bajom eshet, igazán megérdemlem, hogy legalább tudjam, kik
ölték meg a népemet. Egyszer megígérted nekem, hogy
valamennyi álmomat megfejted, minden apró részletét, és rám
bízod majd a döntést, mit is kezdek mindezzel. Tudom, hogy
lesz még egy nagy feladatom a jövőmben. És tudni akarom, mi
az. Még akkor is, ha rossz. Nem számít, mi az, de tudni
akarom. Avery – vett egy mély lélegzetet –, mit jelent az
álmom?
Természetellenes hangszínétől libabőrös lett a karom.
Mégsem mondanám el neki soha.
– Semmit – mondtam. – Semmit sem jelent.
Borzasztó volt a csend, mintha a helyiségben az összes
levegő üveggé vagy jéggé dermedt volna, mi pedig bénultan és
fagyosan bámultuk egymást, és nem mertünk, de nem is
tudtunk megmozdulni.
Meg akartam mondani neki, hogy bízzon bennem, higgyen
nekem, de ő csak sötét pillantással meredt rám, így aztán
inkább hallgattam.
Ökölbe szorította a kezét, aztán lassan, nagyon lassan a
mellkasához emelte, ám én nem mozdultam, de nem is
hátráltam, és közben azon töprengtem, vajon anyám is így
érzett-e annak idején, amikor a szerelme a nadrágszíjat
eloldotta a derekán.
Anyám szavai visszhangoztak a fülemben: a mágia meg
tudja és meg is fogja változtatni őt; a nagyanyámé: légy óvatos
azzal a fiúval. A Roe nők szerencsétlenek a szerelemben,
mindig azt a férfit találják meg, aki a leginkább megsebzi őket,
és aki elegendő fájdalmat okoz nekik ahhoz, hogy életre keltse
a varázserejüket, ennek ellenére én mégsem fordulok el Tane-
től. Nem menekülök. Megbíztam benne; bíztam abban, hogy
sohasem bántana meg, és abban is, hogy lesz elég ereje
ellenállni az átoknak, hogy lesz elég erőnk ellenállni az átoknak.
Bármi történjék is, felemelt fejjel és szívdobogva nézek
elébe.
Megborzongott, izmai megrándultak, és amikor gyors,
ruganyos léptekkel, mint egy macska, megindult felém,
kitértem előle.
De nem ütött meg. Hozzám sem ért. Megkerült, leszegte a
fejét, és a világítótorony lépcsői felé vette az irányt.
– Várj! – kiáltottam fel, és utána akartam menni, de amikor
rám nézett, a tekintete olyan üres és idegen volt, hogy
ledermedtem.
– Elmegyek – mondta. – Nem bírok itt maradni, nem
tudok… – Megrázta a fejét, ajkait szorosan egymáshoz
préselte, aztán további magyarázat nélkül lerobogott a
lépcsőn; léptei zaja visszhangzott az egész világítótoronyban.
Bevágódott mögötte az ajtó, éreztem, ahogy a padló is
beleremeg, ám az is lehet, hogy nem a világítótorony
reszketett, hanem én, a saját, határozatlan énem. Lecsúsztam
a padlóra, és a bennem kavargó nyugtalanság és kétségbeesés
egyszerre kitört belőlem, amint újból felidéztem, amit Tane
álmában láttam.
Egy valamit nem árultam el neki: az álma nem egy, hanem
két jövőt tárt elém. Olyasmit láttam, amit annak előtte soha.
Egy lehetőséget.
Tane álma elém vetítette a halálomat. Egy férfi akar
meggyilkolni, mert feldühödött egy rettenetes dolog miatt, ami
addig titokban volt, és amiről nagyanyám mágiája lebbentette
fel a fátylat.
De láttam még valamit. Láttam, hogy Tane feláldozná értem
az életét, feltartóztatná azt az embert, és aztán a küzdelemben
ő meghalna, én pedig életben maradnék. Képtelenség, hogy
mindkét jövőkép megvalósuljon, hiszen Tane nem menthetné
meg az életemet, ha nem készülnének meggyilkolni, és nem
áldozhatná fel értem az életét, ha addigra már halott lennék.
Két jövő, de csak az egyik válik valóra.
És én választhatok közülük. Választhatom, hogy emelt fővel
nézek szembe a saját halálommal, vagy hagyom, hogy Tane
meghaljon értem.
Ezt mutatta meg az álom: a két jövőképet, a választást és
még egy dolgot – az előrevetített események huszonnégy órán
belül fognak bekövetkezni.
Mire újból ránk köszönt a hajnal, egyikünk már nem él.
23. fejezet

BEVALLOM, NEM DÖNTÖTTEM AZONNAL.


Egyedül kúsztam le a világítótorony lépcsőin, aztán kiléptem
az éjszakába. A nap lement, nagyon hideg lett, vagy legalábbis
én annak éreztem, a kezeim merevek voltak és remegtek.
Nem akartam New Bishopban maradni. Nem akartam
visszatérni az anyám házához, ilyen összetörten és törődötten.
Alig egy nap, és vagy Tane hal meg, vagy én; tehát döntenem
kellett.
Muszáj volt döntenem.
Érzékeltem, hogy a lábam alatt elterül a sziget, a sziklák
szilárdan állnak, s még mielőtt átgondoltam volna, lassan
elindultam lefelé. Végigmentem a parton, de nem déli irányba,
a város és a rakpart felé, hanem északra, miközben szorosan a
víz mellett haladtam, és lépteim mély nyomot hagytak a
nedves homokban. Az óceánnál sikerült biztos távolságban
maradnom a jómódú szomszédságtól, ahol a grandiózus
házakban nagyszabású estélyekre készülődtek. Továbbra is
északnak tartottam, és amikor kifogyott a lábam alól az út,
követtem a kérdőjel alakú szigetem természetes görbületét az
óramutató járásával ellentétes irányban.
Hallgattam, ahogy a balomon a szél a füves vidéken fütyül,
és csak mentem tovább. A Great Gray Slough felé vettem az
irányt, ahol a levegő megtelt a madarak és a rovarok éjjeli
hangjaival, a vízből pedig időnként halk csobbanással felugrott
egy-egy hal. Nem álltam meg, hogy hallgassam a neszeket,
hanem folytattam az utam a Prince-sziget nyugati partja felé, s
mire megérkeztem Weld Havenbe, a halászfaluba, az ég épp
csak egy kicsit, de világosodni kezdett.
A parton halászok gyűltek össze, hogy szemügyre vegyék
apró bárkáikat, míg a feleségeik sziluettje kirajzolódott
szegényes kunyhóik ablakaiban. Elég távol voltam tőlük,
messze fent, először azt gondoltam, nem vesznek észre, de
csak néhány lépés erejéig lehetett megtéveszteni a halászokat.
Egymás után fordították a dűne felé, ahol álltam, naptól
cserzett arcukat és mély ráncaik alól engem figyeltek.
Akár a tengerészeknek, nekik is tudniuk kellett, hogy
nagyanyám varázslatai kudarcot vallottak. Talán az óceánhoz
való természetfeletti kötődésük miatt már arra is rájöttek,
hogy nem él. A halászok a tengerészeknél, és New Bishop
lakosainál nagyobb mértékben függtek a Roe-mágiától, hiszen
muszáj volt minden nap ételt tenni az asztalra, és ahogy
félbehagyva a munkájukat néztek engem, úrrá lett rajtam a
nyugtalanság.
Ám ekkor mintha összebeszéltek volna, visszafordultak a
munkájukhoz, néhányan pedig felemelték a kezüket, tenyérrel
lefelé tartották, párhuzamosan a homokkal és a víz szintjével,
majd a halak mozgását utánozva, ahogyan azok átugrálnak a
fedélzeten, a halászok egyezményes üdvözlő, illetve búcsúzó
kézjelével intettek felém. Üdv és ég veled, boszorkánylány.
Üdv és ég veled, mágia. Majd elindultak az óceánon, és vissza
sem néztek.

Nagyanyám háza csupán egyórányi távolságra volt, és


ahogyan azt előző nap is tettem, időt szakítottam némi alvásra
és evésre. Nagy ónkád állt a sarokban, és én az értékes
vízkészlet maradékát arra használtam el, hogy fürdőt
készítettem magamnak: először a tűz fölött megmelegítettem
a vizet, majd fényűző módon beleöntöttem a kádba.
Addig sikáltam a homokot és az izzadságot a lábujjaim közül
és a körmeim alól, és mostam meg újra meg újra az arcomat,
míg a bőröm valósággal ragyogott a tisztaságtól. Gondosan
kibogoztam a fekete hajamat, aztán sokáig üldögéltem tisztes
távolságban a tűztől, miközben éreztem, ahogyan a hátamra
omolva a hajam szárad, göndörödik és bolyhosodik. A
nagyanyámnak alig voltak használható ruhái, én mégis
találtam a zsúfolt ruhásszekrényben egy fehéret, kék szalaggal
a derekán, ami elég szánalmasan festett a viseltes csizmával,
de legalább valamennyire csinosnak érezhettem magam.
Miután mindezzel végeztem, körbepillantottam a csöndes
kunyhóban, majd lassan az ágy lábához mentem. Ott volt. A
nagy fekete láda, pont ahogyan emlékeztem.
Az ujjaim bizseregtek, ahogy felemeltem a hatalmas fedelet,
és belül… megláttam nagyanyám eszközeit takarosan
elrendezve. Ott volt Almira Roe nyelvkönyve és Frances Roe
növényhatározója, amit bizonyos H.K. illusztrált – a férfi, akit
szeretett.
Érte nyúltam, és megérintettem a hártyapapírt, melyre a
Roe család tagjai évtizedek, nemzedékek óta írták
feljegyzéseiket.
Egyéb csecsebecsék is voltak ott, olyan dolgok, amiknek
nem volt semmi közük a varázslathoz: üvegre préselt virág,
egy míves nyaklánc, egy gyűrű. Egy-egy kicsi darab
mindegyikükből, sok szeretettel és reménnyel, hogy így majd
emlékezünk rájuk, mi, a lányaik, az unokáik és a dédunokáik:
nem csak hatalommal bíró boszorkányok voltak ők, de
egyszerű nők is.
Sokáig nézegettem a holmit, majd felkaptam a padlóról a
levetett ruháimat, és a zsebébe nyúltam.
Tane rólam készített rajza még mindig ott volt, bár kissé
meggyűrődött a sok hercehurcától.
A lány a rajzon rám meredt, felé nyúltam, megérintettem a
szemeit, aztán végighúztam az ujjam a szája vonalán. Ilyennek
látott engem Tane: rémült, de erős, megfélemlített, de
eltökélt.
Kész tények elé állítottak.
Megértettem.
Sohasem lehetek boszorkány. De Tane-t talán meg tudom
menteni.
Nagy gonddal a ládába helyeztem a rajzot, a többi Roe-
relikvia mellé, és rácsuktam a fedelet.
Végeztem. Nem volt más dolgom, mint készülődni és
visszatérni New Bishopba. Késő délután volt már, és ha
tempósan haladok, még sötétedés előtt elérhetem a várost.
Ideje indulni.
Állj fel, indulnod kell!
Avery? Gyerünk már, nem lehet olyan nehéz.
Úgyhogy feltápászkodtam a padlóról, és csak álldogáltam a
szoba közepén. Mielőtt kivonultam a kunyhóból, meg kellett
tennem még valamit (és talán halogattam a dolgot, de hát
hibáztatna ezért bárki is engem?). A kandallóban parázsló
szenet gondosan szétszórtam a helyiségben, a vastagon
felszálló fekete füst jól meg is köhögtetett. Mire az ajtóhoz
értem, a kicsi szürke kunyhóban már magasra csaptak a
lángok; miniatűr napként izzott fent a szirten, jelzőfény volt,
egy világítótorony, amit a halászok kétségkívül most is
láthatnak.
Magam mögött hagyva a sűrű füstöt, elindultam a városba.

Nem tudom, hogy a szigetem népe mihez kezd a


történetemmel, a Roe család végének történetével. Vajon
engem fognak hibáztatni, ha a hajóik zátonyra futnak?
Emlékezni fognak-e rá, hogy évekig harcoltam az anyámmal,
megpróbáltam hazamenni és rendbehozni az egészet? Tudni
fogja-e bárki is, hogy feladtam mindent – a mágiát, a saját
életemet és az ő megélhetésüket is – egy tetovált
szigonyosfiúért?
De még akkor is, ha soha nem fog kiderülni, mi is történt
valójában, emlékeztet majd engem, miért döntöttem így, és
annak ellenére, hogy ma éjjel, néhány órán belül meghalok,
megmentem a fiú életét, akit szeretek. Ez segített nekem
felismerni, mit is tegyek, és eddig a pillanatig hozott engem,
ahogy most itt állok New Bishop peremén, figyelem, ahogyan a
fények felgyúlnak a házakban, míg karmazsinvörösre vált az
ég a napnyugtában, és úgy tűnik, ez lesz az utolsó, amit valaha
látni fogok.
Állok a nagyanyám csizmáiban, a ruhája lengedezik a
szellőben, és azon töprengek, hova is menjek most (keressem
meg Tane-t? Vagy nem is, inkább maradjak távol tőle?),
amikor meghallom a harangokat.
A halászfalvaknak megvan a kidolgozott rendszere, hogyan
tudassa, ha egy a szigetlakó a halálát leli a tengeren; New
Bishopban mi erre a harangokat használjuk. Egy hat
hangjegyből álló dallam után egy-egy kongatás erősíti meg
mindegyik odaveszett szigetlakó halálhírét.
Ahogy a dallam elkezdődik, végigfut a gerincemen a hideg,
és a város többi lakosával együtt számolom a harangkongást.
A szigetem eddigi történetében még nem fordult elő, hogy hat
embernél több halt volna meg egyidejűleg, ezért amikor a
harangok hat kongatás után sem halkultak el, elhomályosult a
tekintetem, és forgott velem a világ.
Tíz. Tizenöt. Húsz. A harangozás folytatódott, mintha
sohasem lenne vége, és amikor nagy sokára csend lett, a
némaság legalább annyira fülsüketítő volt, mint a harangok
kongása. Harminckettő.
Harminckét halott.
Egy egész hajó.
Ez a nagyanyám varázslata, erre hamar rájöttem, látszólag
ép hajókat képes ronccsá tenni, és a félelmeim közepette
összezavarodva tettem fel magamnak a kérdést, amire a fél
sziget várta a választ: Melyik hajó lehet az?
Az emberek össze fognak gyűlni a rakodópartnál, ahol
William Bliss, a dokkmester majd beszámol a történtekről,
ugyanis még a távíróval közvetített üzenetekben is az
elsüllyedt hajókról gyakran homályos, félreérthető híreket
kapunk.
Még mindig a város alkonyba boruló peremén járok, a
harangok zúgása visszhangzik bennem. Leszegett fejjel
igyekszem a Main Street és a rakodópart irányába, és csupán
Abelék hátsó udvaránál állok meg, ahová Mrs. Abel a többi
mosott ruhával együtt kiteregetett egy szürke utazóköpenyt.
Megragadom, és még azon nedvesen magamra borítom, majd
gondosan behúzom a csuklyáját az arcomba.
Az utcák már tele is vannak a nyüzsgő-fecsegő
szigetlakokkal, arcuk zord, aggodalomtól gyötört. Hallom,
ahogyan a nők egymás között suttognak, és figyelik, hogy egy
idősebb társuk egy síró lányhoz hajol, aki kagylókból fűzött
nyakláncát morzsolgatja – nagyanyám egyik áruba bocsájtott
talizmánját.
– Nyugodj meg, Judith – mondja a nő. – Benji jól van!
Hiszen még mindig megvan a nyakláncod, nem igaz?
Tehát a nagyanyám halálának híre nem terjedt el, vagyis
még nem. Összerezzentem, és mentem tovább.
A rakodópartnál meg kellett kerülnöm a csoportosulást,
hogy lássak is valamit; úgy tűnt, mintha az egész sziget a
vízparton tömörült volna az utcai lámpák beteges fénye alatt,
néhány petróleumlámpa által megvilágítva.
Látom William Blisst, ahogy a háta mögött összekulcsolt
kézzel a rakodópart végén lépdel. A tengerészek egy csoportja
oldalra állt, tekintetük a férfi arcára tapad. Az épülethez
préselődve kinyújtom a nyakam, hogy átnézzek az emberek
feje fölött, de nem látom Tane-t. Sehol sem látom őt.
A tömeg közben elhalkul, amint William Bliss felmászik egy
ládahalom tetejére, és körbehordozza a tekintetét.
– Mondd el nekünk, mi történt! – sikoltotta egy nő, egy
másik lány pedig felkiáltott. – A Valhalla? – Csendre intették a
csődületet, mire William Bliss felemelte a kezeit.
Ma délután a Martha Porter kapitányától kaptunk egy
táviratot az Azori-szigetekről – mondja remegő hangon, de
hangosan. – Azt írta, jelentést kapott az Eagle Wingről…
Kiáltások és éles sikolyok tucatjai nyomják el William Bliss
mondandójának további részét, én megragadtam a
köpenyemet a nyakamnál, lábaim bizonytalanul
megremegnek. Az Eagle Wing… ne, ne… Tommy…
A tömeget túlharsogva, amit én mégis alig hallok, William
Bliss kihirdeti, hogy a Martha Porter megtalálta a roncsot,
megtalálta a holttesteket, eltemették őket az óceánba, de ez
mind nem számít, nem számít, mert mi már tudjuk, hogy azon
a hajón mindenki meghalt, és mert tudom, hogy Tommy
Thompson, a drága barátom is köztük van. Neveket hallok,
férfiak neveit kiáltja a tajtékzó, gyászoló népem, és amikor
senki nem kiáltja Tommy nevét, leszegem a fejem, és magam
elé suttogom.
– Tommy – mondom, az egész testem remeg, vibrál,
miközben a könny csípi a szemem, majd a könnycseppek
leperegnek a macskakövekre. Miért? És hogyan történhetett
ez? Tizenhét éves volt, és nem érdemelte meg, hogy így
végezze. Talizmán védte az életét – biztonságban kellett volna
lennie, s a gyászom haragra váltott. Akárcsak a csődületé.
– Annak a hajónak nem lett volna szabad elsüllyedni! –
kiáltotta egy férfi.
– Mi történt a talizmánokkal? A hajó elsüllyeszthetetlen
volt!
A boszorkány megígérte, hogy az Eagle Winget nem érheti
baj! – Hogyan történhetett ez mégis?
A síró nők – feleségek, kedvesek, anyák – panaszából
kihallottam egy másik üvöltést is, az árulás és kétségbeesés
üvöltését.
Más városok is elvesztettek hajókat. Más városok
emlékműveket építettek a tengerbe veszett halottaiknak. De
nem a Prince-sziget, ahol a tengerészek csecsebecsékkel,
kívánságokkal és ígéretekkel hagyják el a kikötőt.
– Keressük meg a boszorkányt! – harsant fel egy hang a
tömegből. – Menjünk el hozzá! Fizessen meg ezért!
A sziget népe helyeslően felordított, én pedig a döbbenettől
csak pislogtam, és rögtön eszembe jutott, amit a nagyanyám
oly sokszor próbált tudatosítani bennem: milyen érzékeny
egyensúly van a szigetlakók és közöttünk, és milyen könnyű is
ezt kibillenteni. És most itt szorongok, hátamat az épületnek
támasztva, a lopott csuklyát a szemembe húzva, és figyelem,
ahogy a népem, akikről azt hittem, hogy szeretik a Roe-kat, a
vérünkért kiált.
Harcolnom kell a késztetéssel, hogy észrevétlenül távozzak,
elosonjak, mielőtt a csődület megtalál. Pedig ennek így kell
lennie. Ebben a tömegben valaki, valaki, aki dühös azért, ami
történt, ma éjjel meg fog ölni. Megremegve, csuklyámat még
inkább behúzva tettem egy lépést a tömegbe, amikor egy hang
magasan a többi fölé szárnyalt.
Állj! Állj! – Olyan erővel szólt, hogy mindenki zavartan
elhallgatott, és a beszélőt kereste. Már látom is őt, amint
felszökken a rekeszek tetejére, William Bliss mellé, nyugodt
arca most feszült volt, és szigorú, bőre ragyogott a lámpák
fényében. Tane.
– A boszorkány halott! – mondja, és amikor a tömeg
zavartan sustorogni kezd, folytatja. – Halott, és vele a mágia is
az!
Elmélyülten rágcsálom az ajkamat. Mégis mit csinál ott
fent? Miért avatkozik bele?
Úgy tűnik, mások is hasonló véleményen vannak, mert azt
kiabálják neki, hogy maradjon ki ebből, ez a szigetünk ügye,
nem tartozik az idegenekre, ám William Bliss lecsillapítja a
tömeget.
– Láttam itt valahol a Roe lányt – kiáltotta. – Engedjük
beszélni!
– Ne, Tane – suttogom, és a torkomban dobog a szívem,
ahogy a csődületet vizslatja a tekintetével.
– Avery Roe tegnap elmondta nekem, hogy a nagyanyja
meghalt – mondja. – És azt is tőle tudom, hogy a boszorkányos
mágia és a talizmánok mostantól használhatatlanok és
hatástalanok.
– És ez vajon mit jelent a hajóinkra nézvést? – kiáltja egy
férfi, miközben mindenhol a pánik és zavar hangjait hallani. –
A Valhalla pontosan annyi mágiában részesült, mint az Eagle
Wing! Nem eshet baja!
– Többé már nem számíthattok a boszorkányra – mondja
Tane, és felkapom a fejem. Mintha haragot hallanék ki a
hangjából.
Hol van a lány? – kérdezi ekkor egy férfi. – Hol van a Roe
lány? Az a kis boszorkány? Rá kell vennünk, hogy helyreállítsa
a dolgokat!
– És az anyja? – sikoltotta egy hegyes orrú nő. – Róla se
feledkezzünk meg!
– Induljunk hát – szólalt meg egy testes ember, kezében
lámpással, én pedig felismertem benne az egyik
rakodómunkást a kikötőből. – Tudjuk, melyik házban lakik
Sever tiszteletes! Elő fogjuk húzni onnan a boszorkányt!
Az emberek lökdösődve törtek előre, de akkor valaki éles
hangon felkiáltott. – Megálljatok! – Rögtön felismertem; Lucy
volt az, anyám tizenkét éves konyhalánya. Sápadtnak és
soványnak tűnt a lámpák fényében, az összes szempár
rászegeződött, ő azonban bátran állt az emberek előtt,
szemében könnyekkel.
– Elutaztak – az egész család! A ház valósággal összeomlott
két nappal ezelőtt, megátkozhatták, és az utolsó éjszaka a
lelkipásztor kivilágítva hagyta ott, még a fiókokat sem
ürítették ki! Kibérelt egy hajót a családjának, és azzal utaztak a
kontinensre!
– A boszorkánynő is?
Lucy bólint. Csoszogás hallatszott: Mrs. Plummer, a
szakácsnő, aki történeteket szokott nekem mesélni Almira
Roe-ról, feltűnt a lány oldalán. Komoran Lucy vállára tette a
kezét, és odasziszegett neki valamit a Roe-król, a szigetről és
egy adósságról. De Lucy lerázta magáról, és feszült, éles
hangon azt kiáltotta. – Hagyjon! Ez a Roe-k hibája, ők pedig
mind halottak! – Aztán a tömeghez fordult, szemében könnyek
csillogtak. – Csupán a nő távozott, de nem a lány! Nem is
láttam őt már vagy három napja, de fogadni mernék, hogy
még mindig a szigeten van!
Erre Mrs. Plummer is felkiáltott – valami olyasmit
hallottam, hogy „Nyugalom!” –, mire egy másik nő ráordított,
hogy maradjon már csendben, mert én a sziget számára
veszélyt jelentek, és egyre több hang csatlakozik hozzá, értem,
Avery Roe-ért kiáltva, aki cserbenhagyta a Roe-kat,
cserbenhagyott mindenkit, nem azt teszi, amit elvártak tőle.
– Megpróbálta! Megpróbálta! – Ez Billy Macy, a kötélfonó,
aki sok szerencsét kívánt nekem a szökésem napján, de
túlharsogták, visszaszorították, és amikor feltűnik az arca a
lökdösődő tömegben, látom, hogy az orrából szivárog a vér.
Azt kívánom, bárcsak beleolvadnék a mögöttem álló
épületbe, a bőrömön hideg izzadság csorog, mégsem merek
kilépni a tömegből, hátha magamra vonom a figyelmet.
Hallom, ahogyan kiabálva kérdik egymástól, vajon hol lehetek,
és ekkor egy fiatalember, egy helybéli tengerész, a dokk szélén
felhalmozott rekeszekre ugrik, és megragadja Tane ingét a
mellkasán.
– Te tudod, hol van, ugye? – kérdezi, hangjában leplezetlen
rosszindulattal. – Te meg tudod mondani nekünk!
Miközben beszél, egyre taszigálja Tane-t, és amikor
egyensúlyukat vesztve leesnek a rekeszekből, megfagy a vér
az ereimben, teljesen megbénulok, és már nem is tudom, hogy
félelemből, ösztönösen vagy a szerelem miatt, vagy
egyszerűen csak kétségbeesésből szánom rá magam, de
hirtelen hátralököm a csuklyámat, benyomulok a tömegbe, és
teli tüdőből felsikoltok. – Itt vagyok! Itt vagyok!
A döbbenet csendjében néztem az ismerős, ledermedt
arcokat, mindegyik felém fordult, és a harag, az árulás, a
bánat, a bosszú és a fájdalom elegye tükröződött rajtuk. De
aztán áttört a gát, megindult az áradat, kezek, fogak és
körmök gonosz, vad kavalkádja tárult fel előttem, mire belém
csapott a felismerés: talán így fogok meghalni, szó szerint
darabokra tépnek a szigetlakók.
William Bliss leugrott a rekeszekről egyenesen a tömegbe,
karját körém fonta, és védelmezően a rakodópart széléhez
húzott, de nem tudta megakadályozni, hogy néhányan meg ne
üssenek, és meg ne karmoljanak az arcomon és kivillanó
karjaimon. Érzem, ahogyan a nyakamnál megrántják, majd
letépik rólam a köpenyem, ami aztán eltűnik a felém nyúló
kezek tömegében, míg egy másik kéz – egy nőé, elégedett
sikoly kíséretében húz ki egy vastag tincset a hosszú hajamból.
William Bliss a rekeszek tetejére állít, szembe a csődülettel,
hogy egyedül legyek ezen az összetákolt színpadon, hogy
mindenki jól lásson, és őrjöngve az öklét rázza felém, miközben
én úgy állok előttük, remegve, mint nyúl a farkasok előtt.
El akarom mondani nekik, hogy hát ismernek engem: Avery
vagyok, én vagyok az, akinek reggelenként köszönnek, Avery
vagyok, akinek elmondják az álmaikat. Én vagyok Avery, aki
ismeri őket, mert itt nőttem fel közöttük és velük, együtt
játszottunk és nevetettünk, és tudom, hogy Betty Shelley múlt
tavasszal elvesztette a magzatát, Henry Snider reggelire
kagylót eszik, és Emily Wells nem tud beszélni a fiúval, aki
tetszik neki, annyira dadog. Avery vagyok, aki úgy ismeri a
girbegurba Main Streetet, mint a tenyerét, és ismeri a dokkok
roskatag részeit és a finomítókból áradó édes, rothadó
halszagot is. A tüskés természetű Avery Roe vagyok, aki
folyton az anyjával hadakozik, a lány, aki szereti ezt a szigetet
és a lakóit, és igazán a boszorkányuk akart lenni.
De pont úgy, ahogyan a szigetlakók elfelejtették, hogy a
nagyanyám, Jennie Roe valaha egy hétköznapi lány volt, aki
sokat nevetett, és csillogott a szeme, és végül csak a
boszorkányt látták benne, úgy most rám csupán
csődtömegként tudtak tekinteni.
Nem is tudok már rájuk nézni, helyette inkább keresek egy
kedves arcot, azét, aki szeret engem, ám amikor végre
megtalálom Tane-t, ő üres arckifejezéssel, zavartan bámul
rám. Hunyorog, pislog, mint akit elkábítottak, aztán úgy tűnik,
hogy tudatosul benne, mi is történik, hallja az ordítást, érzékeli
a felém áradó gyűlöletet, és amikor épp arra számítok, hogy
valamit küld nekem – a remény vagy az oltalom jelét, vagy
egy mosolyt – az arca elsötétül, meleg barna szemei feketén és
ridegen néznek rám, majd lassan, nagyon lassan az ajkai
grimaszba torzulnak, amitől borzongás fut rajtam keresztül.
– Avery Roe! – William Bliss felmászik velem a rekeszekre,
és lepillant az emberekre. – Mit mondasz erre, hogy a
nagyanyád halott?
Elszakítom a tekintetemet Tane arcáról, a tömeghez
fordulok, és meg akarom köszörülni a torkomat, ehelyett
foszlányként buknak ki a szavak. – Ez… igaz.
– És ez vajon azt jelenti, hogy a nagyanyád összes varázslata
haszontalan?
– Igen, azt – nyelek egyet. – Most már haszontalanok.
William Bliss éles pillantást vet rám. – De te ugye biztosítani
tudod, hogy a Roe-mágia továbbra is működjön?
Megremegtem. – Nem… nem tudom.
– És miért nem? – harsogja túl William Bliss a felháborodott
tömeg kiáltásait. – Miért nem, amikor mi mindannyian azt
hallottuk, hogy egy napon át fogod venni a nagyanyád helyét?
Veszek egy mély lélegzetet, de ez nem elég, levegőt nyelek,
és rémülten nézek egyik arcról a másikra. – Nem tudom,
hogyan kell varázsolni. Én nem vagyok boszorkány.
– Hazudik! – kiáltják, és William Bliss azt mondja erre. –
Mindannyian tudjuk, hogy az nem igaz! Hiszen évek óta
álmokat fejtesz nekünk!
Tehetetlenül ingatom a fejem. – Az egészen más. De
varázsolni nem tudok.
– Széthasítottad a tetőt a lelkipásztor házán! – süvölti Lucy
a tömegből. – Kettéhasadt az egész!
– Nem tudok… képtelen vagyok rá… – zihálok. – Az csak
egyetlen alkalom volt!
William Bliss vasmarokkal szorította meg a vállamat, és
kényszerített, hogy zord arcára tekintsek. – A te családod
mágiája felelős harminckét emberünk haláláért – mondta
csendesen, szinte suttogva, én mégis biztos vagyok benne,
hogy mindenki hallja. – És ez a szám valószínűleg csak nőni
fog, amikor a többi varázslat is kudarcot vall. A nagyanyád
halott. Az anyád elmenekült a szigetről. Te maradtál itt az
egyetlen Roe; az egyetlen, aki képes megóvni az embereink
életét a tengeren. Ha megtagadod a segítséget, akkor a
haláluk, akár csak az Eagle Wing legénységének halála a te
lelkeden szárad. Ez a te felelősséged. Bizony a tiéd, Avery Roe,
mert nem folytatod a családi hagyományt, pedig megígértétek
nekünk. Akkor hát helyrehozod a nagyanyád hibáit, és
gondoskodsz a sziget túléléséről?
Egy pillanatra behunyom a szemem, és abban a
másodpercben bevillan a kép, mennyire is vártam ezt, hogy a
szigetem népe, mint megmentőjükként forduljon hozzám.
Ám a dolgok más fordulatot vettek.
Kinyitom a szemem, pillantásom végigsöpör az embereken,
majd összeszedem magam, és tiszta, erős hangon csak annyit
mondok: – Képtelen vagyok rá.
A tömeg újból megindul, de William Bliss elém áll, és dühös
és becsapott emberek üvöltése közepette is hallom, hogy a
seriffet követeli. Egy lámpás megvilágítja a Prince-sziget
csekély karhatalmának vezetőjét: egy vörös képű, hordóhasú
férfit, aki most előrenyomul a tömegben, és súlyos vasbilincset
lóbál magasan a feje fölött. Értem nyúl, miközben már készül,
hogy a csukómra kattintsa a bilincset, amikor egy hang kiált,
hogy álljon meg.
És ez Tane, az én szép Tane-em, aki határozott léptekkel
tör utat a tömegben, amely szétválik előtte, mint a búza az
ocsútól, és minden szem rászegeződik.
– Ne avatkozz bele – suttogom neki, bár messze van, és
nem hallhatja. – Kérlek, kérlek menj el!
De azt is tudom, hogy meg akar menteni engem, tudom,
hogy kétségbeesetten próbál segíteni rajtam, biztosra veszem,
egészen addig a pillanatig, amikor is szembenéz velem, én
pedig hirtelen ráébredek, hogy ez már nem az a fiú, akit
szeretek, túl késő megmenteni őt – elkéstem, az átok
megváltoztatta őt, lehántotta róla mindazt, ami jó, és egy
félelmetes, villogó szemű, mocskos szájú szörnyeteggé
változtatta, aki most ott áll a tömeg előtt, és ellentmondást
nem tűrően jelenti ki:
– A lány tengeri boszorkány. Vessük hát a tengerbe!
24. fejezet

NEM! TANE, NE! – SIKÍTOK, ÉS KI AKAROK TÖRNI


KÖZÜ- lük, de erős kezek átfogják a derekamat, dühös
kezek, amelyek csapdába ejtenek a rekeszeken. Kiabálok,
kiabálok neki, kiabálok, mert rémült vagyok, és dühös, és mert
túl késő – az a Tane, akit én ismerek, sohasem tenne ilyet
velem, de elkéstem, és már nem tudom feltartóztatni az átkot,
a családom átkát; a varázslat megváltoztatta őt, a fiúból, akit
szeretek, egy szörnyeteg lett.
Köröttem hatalmas a felfordulás, a férfiak kiabálnak, a nők
sikítanak, lépések dobognak a dokkokon, mire Tane hangja
felülkerekedik a felbolyduláson, tisztán és indulatosan, ahogy
utasításokat osztogat az embereknek.
– Azt állítja, hogy nem boszorkány! – mutat rám Tane, én
pedig nem ismerek rá, alig kapok levegőt. – Dobjuk az
óceánba! Ha valóban boszorkány, meg tudja menteni magát!
– De ha mégis ártatlan, akkor megfullad! – Ez egy női hang,
Ethelé, anyám egyik komornájáé, az arca csupa aggodalom, ám
a kórus elhallgattatja.
– Boszorkány – megmenti magát!
– Próbát! Követeljük a próbát!
– Nem hagyhatjuk, hogy még több tengerészünk
odavesszen!
Tane elindul előttem lefelé a lépcsőkön, hátra, a dokkokba,
és amikor visszapillant rám, nincs benne szeretet, csak hideg,
fekete harag, amit nem ismerek, és nem is tudom elhinni: nem
hiszem el, mennyit változott, és milyen gyorsan, és lám, az
anyámnak igaza volt! A varázslat átalakította, rávette, hogy
bántson engem, és most ezt teszi, ezt teszi velem, és nem
tudom, hogyan állíthatnám meg őt, nem tudom, hogyan
kaphatnám vissza az igazi Tane-t!
– Nem, nem! – kiáltom, és nem azért, mert valaki kötelet
hurkol a csuklómra, vagy mert durván megrángatják rajtam a
nagyanyám legjobb ruháját. Erős kezű férfiak lerántanak a
rekeszekről, a dokkok felé vonszolnak, és ellenkezem, és Tane
nevét sikoltom.
Amikor megbotlom, egy férfi átvet a vállán, és miközben a
nyakamat nyújtogatom, látom, hogy a móló legutolsó hajójához
visz, az aranyozott hajóorrú, fehér vitorlájú, útrakész
Modenához.
Ez pedig azt jelenti, hogy kivisznek a tengerre, aztán
bedobnak a vízbe, és ez lesz a vég: most, most fogok meghalni,
és Tane-n is rajta marad a családom átka – vajon mindörökre?
Hogyan segítsek neki? Mit tegyek? Nincs több idő!
– Tane! – sikoltom, de már eltűnt a Modenát elözönlő
emberek között, akik nekiálltak eloldani a bevont vitorlákat.
Két férfi kezelésbe vette a láncot, amivel kipányvázták a
horgonyt, amíg mások lecsúsztatták a köteleket a kikötőbakok
mentén a dokkon.
A férfi, aki engem cipel, felmászik a mólóra, majd durván
talpra állít, és én csak bénultan meredek magam elé, miközben
a tengerészek sürögnek-forognak körülöttem, míg végül
feleszmélek, hogy a Modenát készítik fel a kihajózásra – vagyis
el akarnak vinni a szigetemről. Távol az otthonomtól fogok
tehát meghalni – örökre elhagyom a szigetet, és sírni akarok,
vagy sikítani, vagy azt, hogy öljön meg valaki most azonnal,
amíg látom a szigetemet, vagy nem is, inkább legyen valami
baj a hajóval, egy laza szerelvény vagy egy szakadt vitorla,
legyen szélcsend, és ne legyen árapály, hogy a hajó sohase
hagyhassa el a kikötő vizét, de esélyem sem volt velük
szemben. Kétszáz lélegzetvételnyi idő, és a hajó útra készen áll,
az emberek feszülten, némán várakoznak a főfedélzeten
William Bliss parancsára.
– Hiszen csak hat emberre lesz szüksége – mondja az, én
pedig nem vagyok biztos benne, vajon rám céloz, vagy a
Modenára. – Gyerünk, legények, le kell szállnotok!
A tengerészek szótlanul bámulnak rá, míg én az arcukat
tanulmányozom töprengve, megkönnyebbültek vagy inkább
csalódottak, hogy el kell hagyniuk a hajót. Miért nem szólnak
hozzám egy szót sem? Miért nem néznek rám? Ám az
arckifejezésük nem bűntudatról vagy tétovázásról árulkodik.
Hanem haragról. Árulásról. Cserbenhagytam őket.
Elhitettem velük, hogy biztonságban vannak, és most a
barátaik, a testvéreik és az unokatestvéreik halottak. Én is
dühös vagyok – kiáltanám oda nekik. Én is elveszítettem
valakit, és ez nem az, amire
vágytam.
Egyenként csúsznak le a mólóra, majd visszatérnek a
dokkokhoz, míg végül csak néhányan maradnak a köteleknél.
Leszámítva egy magas férfit, akiről azt feltételezem, hogy a
Modena kapitánya, ismerem őket mind. Itt van Horace Green,
aki egyszer felvásárolt öt szerelmi bájt egyetlen nyáron. És az
öreg Jake Kilrain, aki mindig hozott nekem édességet, amikor
meglátogatta a nagyanyámat. Vagy a kerek képű Neely
Campbell az előárbocnál, és a főárbocnál szolgáló, fedélzeti
mókamester, Frank Leroy. Merőn nézek a sötétségbe,
tekintetemmel a hatodik tengerészt keresem, és amikor
meglátom, hisztérikusan sikoltozni kezdek.
– Te nem! Bárki más, csak ne te!
De Tane rám sem hederít, csak áll rendületlenül Neely
Campbell mellett, kezében egy vastag kötéllel. Sírok, és
megpróbálok odafutni hozzá, hogy megállítsam őt, mert bár a
családom varázslata megváltoztatta, még mindig biztonságban
szeretném tudni. Amíg én élek, az élete veszélyben van, de
amikor felsikoltok, hogy szálljon le a hajóról, a Modena
hórihorgas kapitánya megragadja a karomat, és durván a
fedélzetre lök.
Az emberek a fedélzeten és a rakparton sem szólnak egy
szót sem, míg a kapitány a kormánykerék mögött készülődik,
aztán belekezdenek: egymásnak kiáltják-jelentik a
pozíciójukat, amennyiben készen állnak a vitorlabontásra. A
dokkok zenéje, a kiáltások ritmusa és kötelek nyikorgása
mind-mind az idegeimet borzolta és megrémített.
Előfordul, hogy egy hajó indulása nehézkes, mert a szél és
víz nem a barátunk, így aztán a kapitányoknak vontatókötélre
és – hajóra van szükségük, ám ma este szerencsések. Remek
szél lobogtatja a vitorlákat, és azonmód kitolja a Modenát a
dokkokból, én pedig hirtelen ráébredek, mindannak ellenére,
hogy napokat, Hónapokat és éveket töltöttem a dokkoknál, és
minden gondolatom a vitorlák és a tenger körül forgott, ez az
első (és egyetlen) alkalom, hogy egy induló bálnavadászhajó
utasa vagyok.
A kötelek nyikorognak, nyöszörögnek, a vitorlák lustán
csapkodnak a szélben, és az emberek kiáltoznak, „Emeld meg!
Emeld meg! Emeld meg!”, mintha csak egy újabb
bálnavadászatra készülnének – ám itt én leszek az áldozat.
Hallom, ahogyan a vitorlák csikorgása a tengerészek
nyögésével elegyedik, a fehér szárnyak kifeszülnek fölöttem,
és csapkodnak a szélben. Teljes terjedelmükben duzzadnak a
levegőtől, gyorsan mozgunk, a hajó már a kikötőben van, a
hullámok a hajótörzset nyaldossák.
Forgatom a fejemet, a hajó pereme fölött kikémlelek, és
mint a késpenge, úgy hasít belém a felismerés. Eljött hát az
idő; most hagyom magam mögött a szigetemet! Talpra akarok
ugrani, és átvetni magamat a korláton, hogy aztán egyenesen
hazáig ússzak.
De nem tehetem. Akár Tane hal meg, akár én halok meg ma
este, az elhatározásom már megszületett.
– Ég veled – suttogom behunyt szemmel, és hagyom, hogy
a Modena a tengerre vigyen.
A Modenának, mérete miatt, mindössze egy kormányosra
van szüksége, meg a szélre, hogy haladhasson, így aztán a
matrózok egyenként a főfedélzetre szállingóztak, ahová
ültettek. Horace Green és Frank Leroy a bálnaolaj-
tartályoknak dőlnek, míg Neely Campbell a vitorlázatra
mászik, és onnan pislog le rám nagy kerek szemekkel a lámpa
fényénél.
Ekkor lépéseket hallok a felső fedélzetről, megfordulok, és
látom, hogy Tane lassan a társaihoz sétál, miközben
tekintetével a sötét óceánt pásztázza.
– Tane – suttogom, és rámeredek. – Tudom, hogy még
mindig ott vagy bent. Átok ül rajtad, Tane, ezért viselkedsz
így.
– Csend legyen – szólal meg nyugodt hangon Horace Green.
– Kérlek – suttogom, mire Tane arca elsötétül. – Ez nem te
vagy! Tudom! Tane, Tane, szeretlek.
A férfiak lehajtott fejjel álldogálnak. A bálnavadászok
általában nem ütik bele az orrukat egymás dolgába, most
azonban nem lehet nem észrevenni, ahogyan figyelnek minket.
Tane arcába bámulok, és megpróbálom fellelni az élet vagy a
szeretet szikráját, ám amikor megszólal, a hangja komor és
fagyos.
– Nem szeretlek.
A szavai egy darabig ott lebegnek a levegőben, én pedig
érzem, hogy a testem görcsbe rándul, a bordáim a szívem köré
feszülnek, és a gyomromban egyre nő a fájdalom. Elbuktam.
Elveszítettem Tane-t. Meg fogok halni, de ez mit sem számít,
és Tane-nek nem lesz semmilyen élete, sem boldogsága,
szerelme, sem gyermekei, mert az átok megváltoztatta őt,
megsemmisítette, szörnyeteggé változtatta; és amit anyám
mondott, beigazolódott: „Meg fog sebezni téged, méghozzá
úgy, ahogyan azt elképzelni sem tudod.”
Megpróbálok nem sírni, miközben olyan szorosan zárom
össze az ajkaimat és szemhéjamat, hogy érzem, amint az erek
kidagadnak a halántékomon és a nyakamon. Egy mély üreg
tárul fel bennem, és akkora erővel szakad fel a gyomromnál és
a mellkasomnál, hogy kénytelen vagyok a megkötözött
kezeimet a testemre helyezni, és az üreg peremét kitapogatni.
Azután: kipattan a szikra.
Lángol előttem a sötétségben, holott a szemem még mindig
csukva, majd a fájdalom a bensőmben lángra lobban,
megragadja a gyomromat és a bőrömet, kényszerít, hogy
nyissam ki a szemem, aztán vegyek egy nagy levegőt.
Varázslat – szörnyű, nyers, égető varázslat robban szét az
ereimben, fellángolok tőle, akárcsak anyám háza lángolt,
amikor rettenetes szavai táplálták a fájdalmat, ami aztán
táplálta a varázserőmet, érzem, hogy Tane árulása millió
tűszúrással mélyed a bőrömbe, lyukat vág benne, majd a
lyukakon keresztül feltölt hatalommal.
A bennem szunnyadó boszorkánynak több se kell, üvöltve
életre kel, én pedig érzem az élet és a mágia
összekapcsolódását. Érzem a férfiak szívverését, bár még
mindig nem értem, mi történik velem, érzem az árapály
vonzását, a szél lélegzését, és már tudom, hogy képes vagyok
mindezt irányítani.
Gúzsba kötött csuklómon a kötelek sisteregve, nagyot
csattanva pattannak szét, feltámadt ösztönnel kapok a végeik
után, és jó erősen megfeszítem: eszembe jut, hogy hatévesen,
a nagyanyám ölében ülve mindezt már átéltem.
Sokkal könnyebb, egyszerűbb és gyorsabb volt az egész,
mint azt feltételeztem, avagy felidéztem, mert a mágia
hullámokban öntött el, a szél felborzolta a hajamat, de a
tengerészekbe belekapaszkodott, mire azok értetlenül
kiáltozni kezdtek, aztán futásnak eredtek a kötelek felé. A
mágia okozta fájdalmon keresztül örömet érzek, annak az
örömét, hogy végre azt teszem, amire hivatott vagyok, ezért
aztán hangosan felkacagok, de ez a kacaj nem az enyém, tőlem
idegen, a kezeimet a szél begörbíti, amitől természetellenes,
gyors mozdulatokkal csomókat kötök a kötélre, mintegy
megkötöm a szél erejét.
Felállok, az összecsomózott kötelet az öklömben
szorongatom, az egyik tengerész észrevesz és felkiált. – Mágiát
végez! Állítsátok meg!
Ám túl messze vannak, én pedig megrántom-megoldom az
első csomót.
Egy fuvallat csupán, ennyit érzek, és itt kint, legalább egy
mérföldre a parttól, itt, ahonnan nézve a sziget apró és távoli,
alig tudok különbséget tenni közte és a tengeri szél között. Egy
pillanatig sem gondolkodom, már oldom is a második csomót:
valamivel erősebb lesz a szél, hideg, acélos szorítása az
arcunkra feszül.
Nem állok meg, nem várok semmire, nyúlok a harmadik
csomóért, közben a matrózok kiáltoznak, hangjuk félelemmel
teli, megindulnak felém, hogy megállítsanak, csakhogy engem
most már nem lehet megállítani, és bár homályosan
érzékelem, azzal, amit teszek, valószínűleg meg fogom ölni
őket – ó nem, talán Tane-t is! – a tíz perccel ezelőtti vagy a tíz
másodperccel ezelőtti Avery összes aggodalma elszáll, a
bensőmből vad érzelmek törnek elő, ami arra késztet, hogy az
utolsó csomóért nyúljak – a hurrikán csomóért –, és
magamból kikelve sikoltsam, „Senki sem pusztíthat el egy Roe
boszorkányt!”
A kezem a csomóra siklik, megrántom, kioldom, egy
pillanatig az emberek csak bámulnak rám, Tane is csak
bámulni tud, tágra nyílt szemekkel, üres tekintettel, és ekkor
hirtelen megbánást érzek, és aggodalmat, de már késő, túl
késő, mert a bűvös szél lecsap ránk, és a karmaival mindenkit
elragad.
Mint egy állat üvöltése, úgy söpört végig a fedélzeten a
zivatar és az azt követő villámlás. A Modena keményen
megdől a jobb oldalára, amint egy hatalmas hullám fölé
magasodott, majd alázúdult, tönkretéve ezzel a nagyanyám
legjobb ruháját, és ledermesztve engem. Kiáltozó, sikoltozó
emberek futkostak fel-alá a fedélzeten, csuromvizesen,
csapatostul, és félelemmel teli, tágra nyílt tekintetük arról
árulkodott, hogy tisztában vannak vele, ez nem egy
mindennapi vihar.
A szél körülöttünk süvített, játékszerként dobálta, pörgette
a Modenát, szakítás, és leszakította a vitorlákat a
szerelvényekről. Először a hajam, azután a ruhám, majd én
magam is a levegőbe emelkedtem, mire megragadtam egy
kötelet, és a csuklóm köré tekertem.
Emberek emelkedtek-zuhantak mellettem, és valami
kemény tárgy – egy darab a hajóból, egy lámpás vagy egy
hordó – a vállamnak csapódott. Egy óriási, bizonytalan kéz
feldönt, egy rántással leszakítja a kötelet a csuklómról, aztán
fekete örvényként az égbe emel, én pedig tudom, hogy félnem
kellene, sikítanom kellene mint a matrózoknak, de a
boszorkány bennem kedvét leli ebben, imádja az ég és víz
kegyetlen hánykolódását, a villám cikázását, a világ
elszabadult poklát.
Pörgök, forgok és lebegek, a karjaimat, a lábaimat és a
hajamat láthatatlan erő ezerfelé húzná, ám ekkor
belelvágódom a vízbe, oly hirtelen és váratlanul, mintha
egyenesen az árboc tetejéről ugranék a fedélzetre, és csak
zihálok és fulladozom, és lenyelem a szájamban lévő korty
tengervizet.
A vizek nem kevésbé vadak, mint a levegő, éreztem, ahogy
örvénylő, magukba szippantó erők értem nyúlnak, de harcolok
ellenük, le tudom győzni őket, végül sikerül a felszínre törnöm,
ahol az üvöltő szél felsérti a fülem.
Vizet taposok, közben dühösen pislogom ki a maró, sós
vizet, és ahogy áthatol a hideg a bőrömön keresztül,
megrázkódom, és végre felfogom, mit is tettem az imént. Egy
hullám felemel, ötméternyit emelkedem a levegőben, mielőtt
alázuhanna az óceánba, én meg pörgök, mint egy parafadugó, a
fogaim vacognak, csontjaim zötyögnek.
Most már megálljt kell ennek parancsolnom, különben meg
fogok fulladni – de ez nem ilyen egyszerű, a merész
boszorkányt elhallgattatja és megfélemlíti a dühös óceán, nem
beszélve arról, hogy a nagyanyám sohasem említette, mit
tegyek, ha kicsúszik a kezemből az irányítás.
Újabb hullám forgat meg, majd lezúdul rám, és beteríti a
fejemet, elönti a torkomat. Bensőmben a tűz kialszik, pánik
szorítja össze a mellkasom, és felsikítok a levegőbe.
– Avery!
Tane hangját kis híján elnyeli a szél, mégis meghallom, és
lehetetlenül felgyorsul a szívverésem. Hát él! Tane él! Hatalom
és boldogság elegye támad fel bennem, és már nem is érzem
oly fenyegetőnek az eget és a tengert.
– Tane! Tane! – A hangom minden egyes rezdülésével
halkult a tomboló vihar, egyre alábbhagyott, míg végül a
hullámok tükörsimává szelídültek, a viharfelhők pedig olyan
hirtelen tűntek el, mintha egy függönyt terített volna szét
valaki az égen. Elfog a rettenet, ahogy látom lecsendesedni a
világot magam körül, sehol egy hullám, s mindez az én
parancsomra történik.
Csend van. Minden csendes.
Félelem száguld keresztül rajtam, újból felkiáltok, szólítom
őt, és őrjöngve forgolódom a fekete óceánban, ami most túl
sötét és túl csendes.
És akkor a nevem hallatszik, fehér tajték fodrozódik a
felszínen, úszni kezdek felé, s bár a ruhám lehúzna a mélybe,
mégis fent maradok, mert a szívem a bója, és ebben a
félelmetes, magányos óceánban végre megtalálom őt.
Tane nevet, kiáltozik, és dühösen tapossa a vizet, közben
kinyújtja felém a kezét. Ujjaink egymásba fonódnak, magához
húz, és amint a közelébe sodródom, megcsókol, újra meg újra,
míg a megkönnyebbüléstől sírva fakadok: visszakaptam őt,
igazán, a fiút, akit ismerek és szeretek.
Ellököm magam tőle, miközben megpróbálom kivenni a
vonásait a sötétben. – Azt hittem, hogy elveszítelek! –
suttogom, és elönti a szemem a könny.
Felnevet, feszülten, fáradtan. – Itt vagyok – mondja, mire
megrázom a fejem.
– Nem, nem, anyám azt mondta… – azt mondta, hogy a
családomon végigvonul egy átok: ha megszeretünk valakit,
annak végzete lesz, hogy megsebezzen bennünket. És én azt
hittem…
Azt hittem, hogy te…
– Nem bántanálak meg téged – mondja. – Még akkor sem,
ha el lennék átkozva.
– De hát a rakodóparton – értetlenkedem, és arcomon
csorognak alá a könnyek – azt mondtad…
– Kint a vízen elragadlak, aztán elúszhatunk. És öt embert
még távol tudok tartani tőled. De nem tudtalak volna
kiszabadítani, ha az egész sziget figyel bennünket. Nem tudok
feltörni bilincseket, és a börtönből sem hozhattalak volna ki.
– De – és tudom, hogy abba kellene hagynom, és hálásnak
lennem, de csak a fejemet rázom – azt mondtad, hogy nem…
nem szeretsz.
– Mi mást mondhattam volna az emberekkel teli hajóban,
ahol mindenki arra készült, hogy a tengerbe vessenek? – A víz
alatt a kezemért nyúlt, hidegen és aprón simult az övébe, s
rám nézett vadul és lángolón. – Avery, én szeretlek. És mindig,
mindig szeretni foglak. Nem vagyok megátkozva, és soha nem
is leszek. Szeretlek, szeretlek téged!
Ő is sír, és én is sírok, annyira jó hallani, amit mond, és
érezni őt a bőrömön. Egymáshoz hajolunk, megcsókoljuk
egymást, közben lebegünk az óceánban, nevetve tapossuk a
vizet, kapkodjuk a levegőt, míg végül Tane elhúzódik, és
tekintetével a Modenát kutatja.
A hajó a bal oldalára dől, az előárbóca és a főárbóca – két
rész a gerincéből – furcsa szögben meredezik, darabokra
törött és hasznavehetetlen. A vitorlák cafatokban lógnak, mint
egy hatalmas pókháló foszlányai, a kötelek és a szerelvények
összegubancolódtak. A körülötte lévő hullámok már
széthordták a hordalékot, tiszta minden, szélcsend van, a
felszín is nyugodt, a Modena pedig úgy mozog fel-le a vízben,
akár egy bója. Talán soha többé nem fog kifutni a tengerre, de
tíz méter hosszú, evezőkkel és lámpásokkal felszerelt csónakjai
még mindig az oldalához kötözve maradtak.
A hajó felé evickélünk, megsebezett vállam ég az
erőfeszítéstől.
Tane talál egy vízbe merülő darabot a kötélzetből, felsegít
rá. Csúsznak a kezeim a nedves kötélen, a csizmám talpa
kétségbeesetten próbál talajt fogni a sima hajótesten, végül
sikerül felhúzni magam a mellvéden a fedélzetre, ahol aztán
elterülök az átázott ruhámban, és közben levegőért zihálok.
Tane lehuppan mellém, hangosan zihál, és néhány pillanatig
nem is vagyunk képesek egyebet tenni, csak fekszünk egymás
mellett, és bámuljuk fent a szikrázó csillagokat, amelyek
átfénylenek a bűvös viharom utolsó, halvány nyomain.
– Te valóban boszorkány vagy – mondja lágyan, én pedig
lenyúlok a kezéért, megragadom.
– És most mihez kezdünk? – suttogom.
Tane az oldalára gurul, és újból megcsókol, mielőtt felállunk,
és az óceánra meredünk. Nincs ott semmi. Nincsenek
emberek, nincsenek gyilkosok, csupán fekete, örvénylő
hullámok. Sötétség Van, és távoli fények: a Prince-sziget, az
otthonom.
– Nem mehetünk vissza – mondja Tane határozottan.
Tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy számomra többé már
nincs jövő a szigeten. És mégis, még mindig érzem, ahogy szólít
engem, a véremhez szól, és a szívverésemben.
– Beülhetünk egy csónakba, aztán evezünk – súgja Tane
egészen közel az arcomhoz. – Csupán néhány mérföldnyire
vagyunk a kontinenstől. Reggelre már ott is lennénk. Van
pénzem. Meg tudjuk csinálni.
Felé fordulok, de ahogy befejezi a mondandóját, elszáll a
bűvölet, rögtön el is húzódok tőle, és a távolba, a szigetem
fényeire tekintek.
– Avery? – Tane nedves ujjai az enyémre fonódnak.
Esedezve kér, panaszos és ideges, mintha tudná, hogy
mindennek ellenére el fogom hagyni.
– Mi lesz így a hírneveddel? – kérdem. – A szerződéseddel?
A hajóroncsra mutat. – Én a Modenára szerződtem, az pedig
nincs többé.
– De… – Elfutotta a szemem a könny. – Úgy volt, hogy nem
én leszek a boszorkány. Úgy volt, hogy téged megátkoznak.
Nekem ma éjjel meg kellett volna halnom. Az álmod… nem a
családodról szólt, Tane, hanem rólam. A halálomról.
– Senki sem fog bántani téged – mondja, és hevesen ingatja
a fejét. – Talán túlságosan is bonyolult a sorsunk, és az álmok
nem képesek ezt kifejezni. – Elhallgat. – Én is azt gondoltam,
hogy meg kell torolnom a családom halálát.
Rámeredek. – Akkor tudod, hogy nem hazudtam. Azok az
emberek tényleg halottak.
– Halottak vagy sem… – Mélyről, szaggatottan sóhajt fel. –
Igazad volt. Nem tudok… A nővéreim, a szüleim… nem várnák
el tőlem, hogy az egész életemet a bosszú töltse ki.
– Meg akartad ölni őket. Én pedig a Prince-sziget
boszorkánya akartam lenni – mondom, és a kezéből áradó
meleg ellenére érzem, hogy jeges rémület szorítja a gyomrom.
– És mit teszünk akkor, ha minden, amire vágyunk,
elérhetetlen távolságban lesz tőlünk?
Tane arca megrándul, kezét az arcomhoz emeli. – Ez már
nem igaz – suttogja. – Én rád vágyom, és te itt vagy velem. –
Homlokát a homlokomhoz préseli, szemét szorosan behunyja.
– Meg akarom mutatni neked a világot. Feleségül akarlak
venni. Gyere, szálljunk fel egy halászhajóra, és menjük el innen
messzire. – Kinyitja a szemét. – Te mit szeretnél?
Hogy én mit akarok?
Szégyenkezve vallom be magamnak, hogy amit én akarok,
az nem más, mint elhúzódni tőle, aztán fejest ugrani a vízbe, és
úszni egészen hazáig, mert számomra nem létezik másik hely a
világban.
Tane talán tudja is a válaszomat, mert mielőtt kinyithattam
volna a szájamat, megcsókolt: mintha egy cseppnyi forróság
csúszott volna le a torkomon, leért a mellkasomba, és
felrobbant, aztán szétáradt a karomon, a lábamon, az ujjaimon,
a lábujjaimon keresztül, mire a bensőmben rejtőző félelem
eltűnt, mert Tane itt van, és velem is marad, hogy
emlékeztessen arra, elég erős vagyok, hogy magam mögött
hagyjam életem eddigi színterét, és bizakodva fogadjam az
előttem álló változásokat.
A varázserőm forrón, hevesen lángol fent körülöttünk,
tudom, hogy tudja a válaszomat; érzi az érverésemen, az óceán
moraját idéző szívverésemen, és elhúzódik tőlem, látja, hogy
mosolygok, erre hátraveti a fejét, és felnevet. Annyira kisfiús
most, ahogy nevet, ujjong, majd vigyorogva körberohan a
fedélzeten, én visszanevetek rá, és olyan döbbenetes
boldogságot érzek, hogy még arra is koncentrálnom kell, hogy
lélegezzek. Lélegezz hát, és
légy hálás!
Ő visszatér hozzám, még egyszer megcsókol, az arcát boldog
mosoly ragyogja be. – Készen állsz?
– Igen – felelem, és ez alkalommal így is gondolom és érzem.
– Igen.
Tane megfordul, és a hajó orrához megy, ahol a hosszú,
keskeny csónakok emelőcsigákról lógnak alá. Először csak
figyelem, ahogyan meglazítja a köteleket, és úgy kalapál a
szívem, hogy majd kiugrik a helyéből.
– Szükségem lesz egy kis segítségre – mondja, és áthajol a
hajó orrán. Visszanéz rám. – Gondolod, hogy tudnál…
Pillanatnyi csend, azután Tane zuhanni kezd felém, szemei
tágra nyílnak, a karjait kinyújtja, belőlem felszakad egy éles
kiáltás mielőtt a nehéz teste rám dől, aztán mindketten a
fedélzetre esünk. Forog velem a világ, és éppen csak sikerül
elgurulnom a felém tartó súlyos, fekete csizmák útjából;
pillantásom a csizmáról egy lábra, onnan a testre, végül egy
arcra vándorol, melyet szinte felismerhetetlenné torzított a
harag: Frank Leroy az, egy tengerész a Prince-szigetről, ázott,
mint egy fóka, egy kést tart maga előtt, és kiabál, azt kiabálja:
az én hibám, én öltem meg a fiát, és a gyilkos boszorkánynak
meg kell halnia.
25. fejezet

GURULOK, FORGOK, KERESEM A TALAJT A LÁBAM


ALATT a síkos fedélzeten, közben hallom a puffanásokat,
Tane és Frank Leroy nyögéseit, ijesztő reccsenéseket, ahogy
homályos árnyakként összekapaszkodnak, és ütlegelik
egymást. Amikor végre egyenesen állok, épp csak meg tudom
különböztetni őket: Tane erősebb, fiatalabb, gyorsabb, Frank
pedig a fenyegetően villogó késével ellensúlyozza fizikai
erőnlétének hiányosságait.
– Hagyja őt békén! – kiáltom, őrjöngve és rémülten érte
nyúlok, hátha képes leszek megállítani, de belül üres vagyok,
és erőtlen, nem érzem a fájdalmat, talán már boszorkány sem
vagyok többé, talán a megálmodott sorsomat sem kerülhetem
el: Tane vagy én mégiscsak meg fogunk halni ma éjjel.
De a választás! Van egy választásom! Ha meghalok, ő élni
fog, ez pedig azt jelenti, hogy megmenthetem őt a saját
halálom árán! Tágra nyílt szemmel, fuldokolva vetettem rá
magam az egymást cibáló, botladozó, kiabáló verekedőkre, és
közben abban reménykedtem, hogy Frank hosszú késével
találom szemben magam.
Egy szögletes váll egyenesen a mellkasomon talált el, a
tüdőmből kifogyott a levegő, a fejem nagyot koppant a
fedélzeten, és akkor meghallom Tane meglepett zihálását, és
érzem magam körül a küzdelemben összegabalyodott
végtagokat. A zűrzavarban nem tudom, melyik Tane-é, és
melyik Franké, de én közéjük vetem magam, amennyire csak
tudom, és azt sikítom: „Én kellek? Hát tessék!”
Meleg kezek rántanak el onnan: Tane. Tane talpra állít,
aztán ellök, megszédülök, a fedélzetre esek, és amikor
kipislogom a kápráztató csillagokat a szememből, észreveszem,
hogy Frank felrohan a lépcsőn a felső fedélzetre, a nyomában
Tane-vel.
– Menekülj! – kiáltom, és már nem tudom, vajon Tane-nek,
vagy Franknek szól-e, de egyikük sem figyel rám, mire nagy
nehezen, remegő lábakkal talpra állok. A főfedélzetet elöntötte
a sós tengervíz, összegubancolódott kötelek hevertek
mindenütt, én pedig megbotlottam, ahogy a dulakodásuk zaját
követve a felső fedélzetre futottam.
A keskeny hajóorr hosszan elnyúlt előttem, és a végén
Frank Leroy épp Tane-re emeli a kését, az arca torz, szinte
felismerhetetlen.
– Nem! – kiáltom, de Tane felemel egy vastag fadarabot,
hogy kivédje vele a támadást, és amikor Frank egyensúlyát
vesztve megbotlik, Tane lesújt a bottal Frank oldalára. Egy
reccsenést hallok, Frank fájdalmában kétrét görnyed, de a
késével, melyről szikrák pattannak, még mindig csapkod, ezért
aztán Tane óvatosan hátrál előle.
Odarohanok hozzájuk, Tane és Frank köze préselem
magamat, és védelmezően kitárom a karjaimat Tane előtt.
– Halott, halott – motyogja Frank, miközben az egyik
kezével megtámasztja magát, a másikkal viszont továbbra is a
késsel hadonászik. A halovány holdfényben megcsillan az
izzadt, lázas bőrén alácsorgó könnypatak, látom az
arcvonásaiba ivódott gyötrelmet, és bár ez most nem számít,
többé már nem, eszembe jut, hogy Frank Leroy tizenkét éves
fia, John, az Eagle Wingen szolgált inasként.
– Tane, vissza, vissza – sziszegek, miközben lassan
araszolok el Franktól, és Tane-nek épp csak sikerül
kimondania: „Avery”.
– Nem! – Frank üvöltve tör közénk, a testem kicsavarodik,
míg a lábam két törött palánk közé szorul. A fájdalom könnyei
szöknek a szemembe, ahogy a bokám kificamodik, és amikor
hátrapillantok, látom, hogy Frank elvéti a lépést, és több
méternyit gurul. Talpra ugrik, és arra készül, hogy rám
támadjon, de Tane már úton van felém, kinyújtott karral
készül leállítani őt, és egy pillanatig azt hiszem, hogy elkapja őt,
de akkor Frank elfordul, a levegőbe szökken, megragad egy
kötelet a szerelvényen lógó gubancos rendetlenségéből. Kését
az öklében szorongatva mászni kezd a kötélen, mire Tane
utánaveti magát, a kötelek panaszosan nyikorognak.
– Tane, állj meg! – kiáltom, majd felállok, de bénító fájdalom
sugárzik a bokámból, ráadásul nem tudok kötélre mászni, mint
ez a két bálnavadász.
Frank egyre csak mászik felfelé, minden különösebb cél
nélkül, Tane követi őt, már vagy hatméteres magasságban
járhatnak, távol tőlem. Tane érte nyúl, a bokájánál fogva
próbálja megragadni, ám Frank felemeli a lábát, visszarúg,
egyenesen Tane arcába, és rémisztő reccsenés hallatszik.
Sűrű vér folyik fényesen az arcán támadt sebből, én pedig
rettenetes és kibírhatatlan gyötrelmet érzek, ahogy a bennem
lakozó éhes vadállat vicsorogva és dühösen erőt merít a
látványból. Az erő és a varázslat visszaáramlik belém, és ez
alkalommal sikerül visszafognom magam, nehogy kárt okozzak
Tane-nek.
A palló megremeg a lábam alatt, ahogy a habzó hullámok a
Modenának ütköznek, és a hajó törzsénél tajtékzanak.
Megpróbálom megtartani az egyensúlyomat, és figyelmen
kívül hagyni a szúró fájdalmat a bokámban; Frank Leroy a
magasban felkiált. A hajó lassan elindul előre, aztán gyorsabb
tempót vesz fel, mígnem éles fordulatot tesz balra, és ledobja
Tane-t és Franket. Amilyen gyorsan csak tudok, a hajó
oldalához bicegek, és lenézek az örvénylő vízre.
A mágia egyik masszív csomója, egy örvény hömpölyög a
felszínre, és tekeri, húzza, magába szívja a Modenát.
Felpillantok Tane-re és Frankre, még mindig a szerelvénybe
kapaszkodnak, tágra nyílt szemükben félelem tükröződik. A
Modena megbillen, az oldalára dől, és a vízbe merül, én pedig
hallom Frank meglepett kiáltását, ahogy végigcsúszik a
kötélen, majd kileng a hajó korlátja fölött, csupán három
méternyire az alatta háborgó tengertől.
Egyre gyorsabban pörgünk, a Modena recseg-ropog,
vízpermet fröccsen Frank Leroy csizmájára, és ő még mindig a
kötelén csüng, kése a kezében, arcát sötétpirosra festi a harag
és a félelem.
– Majdnem – suttogom, miközben arra biztatom a vizet,
hogy elkapja Franket –, majdnem ott vagy!
Frank előre-hátra leng, a hajó forgását próbálja
ellensúlyozni, én pedig rájövök, mit is akar valójában: a
fedélzetre ugrani, hozzám, ám ekkor sikerül talpra vergődnöm,
és ahhoz a kötélzethez sántikálnom, ahol Tane még mindig
csüng.
– Gyere le! – sikoltom, de nem lehet hallani a zúgásban.
Őrjöngve integetek neki.
Ágyúdörejhez hasonló reccsenés zaja tölti meg a levegőt, az
árbocnak repülök, ahogy a Modena középen kettéhasad. Tane
kezei lecsúsznak a kötélről, és egyetlen szörnyű pillanatig
elképzelem, ahogyan lezuhan a fedélzetre, de ő, mint egy pók,
kiismeri magát a köteleken, és elkapva az egyiket, kivédi a
zuhanást. Megkönnyebbülten lélegzem fel, és épp érte nyúlok,
amikor Frank Leroy súlyos teste előrelendül, bevágódik Tane-
be, mire mindketten leesnek a kötelekről, bele a forrongó
tengerbe.
Kifogyott a tüdőmből az összes levegő, futottam, futottam és
futottam, aztán átvetettem magamat a hajó korlátján,
egyenesen a jeges örvénybe. Őrültség volt, teljes őrület,
azonnal beszippantott és húzott lefelé az óceán, megvakítottak
a hullámok, a sötétség, a fájdalom és a félelem, víziboszorkány
lényem mégis Tane után kutat, a fiú után, akit szeretek, és aki
nem halhat meg ma este, ma este nem, értem nem.
Amikor az ujjaim egy boka köré záródnak, még nem tudom
biztosan, vajon Tane-é vagy Franké, de ez most nem is számít,
gyorsan odébbránt az ár. De ez elég, hogy tudjam, nem vagyok
egyedül, meg tudom találni őket, ellenállok az örvénylő, lehúzó
erőknek, és én magam kezdek húzni valamit.
A víz megremeg, és ahogyan lassul és lecsendesül, törmelék,
fadarabok és testek, igen, testek csapódnak nekem. Kinyújtom
a kezem, és megragadom a legközelebbit, mire tiszta, forró,
ismerős varázslat lesz a jutalmam, Tane az, Tane, és még
mindig él!
– Avery! – zihálja, sötét haja a homlokához tapad, és a
szemébe hullik, felhasított orcájából csöpög a vér, és én
túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy nevessek, még örülni
sem tudok igazán, túlélésünk kitölti minden gondolatomat.
Ujjaimat az ingébe akasztom, és azon vagyok, hogy elhúzzam
őt az örvénytől, miközben résen vagyok, nehogy Frank a
közelünkbe sodródjon.
– Avery, mi…
Amikor váratlanul elhallgat, tudom, hogy ez csak egy dolgot
jelenthet, megfordulok, és már látom is, ahogyan Frank Leroy
kiemelkedik a hullámokból, akár egy cápa, szájában egyetlen
fényes foggal, és lassan, egyenletesen, nyugodtan siklik,
pontosan oda, ahol Tane tökéletes szíve ver.
Felsikoltok, és Frank meglódul a felszín alatt, mintha egy
hatalmas ököl húzná a hullámokban, és egy pillanatra mindent
elfelejtenek – az vizet, az égő izmaimat, még Tane-t is
mellettem – , és átadom magamat a fekete szemű
teremtménynek, aki fellángol az ereimben, és ráparancsol a
hullámokra, hogy csavarják, tépjék és dobálják Frank Leroy
testét mindaddig, amíg néhány perc múlva, a felszínen lebegve
inkább tűnik nedves kötélcsomónak és hordaléknak, mintsem
embernek.
Avery.
Ahogy Tane zihálása betölti a fülemet, a boszorkány elillan,
odaúszom hozzá, a szívem a torkomban dobog. Nehezen,
szaporán veszi a levegőt, tekintete vakon pásztázza a víz
felszínét; és amikor végre elérem és megérintem, oly hidegnek
érzem a bőrét, hogy újból elönt a rémület hulláma.
– Nem – mondom. – Nem, nem, nem! – A vízbe nyúlok, és
tenyeremet a mellkasának feszítem. Ujjaim a kés nyele köré
csúsznak, amely olyan szilárdan áll ott, mintha csak Tane
testéhez tartozna.
Furcsa hangot hallat, félig lélegzetvétel, félig nyögés, szemei
tágra nyílnak; félelem, azt hiszem félelem tükröződik bennük,
meg van rémülve, azt gondolja, meg fog halni – de az
lehetetlen, ő nem halhat meg, egy pillanattal ezelőtt még jól
volt, másodpercekkel ezelőtt meg tényleg nem volt semmi baja
– és akkor rám néz, egyenesen az arcomba bámul, lélegzete
akadozik, tekintete könyörgő, kéri, hogy mentsem meg.
– Minden rendben lesz – mondom, és a szavak olyan
gyorsan és élesen szaladnak ki a szájamból, hogy alig értem, és
ismételnem kell magamat, újból és újból: – Rendbe fogsz jönni,
rendbe fogsz jönni, rendbe fogsz jönni.
Remegve csúsztatom az egyik karomat a válla alá, a víz alatt
a mellkasából kiálló késbe ütközik. Ujjaim a bőrén csúszkálnak,
sokkal melegebbnek érzem, mint az óceánt, nagy levegőt
veszek, nehogy felsikoltsak, és arra kényszerítem magamat,
hogy gondolkozzak. Tennem kell valamit, hogy megmentsem
őt. Muszáj cselekednem, méghozzá most.
A vére csupán víz.
A bőre csak felhő.
Képes vagyok az irányításom alá vonni a vizeket és a
felhőket, a helyükre küldöm őket, oda, ahová tartoznak.
De a varázslat és a vér kicsúsznak az ujjaim közül, és amikor
a bőréhez érek, alig érzem a pulzusát, erre csalódottan
felkiáltok, mert én nem gyógyító boszorkány vagyok, és így
mire jó a Varázserőm? Mit érek vele, ha az eget és a fellegeket
tudom ugyan szabályozni, de egy mellkasból kiálló késsel nem
bírok el, nem tudom megmenteni az életét a fiúnak, akit
szeretek, így, az Atlanti-óceán közepén lebegve.
Érzem, ahogyan elönt a harag. Valahogy be kell emelnem őt
a hajóba, mert minden másodperccel, amit a vízben tölt, egyre
több vért veszít, de csak a roncsok lebegnek körülöttem, a
Modena megsemmisült, és két darabba hasadt legalább
harminc méternyire a helytől, ahol bójaként himbálóztunk a
vízen. Megmártom a kezemet a vízben, és azon töprengek,
vajon ide tudnám-e hívni az egyik csónakot, de amint a
hullámok forrni kezdenek köröttünk, Tane olyan fájdalmasan
kiált fel, hogy rémülten a magasba emelem a kezemet.
– Sajnálom! – mondom neki. – Sajnálom! Sajnálom! Többé
nem teszek ilyet.
A légzése lelassul, a szemhéja felpattan, fogait csikorgatja;
kinyújtom a kezem, és megragadok egy méteres fadarabot, és
a karjai alá helyezem, pontosan a kés fekete markolata fölé.
– Kapaszkodj ebbe – suttogom, és a karjait a fadarab fölé
igazítom. – Ne hagyj el, kérlek!
Bólint, az álla a vízbe merül, fókuszálatlan tekintetét
megpróbálja a hangom irányába fordítani. Taposom mellette a
vizet, miközben segítek neki a fadarabba kapaszkodni, és oly
közel vagyunk egymáshoz, hogy arcomon érzem szaggatott
lélegzetét. Előrehajolok és megcsókolom, nem is azért, hogy
megmentsem, hanem mert ez az egyetlen dolog, amit most
tehetek érte; csókolom a száját, a szemét, a felhasadt arcát, és
az ajkaimmal érzem varázserejének gyenge pulzálását.
– Rendbe fogsz jönni – suttogom, és keményen taposom a
vizet. – Túl leszünk rajta mindketten. Hallod, amit mondok?
Azt ígérted, hogy eljutunk a partig. Azt ígérted, hogy feleségül
veszel, és te nem olyan fiú vagy, aki nem tartja be az ígéreteit.
Mosoly dereng az ajkain, bólint, szemei lassan lecsukódnak,
boldog vagyok, hogy mosolyogni látom, hiszen most, ebben a
pillanatban mindketten tudjuk, hogy a varázserőm nem
mentheti meg őt, egyedül vagyunk az óceánon, minden
lélegzetvétele néhány másodperccel hosszabbítja csupán meg
az életét, és nincs mit tenni, nincs senki, akire ráordíthatnánk,
akit gyűlölhetnénk – még Frank Leroy sem, akinek a
maradványai az árral lebegnek, míg a kése a felszín alatt
fénylik.
– Nem állhatsz meg – mondom neki. – Tovább kell úsznod.
És megint bólint, de belül egy hang azt kérdezi tőlem. –
Miért?
Miért kellene továbbúsznotok? Ki fog megmenteni
benneteket?
– Jól figyelj rám! – Belecsapok a vízbe, néhány csepp Tane
arcára hullik, arccsontjai visszatükrözik a hold sugarát, és
annyira szépnek látom őt, hogy elképzelhetetlen, hogy
meghaljon; nem, az nem lehet. – Egy kék házat akarok.
Világos? Egy kék házat sárga spalettákkal. És egy tornácot
meg egy helyet, ahol vacsora után egy csésze teával
üldögélhetünk.
A szemhéja le-lecsukódik, miközben az ajka széles mosolyra
húzódik.
– És aztán gyerekeink lesznek – suttogom. – Fiút szeretnék.
Egy kisfiút akarok. Épp elég lány született már a családomban.
Egyfolytában bólogat, a szeme már behunyva, az arcát
eltorzítja a fájdalom, és izzadságcseppek csillognak rajta, és
mikor abbahagyja a bólogatást, megrázom őt.
– Nem halhatsz meg! – kiáltok rá dühösen. – Tane! Nem
mehetsz el! – Újabb bólintás a válasz, de a mozdulat hamar
félbemarad, felzokogok, és a kezét szorongatom. – Ha
meghalsz, sohasem bocsátok meg neked! Figyelj rám! Ha te
meghalsz… én… megyek utánad!
Elakad a lélegzete, a szemei felpattannak, rám néz, a szája
lágyan mozog, mond valamit. Sírva dőlök hozzá, és
megpróbálom kivenni a szavait, és először azt hiszem, a
nevemet említi, de akkor meghallom: – Megmentettelek,
sikerült… megmentenem… téged…
Annyira közel vagyok hozzá, hogy látom, ahogyan az ajkai
mosolyra húzódnak. A levegő kicsúszik a tüdejéből, felmelegíti
az arcomat, aztán beolvad a hidegbe, és amikor nem érzek
melegséget az ajkain, tudom, hogy többé már nem vesz
levegőt, mert az én Tane-m már nincs velem.
Haragos vagyok.
Dühös.
Felemelem a kezem, és megütöm az arcát, átkokat szórok
rá, de hiába, szép teste nem több, mint egy súlyos héj, és még
mindig szivárog belőle a vér a vízbe.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! – sikoltom
arcomat az ég felé fordítva. – Választhattam! És én őt
választottam!
Úgy döntöttem, hogy meghalok! Nem így kellett volna
történnie! Nekem kellett volna meghalnom!
Nem tudom, kinek sikoltom – az életnek, a végzetnek, a
varázslatnak, úgysem érkezik válasz –, ám a csöndben mégis
hallom a suttogást, a fejemben szól: Ki mondta, hogy
választhatsz?
Ki mondta, hogy túléled az éjszakát?
És tudom, hogy már nem számít, hogy boszorkány vagyok-
e, avagy sem; nem számít, milyen dolgok felett van hatalmam.
Itt és most csupán egy lány vagyok a vízben, aki egy halott fiú
testébe kapaszkodik, egyedül, a hidegtől reszketve és
rémülten.
Tane teste ekkor elkezd süllyedni, az arca a vízbe merül,
rajtam kitör a hisztéria, mert nem fogom hagyni, hogy a
hullámok elragadják tőlem. Felrántom a mélyből,
kapaszkodom belé, míg az izmaim be nem görcsölnek, és
közben a kétségbeesés, mint egy tátongó lyuk, beszippantja a
bensőmet.
Apránként próbálok megküzdeni a feladattal: először is a víz
fölött kell tartanom az arcát, majd amikor a víz elborítja és
lehúzza, azt mondom magamnak, hogy bele kell
kapaszkodnom, az egyik testrészébe, és amikor ez is
lehetetlenné válik, azt mondom, egy pillanatra megpihenek,
ám abban a pillanatban hirtelen elsodródik mellőlem, a
rémülettől nem kapok levegőt, utánakapok és visszarántom,
közben megint a vizet taposom, bár a testem annyira ég,
mintha egy nehéz, forró súly ülne rajtam, és tolna egyre
mélyebbre.
Nem úszom, és nem engedem el. Tane egyre hidegebb
csuklójába kapaszkodom, sós könnyek csorognak a
szememből, és azon tűnődöm, vajon az ígéretemhez híven
kövessem-e a halálba. Ebben a pillanatban a halál gondolata
felettébb vonzó számomra, meleg és dédelgető, mintha
párnákba süppednék, mintha Tane karjaiba menekülnék.
Megtehetném, hogy elengedem őt, aztán visszaúszom a
szigetemre.
És megtehetném, hogy szorosan átölelem, abbahagyom az
evickélést, aztán egyszerűen csak hagyom, hogy Tane súlya
lehúzzon a mélybe.
Fel-le mozgok a vízben, behunyom a szemem, és
megpróbálom elképzelni, hogy ne legyek semmi, ne legyek
többé Avery Roe vagy a boszorkány vagy akár csak egy lány
az óceánban lebegve, semmi és senki. Behunyom a szemem, és
hívom a halált, hogy vigyen magával, aztán csak várok.
Nem tarthat oly soká.
Valami a lábamnak ütközik, és először Frank Leroyra
gondolok, mire vadul megrántom a lábam, vízcseppek
repkednek szerteszéjjel. Aztán egy újabb érkezik egy újabb
állhatatos oldalba bökés, és ez az alkalommal, amikor
megfordulok, ki tudom venni a formáját: hatalmas, hosszú,
hosszabb mint egy bálnavadászhajó, erőteljes fekete
izomtömb, a végén gumós fejjel.
Egy bálna.
Körbejár, uszonyai mint nagy bőrszárnyak emelkednek ki a
vízből, azután eltűnik, és egyre mélyebbre merül az óceánban.
Tane teste megrándul, mire felsikoltok, és megragadom őt.
Érzem a bálna hatalmas fejét a lábaimnál, érzem, ahogyan
Tane lábainál kering, az állkapcsa nyitva, és Tane felé közelít,
erre megint felsikoltok, a varázserőmmel akarom őrjöngve
visszaverni a támadását, de a bálna csak erőt gyűjteni hátrál.
– Takarodj innen! – zihálom. – Hozzá ne merészelj érni!
Hatalmas hullám gördül fölém ahogy a bálna uszonya
kiemelkedik a vízből, köpködök és köhögök, miközben még
mindig Tane-be kapaszkodom. A bálna gyorsabb tempóban
kezd úszni, köröz és fel-felszökken, sokkal nagyobb, sokkal
erősebb, mint én vagyok, tágra nyílt szemmel próbálom
követni a mozgását a víz alatt, hogy az állkapcsa és Tane közé
kerüljek, ám hirtelen nekem csapódik, feszegeti a Tane-t
átölelő karomat, aztán elkapja őt, és a mélybe rántja.
Nagy levegőt veszek és alámerülök, de ez már itt a bálna
világa, nem az enyém, így aztán eltűnnek, eltűnnek a szemem
elől, nem marad utánuk más, csak a felkavart hullámok.
A felszínre kapálódzom, sírok és fuldoklok, elönt a harag és a
fájdalom, mire a varázserőm lángra lobban. Meg tudnám ölni a
bálnát, amiért elrabolta tőlem Tane-t, és magamra maradtam;
megpördülök, tekintetem a hullámokat vizslatja.
Rezgések, rezgéseket érzek a vízben, furcsa zajokat: katt-
katt, katt-katt. Az ámbráscet dala, nem a hatalmas púpos
bálna mély, gyászos éneke, hanem egy vadász gyors, pontos
jelzései.
A rezgések csiklandozzák a bőrömet, lúdbőröznek a
végtagjaim, de összeszorítom az öklöm, és várom a bálnát.
Egyre közelebb úszik hozzám, és minél közelebb jön, annál
erőteljesebbek dalának rezgései, nekem pedig vacog a bensőm,
ereimben forr a vér, a szívem zakatol a mellkasomban.
Felém úszik, de nem mozdulok, hallgatom a bálna vad,
őrjöngő énekét, a varázserőm körülölel, és amikor az állat az
ágyúgolyó erejével felemelkedik a vízből, miközben hatalmas
teste körül hullámok és hab tajtékzik, éppen csak annyi időm
marad, hogy felemeljem a karomat: a boszorkány az utolsó
erejével felsikolt, a bálna kitárja hatalmas állkapcsát, köröttem
pedig az egész világ darabjaira hullik.
26. fejezet

A HALÁL IGENIS FÁJDALMAS.


Semmi ahhoz képest, amit korábban gondoltam róla, szó
sincs arról, hogy ágyban, meleg párnák közt vagy valaki
karjaiba szédülve esünk túl rajta. Hogy milyen is valójában?
Mintha darabokban nyúznák le a bőrömet. Mintha valaki a
mellkasomba nyúlna, és kihúzná onnan a szívemet, a tüdőmet
és a gyomromat, aztán arra kényszerítene, hogy mindezek
nélkül, üres bensővel éljek tovább.
És mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy halott
vagyok. Ez a legrosszabb az egészben.
Persze néha el fogom felejteni, és azt hiszem, hogy még
mindig csak egy lány vagyok, akinek levegő van a tüdejében,
és minden rendben van körülöttem, hogy aztán
figyelmeztessem magamat: semmi sem sikerült, nem tudtam
megóvni, aki kedves volt számomra, az ígéreteimet
megszegtem, a mágiám csődöt mondott, akárcsak az egész
életem.
A legnehezebb, amikor a köd egy kissé már eloszlik a
szemem elől, és az árnyékok fenyegetően közelednek felém,
miközben azt mondják nekem, hogy nem haltam meg, az a
lány él tovább, aki eddig voltam, és borzalmas dolgokat
mesélnek csontokról, lázról és érverésről, én pedig túlságosan
gyenge vagyok ahhoz, hogy megmondjam nekik: Kérlek, ne
beszéljetek így rólam! Kérlek,
engedjetek meghalni!
Engedjétek, hogy halott maradjak!
– A halál vigaszt nyújt, Avery. – De hol van a vigasz,
melyről a nagyanyám beszélt? Pedig ő mosolygott, amikor
eltűnt a hullámok között.
27. fejezet

NEM TETSZIK, HOGY AZ ÁRNYÉKOK EGYRE HALVÁ-


nyodnak és összemennek. Nem tetszik, hogy világos van.
Még akkor is csukva tartom a szemem, amikor a sötétség a
szemhéjaim mögött vörösre vált. Hangok sodródnak a
fülembe, de figyelmen kívül hagyom őket. Csak miután valami
szivacsos, nedves dolgot nyomnak az ajkaimra, tiltakozásul
tágra nyitom a szemem.
Az előttem álló, számomra kivehetetlen alak
meglepetésében felkiált, mire sikoltozni kezdek. – Takarodjon
innen!
Motyog valamit, a karját kinyújtja felém, mire én
becsúszom a takarók alá, szorosan behunyom a szemem, és
egyfolytában azt sikoltom: – Menjen innen, menjen innen,
menjen innen, menjen
innen, menjen innen!
Éles fény villan, azután csattanást hallok – villámlás és
mennydörgés –, mire a férfi hanyatt-homlok elszalad.
Megvárom, amíg eltűnik, és csak utána nyitom ki a szememet.
Nem értem, mi folyik itt. Hiszen halott vagyok.
A szoba homályban úszik, és forog velem, szédülök, de az
előttem álló zsámolyig elvergődöm valahogyan. A széken egy
darab kenyér van, és egy tál fehér és gőzölő valami, meg egy
kés.
Egy kés.
Egy kés, ami Tane mellkasából állt ki, hiszen odatartozott.
Kinyújtottam a kezem a késért, majd egy darabig
közönyösen méregetem, végül gépiesen felemelem, és az élét a
karomra szorítom.
Az ajtó nagy dörrenéssel kitárul, én felszisszenek, ahogy
erős kezek váratlanul lefognak. Végtagjaim elzsibbadnak, lázas
sietség támad körülöttem, aztán megint elsötétül előttem a
világ.

Még ha halott is vagyok, álmodom. De nem bálnákról,


szigonyokról vagy akár dühös emberekről, akik az életemre
akarnak törni.
Nincsenek olyan álmaim, amik a jövőmre vonatkoznak.
Ehelyett egy kék házról álmodom, melynek sárga spalettái
vannak, meg tornáca, ahol jó meleg teát iszogatunk.
Ezek se nem rémálmok, se pedig rémisztő álmok, hanem
kellemes, boldog álmok. Behunyom a szemem, érzem az
érintését a bőrömön, és hallom, ahogyan nevet, mire
elfelejtem, hogy álmodom, hogy halott vagyok.
Amikor az álmok szertefoszlanak, és kinyitom a szemem,
betegnek és részegnek érzem magamat. Fáj az egész testem,
émelygek, a bőröm pedig viszket, feszül és ég. Nem akarok
mást, mint újból behunyni a szemem, és visszamenni oda, ahol
nem fáj semmim, nem kell gondolkodnom, és ahol Tane még
mindig él.
És mert nincs semmi tennivalóm, ha felébredek, nem kell
mennem sehova, nem kell találkoznom senkivel, és mert ez a
világ szürke és tartalmatlan, éles sarkokkal, fényes lámpákkal
és érdes hangokkal, behunyom a szemem, és visszaalszom.
Alvásban amúgy is jó vagyok.

Legközelebb ragyogás szurkálja a szemhéjamat,


megpróbálok megmozdulni, de a csuklóimon bilincs csüng,
melyek az ágyam oldalához vannak pányvázva. Lassan veszem
a levegőt, miközben bámulom a kezeimet, látásom
elhomályosul – képtelen vagyok összpontosítani.
Ne gondolkodj, Avery! Halott lányoknak nincsenek
gondolatai. Halott lányok nem érzik bűnösnek magukat.
Nyílik az ajtó, de nem mozdulok, fel sem nézek. Az árnyalak
közelebb kúszik hozzám, majd megáll a lábamnál.
– Menjen innen – mondom neki, és a szavak gyengén,
erőtlenül hagyják el a számat.
– Én ennek a hajónak a kapitánya vagyok – szólal meg egy
férfihang. – Úgyhogy te csak ne osztogass nekem parancsokat.
– Menjen el – ismétlem, és még mindig nem nézek rá.
– Megmentettem az életedet – mondja. – Talán
mutathatnál némi hálát, nem gondolod?
Érzem a késztetést, hogy felnevessek, de visszafogom
magam, és arcizmom sem rándul. Helyette a férfira emelem a
tekintetem. Ajkai között cigaretta fityeg, a felszálló füst az arca
előtt gomolyog.
És akkor felismerem. Ő az a férfi a Codfish-ből. A csempész.
– Hogy kerültem ide? – tudakolom.
– Ezt én is kérdezhetném tőled – feleli. – Épp Boston felé
hajóztam, amikor megtámadott bennünket egy feldühödött
bálna. Hívtam is az embereimet, hogy öljék meg, de amikor
áthajoltak a hajó oldalán, a bálna már eltűnt, helyette ott
lebegtél te a vízben.
Nagyon lassan vettem a levegőt, közben figyelmesen
hallgattam, amit mond, és az arcát tanulmányoztam.
– Az nem lehet – ellenkezem szelíden. – Hiszen én halott
vagyok.
A férfi szeme megrebben, de épp csak egy kicsit. – Azt
hiszem, ezen a ponton nem vagyunk egy véleményen. –
Elhallgat, szív egy slukkot. – Mégis mit kerestél az óceánban
egyes-egyedül?
Félrenézek.
– Van ennek bármi köze ahhoz a hírhez, hogy a boszorkány
nagyanyád halott? – kérdezi. – És a varázslataihoz? Vagy akár
az Eagle Wing és a Modena elsüllyedéséhez?
Láttam rajta, hogy szórakozik velem.
– Úgy tűnik, ismeri az egész történetet – felelem. – Akkor
meg miért kérdezi, mi történt?
– Azért, mert mindenki csak erről beszél – mondja. – Egy
héttel ezelőtt hat erős férfi kihajózott a tengerre egy lánnyal,
azt állította magáról, hogy nem boszorkány, és azóta rajtad
kívül egyikük sem került elő.
Egyikük sem, egyikük sem. A szavak fájdalmasan
koppantak a koponyámnak.
– Megölted őket? – A férfi nem mutatott félelmet, jóllehet
tudta, tudnia kellett a választ.
– Engedjen el – suttogom, mire megrázza a fejét.
– Nem hagyhatom, hogy kárt tegyél magadban.
Balszerencsét hozna ránk, ha egy nő a hajón halna meg.
– Én már amúgy is halott vagyok – mondom erre, mire
hosszasan bámul rám.
– Figyelj rám… te nem vagy halott – feleli. Idegesen,
fülsértő hangon felnevetek.
– De hát engem meggyilkoltak. Álmodtam róla. Ez a
végzetem.
A szájam sarka zord mosolyra húzódott, egy halott
mosolyára. – Azt hittem, valaki majd átvágja a torkomat, vagy
megáll a szívem. Felkészültem rá, beletörődtem. Arra viszont
nem számítottam, hogy rengeteg módja van a halálnak. Nem
tudtam, hogy anélkül is meg lehet gyilkolni valakit, hogy
hozzáérnénk.
Áldozathozatal, Avery. Hát nem látod, hogy mit kell
feláldoznod?
Elrabolta a szívemet, aztán összetörte, és amikor
válaszokat követeltem tőle, csak nevetett rajtam, és
ostobának nevezett.
Meghaltak, de velük együtt én is, és ez most a büntetésem,
hogy bár halott vagyok, a tüdőmben levegő van, képes
vagyok járni, beszélni és gondolkodni.
És érezni, Tane, érezni. Ez a legrosszabb az egészben.
A hangok betöltik a fejemet, mégis a csempész arcára
függesztem a tekintetem, és szélesen elmosolyodom, mert
tudom, hogy igazam van. Tudom, hogy az álmom kezdettől
fogva az igazságot vetítene elém, és Frank Leroy engem ölt
meg, amikor a kését Tane bordái közé döfte. Tudom, hogy
Tane álma szintén igaz volt, mert nem választhatunk a kétféle
jövő között, miszerint vagy engem gyilkolnak meg, vagy ő
áldozná fel magát. Egyforma jövő vár ránk, egyikünk sem
maradhat életben.
A csempész cigarettázva nézi, ahogyan vigyorgok. Szív egy
nagy slukkot, a cigaretta vége felparázslik, majd kiveszi a
szájából, és mielőtt észbe kapnék, a parazsat a jobb lábam
talpára nyomja.
A bőröm sisteregni kezd, felsikoltok, és elugrom onnan,
harag és zavar kerít hatalmába, és levegő után kapkodok.
Mivel a kezeim ki vannak kötözve, nem tehetek mást, mint
összegömbölyödöm, és feszülten várom, mi fog történni. Ha
kell, támadni fogok.
A férfi azonban nem mozdul, csupán a cigarettát dugja
vissza a szájába.
– Ez meg mi volt? – sziszegem.
– Na ugye, hogy nem vagy halott – válaszol. – A halott
lányok nem ugrálnak, amikor megégetik magukat.
Résnyire szűkül a szemem, a lélegzetvételem még mindig
gyors, érdes.
– Nem becsüllek le, és azt is megértem, hogy mély gyászban
vagy – mondja mélyen a szemembe nézve. – De amíg a
hajómon tartózkodsz, nem hagyhatom, hogy kárt tégy
magadban. Enni fogsz, ezáltal erőre kapsz, és kivered végre
ezeket a sötét gondolatokat a fejedből. – Újból az ajkai közé
teszi a cigarettáját, végül a padlóra dobja, és a csizmája orrával
eloltja. Kinyitja a hálóhelyem ajtaját, majd mielőtt távozik,
megfordul, és kemény pillantást küld felém.
– Még az is lehet, hogy meghaltál, te lány – mondja lágyan.
– De most élsz.
Azzal kimegy, én pedig a fal felé fordulok, és megpróbálok
elaludni, ami elég sokáig tart.

Amikor újból felébredek, két kellemes meglepetés is ér: a


csuklóim már nincsenek kipányvázva, az előttem lévő széken
pedig egy tál erőleves gőzölög. Rámeredek. Bár képtelen
vagyok felidézni, mikor is ettem utoljára, ebben a tálban tőlem
akár homok is lehet.
Érzések, emlékek kavarognak bennem, milliónyi apró
tűként szurkálnak, összerezzenek, megrázom a fejemet, és
kényszerítem magamat, hogy a kicsi szobára koncentráljak,
ahol épp ülök. Van itt egy ágy. Egy szék is van benne. Ettől
eltekintve a szoba üres, olyan, mint bármelyik hálókabin.
Mögöttem kerek ablak, üvegét heves eső csapkodja, és amikor
megfordulok, hogy szemügyre vegyem, mennydörgés
hallatszik, kellően hangosan és erősen, hogy lúdbőrözzön tőle a
karom.
Egy pillanattal később az ajtó kinyílik, és megjelenik a
csempész. Először az érintetlen tálra néz, majd tekintete az
arcomra vándorol, arckifejezése barátságos.
– Honnan tudta, hogy ébren vagyok? – kérdezem, mire a
szemöldöke a magasba szaladt.
– Azt nem lehet nem észrevenni – feleli, nekem pedig
eltartott egy ideig, míg rájöttem, mire is gondol.
– Képes vagyok irányítani a vihart – mondom színtelen
hangon.
És valóban, mintha az elmém mélyén egy gondolat keringett
volna szüntelenül. A varázserőm, amellyel szabályozhatom az
időjárást. Még a nagyanyám, aki képes volt vihart varázsolni,
csupán néhány óra erejéig parancsolt az égboltnak. Én viszont
napokon át, legtöbbször öntudatlanul. Feszültnek éreztem
magam, mire újabb villámcsapás világította meg a hálókabint.
– A vihartól nem tudunk vitorlát bontani – mondja a
csempész.
– Amióta felvettünk téged, a kikötőben dekkolunk.
– Hol?
– Egy öbölben. Nem messze Weld Haventől.
Bizonytalanul pislogok, mert nem tudom eldönteni, örüljek
vagy szomorkodjam a hír hallatán. Bár itthon vagyok, ez a
sziget mégsem lehet az otthonom, azok után, amit a
szigetlakók műveltek velem. – Miért hozott vissza?
– Te voltál, aki visszahozott minket. – Keresztbefonta a
karját a mellkasán. – Már mondtam neked, hogy Bostonba
tartottunk. És miután felvettünk téged a hajóra, hatalmas
széllökések eltérítettek bennünket az útvonalunktól. Úgyhogy
a legközelebbi helyen kikötöttünk.
– És most mi lesz? – firtattam. – Át fog adni a
dokkmesternek?
Vagy talán a seriffnek?
– Ezt már eddig is megtehettem volna, nem igaz?
Megvontam a vállam. – Ha én egy tengerész lennék a
Princeszigetről, akinek a barátait megölte egy boszorkány,
aztán rájönnék, hogy ez a boszorkány él és jól van valahol,
lehet, hogy jó pénzt fizetnék, hogy maga átadja nekem.
A csempész felnevetett. – A viharod megsemmisítette New
Bishopban a dokkok felét, a hajóknak pedig a negyedét, és
most azt beszélik a népek, hogy ez a büntetésük, mert téged
próba alá vetettek. Ha én tengerész volnék a Prince-szigeten,
és tudomást szereznék arról, hogy életben vagy, bizony nem
győznék bocsánatot kérni tőled.
Elfordítom a fejem. – Nem fogadnának vissza.
– Valóban? – A csempész egy darabig az arcomat
tanulmányozta. – A hajóállományuk fele alkalmatlan a
kihajózásra, pláne most, hogy védő mágia nélkül maradtak. Az
egész iparuk romokban hever, csodára lenne szükségük, hogy
újból fellendüljenek. Vagy egy ügyes boszorkányra.
– De hát épp maga mondta, hogy a bálnák manapság már
nem vehetik fel a versenyt a kerozinnal. Azt mondta, egy
boszorkánynak tudnia kell, hogyan hívja, terelje a bálnákat a
bálnavadászokhoz.
– Úgy van – mondja könnyedén –, aztán láttam, hogyan
ülted meg azt a megjuhászkodott bálnát. Ha pedig tengerészek
megtudják, hogy te képes vagy erre a mutatványra, a
királynőjükként fognak tisztelni, bármennyi hajó veszett is
oda.
Behunyom a szemem. Visszamehetnék a szigetre.
Újjáépíthetném a kunyhót. Élhetnék úgy, mint a
nagyanyám és a dédanyám meg annak az anyja, és így tovább.
Mi, Roe nők újjászületnénk, és velük együtt a sziget is. Ez
üdvözülés volna mindannyiunk számára, bennem pedig a
megmentőjüket látnák.
És kint élnék a kunyhóban egyedül, és valahányszor
varázsolnék, újból átélném a Tane halála felett érzett
fájdalmamat, és minél fájdalmasabb lenne, annál inkább
akarnék varázsolni, mintha legalábbis sós tengervízzel
próbálnám oltani a szomjamat, mintha szenvedélybeteg
lennék. Így élnék, mígnem a fájdalom elviselhetetlenné válna –
akkor aztán arcomon könnyekkel besétálnék a hullámok
közzé, hogy ott végre megnyugvást találjak.
Nincs semmi, amiért élhetnék, még a bosszúért sem. Ez
azonban tudna éltetni.
Hacsak… hallom Tane hangját a fülemben, ahogy izgatottan,
élettel, reménnyel és ígérettel teli mesél nekem a szigetemen
kívüli világról – de nem a művészet és kultúra világáról, amit
anyám akart rám erőltetni, hanem valami egészen másról.
Léteznek olyan dolgok, amelyekkel Tane meg akart
ismertetni, azt akarta, hogy lássak és tapasztaljak. És igen,
ezekért már valóban érdemes lenne életben maradni.
– Nem maradt semmim – suttogom, inkább magamnak,
mintsem a csempésznek. – A nagyanyám megölte magát. A
legjobb barátom elsüllyedt az Eagle Winggel. A fiú, akit
szeretek… – A fájdalom hullámai a mellkasom közepéből
törtek elő, és úgy éreztem, mintha egy nagy, fekete gödör
szélén egyensúlyoznék. Megrázom a fejemet. Nem tudom
kimondani. Még nem. – Még az anyám is elhagyott, és elment
az egyházához a hegyekbe.
– Anyád nem hagyott el téged.
Éles pillantást vetettem a csempészre. – Ezt meg hogy érti?
Hiszen elutazott a férjével Pennsylvaniába. A cselédlánya a
saját szemével látta felszállni őket egy hajóra.
– Talán beszállt – mondja a csempész vállvonogatva. – A
férje és annak gyerekei biztosan. Ő azonban nem tartott velük.
Nem hagyta el a szigetet. Most is New Bishopban van. Valaki a
legénységemből hallotta a városban, hogy róla beszélnek. Azt
mondják, békén fogják hagyni.
Összeszorul a szívem, de nem törődöm vele. – Nem számít
– mondom csendesen. – Mindaz, ami történt… minden az ő
hibája. Látni sem akarom többé. Sőt, még azt sem akarom,
hogy tudja, hogy élek.
A csempész nem szól, és amikor felé fordulok, látom, hogy
sötét szemöldökét összevonva néz rám. Átsétál az ágyam
oldalára, majd leteszi a padlóra az erőlevest, és leül.
– Úgy tűnik, tévedtem – mondja.
– Mivel kapcsolatosan?
– Tényleg emlékeztetsz rá. Makacs vagy, és magabiztos,
még akkor is, ha nincs igazad.
– Hogyan? Mégis miben tévedek?
– Ahelyett, hogy félretennéd a haragodat, és beszélnél
anyáddal, hagyod, hogy búsuljon miattad – mondja némi
szemrehányással a hangjában. – Miattad maradt ám itt.
Megrázom a fejemet. – Azért maradt itt, mert nem tudunk
elmenni, egyikünk sem. A sziget… maga ezt úgysem értené.
Olyan, mint egy mágnes. Egyszerűen nem tudunk elmenni
innen, ezért maradni kényszerülünk. És ennek semmi köze
hozzám.
– Mindig is el akart menni a szigetről – mondja lágyan. –
Talán mielőtt kizárod az életedből, megkérdezhetnéd tőle,
miért is nem tette meg soha.
– Miért nem mondja el maga? – kérdeztem vitriolos hangon.
– Úgy látom, nagyon is tisztában van a dolgokkal.
De erre csak megrázza a fejét, és egy mosoly villan az ajkán.
– Nem teljesen – mondja. – Viszont szeretném, ha
átgondolnád, mielőtt döntesz.
– Miért nem figyel arra, amit mondok? Már eldöntöttem.
Nem vagyok rá kíváncsi – mondom, de ő csak ingatja a fejét,
aztán a kabátja zsebébe nyúl, és előhúz egy gyűrött
papírdarabot: egy fényképet. Megnézi, majd átnyújtja nekem.
Anyám van rajta, anyám, mielőtt apám tönkretette volna,
mielőtt az arca megsérült volna. Csodaszép nő volt, ahogyan
beszélték is; arccsontjai íveltek, fénnyel teliek, az ajka kerek és
sima. Mégsem a szépsége tartja fogva a tekintetemet.
Mereven néz előre, szúrós szemekkel, szinte dühösen.
Nem is.
Dacosan. Egyik kezét, ökölbe szorítva, leengedve tartja, míg
a másik a bordái alatt, a ruha kelméjén nyugszik. Úgy néz ki,
mint egy vadállat, mint egy boszorkány, büszke és erős, úgy
védi azt a kis dombot a ruhája alatt. Óv engem. Sokáig
bámulok gyönyörű arcába.
– Honnan szerezte ezt? – kérdem, de a csempész nem felel.
Emlékszem, hogy anyám mit mesélt nekem az apámról, a
puha kezéről, úgyhogy leteszem a fényképet az ágyra, és a
csempész kezéért nyúlok. Meleg és erős ez a kéz, ujjaimat
végigfuttatom a bőrkeményedések egyenetlen, napsütötte
talaján.
– Maga nem ő – mondom, és nem vagyok tisztában az
érzéseimmel, vajon csalódást vagy megkönnyebbülést érzek-e.
Elhúzom a kezemet, majd csendben az ölemben nyugtatom.
Ő már nem él. – A csempész bizonytalan pillantást vet rám.
– Tudtál erről?
Nem.
– Évekkel ezelőtt meghalt – mondta. – A háború végén.
Tizenkét éves lehettél akkoriban. Mit gondoltál, miért ment
anyád pont akkor érted? Csakis azért hagyott a nagyanyádnál
olyan hosszú ideig, mert azt hitte, apád bántani fog téged, és a
nagyanyád majd le tudja őt szerelni, mivel értett a dühös
emberekhez. Azért éltél ott, mert úgy biztonságban voltál.
Hallgattunk egy darabig, közben a kezemben lévő képet
néztük.
– Amikor lecsapott a vihar a szigetre, anyád eltörte a lábát –
szólalt meg csendesen a csempész. – És nem javul az állapota.
Azt beszélik, hogy talán nem is éli túl.
Kihallottam a hangjából az aggodalmat és a sürgetést. És a
szeretetet is.
Nézegetem a fényképen lévő gyűrődéseket és a foltokat,
ahol ujjbegyek egyenesítgették az éleit. Megfordítom a
fényképet, és egyetlen sort látok csak, amelyen már megfakult
a tinta. Essie, ez van odaírva. Így hívják anyámat. Essie Roe.
Azt hiszem, eddig még nem is említettem. Azon nagyon ritka
alkalmak egyikén, amikor a nagyanyám hajlandó volt beszélni
anyámról, azt mondta nekem, hogy anyámat a hullámok
hangjáról nevezte el, ahogy azok reggelente a partot mossák.
Azt akartam, hogy legyen vele a víz, bárhová is vesse a
sorsa – mondta a nagyanyám, és emlékszem, ahogy
összepréselte az ajkait. – Legalább ennyi öröme legyen az
életben.
– Azt állítod, nem maradt semmid – mondja a csempész, és
felállt. A kezemben lévő fényképre pillantott. – Pedig ez nem
igaz.
– Nem akarom, hogy részese legyen az életemnek – felelem,
mire megvonja a vállát.
– Akár akarod – mondja, és elindul az ajtó felé, aztán
visszanéz rám –, akár nem, ő hozzád tartozik.
28. fejezet

AZ ESŐ KITARTÓAN CSAPKODOTT, AMIKOR


VÁLLAMON A csempész köpönyegével, és anyám fotójával
a zsebemben leszálltam a hajóról. Még csak dél felé járt az idő,
az eget mégis sötét, gomolygó felhők borították, és eltakarták
a napot. Az én felhőim. Én terítettem őket oda fel, mint egy
fátylat, a sziget fölé, és maradni is addig fognak, amíg el nem
küldöm őket.
A csempész nem kért tőlem viszonzásul semmit, jóllehet
nem tett jót az üzletmenetének a több napig tartó dekkolás.
Pedig felajánlottam a mágiámat. Épp elég fájdalom emésztette
a belsőmet ahhoz, hogy bármilyen bűbájt végrehajtsak,
például olyat, ami a vitorlákat és a hajóorrot láthatatlanná
tenné a tengeren, vagy olyat, ami a hajótestet megóvná a
törésektől és az ütközésektől. Ő azonban nemet mondott, azzal
az indokkal, hogy sohasem volt szüksége egy boszorkány
segítségére, és ezután sem lesz.
Vissza sem néztem, úgy távoztam a hajójáról; még a férfi
nevét sem kérdeztem meg. Az utolsó szavai viszont azóta is a
fülemben csengenek:
„Ha majd egyszer mégis el akarod hagyni a szigetedet,
szívesen látlak a hajón.”
De most, hogy visszatérek az otthonomba, el sem tudom
képzelni, hogy megint elmenjek. Az eső a szemem előtt
elterülő tájat zölddé, szürkévé és lággyá változtatta, ahol a
színek egymásba olvadnak. Belélegzem a nedves föld illatát,
meg a burjánzó fűét, a levegőben cikázó villámét, és az ég felé
fordítom az arcomat. Itthon vagyok végre.
Lépéseim ütemére újdonsült hatalmam ujjongva lüktet az
ereimben, és arra emlékeztet, hogy igazi boszorkány vagyok,
pont olyan jó, mint amilyen a nagyanyám volt valaha. Az egész
világ nekem dalol, térde hullok, és kitépek egy kék virágot a
nedves, sáros fűből. A nagyanyám használta ezeket a
virágokat a szerencsét hozó varázslataiban; kíváncsian
szabadjára engedem a varázserőmet, hagyom, hogy a virágba
kússzon, és befészkelje magát oda, olyan tökéletesen és
maradandóan, akár egy rovar a borostyánba.
Eláll a lélegzetem.
Mintha egy örvény nyílna meg a lábam alatt, mintha
felszakítottam volna egy gátat, vagy szabadjára engedtem
volna egy őrjöngő, éhező szörnyet. Érzem, Tane vérét az
ujjaimon, hallom utolsó lélegzetvételét, erre pánikba esem,
eltávolodom a mágiától, magamba fojtom, és remegve a földre
roskadok.
A bánat üvöltve kúszott fel a gyomromból, és
keresztülhaladt a tüdőmön, a torkomon és a szájamon. A hang
súlyosabb volt a zörejnél, tömörebb a levegőnél, mintha valami
nehéz fekete tárgy süvöltve távozott volna, hogy aztán a
homokba csapódjon. Olyan élesen, és olyan magasságokban
szólalt meg, hogy megsebezte a fülemet és a torkomat, végül
össze kellett gyűrnöm a csempész köpenyét, és a szájamba
tuszkolni a kelmét, miközben egész testemben reszkettem, és
már azt hittem, sohasem lesz vége.
Akarom őt. Vissza akarom őt kapni. Élve kell nekem, de
mindössze annyit tehetek, hogy lekuporodom a fekete sárra:
Tane, Tane, Tane visszhangzik a fejemben. Tudom, hogy
elment örökre, mégis, mintha a varázslatom feltámasztotta
volna, csupán azért, hogy újból meghaljon, és ezzel engem
kísértsen és kínozzon. És ez a fájdalom erősebb mágiát és
nagyobb hatalmat jelent számomra, és tudatosítja bennem,
hogy most már bármit megtehetek. Ez a gondolat pedig
amennyire elborzaszt, annyira meg is részegít.
Valahányszor elvégzek egy mágiát, át fogom élni Tane
halálát.
Minden egyes alkalommal érzem majd őt, és ettől kicsit
mindig erősebb lesz a varázserőm.
Nem csoda, hogy a Roe nők rövid ideig élnek. Nem csoda,
hogy a nagyanyám végül megőrült, és megölte magát.
A kis virág izzani látszott a kezemben, élénk kékje fénylik,
és vidámságot áraszt; virágból tökéletes talizmánná változott.
Elhajítottam, aztán felálltam, és remegve, bizonytalan
léptekkel folytattam az utamat a város felé.

Amint az első épületek kiváltak a ködből, rögtön


észrevettem a rettenetes vihar nyomait, amit én magam
hoztam a szigetre. A házakon több mint egy méter magas
sárvonal jelezte az áradás szintjét. A raktárnál, a dokkok
közelében az a szokás, hogy festékkel teszik maradandóvá
ezeket a jelzéseket, és odaírják melléjük az áradás évét,
valamint rövid feljegyzést a viharról. Eltöprengek, vajon
hogyan könyvelik el ezt a mostanit, talán „Megpróbáltuk
megölni a vízi boszorkányt, erre ezt tette velünk”?
A kihalt utcákat szemét, széthasadt fadarabok, horpadt
fémtárgyak és üvegcserepek borították. Romok és pusztulás
mindenütt. New Bishop rommá vált.
Hihetetlen, de anyámon kívül más nem sérült meg a
viharban. Mélyen a szemembe húzom a csempész köpenyének
csuklyáját, és megszaporázom a lépteimet.
Utam a kicsi temető mellett visz, amely a város
központjában, a fehér viharléctemplom szomszédságában
található; itt megállok egy pillanatra. A temető kovácsoltvas
kerítését árnyékok szegélyezik, és ahogy közelítek feléjük,
sötétségbe borulnak, és tökéletesen faragott, egyenes sorokba
rendezett sírkövekké dermednek, sziluettjük éles, jól kivehető.
Bámulom ezeket az újonnan felállított sírköveket, ahogy az
egyenetlen fűszőnyegen sorakoznak, mígnem rájövök, hogy
alattuk az Eagle Wing legénysége nyugszik.
A kezem akaratlanul nyomja be a temető kapuját, a lábaim
önkéntelenül visznek a harminckét, vadonatúj, eső áztatta
sírkőből álló sorhoz. Nem. Nem is harminckettő, hanem
harminchat. A sor szélén, kissé sötétebb kőbe vésve még négy
név szerepel: azoké a szigetlakoké, akik a Modenán hagyták el
a szigetet, és sohasem tértek vissza. Csak a Prince-szigetről
származók nyugodhatnak itt, idegenek, mint például a Modena
kapitánya nem – neki a családja állított síremléket –, és Tane
sem, akinek végső nyugalomba helyezéséről senki sem
gondoskodott.
Sokáig bámulom a sírokat, miközben megpróbálok minden
gondolatot száműzni a fejemből, különben ezerféle gondolat
cikázna át az agyamon.
Bárcsak ne fajultak volna el úgy a dolgok, hogy a
varázserőmmel emberek halálát okozzam!
Egy darabig csak álldogáltam, közben sikerült
megnyugodnom, így haladtam végig a soron, egymás után
olvasva a neveket a sírköveken, mígnem az egyiknél
ledermedtem.
Thomas Thompson.
Elgondolkodva ráncolom a homlokomat. Soha nem volt
Thomas. Lehajolok, kihúzok a talajból két fűszálat – zölden,
élettelin fénylenek ebben a szürke ködben – majd az a és az s
betűre téve takaros y-t formálok belőlük: Thomy Thompson.
Ez minden, amit tehetek.
Ujjhegyeimet a sírkőnek támasztom. Talpam alatt üres a
talaj, a csontjai, a teste a tengerben nyugszik, elnyelték a
hullámok. Valójában mindegyik tengerész erre vágyik, én
azonban emlékszem, hogyan köszönt el tőlem: – Gyökereket
akarok.
El kellett volna temetni.
Megszédültem, fekete pöttyök homályosítják el a látásomat,
és nem kapok levegőt. Amikor kinyitom a szám, hogy
lélegzethez jussak, felnyögök, és aznap már másodszor találom
magamat egy fekete, feneketlen tárna szélén egyensúlyozva, a
bánattól letaglózva, amint azt suttogom magamnak: – Vissza
akarom őt kapni, vissza akarom őt kapni…
Micsoda zűrzavar és felfordulás! Milyen rettenetes
katasztrófa!
A Roe-varázslat tette. Akár a hiánya, akár a bele vetett
bizalom az okozója, ez az egész a Roe-k hibája, Tommy örökre
eltávozott, a teste már a végtelen óceáné, ahelyett, hogy itt
nyugodna, ahová tartozik.
Remegve, zihálva kiegyenesedem, egy darabig még Tommy
sírkövén tartom a kezem, majd nehéz szívvel elhagyom a
temetőt.
Bárcsak képes lennék a varázserőmmel hazahozni a
holttestét! De hát mikor sikerült nekem mágiával
megszereznem, amit akartam?

Nem vesződöm azzal, hogy elmenjek a világítótoronyig; a


lelkipásztor elment, a háza pedig romokban hever. Helyette
délnek veszem az irányt, ahol a gyárak és a finomítók valaha
fekete füstöt pöfögtek, és profitot termeltek.
Az anyámnak ott van a régi lakása, oda vitt, amikor
erőszakkal elhozott a nagyanyám kunyhójából. Két évig
laktunk és fuldokoltunk a füstöt okádó finomítók
szomszédságában, míg végre sikerült férjhez mennie a
lelkipásztorhoz, ám a kiköltözésünk után sem adta el a kis
lakást. Tudtam, hogy itt megtalálom őt.
A lakás egy homályos sikátor végén húzódott meg. Belépve
a nedves szemét szaga mint felszálló pára fogadott. A földszinti
ablak sötét volt, de amikor felnéztem, láttam, hogy az első
emeleti hálószobából fény szűrődik ki, így aztán benyitottam a
bejárati ajtón.
Óvatosan osonok végig a házon. Ujjhegyeim bizseregnek az
izgalomtól, és a lelkem mélyén forrongok. Nem tudom, mit
higgyek, kivéve, hogy mindaz, ami történt – Tane halála,
Tommy halála, a Modena és az Eagle Wing elsüllyesztése –
anyám hibája. Ha otthagyott volna biztonságban a
nagyanyámnál, én lehettem volna a sziget következő
boszorkánya. Ha folytatta volna a családi hagyományt, és
elfoglalta volna az anyja helyét, kisinasként már nála
tanulhatnék, és ezek a borzalmak nem történtek volna még.
Anyám lélegzetvétele kihallatszik a hallba, hallgatom,
miközben felmegyek a rozoga, sötét lépcsőn, és megoldom a
köpenyt a vállamon. Egyedül van. Vigyázva, nesztelenül
lépkedek a padlón, nehogy zajt keltsek, s amikor a félig nyitott
ajtóhoz érek, biztos vagyok benne, hogy nem hallotta az
érkezésemet.
Lassan benyomom az ajtót, az eresztékek panaszosan
feljajdúlnak, erre anyám önkéntelenül felém fordítja az arcát,
az irányomban, nehézkes légzése felgyorsul, kék szemei tágra
nyílnak a meglepetéstől.
– Avery! – lihegi, és a keskeny ágyon fekve felém fordítja a
tekintetét. A hangja elveszítette a határozottságát, élességét,
bőre a finomságát, tisztaságát, tompán fénylik, viaszosan, és
csupán az izzadtság csillog rajta.
Teszek egy lépést a szobájába, megcsapja az orromat a vér
fémes és a gyógyszerek édeskés szaga. Anyám szemét elfutja a
könny, de nem hatódom meg tőle, annyira élénken él még
bennem valamennyi veszekedésünk emléke, és a vele járó
gyűlölködés. Teszek egy újabb lépést előre, majd még egyet,
közben a kezem akaratlanul is ökölbe szorul. Azt akarom, hogy
megfizessen mindenért. Azt akarom, hogy felfogja, mit vétett
nekem, a szigetünknek és Tane-nek, ám amikor csupán
néhány lépésnyire vagyok az ágyától, hirtelen megérzem a
bosszúszomjas boszorkány forró leheletét a tarkómon. Anyám
átizzadt lepedők között reszket, már nyitnám a számat, de
letaglóz valami, nem tudok megszólalni, nem vagyok képes
semmire.
A lábaim elgyengültek, a földre rogytam, és a hang, amely
elhagyta az ajkam, nem szemrehányás volt, hanem egy
kismacska félénk nyávogása. Megragadom az ágya oldalát,
homlokomat az ágyneműhöz szorítom, miközben
leküzdhetetlen zokogás, köhögés és fuldoklás rázza a testem.
Anyám nem szólt semmit, a matrac hirtelen elmozdult,
mintha anyám elhúzódott volna tőlem, én pedig ostobának,
annyira ostobának érzem magamat, amiért egy ilyen nőnek
mutatom ki az érzelmeimet, kedvességet vagy akár megértést
várva tőle. Már épp azon vagyok, hogy talpra ugorjak, és
örökre elhagyjam, amikor valami lágyan, akár a madár
szárnya, megérinti a hajamat: anyám ujjai azok.
Az ágyneműbe temetem az arcomat, az ágy oldalához
térdelek, anyám gyengéden simogatja a hajamat, miközben
hosszú körmeivel még a gubancokat is kibogozza, engem pedig
ez jóleső, bizsergető érzéssel tölt el. A bőröm egyszerre forró
és hideg, és a bennem lévő ürességet anyám vékony
matracára borítom.
Elsiratom Tommyt, aki soha nem akart tengerre szállni,
miattam mégis megtette.
Elsiratom a nagyanyámat, amiért úgy gyalogolt be az
óceánba, mintha az lett volna az utolsó reménye.
Elsiratom az én gyönyörűséges Tane-met, aki a hullámok
között talált végső nyugalmat.
Még anyám miatt is sírok, a sebhelyes arca miatt, és a
titkokért, melyeket megőrzött magának. És ő egész idő alatt
puha, meleg ujjaival a hajamat cirógatta.
– Mama – suttogom. Életemben először neveztem így, és a
szó súlyát mindketten érezzük. Apró varázslat ez, bár mi
hatalmasnak érezzük a pillanatot, anyám az ágyába invitál,
felsegít a matracra. Ott aztán átölel, és csak hallgatunk.
Aztán ömleni kezdenek szájamból a szavak,
feltartóztathatatlanul és összefüggéstelenül – amúgy is van
valami varázsa a kimondott szónak, olyan, mint a szétáradó
méreg vagy a levegőnek kitett seb. Anyám a karjában tart,
míg én Tane-ről suttogok neki, a tetoválásairól és a
varázslatairól, a sötét hajáról és megnyugtató tekintetéről.
Mesélek a nagyanyámról, az anyjáról, aki kétségbeesetten és
tébolyultan gyalogolt be az óceánba. Felfedem előtte az
álmomat és annak valódi jelentését. Elsuttogom neki az összes
félelmemet, vétkeimet, és hagyom, hogy a beszéd varázsa
kimerítsen, engedem, hogy most az egyszer elhallgattassa a
hangzavart a fejemben.
Anyám nem szól semmit, az egyetlen reakció, amit kapok
tőle, az a rendszertelen lélegzetvétele, ám amikor végre-
valahára lehunyom a szemem, fura, homályos, félbehagyott
történeteket suttog nekem, melyek nehéz álomba ringatnak.
Miután felébredek, ő hallgatásba burkolózik, arca holtsápadt,
ajkait egymáshoz préseli, én pedig rájövök, hogy a közöttünk
köttetett béke túl törékeny ahhoz, hogy bármit is egyenesen a
szemembe mondjon. Úgyhogy alvást színlelek, és visszafojtom
a lélegzetem, mígnem megérzem, ahogy forrón leheli ki a
szavakat.
Elmeséli, hogy annak idején Essie Roe volt a legszebb lány
New Englandben, de talán az egész világon.
Így emlegették akkoriban őt.
Mesél nekem a sziklákon levő kunyhóban töltött napjairól,
azokról az időkről, amikor a nagyanyám még fiatal volt, és a
fénykorát élte. Elmondja, hogy el szokott sétálni a távoli New
Bishopba, de a többi kislány megdobálta kövekkel, a kisfiúk
pedig megbámulták és kinevetették. Elmondja, hogy a szigeten
egyetlen gyerek volt csupán, aki szóba állt vele, egy zöld
szemű árva fiú, aki a sziget közepén levő füves vidéken élt, és
megjósolta neki, amit akkor még hitetlenkedve fogadott: egy
nap hatalmas varázserővel rendelkező boszorkány lesz belőle.
És az lett. Néhány évnek kellett eltelnie csupán, és az arca
gyönyörű lett, bámulatos adottsága megmutatkozott, és
ahogyan velem is megtörtént, hogy egy napon felfedeztem
álomfejtő képességemet, ő ráébredt a szerelem, a bizalom, a
szenvedély és az érzelmek feletti hatalmára. Anyám röviden
számolt be arról, mit is jelentett ez számára. Felidézem
magamban a zsebembe süllyesztett fényképen lévő
szenvedélyes arcú nőt, és megpróbálom elképzelni, milyennek
láthatta magát: gőgös volt, és kegyetlen, és jóval több
hatalommal volt felruházva, mintsem azt egy szép tizenhét
éves lány tudta volna kezelni.
A fiúk meghaltak érte, vakmerően kihajóztak a tengerre,
hogy bizonyítsanak neki, és csak a holttestük került vissza.
Férfiak hagyták el a feleségüket a szépségéért, megőrültek
érte és a belőle sugárzó vadságért, amit túl büszke volt
megfékezni. És elárul nekem valamit, amit már tudok, hogy a
mágia olyan, mint a kábítószer, függőség, ami még többért
kiált, akár egy hajótörött, aki haldoklik a szomjúságtól, és
megissza az óceán sós vizét.
De azon túl, hogy hallottam a legendás szépségéről, meg
összetört szívű férfiakról a Prince-szigeten, és ismerem
féktelen varázserejét, még valamit megtudtam erről a nőről,
aki az anyám. Ő boszorkány akart lenni. Ez a felismerés
olyannyira hirtelen ért, és a meglepetés erejével hatott rám,
hogy alig voltam képes tovább alvást színlelni.
Boszorkány akart lenni. Hatalmat akart, és fájdalmat, és
tudta, mi fog történni. Mindig is tudta, mivel az anyja
elmondta neki a tizenharmadik születésnapján: csupán egyszer
leszel szerelmes, és az a személy iszonyatosan meg fog sebezni,
abból a fájdalomból pedig megmerítkezel, és így lesz belőled
boszorkány. Ám anyám a fejébe vette, hogy kikerüli az átkot.
Azt gondolta, hogy képes lesz megváltoztatni a sorsát. Úgy
tűnik, több bennünk a közös vonás, mint képzeltem.
Ebben hitt: az a férfi, akibe beleszeret, ugyanaz, aki
összetöri a szívét, és aki a gyermekének apja lesz. Hiszen
mindig így volt, még ha egy Roe nő valaki mást invitált is az
ágyába, nem született több gyereke. Anyám felkészült a
fájdalomra, és a szerelmi bánatra, de nem tudta elviselni, hogy
megfossza a gyerekét az apjától. Kidolgozott tehát egy tervet.
Keresni fog valakit, aki összetöri a szívét, ezáltal felszabadítja
benne a varázserőt, valakit, akitől biztosan nem lesz gyereke.
Azután arra fordítja az idejét, hogy egy jólelkű, kedves, törődő
férfi után néz, akinek megszüli a lányát.
– Hencegett vele – suttogta, forró lehelete az arcomon
csapódott le. – Nők hosszú sora, és sohasem kellett aggódnia
amiatt, hogy gyereket hagy maga után. A többi férfi szégyellte
volna ezt, ő viszont eldicsekedett vele. Gyűlölte a gyerekeket.
Olyan puha volt a keze, mint a kisgyerekeknek. Nem volt jó
ember, nem volt választás, de a kezei annyira puhák voltak.
Oly sokáig hallgatott, hogy már azon töprengtem, vajon
elaludte, és arra készültem, hogy felkelek mellőle, amikor a
karjai összezárultak körülöttem.
– Őt választottam, bár tudtam, hogy sohasem szerethetem
– suttogja. – Elfelejtettem a többieket, akik szerettek.
Elfelejtettem az egyetlen barátomat. Megfeledkeztem róla.
Pedig hányszor elmondta, hogy legyek óvatos. Gyűlöltem őt
ezért. Féltékenynek neveztem. Csak magának akart. Azt
hittem, végül őt választom, ő lesz, aki szeret. Az első szerelem
átkozott. Az első az. A második szerelem a biztonság. Ebben
reménykedtem.
Megállás nélkül mormolja a szavakat, a zöld szemű
barátjáról beszél, az árváról, aki szerette őt, a terveikről:
először összetörnék a szívét, azután visszatérne a barátjához.
De nem számolt vele, hogy a mágia a lehetetlenre is képes,
mint például arra, hogy attól a férfitól legyen gyereke, aki
megesküdött rá, hogy neki nem lehet.
– A barátom… jobb apa lett volna – mondja anyám lágyan. –
Azt hittem, okosan tettem, hogy ellöktem magamtól, azt
várva, hogy odaadom magam egy férfinak, akitől nem lehetett
gyerekem. Nem kellett volna ezt tennem… nem jól
választottam… rosszul döntöttem… – A szavai gyengéd
suttogássá halkultak, anyám fiatalnak és törékenynek tűnt, és
nyoma sem volt már annak a hideg és számító nőnek,
amilyennek valaha láttam őt.
– A kisbabám – motyogja, s bár próbálok nyugton maradni,
mégis összerezzenek. Nem vette észre. – Azt gondolta, nem az
övé. Mindenki azt gondolta. Nevettek rajta, kinevették,
ahogyan henceg vele. Nem tud gyerekeket nemzeni, de Essie
Roe kerek, mint a dob. Nem hitt nekem, amikor elmondtam
neki, hogy a varázslat megváltoztatta. A mágia képes erre…
Nem hitte el… Mindenki összesúg a hátam mögött, Essie. Azt
beszélik, hogy azé az árváé. Azt beszélik, azt beszélik… Meg
tudtam volna állítani. Az öv. Leállíthattam volna. Csupán egy
varázslat. Elvégezhettem volna egy varázslatot, és
feltartóztathattam volna.
Kinyitom a szemem, és belebámulok a szoba sötétjébe,
szívverésem a fülemben zsibong, és várok, csak várok.
– Azt hittem, ő magától is megállt volna. – A fejét mélyen a
vállamra hajtja, bőréről forrón és ragacsosan árad a meleg. –
Varázslatok nélkül is szeretett engem. Nem jó ember de…
soha nem kellett varázslatot végezni rajta… Szeretett engem.
Azt hittem, szeret. Nem gondoltam volna, hogy valaha is…
Nyugodtan fekszem, alig lélegzem. Azt képzelem, esti mesét
hallgatok, egy tündérmesét, nem pedig egy megtörtént esetet
arról, milyen durván bánt is el az apám anyámmal. Bárcsak az
államig húzhatnám a takarót, és tágra nyílt szemmel,
izgatottan hallgatnám a mesét a boszorkányról, akinek
gyereke lesz, és bárcsak az anyám felnevetne és elmondaná,
hogyan törte be az ajtót a zöld szemű árva fiú, és mentette
meg a boszorkányt, majd ütötte le lágy kezeivel azt az utálatos
embert, hogy aztán együtt megszökjenek, és a boszorkányból
királynő legyen, a kislányból hercegnő, az árva fiúból pedig
apa, és boldogan éltek az idők végezetéig.
Ehelyett az anyám nem mond semmit, én hosszú ideig
ébren fekszem, és hallgatom a zihálását.
– Visszajövök érte – suttogja, és annak ellenére, hogy azt
hiszi rólam, hogy alszom, megfordulok, és anyám arcát
kémlelem. Ő azonban észre sem veszi, szeme lehunyva, a szája
félig nyitva.
– Vissza fogok térni hozzá – mondja újból. – Meg fogja ölni a
kisbabámat. Visszajövök érte… Nem ismerek olyan mágiát,
mely megállíthatná őt, de anya… menjetek a kunyhóba; anya
képes lefékezni egy dühös férfit, és vele biztonságban lesz,
biztonságban lesz… Érte jövök, ezt mondta. Nem maradhatok
ott, mert megtalál minket. Nem vihetem magammal… Hagyd
őt ott, és menj el! Ne taníts neki mágiát, azt mondtam, csak
vigyázz rá… Visszajövök érte…
Dobol a vér a füleimben, az egész testemben érzem a
szívverésem, és közben anyám elkínzott arcát nézem.
Szerelem és fájdalom. A nagyanyám beleszeretett Calebbe, a
hajóskapitányba, és egy másik lánnyal találta az ágyban, és
utólag kigúnyolta a kapcsolatukat. Én beleszerettem Tane-be,
aki úgy okozott fájdalmat nekem, ahogyan azt elképzelni sem
tudtam: a karjaimban halt meg. És az anyám? Találkozott az
apámmal, aki megverte őt, ez volt számára a szerelem és a
fájdalom, nem igaz?
Viszket a bőröm, lángol és ég az egész testem, hirtelen
felülök, és úgy érzem, alig kapok levegőt. Erre felébred anyám,
és csak pislog a gyertyafényben.
– Mi… mi történ? – kérdi, a hangja gyenge, de már
felismerem benne a hűvös, nyugodt nőt.
– Árulj el nekem valamit – szólalok meg. – És ne hazudj
nekem! Ezentúl ne. – Veszek egy mély lélegzetet. – Érzem őt.
Amikor varázsolok, érzem, ahogyan újból meghal a
karjaimban. – Anyámra meredek, ő visszanéz rám. – Te mit
érzel?
Rezeg a szempillája, mintha még mindig aludna, és alig tud
felülni. – Én… – Megremeg a hangja. – Fájdalmat érzek.
– Én érzem a fájdalmat – vágom rá. – Amikor mágiát
végzek, Tane vére megint a kezeimen van, és ott vagyok,
abban a pillanatban. Te milyen pillanatot élsz át ilyenkor
magadban?
Megrázza a fejét, erre kiugroóm az ágyból, járkálni kezdek,
és közben levegő után kapkodok. – Mondd el – kérlelem. –
Mondd el, különben sohasem fogom megtudni. Sohasem foglak
megérteni! Nem hiszem azt, hogy szerelmes voltál az apámba,
tehát mi ez? Az arcod? Vagy az árva fiú? Mondd el!
Meglepetten szívja be a levegőt, a szája nyitva, szemeik
megtelnek könnyekkel.
– Kudarc – suttogja. – Kudarcot érzek amiatt, hogy nem
sikerült biztonságban tudnom téged. – Behunyja a szemét, és
egy könnycsepp gördül le az arcán. – Érzem a pillanatot,
amikor rosszul választottam meg, ki legyen az apád. Félek,
mert tudom, hogy a halálodat akarja. Érzem, hogy hibáztam
azzal, hogy anyámnál hagytalak, ahelyett, hogy magam mellett
tartottalak volna. Érzem a gyűlöletet, amellyel elárasztottál,
amikor elvittelek onnan, az egyetlen otthonból, amit ismertél.
– Amikor újra kinyitja a szemét, már a nyári ég kékje ragyog
fel a tekintetében. – Én így érzek. És ezért nem lehetek soha
Roe boszorkány. Képtelen lennék ilyen életet élni.
– Azt hittem, a családunk átka miatt megy tönkre az első
szerelem – mondom remegő hangon. – Az első szerelmed úgy
sebez meg, ahogyan azt elképzelni sem tudtad.
– Igen – suttogja. – Igen.
Felemeli a kezét.
Az arcomra teszi.
Mosolyog.
– Az én kis szerelmem.
Hideg szökken a gyomromon keresztül a mellkasomba,
onnan pedig az ujjaimba és lábujjaimba, mire visszahőkölök.
Rámeredek, a kinyújtott kezére, lágy mosolyára, a tekintetére,
a szerelemre. A bőröm viszket, a szívem hevesen ver, szédülök
és nagyon furcsán érzem magam; ő még mindig engem néz,
mintha nem hinné el, hogy magamtól nem jöttem rá eddig.
Belém szeretett. Én pedig összetörtem a szívét.
Nem tudom, mit mondhatnék – végül megrázom a fejem, és
fájdalomtól elcsukló hangon kérdezem: – Miért nem mondtad
el ezt nekem már az elején?
– Nem akartam rád róni ezt a terhet. Nem akartam, hogy
azt hidd, téged hibáztatlak valamilyen formában azért, ami
velem történt.
– Nem. Nem, úgy értem, miért nem tártad fel előttem,
honnan nyerjük a varázserőnket? Elmondhattad volna már
korábban is, hogy mi történik, ha beleszeretek valakibe, de te
mégsem tetted.
– Igazán azt gondolod, hogy ez leállított volna téged? –
ingatta a fejét anyám. – Avery, ha felfedem előtted a titkot,
hogy a varázslatunk lényege: arra késztetünk egy férfit, hogy
belénk szeressen, azután meg törje össze a szívünket, vajon
visszautasítottál volna minden férfit? Vagy éppen ellenkezőleg,
lecsaptál volna az elsőre, aki szembejön veled az utcán?
Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, de a kérdése
őszintesége leállít. Másképp cselekedtem volna, ha tudok
minderről? Sohasem foglalkoztatott sem a házasság, sem pedig
a szerelem. Úgy gondoltam, egyik sem ér annyit, hogy
megváltsam vele a saját életemet. És mint egy képzeletbeli
pantomimjátékban, látom magamat felcicomázva, új ruhában
Tommy mellett, amint épp azt suttogom a fülébe: – Mindig is
szerelmes voltál belém, ugye? Ugye?
– Sajnálom – szólal meg anyám engesztelően. – Nagyon
sajnálom, hogy mindezen keresztül kellett menned. – Elcsuklik
a hangja. – Annyira sajnálom, hidd el! Jobb életet szántam
neked. Mindig is azt gondoltam, hogy… mindannak ellenére,
ami veled történt, szerelem nélkül kellene leélned az életedet.
Miért is ne kímélnéd meg magad a szívfájdalomtól? Ha pedig
sohasem leszel szerelmes, és sohasem tapasztalod meg a
mágiát, a lehető legjobb életet szántam volna neked. Azt
hittem, hogyha bepillantást nyersz abba, hogy milyen
csodálatos életed lehetne, örökre lemondasz a mágiáról.
Keserűen felnevettem.
– Mondhattál vagy tehettél volna bármit, akkor sem teszek
le róla – felelem, és tudom, hogy az igazat mondom; hiába
árasztott volna el az anyám a különféle terveivel, ötleteivel, de
még az aggodalmaival is, mindez semmit sem nyomott volna a
latba. – Most pedig semmim sincs.
Anyám arcára kiülnek az érzelmei, kezei aláhullanak, és
gyengéden megérinti a hasamat.
– Ez nem igaz. Hiszen itt van neked ő.
Nem lélegzem. Nem beszélek. A keze alá csúsztatom a
kezem, és megpróbálom elképzelni, hogy mit érezhet: az
életet, egy rúgást, egy szívverést, egy darabot Tane-ből. De
egy pillanat múlva eltolom a kezét.
– Nem vagyok terhes.
– Micsoda? Pedig azt hittem…
Félrenézek, újból a parton vagyok, Tane gyönyörű teste
mellettem hever. Azt mondja, ne bánjam. Meg is fogadtatja
velem.
Amikor végigsimít a bőrömön, minden sejtemben
felvillanyozódom, akár egy raj szentjánosbogár, kívánom őt,
minden porcikáját, azt akarom, hogy egy részem a részévé
váljon, valami különlegeset birtokoljon belőlem, valamit, ami
csak az övé, amit mindig magánál tarthat. Nincs megbánás. De
még abban a pillanatban sem voltam elég erős ahhoz, hogy
megtartsam az ígéretemet. Lelki szemeim előtt megjelent egy
kép, ahogy egy lány halálának a súlyát fogja cipelni a vállán
egész életében. Ellöktem őt magamtól. Képtelen vagyok
megtenni.
Anyám váratlanul zokogásban tör ki, mire felriadok
gondolataimból, meglepődöm, sőt megrémülök, vajon mit is
jelent ez, de aztán anyám sírása nevetésre vált, ő pedig
megragadja a kezem, légzése felgyorsul.
– Avery, érted már, mit jelent ez? – Behunyja a szemét,
arcán legördül egy könnycsepp, és amikor újból rám néz, már
mosolyog.
– Nem cipeled tovább az átkot. Szabad vagy.
Bár a kezei melegen simulnak a kezeim köré, és a szemei
felragyognak a boldogságtól, én mégis hirtelen elhúzódom tőle,
és ledermedek. Egy kép ugrik be, egy kicsi szellemlány, aki
csak az enyém, egy sötét hajú és sötét bőrű kislány, nyugodt
és csendes természetű. A gondolattól olyan éles fájdalom mart
belém, amire egyáltalán nem számítottam. Nem maradt
számomra semmi Taneből, még egy hajfürt sem, de egy kicsi
lány – hozzá lehetne ragaszkodni, őt lehetne szeretni.
– Nem lett volna átok – mondom. – Mint ahogyan én sem
vagyok csupán átok.
Anyám arca megfeszül. – Tudom – mondja. – Nem is úgy…
– Elhallgat, látszik rajta, hogy felbőszítették, érzem, ahogyan
az izmok megfeszülnek az állkapcsomban, feltámad a jól ismert
harag, és éket ver közénk.
– Én csak azt akartam mondani ezzel, hogy… egy gyerek… a
szigethez kötött volna – mondja anyám. – Így azonban nincs
okod itt maradni.
– Tudom, hogy egyedül vagyok – felelem, és megrázom a
fejemet. Könnyek szöknek a szemébe, ahogy megérzem a
bennem tátongó ürességet. – Tudom jól.
– Nem, Avery, nem így értettem… – Vesz egy mély
lélegzetet, tekintete az arcomat pásztázza, miközben a
megfelelő szavak után kutat. – Mindegyik Roe nő az átok
következtében született. – A kezei a homlokomhoz rebbennek,
és elsimítják a hajamat. – Érted, hova akarok kilyukadni? Mi
mindannyian azért születtünk meg, mert az anyáink olyan
férfiakba szerettek bele, akik bánatot okoztak nekik. Ezt teszi
az átok, rosszul választunk.
– Tane nem tévedés az életemben.
– Nem. Ennek ellenére megbántott. – A vállamra hulló
hajtincseimet az ujjai köré csavargatja. – Valamennyien
teherbe esünk az első szerelmünktől, attól a férfitól, akinek
először adjuk oda magunkat, és így születik meg a következő
Roe boszorkány. De te… te szerelmes voltál, össze is törte a
szívedet, úgy jártál, mind a felmenőid, de ha te nem… –
Elcsuklik a hangja, ránézek, ő pedig folytatja. – Te nem vagy
terhes. Az átoknak nem sikerült megteremtenie a következő
boszorkányt.
– És ez mit jelent? – kérdezem feszülten és halkan. Anyám
szünetet tart.
– Azt hiszem… azt hiszem, ez azt jelenti, hogy utánad már
nem lesz Roe boszorkány – szólal meg lágy hangon. – Azt
hiszem, te vagy az utolsó. És szerintem pont emiatt képes
leszel elhagyni a szigetet.
Elhagyni a szigetet? A szavak rémisztő érzéseket szítanak
fel a szívemben, megrázom a fejemet. – De hát – erre
egyikünk sem képes!
– Nem, ez nem igaz. Amíg várandós voltam veled valóban
nem tudtam elmenni innen, aztán miután megszülettél… –
Felsóhajt. – Meggyőzött, hogy nem vihetlek magammal. A
nagyanyád, természetesen. Azt mondta, hogy elveszem tőled a
világban az egyetlen helyet, ahová igazán tartozol, és ezért egy
napon meggyűlölnél. – Szárazon, keserűen felnevetett. –
Mindig tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy rávegyen, azt
tegyem, amit akar.
– Később persze elmehettem volna. Rengeteg lehetőségem
volt, Avery. Egy férfi… a barátom… eljött hozzám, miután
megszülettél. Félt, hogy az apád bántalmazna minket, és
megpróbált rábeszélni, hogy hagyjam el a szigetet, de én
nemet mondtam neki.
– De hát miért? Talán miattam?
Összerezzent, és résnyire szűkült a szeme. – Igen, persze.
Sohasem tudtalak volna elhagyni, és különben is… ez a sziget
az otthonom, és a lányom otthona is. Miatta mentem volna el
innen, nem pedig azért, mert én is akartam, és ezért később
meggyűlöltem volna őt. – Megrázza a fejét. – A szerelem nem
virágzik egy ilyen sziklás talajban.
Félrenézek, ajkaimat szorosan összepréselem. Én más
vagyok, mint az anyám. Én nem ő vagyok, és az élete nem az
én életem. Felidézem magamban, hogy Tane-vel beülhettünk
volna egy halászcsónakba, aztán elevezhettünk volna a partig,
ahol megépíthettük volna a sárga spalettás kék házunkat a
csinos kis tornáccal. Életünk végéig boldogan élhettünk volna.
Elfelejtettem volna a szigetemet, a tengert, amiről azt
képzeltem, hogy az ereimben csörgedezik. Még az is kiment
volna a fejemből, hogy Tane miatt elhagytam volna a
szigetemet, az egyetlen dolgot, amit valaha szerettem rajta
kívül. Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben anyám
szavai záporoztak felém.
– Sever tiszteletes került a legközelebb ahhoz, hogy elvigyen
engem a szigetről – mondja, és felnevet. – Fel is tett a hajóra,
és megesküdött, hogy érvényteleníti a házasságunkat, ha nem
tartok vele, én mégis rávettem, hogy forduljon vissza, és
vigyen vissza hozzád. Nagyon… nagyon dühös volt.
– Miért nem vetted rá mágiával, hogy szeressen téged? –
kérdeztem elgondolkodva. – Egész idő alatt nem tetted meg,
pedig talán boldog házasságban élhettél volna.
– Nem – mondja csendesen. – Nem lettem volna boldog,
hiszen tudom, hogy mágiával értem el… Már régen
eldöntöttem, hogy sohasem fogok szerelmi kötést végezni
magamnak.
Megfogja a ruhám ujját, és megrántja egy kicsit. – A
varázslat néha túlságosan is megkönnyíti a dolgokat, Avery.
Annyira könnyűvé teszi, hogy aztán megfeledkezünk róla,
hogy mit is adunk fel, amikor kedvünkre formáljuk a világot. –
Bánatos mosoly jelenik meg az ajkán. – Mindenesetre nem
hiszem, hogy valaha viszontlátom Sever lelkészt.
Nem tudom megállni: – Kár – szűröm fogaim közt a szót,
mire anyám elneveti magát.
– Úgy döntöttem, hogy a lányom miatt itt maradok. De te,
Avery… – a szeme csillog a könnyektől – te elmehetsz. Neked
még…
– Ne mondd ezt! Nem akarok összeházasodni valakivel, akit
nem szeretek. És nem érdekel az opera és a múzeumok.
Azokat a dolgokat csak te akartad, nem én.
Anyám csak pislog, és először látom rajta, hogy figyelmesen
végighallgat. – Rendben van – mondja. – Tudom. Mindig is
tudtam. De, Avery – a kezemért nyúl, és az övéi közé fogja –,
mégis ott kint vár rád az egész világ, hogy megismerd. Annyi
mindent elszalasztasz, ha ezen a kicsi szigeten maradsz. Nem
vagy kíváncsi? Nem akarod tudni, milyen a világ valójában?
Nem.
Igen.
Nem tudom.
Hallottam már ezeket a szavakat korábban is, akkoriban
csapdának, megtévesztésnek, figyelemelterelésnek tűntek,
most viszont egészen másképp hangzanak. Bátorításként
csengenek. A remény hangjai. És a bánat alatt, a hatalom alatt
érzem a csoda legapróbb szikráját.
De egy pillanattal később megrázom a fejemet, mert nagy
felelősség hárul itt rám, rendbe kell hoznom egy tönkrement
szigetet.
– Nem fogom hagyni, hogy jó emberek meghaljanak –
mondom, és hirtelen tudatosul bennem, hogy minden így
kezdődött, sok-sok évvel ezelőtt, amikor az első Roe nő lement
a tengerhez, és rájött arra, hogy irányítani tudja, és arra
használhatná a képességeit, hogy megkönnyítse mások életét.
Eszébe jutott-e valaha, mit is kell cserébe feladnia?
Adomány. Képesség. Nagyanyám így nevezte a
varázserőnket, anyám viszont azt mondja rá, hogy átok. De
valójában egyik sem.
– Senki nem vehet rá, hogy megtedd – mondja anyám. – És
bele fogsz őrülni, ha megteszed. Úgy fogod végezni, mint a
nagyanyád, és mindenki más a családból.
– Egyszer megkérdezted tőlem, hogy miért akarok
boszorkány lenni – felelem. – Akkor nem tudtam
megindokolni, most azonban már igen, még így is, hogy tudom,
mit jelent. Életeket tudok megmenteni. Embereket tudok
megóvni. Gyerekek szájába adok ételt, és egy egész szigetet
megmentek a pusztulástól. És ha minderre képes vagyok,
akkor meg is kell tennem. Miattuk.
– Avery… – ingatja a fejét anyám. – Hiszen majdnem
megöltek.
– Mert meg voltak rémülve – mondom, és eszembe jut Mrs.
Plummer meg Billy Macy, azok a szigetlakók, akik
megpróbáltak megvédeni engem. – Egyébként jó emberek is
vannak itt. És én segíteni tudok rajtuk.
A beálló csendben azon töprengek, vajon sikerült-e
meggyőznöm őt arról, hogy a nagyanyámmal együtt tévesen
ítélték meg a mágiánkat. Mert ez bizony se nem adomány, se
pedig átok, hanem hatalmas felelősség. A mi felelősségünk, a
mi választásunk.
– Akkor hát megteszem.
Anyám hangja a fülemben zúg. Annyira meglepődöm, hogy
csak bámulok rá: ajka dacos, tekintete magabiztos, szilárd. A
boszorkány szemei.
– Meg fogom tenni – mondja újra, sokkal határozottabban,
mint az előbb, és a gyönyörű, erős boszorkány, aki mindig is
volt, az szólt belőle: – Még nem haltam meg, nem is
haldoklom. És meg tudom tenni. Talizmánok nélkül. Új
varázslatok nélkül is. Az embereknek pedig meg kell
tanulniuk, hogyan boldoguljanak a boszorkány segítsége
nélkül, de addig is életben tartom őket. Megteszem,
amennyiben megígéred nekem, hogy el fogod hagyni a
szigetet.
Ígéret. Semmi követelőzés. Számára és számomra ez már
haladás. Felém nyújtja a kezét, kezet nyújt, ahogyan az
egyenrangú felek között szokás.
A nagyanyám úgy döntött, hogy enged a varázslatnak, és ez
felemésztette.
Az anyám éveken át menekült előle, most mégis felvállalja
teherként, áldozatként – miattam.
És én mit fogok tenni?
Bámulom anyám fehér, kinyújtott kezét. Egy kicsit
megremeg, ahogyan tartja, de tudom, hogy anyám erős nő.
Megfoghatnám a kezét, és megígérhetném, hogy elmegyek a
szigetről, ami neki nem sikerült. De nemet is mondhatnék,
hogy aztán boszorkányként beteljesítsem a végzetem. Meg
tudnám tenni, bár ez már nem a sorsom lenne – hanem a
döntésem.
29. fejezet

A BÁLNÁK MEMÓRIÁJA HÍRESEN JÓ. BESZÉLNEK A


MÁSIK-
hoz, és figyelmeztetik egymást. Hatalmas szívük forró vért
pumpál az ereikbe – vérük az emberéhez hasonlatos.
Kicsinyeiket szoptatják, akárcsak az ember. Ők a leginkább
emberi teremtmények, csak épp egy olyan világban élnek,
amit mi fel sem foghatunk.
A bálnák alámerülnek, egészen addig, míg a nap sugara el
nem éri őket, le a szörnyek birodalmába, és amikor újból a
felszínre jönnek, a bőrük szerteszéjjel kaszabolva, rajtuk
tapadókorongok lenyomatai, melyek náluk is nagyobb,
erősebb és titokzatosabb élőlényektől származnak.
Egyszer egy tengerész meglátogatta nagyanyámat, de nem
vásárolni jött, hanem eladni. Ilyesmi akkor fordult elő, amikor
szüksége volt különféle tárgyakra, melyeket a parton nem
talált.
– Üljön le – mutatott a lesúrolt asztalra. A tengerész sietve
helyet foglalt a széken, miközben csörgött-zörgött valami nála.
Úgy emlékszem, valamilyen házimunkát kellett épp akkor
elvégeznem, és egy tengerész látogatása sem ment
ritkaságszámba az otthonunkban, mégis odakaptam a
tekintetem. Abbahagytam, amivel foglalatoskodtam, és
figyelmemet a jövevényre irányítottam.
Nagyanyám vele átellenben ült le, hosszú kezeit maga elé
nyújtotta, tenyérrel felfelé. A férfi kisvártatva előhúzott az
övéből egy papírvékonyságú, zsinórral szorosan átkötött
zacskót.
– Kifogtunk egy öreg bálnát – mondta, és óvatosan kioldotta
a zsineget. – Azt hiszem, fiatalon már nagyapám is láthatta, én
pedig kíváncsi természetű vagyok. Úgy tartják, hogy a bálnák
gyomrában különös dolgokat lehet találni – főleg az öregebb
példányokéban.
A zsinór lepottyant az asztalra, a férfi pedig kirázott valamit
a papírzacskóból. Tágra nyílt szemmel néztem, ahogyan a
gyönyörű, csillogó holmi aláhull, majd szétterül az asztalon.
Egy darabka a padlóra repült, és a lábamnál kötött ki, én pedig
lehajoltam érte. Kicsi volt, nem nagyobb, mint egy pénzérme,
háromszög alakú és vibráló vörös. A háromszög egy ponton
elgörbült, és különösen éles volt; ahogy végighúztam rajta az
ujjam, megbökött, akár a tüske.
Fogalmam sem volt, mit tartok a kezemben, így felnéztem
nagyanyámra, hogy mondjon végre valamit. Ő azonban
kezében rázogatta az apró tárgyakat, és csak bámult rájuk. A
darabkák összekoccantak, és ilyenkor finoman megcsörrentek.
Mégis mik ezek? – kérdeztem. Felemeltem a kezemben
tartott valamit, és néztem, ahogyan átsüt rajta a napsugár. –
Talán kagylók?
– Nem, drágaságom – válaszolta nagyanyám. Felkapott
egyet, amely akkora volt, mint a tenyerem, de pontosan olyan
háromszög alakú, mint a többi. Furcsa volt ez a forma, mégis
ismerős.
– Csőrök – felelte a tengerész, nekem pedig elfelhősödött a
homlokom.
– De hát a bálnák nem is esznek madarakat – mondtam, és
ahogy forgattam a kezemben a tárgyat, láttam, hogy a csőr
hegye görbe és fényes.
– Nem madarak csőrei – magyarázta a tengerész – hanem
víz alatti teremtményeké. Tintahalé. Polipé. Egy hatalmas
állaté, aminek csápja van. – Összevissza hadonászott a
kezeivel, nevetgélt, aztán nagyanyámhoz fordult. – Mennyit
ad érte? Mostanában nem jut hozzá ilyen holmihoz.
A kezemben lévő hajlott csőrre sandítottam, és el sem
tudtam képzelni, hogy létezik olyan állat, mely a vízben él, és
madárcsőre van. Furcsán festett, és nem tűnt valódinak –
mintha csak a bolondját akarná járatni nagyanyámmal ez az
ember. Időnként ugyanis pimasz fickók tényleg rá akarták
szedni őt, mint afféle bolond öregasszonyt, ám egy
boszorkánnyal szemben nem sok esélyük volt. Az asztalhoz
léptem, és dühösen a férfi elé hajítottam a csőrt.
Ilyen állat nem létezik – jelentettem ki, mire a tengerész
felvonta a szemöldökét. – Ne is próbáljon becsapni bennünket.
– Csitt, Avery – intett le nagyanyám szórakozottan, s mikor
megfordultam, láttam, hogy elmélyülten tanulmányozza a
csőröket; ujjait végigfuttatta sima felületükön, tekintete a
távolba meredt.
– Harminc dollár – mondta, nekem pedig elakadt a
lélegzetem. Képtelenül magas összegnek tűnt, több volt, mint
egy újonc bálnavadász hat havi keresete, ám a tengerész
meglepő módon csak a fejét ingatta.
– Ötven – vágta rá. – Méltányos ár érte.
Ökölbe szorult a kezem, és éktelen haragra gerjedtem.
Tettem egy lépést a férfi felé, de nagyanyám a vállamra tette a
kezét.
– Rendben van – mondta, aztán átvágott a szobán, az ágy
feletti polcon lévő vaskazetta felé. Ott tartotta ugyanis a
pénzét, amiről a szigeten mindenki tudott, viszont senki sem
vette a bátorságot, illetve senkinek sem ment el az esze, hogy
ellopja. Figyeltem, ahogyan kiszámolja a bankókat, melyek a
tengerészek kezéből gyűrötten és zsírosan kerültek ki, majd
megfordult, és átnyújtotta a férfinak a köteget.
– Hozzon nekem még egy halommal – mondta nagyanyám
–, azért is kap ugyanennyit.
A tengerész azonnal rábólintott, majd a zsebébe
süllyesztette a bankókat. Amint az ajtóhoz ért, visszanézett
rám, a szája mosolyra húzódott.
Hallgass a nagyanyádra, lányom – mondta. – Ő aztán tudja,
mennyi kincset rejt a kis szigetetek. Többet, mint hinnéd! –
Azzal rám hunyorított, majd kinyitotta az ajtót, és távozott.
Annyira mérges voltam, hogy legszívesebben felborítottam
volna az asztalt, nagyanyám pedig észrevehette ezt, mert azon
nyomban a csőröknél termett, és besöpörte valamennyit a
zacskóba. Sértett büszkeségemben azt reméltem, bárcsak jól
átverték volna! Persze igaza volt, ahogyan mindig, később
láncot fűzött belőlük, és darabját nyolc dollárért eladta.
Semmiség volt ahhoz képest, amit a nyaklánc ígért: erőt és
hatalmat, legyőzhetetlenséget, a viselője sohasem fog
alulmaradni a küzdelemben, akár egy másik emberrel, akár
egy bálnával vagy éppenséggel egy víz alatti teremtménnyel
álljon is szemben.
Csőrök. Csőrök a vízi világból. Furcsa,
megmagyarázhatatlan közeg.

Esőcseppek dobolnak a fejemen, ahogy ott állok a parton, a


csempészhajó előtt, és a kis öböl mögött elterülő óceánt
fürkésztem. Nem kell mást tennem, mint beszállni a csónakba,
aztán a hajóhoz evezni, és felszállni a fedélzetre. Nincs más
dolgom, mint eloszlatni a fellegeket, lecsendesíteni a szelet, és
már indulhatunk is. Hiszen már el van rendezve minden. Első
állomás: Boston. Onnan aztán befelé utazom az országban, és
felfedezem a
két óceán közötti területet. A csempész elbeszéléseiből
tudom, hogy tavak, hegyek, folyók és sivatagok vannak
arrafelé (sivatagok! egy világ víz nélkül!), én pedig szeretnék
látni mindent. Ám először be kell szállnom az evezős csónakba.
El kell menned a szigetről!
Anyám szavai visszhangoznak a fülemben, és megjelenik
előttem fiatalon: már nem szép, a hasa kerek és feszül, mint a
dob. A dokk szélén áll, a stégen, kezét a hasára szorítja, a
magzatára, rám. Könnyek folynak végig az arcán, de ő letörli,
mert nem akarja, hogy az emberek lássák, ahogy sír. Egy
terhes lányt látnának sírni. És mindenfélét gondolnának róla.
Álldogált a dokk szélénél a kompra várva, és azon
morfondírozott, vajon mi történne vele, ha maga mögött
hagyná a szigetet. Meghalna? Vagy épp ellenkezőleg: szabad
lenne? Erőtlenül ökölbe zárta a kezét, és a mellkasához emelte.
A varázslat ott volt belül, várakozott, de ereje teljében volt.
Azóta forrongott, amióta a férfi összeverve és vérbe fagyva
otthagyta őt, ráadásul még meg is fenyegette, hogy visszatér,
és késsel fogja kivágni belőle fattyút, mert az sehogy sem lehet
az övé. A mágia lángolt, akár egy üst bálnaolaj, ha meggyújtják,
fényesen, tisztán, és füstje sincs, de mi történne, ha elhagyná a
szigetet? A varázslat talán kihunyna, talán elhagyhatná ezeket
a partokat, és élhetne tovább sebhelyes arccal, küzdelmesen,
de szabadon, és a rettenetes feszültség, ami nyomasztja,
örökre elmúlna.
A magzat, aki én voltam, összerázkódott, miközben
átfordult, és a boszorkány az öklét a mellkasáról a hasára
helyezte. Mi történne a kicsivel? Ez a kisbaba, ez a lány,
varázslatból fogant, és szívfájdalomból, és ez arra késztette a
boszorkányt, hogy számba vegye addig elkövetett hibáit és
számtalan kudarcát. A magzatot a mágia hívta életre. Mi
történne, ha elvinné a szigetről?
Mélyen és hosszan jelez a komp kürtje. A felhők kezdenek
felszakadozni, a komp hosszú eleje felszántja New Bishop vizét.
Perceken belül befut, és anyámnak akkor el kell döntenie:
maradjon vagy menjen? Ha marad, varázslatok közepette
felneveli a lányát, befolyásos nő marad, egy boszorkány. Ha
elmegy, maga mögött hagyja a szívfájdalmát, de a mágiának is
búcsút int. És ekkor megint eszébe jut: mi lesz a kicsivel?
Milyen egyedi eset is az övé, és nincs útmutatás, amit
követhetne!
A boszorkány anyja nyomást gyakorolt rá? „Ugyan hol
máshol születne meg egy Roe boszorkány, mint ezen a
szigeten? Mi lesz, ha elveszíted a magzatodat, ha elmész
innen? Miért vállalnád a kockázatot?” Ám a túlzott óvatosság
mögött ott állt a valódi indíték: nagyanyám a szigeten akart
tartani, hogy felnevelje a következő boszorkányt. És nem ez
volt, amit az anyám mindenáron el akart kerülni?
Újabb komp jelezte az érkezését, és ez alkalommal egy
széles vállú férfi udvariasan megkérte, hogy álljon félre, és
csatlakozzon a többi utashoz. Kezében egy kötelet tartott,
amely olyan vastag volt, mint a boszorkány karja. Anyám
sokáig meredt a kötélre, mielőtt megmozdult volna.
A komp csendesen, szinte zajtalanul kötött ki, érkezését
csupán a hullámok csapkodása jelezte. A boszorkány ott
várakozott, amíg az utasok kiszálltak. Többségük férfi volt,
javarészt tengerészek, bálnavadászok, akik munkát kerestek.
Néhányan kifejezetten talizmánokért és varázslatért jöhettek
ide. A boszorkány anyja komoly bevételre számíthatott aznap.
A révész mély, dörmögő hangon szólította a fedélzetre az
utasokat, mire a boszorkány lassan, mint egy álomban,
elindult. Dühödten csapott fel benne a mágia, mintha egy
madár vergődne a kalitkájában, körülötte tollak és ijesztő
hangzavar, de nem törődött vele. De abban a pillanatban,
amikor a fedélzetre lépett, a magzata összerándult, s a
fájdalomtól a boszorkány zihálva dőlt a korlátnak.
Körülötte az emberek kérdezgették, hogy rosszul érzi-e
magát, ő azonban csak a bensőjét gyötrő, késszúrásszerű
fájdalomra tudott koncentrálni: a magzata úgy vonaglott,
mintha elevenen égetnék el. Anyám erre sarkon fordult, és
futásnak eredt, végigfutott a stégen, aztán a mólón, le a
rakpartra, onnan meg vissza a városba, és azután is csak
szaladt, mígnem a tengerparti kunyhóhoz ért, ahol az anyja
zord, ám elégedett arckifejezéssel fogadta.
Nem sikerült. Nem hagyhatta el a szigetet, különben az
ártatlan magzata bánta volna. Fel kell vállalnia a mágiát, és
meg kell küzdenie a szívfájdalmával. Csupán annyit tehetett,
hogy igyekszik megóvni a lányát a saját végzetétől, még akkor
is, ha tisztában van vele, ha valaki Roe-nak születik a Prince-
szigeten, nem vár rá más, mint fájdalom.
Megígérte, hogy a gyermekével marad, de a finom kezű
tengerész, aki összetörte a szívét, és tönkretette az arcát,
megfenyegette, hogy megtalálja a gyereket, és megöli. Ha a
kunyhóban marad, a legnagyobb veszélynek teszi ki a
kisbabát, mert a férfi oda ment volna. Így aztán elhagyta a
lányát, és amikor megeskette az anyját, hogy nem fogja neki
megtanítani a boszorkányságot, tudta, ezt az ígéretet nem
lehet betartani.

– Elkészültél?
A csempész hangjának hallatán felkapom a fejem. Nem,
többé már nem „a csempész”. Kiszedtem anyámból a férfi
nevét: Mal. Igazából Malcolm, de a lelkipásztor csak Malnak
nevezte.
A tőle kapott fényképet New Bishopban hagytam, a
kopottas lakásban, egy fiókban, ahol az anyám biztosan
megtalálja, és talán, ha majd eléggé megerősödik, visszaadja
neki.
– Avery? Készen állsz?
Válaszolnom kell.
– Igen – felelem végül, mert mondani könnyű, aztán
hagyom, hogy besegítsen a kis evezős csónakba. A csónak
imbolyogva halad a férfi hajója felé, amely a mélyebb vízben
horgonyozva vár rám, én pedig megragadom a ladik oldalát, és
emlékezem.
Beszállhatunk egy evezős csónakba, aztán evezünk.
Csupán néhány mérföldnyire vagyunk a parttól. Reggelre
már ott is lennénk.
A szélnek fordítom az arcomat.
Elérjük a hajót, és Mal szól, hogy adjam át neki a zsákomat.
Kicsi, éppen belefér egy váltóruha, egy hálóing és a pénz, amit
anyám a férjétől csent el alkalmanként, az évek folyamán. És
még egy dolog: a vázlatfüzet. Visszamentem a
világítótoronyba, s bár a törött ablakokon beömlő eső eláztatta
az oldalakat, a rajzok még mindig jól láthatóan voltak. Tane
rajzai. A naplóját magával vitte, a panzióban pedig kidobták a
holmiját, de ez, az utolsó füzet, ami tele van a szigetről és a
családjáról készült rajzokkal, megmaradt. És emiatt úgy
éreztem, egy része mégis csak életben maradt.
Erős kezek és a hozzájuk tartozó barátságos arcok felhúznak
a hajóra, Mal pedig közli velem, hogy itt az idő. Eljött tehát az
idő. Már csak egyetlen varázslat van hátra – valójában vissza
kell fordítanom valamit –, és azután örökre lezárom a mágiát
az életemben. Az égbe nyújtom a kezem a csomókhoz, a
viharhoz, amit közel egy hete keltettem, aztán
lélegzetvisszafojtva meghúzom. Feszülten várok, arra
számítva, hogy újból találkozom Tane-vel, és megint a
hullámok között találom magam, de az oldásnak másképpen
kell működnie, mint a kötésnek. A varázslat felbomlik, olyan
finoman, mintha egy szalagot oldanánk meg.
A varázslatom nélkül eláll az eső, kitisztul az ég, a hullámzás
elcsendesedik, visszatér a normális árapály. Hallom, hogy a
matrózok kiáltanak egymásnak, a vitorlák, mint nedves
pillangószárnyak terülnek szét, és csapkodnak a szélben. Alig
észrevehetően, de elindulunk, mire feljajdul a bensőm,
fájdalom és bánat lesz úrrá rajtam.
Az otthonom. A szigetem.
Visszarohanok a tathoz, közben kerülgetem a köteleket, az
árbocokat, a legénységet, végül a hajó legvégére érek,
megragadom a szélét, aztán áthajolok rajta, az ujjaim
kifehérednek, úgy szorítom, és a lábujjhegyre állok, mintha
legalábbis repülni készülnék.
El kell hagynod a szigetet!
És megdöbbenve tapasztalom, hogy semmi sem mozdul,
szabadon távozhatok. Nyugalom, nyugalom kívül és nyugalom
belül, és hátat fordítok a szigetemnek, és a szigetem lakóinak,
akik támaszkodhattak ránk, szerettek bennünket, ugyanakkor
gyűlöltek is, féltek tőlünk, most pedig meg kell tanulniuk
nélkülünk boldogulni. Hátat fordítok az óceánnak, amely őrzi
Tane testét, a nagyanyám szellemét és Tommy emlékét. Hátat
fordítok anyámnak, a fáradt, törődött anyámnak, és ráhagyom
azt a munkát, amiről egyszer már azt remélte, hogy örökre
maga mögött hagyhatja. Hátat fordítok az őseim földjének, a
Roe nők, a víziboszorkányok lakhelyének.
Elhagyom őket, de velem maradnak, a szellemük, az
örökségük bennem él tovább.
Jennie Roe vagyok, aki a szeretett férfit egy másik nő
ágyában találta.
Essie Roe vagyok, aki úgy érezte, anyaként kudarcot vallott,
mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy anya lett.
Almira vagyok, a dédanyám, az egyetlen Roe, aki nyelveket
beszélt; felnevetek, amikor egy jóképű tengerész közel hajol
hozzám, és azt mondja: – Neked sohasem kell idegen nyelven
csókolóznod. És Frances is én vagyok, aki hozzám hasonlóan
egy művészt szeretett, meg az anyja, Martha is én vagyok, aki
az emberek gondolataiban olvasott, ezért tudnia kellett, hogy a
kedvese nem szereti őt, mégis odaadta a szívét a férfinak. A
tisztánlátó Ida vagyok, és Lenora is, aki kitörölte az
emlékeket, de a saját fájdalmát nem volt képes végképp
eltörölni; Abigailként a holtakkal beszélek. Mindegyikük én
vagyok, egészen Madelynig, a legelső Roe boszorkányig
visszamenőleg, akinek vére az óceán sós vizéhez énekelt;
Madelyn, aki az első talizmánokat készítette, és aki rossz
férfiba szeretett bele.
A varázserejük és a fájdalmuk birtokosa vagyok. Örököltem
tőlük mindezt, bármit mondott is a nagyanyám a
rátermettségemről. Hallom a hangjukat, ahogy az álmaimban
suttognak nekem, és tanácsokat adnak, amelyeket sohasem
követhettek. És hallgatok rájuk. Végtére is okos, bátor,
szenvedélyes és erős akaratú nők. De ez csakis az én
döntésem. Én vagyok az, akinek élnie kell, nekem kell minden
reggel Tane nevével az ajkaimon ébrednem.
Ha képes lennék rá, a fedélzetről, hatalmas szökkenéssel,
ordítva vetném magam az óceánba, és csak merülnék egyre
lejjebb, aztán meg úsznék, amíg a karom és a lábam bírnák,
mígnem kimerülten omolnék össze a hideg vízben.
Ha tudnék, bálnává változnék, az elmém is olyan lenne,
akárcsak az övék; megtapasztalnám a tengeri áramlatokat, és
megtanítanám a kicsinyeimet, hogy a nagy hajóktól bizony
félniük kell. Ha tudnám, megcsókolnám Tane-t, még egyszer,
utoljára.
A Roe asszonyok elmormolják nekem az aggodalmukat, a
terveiket és a reményeiket. Tele a fülem a tanácsaikkal, a
kívánságaikkal, a múltjukkal, égnek az izmaim, ahogy rám
csimpaszkodnak, felmásznak a vállamra, hogy az én
szememmel lássák, és az én fülemmel hallják a világot, amiről
annak idején csupán álmodozhattak. És suttognak – állandóan
hallom a suttogásukat.
A szerelem mindent tönkretesz. Csak a halál nyújthat
vigaszt. A Roe boszorkányokat nem lehet elpusztítani!
De a szavak, melyek a ködbe, a bizonytalan jövőm felé
terelnek, a szavak, melyek felszabadítanak, Tane szavai, és
csakis az övéi:
Sose bánd, Avery. Sohase bánd.
A szerző jegyzetei

Mielőtt hozzáfogtam volna e regény megírásához, a


többséghez hasonlóan én is csupán néhány közhelyes dolgot
tudtam a bálnavadászatról: bálnaolaj, szigonyok és a Moby
Dick. De ahogy elkezdtem a kutatómunkát, megdöbbenve
fedeztem fel, milyen óriási hatással volt a bálnafeldolgozás az
Egyesült Államok gazdasági fellendülésére és az ipari
forradalomra, nem beszélve a bálnavadászok megható, furcsa
és izgalmas történeteiről. Miközben írtam A tenger
boszorkányát, tudtam, hogy a tényeket némi írói szabadsággal
kell kezelnem, ehhez képest viszont Avery világa – még a
mágikus szál is – valósághűen jelent meg, valódi események,
emberek és a folklór közegében.
Képzeletemben megelevenedett a Roe család, miután
hiteles leírásokban olvastam olyan emberekről, akik
talizmánokat és varázslatokat árultak a tengerészeknek.
Izlandon a kapitányok „szélvarázslókhoz” látogathattak el, a
tizenhetedik században a skót boszorkányokat pedig azzal
vádolták, hogy megtorlásul elszenvedett sérelmeikért
viharokat támasztottak. Avery módszere, amellyel három
csomóba köti a szeleket, a boszorkány létráján alapul, ami a
régmúlt gyakorlata volt Finnországban. New England folklórja
tele van boszorkányok történeteivel, akik az óceán közelében
éltek egyedül, esetleg a szigeteken, és fizetség fejében
biztonságos hajózást ígértek, vagy szerencsehozó talizmánokat
készítettek. A több évszázados hagyományra visszatekintő, és
a mai napig létező vitorlázásra és babonára alapozva nem
kellett túl messzire mennem, hogy hihető történetet
fabrikáljak a Roe famíliáról.
Az amerikai cethalászat a többi iparághoz képest sokkal
jobban képviselte az esélyegyenlőséget, mivel a szaktudásra
helyezte a hangsúlyt a faji és osztálybeli megkülönböztetés
helyett, ezért sokféle háttérrel vonzott tengerészeket. Ezt
tartva szem előtt, létrehoztam Tane karakterét, aki egy
képzeletbeli, polinéz szigetről származik, Hawaii, Új-Zéland, a
Húsvét-szigetek és még ezer másik sziget alkotta
háromszögből. Úgy képzelem, hogy a Hovell-sziget, azaz Tane
otthona, Új-Zéland szomszédságában van, és Tane népének
kultúrája nagyon hasonló, bár nem azonos ÚjZéland
bennszülött népének, a maorik kultúrájával. Néhány közös szó,
amit Tane használ, – toka (szikla), tuahine (nővér), matua
(apa), és whaea (anya) – valójában a maori nyelv elemei,
amely így a polinéz nyelvek alapjaként szolgál.
Tane tetoválásai szintén a polinéz kultúra fontos részét
képezik. A tetoválás szó közismerten a szamoai tatau
kifejezésből ered, a tetoválásokat pedig a Csendes-óceáni-
szigeteken járt tengerészek hozták nagy számban az amerikai
kultúrába. Tane tetoválásait a délkelet-ázsiai sak yant
tetoválások inspirálták, amelyekről azt tartják, hogy olyan
tulajdonságokkal ruházza fel viselőjét, mint a különleges erő és
képesség, valamint a szerencsehozó szimbólumok
tetoválásának hagyománya tengerész körökben, mint például
a tengerészeti csillagé, mely viselőjét hivatott segíteni a
hazafelé vezető úton. A polinéz kultúrák többségében
mindazonáltal a tetoválás intim, személyes eljárás, mely a
viselőjét az övéihez és népének történelméhez kapcsolja. Tane
tetoválásainak a bűvös jellege az írói képzelet szüleménye, A
tenger boszorkánya világának produktuma, ahol a
varázslat közös élmény és a társadalmi integráció része.
Tane Hovell-szigeti törzsének sorsa, és az Új-Zéland
partjainál fekvő Chatham-szigeteken élő moriori nép története
közé párhuzamot vontam. A képzeletbeli Hovell-szigethez
hasonlóan, a Chatham-szigetek is kicsi, elzárt világ, a déli
féltekén található, és kevés ember számára kínál megélhetést.
Annak érdekében, hogy megőrizzék erőforrásaikat, a moriori
nép születésszáma alacsony volt, nem vettek részt
háborúkban, és különösén nehezen viselték, amikor idegenek
érkeztek a szigetekre, akik betegségeket hoztak magukkal,
küzdelmes életet az ételért és rengeteg konfliktust. Csupán
néhány évtizedre rá, hogy az első betolakodók a partra léptek,
a Chatham-szigeteken a bennszülött lakosság több mint 90%-
a kihalt. Elképzeltem, hogy Tane népével is ez történik:
éhínség és betegségek miatti népességcsökkenéssel kell
számolniuk, s mivel hiányában vannak a hadviselési
ismereteknek, az egész közösséget eltörölné a föld felszínéről
egy kisebb, de erősebb és felfegyverzett ellenség.
A Chatham-szigeten a moriori nép elsősorban a
fókavadászoktól
és szomszédos betolakodóktól szenvedett. A tenger
boszorkányában leírt támadások a bálnavadászok részéről
kevésbé voltak jellemzőek, bár adódtak konfliktusok köztük és
a bennszülöttek között. A bálnavadászok jellemzően az értékes
erőforrásokért, a bennszülött nőkért és a kulturális tabuk
megszegéséért támadtak az őslakosokra, és elmondható, hogy
mély bizalmatlanság volt mindkét részről a másik fél iránt.
Néhány, a bálnavadászhajókon szolgáló kapitány valóban
fizetés nélkül távozott a szigetekről, miután felmarkolta a
javakat, így amikor a következő hajó befutott, a tengerészek
gyakran meglepődtek, és nem értették a bennszülöttekből
áradó bizalmatlanságot és haragot, ami aztán ahhoz vezetett,
hogy igazságtalanul nevezték el a csendes-óceáni-szigeteki
lakosokat „vérszomjas vadembereknek”.
Ami magát a cethalászatot illeti, tanulmányoztam az iparág
történetét. A bálnavadászat az 1860-as évek végén kezdett
hanyatlani, akkor, amikor Avery története kezdődik, a
könyvben is leírt okok miatt: a polgárháború
következményeként, az Északisarkon leselkedő veszélyek és a
kerozin kifejlesztése miatt. A Prince-sziget a 19. századi
Egyesült Államok legnagyobb cethalász-központját jeleníti meg
Martha’s Vineyard és Nantucket mellett, és belőlük
merítkezve teremtettem meg az elegáns New Bishop
képzeletbeli iparvárosát, amely valójában New Bedford és
Massachusettsben található.
Bizonyos tényeken szándékosan változtattam, remélem,
senki sem fogja ezt nekem felróni. A valóságban Averyt
valószínűleg nem hívták volna Averynek – ez a tizenkilencedik
században fiúnév volt. Hasonlóképpen, a Tane sem mondható
történelmileg hiteles névnek, mivel a bálnavadászatra
szerződött csendes-óceáni szigetlakók rendszerint angolszász
neveket vettek fel, mint például a John, a Joseph vagy
egyenesen a George Washington. A Tane szó számos polinéz
nyelvben megtalálható, rendszerint „férfi” a jelentése, és azért
választottam Tane számára, mert ezzel akartam jelezni, hogy a
fiú maga mögött hagyta a régi közösségbeli identitását.
A tenger boszorkánya írását kísérő kutatómunka során
annyi információ birtokába jutottam, amennyit magamtól nem
tudtam volna összegyűjteni. (Ki gondolta volna például, hogy a
bálnavadászok feketelistáit ilyen aljas módszerekkel állították
össze? Egyik szerencsétlen tengerészt a „kiváló naplopó”
leírással jellemezték, ami a kedvenc új sértésem.) A tények
gyakran túlszárnyalják a fantázia világát – merészebbek,
furcsábbak, mulatságosabbak és vadabbak –, ezért nehezen
lehet elkülöníteni egyiket a másiktól. Ugyanakkor, ez nagyon
szórakoztató is tud lenni.
Köszönetnyilvánítás

Ami engem illet, szívesen olvasom el a


köszönetnyilvánításokat. Rendszerint ezzel kezdem a könyvet.
Szeretem, ha emlékeztetnek rá, bármennyire magányos
hivatásnak is tűnik az írás, egy könyv mégis csapatmunkával
jön létre. Íme, néhányan azok közül, akik segítettek
elővarázsolni A tenger boszorkányát a fejemből és az olvasó
kezébe adni.
Ez a könyv nem lenne az, ami, éles elméjű és érzékeny
szerkesztőm, Bethany Strout nélkül. Számomra rejtély,
hogyan volt képes Bethany az én látószögemből nézni a
történetet, majd okos megjegyzéseivel kerek egésszé formálni
– mindenesetre örökké hálás leszek neki ezért.
Köszönet Sara Crowe-nak, az ügynökömnek és
fáradhatatlan támogatómnak. Valahányszor úgy éreztem,
hogy elsőkötetes szerzőként úrrá lesz rajtam az aggodalom és
a pánik, piszkosul szerencsésnek mondhattam magamat, mert
Sara ott állt mögöttem, és kizökkentett gyászos
hangulatomból.
Hatalmas köszönet illeti Beth Famát, lényegében
mindenért. Barátságos lénye nélkül Chicago jóval
magányosabb hely lett volna számomra, megfontolt
tanácsaival pedig átsegített az irodalomhoz vezető utam
nehézségein. (Itt köszönöm meg Matt Notónak, hogy
bemutatott minket egymásnak, miután, nagyon helyesen, arra
a következtetésre jutott, hogy közgazdászok YA-regényíró
feleségei valószínűleg találnak majd közös témát.)
Legfőbb kritikusom, Natasha Sinel Cohen, elolvasta legelső
regényemet, neki címeztem kétségbeesett hangvételű e-
mailjeimet (tárgysor: brrrr), örökké adósa maradok a
támogatásáért. Nagyra értékelem a humorát, az optimizmusát
és a tehetségét, amellyel minden nap megihlet engem.
A Little, Brown Books for Young Readers csodálatos
csapatának: köszönöm A tenger boszorkánya létrejöttéért
végzett kemény munkátokat. Álmodni sem tudtam volna
tökéletesebb kiadót a könyvem számára, mint a Little, Brown;
hálás vagyok mindazért a támogatásért és lelkesedésért,
melyet tőletek kaptam.
Michael Dyer és a New Bedford Whaling Museum lelkes
csapata jóindulatúan válaszoltak számtalan (és egyre furcsább)
kérdésemre a cethalászattal és a tengerészek életével
kapcsolatban. Köszönet a segítségükért, valamint fantasztikus
munkájukért, amiért a történelemnek ezt a bámulatos részét
megőrzik.
Szintén köszönet illeti a Windy nevű nagy hajó legénységét
Chicagóban és az Adirondack III hajóét Bostonban, amiért
hagyták, hogy a hagyományos vitorlázással kapcsolatos
kérdésekkel bombázzam őket. (És megengedték, hogy
kioldjam a vitorlafelhúzót! Jól mondom, ugye?)
Merci beaucoup Juliette Caminade-nek a francia fordítással
kapcsolatos segítségért és azért, hogy elmagyarázta a francia
átalakítás összetett és lenyűgöző dinamikáit. Gracias Carlos
Correa-nak és Karen Moskow-nak a spanyollal kapcsolatos
segítségért.
Sokan olvasták és véleményezték kezdettől fogva e
kéziratot, köszönöm ezt elsősorban Annie Berndtsonnek, Nate
Bernhardnak, Danielle Corea-nak, Eileen Michaelnek, Karen
Moskow-nak, Rebecca Senville-nek, és Steve Toniattinak.
Köszönöm csodálatos barátaimnak, akik készen álltak akár a
legapróbb részlet elkészültét is hatalmas ovációval fogadni, a
könyv kiadását pedig pezsgőbontással ünnepelték meg.
A zene komoly segítséget nyújtott számomra a könyv írása
folyamán. Köszönet a decembristáknak, amiért megadták a
mű alaphangulatát és Avery nevét, valamint a Sea Wolfnak a
történet áttekinthetőségéért.
Rendkívül hálás vagyok a fantasztikus támogatásért, amit
azoktól a barátoktól kaptam, akiket online ismertem meg.
Köszönöm az írók és a bloggerek csodás közösségének, akik a
legelejétől pártfogolták A tenger boszorkányát.
A Kenny, a Michael és az O’Rourke famíliának: nagyszerűbb
családokat nem is kívánhatnék magamnak. Köszönet a
szeretetért, a bátorításért, és a belém vetett bizalomért, hogy
az álmom valósággá váljon.
Köszönetet mondok Toniattiséknek, a második
családomnak, amiért az évek során lankadatlanul támogattak,
és biztosítottak barátságukról és szeretetükről. Külön
megköszönöm Marknak és Anne-nek, hogy lányukként
fogadtak be, és a sikereimet, büszke szülőként ünneplik.
A szüleim, Denise és Keith, valamint a testvérem, Sloan
voltak a legkorábbi támogatóim, akik folyton arra biztattak,
hogy ne adjam fel az írást, és sohasem kérdőjelezték meg a
szándékomat, hogy az egyetemi diplomámat ifjúsági regények
írására használjam. Szeretlek benneteket.
A kiskutyám, Abby is említést érdemel, hiszen arra
ösztönzött, ha kell, pihenjek, ha kell, mozogjak többet, és
naponta szakítsak időt erre a kis nyüszítő szőrmókra, amitől
aztán kiegyensúlyozott és vidám maradtam.
Végül, túlzás nélkül állíthatom, hogy mindez nem sikerült
volna a férjem, Dave nélkül. Nincs arra szó, amellyel
kifejezhetném hálámat a támogatásáért és a szeretetéért;
amiért maga elé helyezett, bátorított, gondoskodott rólam, és
emlékeztetett rá, milyen csodálatos dolog megvalósítani az
álmainkat, még akkor is, ha nehéz (főleg, amikor nehéz).
Szeretlek. Neked írtam ezt a könyvet.

You might also like