Professional Documents
Culture Documents
– Elkészültél?
A csempész hangjának hallatán felkapom a fejem. Nem,
többé már nem „a csempész”. Kiszedtem anyámból a férfi
nevét: Mal. Igazából Malcolm, de a lelkipásztor csak Malnak
nevezte.
A tőle kapott fényképet New Bishopban hagytam, a
kopottas lakásban, egy fiókban, ahol az anyám biztosan
megtalálja, és talán, ha majd eléggé megerősödik, visszaadja
neki.
– Avery? Készen állsz?
Válaszolnom kell.
– Igen – felelem végül, mert mondani könnyű, aztán
hagyom, hogy besegítsen a kis evezős csónakba. A csónak
imbolyogva halad a férfi hajója felé, amely a mélyebb vízben
horgonyozva vár rám, én pedig megragadom a ladik oldalát, és
emlékezem.
Beszállhatunk egy evezős csónakba, aztán evezünk.
Csupán néhány mérföldnyire vagyunk a parttól. Reggelre
már ott is lennénk.
A szélnek fordítom az arcomat.
Elérjük a hajót, és Mal szól, hogy adjam át neki a zsákomat.
Kicsi, éppen belefér egy váltóruha, egy hálóing és a pénz, amit
anyám a férjétől csent el alkalmanként, az évek folyamán. És
még egy dolog: a vázlatfüzet. Visszamentem a
világítótoronyba, s bár a törött ablakokon beömlő eső eláztatta
az oldalakat, a rajzok még mindig jól láthatóan voltak. Tane
rajzai. A naplóját magával vitte, a panzióban pedig kidobták a
holmiját, de ez, az utolsó füzet, ami tele van a szigetről és a
családjáról készült rajzokkal, megmaradt. És emiatt úgy
éreztem, egy része mégis csak életben maradt.
Erős kezek és a hozzájuk tartozó barátságos arcok felhúznak
a hajóra, Mal pedig közli velem, hogy itt az idő. Eljött tehát az
idő. Már csak egyetlen varázslat van hátra – valójában vissza
kell fordítanom valamit –, és azután örökre lezárom a mágiát
az életemben. Az égbe nyújtom a kezem a csomókhoz, a
viharhoz, amit közel egy hete keltettem, aztán
lélegzetvisszafojtva meghúzom. Feszülten várok, arra
számítva, hogy újból találkozom Tane-vel, és megint a
hullámok között találom magam, de az oldásnak másképpen
kell működnie, mint a kötésnek. A varázslat felbomlik, olyan
finoman, mintha egy szalagot oldanánk meg.
A varázslatom nélkül eláll az eső, kitisztul az ég, a hullámzás
elcsendesedik, visszatér a normális árapály. Hallom, hogy a
matrózok kiáltanak egymásnak, a vitorlák, mint nedves
pillangószárnyak terülnek szét, és csapkodnak a szélben. Alig
észrevehetően, de elindulunk, mire feljajdul a bensőm,
fájdalom és bánat lesz úrrá rajtam.
Az otthonom. A szigetem.
Visszarohanok a tathoz, közben kerülgetem a köteleket, az
árbocokat, a legénységet, végül a hajó legvégére érek,
megragadom a szélét, aztán áthajolok rajta, az ujjaim
kifehérednek, úgy szorítom, és a lábujjhegyre állok, mintha
legalábbis repülni készülnék.
El kell hagynod a szigetet!
És megdöbbenve tapasztalom, hogy semmi sem mozdul,
szabadon távozhatok. Nyugalom, nyugalom kívül és nyugalom
belül, és hátat fordítok a szigetemnek, és a szigetem lakóinak,
akik támaszkodhattak ránk, szerettek bennünket, ugyanakkor
gyűlöltek is, féltek tőlünk, most pedig meg kell tanulniuk
nélkülünk boldogulni. Hátat fordítok az óceánnak, amely őrzi
Tane testét, a nagyanyám szellemét és Tommy emlékét. Hátat
fordítok anyámnak, a fáradt, törődött anyámnak, és ráhagyom
azt a munkát, amiről egyszer már azt remélte, hogy örökre
maga mögött hagyhatja. Hátat fordítok az őseim földjének, a
Roe nők, a víziboszorkányok lakhelyének.
Elhagyom őket, de velem maradnak, a szellemük, az
örökségük bennem él tovább.
Jennie Roe vagyok, aki a szeretett férfit egy másik nő
ágyában találta.
Essie Roe vagyok, aki úgy érezte, anyaként kudarcot vallott,
mégpedig attól a pillanattól kezdve, hogy anya lett.
Almira vagyok, a dédanyám, az egyetlen Roe, aki nyelveket
beszélt; felnevetek, amikor egy jóképű tengerész közel hajol
hozzám, és azt mondja: – Neked sohasem kell idegen nyelven
csókolóznod. És Frances is én vagyok, aki hozzám hasonlóan
egy művészt szeretett, meg az anyja, Martha is én vagyok, aki
az emberek gondolataiban olvasott, ezért tudnia kellett, hogy a
kedvese nem szereti őt, mégis odaadta a szívét a férfinak. A
tisztánlátó Ida vagyok, és Lenora is, aki kitörölte az
emlékeket, de a saját fájdalmát nem volt képes végképp
eltörölni; Abigailként a holtakkal beszélek. Mindegyikük én
vagyok, egészen Madelynig, a legelső Roe boszorkányig
visszamenőleg, akinek vére az óceán sós vizéhez énekelt;
Madelyn, aki az első talizmánokat készítette, és aki rossz
férfiba szeretett bele.
A varázserejük és a fájdalmuk birtokosa vagyok. Örököltem
tőlük mindezt, bármit mondott is a nagyanyám a
rátermettségemről. Hallom a hangjukat, ahogy az álmaimban
suttognak nekem, és tanácsokat adnak, amelyeket sohasem
követhettek. És hallgatok rájuk. Végtére is okos, bátor,
szenvedélyes és erős akaratú nők. De ez csakis az én
döntésem. Én vagyok az, akinek élnie kell, nekem kell minden
reggel Tane nevével az ajkaimon ébrednem.
Ha képes lennék rá, a fedélzetről, hatalmas szökkenéssel,
ordítva vetném magam az óceánba, és csak merülnék egyre
lejjebb, aztán meg úsznék, amíg a karom és a lábam bírnák,
mígnem kimerülten omolnék össze a hideg vízben.
Ha tudnék, bálnává változnék, az elmém is olyan lenne,
akárcsak az övék; megtapasztalnám a tengeri áramlatokat, és
megtanítanám a kicsinyeimet, hogy a nagy hajóktól bizony
félniük kell. Ha tudnám, megcsókolnám Tane-t, még egyszer,
utoljára.
A Roe asszonyok elmormolják nekem az aggodalmukat, a
terveiket és a reményeiket. Tele a fülem a tanácsaikkal, a
kívánságaikkal, a múltjukkal, égnek az izmaim, ahogy rám
csimpaszkodnak, felmásznak a vállamra, hogy az én
szememmel lássák, és az én fülemmel hallják a világot, amiről
annak idején csupán álmodozhattak. És suttognak – állandóan
hallom a suttogásukat.
A szerelem mindent tönkretesz. Csak a halál nyújthat
vigaszt. A Roe boszorkányokat nem lehet elpusztítani!
De a szavak, melyek a ködbe, a bizonytalan jövőm felé
terelnek, a szavak, melyek felszabadítanak, Tane szavai, és
csakis az övéi:
Sose bánd, Avery. Sohase bánd.
A szerző jegyzetei