A SZEMÉLYEN IS TÚL

tirsdag den 4. april 2017

A MOST MENNYORSZÁGA

Figyelem! A fordítás ön, és közszorgalomból készül! Minden jog a szerzôé, kiadóé, és a fordítóé!
Remember! The translation is a voluntary process, and all rights are rights holders and translator.
Husk! Oversættelsen er en frivillig process, og alle rettigheder tilhører rettighedsindehavere og oversætteren.

Mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor egy nyári napon a strandon heverészve megszûnik a
gondolkodás, a követelôdzés, eloszlanak az elvárások, aggodalmak, és tervezgetések. Nem
alszunk, teljesen éberek vagyunk ezekben az áldott pillanatokban. Az ember énje ideiglenesen
tényleg fel van függesztve.
Az állapot roppant hasonló ahhoz, amit az ember néma imával, vagy a tudatban való meditációs
elmélyüléssel el tud érni. A különbség csupán annyi, hogy az elsô élmény csak villanásnyi, míg
a második tartós állapot.
A MOST MENNYORSZÁGA útmutató ezen fényesen világló állapot eléréséhez. A folyamat
idôigényes ugyan, viszont mindenki által megtanulható. (A hátsó borítóról)

A tudat lényegét megvalósítani szótlan imával, és meditatív elmélyüléssel. (A címlapról)

A mottó pedig Urgyen Tulkutól (J.B. beavató mesterétôl):

HAGYD RIGPÁDAT ÉGBOLTNYIVÁ TÁGULNI!
 TARTALOM

Elôszó

I. A HOLDRA MUTATÓ ÚJJAK

Az ima és a meditáció célja
A pôre tudat
Alvásba merülni
Szabadság és veszély
A tudat arca
A természetes szív

II. A NYITOTT MENNY

Megvilágosodási folyamat
A tudat misztériuma

III. VIZET HORDANI ÉS FÁT APRÍTANI

Folyamatos imádkozás
Amikor a praxis áthatja az álmot és alvást
A halál processzusa

ELÔSZÓ

Ez az írás arról szól, hogy tudat gyakorlással – értsd, szótlan imával, és meditatív elmélyüléssel
– megközelítjük a tudat lényegét, és esszenciáját. Egyfajta spirituális kézikönyv.
Magát az anyagot 3 fô fejezetre osztjuk. Az elsô a tudat esszenciájára mutatás különféle
módozatait tárgyalja, valamint azokat a technikákat, amik a megközelítési módokból adódnak.
A második fejezet azon pedagógiát kísérli meg bemutatni, ami megvalósításhoz vezethet.
Végezetül pedig, az utolsó fô fejezet a tartós gyakorlás jelentôségét tárgyalja, és hogy
egészében véve a spirituális gyakorlás miként hatja át a mindennapokat, az álmokat, az alvást
és a halált.
A hangsúly ezért a spirituálison van, miáltal ez az írás kötôdik a Magasabb tudat (Højere
bevidsthed, Borgen 1983), és a Tudat felszabadítása (Bevidsthedens befrielse, Borgen 1991)
címû könyvekhez. Szakmailag nézve ez a három egyfajta trilógia, anélkül, hogy emiatt
szükséges lenne ismerni az elôzményeket ahhoz, hogy ezen utolsó mûvet elolvashassuk.
Nem szól önfejlesztésrôl, netán terápiáról, vagy énkibontásról. Ez persze nem azt jelenti, hogy
az említett három téma, megközelítés egyáltalán nem fontos. Sôt, egy biztonságos, józan
spirituális tréning folyamat alapfeltétele, - kiindulva a magam sokéves tapasztalatából – hogy
ezen a három területen az emberek kellôen meg és feloldottak, és kiegyensúlyozottak. Ezeket a
témákat úgy gondolom megfelelôen tárgyaltam más írásaimban.*

A cím, A MOST MENNYORSZÁGA, a megvalósított transzduális tudat jelenlétének, és

nyitottságának költôi megfogalmazása.
Sokféle képpen lehetünk jelen a mostban, aminthogy sokféle módon lehetünk távol is tôle.
Egy mindennapi tudatállapot, egy én, jelen is lehet, meg nem is. A leggyakoribb az, hogy az én
nincs teljesen jelen. Az elme gyakorta fogva van a múltban, vagy elveszett a jövôben. A
tudatforgalom szakadatlan, és az elme szabály szerint telve van emlékekkel, avagy aggódik,
tervezget, és vágyakozik. Amikor pedig a tudat végre jobban figyel az itt és mostra, akkor a
gondolatok, és kommentárok uralják az elmét avval kapcsolatban, ami éppen történik.
Azért mégis csak lehetséges jelen lenni a mostban. A figyelem a testi állapotra, és az érzések,
érzelmek áradatára irányul. Kifelé az érzékelés kapui nyitottak, és mindent regisztrálnak. Az én
pedig kész a kommunikációra, kifejezésre, a hallgatásra, vagy cselekvésre. Valahogy így lehet
leírni a mindennapi éntudatot, amikor helyén van egy itt és most szituációban. Ez egy
meglehetôsen éles, és intenzív helyzet.
Egy olyan ember viszont, aki sokat megélt, átment terápián, és önfejlesztésen, össze tudja magát
szedni a mostban, szintén teljesen helyben és jelen van, de egy sokkal szélesebb spektrumban.
Egy ilyen személy sokkal elmélyültebb, integráltabb, és jobban összhangban van a világgal, és
embertársaival, sokkal gazdagabban, és koncentráltabban, mint általában az emberek. Sokkal
teljesség irányultabb, de egyúttal éber, áttetszô jelenlét. Ez egy igazán kielégítô, a duzzadó
éberség, és a mindennel összefüggés állapota.
Végül azután itt van a transzduális tudat nyitott mostja. Ez itt egy minôségileg másmilyen
létezés, az egységtudat különleges perspektivájából nézve. Ez egy közel extatikus állapot és
beteljesülés. Fénylôn éber üdvözültség, miközben a tudat ellazult, oly módon, hogy nem
erôlködik megtartani az üdvözültséget, nem vágyakozik az extázisra, csak egyszerûen
áttetszôen nyitott. Csudálatos mennyei állapot. A transzduális jelenlét nyitott az égre, és ez a
mennyország itt van a Földön az éppen mostban.
Mester Eckehart ezt így fogalmazza:

„Most van, amikor Isten megteremti az elsô embert, és most van, amikor az utolsó ember
elpusztul, és amit mondok éppen most Istenben van, és nincs is semmi más, mint a most.”

Mester Tilopa:

„Ne kövesd a múltat

és ne hívd a jövôt

Ne gondolkozz a moston
és ne meditálj az eszeddel

Kerülj minden logikus gondolkodást

tudatodba lazulva teljesen.”

Egyik oka annak, hogy összeszedtem a bátorságomat még egy spirituális tudtapraxissal
foglalkozó könyvet írni, sok módon összefügg a Tudat megszabadítása (Bevidsthedens
Befrielse) meglepôen jó és lelkesítô fogadtatásával. No nem a széles nyilvávnosságot értve
ezalatt, hanem a számos egyént, akik meggyôzô módon magukévá tették e nehéz anyagot. Ez
nem kevésbé megmutatkozott több hosszabb elvonuláson is, ahol kisebb csoportokkal együtt
praktizáltuk a szótlan ima, és a kettôs irányultságú tudatállapot leírt formáit.
A tudat-tréning elôremutatóbb formáit csakis élô emberekkel együtt lehet kipróbálni élénk
konzultációk közepette. Lehet igazi inspirációt találni a könyvekben is, mindenek elôtt a praxis
belátásait, és impulzusait repetálni, de sajnos nem lehet olvasni a finom gyakorlati beállításokat,
egyedi árnyalatokat, és korrekciókat, amik alapvetôen fontosak, hogy ne álljunk le, vagy
tévedjünk el a tudat elképzelhetetlen gazdag útjai, és állapotai közepette. A pedagógia ezen
formája tapasztalataim szerint csak egy egzisztenciális, és felelôs, a teória és a praxis
kölcsönöségébe invesztált módon fejlôdhet ki.
Ez az írás sokféle módon azokra a tapasztalatokra épít, amik ebbôl a kölcsönösségbôl nôttek ki.
Ezért nagy köszönettel tartozom azoknak akik résztvettek a hosszú elvonulásokon. Csakis
ezekkel a különösen élô, és érdekes csoportokkal való együttmûködésben volt lehetséges
kifinomítani, korrigálni, és árnyalni az itt ismertetendô pedagógiát. Ezek a csoportok nagyon
különbözô emberekbôl álltak, de az közös volt bennük, hogy igen sok élettpasztalat, ’énkiélés’
volt mögöttük, keresztülmentek igen mélyen ható pszichoterápián, no és évek óta foglalkoztak
önfejlesztéssel, naponta gyakoroltak, meditáltak imádkoztak. Ráadásul legtöbbjük munkája is
emberekkel való foglalkozás (ápolók, pedagógusok, tanárok, pszichológusok, terapeuták),
vagyis munkájuk révén is mélyen benne gyökereznek, behorgonyzottak a társadalomba.
Szélesebb kollektív platformon újabban az is örömöt okozott, hogy egy német kiadó
jelentkezett, amely le kívánja fordíttatni, és kiadni a Magasabb Tudat (Højere Bevidsthed), és
a Tudat Felszabadítása (Bevidsthedens Befrielse) címû könyveket.
Ezért is merem remélni, hogy ez a kis kézikönyv képes inspirálni egyeseket spirituális
keresésükben, netán praxisukban is. Megkíséreltem az anyagot olyan formába önteni, ami
remélhetôleg felismeréshez vezet. Megppróbáltam elkerülni régi dicsô tanarak szóhasználatát,
és az egész tanárságot. De ugyanakkor igyekeztem hû maradni ahhoz, amit a múlt nagy
spirituális tanítóitól tanultam. Amennyiben valami sikeredett ebben az írásban az teljesen
tisztán a régi mestereknek köszönhetô. Ami pedig hibás, vagy nem tiszta az sajnos az én
rovásomra írandó.
A kézirat nyomtatásra elôkészítéséért ismét Neel-nek tartozom nagy köszönettel. Míg az
inspiráló érzékeny környezet megteremtéséért, amiben a tisztázó felkészítés történt Marianne-
t, nejemet illeti a köszönet.

1994 március.

I. A HOLDRA MUTATÓ ÚJJAK

AZ IMA ÉS A MEDITÁCIÓ CÉLJA

Az az alapterv, ami azt mozgatja, aki elmélyül az imába, és a meditációba sokféleképpen

karakterizálható.
Klasszikus leírása az, hogy amit ilyenkor az ember keres az egyesülés az istenivel.
Némileg haloványabban fogalmazva a spirituális vágyakozás, törekvés a végsô beteljesedés egy
nem egészen meghatározott formája után. A homályos határozatlanság oka az, hogy a
vágyakozó keresô a leggyakrabban egyáltalán nem ismeri azt az állapotot amit megcélzott
magának. A vágyakozás az elégedetlenségébôl fakad. Az elme sejti, hogy muszáj lennie
valaminek, ami beteljesülhet valamely mélyreható és végleges módon.

A mélyebb lelki, szellemi elégedettség villanásai, amiket a legtöbb ember megél túl rövidek, és
nem elég tiszták ahhoz, hogy pontosan kijelöljék a spirituális keresés célját.
Az istenivel egyesülés, avagy a végsô beteljesülés leggyakrabban mint egy tudatállapot íratik
le. A tudat ér saját esszenciájához mondják, avagy magához tér a tudat, ’realizálja’ [’Ford.’]
tenmagát pôre tisztaságában, fátyol nélkül, teljesen nyitottan.
A meztelen tudat egyenlô a megvilágosodott tudattal. Ami pedig a szeretet forrása.
A különféle leírások úgy is felfoghatóak, mint ugyanazon alaprealizáció aspektusainak sora.
Márpedig ez az, amit az ima és a meditáció el akar érni.
Az egymást kiegészítô ideiglenes leírásai a mélyebben nézve egyáltalán nem leírható
alaprealizációnak így néznek ki:

Egység az istenivel
A végsô beteljesülés
A tudat esszenciája
A pôre tudat
A megvilágosodott tudat
A szeretet forrása.

Az a sok ember, aki az idôk során elérte az alaprealizációt úgy tünik egyben egyetért. Az, amit
kerestek nem magukon kívül találták meg. Ìgy, vagy úgy megvolt már, amit az ember nem él
át, és ezért keresi.
Van aki azt éli meg, hogy elvesztett valami döntô fontosságú ’dolgot’, más meg, hogy soha
nem is volt meg neki, de mégis hiányolja.
Ha az igaz, hogy a megvilágosult tudatállapot mindenkié, a legátlagosabb embernek is sajátja,
akkor oly módon rejtett, hogy az átlagos tudat nem találja az ’utat’ ezen isteni tudatállapothoz.
Helybôl nem megvilágosodottnak éljük meg magunkat ugye, és egyáltalán nem, mint
beteljesedettek. Teoretikusan nézve a feladat akkor az, hogy felderítsük mibôl is áll a
megvilágosodott tudat kamuflázsa, ami megakadályozza, hogy közvetlenül felismerjük.
Praktikusan nézve pedig a feladat egy olyan pedagógia megfogalmazása, ami elsôsegítheti,
hogy a kincskeresô tudat megtalálja célját saját magában: a szeretet forrását.
Egy olyan ember, aki szenvedélyesen kutat az élet-lét értelme után, és szenved tôle, hogy nem
találja a megoldást a szegény emberhez hasonlít, aki nyomorúságos kunyhóban lakik, éhezik,
szenved, mert nem tudja, hogy a tûzhelye alatt egy arasznyira hatalmas aranykincs rejtôzik.
Imájában azért fohászkodik, hogy a rejtôzködô Isten megmutatkozzék a számára.
A meditációjában azért kutat a tudatában, hogy ráleljen a megvilágosodott tudatra az álcázás
alatt. A misztikusok, és a megvilágosodott tanító mesterek mind ugyanazt mondják: a
megvilágosodott tudat az ember saját szívének [és tudatának] mélyén lakik.
Mélységes elégedettségemre szolgál az a tény, hogy kivétel nélkül mindenkinek ugyanakkora
lehetôsége van megtalálni a kulcsot a végsô beteljesedéshez.

Ellenben mélyen igazságtalannak, és értelmetlennek tartanám, hogyha csak néhány

kiválasztott, vagy maroknyi tehetséges ember reménykedhetne a megvilágosodásban.
Gazdag, vagy szegény, tehetséges és tehetségtelen, jó vagy rossz, mi kedves mindannyian
tudatunk esszenciájában egyformán közel vagyunk az isteni egységtudathoz. A legtöbben
ugyan úgy élnek-halnak,, hogy nem lesz valós számukra a tudat esszenciája. Még mindig csak
egy relatív kisebbség, aki sokéves küszködés után eléri ezt az alaprealizációt.
Az isteni tréfa ebben az, hogy a különbség aközött, hogy a tudat ráismer-é saját esszenciájára,
avagy sem, szédítôen kicsi az alapvetô egyenlôségünkhöz képest: ahhoz képest, hogy ez az
esszencia mindig adott volt, és el nem veszthetô, attól függetlenül, hogy ezt felismerjük-é,
avagy sem.

A PÔRE TUDAT

A teljesen átlagos tudat rejti a megvilágosodott tudatot. Az a tudat amely éppen olvassa ezeket
a sorokat rejti a pôre tudatot. A mindennapi tudatunk be van öltözve és egy sor fátyol és
köpönyeg mögé rejtôzik. Ez a rejtettség fundamentális. Képletesen szólva a tudatunk olyan
mint a víz. Az átlagos víz oxigénbôl és brintbôl van. Az oxigén – no és a brint is – egy módon
rejtve vannak a vízben. Az oxigén gyúlékony, és a brint robbanásveszélyes. Mindkettô
légnemû. Kémiai összetettségükben H2O, mint víz, az alapösszetevôk a felismerhetetlenségig
rejtettek. A víz éppenséggel tûzoltásra is szolgál ugye. És az oxigén ilymódon – H.C. Ørstens
szavával – konstitutiv (alkotó, szerves, fontos, lényeges) része a tûznek.
Ha ezt a képet használjuk – és ez csak egy hasonlat, ezért nem teljesen igaz, és pontos –
mondhatjuk, hogy az átlagos tudat a vízhez hasonlít. A tudat ’alapanyaga’ – a maga
csupaszságában hasonlít az oxigénhez. Míg némelyik az alapvetô elmebéli és tudatfunkciók
közül a brinthez hasonlít. Amit e képpel illusztrálni kívánunk az, hogy a tudat esszenciája,
ennek ’alapanyaga’ döntô módon rejtett az átlagos, mindennapi tudatban. E rejtettség pedig
annak köszönhetô, hogy a csupasz tudat összeolvad más tudatfunkciókkal azon egységgé, ami
általános tudatként ismert és használt minden ember részérôl.
A következôkben vázolunk négy réteget, vagy aspektust, amelyek fundamentálisan
egybekötöttek a pôre, tiszta tudattal. Ez a „kémiai” kötöttség a csupasz tudat és a négy módosító
tudatfunkció között adja ki a mindenki által ismert hétköznapi tudatot, amely éppen
összetettségének ereje révén rejti el a pôre tudatot.
E négy réteget le lehetne írni más módon is, amint másként is fel lehetne osztani a
mondandónkat (lehetne 3, 5, netán 6 réteget venni).

1. Az elsô funkció a tudat, illetve az elme automatikus méricskélése, vagy viszonyulása a

dolgokhoz, amint állandóan igent, vagy nemet mond a saját tartalmait illetôen. Amint valami
megjelenik a tudatban az elme azonnal vagy elfogadással, vagy elutasítással reagál. Ez a
sajátosság, vagy funkció úgy néz ki igen mélyen beleszövôdött az ösztönhálózatba. Amikor egy
egér megpillant egy macskát azonnal elutasítással reagál, és elmenekül. Ha netán elfilozófálna
azon, hogy a macska baráti, avagy ellenséges-é, alighanem ez a mérlegelô gondolat lenne az
utolsó az egér életében.

Az azonnali tudás azt illetôen, hogy egy érzéki benyomás jót tesz-é, avagy káros, úgy tünik egy
evolúciós túlélési stratégiai húzás. Szükségszerû spontán, gyorsan megítélni, hogy ami
felbukkant (kívül, késôbb belül) jó, vagy káros.
A mindennapi tudatunk megállás nélkül használja ezt az automatikus beosztást és mérlegeli az
összes tudattartalmat, ami keresztüláramlik az elmén. Rögvest tudja, hogyha egy emlék
kellemes. Máris elmélyül ebben a kellemességben. Azonnal elutasíttatik minden fájdalom, a
kezünket elrántjuk a tûztôl, a gondolatot egy sokktól. Ez megítélô funkció az elsô fátyol a pôre
tudaton. Mert a tudat esszenciája, és ez az igenlés, tagadás automatikusan egybe kötött, ezért
elrejti a meztelen tudatot.
Pedagógiailag lehetséges azon munkálkodni, hogy elválasszuk ezt a kettôt (a pôre tudatot, és
az ítélkezést) avval, hogy azt gyakoroljuk, amit semleges megfigyelésnek hívhatunk.
A neutralitás hagyja a tudat, az elme tartalmait szabadon áramlani, anélkül, hogy megítélné,
vagy prioritálna, anélkül, hogy igen, vagy nemet mondana bármire. Csak üldögélni nyugodtan,
és újra, és újra gyakorolni a semlegességet mindavval kapcsolatban, ami felbukkan.
Valójában a tréning abból áll, hogy ismételten felfedezzük amint már megint régen igent, vagy
nemet mondtunk valamire. Ezt a tényt tudatosítjuk, és határozottan, és ismételten kiemelkedünk
ebbôl az automatikusan máris leszögezett ítélkezésbôl.
Begyakoroljuk, hogy csupán tanúi legyünk a tudatáramlásnak. A semleges megfigyelésnek
olyannak kell lennie, mint egy tükörnek: a tükör megvesztegethetetlen, mindegy neki, hogy
szépséget, vagy szörnyeteget, Rómeót, vagy Júliát, ördögöt, vagy angyalt tükröz.
A semleges megfigyelés az elektrolízis, a pôre tudat, és az ösztönös ítélkezés kémiai
kapcsolódásának elválasztása.

2. A tudat esszenciája összeolvadt egy komplex funkciócsoporttal. Az elsô ezek közül az

ítélkezés. A neutrális vizsgálódás begyakorlásával eltávolítjuk ezt az elsô fedô réteget. Vagyis
a funkciókomplexum elsô elemét lebontjuk.
A következô réteg, avagy komponens a fókuszáló képesség. A közönséges tudat nagyjából
mindíg fókuszált. A figyelem mindig valamin kotlik, egy hangon, egy képen, valamely bensô
érzékelésen, egy gondolaton, stb.
A közönséges tudat valójában azt hiszi, hogy a tudat egyszerûen a fókuszálás.
De a mélyebb tapasztalás, és gyakorlás szerint ez nem korrekt.
Amint a pôre tudat nem ítélkezik, az esszenciális tudat nem fókuszált.
A közönséges tudat ellenben igent mond és nemet, és általában fókuszált valamire. A pôre tudat
többek között e két funkció mögé bújva rejtôzik. A fókuszálás felosztja az elôálló
tudattartalmakat valamely elôtérben álló figurára és a háttérre. A figyelmünk kiemel. Ez kerül
a fókuszba. A tudatnak van egy gyújtópontja mondhatni.
Ha valaki megvizsgálja a saját tudatát felfedezheti, hogy az úgynevezett figyelmetlenség
mélyebben nézve szintén fókuszálás. Csak éppen lazább, vagy könnyedébb, mint a teljes
figyelem éles fókusza.
A fókuszálás egyfajta automatikus kiválasztás. A tudat szinte mindig valamin ’pihen’. Ez a
valami pedig éppenséggel kiemelt a háttér haloványabb sokféleségébôl.
A tréning abból áll, hogy elválasztjuk a fókuszált tudatot – magát a fókuszálást – az
esszenciálisan defókuszált tudattól.
Minél többet gyakorolja az ember a semleges megfigyelést, annál könyebben éri el a tudat
nyitott, defókuszált létmódját. A tréning azonos, mint a semleges megfigyelésnél, de
kiegészítve egy laza, lebegô defókuszálással. A tudat nem lesz álmos, unatkozó, vagy életlen.
Tiszta és éber, tükrözô, és ezért lebegô, nyitott és laza. Ez egy inkluzív tudatállapot. Nem
kikapcsolt, vagy exkluzív. Ha azt a tudatállapotot hívjuk semleges megfigyelônek, amely
leszerelte az automatikus értékelését, akkor azt az elmélyülést, aminek szintén ez a leszerelés a
célja, hívhatjuk súlytalan éberségnek. Ez sokkal inkluzívabb, lazább és nyitottabb, mint a
semleges megfigyelés.
A nyitottság ereje folytán ez a gyakorlás közelít a kettôs irányultságú tudatállapothoz. Ami azt
jelenti, hogy a tudat nem téveszti szem elôl a szubjektumot sem. Emlékszik az elgondolóra,
amikor egy gondolatot vizsgál. Figyeli a figyelôt a figyelés közepette. Ez a kettôs irányultság
rányílik a tudat forrására.
A semleges megfigyelés és nem-fókuszálás lebontja a tudat hipnotikus kötôdését a tárgyi
pólushoz. Amikor a tükrözô, defókuszált gyakorlás elér egy bizonyos stabilitást, a
tudatelmélyülés teljes atmoszférája mmegváltozik, és a néma ima is karaktert vált.
Egész egyszerûen az ember szive, és tudata kivirágzik. A közönséges tudat tárgyvilága, és
élményvilága mögött szinte észrevétlenül elôtérbe kerül valamely nyitott érzékenység. A
mérlegelés, és fókuszálás, mint falevelek, amelyek amikor lehullanak helyet adnak valamely
teljesen más fajta szirmoknak: csendesség, nyíltság, érzékenység. És a szív és tudat esszenciája
mint fénylô illat terjed szét az ember közvetítésével. Olyan illat, amely már sejtelmében is
együttérzést és barátságot hordoz, ami minden igaz spiritualitás védjegye.

3. A tudat következô megjelenési formája a cselekvés. Ami mélyen összekötött magával a

tudattal. Az aktivitás pedig elfátyolozza a pôre tudatot, ami maga a nyugalom. Az elme és a
tudat állandóan aktív. Gondolatok, érzelmek, érzékelések, események. A tudatnak mindig
nyomja valami az elméjét. [Sic!:] Ami változtat, tervez, emlékszik, képeket futtat. A tudat és
az elme nyugtalan, avagy kreatív nyüzsgése olyannyira fogós, hogy csak kevés embernek van
spontán tapasztalata arról, hogy az elme képes abszolút nyugalomra is, anélkül, hogy elaludna,
vagy elájulna.
Az eddig említett tudat funkciók alap jellemzôi, a mérlegelés, fókuszálás és aktivitás
kölcsönösen kapcsolatban vannak. Ezért nehéz eldönteni, melyik funkció az, ami a
legkönnyebben hagyja magát elválasztani magától a tudattól.
A fókuszálás ugye egyfajta automatikus, avagy önindított választás, és így aktivitás. A
mérlegelés is választás és aktivitás. A gyakorlat kimutatta, hogy ajánlott a semleges vizsgálódás
tréningjével kezdeni annak érdekében, hogy leválasszuk, lebontsuk a mérlegelô elfogadással,
vagy elutasítással való azonosulást.
A szótlan ima, és tudatelmélyülés mutatja, hogy a következô, ami hagyja magát leválasztani és
konrollálni a fókuszálás hajlama. A tapasztalat éppígy kimutatja, hogy éberen és lazán
tréningezni a tudat leválasztását minden aktivitásról igen nehéz, és talán a legmélyebb
beavatkozás az eddig megnevezett három összefüggô funkció mûködésébe.
A feladat realizálni, hogy a tudat maga, a pôre esszencia nem azonos az aktivitással és
mozgással. A tréning – a semleges megfigyelés állapotában, ami nyitott a választás nélküli
éberségbe – feladni minden cselekvést.
A gyakorlás – a szótlan ima és a tudatelmélyítés formája – elnyugodott, nem feszült, és békén
hagyja a tudatot a nem-cselekvés állapotában.

A közönséges tudat a pôre tudat és egy sor komplex funkció egybeolvadva. Éppen ez az
összetettség amiben a tudat esszenciája rejtôzik. Beöltözve, és elfátyolozva az alapfunkciók
által: mérlegelés, fókuszálás és aktivitás.
A semleges megfigyelés az a tréning, ami azon munkálkodik, hogy elválassza és leszerelje a
pôre tudatot a mérlegeléssel, elfogadástól és elutasítástól való automatikus azonosulástól.
A semleges megfigyelés levetkôzi a tudat mérlegelés funkcióját.
A nem válogató éberség leszereli a fókuszfunkcióval való automatikus azonosulás kényszerét.
A válogatás nélküli éberség révén a tudat levetkôzi a fókuszfunkció kényszerét.
Imígyen lesz a tudat a szótlan ima és tudatelmélyülés gyakorlata folytán egyre nyitottabb és
pôrébb, és egyre kevésbé nyugtalan és nyüzsgô.
Az imában és meditációban közeledik a tudat a pôre tudat, maga az esszencia realizációjához,
az emberi tudat és lény legbennsô szivéhez.

4. A negyedik, és ebben a sorban utolsó funkció a nyelv. A tudat elválaszthatatlanul kötôdik a

nyelvhez. Megnevezi és formát ad mondhatni automatikusan minden tartalmának. Amikor az
ember sétál a tengerparton és a távolban feltûnik egy pont, vagy valami, azonnal próbálja
dekódolni az egyelôre meghatározatlan ismeretlent. Hajó lehet? Vagy egy ember, aki a strandon
üldögél? Vörös színû? Hosszúkás? Mindent, ami a tudathoz közelít kívülrôl az érzékeken
keresztül, vagy belülrôl, a belsô érzékelés révén, felbukkan a tudattalanból, avagy az intuíció
horizontján megpróbálja spontán kibontani, megérteni, leírni, navigálni. Minden újat is
megkísérel megnevezni az ismertek alapján.
A közönséges tudat ezen aspektusa éppoly elemi és ismert, mint az elôzôekben vázolt három
aspektus. Mindenki tapasztalta. Egészen egyszerû. Ha netán bonyolultnak tünik az az író hibája.
A valóság napi tudtarutinjában mindez teljesen magától értetôdô.
Az elme igent vagy nemet mond a tartalmaira. Elfogadja a kellemest, próbálja elutasítani, vagy
elfelejteni a kellemetlent. Mindig van valami a gyújtópontjában. A figyelem olyan, mint egy
rúdelemlámpa fénye, azt világítja meg, amire irányítjuk. Vagyis: fókuszált.
És mindig mozog valami az elmében. Gondolatok, tervek, asszociációk folyamatos forgalma.
Örök áramlás. Az elme aktivitás.
Valamint nyelvi. Szavakban, vagy képi nyelven, szimbólikusan, netán nevek és formák
gondolatvillanásaiban.
Mindez remélhetôleg rögvest felismerhetô mindenki számára.
A szótlan ima, és a meditatív tudati elmélyülés nem kevesebbet, mint a tudat ’isteni’
esszenciáját célozza, próbálja feltárni, megtalálni. Miközben a közönséges tudat elfátyolozza
ezt a pôre tudatot, az elemi és életfontosságú alapfunkcióival.
Az ima és a meditáció tréning, egy processzus, ami levetkôzteti a tudatot. Lépésenként
mélyebben és még mélyebben engedi el az ismert funkcióit, anélkül, hogy a gyakorló elaludna.
A tudat felfedezi, hogy képes semlegesen tükrözni. Nem mond se nemet, se igent. Semmi
elfojtás. Semmi invitáció.
Elmélyülés saját esszenciája irányába a nem-fókuszálás révén. Laza, nyitott, éber, és tiszta.
A tudat és az elme felfedezi, hogyha nem avatkozik közbe, nem tesz semmit az ellazulás során,
áttetszôvé és nyugodttá lesz.
Mint a szennyes víz esetében. Nem lehet kavarással megtisztítani. De ha békén hagyjuk, egy
idö után leülepszik a szenny, és áttetszôvé válik a víz.
Az utolsó aspektus a nyelv. Szokatlan az elme számára, hogy ne nevezze meg az ismeretlent,
hanem hagyja úgy, amint van. Elôször meg kell tapasztalnia, hogy milyen erôs is hajlama a
névadásra, bármi is bukkanjon fel. Ez történik masszívan és közvetlenül. Ráadásul a kulisszák
mögött. Mielôtt egyáltalán megfontolhatná, máris kinevez, ravaszul és finoman. Az ember úgy
formálgat és ’nevez, ahogy lélegzik.

Ennek az egész tréning folyamatnak az irányultsága a tudat esszenciája, illetve forrása. Nem
valamely tárgy, vagy élmény. Nem mérlegelés árán. Nem a fókuszálás révén. A meditáció sem
cselekvés, se nem nyelvi. A szótalan ima olyan, mintha háton úszva lebegnénk a végtelenben
Istenhez. Távol az igenléstôl, vagy valami nemtôl. Távol a fókuszálástól. Semmi cselekvés és
semmi nyelviség. A tudati elmélyülés leírása során használunk útmutatókat, de ezek nem a cél,
csak azt mutatják mirôl kell lemondanunk.
Az elfogadás és elutasítás segítségével jelölünk, de oly módon, hogy egyforma távolságot
tartunk mindkettôtôl. Mindkét bólyától elúszunk. Sem igen, se nem semminek.
A hipnózisról pedig a [nem-] fókuszáláson keresztül mondunk le. És nem esünk az ellenkezô
végletbe, vagyis nem alszunk el, ami ugye egy defókuszált tudatállapot.
Feladunk minden szerkesztgetést, és irányítást, minden beavatkozást és cselekvést. Az utolsó,
amit feladunk a szótlan ima, avagy a medutatív elmélyülés cselekedete.
És végre elengedjük a nyelvet.
Ez a folyamat vezet a nyitottságba. Minden új. Névtelen. Formátlan. A tudat éber, a szív nyitott,
és e kettô egy.

A szótlan ima, és a tudat meditatív elmélyülése avval kezdôdik, hogy a semleges megfigyelést
gyakoroljuk. Ez pedig idôbe kerül.Mindenki megteheti, de gyakorlást és idôt követel. Talán 1-
2 óra naponta úgy 5-10 évig.
A tükrözô megfigyelés, ami nem mond se igent, se nemet idôvel kimûveli magát nem-választó
éberséggé.
A kettôs irányultság egyre nyilvánvalóbbá válik. Az egyik irány a közönséges tudat módja és
irányultsága: mérlegelés, fókuszálás, nyelviség és aktivitás.
A másik irány a tudat pôre esszenciáját célozza. A kettôs irányultság a nyitottság egyik
megfogalmazása.
A nyitottság, mint ima és meditáció fenntartás nélküli befogadáshoz (inkluzivitás) vezet. Ez
egy egzisztenciális alapállás, amely az isteni elfogadást gyakorolja – minden kapcsolatban,
legyen az kedvezô, vagy szenvedésteljes. A nyitottságban az én elengedi méricskélô
véleményezéseit. ’Ez jó nekem.’ ’Ez rossz nekem.’ Az én létalapja, és felfogása felfüggesztetik
az isteni dimenzió egyenértékûségében. ’Minden Istentôl jön’, nem csak a szép és jó, hanem a
rettenetes is.
Az ima, és a tudati elmélyülés gyakorlata a semleges megfigyelés, és nem válogató éberség
révén vezet a mindent egyöntetûségében felfogó nyitottsághoz. Ami pedig közvetlenül az
ember esszenciájához visz, az isteni forráshoz, ami a tudat legbennsô szívterébôl ered.
A tudat pôre esszenciájának realizálása a beteljesülés. Innen ered a legédesebb együttérzés.
Valamint a megérkezés az ’édes otthonba’ érzése.
Az ember szellemi sóvárgásában felismerhetô a meggyôzôdés, hogy a kozmosz minden egyes
embernek lehetôséget ad erre a realizációra.

Elkerülendô a lehetséges félreértéseket a fenti négy pont sémáját tekintve talán jót tesz, ha
kommentáljuk a szerkezetét.
A négy funkció-alapaspektus, és a tudat ezekkel azonosuló automatizmusát blokkoló gyakorlás
sémája így nézett ki:

1. Mérlegesés (elfogadás/elutasítás) – semleges megfigyelés.

2. Fókuszálás – válogatás néküli éberség (defókuszálás).
3. Aktivitás – nem-cselekvés.
4. Nyelviség – nyelvtelenség (transznyelviség).

Az lehet a benyomásunk, hogy itt egy kétpólusú modellrôl van szó, vagy kettôs irányultságról,
egy amelyik a világba vezet (mérlegelés, fókuszálás, aktivitás, nyelviség – samsara), a másik
pedig kivezet ebbôl, egészen az isteni szintig (semleges megfigyelés, defókuszálás, stb –
nirvána).
Azonban nem ezt igyekszünk elérni. Egy ilyen poláris, dualisztikus modell éppenhogy a
mintapéldája a közönséges tudat válogatós, fokuszált használatának.
A transzcendens – a pôre tudat realizációja – éppenséggel egyenlô távolságra van mindkét
pólustól, vagy másképpen: a séma, a leírás mindkét oldala teljesen érvényes kifejezése a
nonduális pôre tudatnak.
Amint a tenger sem ’tengerebb’ a hullámaival, mint a sima, csendes víztükrével, imígyen maga
a tudat sincs tenmagához közelebb a semleges megfigyeléssel, vagy kettôs irányultságában,
mint fókuszálva, és válogatva. Általában, ’normális esetben’ nem lehetséges csak úgy, direkte
realizálni a nonduális tudatot a fókuszált, válogató, aktív nyelvi állapotából. Elôször jön a lassú
folyamat a szótlan imával, és meditatív tudati elmélyüléssel sok éven át, és különbözô
lépésekben, ami lehetôvé teszi a gyakorlatban, hogy ez a realizáció kivirágozzék és
megérlelôdjön.
Az isteni nincs közelebb az elcsendesült kettôs irányultságban, mint az elfoglalt mindennapi,
fókuszált tudatban. De ugyancsak valószínûtlen, hogy a nyüzsgô, fókuszált, nyughatatlan elme
csak úgy felébredjen. Sokkal valószínûbb, hogy a csendes, gyakorlott, nyitott tudat, netán némi,
de döntô segítséggel a magasságokból ébred föl a nonduális realizácóra. A kozmosz mondhatni
nem tud hatni az elfoglalt, aktív tudatra.
Van még egy, utolsó gátja a szótlan ima, és meditatív bennsôség leírásának. A dolog
természetébôl fakadóan ez az akadály mély gyökerekkel bír, és elsôsorban a nonduálisra
irányuló tudattréning szubsztanciáját illetô kommunikációs nehézségekhez köthetô.
Az ember ugyebár a nyelvet próbálja használni olyasminek a leírására, ami éppenséggel
leírhatatlan. Megkísérelünk szóban, képben, szimbólumban bemutatni egy megközelítést,
hozzáállást, ami túl van mindezeken.
Ez olyan, mint megkérni egy embert, hogy egy vidámpark torzító tükör labirintusában találja
meg a tudat igazi arcát. Amikor a keresô bent bolyong természetesen azt a tükröt keresi a sok
torz között, ami képes megmutatni az igazi csupasz arcát. De a keresés éppenséggel egy álruha.
A keresô képletesen szólva, de szörnyen pontosan egy olyan ’burkot’ visel magán, ami beborítja
teljesen, és csak két kicsiny szemnyíláson kukucskálhat ki. A burkon NAGY BETÛKKEL, és
csinos szimbólumokkal az áll, hogy: keresni sóvárgás. És mit láthat a keresésbe öltözött ember
a tükörben? Hát álruháját: a saját keresését.
Bizony, maga az, ami az imádkozót és meditálót a tükrök elé állítja, hogy kiválassza az igazit,
ez több extra álcát jelent, amit magára vesz. Az elsôn az áll, hogy: választás. A másodikon az,
hogy: fókuszálás. A harmadikon pedig, hogy: aktivitás. Nem is láthat az ember mást, mint
éppen ezeket az álruhákat. A választó találkozik a választással. Aki összeszedte magát az
összeszedést látja a tükörben. Aki pedig aktív, imádkozik, és gyakorol az a tükörben az ima és
gyakorlás aktivitásával találkozik.
Milyen módon leírható valamely nyelven, hogy az embernek nyelvhasználat, fókuszálás, és
választás nélkül kell belépnie a mágikus, de igaz tükörlabirintusba?
Kierkegaard felfigyelt erre a tipikus közlésproblematikára. (Befejezett Tudománytalan Utóirat)
Amire itt szükség van, azt indirekt közlésnek nevezte. Ha például azt az igazságot kívánja
közölni az ember, hogy a szellem felfedezése mély és erôs, szeretetteli érzést kíván, akkor nem
igazán segít, ha ezt közvetlenül, nyíltan leírjuk, vagy közöljük. Lehet úgy hat, hogy a többi ezt
fel tudja mondani, megtanulja kívüklrôl. De a közlés értelme éppenséggel az lenne, hogy a
többieket az egzisztenciális bennsôséghez vezesse. Az ilyen egzisztenciális kijelentés ezért csak
– Kierkegaard szerint – szókratikusan közlendô, vagyis: indirekte.

A paradoxonnal az ember megkísérli – kénytelen ugye – leírni a tudat esszenciáját nyelvileg,

mint valamely technika eredményét. Ám a tudat esszenciája nyelvtelen, nem valami technika,
és semmilyen technikával el nem érhetô.
A különbség az önfejlesztés, és a szótlan ima, valamint a meditatív elmélyülés között
hasonlítható két, különbözô típusú hajóhoz. Az önfejlesztés egy szénkazános fából épített
gôzhajóhoz hasonlít. Evvel körbehajózva országról országra, kikötôtôl kitkötôre új és új
élmények várnak, miközben minden kikötôben újabb szénadagot is kap a hajó.
Az ima és a meditáció igazi spirituális tanulási folyamatként értve szintén egy fa hajóban
’játszódik’ le. Szintén gôzhajó, de fafûtésû. Az utazás pedig a végtelen tengerre-óceánra visz,
úgyhogy csak egy bizonyos mennyíségû tüzelôanyagot vihet magával. Végülis – a végtelen víz
’kellôs közepén’ – az ember kénytelen elkezdeni magával a hajó faanyagával fûteni.
Természetesen kezdve a könnyebben nélkülôzhetô palánk faanyagával, de hamarosan kiderül,
hogy az utazás elhúzódik, ezért egyre fontosabb farészek is lebontásra kerülnek. Azon a napon,
amikor nincs több fa, ami fenntartaná a hajót a vizen, a tudat nyitott, kettôs irányultságú, és
nagyon közel van a transzcendencia lehetôsége.
Abban a pillanatban, amikor az utolsó deszka tûzre kerül, sehol föld a láthatáron, amikor
visszafordulni már régen lehetetlen, a hajó süllyedni kezd, éppen ebben a pillanatban a
legnagyobb az esély a felébredésre.
Ha pedig nem fullad a tengerbe, hanem felébred, akkor képletesen szólva e realizációs
pillanatban az ember belátja, hogy soha nem volt semmilyen hajó, semmi kazán, semmi tenger
és utazás. Végig a maga ’isteni’ esszeciájában idôzött, mindig is abban volt, és soha nem is
tudja elveszíteni.

Az önfejlesztés abból áll, hogy az ember kibomlik, és integrálja, kiegyensúlyozza az

élôvilággal, a többi emberrel és a bolygóval való összetartozását.
A spirituális fejlôdés visoznt az én és a személyiseg feladása, elengedése. Lemondás az
élményekrôl és az identitásról. Az egységtudat ára maga az ego. A személyiség érzetet pedig
felváltja az együttérzés, a mindenkivel való egybetartozás.

ALVÁSBA MERÜLNI

Az elôzôekben úgy vázoltuk a meditációt, mint életreszóló folyamatot a tudat esszenciájának

megvalósítására. A leírást egy sor állapotra osztottuk fel, amiken keresztül az általános tudat
egy életen át tartó gyakorlás révén lassan közeledik ahhoz, hogy realizálja a saját bensô
lényegét. Az állapotok a következôk:

Semleges megfigyelés
Nem válogató éberség
Nem-cselekvés, mint kétirányú nyitottság
Nyelven túliság
A tudat nem-kettôs esszenciájának megvalósulása
A gyakorlási lépcsôket a napi tudat általánosan ismert, és alapvetôen jellemzô funkcióihoz
képest karakterizáltuk. Ezt az utat és ezeket a lépcsôket különbözô módokon felvázolták a
misztikusok és a különféle tradíciók spirituális tanítómesterei újra és újra az idôk során.
Ugyanis ha egy ember tényleg elkezd egy egzisztenciális átalakulást a meditáció segítségével,
és van egy megfelelô, kompetens útmutatója, lehetôleg egy élô mester személyében, akkor
minden türelmes gyakorló éveken belül (5-20 év), a napi gyakorlása révén (1-3 óra) maga is át
fogja élni a fenti fázisokat és átváltozásokat a szivében és tudatában.
E munkának az alapja, amint a bevezetôben említettük a megfelelô, árnyalt én-kiélés, és egy
alapos terápiás integrációs folyamat, lehetôleg valamely okos és széleskörû önfejlesztô
menettel együtt.
Az ember jogosan feltételezheti, hogy ezek a lépcsôk és az ezeknek megfelelô tudatállapotok
csak kevés ember számára válnak igazi tapasztalattá.
Egy módon ez természtesen korrekt is, míg másfelôl nézve egyáltalán nem így áll a dolog.
Ugyanis egészen pontosan fogalmazva kijelenthetjük, hogy minden ember minimum egy
alkalommal huszonnégy óránként ‘végigjárja’ a fenti lépcsôket.
Mindannyiszor amikor alvásba merülünk a tudat keresztülmegy a vázolt állapotokon, mígnem
a mély alvásban megérkezik – ugyan tudattalanul – a nem-kettôs tudatállapotba.
A spirituális tanítók idôtlen idôk óta tisztában voltak evvel. Már az Upanisádokban
megtalálható a princípium leírása: a megvilágosodott nem-kettôs állapot rokon a mély
álomtalan alvással. Ha egy ember teljesen éber, miközben a csupasz éber tudatosságon kívül
minden más funkciója alszik, akkor megvilágosodott állapotban van.

A következôkben az alvásba merülés minden lépcsôjét részletesen, árnyaltan leírjuk, és

összehasonlítjuk a meditatív tudatelmélyüléssel.
A megértéshez fontos tisztában lenni avval, hogy két párhuzamos folyamat zajlik, amikor az
ember alvásba merül. Az egyik az, hogy a tudat tompulni kezd. Ébersége lassan ‘lecsavarodik’.
A párhuzamos folyamatban pedig a tudat levetkôzi hétköznapi funkcióit miközben közeledik a
csupasz tudatállapothoz.
Ez a két processzus rettenesen erôsen össze van kötve. Úgy egymásba vannak szövôdve, hogy
valamely elválasztás csak sok éves tréning révén lehetséges. Úgy nézem, hogy gyakorlatilag
csak olyan valakinek van esélye egzisztenciálisan és konkrétan megtapasztalni a tudat alvásba
merülésének különféle lépcsôit és ezek árnyalatait, aki élethosszan gyakorolta a meditációt.
Amúgy viszont némi türelemmel az ember egész jól tudja követni az elsô fázisokat, ha a leírás
elég világos a számára.
Az alvásba merülés elsô feltétele, hogy ellazul a test és az elme. Ha a test feszült, vagy az elme
még mindíg a harcmezôn tartózkodik, akkor lehetetlen elaludni. Ugyanez érvényes a
meditációra is. Az elsô, alapvetô lépcsô az, hogy a test feszültség nélkül, lazán üldögél
(Technikailag ugyan ez az izomzat feszültségi egyensúlyáról szól. De esetünkben az is elég, ha
egyszerûen kijelentjük: a testnek és elmének ellazultnak kell lennie a meditációhoz).
A test most nyugalomban van, ellazultan hever, és elaludni készül.

Az elsô, amibe a tudat mintegy belecsúszik éppenséggel a semleges megfigyelés állapota. Az

elme elereszti azokat a pontokat, amik a legtöbb energiát lekötötték. Ha tovább tervezgetem a
nyaralásomat, vagy megmaradok az aggodalmamnál valami problémát illetôen akkor nagyon
nehezen alszom el. Ez valami teljesen banális tapasztalat és mindenki ismeri. Az elmének el
kell engednie minden kötôdését és gondját-baját. Még ha a test fájna is valahol, egy pillanatban
mégis sikerül az elmének, a tudatnak megszabadulnia ettôl a fókuszolástól is. De ha az elme
ragaszkodik valamely tartalmához (egy gondolat, egy emlék, egy terv) elfogadja a jelenlétét,
igent mond rá, akkor az alvásfolyamat el sem kezdôdhet. Ugyanígy, ha a tudat valami nem ellen
harcol, egy problémával, valamely aggodalommal, az alvásfolyamat akkor is megzavarodik.
A legtöbb ember alig gondol evvel. Talán egyáltalán nem is érzi ezt; de ha kicsit is emlékszik,
és ha megvizsgálja elalvási folyamatát közelebbrôl fel fogja fedezni milyen hihetetlen
állapotokra képes a tudat: el tudja engedni az igent és a nemet, képes feladni a probléma
boncolgatást, és lemond a cselekvésrôl. Lassan, miközben alvásba merül elveszti minden
érdeklôdését a saját tartalma iránt.
Amint említettük két dolog történik egyszerre: lecsökken a tudásfény, és a tudat ‘levetkôzik’.
Minél inkább leveti a tudat az alapfunkcióit annál inkább csökken a fény és az ébrenlét.
Na ez az, ami a meditáció alatt nem történik meg. Az éberség egyáltalán nem csökken miközben
a tudat levetkôzi alapfunkcióit.
Az elalvás elsô két, mindenki által ismert lépcsôje tehát: az elme és a test ellazulása. Az elme
és a tudat tartalmai iránti elkötelezettség feladása.
Ez a neutrális figyelem állapota.

A következô lépcsô pedig a nem válogató, nem fókuszált tudati állapot.

Talán többen felismerik a következô tapasztalatot. Az ember kezd alvásba merülni, de még nem
alszik. Hangot hall. Egy ajtó csapódott be? Kutyaugatás? Valaki szólít? A telefon csengett?
Az ember ébredezni kezd, és rájön, hogy a kicsi gyerek hívta.
Az az állapot amiben a tudat ilyenkor van, amikor a hangot még tudja regisztrálni, de nem képes
azonosítani pontosan megfelel a meditáció válogatás nélküli, nem fókuszált tudatállapotának.
Teljesen azonosak. A tudat annyira elengedte a fókuszkényszert, hogy az amúgy igencsak
különbözô érzékelés és tartalom kezd eggyé válni. Nincs különbség a kutyaugatás, a becsapódó
ajtó, és valaki hívása között. Csak hangok lettek belôlük. A tiszta fókuszálásnak,
megkülönböztetésnek és választásnak köszönhetô árnyaltság leredukált és retusáló.

Innentôl kezdve viszont aligha általánosan ismert az alvási folyamat következô lépcsôje.
A testi és elmebeli ellazultság, az elkötelezettség feladása és a lazuló fókusz nyomán a tudat
keresztül ’ereszkedik’ az aktivitás funkciókon. A mindent elöntô inaktivitás érzése (fáradtság,
elpihenés, ellazulás) lesz az uralkodó. Ebben az inaktivitásban nyílik meg a tudat a forrása felé.
A külvilág, a testi organizmus, és az elme világa mostmár olyannyira távoli és oly kevéssé
libido megszállott, hogy a tudat átesik ezen a kinyíláson a forrásába. Ez maga az alvásba
merülés pillanata. A másodperc töredékébe kerül csak. Míg a korábbi stádiumok (ellazulás –
semleges figyelem – fókuszlazulás) percekig, netán órákig is tarthat, maga az elmerülés
pillanatnyi. Amikor pedig ez megtörténik a tudat duplairányultságú [egyformán távol és közel
a szokásos szubjektum-objektum irányultságtól-hoz] vagyis nyitott a saját csupasz
esszenciájára. Olykor úgy éli meg az ember ezt a rányílást mint egy borzongató zuhanást,
amibôl megrendülten riad fel újra.

A mély alvás, az utolsó lépcsô, a nem-kettôs állapotnak felel meg. Azonban sajnálatosan
ekkorra a tudatfény abszolút kikapcsol. Már az inaktivitás fázisai alatt, no és az elmerülés
pillanatában általában a tudat ébersége teljesen kialszik.
Szerintem van valami megható abban, hogy mind között a legáltalánosabb dolog, az alvásba
merülés mutatja meg azt az utat, amin a teljesen általános, átlagos tudatnak végig kell mennie,
hogy ’realizálhassa’ tenmaga isteni és megvilágosodott esszenciáját.
Érthetô, hogy a mély, álomtalan alvás miért is olyan gyógyító. Azért mert a valóságban ez a
teljesség boldogságos állapota. Ugyanaz, mint a megvilágosodott állapota. Az alvó ugyan nem
tudja ezt az alvás alatt. Ez az egyetlen különbség.
De az az ember, aki tudatosan végig tudja járni azt az utat, amit mindenki végigjár elalvása
közben közelebbi és mélyebb rokonságot fog érezni mindenki mással kapcsolatban is. Ez a
rokonság az öröm érzése azért, mert a kozmosz mindenki számára egyformán lehetôvé tette ezt
a tapasztalatot. De ez együttérzés avval a kielégítetlen sóvárgással és szenvedéssel kapcsolatban
is, ami abból adódik, hogy a legtöbben nem képesek tudatosan elérni az isteni forrást.

Amikor valaki mély álomtalan alvásba merült nem a saját identitásában idôzik. Az alvó ember
elfelejti a nevét, és semmit nem tud magáról. Ugyanezen a módon vetkôzi le a tudat az énnel,
és a bôvített személyiséggel való azonosulását, amikor a meditációs folyamat során átmegy a
dupla irányultság nyitottságán, majd a fogalom nélküliségen keresztül a nem kettôs esszenciába
merül. Az identitás ezen felfüggesztése ugyan nem tartós. De ettôl még nem kevésbé provokáló.
Amilyen hosszan, vagy röviden a tudat a megvalósulás-a állapotában van addig az identitás
iránti érdeklôdés és elkötelezettség föl van függesztve.
A mély álomtalan alvás pre-tudatos és pre-duális. A realizáció nem duális éber állapota transz-
duális, és túl van az általános tudatosság funkcionális szféráin.
A mély alvás állapota nagyjából egészébôl zárt a külvilág, a testi és elmebéli belvilág felé. Az
éber nonduális állapot nyitott a külvilágra, a testre és a belvilágra is, noha ez a három tartomány
nem úgy határolódik el, és nem is úgy definiálódik mint amit az általános tudat él át.
A pre-duális állapotban az ember alszik.
A transz-duálisban teljesen éber.
Ez ugyanaz az út, és ugyanazok az ajtók, amik az általános tudatot a mélyalvásba, vagy a
megvilágosodott állapotba vezetik.
Micsoda felszabadító egyenlôség, hogy a legmagasabb jóba érkezés megadatott minden
embernek; és milyen csudálatos bôség, hogy minden ember, és igen, minden egyes lény alvásba
merülése során, rádásul minden huszonnégy órában végigvezettetik a mélyére
tekintve általában szenvedô átlagos tudatállapottól az abszolút megelédedettségig.
Nem egy figyelemreméltó poén, hogy a kozmosz a legértékesebb ajándékot a legáltalánosabbba
rejtette, a legnévtelenebbe, amit csak el lehet képzelni, éppenséggel az elalvási folyamatba?

A szellemi nem valamely tehetség, netán egy elit privilégiuma; a szellemi mindannyiunkké
ugyanolyan mértékben. Talán éppen ez az általános, anonym kvalitás teszi oly nehézzé a
spiritualitás realizálását. Ami nem vezet egy még inkább ragyogó énhez. Nem vezet valamely
eredeti személyiséghez, vagy zseniális kreativitáshoz. A spirituális élet az örömhöz vezet, mert
rányit a hálára. No és együttérzéshez is vezet, mert rányit az együvétartozás élményére, úgy az
egyes emberrel, mint az egész emberiséggel kapcsolatban.

VAKÁCIÓ ÉS VESZÉLY

A tudat és az elme számtalan módosulásra képes. Ezért az ember átláthatatlan, és nagyon is

különbözô állapotokkal és véleményekkel bír. Emiatt azután az elme leginkább egy labirintusra
hasonlít, utak, és ajtók ezrével amelyek gazdag, és tarka-barka tapasztalatokhoz vezetnek.
Útmutatás nélkül nagyon nehéz elkerülni az elmében való eltévedést, ha az ember elkezd
kutakodni az isteni esszencia után. Még jó útmutatás mellett is képes a tudat könnyedén
elcsábítani saját magát, hogy végtelen lenyûgözô kitérôket tegyen, amik azonban spirituálisan
nézve haszontalan élmények és állapotok.
Vegyük például az elalvás vizsgálatát. Egy ilyen tréning viszonylag gyorsan ahhoz vezethet,
hogy sokkal több tudat szövôdik a természetes elalvási folyamatba. Ez azután rányílik egy sor
érdekes, korábban ismeretlen tapasztalati területre. Az ember talán felfedezi a hypnagogikus
(’éber’) álmodást. Ez egy új típusú álmodás, ami már az elalvás elôtt elkezdôdik. Mindenki, aki
elalszik elhalad ez elôtt az ajtó elôtt, de csak kevesen nyitnak be, és kezdik megvizsgálni ezt a
világot. Azután ott van az asztrális dimenzió, ami szintén nyitva áll az elalvás során, de
általában nem fedezik föl. Ebben a tudat egyfajta clairvoyante (’látomásos’) asztrális
érzékleteket tapasztal: tér, szimbólumok, alakok, stb. Mindez igazán érdekes, ám spirituális
szempontból nem szivesen látott. Az is elôfordulhat, hogy a tudat az alváshatár felé mozogva
rátalál egy energia mezôre, ami az úgynevezett testen kívüliség élményét okozza. Ilyenkor a
tudat kirepül a térbôl, ahol a test található, és sok mindenfélét megtapasztalhat. Ez is lenyûgözô,
de nem különösebben használható egy spirituálisan tiszta átformálódáshoz. Még az is
elôfordulhat, hogy valaki alvásba merül, és egy pillanatnyi, és normálisan teljesen sötét, ám
szintén a forráshoz vezetô átjáróban az úgynevezett bardo állapotba kerül, amely tudatállapot
leginkább csak halál esetén nyitott és aktív.

A nagy spirituális gyakorlási rendszerek (a keresztény misztika, szufi, yoga, tantra, zen,
taoizmus, vedanta, buddhizmus, kabbala) mind az elme és a tudat feltérképezésének egy-egy
formája, az ezekhez tartozó ösvény rendszerekkel, amik segíthetnek a tudat esszenciájához
hazavezetô utazásban.
Ezek a spirituális pedagógiai rendszerek, és kidolgozásuk természetesen magunkon viselik
koruk és kultúrájuk különféle jeleit. Alighanem minden újabb ’generáció’ átformálta, és az
adott körülményekhez igazította a spirituális pedagógiát is.
A szótlan ima és meditáció erôsen függ az igaz egzisztenciális beállíttottságtól.
Az a mód, ahogyan az elme, illetve a tudat tenmagához viszonyul döntô a szótlan ima és
meditáció minôségét illetôen.
Ahhoz, hogy egy újabb módon megpróbáljuk leírni az ajánlott alapállást, talán a legjobb, ha
néhány, legtöbbünk által megélt tapasztalathoz fordulunk.
Az ötlet, hogy némely közös, meglehetôsen egységes tapasztalatból induljunk ki arra szolgál,
hogy pontosítsuk miként is kell az embernek beállítania magát ahhoz, hogy az igaz utat
meglelhesse a gyakorlása révén. Korunk elfoglalt sok dologgal, és lenyûgözô írásokkal. De
jelentôs hiányosságot tapasztalhatunk két területen, ami igen sokakat érint: vakáció és veszély.
Utazási irodák, napfürdôzés, vakáció. Akciófilm, ejtôernyôs ugrás, bungee jumping, híráradat.
Az ember végre kiér a strandra. A tenger sem nem hideg, sem nem túl meleg, sugárzik a nap,
már egyszer meg is merültünk, heverünk a homokban, szárítkozunk a napon. Hanne elpihen,
Thomas játszik a vízparton. Egy sirály rikolt a hullámok ritmikus zúgásában. Minden nagyon
jó, minden nagyon szép. Semmi tervünk. Semmi tennivalóhoz nem fûlik a fogunk. Csak úgy
vagyunk. Semmi gondolat nem zavar, semmi aggodalom. Nap, meleg. A tenger és a szél zúgása.
Szabadság (vakáció).
Ezt az állapotot alighanem mindenki ismeri. Ha pedig ugyanarra gondolunk, akkor tudjuk, hogy
ez az állapot nagyon rövid. Vagy elalszunk, vagy álmodozni és fantáziálni kezdünk. Vagy
kedvet kapunk egy fagyira, egy sörre, esetleg egy hosszú sétára a parton.
De mégiscsak megtalálhatók ezek a rövid közvetlen, tökéletes pillanatok, amikor semmi
ösztöke nincs az elmében. Az én ténylegesen fel van függesztve egy ilyen arany pillanatban.
Ami valójában egy teljesen anonym és minden dráma nélküli esemény. Az én egy módon elbújt
egy szikla mögött. Nem zavar. Nem akar érvényesülni. Nem követelôdzik, nem kíván
szórakoztatást, valami újat. Az ember mégsem alszik. Éber.
Ez az állapot voltaképpen nagyon közel van a szótlan imához, és meditatív tudatelmélyüléshez.
Ami azonos a vakáció hangulatban, és a tudatelmélyülésben a következô:
- A test és elme ellazult.
- A gondolati aktivitás nagyon leredukált. Netán teljesen leállt, aminek három jellegzetessége,
hogy nem gondolunk a múltra, semmi emlék, se rossz, se jó. Nem gondolunk (egyelôre) a
jövôre: semmi követelmény, vágy, terv, aggodalom. Vagyis a tudat és az elme a mostban
tartózkodik.
- Az aktivitás alapszinten van. A szív dobog. A lélegzés magától mûködik. Az elme üres.
Semmi nem foglalkoztatja! A testben nincs nyugtalanság. Meleg, nyugalom, napsütés,
boldogság!?
Ebben az állapotban a nôi aspektus, a yin van elôl, és bimbózik. Igen könnyen alvásba merülhet
ugyan. Figyelemre méltóan anonym. Nincs senki, aki bármivel foglalkozna.
Ez pontosan a helyes szellemi beállítottság a szótlan imához, és meditációhoz. Egészen biztosan
mindenki megtapasztalta már. De a legtöbbünk aligha jön rá, hogy ez kellene az igazi imához
és meditációhoz, egy elôrehaladott spirituális praxisban. A különbség a vakációs beteljesültség
érzés, és a spirituális között a következô:
- A vakációs, szabadságos elmeállapot horizontja a vakáció. A program is. Az imában és
meditációban az alapprogram és a horizont az isteni. Avagy a tudat esszenciájának ’realizálása’,
és a szeretet forrásának elérése.
Az indítékhorizont különbözô.
- Ebben az anonym, arany szabadságos pillanatban a tudat belevész az élménybe. Aki éppen
így van nem tudja, hogy hogyan is van, amikor kivirágzik a beteljesedettség. Ebben a
helyzetben semmi figyelem nem irányul az átélôre. Az élmény maga volt jelen. Máris elfelejtve.
A tudat nyitott, és fogadásra kész, ’kívül’ az élményben, távol az átélôtôl. A tudat tenmaga
rejtett. Az éberség nem nyitott magára az éberségre. A tudat nem tud a saját tudatáról és
éberségérôl.
A szótlan imában és meditációban az út és ideája nyitottnak lenni az imádkozóra, egyidejûleg
az ima nyitottságával az istenire.
A meditatív tudat pedig kettôs irányultságú. Az élmény témája a csend, ellazultság, béke.
Nyitottság mind a tartalom, mind az állapot felé. De a nyitottságnak a csend átélôje felé is
mûködnie kell. MI az, ami átéli a csendet? Hol a tudat, amely nyugalomban van? KI meditál?
És ezek a kérdések nem mentális mondatok, amik a fejben keringenek. Ez nyelvnélküli
nyitottság a tudat forrására és esszenciájára irányultan.
Ha valaki a szabadsága anonym arany pillanatai közepette is emlékszik az átélôre
megfogalamazatlanul, a nyelv nélküli átélésben, akkor megzavarja a bolodogság érzést, és
minden hirtelen megint ’normális’ lesz. Vagy határtalan spirituális nyitottsággá változik a tudat.
Ha a békésen napfürdôzôben a tudatnak semmi nem nyomja az elméjét (sic!:), akkor a kettôs
irányultság felmagasztosul, a tudat egy villanásra nonduálissá lesz. Isteni.
E pillanatnyi megvilágosultságban a most mennyországa nyitott.
Az ember, aki elhagy egy ilyen élményt nem ugyanaz, aki beleérkezett.
Kétségtelenül sok jó oka van annak, hogy ez nem esik meg minden vakáción (ha egyáltalán
valaha is).
A végtelennel való találkozásra fel kell készülni. Általában ez sok éves tréninget, és fôként égô
motivációt igényel a találkozóra.
Magában a helyzetben, a teljes személyiség, és élmény nôi módusbanvan. Egy ilyen teljesen
ellazult szabadság pillanat yin. Közel az elalváshoz. Kell ehhez egy férfias elme komponens is,
hogy a szituáció olyan kiegyensúlyozott legyen, hogy a transzcendencia megeshessen. Ez pedig
az tudattisztaság, amely felismeri a kettôsirányultság esélyét. Mely gyógyító frissesség rá tudja
nyitni az egyébként perfekt yin helyzetet a tudat esszenciájára és forrására.

Veszélyben fordítva van ez a spontán nyelv nélküli tisztaság jelen. Amikor az élet veszélyben
van fellángol a tudat. Testileg-kémiailag adrenalin árad. A tudat intenzíven jelen. Ha az ember
nem bénul le, vagy nem sokkolt sehogyan, akkor a tudattisztaság felerôsödik. Nincs idô
gondolkodni. A most bomlik ki. A szembe jövô autó szédítô sebességgel közeledik. Mintha a
világ, az idô megállt volna. Ebben a pillanatban a jelenlét szinte tudatkristályos yang.
Ez a féfias extremitás válaszol a vakációs yingre.
Ha pedig az ember a veszély pillanatában, amikor minden további cselekvés lehetetlen, képes
annyi nôiséget mozgósítani, hogy rányíljon a teljes bizalomra, akkor a tudat transzcendál. A
teljes odaadás, ’legyen meg a te akaratod’, a veszély pillanatában, túl bármely cselekvési
lehetôségen, közvetlen az istenibe vezet. A tudat ebben a kristályszerû, intenzív tisztaságban
teljesen lecsupaszodik a totális odaadás révén. A veszély hatására minden megszokott funkció
(mérlegelés, választás, cselekvés) kikapcsol. És az odaadásban lehullik az utolsó fátyol. A tudat
saját esszenciájává realizálódik.
Ha analizáljuk a misztikus áttörések gazdag irodalmát, akkor az úgynevezett spontán totalitás
élmények között találhatunk egy sort, ami nagyon emlékeztet a fentebb vázoltakra.
Az ellazultság, a lágy yin, érthetô okokból hiányzik a veszély momentumból, de ha ott lenne
átalakítaná az esetet meditációvá. Az imában és a meditációban éppen erre a feltámasztott
éberségre van szükség. Az embernek – ellazulva – úgy kellene imádkoznia szótalan, mintha az
élete függene ettôl. Ez a sajnálatos paradoxon az, ami leginkább bemutatja az igazi hozzáállást
az imához és meditációhoz.
Amikor pedig megzavarodva, vagy feladva az egészet azt mondjuk, de hát erre az ember nem
képes, a válasz az, hogy tényleg nem, de meg kell tennünk mégiscsak!
A jelenlét felerôsítésére, az egzisztenciális radikalizmus ’elôhívására’ a halál például rendkívül
alkalmas.
Meditálni és imádkozni abban a tudatban, hogy a halál a legközelebbi szomszédunk megadja
azt a csipet sót, ami a béketeli ellazultság kiegyensúlyozására kell, miközben az elmét semmi
nem nyomja különben.

A tudat a vakáció és a halálos veszély egyensúlyi pontjában nyugszik. A vegetatív, szándéktalan

nôi nyitottság, és a felálló, éber férfiasság tudattisztasága. Ebben a paradox tartásban nyugszik
a szótlan ima, és a meditáció, amikor a spirituálisra irányultsága pontos. Bizalom a szakadék
szélén. Èber bealvás.

A TUDAT ARCA

Az útra, amin a keresô kell járjon van egy sokszor használt ’szókép’: keresse meg saját igazi
arcát! (Zen, Eckehardt) Sok módon megfogalmazott stratégia ez, egy közülük a tudat arcának
keresése. Ezt úgy bontjuk ki, és értelmezzük, mintha fizikai arcunkat keresnénk.
A szemeinkkel ugye nem látjuk közvetlenül saját arcunkat. Másokét igen, de éppen a sajátunkat
nem. De az, hogy állandóan igencsak közel van, az feltétele annak, hogy bármit is lássunk.
Egy etnológus leirt egy találkozót egy olyan törzzsel, amelynek tagjai soha nem láttak még
fotográfiát. Amikor csoportképet készítettek róluk mindenki felismert rajta mindenkit, kivéve
saját magát.
Ha az embernek nincs valamilyen tükre nem láthatja saját arcát. Amikor legelôször nézi meg
magát egy tükörben, a felismeréshez akkor is kell egy másik ember, aki megmondja neki, hogy
a kép amit lát az ô maga.
Ha ezt most átvisszük a tudatra, a következô helyzet alakul ki. Azt állítjuk, hogy a tudatnak van
arca. Ez az öntudata. Ez az esszenciája. A leleplezett pôre tudat.
Az ima és meditáció feladata, hogy meglássuk a tudat arcát, ami által meg és felismerjük
tenmagunkat.
A tudat arca az, aminek révén egyáltalán tudatosak vagyunk bármi felôl. Minden amivel
találkozunk, találkozik a tudatunkkal, mindent a tudattal látunk.
Ám a tudatnak még annál is nehezebb saját magát megpillantania, mint a fizikai arcnak. Noha
a tudat arca még bennsôbb, és döntô értelemben a legközelebbi. Közelebb van, mint a fizikai
arcunk.
A tudat maga olyan közeli, hogy automatikussá válik, és még csak nem is elismert, mint
bármely tudatmozzanat-élet létfeltétele. Amikor pedig a nyelv elkezd igazán mûködni ebben a
helyzetben, és megkísérli leírni a mechanizmust, olyan pontosan amennyire csak lehetséges,
megmutatkozik a nyelv duális, logikus struktúrája, aminek révén lehetetlen, totálisan, abszolúte
lehetetlen a tudatnak tenmagát megpillantania. Duálisan, logikusan a tudat képtelen saját arcát
meglátni.
Ahhoz, hogy a nyelv és logika bármit is megláthasson, mindenekelôtt kétfelé kell osztódnia: a
szubjektumra, ami néz, és objektumra, amit nézek. Amikor azután a magam énjét kell
megnéznem, vagy amikor a nézô tudatnak kell megnéznie saját magát, akkor állandóan fel kell
tételeznem a megismerô, és látó szubjektumot. Ha pedig a tudat látni kívánja saját magát, akkor
mindenek elôtt két részre kell oszlania, arra a részre, amely után néz – objektum- és arra amely
néz – szubjektum. Csakhogy ílymódon nem láthatom meg az elôfeltételezett, és ezért nem
hitelesített szubjektumot. A nézô tudat állandóan kibújik, és megismerhetetlen, láthatatlan
szubjektumot játszik. Idáig ér nyelv, a logika és a filozófia.
Na most akkor a feladat, a tudat arcának megpillantása vagy megoldhatatlanul lehetetlen, vagy
pedig teljesen másképpen kell megpróbálni.
Ez a másik mód nem lehet nyelvi, logikus, avagy filozófiai. Vagyis egy nyelvtelen, logikátlan,
nem filozófikus módon kell nézzünk a feladatra.
Tény, hogy a tudat két alapvetô módon mûködik. Az egyik duális, felosztó, nyelvi, logikus és
filozófikus.
A másik módnak tehát nonduálisnak, nyelvtelennek, és minden logikán és filozófián túlinak
kell lennie. A nonduális lehet prelogikus, és nyelv elôtti. Az újszülött kozmikus szemmel néz a
világra. Nem tud még beszélni, és a logikát használni. Ám éber és tudatos. Nyelv elôtti, logika
elôtti kozmikus pillantás.
A nonduális persze jelenthet logikán túli transznyelviséget is. A tudat túl van nyelviségen és
logikán. Csakis ez a transznyelvi nem kettôsség képes beteljesíteni, amit az ember a szótlan
imával és meditációval el akar érni.
Ezért olyan lassú az út, és követel rettenetesen sok gyakorlást.
Csakis a praxison keresztül lehet elérni, hogy tudat megszabaduljon a saját nyelviségétôl.
A tudat nem kettôs ’atommagja’ kötött a közönséges tudat funkció molekulájában. Az
alapfunkciók (pld. mérlegelés, fókuszálás, aktivitás, nyelviség) egybe van kötve a nonduális
pôre tudattal. A produktum, vagy szintézis pedig a napi tudatunk. Tehát mindenekelôtt ezt a
funciókomplexumot kell széthasítani. Erre használjuk például a tudattréninget, a semleges
megfigyelést, nem válogató éberséget, kettôs tudatirányultságot.

A közvetelen napi nyelvi tudatnak igaza van: a tudat nem láthatja saját magát.
De az egzisztenciális praxis által átalakított tudat képes magát olyan pozícióba juttatni, ahol
megtörténhet a csoda, egy másik ember segítségével, nem feledve a magasságost, átalakul a
saját esszenciája realizálása által: a tudat megpillantja arcát a nem kettôs idôtlenségben.

Tegyük fel, hogy a tudat az ezer állapot, tükrözôdés, variáció, és intuíció közepette egy
pillanatra meglátja saját igaz arcát. Észreveszi ezt egyáltalán az ember? Átéli, hogy ez itt valami
különleges? Vagy keresztül néz rajta? Így néz ez ki bizony. Az ember magától nem képes
beazonosítani, amit lát. Ismernie kéne az esszenciáját, hogyha véletlenül véletlenül felbukkan
felismerje.
Éppen, mint a fizikai arcunkkal. Ha soha nem láttuk korábban nem ismerjük fel. Elôször valaki
kell, hogy kijelentse, amit látunk az mi magunk vagyunk.
Egy igazi spirituális tanító olyan ember, aki hozzá segíthet bennünket a felismeréshez, hogy a
tudat igaz arca a sajátunk.
Találhatóak egyes olyan emberek, akik láthatólag tanító segítsége nélkül elérnek a realizáció
pillanatáig. De nagyon kevesen vannak, összehasonlítva azokkal, akik a nem kettôs
tudatállapotot egy mester segítségével valósították meg.
Továbbá – mondják Keleten – egyedül csak azok jutnak elôre, akik valamely korábbi gyakorlás
során [elôzô élet? Ford.] már célbaértek egy tanító segítségével, vagyis már eleve gyakorlottak.
De ezek többsége is rászorul arra, hogy egy mester emlékeztesse arra, amit már tud, és amire
képes.

Az viszont mindannyiunkra vonatkozik, hogy minden éjjel, amikor alvásba merülünk a tudat
leveti minden fátylát, és meztelenül alszik isteni igazságában.
Már csak ez önmagában felüdítô az alvásban.

Ha viszont az ember nem is keresi igaz arcát, aligha fogja megtalálni.

Ha pedig a tudat arcát keresi, de mint valami tárgyat, nem fogja megtalálni soha. Azután
keresgél, ami keres. A keresés maga a poén. Valahányszor úgymond talál valamit, az biztos a
rossz irányba mutat. Az abszolút szubjektum (a tudat esszenciája) irányából átlendül valamely
objektum felé (egy állapot, egy tapasztalat, érzés, üresség, fény, valami).
Tehát alapvetôen úgy kell keresni, hogy nem akarunk találni semmit.
Amint a hangsúly valamely eredmény elérésére kerül, a keresés ellaposodik, és avval fenyeget,
hogy egy tapasztalatban, vagy egy objektumon landol.
Ez a keresés nyelv nélküli és egzisztenciális. Azt keressük ami gondolkodik, aki átél. Ami fáj
keresi a megfigyelôt, magának a tudatnak néz utána, ki vagyok, mi a tudat, hol is van?
Ez a keresés nem avval végzôdik, hogy találunk valamit, hanem avval, hogy keresés és találás
eggyé válik. Mind a keresés, mind a keresô eltûnik. Mindkettô helyén az éber, világló, nem
kettôs tudat jelenik meg.
Ha nem keressük az igazságot, nem is találhatjuk meg. Ha keressük, akkor se találjuk. Ha
objektumként keressük, akkor sem, és akkor sem, ha az igazság szubjektum lenne. Igazán a
legvégsôt kell keresni, a ténylegesen mindennek alapja ’szubjektumot’. Itt maga a keresés a
döntô.
Ha nyelvileg keressük, akkor duálisan keresgélünk. Amit pedig találunk, avagy nem találunk,
az is duális.
Nyelvileg nem találhatjuk meg a transzduálisat, mert túl van a nyelven.
Nyelv nélkül keresni. Néma, szívbôl jövô keresés. A tudat arcát keresni lebegés, albatrosz a
tenger fölött, az ég alatt, a pólusok között.

A TERMÉSZETES SZÍV

Az ima és a meditáció nem az intellektus szintjén mûködik. Nem gondolatáradalom, és nem a

fejben található.
Miután azonban az emberek többsége a fejben lakozik, és gondolkodással foglalkozik, ezért
muszáj nekik ott kezdeni, ahol vannak. Éppen ezért van, hogy a valódi szellemi tréning
mindenekelôtt az énkibontással kezdôdik, hogy késôbb a terápia és önfejlesztés révén létre
hozzon egy centrumot a személyiségben, ami nem a fejben, és intellektusban található, hanem
magában foglalja az érzelmeket, érzéseket, a testet, és az intuíciót is. Ha választanunk kell, vagy
szükségünk támad egy középpontra, akkor az ima és a meditáció számára a szív a leginkább
alkalmas.
A közönséges kettôs tudat olyan világban él, amelynek centruma az én, és horizontja kívül
található. Amikor az ember elkezd valamely spirituális tréninget, akkor még magával viszi egy
ideig a duális térképét. Ezért van legtöbbünknek szükségünk egy másik centrumra. Erre pedig
abszolút a szív ajánlott. Amikor a szív a középpont, ez nem azt jelenti, hogy fejbôl gondolom
ki. A szivet a fejbôl szemmel tartani nem az, hogy a szívközpontban vagyunk.
A kezdetekben a légzést, késôbb a bévül érzékelhetô szívdobogást követve központosítjuk a
tudatot a szívben. Amint megvan a kapcsolat, lehet alkalmazni valami szimbólumot (lángot,
virágot, egy yantrát), továbbá, vagy ezek helyett egy mantrikus szívimát, kordinálva a légzéssel,
avagy még inkább a szívhangokkal (la-illa-il-allah; OM; kyrie eleison; Om-Mani-Padme-
Hum). Az összes nagy spirituális tréning rendszer szükségképpen kimûvelt valamely szívimát,
hogy tartósan hozzásegítse a tudatot felismerni az istenit a szivvel.
A napi kettôs tudatban, és az ebbôl következô életélményben a szenvedés mindent átható, és
alapvetô strukturális elem. Gondok, fájdalom, betegség, öregség, és a halál, mint az élet
végelszámolása. A közönséges duális tudat számára minden találkozást elválás követ. Minden,
amit összegyûjtött az ember (gazdagság, tulajdon, hatalom, egészség, és energia) szétszóratik.
Minden élô meghal. Semmi nem állandó. Minden múlékony, semminek sincs stabilitása, vagy
maradandó szubsztanciája.
Mindez érzôdik a szívben, és ezért érez együtt mindennel, ami él és szenved. Így reagál a
természetes szív. Úgy néz ki, minden ember ilyen együttérzô, és nyitott szívvel születik. De a
legtöbbünknél már a gyermekkorban annyi sebet, elutasítást, elhagyatottságot, és verést kap,
hogy védekezôen bezárkózik. Ez a bezárkózás kimutatható, mint pszichoszomatikus blokkolás
az izmokban, késôbb az inakban, rostokban, sejt membránokban, majd magában a szívben.
Általában hosszú, gondosságot igénylô terápiát, és önfejlesztô munkát követel mindezen
blokkolás, és elzáródás, elzárkózás tudatosítása. A szív nagy mennyiségû ki nem ontott
könnyet, és lelki, érzelmi sebet hordoz. Valahányszor hiányolt valamely szeretet
megnyilvánulást összébb szorult. Amikor pedig a kiáradt szeretetét nem fogadták el nagyon
megszenvedte.
Igen hosszú idôt és sok munkát kell áldozni általában, hogy helyreállítsuk a szív természetes
állapotát.
Valójában az ima és a meditáció kiinduló állapotja az érzelmek áradása a szívben, mint például
a bizalom, odaadás, hála és együttérzés, azaz a szeretet érzésének árnyalatai.
Most pedig gyorsan elhárítjuk a lehetséges félreértést: az ember nyugodtan imádkozhat
szavakat is használva, és meditálhat a fejében. No és megteheti mindezt nyitott szív, és áradó
érzelmek nélkül is.
Amit leírtunk az a szótalan ima, és elôrehaladottabb meditáció folyamata, ami inkább a szívbôl
indul ki, mint az agyból. És, hogy inkább az érzelmi spektrumban fekszik, mint a gondolat
spektrumban.
A központosítás kérdése általában csak több éves gyakorlás után lesz esedékes. A gyakorló
fokozatosan felfedezi, hogy csakis az objektumra irányuló, és objektum termô tudat-irányulás
(az imát és meditációt illetôen is) az, ami központosítható.
A meditációs nyitottságnak szubjektumra irányuló része nem központosított, vagy fókuszált,
ami egyáltalán nem is lehetséges voltaképpen.
A szótlan ima a kettôs irányultságú tudat nyitottsága a szív együttérzô érzéseire. A szív
központosítása azt jelenti, hogy a tudat központja a szívben figyelembe veszi ezen érzéseket. A
centrum, és a központosítás a tudat fókuszától függ.
De amint próbáltuk leírni a feladat éppenséggel a fókusztalanság elérése, vagyis bármely
centrumtól való függetlenség. Nem is keresünk ilyet. No és természetesen nem keresünk sem
perifériát, sem horizontot, vagy valamely ’szférát. Mindez csak a centrum szükségszerû másik
oldala. Egy és ugyanazon dualitás.
Ne felejtsük a hála érzését például. Ez akkor bukkan fel, amikor a mindennapi duális tudatunk
a szívben központosított. A tudat a hálát a szívben, és a szívvel tapasztalja. Lehetünk hálásak
egy baráttal, vagy a kedvesünkkel kapcsolatban. Netán a tanítónk irányában, hálásak az életnek,
avagy az élet isteni voltáért.
Ebben az áradó hála érzetben az együttérzés nem csak az érzelem tárgyára való nyitásban
nyilvánul meg, hanem ráadásul (nem a helyett) a hála érzetének forrására is rányílik. Nem
csupán a hálaáradat irányultságára, (tárgyára, a tanítóra, Istenre, vagy a szerelmi társra), hanem
arra is nyitott, ahonnan a hála kiárad.
A kettôs irányultság nyelvtelenül (megfogalmazatlanul?) nyitott mind a tudat tartalmára
(hálaérzet és ennen tárgya), mind pedig magára a tudatra, amely úgymond érzi mindezt. Honnan
jön az érzelem? Mélyebben nézve ki érzi ezt egyáltalán? Hol a tudat, amely mindezt tudja?
Honnan jön? Mindez a kérdés itt ugye szavakban jelenik meg, de az ima és a meditáció a teljes
nyitottság éppen ezen kérdéseket illetôen – anélkül, hogy szavakba foglalnánk ôket, miközben
egyidejûleg a hála érzése kivirágzik.
A nyitottságnak ez az iránya, avagy dimenziója a tudat esszenciájára, vagy forrására nyílik, nem
fókuszált, vagy központosított, és nem is lehet. Amint valamely centrum, avagy fókuszálás
merül föl a tudat máris kész valami tárgyat (állapotot, élményt) elôbûvölni.
Amint sokan megtapasztalják, amikor az ima és meditáció mélyebb, kettôs irányultságú
formáját elkezdik gyakorolni (nem fókuszált, korlátlan nyitottság), akkor ez egy módon
kikapcsolja az érzelmeket. Érthetôen nem ezt szeretnénk elérni. A szótlan ima, és meditáció
egyik körmönfont poénjáról van itt szó. Az elme soha nincs közelebb a transzcendencia
lehetôségéhez, mint amikor az empatikus érzések nyitottak. Vagyis, amikor valaki egyidejûleg
nyitva tartja tudatát az esszenciára, és annak forrására, akkor tényleg megtörténhet a
transzcendálás. De az énünk, és az egész kettôs közönséges tudat megijed ezen a határon, mert
mi van ha ezentúl ’én teljesen feleslegessé válok’? Mi van, ha a tudat valóban rányílt az istenire,
’nem fogok eltûnni, és soha többé nem találom meg magamat’?
A leggyorsabb, és legegyenesebb út a nem kettôs tudathoz a kettôs irányultságú tudatállapot
nyitottsága, a hála érzése az isteni, a tanító, vagy a szerelmi társ iránt. Keresd a tudat
esszenciáját, és forrását az áradó hálaérzés közepette.
Az együttérzés pillanataiban is emlékezzünk az együttérzés, a tudat forrására, tegyük a
nyitottságot korlátlanná.
Az odaadásban pedig hagyjuk a nyitottságot fókusztalanná tágulni.

II. A NYITOTT MENNY

MEGVILÁGOSODÁSI FOLYAMAT

A megvilágosodás alapfeltételei közé tartozik az elégséges énkiélés, a biografikus nyomok

alapos terápiás megdolgozása, és a mindebbôl is következô önfejlesztés. Ami ugyan közvetlen
spirituális gyakorlás nélkül úgy közeledik a transzcendens vonalhoz, hogy soha nem éri el azt.
Jung részletesen leírta, hogy a személlyé válás folyama miként tekeredik spirálisan a a ’selv’
(tenmaga?) körül, anélkül, hogy valaha belecsatlakozna. Pedig a selv egy lépcsô a korlátlan
nyitottság felé.
Kibontott énséggel, folyamatos terápia alatt, és állandó önfejlesztés nyomán indulhat be a
kimért spirituális processzus mondhatni, amikor belekezdünk a napi, hosszútávú,
gyakorlatokból, imából és meditációból álló praxisba.
Életünk nyomán, kivált a fejlôdési folyamat során a legtöbbünk átél egy sor olyan villanást,
amiket a spiritualitás képi, és egyéb megnyilatkozásai közé sorolhatunk. Lehet ez fényvillanás,
az üdvösség érzete, vagy az átfogó szeretet lenyûgözô élménye. Gyógyító mozzanatok, a
kegyelem érzése, transzperszonális események, és nyitás az istenire.

A legtöbb spirituális gyakorlási rendszer három magasabb tudatállapotot különböztet meg. A

mentális szféra fölött, bévül, avagy azon is túl fekszik a spirituális tudat dimenziója. ’Mögötte’
a kozmikus tudat dimenziója. Legbévül pedig a hét tudatszint, az egységtudat, a pôre tudat,
avagy a megvilágosodás dimenziója. Ez az isteni szeretet szintje. A duális nem csak az ént, és
a mentálisat tudat és szív) tartalmazza. Mind a spirituális, mind a kozmikus szint továbbra is a
kettôsségtôl fedett, noha mindkét dimenzió sokkal átfogóbb, mint az én. Mondhatni a spirituális
fedi a selv transzperszonális tapasztalatait. A kozmikus pedig a nyitottság mezejének felel meg.
Elôször az egységtudatban a dualitás nem csak feloldódik, és kitágul, hanem közvetlenül
átsiklik az igazi transzcendenciába. Imígyen az én funkciója és struktúrája is a helyén van ugyan
a spirituálisban és a kozmikusban, noha inkább homeopatikus ’mennyiségben’. Elôször az
egységtudatban függesztôdik fel az én korlátozottsága, és a selv identitása, hogy visszatérjen
az egységtudat pillanatához, avagy ezen pillanatok sorozatához. Az egységtudathoz
kapcsolódva törik meg elôször az ember irracionális hite az én és a személyiség jelentôségében
és méltóságában. Én király és selv királyné végleg trónfosztott lesz a közös tudat és az
együttérzés javára.
A spirituális utazást a három legmagasabb tudatszinten különbözô képpen írják le, és osztják
fel, noha természetesen az alapszubsztancia ugyanaz a szív tudományában.
A különbségeket, és hasonlóságokat illusztrálhatjuk avval, hogy a három szinten milyen az
isteni viszonya az emberhez, és amint e hozzáállás változik a magas szinteken.
A spiritualitásban az isteni objektumként lép föl. Az ember keresi Istent. A szív vágyakozik az
istenire. Itt bizony tisztán láthatóak a pólusok, a szubjektum, amint keres, vágyakozik,
imádkozik, és igyekszik. No és az objektum. Az isteni. Vagy egy még absztraktabb formában,
vagy az isteni Te formájában. Amikor a spirituális szint megnyílik akkor megtapasztalhatja az
ember Istent: a keresztény Krisztust lát. A szufi misztikus találkozik Allah-al. A hinduk Brahma
víziókat tapasztalnak, és a buddhisták felfogják kicsoda-micsoda is a Buddha. Ugyanez a szint
aktív, amikor a tanuló találkozik igaz mesterével egy lenyûgözô szeretet találkozón. A tréning
abból áll, hogy imádkozunk Istenhez, vizualizáljuk az istenit absztraktabbul (yantra, mandala),
vagy konkrétabban (ikonok és tankák).
A kozmikus szinten megnyílik az isteni a szubjektív pólusban. Különféle formában lehetséges
egyesülni az istenivel. Netán az isteni leleplezi tenmagát a szubjektív legbennsejében. Ezt így
ugyan könnyen félre lehet érteni oly módon, mintha a spiritualitás arról szólna, hogy Isten kívül
van, míg a kozmikusban bévül lenne. Ám ez nem így van. Isten, mint a szív vágyának tárgya,
vagy Krisztus látomása a legmagasabb fokon bennsôségként életik meg, összehasonlítva Isten
megjelenésével az Olympos tetején, avagy a vikingek Asgård-jában, netán a Mennyben.
Azonban ez az isteni numinozitás még megformált. Az isteni valamilyen figuraként jelenik
meg. A kegyelem áradása bennsô forrásból származik, de a szubjektumon kívül.
A kozmikus szinten megszûnik a szubjektum pólus aktivitása. Egy dolog látni a kedvest, de
teljesen más egyesülni vele totális szerelmi összeolvadásban. És pontosan ez a különbség, ami
képiesen szólva az ötödik és a hatodik szint között egzisztál. Az istenivel való ezen egyesülést
a nagy vallásokban transznyelvileg fogalmazzák meg a misztikusok. (Én és az Atya egyek
vagyunk. Nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Én vagyok Brahman. Én vagyok Allah
(Mansoor: al haqq). Ez a tudat Buddha.) Ezek nyomán a tréning az azonosulás, az odaadás, és
a szeretet.
A hetedik szint – a pôre megvilágosodott tudat – túl van mindezen fátylon és polaritáson. Az
egységtudat az emberi és isteni dialektikájának transzcendense.
Istennek sok maszkja van, hogy kímélje a szemünket. Azonban ameddig a tudatunk és
pillantásunk fátyolos, addig csak fátylakat láthatunk.
A pôre tudat hat fátyol mögött rejtôzik: kozmikus, spirituális, mentális, asztrális, éterikus, és a
fizikai. A leplezetlen pôre tudat túl van minden dualitáson, a születésen és halálon is. Mint a
hold: újjá születik. Azután teliholddá kerekedik. Végül öreg lesz, kisebb és kisebb, és meghal.
Legalábbis így néz ki. És az ember élete-halála is így néz ki. Csakhogy a hold egész idô alatt
kerek marad és teli. Fátyol és polaritás teszi, hogy a fázisaival, és ciklusaival lép föl. Az ember
tudata is teljes elfátyolozatlan esszenciájában, nem születik és nem hal meg.
Az utazás a bennsô dimenizókon keresztül bejelöli a szintek közötti átmeneteket, az
úgynevezett beavatásokat. Egy kezdet, vagy bevezetés egy korábban csak sejtett szintre fontos
esemény, hiszen az új dimenzió elôször nyílik meg valakinek. Principiálisan ez természetesen
tiszta és döntô élmény, de a valóságos praxisban történhet fokozatosan, vagy részenként is.
Ezért azután hihetetlenül sok variáció létezik, és sok különbözô mód az átugrás leírását illetôen
is.
Az elsô beavatás az elsô, döntô és totális nyitás a mentálisból az ötödik, spirituális szintre. Ez
az archetipikus találkozás a mesterrel. Lehet ez egy autentikus, szeretetteli kapcsolódás egy
igazi tanítóhoz. De lehet ez egy ismert, netán ismeretlen mesteraura látomás is. Krisztus, vagy
Buddha vízió.
A második beavatás az áttérés az ötödikrôl a hatodik szintre, ami az elsô tiszta és teljes nyitás
a kozmikus szintre. Az egyesülés az istenivel szubsztanciális átélése, avagy a tanító
megvilágosodott aspektusával, netán a kozmikus tudat egy kevésbé meghatározott egységével
való találkozás.
Miután a hatodik és hetedik szint oly szorosan kötôdik egymáshoz – a minôségi különbség
dacára – a második beavatásnak két típusa ismert. Egyedül a hatodik szintre nyitás. Valamint
egy olyan nyitás, amelynek magva egészen az egységtudatra nyílik. Ez utóbbi egy ultrarövid
villanás.
Az utolsó beavatás nyitás az egységtudatba. Ez magában foglalja, hogy az ember ezután képes
kontrollálni a transzduális tudatba, a rigpába* érkezését. (* A rigpa a nem kettôs tudatállapot
szava a tibeti dzogcsen tradícióban. Szerzô lábjegyzete.)
Ezen események dinamikus aspektusát illusztrálhatjuk egy képpel. Képzeljük el, hogy az elme
és a tudat egy hatalmas, és nagyon komplikált labirintus. Ezrével találhatók benne térségek,
némelyik teli városokkal, mások tájakkal, találhatók benne templomok, és imahelyek, az egész
teli van élettel. Végtelen hosszú folyosók, és végtelen sok ajtó. Minden ajtó a tudat egy új
modifikációjára nyílik: asztrális dimenziók, hipnotikus állapotok, áradó élet, és ragyogó
energia, az élmények minden variációja megtalálható az élô elme hatalmas labirintusában.
Tételezzük fel, hogy csupán egyetlen ajtó, egy amúgy teljesen anonym ajtó nyílik a labirintuson
kívülre, a transzduális egységtudatba. Ez az ultimatív, a szabadságba vezetô ajtó mondhatni
soha nincs zárva. De nagyon szerényen néz ki az összes többi aranyozott, esztétikus, szép
ajtóhoz képest.
Az a pillanat, amikor az ember a szabadság nyitott ajtaja elôtt áll az elsô beavatás. A belépéskor
áradó fény, numinozitás, szeretet. Fény játszik e körül a végtelen szabadságba vezetô nyílás
körül, ami a tanító mesternek pulzáló energia aurát ad, a színek és belátások rendezett gyûrûi
formájában. Ez a viszonyulás, a végtelenség amint az ajtónyílásra fókuszál, bizonyítja a
tudatnak, hogy valóban egy tanító van jelen. És ez teljesen igaz ezen a szinten. Egy bizonyos
idô után megint becsukódik az ajtó. Ezután pedig az ember éveket áldoz az integrációra és
tréningre, szótlan imára és meditációra, mindezt azért, hogy asszimilálja a spirituálisat az
egzisztenciális átváltozási folyamatában.
Azután egy szép nap, egy pillanatban az ajtó megint kinyílik, és az ember pont ott áll, ezen az
elasztikus helyen, ahol az ugrás megtörténhet. Egy villanásban a tudat kívül van a labirintuson,
szabad. A rákövetkezô pillanatban pedig megint a duális labirintusban találja magát, az ajtó
csukva [nem zárva!], és minden más eltûnt. A második beavatás nem ad lehetôséget kontrollálni
a kijáratot. Az egész olyan gyorsan lejátszódik, hogy az elme nem képes tájékozódni, teljesen
felfogni mi is történt, és miként volt lehetséges mindez. De az életlabirintus perspektívája
megváltozott. A kozmikus-isteni perspektíva egzisztenciális realitássá lett. Most akkor ismét
éveket tölt el az ember, hogy mindezt asszimilálja az egzisztenciális átváltozási folyamatban.
A harmadik beavatás során megint kívülre kerül az ember. De ez alkalommal, a képes
beszédünk szerint, mintegy lassítva történik minden. Az elme képes követni minden
mozzanatot, felfedezi miként is állíttatott erre az elasztikus helyre a szerény kinézetû ajtó elé.
Regisztrálja mi is alkalmas az ajtó kinyitására (szótlan ima, és kettôs irányultságú tudat
elmélyítve a tudat esszenciája irányába). És maga a mozgás, át az ajtónyíláson a szabadságba
olyan éberen zajlik, hogy mostantól kezdve ez az út és mechanikája tudatossá és kontrollálttá
válik. Bizonyos idô után a tudat ismét az életlabirintus dualitásában találja magát. De ezután az
ember képes maga véghez vinni a ’rítust’. Éppenséggel a tanító, és nem kevésbé az isteni
szabadság segítségével, ami lehetôvé teszi, hogy az egész olyan tempóban, és eleganciával
follyék, ami lehetôvé teszi, hogy a tudat megtanulja, amit csak kell mindehhez.
A különös ajtónak a képes beszédünkben van még egy tulajdonsága, éspedig az, hogy bévül a
labirintusban végtelen különbség van a bent, és a kívül között. Ám a szerény ajtón kívül
éppenséggel semmi különbség a kettô között!

Ez a pont, és esemény jelzi a megvilágosodási folyamat kezdetét.

Ezután az ember villanásokban és pillanatokban gyakorol akárhol és bármikor, hogy tudatát a
transzduálisba nyissa. Majd ez a funkció teljesen megbízhatóvá válik. Felfedezzük fokozatosan,
hogy a nonduális villanás meghosszabbodik, és transzduális állapot lesz belôle. Általában ez a
processzus évekig tart. De lassan elnyugszik a tudat saját esszenciájában. Ezen az alapon
gyakorlással stabilizálva szintén évekbe kerülhet az egzisztenciális átváltozási folyamat.
A tréning igazán egyszerû: csendben kell lenni, semmivel sem foglalkozni, hagyni a dolgokat
békén.
Magában a megvilágosodási folyamatban csupán két motíváció marad. Az egyik a spontán
fellépô együttérzés minden lénnyel kapcsolatban, aki-amely még nem fedezte fel isteni
esszenciáját. Ez azután spontán tanítói kezdeményezésekben futhat ki, hogy másokat is
hozzásegítsünk a transzduális tudat igazságának belátásához. Márpedig ez csakis szeretettel
közvetíthetô.
A megvilágosodási folyamat másik ösztönzôje az a kívánság, hogy ismételten hagyjuk a tudatot
tennen forrásába megmerítkezni.
A legfontosabb jellemzôje annak, hogy valaki kapcsolatban van az egységtudattal, az azonnal
jelentkezô együttérzés. Barátságosság, respekt, és segítôkészség, avval az egyetlen céllal, hogy
olyan atmoszférát teremtsünk, amiben egy másik ember felfedezheti legbennsôbb esszenciáját.
Ez a spontán együttérzés éppúgy irányul olyan valakire, aki szenved éppen, avagy boldog,
egészséges, és kiválóan érzi magát. Az egységtudatból nézve ugyanis ez a két ember éppen
ugyanannyira távol lehet az ultimatív teljességtôl.
Mennél nyitottabb valaki az egységtudatra, annál több együttérzés áramlik rajta keresztül.
A legbennsôbb három tudatszintbôl nézve tagadhatatlanul úgy néz ki, hogy igaz embernek lenni
két ’dologból’áll: szeretetbôl, és magasabb tudatállapotból. Ez a kettô pedig mélyebben véve
egy.
Úgy néz ki, hogy minden ember szivében természetes a szeretet, és együttérzés, és mi kedves
mindannyian tudatunk magvában egy és ugyanazon magas tudatállapotban lehetünk.

A maszk nélküli szív számára a pillanat nem egy elfolyó momentum, se nem szenvedésteli
feszültség az idô és az örökkévalóság között, mert a pôre tudatban a most nyitott menny. A
konkrét élet egy a teljességgel.
De a napi, duális tudatból ez nem látható. Éppenséggel ez a viszony, netán iszony teszi, hogy
az egységtudat konkrét kifejezôdése az együttérzés.
A spirituális folyamatot elôször a három belsô tudatszinttel jellemeztük. Erre rá a beavatások
áttörésével. Végül pedig utalunk arra, hogy a meditatív folyamat maga miképpen is írható le a
három belsô szinten átívelô spirituális utazással összhangban. Ezt már megtörtént a Magasabb
Tudat (Højere Bevidsthed, Borgen 1983) címû könyvben, és itt, most bemutatható, hogy a leírás
nem különbözik a tibeti Mahamudra meditáció klasszikus felosztásától.
Tsele Rngdol a Mahamudra Lámpása (Lamp of Mahamudra, Rangjung Yeshe, kathmandu
1988) címû mûvében így jellemezte a tudattréning négy alaplépcsôjét a realizáció felé:
„Az egyhegyűség azt jelenti, hogy olyan hosszan tudunk a meditáció állapotában maradni,
ameddig csak akarjuk. Az egyszerűség értelme az, hogy természetes állapotunkat közönséges
elmeként ismerjük fel, és megértjük, hogy az mentes bármiféle alaptól vagy gyökértől. Az egy
íz annyit tesz, hogy szamszára és nirvána kettős rögzültsége felszabadul a tudatosságban.
A nem-meditáció pedig a »meggyőződések« és szokásos hajlamok mindenfajta
szennyeződésétől való megtisztultság.” (66)

„A nem-gondolkodásként felmerülő gondolkodás természete az egyhegyűség, az ürességként

felmerülőé az egyszerűség, az egyenlőségként felmerülőé az egy íz, annak a gondolkodásnak a
természete pedig, ami a fogalmiság által jellemzett elme meghaladásaként merül fel a nem-
meditáció.” (67)

„Az egyhegyűség pillanatában megfékeződnek a gondolatok, az egyszerűség pillanatában

gyökerük átvágásra kerül, az egy íz pillanatában belülről feldereng az önmagától felmerülő
bölcsesség, a nem-meditáció pedig a kibillenthetetlenség megvalósulása.” (67)

(Szoboszlai János barátunk fordítása angolból.)

Az elsô alaplépcsô koncentrált csendesség. A fókuszálás és a koncentráció közötti különbség

az, hogy a fókusz változik aszerint, hogy mi van a tudat égéspontjában, míg a koncentrált
fókuszálásnak egy a tárgya. A koncentráció kizárja a gondolkodást, noha ez nem meditáció,
hanem egy elôgyakorlat.
A második lépcsô a kettôs irányultság meditatív ürességének, vagy nyitottságának felel meg.
Itt különbséget kell tennünk a kettôs irányultságú tudatállapotban aszerint, hogy a tudat
forrásával való találkozás elôtti, avagy a találkozás felismeréssel járt-e együtt.
Mindkét esetben a kettôs irányultság gyakorlása (1-3 óra naponta 5-15 évig) leegyszerûsítést
hoz magával, mind az örökké nyugtalan, keresgélô, aktív tudatot illetôen, mind a napi konkrét
életvitelt illetôen. Az egyszerûség úgy jelentkezik, hogy az ember egyre gyakrabban, mind a
csendes gyakorlás során, mind a közönséges napi élete során a spirituális alapállásában marad
bármilyen ügyben, bárhol, bármikor. Ha öröm jön, a tudat máris a forrás felé nyit, szótlanul
emlékszik arra, ki is örül az öröm közepette. Ha gyász éri, a kettôs irányultságú tudat nyitott
mind a gyászra, mind a gyászolóra. Gondolatok esetén a tudat dupla irányultságában felfogja
X-et is, aki gondolkodik. Csendes béke esetén a tudat tud az átélôrôl. Ha hálát érez, a
szubjektum kimeríthetetlenségében nyit a hála forrására. Ha szeretetet érez, teljesen
fókusztalanul tágul végtelenné. Az egyszerûség az, hogy minden egyformán jó ’anyaga’ a
kettôs irányultságú tudatnak. Minden lehetôséget ad a tudat ôsalapjára emlékezésre. Ez
leegyszerûsíti az életkörülményeket. A hangsúly átkerül az anyagi ragaszkodásról a szellemi
lazaságra, az elengedésre és leadásra, köszönetre nyitottan mindennel kapcsolatban.
A harmadik lépcsô pedig bizonyos módon a szubjektum és objektum illuminatív identitásának
felel meg. Itt már a tudat teljesen kontrollálja a nondualitásba érkezését. Elôhívatik az extatikus
egyöntetûség. Amint a tenger mindenütt egy ízû, éppúgy egyízû minden esemény és minden
benyomás: ’minden Istentôl jön’. Az összes érzékelés, és az összes gondolat egyöntetû, fénybôl
szövött. Az egész tarka világ, az elme végtelen mozgékonysága és változékonysága, mint
hullámok és minták a tudat isteni óceánjában. Egy ember egy hullám, megszületik, él,
hullámzik életén át, majd visszasimul az óceánba. Ami ugyanaz marad-t. Egy virág is az isteni
tenger hulláma. Az ég kékje a tudat tengerének csendje. A boldogság és a szenvedés egy sárga
pillangó a nyári napsütésben. Minden egyöntetûen teljes értékû változata az isteni tudatnak. Az
egzisztencia hangsúlya átkerül az individuálisan változékony identitásról a nyitottságra, ami a
végtelen fókusztalan extatikus korlátlanságán nyugszik. A tenger elengedi a hullámaival való
fájdalmas azonosulást, a hiú változékonyságukkal, mert esszenciáját találja az óceánban való
elnyugvásban. Nem mintha a hullám nem lenne tenger. Minden csepp, egy áttetszô pici rovar,
egy halálos vírus, mind ugyanúgy tenger. A szenvedés: csak individumnak tekinteni magunkat.
Az extázisban úgy realizálódik a múlékony individum, hogy egyidôben az isteni, mindent
átfogó tudatóceánnal is egyöntetû.
Amint egy ilyen szemlélet egzisztenciálisan megalapozódik a szívben, rögvest megjelenik az
együttérzés mindazokkal, akik még nem találták meg ezt az egyszerûséget, ami mindent felold,
és megszabadít.
A negyedik és utolsó lépcsô az egységtudat (nem-meditáció). A megvilágosodás folyamata a
tudat forrásához vezetô nyitás kontrolljával kezdôdik. A három elsô lépcsô (egyszerûség, mint
kettôs irányultságú nyitottság a forrásra, egyöntetûség, és egység) a transzduális tudat
stabilizációja, és a megvilágosodási folyamat stációi.

„At the time of One-pointedness don’t fixate.

During simplicity don’t fall into extremes.
Don’t cling to the taste of One taste.
Nonmeditation transcends conceptual mind.”

"Az egyhegyűség pillanatában ne rögzülj semmihez sem!

Az egyszerűség idején ne sodródj a szélsőségekhez!
Ne kötődj az egy íz ízéhez sem!
A nem-meditáció túllép a fogalmi természetű elmén."

Urgyen Tulku

(Szoboszlai János fordítása)

A TUDAT MISZTÉRIUMA

A kettôsségmentes megvilágosodott tudat, amit spirituálisnak, vagy szelleminek nevezünk, a

közönséges duális tudatfunkció mögött rejtôzik, amellyel napjainkat éljük. A szellemi
megvilágosodott tudat nem hit kérdése. Nem valami teória, vagy posztulátum. Hanem maga a
realitás. Vannak gyakorlási módszerek, amik lehetôvé teszik, hogy akik ezt kívánják, és megvan
hozzá a szükséges türelmük kibontakoztassák ezen általános potenciált. Az elôzôekben ezeket
a módszereket alaposan megvizsgáltuk.
A szellemi (a három legbennsôbb tudatszint) inkább egy alapállás, mintsem valamely tartalom.
Nem valami speciális szellemi élmény, vagy transzperszonális esemény, látomány, netán vízió.
Sokkal inkább az ilyes eseményekhez, valamint a hétköznapokhoz való hozzáállás nevezhetô
szelleminek.
Még pontosabban talán úgy fejezhetnénk ki, hogy a szellemi, a közönséges tudat által rejtett
magasabb, bennsôbb tudatállapot értelmében egy fajta perspektíva, avagy látásmód.
Mondhatni, aki lát, annak más a perspektívája, mint a konkrétan vett vaknak. Nagyon jó
analógia lehet bemutatni a különbséget a duális tudat tájékozódasi képessége, és a transzduális
perspektíva között. A transzduálisból nézve a tudat felfogóképessége nagyon behatárolt, és
ködös, olyannyira, hogy szinte a vakság határán van, összehasonlítva a kettôsségmentesség
távlataival.

A különféle fô spirituális tradíciók a közönséges tudatállapotot alváshoz hasonlítják az

egységtudat éberségéhez képest. A két köztes szint (az ötödik spirituális szint, és a kozmikus
szint) nyugodtan hasonítható az álomhoz, majd a lucid (’éber’) álomhoz ugye.
Az is fontos – ha spirituális tréningbe kívánunk fogni – hogy a céllal tisztában legyünk. Itt
javasolhatunk még egy képet illusztrálandó, hogyan is értendô a szellemi perspektíva
kitágulása. Amikor lenézünk tíz kilométer magasságból egy repülôrôl a földre nem látunk
egyetlen embert sem. Csak városokat, utakat, tájakat, tengert. Az emberek ebbôl a
perspektívából nézve túl kicsik ahhoz, hogy láthatóak legyenek. A mozgás mintázata is másként
néz ki. Az autók és vonatok – amennyiben láthatóak – mintha nem is mozognának. A tenger
nem hullámzik, és a hajók saját fehér hullámsodrukban nyugszanak. Ha az ûrbôl nézünk a
Földre jószerivel semmi emberi aktivitás nem látható. Még a nagyvárosok is elmosódnak. Csak
a kontinensek struktúrái megfigyelhetôk. Ha most elképzeljük, hogy az ember két perspektívát
lát egyszerre, a szokásos látással a szokásos perspektívát, mint mindannyian, és azt amely az
ûrbôl látható, akkor bizony alighanem nagyot változna a felfogásunk, átformálódnának a
választásaink, és a viselkedésünk is más lenne.
A szellemi perspektíva mégsem egy ember nélküli kék bolygó látványát kínálja.
Hanem többek között, ám centrálisan hangsúlyozva az ember potencialitását és szenvedését.
Talán az analógiák pontosabb képet mutatnak arról, hogy mit is adhat a transzduális
tudatperspektíva. Olyan, mintha az ember korábban vak lett volna. Éberség az alvás helyett.
Szellemi perspektíva a korábbi materiális helyett.
Természetes és tiszta ügy, hogy amikor a duális tudatállapot a transzduális szellemi tudathoz
visoznyul, akkor csak sejteget és hisz; intellektuálisan nem lehet érvelni egyik állapot mellett
sem. Ez pedig egészséges dolog így. Csak éppen nem sok köze van a valósághoz. Ugyanaz,
mint régen: ki akar, mer belenézni Galilei távcsövébe? Van aki hisz, mások kételkednek. Van,
aki eldönti intellektuálisan, hogy ami a távcsôben látható az hazugság. Csak, akik el tudják
viselni a távcsôbe nézés kényelmetlenségét azok tudhatják milyen is a valóság.
Pontosan ugyanez a helyzet a transzduális tudattal. Csak azok, akik gyakorolnak, és van elég
türelmük hozzá tudják meg mi a valóság. Tréning (szótlan ima, meditatív elmélyülés) nélkül
csak az elôítéletek miatti kétkedés, vagy hit. Semmi tudás.

A vakok világában miként is tudná egy ügyes szemsebész rávenni a vakokat, hogy alávessék
magukat egy operációnak? Ráadásul bele kéne fogniuk az évekig tartó nehézkes, elôször a
bevezetô, késôbb mélyebbre hatoló elôkészületekbe, és elviselni a beavatkozásokat, hogy az
utolsó pillanatban megtörténhessen a csoda. Ugyan mennyi esély van a sikerre? Csakhogy
minden emberben ott a lehetôség arra, hogy lásson. De végülis csakis a saját erejébôl tudja
mindenki megnyitni vak szemeit. Vajon meg tudnák érteni egy látó ember együttérzését?
Elhinnék egy látó kijelentéseit arról, hogy mindaz a probléma és szenvedés, amit a vakság
okozott szükségtelen volt, és nagy részben saját magukat okolhatják érte, miután nem áldoztak
arra, hogy kibontakoztassák a látáshoz szükséges képességeiket? Felfognák vajon a látó
megkönnyebbülését – az együttérzésével együtt – amikor kiderül, hogy mindenki elérheti a
látás képességét, aki akarja; merthogy mindenki egyenlôként született a látás lehetôsége
szempontjából?
Ígyen, vagy hasonlóan – gondolom én – gondolkodtak a nagy megvilágosult tanítók ezen a
bolygón. És még azok az emberek is, akik netán csak egyik szemüket tudták résnyire kinyitni
a megvilágosodási processzus kezdô lépcsôjén hasonlóan kell érezzenek.

A tudat misztériuma megértésének kritikus pontja ott van, ahol az ember egyedül már képtelen
továbblépni. Valaki kibontakoztathatja az egóját, élheti jól az életét, járhat terápiára,
munkálkodhat tenmagán, gyakorolhat, imádkozhat és meditálhat. Mindezt jórészt bárki
kitalálhatja maga. Könyvek, inspiráló emberek, és trénerek hatása alatt.
Ha egzisztenciálisan megértjük a szótlan ima, meditáció üzenetét, képesek vagyunk gyakorolni,
a szívvel is értünk az intellektus mellett, akkor felfoghatjuk az indirekt közlést is arról, hogy a
szellem elérhetô a szenvedélyes keresésben. Azután egy idôpontban határhoz érkezünk. Úgy
érezzük, hogyha itt elengedjük magunkat meghalunk. Vagy eltûnünk a végtelenben, és többé
nem találunk vissza az énünkhöz, vagy valamely tartós identitáshoz. Netán megijedünk attól,
hogy mintha kezdenénk megôrülni.
Nos ezen a határon, evvel a barikáddal szemben szükségünk van segítségre. Ez itt a transzduális
tudat határa.
Semleges megfigyelés, amely nem válogató éberséggé nyílik. Kettôs irányultságú nyitottság a
szubjekivitás legbennsejére. Szótlan ima, a szív nyitott empátiája, nyelv nélküliség a
fogalommenteségen is túl. Ébrenlét. Ellazultság. Készenlét. Ez a határvonal.
Itt semmi nincs, amibe belekapaszkodhatnánk. Minden ismeretlen és új. Semmi fókuszpont.
Semmi élmény a hozzátartozó átélôvel. Semmi látomány a szemekkel. Egy mérhetetlen
szakadék szélén lógunk es nem merjük belevetni magunkat.
Vagy lestoppol a folyamat itt, vagy magasabb tudatállapot lép fel. Ez utóbbi azután szintén két
módon folytatódhat: vagy – a legtöbb esetben – egy élô, a transzduális tudatra ébredt tanító
megtalálálásával, vagy pedig – igen ritka esetben – maga az isteni felléptével. Ha egy tudatosság
ezen a határon, mint mondani szokták, találkozik az istenivel, akkor alighanem korábban már
segítséget kapott egy élô tanítótól. [Esetleg elôzô életeiben?!:] Az isteni itt egy
megvilágosodott, nem élô mestert jelöl, vagyis egy megvilágosodott ’tudatmezôt’.
Az egységtudatba való áttöréshez szükség van egy élô, vagy nem fizikai, éber transzduális
tudatra, inspirációra. Nincs szükség apukára, anyukára. Sem egy terapeutára, sem fejlesztô
trénerre. Egy barát, vagy szerelmi partner sem segíthet. A fantáziálás, és kívánkozás sem segít
senkit tovább. Éber, transzduális tudatra van szükség. Valakire, aki már átkelt a határon. Egy
kijózanodottra. Arra, aki tud.
A tanuló részérôl a helyzet duális. Dacára a levegôtlen, lebegô és nyelvtelen karakternek
éppenséggel a határvonal, ami a tanulót megállította, bizonyítja a korlátozottságot, és ily módon
a szituáció duális voltát. Azonban a tanuló találkozik – amennyiben át kíván kelni a határon –
egy tanítóval, aki tudatában nem csak duális. Ô ebben a pillanatban éber a transzdualitásban,
ezért számára nincs különbség kettejük között. A tanuló számára igen, de azt is tudja, hogy a
mester ezt a különbséget már meghaladta. Ennek ismerete a tanuló szivében kinyílik. Ha ez
csak intellektuális ismeret lenne egészen más volna a helyzet. A tanítóhoz fûzôdô kapcsolata
szótlanul vett tudás a szivében. Ez a talán legkifinomultabb bizalmas szeretet, ami a szív néma,
szótlan tudásán alapszik.

Így néz ki valahogy a helyzet, amiben az igazi transzcendálás megeshet.

A tudat misztériuma abban a pillanatban bomlik ki, amikor a tanuló mindent teljesen elenged.
A legkifinomultabb szeretet formájában nyilvánul meg.
A misztérium lényegisége pedig abban áll, hogy a két félig elválasztott (a tanuló
elválasztottsága), a félig nem elválasztott (a tanító transzdualitása) tudat leleplezôdik, mint egy
és ugyanazon tudat. Az utolsó fátyol is lehullik, és a pôre tudat realizálja tenmagát.
Az egyesült tudatban ismeri meg a tanuló a tudat transzcendens aspektusát.
Nincs két egyforma ember a Földön, akik megvilágosodási folyamata azonos. Minden egyes
ember az egységtudat megismételhetetlen, eredeti kifejezôdése.
Ugyanakkor minden megvilágosodott egy és ugyanazon tudat megvalósítója.
A megvilágosodott tudat, mint olyan, az isteni, mindent átfogónak és áthatónak tûnik. Minden
ember az egységtudat áthatottja, és hordozója. A bennsô tudatszintekrôl tagadhatatlanul úgy
néz ki, hogy minden, a legkisebb lény számára is nyitott a tudatlehetôség.

Ha minden fa életre kelne az erdôben,

és minden falevél nyelve lenne,
akkor sem tudná Isten kegyelmét,
kiénekelni méltóképpen.

N.F.S. Grundtvig
(Lutheránus püspök és bárd, a dán népfôiskola feltalálója)

Talán az élet értelme annak felfedezése, hogy minden az egységtudatból ered? A fizikai
univerzum esetleg csak ráadás, az isteni kreativitás ünneplése? Talán az egész pillanatonként
újra, és újjá születik a tudat egy bizonyos perspektívájából nézve? Minden falevél egy zsoltár?
A szenvedés pedig netán az egyéniséggé levés ára? A funkciója pedig, hogy felébresszen
bennünket a személyiséggel való azonosulásunk álmából? A természetes szívbôl áradó
együttérzés viszont azt a titkot leplezi le, hogy minden élô egy? Az isteni teljes tökéletesség
okán talán, szükségszerûen szabadon minden pillanatban megnyilvánítja az összes lehetséges
fizikai, éteri, asztrális, mentális, spirituális és kozmikus árnyalatot, formát és változatot?
Lehetséges ahhoz, hogy teljesen egyedivé-egyénivé legyünk az egységtudatnak alvásba kell
merülni? Talán semmi baj evvel; hm? Mi van, ha az egész egyben az összes szintjével, álmával,
alvásával, ébrenlétével maga a Nagy Tökéletesség? Talán.
Az egységbe torkolló misztériummal remélhetjük, hogy elképzeléskörünk nem túl szûken zárul.
A feladat ugye a misztériumhoz vezetô út gyakorlatokkal való kikövezése. Minden egyes
gyakorlónak viszont magának muszáj tisztáznia, hogy közelebbrôl mit is jelent a misztérium a
számára.
A szótlan ima, és meditáció egzisztenciális barikád is. Ajtóra van szükség túljutni rajtuk. Egy
igaz tanító ilyen ajtó.
Ha egy spirituális tanító egy ajtó, amin be kell menni, akkor egy ’önfejlesztést’ instruáló tréner
egy mérföldkô, amin túl kell haladni. Az ilyen tréner, ha jól értelmezi a feladatát útjelzô tábla,
ami mutatja az utat az igazi ajtóhoz, a végsô tanítóhoz.
Túl sokszor látni embereket letáborozni valamely tréner mellett, ahol be is rendezkednek
állandóra. Imígyen sok, a döntôen fontos vallások közül egy-egy végsô tanító nyitott ajtaja
körül alapíttatott. De az organizációk e nagy tanítók körül gyakorta inkább gátolják, mintsem
segítik a továbbjutást, vagy az ajtón való belépést. Megmerevednek, és bekeményítenek a
dogmáik és szabályaik érdekében, és az a vibráló élet, ami a tanítóból árad-t eltûnik a falak
mögött, a zárak között a szervezetek öntörvényei miatt.
Az ember elkezdi imádni a mérföldkövet, ahelyett, hogy az információit hasznosítaná. Hajlong
az ajtókeret elôtt, és feldíszíti az ajtót, ahelyett, hogy belépne rajta.
Igen fontos megtanulni, miként is lehet hasznosítani a spirituális tanítót megfelelô érett módon.
Mindenekelôtt ki kell mondani, hogy a kezdô északeurópai spirituális gyakorlóknak nagyon
távol fekszik, hogy egyáltalán megértsék: szükségük van egy spirituális tanítóra. Hát nem arról
szól az egész, hogy legyünk végre magunk, saját urunk, legyünk függetlenek? Persze, hogy
arról is szó van a legmagasabb fokon ráadásul, hogy legyünk érettek, önállóak, és felelôsséget
vállalók. Legkivált a szellemi ügyekben. Éppen ezért olyan fontos a mi idônkben és
kultúránkban például az élettörténetünk terápiás megdolgozása. Központi fontosságú, hogy az
ember nem találkozik egy spirituális tanítóval a mamáról és papáról szóló feldolgozatlan
anyagaival. Túl könnyen válik egy spirituális tanító az éretlen, vagy terápiásan meg nem
dolgozott személyiség számára jóságos atyává, netán valamely Jehova típusú, isteni hatósággá.
Vagy a jó, meleg, átkaroló mamává, netán egy olyanná, aki távol van, és állandóan udvarolni
kell neki, különféle szolgálatokat tenni. A mi idônk tévutak széles skáláját prezentálja az
úgynevezett gurukkal kapcsolatban. Naivitás, és visszaélés, elcsábítás és félreértett spiritualitás.
Úgy néz ki, hogy igencsak robbanásveszélyes az, ha a terápia, önfejlesztés és spiritualitás
egyetlen személyben reprezentáltatik. Sokk, traumák, és karakter fixációk keverednek az
önfejlesztésbe elválaszthatatlanul attól, hogy mit is jelent az érettség, felelôsség, spirtualitás,
majdnem csakis elhibázott lehet az egész. Legalábbis nagyon kevés szerencsés esetben mehet
jól, de legtöbbször szabály szerint rossz lesz.
Megfelelôen eljárva ajánlott (a többség esetében direkt szükségszerû) a különbözô
megközelítéseket különbözô tanítókra bízni. A terápiát professzionális terapeutára. Az
önfejlesztést az erre alkalmas, józan tanítóra. Ami pedig a legfontosabb: a határozottan
tudatváltoztató tréninget – szótlan ima, meditatív elmélyedés – feltétlenül olyan tanítóra kell
bízni, aki képes kontrollálni a transzduális tudatfunkciót!
Más összefüggésben korunk tisztában van a tanárok fontosságával. Mûvészek és tudósok kivált
a fejlettebb szinteken rájuk vannak utalva. Ha valaki igazán jól kíván játszani a hegedûjén
Kremerhez, vagy Menuhinhoz fordul. Viszont nem küldünk professzort a kisiskolába elôadni.
Hajlandóak vagyunk a mesterek után utazni is. Nem üldögélünk országunkban és várjuk a
jószerencsét. Hanem felkeressük azokat a helyeket ahol a nagy mesterek vannak.
A tudományban is így van. Általános, hogy egyfajta mester-tanítvány képzés folyik. Sok éves
intenzív együttmûködés kell az új kutatók kineveléséhez.
Éppen ez az oktatási kultúra kell az érett embereknek a spirituális praxishoz. És miután a
spirituális szorosan kötôdik a személyiséghez, és a pszichológiai struktúrához, a terápiás
tisztázás szinte elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy a spirituális együttmûködés gyümölcsözô
lehessen. Ez mondjuk nem feltétel a zenei, vagy tudományos tanításban (noha kétségen kívül
kívánatos volna. De hát ki lenne olyan kibillent, hogy terápiára jelentkezne a kémia
professzoránál, vagy balettmesterénél?)
Miként talál meg az ember egy spirituális tanítót? Nehéz kérdés. De arról mondható valami,
hogy miként nem ajánlott. Biztosan nem található meg az intellektus révén, fejbôl. Nem lehet
elgondolni a dolgot. Csakis a szív találhatja meg.
Nem mehetünk valami divat, vagy pletyka után, az ismertség, és a tanítványok létszáma után
sem.
Ismételten megállapíthatjuk, hogy milyen fontos a terápiás része a munkának. Ha ez nincs
rendben, akkor bizony sok keresô tanuló összekeveri a pszichológiai szükségleteit a
spirituálissal. Egy ’rendes’ apa, vagy anya hiánya, egy meggyôzô mintakép hiánya, és ez dönti
majd el a tanító megválasztását, ami sorsdöntô hibához vezethet.
Használni kell a kritikai érzékünket, a szkepszist, az intellektuális analízis élét a szortírozásnál.
Ám a döntô kijelentés csakis egy fenntartások nélküli szívbôl jöhet. „Nem megvizsgálni a
tanítót olyan, mintha mérget innánk”- mondja Padma.
A legjobb, vagy az igazi tanító egy ember életében egy adott spirituális szinten nyilvánvalóan
az, aki elô tudja segíteni a következô lépést. Ez gyakorta nem a legfejlettebb segítség, de
szükségszerûen a legfontosabb a tanuló felôl nézve. Ha viszont a reális távolság a kettô között
túl nagy, akkor a kommunikáció, és az átadás meglehetôsen nehézzé válik, sôt alkalmanként
lehetetlen lesz gyümölcsözô eszmecserét folytatni.
A három jól kipróbált, megtapasztalt tanúság a következô tehát:

A hiteles tanító egy ajtó.

Az igaz tanítót szívvel találjuk meg.
A valódi tanító a következô lépés.

Végül pedig egy utolsó, kevésbé kezelhetô faktor a tanítóval való találkozást illetôen. Ez
többféleképpen leírható vérmérséklet és megközelítési forma szerint. Néhányan biztosan
volnának, akik szerint - ha egy ilyen találkozás egyáltalán lehetséges, az – sorsszerû, akármit is
jelentsen ez. Mások könnyedébben, netán költôi hajlammal megáldva simán és egyszerûen
szerencsésnek neveznék az esetet. Míg egy földhöz kötött Jyllandi kedvezô véletlennek tartaná.
Részemrôl a szerencse az volt, hogy találkozhattam kisszámú, de alapozó fontosságú tanítóval,
és egy boldogító véletlen utazás során sikerült újra megtalálnom, és felismernem régi
mesteremet, hogy a transzmissziós misztérium még egyszer megtörténhessen. [Sic! Itt arra
céloz a szerzô, hogy szerinte lett volna valami elôzménye a Tulku Urgyennel való
találkozásának, valamely elôzô életben talán. Legutóbbi könyvében (2015) azonban elárulja,
hogy amikor egyszer rákérdezett a mesterre ez ügyben, ô azt válaszolta, hogy sima véletlen volt
csupán a találkozás ’oka’:]

A tudat misztériumának lényege azonban, hogy az igazi megvilágosodott tanító a pôre

tudat.
A paradoxon pedig az, hogy ez az egész voltaképpen végtelenül egyszerû. De úgy néz ki, hogy
éppen ez a túlságos könnyûség a fô okok egyike, amiért nehézzé válik a dolog. Olyan egyszerû,
hogy az ember el sem hiszi igaz lehet. Azt gondolom, hogy például minden ember egyszer-
egyszer rákerdez, hogy kicsoda is voltaképpen? Van, aki nem csak kérdezi, hanem lestoppol és
utána néz, hallgat vajon jön e valami válasz belülrôl. Vagyis teljesen nyitottan figyel, miután
mindent leállítottt egy pillanatra, és mondhatni visszatartja a lélegzetét is. Az ilyen néma
hallgatás a kérdés, ki vagyok én ’visszhangjára’ figyelve, egy nyitott, kettôs irányultságú
tudatállapot. De berendezkedni erre, tenni napról napra, évrôl évre válasz nélkül, mindjárt
nehéznek néz ki ugye. Igenám, csakhogy ez az út vezet a megvilágosodáshoz. Például, hogy
emlékszünk az együttérzés közepette az együttérzôre. Nem úgy, mint egy testre, egy dologra,
vagy egy énre, egy pontra a tudatban és a szívben. Semmi határozottra nem kell emlékezni –
alapjában ugye nem is vagyunk semmilyen módon meghatározottak – csak tudatában kell lenni
tenmagunknak, mint határozatlan nyitottságnak. Mi lenne ebben nehéz? Ám mégis, általában
teljesen el vagyunk veszve az érzésekben, érzelmekben és gondolatokban.
Nem kéne egyszerûbbnek lenni a csodálkozásunknak, mi is valójában a tudat, no és hol is
található? Csak csodálkozni. Nem próbálni válaszolni, megoldani – ôszintén szólva ki tudná ezt
valójában? Csupán csodálkozni a tudat végtelenségén. Ez olyan módon nyitott, hogy szinte
lehetetlen elválasztani a szótlan imától. Nap mint nap ennél maradva úton vagyunk az örök
üdvösségbe.
Sok tudatállapot és nézôpont, ami ebben a misztikus folyamatban felmerül megjelenik a dán
zsoltárokban, olyan helyek, amiket a legtöbben betéve fújunk. De olyan ez, mint a vakáció
arany pillanata, ami többnyire észrevétlen múlik el. Vagy mint azok a metafizikai kérdések,
amiket minden gyerek feltesz, de hamar feledésbe is merülnek. Imígyen zárul a nyitottság, és
csodálkozás, ami a kérdéseket inspirálta.
Egy zsoltárban található például ez néhány sor:

Gyásszal, és önkínzással
semmin sem javíthatsz,
ugyanis semmit sem vehetsz el
mindent csakis Isten adhat.

(Grundtvig ez is.)

Ez a legigazabb értelemben spirituális életszemlélet. Ám ha a mindennapok praxisává akarjuk

tenni, akkor ez bizony napi gyakorlást igényel. Egy vágyódó hangulat érinti az elmét, és ez
vallásos összefüggésben elhangzik pár ünnepi alkalommal évente, ami szép és jó dolog. De ha
ez a szemlélet egzisztenciális napi szükségletté válik, akkor begyakorlást követel. A szívnek
azon kell munkálkodnia, hogy legyôzze akaratosságát. Nem egyszer és mindenkorra, mert ez
lehetetlen, de ismételten a szívbéli szótlan ima révén. A tudat sem képes igazán megmaradni
ebben a pozícióban, ha nem engedi el érzelmi azonosulását a saját tartalmával. És ez is csak
napi munkával érhetô el, mégpedig a semleges megfigyelés révén.
A már többször idézett csudálatos Grundtvig zsoltárban, a himnusz a fényhez versei között
található ez is:

Midôn a fény fellángol, mint földi labda

izzóan kivilágol.

(Ideiglenes nyersfordítás)

Ez nagyon hasonlít – nem állítom, hogy ez vagy az, vagy ezt-azt jelenti – de hasonlít az
illuminált tudatállapotra. Késôbb így bukkan fel:

Ott áll a hatalmas büszke vár

boldogságban úszik az arany csarnok
örökké tartó örömben
fénybarátinkkal beszélgetünk.

(Ideiglenes nyersfordítás)

Döbbenetesen hasonlít a belsôbb tudatszintek kohéziós egységtudatának egy képi leírására.

III. VIZET HORDANI ÉS TÜZIFÁT APRÍTANI

>> A megvilágosodás elôtt: vizet hord,

és tüzifát aprít.
A megvilágosodás után: vizet hord,
és tüzifát aprít.<< Zen

IMÁDKOZZ FOLYAMATOSAN

Minden nagy tradíció a Földön elismeri annak szükségességét, hogy a spirituális processzust a
tartós gyakorlás stabilizálja és támasztja alá. Minden lélegzetvételt tudatosítani. Állandóan
tudni a szív lüktetésérôl. Folyamatosan emlékezni tenmagunkra, vagy Istenre. Folyamatos ima,
avagy minden perc zen-je. Pál félreérthetetlenül fogalmaz: >>Boldog légy mindig. Imádkozz
megállás nélkül. Köszönj meg mindent mindig.<< (1 Tess. 5, 16-18) Márpedig ez azt jelenti,
hogy nem olykor-olykor, hetente egyszer, vagy kétszer naponta. Mindig, minden körülmények
között, ami azt jelenti, hogy minden idôben, ismét és ismét, percrôl percre, napról napra, évrôl
évre. Ha pedig ez több kíván lenni, mint üres ígéret, akkor gondos elôkészületeket kíván éveken
keresztül, egy olyan tréninget, ami a napi tennivalókhoz is képes viszonyulni okosan,
praktikusan és konkrétan. Az embernek lassan kell kezdenie, realisztikus óvatossággal, napi
szórt pontgyakorlással. Amint ez mûködik (lehet 5-20 alkalommal naponta, nagyon rövid
idôtartammal, 5-10 másodperc) el lehet kezdeni bôvíteni, és hosszabbítani a praxist. E
folyamatos gyakorlást pedig bele kell szôni a mindennapokba természetes, nem feltûnô módon.
No és egy ilyen praxist csakis tisztázott motívációval érdemes elkezdeni.
Vajh miért követelnek a nagy spirituális tréning rendszerek folyamatos gyakorlást?
Két fô oka van ennek. Az egyik az, hogy minden ember amúgyis folyamatosan gyakorol, noha
nem spirituálisan. A másik fô ok pedig, hogy van bennünk valami tehetetlenség, ami ellenszegül
a spirituális ébredés programnak. A kitartó spirituális gyakorlásnak egyrészt helyettesítenie kell
az ebbôl a szempontból érdektelen gyakorlatokat, másrészt pedig a tehetetlenséget kell
kigyógyítani, és kitisztítani velük.
Mik ezek a spirituális szempontból érdektelen folyamatos gyakorlatok?
Az én mantramormolása, tartós imája a solar plexus napfonatában és a fejben. Az én mantrája
a megállíthatatlan megerôsítése avagy tagadása saját magának: semmi értelmem; avagy
csodálatosságom. Mindkettô, a megerôsítés, és a visszautasítás egyaránt karban tartja a az
énséget, az én identitást, és az énközpontúságot. Az én imái, az én igényei, vágyai, és akarata:
én akarom, én gondolom, én vélem, én érzem, én kívánom, én remélem, avagy a legáltalánosabb
magformájában: én, én, én…
[A dán én a jeg – kiejtése: jáj, és szinte minden mondatot evvel kell kezdeni: jáj, jáj, jáj :]

De itt gyorsan el kell oszlatnunk egy félrértési lehetôséget: az énkibontás, az evvel járó építô és
támogató énima, és énmantra szükségszerû, és még szép is a maga tarka amivalenciájában,
például az ünnepekben, a háborúban, születésben és gyilkosságban.
Ha azonban egy emberke megfelelô énkibontakozás, terápia, és önfejlesztés nyomán ráébred a
spirituális praxisra, akkor lassan kialakul a napi folyamatos szellemi gyakorlatozás szükséglete.
Ám, noha az illetô csendben üldögél, imádkozik, meditál, vagy valami hasonlóan hasznos
gyakorlatot végez egy.-két óran keresztül minden egyes nap, fel fogja fedezni, hogy a többi 23-
22 órában nagyrészt még mindig nagyrészt duálisan él, gyakorta pedig félreérthetetlenül csak
énségét éli ki.
Maga a tudatáramlás folyamatos gyakorlata a duális és fundamentálisan énközpontú életstílus
fenntartására szolgál. Az elme örök forgalma megerôsíti és karbantartja a duális
valóságfelfogást, és az ennek megfelelô én élményt, mint szubsztanciát és centrumot.
Pontosan ezért kísérlik meg a spirituális tréning rendszerek (fx. keresztény misztika,
hinduizmus, szufi, buddhizmus, yoga, tantra, tao és kabbala) kontrollálni az elmét. Egy öreg
hopi indián mondta, hogy a fehér ember ugyan meg tudja hódítani az egész világot, de az
elméjén nem tud uralkodni. Mert ki tudja megállítani a gondolatözönét, és lekapcsolni a belsô
tv-jét akár csak egy percre is? Ki tudjuk nyitni a szemünket ugye, és be is tudjuk csukni.
Kontrollálhatjuk a látásunkat. De a tudatunkat nem. Az elme áramlása kontrollál minket.
Koncentráció, meditáció, illumináció és egységérzet lépcsôk az elme uralásához vezetô
folyamatban. Szótlan ima, és kettôs irányultságú tudatállapot pedig olyan jelenségek, amelyek
csak akkor bomlanak ki, és kezdenek virágba borulni, amikor az elme már annyit megtanult
magáról, hogy tudatunk elkezdheti uralni tenmagát.
Ez a folyamatos gyakorlás lassan a gondolatforgalom alternatívája, versenytársa lesz.
Reménytelen megkísérelni leküzdeni az elmét. Olyan ésszerû együttélést kell kitalálni,
amelyben belefûzünk valamely spirituális témát az elme közönséges nyüzsgésébe, és variációi
közé. Egyetlen Bach témát a sokszólamú duális zenébe. Óvatosan megtanulja az elme, hogy
többet hallgasson Bachból, mint az én funk zenéjébôl, vagy a lélek blues muzsikájából.
Az ilyen folyamatos gyakorlás spirituális alternatívaként mûködik az én duális háttérzenéjéhez
képest. Spirituális irányultságú gyakorlat és ima nagyon óvatosan, és lassan behelyettesíti az
egó duális gyakorlatait, és imáit. Hosszan tartó tréning. Nagy türelem. Sok év.
Egy másik fô oka a folyamatos gyakorlat szükségességének az, hogy a mérhetetlen ideje tartó
homályban úszó tehetetlenségünk ellenáll a felébredésnek. Nyugaton nagyon pontosan ezt a
faktort ôsbûnnek nevezték el. Keleten pedig negatív karmának hívják. Ezek a fogalmak azt
jelzik, hogy a tehetetlenség túl a személyesen, mélyen gyökeredzik a kollektív örökségünkben
is. Egy olyan faktor, ami az evolúcióban, magukban a génekben, a kollektív tudattalanban
megtalálható. A nyugati evolúciós teóriából nézve az élet a túlélésért megélt egy sor olyan
stratégiát, amit hasznosnak talált. Például itt az ösztönös mérlegelési képességünk, hogy valaki
barát vagy ellenség, valami fenyeget, vagy az életet szolgálja. Az állatok tudják, hogy mi ehetô
a természteben, és mi mérgezô. Egy madár örökölheti a tudást, hogy egy meghatározott
madárragadozó sziluettje életveszély jelent, úgyhogy csupán egy árnyék feltûnte menekülésre
készteti. Az ember – az oroszlán és az egér is – a túlélés érdekében kifejlesztette és begyakorolta
a koncentrációt.
Miután azonban a szellem nem mérlegelô, nem fókuszált, nyitott tudatot kíván, az ösztönös
túlélési készenlétünk tiltakozik. Az ember saját elméjével, és egy olyan tudatstruktúrával élt túl,
aminek lelki, és pszichikai jegye énközpontú. Minél nagyobb vagyok, mennél egoistább, annál
jobbak a túlélési esélyeim.
Spirituális perspektívából nézve az ösztönös túlélési stratégia (ego) ellenállásként,
legyôzhetetlen tehetetlenségként mutatkozik: mint ôsbûn, negatív karma.
Ha valaki reálisan reméli, hogy átkódolja ezt az ösztönökben gyökeredzô (állati) viselkedési
mintát, akkor ez bizony az elme alapvetô átorganizálását követeli. A tudatnak be kell
gyakorolnia magasabb funkciói használatát (semleges megfigyelés, válogatás nélküli figyelem,
csend, nyitott kettôs irányultság, transzduális éberség), oly módon, hogy ’kitanulja’ az én
számára szükséges, és az evolúció által jóváhagyott funkciókat (válogatás, fókuszálás,
cselekvés igény, nyelviség). Márpedig ez nem lehetséges elôrelátó pedagógia nélkül, ami
például a folyamatos gyakorlást alapnak tekinti.
Evvel kell átalakítani, vagy megtisztítani az evolúciós tehetetlenséget. Terápiás stratégiákkal
nem lehet megszabadulni ettôl a tehetetlenségtôl. Azaz nem lehet visszavonni, felhígitani, vagy
átformálni az ôsbûnt terápiával. Mélyebben nézve csak egy megvilágosodott közvetítése
segítheti hozzá az embert az ôsbûn, avagy negatív karma transzcendálásához. De ahhoz, hogy
fogadni tudjuk ezt a segítséget a megvilágosodott tudatszintrôl, különlegesen pontos és alapos
felkészülést igényel. Ennek része a folyamatos gyakorlás is.
Teljesen nyilvánvalóan korrekt az, hogy a nagy megvilágosodottak e Földön ’kiküszöbölik’
[ideiglenes megoldás, bár a szó pontosan ezt jelenti dánul] az ôsbûnt, és negatív karmát. De az
éppíly nyilvánvaló – minden nap látható a médiákban – hogy ez egyáltalán nem segít semmin,
ha az egyes ember maga nem segít terápiával, etikával, imával, meditációval és folyamatos
gyakorlással. Noha e Föld látott már egy sor ragyogó megvilágosodott tanítót (Rumi, Krishna,
Buddha, Krisztus, Ferenc, Rabia, Meera, Yeshe Tsögal, Teréz, etc. etc.), és noha mindannyian
saját kaliberük, és kapcitásuk szerint magura vették és veszik és megtisztítják az ôsbûnt nekünk
is, semmit sem segít, ha az egyes ember nem segít. Ôszintén szólva, az emberek bizony nem
lettek jobbak Buddha és Krisztus óta. Éppen – a közönséges tudat szintjérôl nézve –
ellenkezôleg. Bár egy milliárd keresztény található ma a Földön, és Krisztus magára vette
valamennyiük ôsbûnét nem segített semmin. Csakis akkor ha az egyes ember megteszi a maga
részét (terápia, etika, ima, meditáció és folyamatos gyakorlás) akkor mutatkozik meg ismét, és
ismét, a megfelelô pillanatban, amikor megnyílik a misztérium, hogy a megvilágosodott tudat
már eleve megtisztította a negatív karmát, és magára vette, megbocsátotta az ôsbûnt. De ez az
isteni funkció csakis akkor tud kibomlani, amikor az egyes ember felkészítette magát a maga
egzisztenciális átalakító munkájával.
A megvilágosodott tudat isteni képessége, hogy eliminálja az ôsbûnt és a negatív karmát.

Eckehart Mester így szóla nyugaton a 76. Traktátus-ban:

>>"Igen, bizony mondom néktek, ha rövid időn belül, hamar és erőteljesen tudsz hátat fordítani
minden bűnödnek őszinte megvetéssel, és éppoly erővel tudsz Isten felé fordulni, hogy ha
minden bűnt te követtél s követsz majd el, ami Ádám óta történt s eztán fog majd megtörténni,
ez mind teljességgel megbocsáttatik néked a büntetéssel együtt." << (rögtönzött fordítás Fehér
Botond barátunktól)
Szommer Tamás kiegészítése: "... teljes undorral elfordulhatnál a bűnöktől és oda fordulhatnál
istenhez, s ez által minden bűnöd megbocsájtásra és minden büntetés elengedésre kerül, mely
Ádám kora óta történt "

(Köszönet a Dzogcsen Fórumon kapott segítségért, de még nem tettünk le arról, hogy
megtaláljuk a legjobb magyar fordítást, avagy valaki készre fordítja nekünk;)

Urgyen Tulku Mester keleten:

>> Egyetlen tiszta rigpa pillanat eltünteti egy hibás életút negatív karmáját, sôt akár több életét
is.<<

A folyamatos gyakorlás tisztít, és elôkészíti az átváltozást a kollektív tudattalan ösztön szintjén.

A két fô oka annak, hogy évezredek óta gyakorolják ezt, összefügg – amint ez feltehetôleg
tisztán látható immár – részben a duális tudat tartós önmegerôsítésével a spirituális emlékezet
terén, és részben avval, hogy tisztul, és javul a kollektív tehetetlenség állapota, oly módon, hogy
az én áttetszôvé válik, amint az ôsbûn és a negatív karma átalakul és megtisztul a
megvilágosodott transzduális tudattal való kapcsolatában. [Sic! Ez egy ilyen hosszú összetett
mondat .]
Ugyan sok évig tart, mire a megvilágosodási folyamat beindul. De folytatni kell akkor is,
amikor már benne vagyunk. Elôtte és utána is: vizet hordani és tüzifát apitani.
A folyamatos gyakorlás és a tudat tréning együtt mûködik. A két folyamat kölcsönösen
megtermékenyíti egymást. Ez az összjáték nagyon jól felfedezhetô például a görögkeleti-orosz
szív imában. Amint ez elmélyül, átalakul a tudatállapot is, és a különféle rétegek és állomások
a tudat útján a realizáció felé, esszenciájukban mutatkoznak meg.
Számomra tény, hogy a különbözô spirituális tréning rendszereknek, a vallások ezoterikus
bensô oldalainak van egy univerzális magva. Ez a közös struktúra: a technika, praxis, a
tudatlépcsô, és a cél, a tudattudomány a tapasztalati alapja a spirituális processzusnak. Minden
kor újra fogalmazza és újra tolmácsolja az univerzális struktúrát olyan terminológiává és
formává ami megfelel az idôszerû kulturális és tudományos stílusnak. Ami korunkban történik,
és úgy gondolom folytatódik az egész 21. században, hogy az univerzális ezoterikus mag, a
globális misztika újra formáltatik egy tudományos, nem dogmatikus, és nem szektás módon. A
szív tudománya. Tudattudomány a hozzá illô pedagógiával, és finom árnayalatokkal, a
különbözô kutúráknak, és temperamentumoknak megfelelôen.

A következôkben megpróbálom táviratilag felvázolni a döntô tudatlépcsôket, amint a görög-

keleti misztikában mutatkoznak. A két fô forrás a nagyon szép, és jámbor Egy orosz zarándok
beszámolója, ami a szív ima alap dokumentációja, valamint az orosz Philokália. Az orosz
változat válogatás az öt kötetes görög Philokália–ból, ami a szívima misztikum alap írása.
Ezek, a többség számára szükséges és áldásos voltáról egy józan szellemi vezetô így nyilatkozik:
>> This greatest off all great doings (a szívima, mint theózis, az istenivé válás eszköze, és
enózisz, azaz egységtudat) can be gained by many, or even by all, mostly by being taught. A
few men receive this gift from God without being taught working from inner compulsion and
the warmth of their faith. But wath is rate is not the law. Therefore it is necessery to seek a
teacher who is not himself in error, to follow his instructions. << (Nikhophorus i Philokália; -
ezután Ph., 32)
„Minden nagy tettek e legnagyobbja (a szívima, mint theózis, az istenivé válás eszköze, és
enózisz, azaz egységtudat) sokak által elérhető - ha nem mindenki által - leginkább tanulás
révén. Néhányan közvetlenül Istentől kapják meg ezt az adományt, anélkül, hogy tanításban
részesülnének, csakis belső kényszerítés és hitük forrósága által hajtva. Azonban a zsinórmérték
még nem törvény. Így aztán jobb, ha felkutatunk egy olyan tanítót, aki maga nincs tévedésben,
hogy kövessük útmutatásait.” (Szoboszlai János fordítása)

- A bázis a kolostori fogadalmak, a lelkiismeret tisztázása, az aggodalmak elengedése, amely

alap a mi idônkben inkább megteremthetô az én jóllakatásával, az életút terápiás tisztázásával,
és önfejlesztéssel.
Valamint koncentrációs gyakorlatokkal elôtréningként az imához és meditációhoz.

>> Ha valaki magára veszi a megváltás cselekedeteit nem szabad félnie a pokol rémségeitôl, de
ne is vágyakozzék a mennybe, mert akkor úgy viselkedik, mint valami zsoldos a szent atyák
szerint. Isten azt kívánja tôlünk, hogy a fiú útján érkezzünk Hozzá, ami azt jelenti, hogy
szeretettel és gondoskodással forduljunk Ôhozzá, igaz életet élve, a lélek és szív örömét a Vele
való megváltó egyesülésben találva meg. << (Egy orosz zarándok beszámolója)

- A válogatás nélküli együttérzô egyöntetûség – a következô lépés:

>> Aki elérte az igaz imát és szeretetet az nem válogat többé a dolgok között, nem választja el
az igazakat a bûnösöktôl, de mindenkit egyként szeret, nem ítél el senkit, csakúgy mint Isten
hagyja a napot sütni, az esôt esni mind a zigazakra és bûnösökre.<< (Egy orosz zarándok
beszámolója)

- A kettôs irányultságú nyitottság, amikoris a tudat elcsendesedik, és közelít tenmaga pôre

tisztaságához:

Őrizd meg elméd színektől, formáktól és képektől való mentességét.

(Gregorius af Sinai, Ph. 81)

Elménk tiszta és egyszerű, ezért aztán amikor lehámlik róla minden idegen gondolat, belép a
tiszta, egyszerű Isteni fénybe, mely eléggé körülöleli és elrejti ahhoz, hogy többé ne legyen
szüksége semmire a fényen kívül, melyben elmerül. (Symeon den nye teolog, Ph. 132)
(Szoboszlai János fordítása mindkét idézet)

- Illumináció és egység elôször a tanítóval, azután rajta keresztül Istennel:

>> Hirtelen felbukkant villanásnyira egy alak a levegôben szemem láttára. Úgy tûnt, hogy öreg
tanítóm volt… Egyszerre úgy éreztem, mintha a szelleme áttörte, és megvilágosította az
enyémet, különös tisztaságot teremtve az elmémben…<< (Egy orosz zarándok beszámolója)

Áldás folyományaként istenekké és Isten fiaivá válunk és megvilágosít minket az ő fénye.

(Symeon den nye teolog, Ph. 107)

Az öntudat átalakulásával ébredtem tudatára Istennek. Isten hatott rám, hogy Istenné tegyen,
hogy az ő képére formáljon engem. Eme hasonlatosság az én valódi önmagam (...) és Isten-
tudatosságom. (Symeon den nye teolog)
(Szoboszlai János fordítása mindkét idézet)

Nagyon sokféle folyamatos gyakorlás létezik. Talán sikerül ôket két fô kategóriába sorolni. Az
egyik fajta a meditációra való felkészüléshez tartozik, kanalizációs, keringetôs gyakorlatok és
szimbólum elképzelések (fx. tobozmirigy – napfonat, yin-yang-légzés; egy szál virág, egy szál
gyertya vagy egy yantra, egy csakra). A másik fajta az ima esszenciája a szívben koncentrálva
mantra formában (fx. Jézus Krisztus, Kyrie Eleizon, Kriste Eleizon, La illah il Allah, namo
amida bucu). [Om Ah Hum Vadzsra Guru Padma Sziddhi Hum:]
Az önfejlesztés folyamán a legtöbben kipróbálnak egy sor egyszerû gyakorlatot. Ha valamelyik
jól müködik valakinek, ha relatíve egyszerû praktizálni és ha pld. 5-10 percet áldozunk rá
minimum 2 évig, akkor egy ilyen egyszerû gyakorlat folyamatos praxissá tehetô.
Elôször is, amint említettük bevisszük a mindennapokba 5-10 alkalommal naponta, 5-10
másodpercre alkalmanként. Ezt azután kibôvítjük, valósággal sporttá tesszük, hogy
összekössük az összes elképzelhetô elmeállapottal és helyzettel.
Az ember összeköti minden elgondolható változattal a mindenapjában: pontszerûen praktizálja,
amikor megy, amikor ül, amikor fekszik, vagy áll, vakáción és veszélyben egyaránt. Amikor
felébred, amikor alvásba merül, mosogatás közben, fürödvén, a wc-én, amikor fôz, amikor
boldog, amikor beteg, fáradt, szeretkezik, veszekszik. Minden helyzetbe beleszövi ezt a
folyamatos gyakorlást. Lassan áthatja a spirituális tréning és ennek állandó emlékezete az
aktuális napot. A spiritualitás, a gyakorlás, az ima, a meditáció többé nem valami elválasztott,
ünnepélyes, távoli, vasárnapi hangulat. Olyan lesz, mint a lélegzés, ami mindig itt van, mint a
szívdobogás, ami minden mögött ott van, egyidejû mindennel, és a gyakorlás okán tudatos,
ezért befolyásolja és átalakítja a praktizáló tudatát a mindennapokban és azokkal kapcsolatban.
A spirituális a folyamatos gyakorlat formájában szokássá válik. Megszokott lesz emlékezni a
folyamatos gyakorlásra, ami az elmélyült imához, és meditatív tudatelmélyültséghez vezet.
Elôbb-utóbb olyan spontán lesz az emlékezés, hogy a folyamatos gyakorlás nyomán a
mindennapokban, a kassza elôtti sorbanállás közben nem csak praktizáljuk a gyakorlatunkat,
de kihasználjuk a lehetôséget, hogy még tágasabbra nyissuk a tudatunkat és szívünket: a
folyamatos gyakorlástól a kettôs irányultságú tudatállapotig. És a megvilágosodási processzus
kezdete után: a folyamatos gyakorlástól a nonduális nyitottságig.
Sokan kérdezték már, hogy nem jelent egy ilyen praxis egyfajta párhuzamos életet,
elvonatkoztatást? Nem éppen kevésbé vagyunk jelen? Elôszöris emlékezzünk arra, hogy ez a
gyakorlás típus már igencsak elôrehaladott; feltételezi az érettséget, magabiztosságot, megelôzô
terápiát, és önfejlesztést. Túl ezen az is érvényes, hogy a közönséges mindennapi tudatunk, és
elfoglaltságunk nem különösebben jelenlévô és egyáltalán nem egyértelmû. Miközben eszek
valamit, esetleg szól valami zene, beszélgetek egy kollégával, gondolataim teljesen privátiak,
és az érzéseim valami ötödik félék. Azaz: az ebédlôben minimum öt program fut egyidôben;
evés; háttérzene, vagy zaj; beszélgetés; privát gondolatok; bújtatott érzések. Ha most egy
konkrét személy ebben a konkrét helyzetben egyidejûleg imádkozza a szívimát, vagy a yin-
yang légzésgyakorlatot végzi nem lehet, hogy az illetô mégiscsak jobban jelen van? Próbáld ki,
és meglátod. De alaposan készülj föl, különben egészen más tapasztalathoz jutsz.
A teljesen átlagos ember, amint a legtöbben vagyunk, nem összeszedett, és nem jelenlévô.
Szétszórtak, elszórtak, és nagyon megosztottak vagyunk. Egy folyamatos gyakorlat - korrektül
praktizálva, és ezért alaposan kipróbálva éveken át – összeszedettséget teremt, és irányt ad a
nyitottság és szellemiség felé, amit normálisan nem szoktunk elvárni a napi kapcsolatainkkal,
és életvitelünkkel.
Ritkán vagyunk igazán jelen. Általában úton vagyunk valamely eredmény elérése felé, cél lebeg
a szemeink elôtt. Vagy úgy éljük meg amit csinálunk, mint unalom elleni szert. Szórakozással
el az ürességtôl. Vagy egy részünk a kulisszákba ragad. Netán hátsó gondolatokba. Igen ritkán
vagyunk totálisan a mostban. Közeledünk a totális felé, a nyitott ég felé most, amikor például
hagyjuk a tudatunkat tenmagában pihenni minden nehézség nélküli nyitottságban mindennel
kapcsolatban.
Esetleg hagyni a tudatot az lenni, ami, áttetszôség, egy kristály amiben a kozmosz tükrözôdik,
hagyni minden tükörképet magától megesni, és magára is hagyni. Felbukkannak.
Megváltoznak, átalakulnak. >> Geastaltung. Umgestaltung: Des ewigen Sinnes, ewige
Unterhaltung.<< (Faust)
Talán az elôálló mindig tartalmazza az egészet. Gondolat, érzéki benyomás, testérzékelés,
képek – önkép és világkép. Ha minden össztevôt egyként fogadunk, az út a teljességhez, a
transzduálishoz kijelöltetett.
Vagy mindent elengedni, békén hagyni magában.
A kettô egy:
Elengedni mindent, avagy békén hagyni ugyanaz, mint tartalmazni és egyenlôként kezelni
mindent.

Szerencsés az, aki találkozik egy tanítóval.

Még szerencsésebb az, aki régi tanítójával találkozik.
Boldog, és örökké megsegített az, aki egyesül öreg tanítójával a megvilágosodott mostban.
Minden totális most így van.
Például átérezni a tudat nyitottságát magát. Megmaradni az éber, kész, meg nem
nyilvánultságban, és elengedni az összes természetes manifesztációt. Tudomást venni a
zavarról, ami stabil gondolattá sûrûsödik. Vissza az éberséghez magához. Megpihenni az
ellazult, szétszóratlan nem-meditációban.
Avagy megmaradni a tudat termékenységében: a még el nem gondoltban, a még át nem éltben.
Minden különbség eltûnik a nyitott most egységében.
A nyelv feloldódik és csak homeopatikusan van jelen a csendben: maradj ennek nyitottan,
frissen a tudatában.
Az éberséget gondolatponttá kell tompítani ahhoz, hogy a tudat megelégedjen avval a
gondolatpotenciállal, és kreativitással, amit ez tartalmaz. Amint az éberség veszít a
magasságából kikelnek-esnek a gondolatok. Ha viszont megtartja a magasságát, megnyílik a
mennybolt.
Az éber ürességben gondolkodni olyan, mint a levegôbe írni. A gondolatok nyom nélkül tûnnek
el. Felszabadulnak és elillannak abban pillanatban, amikor elôbukkannak. A nyitottságból árad
az együttérzés. Sajnos csak ritkán vagyunk igazán és totálisan jelen.

AMIKOR A PRAXIS ÁTHATJA AZ ÁLMOT ÉS ALVÁST

>> We are such staff as dreams are made on,

And our lif is rounded with a sleep.<< (Shakespeare, The Tempest)

A spirituális processzus lassú ébredés. A három bennsô szint tudata apránként áthatja
mindennapjainkat. A gyakorló áttetszô jelenlétként maga köré kanyarintja az idôt. A múlt és a
jövô drámaiatlanná és érdektelenné válik a most nyitott intenzitásához képest. Amikor Pál az
elsô Tessaloniki levelet elküldte (49-ben) azt írta: imádkozzatok szakadatlanul, és ezt a felhívást
a kései szívima praktizálók szó szerint vették: imádkozzatok éjjel nappal!
Kiderült, hogy a sok éves folyamatos gyakorlás áthatja elôbb az álmokat, késôbb pedig a mély
álmatlan alvást is. A spirituális tudat átszövi az éjszaka vegetatív és autonóm folyamatait.
A spirituális szinten az álomtudatosság számít, nem pedig a tartalom. Az önfejlesztés során
éppen ellenkezôleg, a hangsúly az álom értelmességén és energia szintjén van, amint ezt
részletesen elmagyaráztam Az Àlom, Csakraszimbólumok és Meditáció címû könyvben.
(Borgen 1982).
A három bennsô tudatszint a központi tudatforma, maga a tudat, ennek tisztasága és nyitottsága.
Nem a tartalma számít. A szótlan imában és a meditatív kettôs tudatirányultságban a szellemi
mûködés saját forrására mutat. Mivel is van tele a tudat, az elme és az érzékek éppen, az kevésbé
fontos. Ugyanígy van az álomvilággal. A három szinttel kapcsolatos haladás megmutatkozik az
álmok tudatában.
Elônyös, ha megkülönböztetünk három álomtudattípust, amelyek a spirituális és folyamatos
praxisra utalnak.
a) Az ember megpróbálja az álomban ugyanúgy praktizálni a folyamatos gyakorlatát, mint
ébren, a mindennepokban.
b) Alom amely luciddá változik az állapothoz illô praxisssal.
c) Az álomtudat asztrálissá változik, az ehhez passzoló gyakorlattal.

a) Azt, hogy a folyamatos gyakorlás, a spirituális praxis egyáltalán megjelenik az álomvilágban

hasznos jelnek kell tekinteni az egész törekvést illetôen.
A praxis ugye úgy épül föl, hogy az alapvetô folyamatos gyakorlás ad alkalmat a szívnek, hogy
egy adott konkrét helyzetben megemelje a tudatszintet. Ha az ember a buszon ülve spontán
emlékszik a praxisára – és ezért gyakorolja is éppen – ez az elôbb-utóbb felkészültnek számító
személy megengedheti magának a következô lépést: a semleges megfigyelést, a szótlan imát,
vagy a kettôs irányultságot aszerint, hogy milyen speciális utat követ a praxisában.
Ennek megfelelôen az áloméletében is. Ha valaki azt álmodja, hogy sétál az úton, és spontán
emlékszik, folytatja a folyamatos gyakorlatát, ez magától értetôdôen magasabb tudatállapotra
utal, mint egy normális álomban. Ami arra is alkalmat ad, hogy praktizálni kezdje a következô
lépést a spirituális praxisában. Azt álmodja majd, hogy szótlan imádkozásba kezd, vagy kettôs
irányultságú lesz a tudatállapota. Ez egy fontos elôre lépés, mert a szótlan ima, kettôs
irányultságú tudatállapot, vagy ugyanez meditatíve minôségileg nem különbözik az ébrenléti
praxis tudatállapotától.
Amint valaki a megvilágosodási folyamatban kontrollálni képes a nem kettôs tudatállapotot,
akkor ez is tükrözôdhet az álmokban. Azt álmodja, hogy a tudat megnyílik a kettôs
irányultságban és nonduális állapottá tágul. Ennek következtében az álom, mint kiinduló állapot
a folyamatos gyakorláshoz – itt a kettôs irányultságból a nem kettôs tudatállapotig fejlôdve –
egyszerûen eltûnik. Ami kivetült, és alakot öltött az álom színterein, visszatér a nonduális
tudatállapot pôre essszenciájába.
A spirituális skálán a közönséges duális tudatállapot a szótlan ima folyamatos gyakorlásán,
vagy a kettôs irányultságon keresztül, a megemelt spirituális tudat révén a megvilágosodási
folyamat nonduális praxisáig emelkedik. Ez is egyenesen tükrözôdik az áloméletben. És amikor
az álomtudatot áthatja egy pillanatra a nem kettôs tudatállapot, vége az álmodásnak. Vagy
felébred az ember normális tudatállapotra - a gyakorló a nonduális állapotra. Vagy alszik
tovább, de innentôl tudatos álomtalan módon. Ez tisztaság, egy fajta világos tudatállapot, ami
a megvilágosodási folyamat nonduális tudatára hasonlít.
A nem kettôs tudatállapot feloszlatja, és megszünteti az álmot, és tárgy nélküli tiszta, világos
tudatállapotra váltja.
A tréning elsôsorban a napi általános spirituális praxis: gyakorlatok, imák, meditáció, és
kiváltképpen a folyamatos gyakorlás skálázása.
A második, speciálisan az éjjelre szóló tréning az elalvás köré összpontosul. A legfontosabb a
tudatosnak maradás amilyen mélyen-magasan csak lehetséges. Az alapvetô folyamatos
gyakorlás szintjén az elalvás idején a szívközpontba kell koncentrálni mindent. A klasszikus
megoldás szerint fenn kell tartani a szívben egy fénylô kozmikus pont elképzelését.
Megkísérelni fenntartani a tudatot a hatodik szinten, miután egy kozmikus pont (az aurában,
vagy mint egy bindu pont a csakrában) egyfajta ’begöngyölôdés’ [Bohm-i értelemben] a
hatodik szintrôl az ötödikre, majd a negyedik szintre nézve. Ha a praxis stabil marad a
következô lépcsôkön (semleges megfigyelés, szótlan ima, avagy kettôs irányultságú
tudatállapot) akkor megkísérelhetô fentartani a tudatot azon a szinten, amit begyakoroltunk az
elalvás során. Figyeljük az elalvás folyamatát arról a szintrôl, amit a praxis során stabilizáltunk.
Ha az ember a megvilágosodási folyamatban ’úszik’, stabil kapcsolatban a hetedik, nonduális
tudatszinttel, akkor megkísérelhetô az elalvási folyamatot nonduálisan ’lekísérni’, ami – ha
sikerül – tudatosan álomtalan alváshoz vezethet; olyan tudatállapothoz, ami tárgynélküli
ragyogó tisztaság, ami a tudat esszenciáján, forrásán nyugszik, mint egyfajta identitáson.

b) A lucid álmokban az ember tudja, hogy álmodik. Az ilyen álmok elég szórványosan
fordulnak elô az áloméletben. Sok különbözô alkalommal bukkanhatnak föl. Ha például erôs
stressz érvényesül az álomban. Az embert banditák üldözik, menekül és egy szakadék nyílik
meg elôtte. Közelednek az üldözôk. És láss csodát: az ember hirtelen tudatára ébred, hogy
álmodik, és úgy menekülhet ahogyan csak akar. Ha tudjuk, hogy álmodunk úgy alakítjuk az
álmainkat, ahogy csak tetszik. A luciditás a valótlan és logikátlan cselekmény nyomán is
tudatosodhat: hoppá, egy autó hajtott át a harmadik emeleti szobán. Ez ugye nem lehetséges,
ergo: muszáj álomnak lennie. Netán valaki szólít bennünket, és a válaszreflex nyomán alakul
luciddá az álom. Vagy egy tükörben nézegetem magam, amibe bevonzva reflektáló
tudatállapotba kerülhetek, ami elôhívhatja a luciditást. Még egy faktor, ami egyáltalán nem
szokatlan az, hogy egy repülési álom válik luciddá végül. [Magam is tapasztaltam nem egyszer!
Ford.]
Az abszolút cél nézôpontjából a legmegfelelôbb trénig a lucid álomban a spirituális praxis
skálázása: folyamatos gyakorlás, vizualizálás, szótlan ima, vagy kettôs irányultságú
tudatállapot, és ha lehetséges a nonduális tudatállapot elérése. Második legjobb, de még mindig
elônyös a fény felé törekvés, ami közelebb hozza a luciditás és imígy a tudat forrásának elérését.
Kiegészítésül kereshetünk álmunkban egy spirituális tanítót, vagy ennek hiányában valamely
bölcs alakot, archetipikus mivoltában.
Másfajta kísérletezésre használni luciditást érthetôen csábító lehetôség, de mélyebben nézve
nincs semmilyen rpirituális tartalma a dolognak. Ellenben nagyon nagy jelentôsége lehet
spirituálisan annak, ha sikerül kihasználni a lehetôséget úgyanúgy praktizálni, mint éber
mindennapjainkban.

c) Az asztrális „állomállapot” spontán is kibomolhat, vagy a lucid álom folytatása lehet. Az

asztrális „álomállapotban” tudom, hgoy az ágyamban fekszem, a szobámban és alszom, és még
álmodok is esetleg. A lucid állapotban tudom, hogy álmodok miközben álmodok. De ez alatt
nem tudom, hogy közben ténylegesen az ágyamban fekszem és alszom. Az asztrális állapotban
azt is tudom, hogy itt heverek és alszom. Az alvó test, az ágy és a szoba jelen van az asztrális
„álomállapotban”. A tudat gyakran a testen kívül található, és kívülrôl szemléli az alvót.
Könnyen megijedhetünk, vagy elcsábulhatunk, ugyanis ekkor nagyon sok lehetôség van
kísérletezésre. Ez egy nagyon erôteljes állapot. A kreativitás, és a valóságképzô képesség még
szabadabb, mint a lucid álomállapotban. Az ultimatív perspektívából nézve mindenekelôtt meg
kell kísérelni realizálni a tudat pôre esszenciáját. Ezért a legajánlottabb az asztrális állapotban
is folytatni a spirituális gyakorlást - imát vagy meditációt – az egységtudatban. Ezt elôsegítendô
a legalkalmatosabb központosítani a tudatot – amely éppen azt éli át, hogy a testen kívül
tartózkodik – a csakrák fölöttre, vagy a négy felsô csakra (szív, torok, toboz mirigy, korona
csakra) valamelyikére koncentrálni. Ez a négy ’lokalitás’ az asztrális tudatállapotban a bensô
szintek reflekszpontjainak felel meg. Ha az alvó emlékszik rá, hogy miként is kell spirituálisan
korrekt módon használni ezt a megnyílást, akkor alkalmanként nagyot emelhet az egyesített
folyamaton.
Ezek a tippek táviratilag tömörítettek, hiszen aligha vannak sokan, akiknek praxisa lehetôvé
teszi az ilyen helyzetek optimális kihasználását. A döntô a napi spirituális praxis. Az álom és
alvástudat következményei nagyjából maguktól alakulnak. Érthetôen fontos az, hogy ne
kerüljön át a hangsúly az éber mindennapokról a az álomra és alvásra. Még olyanoknál is, akik
rendszeresen, és jól szervezetten gyakorolnak (2-3 órát minden nap) hetek, hónapok, sôt évek
telhetnek el, mire az álom és alvásfolyamatban tükrözôdik a praxisuk. Azonban ha a gyakorlás
megfelelô, akkor elôbb utóbb automatikusan átszövi az éjszakai élet vegetatív tudatformáit is.
A korábban idézett orosz zarándok beszámolója röviden, ám jól elmagyarázza a folyamatos
gyakorlás tükrözôdését az álomban. Elôször csupán: >> Gyakran álmodtam, hogy
imádkozom.<< Késôbb: >>… erre következôleg olykor találkoztam a megboldogult
sztarecemmel, aki igen sokat elmagyarázott nekem álmomban, és mindenek elôtt bolondos
lelkemet alázatosságra szoktatta.<<

HALÁLPROCESSZUS

Sancta Maria, Mater Dei,

ora pro nobis puccatoribus,
nunc et in hora mortis nostræ.

Szent Mária, Isten Anyja,

imádkozz értünk bûnösökért,
most és halálunk óráján.

Az alábbi magyarázat elsôsorban saját tapasztalatokon és megfigyelésen alapszik – csakúgy,

mint minden egyéb ebben a könyvben – megtámogatva gazdag bázis tapasztalatokkal, amik
számos más gyakorlóval való konzultációkon keresztül álltak elô. Az anyagot és
megfigyeléseket megkíséreltem úgy rendszerezni, hogy az egész megfelelô fedésbe kerüljön a
számomra leghitelesebb, a halál spirituális horizontjáról szóló írásokkal. Ezek mindenek elôtt
a Tibeti halottaskönyv, Szögyal Rinpocse Tibeti köny életrôl és halálról, The Mirror of
Mindfulness Tsele Natsok Rangdrol mûve, és végül, de nem utolsó sorban Urgyen Tulku a
legjobbak közül való dzogcsenmester Amikor a fellegek eltûnnek címû könyvének utolsó
fejezete. [Alighanem ez a mû lesz a következô, amit lefordítok; ha az Ég is úgy akarja.]
E záró bejegyzés egyedüli feladata, hogy kimutassa a spirituális praxis és a halálfolyamat
közötti összefüggést. Ezért nem szól a halállal kapcsolatos pszichológiai viszonylatokról,
úgymint: düh, kétely, gyász, magányosság és rettegés. Nem mutatja be a különbözô klasszikus
halálmeditációkat sem. Mindezt a fontos anyagot, belevéve a halálközeli élmények és a sokk
közötti összefüggéseket, valamint a bardó állapotokat is számtalanszor alaposan megmunkáltuk
az errôl szóló kurzusokon a különösen ez iránt érdeklôdôkkel.
Itt kizárólag arra fókuszálunk, hogy a mindennapokba mélyen beszövôdött spirituális praxis
miként hatja át, és teszi szellemivé a halálprocesszust.

Az életmód, és a meggyökeredzett szokások döntô befolyással bírnak arra nézve, hogy miként
is hal meg valaki. Avval az életszemlélettel halunk meg, amivel éltünk. Egy öreg szövô
háziasszony, aki örömmel szôtt, a bevetett ágyra takarót terítés mozdulata folytatásaként halt
meg. Egy fôorvos a képernyôn ugráló szívritmust kommentálva. Moliére pedig a szinpadon halt
meg. Ha valaki imádkozott és meditált 10-20 éven keresztül 1-3 órát, az – amint a tapsztalat
mutatja – számíthat rá, hogy a gyakorlása mélyrehatóan befolyásolja a halála folyamatát.
Hogy ezt precízebben be tudjuk mutatni, segítségül vesszük az ember külsô és belsô
tudatszintjeinek leírásait.
A közönséges tudat az elsô négy tudatszinten él, és bomlik ki: a fizikai-testi, az éterikus-
energikus, az asztrális-emocionális, és a mentális szinten. Ez a négy szint, és ezek megismerési
stratégiái fedik és fátyolozzák el a három bensô szintet, a spirituálist, a kozmikust és az
egységtudatot. A halál nagyon különbözô képpen néz ki aszerint, hogy a külsô, avagy bennsô
szintekrôl nézzük. A negyedik szint, a szív és a közönséges tudat mentális szintje úgy
tûnik, vagy a külsô szintek túlélési módján, vagy a bennsô szintek perspektívája szerint
’mûködik’. A halál, mint megszûnés, vég és eltûnés az elsô 4 szinten reális. A fizikai test
meghal, elrothad, eltûnik. Az anyaga szétszóratik, új körforgásba kerül. A vitális energia, az
élet is ugyanígy eltûnik a halálban, nagyjából az utolsó kilégzéssel vége. Az asztrális-
emocionális, minden érzelem, személyes emlék, kép, álom szertefoszlik a halálban. Az
archetipikus, kollektív asztrális mátrix megmarad ugyan, de csak kollektív tudattalan,
személytelen minôségében. A mentálisból eltûnik a tudattartalom. A szavak rajzása,
képzelgések és személyes gondolatok, mindaz, amit beszéltünk, hallottunk, gondoltunk
életünkben felduzzad, mint egy felhô és feloszlik a halálban. A tudat személytelen formája,
maga a tudat marad. A tudat magában és magáért úton van a bennsô tudatszintek felé. A három
bennsô szint az emberéletben normálisan lappangó (látens). Mint magvak várnak a csírázásra,
de ez ritkán fordul csak elô. Mindhárom szint minden emberben megvan, de elbújva, a tudat
általában nem éber a bennsô tudatszinteken.
A gyakorlás, ima és meditáció célja éppen az, hogy felébresszük a bennsô tudatszinteket. Ha az
ember felébredt, azaz felfedezte és realizálta a spiritualitását, akkor megtapasztalja, khm…
tenmaga folytatólagos minôségi szintjét. Biztosan nem lehet tudatos az ötödik szinten anélkül,
hogy tapasztalná a progresszív karmát, megéli, hogy a tudat egy fensôbb és személytelen
szinten újra és újra inkarnálódik, kifejezi magát a mentális, asztrális, vitális szinten és a testben,
és hogy ez a folyamat teremti a spirituális tudatfolyamatosságot, ennek individualitását és
korlátait és, hogy ennek az individuális elhatároltságnak az egyén halála az ára. Ám az ötodik
spirituális szinten – ha ez éber és realizált – a halál inkább olyan, mint az álomteli alvás az én
számára. Ágyba bújunk és alvásba merülünk. Álmodunk és ott van ugye az álomtalan mély
alvás folytonossága is. De reggel ismét – fura módon – magunk vagyunk. Emlékszünk a
folytonosságra. Mi vagyunk a folytonosság. Merthogy az én számára a negyedik szinten az
alvás törés a tudatosságban, ám bévülrôl teljes a folytonosság. Aki pedig éber az ötödik szinten
>> soha nem kóstolja meg a halál-t.<<

>>Jézus mondta: Boldog, aki azelőtt lett, amikor még nem volt. (…) Ugyanis van öt fátok a
Paradicsomban. Nyáron, télen nem mozdulnak, leveleik nem hullanak le. Aki meg fogja ismerni
azokat, nem ízleli meg a halált.<< (Tamás evangéliuma 19)

>>Jézus mondta: Akkor, amikor képmásotokat látjátok, örültök; ha pedig azon képeiteket
látjátok - amely kezdetetek előtt keletkezett; sem nem halnak meg, sem nem jelentetnek ki-
hogyan fogjátok elviselni?<< (Tamás evangéliuma 84)

Ha valaki éber a kozmikus tudatszinten, a hatodikon, akkor a tudatfolytonosság az életen át, a

halálprocesszuson, bardoállapotokon keresztül a fogantatásig, és a magzattá válásig tágul. Élet
és halál hullám a megszakítatlan tudatfolytonosságban. A hetedik szinten pedig se élet se halál.

>>Jézus mondta: Én vagyok a fény, amely mindannyiuk fölött van. Én vagyok a mindenség; a
mindenség belőlem jött ki, és a mindenség visszatér hozzám. (Tamás evangéliuma 77a)
Hasíts el egy fát! Én ott vagyok. Emeld föl a követ! És meg fogtok találni engem ott.<< (Tamás
evangéliuma 77b) (Gazdag Pál fordításai)
A három bennsô tudatszint éber perspektívájában nincs halál, amely megszûnésként,
befejezésként, vagy eltûnésként értelmezhetô. Amint Bob Moore mondá hajdanán: >> There is
no such a thing as death<< ‘Nincs olyasmi, hogy halál.’ A halál itt csak egy átmenet, vagy
módosítás a teljes tudatfolytonosságban. Vagy az egységtudat perspektívájából nézve nincs se
születés, se halál, az egységtudat transzcendálja magát az idô jelenségét is.
De az elsô négy tudatszintrôl nézve a halál rémisztô, abszolút reális, és minden ami az énnnel,
a személyiséggel kapcsolatos felhagy a mûködéssel és eltûnik.
Mindennek alapján – amit nem lehet bebizonyítani, viszont megtapasztalható – a halál
folyamata részletesebbn leírható.
Elvben a halálfolyamat analog avval, ami az elalvás során történik. A tudat a halálban saját
esszenciája felé közelít. A halálfolyamat során leveti a fizikai öltözékét, a vitális függöny
lehullik, elhagyatik az asztrális, a duális mentális fátyol eltûnik. Tipikusan így néz ki a folyamat
a haldokló élménye szerint: ha a tudata nagyon tiszta, akkor gyakran három tapasztalás követi
egymást. Amint a tudat elengedi a fizikaival való azonosulást igencsak elnehezedik. A haldokló
azt kívánja emeljék fel. Amikor pedig a tudat elengedi a vitális, energikus szinttel való
azonosulását, vagy belegyökerezettségét akkor a haldokló hideget érez, azt szeretné, ha
felmelegítenék. A szolar plexus, az asztrális elhagyása szomjat okoz. Amikor a tudat elkezdi
elhagyni a negyedik szintet, vagyis fellazítja belegyökerezettségét a mentális duális-nyelvi
élmény módba ez olyan, mintha feloszlana, és ellebegne valamely homeopatikus [Sic!]
tudatlanságba.
Az energetikai szinten az életenergia a szív körül gyûlik össze. A lábak és kezek kihûlnek. A
meleg és az élet a szívben összpontosul. Ez az utolsó mozzanat az utolsó kilégzés elôtt.
A tudat az imént felsorolt pszichoszomatikus változásokkal, és az energetikai
szívközpontosodással párhuzamosan alakul. A természetes mûködési módjain keresztül
tenmaga pôre esszenciája felé tart: elôször közönséges duális tudatállapot, ezt követôen többé-
kevésbé tisztán – a praxistól függôen – a semleges megfigyelésen keresztül (a haldokló elveszíti
érdeklôdését a környezetével kapcsolatban) tovább a nem válogató éberség felé, hogy a nem
fókuszált tudatállapotban végezze. Ez a lépcsô olyan embernek, aki nem szokott imádkozni,
vagy meditálni leggyakrabban igen zavaros állapot. Ám aki sokat gyakorolt annak lehetséges
átélni mindezt nem fókuszált kettôs irányultságú tudatállapotként, amely a szótlan ima
természetes állapota, nyitottság a forrásra.
Ez a pont közvetlenül az utolsó lehellet elôtti.
A folyamat ezek után messze különbözô mindenkinél, aszerint mennyi praxis van a haldokló
mögött, és hogy milyen bennsô szinten éber és stabil a tudata. Spirituális tréning híján a tudat
rögtön az utolsó lehellet után egy villanásban az ötödikrôl a hetedik szintre kerül. De miután a
a közönséges, nem gyakorló tudata nem ismeri fel ezt az állapotot, ezért nem tud tájékozódni
ebben az illuminatív villanásban, vagy felismerni a helyzetet, és a túlnyomó erô itt, a hetedik
szint pôre megvilágosodott tudatállapotában a gyakorlatlan tudatot egyfajta ájulásba, vagy
alvásba kényszeríti.
A halállal kapcsolatban szinte hihetetlen, hogy a haldokló keresztülmegy egy természetes
feltáró, leleplezô folyamaton egészen a pôre, leplezetlen tudatig. De csak a gyakorlónak
lehetséges éberen maradni, és keresztül navigálni a három benssô szinten, melyek együttes
tánca teszi ki a halál és a következô élet közötti idôszakot.
A halálközeli élmények archetipikus struktúrája (pld az alagút, bölcs lények, fény és
üdvözültség) megfelelnek az ébrenléti ötödik szintnek. A halálközeliséget az jellemzi ugye
leginkább, hogy az ember nem hal meg, ami azt is jelenti, hogy a folyamat, amiben a tudat
levetkôzik megáll a hetedik szint elôtt, gyakran az ötödik szinten. A tapasztalatok pedig az
ötödik szinten szabály szerint extatikusan pozitívek. Amikor viszont az ember tényleg meghal
elveszíti testbe, lélegzésbe, az asztrálisba és mentálisba horgonyozottságát. A lebomlási
folyamat az ötödik és hetedik szint között villámgyors, éppenséggel azért, mert a késleltetés az
identifikáció és a behorgonyzottság összefüggésében az alsóbb szintekbe megszûnik.
A döntô spirituális praxist nélkülözô nem képes felismerni találkozását, avagy
’begöngyölôdését’ az egységtudatba. A folyamat többi részét a halál pillanatától a következô
születésig részben ájultan, részben álomban tölti, váltva üdvös és rémálom szerû
tudatállapotban, minden lehetôség nélkül, hogy ezeket befolyásolja, netán manôverezni tudjon
említésre méltó fokon.
Azonban, ha valakinek van ’gyakorlás poggyásza’ (1-3 óra naponta, 10-20 éven át), akkor ez
automatikusan átszövôdik a bardo állapoton. Aszerint pedig, hogy milyen hosszan, mennyire
fejlôdött a spirituális skála szerint (folyamatos gyakorlás-vizualizálás-szótlan ima, vagy kettôs
tudatirányultság, nem kettôs tudatállapot) ez automatikusan áttör a meghalás utolsó pillanatán,
és ami még fontosabb, a halál utáni állapotban is. Fontos emlékezni rá, hogy az igazi spirituális
praxis személytelen, úgy értve, hogy nem az énrôl szól. Az ötödik szinten a gyakorlás magva a
vágy az isteni után, majd a találkozás az isteni Te-vel. A hatodik szinten az istenivel, vagy a
kozmikus tudattal való egyesülés. A hetediken pedig minden ellentmondás transzcendálása,
beleértve az emberi és isteni közötti ellenmondást és kölcsönhatást is.
Minél többet gyakorolt valaki annál inkább tud manôverezni e köztes állapotban.
Miután a halál utáni állapotok kiváltképpen a három bennsô tudatszinten mûködnek itt hiányzik
az összefüggés, a belegyökerezettség az alacsonyabb szintekbe (asztrális, éterikus, fizikai),
ezért a központosodás és tájékozódási képesség megszûnik. Az individualitást teremtô
kontrakció, amire a fizikai-éterikus-asztrális bázis ad lehetôséget eltûnik. A halál utáni
idôszakban a tudat végtelen kitágult ám szubsztancia nélküli. De minél többet gyakorolt valaki
életében, és megtanult éberen manôverezni a bennsô szinteken, annál nagyobb a lehetôsége
ugyanerre a halál utáni állapotokban. Midôn pedig az átgyakorolt praxis spontán felbukkan
alapot teremthet az amúgy alaptalan tudat számára, és elkezdhet kikristályosodni valamely
tájékozódási és manôverezési folyamat. Ez egy pontos analógia arra, amikor a folyamatos
gyakorlás ad alkalmat arra, hogy az álmodó (vagy a frissen halt) tudata megkezdheti
felemelkedését a szellemi skálán.

Ezidáig ezen írásban a spirituális fejlôdési folyamatot egészen a megvilágosodási processzusig

egyetlen élet horizontján belül tárgyaltuk, az éppen most aktuális életet értve ezalatt. A
tapasztalatok azt mutatják egyébként, amint ezt mind a keresztény, mind a tibeti misztika
kiemeli, hogy lehetséges egyetlen életen belül megvalósítani a megvilágosodást. Ugyanakkor
többek között az indiai spiritualitás azt emeli ki (fx. védanta, dzsain, mahayana), hogy a
spirituális megvilágosodási folyamat általában több életmenetre terjed ki, ami egy inkább
személytelen fejlôdési folyamaton ’nyugszik’ (a self-tenmaga progresszív karmáját, és a
hatodik, kozmikus-kollektív karmikus folyamatát értve ezalatt. Lásd a Selv valósága címû
könyvemet).
Újabban megtalálható a kompjuter által generált 3 D-és legnyûgözô képtípus. A közönségesen
fókuszáló pillantás számára csak egy lapos tobzódóan színes bonyolult mintázat, ami látszólag
semmit sem ábrázol. De a defókuszált pillantás számára szinte mágikusan megnyílik, és
megdöbbentô, varázslatos 3 dimenziós képpé változik.
A bennsô szintek egy módon 4 dimenziós képek, 4 dimenziós perspektívával, amibe
beletartozik persze az én közönséges 3 dimenziós tudata és életszemlélete. De míg az én és
közönséges tudata nem látja, nem is képes észlelni, elképzelni sem azt a mintázatot, amely több
sikeres, avagy több egyidejû életre terjed ki, addig a bennsô szinteken elkerülhetetlenül látnia
kell azokat az összefüggéseket, amik összekötik a spirituálisan sikeres életet a karmikus
folytatólagossággal. Az ének beletartoznak a mintázatba, de csak mint annak részei. Nincs
olyan én, ami újra és újra élne. A különbözô egymás utáni, vagy a hetedik szinten egyidejû élet
egy progresszív spirituális fejlôdési, vagy megvilágosodási történet. Ha például 10 000 ember
egymás mellett állva az egy kilométer magasságból látható szeretet szót képeznék a földön, azt
az egyes résztvevô semmiképpen nem láthatná. Csak felülrôl látható. Az is világos, hogy az
egyes ember nem lenne erre így képes, csakis a többiekkel összefüggésben.
Amikor az ember szívbôl jövô spirituális praxisa, a folyamatos gyakorlás, és folyamatos
meditatív nyitottság átszövi a mindennapjait csakúgy, mint az álmait, akkor ez átszövi a
halálprocesszust is. Megemeli és élesíti a progresszív karmát ebben az életben csakúgy, mint a
következôben. Ha valaki ebben az életében megtanult navigálni a bennsô szinteken, akkor a
hálal pillanata nagy esély a számára, hogy felismerje a pôre, tiszta tudatot, ami természetébôl
adódóan leleplezôdik egy adott pillanatban minden halálfolyamat során. Amennyiben ez sikerül
az azt jelenti, hogy ebben a pillanatban ténylegesen elkezdôdhet egy megvilágosodási
processzus, ami felmérhetetlen jelentôségû mind a halál utáni állapotban, mind pedig a
következô életre nézve.
A legfontosabb viszonylat egyébként, hogy amikor a spirituális praxis átszövi a
halálprocesszust, akkor a haldokló, amint a tapasztalatok mutatják, egy sokkal kevésbé
fájdalmas halált hal; a tudat, a jelenlét tisztább, az éberség tovább tart a halál pillanatához
közeledve, sokkal spirituálisabb, felelôsebb, és ami talán a legfontosabb sokkal békésebb lesz
az egész folyamat. Így meghalni, spirituális atmoszférában, olyan tapasztalt, gyakorló
emberekkel körülvéve, akik természetesen imádkoznak és meditálnak nagyon nagy hiánycikk
kórunkban. Egy ilyen halálfolyamat a tapasztalatok szerint nem csak szép, hanem értelemmel
teli is.

A megvilágosodott tudat, a tudat pôre esszenciája a közönséges tudatban van ’elrejtve’ – az

önképben, és a világképben – épp olyan módon, ahogyan a 3-D-és kép el van rejtve a
kétdimenziós kompjuter képben. A meditáció és az ima alapvetôen arról szól, hogy képesek
legyünk más módon látni. A közönséges tudat közvetlenül nem látja a maga magasabb, vagy
bennsôbb mûködési szintjeit. Saját maga takarja el saját alapfunkcióival (ösztönös mérlegeelés,
fókuszálás, aktivitás és nyelviség) ezek vannak a bennsô tudatfunkciók (a spirituális, kozmikus
és egységtudat) elôtt. A szótlan ima, és meditatív elmélyülés célja, hogy ’kitanuljon’ a
közönséges énség tudathasználatából, hogy felfedhesse a magasabb tudatszinteket, ahonnan
spontán árad a beteljesedés, spirituális egybetartozás, és együttérzés.
E tanácsokkal a spirituális praxis és a halálprocesszus viszonyát illetôen zárul az ima és
meditáció gyakorlásának szerepét a megvilágosodási folyamatban méltató írás. Rerményeim
szerint a halálfolyamat ilyetén bemutatása – amit aligha kísérelt meg valaha valaki eddig dánul
a saját kulturális hátterünkre és saját tapasztalatokra hivatkozva – inspirálóan hathat további
tisztázáshoz, és a spirituálisan nyitott emberek hasznára válik, akik különféle módokon
ugyanarra törekszenek.

AMEN