Professional Documents
Culture Documents
KENDE PÉTER:
AZ IGAZI ORBÁN
2
A VIKTOR
©dr. Kende Péter
Megjelent a Hibiszkusz Könyvkiadó kft. gondozásában
Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője
Internet: www.kende.hu
A külső borítón:
Róth István: Az Orbán-kormány című festménye
Fotó: Vancsó Zoltán
Mit mond Orbán Viktorról az asztrológia? Magam soha nem foglalkoztam ezzel, fogalmam
sincs, tudomány-e. Olvastam, hogy például a babiloni korból is vannak ilyen emlékek: a
kaldeus asztrológus, Osthanes, ie. 480 körüli írásai. Az egyiptomi Thot istenségből létrehozott
(sokak szerint) képzeletbeli görög filozófus, Hermész Triszmegisztosz a csúcs, neki
tulajdonítják az alkímia legrégibb könyvét (a Tabula Smaragdina, az időszámításunk előtti
huszonegyedik századból)
Orbán Viktor horoszkópjának elkészítésére Szabó Zsuzsanna asztrológust kértem föl, aki
ennek részletesebb változatát a 2006-os választások előtt jelenteti meg A 2006-os választások
asztrológus szemmel című kötetében. Horoszkópját két, tőle teljességgel független asztrológus
véleményezte, észrevételeiket Szabó Zsuzsanna figyelembe vette szövege véglegesítésekor.
Hangsúlyozom, jelen kötet szerzője Az igazi Orbán Viktor című fejezet írásakor nem
ismerte e horoszkópot, s Szabó Zsuzsanna sem olvashatta a horoszkóp véglegesítése előtt e
fejezetet. Minden hasonlóság és egybeesés tehát… a csillagok műve.
Mivel e kötet nemcsak az asztrológiában jártasok olvasmánya lehet, Szabó Zsuzsanna
leírta az alapfogalmakat is – felvilágosító textusa Orbán horoszkópja után olvasható.
Orbán Viktor horoszkópját a Nagy Imre temetésének napján elmondott beszéde– 1989. június
16. – után készítettem el, akkor jelent meg születési adata a sajtóban. (Az erről szóló ábra e
kötet első-belső borítóján található.) Orbán Viktor radix alaphoroszkópja a következőket
mutatja.
A horoszkóp szerkezetét az ascendens határozza meg. Meghatározása, beállítása akkor sem
egyszerű, ha a születés körülbelüli ideje ismert. A megtörtént események, élettörténet
ismeretében általában szükség van korrekcióra,. Szerencsére szoros összefüggés állapítható
meg az ascendens és a látható jegyek, a legjellegzetesebb egyéni tulajdonságok – megjelenés,
testalkat-testsúly, magasság, szem- és haj-szín, bőr, általános habitus – között.
Orbán Viktor ascendensét az oroszlán végére állítottam be, elsősorban fényképei, fellépése,
beszédei alapján. Az I. házas bolygókkal együtt megfelel az általános asztrológiai
elvárásoknak, és hagyományoknak: például az oroszlán ascendens ellenére kos jellegű is,
megjelenésében is. Amikor még hosszú haja volt, skorpiós jelleget is magára vett: a Plútó és a
Mars az I-es házban áll. Azóta szakemberek irányítják öltözködését; megjelenése, frizurája,
testtartása, testbeszéde, sőt beszéde is jelentősen megváltozott. Eleinte nagyon hadart: kos
jelleg. Ilyen átalakulásra főként akkor képes valaki, ha az ascendense közelében, az I. házban
áll a Plútó. A Plútó jellegzetessége az is, hogy Orbánnak sajátos kisugárzása van, ahol
megjelenik, észre lehet és kell venni. Erő, vezetőkészség árad belőle, és már a kezdetek
kezdetén többen úgy vélték, hogy egyszer Magyarország miniszterelnöke lesz.
Az oroszlán ascendens tipikusan vezető egyéniséget jelent. Büszke, öntudatos, nagyvonalú –
különösen, ha ezt presztízs-veszteség nélkül teheti –, lendületes, erélyes. Probléma lehet, hogy
hiú, nem szereti, ha háttérbe szorítják. Ha nem érzi magát nyerő helyzetben: handabandázik,
blöfföl.
Az I. házban álló 3 bolygó nagyon fontos szerepet játszik abban, hogy egyénisége összetett.
Az ascendens Merkúr támadottsága (90º) utal a beszédbeli nehézségekre, de arra is, hogy
ezeket rendkívüli önfegyelemmel, szorgalommal korrigálni lehet. Pályáján a szereplés mások
előtt központi kérdés. Vezetőként, miniszterelnökként jó memóriára, gyorsaságra, jó
helyzetfelismerésre, gyors reakciókra van szüksége. A Merkúr az ikrekben álló Nap ura:
előfordulhat néha, hogy meggondolatlanul mond valamit, vagy egy fél információ félreviszi. Az
ikrekben álló Nap azt is jelenti, hogy sokoldalú; valóban egy miniszterelnöknek nagyon
sokoldalúnak kell lennie, de semmiben nem lehet igazán alapos. Időnként ez nagyon zavarja.
A Plútó, a Mars és az Uránusz az I. házban igényessé teszi, mindent tudni és kézben tartani
akar, hajlamos túlzásba vinni a munkát. Ez olykor bizalmatlanná teszi egy-egy terület
szakértőivel szemben, mert ő is az akar lenni, vagy mert maximalista módon sok szerepet
játszik egyszerre.
Különösen megnehezíti ezt a Szaturnusz nehéz fényszöge (180º) a Marssal, Uránusszal –
fokozódik maximalista teljesítmény-követelménye önmagával és másokkal szemben is.
Gyakran nagyon szigorú, így ítéli meg mások közszereplését, nehezen tűri a kritikát.
Szélsőséges esetben zsarnoki tulajdonságok is előjöhetnek, mert önbizalma kevés. Utóbbi lesz a
központi kérdés az életében, és mindent elkövet, hogy ezt leplezze. Erre utal az oroszlán Mars,
az ascendens Merkúrtól való támadottsága, a Mars Uránusz együttállás, a Plútó az I. házban,
a Szaturnusz helyzete ezekkel, a Nap támadott (90º) állása a Plútóval, és a Neptun IC
tengelyen való támadottsága az MC tengelyen álló Vénusztól.
Miben nyilvánul meg az önbizalomhiány? Mi lehet az oka? Ha egy gyerekkori pofon életre
szóló élményként megmarad, az inkább önigazolás; s a hivatkozás arra, hogy vidéki, első
generációs értelmiségi elég súlytalan. Ilyenkor gyakran reinkarnációs oka van a gátlásoknak,
és kegyelmi ajándék, hogy nem ismerhetjük egymás reinkarnációs múltját, s a magunkét sem..
Rendkívüli segítségnek látom, hogy a Neptun kvintilben~72º áll a Marssal és az Uránusszal
– szerintem ez a szabad akarat fényszöge, annak lehetőségét mutatja, hogy tanulással,
bölcsességgel, a kapcsolatok jó megválasztásával majd’ minden nehézségét megoldhassa.
Sok múlik a szervezőkészségén, mert minden pillanatban ott áll mellette a megfelelő ember,
csak észre kell venni. Kulcskérdés a hiúság: megakadályozhatja, hogy éljen szerencsés
lehetőségeivel. Ám ez a hiúság ugyanakkor egyik legnagyobb ellensége, megfoszthatja a
tisztánlátástól, eltávolíthatja a legjobb segítőit, szélsőségessé teheti minden tulajdonságát, a
végletek felé sodorhatja gondolkodását.
A 2. ház ura a X. házban támadja az ascendenst és a Szaturnuszt – a pénz nagyon fontos
szerepet játszik az életében, hivatásában, anyagi ügyekben kissé önfejű, adott esetben minden
határt átlép, vagy megváltoztat. A Szaturnusz azonban a VII. ház csúcsán áll: minden ilyen
ténykedése záros határidőn belül lelepleződik. Egész élete a nyilvánosság előtt zajlik és
megítéltetik: betartja-e a szabadság, egyenlőség, testvériség, az újat alkotást szolgáló, vállalt
karmikus, karizmatikus vállalását?
A Jupiter a 9. ház csúcsán tipikusan jogi végzettséget jelez, a kosban hajlamosít arra, hogy
a törvényeket kissé sajátosan értelmezze, vagy átlépjen rajtuk. Törvényalkotóként részrehajló,
nem alapos, részérdekeket képvisel. Szerencsére a Naptól jó fényszöget kap (60°) – tehát ez
nagymértékben egyensúlyban tartható. Ugyanakkor a Jupiter a Neptunnal nehéz fényszögben
áll (150°) – nehéz kialakítania saját álláspontot, minden eszme tetszik egy kicsit, könnyen
befolyásolható, pedig a jogokról alkotott véleményének kialakítása karmikus feladat. Akivel
éppen tárgyal, annak ad igazat. Gondolkodásában legnagyobb ellensége a káosz
kialakulásának lehetősége.
Külön figyelmet érdemel, hogy milyen helyzetben, hogyan áll a Hold, mert a Holdhoz
tartozik a nép, néphez való viszony. A Hold a Szaturnusszal – a rend és a törvényesség
bolygójával – nagyon nehéz fényszöget (150°) alkot: szavait, tetteit azonnal, állandóan
megítélik, szinte minden nap vizsgázik (így lehetett ez már előző életében is.). A Hold a 2.
házban, a vagyonnal, anyagiakkal kapcsolatos dolgok házában áll – hajlamos kapcsolatait
saját vagyon szerzésére használni. De – a Szaturnusz a VII. házban áll – majd’ minden titok,
rejtett szándék viszonylag hamar lelepleződik, és nyilvánosságra kerül. A Szaturnuszt támadja
a Merkúr a hivatás házából: minden végletes magatartása – nem csak az anyagiak dolgában –
következő miniszterelnökségébe kerülhet.
A Jupiter és a Mars között nincs szoros fényszög-kapcsolat, és a Jupiter a kos jegyében áll –
a demokráciáról alkotott véleménye változékony, hatalmi helyzetétől függő, ellenzéki szerepben
egészen más, mint amikor ő irányít. A Mars az ascendensen áll, a Jupiter a kosban, ennek ura
a Mars – a játékszabályokat szereti ő diktálni, a demokrácia számára mindig azt jelenti, amit
éppen ő ért rajta.
Mindezek csak alaptendenciák, lehetőségek, irányultságok. Az, hogy végül is milyen emberré
neveli magát, milyen tanácsokra hallgat, melyik befolyásnak enged életében nagyobb teret, az
már saját szabad akaratán múlik. Minden helyzetből lehet nagyszerűt alkotni, és minden
helyzetet el lehet véteni-packázni. A kisebbrendűségi érzés sok embernek okoz gondot, közülük
mégis emelkedtek ki nagyszerű tudósok, művészek, gondolkodók – akik a komplexusaikat
képesek voltak egészségesen kezelni. Sajnos ismerünk tragikusan rosszul kezelt, pszichés
zavarba, alkoholba hullott világtörténelmi eseteket is. Remélem, Orbán Viktornak sikerül jól
megoldani minden problémáját, ehhez minden pénz, ismeret, kapcsolat, szakember
rendelkezésére áll. Ebben szabad az akarata. Ilyen kapcsolat van a Nap és az ascendense
között is, (72º) ami az alapegyéniség két legfontosabb jellemzője, és a Neptun és Uránusz,
Mars között is, ami lehetőséget teremt, hogy önneveléssel, erős akarattal uralja a nehezebb
időszakokat.
A magánember Orbán Viktorra a legnagyobb veszély akkor leselkedik, ha a hatalmat a
hatalomért magáért akarja megszerezni, megtartani, mint valami kábítószert, minden áron –
nem pedig a haza szolgálatában.
Erre a következő jelek utalnak. A Plútó az I-es házban: feltűnő, vonzó egyéniség; Nap –
Plútó szextil (60º): karizmatikus egyéniség.
Szaturnusz –Mars szembenállás: legnagyobb sorsfeladata az akarat belső egyensúlyának
megtalálása, hiszen az akarat nem mindenható.
Uránusz–Mars együttállás az I-es házban: adott esetben és hangulatban gondolkodás nélkül
tör a célja felé, elveszítheti a mértéket; Mars és ascendens az oroszlánban: erőszakos, de
legalább is erős benne a hatalomvágy.
A Nap a X. házban: királyi, uralkodói szerepre törekszik.
A Mars és a Jupiter, mint erő és törvény között nincs erős kapcsolat, és a Jupiter ura a
Mars; a Jupiter a kosban: „a törvény az én akaratom”.
A világtörténelmet nem elemezték abból a szempontból, hogy a hatalomvágy milyen
személyiségjegyekkel van összefüggésben, de sajnos abból a szempontból sem, hogy a
megszerzett hatalomnak milyen súlyos személyiségromboló hatással van, illetve lehet. Pedig a
világtörténelem erről is szól! Vajon mit tegyen egy király, egy miniszterelnök, vagy kisebb
hatalom, ha mindig csak dicsérettel találkozik, áradoznak arról, hogy ő milyen tökéletes, az
őszinte szó, vagy kritika pedig messziről elkerüli, vagy ő maga el sem tűri?
Orbán Viktornak egyetlen szerencséje, hogy feleségét még az egyetemen ismerte meg, akkor
házasodtak össze, amikor ő még nem volt híres ember. Tehát Anikó önmagáért választotta.
Szerencse az is, hogy öt gyermekre vállalkoztak, tehát van esélye megtartani mindennapi
kapcsolatát a világgal. Asztrológiai szempontból nézve tehát a jónál is jobb, hogy az
uralomban, tehát legerősebben álló Vénusz – a nő – a hivatása legkiemelkedőbb pontján van, a
X. ház csúcsán áll. Igazán nagy baj akkor lenne, ha ez a házasság felbomlana, vagy erősen
megromlana, amire a Neptun szembenállása miatt van esély, nem is kicsi. 2007 után
bekövetkezhet olyan, hosszú időszak, amikor házassága komoly veszélyben forog.
S milyenek 2006-os esélyei? Eddig csak az alaphoroszkóp elemzéséről volt szó. Általánosan
elfogadott és használatos az asztrológiában az úgynevezett szolár horoszkóp készítése, és
összehasonlítása az alaphoroszkóppal. A szolár horoszkóp egy évre vonatkozik. A 2006-os
választások lezajlanak még Orbán Viktor 2006. évi születésnapja előtt, ezért a 2005-ös szolár
horoszkópot kell figyelembe venni.
A szolár ascendensen áll a Jupiter, ami Magyarország legfontosabb bolygója és a
szerencse, valamint az isteni törvény jelzése is. A Naptól és a Merkúrtól nagyon jó fényszöget
kap (120º), ez mind azt jelenti, hogy akár meg is nyerhetné a 2006-os választásokat. Azonban
nem szabad így kiragadni egy-két elemet a horoszkópból. Ez a Jupiter a másik oldalról a
Holdtól és az Uránusztól a sokkal kevésbé barátságos, és kimondottan karmikus, azaz
elkerülhetetlen és nehéz fényszöget kap, ami azt jelenti, hogy Orbán eddigi tevékenysége nem
csak a földi törvények és értékrend, vagy a kampányban tanúsított magatartása szerint ítéltetik
meg, hanem magasabb szempontok alapján is. Hogy ez pontosan miben nyilvánul majd meg,
arról kevés az információnk, mert az előző életének nem ismert következményei is „benne
vannak”, valamint az, hogy mit vállalt erre az életre. Nagy kérdés, hogy jó irányba mozdult-e
el nagy változásai során, meg tudta-e őrizni a gyökereit, ahonnan építkeznie kellene. A Jupiter
a hit, a belső tartás bolygója is, ami csak akkor lehet szilárd, ha minden körülmények között az,
és elkerülheti annak a kísértését, hogy a hatalomért mindennek és mindenkinek meg akarjon
felelni. Ez a tendencia látszik a Szaturnusz aktuális állásából is: a hivatás házába került, és
szintén a karmikus (150º) fényszöget kapja a Plútótól.
A szolár Jupiter azonban szemben áll az alapbeli Jupiterrel, és emiatt kimondottan nehéz év
vár Orbán Viktorra. Ugyanis legfőbb feladata ebben az időszakban, hogy egyensúlyt találjon a
törvényesség – ide értve az isteni törvényeket is – és saját hivatása között, ami hangsúlyosan
azt jelenti, hogy ha a kampány eldurvul, akkor ennek vesztese is lehet, minden alaptalan
kijelentése lelepleződik.
Szerencsére a szolárban a Szaturnusz és a Mars között nem ellenséges a kapcsolat (120º
trigon), így nem lesz nagyobb harc, mint az előző négy évben bármikor. Éppen elég probléma,
hogy a Mars a Plútóval nincs barátságos viszonyban, hanem a küzdelmes, nehezen kezelhető
fényszöget (90º) kapja. Ennek van olyan értelmezése is, hogy a tökéletességre való törekvés
jellemzi. Mintha előző életében már küzdött volna hasonló gondokkal, és ezt most kellene
korrigálnia. Az alaphoroszkópban a Jupiternek a Neptuntól van ilyen fényszöge, úgyhogy ez
egyáltalán nem lesz könnyű. A Neptun a ködös, káoszos viszonyokat, jelenségeket jelöli, épp a
hit és a belső tartás bolygóját támadja – belső bizonytalanságokkal küszködik. Az ikrek jegy
túlsúlya miatt – a Nap, a Vénusz, a Merkúr áll itt – pszichésen egyébként is nagy a
szétforgácsolódásra való hajlama.
A Nap a szolárban nagyon erős kvadrátot kap a Holdtól és az Uránusztól – újból jelezve a
küzdelmeket, a viták elkerülhetetlenségét, ez a 9. ház miatt azt is jelentheti, hogy ha túlhajtja
magát, nem pihen eleget, akkor elveszíti belső egyensúlyát, és a kampány végén akár
idegösszeroppanást kaphat, akár nyer, akár veszít. Ezért nagyon vigyáznia kell-kellene
egészségére; pihenjen sokat, ne vállalja túl magát és legyen mindenben nagyon mértékletes.
Minden bizonnyal nagyon sok felkérésnek kell eleget tennie, a kampányban ez saját érdeke
is, és valószínűleg a családjára jut a legkevesebb ideje, pedig nagyon nagy szüksége van a
biztonságos hátországra, arra, hogy valahol lecsitulhasson. Remélhetőleg erre nem csak akkor
jön rá, amikor már késő lesz. A Vénusz–Plútó szembenállás arra utal: a feleségével való
kiegyensúlyozott együttműködése jövőjének eddig is és ez után is egyik alapja.
Orbán Viktor jövőbeni kilátásait csak a saját horoszkópjából kikövetkeztetni több, mint
kockázatos dolog lenne. Vannak vetélytársai, nekik is van horoszkópjuk, az esélyek
elemzésekor azokat is figyelembe kell venni. Különösen, hogy Gyurcsány Ferencnek is az
ikrekben áll a Napja, csak 5 nap különbség van a születésnapjuk között, persze a két év is
számít. Miután miniszterelnökökről van szó, a Nap különösen fontos a politikai pályafutás
elemzésekor, vagy a választási esélyek latolgatásakor.
Van az asztrológiának egy olyan szakterülete, az úgynevezett mundán asztrológia, amikor
nem személyek horoszkópjáról, hanem országok, városok, helyzetek elemzéséről van szó.
Kiemelt jelentőségű az ország fővárosának várható jövője. (Budapest e horoszkópja a hátsó
belső borítón látható.)
Budapest esetében az a nagyon ritka eset állt elő, hogy Pest Buda és Óbuda egyesítésének
időpontja ismert: 1873. október 25. 10 óra 42 perc; Budapest első embere ezen a napon Ráth
Károly lett. Az asztrológiai hagyományok szerint Magyarországot mindig is a nyilas jegyű
országok közé sorolták.
A mai politikai helyzet elemzéséhez azokra az információkra is szükség van, amelyek
Budapest horoszkópjából, illetve a pillanatnyi bolygóállások összehasonlításából
kikövetkeztethetők. A legfontosabb az, hogy Budapest horoszkópjának ascendensén rajta áll a
Plútó, az ascendens közelében, de a 12. házban áll a Hold. A 2002-es választások idején
szorosabban állt együtt a Plútó a Holddal, a bolygó rendkívül lassú mozgása és a látszólagos
retrográd mozgás miatt 2005. szeptemberében áll a nyilas 21º-on, pontosan az ascendensen, és
2006. májusa körül is csak nyilas 23º körül áll majd. Ez azt jelenti, hogy a vallási, erkölcsi és
pszichológiai értékrend alapvető változásokra szorul. Az ascendensen lévő Plútó mutatja:
változik hazánknak a világban elfoglalt helye, s ehhez fűződő önértékelése, önkritikája, a
múlttal való szembenézése. Az erőről, az erőszakról, sőt még a demokráciáról alkotott
nézeteknek is le kell tisztulniuk, az indulatokat meg kell tanulni kezelni. Én optimista vagyok, és
reménykedem abban, hogy semmiféle szélsőséges magatartás nem kerül uralomra, bár
asztrológiai szempontból ennek kétségtelenül nagy az esélye. A Plútóhoz tartozik az is, hogy az
ország lakosságát ennyire meg lehetett osztani ebben a kérdésben.
Minden szavazásra jogosult állampolgár megéli ezeket a problémákat, és nagy a felelőssége
mindenkinek, hogy milyen választ ad e kérdésekre. Azokra is vonatkozik ez, akik azt hiszik:
úgysem szólhatnak bele a döntésekbe, ezért nem mennének el szavazni.
Azt szokták mondani, minden népnek olyan vezetője van, amilyet megérdemel. Amerikában
és Németországban is szoros választási eredmények születtek. 2002-ben nálunk is ez volt, és
várható, hogy 2006-ban is ez lesz. Abban a történelmi helyzetben élünk, hogy a Plútó a maga
szimbolikus nyelvén jelzi: Magyarországon e felsorolt kérdésekre választ kell adni.
Elkészítettem más vezető politikusok horoszkópját is. E könyv írásának idején még nem lehet
tudni, hogy 2006-ban mikor lesznek a választások. A második forduló időpontjának
bolygóállásait célszerű összehasonlítani minden politikus és minden párt horoszkópjával (a
pártoknak is van horoszkópjuk, nemcsak Budapestnek). Asztrológiai szempontból az
összehasonlításból lehet majd következtetni arra, hogy kinek van nagyobb esélye 2006-ban
kormányt alakítani. De vizsgázik egész Magyarország! A Plútó azt kérdi mindannyiunktól:
kire, mire van nagyobb igény?
E fejezet mottója, s kezdete persze csak az lehetne: „Tisztességes helyen ilyenkor az ember
lecsatolja a fegyverét, és lelövi, mint egy kutyát”. Ám inkább önkritikával kezdem. Első
„Viktor”-könyvem megjelenése után angol újságíró barátom – megneszelve, hogy a kötet
elkapkodott példányszáma rekordokat döntött, hogy 74 közönség-találkozóm volt, hatalmas
tömeggel, interjút kért. Idézek leveléből és válaszaimból.
1. Milyen politikai-ideológiai (filozófiai, közgazdasági) vonulat mellett kötelezte el magát
Orbán Viktor, és melyiknek van uralkodó jellege? Erre még tisztességgel feleltem: Orbán
pragmatikus, szentimentális, helyezkedő siker-hullámlovas. Önálló politikai irányzatot,
programot, koncepciót nem képvisel. A népszerűséget nemzeti hanghordozásával hajszolja.
Volt mélyen egyházellenes és lett mélyen Vatikán-barát. Volt lelkesen liberális, talán mert
libertinus, rendszerváltó, antikommunista szenvedélyében a magyar liberálisokban találta meg
kezdetben politikai barátait és tanítómestereit, lett később az autohtónia, a nemzeti érték forró
barátja – mikor mi hozott „többet a konyhára”.
2. Mi lehetett az oka annak, hogy a liberális Internacionáléból Orbán pártja
átkeresztelkedett a néppárti EU-frakcióba? Válaszul erre megelégedtem ennyivel: ugyanaz.
3. Lehet-e még politikai alapszín-változásokra számítani nála? Erre így feleltem: hogyne.
Orbán nem ideologikus, nem doktriner politikus, őt a siker érdekli. Alaposan figyelni kell a
közvélemény hullámverését és e hullámverés irányát – abból minden kiszámítható. Talán
fundamentalista muszlim nem lesz már. A nacionalizmus minden számára szükséges
árnyalatát azonban végigjátszhatja.
Angol barátomnak az első könyvem alapján ez az alapkép nem volt elég világos, s ezért
nemcsak tőle kérek bocsánatot. Talán majd most.
2002. január 7-én, hétfőn adtam postára a meghívókat a 15-ei, keddi könyvbemutatóra – a
solymári Aranykorona étterembe. A meghívó – a kötet borítójának kicsinyített mása, a kezet
csókoló mezőkövesdi idős nénivel – kétségkívül nem rejtette véka alá, milyen jellegű könyv
kerül utcára. Szerepelt az invitáló kártyán a hátlap-szöveg is: Orbán Viktor személyisége nem
is olyan bonyolult, mint sokan hiszik. Kövér László a tudatalattija, és Simicska Lajos a felettes
énje. Bár talán ez nem is igaz. Lehet, Simicska Lajos a tudatalattija, és Kövér László a felettes
énje. Köznapibban fogalmazva: az egyszemélyes focicsapatnak – amelynek Orbán Viktor a
kapusa, hátvédje, összekötője és legfőként a középcsatára – Kövér László a trénere, Simicska
Lajos pedig a menedzsere. S a csapatnak – egyelőre – nem Várszegi Gábor a tulajdonosa,
hanem ők hárman maguk, valamint családtagjaik, barátaik és üzletfeleik, akárcsak Nyuszinál,
ahol Micimackó és Malacka egyaránt kimaradt a tulajdonosi körből. Ámbátor
Magyarországon ma tízmillió Micimackó él, Orbánék viszont nincsenek többen százötvennél.
De hiába: „minél inkább havazik, annál inkább hózik”.
Négy nap múlva, január 11-én a kiadóm könyvelője telefonált: – Bejelentkezett az APEH,
átfogó, teljes ellenőrzésre, 29-én jönnek – közölte, mérsékelt meglepetéssel. A Postabank-
könyvem – 1999-es, szintén Orbán-kormány alatti – megjelenését is azonnali APEH-revízió
követte, holott a kiadó abban az évben alakult. Az újabb kapkodásra mi sem volt jellemzőbb,
mint hogy a mostani ellenőrzésről szóló hivatalos papírban közölték, vizsgálni fogják azt a
’99-es évet is, amelyet az előző revízió már jogerősen lezárt, ami tehát mellesleg
törvénytelenség. Egyébiránt az ellenőrzés mindent rendben talált.
Szintén 11-én este ennél sokkal furább telefonhívás is ért, ez azonban névtelenül: – Ne
aggódjon, Kende úr, a fiúk úgy döntöttek, nem bántják!
– Tessék? – csuklottam hetet egyvégtében.
– Ma Viktornál volt egy megbeszélés, Kövér, Stumpf együtt azt a határozatot hozták: –
Nem nyúlunk hozzá, nem fogunk mártírt csinálni belőle – és ez magára vonatkozott.
– Ne viccelődjön velem, ki maga, és honnan szedi ezt a marhaságot? – kérdeztem vissza,
de már csak a süket telefonnak, hívóm a túloldalon közben letette. Nyilván csak szórakozott
velem valaki.
Annak viszont már fele se volt tréfa, hogy másnap, 12-én, szombaton többen hívtak: –
Tudsz róla, hogy Schillinger Erzsi körbe-karikába telefonál minden újságírót, hogy azonnal
szereznie kell egy-két példányt? – A Viktor (később Mádl) sajtófőnöke nem lehet ügyetlen,
másnap már érkezett a hír, hogy szerzett.
Kedden aztán megtörtént a könyv sajtó-bemutatója. Illendőségből jó néhány pártembernek
is küldtem meghívót, Dávid Ibolyának, Kuncze Gábornak, hasonlóknak – egyedül Kovács
László MSZP-elnök tisztelt meg. Ez aztán a jobboldali sajtó számára ékes bizonyítéka lett
annak, hogy az MSZP bértollnoka vagyok, személyesen Kovács bízott meg a kötet
megírásával. Amit pár héttel később igazolva láttak, azzal, hogy az MSZP kongresszusán –
amint ők fogalmaztak – „díszvendég” voltam. Ennek a kongresszusnak történetesen egyetlen
díszvendége sem volt. Az viszont igaz, hogy – ugyanúgy, mint Bodor Pál, Csányi Vilmos és
szegény Janikovszky Éva – én is dedikáltam a könyvárus pult mellett, de ez azért elég messze
van a díszvendég státusztól.
Pár nap múlva még egy tévé-műsor áldozatául esett A Viktornak. Juszt László hívott meg a
Magyar ATV-n évek óta futó Magánbeszélgetésekbe. Kétségkívül valamivel könnyedebbre
vettük a figurát a szokásosnál. Juszt az élő adás közepe táján megkért: – Felolvasnád a
kötetből a Simicskával való telefon-beszélgetésedet?
– Én fel, de tele van csúnya szóval, azt lehet ebben a tévében?
– Lehet.
– Akkor kezdem… és akkor azt mondja nekem Simicska…
– Várj, a csúnya szavak helyett mégis inkább mondd csak a kezdőbetűt!
– Jó. Szóval azt mondja nekem Simicska: ide figyelj, te kis g… Mondd, Laci, a „baszd
meg” helyett mit mondjak?
A Magánbeszélgetéseknek hosszú időre ez volt az utolsó adása.
Január végén maga Orbán hajlandó volt valamit nyilatkozni arról, mit szól ehhez a róla
megjelent dolgozathoz. Természetesen nagy kedvencét, az illemből itt most nem
félfasisztának nevezett Vasárnapi Újságot választotta ehhez, és mintha kissé igazodott is
volna hangjához: – Lesz még olyan idő, amikor ez a hang eltűnik! – Arra nem tért ki a vezér,
hogy ezt miként gondolja megvalósítani; néhány klasszikus receptet már ismerünk, de tőle
azért jobbat várunk.
Később a toleranciájáról közismert Schmidt Máriával beszélgetett egy újságíró, akitől
elkallódott az interjút rögzítő magnókazetta. És eljutott hozzám. Döbbenten hallgattam a
Terror Háza igazgató asszonyát rólam szólni: – Én ismerem ezt a pasit, egy gimnáziumba
jártunk, fölöttem járt. Elég jól ismerem tehát. És elolvastam a könyvet… azt tudom mondani…
Tisztességes helyen ilyenkor az ember lecsatolja a fegyverét, és lelövi, mint egy kutyát. Ezt
tudom mondani. Ezt tudom mondani.
Legelőször nem értettem: miért kellene a kutyákat lelőni? Otthon vár tüneményes kis Móni
névre hallgató havanéz kutyám, aztán ott van Popper Péter Lurkója, Csányi Vilmos Bukfence
és Jeromosa, és még oly sok aranyos, helyes kutyus; a direktor asszony meg úgy gondolja:
engem úgy kell lelőni, mint ezeket a kutyákat? Ezen bizony olyannyira megmérgelődtem,
hogy azon nyomban eldöntöttem: nem első haragomban, hanem csak a második, harmadik,
lassú mérgemben gondoskodom róla, hogy megbánja lövöldözős kedvét. Úgyhogy szépen
eltettem a kazettát, és vártam hetekig. Aztán Kövér doktor volt szíves előállni a tőle
egyébként teljesen normális szöveggel: – Sokan vannak ma Magyarországon olyanok, akik
nem tudnak örülni a kormány intézkedéseinek. Ezért azt ajánlom nekik: vegyenek egy
kalapácsot, egy szöget és egy kötelet, menjenek le az alagsorba, és egy szögre, vagy ha
találnak egy jó gerendát, akkor arra kössék fel magukat! – akkor megéreztem, hogy eljött
Schmidt Mária ideje is. Úgy tippeltem, a hatalmas kampány-csinnadrattában Kövér „kötele”
körülbelül egy hét alatt cseng le, utána érdemes előhozni az én kis anyagomat.
Már csak az volt feladat, hogy leteszteljük őnagyságát. Sikerült. A Budapest TV-ben
hangzott el elsőként a szöveg, de csak úgy, hogy – Nézz oda, miket mondanak némelyek! – és
nem nevezték meg a miniszterelnöki főtanácsadót.
Két nap múlva a Népszabadság újságírója kereste meg ez ügyben Schmidt Máriát, aki
kerek perec letagadta a dolgot – Én ilyet soha nem mondtam! – felkiáltással.
Másnap Kovács László sajtótájékoztatóján ezt is szóba hozta, felolvasva, mi hangzott el a
Budapest TV-ben, s javasolta az újságíróknak, kérdezzék meg erről újra a főigazgató
asszonyt.
Következő nap a TV 2 esti Híradójának volt vendége Schmidt Mária, és a kérdésre, hogy ő
mondta-e ezt a szép mondatot, vádaskodásnak minősítette az egészet.
A TV 2 riportere erre élő adásban lejátszotta a kazettát. A nagyságos asszony ekkor már
derekasan vállalta, hősiesen beismerte: ez az ő hangja, úgyhogy ezt tényleg ő mondta. Magát
történésznek nevezve hozzátette: ő csupán arra a korra utalt, amikor a becsületbeli ügyeket
párbajjal intézték el: – Volt egy olyan kor, amikor az embernek a tisztességébe gázoló
támadásokat „kard ki kard!” párbajjal intézték el, vagy lőfegyverrel álltak szembe egymással.
– Majd kifejtette, az ő fölháborodását az váltotta ki, hogy alaptalanul sértettem meg és
vádoltam meg valakit, aki védekezésre képtelen.1
Ez volt az első alkalom, amikor a publikum arról értesülhetett: Orbán Viktor védekezésre
képtelen. Vajha mire gondolhatott őnagysága? Hogy politikai pamfletem annyira kiborította
Viktort, hogy (mint rebesgették) a vele foglalkozó pszichiáter professzor azonnal elvitette a
kicsiny ideg-szanatóriumba, hogy düh-rohamait, pszichotikus összeomlását sok nap alatt nagy
nehezen kikezeljék? Vagy arra, hogy kötetem néhány részlete némelyek szerint olyan féktelen
őrjöngést váltott ki főnökéből, hogy agyba-főbe verte emiatt orvosi ellátásra szoruló
feleségét? Erre egyikre sem gondolhatott, hiszen ezek nyilván csupán rosszindulatú pletykák
voltak a kampány hevében. De akkor mire? Nem derült ki.
Az viszont igen, hogy a magyar szellemi élet egén történészként tündöklő állócsillag azt
tekinti „kard ki kard!” párbajnak, becsületbeli ügyek méltó elintézési módjának, ha a két fél
egyike lecsatolja a fegyverét, és a másikat lelövi, mint egy kutyát. Viszont sem arra nem
gondolt, hogy párbaj esetén mégiscsak az a minimum, hogy nemcsak az egyik, hanem
mindkét fél lecsatolja a fegyverét, sem arra, hogy a kutyák nem szoktak párbajozni. Valamint:
aki kutyának tekinti párbaj-ellenfelét, az maga nem párbajképes.
És én még szívességet tettem neki 2002-ben. Nem írtam meg azt a történetet, amelynek
pedig nyilván ő az igazi főszereplője. Történt ugyanis, hogy férjének – a Magyar Hírlap
akkori összesítése szerint 4 milliárdos vagyonával a 45. leggazdagabb magyar állampolgárnak
– az unokaöccse 18 éves lett, és sikeresen leérettségizett. Schmidt Mária férje ebből az
alkalomból egy használt autót ajándékozott a legénynek. Amit azonban visszakövetelt tán egy
év múlva, 2002-ben – amikor megjelent A Viktor, valamint a Csak a narancs volt. A férjet
ugyanis Ungár Andrásnak hívják, s nem más, mint a bátyja annak az Ungár Klárának, aki
mindkét könyvben nyilatkozott. A leérettségizett legény pedig Ungár Klára fia.
•
Időközben megjelent sok-sok kritika is a könyvről – zömmel jogosak. A politikai pamflet és a
politikai lektűr műfaja eleddig nemigen volt ismert Magyarországon; kevesen ismerik például
a Robinson szerzőjének, Daniel Defoe-nak rablógyilkosokról szóló, életrajz- és portré-
pamfletjeit, amelyeket a kivégzés helyszínén árult; vagy a Gullivert író Jonathan Swift
gyilkosan maró gúnnyal készített, brutálisan szatirikus politikai írásait. Nem mintha hozzájuk
merném hasonlítani magam, de a műfaj tőlük való, s e hazai bemutatkozása heves indulatokat
váltott ki.
Szóvá tették összes nagyobb-kisebb hibámat – elkövettem nem keveset, a dátum-
tévesztésektől a források egyenetlenségein át a jegyzetek hiányáig, vagy odáig, hogy Kövér
nagyapja (szemben azzal, amit írtam) nem hibbant meg, csupán élete vége felé nem mert
kimozdulni a lakásából, ezt értelmezték néhányan tévesen, s én bedőltem nekik – amiért
újfent bocsánatot kérek a családtól.
Jobboldali kritikusaim döbbenetes hűhót, zenebonát csaptak; valamennyi két fő jelző köré
összpontosult: könyvem hazug és gyűlölködő. Ám hiába rimánkodtam, sorolják elő
hazugságaimat, s készséggel elismerem, ha valóban elkövettem ilyen bűnt – erre sosem
kaptam választ. S hogy gyűlölködő volnék? Szépen kérem, aki majd elolvassa e kötet
hazugságról és gyűlölködésről szóló két fejezetét – benne Orbánnak és haverjainak,
Lovasnak, Bayernek a szövegeivel –, vesse össze azokat az én bármelyik könyvemmel. És ha
talál bármi azonosságot, akár a tényállításokban, a stílusban, a szófordulatokban –
jelentkezzék nálam a jelentős díjért, amit erre nyugodt lélekkel fölajánlok.
Ám nemcsak jobboldalról tették többen szóvá elfogultságomat. És ez volt az, amit nem
értettem. Számosan vonták kétségbe a jogomat ahhoz, hogy „beavatkozzam a kampányba”.
Most már tehetjük múlt időbe: hogy beavatkoztam. Ám azt már senkinek sem sikerült
megmagyaráznia, hogy ezzel mi a baj – hiszen engem senki sem tiltott el a közügyektől, sőt, a
szólásszabadság erre bíztat; akkor mi a „bűnöm”? Tollforgató értelmiségiként miért ne
tehetném meg, hogy a saját eszközömmel, az írással igenis beavatkozzam a kampányba,
vagyis részt vegyek azoknak az érveknek, véleményeknek a felvonultatásában, amelyek
ismeretében a választók eldönthetik, hogy kire akarnak szavazni.
Elfogult vagyok? Igen, kétségkívül. Mind a mai napig szilárd meggyőződésem, hogy
Orbán Viktor olyasfajta személyiség, akit lehetőleg távol kell tartani a hatalomtól, mert nem
képes megfékezni magát –, főként abban, hogy folyton harcoljon, akkor is, ha békét vagy
kompromisszumot kellene kötni. Attól tartok, ha visszaélhet a hatalommal, nem képes
ellenállni a lehetőségnek, a csábításnak. Igen, én valóban úgy ítélem meg, hogy tevékenysége,
politikai gyakorlata végletesen káros az országra és népére. Igen, szerintem az a négy év,
amíg ő volt a miniszterelnök, az ország mentalitásában, gondolkodásmódjában évtizedekre
kiható, óriási károkat okozott.
S ha viselkedése számos téren megengedhetetlen változékonyságot mutat is,
személyiségének fő elemei annyira stabilak, hogy e kötetbe kénytelen voltam átemelni néhány
fontos részletet az elsőből.
Igaz, ez a könyvem némileg más hangvételű. Immár fölösleges nagyon hangosan írni
Orbán Viktorról. Fölösleges minősíteni, nincs szükség elsősorban a rossz tulajdonságait
kiemelni: ma már híveinek jó része is fölmérte, hogy Viktor maga a pillanathoz igazodó,
tehetséges, földön járó pragmatikus, nem pedig a távlatos-koncepciózus politikus. Igen
fogékony, egyben-másban rátermett, néha remekül bánik saját tömegével, s mindazokkal,
akik – cseppet sem megvetendő módon – könnyebben igazodnak el egy vezéren, mint akár
csak rövid polcnyi szakkönyvön. Ne restelljük, sok helyen van ez így. A legjobb plakát a
vezér arca, a leggyorsabban megérthető mű a vezér szónoklata – különben is, a televízió révén
sem az olvasmány, hanem a látvány és az elmondott szöveg hat.
Úgy vélem, a csak némileg is kritikus természetű hívei is bőven rájöttek, hogy Orbánnak
mindezidáig nem alakult ki semmiféle koherens politikai és gazdasági elképzelése a magyar
világról; rögtönzések lépőkövein, az improvizáció cikcakkjain halad, egyetlen igaz mérő-
eszköze az azonnali közönségsiker. Nem számít, hogy a legnagyobb tömeggyűlésen is az
országnak csak töredéke van jelen.
Eldöntöttem, hogy távolságtartó, hűvös, legföljebb helyenként ironikus könyvet írok erről
a sikeres, politikai szexepiles férfiúról, akinek útját tízezer kicsi siker és ujjongás kíséri, ám
egyetlen jelentős elgondolás, elképzelés, alkotás sem – aki legélesebb szavait másokkal
mondatja ki, akitől sokkal többet tudtunk meg az ellenfeleiről, mint arról, amit szerinte a saját,
alakváltoztató, képlékeny, hibrid politikai mozgalma jelent.
Orbán mindabban kiváló, ami a politikában manufakturális, és sajnos igénytelenné vált:
program, koncepció helyett már elég neki néhány jó szlogen. Szemcséket, ízeket, színeket,
fűszereket szed össze a lobogójába. Ám ez a zászló túlságosan sokat lobog, mint ahogy Orbán
körül minden harang hangosabban zeng a kelleténél, minden érzelmi töltés több a modern
politikában elfogadottnál – letűnt korok törzsi vezéreit, néptribunjait és kétes emlékű
karizmatikus vezéreit támasztva föl. Tömeggyűlésein – amikor az egyéni tudat beszűkül, azaz
föloldódik a tömegben – nem az érzelemmel teli okos szó dominál, hanem csak maga az
érzelem, maguk a tudatalatti törzsi ösztönök: az együvé tartozás lelkesítő érzete, a közösség
boldogságot ígérő mindenhatóságának hite, a harci hév, a háborús eufória, az ellenfél-ellenség
iránti indulat fölkorbácsolása, a vezér feltétel nélküli elfogadása, tisztelete, imádata.
Csakhogy aki sohasem választóinak tudatára, hanem minduntalan csak híveinek tudatalattijára
akar hatni, aki nem meggyőzni akar igazáról, hanem a törzsi ösztönök előhívásával operál, aki
az ellenséggel szembeni szüntelen fenekedéssel állandósított harckészültségben, háborús
hevületben tartja követőit – az olyan történelmi figurák utóda, akiktől már szabadulni
reméltünk.
S ehhez az állandó túlpezsgéshez Orbán „kitakarná” a háborút követő, keservesen
mozgalmas, de nem teljesen egyoldalú fél évszázadot. Noha sejti, hogy – bármilyen bűnök és
hibák történtek is – nem lehet elfelejteni, kiiktatni a történelemből az egész Nékosz-ifjúságot,
az egyetemre jutó melóssrácok és kisparaszt-gyerekek tízezreit, de a néhol ragyogó úttörő-
táborokat, vagy éppen a kavalkádos KISZ-táborokban értelmes vitákat folytatók százezreit,
mi több, a tisztességesnek bizonyult párttitkárokat, a reform-kommunistákat sem. Igazából ő
is tudja, hogy nemcsak a közvetlen érintettek nem felejtenek, de a családok, a szülők, az
unokák, az iskolák, a bíróságok sem. Meg a bölcsődék, óvodák, iskolák, kórházak, az egész,
joggal sokat szidott, de alapjaiban veszélyeztetett egészségügyi rendszer sem felejt, hisz nem
azért szidjuk, mert a nincstelenekről is gondoskodik, hanem azért, mert egyik-másik
szegmensében egyre hitványabbul teszi azt.
Magyarán: ez a derék fiú tud csillogni, politikailag kakaskodni, nemzeti ereklyékkel és
színekkel játszani, jókat mondani, öltözködni, borbélyt választani – de képtelen tenyérnyi
jövőképet elénk tárni. Már tenyérnyi közeljövő-képpel is megelégednénk. Semmiféle
koncepciót a jövő Magyarországáról nem volt képes felmutatni. Ha gyalázatos akarnék lenni,
azt mondanám: még a demagógia szintjén sem.
Gondolom, nem téveszti senki össze a koncepciózus jövőképet az alap-szlogenekkel.
Azzal, hogy „becsületes, alkotó, eredeti, kiemelkedő Magyarországról álmodunk”. De még az
sem lehet terve a távoli és a közeli Magyarországnak, hogy valamiben (vagy több mindenben)
középhatalom lesz.
Sajnos, ez a szimpatikus, ügyes, gömbölyű beszédű fiatalember a múlt tekintetében
likacsosan amnéziás, a jövőről pedig halvány segédfogalma sincs. Van viszont ereje: a
személyes varázsa, a nemzeti szlogenek, a mögötte láthatatlan nagyhatalomként feketéllő,
furcsa katolicizmusa, showman-sége, megfellebbezhetetlen tekintélye pártja vezető magja
szemében. És még sorolhatnám.
Nemcsak jövőképe (történelmi, szociológiai, gazdaságpolitikai stb. jövőképe) nincsen, de
pártja se. Szerves, valamilyen felismert és elismert stratégiának elkötelezett, organikus pártja
sincsen. Nem is igen lehetne. Se ez, se az.
Aki ugyanis számos alapvető pártpolitikai műnemet, műfajt, színcsaládot körbejárt és
elhagyott, annak nem is lehet kijegecesedett, érett képe a vágyott eljövendő évtizedek
cselekvéséről – és nem lehet pártja sem, hiszen még mindig nem tudja, hogy a hatalmon kívül
mit akar.
A továbbiakban nemigen foglalkozom a politika-alkotó és a párt-teremtő Orbán Viktor
elemzésével. Azon is tépelődöm, tényleg a könyv első taktusához, avagy valamilyen
lábjegyzet-szárnyához tartozik ez a rövid okfejtés. De azt nem tehettem, hogy minderről egy
szót sem szólok. Sőt lehet, hogy erről, a fregoli-politikusról írok könyvet legközelebb.
Egyben-másban a két könyv szembekerült. Még tényekben is. Én például ezt írtam: Viktor
nagyon rossz gyerek volt, nagypofájú, erőszakos, akaratos; állandóan botrány volt vele, egyik
intőt kapta a másik után, igazgatói intőt, rovót is szép számmal. Folyton hőbörgött,
ellenkezett, verekedett; kilógott a napköziből focizni; föllőtték a labdát a tetőre, és úgy szedték
le, hogy előbb föltörték a lányvécé ajtaját, majd kibontották a tetőcserepeket. Másszor
büntetésben volt, s annak részeként nem kaphatott repetát az ebédből, erre megkérte az
osztálytársát, vegyen el ő még egy adagot, majd nekilátott belakmározni. A tanárnő
észrevette, el akarta venni tőle, mire ő a falhoz vágta a mákos süteményt, tányérostól, és
tegezve kiabált: – Itt van, nesze!4
Debreczeni könyve pedig így szól. Egy alkalommal – magatartásbeli okok miatt – azzal
büntetik, hogy nem kaphat repetát a menzán. Ezt jogtalannak érzi (a rabló, a gyilkos sem
sújtható élelemmegvonással, különösen, ha mákos bejgli van ebédre), és nem nyugszik bele a
dologba. Kis segítséggel kijátssza a tilalmat: egy osztálytárs megy repetáért (neki jár, s azt
sem tiltja semmi, hogy miután megkapta, szabadon rendelkezzék vele, és odaajándékozza a
barátjának). A menzán felügyelő tanárnő azonban nem méltányolja az eljárást. Határozottan
fellép, hogy érvényt szerezzen a fegyelmi büntetésnek, s ellentmondást nem tűrve követeli
vissza a bejglit. A „hatósági erőszakkal” szembeni tehetetlen düh valósággal robban a fiúban,
s ahelyett, hogy visszaadná, falhoz vágja. Az ügyből természetesen hatalmas botrány lesz,
Viktort az iskolában tanító anyja ott helyben keményen elveri.
Eddig minden rendben lenne, a két történet pontosan egyezik. Igen ám, csakhogy
Debreczeni – hiszen írása felügyelet alatt nyeri el végleges formáját – lábjegyzetben
hozzáteszi: Orbán homályosan emlékszik valami menzai afférra, de a falhoz vágás szerinte
nem igaz. (O. V. személyes közlése.)5
Vagyis Orbán közölte személyesen Debreczenivel, hogy a falhoz vágás nem igaz.
És mit gondol, Kedves Olvasó, ki volt az, aki a Fekete Doboz kamerája előtt – Vági
Gábornak, 1989. április 11-én, délután – ezt mesélte vigyorogva a mákos bejgliről: – És azt
mondtam: – Itt van, nesze! – és a falhoz vágtam? Bizony maga Orbán Viktor. 6
Hadd idézzek Debreczeni kötetéből olyan sztorit is, amely nálam nem szerepelt.
A liberális blokk életképtelenségét mi sem illusztrálja jobban, mint az a pikáns kis történet,
amelyet Orbántól hallottam még 1995-ben. (Az eset megtörténte óta eltelt nyolc esztendő
feljogosít rá, hogy közreadjam, annál is inkább, mert nemcsak a négyes pártszövetség
személyes viszonyaiba engedi bepillantani az olvasót, hanem e könyv főhősének személyiségét
illetően is adalékkal szolgál.)
1994 tavaszán történt, hogy a Vállalkozók Pártjának elnöke, Zwack Péter (korábban az
MDF-kormány botrányos körülmények közepette távozni kényszerült washingtoni nagykövete;
később az SZDSZ-frakció, majd a pártelnökség tagja) meghívta a másik három pártelnököt,
Orbán Viktort, Pető Ivánt és Nagy Tamást munkavacsorára az egyik előkelő étterembe.
Zwack mint házigazda előre intézkedett az étrendről. Nem az étlapról rendeltek tehát a
vendégek: a pincérek a vállalkozók elnökének útmutatásai alapján hozták számukra az ételt. A
főfogás bélszín volt. Azaz: lett volna. Merthogy az csak Zwack tányérjára került, Orbánén,
Petőén és Nagy Tamásén sima (és jóval olcsóbb) hátszínszelet lapult. Nem tudni, hogy a
szabad demokraták és az Agrárszövetség elnöke észrevette-e a csalást, de jó képet vágott
hozzá, s a szó szoros értelmében lenyelte Zwack – általam minősíteni nem kívánt –
intézkedését; vagy nem tűnt fel nekik semmi. Tény, hogy szó nélkül elfogyasztották a hátszínt.
Orbán viszont nem nyúlt hozzá. A többiek ettek, az ő kése és villája érintetlenül hevert a
tányérja mellett. Nem színezem a történetet: Zwack valóban biztatni kezdte őt, hogy egyen. –
Köszönöm, nem kérek – hangzott a válasz. – Miért? – Köszönöm, nem vagyok éhes.
Orbán azt mondta, hogy ettől kezdve tudta: Zwack nem olyan ember, akiben meg lehet
bízni, akivel szövetséget lehet kötni. Pető és Nagy, a két középosztályból jött figura (egyik az
urbánus zsidóság, a másik a dzsentri eredetű katonatiszti réteg leszármazottja)
megengedhette magának, hogy szemet hunyjon a csalás fölött. Orbán Viktor azonban – aki
Alcsútdobozról, a falu széléről érkezett a Gundelba – nem nyelhette le a dolgot. Ő úgy érezte,
tudomására kell hoznia az Amerikából jött zsidó nagypolgárnak, hogy nem etetheti meg vele
bélszínként a hátszínszeletet. Ismerjük el, hogy mindezt diszkréten és kellő méltósággal tette.7
Nos, Pető Iván nemsokára megírta: Soha nem vacsorázott (ebédelt, reggelizett,
uzsonnázott) sem a Gundelban, sem az Aranykoronában, sem a Kacsában, de még a Klauzál
téri Kádárnál sem az Orbán által elmondott, Debreczeni által leírt társaságban. Majd ezt Nagy
Tamás és Zwack Péter is megerősítette.
Ráadásul Zwack Péter majdhogynem vegetáriánus, egyáltalán nem eszik se disznó-, se
marhahúst, se bélszínt, se hátszínt, legfeljebb néha-néha halat vagy csirkét.
A történet az elejétől a végéig hazugság. Igaza van Debreczeninek: az eset könyve
főhősének „személyiségét illetően hasznos adalék”. Mert elhiszem, amit a szerző mond: „a
pikáns kis történetet” Orbántól hallotta, 1995-ben – írta Pető Iván.8
Amihez érdemes hozzátenni: nem elég, hogy ’95-ben ezt mesélte, de 2002-ben, olvasva
Debreczeni kéziratát, benne hagyta a könyvben. Nemcsak a hazugságot. A zsidózást is.
Vagy éppenséggel addig a bizarr és eddig föl nem fedett tényig, amely egymagában is híven
jellemzi Orbánék négyéves országlását. Hogy ugyanis nem elég a Nemzeti Színház balhé a
Budapestet büntető gödörrel, a soroksári Duna-part festői közegébe helyezett, hihetetlenül
csúf épülettel – a tetejébe ezt a szörnyszülött teátrumot részben lopott anyagból építették.
Bizony, lopott kőből.
A színház parkjában álló – bizonyára nemes szimbólumot szolgáló – hajó medencéje
melletti, úgynevezett mediterrán kőrakás, valamint e medence csatornája ugyanis lopott
alapanyagból készült.
Geológiai szakértő megerősítette: a beépített anyag lókúti mészkő. Lókútról, az ottani
bányából származó kő. Igaz, az ÉMI-től (az építésügyi minőség-ellenőrzéstől) beszerzett
minőségi tanúsítvány eplényi–kőröshegyi kőről szól, ám az valójában lókúti.
Lókút és környéke bányászatának egyedüli jogtulajdonosa pedig a Magyar Dekor Kft. –
hogy gömbölyű legyen e történet –, annak a Zarándok Jánosnak a cége, aki Orbán Győző (a
miniszterelnök édesapja) versenytársaként szorult ki a Dunaferrből, az autópálya-építésekből,
szinte mindenhonnan. S aki emiatt kénytelen volt másik cégét, a Mészkő- és Dolomit Kft.-t
csődeljárásba küldeni, háromszáz munkatársát elbocsátani.
Zarándok még 2001-ben vette meg a lókúti bányászati jogot, s 2002. áprilisában lett
jogerősen az úgynevezett bányatelek jogosítottja. Ez azonban még őt magát sem jogosítaná
föl a kitermelésre, ahhoz külön engedélyre lenne szükség.
Így a lókúti mészkőre jelenleg senkinek sincs érvényes kitermelési engedélye, onnan tehát
jogosan semmilyen anyag évek óta nem kerülhetne ki. Sehova. Vagyis az a kő mindmáig a
magyar állam tulajdona, s – mindaddig, amíg Zarándok vagy más nem kap engedélyt a
kitermelésre – aki onnan követ elvisz, az az államtól, minden magyar adófizető állampolgártól
lopja el.
Ha pedig a kő mégsem lókúti, (bár az), hanem eplényi–kőröshegyi, (miként azt a
tanúsítvány hamisan vagy tévesen állítja), akkor azt Zarándok János itteni cégétől kellett
volna vásárolni. Ő azonban a Nemzeti Színház egyetlen beszállítójának sem adott el követ.
Viszont a Nemzetibe mégiscsak beépítettek lókúti mészkövet. Hogyan lehetséges ez? Az
anyag beszerzését és a beépítési munkát az ürömi székhelyű Steinburg Kft. végezte.
Tulajdonosa, Fleisz Zoltán erről a II. kerületi Hidegkúti úton működő kőkereskedésében
először azt nyilatkozta nekem: – Magánházakból, magánszemélyektől vettem a követ.
Kértem tőle az adás-vételi szerződéseket, s ő ígéretet is tett, hogy másnap délelőtt mind a
három szerződést átadja. Ehelyett beszélgetésünk után azonnal lerohant Székesfehérvárra,
Zarándok János irodájába, és Zarándok helyettesét, Molnár Lajost igyekezett (sikertelenül)
rávenni, hogy írjanak alá antedatált szerződést, miszerint Zarándokéktól vette a beépített
követ. Majd először letagadta, később beismerte, hogy Zarándok János helyettesének
fölajánlotta: 300 ezer forintért és a 30 ezer forintos eljárási illetékért eladja nekik a kövük
megfelelő minőségét tanúsító okmányt. Ami azt jelenti, hogy tisztában van vele: ez lókúti kő.
Tehát azzal is, hogy lopott. Ezt adta el és építette be a Nemzeti Színház parkjába.
Egy kis sózással: a Fidesz tehát voltaképpen – netán elsősorban – politikai és gazdasági
vállalkozás. Orbánék a pártot valójában vállalkozásként használják – az övék. Így is kezelik:
ők a tulajdonosok, övék a bolt, azt tesznek vele, amit akarnak. Valamint – legfőképpen – ez a
bolt addig, és csak addig létezik, amíg ők vezetik és tulajdonolják. Annyira az övék, hogy ha
történetesen bármilyen okból kikerülne a kezükből, akkor nemcsak azonnal összeomlana – és
megszűnne az összes kedvezményezett minden előjoga, üzleti lehetősége, kapcsolata és
információja –, de rögvest kiderülne: nélkülük ez egyáltalán nem is létezik. Vagy velük,
általuk és nekik, vagy sehogy. Hiszen minden ők, és minden az övék.
Ebbe a párt nevű vállalkozásba pedig természetesen az és csak az tartozhat, aki közéjük
való, és az ő szabályaik – vagy inkább szabálynélküliségük – szerint játszik. Mindenki csak
azt a szerepet alakíthatja, amelyet ők megengednek, előírnak. Öten-hatan vannak, nem is
engednek be senki mást maguk közé.
Fodor Gáborék próbálkozása ‘93-ban, Wachsler kísérlete ‘94-ben azért is volt naiv és eleve
halálra ítélt, mert ők hiába vették volna át esetleg a párt vezetését, pénz híján képtelenek lettek
volna működtetni. Nem is kísérletezett azóta senki ilyesmivel.
Ez teremti meg annak lehetőségét, hogy a Fidesz vezetőségén belül ilyen elképesztően
szolidárisak legyenek egymással. Együtt nőttek föl, együtt kezdtek politizálni, vagyonosodni,
mindent tudnak egymásról, kipróbálták egymást minden létező helyzetben. Száz szállal
kötötték egymáshoz sorsukat, nem adják, mert nem adhatják ki egymást. „Egy hajóban
evezünk, együtt röpülünk egyre följebb, vagy süllyedünk el!” – ez az érzés és tudat munkál
mindannyiukban, s a hajó kapitánya, Orbán Viktor oszt el mindent, ami van.
– Most újra lesznek leosztva a lapok! Mi okunk lenne kimaradni a jóból?– mondogatta
gyakran Simicska és Varga Tamás. Addig-addig hangoztatták a „ma már nem érvényes
semmilyen szabály!” elvet, amíg Orbán is hinni kezdett nekik. S már rég tagadja, hogy a
lehetőségek, törvények, illetve a morál, tisztesség között létezhetne bármilyen összefüggés.
Orbánék – Simicska Lajos legjobb magyar tanítványai – úgy vélik: „a politikus nem
ember!”. Számtalanszor hangoztatták ezt, szuggerálták, beleverték a fideszesek fejébe. A
politikus pedig szerintük elsősorban a tekintetben nem ember, hogy nem kötik a hétköznapi
emberre vonatkozó erkölcsi normák, neki más módon kell viselkednie, más módon kell
közlekednie a világban. Olyasmik, mint az adott szó szentsége, az aláírt szerződés és hasonlók
– ebben a szakmában nem számítanak, itt csak a nyers érdekek dominálnak, azok között kell
ügyesen lavírozni. S erre rakódtak rá Simicska örök és megdönthetetlen alapelvei: – Nekünk
mindent szabad, miránk nem vonatkoznak azok a szabályok, amelyeket azok hoztak, akik
szétlopták, tönkretették az országot!, – Nincs hatalom vagyon nélkül!, – A szar is le van
szarva!
Az általuk vezényelt politika – s ami az országban a hatásuk alá kerül – hovatovább nem is
immorális, hanem még rosszabb: amorális; nem pusztán erkölcstelen, de erkölcs nélküli.
1998, a hatalomra kerülés után pedig négy éven át immáron nem csupán a Fideszt
kezelhették vezérei saját politikai és gazdasági vállalkozásukként, de magát az országot is. És
akik ebben részt vettek, a százszorosan összebéklyózott csapat, a Fidesz-elit tagjait nem
kötötték morális szabályok, illik–nem illik, szabad–nem szabad megfontolások.
Egyetlen jellemző példa: a parlamentben éppen az egyik alelnök vezette az ülést. Nem
adott szót valamelyik fideszes képviselőnek, mert az a házszabállyal ellentétes módon
kapcsolódott volna a vitába. Áder János (ekkor még házelnök, nem frakció-vezető) erre ülés
közben fölrohant az elnöki pulpitusra, és nekiállt ordítozni helyettesével, rendreutasította,
kioktatta. Az illető megvárta az ülés végét, majd félrehúzta Ádert: – Te, figyelj ide! Ilyet nem
lehet csinálni, hogy én vagyok a levezető elnök, és te az emelvényen kiabálsz velem. Tök
mindegy, hogy melyikünknek volt igaza, de ilyet nem lehet tenni! – Áder ránézett, és olyat
kérdezett, amitől az alelnök csak elsomfordálni tudott, válaszolni nem: – Miért? Miért ne
lehetne? – Igen, ők ilyenek: miért ne lehetne?
•
Merjünk nagyot álmodni!
Hát… mertek. Például a Millenárison mindenképp.
Állítólag a rendőrök között is vita van, Simicska Lajoson túl kiket illet a szerzői jog, illetve
az elsőség a „Közpénzek magánosításának technikája az Orbán-kormány támogatásával” nevű
projekt (leánykori nevén: „Széchenyi-terv Autópálya Happy End Toi Toi WC”)
kidolgozásában. Számosan a szolnoki klánnak, Nyerges Zsoltnak, Kun Zoltánnak, Pomázi
Csabának tulajdonítják e dicsőséget, míg mások kétségbevonhatatlannak tartják Wermer
András és üzleti köre, Káel Csaba, Vitézy László és Zsófia primátusát. Valamicskét utóbbiak
javára billenti a mérleg nyelvét, hogy Csévharaszton, Wermer lovardával és hasonlókkal
fölszerelt birodalmában a házkutatás kétoldalas kézírásos feljegyzést talált, e technika teljes
leírásával, ám Nyergesék is gyakorta kérkedtek, hogy övék a kidolgozás érdeme.
Mi volt a lényege az eljárásnak? Ahol komoly, nagy pénzeket akartak kiszedni az állami
költségvetésből, ott – jobb esetben, ha éppen nem autópályáról volt szó – közbeszerzési
pályázatot hirdettek nagy összegre, keret-szerződésre. A pályázatot elbíráló zsűri összeállítása
nem volt különösebben nehéz feladat – a Millenárisnál a pályázatokat elbíráló bizottság
elnöke az akkor még büntetlen előéletű, ma pedig a később történtek ellenére pártigazgató
Várhegyi Attila államtitkár volt, noha abból az egy pályázatból nem volt nehéz választani: az
összes többi pályázó időben visszalépett –, a pályázatot a párthoz és a pártvezetőhöz közelálló
cég nyerte meg. Ez számos munkát – legálisan – alvállalkozóknak adott ki, akik a tényleges
költség többszörösét számlázták. Az alvállalkozók a különbözetet nekik beszámlázó további
alvállalkozók segítségével vették ki, 30-50 százalékát megtarthatták, 50-70 százalékát pedig
fegyelmezetten visszaadták – táskában, netán nejlon-zacsiban – a fővállalkozónak, aki ennek
50-70 százalékát annak juttatta, akinek kell.
A technikának az a trükkje, hogy – amíg a Medgyessy-kormány meg nem hozta az
üvegzseb-törvényt –, az Állami Számvevőszék, vagy bárki más csak addig ellenőrizhette az
állami pénzek útját, amíg az a legelső lépcsőben kikerült az állami szervektől – az üzleti
szférában működő cégek egymás közötti számla- és pénzmozgásait már nem.
S hogy mindez miként működött, arra talán a Millenáris az egyik legtipikusabb példa.
Ám ennek előtte, még Orbánék alatt beindult a pénz-szivattyú: a Millenáris Rt. (amelyben
Wermerhez kötődő két cég is tulajdonos volt), valamint a Pentaton Kft. (Kolosi Tamás Orbán-
tanácsadó feleségének, Zimányi Zsófiának a cége) nem nagykanállal, még csak nem is
merőkanállal, hanem legalábbis bobcat-tel hordták ki a pénzt.
Legelőször „megalkották” az Álmok álmodói kiállítás – egyébként lényegében már régen
kész – koncepcióját. Ez volt az, ami nyilvánosságra kerülésekor már felháborodást sem
válthatott ki, akkora lett a közröhej.
Így kezdődött a több százmillió forintos dolgozat:
Kiállításra készülünk
Ki ne hallott volna a párizsi Pompidou központról? Ez az intézmény fogalom a világban,
mindenki számára a francia művészet, kultúra és tudomány kirakata.
A magyar államiság millenárisának évében Budapesten megnyílik a Millenniumi Kiállítás
és Rendezvényközpont.
Ez is lehet olyan híres, mint a francia…
Még híresebb is. De mindenképpen fontosabb. Nekünk. Magyaroknak.
József Attila megmondta: „A mindenséggel mérd magad!”
És ez így is folytatódott, elképesztően. Ebben szerepelt a kiállítás gondolati görbéje
elnevezésű grafikon, valamint sok-sok dakota, székely és hasonló szöveg, mint a Hajrá
magyarok! fejezetcím, a Jó szóval és egy stukkerrel többre mész, mint csupán jó szóval Al
Capone-idézet, a Ha döglött a lovad, szállj le róla! vagy dakota, vagy Orbán mondás, a Piaci
lajbi (market ing) eszmefuttatás, valamint ez is: A szellem óriásai. Kik ők? Bolyai János,
Bartók Béla, Semmelweis Ignác, Eötvös József, Tessedik Sámuel, Széchenyi István, Kármán
Tódor, Neumann János, Egerszegi Krisztina.
Olvashattuk e pályázatban, hogy az ország, a nemzet különleges termék. Történelme
fontossá sűrűsödő pillanataiban márkává építi magát, valamint az igazán visszafogott,
Orbánékra jellemző szerénységgel megfogalmazott célt: a pályázat kiírójával közös célunk
megoldásának egyetlen számunkra elfogadható eredménye lehet csupán, nevezetesen a
FELTÉTEL NÉLKÜLI HATALMAS SIKER.
Végül is a kiállításra az rt. gyönge 1,8 milliárd forintot kaszált le. Ugyanebben az évben az
ország összes, 812 múzeuma 1,2 milliárdot fordíthatott gyűjtemény-gyarapításra. Igaz, sokan
látták az Álmok álmodóit: az év múzeum-látogatóinak mindösszesen 6 százaléka.
A rendezvényekkel sem fukarkodtak (a Pentaton számára). Szerény 1,4 milliárd forintnak
vertek a fenekére e célra. Az ország összes művelődési intézményekre fordított kiadásának 15
százaléka ment papíron a Millenárisra, miközben az ide látogatók aránya az összes ilyesmit
igénybevevőnek 4,7 százaléka volt. Az egy rendezvény-látogatóra jutó ráfordítás országos
átlaga 2.567.- Ft. volt, míg a Millenárison az első évben ez 10.000.- forint.
Amikor 2001. végén a Pentatonnak lejárt a szerződése, a 2002. első öt hónapjára szóló
rendezvény-szervezési pályázatot – láss csodát! – a Millenáris Rt. nyerte meg. Aki olyan
precízen számolta ki vállalási árát, hogy mindössze 999.999.915 forintot kért: 85 forintot
gálánsan elengedett az egymilliárdból.
Összességében a Millenáris Park létrehozása és az Orbán-kormány alatti két és fél éves
működése durván 14 milliárd forintot vitt el az adófizetők pénzéből.
És így folyt aztán minden. Jött a havi 120 ezer forintos haletető; a park fenntartására kiadott
havi egymillió; a filmek és videók gyártására fizetett 404 millió – ami több volt, mint az
abban az évben a Mozgókép Közalapítvány által magyar játékfilmekre fordított teljes összeg.
Vagyonvédelemre 108 millió, hirdetésekre 126 millió, takarításra havi 12,3 millió – egészen
Berkeczné elköszönő pénzéig: 21,6 millió forint végkielégítés, a kétéves titoktartásért 10
millió hallgatási pénz, valamint egy Mitsubishi Galant.
És az órákig. Igen, igen, az órák! Ha valamiben, a Millenáris Park óra-történetében – mint
cseppben a tenger – benne van Orbánék működésének minden eleme.
Hogy is volt ezekkel az órákkal?
Az ötlet úgy szólt, hogy „a látogatást fokozó marketing-eszközként” mindenki, aki
ellátogat a Parkba, kap egy órát a jegye mellé. Mivel nagy lesz a siker, sok lesz a látogató,
pláne ha „fokozva lesz a látogatás”, tehát sok-sok órát kell rendelni. Olyan sokat, hogy arra
már mindenképpen közbeszerzési pályázatot kell kiírni. Ki is írták annak rendje és módja
szerint. A közbeszerzési pályázatot történetesen – elvégre isten útjai kifürkészhetetlenek – a
Millenáris Rt. nyerte meg. Meg is kötötte a szerződést a Millenáris Kht.-vel, 500 ezer darab
órára, bruttó 402,5 millió forint értékben, vagyis a 15 százalékos vállalkozási díjjal és az
áfával együtt darabonként bruttó 805 forintért.
Ami úgy válik igazán érthetővé, ha hozzátesszük: a Millenárison az átlagos jegyár-bevétel
244 forint volt. Az átlag-látogató tehát fizetett 244 forintot, és ezért kapott egy 805 forintos
órát. Vagyis 561 forint jutalomban részesült, amiért volt szíves odalátogatni. Az én
pénzemből, a te pénzedből, a mi pénzünkből – lett az ő pénzük.
•
Vagy ott volt például a Széchenyi Terv fedőnevű blöff. Mire föl nevezem blöffnek? Nos,
ilyen, hogy Széchenyi Terv – voltaképpen nem létezett. Először is nem létezett jogilag: nem
szerepelt soha az Orbán-kormány hivatalos napirendjén, nem szólt róla sem törvény, sem
kormányrendelet, sem kormányhatározat. Vagyis nem volt.
De nem létezett a szó pénzügyi-költségvetési értelmében sem. Hiszen nem jött létre
semmilyen új alap, új célelőirányzat, vagy bármi ezekhez hasonló – mindössze az történt,
hogy a költségvetésben addig is létezett célelőirányzatokat használták föl úgy, hogy
elkeresztelték Széchenyi Tervnek. Igaz, legalább aztán megemelték ezek költségvetési
forrásait. Valójában a Széchenyi terv nem volt más, csak kommunikáció. Szemfényvesztés.
Viszont az egészet a slendriánság, a nemtörődöm pénzhajigálás jellemezte. Az utólagos
vizsgálat kimutatta: a pályázatok elbírálásakor általában nem az előzetesen lefektetett
szempontrendszer alapján döntöttek. Noha már az is olyan volt, hogy a pályázatokra adható
pontok harmada nem egzakt mutatószámokra épült, tehát teljesen szubjektív volt. És még ez
sem volt elég, a gazdasági miniszter furtonfurt belenyúlkált a bíráló bizottságok döntéseibe;
57-szer volt szíves minden indoklás vagy megjegyzés nélkül felülbírálni a bizottság döntését,
juttatni pénzt annak, akinek a bizottság nem adott, illetve kihúzni a megszavazott pályázatok
közül.
Jellemző volt az is, hogy Orbánék országlásuk vége felé már két kézzel szórták a pénzt,
nyilvánvalóan érdemi elbírálás nélkül. Míg 2001-ben egy-egy héten 50-60 pályázatot bíráltak
el, átlagosan 68 nap alatt, addig 2002-ben a választások első fordulójáig az elbírálási idő
lecsökkent 30 napra, az összegek viszont emelkedtek: márciusban 11, áprilisban 22 milliárd.
A két forduló között további 12 milliárdot dobáltak szét; egyetlen ülésen kiosztottak 1
milliárdot, mindössze 11 pályázónak; sőt, még a második forduló után is volt képük közel 20
milliárdot szétosztani.
A pénzt nyert pályázatok között a Medgyessy-kormány által végeztetett vizsgálatok szinte
egyáltalán nem találtak olyat, amelynél ne történt volna egy vagy több eljárási
szabálytalanság. Miért csak akkor? Mert az Orbán-kormány alatt szinte egyáltalán nem
tartottak utóellenőrzéseket. Így fordulhatott elő, hogy kismillió esetben a pénzt nem arra
fordították, amire kérték, nem úgy használták föl, amint ígérték. Csak egy-két példát nézzünk.
A Fürdővizek Szeged Kft. úgy produkálta fejlesztéséhez a 25 százalékos önrészt, hogy azt
a városi önkormányzat támogatása jelentette, ami szögesen ellentétes a pályázati kiírásban
szereplő szabállyal, miszerint a saját forrás nem származhat államháztartási pénzből. A
hajdúszoboszlói Gyógyfürdő Rt. gyönge 1 milliárdot kapott, majd a beadotthoz képest
jelentősen csökkentett beruházást hajtott végre, de az 1 milliárdból elfelejtett valamicskét
visszaadni. A debreceni Thermál Hotel Sport Kft. 303 milliót kapott négycsillagos szálloda
építésére, amelyet azonban amint elkészült, menten kiadott másnak üzemeltetésre – a
támogatási szerződéssel ellentétesen.
S miközben Orbán agyonmagyarkodta ezt az egész Széchenyi Terv fedőnevű blöfföt (is),
ilyesmi sületlenségekkel: – Magyarország felemelkedett, mindennek motorja a Széchenyi terv
–, azt elegánsan elhallgatta, hogy a kedvezményezettek jó része mögött külföldi tulajdonosok
álltak.
Mertek nagyot álmodni a 12 egykori állami gazdaság privatizációjával is. Az az Orbán Viktor,
aki 2005-ben harsogva privatizáció-ellenes húrokat penget, kormányzása utolsó heteit többek
között azzal töltötte, hogy haveri körének – a számára felcsúti földeket vásárló Bognár
Sándornak, a Hír TV-t, Heti Választ vásárló Töröcskei Istvánnak, a lassan a fél országot
bekebelező OTP-s Csányi Sándornak és a többieknek – kijátssza a sok százmilliárdot érő
cégeket. A HVG a tőle megszokott visszafogottsággal fogalmazott: az új tulajdonosok között
az adott céghez korábban nem kötődő, ám a kormányhoz – vagy annak egyes tagjaihoz –
közel álló személyek a meghatározóak. Persze – mármint nekik persze – minden pályáztatás,
közbeszerzés nélkül.
Méghozzá teljesen törvénytelenül. Kormányhatározat bízta meg a Magyar Fejlesztési
Bankot a privatizáció lebonyolításával, ami egyszerre két törvénnyel volt ellentétes, konkrétan
az MFB-ről és a privatizációról szólókkal. Utóbbi úgy fogalmaz: „pályáztatás és térítés nélkül
csak kivételesen indokolt esetben” szabad privatizálni. S hacsak azt nem tekintette
„kivételesen indokolt esetnek” a mára bőszen privatizáció-ellenes miniszterelnök, hogy
érezte: perceken belül kiakolbólíthatják a kormányfői székből – bizony súlyos
törvénytelenséget vezényelt.
Persze – ha már lúd, legyen kövér! – pénzügyileg is törvénytelenül jártak el. A lebonyolítás
ugyanis olymódon zajlott, hogy az ÁPV Rt. 20,67 milliárd forint úgynevezett hozzárendelt
vagyont adott át az MFB-nek – ez pedig azon nyomban ennyi vagyonvesztést jelentett az
állami vagyonban. Valamint a cégek megvételéhez a kivásárló cégeknek olyan mértékű
kedvezményeket adtak, amely mind szintúgy törvénytelen. 20 év futamidőt állapítottak meg,
miközben a privatizációs törvény nem enged 15 évnél többet. De még ezt is olyan alacsony –
3 százalékos – kamatra, ami ugyancsak tiltott, mivel a törvény szerint az ilyen kamat mértéke
nem lehet kevesebb, mint a jegybanki alapkamat 50 százaléka.
Hiszen az agrártársaságokat megvásárló cégeknek – nehogy szegényeknek gondjuk legyen
a vételárral – 12,69 milliárd forint kölcsönt adott az MFB, az említett 20 év futamidővel, 3
százalékos kamattal. És ha ez nem lenne elég nekik, ráadásként 2 év türelmi idővel, vagyis két
évig nem kell elkezdeniük visszafizetni azt a hitelt, amit ahhoz kaptak, hogy megvegyék
ezeket az egykor állami gazdaságokat. És – nehogy véletlenül valamelyiküknek veszélybe
kerüljön a háza, az autója, meg a további vállalkozásai, ha nem fizeti vissza a hitelt –
biztosítékként elfogadta az MFB azon cégek részvényeinek óvadékba helyezését, amelyeket
éppen megvettek.
Mindemellett az MFB átvállalta az agrárgazdaságok kereskedelmi banki hiteleit, plusz a
működéshez megnyitott számukra még 17 milliárd forintnyi hitel-keretet. A fedezet pedig a
megvett társaságok részvényeinek óvadékba helyezése volt. Vagyis – ezért közepesen
civilizált afrikai országokban is sokéves börtön-büntetés jár – ugyanazt a biztosítékot kétszer
tudták be: először a cég-vásárlás, másodszor a plusz hitel fedezeteként.
És befejezésül hét agrártársaságnak meg odavetett az MFB 11,75 milliárd hitelt 3
százalékos kamatra, 10 év futamidőre, amely további 10 évre meghosszabbítható; másik
háromnak pedig 700 milliót 0, azaz nulla százalékos kamatra, 20 év futamidőre, 1 év
moratóriummal. Ezek biztosítéka persze – mi más lett volna? – ugyanaz lett.
Talán érdemes még fölidézni egy-két olyan cseppet az Orbán-tengerből, amelyben valóban
megmutatkozik az egész: milyen nagyokat mertek álmodni a politikai fel- és alvilág
prominensei.
Az Informatikai Kormánybiztosságon a központi informatikai támogatások (20,7 milliárd
forint) 84 százalékát (17,4 milliárdot) sikerült a jogszabályokat megsértő szerződésekkel
elkölteni.
Viszont legalább ebből, (az „informatikai célelőirányzatból”!) vették meg az Andrássy úti
Divatcsarnok épületet is, mondván, majd ott grandiózus informatikai izé készül. Csak a kákán
is csomót keresők kekeckedhetnek azon, hogy a vétel után öt hónappal kínlódták ki a
tranzakcióra felhatalmazó jogszabályt.
Csak éppen soha nem voltak képesek meghatározni azt a bizonyos grandiózus meg
informatikai „izét”, amelynek céljából a Divatcsarnokot megvették. Hozzá sem kezdtek a
munkához. Az épület azóta is ott rohad.
Ez az Informatikai Kormánybiztosság más költekezéseiben is bemutatta az Orbán-kormány
igazi arcát. A távközlési piac liberalizálásának szabályozása is megér némi firtatást.
2001. júniusában lépett hatályba az idevágó új hírközlési törvény, s az év végére kellett
megírni és életbe léptetni ötvenkét végrehajtási rendeletet, hogy a Matáv monopol-
helyzetének megszűnésekor szabályozott legyen a piac.
A Kormánybiztosságon ugyan működött külön Szabályozási Főcsoportfőnökség, mi több,
mögötte még ott állt a Hírközlési Felügyelet is, saját jogászokkal, mérnökökkel,
közgazdászokkal, akik korábban minden jogszabály-alkotási, szabályozási feladatot elláttak –
a fizetésükért, tehát saját költségvetésük terhére, többletkiadás nélkül.
Nos, a Sík Zoltán vezette kormánybiztosság ezen kicsikét változtatott – kisvártatva kiderül,
miért. A Szabályozási Főcsoportfőnökséget ez esetben nem arra használták, hogy
szabályozzon, hanem arra, hogy másokat kérjen fel a szabályozásra. A Hírközlési
Felügyeletet pedig (úgy, ahogy volt), kihagyták a jogalkotás teendőiből.
Ehelyett ügyvédeket bíztak meg a végrehajtási rendeletek megfogalmazásával. Ám ezt sem
akárhogyan.
Az Ormos Ügyvédi Irodának például – amely az Orbán kormány regnálása óta addig is
dolgozott már állami szerveknek 15 ezer forintos óradíjjal – ajánlatot tett Sík Zoltán:
végezzék ezt a munkát 55 ezer forintos óradíjért. Az Ormos iroda ezen úgy meglepődött, hogy
azt válaszolta: ez nem szokásos, legyen az ügyvédek óradíja 30 ezer, az ügyvédjelölteké 15
ezer.
Ugye ismerős? Kimegy az ember a piacra, mondjuk, a bolgár görögdinnyéshez, akinél kinn
a tábla: dinnye 300 forint/kiló. Mire azt mondja a vevő: – Legyen 1.110! – Amire a
bolgárkertész így felel: – Na jó, 600-ért odaadom, de csak magának!
Ám Sík Zoltán bármennyire is szereti a dinnyét – üsse kő! –, „belement” a 30 ezer forintos
óradíjba is, s mihamarább szerződést kötött, nemcsak Ormosékkal, de ugyanilyen feltételekkel
a Novák és Társa Ügyvédi Irodával, Kovatsits László egyéni ügyvéddel – valamint Papcsák
Ferenc egyéni ügyvéddel, mellesleg fideszes parlamenti képviselővel.
Közbeszerzési pályázatot persze nem írt ki, a munka (vagy inkább a költség) hiába haladta
meg a 9 milliós határt – elvégre a két irodával először 120-120, majd novemberben ezt
megemelve 550-550 millió forintos szerződést kötött.
Ütemtervek nem készültek, így mindenki annyi órát számlázott, amennyit akart. A
benyújtott számlákat pedig a kutya sem ellenőrizte, az összegeket automatikusan kiutalták.
Nem csoda hát, ha (a „számlákba”) belekerült fű, fa, virág. Papcsák képviselő például
rendszeresen más ügyvédi irodák ügyvédeinek nevére is elszámolt óradíjakat, persze
olyanokéra is, akik az égadta világon semmilyen munkát nem végeztek. Valamint önfeledt
mosollyal leszámlázta annak a Kovatsits László ügyvédnek az összesen 30 milliónyi
munkadíját is, akinek akkor már sok hónapja külön, saját szerződése volt Sík Zoltánékkal, aki
tehát maga is számlázott, és szorgalmasan fölvette a pénzt.
Mintha föl sem merült volna, hogy „ki végzett munkát, és ki nem?”. Később ki is derült:
tényleges munkát kizárólag az Ormos Iroda végzett, a többiek semmit. Legfeljebb
alvállalkozóik munkáját adták tovább, vagy intézetektől elfekvő tanulmányokat vásároltak, s
azokat becsatolták.
Ormosék viszont tényleg elvégezték a feladatot, 2001. decemberére el is készült az összes
végrehajtási rendelet, a közlönyben kihirdették. Ez azonban nem akadályozta meg sem
Papcsák képviselőt, sem a többieket abban, hogy 2002. január, február, március, április, május
hónapra ugyanúgy kiállítsák a számlájukat, és inkasszálják a milliókat, mint addig – ha nem
jönnek közbe a választások, talán még ma is szorgosan számlázgatnak. Csak Papcsák
képviselő solymári egyéni ügyvédi irodája 2001. augusztusa és 2002. májusa között
folyamatosan elszámolta két vezető ügyvéd, egy ügyvéd és hol négy, hol hét ügyvédjelölt
óradíját, gyönge 217 millió forintot.
Aztán nem sokat gatyázott, igen érdekes manővereket hajtott végre. 17,3 milliót például
elutalt a szoftver szaktanácsadó budapesti Imega Bt.-nek, amelynek számlájára még érkezett 9
millió készpénzben ugyanaznap, amikor Papcsák ennyit vett föl a sajátjáról. Onnan a pénz
Szabolcs-Szatmár legszélére, Hodász községbe érkezett, az épület, híd, alagút építése
főtevékenységű Dzsengomon Kft.-hez – tulajdonosai: Lakatos Gusztáv (anyja neve Rézműves
Aranka) és Rézműves Katalin. Nem sokáig maradt ott sem, a Dzsengomon átutalta a
mátészalkai, épületbontásra, földmunkára és tetőfedésre szakosodott Tigáná Bt. – beltagja
Rézműves Lajos, kültagja Rézműves Lajosné Balogh Gyöngyi – számlájára, ahonnan pedig
Rézműves Lajos készpénzben fölvette. Hogy hová tette, kinek adta – csak találgatni lehet, ami
nem is olyan nehéz.
Igaz, Papcsák Ferencnek végre kellett hajtania bizonyos feladatokat is – valószínűleg
mindennek van ára. Például 85 milliót utalt át annak az Euroatlantic Kft.-nek, amelynek egyik
tulajdonosa Orbán Viktor (volt) tanácsadója, Fellegi Tamás, a másik a vele egy háztartásban
élő Szokolszky Ágnes. Harmadik pedig az a Szadai Károly, aki egykor Kövér László titkára
volt (amikor az a titkosszolgálatokért felelő miniszter volt), majd a Magyar Rádió kuratóriumi
elnökségének fideszes tagja, a Kondor Katalinnal 18 milliós szerződést kötő zseni, aki
kitalálta, hogy a közrádió azért fizesse ki ezt az összeget volt elnökének, mert ő nem megy el
másik rádióhoz, hanem ott marad, és kapja tovább a fizetését. Annak az Euroatlantic Kft.-nek,
amellyel a Sík Zoltán vezette Informatikai Kormánybiztosság 2002. április 23-án – tehát két
nappal a Fidesz választási veresége után – még szerződést kötött különböző PR-feladatok
elvégzésére, mintegy 250 millió forintos összegre.
Ez egyébként ugyanaz a Papcsák Ferenc, akinek 2002-es képviselővé választása során az ő
baktalórántházi választókörzetében a rendkívül független alpolgármester a roma választók
között elterjesztette, hogy kétezer forintot kapnak, ha Papcsákra szavaznak, s egy esetben
bizonyítást is nyert e pénz átadásának ténye – úgyhogy az elkövető alpolgármestert a bíróság
jogerősen el is ítélte a választás rendje elleni bűntett miatt. Papcsák viszont képviselő maradt.9
A Kormány bankja, az állami MFB végig úgy működött, mint viharba került hajón az
elszabadult hajóágyú – nem csoda, APEH-elnöki székéből távozása után Simicska Lajos volt
a fő tanácsadója. Aki úgy is közlekedett ebben a fura bankban, mint Csekonics báró Lola
mámi kuplerájában: rendelt fűnek-fának, megverette a részeg vendégeket, porig alázta a vak
zongoristát, de mindig gondoskodott róla, hogy amikor ő viszi szobára a legfrissebben beállt
leánykát, szép muzsika szóljon. Közben soha egyetlen szál papírt nem írt alá, éppen csak
beballagott a vezérigazgató flancos szobájába, kiadta az aktuális parancsokat, majd
elbandukolt a legközelebbi flaskához. Egyetlen szál papíron nem maradt rajta az aláírása.
Pedig ott sem volt mindenki akkora zseni, mint sokan hiszik. Amikor például 2001-ben
kormányhatározat alapján a bank kibocsátott 450 millió euro devizakötvényt, 5 év futamidőre,
fix, 5,25 százalékos kamatra – a pénzt sikerült úgy befektetni, hogy a kihelyezéseken 3,76
százaléknyi hozam keletkezik – ha keletkezik. Elvégre a hitelek jó részének kétséges a
visszafizetése, hiszen olyanok vannak közöttük, mint az imént emlegetett agrártársaságok
kölcsönei, amelyeket – amint Orbánék ismét hatalomra kerülnének –, bolondok lennének
visszaadni a haverok. Ez így évente 1,2 milliárd veszteséget okozott az adófizetőknek.
Többször javasolták a kamat-swapot (a kamat-csere ügyletet), ennek elmulasztása naponta
6,25 millió, évente 2,28 milliárd kárt okozott.
Hiteleket egyébként is úgy nyújtott ez a rendkívül prudens bank, hogy azok harmadánál
egyáltalán nem volt a kölcsön mögött fedezet, hogy ’98 és 2002 között a probléma-mentes
hitelek állománya 87 százalékról 28-ra csökkent.
Ha az Orbán-féle vircsaftban még valamire mondható: cseppben a tenger – talán a Tetra az.
„Az egységes digitális rádiótávközlő rendszer kiépítése, a készenléti és a kormányzati kör
rádiókommunikációs igényeinek kielégítése” – vagyis a modern K-vonal megteremtése, ez
volt a feladat. Magyarán, hogy a kormányzatnak, valamint a mentőknek, rendőröknek,
tűzoltóknak legyen saját rádiótelefonos hálózata, rendszere. Bizonyára fontos, megoldandó
dolog, hosszú távon talán még olcsóbb is az állam számára, mint a jelenlegi töméntelen
mobiltelefon számlájának kifizetése.
2001. júliusában az Orbán-kormány létre is hozta a Tetra Rt.-t, a Magyar Posta 60, az MFB
40 százalékos tulajdonlásával, 1 milliárd forint alaptőkével az adófizetők pénzéből. Ezt
később kipótolták még 1 milliárddal.
Az rt. szerényen kezdett. 92 alkalmazottat vettek föl; nekik vásároltak 30 autót, 157 millió
forintért. Elköltöttek 6 milliót benzinre, 7,2 milliót biztosításra, 10,5 milliót parkolásra.
A vezetők éves bérüknek 90 százalékát vették föl prémiumként, vagy 70-et jutalomként;
korlátlan mobiltelefon-használattal, felső kategóriás autóval, havonként plusz 35 ezer forint
üdülési és ruházati hozzájárulással. Végkielégítésként megkapták az autók tulajdonát,
fejenként 2 mobiltelefont, valamint négyüknek a határozatlan idejű munkaszerződését átírták
határozott, 2003. végégig szóló időtartamúra, hogy addig kelljen kifizetni őket.
A Tetra Rt. 11 hónapig működött, 2002. júliusában végelszámolták. Addigra vagyonát, az
1+1 milliárdot fölélte.
Egységes rádiótávközlő rendszer nem működik, a készenléti és a kormányzati kör
rádiókommunikációs igényeinek kielégítése nem történt meg.
Mellesleg ennél a Magyar Postánál – Kalmár István, Orbán informatikai tanácsadója
vezetésével (aki egyébként Simicska jobbkeze is volt) – pontosan ugyanígy működött a 4,5
milliárdot felemésztő Elektronikus Közbeszerzési Rendszer, valamint az 1,2 milliárdba került
Postai Elektronikus Piactér.
Néha elfelejtjük, mit jelent a milliárd. Ezer milliót. Tehát a 4,5 milliárd – az 4,5 ezer millió
forint. 4.500.000.000 forint.
A pénzt elköltötték, a projektből semmi nem lett, mostanában teremti meg elölről a
Gyurcsány-kabinet.
Ezért is olyan óriási erkölcsi élvezet, amikor a Fidesz arról a nagyon szelíd kérdésről
beszél habzó szájjal, hogy a Gyurcsány kormány netalántán a költségvetési hiányra költené a
privatizációs bevételt.
AZ ÜGYÉSZSÉG BLOKKOL… – „ÉG AZ ARCOM!”
Tíz éven át föl sem vetődött, hogy ezzel a rendszerrel lehet valami gond. Ennek magyarázatát
nem az intézményben leljük fel, hanem a legfelső ügyész személyében.
1990-ben ugyanis a parlamentben a leadott szavazatok 82 százalékos többségével
megválasztották, majd 1996-ban 94 százalékával újraválasztották legfőbb ügyésznek azt a
Györgyi Kálmánt, aki többször is tudatta a politikai elittel: csak addig marad hivatalában,
amíg bírja a mindenkori parlamenti többség bizalmát. Tíz éve alatt 51 interpellációt kapott, s
válaszai közül 44-et azonnal, hetet második nekifutásra, az alkotmányügyi bizottság
állásfoglalását követően fogadott el az Országgyűlés – egyetlenegyszer sem utasították el a
válaszát. Sem az Antall-, sem a Horn-, sem pedig az Orbán-kormány időszakában. Györgyi
Kálmánnak eszébe sem jutott tiltakozni az ellen, hogy az Országgyűlés választotta másik húsz
közjogi méltóságtól – az alkotmánybíráktól, az ombudsmanoktól, a Legfelsőbb Bíróság
elnökétől eltérően – őt 386 képviselő ráncigálhatja a Ház elé, hol komoly, hol nevetséges
kérdésekkel és interpellációkkal. Ugyanis Györgyi Kálmán kitűnő (szarkasztikus) humorú,
kivételesen kedves, ám fegyelmezett ember, aki ugyanolyan szívélyesen, de kimérten udvarias
volt mindenkivel. Sosem kereste a pillanatnyi hatalom kegyeit, szakmai kérdésekben pedig
egyszerre volt elvszerű és megértő.
Jellemző erre, hogy a ’90-es taxis-blokád után a kínos büntetőperek elkerülésére ő állt elő
konstruktív javaslattal, amelyet a parlament azon nyomban el is fogadott: amnesztia-
törvénnyel felejtsük el az egészet.
Előfordultak természetesen olyan szakmai viták is, amelyekben veszített. 1990-ben az
Alkotmánybíróság törölte el a halál-büntetést, holott Györgyi Kálmán fennen hangoztatta:
erről az országgyűlésnek kellene döntenie. ’93-ban az ő álláspontjával szemben minősítette az
Alkotmánybíróság el nem évülőknek az ’56-ban elkövetett gyilkosságokat, így a sortűz-perek
másképp végződtek, mint az ügyészség gondolta. A talárosok ’97-ben is felülbírálták a
főállamügyész véleményét, a közösség elleni izgatás bűncselekményének egyik alakzatát
alkotmányellenesnek nyilvánították és megsemmisítették, – egyébként mindmáig óriási
károkat okozva. Mint ahogy kellemetlen volt a Palotás János elleni perben az ügyész máig
magyarázat nélkül maradt vád-elejtése, vagy a Suzuki-vezetők hirtelen letartóztatása.
Györgyi Kálmán egyébként annak a megoldásnak volt híve, hogy az ügyészség kormány-
irányítás alatt működjön – így látta volna kivitelezhetőnek, hogy a mindenkori kormánynak
legyen–lehessen büntető-politikája, amelyet a rendőrség és az ügyészség egyaránt köteles
végrehajtani. Ám e vitában szabályos hullámzás volt megfigyelhető az elmúlt tizenöt évben:
aki kormányon van, ezt a szisztémát preferálja, viszont aki éppen ellenzékben, az visítva
elveti, mondván: a kormány maga alá gyűrheti az igazságszolgáltatás nagyobb részét, ez
pedig antidemokratikus. Majd aki ellenzékből kormányra kerül, az előáll az ügyészség
kormány alá rendelésének javaslatával, ezt viszont az addigi kormányerő immáron
ellenzékben nem hajlandó elfogadni. Lévén pedig a kérdés kétharmados döntést igénylő –
állandó patthelyzet marad.
Mindezeknél azonban sokkal fontosabb, hogy míg Györgyi Kálmán töltötte be a legfőbb
ügyész tisztségét, soha föl se merült az ügyészséggel szemben a politikai elfogultság vádja.
Mindenki számára nyilvánvaló, magától értetődő volt, hogy az ügyészség intakt, politikailag
se erre, se arra nem húz, döntéseit kizárólag jogi, szakmai alapon hozza meg, s aki azokon
politikai részrehajlást keres, soha nem talál fogást.
Az Antall-kormány igazságügyi minisztere följelentette a Magyar Televízió két korábbi
vezetőjét – az ügyészség bűncselekmény hiányában megszüntette a nyomozást. Ám ugyanez
az ügyészség jó néhány büntetőeljárást indított az éppen hatalmon lévő kormánypártok
érdekkörébe tartozó személyekkel szemben. A Horn-kormány alatt sem haboztak vádat
emelni sem a Tocsik-ügyben, sem a szocialista Haller Zoltán képviselővel szemben, amint az
Orbán-kormány színrelépését követően sem Várhegyi Attila kultuszminisztériumi politikai
államtitkár, fideszes választmányi elnök, sem a Czeizel-ügyben jogi képviselőként részt
vállaló Körmendy-Ékes Judit, az Országos Rádió és Televízió Testület fideszes elnöke ellen.
Jellemző erre, hogy ’99-ben, amikor – az elmúlt tizenhat évben egyetlenegyszer – a
parlament megvitatta a legfőbb ügyész beszámolóját, azt az összes (nem csupán a jelenlévő)
képviselő 96,4 százaléka fogadta el – Györgyi Kálmán kilencévi munkájának elismeréseként.
Ám aztán közbejött valami – „van egy férfias titkunk”, mondta Áder János –, máig nem
tudjuk pontosan, hogy mi. Emlegetik a Juszt-ügyet, az olaj-manipulációkban mutatott
hatósági tehetetlenséget, leggyakrabban pedig a csonka média-kuratóriumokra vonatkozó
legfőbb ügyészi álláspontot, és Áder János arra reagáló kedves megjegyzését, miszerint a
legfőbb ügyész véleménye nem releváns – minden esetre Györgyi Kálmán 2000. március 6-án
lemondott. Két éve lett volna még hátra, plusz az esetleges újraválasztás lehetősége.
A HVG ablakán „befújta a szél” azt a szöveget, amellyel zárt körben elköszönt kollégáitól.
– A lemondásom én hoztam javaslatba, főként azért, mert nagyon kedvemet szegte az, hogy
kifejezett szándékom ellenére több ügyben az ügyészség politikai jellegű, nem kívánt szerephez
jutott… Saját szereplésemet úgy ítéltem meg, hogy ilyen helyzetek kialakulásának a
megelőzésében és főként a helyzetek szuverén megoldásában nem jártam el a kellő
gondossággal és a kellő felelősséggel. Csak magamat hibáztatom… A lemondás egy erősen
érzelmi jellegű döntés volt, a legfőbb ügyész pedig érzelem és indulat hatására nem dönthet.
Az indoklásról való hallgatás pedig hiba volt, mert további, részben politikai találgatásokra
adhatott okot… Váratlan lemondásom ártott az ügyészi szervezet tekintélyének, és
szükségtelenül keltett ügyészségi körökben zavart… Az ügyészi testülettől ezért a méltatlan
eljárásért bocsánatot kérek… Az ügyészi testületből való távozásomat nem így képzeltem el,
de csak magamat okolhatom.10
Új legfőbb ügyészt kellett tehát választani. S Orbán Viktor ugyanúgy döntött, ahogy szokott.
Mintha csak így szólt volna: – Nem érdekelnek a hagyományok. – Aki pedig nem kedvelte, s
netán úgy gondolta, hajlamos az önkényességre, ezt a képzelt nyilatkozatot tovább ragozhatta,
s gondolatban a szájába adhatta a folytatást: pláne nem érdekelnek a demokrácia íratlan
játékszabályai, gyerünk, bumm bele, erőből!
És jelölte Polt Pétert. Azt a Polt Pétert, aki egészen addig, ’95-ig tagja is volt a Fidesznek,
amíg esélye nem nyílt, hogy megválasszák Gönczöl Katalin ombudsman helyettesének.
Akkor kilépett a pártból, elkerülendő a jogilag is megfogalmazott összeférhetetlenséget. Azt a
Polt Pétert, aki 1990-94-ig az ügyvédi és oktatói munkája mellett a Fidesz jogi szakértőjeként
dolgozott; akit a ’94-es parlamenti választásokon a Fidesz az országos listáján is, a budapesti
listáján is az előkelő 17. helyen indított jelöltként. Orbán tíz év hagyományát vágta sutba
ezzel, de ez cseppet sem zavarta.
Pedig a ’94-es választáson Polt alaposan leszerepelt. Egyéniben a Cinkota,
Rákosszentmihály, Mátyásföld, Sashalom körzetben indult, s még csak be sem került a
második fordulóba. A 41 ezernél több érvényes szavazatból 6,88 százaléknyit, mindössze
2.854-et kapott. Alig többet, mint a kisgazda, meg egy ismeretlen független jelölt. Miközben a
tévés Ilkei Csaba 4 ezret, a középkori történelmet kutató SZDSZ-es Vég Gábor 5 ezret, a
Köztársaság Párti nagyvállalkozó, Palotás János és az MDF-es jelölt 6-6 ezret, az MSZP-s
Szabó Lajos Mátyás pedig 10 ezret.
Főügyésszé jelölését kellő felháborodás is fogadta, mindenki arról beszélt,
megengedhetetlen, hogy ennyire nyilvánvaló és egyértelmű politikai elkötelezettségű
pártkatona kerüljön erre a posztra. Olyannyira, hogy az akkor még egészen fegyelmezett
koalíciós partner, az MDF – Heidrich Gábor, a Csongrád Megyei Bíróság elnöke személyében
– alternatív jelöltet javasolt, akit az MSZP és az SZDSZ is támogatott. Orbán persze maga
mellé állította a kisgazdákat, és csak azért sem engedett – Györgyi Kálmán 1990-es 82, illetve
1996-os 94 százalékával szemben Poltot 2000. áprilisában a képviselők mindössze 55
százaléka választotta meg legfőbb ügyésszé. Egyetlen embernek állt volna módjában
megfékezni Orbán zsákmány-politizálását: az általa államfőnek kiválasztott, jogászprofesszor
Mádl Ferencnek. Nem tette meg.
Polt eskütétele máris sejtetett valamit abból, hogy könnyedén tud alkalmazkodni a mindenkori
helyzethez. ’95-ben, a Horn-kormány alatti frissen választott ombudsmanként ugyanis az eskü
kötelező szövegéhez nem tett hozzá semmit, 2000-ben, Orbán Viktor szenteskedő
uralkodásakor azonban már igen, konkrétan azt: – Isten engem úgy segéljen!
Tüstént föl is morajlottak a találgatások: vajon megmarad-e az ő vezetésével is az
ügyészség politikai semlegessége vagy sem? A Várhegyi Attila Fidesz választmányi elnök,
Körmendy-Ékes Judit fideszes ORTT-elnök és Atyánszky György kisgazda képviselő elleni
büntetőeljárások Polt beállásakor már abba a stádiumba jutottak, hogy abból nem lehetett
következtetéseket levonni.
Azt viszont sokan reménykeltőnek találták, hogy 2000. októberében készült el Polt Péter
jelentése a megfigyelési ügyről, s ez közölte: semmi sem támasztja alá Orbán Viktor 1998.
augusztusában tett állítását, miszerint az előző kormány idején, közpénzből törvénytelen
eszközökkel figyeltek meg fideszes politikusokat. Csak kevesen értették jól a helyzetet:
annyira nem volt egy szál papír, semmilyen használható dokumentum az Orbán-blöff
igazolására – ha csak a fölgyújtott Trabant, meg a számítógépekből kitörölt állományok „az a
bizonyíték, hogy nincs bizonyíték” logikája –, hogy abból teremtett lélek nem készíthetett
volna más jelentést.
Így az ellenzék és a sajtó liberális fele a jókora közpénz-tartozásokat fölhalmozó Fidesz-
közeli cégek fantomizálását, Kaya Ibrahim és Josip Tot történetét tekintette próbakőnek.
Hát, ebből viszont nem túl biztató kép bontakozott ki.
S hogy mindez tényleg a lehető legjobb kollegiális légkörben folyjon, arról újra és újra
gondoskodnak az ügyészek. Ihász Sándor fővárosi főügyész – korábban Kulcsár Attila fő
kihallgatója – például olyan levelet küldött Papp Csabának, az ORFK Gazdasági Bűnözés
Elleni Osztálya vezetőjének, amelyben felhívta a figyelmét arra, hogy bármely ügyben a
fokozott ügyészi felügyelet keretében adott ügyészi utasítás kritikai-tartalmi elemzése a
nyomozó hatóságnak nem feladata és arra jogszerűen nincs is lehetősége… Hozzábiggyesztve
a náluk már szokásos záróformulát: jelen átiratom a házi iratok között zártan kezelendő.
Ráadásul az ügyészségi eljárás közepette bizonyos ügyekben – mint a Postabank, a Nádor,
a K & H bróker-botrány – állandóan kiszivárognak információk, méghozzá érdekes módon
mindig csak a Magyar Nemzethez. Sosem a Népszabadsághoz, vagy a Népszavához, még
csak nem is a Blikkhez, örökké csakis Orbán Viktor kedvenc napilapjához. Milyen furcsa! S
amikor a politizáló közvélemény egyre hangosabban követelte annak kivizsgálását, ha kell,
szabályos kinyomozását, miként szivárognak ki komplett jegyzőkönyvek a sajtóba, az
ügyészség elegendőnek ítélte megrántani a vállát: – Tőlünk nyilván nem, és punktum! – Ám
esze ágában sem volt bizonyítási eljárást kezdeni: akkor kitől?
Mindezt pedig olyan stílusban adja elő az ügyészség, hogy a publikum csak hápog, s nem
kap levegőt a döbbenettől. Mint például amikor a Fővárosi Főügyészség elleni panaszt a
Fővárosi Ügyészségi Nyomozó Hivatal azzal a figyelemre méltó indoklással utasította el,
hogy „az ügyész téves intézkedése akkor sem kötelességszegés, ha később bebizonyosodik
törvénysértő volta”.
Arról nem is beszélve, amikor már az egész ország hahotázik a Kulcsár-videó láttán, a – Na
jó, akkor megvan a válasz. – Igen, igen, de mi a kérdés?, az – Ez nekem nem elég jó, az – Ezt
még elmondom, aztán megyünk kajálni, szövegek hallatán.
Elvégre a helyzet teljes tarthatatlanságának pontos fokmérője az ügyészség döbbenetes
ámokfutása a Kulcsár-ügyben. A „csótányok elől” a rendőrségről átmentett Kulcsár Attila és
Rejtő E. Tibor teljes nyomozásának átvételével kezdődött; a külföldre szökött Kulcsár házi
őrizetbe helyezésével, majd lakhely-elhagyási tilalmával, meg azzal folytatódott, hogy menet
közben jószerével eltűnt a jobboldali politikusokat (Ádert, Rogánt, Pintér Sándort, Simicska
Lajost, Kövér Szilárdot) is emlegető 14 pontos Kulcsár-irat, és a sikkasztó brókernek ma már
csak baloldali kapcsolatairól esik szó – és meddig tartott? Egyelőre a videóig, a „mikor szakad
már le?” kérdésében tett hivatkozásig a nem létező légkondicionálóra, a személyes adatokkal
együtt közölt vádiratig és a bíróságnak törvénysértően át nem adott kazettáig – úgy, hogy a
Magyar Nemzet jószerivel helyszíni közvetítést adott az ügyészség termeiből.
Amely videó vitájában ráadásul Polt Péter igyekezett félrevezetni a közvéleményt. Arra
hivatkozott ugyanis, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad, az pedig nincs tiltva, hogy a
gyanúsított válaszait jobbára a védőügyvéd fogalmazza meg – amint az történt Kulcsár
kihallgatásakor. Nos, gyönyörű liberális szöveg ez amúgy általában. Csak hát egyáltalán nem
érvényes arra a büntetőeljárási törvényre, amelynek éppen az a dolga, hogy hajszálpontosan
szabályozza: kinek mit szabad tenni és mit nem, mit kötelező és hogyan a büntetőügyben. A
gyanúsított kihallgatásáról például a 184. § egyértelműen fogalmaz:
(2) Ha a gyanúsítottat az ügyész vagy a nyomozó hatóság kihallgatja, a védője a
kihallgatáson jelen lehet. A védő jelen lehet az általa, illetve az általa védett gyanúsított által
indítványozott tanúkihallgatáson, valamint az ilyen tanú részvételével megtartott
szembesítésen is. A kihallgatáson jelen lévő védő a gyanúsítotthoz és a tanúhoz kérdéseket
intézhet.
(3) A fogva lévő gyanúsított a kihallgatása előtt a védővel értekezhet.
A törvény tehát azt és csak azt teszi lehetővé, hogy a terhelt kihallgatása előtt
megbeszélhesse dolgait ügyvédjével, és egyáltalán nem azt, hogy a védő diktálja a
jegyzőkönyvet, sem pedig azt, hogy a gyanúsított válaszadás előtt rendre sugdolózzon, vagy
éppen fennhangon konzultáljon vele – ez esetben ugyanis nyilván nem a gyanúsított
vallomása kerül jegyzőkönyvbe, hanem az ügyvédé.
Mint ahogy a 180. § (1) is pontosan szabályoz: Nem tehető fel a gyanúsítottnak a választ,
illetőleg nem bizonyított tény állítását magában foglaló… kérdés. Például sok-sok olyan,
amilyet hallhattunk a Kulcsár-videón.
Nem csoda, ha újabban rendőrségi és ügyészségi kihallgató-szobákban rendre azzal kezdi a
terhelt: – Én olyan kihallgatást szeretnék, amilyet a TV-ben láttam!
S amely Kulcsár-ügyi ámokfutás közepette Polt Péter kedves kisfiús mosollyal így
minősítette az általa vezetett szervezet munkáját – Az ügyészség törvényesen, szakszerűen és
eredményesen dolgozik.
Egykori osztálytársai rögvest ráismertek az ő iskolai VB agit. prop. titkár Polt Petijükre,
aki ilyen mondatokat írt annak idején a KISZ politikai képzéséről: általános vélemény szerint
az új politikai oktatási forma minden tekintetben felülmúlja az eddigi próbálkozásokat. A fő
célkitűzéseket elértük… Majd egy-két gond elősorolását követően, mint például, hogy sokan el
se járnak politikai oktatásra, mások aközben leckét írnak, beszélgetnek: az elkövetkező időben
nem lesznek ilyen problémák, s talán minden téren javulás fog mutatkozni.14 Meg ezt: Az
1971/72-es politikai év lényegében sikeresnek bizonyult. Ez volt az első év, amikor
megvalósult az évfolyamonkénti politikai oktatás. Éppen ezért reális összehasonlítási alapunk
nincs az év értékeléséhez, de mindenesetre az tény, hogy a régi, osztályonkénti politikai
oktatásnál jobb az új… Összességében: még egyszer hangsúlyozni kell, hogy a politikai
munka igen biztató, és egyre inkább felfelé ívelő tendenciát mutat.15 Hát szent igaz: sokat nem
változott a fiú.
•
Minderre persze még mondhatja bárki: hát, istenem, történelmileg úgy alakult, hogy nem
felhőtlen a viszony a rendőrség és az ügyészség között, végső soron nem az a fontos, hogy
barátkozzanak, legyen rendben a szakmai munka, a többi mellékes. Polt állandóan arra
hivatkozik e téren: vádemeléseik 96 százalékában a bíróság is megállapítja a bűnösséget –
ilyen fantasztikusan jó arány mindenben őt és őket igazolja.
Nos, egyben nem: azt ugyanis elfedi ez a statisztika, hogy hány ügyet nem engedtek
bíróság elé kerülni, pedig azt kellett volna tenniük.
Az ugyanis egyáltalán nem lényegtelen, hogy amint az Orbán-kormány által elkövetett
ügyben indul eljárás, azt az ügyészség rendre blokkolja. Hogy ez igaz-e így, tényleg tetten
érhető-e ilyes részrehajlás – íme a konkrétumok.
A Nemzeti Autópálya Rt. és a Defend közötti kifizetések ügyét is vádemelésre érettnek találta
a rendőrség, ám a Fővárosi Főügyészség elrendelte a nyomozás megszüntetését.
A Magyar Fejlesztési Bank 450 millió eurós (112,5 milliárd forintos) kötvény-kibocsátását is
úgy ítélte meg a rendőrség, hogy a nyomozás adatai alapján Baranyai László volt
vezérigazgatóval szemben vádat kell emelni. Az ügyészség ellenkezőképpen látta, s kötelezte
a rendőröket az ügy lezárására.
2002. április 7-én, vasárnap, a választások első fordulóján a Fidesz – jelentős pökhendikeppel
indulva – akkorát bukott, mint ide Lacháza. Erről az estéről Nagy József, a 168 óra tudósítója
a Millenáris parkban a következőket tartotta feljegyzésre érdemesnek.
Kovács László nyilatkozatára, hogy „többen vannak, akik a kormány távozását akarják”,
nevetés a válasz. „– Hülye fasz, hahaha… Mekkora fasz!” – gurgulázik egy királyfi-frizurás
dél-pesti önkormányzati képviselő. (Utóbb kerületének mindkét körzetét szoci nyeri, 50
százalék fölötti eredménnyel. Hát így.)
Lassan módosulnak az adatok: mint a talajvíz, jönnek fel a szocialisták. – Botrányos
Budapest – szól valaki. – A vidék a jó, a pesti proletárok prosztók – kap megerősítést.
Háromnegyed kilenckor már néhányan rosszat sejtenek. Valaki a miniszterelnököt
hiányolja. Társa poénnak szánja válaszát: – Keresd a Köztársaság téren! – Halkan
lehülyézik.
Egyre olvad a Fidesz-előny, erősödik az SZDSZ is, s percek alatt billen ellenzékire több
tucat egyéni körzet. A korábban Kaposvárott biztosan vezető Szita Károly átadja helyét
szegfűs ellenfelének. Ez az első megrendítő pofon. Némul az aréna. „Ne bazmeg, a végén még
elbukjuk” – riad valaki.
Egyéniket mutat a tévé: zsinórban öt szocialista jelölt vezet, vidul a Köztársaság tér a
vászonról. Nevető, tapsoló emberek néznek le a döbbent fideszesekre. Szőke lány a fejére
húzza kabátját, csak ne lássa az újabb számokat. Mint vébédöntőn a tizenegyesek előtt. –
Örültök, majmok, mi? – préseli fogai közül egy copfos. Nem érti, miként fordulhattak
visszájukra a félnyolcas fényes eredmények.
– Korán keltek a komcsik, az urnákban az ő szavazataik voltak legalul - kapja a suta
választ.
Az alkalmi stúdióban Pálinkás József még arról beszél, hogy listán és egyéniben is vezet
pártja az MSZP előtt. Állítása tíz perccel korábban sem volt igaz. Pálinkás kínjában azt
találja mondani, hogy a fideszesek a negyedik-ötödik-hatodik helyen álló jelöltektől vesznek
majd el szavazatokat a második fordulóban. Kérdi a riporter: mit csinál májustól a miniszter?
– Nem térek vissza az atommagkutatáshoz – néz félre a tárcavezér. Ujjong a tömeg.
A tévé bemondja: az SZDSZ választási központjába megérkezett az angol és az izraeli
nagykövet. Pfujol, fütyül a fideszes nagyérdemű. Kövér szelleme lebeg át a termen. Néhány
kokárdás tanácstalanul néz körbe. Tán a régi, liberális Fidesz jár eszükben. Egy szurkoló
odaszól fotósunknak: – Jól fizetnek a zsidók?
Két perc múlva Magyar Bálint a szocialistákkal kötendő koalícióról. Nincs erő füttyre.
Csak Csurkára térnek magukhoz a helyiek: tapsolják, éljenzik. Úgy tíz másodpercig. Tolcsvay
Béla Bod Péter Ákossal szomorkodik, Molnár Robi továbbra is optimistának mutatja magát.
Kiderül, az egyik választókörzetben csupán harmadik a fideszes. – Hol? – kérdi egy
aktivista. – Ja, Tatabányán. Bunkó bányászok… – Szénbányászok. Azok bunkózhatók.
Tíz után az SZDSZ átlépi az 5 százalékot. K. O.
A jelenlévők szomjaznák Orbán szavát, de csak nem bújik elő a miniszterelnök. Bennfentes
mondja az emelvény közelében: majd akkor, ha megint vezet a párt. Addig elégedjünk meg a
reklámfilmjeivel: Orbán Stoiberrel, NOB-elnökkel, szlovák kormányfővel, a nép között, a
Terror Házánál, a Fidesz kongresszusán. Taps.
A voksok 90 százalékának feldolgozása után, néhány kilométerrel odébb, a Duna Televízió
előcsarnokában Boross Péter exmininiszterelnök így szól: – Legalább a MIÉP miatt nem kell
magyarázkodnunk a világnak. – Ez is valami.
Fél tizenkettő előtt pár perccel előbukkan Orbán. Ütemes Viktor-Viktor!-ral üdvözli a
Millenáris Park. Beszélne a vezér, de nem működik a mikrofonja. A színpad széle felé indul,
azt hinni, hangosítás nélkül, amúgy clintonosan akarja bekiabálni a csarnokot. Tervezett
akcióra gyanakszunk. Tévesen, mert a másik mikrofon se jó. Vissza a pulpitushoz. Megjavul a
technika. A miniszterelnök köszöni a magas részvételi arányt. Mondja, mindössze a választók
egy százaléka szavazott úgy, hogy – a két nagy párt kiegyensúlyozott küzdelmét a szocialista
jövő javára billentette el –. Pfujolás a szocikra. Majd ováció. – Rám lehet számítani – szól
Viktor.
Mondja, kétféleképpen köszönhetne csapatától. Vagy úgy, hogy előre, vagy úgy: utánam.
Az utóbbit választja. Szinte szótagol: – Látjátok, bár sokan vagyunk, nem vagyunk elegen.
Nagyon sokat kell dolgoznunk a következő két hétben! – Lankadatlan lelkesedést kíván
mindannyiuknak.
Tapsol mindenki. Még a pulpitus is, Harrachtól Dávid Ibolyán át a megroggyant, pirosló
fejű Pokorniig. Csak szegény Farkas Flóri nem ért semmit. Az nem lehet, hogy már megint…
A Köztársaság térről Medgyessy Péter öt plusz öt millió magyar miniszterelnökének nevezi
magát. Kovács László meg dolomitozik egy jókorát. Tudjuk be a győzelmi mámornak.
Fél óra múlva sajtótájékoztató a Millenáris Parkban. Kövér után érdeklődik egy újságíró.
– Pápán van, mint minden választáson. Most is ott lehet – így Orbán. A kövéri kötélről
elmondja, a kampányban előfordult, hogy egyesek mások önbecsülésébe tapostak. – Ez nem
helyes. A vereségről: – A szocialista irány negyvenvalahány-ezerrel több voksot kapott. Ezt
most még én sem értem. – Orbáni mosoly. De mintha remegne a szája széle. Már-már
megsajnáljuk… Búcsúzóul Orbán közli még: április 19-én este nyolckor várja a
miniszterelnöki vita második fordulójára Medgyessyt.
Kint Eperjes Károly bújik kabátjába. Látni, fáj néki a ma esti 6:3. És már Molnár Robi
sem mosolyog. Szóba sem áll velünk. A kapuban Schmidt Mária és az exállamtitkár Várhegyi
Attila nevetgél Kolosi Tamással. Mintha nyertek volna. Pedig a tárkisnak tripla a bukta:
közvélemény-kutatóként, üzletemberként, fideszesként egyaránt. Volt MSZMP-tagként meg
főleg. Kisétálunk. Dudáló kocsiból derékig kihajoló, félrészeg (egyelőre) ellenzéki fiú hecceli
a szárnyaszegett jobbosokat: – Viktor, Viktor, süllyed az Ezüsthajó!16
A Magyar Narancsban pedig Para-Kovács Imre és Mihalicz Csilla ezeket jegyezte föl.
Tízkor érkezem, amikor éppen fordul a trend, és a hatalmas csarnokban olyan csönd fogad,
hogy szinte hallani, amint a távolban felzúgnak az iratmegsemmisítők… Látszik, hogy a párt
nem készítette fel híveit egy esetleges vereségre, ezért most tanácstalanul ácsorognak, és
boldogtalanul néznek a jövőbe, ami kétségtelenül elkezdődött.
Viktor nem ezt mondta – fénylik tekintetükben, és talán most először szembesülnek azzal a
ténnyel, hogy egy politikus még akkor is tévedhet, ha szimpatikus. Mert ugye a szocialisták e
szerint a forgatókönyv szerint nem tévednek, hanem direkt rosszat akarnak, mérgezik a kutat,
és egyéb csínyekkel próbálják megnehezíteni a polgári összefogás életét, ami viszont öröktől
fogva (19 évesen négy év még simán örökkévaló) hatalmon van, és ott is marad. Most
tanácstalanok, csüggedtek, de mindent összevéve szimpatikusak, ahogy dacosan felszegik
fejüket, és az elvárhatónál kicsit vadabbul tapsolják meg a képernyőn feltűnő és nyerésre álló
egyéni jelölteket…
Nem biztos, hogy jó most Kövér Lászlónak lenni. Általában sem jó Kövér Lászlónak lenni,
de most talán párttársai közül is közli vele valaki, hogy a politikában az a rossz, hogy a
hülyeség – főleg választások előtt – közvetlenül visszaüt…
Egy Dr. K. lázálmaitól megfertőzött szimpatizáns arról fantáziál, hogy a szocik most majd
építenek egy nagy börtönt, amibe mindannyian beleférnek. Nos, nem, azok, akik köztörvényes
bolondozásra használták ezt a négy évet, simán elférnek a meglévőkben, a többiek pedig
duzzoghatnak, hogy milyen hálátlan a nép, még akkor is, ha polgárnak nevezik…
– Most jövök Vácról. Igaz, hogy behozott minket a Maszop? – ragadja meg a karomat egy
kapatos illető fél tizenegy táján.
– Ühüm. Sőt. – Meg se várja a választ, odébb tántorog. – Kitűzhetjük a zsidó csillagot az
országra, mert ezek ellepnek bennünket – mormogja ugyanekkor a mellette haladó társának
egy kövér nő.
A zsúfolásig telt nagyterem csöndes. Alig van már alkalom a tapsviharra, a híradások
újabb és újabb MSZP-győztesekről szólnak. És nincs a Viktor, hogy meggyőzően, okosan
elmondja, mit kell gondolniuk erről a legújabb maszopos vircsaftról. A vásznon Kuncze beszél
a kormány leváltásáról.
– Örülj az ország halálának, te köcsög! – ordít egy kekiruhás vörös fejjel. Kuncze még
Kovácsnál is hangosabb füttykoncertet vált ki. – Látod, ezt gondolják a budaiak a Szadeszről
– lép mellém a volt évfolyamtárs. – Az a legnagyobb baj, hogy most visszatérünk Kelet-
Európába, a nyolcvanas évekbe, pedig már éppen kiverekedtük magunkat. A szerencsétlen
nép ma fölkelt az olajkályha mellől, és elment protestálni. Majd akkor jön rá, mit csinált,
amikor megkapja a 120 százalékos gázáremelést, és nem tudja megvenni a patikában a
gyógyszerét.
– A nép hiszékeny, bevette az Orbán-bányákat meg a többi maszlagot – teszi hozzá egy
feldúlt arcú lány. – Amúgy te ki vagy? – kezd el vizslatni. – Ellenség – vallok színt. – Ugyan,
ne hülyéskedj! – mondja békülékenyen, és bemutatkozunk.
Orbán és a vezérkar továbbra sem mutatkozik, pedig elfogytak a meglepetések. A
szavazatok feldolgozottsága több mint 80 százalékos. A két Happy End-es fotós kétfelől lesben
áll. A válságstáb még keresgéli, mitől is jó a Fidesznek a választás eredménye. Amíg valami
előremutató üzenettel elő nem tudnak állni, nem jön a Viktor.
– Az a baj, hogy a MIÉP nem jutott be – dörmögi mellettem egy szikár öregúr. – Akkor
meglenne az egyensúly. – A terem, amíg volt értelme, vadul szurkolt a MIÉP bejutásáért és az
SZDSZ kieséséért. Nem tudják, nem értik, hogy a Vogue-hajón miket gondolnak róluk a
nácik…
A színpad ismét üres. A hangszórókból a Listen to your heart első foszlányai bontakoznak:
mire a fölajzott tömeg ráismerne, lekeverik. Várhegyi Attila lép a mikrofonhoz, és csendes
távozásra szólít föl. A narancsszínű nemzedéki álom négy évre szétfoszlik, a polgári erők
sajtótájékoztatója kezdetét veszi.
Előtte még nagy pillanat következik közlönyünk életében. Az elmúlt négy évben először
sikerül exkluzív interjút készítenünk Orbán Viktorral. Az ünnepélyes alkalomra való tekintettel
álljon itt szó szerint, szerkesztetlen változatban, teljes terjedelemben:
Magyar Narancs: – Ha két hét múlva fordulat áll be, miként önök remélik, akkor a
Fidesznek az SZDSZ-szel kell koalícióra lépnie.
Orbán Viktor: – Az SZDSZ-szel nekünk soha nem kell koalíciót kötnünk. Soha. Ezt
mindenképpen írja meg az újságjában.
MN: – Megírom.17
Ekkor persze Orbán hirtelen rájött: baj van. A végén még elveszíthetem a választásokat, ha el
nem buktam máris. Ezért aztán rákapcsolt: most aztán tényleg egyesíti a szektavezér
szerepkörét a népvezér történelmileg jól bevált figurájával. Csupán saját személyisége eddig
rejtett bugyraiból kellett szabadon engednie mindkettőt, hisz benne lakoztak rég, hol jobban,
hol kevésbé palástoltan.
A vallási szektáktól elleste mindazt, ami azok leghatékonyabb fogása: a túlfűtött küldetés-
tudatot; a riogatást ördögi veszélyekkel; a saját felsőbbrendűség hirdetését; az örökös
ellenség-keresést; az uralkodást az alattvalók lelkén; a családi, baráti kapcsolatok keresztbe
metszését az egyedül igaz szektához, misztikus vezéréhez való fanatikus, kultikus hűség
legfőbb elvével; a folytonos, vereségek esetén csak fokozódó sikerpropagandát. S végül a
szektavezér és az eszme eggyé válik, elválaszthatatlanná – tehát a szektavezér maga az eszme.
Ne feledjük, így is vallott magáról: – Isten segedelmével lettem Magyarország
miniszterelnöke.
A népvezér pedig előhívta magából az egykori street-fightert, a tömegeket utcára vezénylő
bozót harcost is, a néptribunok harsogását, a mindent leegyszerűsítő, a népet ötödikes
elemistának (le)néző, rágalmakkal hergelő, az őrjöngésig heccelő szónok suttogásait és
sikolyait. A hatásos látványelemekkel is operáló, fanatizáló diktátort, akinek sportolók,
művészek, más ismert emberek hódolnak példaadóan a publikum előtt.
És meghallhattuk Orbán igazi hangját – mondja valaki – nem csak Berlusconi, de
Mussolini hangját. Hiszen nem csak Berlusconi, de Mussolini is gyakorta így fejezte be
üvöltözéseit: – Forza Italia! – vagyis magyarítva: Hajrá Itália!
Négy nap múlva, szombaton a Kossuth téren jöttek össze – a főleg diszkósfiú Philip szerint
kétmilliónyian. Ott volt mindenki, aki számít. Valamire.
Amit a TF-en csak sejteni lehetett, itt, a Kossuth téren látható valósággá vált: a jobboldal
egységesülésének aggasztó folyamata lezárult, a MIÉP ténylegesen beolvadt a Fideszbe,
azazhogy inkább a Fidesz sikeresen lenyelte a MIÉP-et. Hiába könyörögtek előtte napokon át,
hogy senki ne hozzon pártjelképeket – talán akkor letagadható, mennyien közülük a MIÉP-
esek –, a tér telis-tele volt az ő zászlóikkal.
Gyülekezés közben többször is eldalolták a Kossuth-nótát, és egyelőre nem jöttek rá, hogy
abban tényleg saját jövőjüket énekelik meg: – … Mindnyájunknak el kell menni!
Viktornak legelőbb összefoglalta, miként veszítettek az első fordulóban:
– Mindannyian tudjuk, mi történt április hetedikén. Április hetedikén a
választások első fordulóján is sokan voltunk. Még sohasem voltunk olyan
sokan, mint azon a napon. Kétmillió-háromszázezren hitet tettünk közös
ügyünk mellett, a polgári Magyarország mellett, és a polgári összefogásra
szavaztunk. Először fordult elő a szocializmus összeomlása óta, hogy a
kormányzó pártszövetség négy év munkája után több bizalmat és szeretet
kapott, mint négy évvel korábban.
Amiközben igen-igen megdicsérte híveit, hogy ilyen klasszul sikerült elbukni az első
fordulót, izgalmas új híreket közölt velünk. Hogy mennyi rengeteg szeretetet, bizalmat
kaptak. Igaz, egyelőre a szavazásokon nem a szeretet és a bizalom a mértékegység, hanem
sajna a szavazat. Bár ne legyünk igazságtalanok, ezzel maga Viktor is szembenézett:
– Kedves barátaim, április hetedikén sokan voltunk, de mégsem voltunk
elegen. Nem voltunk ott elegen, hogy a polgári jövő már az első fordulóban
újabb négy évre bizalmat kapjon Magyarországtól.
A tömeg felmordult, döbbenten állt – szó megszakad, hang fennakad –, maga Philip is
följajdult: – Csak nem? Hát nem mi győztünk? Pedig az előbb még azt mondta! Atyaisten, a
Viktor most meg azt mondja, nem is nyertünk! De várj csak! Hátha mégis:
– Győztünk ugyan tizenhét megyéből tizenkettőben, mégis kiegyensúlyozott
eredmény született.
Most akkor, tessék mondani, mi van? – kérdezte az ő népe. Kiegyensúlyozott eredmény
született? Szóval döntetlen? Remi? X? Ja nem, hát ha tizenhét megyéből tizenkettőben
győztünk, akkor ugye nyertünk? Bár érdekes – bizonytalanodtak el némelyek –, a mi
sulinkban azt tanították, hogy tizenkilenc megye van, meg még plusz Budapest, lehet, hogy a
Viktorék sulijában csak tizenhét megyét tanítottak? Mert akkor annyi van! Na, ne tessék itten
velem szórakozni, most akkor mi a rák van?
– Miért nem voltunk ott elegen? Először is talán azért, mert a kisgazda
érzelmű emberek tízezreit, úgy hiszem, szomorúsággal és elkeseredéssel
töltötte el, ami a szívükhöz legközelebb álló párttal történt. Hiszem, hogy
sok tízezer mezőgazdaságból élő ember otthon maradt, mert elment a kedve
a választásoktól.
Jó, akkor legalább annyival beljebb vagyunk, hogy most már nemcsak azt tudjuk, hogy
igazándiból nem nyertünk, hanem vesztettünk, de azt is, hogy nem mi tehetünk erről, hanem
azok a seggfej kisgazdák.
Szóval most a szónok rálőcsölte az egészet arra a kisgazdapártra, amelyből személyesen ő
volt szíves pépes állagú hülyét csinálni. Mert ki volt, aki a ’98-as választások előtt nagy
hangon dumált, hogy Torgyánról szó sem lehet, olyan kormány pedig nem létezik, amelynek
Torgyán is tagja, majd hűbér-birtokként adta oda neki a teljes mezőgazdaságot, a
környezetvédelmet, és mellesleg a hadügyet? És főként ki volt az, aki kinyírta a
kisgazdapártot, miután elboronálta a kétéves költségvetést? Ki mondta a pletykák szerint
farkas-vigyorral: – Jóska bátyám, vagy lemondasz, vagy lecsukatom a fiadat! – Ki ígérgetett a
nyamvadt áruló kisgazdáknak fűt-fát, hogy üljenek át a Fidesz-frakcióba, vagy legalább
szavazzanak velük? És most van képe rájuk lökni a balhét még a választási eredményért is?
Hát ez már tényleg döbbenetes! – de ezt nem a Kossuth tér népe mondta.
Ám a szónok – ha már belekezdett az okok számolásába – folytatta az ő felsorolását.
Mégpedig azzal, hogy ismételten lehülyézte az ő népét.
– Miért nem voltunk elegen? Másodjára talán azért, mert sokan voltak,
akik elfelejthették, hogy mi történt Magyarországon 1994 és 1998 között.
Tehát a kisgazda-ügy után másodjára az a nagy baj, hogy ebben az istenverte országban
általában memória-zavarral küzdők laknak. Netán politikai Alzheimer-kórosok. Rendben,
most már ezt is tudjuk.
– Harmadjára talán azért, mert voltak, akik féltek. Mert sokakat, talán
százezreket behálóztak a félelemkeltés szakemberei.
Nos, legyünk őszinték: ez igaz. Valóban sokan féltek. Az előzetes közvélemény-kutatások
és a végleges választási eredmények közti ordítóan nagy különbség teljesen egyértelműen
igazolta: sokan tényleg nem merték bevallani, hogy kire adják voksukat. Tehát nagyon sokan
féltek. Mégpedig konkrétan Orbánéktól. A Fidesztől, az egyre fokozódó jobbratolódástól.
Olyannyira, hogy vagy 15 százaléknyian nem merték előre megmondani, kire fognak
szavazni, vagy azt hazudták, majd a Fideszre, de valójában ez eszük ágába sem volt.
Több okot nem mondott, amivel viszont elhallgatta azt, amit haverjai közben nyakra-főre
emlegettek: igazándiból persze azért vesztették el az első fordulót, mert csalások történtek.
Nyilván – a szokásos módon – kialakították a munkamegosztást: Orbán beszél a szívről, a
lélekről, a hitről; Kövér, Pokorni, Áder meg a többiek pedig harsogják: „ezek” lopnak,
csalnak és hazudnak.
Ezt követően a szónok hosszan ecsetelte az előző négy év tejjel-mézzel, Széchenyi-tervvel
folyó Kánaánja és a netán megalakuló MSZP-s kormány (a szociálisan érzékeny pártnak
öltözött nagytőke és pénztőke) borzalma közti bazi nagy különbségeket, (egyszerűen: menny
és pokol), majd végre megfogalmazta a feladatot:
– Azon a napon el kell hoznunk mindenkit, aki igent akar mondani. Ott kell
lenniük azoknak is, akik most itt vannak, és mindenkinek vasárnapra
magával kell hoznia legalább még egy embert. A választásokig minden nap
többen kell, hogy legyünk. Amit a Testnevelési Egyetemen elkezdtünk, és
ma itt folytattunk, annak tovább kell élnie, mert április 21-én nem csak
minden eddiginél többen, hanem éppen elegen kell lennünk.
Ha elegen leszünk, s talán ez a legfontosabb, ha elegen leszünk, meg fog
történni. A polgári erők győzni fognak, és Magyarország nyerni fog.
Tegyük most félre sunyi megfontolásainkat a tekintetben, miként működik az ilyen minden
nap többen kell, hogy legyünk projekt. Vizsgáljuk meg azonban az idézet záró mondatát.
Polgár. Mit jelent? Normális ember elég pontosan, de legalábbis hozzávetőlegesen tudja.
Csakhogy itt – a szociológia történetében, sőt, a történelemben első ízben – a polgár Fideszt
jelent. Meg a csatolt részeket. Hatalmas szemantikai (jelentéstani) lelemény – mondhattam
volna szebben is. Polgárságon sokan értettek némi joggal szabadon és szívesen
gondolkodókat. Olyanokat, amilyenek a hajdani, demokrata athéniak voltak. Némelyek
társadalmi osztályt, réteget, jobb módú és jobb ízlésű emberek közösségét értették e
megjelölésen, akiknek zöme nem tartozott a katonai-tiszti, rendőri erőkhöz, a magas egyházi
hierarchiához – embereket, akik a kivagyisággal, a nagyúrival ellentétben szerényebbek,
egyszerűbbek, éppenséggel mérsékeltek – de a polgár és a jobboldali sosem volt fölcserélhető
szinonima.
Az Orbáni-Fideszes „polgár”: mintha minduntalan célzás lenne a két világháború közötti,
városi, jobb módú, keresztény, Horthy-barát, katolikus, jobboldali rétegre. Mit mond erről
talán legpolgáribb írónk, Márai Sándor? Még hozzá emigrációban, San Diegoban, 1984.
február 21-én és azután?
A két világháború közötti Magyarországra inkább illik: fasizoid feudál-plutokrata gentry
közkereseti társaság (…) éppen az a fajta demokrata magyar maradt ki a közéletből, aki a
Felvidéken és Erdélyben a változó időknek megfelelő hangszereléssel folytatta a magyar
reformnemzedék munkáját. (Lásd még Fejtő „történelmi leckéjét”.) „Polgárság” a szó
nyugati értelmében csak ott volt. A pesti polgárság nem volt öntudatos, közteherviselésre
hajlamos, a Duna-Tisza között nem volt polgárság, csak cívisek… A kommunizmus tragédia,
de az igazi ellenfél mindig a „nemzeti” jelmezbe öltöztetett képmutató kapzsi jobboldali(…) A
budapesti kommunista hivatalos Népszabadságban egy elmélkedő idéz 1943-44-es naplómból.
A sorok szigorú véleményt mondanak a magyar középosztály politikai, társadalmi erkölcséről,
arról, hogy a liberális reformnemzedéket követő magyar középosztály a két világháború
között feladta a minőségi érvényesülés igényét, diploma helyett keresztlevéllel akart
érvényesülni, faji minősítéssel árulgatta a repedezett pergament, a nemesi levelet.
S most tessék figyelni: …ha visszagondolok az időre, mikor írtam, elcsodálkozom, milyen
tartózkodó hangnemben írtam mindezt.
S még 1985. január 18-i följegyzéséből tallózok: A Horthy-világ, a neobarokk
úrhatnámság, ál-úriság. A faji, származási előjogok cigányos fitogtatása. A vérszomjas
kapzsiság. A „középosztály” magatartása. És ami utána következett… Magyarországon ma
sem tudják sokan, hogy a „polgár” hivatás volt, a középosztály csak érdekszövetkezet.19
Szóval ezzel a polgározással – polgári sajtó, polgári közvélemény, polgári érzület, végül
persze polgári Magyarország – Orbánnak el kellett volna veszítenie minden gondolkodni
képes ember maradék jóindulatát is.
Király Gábor jó hasonlatot ad erre. Mondjuk, Abszurdisztánban történelmileg kialakult
tény, hogy a hazafiak szeretik a sajtot. Aki nem szereti, azt mindenki gyanakodva nézi, és
nincs az a rendes összeesküvés, ahova meghívást kapna. Egyszer csak Sikerpárt vezére
kijelenti, ő és az övéi szeretik a sajtot. Az övéi ezt először úgy adják tovább: – Mi sajtszerető
emberek vagyunk. – Egy hét múlva a pártvezér ezt mondja: – Mi a sajtot szerető emberek
vagyunk. – És becsúszott a szövegbe az a kis határozott névelő, ami elkülönülést jelez a többi
embertől. A párttagság továbbmegy, néhány hónap múlva már úgy beszélnek, hogy – Mi
vagyunk a sajtszerető emberek. – A Békepártiak itt gondolhatják utoljára, hogy róluk is szó
van, pedig a sikerpártiak már itt is csak magukra értik. Az utolsó fázis, amikor a vezér
felmegy a pódiumra, és azt mondja: – Mi vagyunk a sajtszerető emberek pártja! – Ekkor a
Békepártiak megsértődnek: – Milyen jogon állítják, hogy mi nem szeretjük a sajtot? – Pedig
kezdetben nem állították ezt. Csak a vezér és népe közötti kommunikáció során alakult ki ez az
állítás, mert mindkettő meg akart felelni a másik elvárásainak, amely elvárás nem is létezett.
Ilyenkor lép be újra a képbe a pártvezér. Megmagyarázza a hallgatóságának, hogy a
Békepártiak is szeretik a sajtot, de nem annyira, amennyire a Sikerpártiak, és nem úgy, ahogy
azt rendes hazafi szereti. Ettől a pillanattól kezdve rettenetes kétoldali szófosást kap a
társadalom, és versengve magyarázzák, hogy hogyan kell szeretni a sajtot, hogy az legjobban
kifejezze a haza iránti olthatatlan hűséget. Meg hogy ők nem is úgy gondolták, a másik
oldalon is vannak sajtszerető emberek, szinte mindenki ismer egy ilyet, de a többséggel azért
valami baj van sajtügyben. A vége az, hogy a Békepártiak szájában megkeseredik a sajt, és
kikiáltják hazaszeretetük jeléül, hogy ők Szokolay operáit szeretik. Innen már csak egy lépés a
polgárháború.20
Nos, talán ez a példa jól illusztrálja, milyen gazság így kiáltani: – A polgári erők győzni
fognak, és Magyarország nyerni fog. Korrektebb lett volna azt mondania: – Ha a jobboldal
győz, az sokkal jobb lesz – a jobboldalnak, meg nekem, valamint barátaimnak és
üzletfeleimnek. Eszembe se jut neveket, pénz-ügyesek nevét, némely szőlős helység
mostanság nagyon megtanult nevét emlegetni. Megteszi ezt „ahá” alapon az olvasó is. Ha
akarja, ha nem.
Búcsúképpen a Kossuth téren Orbán Viktor aztán visszatért a kampány hirtelen
megváltoztatott szlogenjéhez.
– És most, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Mielőtt elköszönnék
önöktől, szeretném elmondani azt, ami a legfontosabb, és aminek az
érvénye talán jóval erősebb, mintsem egyetlen választásra vonatkozzék.
Kérem, hallgassanak meg, és ha tudják, vigyék magukkal a következő
gondolatot. Mindig lehetnek olyanok, akik gyűlölnek. De csak akkor
győzhetnek, ha te is gyűlölöd őket. Ezért mi hiszünk a szeretet és az
összefogás erejében. Mi tehát hiszünk és higgyünk továbbra is a szeretet és
az összefogás erejében. Isten áldja meg mindannyiukat! Hajrá
Magyarország! Hajrá magyarok!
Ne törődjünk azzal az aprósággal, hogy a szónok lazán ingadozik a magázódás és a
tegeződés között – ez bárkivel könnyen megesik, ha hirtelenében ivott pertut, vagy csak érzi:
mindjárt abbahagyhatja a kínos szereplést. Nem kívánom firtatni, miért kételkedett abban,
hogy egyszerű szavait mindenki megérti – ha nem fogta volna el a kétely, nem mondja ki: –
ha tudják, vigyék magukkal a következő gondolatot…
Könnyen megjátszhatnám, hogy nem értem, mire véljem Viktor szép abszurdját: – akik
minket gyűlölnek, csak akkor győzhetnek, ha te is gyűlölöd őket. – De hát persze értem a
szándékot. Úgy tesz, mintha hinne abban, hogy a gyűlölködés csak akkor uralkodhat el, ha
kölcsönös. Ebben van némi logika. A szillogizmus-sor próbáját azonban nem állja ki.
Bevallom, ha valamiben elismerem a jobboldal fölényét ebben a másfél évtizedben, akkor az
a gyűlölet. Kövér Lászlónak, Áder Jánosnak, Semjén Zsoltnak sem indulati, sem stilisztikai
értelemben nincs „méltó partnere” a baloldalon. Orbánt most nem sorolom a gyűlölet
éllovasai közé, hiszen megtanultuk: csak rajongói között enged hevületeinek, kiszólásainak,
dühös gerjedelmeinek – ahogy szélesebb közönséghez szól, tudja, nem mindenki imádja, tehát
jólnevelten viselkedik, megjátssza a szelíd lovagiast, aki nem csapja a mákos bejglit
tányérostól a falhoz. Akkor legfeljebb kevély, ironikus, idézőjeles és kérdő mosolyokat enged
meg magának.
Majdnem olyan okos haditanács ez, mint amilyet más helyütt talált mondani ugyanez a
hadvezér: – Az a fontos, hogy miközben támadnak minket, egy percig se érezzük azt, hogy
támadnak minket. – Érdekes, Clausewitz A háborúról című alapvető munkájában még
kifejezetten azt hitte, támadás esetén fontos, hogy az ember észrevegye és érezze, hogy
megtámadták, mert különben valószínűleg egyáltalán nem védekezik, nem lendül
ellentámadásba, sőt – ha éppen az lenne indokolt –, még magát megadni is elfelejthet. Az a
sereg, amelyet megtámadnak, és egy percig se érzi, hogy támadják – tekinthető ugyan mélyen
emberi társaságnak, s így igen szimpatikusnak, de érett ármádiának a legkevésbé sem.
Ha viszont nem az Orbán kedvelte csatamezőre gondolunk, hanem a parlamenti
választásokra, akkor végképp értelmezhetetlenné válik a prédikációs tanácsa. Talán arra
gondolt, hogy a szerva legyen mindig nála, az ellenfél azt el se nyerje. De hát nem kívánok
besétálni Viktor utcájába. A farkasmosolyú politikusnak még a hívei sem hiszik el, hogy ő a
szeretet szelíd pásztora.
A kampánycsend előtti utolsó nap estéjén pedig vidéki körútjáról – konkrétan Szeremléből,
hozva a szeremleiek üdvözletét, mint egykor Lenin a Putyilov-gyári munkásokét – egyenest a
Műegyetem előtti parkolóba futott be a vezér. Olyan fáradt lehetett szegény, hogy
összekeverte a gyászt és a köszönet-nyilvánítást, mert rögtön az elején azt kérte a tömegtől:
– Néhány másodperc teljes csenddel köszönjük meg minden sportolónak,
színésznek, zenésznek, minden ismert embernek, hogy odaállt mellénk,
odaállt közénk, és nem hagyott bennünket magunkra. Isten fizesse meg
nekik!
Ettől néhányan – a Dalos fedőnevű ügynök Vikidál Gyulától a kőkemény diósgyőri proli-
rocker, ’98-ban Horn Gyula előzenekaraként is működött Pataky Attiláig (az örökbecsű –
Drága véreim! Csak, aki magyarul érez, azok értik ezt a dalt, az olyanok, mint Gyurcsány
Ferenc, a magyar nemzet árulója, biztosan nem érti – mondat előadójáig), netán a Pozsgayt és
Csintalant egyelőre sikeresen leköröző Szűrös Mátyásig – hirtelen a hideg frászt kapták, mivel
ők jól tudják, az isten fizesse meg! magyarul azt jelenti: mi ugyanis nem fizetünk, se én, se
Simicska, se Győri Tibi. Ám ezt a kimerültséget be is ismerte a szónok:
– Be kell valljam önöknek, be kell valljam nektek, hogy az utóbbi időben
lassan már minden politikai kérdés fonalát elvesztettem…
És ezt rögvest be is bizonyította, hogy tudniillik mennyire elveszítette azt a bizonyos
fonalat.
– Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim! Az elmúlt két hétben valami
különös és felemelő dolog történt talán mindannyiunkkal. Itt már régen
nincsen szó pártokról. Itt már régen szó sincsen politikáról. Itt most már
csak valamiről, talán a legmélyebb emberi dolgokról van szó. Arról, ami itt
lakik mélyen a szívünkben. Itt most már a családról, a szeretetről, az
összetartozásról, a reményről, a méltóságról, a szabadságról, a hitről és a
hazáról van szó, kedves barátaim!
Hát… ez az ember tényleg elfáradt a nagy csatában. Hogy nincs szó pártokról és
politikáról? Úgyszólván semmi másról nincs szó. Csak pártokról és politikáról. Vajon nem
vette észre, hogy kampányzáró nagygyűlést tart? Mert ha ő komolyan gondolja, hogy most
éppen elsősorban családról, szeretetről van szó… De valami zavar nyilván van a fejében, azt
újólag bebizonyította:
– Ritkák az ilyen pillanatok egy nemzet életében. Becsüljük meg ezeket!
Maga Orbán ekkor éppen negyedszer vezényelt le választási kampányt, ez már az ő
életében sem olyan ritka. Aki meg idősebb nála, az még sokkal több választást élt meg,
vannak, akik kifejezetten unják is ezeket, olyannyira, hogy el se mennek szavazni.
És – el ne feledjük! – a Fidesz és Orbán ebben az időszakban nemcsak nagygyűléseket
tartott, de bevitte a politikát a templomokba, de még az iskolákba is – elkövetve a politikai
pedofília elévülhetetlen bűnét.
Az őrület sehogy sem hagyott bennük alább. Addig-addig hergelték köreiket, míg azok –
Bayer Zsolt, Kosztolányi Dénes, Rogán Antal bábáskodásával – létrehozták például az
Áprilisi Ifjak nevű ki tudja, micsodát, amely követelte a szavazatok újraszámlálása törvényi
feltételeinek megteremtését. A szelídlelkű Bayer Zsolt a tőle megszokott visszafogottsággal
ilyeneket mondott: – Nagyon félnek a túloldalon, és erre van is néhány jó okuk… nincs
átjárás a két oldal között, nem hagyjuk betemetni a lövészárkokat… nincs kőbe vésve
semmi… nekik a haza egy hely, ahol jól be lehet zabálni.
És hamar kiderült: noha van szereposztás, ezek az őrjöngők, akármilyen vadakat
kurjantanak, mégiscsak szinkronban vannak Orbánnal. . Egy hét múltán a várbeli Dísz téren
maga is meghirdette, hogy akkor most majd ellenzékből kormányoz:
– Most kell kimondanunk, most kell kimondanunk, meg fogjuk védeni, amit
közösen létrehoztunk. Meg fogjuk védeni, mert képesek vagyunk rá… Nem
fogjuk megengedni, mert elég erősek vagyunk, nem fogjuk megengedni,
hogy visszacsempésszék a múzeumba a Szent Koronát. Nem fogjuk
megengedni, nem fogjuk megengedni, hogy átkereszteljék, átrendezzék a
Terror Háza Múzeumot. Nem fogjuk megengedni, mert elég erősek vagyunk
hozzá, hogy mégoly ravasz módszerekkel is, külföldieknek adják el a
magyar termőföldet, és kisemmizzék a magyar gazdákat. Nem fogjuk
megengedni, mert elég erősek vagyunk hozzá, hogy szétrombolják a
státusztörvényt. Nem hagyjuk, nem hagyjuk, nem fogjuk megengedni, hogy
elvegyék a családoktól, amit már megszereztek maguknak az elmúlt
esztendőkben. Ez a dolgunk, tisztelt hölgyeim és uraim, s ez elől kedves
barátaim, ez elől nem futhatunk el. Hogyan is futhatnánk?
És ha az Erzsébet híd lezárására, a gazda-tüntetésekre és néhány hasonlóra gondolunk,
láthatjuk: nem viccelt, tényleg megpróbálták „megvédeni, amit létrehoztak”. Legalább azzal,
hogy megint rombolnak. Ilyen az, ha valaki úgy véli: ha már nem mi vagyunk a többség,
legalább legyünk mi az erősebbség, meg a tökösség.
Ám ott a Dísz téren kigurult a száján még ez-az.
– Megtanultuk a régi mondás igazságát, ha nem vagy eléggé
megzavarodva, azt jelenti, hogy nem gondolkozol elég világosan.
Az nem baj, hogy nincs ilyen mondás – legföljebb ha dakota nem –, az már inkább, hogy
ez ismét marhaság. Eszerint ha egyáltalán nem vagy megzavarodva, akkor képtelen vagy
világosan gondolkozni; viszont minél inkább meg vagy zavarodva, annál világosabban
gondolkozol. Ha pedig már teljesen meg vagy zavarodva, akkor teljesen világosan
gondolkozol. Yossarian kapitány pedig beledől a kardjába. Mindenesetre Orbán már eléggé
meg lehetett zavarodva, mert így folytatta:
– Ha nem is oszlott el minden ködfelhő, a helyzet mára világossá vált. A
pártok versenyében a célszalagot a polgári összefogás szakította át
elsőként. Mégis az élelmes ezüstérmes összefogott a szemfüles
bronzérmessel, s ők állhattak föl a dobogó legmagasabb fokára.
Vegyük elő a választási eredményeket. Az MSZP lett az első, a Fidesz a második, az MDF
a harmadik, az SZDSZ a negyedik. Orbán szerint tehát az élelmes második – a Fidesz –
összefogott a szemfüles MDF-fel s ők fölálltak a dobogó legmagasabb fokára. Orbán talán
szívesen megtette volna – hiszen négy évvel korábban így ölelkezett össze meghökkentő
politikai érdekházasságban Torgyánnal, aki hozományul ennek fejében nyolcvan jelöltjét
léptette vissza a Fidesz javára.
2002-ben mindössze annyi történt, hogy április 10-én Csurka István „összeszorított
foggal” fölszólította a MIÉP összes választóját, hogy a második fordulóban szavazzon a
Fidesz jelöltjére. E nélkül Orbán talán ezüstérmet sem szerzett volna.
És itt, a Dísz-téren mondta ki Orbán azt a díszmondatot, amelyhez aztán éveken át
ragaszkodott, noha sokszor írták le, mekkora aljasság:
– Meglehet, pártjaink és képviselőink az országgyűlésben ellenzékben
vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk és nem is leszünk
ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben.
Magyarán: ki- és bejelentette, hogy ők – és csakis ők – a Haza. A másik oldalnak és
szavazóinak nincs közük a hazához. És ehhez a galád gondolathoz azóta is tartja magát. Sőt,
rövidesen – szeptemberben, az önkormányzati választások kampány-nyitóján – tisztázta, hogy
ő milyen hazára gondol.
– Mi azon a vonalon állunk, amit Illyés Gyula húzott meg a számunkra:
„magyarnak lenni vállalás kérdése”. Szeretném, még a gyűlölet-hullám
elszabadulása előtt világossá tenni, hogy mi, akik a polgári oldalon állunk,
mindenkit vállalunk, aki vállal bennünket. 15 millió magyart szolgálni nem
csak a határokon túli magyarokat jelenti, beleértendők azok is, akik a
tízmilliós Magyarországban élnek, de származásukat tekintve nem
magyarok. Ha ők vállalnak bennünket, mi is vállaljuk őket.
Hát ilyen hazára gondol ez az ember. Milyen az az állam, amely állampolgárait –
származásuktól függetlenül – csak azzal a feltétellel vállalja, ha vállalják azt a magyarságot,
amelynek nevében Orbán beszél? Orbán többes szám első személyben szólal meg, mondván:
mindenkit vállalunk, aki vállal bennünket. És aki nem Orbán-mód magyar? Aki nem Orbánt
tekinti a magyarság monopolisztikus képviselőjének? Miért kellene bárkinek is hitelt adnia
annak a proklamációnak, mely szerint csak a Fidesz-hívő a magyar?
A vezérelv kiterjesztése az egész nemzetre kellemetlenül ismerős.
Persze, mondhatni majd, hogy rosszindulatúan értelmeztem, bosszantó szószerintiséggel
Orbán első személyben tett nyilatkozatát: vállaljuk, aki minket vállal. Meggyőződésem, hogy
Európa (és nemcsak Európa) bármely nyelvére lefordítva milliók értelmeznék hasonlóképpen.
És mi az, hogy ha ők vállalnak bennünket? Nem cifrázom: tessék történelmileg
belegondolni. Voltak itt százezrek, akik vállalták magyarságukat, de az állam nem vállalta és
nem védte meg őket.
Ha csak az a magyar, aki vállalja Orbánt és nézeteit, akkor nincs is miért továbbírni ezt a
pamfletet. De ha csak arról van szó, hogy Orbán csak azokat vállalja magyaroknak, akik őt
vállalják, akkor az félig-meddig (főleg: félig) elfogadható. A többség magyar, a nagy
kisebbség Orbán-magyar.
Több, mint furcsa, hogy bármilyen borongós hangulatban van, az ilyen csapdákba mindig
besétál. Amikor az általa protezsált, Demokrata című förmedvény a budapesti nyilasok
fotójával jelent meg a címlapján, méghozzá „Európa hősei” címmel – és az ehhez kapcsolódó
cikkben annak részletes kifejtésével, hogy Budapest náci védői hős hazafiak voltak –, Orbán
ehhez csak ennyit fűzött:
– 1945-ben, Budapest ostromakor némelyek jó okkal örültek az oroszok
győzelmének, mások – úgyszintén okkal – tragédiának élték át ugyanezt.
Így hát ezek az események csak szubjektíven ítélhetők meg. Politikai vádak
föl sem vetődhetnek e kérdéssel kapcsolatban, mert ennek eldöntése a
történészek dolga.21
Bizony, bizony. A történelem, az már csak ilyen szubjektíven ítélhető meg. Itt volt, teszem
azt, ez a Hitler. Némelyek örültek annak, hogy elveszítette a háborút – mások meg egyáltalán
nem. Sőt! Vagy mondjuk, az a Sztálin. Voltak, akiknek tetszett a Gulág – voltak, akiknek
nem. Az ukránok kiéheztetésének meg a sok hasonlónak is némelyek örültek – mások
tragédiának élték meg ugyanezt. – Politikai vádak föl sem vetődhetnek e kérdésekkel
kapcsolatban, mert ennek eldöntése a történészek dolga.
Hiába, ilyen (mondjuk finoman: „kirekesztő”) szövegekért Orbánnak sose kell a
szomszédba mennie. Például a 2003. februári, úgynevezett évértékelő beszédben is volt
kedves bejelenteni:
– A mi feladatunk, az önök feladata, hogy azok az értékek, amelyeket mi
képviselünk, emberi méltóság, a család, a munka, a tanulás, a rend, a
nemzeti összetartozás, ezek jelen legyenek a magyar közéletben. S ezek az
értékek csak akkor vannak jelen, ha mi is jelen vagyunk.
Ismét megállapította tehát, hogy a szociálliberális kormány alatt nincs jelen értékként a
közéletben az emberi méltóság, a család, a munka, a tanulás, a rend, a nemzeti összetartozás.
Ezek csak akkor vannak jelen, ha Orbán Viktor a miniszterelnök. Tiszta sor.
Igaz, végre megmagyarázta, miért alakultak úgy a választások, ahogy. Megtudtuk ugyanis
tőle, hogy akik nem az ő táborába tartoznak, azok:
– … honfitársaink, akiket a politikai csalafintaság, a demagógia, vagy a
szakértő gyűlöletkeltők mesterkedése ellenünk hangolt.
Ez a három oka lehetett a vereségnek. A csalafintaság, a demagógia, meg a gyűlöletkeltők
mesterkedése. Magyarán: akik nem rá szavaztak, azok mind tökhülye, megtéveszthető idióták.
Amit kellően bizonyít, hogy ott állnak és nem itt.
Ezt az imidzset 2005 elején a Magyar Narancsban Bugyinszki György így összegezte: Az az
elképzelés, hogy Orbánt a csélcsap Gyurcsánnyal kontrasztálva egy nyugodt, öreguras
figuraként mutassák be – egyenesen komikus. Magam előtt látom a miniszterelnöki vitát, ahol
Orbán imígyen exkuzálja magát: – Látja, urambátyám, már nem forog úgy a nyelvem, mint
egykoron, lám, ez már a kor. – (Elvégre Clinton haját is őszítették annak idején, hogy ne
tűnjön annyira zöldfülűnek.) Orbán ölében pokróc, rajta egy kiscica, és néha bevesz egy
szívgyógyszert – Gyurcsány persze illemtudóan vizet tölt neki, segít az agg politikusnak, hogy
remegő kezével szájához emelje a poharat, majd letörli a melléfolyt vizet az egykor oly
energikus néptribun álláról…
Ha mindehhez hozzátesszük még a fogadkozó Orbánt, aki a kollektív amnéziára alapozva,
egy megszeppent ministránsfiú bűnbánó szemeivel arról beszél, hogy „mi az, amiben ő,
személy szerint úgy érzi, hogy megváltozott, és mi az, amit másként csinálna”, ráadásul úgy,
hogy „nincs már neki olyan sok hátra a politikában”, akkor éppen hogy nem egy bölcs
aggastyánt látunk magunk előtt, hanem egy hatéves kisfiút, aki hevesen bizonygatja:
mostantól jó lesz, nem fog csúnyán beszélni, nincs több pukizás az asztalnál, és becsszó, nem
tapossa meg soha többé más plüssmaciját. A Fidesz új emocionális üzenetrendszere tehát
valahogy így hangzik: „Naaa, csak még egyszer utoljára, ígérem, most jó leszek, lécci, lécci,
lécci!
Közhely, hogy a Fidesz 2002-ben egy átlagos 12 éves gyerek értelmi szintjéhez igazítva
fogalmazta meg „üzeneteit”. Jelenleg az ovinál tartunk. Ha a tendencia folytatódik, megeshet,
hogy 2006-ban Orbán Viktor csecsemőkori képeivel lesz kiplakátozva a Nagykörút, alatta a
szöveg: „Ugye, milyen édi? Hát lehet rá haragudni? Puszi a pocijára!”22
Ám 2005-ben Orbán úgy döntött, szükség van még egy fordulatra. Mielőtt nekimenne a 2006-
os kampánynak, ki kell próbálnia, ötvözhető-e ez az immár egész jól begyakorolt gázáras,
villanyszámlás baloldali, késő-kádárista populizmus a szélsőjobboldali radikális hangvétellel.
Hiszen a kampányban éppen ezt akarja: megszerezni középről, a bizonytalanok közül a
kádárista nosztalgiákra ácsingózó ingadozókat, ugyanakkor megtartani a szélsőjobbra húzókat
is. Együtt lobogtatni a nemzetiszín zászlót és pénztárcát. Megérkezni kocsiján a Nagy-
Magyarország matricával, és megnyugtatni szektája leendő tagjait is: az állam majd megoldja
minden gondotokat, lesz minden, még Széchenyi terv is újra.
Bár azt tán jobb lesz átnevezni, a végén még emlegetni kezdi valaki, hogy Széchenyi nem
a Tudományos Akadémia pályáztatás nélküli fölépíttetéséből szedte ki egyéves jövedelmét,
hanem birtokai egyéves jövedelmét ajánlotta föl a Tudományos Akadémia megépítésére –
arról viszont nem érkezett hír, hogy Orbán tokaji szőlőjének és felcsúti földjeinek egy évi
jövedelmét ajánlotta volna föl bármi közcélra.
A szélsőjobbra tehát közben furtonfurt ki kell kacsintania – vagy legalább huncutul és
némelyeknek még ismerős módon csippentenie a szemével. Mint 2005. nyarán Tusnádfürdőn:
– A XX. században megjelenő magyar baloldal merőben új álláspontot
alakított ki a nemzeti kérdésekkel kapcsolatban. Amikor a történelemtől
erre időnként lehetőséget kapott, rárontott saját nemzetére. Nem
egyszerűen – ahogy Széchenyi fogalmazott – elfajult vagy hűtlenné vált,
hanem rárontott. Így tettek 1919-ben Kun Béláék, így Rákosiék és azok is,
akik 1956-ban az oroszok oldalára álltak. S bár nem ilyen harcias
eszközökkel, ám december ötödike is tulajdonképpen egy kormányzati
rárontás volt saját nemzetünkre.
Mindezek ellenére a baloldalra s ezen belül is egy nemzeti baloldalra
szüksége van Magyarországnak. Sokan a végletekig szkeptikusak,
mondván, hogy különböző, hát genetikainak talán túlzás lenne mondani,
inkább fogalmazzunk, történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei
csekélyek.
Kinézem olvasóimból: ezt a szöveget nem is fontos értelmezni, annyira egyértelmű
mindkét tétele. A történelem-hamisítás is arról, hogy a baloldal mindig rá szokott rontani
nemzetére, és a nyíltszíni zsidózás is, a genetikailag meghatározott Kun Béla és Rákosi
említésével, a keresztény származású Kádár vagy más elhallgatásával. Egyet azonban
érdemes hozzátenni azok számára, akik csak olvasták ezt a szégyenteljes szöveget, de nem
látták a tusnádfürdői videó-felvételt. Azon egyértelművé válik: a metakommunikáció igenis
azt az értelmezést igazolja, hogy Orbán zsidózik. Kimosolyog, oldalra fordulva ironikus
vigyorral rábólint e félmondatára.
És most sem volt ereje utólag nyilvánosan azt mondani: pardon, hülyeséget mondtam,
elnézést kérek. Mosolyogva beült Friderikusz vallatószékébe – és önelégülten vigyorogva úgy
játszotta el a méltatlanul megtámadott, pedig igazat mondó okostónit, hogy lényegében
megerősítette mindkét tételét, miközben látszólag elszakadt az általa mondottaktól. Kínos
magyarázkodása, miszerint valóban szükséges lett volna a szóhasználat gondosabb
megválasztása – azt jelentette, hogy fenntartja mondanivalója lényegét.
Amikor pedig Friderikusz azt firtatta volna, hogy vajon miként vélekedik Kövér László
zentai nyilatkozatáról – amikor is Kövér előadta, hogy a kettős állampolgárságról szóló
népszavazás úgy kellett nekik, mint púp a hátukra – Orbán már meg se próbált értelmes
választ adni. Hablatyolt, mellébeszélt.
Ám szűk belső körben valószínűleg bevallotta, hogy bizony elszólta magát, kicsúszott a
száján, amit csak gondolni szabad, kimondani nem. A Fidesz honlapján ugyanis pillanatok
alatt lecserélték az eredeti szöveget, az egyértelmű zsidózást kihúzták belőle, és
visszahelyezték a meghamisítottat: Mindezek ellenére a baloldalra s ezen belül is egy nemzeti
baloldalra szüksége van Magyarországnak. Sokan a végletekig szkeptikusak, mondván, a
történeti meghatározottság miatt ennek csekélyek az esélyei. Én azonban optimistább
vagyok.23
Mi több, hogy újra bebizonyítsa, ő azért bizony igazi nagy harcos, ha már egy fronton
visszakozott, ellentételezésként új frontot nyitott (persze főként maga ellen). Előadta, hogy a
liberalizmus bizony lejárt lemez, amely rég beteljesítette történelmi küldetését. S legott
kifejtette, szerinte mi volt a liberalizmus történelmi küldetése:
– Ezt úgy összegezhetjük szerintem, hogy a liberalizmus vitathatóvá akar
tenni minden tekintélyt. Voltak, akik le is akarták rombolni ezeket a
tekintélyeket, de a jobbféle liberálisok, azok beérték azzal, hogy vitathatóvá
tegyék, mondjuk a szülői tekintélyt, az iskolai tekintélyt, a nemzeti
tekintélyt, a királyi tekintélyt, az egyházi tekintélyt…
Ezzel tett tanúságot Orbán arról, hogy egyetlen „izmusa” tényleg az utilitarizmus, a
kizárólagos politikai haszonelvűség lett, ebbe pedig a történelmi tudatlanság is belefér.
Hiszen, aki ennyit értett meg a francia, brit és amerikai liberálisok, Kossuth, Eötvös, Jászi és
Bibó szabadságeszméiből – az jobban teszi, ha politizálás helyett lassan nekifogna tanulni,
olvasni, művelt és normális emberekkel beszélgetni, képezni magát. Sose késő.
Azt elmulasztotta közölni, hogy az ő képzete szerinti liberalizmusnak, a minden tekintélyt
lerombolónak mikor járt le az ideje. Persze nyilvánvaló a válasz: amikor I. Orbán Viktor
hatalomra került. Addig ugyanis még volt létalapja a kétkedésnek, a kritikának, ám akkor
(bizonyára történelmileg) nyilván értelmét vesztette minden aggály, kétkedés és vita.
S a színvonal mit sem javult azóta. 2005. októberében, a nagy konzultálások összegzéseképp
a Felvonulás téren tartott beszédben megint olyanokat mondott a dakotafőnök, hogy a fülünk
kettéállt.
– Azt hittük, hogy a rendszerváltoztatás önmagában gyógyír lesz a
bajainkra. De nem így lett. Így utólag visszatekintve mintha a magyarok azt
képzelték volna a rendszerváltoztatásról, hogy olyasmi lehet, mint egy
nyugati Coca-Cola-automata. Fölül bedobjuk a szabadságzsetont, alul meg
kijön a dobozolt jólét.
Nos, tisztázzuk, Arany Jánossal szólva: hitte a fene! Orbán már megint azt a technikát
alkalmazta, hogy veszi hallgatói közül a leghülyébbeket, és azokhoz igazítja mondandóját.
Hát ki volt az az ökör, aki a rendszerváltozástól nem azt remélte, ami attól valóban elvárható
volt: a demokráciát, a többpárti parlamentarizmust és a piacgazdaságot? Aztán ezt a technikát
beszéde későbbi részében még fokozta is annak fejtegetésekor, milyen nagyon csalódtunk
abban, amiben nem is hittünk:
– Először csak oldalba taszítottuk azt a bizonyos kólaautomatát, aztán
ütögetni kezdtük, aztán jó magyar szokás szerint rugdostuk is.
Tessék mondani: azt honnan szedi a szónok, hogy az a jó magyar szokás, ha az ember,
amint csalódik valamiben, tüstént rugdosódni kezd? Ez legfeljebb a jó huligán-szokás. Én
például számtalanszor találkoztam már nem működő automatákkal – igaz, kólát nem iszom,
mert szerintem rém egészségtelen, tehát nem lenne fontos szószéken reklámozni –, de
amilyen magyartalan, gyökértelen, idegenszívű globalista vagyok, én bizony még egyet se
rugdaltam. Annál is kevésbé, hogy normális ember tudja, attól legfeljebb az ő lába fog fájni,
az automatáé nem, valamint ha eddig nem működött az a masinéria, a rugdosástól csak még
kevésbé fog.
Ám a mi Viktorunk hosszan ecsetelte, mily nagyon csalódtunk a rendszerváltásban.
– Olyan volt ez a helyzet, mint amikor az ember a régi, lassan már
düledező lakásából egy új otthonba költözik. Azzal a reménnyel költözünk
mindig ilyenkor, hogy ott minden jobb lesz. Aztán kiderül, hogy csak azért,
mert egy új lakásba költöztünk, ez nem oldja meg a munkahelyi
problémáinkat, a betegségeket, a családi gondokat, és az ember egyszer
csak azon kapja magát, hogy mégsem felhőtlenül boldog az új lakásában.
Na, erről van szó! Ha valaki egy lakáscserétől várja, hogy az megoldja a munkahelyi
problémáit, kigyógyítja a betegségeiből, megszünteti családi gondjait – az, lássuk be:
síkhülye. Gyógykezelni kell, nem nagygyűlésre hívni, mert utóbbitól tovább súlyosbodhat az
állapota. Amelyet jól jellemez, amit sámánja mesélt róla, hogy volt neki valami gyerekjátéka
– amikor az Orbán-kormány játszott vele –, ami azonban, mivel nem fogta elég erősen,
elgurult a szoba egy ismeretlen sarkába, és emiatt azóta nem találja. Viszont Viktora azt ígérte
neki: jövőre (ha a választások úgy sikerednek), majd újra a helyükre kerülnek a dolgok.
No, kérem szépen, aki nem tudja számba venni a szoba sarkait, ettől valamelyik ismeretlen
marad számára, így aztán nem képes megkeresni a játékát – annak az ápolását tényleg föl
kéne gyorsítani. Azzal pedig ha szabad kérnem, ne tessék engem ijesztgetni, hogy ha megint
Orbán Viktornak hívják a miniszterelnököt, akkor helyükre kerülnek a dolgok! Tessék csak az
én dolgaimat békén hagyni, majd én eldöntöm, minek hol a helye, valamint azt is, hogy
rendetlenségben óhajtok-e élni, vagy én magam szépen rendet rakok. Ha pedig ezt úgy közli
velem a rétor, hogy majd újra a helyükre kerülnek a dolgok, akkor bizony csak az vetődik föl
bennem, hogy újra lesz Millenáris meg Happy End féle tarolás, újra nem kellenek parlamenti
vizsgáló bizottságok, újra állandó harc vár ránk.
Valamint hiába tettem tűvé az összes statisztikai elemzést, nem találtam nyomát annak,
hogy 1998 és 2002 között csökkent volna mondjuk, a betöréses rablások, az orvosi műhibák, a
csalások, a közúti balesetek és a bukott diákok száma attól, hogy a miniszterelnököt Orbán
Viktornak hívták.
Aztán Orbán röviden összefoglalta: ebben az országban mindenki szenved. Az állítás
hátteréül mindössze a „nemzeti konzultáció” szolgált, tehát azzal nem kellett fárasztania
magát, hogy ezt a meglepően zilált elmeállapotú bejelentést bizonyítsa is. Viszont fölsorolta,
szerinte momentán kik szenvednek ebben az országban: akik tisztességesen és becsületesen
dolgoznak, a jobboldal, a baloldal, a fiatalok, a határon túli magyarok, a „belmagyarok”, az
adófizetők, a mostani kormány, no meg maga jelenlegi miniszterelnök. Meg mi mind.
– Mintha egyre többen hinnénk azt, hogy szenvedni kötelező.
Hiszi a fene. Sőt, ebben az országban több millió ember – miközben persze megvan a
maga gondja, baja, noha Orbán négy éve nélkül talán kevesebb lenne – elvan, és boldogulni
óhajt, nem pedig szenvedni. Kéretik őket puszta választási megfontolásból nem hergelni, nem
bebeszélni nekik sem ezt, sem azt. Pláne nem úgy, ahogy ő zárta a beszédét:
– Szinte bizonyos, hogy a tegnap harcolni fog, és újabb lakatokat szerel
majd a holnap ajtajára. Sebaj, kedves barátaim, ha nem nyílik, törjük rá,
ez a dolgunk!
A szövegösszefüggés azt sugalmazza, hogy a volt miniszterelnöknek a tegnap a jelenlegi
kormány, a baloldal, a holnap meg persze Orbán, az ajtó pedig 2006 májusában a választás.
No, ha Orbán úr odaér ahhoz a bizonyos ajtóhoz, és azon történetesen lakatot talál – jobb,
ha nem rugdossa azt az ajtót (nem kólaatomata az!), és főleg nem töri rá senkire! Szépen,
illemtudóan kopogtasson be – az a jó magyar polgári szokás, nem a rugdosás! –, várakozzon
türelmesen! Majd a tulaj – a sokmillió választópolgár – eldönti, kinek veszi le a lakatot, kit
enged be az ajtón. Annyit azért segítek: általában nem azt, aki rugdos, valamint köszönés és
kopogás előtt rátöri az ajtót. Arra inkább rendőrt hív.
S végezetül még hadd szedjek csokorba néhány idézetet pár konkrét kérdésre, Király Gábor
alapján.24
– Miért állt rá a Fidesz a nemzeti érzésekre apelláló hangvételre, az érzelmi politizálásra?
– Ha megértjük végre, hogy a nemzet újjászületése politikai létfenntartási
akaratának visszanyerésétől függ, akkor világos az, hogy nem elég, ha
azokat az elemeket nyerjük meg mozgalmunk számára, akik már maguk is
hazafias érzelműek, hanem a tudatosan nemzetellenes tömeget is nemzeti
érzelművé kell tennünk.
– Miért próbálkozott a Fidesz néhány szociális programmal?
– Nem szabad visszariadnunk a legmesszebbmenő szociális áldozattól sem,
ha meg akarjuk nyerni a nagy tömeget hazánk újjászületésének eszméje
számára. Bármily messzemenő gazdasági engedményeket is adunk a
munkavállalóknak, ezek semmiképpen sem hasonlíthatók az egész
nemzetnek ahhoz a nyereségéhez, amelyet a nép széles rétegeinek hazánk
számára való megnyerése jelent. Csakis a szociális életszínvonal
emelésével lehetséges a tömegek hazafias nevelése, csak így teremthetők
meg azok az előfeltételek, amelyek az egyes embert arra képesítik, hogy
kivegye részét a nemzet kulturális javaiból.
A további idézetek nem nagygyűlésen, vagy hasonló nyílt fórumon, hanem zárt körben,
vezetők közötti belső megbeszéléseken hangzottak el.
– Miért kellett meghirdetni a liberalizmus végét?
– A nép lelkét csak akkor sikerül megnyernünk, ha saját célunkért folyó
pozitív küzdelmünkön kívül egyúttal tönkretesszük céljaink ellenségeit is. A
nép az ellenfél könyörtelen megtámadásában a küzdelem jogos voltának
bizonyítékát, míg az ellenféllel való megalkuvásban a bizonytalanság jelét
látja. A nagy tömeg csak alkotó része a természetnek, és nem képes
megérteni azt, ha olyan emberek fognak kezet egymással, akiknek nézetei
merőben ellentétesek.
– Miért kellett a parlamentet lealacsonyítani, pszeudo-szervezeteket létrehozni, s mindent
az elnök egyszemélyi kontrollja alá helyezni?
– Az új mozgalom – lényegéből és belső szervezetéből kifolyólag –
ellensége a parlamentnek. Elveti tehát a vezért mások véleményének
végrehajtóvá lealacsonyító többségi döntés jogának elvét általában éppen
úgy, mint saját benső szervezetében. A mozgalom az egész vonalon a vezér
feltétlen tekintélyének elvét követi, amely ennél fogva nagyobb
felelősséggel is jár. Ennek az elvnek gyakorlati következménye a
mozgalomra nézve a következő. A szervezet helyi csoportjának elnökét a
közvetlenül felette álló vezér nevezi ki, és ő a csoport felelős vezetője.
Minden bizottság az ő véleményező szerve, alárendeltje, nem pedig
megfordítva… A vezető mindig kinevezés útján nyeri megbízatását, csak az
egész párt vezérét választja az egyesülési jogszabályokra tekintettel a
közgyűlés. Ő azután kizárólagos, felelős irányítója az egész mozgalomnak.
Nos, hadd kérdezzem olvasómat ezekről az idézetekről: emlékszik-e mindre? Meg tudja-e
mondani, mikor, hol hangzottak el? És főként: kinek a szájából?
Ugyanis e válaszok nem Orbán Viktortól valók. Adolf Hitler írta mindet, a Mein Kampf-
ban.
A BUKOTT POLITIKUS – A VÉNEK TANÁCSÁTÓL A
FALUPARLAMENTIG
Orbán Viktor személyiségének van egy korábban rejtve maradt eleme: hamar ráun mindenre –
kivéve a hatalmat. Imád új teendőkkel, ügyekkel, jelenségekkel babrálni, határtalanul élvezi,
ha meglepő (és mulatságos) újdonságokkal rukkolhat ki, ha olyat mondhat, ami (mintha)
senki másnak nem jutott volna eszébe. Ám módfelett gyorsan elunja újabb és újabb
játékszereit – és mint minden durcás kisgyerek, azonnal el is hajítja azt, amiből elege lett. És –
ismerjük el – azonmód maga talál ki újakat. A Fidesz alakváltozásainak jelentős része – a
társaskörtől az elitklubig, a mozgalmár-népfronttól az avantgárdig – nem stratégiai (taktikai?)
változatok sora, nem elméleti hipotézisek megtestesülése, hanem a vezéri elmejáték
képződménye. Ami önmagában igazán nem rossz. Hasonlít a vonatosdi terepasztalához, az
ólomkatonásdihoz. A baj ott kezdődik, ha az ország a terepasztal és a vasúti karambolokban
igazi áldozatok véreznek el.
Az ilyen harcra termett, nyakra-főre csatázni vágyó embernek múlhatatlan szüksége van a
szakadatlanul magas adrenalin-szintre, különben unatkozik. Ehhez állandó harci helyzet kell,
meg újabb és újabb önmegvalósítási formák kiötlése. Hogy kipróbálhassa magát.
Fidesz balról, Fidesz jobbról, Vének Tanácsa, polgári körök, Demokrácia Központ, Hajrá
Magyarország! mozgalom, Szövetség a Nemzetért, Professzorok Batthyányi Köre,
faluparlament, Nemzeti Konzultációs Testület – megannyi új figura, s mind ugyanarra
szolgál: elszórakoztatni a különben még tán elbóbiskoló vezért, egyszersmind folyton-
folyvást bemutatni, mekkora nagy alakja ő a közéletnek. Ami egyébként igaz. A magyar
társadalom is unatkozna nélküle.
S valamennyi kitalációjának ugyanaz is a sorsa: amint működik, a nagyvezír hátat fordít
neki, s új játékszert keresgél. Baloldalog, jobboldalog – eloldalog.
Egyetlen közös nevezője van összes ilyen – hamvába holt – ötletének: mind kívül áll a
parlamenti demokrácia keretein. Rá is kérdezett erre Friderikusz Sándor, és Orbán azt hitte,
frappánsan válaszol, mondván: – A parlamentáris demokráciából vannak, akik a parlamentre,
én a demokráciára helyezném a hangsúlyt.
Vajon erre a feleletre hányast adna egy vérbeli történelemtanár?
A hatalmas garral létrehozott Szövetség a Nemzetért Polgári Kör például, írd és mondd, egy
évig működött rendszeresen. Aztán néha-néha még összejött, majd teljesen kimúlt – persze
anélkül, hogy ezt bárki kimondta volna. Amikor pedig ezt e kör tagja, Malgot István (aki
korábban még úgy látta: Orbán Viktornak azért nem kell jelet adnia a polgári köröknek, mert
ő maga a jel; ő nem a Fideszé, ő a nemzeté) szóvá tette a Szövetség című lapjában, a cikk
hatására, a Fidesz elnökére hivatkozva, kihúzták az anyagi hátteret a Szövetség mögül; a
Szövetség megszűnt.25
Tőkéczki László persze azonnal Orbán segítségére sietett a „pártütő” Malgot Istvánnal
szemben, elmagyarázva: – Egy 35 fős testületet nehéz összehozni. A Körnek egyébként – még
a néhány kilépés előtt – 17 tagja volt.26
Az elveszített választások után Orbán eltűnt. Nyilván legelőbb szembe kellett volna néznie a
vereség okaival, köztük a saját felelősségével – ez elől elmenekült. A város tele volt a
pletykával: kezelik Ausztriában. Aztán előkerült, és elkezdte azzal, hogy úgymond, kivonul a
rendszerből. Vagy tán megteremti a sajátját.
A döntés a maga – mondjuk: sajátos – gondolkodásmódján belül logikus volt: ha egyszer ő
leválthatatlan, minden és mindenki fölött áll, akkor nem is veszíthet el semmilyen választást.
Tehát ellenrendszert, a létező fölötti szisztémát kell kiépítenie magának. A bázisközösségek, a
sejtek, no meg a szovjetek bőven szolgáltattak ehhez mintát. És a logikája is olyan volt, mint a
„kettős hatalom” idején a szovjeteké: – Nem érezzük magunkat ellenzékben. Elfogadom, hogy
az alkotmányos szabályok szerint ellenzékben vagyunk, de nem vagyok hajlandó így is
gondolkodni. – Talán azzal a kis különbséggel, hogy Lenin éppúgy megkülönböztette
ellenzéki helyzetét attól, amikor hatalmon volt – amiképpen különbséget tett önmaga és a
tükörképe között.
A kampány – s még a vesztés is – a nárcizmusát szolgálta. A nárcizmusába menekült.
Mintha csak arra jött volna rá, hogy nemcsak a győzelemben, az uralkodásban páratlan, de
vesztesként is a nemzet ifjú atyja. Dr. Csaba királyfi.
Legelőször – még májusban, a Dísz téren – meghirdette a mindmáig értelmezhetetlen
Demokrácia Központ létrehozását, valamint a polgári körök mozgalmát: – Most egy új feladat
áll előttünk. Arra kérem önöket, hogy a következő három hónapban hozzanak létre kis, néhány
emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. Nem jogi formákra, hanem
együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség… Tudnunk kell egymásról, hogy ha a
sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk.
Úgy megörült ennek az ötletnek, hogy a Fidesz következő, júniusi kongresszusát sikerült
dögunalomba fullasztania, hogy a polgári körök másnapi, Margit-szigeti találkozója legyen a
nagy esemény. Nem lett az. Pedig néhányan igazán mindent megtettek ennek érdekében. A
szervezők békésen engedték a magyar és nemzetközi nyilas és antiszemita irodalom színe-
javát árusítani, mint ahogy nem pörölt senki az Árpád-sávos zászlók miatt sem; a Fidesz
alapszervezetének tűnő Lelkiismeret ’88 csoport bájos forradalmárai egyhetes éhségsztrájkra
buzdították mindazokat, akik a szavazatok újraszámolását kívánták.
És főként jött, ripacskodva, Kerényi Imre, a két Magyarország elmélet társszerzője. Engem
ugyan megtisztelt: Spiró Györggyel, Eörsi Istvánnal és Kis Jánossal helyezett egy sorba, mint
„a kunbélák Magyarországának képviselőit”, amikor azonban a másik oldal ívét imígyen
rajzolta föl: Szent István, Werbőczy, Dózsa, Szálasi, Orbán – akkor tanújelét adta aggasztó
szellemi állapotának.
Orbán egyetlen érdemi mondanivalója ekkor (a polgári körök mellett) az előfizetés-gyűjtés
volt Magyar Nemzetre, a Demokratára és a Heti Válaszra.
És ennek meg is lett az eredménye. Július 4-én tüntetők megbénították egész Budapestet,
azzal, hogy leblokkolták a forgalmat az Erzsébet-hídon, a parlamenti választáson leadott
szavazatok újraszámlálását követelve. Az a néhány félnótás, aki az akciót végrehajtotta
(valamint azok egyáltalán nem bolond uszítói), tán nem is sejtette, hogy ez valójában Orbán
erőpróbája. A Dísz téren Orbán csak szóban fenyegetőzött: nálunk az erő, mi vagyunk, akik
nélkül semmi nem történhet. Az Erzsébet-hídon hű csatlósai, Budaházy György és
kommandósai ezt tetté változtatták. Megmutatták: tényleg így van. Kicsivel korábban Bayer
Zsolt azt harsogta: – Egy hét múlva, vasárnap Magyarország nem fogja engedni azt, hogy a
vízfejű Budapest, ezen belül Pest lumpenprolijai döntsék el, mi történjék ezzel az országgal! –
És megpróbálták nem engedni.
A rendőrség vezetőiben és a politikusokban volt annyi önuralom, hogy ne azt tegyék, amit
ebben a helyzetben a hatalmon lévő Orbán tett volna: hogy két-három trélerrel behajigálják a
Dunába azt a pár autót, amely elállta a forgalom útját.
Augusztus végére a politikai tobzódás odáig jutott, hogy a mintegy száműzetésből előkerült
Orbán a Szabadság téri tüntetésen azt követelte: osszák meg az MTV két csatornáját jobb- és
baloldali adóra. És egy „velünk” szócskával befogadta, saját mártírjaivá léptette elő az
Erzsébet-hídi politikai operett utcai harcosait: – A velünk vitázók ne a gumibot nyelvén
fogalmazzák meg ellenvéleményüket, ne betört, véres fejekkel tegyenek pontot a párbeszéd
végére!
Csakhogy körvonalazódott: ezek az ultrák keményebbek Orbánnál. A Szabadság tér nem is
oly hatalmas, így a Pannon Rádiónak szégyenszemre otthont adó református Hazatérés
Temploma előtt alakizó radikálisok összeértek a polgári körökkel – fizikailag és eszmeileg
egyaránt.
Kerényi Imre autodafés ötletéből – miszerint mindenki hozzon magával balliberális
lapokat, hogy ülepét majd azokra helyezve üldögélhessen – mi más lett volna, mint festőien
égő máglya. Amelyen mellesleg a Magyar Nemzet és a Demokrata példányai is égtek, s
könyvégetés csak azért nem lett belőle, mert könyv teremtett léleknél sem volt… Viszont
gyönyörűen skandálták Csurka és Franka nevét.
Orbán valószínűleg ekkor megérezte: erre nem vezet út, vagy ha igen, az nem visz sehová.
Vagy csak ezt is elunta?
Mozgalmat teremteni remek játék, hiszen a vezér puszta látványától elaléló, csápoló tömeg
– Viktor! Viktor! – újra meg újra visszaigazolja nagyszerűségét; csak hát kiderült: az
adrenalin-szint karbantartásán túl semmi értelme. Aki élvezi kultuszát, elveszti minden
valóságérzetét.
Közelgett az őszi önkormányzati választás, amit a ’94-es balsikert is alulmúló bukással
abszolvált a Fidesz és Orbán. Politikai rendezvények sorával kompenzált, és hangulatukból
sejthető volt, hogy ezekkel megint kilavírozza magát a szélsőjobbra, ahol egyszer már
veszített.
A polgári körök és a Fidesz közben mindinkább utálták egymást, s egymásban a
lehetséges, komoly vetélytársat. Vidéken néhol nyíltan kiásták a csatabárdot, a polgári
körösök kezdték elorozni a Fidesz elől az önkormányzati képviselőjelölti helyeket. A
Fideszben nem tudtak mit kezdeni a polgári körökkel, a polgári körökben a Fidesszel.
Akkor nekiugrott legújabb ötletének: pártuniót! Egy a tábor, egy a zászló! Lesz majd
Magyar Polgári MDF, Magyar Polgári Kisgazdapárt, Magyar Polgári Kereszténydemokrata
Szövetség, Magyar Polgári Lungo Drom – meg még tucatnyi magyar polgári akármi, és
mindnek Orbán Viktor a vezére. A polgári köröket meg majd besöpri tömegbázisnak a
pártunió alá – gondolta politikai krupiéként a már kissé kapkodó vezér.
De elügyetlenkedte. Az MDF nyomban és határozottan kikérte magának az ötletet. A
MIÉP törzsközönségének jó része ugyan beáramlott a polgári körökbe, de Csurka nem volt
hajlandó föladni önállóságát, parlamenti jelenlét híján sem.
Tehát csak a korábban már-már odahagyott párt, a Fidesz felé fordulhatott. Mi egyébhez
foghatott, ha se a pártunió, se a polgári körök négyszögesítése „nem megy”? És nekifogott a
Fidesz átalakításának.
Pontosabban előbb a saját alakjának. Ugyanis nagyon meghízott. Nem csoda: ellógta az
edzéseket a Felcsútnál, a munkahelyére, a parlamentbe nem járt be, jó étvággyal evett, tokát
eresztett, – Profilból Pozsgay! – motyogták a háta mögött. 2003 húsvétja előtt kemény
fogyókúrába kezdett, nem akármilyenbe: pont negyven napos böjtbe. Cékla lé, répa lé… S
negyven nap! Nem harminc, nem ötven: 40. Nem sok reformátusra jellemző.
A kondi rendben, következzék a párt. Vissza minden erőt az immár (majd) Polgári
Szövetségnek is nevezendő pártba! Legyen új név, új szimbólum-rendszer, új irányítási
rendszer! Föltalálta a kettős tagságot – mellesleg minden eredmény nélkül. Kiötlötte a
tagozatokat, a Hazafias Népfront bizottságok utódjait – mulattak is sokan a munkás-, nő- és
hasonló tagozatokon.
Viszont létrehozta a tökéletesen centralizált, kizárólag a kegyencelvre épülő pártirányítási
rendszert. Amelyhez képest a bolsevik pártok egykori demokratikus centralizmusa maga az
összevisszaság, a demokrácia túlburjánzása volt. A két alelnököt, a választmány elnökét, a
frakció vezetőjét ő jelöli, a tagozatvezetőket ő kéri föl, valamint minden további „választott
tisztségviselő” kiszemelése is Orbán privilégiuma. A két alelnök: Pokorni Zoltán és a
„függetlensége feladását” vállaló Schmitt Pál. Az ügyvezető elnökségnek – vesztes csapaton
ne változtass! – rajtuk kívül még Kövér, Áder és Szájer a tagjai – hát, itt valóban rend lesz.
S ez a rend persze fegyelemmel jár. Hont Andrást, a Fidesz VIII. kerületi képviselőjét,
valamint fővárosi frakciója delegáltját a kulturális bizottságban, úgy rúgták ki két nap alatt,
mint a huzat, amikor Orbánról Arisztotelész jutott eszébe, aki szerint, míg a királyságot
hűséges emberek őrzik, addig a türannosz elsősorban barátai iránt bizalmatlan, és a
hitványakat, a hízelgőket kedveli. Nem érdekelnek a konkrét személyek, sokkal inkább a
mechanizmus izgat. Ha teljesen kikapcsoljuk a demokráciát, és helyette mindent egy
központból akarunk eldönteni, akkor szükségszerűen a befolyással üzérkedők jutnak
szerephez.27
Ebben az ultrademokratikus rendben országgyűlési képviselő-jelöltekre maguk a
választókerületi tanácsok tehetnek javaslatot – s ezt a pártelnök vagy elfogadja, vagy nem. Ha
kétszer egymás után nem, akkor az elnök maga nevezi meg a jelöltet. Mármint a helyi jelöltet,
más szóval a helyiek jelöltjét. A gyakorlatban aztán ez úgy zajlott, hogy Orbán csak azokkal
az úgynevezett választókerületi elnökökkel – magyarán képviselő-jelöltekkel – ült le
beszélgetni, akiket már jóváhagyott. Akiket nem, azoknak az elnök helyett a szolnoki
ügyletekben jogerősen bűnösnek ítélt Várhegyi Attila jutott, hogy a kiesőknek ilyen-olyan,
főként a kormányra kerülés esetén miniszteriális posztot ígérgessen – nehogy
valamelyiküknek lázadni legyen kedve. A biztonság kedvéért azonban senkinek nem adták
írásba jelöltségét – hadd érezze magát mindenki kellő bizonytalanságban, hadd legyen még
kiszolgáltatottabb Orbánnak. Viszont a fejük fölé elnöki megbízottakat, valójában
komisszárokat helyeztek.
A Fidesz XVII. kongresszusa – az egykorvolt MSZMP-nek csak XIV-ig sikerült volna
eljutnia, ha az utolsót nem keresztelik át Kongresszus ’89-re – nem is tagadta meg bolsevik
gyökereit. Legjelesebb felszólalója Szűrös Mátyás volt, aki az MSZMP KB-titkári széktől, a
moszkvai nagyköveti poszttól az MSZP-n, majd az Új Baloldal nevű párton át jutott el a
„történelmi” Szociáldemokrata Párt elnöki stallumig – hogy végül a Fidesznél landoljon.
Akárcsak Mikola: Hazafias Népfront, Kereszténydemokrata Néppárt, Kisgazdapárt – Fidesz.
Szép. Ellensúlynak meg ott volt a Fideszbe éppen belépett, szakmailag közismerten szentéletű
Bencsik András, aki a Népszabadság pártrovatától az MDF-en és a KDNP-
képviselőjelöltségen át jutott el a Fidesz-tagkönyv megszerzéséig.
2004-ben aztán Orbán beleesett Thürmer Gyula és Patrubány Miklós csapdájába. Addig-addig
építgette új – szeretnivalóan középre húzó, lenyugodott, bölccsé érett, korán öregedő –
imázsát, míg előkerültek az első látszatra mindenkinek kedves ötletek. Előbb a lelkesítő, de
érthetetlen, ki nem munkált, nemzetközi jogilag sajnos egyáltalán nem világos kettős
állampolgárság dolga. Amit az is megkavart, hogy egy unió-tag ország netán
állampolgárságot adna egy nem unió-tag ország mintegy másfél millió állampolgárának,
illetve mindazoknak, akik magyaroknak vallják magukat. Vagy a kórház-privatizáció
ellenzése, amikor kormányzati tényezők azt állították, hogy a kórházi ingatlanokat nem adják
el, de bizonyos szolgáltatásokat megpályáztatnának, szabott időre és feltételek között.
Mivel Orbán úgy vélte, hogy politikailag keresni lehet azon, ha a kettős állampolgárság
mellett és a kórház-privatizáció ellen lép fel, a mentés-lajbis vagy harisnyás Patrubány
informatikus mérnök és üzletember mellé állt. Akit korábban maga semmizett ki a Magyarok
Világszövetsége székházából, s az állami támogatásból.
És halkan hálaimát is rebeghetett, hogy Patrubány nem rögtön a bevonulást követelte
Aradra és Kolozsvárra, a sofőr-titkár-pártelnök Thürmer pedig nem a termőföldek, a
kereskedelem és főleg a bányák államosítását tűzte zászlójára – azokat kicsivel bonyolultabb
lett volna azonnal támogatni, pláne ha dolomit- és kőbányára is gondol az ember fia.
Viszont Viktor ismét elemében volt: lehetett (végre megint!) harcolni. Küzdött is
derekasan, és – ahogy szokta – a háborúskodásban olyan messzire hajította a követ, hogy
többé maga sem találta meg: – Aki nemmel szavaz a kettős állampolgárságra, nem pusztán a
becsületes magyarok klubjából iratkozik ki, de az egész rendszerváltás sikerét szabotálja el.
Mondta az, akinek a kormánya 2001. augusztusában – saját státustörvényét védve – ezt írta
beadványában a Velencei Bizottságnak, az Európa Tanács jogi albizottságának: A törvény,
csakúgy, mint a magyar jog egésze, elismeri a szomszédos államok területi integritását,
semmilyen módon nem ismeri el viszont a területi revízió gondolatát és a kettős
állampolgárság fogalmát. Továbbá a törvény elismeri, hogy a külföldi magyarok az adott
államok állampolgárai, és világosan elutasítja azt a gondolatot, hogy a magyarként való
önmeghatározás a kettős állampolgárságon alapulhasson.32
Mondta az, akinek a kormánya 2001. novemberében kérte a parlamenttől annak az 1997-es
európai állampolgársági egyezménynek a ratifikálását, mely kimondja, hogy az
állampolgárság „személy és állam közötti jogi kötelék, amely nem utal a személy etnikai
származására”; amely kizárja, hogy egy adott állam állampolgárai az állampolgárság
megszerzésének módjától függően eltérő jogokkal rendelkezzenek; amely honosítás esetén az
állampolgárság elnyerését az illető országban való letelepedéshez köti.
Mondta az, aki ezt a ratifikációt akkor javasolta, amikor tudható volt, hogy Portugália,
Svédország és éppen Románia csak akkor írja majd alá ugyanezt, ha saját belső jogrendjébe
már beépítette a kedvezményes honosítás lehetőségét, amelyet aztán a későbbi ratifikáció már
nem szüntet meg. Miközben jó néhány ország – Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovénia,
Lengyelország, Ciprus, Málta – azóta sem tette saját jogává ezt az egyezményt.
Kitűnően harcolt, ragyogóan bajvívott – úgyhogy megint megbukott; a népszavazásra
olyan kevesen mentek el, hogy az érvénytelen lett. A 2006-os választások előtti utolsó nagy
főpróba ugyanúgy Orbán vesztét hozta, mint 2002 óta az összes megmérettetés – mindössze
másfél millió szavazatot sikerült összehozni a hatalmas Orbán-show-val.
Ám ő mit sem változott: a csatavesztés végeztével újra ünnepelte magát. Szerinte az igenek
győztek. És megint úgy beszélt, mintha nem bukott, hanem regnáló miniszterelnök lenne:
bejelentette, törvényjavaslat kidolgozását kezdeményezi majd a kettős állampolgárságról,
amit remélhetőleg a pártérdekeken túllépő parlamenti képviselők kétharmada el is fogad
majd.
Sőt, hamarost előállt azzal, hogy ezt a törvényjavaslatot dolgozzák ki inkább a határokon
túli magyarok szervezetei, az országgyűlés pedig vesszőnyi változtatás nélkül aztán fogadja
el. Valószínűleg ez lett volna a világtörténelem első olyan, egyetlen országra érvényes
törvényjavaslata, amelyet az illető ország határain kívül dolgoztak ki. Titokban talán azon
morfondírozott, hogy eztán a világpolitika némely döntő kérdéséről a Fidesz készíti el az
amerikai kongresszus és szenátus számára az alapvető törvényjavaslatokat, amelyeket azok
szépen megszavaznak.
S hiába törtek ki kisebb-nagyobb belharcok – mint Áder és Orbán, Kövér és Orbán között,
vagy amikor Kövér ismét elszabadult valahogy, Rogán és Orbán között, arról, hogy Kövért
idejében be kéne utalni hosszabb külföldi elfoglaltságra –, Viktor addigra a már működő
irányítási rendszerrel úgy bebetonozta magát, hogy onnan belátható időn belül Rogán se
robbanthatja ki. Így aztán mindhiába próbálták újra és újra rávenni párttársai, hogy dolgozzon
végre pártvezérként is, ő továbbra is kizárólag népvezéri mivoltában hajlandó eljárni.
Tehát létrehozta legújabb zseniális ötleteként a Nemzeti Konzultációs Testületet, ami
persze pont ugyanaz, mint volt a rég odahagyott, elunt Nemzeti Kör, a Professzorok
Batthyányi Köre, meg a többi játékszere. Bár igaz, a túl készséges Kudlik Julin, s a
nyilvánosan mindig szélesen mosolygó Szűrös Mátyáson kívül ez a testület új, komolynak
szánt elemet: is tartalmazott: Pozsgay Imrét.
Hajaj! Szomorúak Orbán Fidesz-népfront ötletei… Belegondol a virtigli fideszes Viktor-
hívő szavazó a reménybeli következő Orbán-kormány összetételébe: Szűrös Mátyás
külügyminiszter, Pozsgay Imre kultuszminiszter, Csintalan Sándor titkosszolgálatokat
felügyelő miniszter. Óh, be gyönyörű lesz!
2005. ősze azonban Orbán újabb bukását hozta. Sorozatos kudarcai, különösen a kettős
állampolgársági szavazás számára csúfos fiaskója után megint mellényúlt, olyat tett, ami ellen
számos híve igen-igen berzenkedett: megszavaztatta pártjának parlamenti frakciójával a
Románia uniós csatlakozását támogató nyilatkozatot. Mi több, kivételesen befáradt a
parlamentbe, és ő maga is kegyeskedett megnyomni az igen gombot.
Dacára annak, hogy saját pártbeli elvtársa, Bencsik András például így vélekedett erről: Az
erdélyi autonómia kérdésében alkalmazandó vétó sorsdöntő lesz a magyarság túlélési esélyeit
illetően…A harmadik évezred paradigmális próbatétele lesz az uniós csatlakozással egy
időben az erdélyi magyarság autonómiájának kikényszerítése. Nem túlzás tehát azt mondani,
hogy a vétóhoz való viszony fehéren-feketén megmutatja majd, hogy ki az, aki nemcsak üres
közhelyekben, de a tettekben is hűséges a nemzetéhez és a hazájához. És ki az, aki beszéljen
bármilyen tudálékosan vagy mézesmázosan, tulajdonképpen csak egy ócska nemzetáruló.33
Vagyis Orbánt ócska nemzetárulónak nevezte – igaz, előre.
Meg is jelent tüstént a parlamenti karzaton a molinó: „Hazaárulók vagytok!” Valamint
Orbán Viktor a Magyarok Lapja – az „összmagyarság”, a Fideszen kívüli, „nemzeti alternatív
jobboldal” és a határon túliak újságja – szavazásán megkapta „A hónap antimagyarja”
címet.34
A MIÉP és a Jobbik Harmadik Út néven összebútorozása, a keményen jobboldali Rácz
Sándor pártalapítási kezdeményezése a Magyarok Világszövetségének támogatásával,
valamint tucatnyi korábban Orbán híveként ismert konzervatív értelmiségi különcködése – az
Orbánnal szembeni egyre növekvő elégedetlenséget tükrözi. Valamint azt, hogy sikerült
magát abba a lehetetlen helyzetbe lavírozni, hogy bármit lép, ő veszít szavazókat. A
Harmadik Út elviszi legaktívabb utcai randalírozóit és radikális híveit. Ha szembefordul
velük, maga ellen fordítja a szélre tartókat. Ha viszont melléjük áll, középen veszít
támogatókat. Két baj lehet vele: ha van rajta sapka, meg ha nincs.
Magyar nemzeti szubsztanciát kell alkotni, mert végveszély van35 – jelenti ki konzervatív
értelmiségiek nevében Makovecz Imre, ami ugyebár nem jelent mást, mint hogy Orbán Viktor
nem képes kellően nemzeti szubsztanciát alkotni. Csurka a Fidesz kiábrándító gyöngeségéről,
örökös pótcselekvéseiről szólva már úgy fogalmaz: – Orbán nem ura önmagának.
Vagyis körvonalazódik: a végén talán Orbán elveszíti a jobboldal vezérének pozícióját.
Mert – mivel nem képes valódi önkorrekcióra – mindenbe belebukik.
Az általa emelt építmény – egyelőre majdhogynem észrevétlenül – már repedezik.
Figyeljünk csak: igazán hűségesek-e hozzá az emberei? Úgy tűnik, ebben a ciklusban – jobb
híján – még igen; csak szórványosan fordul elő halvány lázadási kísérlet, kiválás, átállás. De
egyre nagyobb részük már halálosan unja, hogy örökké Viktor kreatúrája legyen. Mind több,
ma még halvány jele látszik: egyre többen óvatosan már Orbán utánra gondolkodnak.
Rogánnal vagy mással, de Viktor nélkül.
Persze a 2006-os választások előtt Orbán még előáll néhány ötlettel – kerül, amibe kerül.
Nagyon készül. Mire? A hatalomra. S hogy az milyen lesz? Lengyel László már
megfogalmazta:
A 2002-es két választási és a 2004-es népszavazási vereségekből Orbán Viktor és hada
nem azt tanulta, hogy okosabb lett volna együttműködést tanulni, alkukat kötni, békére
törekedni. Ellenkezőleg. Azt tanulták, hogy kíméletlenebbnek és könyörtelenebbnek kellett
volna lenni, az írmagjukat sem szabadott volna kímélni. Még egyszer nem leszünk ilyen
kegyelmesek, uraim! Soha többé nem térhettek vissza, erről gondoskodunk!
Kérdezték Talleyrand-tól az aggódók, hogyan fognak viselkedni a Bourbonok
visszatérésükkor. – Ellenségeiknek nem kell félniük, velük igen udvariasak lesznek. Ám
híveiknek több okuk van az aggódásra. – Miért? – Azért, uraim, mert mire Párizsba érkeznek,
egyetlen ellenségük sem lesz. Csak a régi és új hívek éljeneznek a király hintója körül. A
Bourbonok pedig arról ismeretesek, hogy ígéreteiket beváltani, számláikat kifizetni nagyon
nem szeretik. Semmit sem tanultak, semmit sem felejtenek.
Aggódsz? Nincs miért. Hidegebb lesz? Igen. Dideregni fogunk? Veled udvariasak lesznek.
Túléljük? Emlékszel, volt, aki hatvannyolcasként túlélte a hetvenes éveket,
nyolcvankilencesként az ezredfordulót. Miért ne élhetnénk túl, sehányasok, a semmilyen, soha
semmiről nem emlékezetes, jövendő esztendőket? Élet nélkül túlélni – nem lehetetlen, még ha
rossz is egy nemzet életében.36
A FIDESZ ÉS ÜGYNÖKEI – ROLF, KÖLTŐ, CÉRNA,
FESTŐ, KOTTA
Nos, ezzel kapcsolatban azért fölmerül több fontos kérdés. Hogy lehet az, hogy a Fidesz
mindezzel a mai napig nem nézett szembe? Hol van a László Csaba és a Práter fedőnevű
ügynök? Számot adott-e besúgásairól? Ki volt a Benjámin, a Hortobágyi, az Aradi, a Fazekas,
a Cérna fedőnevű tmb? Kiket takarnak ezek a fedőnevek: Rolf, Költő, Piroska, Festő? Hol van
ma Kotta, Tirolia, Dombegyházi, Adidas, és Andrea? Változatlanul a Fidesz legszűkebb,
belső vezetésében? Vagy kiszorultak a második körbe? Még lejjebb? Amíg nem tudjuk, kik
ők, addig arról sem lehet sejtésünk, úgymond placcon vannak-e ma is, csak éppen megvédték
őket?
Miként lehet, és miért alakult így, hogy a Fideszből egyetlen ember kivételével nem derült
ki soha, hogy ő a III/III beépített ügynöke, besúgója volt? Miért nem nézett szembe a Fidesz
soha saját múltjának e szégyenfoltjával?
A jelentések rendre az egykori Fidesz-vezetés legszűkebb belső magjából érkeztek, ez
gyakran szerepel is az iratokban. Mégis a Fidesz az egyetlen párt, amely eleddig nem tárta föl
saját besúgóit. Mondhatja bárki: tehette ezt azért, mert nem voltak ilyenek – ha senki nem
olvasta volna az imént közölt jelentéseket. Ha viszont valaha is szembesült teremtett lélek
ezekkel az iratokkal, csak föl kellett volna tennie a kérdést: – Kik voltak ezek a spiclik? Józsi?
Tamás? Laci? Attila? István? Géza? Vagy ki?
Még mindig nem késő.
Feltárta-e már valaki, mi volt a „László fedőnevű operatív ellenőrzés”? Amelynek iratai38
szerint 1989. szeptemberében Csáki István kémelhárító őrnagyot megkereste a magát
Lászlónak és a Fidesz szűkebb magjához tartozó, ám csalódott aktivistájának nevező személy,
s konspirációs körülmények közepette fölajánlotta információit „a szerveknek”. Mondván, ma
már nem tudja elfogadni az Orbán–Kövér–Deutsch féle irányvonalat, miután az
nyilvánvalóan az erőszakosság, az anarchia felé mutat… elege volt Orbán és a választmány
zsarnokoskodásából, úgy gondolja, hogy a radikális Fidesz-szándékokat még a katasztrófa
bekövetkezése előtt meg kell akadályozni. Hozzátette, hogy anyagilag nem áll túlságosan jól
jelenleg, ezért ha az illetékesek értékesnek tartják információit, nem utasítana vissza némi
anyagi támogatást.
Majd legalábbis érdekes híreket közölt kapcsolat-tartójával. A Fidesz szűkebb magjában
nagy a felfordulás a „Kerekasztalon” tanúsított különállás miatt. Új partnereket keresnek az
erőszakos kommunistaellenes elképzeléseikhez, és ebben az SZDSZ mellett próbálnak társakat
keresni olyanokban, mint a kispesti MDF-szárny, vagy a Krassó-féle csoportosulás.
A Fidesz most alakítja ki belső biztonsági csoportját az SZDSZ segítségével (Demszky
Gábort említette), amelynek feladata az akciók biztosítása, a Fidesz szűkebb magjának
védelme. A Fidesz – az SZDSZ ösztönzésére – folytatja a belügyi állomány felmérését,
lakókörnyezetben, szolgálati helyeken, kiemelten a polgári ruhás állományra koncentrálva, az
állambiztonsági állomány bemérésére összpontosítva. Kiemelt feladat az állambiztonsági
tisztek kapcsolatkörének felmérése az „ügynökök” kiszűrése céljából. Az SZDSZ most vár egy
nagyobb összefoglaló anyagot az állambiztonság legfontosabb ügyeiről.
Orbán Viktornak komoly gondot okoz az, hogy korábban volt valamilyen ügye, ami ugyan
akkor elsimult, de ha nyilvánosságra kerülne, az a „politikai” szereplésének végét jelentené,
olyan mértékben lejáratná őt.
És így tovább, hosszan, sok-sok oldalon. Nos, kikutatta-e már bárki: létezett-e valóban ez a
László, s ha igen, ki volt ő? Vagy tényleg – mint például Kenedi János feltételezi39 – igazából
ez az akció játszma volt, az állambiztonságiak alibi-teremtő hazugsága a lehallgatások,
megfigyelések továbbfolytatásának indokaként használható mese megteremtésére. Ám akár
„László”, akár az esetleg konfabuláló államvédelmis mire utal már megint, Orbán Viktor
egykor elsimított, de rendkívül kellemetlen afférja dolgában?
Amiként előbb-utóbb hiteles választ kéne találni arra a kérdésre is: tényleg ’89 végén, ’90
elején – a Duna-gate kirobbanásáig – tűnt-e el szinte az összes, fideszesekre vonatkozó
dosszié, vagy valamennyi akkor megmaradt, de később Boross, Pintér, Horváth Balázs még
szemezgetett azokból? Lett légyen bármennyire is igaz, hogy a ’89 végi irat-megsemmisítések
időben ’89-tól visszafelé folytak, és a dokumentumok rendkívül magas hányadát tüntették el –
nyitott marad az a kérdés: mi az oka annak, ha ez megvan, de az nincs meg.
Az 1989. október 23-ára készült biztosítási tervben 43 tmb, ügynök és jelölt szerepel.
Egyikük B- vagy M-dossziéja (beszervezési vagy munka-dossziéja) sem lelhető föl ma a
levéltárban.
Az 1986-87-es „Bojtár fedőnevű bizalmas nyomozásnak” – a még csak Orbán Viktor
menyasszonyaként szereplő Lévai Anikó megfigyelésének, lehallgatásának, a mellé beépített
ügynök jelentéseinek – valamennyi irata ma is kutatható a levéltárban. S abban számos
említés esik a párhuzamosan futó „Viktória fedőnevű bizalmas nyomozásról”, amelynek
célszemélye, „Viktória” Orbán Viktor. Ám a Viktória-anyagok közül egyetlen szál papírt sem
ad ki a levéltár. Az egyiket bedarálták, a másikat nem?
Lehet, hogy kikerültek anyagok más úton-módon is? Például azok az egykori III/III-as
iratok, amelyeket Orbán föltett saját honlapjára, annak igazolására, hogy őt csak
megpróbálták beszervezni, de ellenállása miatt aztán elálltak ettől? Ezeknek az iratoknak egy
részéről ugyanis hiányzik a „Történeti Hivatal” vagy „Állambiztonsági Szolgálatok Történeti
Levéltára” átpecsételés, márpedig anélkül a hivatal, majd levéltár nem adhat ki semmit. Ha
nincs átpecsételve, máshonnan, netán máskor kellett megkapnia. Mikor? Honnan? Kitől?
Miként?
Vagy szembenézett a Fidesz mindazzal, ami 2002. nyarán, a Mécs-bizottság kétségkívül
csúfos tevékenysége során előkerült?
Hogy napvilágra került Boros Imre, az Orbán-kormány PHARE-ügyekért felelős, majd
rövid ideig agrárminisztere D-008-as szt-tiszti (szigorúan titkos tiszti) nyilvántartási száma,
hogy szerepelt a névsorban Bogár László, az Orbán-kormány politikai államtitkára, Járai
Zsigmond, Orbán pénzügyminisztere, majd Nemzeti Bank elnöke, Martonyi János, Orbán
külügyminisztere, Nógrádi László, az Orbán-kormány közlekedési és vízügyi minisztere?
Kezdett ezzel valamit a Fidesz? Például abbahagyta a vad kommunistázást, az utódpártisággal
megbélyegzést, ha már önmaga is ennyire érintett a múlt borzalmaiban? Fölszólította saját
besúgóit a politikai életből visszavonulásra, vagy megmaradt annál a kevéssé elvi
álláspontnál, amit a titkosszolgálatokról szóló kötetem erről szóló fejezetének címeként
voltam kénytelen használni: az én ügynököm vétlen áldozat, a te ügynököd mocskos
gazember!
Sokat töprengtem, melyik tipikus példáját írjam meg e kötetben annak, hogy Orbánék a
legjobb emberi érzelmeket – az együttérzést, az igazságtalanságon, a hamisításon és
rágalmakon, a justizmordon való felháborodást – is hogyan használják fel pártpolitikai
érzelmek felkorbácsolására. Miként vezeti el őket cinizmusuk oda, hogy képesek és hajlandók
legyenek ők maguk tudatosan hamisítani, ha az avval a látszólagos sikerrel kecsegtet, hogy
sistergő indulatokat, s ez által nagy érzelmi nekibuzdulásokat vált ki – őmellettük. Arra
jutottam: a Tóth Ilona történet lehet a legjellemzőbb példa erre. Annak a Tóth Ilonának a
históriája, akinek szobra mellett a leendő orvostanhallgatók naponta kétszer – egyszer az
egyetemre menet, másodszor onnan jövet – elhaladnak, s míg meg nem ismerik róla az
igazságot, nyilván azt hiszik: róla kell példát venniük.
•
Persze a jobboldalon óriási patáliát csaptak. Tiltakoztak mindenféle rendkívül komoly
szervezetek, mint az Orvosegyetemisták a Polgári Jövőért Egyesület alapító tagjai; a XVI.
kerületi önkormányzat lemondta a Népszabadság-előfizetéseit; én tucatjával kaptam ismét a
fenyegető leveleket, utcai megjegyzéseket. Néhány fenekedő szervezetnek fölajánlottam:
tartsunk végre valahol nyilvános vitát, én nyitott vagyok beismerni a tévedésemet, ha
bebizonyítják – ezt persze senki nem vállalta.
A mondandó lényegében folyvást ugyanaz volt: felháborító, hogy Kende Péter az 1957-es
jegyzőkönyvek alapján – amelyeket ő hitelesnek ismer el – álnok módon mocskolni kezdett
valakit, aki a legtöbb diák szemében példakép… Tóth Ilona humánus volt, nem is értem,
miként juthatott valaki odáig, hogy így meggyalázza az emlékét.54
S szinte valamennyi ilyen jellegű írásban, beszédben visszatérő elem volt az újabb
hamisítás: kétségbe vontam a bíróság azon 2001-es ítéletét, amely rehabilitálta Tóth Ilonát.
Alulírottak tiltakozunk az ellen, hogy a rendszerváltás után 12 évvel a negyedik szabad
parlamenti választások után nyilvánosan bemocskolják, és gyilkosnak nevezzék a Magyar
Köztársaság független bírósága által is ártatlannak ítélt orvosegyetemista vértanút, Tóth
Ilonát… – szólt például az Orvosok a Polgári Jövőért Mozgalom állásfoglalása. Hogy pusztán
félrevezetett „polgárok” dőltek be mások hadováinak, vagy ők maguk szándékosan hazudtak,
azt nem tudhatom. Azt azonban igen, hogy ilyen ítélet – amire ők hivatkoztak, amely
ártatlannak ítélte Tóth Ilonát – soha nem született. Szól ugyan bírósági határozat arról, hogy a
Tóth Ilona elleni ’57-es ítélet semmis, de a semmisség kimondása nem egyenlő a
rehabilitálással, pláne nem azzal, ha valakiről utólag azt állapítják meg, hogy ártatlan volt,
mégis elítélték. Amikor tehát a Magyar Nemzet, a Demokrata mindmáig azt emlegeti: a
rehabilitált Tóth Ilona – nemcsak egyszerűen hazudik, de történelmet is hamisít.
Hiszen a Dávid Ibolya előkészítette, Orbán Viktor beterjesztette 2000. évi CXXX.
semmisségi törvény, a lex Tóth Ilona, azt – és csak azt – mondta ki: ha az ’56-os
eseményekkel összefüggésben, az akkor e célra létrehozott bíróság ítélt el valakit – az az ítélet
semmis, függetlenül attól, hogy milyen bűncselekmény miatt zajlott az eljárás. A 2001-es
ítélet ennek megfelelően egyáltalán nem szólt arról, Tóth Ilona bűnös volt-e vagy ártatlan,
csupán – ha egyszer új törvény született – megállapította, hogy az ítélet semmis.
Homola László egy cellában raboskodott Gáli Józseffel, a Tóth Ilona-per V. rendű
vádlottjával, ő ’89-ben így emlékezik: – A Jóska elmondta, hogy a Tóth Ilona mit csinált.
– Mit mondott, mit csinált?
– A szikével szíven szúrta az ávóst.57
Szintén börtön-élményeit eleveníti föl Dr. Missura Tibor, megemlítve, hogy cella-társat
kapott, aki a Péterfyben volt orvos: – És ő határozottan elmesélte, hogy ott egy ávóst Ilonka
közbenjárására, vagy pedig saját maga ölte meg. Kezdetben valamilyen… azt hiszem, benzint
mondott, hogy intravénás benzin-injekcióval, de nem talált bele a vénájába hosszas
kísérletezés után, és akkor szívszúrással ölte volna meg.58
Ugyanezt mondja el Dr. Oláh Vilmos, aki maga is a Péterfyben volt orvos, s aki aztán ’91-
ben ellenezte, hogy Tóth Ilona neve is fölkerüljön a Péterfy kórház aulájában állított
emléktáblára.59 Tiltakozása ugyan nem vezetett eredményre, az emléktábla már-már
nevetségesen eldugott helyen, mintegy a büfé mögött ma is ott van: Itt az 1956-os forradalom
idején a felkelők kórháza működött. Emlékezzünk rájuk és azon önkéntesekre, akik életük
kockáztatásával mentették százak életét, valamint a kivégzett Péch Gézára és Tóth Ilonára.
S végül idézzük föl még a másik nagy, legendás alakot, Krassó Györgyöt, aki mindenkivel
beszélt, akit csak el tudott érni ebben az ügyben. Ugyanazt ugyanúgy meséli el a Tóth Ilona-
ügy egészéről, mint a többiek, ám személyes elemmel gazdagítva: – Tóth Ilona beleszeretett
Gyöngyösibe, az utasította valahogy, hogy te, mint orvosnő, tudod, hová kell szúrni. Talán az
volt az első, hogy benzin-injekciót adtak neki, és ettől nem halt meg. Akkor volt, hogy szúrja le
a Tóth Ilona, és akkor a Tóth Ilona le is szúrta, és akkor meg is halt. Ez a Tóth Ilonát
borzasztóan kikészítette, ez a dolog, és borzasztó lelkiismeret-furdalást okozott neki. És azt is
mondta a Gálinak, az Obersovszkynak, akik ugyanott tartózkodtak, de nem voltak jelen ennél
a gyilkosságnál, hogy embert öltem, közben orvosi esküt tettem…
A Tóth Ilona egészen addig tagadta, amíg elé nem tették a Gyöngyösinek a priuszát, hogy
ez nem politikai elítélt volt, hanem közbűntényes, és akkor úgy érezte, hogy ő be lett csapva,
és olyan lelkiismeret-furdalásai támadtak, hogy ennek az embernek az utasítására ölt meg ő
valakit, hogy egy ilyen teljes feltáró vallomást tett.65
Maga Tóth Ilona a bíróság előtt, az utolsó szó jogán így szólt: – A gyilkosság bűntettében
nagyon bűnösnek érzem magam… Amikor láttam, hogy mit tettem, akkor már az az ember
halott volt. Azóta nem tudok magammal szembenézni, amit tettem, azért vállalom a
felelősséget, most pedig vége…
Tóth Ilona élete és halála talán a görög sorstragédiákhoz mérhető. Obersovszky Gyulának
valószínűleg igaza van: Ne feledjük, Tóth Ilona szintén a kor gyermeke. Ő is Fagyejev Ifjú
gárdáján nevelkedett. Ennek hatása alól aligha vonhatta ki magát. Az irgalmatlan, ámde
szolidáris és bátor forradalmár, a jakobinus volt az eszményképe. Neki két énje lehetett.
Egyfelől az orvos, aki életet ment, ápol, másfelől a forradalmár, aki az ügy érdekében kevés
dologtól riad vissza.
Ám akik közelről ismerték, máig állítják: Tóth Ilona – ha ez bármilyen módon a túlvilágról
módjában állt volna – hevesen ellenezte volna, hogy szobrot állítsanak neki. A Fidesz-
kormány mégis megtette.
A BÁNYÁTÓL A SZŐLŐIG – NE MI KAPJUK A
LEGTÖBBET!
2004 nyarán irdatlan skandalum tört ki. A Hír TV és a Magyar Nemzet egymásra licitálva
harsogta világgá: Wekler Ferenc szabaddemokrata képviselő, a parlament alelnöke állami
támogatást pályázott meg és nyert el szőlő-telepítésre.
Lengyel Zoltán, a Fidesz képviselője nem tétovázott, már az augusztus végi rendkívüli
parlamenti ülésnapon interpellációt nyújtott be a földművelésügyi és vidékfejlesztési
miniszterhez, „Jókor jó helyen, avagy törvényszerű, hogy Wekler Ferenc, az Országgyűlés
alelnöke állami pénzből gazdagodik?” címmel.
És így indokolt: – Az elmúlt hetekben a sajtó különösen nagy figyelmet szentelt Wekler
Ferenc szabad demokrata országgyűlési képviselő, a Magyar Országgyűlés alelnöke által
igénybe vett vissza nem térítendő állami támogatásoknak. Az ügy komoly visszhangot keltett
saját párttársai között is. A hírek szerint a kormánypárti képviselő jelentős összegekhez jutott
különböző támogatások jogcímén. Ezt még tetézte az, hogy a mórágyi területét átsorolták egy
piaci szempontból értékesebb, magasabb árkategóriájú borokat forgalmazó borvidékhez. Mi
következik ebből? Röviden és tömören annyi, hogy Wekler úr jól járt, nagyon jól.66
A miniszteri válaszból nyomban kiderült: a hír igaz, Wekler kft-je, valamint családtagjai
tényleg fölvettek állami pénzt a szőlőjük bővítésére. Valamint kezdeményezte olyan terület
átsorolását, amely őt magát is kedvezően érintette volna. A jobboldal őrjöngve vetette magát a
témára: íme, kibújt a szög a zsákból, ez a szadeszes az adózók pénzén hizlalja
magángazdaságát. Lengyel Zoltán nem is fogadta el a miniszter válaszát, többek között arra
hivatkozva, hogy – a miniszter urat többször kértük egyébként támogatások odaítélésénél,
hogy nyilatkozzon, mely társaságok juthattak hozzá az összegekhez. Ezt miniszter úr rendre
megtagadta személyiségi jogokra való hivatkozással, illetve annak a sérelmére való
hivatkozással. Ezek után feltételezhetjük, hogy több ilyen ügy is van, mint a Wekler Ferenc
személye körül kialakult ügy.
És Lengyel Zoltán nem tévedett: valóban több ilyen ügy van. Például Demeter Ervin, az
Orbán-kormány titkosszolgálati minisztere is fölvett szőlő-telepítési támogatást, ugyanazon a
jogcímen, mint Wekler.
De tán nem csak ő. A Vasárnapi Hírek szeptember 19-ei száma tette közzé: a lap úgy tudja,
az a kft., amelynek Orbán Viktor felesége, Lévai Anikó is tagja, több, mint 30 millió forint
állami támogatásban részesült, az Orbán-kormány alatt. A hírt azonnal átvette az Index és
több más internetes portál.
Másnap a parlament ülésén Török Zsolt MSZP-s képviselő tehát újabb kérdést tett föl az
agrárminiszternek: – Az elmúlt napokban több sajtótermék is cikkezett arról, hogy az Orbán-
kormány ideje alatt vissza nem térítendő állami támogatást vett fel szőlőtelepítésre Orbán
Viktor családi érdekeltségébe tartozó cég. Olyan, az adófizetők pénzéből fizetett támogatási
lehetőségről van szó, amellyel más politikus is élt, igaz, ő emiatt távozott is posztjáról. Ebben
az ügyben a Fidesz politikusai – például Áder János, aki sajnos most nincs a teremben –
morális magasságból leszólva korrupciót kiáltottak. Ehhez az erkölcsileg megalapozott
állásponthoz több MDF-es politikus is csatlakozott.
Az elmúlt napokban megjelent sajtóhírek alapján a Fidesznek ismét lehetősége van
csillogtatni erkölcsiségét. A megjelent hírek szerint ugyanis az Orbán-kormány Orbán Viktor
családjának is fizetett állítólag vissza nem térítendő támogatást az adófizetők pénzéből
(Közbeszólás a Fidesz soraiból: Állítólag!), a sajtó szerint több mint 30 millió forintot. Ha a
hír nem igaz, cáfolni kell, mégpedig határozottan. (Szijjártó Péter: Honnan veszed?)
Mégiscsak egy volt miniszterelnökről van szó. Ha igaz, arra viszont nem volt példa, hogy egy
miniszterelnök az adófizetők pénzéből saját családi érdekeltségébe tartozó cégnek fizetett
volna vissza nem fizetendő támogatást. Ez megengedhetetlen lenne.
Én nem tudom, mert nem tudhatom, megfelelnek-e a valóságnak a sajtóhírek. Ezért a
miniszter urat kérdezem, igaz-e, hogy az Orbán-kormány idején Orbán Viktor családi
érdekeltségébe tartozó cég több mint 30 millió forint vissza nem térítendő támogatást kapott
az agrártárcától. Várom válaszát.
Németh Imre miniszter elképedve válaszolt. – Képviselő úr, nagyon csodálkoznék azon, ha
az ön felvetésének bármilyen valóságalapja lenne. (Dr. Magda Sándor: – Pedig van!)
Egyébként úgy tudom, hogy Orbán Viktor családja bányavállalkozásban utazik, ez meg
meglehetősen messze van a szőlőtelepítéstől és a borelőállítástól. Azért is meg vagyok lepve,
képviselő úr, mert meggyőződésem, hogy egy kormánypárti képviselő családjának
szőlőtelepítése okán nem indult volna sajtókampány a kérdés etikai, politikai felelősségének
megállapítása céljából, ha a Fidesz elnökének családja is hasonló cipőben járna. Ekkora
politikai baklövést nem követ el Orbán Viktor, illetve a Fidesz sem. Én nem tudom ezt
elképzelni. Egy miniszterelnök családja megítélésem szerint nem szorul rá arra, hogy az
adófizetők pénzéből ilyen célra is felmarkoljon valamit. (Dr. Répássy Róbert: – És egy
miniszter? Mennyit kap ön?) Úgy gondolom, képviselő úr, ha nem ebben a műfajban teszi fel
ezt a kérdést, akkor esetleg konkrétabban is tudok válaszolni (Dr. Répássy Róbert: –
Földalapú támogatást kap, miniszter úr?), most én erre nem készültem.
Török Zsolt korrekten felelt. – A támogatásokkal kapcsolatban magam is azt mondom,
mindenkinek jár, aki a törvényi feltételeknek megfelel. Azt is mondom, biztos, hogy törvényes,
amennyiben a hírek igaznak bizonyulnak. Csak ha valaki olyan erkölcsi magasságokból
próbál itt igét hirdetni, akkor etikus-e? Etikus-e kettős mércével mérni? Éppen ezért magam is
fontosnak tartanám, miniszter úr, ahogy elmondta, hogy tájékozódjon, és a tájékozódás
eredményét ismerje meg az egész parlament és a széles közvélemény is.
Én csak őszintén kívánom a Fidesznek és az egész országnak, hogy ezúttal a sajtó
tévedéséről legyen szó, és természetesen, ahogy a miniszter úr is jelezte, valószínűleg a
következő időszakban más formában fogok visszatérni a kérdésre.
A miniszter tájékozódott, és eredményét meg is osztotta a közvéleménnyel. Kiderült – láss
csodát! – valóban kapott állami támogatást a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft
is, vagyis az a cég, amelynek egyik tulajdonosa Lévai Anikó, Orbán felesége. És megjelentek
a hivatalos adatok. A beruházás területe 13 hektár szőlő. A vonatkozó 2001-es FVM-rendelet
értelmében legfeljebb 40 millió forintos támogatást nyújthatott a tárca pályázatonként. Az
említett cég ezért az FVM által nyújtott támogatásból 34 millió 324 ezer forintot nyert el, a
maradék 7 millió 151 ezer forintot a Megyei Területfejlesztési Tanács nyújtotta, persze
szintén állami költségvetési forrásból. Így jutottak hozzá e célra Orbánék összesen 41 millió
475 ezer forinthoz az adózók pénzéből.
Arról nem esett szó sem a parlamentben, sem később a sajtóban, hogy ugyanilyen állami
támogatáshoz jutott Stumpf Bálint, Stumpf Bálintné, Demján Sándorné, Rókusfalvy Pál, vagy
éppen a Csányi Sándor Pincészet. Utóbbi az Orbán-kormány alatt három évben kapott 40-40-
40 milliót, csak 2002-ben kellett megelégednie 38 milliócskával, mint ahogy talajjavításra is
alig kapott többet az elmúlt években 56 milliónál. Azzal sem törődött senki, hogy az örökösen
magyarkodó kormány működésének ideje alatt a legnagyobb összegű támogatások tekintélyes
hányadát francia, olasz, spanyol tulajdonban álló cégek zsebelték be.
Úgyhogy Török Zsolt egy hét múlva ismét kérdést intézett az agrárminiszterhez, „Mennyi
az értéke a morálnak?” címmel. – Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az emberek választ
várnak arra a kérdésre, hogy a szőlőbotrány indáin fennakadt Fidesz-elnök mennyi állami
támogatáshoz jutott. Mennyi volt a felejtés bére, amennyiért a köz szolgálatára felesküdött
politikusok elfeledkeztek küldetésükről, és saját hasznukra fordították politikai befolyásukat?
Az iménti mondatok az MDF elnökségének állásfoglalásából, közleményéből valók, ilyen
alapon tehát az elmúlt héten elmondott azonnali kérdésem nyomán kiderült, hogy abba a
bizonyos szőlőindába alaposan belekeveredett Orbán Viktor, a Fidesz elnöke. Fény derült
ugyanis arra a legutóbbi azonnali kérdés, illetve írásbeli kérdés alapján, hogy több mint 40
millió forintos támogatást kapott a hivatalban levő miniszterelnök oly módon, hogy saját
családi érdekeltségébe tartozó cégeket támogatott a kormány, több mint 40 millió forinttal.
Hölgyeim és Uraim! Ilyet miniszterelnök a magyar demokráciák történetében még nem tett,
hogy az adófizetők pénzét saját családi vállalkozásának támogatására költötte volna.
Pontosan ilyen ügyben néhány hete a Fidesz politikusai még korrupciót kiáltottak, zavaros
ügyekről, erkölcstelenségről beszéltek. A másik ellenzéki párt pedig arról adott ki közleményt,
hogy aki ilyet tesz, annak távoznia kell a közéletből.
A Fidesz politikusai most hallgatnak, a lényegről legalábbis hallgatnak. Orbán Viktor
lelepleződése után a Fidesz-frakció szóvivője azzal védekezett, hogy az Országgyűlés
alelnöke, aki ugyanilyen ügy miatt távozott a posztjáról, több támogatást vett igénybe. Ha a
morálról mennyiségi alapon gondolkodnak a Fidesz politikusai, kezdhetik törni a fejüket az új
magyarázatokon, némileg leereszkedve a morális magasságokból, ha szabad kérnünk, a hét
végi sajtóhírek alapján ugyanis újabb 10 vagy 12 millió forintos támogatásokra derülhet fény.
Kérdezem ezért a miniszter urat: az ültetvénytelepítés mellett vett-e fel támogatást az
adófizetők pénzéből az Orbán-család érdekeltségébe tartozó cég? Ha vett fel ilyen
támogatást, pontosan mennyit és milyen célra?
A miniszter úr szerint van-e alapja annak a védekező magyarázatnak (az elnök a csengő
megkocogtatásával a hozzászólási időkeret leteltét jelzi), miszerint az Orbán Viktor
feleségének tulajdonában lévő szőlőültetvényeket az állami támogatás nem érintette?
Németh Imre pedig így felelt. – Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Úr! Természetesen én
annak örülnék, ha ezekre a kérdésekre maga Orbán Viktor vagy a szóvivője válaszolna,
ugyanis én nem vagyok nyomozó, a Földművelésügyi Minisztérium pedig nem nyomozó
hatóság a tekintetben, hogy a mezőgazdasági tevékenységük alapján támogatásban részesülők
után kutasson. Így – ma délelőtt, talán éppen fél órával az idejövetelem előtt kaptam meg ezt a
kérdést, nem akarom ugyanazt a választ adni, mint az elmúlt héten, hogy utánanézek, ezért –
sürgősséggel előzetes információt kértem az ügyben.
Az ön felvetésére természetesen azt tudom válaszolni, hogy nem tudom, még milyen
jogcímeken kért az Orbán családi vállalkozás támogatást, nem tudom, melyik évet kellene
ellenőrizni. Az ön által felvetett nagyságrend tekintetében azt tudom mondani a Borsod
Megyei FM Hivatal tájékoztatása szerint, hogy a 41 millió forintos ültetvénytelepítési
támogatáson kívül még kért támogatást az Orbán családhoz tartozó társaság. Konkrétan:
találtam egy 14 millió forintos vissza nem térítendő támogatást, amelyet kért és kapott
meliorációs támogatásként 16 hektár rendbetételére.
Lévai Anikó tüstént nyilatkozott az Origónak és a Blikknek, azt a képtelenséget állítva,
hogy az összesen 48 hektáron gazdálkodó cégből az ő résztulajdona 8 hektár, és az ő
tulajdonrészét nem érintette a támogatás.
A botrány aztán hullámzott – kicsiket, nagyobbacskákat –, ám hamar elült, a jó magyar
„következmények nélküli ország” módjára.
Persze 1998 tavaszától – amikor az MSZP volt szíves elveszíteni a parlamenti választásokat,
végül is Orbán Viktor javára – a Szárhegy Dűlő-satöbbi Kft. összejövetelein is megváltozott a
hangulat. Érthetően, elvégre az mégis csak más, ha teszem azt, a Béla király úti,
kormányőrökkel szigorúan őrzött, személyzettel jól ellátott kormányfői rezidencián diskurál a
cég összes tulajdonosa, méghozzá gyakorta a miniszterelnök személyes részvételével. Végtére
is logikus, ha ő is beleszól a tereferébe: amit neje őnagysága keres ebből a cégből, az
házastársi közös vagyonuk, a többiek meg mind a cimborái.
Kékessy párizsi nagykövet lett, Madarász az állami tulajdonba kerülő Postabank elnöke,
Szász mindenféle állami cégben kapott jól fizető, vezető tisztségviselő stallumokat, valamint
megbízásokat. És a közönség persze nem is sejtette, hogy ezek az emberek – egyáltalán nem
mellesleg – a miniszterelnök feleségének üzlettársai.
Az Orbán család és baráti köre meglehetős társasági életet is élt. Vajon mikről
diskuráltak?
Szász István Attila például egyik alkalommal ezt mondta: – A kisgazdák le akarták
szakítani a kutatóintézetet (mármint a Tokaji Kereskedőház kutatóintézetét, amelynek több
száz éves kúriája óriási érték) + a Szarvas-dűlőt, utoljára a tárgyaláson ott volt Horváth
Mihály az ÁPV Rt.-től, meg kell szabadulni tőle. Horváth Mihály odahozta az FVM-et, hogy a
kereskedőház mondjon le a kutatóról, mi nem járultunk hozzá.68
Vagyis Szász István Attila, a Sárazsadány-meg a többi Kft. társtulajdonosa – ha már a
miniszterelnökkel kvaterkázik közös üzleti ügyeikről – egyúttal kifejti elvi álláspontját arról,
hogy kitől kéne megszabadulni a kormány felügyelete alatt álló ÁPV Rt.-nél, mivel
akadályozza közös kft.-érdekeik kellő érvényesítését. S ne higgyük, hogy szavának semmi
foganatja nem lett. Horváth Mihályt ugyan nem rúgták ki az ÁPV Rt.-től, de kevéssel e
párbeszéd után a Tokaj Kereskedőházzal már nem foglalkozhatott.
Például annak a kutatóintézetnek a dolgával, amelyről maga a hivatalban lévő
miniszterelnök így vélekedett: – A borkutatót nem lehet külön kihozni, óriási botrány lenne
belőle. Ha szétszedjük az egészet, akkor ki lehet hozni a kutatót. 2002 után lesz aktuális.
Nyilván arra gondolt – csak arra gondolhatott – a szőlő-ügyi előadó, hogy ha a második
ciklusra is elnyerik a kormányzás lehetőségét, akkor aztán majd szabad a gazda, akkor végre
tényleg azt tesznek, ami jól esik nekik.
Aztán meg is erősítette álláspontját: – Mi közvetlenül nem vehetünk meg semmit a
kereskedőháztól, forgácsokat le lehet választani az ésszerű vagyongazdálkodás keretében a
kereskedőháztól.
No, próbáljuk megérteni, mit mondott Orbán gazda! Először, hogy közvetlenül nem
vehetünk meg semmit – ez ugyebár azt jelenti, hogy viszont közvetve persze igen. Vagyis azt
mondja, majd megnyerjük a következő választást is, és akkor szabadon kihozhatunk ezt-azt…
Hát, igen. Még szerencse, hogy nem nyerték meg!
Ért ő ehhez, hiszen akkor is ott üldögélt, amikor Kékessy patrícius azt találta mondani a
leendő tokaji székház-épületre: – Minket ismernek, ezért paraván-vásárlás kell. Én az
esetleges vásárlásokat egy külföldi jogi személy nevén akarom bonyolítani.
Ugye tetszik tudni, mi a paraván-vásárlás? Megbízom Gézát, netán Jenőt, hogy az én
pénzemen, az én számomra, de az ő nevén vegye meg azt, amit én akarok, mivel snassz lenne,
ha az én nevem forogna. A paravánnal eltakarja az ember a valóságot. Vagy az olyan
műveletet, amelyet a nyilvánosság előtt jobb titkolni. Ugyanúgy, mint az általa nemes
egyszerűséggel Patrícius-házzá keresztelt tokaji székház esetében: – egy ismeretlen jogi
személy fogja megvenni, mi majd jövőre megvesszük a céget. Erről a paravánról aztán
Kékessy valamiért lemondott – amikor az ÁPV Rt. átadta az épület tulajdonjogát saját kft.-
jének, mivel az már versenyeztetés, pályáztatás nélkül értékesíthette –, a Kékessy Dezső és
Katinka lánya Patrícius Borház Kft.-je vette meg a műemlék-épületet.
A közös partikon ezeknél vadabb kijelentések is bőven elhangzottak. A 2000. szeptember
6-ai megbeszélésük emlékeztetője, vagy ki tudja, miféle gyorsírásos tanúsítványa – amint a
szőlő-telepítés került szóba – ezt rögzítette: Orbán Viktor: megállapodás a 80 %-os állami
támogatásra.
Majd, hogy ne maradhasson kétség, Viktor így szólt: – Ne nyerjünk annyit, amennyit
kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet!
Nos, itt álljunk meg egy percre! Tehát a hivatalban lévő miniszterelnök a felesége és cimborái
tulajdonolta kft. üzleti megbeszélésén e cégnek az állami költségvetésből származó szőlő-
telepítési támogatására a gyorsírással készült jegyzőkönyv hiteles tudósítása szerint ezt
mondta: – Megállapodás a 80 %-os állami támogatásra. – Meg ezt: – Ne nyerjünk annyit,
amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet!
Fölvetődik itt legkevesebb hét komoly kérdés.
Először: tessék mondani, pontosan mit jelent: megállapodás a 80 %-os állami
támogatásra? Ki állapodik meg kivel? Kinek a pénzéről? Mert ugye, egy baráti társaság
cseverészését rögzítette a jó Duda Attila, nem a kormány ülését – amelyről, mint tudjuk,
szemben e magán-traccspartival, sosem készült jegyzőkönyv –, se nem például Brüsszel és
Budapest egyeztetését. De magáncég dolgairól folyó beszélgetésbe ugyan hogy kerül ilyen
mondat: megállapodás 80 %-os állami támogatásra? Talán csak nem amiatt, hogy a baráti
társaság egyik tagja – akinek száját elhagyják e szavak – történetesen éppen az ország
miniszterelnöke?
Másodszor, miféle 80 százalékról esik itt szó? Ilyen magas arányú állami támogatás nem
létezik. Nos, később kiderült: de majdnem lett. ’99 októberében Orbán miniszterelnök kapott
e-mailen egy javaslatot a Tokajhegyaljai Borvidék Hegyközségi Tanácsának elnökétől,
Kardos Jánostól, hogy az elöregedett szőlők lecserélésére fokozott ütemű telepítésekre lenne
szükség, ehhez pedig egy kiemelt, Tokajhegyaljára vonatkozó, 80 százalékos állami
támogatás valósuljon meg. Hát erre utalhatott – nem a miniszterelnök, hanem – a baráti
társaság borász tagja, akit történetesen Orbán Viktornak hívnak.
Harmadszor, hogy is hangzik ez: ne mi kapjuk a legtöbbet? Nem azt mondja a derék
szőlőtelepítési referens: „ne mi kérjük a legtöbbet!”, hanem ezt: ne mi kapjuk a legtöbbet!
Elkértem többektől a pályázati kiírást, meg a kitöltendő nyomtatványokat. Tűvé tettem
mindet, azt a rovatot keresve, ahol beikszelheti a pályázó, hogy annyit szeretne-e kapni,
amennyit kér, kevesebbet vagy többet. Tán valahogy így:
Mennyi támogatást szeretne ön kapni?
1: pont annyit, amennyit kértem;
2: kicsivel kevesebbet, mint amennyit kértem;
3: sokkal kevesebbet, mint amennyit kértem;
4: tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem kapnék támogatást, csak a hecc
kedvéért adtam be a pályázatot;
5: valamicskével többet, mint amennyit kértem, csak azért kértem ilyen keveset, hogy
lássák, milyen rendes, szerény magyar ember vagyok;
6: sokkal többet, mint amennyit kértem, mégpedig azért, mert kapzsi vagyok, és marhára
szeretem a pénzet.
Ám nem leltem az ilyen rubrikákat egyik pályázati űrlapon sem. Kutattam azt a pontját is a
nyomtatványoknak, ahol be lehet jelölni:
Kéri-e, hogy ön kapja a legtöbb támogatást?
1: igen, kapjam én a legtöbb támogatást;
2: nem, ne én kapjam a legtöbbet, a Kapcsulákék kapjanak többet nálam;
3: nem baj, ha nem én kapom a legtöbbet, elég az is, ha a Kapcsulákék kevesebbet kapnak
nálam;
4: kapjam én a legtöbbet, és a Kapcsulákék dögöljenek meg kedden reggel, zokniban.
Hát, mit ad isten, nem találtam ezeket a rovatokat sem.
De akkor miként működött ez? Talán – ha egyszer magában a pályázatban nincs mód ezt
tisztázni – valakikkel meg lehet beszélni a dolgot?
Hol? Kikkel? És kinek kell megbeszélnie?
Akik a tereferén ott ültek, azok kizárólag a kft. tagjai voltak, plusz Viktor. Ha tehát ott a
derék borosgazda – mellékesen miniszterelnök – kiadja az ukázt: Ne mi kapjuk a legtöbbet! –
ezt tudatni kell a pályázat dolgában döntést hozókkal is. Adóból származó állami pénzről
lévén szó, ezt azért talán mégsem teheti meg sem Duda, sem Szász ügyvéd úr – bár, az
eddigiek után a fene tudja! –, de tán még maga Lévai Anikó sem, aki ugyan szokott jókat
ebédezni a Torgyán-családdal, de talán a finom húsleves mellett nem erről beszélgettek.
Márpedig – amennyiben kellő jóindulattal azt feltételezzük, hogy Orbán nem szól senkinek –
ha meglátják a pályázaton a Szárhegy dűlő Kft. nevét, tudva, hogy annak egyik tagja a
miniszterelnök felesége, túlságosan nagy a veszélye annak, hogy mégis ők kapják a legtöbbet.
Vagyis, ha józan ésszel belegondolunk, e mondat gyakorlatba ültetésének egyetlen logikus
módja képzelhető el. Viktor beballag soktornyú munkahelyére, behívja valamelyik bizalmas
munkatársát, és így szól: – Figyelj ide, Anikóék beadják a pályázatot erre a szőlő-telepítési
állami támogatásra, légy szíves szólj Torgyánéknál az illetékesnek, nehogy ők kapják a
legtöbbet!
Igazán puszta logikai feladványról van szó: másképp is megoldható vajon, hogy tényleg ne
ez a kft. kapja a legtöbbet?
Ha tényleg csak a feleségével közli ezt az óhaját – amint később nyilatkozta –, Lévai
Anikó aligha szólhat az agrárminiszternek, vagy a megyei földhivatali elnöknek.
Valamiképpen értesülnie kell az összegről döntést hozóknak erről a legszemélyesebb és
legközpontibb akaratról, hogy mások kapjanak többet! Ezek szerint ezt csak maga a
legfelsőbb hely közölheti velük. Lehet, hogy gyönge a fantáziám, de nem látok más
lehetséges megoldást.
Vagyis magyarán (és európain): megüzeni, ne ők kapják a legtöbbet, de persze kapjanak
eleget. Beleszól az állami támogatás-elosztás menetébe, saját családi és haveri köre
érdekében. Tulajdonképpen világbotrány. A támogatók támogatója úgy gondolja, ő
megérdemli a támogatást.
Negyedszer: tehát Orbán valójában csak másodállásban miniszterelnök, míg főállásban a
Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. gazdasági-pénzügyi tanácsadója? Ez tán
még nagyobb skandalum. A miniszterelnök leül kvaterkázni a haverjaival, és tanácsokat
osztogat nekik, mit szerezzenek meg előbb vagy utóbb az állami tulajdonból, milyen adóból
származó támogatást nyúljanak le, hogyan üzleteljenek ügyesen állami tulajdonú cégekkel –
ez elképesztő, ez döbbenetes és hihetetlen. Gondoljunk bele: micsoda gondolkodásmód,
miféle mentalitás az, amibe még ez is belefér? Milyen ember az, aki erre is képes?
Ötödször: a pillanatnyilag miniszterelnökként működő haver jelenlétében a baráti és üzleti
társaság azt is megbeszéli, miként adják el magántermelőkként a közösen termelt szőlőt –
adómentesen. Azért ebbe is érdemes belegondolni. Vagy legalább elismerőleg megállapítani:
Orbán Viktor adótanácsadóként is megélne.
Hatodszor: mit jelent Orbán szájából a folytonos többes szám első személy? „Mi
közvetlenül nem vehetünk meg semmit a kereskedőháztól”, „ne mi kapjuk a legtöbbet”,
„mikor csináljuk a borászatot?”, „ha szétszedjük az egészet, akkor ki lehet hozni a kutatót” --
és így tovább. Soha nem azt mondja a borász-miniszterelnök: ti ezt teszitek, nektek nem kéne
a legtöbbet kapni, ti nem szedhettek ki ezt-azt az állami tulajdonból, hanem mindig ezt: mi.
Csak nem arról árulkodik ez a szóhasználat, hogy a közös ebédek-vacsorák utáni üzleti
megbeszéléseken e szűk baráti kör és ennek anyagi gyarapodása Orbán Viktor számára
mindennél előbbre való?
És végezetül hetedszer: miként valósult meg a tényleges gyakorlatban ez a két legfelső
óhaj: ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, valamint: ne mi kapjuk a legtöbbet?
Tehát: ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk.
Ha Orbán e kérése a meliorációs támogatásra vonatkozott, akkor azt sem a felesége, sem
annak üzlettársi köre nem tartotta be. 2001-ben 13 hektár telepítés előtti talajjavítására
ugyanis a jogszabályban előírt maximumot, 14 milliót kértek, és annyit vettek föl, amennyit
kértek, 14 milliót. Majd 2002-ben még 12 millió 776 ezret.
Ha ellenben a szőlőtelepítésre értette Orbán e kívánságot, ott más a helyzet. A vonatkozó
jogszabály – a 15/2001. (III. 3.) FVM rendelet – szerint a beruházási költség 55 százalékára
lehetett támogatást nyújtani. A miniszterelnök házastársi vagyonába is tartozó kft. erre, a
maximális 55 százalékra pályázott, 39.330.000 értékben. A szerződés 2001. augusztusában
született, mindössze a beruházás 48 százalékára, és 34.324.000 forintra. Csakhogy 2001.
november 30-án aláírták ennek 1. számú módosítását, amelyben kiegészítették további 10
százalékkal. Így végül – szemben a jogszabályban engedélyezett 55 százalékkal – a beruházás
58 százalékát kitevő, 41.475.000 forintot voltak szívesek kaszálni az adófizetők pénzéből.
A miniszterelnöki óhaj tehát felemás módon teljesült. Először nem nyertek annyit,
amennyit kértek. Aztán meg mégis. Sőt, valójában többet nyertek, mint amennyit kértek.
Hát a másik kívánalom, a ne mi kapjuk a legtöbbet? Nos, az viszont csont nélkül teljesült.
Ebben a 2001. évben az egész országban összesen ötszázhetvenen kaptak szőlőtelepítési
támogatást. Közülük 481-en kevesebbet 10 milliónál; 533-an kevesebbet 20 milliónál; 553-an
kevesebbet 30 milliónál.
40 millió forintnál több állami támogatást mindösszesen 2, azaz két cég kapott.
44.636.000-et a Royal Tokaji Borászati Kft., amelynek kizárólagos tulajdonosa a Royal
Tokaji Wine Company (Hungary) Limited (39 St. James Place London SWl AlNR England),
egy angol lord, bizonyos Sir Nigel R. Wilson cége.
És 41.475.000-et pedig a Szárhegy Dűlő miniszterelnök-közeli kft., Lévai Anikó és baráti
körének cége.
Magyarán: két ember érdekeltségi körébe tartozó cég érdemelte ki 2001-ben, hogy az
államtól 40 millió forintnál több támogatást kapjon telepítésre: Sir Nigel és Sir Viktor.
Viszont így kétségen felül megállapíthatjuk, Sir Viktor második kívánsága – miszerint ne
mi kapjuk a legtöbbet! – száz százalékosan teljesült: akadt Magyarországon 1, azaz egy cég,
amely többet kapott.69 Igaz, annak a cégnevében hiába szerepelt a „Hungary”, tulajdonosa
nem magyar állampolgár.
Szóval az adófizetők pénzéből Lévai Anikóék kft.-jébe vándorolt teljes összeg: 68 millió
251 ezer forint. Nem semmi. Nyilván azért csak ennyi, mert tanácsadójuk, a miniszterelnök
szépen megkérte őket, legyenek szerények, visszafogottak. Mértékadó források szerint, az
állami költségvetés kiadási főösszegéhez mérten ez a summa valóban módfelett nagy
önmérsékletről tanúskodik.
Sztálin állítólag május elsejei ünnepségen megsimogatta egy kisfiú buksi fejét. – Milyen
rendes ember! – jegyezte meg több, véletlenül életben maradt szemtanú –, pedig le is
lövethette volna.
És elhangzott még két döbbenetes mondat, a jó Szász Attila szájából. Az első a hegyaljai
Meszes tanyára vonatkozott, amelyről Kékessy patrícius nemesen és polgárian így vélekedett:
– Jó lenne megszerezni. – És ezért fordult Szászhoz, a Meszes tanyát akkoriban birtokló,
állami tulajdonú Tokaj Kereskedőház Rt. jogi képviselőjéhez, mellesleg tulajdonostársához és
haverjához: – Meg lehet venni?
– Igen – felelt Szász. – Gerwaldék (a Tokaj Kereskedőház korábbi vezérigazgatója) 7-8
millióért kótyavetyélték el. Most a földterület a kereskedőház nevén van, per van folyamatban,
meg fogjuk nyerni… Három részre kell osztani, rá kell bízni Stumpf Miklósra és Hegedűs
Zoltánra, jól csinálják a dolgukat, mi mindent megbeszélünk hármasban.
Nocsak. Tehát az Orbánék által kinevezett Hegedűs vezérigazgató, a Stumpf-rokon
igazgató, valamint Szász, az Orbánék-féle kft egyik tulajdonosa hármasban mindent
megbeszél, következésképpen minden úgy lesz, ahogy az Orbánék számára a leghasznosabb.
A szerződéseket pedig persze majd bizonyos Szász Attila készíti elő és el. Így tényleg nem túl
valószínű, hogy fennakadás lehet.
Aztán amikor Viktor azt mondta: – forgácsokat le lehet választani, az ésszerű
vagyongazdálkodás keretében a Kereskedőháztól –, akkor Szász Attila száját elhagyta a másik
hajmeresztő mondat: – Dolgozom a Hegyalja-törvényen. – Vagyis hogy Szász István Attila
ügyvéd, a Sárazsadány-satöbbi Kft.-ben Lévai Anikó tulajdonostársa „dolgozik a Hegyalja-
törvényen”.
Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője teljes joggal így kommentálta ezt: A föntebb idézett
mondat („Dolgozom a Hegyalja-törvényen”) minőségileg jelent mást: már nem a
magántársaság igazodik a törvényekhez, hanem előbb-utóbb a törvények igazodnak a
magántársaság érdekeihez. Ezt az államhatalmi-államszervezési modellt nevezik oligarchiális
modellnek.70
Viszont józan emberek a döbbenettől tátott szájjal hallgatták Répássyt és a többi hadova-
mestert: amit az És írt, annak nincs jelentősége? Hát vagy igazat írt az ÉS – akkor tessék
mély csöndben maradni, és elhúzni villámgyorsan a közéletből; vagy nem igaz, akkor meg elő
kell állni a cáfolhatatlan ellenbizonyítékokkal, vagy legalább perelni kell, elvégre ilyen súlyú
állításokkal szemben csak ez az érvényes védekezés!
Ám hogy nem ennyire egyszerű a helyzet, az kiderült a Magyar Nemzet március 22-ei
számában, a Duda Attilával készült interjúból. Duda doktor ugyanis azt nyilatkozta: – Az a
jegyzőkönyv tekinthető hitelesnek, ami bekerült a cégbíróságra. (…) Meglepetéssel olvastam
el ezeket a szövegeket, és természetesen összehasonlítottam őket a birtokomban lévő hivatalos
iratokkal. Semmi közük nincs egymáshoz, az idézett részekben egyáltalán nem egyeznek. (…)
Csak arra tudok gondolni, hogy a hivatalos jegyzőkönyv anyagát valamilyen okból
kiegészítették, megmásították, illetve apokrif részeket illesztettek hozzájuk.
Ollé! Duda doktor menteni akarta a helyzetet, nyilvánvalóan Viktorral, Anikóval és a
stábbal egyeztetve, és ezenközben kikotyogta: léteznek a birtokában olyan iratok, amelyekkel
érdemes volt a megjelent nem-jegyzőkönyveket a nem-taggyűlésekről összehasonlítani,
következésképpen voltak ilyen megbeszélések, e megbeszéléseken készültek valami,
majdhogynem hivatalos jegyzőkönyvek, azokon valami ilyesmik el is hangzottak, csak éppen
ők majd mostantól azt fogják bizonygatni, hogy az eredetieket meghamisították.
Nos, talán ezt is érdemes végiggondolni. E szerint tehát az volna a hiteles tényállás, hogy
Duda doktor birtokában vannak bizonyos hivatalos iratok, amelyeknek ugyan semmi közük a
megjelent, jegyzőkönyveknek nevezett szövegekhez, az ÉS-ben idézett részekben például
egyáltalán nem egyeznek, de azért valamennyire nyilván legalább emlékeztetnek azokra,
hiszen össze lehetett hasonlítani egyiket a másikkal. Duda doktor ezért nem is gondolhat
másra, mint hogy a hivatalos jegyzőkönyv anyagát valamilyen okból kiegészítették,
megmásították, illetve apokrif részeket illesztettek hozzájuk. (Ez az „apokrif” különösen jó
szöveg, fölkelti azt a reményt, hogy kánonjogban kevéssé járatos olvasók azonnal letegyenek
arról, hogy bármit is megértsenek ebből. (Bakos Ferenc szótára szerint az apokrif görög,
vallási kifejezés, elsősorban „a tételes vallások által hivatalosan el nem ismert” ősi, vallási
iratokat, könyveket jelent.) Azt azonban ez az ízes kifejezés sem teszi érthetővé: ha Orbán
Viktor soha semmiféle taggyűlésen nem vett részt – a társasvacsorák, ebédek utáni
cseverészésről miért készültek jegyzőkönyvek, még hozzá kétfélék?
No de: vajon kik hamisítottak? És miért? Nyilván éppen azért, hogy besározzák Orbán
Viktort. Ha ugyanis valakik különféle hazug Orbán-idézeteket írtak bele az eredeti iratokba,
ők egyúttal rágalmazást követtek el Orbán Viktor sérelmére. Tehát Duda doktor és a többiek
bizonyára élnek az egyetlen biztos módjával annak, hogy bebizonyítsák: manipulálták az
eredeti papírokat: haladéktalanul feljelentést tesznek okirat-hamisítás, valamint rágalmazás
bűncselekménye miatt.
De nem tettek. Sem haladéktalanul, sem később. Soha. Amivel indirekte elismerték, hogy a
megjelent iratok nem hamisítványok.
Pár hónappal később a parlamenti vizsgálóbizottság tagjai tüzetes vizsgálat alá vetették
ezeket az ÉS-ben megjelent nem taggyűlési nem jegyzőkönyveket – és bebizonyították: azok
27 pontján találhatók olyan tények, adatok, amelyeket más forrásokból származó, hiteles
dokumentumok is alátámasztanak. Olyanok, amelyek együttvéve Orbán Viktoron és
közvetlen körén kívül senki másnak nem állhattak rendelkezésére. Kizárt tehát, hogy e
dokumentumokat valaki hamisította volna. A bizottság így arra a következtetésre jutott, hogy
az ÉS-ben közölt emlékeztetők valódiak. Így viszont érthető, hogy Orbán és köre semmit nem
tett Duda doktor ügyetlen nyilatkozata után és alapján.
Mit pereltek tehát Orbánék? Azt – és csak azt! –, hogy azon a bizonyos három napon a kft.
nem tartott taggyűlést. Vagyis nem perelték, hogy Orbán Viktor szabad idejében felesége kft.-
jének szokott tanácsokat adni. Nem perelték, hogy Orbán azt mondta: – Megállapodás a 80
%-os állami támogatásra. – Nem perelték, hogy Orbán a szőlőtelepítési állami támogatásra
megjegyezte: – Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet! – Nem
perelték, hogy Orbán kijelentette az állami tulajdonú Tokaj Kereskedőházról: – Forgácsokat
le lehet választani az ésszerű vagyongazdálkodás keretében –, valamint hogy a
Kereskedőházból ki lehet hozni a kutatót, 2002 után lesz aktuális. Nem perelték, hogy Orbán
Viktor éppen fungáló miniszterelnök jelenlétében Szász István Attila bejelentette: –
Dolgozom a Hegyalja-törvényen.
Ezt mind-mind nem perelték – hiszen tudták, valamennyi az utolsó szóig igaz, ami még
hagyján, de iratok tanúsítják. Meg ők persze azt is tudták – amit a közönség ekkor még
egyáltalán nem értett –, hogy kitől, honnan, hogyan kerültek a jegyzőkönyvek a hetilaphoz,
tehát tisztában voltak azzal: nem lehet letagadni az elhangzottakat. Ezért zárkózott el sokáig
Orbán attól, hogy az érdemi, a valóban lényegi kérdésekre feleljen.
Érdemi válasz helyett csak annyi, hogy (az) nem volt taggyűlés… Akárcsak annak idején
Bill Clinton: a Monica Lewinskyval lebonyolított orális szex botrányakor tagadta, hogy
szexuális kapcsolat fűzte volna Monicához: – A kapcsolat nem volt szexuális természetű. –
Később világossá vált, hogy az elnök tudta: az amerikai bírói gyakorlat csak a hagyományos
nemi közösülést tekinti jogilag szexnek – Monicával pedig nem az zajlott. Ha tehát jogilag
nem szex, akkor az nem szex.
Vagyis pontosan ugyanúgy jártak el, mint évekkel korábban, szintén az ÉS-sel, az Orbán papa
bányája históriában. Ott arról volt szó, hogy az államkincstárból a Fidesz–MDF székház
fejében kifizetett pénz a Fidesz pénztárából a Quality Invest nevű Fidesz-közeli kft.-n át az
Orbán-papa magáncégében landolt. Vagyis közpénz–pártpénz–magánpénz útvonalat futott be,
még hozzá úgy, hogy ezzel a pénzzel Orbánék még a Fidesz tagságának sem számoltak el
tisztességgel. Egzakt adatokról és számokról volt szó akkor is: a Quality Invest 4,75 millió
forint névértékű üzletrészt vett meg a papa-bánya cégben, s azt fél évvel később 1,2 millióért
adta el magának a kft.-nek – hogy aztán a Quality Invest természetesen Kaya Ibrahimnál
kössön ki.
Nos, Orbánék akkor is azt a kommunikációs stratégiát választották, amelynek legelső és
legfontosabb alapelve: nézd hülyének az embereket!
Először nekiálltak sulykolni egy korábbi, nem az ÉS, hanem a Blikk elleni perükben
született ítéletet, mondván, ugyan kérem, nincs is miről beszélni, erről már eldöntötte a
bíróság is, hogy hazugság.
Majd belekapaszkodtak egy kifejezetten nyelvészeti, jelentéstani álkérdésbe, miszerint más
a Fidesz-cég és más a Fidesz-közeli cég. És amikor megnyerték a pert abban az ügyben, hogy
a Quality Invest nem Fidesz-cég volt, hanem csupán Fidesz-közeli, akkor tele torokból
harsogták: íme, mi végig mondtuk, hogy hazudtak.
Miközben az általuk vezényelt perben egyáltalán nem volt szó arról, hogy tényleg
átnyomtak-e pénzt az adófizetőktől Orbán Győző cégébe – azt nem kérdőjelezhették meg –,
hanem csak erről a nyelvi feladványról. De az ebben hozott ítéletet ráhúzták amarra. Abban
bíztak, hogy az emberek nem olvasnak elég figyelmesen, nem veszik észre ezeket a
praktikákat, annyit fognak föl, hogy Orbánék megnyerték a pert azokkal szemben, akik őket
közpénz-síbolással vádolták, és azzal, hogy abból gazdagodott az Orbán-család.
Hát ugyanezt játszották el most is.
Talán túl nagy volt Orbánon a nyomás, esetleg ő maga is érezte, valamiképp ki kéne másznia
ebből a gödörből. Vállalkozott hát arra, hogy egykori kollégiumi társa, Friderikusz Sándor
műsorában, A szólás szabadságában feleljen az idevágó kérdésekre.
Friderikusz: – Na, most akkor térjünk rá arra, amire mindenki vár, az Élet és Irodalom
cikksorozatára, amely Tokaji borcsaták címmel íródott. Az is valamiféle politikai ármány vagy
összeesküvés lenne az ön személye ellen? Hogyan értékelte egyáltalán azt, hogy egy
cikksorozat indult, amely mögött – legalábbis valamelyik nyilatkozat szerint valaki azt
nyilatkozta – a Fidesz szerint komplett network van, ezt tényleg komolyan gondolják?
Orbán: – Ezt nem gondolom, hogy egy embernek a munkájáról van szó, másfelől azért
nagyon nem lepett meg, tehát egy évvel a választás előtt ez így szokott történni a mi
esetünkben, ha ön vissza tud még emlékezni a 2002-es választásokra, akkor pontosan egy
évvel a választások előtt ugyanilyen kampányújságban, ugyanilyen kampányjellegű, lejárató
célú,
Friderikusz: – Az ÉS-t kampányújságnak minősíti?
Orbán: – Hát most jobb híján nem tudok hirtelen más kifejezést találni, tehát azt kell
mondanom, hogy igen, itt egy kampánnyal van dolgunk, összeesküvést nem mondanék, meg
ezt a hogy is fogalmazott, komplett
Friderikusz: – Network, igen,
Orbán: – Ezt sem mondanám, de azért nehéz nem látni, hogy miről van szó, és azt kell
mondanom, hogy az előttünk álló egy évre attól tartok, jellemző is lesz, egymás után várom
azokat a támadásokat.
Friderikusz: – A kérdés az az, hogy igaz a történet vagy nem igaz?
Orbán: – Nézze, én most már hetek óta gondolkodom azon, hogy végül is mi az én bűnöm.
És aztán megpróbáltam beazonosítani itt a feltételezéseket, ha jól értem, az első vád valami
olyasmi, hogy a Tokaj Kereskedőházat meg akartam volna szerezni. Most a tény ezzel
szemben az, hogy a polgári kormány idején a Tokaj Kereskedőház végig állami tulajdonban
maradt, sőt mi több, törvény garantálta, hogy ott kell maradnia, és a kormányváltást követően
privatizálták részlegesen, meg kiemeltek belőle ezt-azt, pl. a történelmi borkészletet és így
tovább, tehát azok, akik engem vádolnak privatizációs szándékkal, azok valójában
privatizálták a Tokaj Kereskedőházat. A második vád az az, hogy valamifajta törvénytelen
támogatást kaptunk volna. Most a helyzet úgy fest, hogy mindenki…
Friderikusz: – Mármint, hogy családilag,
Orbán: – … igen, a feleségem révén, igen. De miután ez most már a negyedik vegzálás
egyébként ebben az ügyben, korábban mindenki azt mondta, hogy semmifajta törvénytelenség
nem történt. A harmadik vád az az, ha jól értem, hogy valamilyen taggyűlésen vettem volna
részt. A helyzet az úgy áll, hogy soha, semmilyen taggyűlésen nem vettem részt. Innentől már
csak egyetlen vád maradt, ha jól értem, ha kedvem lenne viccelődni, mint ahogy nincsen,
akkor azt mondanám, hogy ez valahogy úgy hangzik, hogy szóba álltam, beszéltem a
feleségemmel, ez igaz, sőt az is igaz, hogy a feleségem bizonyos kérdésekben meg szokta tőlem
kérdezni ilyen természetű ügyekben, hogy mit lehet és mit nem. Mindig is azt gondoltam, most
is azt gondolom, hogy Magyarország mindenkori miniszterelnökének meg a feleségének
kevesebb adatik meg, kevesebbet tehetnek meg, mint az ország más polgárai, hiába adnak a
törvények ugyanannyi jogot, mégis kevesebbet tehetnek meg, és ezt figyelembe kell venni,
ezért jól teszi, jól tette a feleségem is, amikor megkérdezte, hogy mit lehet és mit nem.
Friderikusz: – Most én hagytam, hogy ezt végigmondja, de azért itt a valóságos kérdés
szerintem nem ez. A valóságos kérdés az, hogy azokat a mondatokat, amelyeket ez a
jegyzőkönyv, amiből a lap idéz, mondta, vagy nem mondta. Mondta-e azt, hogy ne nyerjünk
annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet?
Orbán: – Azt biztosan mondtam, hogy miután a törvény lehetővé teszi, hogy pályázzon a
feleségem is, ezekre a mezőgazdasági támogatásokra, azt mondtam, hogy ezt bátran tegye
meg, de semmiképpen ne ő, illetve az ő cége kapja a legtöbb támogatást. Ezt biztosan
mondtam.
Friderikusz: – Vagy például a Tokaj Kereskedőházzal kapcsolatban ön azt mondja a
jegyzőkönyv tanúsága szerint: „szent tehén, nehéz hozzányúlni, csak a ciklus idején lehet
megoldani”. Mondta, vagy nem mondta?
Orbán: – A Tokaj Kereskedőház az a számunkra valóban szent tehén, ezt mondhattam, nem
szabad eladni és még átszervezni sem szabad, szerintem, csak nagyon nagy óvatossággal, nem
is vállalkoztunk erre egyébként.
Friderikusz: – De ugyanakkor hozzáteszi, hogy ezt a választások előtt nem lehet
megcsinálni, mintha utalna, hogy a választások után viszont öné lesz az ország, tehát akkor
lehet.
Orbán: – Bocsánat, négy évig voltam kormányfő, nem lett enyém az ország, ha a
realitásokat számokban akarjuk kifejezni, akkor Tokajban 5200 hektár szőlő van, a
feleségemnek ebből 8, azaz nyolc hektár volt a tulajdonában.
Friderikusz: – Aztán itt van egy újabb idézet. Kékessy Dezső a Kereskedőházról beszél, és
akkor ön azt mondja: „mi közvetlenül nem vehetünk meg semmit a Kereskedőháztól,
forgácsokat le lehet választani, az ésszerű vagyongazdálkodás keretében a kereskedőháztól”,
mire azt mondja Szász Attila, az önök ügyvédje: „dolgozom a Hegyalja-törvényen”. Tehát
mintha magánkapcsolataiban szereplő barátok, ügyvédek dolgoznának országos törvényeken.
Orbán: – Válasszuk külön a két dolgot, az első dolog az valóban az, hogy a Tokaj
Kereskedőházat senki sem vehette meg, amíg ez rajtunk múlott. Azóta más a helyzet, mint
mondottam. A Hegyalja-törvény az egy nagyon fontos törvény, azon szerintem sok embernek
kell dolgoznia, a Tokaj Kereskedőháznak magának, meg az ott élő gazdáknak, a legfontosabb
dolog a Tokaj ügyében az, hogy olyan törvényt kell hozni, amely garantálja, hogy az ott szőlőt
művelő emberek meg tudnak élni ebből a vállalkozásból, tehát ebből a munkából. Ezért
Hegyalja-törvényről szerintem még sokat fogunk hallani, és egyáltalán nem tartom
helytelennek, ha egyébként ezzel foglalkozó ügyvédek, Tokaj Kereskedőházban dolgozó
tanácsadók ezzel a kérdéssel foglalkoznak.
Friderikusz: – Azon túl, hogy tanácsaival segítette felesége üzleti kapcsolatait és ezzel
visszaélt miniszterelnöki státuszával, baráti körének előnyöket nyújtott, ez is szintén elhangzik,
Szász Attila ügyvéd a Tokaj Kereskedőházat, az Egészségügyi Pénztárat, a Duna TV-t, a CD
Hungaryt, a Magyar Vállalkozásfejlesztési Kht.-t képviselte. Kékessy Dezső, bocsánat…
Orbán: – Bocsánat, csak álljunk meg, mert nehogy véletlenül valami rossz kép rögződjön
itt a fejünkben, a szóban forgó ügyvéd egyébként állami cégnél dolgozott a Horn-kormány
idején is, töltött be ehhez hasonló tisztséget is. Tehát nem nálunk kezdte a pályafutását.
Friderikusz: – Vagy Kékessy Dezső vállalkozó, akivel szintén a felesége egy kft.-ben volt.
Kinevezik diplomáciai előélet nélkül a párizsi nagykövetség élére.
Orbán: – Álljunk meg itt is egy pillanatra, hogy egy olyan emberről van szó, aki '56-ban
emigrált, és egyébként a '90-es évek elejétől tiszteletbeli konzul volt Genfben. Ennyit a
tényekről.
Friderikusz: – Madarász László az Orbán-kormány idején szintén a kft. tagja, az állami
tulajdonú Postabank elnökének nevezik ki.
Orbán: – A szóban forgó úr, szintén '56-ban, vagy az '50-es években emigrált Nyugatra, és
francia bankár, Franciaországban volt bankár, egy sikeres bankár, a '90-es években itt egy
bankot vezetett egyébként, a szóban forgó urak közül egyik sem szorul rá arra, hogy bárki a
hóna alá nyúljon, vagy politikai természetű mankót nyújtson nekik. Tehát ezeket én
rosszindulatú vádaskodásoknak tartom. Visszatérnék a lényegre, ha megengedi…
Friderikusz: – De akkor miért nem ön perelt?
Orbán: – Vissza szeretnék térni még a gondolataim elejére, ha megengedi, ha bárki azt
meri állítani, hogy én valaha is törvénytelenséget követtem volna el miniszterelnökként vagy
ilyesmire készültem volna, akkor azt kell mondanom, hogy az egész egyszerűen hazudik, és, ha
ilyet mond vagy ír valaki, akkor elégtételt is kell majd kérnem. Ami a kérdését illeti, ugyan
engem támadtak meg, de egy cégen keresztül. A helyes sorrend az, hogy a cég először
rendezze a dolgot, helyreigazítást kértek, majd úgy látom, per is lesz ebből, ezt megvárom, és
utána a további jogi lépésekről majd dönteni fogok.
Friderikusz: – Tehát megvárja, hogy először az tisztázódjon, hogy taggyűlés volt, vagy nem
taggyűlés.
Orbán: – Így van,
Friderikusz: – Mert azért ez egy mellékes kérdés az egészhez képest, törvénytelenséggel
meg senki nem vádolta önt, hanem erkölcsi szabályba ütköző dolgokkal.
Orbán: – De erkölcsi szabályba ütköző dolgok tekintetében akkor megismétlem, elnézést a
nézőktől, hogy kétszer hallják ugyanazt a mondatot, továbbra is azt mondom, e szerint jártam
el a múltban, és e szerint fogok eljárni a jövőben is, hogy a miniszterelnök és a családja
kevesebbet engedhet meg magának, mint amit mások számára a törvény biztosít.
Friderikusz: – És azt állítja, hogy kevesebbet is engedett meg magának…
Orbán: – Így van, így van.
Friderikusz: – illetve a családnak, mint amit a törvény biztosít.
Orbán: – Így van.
Friderikusz: – Ha hibázott, vagy hibázott volna, azt nagy erő lenne bevallani?
Orbán: – Nézze, kétségkívül hibáztam abban az értelemben, hogy rosszul mértem fel a
dolgot, tehát szerintem még ennyit sem engedhet meg, ez igaz, hogy amit a feleségem tett az
kevesebb, mint ami másnak jár, meg megengedhető, de a tanulság az, hogy szerintem még
ennyit sem lehet megengedni, függetlenül attól, hogy egyébként minden törvényes és
erkölcsileg vállalható, de, ha az ember ezt a hivatalt és felelősséget vállalja, amit én
vállaltam, akkor úgy látom, hogy még ez se fér bele.74
Nos, nézzük, miket mondott ez az önérzetes, az erkölcseire büszke, rátarti pártelnök és jámbor
borosgazda! Hogy az ÉS-t kampánylapnak nevezte, ezzel csak önmagát minősítette, kár vele
többet foglalkozni. Ám fölsorolta, szerinte mik a vádak ellene, hogy jól megcáfolja azokat.
Elsőként azt említette: vád ellene, hogy privatizálni akarta a Tokaj Kereskedőházat, pedig
az ő kormányzása alatt semmi ilyen lépés nem történt, szemben az MSZP-kormánnyal. Igen
ám, de szót sem vesztegetett az általa sem cáfolt, saját mondataira: – forgácsokat le lehet
választani az ésszerű vagyongazdálkodás keretében a Kereskedőháztól, valamint a másikra: –
Ha szétszedjük az egészet, akkor ki lehet hozni a kutatót. 2002 után lesz aktuális.
A csúsztatás akár ügyesnek is mondható lenne, ha senki nem lenne képes odafigyelni a
szövegre. Hiszen most, Friderikusznak így fogalmazott: – az első vád valami olyasmi, hogy a
Tokaj Kereskedőházat meg akartam volna szerezni. – De nem igaz ám! Ezt senki nem
állította, ezzel őt senki nem vádolta. Majd ezzel a soha el nem hangzott váddal szemben
olymódon védekezik, hogy közli: ő bizony nem szerezte meg a Tokaj Kereskedőházat.
Nos, tegyük fel: engem az ügyészség megvádolt azzal, hogy betörtem Orbán Viktor Cinege
utcai házába, lefegyvereztem a család békés nyugalmát védő őröket, erőszakoskodtam a
feleségével, és a lakásból két kamionnal elvittem minden mozdítható értéket, technikai
eszközöket, szobrokat és festményeket, például a vagyonbevallásából kihagyott Kokas Ignác
képet. Mire én a bíróság előtt közlöm: nem igaz, hogy elloptam Orbán Viktor sötétkék kasmír
télikabátját.
Tartok tőle, a bíró erre a védekezésre kedvesen megkér: esetleg ne részletezzem a sötétkék
kasmír télikabát dolgát, viszont mondanék valamit az őrökről, az erőszakoskodásról, valamint
a kétkamionnyi technikai eszközről, szoborról és festményről, különösen pedig a Kokas Ignác
képről.
A „vád” ugyanis nem az volt, hogy ő privatizálta a kereskedőházat, hanem az – és ez
ügyben csak az –, hogy meg akarta szerezni a kft. számára a Kereskedőház egyik-másik
elemét, és mérlegelte, hogy erre csak 2002 után lesz mód, ha ismét megnyeri a választásokat.
– A második vád az az, hogy valamifajta törvénytelen támogatást kaptunk volna –
hamisított tovább a megkérdezett. Soha senki nem mondta, nem írta, hogy törvénytelen lett
volna a támogatás. Tehát megint ugyanazt a taktikát alkalmazta: olyan vádat fogalmazott
meg, amilyet a kutya sem említett korábban, persze azért, hogy azt jól megcáfolhassa. Ám
legalább erre Fridi visszatért, folytassuk ott.
– A harmadik vád az az, ha jól értem, hogy valamilyen taggyűlésen vettem volna részt. A
helyzet az úgy áll, hogy soha, semmilyen taggyűlésen nem vettem részt – közli velünk a volt
miniszterelnök.
Ha valaki, ő aztán jól tudja, számos alkalommal vett részt a kft. összejövetelein, hol mert
Anikó nem ért rá a gyerekektől, hol mert kedve volt a cimboráival traccsolni a közös üzleti
dolgokról. Most meg majdhogynem letagadta. Majdhogynem, hiszen most is alaposan
mellébeszélt: nem arról szólt, hogy valóban ott volt a tereferéken, hanem csak arról, hogy nem
vett részt taggyűléseken. Elvégre mire erre a tévé-interjúra sor került, ők már eldöntötték,
hogy a kft. fog perelni, azzal a kamu szöveggel, hogy azok a taggyűlések nem is voltak
taggyűlések, arra hivatkozva, hogy megtartásuk nem mindenben volt szabályos.
Csakhogy Fridi végre belekérdezett a lényegbe: – Mondta-e azt, hogy ne nyerjünk annyit,
amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet?
És ekkor Orbán – aki rég tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az ÉS a valódi
jegyzőkönyveket közölte, méghozzá abszolút hitelesen – kénytelen-kelletlen beismerte: – Azt
biztosan mondtam, hogy miután a törvény lehetővé teszi, hogy pályázzon a feleségem is ezekre
a mezőgazdasági támogatásokra, azt mondtam, hogy ezt bátran tegye meg, de semmiképpen
ne ő, illetve az ő cége kapja a legtöbb támogatást. Ezt biztosan mondtam.
Mi az tehát, amit biztosan mondott? Azt – amint a megjelent cikkben is szerepelt –, hogy
ne mi kapjuk a legtöbbet.
Olyan ez a különbség a „ne mi kérjük a legtöbbet” és a „ne mi kapjuk a legtöbbet” között,
mint a Tanúban, amikor Pelikán visszaadja az összekevert papírokat: – Elnézést, Virág
elvtárs, ez nem a vallomás, ez az ítélet! – Aki ugyanis azt mondja: – Ne mi kapjuk a
legtöbbet! –, az előre tudja, annyit fog kapni, amennyit kér. Ami persze nem csoda, ha
egyszer ő a miniszterelnök.
Azután szóba került Szász Attila hajmeresztő megjegyzése, amit úgy is értelmezhetünk,
hogy ő tulajdonképpen vidáman helyettesíti a törvény-előkészítés komplett magyar
szervezetét, erre viszont így reagált a lőre őre: – A Hegyalja-törvény az egy nagyon fontos
törvény, azon szerintem sok embernek kell dolgoznia.
Az embernek Karinthy Frigyes jut eszébe: álmomban két macska voltam, és dolgoztam a
Hegyalja-törvényen. Mert ha valaki őnagysága, a miniszterelnökné üzlettársa a Hegyalja
szőlőjében, az talán mégse dolgozzon a Hegyalja-törvényen. Rosszindulatú csúsztatással és a
változtatandók változtatásával: legközelebb Kulcsár Attilát kérjük meg, hogy kicsit
munkálkodjon a brókertörvényen – bár lehet, az ügyészség már rég meg is kérte erre.
A Kékessyre, Madarászra utaló részeken ugorjunk át elegánsan, hadd bízzam kedves
olvasómra azok értékelését, essen szó még a lényegről.
– E szerint jártam el a múltban, és e szerint fogok eljárni a jövőben is, hogy a
miniszterelnök és a családja kevesebbet engedhet meg magának, mint amit mások számára a
törvény biztosít.
– És azt állítja, hogy kevesebbet is engedett meg magának…
– Így van, így van.
–… illetve a családnak, mint amit a törvény biztosít.
– Így van.
Nem szívesen teszem – magam is utálom a poén-gyilkosokat –, most mégis kénytelen
vagyok azt kérni olvasómtól: legyen kedves, lapozzon odébb, a - . oldalra, s ott olvassa el
azt az összeállítást, amely – egzakt bizonyítékokkal – csokornyi példával illusztrálja,
mennyien nem kapták meg egyáltalán azt a fajta támogatást, amelyre Orbán azt mondta: – Ne
mi kapjuk a legtöbbet!
Ennek függvényében merengjen el újra e mondat igazság-tartalmán: E szerint jártam el a
múltban, és e szerint fogok eljárni a jövőben is, hogy a miniszterelnök és a családja
kevesebbet engedhet meg magának, mint amit mások számára a törvény biztosít.
Kevesebbet engedett meg magának Orbán Viktor, mint amit mások számára a törvény
biztosít? Nem, nem! Éppen hogy többet, sokkal, de sokkal többet!
Elvégre, amit Orbán mond, az akkor és csak akkor lenne igaz, ha a sok száz szőlőtelepítési
támogatást igénylő mindegyike, amennyiben a kiírt feltételeknek megfelelt, megkapta volna a
pénzt. Ha viszont ez nem így volt – s az előbbi lapozgatásból kedves olvasóm már
megbizonyosodott erről –, akkor Orbán vakmerően és újfent: nem mondott igazat. Nem
kevesebbet, hanem többet engedett meg magának, mint más, hiszen gondoskodott arról, hogy
megkapjon olyan támogatást, amelyet más nem kapott meg.
Révész Máriusznak ezt pár nap múlva a következőképpen sikerült kommentálnia:
Ráadásul azért, hogy mondjam, arra, hogy ne mi nyerjünk a legtöbbet, óvatosan pályázzunk,
szóval ilyen kitételekre azt mondani, hogy itt érdemi tanácsokat mondott Orbán Viktor, hát
meglehetősen, meglehetősen…75
Hát – bizony. Igaz, ami igaz, ez a Máriusz: meglehetősen, meglehetősen…
A kitűnő Föld S. Péter így képzelte el, írta meg ironikus, karikatúraszerű tárcájában a
történteket:
Viktor, a családfő aznap fáradtan ért haza. Gondterhelt volt, mint majdnem mindig. Egy
ország súlya nyomta a vállát, pedig akkor – 2001-et írtunk – még legrémesebb álmaiban sem
sejthette, hogy egyszer majd mozdulni fognak, mert mozdulni kell.
Szerencsére, a levertség nem tartott soká: Anikó finom vacsorával várta, és a gyerekek is
sok jó jegyet hoztak az iskolából. Egyedül Sára panaszkodott, az egyik osztálytársa azzal
húzta, hogy a papája jövőre nem is lesz már miniszterelnök. Beee!
Viktor leült a fotelba, kezébe vette egyik kedvenc újságját – melynek előfizetésére egy
évvel később személyesen buzdította az ország jobbik felét –, majd bekapcsolta a Kossuth
rádiót.
– Hamarosan átjön néhány barátunk – vonult át a szobán Anikó. Ha négy keze lett volna,
az se lett volna elegendő. A gyerekeknek segített pakolni a másnapi iskolatáskát, valami
civakodást is megakadályozott, és közben még a férjéhez is beszélt.
– Milyen haverok? – kérdezte Viktor, és közben majdnem felnézett az újságból.
– Ismered őket, a Dezső, az Attila, meg a Laci – válaszolta a feleség, és közben egy
szárnyat nyújtott az egyik kicsinynek.
– Meccs lesz a tévében – morogta Viktor –, a Reál játszik, tudod, mennyire kedvelem őket.
– Ez most fontosabb, mint a meccs – nézett rá kedvesen, de azért némiképp feddően Anikó.
– Tanácsot szeretnének tőled kérni.
– Soha, semmilyen taggyűlésen nem veszek részt – mondta erre Viktor, és kikapcsolta a
rádiót. – Nem szeretném, ha egyszer kiszivárogna valamilyen hülye hetilapba egy
jegyzőkönyv.
– Nem taggyűlés lesz, csak egy kis baráti beszélgetés – mondta Anikó. – Mindjárt jövök,
csak megyek, mesélek a gyerekeknek, mielőtt elmennének aludni.
– Ma melyiket meséled nekik? – kérdezte Viktor, és szeretettel nézett távozó felesége után.
– Hát tudod, amit mindig szoktam: a rossz bácsikról, akik nem szeretik a hazát, meg a jó
fiúkról, akik a hazáért mindent. Ettől mindig hamar elalszanak.
Félóra múlva csöngettek, Dezső érkezett elsőnek. Finom kis bajuszkát hordott a szája
fölött, úgy nézett ki, mintha ő lett volna a Magyar Köztársaság franciaországi nagykövete.
(Pedig tényleg ő volt, igaz, most nem ebben a minőségében, hanem Anikó üzlettársaként
érkezett.)
– Szervusz Dezső, kérsz egy korty tokajit? – kérdezte Viktor. Dezső csak bólintott,
nagyjából ugyanúgy, mint akkor, amikor rávette az osztrák vejét, hogy vegyék meg Viktorék
540 ezer forintért vásárolt Haris közi lakását, 63 millió forintért. Viktor töltött, koccintottak. –
Szögezzük le, mondta Viktor, hogy ez itt most nem taggyűlés! – Dezső ismét bólintott.
– Így igaz, Viktor – mondta –, te soha, semmilyen taggyűlésen nem veszel részt.
Újabb vendégek érkeztek, a volt postabankos Laci, majd Attila, Anikó cégének az ügyvédje.
– Kerüljetek beljebb – invitálta a társaság tagjait Viktor. – De nektek is megmondom jó
előre: ez itt nem taggyűlés! Én, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, nem vehetek részt egy
magántársaság taggyűlésén.
– Nem is lenne törvényszerű – mondta Attila, majd némi gondolkodás után hozzátette: – és
erkölcsileg is eléggé necces.
– Csak beszélgessetek nyugodtan – mondta Viktor –, ugye nem baj, ha közben a meccset is
nézem? Tudok egyszerre két helyre is figyelni! – És tényleg tudott. Valamelyik spanyol éppen
mellétrafálta Figo tért ölelő indítását, amikor Viktor a következőket hallotta: pályázni fogunk,
sokmilliót lehet kapni szőlőtámogatásra.
– Nana! – kapcsolódott be a beszélgetésbe – ami persze nem volt taggyűlés –Viktor. – Ne
nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet!
– Igazad van – válaszolta valaki, talán éppen Dezső –, a Wekler is bele fog bukni, jobb az
ilyet megelőzni.
Viktor nézte tovább a meccset, az előbbi spanyol csatár megint helyzetbe került, de
elpattant tőle a labda. – Már dolgozom a Hegyalja törvényen – hallotta Attila hangját.
Szerencsére a játékvezető lefújta az első félidőt, így Viktornak volt egy kis ideje, hogy a
többiekkel foglalkozzon.
– Hagyd a fenébe a Hegyalja-törvényt! A választások előtt már nem lehet megcsinálni –
mondta. – Nem lehet Tokajt feldarabolni. Szent tehén – tette hozzá –, nehéz hozzányúlni, csak
a ciklus elején lehet megoldani.
Végigtekintett a baráti társaságon, és egy kissé megborzongott: a nappaliban ülők teljesen
úgy néztek ki, mint a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. taggyűlésének
résztvevői. – Ugye biztos, hogy ti itt most nem vagytok taggyűlés? – kérdezte Viktor még
egyszer, mert nem akart ebbe belebukni. (Érthető módon semmibe nem akart belebukni. Igaz,
akkor még nem tudta, hogy Kövért lefizették a szocialisták, hogy a választások előtt nem
sokkal kötelezzen.)
Lassan elkezdődött a második félidő. Anikó finom süteményt hozott. – Ki kér egy pohár
tokajit? – kérdezte a háziasszony.
– Ha lehet, ne a miénkből hozzál – mondta Viktor. – Tudod, az nem olyan jóízű, mint a
többi.
Egyébként minden jól alakult. A Reál a második félidőben magára talált, már két góllal
vezettek, ráadásul szépen is játszottak. – Még egyszer figyelmeztetlek benneteket: ne mi
nyerjük a legtöbbet – mondta Viktor.
– Jó, rendben van – mondták a többiek, de hát hülyének néznek bennünket a pályázatnál,
ha nem a maximumot kérjük. Mindenki a maximumot kéri, legföljebb valamivel kevesebbet
kap. De olyan nincs, hogy valaki ne a maximumot kérje! És mi van, ha keveset kérünk, és
ezért végül nem kapunk semmit?
– Annyit fogunk kapni, amennyit kérünk, ezért ne mi kérjük a legtöbbet – emelte fel a
hangját Viktor. – Mit lehet ezen nem érteni?
Ha nehezen is, de megértették. Figo a hosszabbításban még bevágott egyet a jobb felsőbe.
– Ha jövőre újraválasztanak, leigazolom ezt a fiút a Felcsútba – gondolta Viktor, és magában
jót nevetett, mintha csak egy diákcsíny jutott volna az eszébe.
Későre járt, a társaság tagjai szedelődzködni kezdtek. – Holnap reggel kirúgom a
Torgyánt. Előbb várakoztatom a Parlament folyosóján, hadd ismerkedjen ott az intarziákkal,
meg a berakásokkal, azután kirúgom. Hát akkor, hajrá, mindenki mindent tud – mondta
Viktor búcsúzóul. – Csak óvatosan barátaim, tette hozzá, ha jövőre újra nyerünk, majd
privatizálunk ezerrel. De addig hallani sem akarok a padlógázról!
– Én már kinéztem magamnak Tokajban egy kis ingatlant – szólt vissza a kertkapuból
Dezső.
– Várd meg a választásokat – intette Viktor –, ha miénk marad az ország, a kutatót is
megkapod mellé.
A kapuból nézte, amint a társaság tagjai beszállnak az autóikba. – Nem taggyűlés volt,
hanem egy baráti beszélgetés! – fenyegette meg őket tréfásan még egyszer, utoljára. –
Tudjátok: soha, semmilyen taggyűlésen nem veszek részt!
Bement a házba, Anikó már pakolta el az edényeket. – Mindig otthagyják a maradékot –
morgolódott halkan, de inkább szeretettel. – Miért nem lehet mindent eltüntetni a tányérról?
•
S 2005. május 13-án, pénteken a Fővárosi Bíróságon vagy harmincan várakoztunk a folyosón
a tárgyalásra. Hajszálpontosan az előre jelzett időben kilépett a tárgyalóteremből a
jegyzőkönyv-vezető hölgy, mire meglódultunk mindahányan a bejárat felé, ám ő alaposan
meglepett bennünket: – A 13,30-ra hirdetett tárgyalásra csak a felek képviselői jöjjenek be!
Hatalmas fölhördülés fogadta a hírt: – Mi az, hogy zárt, hogy csak a felek, hát a tárgyalás
nyilvánossága, az hol van? Mit képzelnek? Itt már mindent lehet? – és hasonlók röpködtek,
míg Hanák András ügyvéd, az ÉS rendszeres jogi szak-kolumnistája le nem hűtötte a
kedélyeket: – Nyilván csak megbeszélik a játékszabályokat, aztán beengednek minket is. Nem
tarthatják zártan.
– És lehet bármit is a nyilvánosság kizárásával? – méltatlankodtak tovább néhányan.
– Hát… fene tudja… talán lehet – mutatott példát szakmai szolidaritásból a jogász. És
tényleg, két perc se telt el, nyílt újra az ajtó, s betódulhattunk mind, a közismerten pengeagyú,
rendkívül felkészült, propelleres Pataki Árpád bíró úr picike tárgyalótermébe. Négy tévé-
kamera, tíz fotós, újságírók innen-onnan – néhányan a földre kényszerültek ülni, mert nem
jutott elegendő hely a fapadokon. A fotósok azonnal ide-oda ugráltak, vadul kattintgattak,
felvételek özönét készítették mindenkiről. A bíró bal keze felőli, alperesi kisasztalnál ülő dr.
Csapó Annamáriáról, az ÉS vékony, feketehajú, szemüveges ügyvédjéről és Tarnói
Gizelláról, a lap főszerkesztő-helyetteséről, a szomszéd padon helyet foglaló szakállas, copfos
Kovács Zoltán főszerkesztőről és Rajnai Attiláról, az inkriminált cikkek szerzőjéről, illetve a
„rendezői balon” magányoskodó, gömbölyded dr. Karas Mónikáról, a hosszúnevű kft.
ügyvédjéről. Nem akárki ő: amint most Orbánék cégét képviselte, úgy ő jár el az összes
Magyar Nemzet-perben, valamint Lovas Istvánt, Bayer Zsoltot és ki tudja, még ki mindenkit
is jobbára ő képvisel igen gyakori pereikben.
Pataki bíró úr – miután az összes perbeli „fél” hozzájárulását kikérte, s azok alapján
engedélyezte a fotózást, tévé-forgatást – iratismertetéssel kezdte a tárgyalást. Az ÉS cikkeket
közölt, a kft. helyreigazítási kérelmet küldött, ezt az újság nem teljesítette, így a kft. keresetet
nyújtott be. Lapunk 2005. március 11-i számának Tokaji borcsaták II. című cikkében
valótlanul állítottuk – illetőleg híreszteltük –, hogy a Szárhegy Dűlő-Sárazsadány-
Tokajhegyalja Kft. 2000. szeptember 6-án, 2001. június 4-én, valamint 2001. december 2-án
taggyűlést tartott, ezért ilyen taggyűlésekről jegyzőkönyv sem készülhetett. – így szól annak a
helyreigazításnak a szövege, amelynek közzétételére kérte kötelezni az ÉS-t a kft.
Pataki bíró úr az iratismertetést követően megkérdezte a feleket, most mi az álláspontjuk.
– Keresetünket az írásban benyújtottal egyezően fenntartjuk, kérjük a lapot a leírt
helyreigazítás közlésére kötelezni – maradt szűkszavú Karas Mónika.
Az ÉS ügyvédnője már hosszabban szólt: – Tisztelt bíróság! Álláspontunk szerint
felperesnek nincs kereshetőségi, kereset-indítási joga, ezért keresetét annak érdemi vizsgálata
nélkül el kell utasítani. A szóban forgó cikkben magánszemélyekről, ennek a kft-nek a
tagjairól volt szó, arról, hogy összejöveteleiken ki mit mondott, illetve milyen döntéseket
hoztak. Ezek a magánszemélyek éppenséggel kérhetnének helyreigazítást, ha szerintük nem
lenne igaz, amit az újságban állítottunk, ők azonban ezt nem tették. E helyett indította el jelen
pert a felperes cég, amelyet a cikkben írottakkal semmiféle joghátrány nem ért, amelynek
személyiségi jogait a leírtak semmilyen módon nem érintik, pláne nem sértik. Aminek a
helyreigazítását felperes cég kéri, az a cikkben szereplő állításokhoz képest lényegtelen,
ugyanakkor nem jogellenes, és nem sérti felperest. Önmagában az a kérdés, hogy az adott
napokon volt-e taggyűlés vagy sem, teljesen érdektelen a felperes cég megítélése
szempontjából. Az 1983. évi 275. számú jogeset éppen azt mondja ki, hogy lényegtelen
elemek nem szolgálhatnak helyreigazítás alapjául. Véleményünk szerint, amit felperes tesz, az
nem rendeltetésszerű használata a jognak. Felperes arra akarja használni ezt a pert – korábban
a bánya-ügyekben is ezt a technikát alkalmazta –, hogy amennyiben ebben a teljesen
mellékes, a cikk állításaihoz képest nulla jelentőségű kérdésben eléri a helyreigazítást, akkor
utána állandóan csak azt szajkózza: íme, a lap hazudott, a bíróság nekünk adott igazat!
Miközben a valóban lényeges, az érintett magánszemélyekre nézve kínos tényállításokat nem
perelte, tehát azokról aztán nem is esik szó.
Ha azonban a tisztelt bíróság nem fogadná el véleményünket, és elsődleges
ellenkérelmünknek nem adna helyet, akkor készek vagyunk a valóság bizonyítására. Ám
előbb akkor is kérem felperest, pontosítsa a kereseti kérelmét, és árulja el, pontosan mi a
kifogás tárgya, pontosan minek a helyreigazítását kéri. Azt állítja-e felperes: nem igaz, hogy a
jelzett napokon a társaság tagjai együtt voltak, és a társaság helyzetéről, ügyeiről
határozatokat hoztak, vagy ezt nem vitatja, csupán ezeket az együttléteket nem tekinti
taggyűlésnek?
Pataki Árpád mindössze ennyit szólt: – Felperes?
– Tisztelt fővárosi bíróság! – emelkedett szólásra Karas doktornő. – Én nem kívánok
kitérni arra, hogy a társaság tagjai mit tettek és mit nem tettek, úgy ítélem meg, a kereset nem
szorul sem pontosításra, sem magyarázatra: mi annyit állítunk, a jelzett napokon a kft nem
tartott taggyűlést. Abban pedig, hogy a felperes szempontjából mi tekinthető lényeges
tényállításnak, egyedül a felperes véleménye lehet fontos. Nem kívánok arra külön
nyilatkozni, hogy tartottak-e bármilyen összejövetelt a társaság tagjai vagy sem, tekintettel
éppen a személyes keresetindítás lehetőségére, vagyis, hogy a magánszemélyek helyett a kft
nem léphet fel. Az pedig, hogy mi tekinthető taggyűlésnek, nem szubjektív megítélésen
múlik, hanem a Gt., a gazdasági társaságokról szóló törvény 150-155. §-ai szabályozzák. A
taggyűlésnek különböző formai és alaki követelményei vannak. Kérem ezért, hogy a bíróság a
keresetnek változatlan tartalommal adjon helyt.
Pataki ismét passzolt: – Alperes?
– Változatlanul kérem, felperes nyilatkozzon: csak azt vitatja, hogy az a megbeszélés, amit
a leírt magánszemélyek tartottak, az taggyűlés volt-e vagy sem, megfelelt-e a taggyűléssel
szemben támasztott alaki, formai, jogi követelményeknek – vagy pedig magát a megbeszélés
tényét is tagadja, szerinte nem igaz, hogy a társaság tagjai összejöttek, megvitatták a társaság
ügyeit és döntéseket hoztak. Azért fontos ez, tisztelt bíróság, mert más a valóság
bizonyításának módja ebben, mint abban az esetben.
A bíró most már konzekvens maradt: – Felperes?
– A kereset szövege az, ami – nem kívánom azt magyarázgatni. Arra kívánok ismételten
utalni, hogy a taggyűlés törvényi kritériumait a Gt. tartalmazza. Annak közlését kérem, hogy a
társaság tagjai nem tartottak taggyűlést a jelzett napokon.
No, innen a felek maguktól és önállóan semmiképpen nem tágíthattak, ez nyilvánvaló volt.
A teremben ülők csuda tudja, mekkora hányada kristálytisztán értette Orbánék küldöttének
taktikáját: kérdésekre nem felelek, tök mindegy, mit művel az ellenfél, hajtogatom a
magamét. Úgyhogy a bíró, aki nyilván ugyanezt látta, szünetet rendelt el.
A sok fegyelmezetlen újságíró vadul cigarettára gyújtott a dohányozni tilos táblák alatt, és
próbált elemezni. – Tuti elrendeli a valóság-bizonyítást, ő is kíváncsi – hangzott innen. – Tök
igaza van, csak azt lehet helyreigazíttatni, ami bármiben is sérelmes a cégre, ez meg nem az! –
szólt onnan. – Pataki miért ilyen ellenséges az ÉS-sel szemben? – dörmögött valaki eminnen.
– Miért nem vágjátok be keményen, hogy ez joggal való visszaélés? – kotnyeleskedett bele
valamelyik okostóni amonnan.
– A bíróság úgy döntött – fogadta Pataki bíró úr a visszaérkezőket –, hogy nem lát jogi
indokot arra, hogy a keresetet érdemi vizsgálat nélkül elutasítsa, nem állapítható meg ugyanis
az, hogy az eljárás tárgyává tett kérdésekben a felperes személyes érintettsége hiányozna. Az
a kérdés pedig, hogy a perbeli állítás a felperes megítélése szempontjából lényeges vagy sem,
érdemi vizsgálat tárgya kell, hogy legyen. Hozzá kell tennem: a bíróság vizsgálata
szempontjából irreleváns tényező az, hogy az egyes peres felek az eljárás eredményét
eshetőlegesen miként kívánják a nyilvánosság felé kommunikálni, ennek nem teheti
függvényévé az eljárás lefolytatását. – Ez finom jogászi oldalvágás egyszerre kétfelé:
majdhogynem igazat ad ugyan alperesnek, miszerint ez a taktika valami olyasmi, amit tényleg
joggal való visszaélésnek szoktak nevezni, mindazonáltal eleget tesz felperes kívánságának. –
Ezért a bíróság tájékoztatja alperest, hogy amennyiben a valóság bizonyítását kívánja, akkor
az erre vonatkozó bizonyítékait elő kell terjesztenie.
– Nos, akkor – állt föl Csapó doktornő, az asztalról magához véve a jó előre odakészített
lapokat –, csatolom 5/A/1. alatt a 2000. szeptember 6-ai jegyzőkönyvet, amelyet dr. Duda
Attila írt alá, 5/A/2. alatt a 2001. június 4-ei taggyűlés jegyzőkönyvét, amelyet szintén dr.
Duda Attila, a társaság tagja vezetett és látott el ügyvédi bélyegzőjével. Ezt az összejövetelt ő
maga is a jegyzőkönyvben taggyűlésnek nevezte. Valamint 5/A/3. alatt a 2001. december 2-ai
jegyzőkönyvet, amelyet a jegyzőkönyvet vezető és aláíró dr. Duda Attila szintén
taggyűlésként tüntetett fel. 5/A/4. alatt csatolom a cégbíróság nyilvános cégadatainak
másolatát, amely igazolja, hogy a jelzett személyek az adott időpontokban a kft tagjai voltak,
kivéve az utolsó időpontban Duda Attila ügyvédet, aki ekkor már nem volt tag, ebben az
esetben a jegyzőkönyvet „jegyzőként” jegyezte.
Csapó doktornő átadta az iratokat Pataki bírónak, aki rendre azonnal olvasni kezdte azokat,
s a másodiknál fölpillantott: – Ezen a június 4-ein Orbán Viktor úr is jelen van, mint
meghívott.
– Igen – felelt egykedvűen az ÉS ügyvédje, miközben a felperes jogi képviselőjét is ellátta
ugyanezzel az olvasnivalóval. – Valóban szerepel Orbán Viktor neve, ő valóban nem volt a
társaság tagja, így nyilvánvalóan meghívottként lehetett jelen. Megjegyzem, az első
jegyzőkönyvben nincsenek nevek, csak monogramok, azok azonban rendre megegyeznek a
társaság tagjainak neveivel.
Pataki most már tartotta magát addigi dramaturgiájához: – Felperes?
– Tisztelt bíróság! – Karas doktornőn egyértelműen látható volt: számított erre, mi több,
pontosan tudta, miket kap itt a kezébe, nyilván az előkészítő csapat már alaposan megismerte
mindet. – Ezek szövegszerkesztővel készített papírok, amelyek végén kézírással szignó
szerepel, ráadásul fénymásolat mind. Ezek nem hiteles iratok, ilyet a mai technikával bárki
előállíthat. Ugyanakkor előadom: a gazdasági társaságokról szóló törvény 155. §-a pontosan
előírja, mi a taggyűlés, annak mik a szabályai, és mi az a taggyűlési jegyzőkönyv, és arra
milyen szabályok vonatkoznak. A most becsatolt iratokon nem szerepel például a jelenlévők
által képviselt szavazati jog mértéke, a szavazatok, ellenszavazatok aránya. A (2) bekezdés
tételesen tartalmazza azt is, hogy a jegyzőkönyvet az ügyvezetőnek és a hitelesítőnek egyaránt
alá kell írnia. Az alperes által csatolt dokumentumokon pedig egyiken sem szerepel
ügyvezetői aláírás. A hitelesítő esetében fontos kritérium, hogy az a taggyűlésen jelen lévő
hitelesítőnek megválasztott tag lehet. Szóval ezek az iratok, amelyeknek valódiságát is
vitatom, mindezen alaki követelményeknek nem tesznek eleget, így semmit nem
bizonyítanak.
– A felperes által idézett előírások azokra a jegyzőkönyvekre vonatkoznak – replikázott
Csapó Annamária –, amelyeket be akarnak nyújtani a cégbíróságra, mert olyasmiket
tartalmaznak, amelyek cégbírósági jóváhagyásra szorulnak, például a társasági szerződés
módosításai. De miért tartanák be e szabályokat azoknál a jegyzőkönyveknél, amelyeket nem
fognak benyújtani a cégbíróságra, sem más külső hivatalhoz, amelyeket csak önmaguk
számára készítenek? Semmi értelme nem lenne, nincs rá szükség. A most vitatott
jegyzőkönyvekben nem szerepel egyetlen olyan tény sem, amely cégbírósági eljárásra
tartozott volna, csupán a társaság üzleti ügyeit vitatták meg, és azokról hoztak határozatokat.
Ugyanez vonatkozik a taggyűlésekre is. Vannak szabályos és szabálytalan taggyűlések –
olyannyira, hogy maga a Gt. is használja a szabálytalanul összehívott taggyűlés fogalmát,
mondván, ha azon a jelenlévő tagok nem tiltakoznak a szabálytalanság miatt, és jóváhagyják a
taggyűlés megtartását, akkor az érvényessé válik. Sőt a szabálytalanul összehívott taggyűlés
határozatai, ha 90 napon belül nem támadják meg azokat, érvényessé is válnak. A perbeli
taggyűlések esetében nincs tudomásunk olyan határozatról, amelyet utólag bárki megtámadott
volna.
Kikértük a cégbíróságtól a társaság azon jegyzőkönyveit, amelyeket be kellett oda adniuk,
mert tartalmaztak bármi, a cégbíróságra is tartozó döntést. Összesen kilenc ilyet találtunk.
Ezek többségében benne van, hogy a taggyűlés rövid úton, telefonon, lett összehívva, az
összehívás nem szabályos, de a tagok jóváhagyják, hogy ennek ellenére megtartsák azt. A
cégbírósághoz benyújtott taggyűlési jegyzőkönyvek viszonylag csekély száma is azt mutatja,
hogy nagy valószínűséggel a társaság tagjai a benyújtott jegyzőkönyveken kívüli
időpontokban is tárgyalhattak a társaság ügyeiről és döntéseket is hozhattak. Volt olyan év,
amelyben egyetlen jegyzőkönyvet sem juttattak el a cégbírósághoz. Az alperes álláspontja
tehát az, hogy lehetséges ugyan, hogy a perbeli három időpont kapcsán keletkezett
jegyzőkönyvek alaki hiányosságban szenvednek, de az ott született döntések meg nem
támadása folytán a határozatok érvényesek maradtak.
– Felperes? – passzolt ismét Pataki.
– Tulajdonképpen örülök annak, hogy alperes csatolta a cégbírósághoz ténylegesen
benyújtott jegyzőkönyvek másolatát. Ehhez képest ugyanis a tisztelt bíróság egyszerű
szemrevételezéssel megállapíthatja azt, hogyan kell kinéznie egy taggyűlési jegyzőkönyvnek,
szemben azokkal az iratokkal, amelyekre a jelen perben hivatkozni kíván, hogy mekkora
különbség van a cégbíróságról megszerzett és a most becsatolt iratok között. A különbség is
mutatja, hogy ezek a bizonyítéknak szánt papírok nem hitelesek. Ezek nem valódiak. A
felperes álláspontja szerint az alperesi jogi érvelés teljesen megalapozatlan abban a körben,
hogy egy ténylegesen meg sem tartott taggyűlésen ténylegesen meg nem hozott határozatok
pusztán azáltal, hogy az alperes megtámadásnak nyomát nem találja, érvényessé válhatnak.
– Tisztelt bíróság! – pattant föl az ÉS ügyvédnője – Azt javaslom, akkor térjünk vissza a
felperes helyreigazításának szövegére! Tisztázzuk, mit akar felperes! Annak kimondását,
hogy nem volt taggyűlés, függetlenül attól, hogy az szabályos volt-e vagy sem, avagy annak
közlését, hogy a jelzett napokon semmilyen összejövetel nem történt?
– Változatlanul azt kérem, alperes hitelt érdemlően bizonyítsa, hogy a felperes a jelzett
napokon taggyűlést tartott! Ennek bizonyítására az alperesi iratok, illetve előadások nem
alkalmasak.
Pataki kínjában megint szünetet rendelt el, pedig elmúlt már négy óra is, ami pénteken
mégiscsak kifejezetten kései időpontnak számít. Majd pár perc múlva az ÉS-hez intézte
szavait: – Mivel felperes megkérdőjelezi az iratok valódiságát, kérdi a bíróság alperest, fel
kíván-e ajánlani egyéb bizonyítékot is? Említeni kell, hogy ezek kétségkívül fénymásolatok.
A per eldöntése szempontjából jelentősége lehet annak, hogy az alperes által csatolt,
jegyzőkönyvnek nevezett iratok tartalmilag az ott megnyilatkozó személyek valós
nyilatkozatát tartalmazzák-e. A bíróság szerint ugyanis annak megítéléséhez is szükséges
ennek mérlegelése, hogy valóban a felperes megítélése szempontjából lényeges közlésről van-
e szó. Miután a felperes a csatolt iratok valódiságát megkérdőjelezte, a bíróság álláspontja
szerint az alperest terheli annak igazolása, hogy ezek az iratok valósak-e. Vagy éppenséggel
meg lehetett volna vizsgálni azt is, Orbán Viktor a jelzett időpontban jelen lehetett-e, hiszen
egy miniszterelnöknek elérhető a programja, például járt-e éppen akkor külföldön, és ez is
adalék lehet a hitelesség bizonyítása során.
– Éppen ezért kérdem újra felperest, árulja el, mi a sérelem, ami a kft-t érte. Annak
valódiságát vitatja-e, hogy ezek a megbeszélések megtörténtek, vagy csak az alakiságok
hiánya miatt ezeket nem tartja taggyűléseknek? Vagyis a közlések tartalmát tartja-e nem
valósnak, vagy pedig azt állítja, a közlések nem szabályos taggyűlés keretében hangzottak el?
Egyébként van tanúbizonyításunk arra vonatkozóan, hogy ezek a jegyzőkönyvek valódiak,
de előbb meg kell említenem egy közvetett tanút is. Becsatolom dr. Duda Attila ügyvéd
nyilatkozatát a Magyar Nemzetben. Ebben Duda Attila azt mondja, idézem: „meglepetéssel
olvastam el ezeket a szövegeket, és természetesen összehasonlítottam őket a birtokomban
lévő hivatalos iratokkal. Semmi közük nincs egymáshoz, az idézett részekben egyáltalán nem
egyeznek”. Azt is elmondta Duda úr, ő csak arra tud gondolni, hogy „a hivatalos
jegyzőkönyvek anyagát valamilyen okból kiegészítették, megmásították, illetve apokrif
részeket illesztettek hozzájuk”. Ez viszont azt jelenti: a jelzett napokon mégiscsak tartottak
taggyűléseket, hiszen Duda Attila azoknak a jegyzőkönyveivel vetette össze az ÉS-ben
megjelenteket. További esetleges bizonyítási indítványunkat annak függvényében tudjuk
előterjeszteni, ha a felperes nyilatkozik végre arról, hogy önmagában a Gt. formai
rendelkezéseinek meg nem tartása miatt vitatja-e a taggyűlés létét, vagy pedig tartalmi
kifogása van. Meggyőződésünk szerint ugyanis a kereset nem tartalmazza igazából azt, hogy
a felperesnek mi az érdemi kifogása – nagyot fújva telepedett vissza Csapó doktornő a
székére, most már tényleg mérges volt erre a galád pertaktikára, amivel küzdeni kényszerült.
– Felperes? – hangzott megszokott módon a bírói fölszólítás.
– Elmondom ismét – maradt viszont tökéletesen nyugodt Karas doktornő. – Az az
álláspontom: a kft az adott napokon nem tartott taggyűlést. – És láthatóan egyáltalán nem
zavarta, hogy éppen eljátssza a hülyegyereket, aki képtelen fölfogni, amit mondanak neki. – A
felperes részéről kifogásolom azt is, hogy alperes nem tartotta be a sajtóról szóló 1986. évi II.
törvénynek a mindenoldalú tájékozódásra vonatkozó előírását, hiszen nincs adat arra, hogy az
alperes bármely munkatársa a kft. arra jogosított tisztségviselőit konkrét ügyben megkereste
volna. Ami az alperes által csatolt újságcikket illeti, azzal kapcsolatban előadom, hogy
töretlen a bírói gyakorlat abban, hogy sajtó-helyreigazítási perben sajtónyilatkozatot
önmagában érdemi bizonyítékként a bíróságok nem fogadnak el.
Ami pedig az alperes által említett tanúbizonyítást illeti, azt már most elutasítom! – azt
ugyan nem árulta el Karas doktornő, most akkor ő ügyvéd vagy bíró, mivel elutasítani a
fölajánlott bizonyítási módot legfeljebb a bíróságnak van joga, de ezt a félrefogalmazást
tudjuk be az izgatottságnak, azt azért a szíve mélyén ő is tudta, hogy nem akármekkora volt a
tét itt. – Mégpedig arra hivatkozva, hogy a sajtó-helyreigazítási eljárás speciális szabályai
szerint csak olyan bizonyításnak van helye, amely az első tárgyaláson rendelkezésre áll. Tehát
ha a tanú nincs jelen, emiatt, az ő meghallgatása érdekében nem lehet elnapolni a tárgyalást.
– Harmadszorra sem tudtam meg a választ arra, amit kérdeztem, nem futok neki
negyedszer – nyerte vissza gyorsan higgadt nyugalmát Csapó doktornő, hiszen tudta jól,
heveskedéssel Patakinál semmire sem lehet jutni. – Így kérem a bíróságot, a helyreigazítás
szövegének megfogalmazásakor mérlegelje, hogy az újságban megjelenő helyreigazítás az
olvasóknak szól, ebből a szövegből pedig az olvasó az égadta világon semmit nem tud meg.
Nem kívántunk kitérni a cikkek készítésének körülményeire, de miután a felperes a terhünkre
rótta a sajtótörvény rendelkezéseinek be nem tartását, tájékoztatom felperest és a tisztelt
bíróságot arról, hogy ha nem is a felperest, de a cikkekben szereplő személyeket a cikkek
szerzője többször megkereste. Szász Attilát több esetben felhívta telefonon, aki reagálást
ígért, de ezek elmaradtak. Ugyancsak megkerestük az ügyben érintett személyek közül Lévai
Anikót, Duda Attilát és Kékessy Dezsőt. Írásos kérdéseket küldtünk, de nem adtak választ.
– Mármint hogy milyen helyreigazításról beszél alperes? – Pataki már korábban fölkapta a
fejét, és amint Csapó Annamária pillanatra levitte a hangsúlyt, közbeszólt: – Azt mondja,
hogy kéri a helyreigazítást, csak nem ezzel a szöveggel?
– Nem, nem, dehogy, bíró úr! – nevette el magát az ügyvédnő. – Hadd fogalmazzak
pontosabban! Abban a nem kívánt és nem várt esetben, ha a bíróság mégis helyreigazításra
kötelezné a lapot, amit mi egyáltalán nem szeretnénk, akkor kérjük a helyreigazítás
szövegének olyan módosítását, amely az olvasók számára is érthetővé teszi, hogy miről van
szó. De természetesen változatlanul a kereset elutasítását kérjük.
– Jó – szusszant belenyugvóan Pataki, talán már majdnem azt hitte, pillanatokon belül
végezhetünk. A napilaposok amúgy is egyre gyakrabban pislogtak az órájukra: lapzárta előtt
még meg kéne írniuk a tudósításukat. – Tehát?
Azt is szeretném kihangsúlyozni – folytatta Csapó doktornő –, mi azért nevezzük ezeket az
összejöveteleket taggyűlésnek, mert maguk a résztvevők, a társaság tagjai annak hívták, és a
jegyzőkönyvekben is ezt írták. Ha ők maguk azt írják, taggyűlés, mi nem hívhatjuk azt
másnak. Felperes ezek szerint arra óhajt hivatkozni, hogy ezek a megbeszélések, mint
taggyűlések nem úgy lettek összehívva, amint azt a Gt. megkívánja, valamint hogy a
jegyzőkönyvek nem felelnek meg az előírt alakiságoknak. Ettől még, ha a felek azt mondják,
hogy most éppen taggyűlést tartanak, majd az erről szóló iratot taggyűlési jegyzőkönyvnek
nevezik, a lap nem tehet mást, mint hogy szintén így írja: taggyűlés, illetve jegyzőkönyv.
Amennyiben a felperesnek az lenne a kifogása, hogy a jegyzőkönyvekben rögzítettek az
abban foglaltakat nem a valóságnak megfelelően tartalmazzák, akkor a keresetének is erre
vonatkozónak kéne lennie. Akkor viszont a keresetet nem a jelen per felperesének kellett
volna beadnia.
Felperes a becsatolt iratokat hamisítványoknak nevezte, olyan fénymásolatoknak,
amilyeneket bárki elő tud állítani. Ezek az iratok valóban fénymásolatok, de határozottan
állítom, az eredetikről készültek, azokról lettek lemásolva. Erre nézve kérem tanúként
meghallgatni Mayer Arankát, akit a tárgyalásra előállítottunk, és aki mindezidáig a
tárgyalótermen kívül várakozik, hogy a bíróság meghallgassa.
– Akkor most – állt föl gyorsan Karas doktornő – csatolom a kft jelenlegi és volt tagjainak
nyilatkozatát, amelyben mindannyian sajátkezű aláírással tanúsítják, hogy a cég a megjelölt
időpontokban nem tartott taggyűlést. – És az Orbán-közeli kft. ügyvédje előresétált a bírói
pulpitushoz, s átnyújtott Patakinak egyetlen gépelt oldalt, alján aláírásokkal, majd ugyanilyet
átadott ellenfelének is. És persze tovább támadott: – A bejelentett tanú meghallgatását a
leghatározottabban ellenzem, mivel ő a kft egyik tagjának válófélben lévő felesége, tehát
elfogulatlannak éppen egyáltalán nem tekinthető.
Pataki már csak a fejével intett a túloldalra, hogy alperes reagálhasson.
– Nos, ez az a perjogi csiki-csuki, amit felperes végig játszik. A kft tagjai nem indítanak
pert, csak a kft, most pedig elfogultnak mondanak egy tanút, akinek semmi köze a kft-hez,
csak a kft. egyik tagjához. A tanúnak egyébként nem véleményét kell megosztania a
bírósággal, hanem azon tény körülményeiről kell nyilatkozni, hogy látta-e az iratok eredeti
alakját, illetve ezek a másolatok megegyeznek-e az eredetikkel.
A felperes által most csatolt nyilatkozatok kapcsán ismét az az észrevételem, amit a
kezdetek óta kifogásolunk, hogy nem az igazán érintett tagok kezdeményeztek eljárást az
ügyben. Ez a nyilatkozat arra változatlanul nem ad választ, hogy a nyilatkozó személyek azt
vitatják-e, hogy a jelzett időpontokban együtt voltak, a kft ügyeiről tárgyaltak, és azokról
döntéseket hoztak, vagy sem. Ez akkor lenne tisztázható, ha a nyilatkozó személyek tanúként
a bíróság előtt megjelennének, így az alperesnek módjában állna hozzájuk közvetlenül
kérdéseket intézni e vonatkozásban.
A jegyzőkönyvek hitelessége tekintetében egyébként bíró úr korábban felvetette, hogy
Orbán Viktor úr esetében tényszerű adatok esetleg alátámaszthatják, vagy cáfolhatják azt,
hogy a jegyzőkönyvek által megjelölt időpontban ő fizikailag képes lehetett-e megjelenni
jelzett eseményeken. Előadom, az alperes munkatársai megkíséreltek utánajárni e
körülménynek, és azt állapították meg a volt miniszterelnök programjáról, hogy a kérdéses
időpontban Magyarországon, a fővárosban, a parlamentben tartózkodott.
– Ebben a perben – jött a replika – a gazdasági társaság a peres fél, és nem a társaság
tagjai. Változatlanul állítom, és az érintett tagok nyilatkozatával egyértelműen bizonyítottam,
hogy a jelzett időpontokban a felperesi gazdasági társaság nem tartott taggyűlést, nem volt
olyan taggyűlés, amely megfelelt volna a Gt. szabályainak, és a jegyzőkönyv pedig ugyancsak
megfelelt volna a törvényi rendelkezéseknek. Éppen ezért határozottan tiltakozom e
bizonyítás ellen, amely teret engedne az alperes által kierőszakolni kívánt eljáráshoz, ahhoz,
hogy a társaság helyett a tagokról szóljon a bizonyítás! – Karas doktornő momentán nem túl
nagy meggyőződéssel tiltakozott, inkább csak a nyilván jelen lévő megfigyelőnek szólt az
amerikai filmekből lopott teátrális gesztus, a tiltakozással. Az arcán pedig kezdett kiütközni:
érzi a vesztét, sejti, itt ma nagyot bukhat. A terem hangulatán ugyanis kristálytisztán érezni
lehetett: olyan isten nincs, hogy itt ma ne hallgassák meg a tanút. És Karas Mónika azt is
tudta, akkor pedig ő és haverjai nagy bajban vannak.
– A bizonyítást változatlanul szükségesnek tartom – Csapó doktornő most már
megnyugodott, ezt a menetet tuti megnyerte. – Ha a helyreigazítás csak arra irányulna, hogy a
taggyűlés szabálytalan volt, illetve a jegyzőkönyvek nem felelnek meg az alaki szabályoknak,
akkor nem lenne szükséges a bizonyítás – ami azt illeti, ellenfelébe bele is törli a nagykést,
amivel ledöfte, de hát igaza van, megérdemli.
Úgyhogy kisvártatva a terembe lépett Mayer Aranka – vonzó negyvenes hölgy,
visszafogott-vörösre festett hajjal, szépen sminkelve, manikűrözve, illendő bírósági
öltözetben: fekete nadrágkosztüm, fehér blúz. Gödöllői lakos, jelenleg munkanélküli, s miután
hozzájárult, hogy róla is készüljenek hang- és kép-felvételek, a bíró első kérdésére
akkurátusan válaszolt: – Sem az Élet és Irodalommal, sem a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–
Tokajhegyalja Kft-vel perben, haragban, rokonságban nem állok. A kft egyik tagjának, Szász
Attilának a volt házastársa vagyok. Ebben a minőségemben vele több perben állok, de ez nem
befolyásol abban, hogy jelen perben elfogulatlan nyilatkozatot tegyek.
– Szeretném, ha megtekintené ezt a három iratot – nyújtotta felé az imént kapott papírokat
Pataki bíró úr. – Ezek eredetijét látta-e, ismeri-e?
– Mindhármat láttam, az eredetikről én készítettem fénymásolatot.
A teremben a légy zümmögését is meghallani: most és ez volt a döntő pillanat. Elhangzott
tehát az a mondat, amire hetek óta várt a politizáló közvélemény. – Az eredetikről én
készítettem fénymásolatot – ez azt jelenti, minden szó, amit leírt az ÉS: igaz.
Ha Mayer Aranka itt ma sikeresen megvédi állítását, az azt tükrözi: hazug ember az az
Orbán Viktor, aki nagy garral mondogatta: soha semmilyen taggyűlésen nem vettem részt.
Többekből megkönnyebbült sóhaj szakadt ki, mások szörnyülködve fölszisszentek.
Mayer Aranka hihetetlen feszültség közepette folytatta: – 2002. decemberében adtam be a
válóperem volt férjemtől, Szász István Attilától. Ekkor minden, otthon, a dolgozószobában
található iratról – ingókról, ingatlanokról, vállalkozásokról – fénymásolatot készítettem, azért,
hogy a vagyonjogi perben legyenek adataim a közös vagyonunkról. Mivel fölvetődött, hogy
volt férjem eladta különböző üzletrészeit, hogy azokat kimenekítse a vagyon-megosztás elöl.
– Ez a kft. – szőtte tovább a tanú – voltaképpen egyúttal egy szoros baráti társaság volt.
Gyakran, rendszerint havonta jártunk össze, férjek, feleségek együtt, hol a mi gödöllői, vagy a
sárazsadányi házunkban, hol Kékessy Dezső tiszafüredi kúriájában, de Viktor is gyakran
meghívott bennünket a rezidenciára.
– Mit ért most rezidencia alatt? – tett úgy Pataki, mintha nem egészen értené.
– A miniszterelnöki rezidencián, Viktorék akkori lakóhelyén – pontosított Mayer Aranka.
– Ezek mindig vagy ebéd vagy vacsora keretében zajlottak. Ha hétvégére estek a programok,
akkor több közös étkezés volt. Már evés közben általában szóba kerültek a jó borok, és abból
a cég ügyei, de aztán evés után minden alkalommal az urak Anikóval elvonultak, a kft ügyeit
megtárgyalni, többször volt, amikor Viktor is csatlakozott hozzájuk. Ez tehát teljesen
természetes volt, hogy a kft. ügyeit ilyen közös alkalmakkor megtárgyalták.
Most pedig tehát konkrétan elhangzott a kulcsmondat a vitatott állításról: többször volt,
amikor Viktor is csatlakozott hozzájuk.
– 2001. december 2-án – folytatta Mayer Aranka – én magam is jelen voltam a
miniszterelnöki rezidencián. Ez az összejövetel nekem különösen emlékezetes, mert ez volt az
utolsó alkalom, amelyen én részt vettem, mivel aztán annyira megromlott a viszony volt
férjemmel, hogy végül el is váltunk. Akkor közös ebéd volt, és már ebéd közben is téma volt
a szőlők sorsa. Hogy milyen állapotban vannak a birtokok, milyen lesz a termés. Személy
szerint én ekkor tudtam meg, hogy Duda Attila kivált a kft.-ből, üzletrészét értékesítette. Erről
a feleségével akkor külön is beszéltem. Arra is jól emlékszem, amikor volt férjem, Szász
Attila szólt Duda Attilának: – Nem baj, hogy te már nem vagy tag, dolgozz egy kicsit nekünk,
hozd a pennád, megyünk taggyűlni!
– Felsorolná, kik vettek részt ezeken az étkezés utáni összejöveteleken? – kérte Csapó
doktornő.
– Lévai Anikó, Szász Attila, Kékessy Dezső, Duda Attila és Madarász László. De gyakran
előfordult, hogy az Anikó nem ért rá a gyerekektől, olyankor mindig a Viktor vett részt a
taggyűléseken. Ebben mi semmi furcsát nem találtunk.
Tehát még egyszer elhangzott az Orbán Viktor szavahihetőségét mindörökre eltörlő
mondat: – gyakran előfordult, hogy Anikó nem ért rá a gyerekektől, olyankor mindig Viktor
vett részt a taggyűléseken. – Vagyis nem egyszer, nem kétszer, hanem gyakran. Erről mondta
Orbán: soha.
– Ők mindig taggyűlésnek hívták ezeket a megbeszéléseiket – szólt tovább a tanúvallomás
–. Azt is tudták mindannyian, hogy ezekről készül jegyzőkönyv, azt mindig a Szász ügyvédi
irodában írták le. Szász Attila és Duda Attila ugyanis egy ügyvédi irodában dolgozott mindig,
hivatalosan ugyan mind a kettő önálló irodaként szerepel, de ténylegesen az egy iroda. És az
pedig egyértelmű volt, hogy a beszélgetésekről Duda Attila készítette a feljegyzéseket, mivel
köztudott, hogy a társaság tagjai közül egyedül Duda Attila tud gyorsírni.
Amikor ezeket az anyagokat elvittem az ÉS-be, ők is kérdezték, hogyan igazolható, hogy
ezek a fénymásolatok megegyeznek az eredetikkel, azon kívül, hogy a fénymásolatot az
eredetikről én készítettem, vagyis az eredetiket a kezemben tartottam. És megmutattam nekik,
most megmutatom önnek is, bíró úr, hogy miként. Én nemcsak a papírokról készítettem
másolatot, hanem a számítógépen lévő dokumentumokról, vagyis a papírok eredetijéről is
lementettem minden adatot. És lementettem, és ki is nyomtattam ezeknek a
dokumentumoknak az „adatlap” oldalát, amely igazolja, hogy ezeket ki mikor mentette el,
mikor módosította.
Szeretnék még valamit elmondani. Amikor az itt szereplő iratokat elolvastam, nagyon
megrettentem, megijedtem, hogy mi van a kezemben.
– Miért tartotta ezeket olyan különlegesen nagy jelentőségűnek, vagy megrettentőnek? –
kérdezett bele Pataki.
– Hát, bíró úr, mégiscsak a miniszterelnökről van szó! Ezek, úgy gondolom, nagyon súlyos
dolgok Orbán Viktorra nézve.
– Felperesi kérdés van?
– Igen, van. – Karas doktornő próbálkozott. – Amikor elvonultak ezeket az állítólagos
taggyűléseket megtartani, ön velük ment, részt vett ezeken?
– Nem.
– Akkor honnan tudja, hogy ezeket ténylegesen megtartották?
– Utána együtt is, külön-külön is beszámoltak arról, hogy megbeszéltek mindent, amit
akartak.
– Köszönöm, nincs több kérdésem – elégedett meg ennyivel felperesi képviselő, sejtve, itt
ma nem sok babér terem neki. Ez sem volt ugyan valami vérbő kísérlet, de legalább azt nem
mondhatja senki, hogy semmivel se próbált keresztbe tenni. Ráadásul éreznie kellett, hogy a
legutóbbi pár percben a tárgyalóteremben, amint mondani szokás, megállt a kés a levegőben.
Az izgatottságnak, a feszültségnek olyan ereje volt, hogy avval még ő se nagyon tudott
szembeszállni. Az elhangzott mondatok súlyát túl sokan értették.
Pataki most már minek változtatott volna: – Alperes?
– Igen. Milyen gyakorisággal voltak ilyen összejövetelek, és ezeken milyen gyakorisággal
vett részt Orbán Viktor?
– Nagyon gyakran. Pontos számot természetesen nem tudok mondani, de számtalanszor
fordult elő, hogy a volt férjem telefonált, vagy SMS-t küldött, hogy „nem jövök haza a
szokott időben, megyünk a Viktorhoz taggyűlni!” Pontosan nem tudom megmondani, hány
ilyen megbeszélésen vett részt Orbán Viktor, de sokszor.
– Szeretném észrevételezni – pattant föl pulykavörösen Karas Mónika –, hogy alperes
ismételten olyan irányba viszi a tárgyalást, amely nem képezi jelen eljárás tárgyát. Orbán
Viktor nem tagja a felperesi társaságnak, nem értem, mi köze van a perbeli helyreigazításnak
ahhoz, amit alperes kérdez.
– Köszönöm, nincs több kérdésem – hagyta rá Csapó doktornő. Végül is négyszer
elmondta tanú azt, ami meghazudtolja Orbánt, ez tényleg elég.
Ekkor azonban történt egy – nyilvánvalóan nem szándékos – kisiklás, a tárgyalás eddigi
abszolút korrekt menetéhez képest. Nem untattam eddig az olvasót annak leírásával, hogy
valamennyi nyilatkozat elhangzását követően Pataki Árpád természetesen megállított
mindent, és a pulpitusa szélén a számítógépnél ülő jegyzőkönyv-vezető hölgynek lediktálta az
elhangzottak kissé rövidített összefoglalóját. Most is ezt tette, ám kihagyva Orbán Viktor
nevét. Vagyis ő úgy diktálta Mayer Aranka tanúvallomását: Számtalanszor fordult elő, hogy a
volt férjem telefonált, vagy SMS-t küldött, hogy „nem jövök haza a szokott időben, megyek
taggyűlni!”. S nem úgy, amint elhangzott: megyünk a Viktorhoz taggyűlni. Ám nem szólt
senki, a jegyzőkönyvben így, csonkán maradt. Később maga az ÉS is így közölte, mivel
magát a tárgyalási jegyzőkönyvet tette közzé, azt tehát, amiből hiányzik a ténylegesen
elhangzott két szó: a Viktorhoz.
És Pataki éppen kezdte volna elengedni a tanút, aki azonban még szót kért: – Szeretnék
még valamit elmondani. Amikor megértettem, mi van a kezemben, megkerestem e-mailben és
telefonon Lévai Anikót, Orbán Viktor feleségét, és a többi feleséget is, és kértem őket,
rendezzük közösen a volt férjem és közöttem peren kívül a vitákat, hogy ne kerüljön sor arra,
hogy ezeket a dokumentumokat én eljuttatom a sajtóhoz. Az volt a válasz: mindkettőnket
szeretnek, megpróbálnak segíteni – de nem tettek semmit. Így kerültek ezek az Élet és
Irodalomhoz.
– Jó – szusszant ismét nagyot Pataki bíró úr. Fél hat is elmúlt már. – Költségigénye van a
bíróság előtt megjelenéssel kapcsolatban?
– Nincs – mosolygott Mayer Aranka.
– Köszönöm szépen, el lehet távozni, vagy itt is lehet maradni a tárgyalóteremben.
– Akkor itt maradnék – és Mayer Aranka leült a bíróval szemközti padra, történetesen –
mert csak ott volt hely – Vásárhelyi Mária mellé.
– További bizonyítási indítvány? Alperes? – kérdezte Pataki.
– Ha felperes továbbra is ragaszkodik a helyreigazítás szövegéhez, illetve helyreigazítási
igénye arra is kiterjed, hogy ezeken a taggyűléseken, vagy informális taggyűléseken az
alperes által közöltek nem hangzottak el, abban az esetben kérem tanúként kihallgatni a kft
tagjait, a taggyűlés hiányáról nyilatkozatot tevő személyeket – Csapó doktornő bekeményített.
Nyilván arra gondolt, más aláírni egy papírfecnit, és megint más odaállni a bíróság elé
hazudozni, utóbbi rizikós is, snassz is.
– Jó. Felperes?
– A kft tagjai teljes bizonyító erejű magán-okiratban kijelentették, hogy nem volt
taggyűlés, tehát értelmetlen őket kihallgatni. – No, ez viszont érdekes fordulat lehetne. Ha
Karas doktornő szerint az a papírfecni, amit ő volt szíves becsatolni, teljes bizonyító erejű
magán-okirat, akkor annak aláírói netán elkövették a magán-okirat-hamisítás
bűncselekményét? Ez a kósza ötlet – úgy tűnik – csak az én fejemben futkározott, senki nem
ugrott rá. – Ezért a bizonyítási indítvány teljesítését ellenzem.
– Abban a nem várt esetben – Csapó Annamária most már pontosan és vigyázva
fogalmazott –, ha a bíróság mégis helyreigazítást rendelne el, a lefolytatott bizonyítási eljárás
alapján a való tények körében azon közlés elrendelését is kérjük, hogy informális taggyűlések
és azokról készített informális jegyzőkönyvek viszont léteznek.
– Természetesen nem értek egyet alperes álláspontjával, hiszen egy jogszabályok szerint
működő gazdasági társaság esetében kizárt ilyen kategóriák alkalmazása, hogy informális
taggyűlés, meg informális jegyzőkönyv – maradt meg Karas Mónika saját védhetetlen
véleményénél.
– Ahogy azt már korábban is részletesen kifejtettem, a Gt.-ben is létezik szabálytalanul
összehívott taggyűlés, és azon születhetnek döntések is.
– Jó – Pataki bíró úr megelégelte az immáron tényleg teljesen fölösleges szócséplést –, a
bíróság felhívja a felek figyelmét, hogy be kívánja rekeszteni a tárgyalást, tehát ha valakinek
van még bármi érdemi észrevétele, azt most tegye meg. Felperes?
– Tisztelt fővárosi bíróság! Alperes nem tudta bizonyítani, hogy a cikkben szereplő
időpontokban a társaság taggyűlést tartott volna, ezért keresetünkkel egyezően kérjük a
keresetben szereplő szövegű helyreigazítás közlésére kötelezni alperest. Éppen felperes volt
az – lepte meg a hallgatóságot Karas Mónika –, aki bizonyítékokkal alátámasztotta a
keresetét. – No, az azért fogós, ravasz kérdés lenne: mire gondolt Karas doktornő, mi a
fityfenével bizonyította ő a keresetét? Tán azzal a papírkával, amit a kft. tagjai aláírtak? Az
azért kissé soványka ám! – gondoltam én.
– Alperes?
– Tisztelt bíróság! Változatlanul a kereset teljes elutasítását kérem. Itt egy teljes
cikksorozatról van szó, amelynek lényegi állításai egyértelműen megfelelnek a valóságnak.
Álláspontom szerint a bizonyítási eljárás teljes sikerre vezetett. Nem csak azt bizonyítottuk
be, hogy a társaság tagjai a leírt időpontokban taggyűléseket tartottak, amelyeket maguk is
taggyűléseknek neveztek, ott a cég üzleti ügyeit érintő határozatokat hoztak, amelyek utóbb
teljesültek is, valamint ezekről jegyzőkönyveket vettek föl – noha ezek a taggyűlések és
jegyzőkönyvek nem mindig voltak szabályosak, de ennek jelen esetben nincs semmi
jelentősége. Hanem ezen túl azt is bizonyítottuk, ezek szerint a cikkünkben szereplő további
állítások is igazak. A cikk lényege nem az, hogy az összejövetelek, illetve a tagok által
taggyűléseknek hívott beszélgetések mindenben megfeleltek-e a Gt. összes alaki szabályának,
vagy sem. Az ÉS nem jogi szakfolyóirat. Álláspontunk szerint abban az esetben, ha a felperes
igazi helyreigazítási igénye arra irányult, hogy a cikkben közöltek tartalmilag nem lennének
valósak, megkerülhetetlen lenne a tagok tanúkénti meghallgatása. Alperes álláspontja tehát
változatlan: felperes helyreigazítási kérelme semmilyen módon nem érinti a cikk érdemi
mondanivalóját, és amennyiben a bíróság jelenlegi formájában a helyreigazítási igényt
elfogadná, abban az esetben az olvasó számára a cikk lényegi tartalmáról semmilyen
információ nem jelenne meg a lapban. Mindezek alapján kérem a kereset teljes elutasítását.
– Jó – szusszant megint nagyot Pataki. – A bíróság a tárgyalást berekeszti. Tessék
kifáradni, a bíróság szünetet tart. – Péntek délután fél hatkor ez ugyan nem számít humánus
ötletnek, de a közönségben ülők is annyira feszültek voltak, hogy már zokon se veszik az
újabb csúszást. Rövid is lett a szünet, nyilván Pataki is hajlandó volt hazamenni, lepihenni.
– A bíróság meghozta a következő végzést. A bíróság a határozat kihirdetésére új
határnapul 2005. május 18-a 14,30 óráját tűzi ki, ugyanebben a teremben, amelyre a bíróság
jelenlévő feleket szóban idézi. A tárgyaláson való megjelenés elmaradása nem érinti annak
megtartását. – Nagyot sóhajtott, hagyta szemüvegét lecsúszni az orra aljára, és fegyelmezetten
megvárta, amíg mind kitódultunk tárgyalójából.
A folyosón, a lépcsőházban és a Markó utcában lázas találgatás vette kezdetét: no, most
vajon Patakinak miről mi a véleménye, mit jelent az a név-kihagyás, valójában mozgatják-e őt
politikai megfontolások, és ha igen, miért nem, ha meg nem, miként mégis. Ám ennek már
nem volt sok értelme.
Tulajdonképpen ezek után magának az ítéletnek se lenne túlságosan nagy jelentősége, ha a
helyzet, és különösen Orbánék kommunikációs technikája nem olyan lenne, mint amilyen.
Hiszen láthattuk, mit műveltek a papa-bánya ügyben. És nyilván ugyanazt fogják tenni most –
ha lesz rá módjuk.
Valamint akkor se számítana olyan sokat, miként fog ítélni Pataki, ha a magyar sajtó
állapota nem olyan lenne, mint amilyen. Mert hogy a megalkuvásnak, a gyáva „ide is-oda is”
magatartásnak alig van határa, arra mi sem jellemzőbb, mint a Népszabadság másnapi „lead”-
je: Bizonyos, hogy Orbán Viktor volt miniszterelnök még kormányfőként valószínűleg
többször is részt vett olyan megbeszéléseken, ahol az akkor még részben a felesége
tulajdonában álló cég ügyeiről döntöttek.76
Tetszik érteni? Hadd segítsek, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, tessék külön
figyelni a következő két dőlt betűs szóra! Bizonyos, hogy Orbán Viktor volt miniszterelnök
még kormányfőként valószínűleg többször is részt vett olyan megbeszéléseken, ahol az akkor
még részben a felesége tulajdonában álló cég ügyeiről döntöttek.
Vagyis talán az történt biztosan, hogy a cikk szerzője leadta tudósítását így: „Bizonyos,
hogy Orbán Viktor volt miniszterelnök még kormányfőként többször is részt vett olyan
megbeszéléseken, ahol az akkor még részben a felesége tulajdonában álló cég ügyeiről
döntöttek”. Majd a politizáló, óvatos szerkesztő a mondat közepére beszúrta: „valószínűleg”.
Hogy ilyen, a stilisztika legelemibb szabályaira is fittyet hányó mondat pedig nincs? Hát
aztán! Nem az a fontos.
És másnap délután fél három előtt aztán igazi tumultus várta az ítélet-hirdetést. Hat kamera,
vagy húsz fotós, kéttucatnyi lézengő ritter szorongott a picike tárgyalóteremben – míg Pataki
bíró úr fölolvasta verdiktjét:
– A bíróság elutasítja a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. felperesnek az
Élet és Irodalom szerkesztősége alperes ellen sajtó-helyreigazítás iránt benyújtott keresetét. A
bíróság kötelezi felperest, hogy fizessen meg alperesnek 17.500 forint perköltséget, az
államnak pedig 21.000 forint illetéket. Az ítélet ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül
van helye fellebbezésnek. Tessék leülni!
Az ítélet rövid indoklása a következő. Alperes először a kereshetőségi jog hiányára
hivatkozva kérte a kereset elutasítását annak érdemi vizsgálata nélkül. Ez a bíróság megítélése
szerint nem helytálló, mivel amennyiben a felperes társaság a cikkben írt időpontokban nem
tartott volna taggyűlést, a lap azonban azt állítaná, joggal kérheti ennek helyreigazítását. Ezért
a bíróság érdemben vizsgálta a cikk állításának valóságtartalmát, így került sor az alperes
részéről a valóság bizonyítására. A bíróság tanúként hallgatta meg Mayer Arankát, és az
összes körülmény mérlegelésével arra a következtetésre jutott, hogy tanú szavahihetősége és
érdemi előadása a tárgyaláson nem kérdőjeleződött meg. A tanú előadásának kétségbe vonása,
előadása tartalmának megkérdőjelezése iránt a felperes bizonyítást nem ajánlott fel. A bíróság
szerint ugyanis a felperes által a kft. tagjaitól csatolt azon írásos nyilatkozatok, amelyek
szerint ők a perbeli időpontokban nem vettek részt taggyűléseken, érdemben nem érintették a
tanú szavahihetőségét.
Ennek alapján a bíróság az összes körülmény mérlegelésével, a rendelkezésre álló adatok
alapján arra jutott: az nem vált kétségessé, hogy a felperesi társaság tagjai alkalmanként – és a
perbeli időpontokban is – összejöttek, és érdemben a társaság ügyeit tárgyalták. Az alperesi
lapban a megbeszélések tartalmáról közöltek valóságtartalmát érdemben a bíróság tudomása
szerint még nem vonták kétségbe.
Ilyen körülmények között a bíróság szerint a felperes, mint gazdasági társaság megítélése
szempontjából közömbös kérdés az, hogy a megbeszélések, illetve az arról készült írásos
feljegyzések mindenben megfeleltek-e a Gt. szabályainak.
A bíróság mindezek alapján a felperes keresetét elutasította.
A bíróság fontosnak tartja rögzíteni azt, hogy a bíróság jogalkalmazó szervezetként még
érintőlegesen sem politizálhat, továbbá a perben nem szereplő személyek magatartásáról
semmilyen módon nem foglalhat állást. A felperes tagjainak azon nyilatkozatairól, hogy a
jelzett időpontokban nem vettek részt taggyűlésen – a bíróság nem állapította meg azt, hogy
azok tartalma ne lenne valós. Az ugyanis megállapítható volt a becsatolt fénymásolatok
alapján, hogy azok nem felelnek meg a Gt. által támasztott követelményeknek, vagyis jogi
értelemben a jelen bíróság nem állapította meg azt, hogy a kérdéses három alkalommal
szabályos taggyűlés zajlott volna le (a résztvevők „taggyűlésen vettek volna részt”), de a jogi
álláspontja az volt, hogy a korábban kifejtett okokból ennek a per eldöntése szempontjából
nincs jelentősége.
Ez tehát a bíróság ítéletének rövid indoklása. A részletes indokolást írásban megkapják a
felek. Köszönöm a megjelenést, el lehet menni.
Percekig tartott, míg mindenki kituszkolódott a tárgyalóból, a tévések nekiestek Kovács
Zoltán főszerkesztőnek, aki mosolyogva fogadta a gratulációkat. Volt miért. Ennek a pernek
nem csak Orbán Viktor és baráti köre szavahihetősége, valamint Orbán tetteinek jogi
megítélése volt a tétje. Legalább ennyire kockán forgott a sajtószabadság maga is – az, hogy
meg lehet-e írni még ebben az országban a visszaéléseket, túlkapásokat, vagy beköszönt a
magyar újságírás számára a neves jobboldali értelmiségiek vizionálta új kor, és a
hagyományos jogi alapelv, az ártatlanság vélelme helyett jön: az ártatlanság félelme.
Hanák András jogi szakíró így kommentálta az ítéletet. Pataki bíró úr nyilván rutinos
szemmel fedezte fel a helyreigazítási kérelemben megbúvó, feje tetejére állított logikát, és
határozottan elutasította, hogy annak alapján döntsön, hogy a kérdéses jegyzőkönyvek
mindenben kielégítik-e a társasági törvény formai előírásait… A taggyűlés kifejezés jelentését
a szó hétköznapi értelemben vett tartalma szerint állapította meg… Ennek alapján, az összes
rendelkezésre álló körülmény mérlegelésével a bíróság számára nem volt kétséges, hogy a
felperesi kft. tagjai alkalmanként, így a kifogásolt időpontokban is, összejöttek, és érdemben
tárgyalták a társaság ügyeit. A megbeszélések tartalmáról közöltek valóságtartalmát illetően
semmilyen helyreigazítási kérelemmel nem élt a felperes. Mindezek alapján a bíróság alapos
okkal állapította meg, hogy a sajtószabadság keretei között alkalmazandó helyreigazítási jog
szerint a kft. megítélése szempontjából közömbös az a kérdés, hogy a kérdéses jegyzőkönyvek
mindenben megfelelnek-e a társasági törvény szabályainak. A nyílt sisakos védekezés
eredményes volt a látszólag ravasz logikára építő támadással szemben. Az ÉS elérte, hogy a
valóság bizonyítása mellett a bírói eljárásban a jegyzőkönyvek hitelessége sem
kérdőjeleződött meg. Így ami kezdetben látszat volt, az a jelek szerint valóság.77
Kovács Zoltán főszerkesztő pedig Nem érti című glosszájában így írt. … A vesztes per után
a Fidesz részéről – miért intézi folyton Orbán magánügyeit a párt, ki tudja? – Deutsch Tamás
kifejtette, hogy az ítélet megerősítette: Orbán Viktor nem vett részt szabályos taggyűlésen,
tehát az a pártelnök mellett szól.
Akkor ugyan miért fellebbez a kft. – ha az ítélet kedvező? Hát azért, mert az ítélet
egyáltalán nem erősítette meg Orbán Viktort, a magyarázat pedig hasonlatos az 1994-ben 7-
1-re elvesztett holland-magyar futballmérkőzés után történtekhez: a meccs utáni letargiában
valamelyik játékos megállapította, hogy „pedig nem is játszottunk rosszul”. És több gólt is
lőhettünk volna, szólt a másik már az eindhoveni reptéren, s mire a társaság Ferihegyen
landolt, a magyar válogatott szoros meccsen 1-0-ra legyőzte Hollandiát. Az ember elborzadva
gondol arra, mi lett volna, ha a válogatott a pályán is nyer – és ha az ítélet valóban a volt
miniszterelnök mellett szólt volna.
„Vegye már végre valaki a bátorságot, hogy ha törvénysértéssel vádol, egyenesen mondja
meg, hogy mikor és hol sértettem meg és melyik magyar törvényt, és legyen bátorsága vállalni
a következményeket!” – fakad ki az MTI híre szerint Orbán, ami végképp érthetetlen.
Ki fél itt?
Két hónapja, viszonylag széles nyilvánosság előtt állítjuk, hogy miniszterelnökként saját
érdekeltségi körébe tartozó cégnek adott tanácsot, és határozott véleményünk, hogy ez
legalábbis etikátlan – remélve azt, hogy a „nem jogsértő, de nem is etikus” gondolati
tartománnyal már az is torkig van, aki így menti a bőrét. Ezzel szemben az, aki két hónapja
saját személyében hivatalosan nem hajlandó szembenézni a lap állításaival, az Orbán Viktor
maga. Először széteső nyilatkozatok ilyen-olyan perlésekről, lekezelő mondatok komoly
állításokról, majd másfél hónap múltán – nyilvánvalóan Orbán helyett – perbe bocsátkozik
egy kft. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a per nem egyszerűen Orbán helyett indult, hanem annak
reményében, hogy egy esetleges nyerés megkíméli őt a bonyolultabb, és az alperesi lap vagy
újságírók számára a helyreigazítási pernél több jogi lehetőséget nyújtó személyiségi jogi vagy
büntetőjogi per indításától. Ez az „előre küldök egy kft.-t, aztán meglátjuk, mi lesz”
pertaktika, mondjuk úgy, nem méltó egy olyan emberhez, aki jövőre Magyarország
miniszterelnöke akar lenni.
Egyelőre azonban ez a per is nehezen megy, ezt a pert sem sikerült első fokon megnyerni.
„Kivárjuk az első jogerős ítéletet, és utána az ügyvédek meghozzák a szükséges döntést” –
szögezte le, ami aztán végképp zavarba ejtő. Hogyan kerülhet Magyarország lehetséges
miniszterelnöke olyan helyzetbe, amilyenre semmiféle kézzelfogható magyarázata nincs, sőt,
helyzetét olyannyira problematikusnak tartja, hogy megoldására egy egész jogi kabinet több
hónapos munkájára van szükség? „A lap nem mutatta be idevágó dokumentumait, nincs mi
ellen védekezni” – mondta még korábban az aktuális borfiú, Répássy Róbert. Az első
tárgyaláson ezek nyilvánosságra kerültek, minden kiterítve – már csak ezért sem érthető, hogy
mit ért Orbán „ködösítésen és mellébeszélésen” –, ezekre a dokumentumokra kellene valamit
hivatalosan mondani, de nem nyeglén és mozgás közben, hanem érdemben. Egyre
érthetetlenebb, hogy mit nem ért Orbán Viktor, pedig mennyire vágott az agya, amikor Kiss
Elemér, Wekler Ferenc vagy a Medgyessy és a Baráth gyerekek forgolódtak állami eredetű
pénzek környezetében. Mi a különbség? Alapjában véve semmi, hacsak az nem, hogy azok
vagy azok szülei a parlamenti patkó szemben lévő oldalán ülnek. Vagy ültek, amíg le nem
mondtak. Most értetlenség van meg kampánylap. Sárdobálás, megvont vállak. Orrszívás.
„Megítélésem szerint semmi kivetnivaló nincs abban, hogy ha Antall József, Boross Péter,
Horn Gyula, Orbán Viktor, Medgyessy Péter vagy Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki hivatali
idejében a miniszterelnöki megbízatását megelőzően kialakult baráti kapcsolatait ápolva,
baráti vacsorákon vesz részt” – nyilatkozta Deutsch Tamás, a Tocsik-ügy Robin Hoodja
mintegy összegezve a borügy és az elsőfokú ítélet tanulságait. A baj, mint látható, nagyobb,
mint gondolnánk.78
A hosszúnevű kft. persze fellebbezett. Ebben legelőbb jókorát belerúgott Pataki bíróba.
Határozott jogi álláspontunk az, hogy a t. elsőfokú bíróság tévesen ítélte meg a tényállás
alapjául szolgáló tényeket, a rendelkezésre álló bizonyítékokat nem okszerűen értékelte, és
határozata kialakításánál a hatályos jogszabályok téves alkalmazásával járt el… Majd
lényegében megismételte azt, amit hajtogatott a tárgyaláson is. Amire az ÉS sem tehetett
mást, újfent előadta összes érvét, amit korábban szóban.
Mielőtt azonban sor került volna a másodfokú tárgyalásra a Fővárosi Ítélőtáblán –
amelynek megalakulását mellesleg annak idején éppen Orbán Viktor akadályozta meg –,
fölvetődött: ámde kik fogják tárgyalni ezt az ügyet? A másodfokon odakerülő ilyen pereket
általában Kizmanné Oszkó Marianne tanácsa intézi, ennek azonban tagja dr. Győriné dr.
Maurer Amália. Akinek nevéből az első dr. viselője nem más, mint dr. Győri Tibor, a Fidesz
egykori jogtanácsosa, a Fico Kft., az egyetlen bíróságilag is Fidesz-cégnek nevezhető vállalat
jogtanácsosa, Simicska Lajos, Varga Tamás állandó tettestársa, a vircsaftoló fideszes haveri
kör régi tagja.
Megindult a találgatás – a bülbülszavú Bayer Zsolttal szólva –: van-e a határa
pofátlanságnak? Van-e képe az ítélőtábla elnökének erre a tanácsra szignálni ezt a pert,
valamint ennek a bírói tanácsnak arcrándulás nélkül letárgyalni az ügyet? Vagy az ilyen
helyzetben egyedül normális megoldással az ítélőtábla elnöke másik hármasra szignálja a
pert, vagy ha ő mégsem teszi, ez a tanács bejelenti elfogultságát, és kéri, hogy ne nekik
kelljen eljárni ebben a konkrét esetben.
Nos, egyik sem következett be; június 23-án, csütörtökön reggel Kizmanné dr. Oszkó
Marianne tanácselnök, Böszörményiné dr. Kovács Katalin előadó bíró és dr. Győriné dr.
Maurer Amália bírónő előtt indult a jogi csetepaté második felvonása. Érdemi újdonságok
nélkül. Alperes, felperes előadta már ismert mondókáját – és kész.
Úgyhogy nem is töltöttünk a tárgyalóteremben fél órát sem, mehettünk szünetelni,
találgatni, most mi lesz. Amikor a tippelés és traccs-parti már több mint egy órája tartott,
újabb és újabb teóriák születtek arról, miért tanácskozik a bíróság ilyen hosszú ideig. Elsöprő
győzelmet aratott az a feltételezés, miszerint ez csak színház, az ítélet valójában rég
megszületett, eltérő nézetek mindössze arról szóltak: Lomnici szobájában, az ítélőtábla
elnökénél, vagy egészen másutt. A lényegről, a várható ítéletről a dohányzóban újságírók
között tartott „közvélemény-kutatás” viszont 7:1-et hozott azok javára, akik szerint
megváltoztatják az elsőfokú ítéletet. És lőn.
Amikor végre visszaözönlött az újságíró siserehad a tárgyalóterembe, és fölzúgtak a
kamerák, surrogni kezdtek a diktafonok, ezt hallhattuk: – A bíróság ítéletet hirdet a Magyar
Köztársaság nevében. A bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatja, és alperest kötelezi, hogy
legközelebbi lapszámában közölje a következő szöveget: Lapunk 2005. március 11-ei
számának Tokaji borcsaták II. című cikkében valótlanul állítottuk, hogy a Szárhegy Dűlő–
Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. 2000. szeptember 6-án, 2001. június 4-én, valamint 2001.
december 2-án taggyűlést tartott, és azokon jegyzőkönyv készült.
Vékony hangján Kizmanné bíró elmondta a szokásos egyéb jogi figurákat, majd az
indokolásban – legalábbis számomra – döbbenetes állításokat fogalmazott meg. Előadta, hogy
azért nem mellékes körülmény az, hogy bizonyos napokon tartottak-e taggyűléseket, mert
ezzel a ténnyel a lap olyan körülményeket kívánt alátámasztani, amelyek a felperes kft.
számára nem tekinthetők lényegtelennek.
Ez ugye magyarra lefordítva a következőt jelenti: ha most mi az ítéletünkben azt
mondanánk, hogy ezek taggyűlések voltak, akkor a cég tulajdonosaira, inkluzíve Orbán
Viktorra ráfoghatnák, hogy Orbán tanácsokat adott a taggyűlésen, egyebek mellett a kft.
állami támogatásáról, hogy a miniszterelnökkel együtt fontolgatták, miként szednek ki majd
ezt-azt az állami vagyonból, milyen törvényt hoznak a maguk hasznára és így tovább.
Márpedig azt – folytatta Kizmanné bíró –, hogy voltak-e taggyűlések, az ÉS által becsatolt
iratok és Mayer Aranka tanú nem támasztották alá minden kétséget kizáró módon. A bíróság
sem az iratokat, sem a tanúvallomást ugyanis nem tartotta hitelt érdemlően bizonyítékként
felhasználhatónak. Ebből következik, hogy a felperesre vonatkozó állítást és a sérelmezett
kitételt valótlannak kellett nyilvánítani. Ezzel szemben a felperesi kft. állítását erősítette meg
a tagjainak teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt nyilatkozata, miszerint az adott
időpontokban nem tartottak taggyűlést.
Puff neki!
A perbe az ÉS által becsatolt iratok ilyeneket tartalmaztak:
2001. június 4-i taggyűlés (19.05)
Jelen vannak: Kékessy Dezső
Madarász László
Kékessy Katinka
Szász I. Attila
Orbán Viktor
Duda Attila - jkv.
Majd szó szerint, hogy ki mit mondott – például az Orbán szőlőtőkés szájából elhangzottak
–, valamint az 1.), 2.), 3.), 4.) és 5.) számú határozat, a végén pedig:
Jkv. lezárva 22.10
dr.Duda Attila,
valamint Duda doktor aláírása és pecsétje.
Vagy a másik:
Taggyűlés: (2001. december 2.)
Helyszín: a Rezidencia
Jelen vannak: dr. Lévai Anikó
dr. Kékessy Dezső
dr. Szász I. Attila
Madarász László
dr. Duda Attila.
Lezárva: 2001. dec. 2. 17.07.
dr.Duda Attila
jegyző79
(Hogy a dr. és a Duda nem egybe, hanem külön írandó, nem én nem tudom, hanem dr.
Duda.)
Vagyishogy mi is a helyzet? Az ítélőtábla szerint az elsőfokú bíróság tévedett, amikor e
papírok alapján azt mondta ki, hogy a kft. tagjai taggyűléseket tartottak. Észbontó. Noha tény.
Ennek a kft.-nek a tagjai összejöttek, beszélgettek, és az erről készített feljegyzéseken az
együttlétüket ők maguk – nem más, nem a liberálbolsevik sajtó, hanem ők maguk –
taggyűléseknek nevezték. Majd az elsőfokú bíróság előtt megjelent egy tanú, és elmesélte
például, hogy személyesen ott volt, valahányszor, saját szóhasználatuk szerint „az urak
elvonultak, a kft. ügyeit tárgyalandó”, hogy az ő volt férje mondta Dudának: – Hozd a
pennád, megyünk taggyűlni! –, valamint hogy ő maga fénymásolta az eredetikről a
jegyzőkönyvnek nevezett iratokat.
„A tanú… a jelzett időpontokban tartott taggyűlésekről konkrét nyilatkozatot nem tudott
tenni… Ez a tanúvallomás nem szolgálhat alapul annak bizonyítására, hogy a kft. a kérdéses
időpontokban taggyűlést tartott, amelyről jegyzőkönyvet vettek fel” – állította ítéletében a
másodfokú bíróság. Hozzátéve még azt is: „egyetlen tanú vallomása… még akkor sem
tekinthető elegendő bizonyítéknak, ha annak elfogulatlanságára vonatkozóan semmi kétség
nem merül fel”.
„A felperes… csatolta a kft. tagjainak és ügyvezetőjének teljes bizonyító erejű
magánokiratba foglalt nyilatkozatát arról, hogy az alperes által megjelölt időpontokban nem
tartott taggyűlést… A teljes bizonyító erejű magánokiratnak a Pp. 196. § (1) bekezdésében
előírt bizonyító ereje a bizonyítékok mérlegelése során – annak ellenkező bizonyításáig – köti
a bíróságot.”
Vagyis a bíróság – miközben fölállította az „egy tanú: nem tanú” vadonatúj, elképesztő
jogi tételét, nem fogadta el az ÉS bizonyítékait, a tanút és a fénymásolt jegyzőkönyveket,
elfogadta viszont a kft. bizonyítékát: a tagok nyilatkozatát.
Amiben az a rettenetes jogi káosz sejlik föl, hogy bírák – ha nem akarják? – nemcsak az
élet tényeit nem képesek a logika szabályai szerint értelmezni, de magát a jogszabályt sem. A
Pp. (a polgári perrendtartásról szóló törvény) említett 196. § (1) bekezdése ugyanis azt
mondja, hogy a teljes bizonyító erejű magánokirat arra szolgál bizonyítékul, hogy kiállítója az
abban foglalt nyilatkozatot megtette – és természetesen nem arra, hogy amit abban
nyilatkozott, az igaz is. Vagyis az ilyen magánokirat nem bizonyíték, hanem csupán
bizonyítási eszköz, nem azt igazolja, hogy ami abban szerepel, az igaz, hanem mindössze azt,
hogy valaki tett egy ilyen nyilatkozatot.
Ez az ítélet pedig így szólt: az ilyen magánokirat „bizonyító ereje a bizonyítékok
mérlegelése során – annak ellenkező bizonyításáig – köti a bíróságot”.
Nos, tisztázzuk újra: nem köti. Aki joghallgató ezt nem tudja, az meg fog bukni a Pp.-
vizsgán.
A Legfelsőbb Bíróság mindezek ellenére 2005. októberében „nem fogadta be” az ÉS
felülvizsgálati kérelmét, magyarán nem volt hajlandó még csak újólag letárgyalni sem az
ügyet. Lelkük rajta. Ám hogy az erről szóló végzés – rejtélyes, hiszen kivizsgálás nélkül
maradt kiszivárogtatással – ismét hamarabb jelent meg a Magyar Nemzetben, mintsem hogy
például az alperes ÉS értesülhetett volna arról, az sajnos azok táborát növelte, akik egyre
kevésbé hisznek abban, hogy legalább a bíróságokat még elkerüli a pártoskodó részrehajlás, s
akik ennek a pörnek a históriájában megerősítve látták e hitüket.
Pláne, hogy e végzés – azzal, hogy az ÉS számára kizárta a fellebbezés lehetőségét –
mellesleg sokak szerint nyilvánvalóan alkotmány-ellenes, így súlyosan törvénysértő is. Hiszen
az Alkotmánybíróság 2004-ben a polgári perrendtartásnak pontosan azt a passzusát
semmisítette meg,80 amely az egyesbíró által hozott végzés ellen kizárta a jogorvoslatot. Ha
pedig ezt a szabályt kiiktatták, akkor az azt jelenti, hogy az általános szabályok érvényesek,
miszerint mód van fellebbezésre, s annak alapján tárgyaláson a jogorvoslat keresésére. Hogy a
Legfelsőbb Bíróság elnöke ezt egyszerűen letagadta, mondván, joghézag van, majd ha a
parlament törvény-módosítással pótolja az Alkotmánybíróság megsemmisítette
rendelkezéseket, akkor ők azt fogják alkalmazni – puszta mosakodásnak tűnik.
Gyakorlatilag e téren is megismétlődött az Orbán papa bányája kontra állami pénzek per
históriája. Az elsőfokú bíró még túl közel volt a tényekhez, a valósághoz, és azok alapján
ítélt; elsősorban magát az egész ügyet vizsgálta, amely szemszögből tökéletesen mindegy,
hogy ezek formálisan is taggyűlésnek tekinthető összejövetelek voltak-e. A másodfok meg jól
szétrúgta – ha érthetetlenül is – az elsőfokú, a lényeggel foglalkozó ítéletet, és ragaszkodott az
üres formalizmushoz, a csupasz jogászkodáshoz.
A papa-bánya perben a jogerős ítélet nem volt hajlandó azzal foglalkozni, ami a lényeg
volt: állami pénzből gazdagodott az Orbán-család. E helyett azt mondta ki: azok a cégek,
amelyeken átfuttatták a pénzt, nem Fidesz-cégek, hanem csak Fidesz-közeli cégek. Most, a
szőlő-ügyben a jogerős ítélet nem volt hajlandó azzal foglalkozni, ami a lényeg: az ország
miniszterelnöke jól jövedelmező tanácsokat osztogat haveri körének, állami pénzek
megszerzésére, privatizációra és hasonlókra. E helyett azt mondta ki, azok a brancs-bulik nem
taggyűlések voltak, csak taggyűlés-közeli összejövések, az iratok nem jegyzőkönyvek, csupán
jegyzőkönyv-közeli papírok.
Lett légyen azonban bármi is a véleményünk az ítéletről, azt mindenképpen érdemes
hozzáfűzni: mit nem mondott ki a bíróság?
Nem vonta kétségbe, hogy Orbán Viktor – feleségének a kettejük baráti körével közösen
létrehozott kft. megbeszélésein, úgymond tanácsadóként – rendre többes szám első
személyben arról elmélkedett atyailag: mit kell tennünk, hogy a cég sikeres legyen, mit mikor
hozhatunk ki az állami tulajdonból a kft.-be, milyen állami támogatást vegyünk igénybe, de
ne mi kapjuk a legtöbbet.
Ezt nem kérdőjelezte meg sem a másodfokú bíróság, sem Orbán Viktor, sem más.
S az már igazán apró adalék volt a történtekhez, amikor a Népszava megírta: Éhbérért feketén
művelik az Orbán-szőlőket… Alig több mint 300 forintos órabérért feketemunkásokat
dolgoztatnak az Orbán-szőlők néven elhíresült ültetvényeken… A Munkaügyi Főfelügyelőség
„feketemunka kommandója” 20 személyt talált munka közben, közülük 14-ről bizonyosodott
be, hogy feketén foglalkoztatják őket. A helyben csak „rabszolgahajcsárként” emlegetett K.
Attila utasítására dolgoztak.81
Amihez szabadjon töredelmesen bevallanom: feketemunkásokat bizony magam is
alkalmazok olykor házkörüli munkákra – de nincs képem 300 forintos órabért adni nekik.
Hamarosan fény derült azonban arra is, hogy a 2001-es évben, amikor 4 milliárd állami
tőkeemelést kapott a Tokaj Kereskedőház, abból igen szorgalmasan vásárolt föl szőlőt az
Orbán-közeli (copyright magyar bíróság, papa-bánya-per: Fidesz-közeli) cégektől és
emberektől. A Stumpfoktól, Szász Attilától, Madarász Lászlótól, Kékessy Dezsőtől –
valamint magától a Szárhegy Dűlő- és a többi kft.-től. Aminek megjelenését Répássy
képviselő rém egyszerűen intézte el, valószínűleg a főnökével való előzetes egyeztetés nélkül:
– Gyurcsányék már megint hazudnak. – Úgyhogy meg is kapta a letolást. Révész Máriusz, aki
nap mint nap a főnök körül sertepertél, másnap közleményben tudatta: Répássy úr
valószínűleg tévedett, amiért, ha hazajött a szabadságáról, nyilván elnézést fog kérni az
érintettektől. Répássynak jól beleverték az orrát abba, amit odapiszkított.
•
Közben a parlament létrehozta „Az Orbán család állami forrásból történő gazdagodása,
különös tekintettel a szőlőbirtokokra” elnevezésű vizsgálóbizottságot, amelynek már az első
ülése a Fidesz és személyesen Orbán elképesztő nyegleségének és arroganciájának jegyében
telt el.
Történt ugyanis, hogy a legelső összejövetelen Répássy képviselő fölolvasott két kedves
levelet, amelyet ő kapott. Az első levélben Kántor Andrea, a Szárhegy Dűlő-satöbbi Kft.
ügyvezető igazgatója – egyébként Madarász László felesége – tudatta a nagyérdeművel, hogy
Lévai Anikó, a volt miniszterelnök felesége a cég magalakulásától az üzletrésze eladásáig
nem kapott fizetést, a cég pedig nem fizetett osztalékot 1998 és 2002 között, valamint Lévai a
6 százalékos üzletrészét névértéken adta el, így abból sem származott jövedelme. A másik
levélke pedig így szólt:
Tisztelt Képviselő Társam! Ezzel a levéllel szeretnék eleget tenni felkérésednek, melyet a
velem kapcsolatos vizsgáló bizottság ügyében intéztél hozzám. Leveledben azt a kérdést
fogalmaztad meg, hogy miniszterelnökségem idején, 1998 és 2002 között származott-e
családomnak jövedelme állami támogatásból, különös tekintettel a feleségem
résztulajdonában álló, szőlőműveléssel foglalkozó társaságra. Kérdésedre a következőket
válaszolom:
1. Mellékelten küldöm e szóban forgó gazdasági társaság képviselőjének levelét, melyből
egyértelműen kiderül, hogy a társaság tagjainak 1998 és 2002 között osztalékfizetés
egyáltalán nem történt, így a tulajdonosoknak semmilyen jövedelme nem származhatott a cég
tevékenységéből.
2. A mellékelt levélből az is kitűnik, hogy feleségem a cégben lévő mintegy 6 százalékos
tulajdonrészét eladta. Az értékesítés névértéken történt, vagyis családomnak jövedelme ebből
sem származhatott. Mindebből következik, hogy a cég által törvényesen elnyert állami
támogatásokból családomnak semmilyen jövedelme nem származott.
3. Családom vagyoni helyzete 1998 óta teljesen nyilvános. Feleségem és jómagam
vagyonnyilatkozatunkat minden esztendőben nyilvánosságra hozzuk, ezekből a család vagyoni
helyzetének alakulása folyamatosan nyomon követhető. Vagyoni helyzetünk alakulásából
bárki számára látható, hogy családunknál vagyongyarapodás állami támogatásból nem
történt.
Mindezekből világosan látható, hogy 1998 és 2002 között családomnak állami
támogatásból semmilyen jövedelme nem származott.
Aki mást állít, az valótlant állít. Egyebekben pedig meghívás esetén állok a bizottság
rendelkezésére.
Baráti üdvözlettel: Orbán Viktor 82
S a fölolvasás végeztével Répássy képviselő átadta e két levelet Molnár László elnöknek,
majd közölte: ily módon tehát ez a bizottság okafogyottá vált, következésképpen ők most
haza is mennek – s a három fideszes fölállt, és mosolyogva, mint ki jól végezte dolgát,
kivonult. Hogy ők ettől fogva nem is vesznek részt ennek az okafogyott bizottságnak a
munkájában, hiszen nincs mit vizsgálni.
A pökhendi, üres fölénynek ez a foka szinte már nem is létezik, kár is lenne minősítgetni.
Figyelmezzünk azonban a levél érdemi mondandójára is: Lévai Anikónak nem származott
jövedelme ebből a kft.-ből. Ez azért megéri, hogy átgondoljuk.
Először az állítás – ha mármost csupán Orbánék szándékait tekintjük – tényszerűen nem
lett volna igaz. Esett már szó erről: Lévai Anikó a 100 ezer forintért vásárolt 5 és fél hektár
földet 3 millió forintos értéken apportálta volna a kft.-be – ezen akkor rögtön gazdagodott
volna 2 millió 900 ezer forinttal. Ezt tervezte. Ezt így taggyűlés-közeli összejövetelen szépen
le is tárgyalták, a többiek elfogadták, írásba is foglalták – csakhogy (ugye, emlékszünk rá?) a
cégbíróság nem fogadta el, mivel földet momentán nem szabad cégbe apportálni.
Másodszor elmélkedjünk kicsinyég az üzleti élet alapfogalmain. Létezik-e a következő?
Valakinek van egy kft.-ben üzletrésze X forint értéken, abba a cégbe bekerül 68 millió 251
ezer forint kiadásokkal nem ellentételezett bevétel, tehát ingyen-pénz, ugyanis állami
támogatás – majd ezt az üzletrészét közel hat év múlva eladja ugyanazon X forintért? Nem
beszámítva sem a bejött ingyen-pénznek legalább az ő üzletrészére eső értékét, sem majd’ hat
év inflációját, sem a cég időközben bekövetkezett egyéb érték-növekedését? Hát, én bizony
úgy vélekedem: aki azt állítja magáról vagy a vele házastársi vagyonközösségben élő
feleségéről, hogy ilyet tesz – az…
Nem, nem ragadtatom el magam. Aki akarja, higgye el. És gondoljon hozzá akármit.
Hogy Orbán Viktor rendszeres pörrel fenyegetőzésére is tekintettel legyek: nem állítom,
hogy Lévai Anikó mondjuk, 50 millióért adta el Kékessy Dezsőéknek a 3 milliós üzletrészét,
amiből a szerződésbe beírták a 3 millió névértéket, a többit meg elintézték a szokásos magyar
módra, papír és adó nélkül, zsebbe. Nem állítom azt sem, hogy Kékessy Dezső azért vétette
meg leendő vejével Orbánék Haris közi lakását a reális értéknél vagy 30 millióval drágábban,
mert így fizette ki Anikó üzletrészének a névérték és a vételár közötti különbözetét. Nem
állítok ilyeneket, mert nem tudom, így történt-e. Azt azonban nyugodt lélekkel állítom: amit
ők mondanak, az igen nehezen hihető, még akkor is, ha az ember beleszámítja a kalkulusba a
lehetséges politikai hasznot, tőkét. Vagy azt mérlegeli, hogy ez a beállítás – ahogy
mostanában az ilyesmit emlegetik: mennyire életszerű. Mennyire „business-like”.
•
És mókás módon egyáltalán nem csak a jobboldal, hanem a sajtó általában újra és újra
megismételte azt, amit Orbán kenyeres pajtása, a jó Bayer Zsolt a Hír tv-ben fogalmazott
meg: Ez egy normatív támogatás, amely mindenkinek jár, aki a feltételeknek megfelel, olyan,
mint a családi pótlék. Majd a Fidesz szóvivője rá is erősített: köztudott, hogy a földalapú
támogatás alanyi jogon jár.
Nos, ehhez azért van némi hozzáfűznivalóm. Tisztázzuk előbb a fogalmat. A normatív
támogatás ugyebár azt – és csak azt – jelenti: aki arra szabályosan, az előírt módon pályázik,
és sem pályázatában, sem az előírt feltételek tekintetében nincs kifogásolnivaló, az megkapja,
pontosabban: annak meg kell kapnia a kiírásban szereplő összeget.
Vagyis a Fidesz szóvivője, s Orbán Viktor közeli jó barátja – nyilvánvalóan Orbánnal
előzetesen egyeztetett módon – állítja: a szőlő-telepítési támogatás normatív állami támogatás.
Amint Demeter Ervin, volt titkosszolgálati miniszter, a Fidesz egyik függetlenített
pitbullja, mellesleg szintén e támogatás kedvezményezettje is kifejtette a parlament 2005.
április 11-ei ülésén: Nagyon sok szó esett a telepítési támogatásról. Vizsgáljuk meg ezt! A
telepítési támogatás arról szól, hogy ha valaki beruházott, tehát ültetvényt telepített, egy
részét visszafizetik neki, vagyis olcsóbbá teszik. Ez általában 30-50 százalék között van.
Mindenki megkapta ezt, aki kérte, nagy multinacionális vállalatok is, aki a feltételeknek
megfelelt. (Közbeszólások az MSZP soraiból: Te is! Meg a képviselő úr is!) Mindenki
megkapta, aki kérte, így nagy multinacionális vállalatok is azt tették, hogy olcsóbbá tették.
Erre azért volt szükség – és ezt megtették az Antall-kormány, a Horn-kormány, az Orbán-
kormány és a Medgyessy-kormány alatt is –, mert az Európai Unióban telepítési stop van, és
ezen próbált az állam segíteni. Aki nem vett volna igénybe telepítési támogatást, hátrányos
helyzetbe került volna a piacon, mert drágább lett volna neki a beruházás. De ez a dolog
teljesen egyértelmű, mindenkinek járt, teljesen törvényesen, ezt önök el sem vitatják.
Vagy amint maga Orbán szőlősgazda a parlamenti vizsgálóbizottság előtt kijelentette: az
állam azért adja ezt a támogatást – újra mondom: mindenkinek –, mert…
Majd e bizottság tagjával, Eörsi Mátyással is szóváltásba került erről, imígyen:
– Volt egy olyan kérdés, hogy mondta-e Ön azt, hogy ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk,
ne mi kapjuk a legtöbbet. Erre Ön a Friderikusz-műsorban azt válaszolta, hogy ezt biztosan
mondta. Megismétli a bizottság előtt, hogy ezt mondta: ne kapjunk annyit, amennyit kértünk,
ne mi nyerjük a legtöbbet? Még egyszer: a Friderikusz műsorban azt mondta, hogy ezt
biztosan mondta. Lehet, hogy azóta átgondolta – fondorlatoskodott Eörsi képviselő.
– Szívesen megnézném a műsornak a leírt szövegét – felelt a szőlőtőkés.
– Itt van nálam – maradt készséges Eörsi.
– Köszönöm szépen! Tegyük meg. Ilyen szavakat és ilyen mondatokat biztosan nem
mondtam, de tartalmilag ezt mondhattam – kezdett kibújni a derék borász.
– Tartalmilag mit mondott?
– Tartalmilag azt mondhattam, ez egy elvi álláspont, hogy a mindenkori miniszterelnök és
annak felesége, az kevesebbet engedhet meg magának, mint amennyit a törvény mások
számára lehetővé tesz. Ezt az elvet vallottam, ezt követtem, ezt vallom most is. És ezért minden
olyan mondat lehetséges, ami arról szólt, hogy ezt az elvi álláspontot kértem, hogy
érvényesítse a feleségem. Ez lehetséges. Sőt, remélem, hogy mondtam is azt, hogy, hanem
annál csakis kevesebbet. Ez így van.
Mit mond tehát Orbán gazda is? Hogy a támogatást mindenkinek adja az állam. Valamint,
hogy semmiképpen ne annyit kapjunk, mint amennyi bárki mást megillet. Amennyi bárki
mást megillet!
Rendben. Tegyük most félre, amit már tudunk, hogy 2001-ben mindösszesen 1, azaz egy
cég kapott többet, mint az Orbán-család-közeli kft. Figyelmezzünk csupán arra, hiszen ha ezt
mondják, akkor biztos így van: ez normatív támogatás, járt mindenkinek, aki kérte, megkapta
mindenki, aki igényelte. Megillet mindenkit. Meg úgy is fogalmaz a családfő a Friderikusz
műsorban: – Amit a feleségem tett, az kevesebb, mint ami másnak jár. Mint ami másnak jár!
Nos, akkor van néhány kérésem és kérdésem Orbán Viktor főborászhoz és baráti köréhez.
Orbán mostanában módfelett szívesen jár vidékre, azt mondja, szeretné megismerni „az
emberek” véleményét az ország dolgairól. 2004. nyarán például elvetődött Kakasdra, az
egyhamar hamvába holt faluparlamentek egyikére. Tűvé tettem ottani programját, de nem
leltem nyomát annak, hogy – ha már ott van Kakasdon – bekopogott volna Fábián Péterhez,
és meghallgatta volna őt is. Pedig tanulságos lett volna számára, hiszen Fábián úr
megmutathatta volna neki az első hivatalos válaszlevelet, miszerint jogosult a szőlőtelepítési
pályázatra, minden rendben van a beadott papírjaival. Meg a két héttel később érkezett
másodikat: viszont elfogyott a keret, sajnos nem adhatnak neki egy petákot sem. Járni járt
neki is, akárcsak a Szárhegy Dűlő-mifene Kft-nek, csak neki, Fábián Péternek nem jutott.
Úgyhogy Orbánnak alkalomadtán talán vissza kellene mennie Kakasdra, megkövetni Fábián
urat.
Aztán, ha már azon a környéken jár, szaladjon át Bonyhádvarasdra, János Tibornéhoz, és
kérdezze meg tőle, ő miért nem kapott ebből a teljesen normatív állami támogatásból. És ha
János Tiborné azt feleli neki, keret-hiány miatt, akkor ne higgye el neki, csak erősködjön: az
nem lehet, hiszen ez egy normatív támogatás, amely mindenkinek jár, aki a feltételeknek
megfelel. És ha erre János Tiborné előveszi a papírokat, és megmutatja: ő bizony mindenben
megfelelt a feltételeknek, és azt a hivatalos választ kapta, kizárólag keret-hiány miatt utasítják
el a pályázatát – akkor Orbán Viktor először csodálkozzon el, milyen forgandó a sors, ám
utána szégyenkezzék egy kicsit.
S Bonyhádvarasdról legfeljebb, ha tíz kilométert kell megtennie, hogy Szekszárdra érjen
zarándokútján. Ott csöngessen be dr. Hózsa Istvánhoz, és magyarázza el neki, ha Lévai
Anikóék hosszúnevű kft-je részesülhetett támogatásban, az hogy lehet, hogy Hózsa doktor
viszont kizárólag azért nem kapott egyetlen huncut fillért sem ebből a nagyon normatív állami
támogatásból, mert forrás-hiánnyal küszködött a szőlő-telepítési támogatási keret. Magyarán,
mert elfogyott a pénz időnek előtte, vagy legalábbis annak előtte, hogy Hózsa doktor úr
kaphatott volna belőle – pedig nem késett el a teljes és szabályos pályázat beadásával.
De el kell mennie Felsőnyékre is. Móriczék is nagyon várják őt. Szeretnék megérteni, a
hiánytalan pályázatukra miért felelte azt a hivatal: „forrás-hiány miatt elutasítva”, ha
Orbánéknak nem ezt válaszolták.
Onnan már hamar átröpíti az autó Báta községbe, ahol Pávkovics András szívesen elmeséli
neki, hogy éppen abban az évben, amikor a Sárazsadányos kft. részesült állami támogatásban,
akkor a Pávkovics család nagy túróban részesült, nem támogatásban, noha semmiféle hibát
nem találtak a pályázatukban.
Aztán ebben a kedves kis faluban ugorjon át Sütőné Újváry Ágneshez, és hallgassa meg az
ő beszámolóját: milyen az, ha azért nem kap az ember a normatív támogatásból, mert
„elfogyott a keret”.
Ám ennek végeztével még mindig ne szaladjon el szégyenében Bátáról, mert a Rózsa 2001
Kft. tagjai is készséggel felvilágosítják őt: az egyik kft. kap ilyen pénzt, a másik nem. Az
övék speciel nem. Pedig nem kértek olyan sokat, nem 41 milliót, mint Orbánék, csak 10-et, de
nekik bizony annyi se jutott.
Sőt, ha ott, Bátán átballag a Fürst utcába, Fülöpék ott neki is előkeresik a papírt, ami pedig
így szól: „Értesítem, hogy a 2001. május 15-én kelt, a 15/2001. (III. 3.) FVM rendelet 219-
220. §-aiban meghatározott célra benyújtott kérelmét megvizsgáltam, és megállapítottam,
hogy költségvetési támogatási kérelme nem teljesíthető. Az ültetvény-telepítésekre
rendelkezésre álló megyei keretet jelentősen meghaladták a benyújtott pályázatok alapján
igényelt támogatási összegek. A megyei Agrárfejlesztési Bizottság javaslata alapján a
pályázatok sorolása történt meg. A sorolás alapjául az ültetés időpontja, a beérkezési
sorrend, a telepíteni kívánt faj szolgált. Az Ön pályázata a beérkezési sorrend alapján került a
nem támogatható beruházások közé.” Nem lesz könnyű megvédeni, hogy egy teljesen
normatív támogatásnál, amelyet „mindenki megkap, aki kér”, mi szükség van „sorolásra”, és
a határidőn belül megérkezett pályázatok beérkezési sorrendjének mi a jelentősége. De
Orbánnak bizonyára még ezt is sikerül. Ha megérteni nem is, legalább megmagyarázni. Bár
én nem tudom, miként. De Fülöpék még azt is elmesélik neki, hogy a 2002-es választások
után ugyan megkapták a támogatást, csakhogy addigra persze az oltvány-kereskedő mind
eladta az összes oltványát, csak ősszel tudtak telepíteni, következő évben meg jött a nagy
aszály, a szőlő fele elszáradt – ami nem következett volna be, ha ők is kapnak támogatást
abban az évben, amikor Lévai Anikóék pályázata történetesen sikeres lett. Meg azt is, hogy
amikor az elutasítás miatt 2001. júliusában Fülöpék a válaszlevélben említett lehetőséggel
élve Vonza miniszterhez fordultak, ő még csak válaszra sem méltatta őket.
Sőt, Fülöp úr készséggel átirányítaná Orbánt a húgához, Renátához, aki szintén abban az
évben nem kapott egy huncut fillért sem, amikor a Szárhegy Dűlősök 41 millió 475 ezret
voltak szívesek fölmarkolni. És ha Orbán őelőtte is azzal próbálna védekezni, hogy „most már
belátja, a miniszterelnök családja kevesebbet engedhet meg magának, mint más”, akkor
Renáta szépen el fogja neki magyarázni: bizony, a miniszterelnök családja nem annyit
engedett meg magának, mint bárki más, hanem sokkal, de sokkal többet. Hiszen Orbán
szövege akkor – de csak akkor! – lenne igaz, ha például Renáta is megkapta volna a telepítési
támogatást. Így nem igaz.
Neszmélybe sem ártana elballagnia Orbán Viktornak, Lévai Anikónak, Kékessy Dezsőnek,
meg a többieknek. Meghallgathatnák ott a festőművész Barcsa Pált, aki igazából csak a
borásznak tanuló kisfia számára szeretett volna valamicske kis pályakezdő szőlészetet
teremteni. Elmesélné a művész úr Orbánnak is, milyen az, ha az ember nem miniszterelnök-
feleség, és nem is kenyeres pajtása a miniszterelnöknek. Hogy bizony akkor még az is
megesik, hogy az ember megkérdi a pályázat beadása előtt, jó-e az úgy, ha nem tizenöt,
hanem csak tíz évre szól a föld haszonbérleti szerződése, és megnyugtatják: persze, jó az úgy
is, komám, add csak be nyugodtan! Aztán meg elutasítják a támogatási kérelmet, mondván,
azt nem lehet ám, hogy csak tíz évre szól a szerződés, de mindegy is, mert úgyis elfogyott a
keret, ha hosszabb időre szólna, pénz akkor se jutna. Pedig hát mekkorka pénz volt az, amit ő
kért: 2 millió 250 ezer forint lett volna az egész, nem olyan rengeteg, mint amennyit Lévai
Anikó kft.-je kapott.
Aztán valamelyik vidékezésén Orbán tán ejtse útba Paksot, és ismerje meg Orova Tiborné
véleményét például arról, hogy amikor Orbánné Lévai Anikóék cége 41 millió 475 ezer
forintot kapott a költségvetésből, Orováné pályázatát ’99-ben miért kellett keret-hiányra
hivatkozva visszautasítani. Aki nemzeti konzultációt rendez, és akit érdekel az emberek
véleménye, annak tudnia kell: ez is az…
Majd – ha már úgyis ott van Pakson – tán ugorjon át a Bástya utcába Csepreginé Keller
Máriához, aki mindössze 4 millió forintot kért, de ezzel az Orbánékéhoz képest igazán
szerény összeggel sem fért be a keretbe.
Ám még mindig ne fordítson hátat Paks városának; Keller Annához is kopogtasson be,
neki is meséljen valamicskét a normatív támogatások mibenlétéről, arról, miként normatív az,
amiből Kelleréknek forrás-hiány miatt nem jutott.
Tovább is maradhat a környéken, ha átruccan Kölesdre, ott Kovács József szívesen
beszámol neki: jó volt az ő pályázata is, nem találtak abban kivetnivalót, csak éppen azt írták
vissza: ő már létszám fölötti, sokan befértek a keretbe, de bizony ő már nem.
És hiába van jókora útra (nem autópályányira) Baja, Orbán Viktornak bizony kötelessége
oda is elzarándokolnia, hogy megkövesse Pohánkovics Jánost, aki hiába lakik a Puttonyos
utcában, a szőlő-telepítési támogatásból jól kihagyták, mondván, elfogyott a keret – amivel
tele is van a puttonya.
A Völgységvin részvénytársaság vezetői sem egészen értik, a „keret-hiány” miért lép fel
ott, ahol egyesek számára ez nem létezik. Úgyhogy Kőbányára is kellene szaladni, ezt
megmagyarázandó.
Alkalmasint aztán talán illenék Orbán Viktornak kézen fognia neje őnagyságát, maga
mellé venni patrícius Kékessy Dezsőt, postabankos Madarász Lászlót, és a két szupersztár-
ügyvédet, Duda Attilát és Szász István Attilát, és így, testületileg elballagni Szóládra, a
Kocka-családhoz. Kocka mama igazán kedves asszony, biztos illendően fogadná őket, pedig
eléggé haragszik rájuk. Azt mondja: – Orbánék biztos jobban rászorultak, mint mi arra a kis
pénzecskére. – Ők ugyanis 1,7 hektárra kértek 4 millió forint támogatást, de a válasz az volt:
„az összes támogatási igény többszörösen meghaladja a keretet. A költségvetési előirányzat
forrás-hiánya esetén a már nem finanszírozható pályázatokat el kell utasítani. Az önök
pályázata a rangsorolás alapján, figyelembe véve a keret-hiányt, elutasításra került.” Bizony,
Kocka mama úgy megsértődött, hogy soha többet nem kért állami pénzt.
Tanulságos lenne mindannyiuk számára az is, ha együtt ellátogatnának a gyönyörű
Csókakőre is, bekopogtatnának Bognár Endre hegybíróhoz, és figyelmesen meghallgatnák az
ő történetét. Arról, miként fordulhat elő, hogy valaki nyer ezen a telepítési támogatáson, ki is
utalják neki a pénzt, majd hirtelen – ilyen-olyan személyes ellentétek miatt – visszavonják a
már megítélt támogatást, és visszakövetelnek tőle majdnem ugyanannyit, amennyit a Lévai–
Kékessy kft-nek juttattak.
De találnak ott Csókakőn olyat is, aki csupán azért nem kapott, mert nem jutott a keretből.
Nekem nem engedi, hogy leírjam a nevét, nekik biztos bemutatkozik majd illendően.
Hát Tevelen jártak-e már a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány Kft. tulajdonosai és elsőszámú
pénzügyi tanácsadójuk? Még nem? Pedig eldiskurálhatnának ott Veres Róberttel, akit 2001.
július 13-án kelt levelében arról tájékoztatott a megyei földművelésügyi hivatal: az Ön
pályázata a beérkezési sorrend alapján került a nem támogatható beruházások közé. Együtt
hátha sikerülne meggyőzniük Veres Róbertet, az rendjén van, ha a miniszterelnök feleségének
cége esetében nem merült fel a beérkezési sorrend kérdése – bár kötve hiszem.
És ha már ilyen szépen együtt van a baráti kompánia, együtt átugorhatnának
Balatonberénybe, Kristóf Ferenchez, akinek történetesen forrás-hiány miatt utasították el a
pályázatát, pedig 4,6 hektárra 11 milliót kért csupán, nem olyan sokat, mint e díszes társaság –
ugyanabban az évben, mint ők. – Bizonyára kellett másnak a pénz – dörmögi majd talán
halkan nekik is Kristóf úr.
Elkanyarodhatnának onnan Sopronba is, érdemes lenne megkérdezniük Horváth Pétert,
miféle személyes okok játszhattak közre abban, hogy ő nem részesülhetett ebből a rendkívül
normatív állami támogatásból.
Visszaúton azonban nem kéne egyenest hazamenniük a Szabadság-hegyre, útba ejthetnék
Óbudán a Lajos utcát. Helyénvaló lenne, ha a 82 éves Solti Bélánénak együtt magyaráznák el,
ő miért nem kaphatott abból a pénzből, amiből Orbánék igen. Még akkor is így illenék, ha
Solti Béláné nem fog ezért kezet csókolni Orbán Viktornak.
•
Mindazonáltal maradt itt még egy izgalmas kérdés: mit is tekint a Büntető Törvénykönyv a
hivatali visszaélés bűncselekményi törvényi tényállásának?
Btk. 225. § Az a hivatalos személy, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon, vagy
jogtalan előnyt szerezzen, hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali
helyzetével egyébként visszaél, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel
büntetendő.
– No de hogy kerül ez ide? – dörren rám most sok olvasóm, s csizmát vél fölfedezni az
asztalon. Pedig szerintem csak mi, magyarok nem vagyunk egyelőre hozzászokva ahhoz,
hogy politikusaink alkalmasint bíróság előtt feleljenek tetteikért. A világon ez úgyszólván
mindennapos gyakorlat. Hadd soroljak elő csak néhány európai példát – hátha előbb-utóbb
nemcsak ügyészeink, de politikusaink is okulnak azokból.
Franciaország egész tárházát kínálja az ilyen botrányoknak. Az afrikai és karib-tengeri
ügyekkel foglalkozó Roussin a vádak szerint még a kilencvenes évek elején, Chirac párizsi
polgármester kabinetfőnökeként szerepet játszott a Chirac vezette párt, az RPR törvénytelen
finanszírozásában, kenőpénzeket fogadott el a szervezet javára. Tüstént, pusztán a vádak
fölmerülése miatt le is kellett mondania, mint minden olyan francia köztisztviselőnek, aki
ellen csak fölvetődtek korrupciós vádak – és senki nem emlegeti az ártatlanság vélelmét.
1995-ben Jean Bousquet, Nimes dél-franciaországi nagyváros polgármestere ellen indult
büntetőeljárás, amiatt, hogy még 1987-ben fedezte egy, az önkormányzat megbízásából
dolgozó építési vállalkozó hamis számlázását, aki cserében mintegy 800 ezer frank támogatást
adott a helyi labdarúgó klubnak.
Ugyanebben az évben emeltek vádat Gérard Longuet volt ipari miniszter, a francia
kormánykoalíció második legnagyobb pártjának, a Köztársasági Pártnak az elnöke ellen.
Amiatt, hogy a híres dél-franciaországi üdülőhelyen, Saint-Tropez-ban építtetett villájáért
jóval kevesebbet fizetett, mint amennyibe az a vállalkozónak került, s a maradványt –
befolyásával élve – különböző közületi megrendelésekkel törlesztette; a másik vádpont szerint
pedig magát a kifizetett, 2,8 millió frankos összeget is különböző cégek szabálytalan
átutalásai révén fedezte. Longuet-ot mellesleg még két másik ügyben is megvádolták: az
egyik pártja gyanús finanszírozási ügyeire vonatkozott, a másik pedig saját vállalatainak
pénzügyi szabálytalanságait boncolgatta.
Szintén a Köztársaság Párt illegális finanszírozása mögött húzódó több gyanús, készpénzes
befizetés és „különösen előnyös” ingatlanvásárlás miatt került bíróság elé a párt kincstárnoka,
a nemzetgyűlési képviselő Jean-Pierre Thomas, valamint Francois Léotard és Alain Madelin,
a Balladur-kormány két minisztere. Léotard 1982-től a Köztársasági Párt főtitkára, majd
évekig elnöke és tiszteletbeli elnöke, illetve az UDF alelnöke, kulturális és távközlési, majd
védelmi miniszter. Kétszer adtak ki ellene letartóztatási parancsot, végül 2004-ben a párizsi
büntetőbíróság tízhavi felfüggesztett börtönre ítélte a később megszűnt Republikánus Párt
illegális finanszírozásának bűncselekménye miatt. Madelin több miniszteri tisztséget is
betöltött, a Republikánus Párt főtitkára volt, az Európai Parlament tagja, az Euro 92 Intézet
elnöke.
Két polgármestert 15-15 hónapnyi felfüggesztett börtönre ítéltek, és öt évre megfosztottak
választhatósági jogától, mert Pierre Botton dúsgazdag üzletembertől fogadtak el luxusruháktól
utazásaik fedezéséig, szállodaszámláik kiegyenlítéséig sok mindent. De ugyanígy az elítéltek
közé került Michel Pezet parlamenti képviselővel együtt a francia szocialisták kincstárnoka,
Henri Emmanuelli is, aki tizenöt évig képviselő, a tengerentúli területek államminisztere,
1992-93-ban a Szocialista Párt első titkára: tudtak azokról a törvénytelen módszerekről,
amelyekkel 1973 és 1990 között az URBA nevű tervezőirodán keresztül pártjukat
finanszírozták.
A lyoni bíróság Alain Carignon-t, 1993-1994-ben kommunikációs minisztert, majd
Grenoble városának polgármesterét korrupció miatt öt évi börtönbüntetésre ítélte, mert a
kelet-franciaországi város vízgazdálkodási vállalatát személyes anyagi előnyök fejében
privatizálta: a cég új birtokosa ugyanis átvállalta annak a sajtócsoportnak az adósságait, amely
a politikust támogatta a nyolcvanas évek végén tartott helyhatósági választás kampányában. A
vádlistán szerepelt még egy párizsi luxuslakás, magánrepülőgép bérlése, sőt angolórák is – s
egyiket sem Carignon fizette.
Michel Noir volt lyoni polgármester és miniszter 15 hónapot kapott, a korábbi szocialista
miniszterek közül Bernard Tapie, az Olympique Marseille labdarúgó klub elnöke, volt
városfejlesztési miniszter és Jacques Mellick is rács mögé került.
Mint ahogy első fokon elítélték hat hónapi letöltendő és másfél évi felfüggesztett elzárásra
és egymillió frank (mintegy 35 millió forint) pénzbüntetésre Roland Dumas volt
külügyminisztert, a néhai Francois Mitterrand elnök bizalmasát is, az Elf olaj-cégóriás
kenőpénz-kifizetései, illegális pártfinanszírozása miatt. Ráadásul a volt szeretője buktatta őt
le, A köztársaság szajhája című könyvében, és amikor azt vallotta a vizsgálóbírók előtt, hogy
1990-ben antik görög szobrocskákat ajándékozott Dumasnak 300 ezer frank értékben – s
főleg, hogy ez a csinos summa (mintegy 12 millió forint) az Elftől származott. Mint ahogy a
hölgy fiktív állása is az Elfnél. S másodfokon ugyan fölmentették Dumas-t, de a politikai
karrierjének addigra rég lőttek. Mindehhez nem árt megjegyezni, hogy Dumas többek között
az európai ügyek minisztere volt, majd külügyminiszter, az Alkotmányjogi Tanács elnöke
Alain Juppé volt miniszterelnök, majd Giraud megye nemzetgyűlési képviselője, Bordeaux
főpolgármestere – e poszton Montaigne utóda! – és a fő kormányerővé vált pártszövetség
elnöke, az ítéletig a 2007-es francia elnökválasztás potenciális jelöltje szintén 2004-ben 14
hónap felfüggesztett börtönbüntetést és a közügyektől egy évre eltiltást kapott. Amikor
ugyanis 1983-1995 között Párizs főpolgármesterének pénzügyi helyettese volt, hét olyan
embert alkalmazott a városházán, aki igazából annak a gaulle-ista pártnak dolgozott,
amelynek akkoriban Juppé volt a főtitkára. Jacques Chirac csak azért nem került bele ebbe az
ügybe vádlottként, mert az igazságszolgáltatás számonkérésétől védett államfő lett.
A magyar fül számára az is izgalmasan cseng, hogy 2005. októberében őrizetbe vették
Jean-Bernard Mérimée-t, Franciaország volt ENSZ-nagykövetét az iraki „olajat élelmiszerért”
ENSZ-program körüli korrupció vádjával, hogy még a Szaddam Husszein bagdadi rezsim
közvetlenül juttatta olajának kereskedési jogához. (Király B. Izabella másfél millió hordó
olajából 2000-ben, amikor kipattant annak híre, az Orbán-kormány nem kívánt ügyet
csinálni.)
Olaszországban a szocialista volt miniszterelnök Bettino Craxi-t 18 évi börtönre ítéltek, a
büntetés elől Tunéziába menekült, s ott halt meg. Korrupciós ügyek miatt három volt
kereszténydemokrata minisztert is letartóztattak: Antonio Gavát, Cirino Pomicinót és
Calogero Manninót.
Giulio Andreotti-t, aki hét alkalommal töltötte be a miniszterelnöki posztot, egyik
alkalommal nem kevesebbel vádolták, mint hogy huszonhárom évvel korábban ő adott
utasítást Mino Pecorelli újságíró meggyilkolására. Másik perében pedig azzal: Andreotti és a
Cosa Nostra között megállapodás köttetett, s ennek köszönhetően a volt kereszténydemokrata
párt támogatása fejében a szicíliai alvilág valóságos politikai és gazdasági hatalmat élvezett,
állam lehetett az államban. Végül mindkét perben fölmentették, de hosszú évek hercehurcája
után, korábbi huszonnégy évi börtönbüntetésre ítéltetését követően.
Arnaldo Forlani volt kereszténydemokrata miniszterelnököt 2 év 4 hónap, Giorgio La
Malfát, a republikánus párt volt főtitkárát 6 hónap 20 nap, Umberto Bossit, az Északi Liga
párt vezetőjét 8 hónap börtönbüntetésre ítélték. Mégpedig amiatt, hogy az ENI állami holding,
valamint a Montedison-csoport vagy 150 milliárd lírányi kenőpénzt fizetett ki a különböző
pártszínekben jelentkező politikusoknak, részint, hogy megtalálják saját külön számításukat,
részint pedig azért, „mert abban az időben ez volt a szokás”.
Silvio Berlusconi, Orbán Viktor nagy haverja, jól tudjuk, csak azért lehet ma is
miniszterelnök, mi több, azért van szabadlábon, mert a 2001-es választások megnyerése után
nyomban olyan törvényeket fogadtatott el, amelyek értelmében a neki felrótt pénzügyi
műveletek már nem számítanak bűncselekménynek. Az olasz kormányfő e vadonatúj
szabályozás segítségével mentesült a felelősségre vonás alól a tulajdonában lévő AC Milan
egy játékosvásárlási ügye miatt is 2002-ben, valamint a sokkal súlyosabb ügyében 2005-ben,
amikor is Berlusconit és a tulajdonában lévő Fininvest cég két másik vezetőjét csalással
vádolták, mert mérleghamisító ügylettel titkos pénzalapokat teremtettek, hogy legyen
kenőpénzük. A vádirat szerint az All Iberian cégen keresztül csaknem egymilliárd eurónak
megfelelő lírával finanszírozta Berlusconi az egykori Olasz Szocialista Pártot, a Tunéziába
menekült és ott elhunyt volt miniszterelnök, Bettino Craxi pártját.
Belgiumban sem komolytalankodnak korrupciós vádak esetén. 1998-ban háromtól
harminchat hónapig terjedő felfüggesztett börtönbüntetéseket és közhivatali tilalmakat kaptak
azok a volt miniszterek és pártemberek, akiket állami tisztségviselőkként megvesztegettek.
Bebizonyosodott, hogy az olasz Agusta helikoptergyár és a francia Dassault hadiipari cég úgy
nyerte el a belga hadsereg helikopter- és radartendereit, hogy több tízezer dollár kenőpénzzel
lefizették az akkori kormány illetékes tagjait, illetve azok pártjait. A vádlottak közül az
egykori gazdasági miniszter, Willy Claes – később külügyminiszter, majd NATO-főtitkár –
kapta a legsúlyosabb büntetést, három év börtönt öt évre felfüggesztve. Guy Spitaels volt
vallon szocialista pártelnököt és Guy Coeme korabeli védelmi minisztert Dassault-hoz
hasonlóan két év felfüggesztett börtönre ítélték.
S hogy maga az Európai Unió sem óhajt toleráns lenni a korrupcióval szemben, azt híven
tükrözi Edith Cresson volt francia biztos esete. Minősített hanyagság és protekciórendszer
működtetésének gyanújával indult ellene és nyolc uniós tisztviselő ellen nyomozás, mondván,
hivatali tisztségükkel visszaélve előnyben részesítették a EU Leonardo nevű szakképzési
programjának szerződéseinél az Agénor nevű céget. Cresson asszony ellen ezen kívül az is
felmerült, hogy európai biztosként összesen 150 ezer euró honoráriumot utaltatott ki fiktív
számlákkal nem létező munkákért fogorvosának. S ugyan a belga igazságszolgáltatás az
eljárás beszüntetése mellett döntött – az Európai Bizottság nem nyugodott bele ebbe, így az
Európai Közösségek luxembourgi Bíróságához utalta az ügyet.
Dr. Keiner Pál vezető ügyész ötvenes évei elején járó, víg kedélyű, közkedvelt ember – no,
nem azok körében, akik ellen a vádat képviselte, mert őrájuk mindig szigorúan néz ki
szemüvege mögül, és kérlelhetetlenül kemény. Ám kollégái, ismerősei jókat mulatnak ízes
anekdotáin, tréfás megjegyzésein, valamint tisztelik alapos munkáját.
Irodájában pedáns rendet tart; most, a várhatóan nehéz beszélgetésre készülve sem hagyott
az íróasztalán mást, mint néhány gépelt lapot. Az órájára pislantott, jó tíz perccel elmúlt már a
megbeszélt időpont, amikor kopogtattak. – Tessék! – szólt ki, és föltápászkodott. – Jó napot
kívánok, üdvözlöm! – köszöntötte a szobájába lépő Orbán Viktort, Magyarország ex-
miniszterelnökét.
– Jó napot kívánok! – Orbán sötétkék öltönyt viselt, fehér inggel, világoskék
nyakkendővel, jelezve, hogy komolyan veszi az alkalmat. – Beszélni kívánt velem,
parancsoljon.
– Miniszterelnök úr! Ön pontosan tudja, hogy az elmúlt két hónapban kiterjedt nyomozást
folytattunk az Ön ellen hivatali visszaélés bűncselekményének vádjával hozzánk érkezett
feljelentés alapján. – Orbán csak bólintott, nem szólt közbe. – Bizonyára föltűnt Önnek, hogy
nem fordultunk az országgyűlés mentelmi és összeférhetetlenségi bizottságához, nem kértük
az Ön mentelmi jogának felfüggesztését.
– Megmondom őszintén, örülök is ennek, hiszen ez nyilván azt jelenti, önök sem veszik
komolyan ezt a feljelentést. Mint ahogy én sem, mi több, egyenesen nevetségesnek tartom.
– No, erről szó nincs, miniszterelnök úr. Mint azzal bizonyára tisztában van, főnökünk,
Polt Péter legfőbb ügyész úr mandátuma 2006. május 16-án lejár. Ha igazak a hírek, Sólyom
köztársasági elnök úr olymódon írja ki a parlamenti választások időpontját, hogy még a most
hivatalban lévő kormány javaslata alapján ez az országgyűlés válasszon egyszerű
szótöbbséggel új legfőbb ügyészt. Ezt is figyelembe kellett vennünk az ön ügyében – de
csupán mellékesen. Ennél azonban sokkalta fontosabb, hogy a legkitűnőbb büntető
ügyszakban dolgozó kollégákkal együtt külön munkacsoportban tüzetes vizsgálat alá vettük a
feljelentést, az a mögött fellelhető valamennyi dokumentumot, ideértve minden e tárgyban
megjelent újságcikket, egyéb publikációt és iratot.
– No, ez derék dolog! – játszotta Orbán a könnyed politikust.
– Nem biztatnám önt fölöslegesen; önre nézve nem túlságosan kedvező eredményre
jutottunk…
– Tessék? – vágott mégis közbe a volt miniszterelnök. – Csak nem akarja azt mondani,
hogy megalapozottnak akarják nyilvánítani a feljelentést? Csak nem képzelik, hogy vádat
emelhetnek ellenem? Azért, mert MSZP-s legfőbb ügyész lesz?
– Orbán úr! – az ügyész megőrizte higgadtságát. – Arra kérem szépen, ne heveskedjünk!
Legelőbb van önhöz egy kérésem. Vagy inkább javaslatom. Mindannyian jól tudjuk, nem
akármilyen feladattal állunk szemben. Ezért kivételesen körültekintően, rendkívül alaposan
kívánunk eljárni. Utólagos engedelmével a lehető legteljesebben végiggondoltuk, mi hogyan
történhet egy esetleges büntetőperben, s én ezt le is írtam. Remélem, nem zavarja, hogy nem
csupasz jogi szakszöveget írtam – jobban kedvelem az emberi momentumokra is figyelő
írásokat. Nos, arra kérem, olvassa el figyelmesen ezt a néhány oldalt, és utána beszéljük meg.
Keiner doktor fölemelte íróasztaláról a kinyomtatott lapokat, és átnyújtotta a hüledező
Orbánnak. Aki mit tehetett mást, olvasni kezdett. Ezt.
2006. május 30-án, kedden, a Budakeszi úton hatalmas csődület fogadja az egykori
miniszterelnököt. Kamerák, fotó-apparátok, újságírók, más érdeklődők tolonganak a folyosón,
Orbán nehezen vergődik el a tárgyalóterem ajtajáig. Perceken belül beszólítanak mindenkit. A
taláros bíró, jó ötvenes, alig őszülő, markáns arcú férfi – két oldalán a népi ülnökök:
terebélyes negyven körüli asszony, és hatvanhoz közeledő nagyorrú, bozontos szemöldökű
férfi – legelőbb számba veszi a megjelenteket.
– Dr. Orbán Viktor vádlott és meghatalmazott védője jelen vannak. – A vádlott
galambszürke Boss-öltönyben, hófehér Pierre Cardin ingben, mélybordó Armani selyem-
nyakkendőben áll a bíróság előtt, védője a közismert sztárügyvéd.
– A vád képviseletében Dr. Keiner Pál szintén. Ügyész úr, szíveskedjék ismertetni a
vádat!
– Tisztelt bíróság! – pattan föl a fekete talárján bordó szalagot viselő ügyész. – Vádlott a
terhére rótt cselekmények elkövetésének időpontjában a Magyar Köztársaság miniszterelnöke
volt. Amint az közismert, a Fővárosi Bíróság (19. P. 24.853/2005. számon) 2005. május 18-án
hirdetett ítéletet a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. kontra Élet és Irodalom
sajtó-helyreigazítási perben, elutasítva a kft. keresetét. Az ítélet kimondta, nem
kérdőjeleződött meg, hogy a kft. tagjai több alkalommal olyan összejöveteleket tartottak,
amelyeket maguk is taggyűlésnek tekintettek, és annak is neveztek. Ezt az ítéletet a Fővárosi
Ítélőtábla megváltoztatta, és az Élet és Irodalmat közlemény közzétételére kötelezte, miszerint
valótlanul állította, hogy a cikkében jelzett napokon a kft. taggyűléseket tartott, így azokon
jegyzőkönyvek sem készülhettek.
Ugyanakkor azonban sem az első-, sem a másodfokú eljárásban nem kérdőjeleződött meg,
hogy vádlott több alkalommal részt vett a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft.
tagjainak megbeszélésein, és azokon a vád tárgyává tett kijelentéseket tette.
A csupán erkölcsileg mélyen elítélendő szavaival és tetteivel e helyütt most részletesen
nem foglalkozunk, hiszen azok nem képezhetik a vád részét, mindazonáltal feltétlenül meg
kell említenünk ezeket is, pusztán azért, hogy érthetővé váljon a büntetőjogilag is értékelendő
szövegek valódi súlya.
A vádlott több arra utaló kijelentést tett, miniszterelnökként újjáválasztása esetén a
felesége résztulajdonában álló cég számára esetleg privatizálhatóvá válnak az állami tulajdon
részét képező Tokaj Kereskedőház egyes vagyonelemei. Említés nélkül hagyta, így
jóváhagyólag tudomásul vette felesége üzlettársának bejelentését, miszerint az illető dolgozik
a Hegyalja-törvényen, vagyis hogy illetéktelen beavatkozás zajlik az állami törvényhozási
folyamatba a magáncég egyik tulajdonosa részéről. Ezek azonban valóban csupán felháborító,
erkölcsileg teljes joggal kifogásolható jelenségek, különösebb jogi relevanciájuk nincs.
Más a helyzet azonban a vádlott következő – szintén bizonyítottan a magáncég
megbeszélésén elhangzott – mondatával, a cég számára megszerezhető szőlő-telepítési állami
támogatásról: „ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet!”
Nos, tisztelt bíróság, figyelembe véve, hogy a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja
Kft. közismert módon valóban megkapta ezt az állami támogatást, jogi álláspontunk szerint
vádlott e kijelentésével önmaga ismerte be a hivatali visszaélés bűntettének elkövetését. Meg
kell jegyeznem: vádlott e mondat elhangzását soha nem cáfolta, sőt, több alkalommal,
különböző tévé- és újság-nyilatkozataiban megerősítette, hogy ezt valóban ő mondta.
Az ügyészség álláspontja szerint vádlott, aki miniszterelnökként vitán felül hivatalos
személy volt, azért, hogy családjának, illetve barátainak jogtalan előnyt szerezzen, hivatali
helyzetével egyébként visszaélt, és ezzel bűntettet követett el. Ezért indítványozom, hogy a
bíróság sújtsa őt a törvényben előírt maximális, három év szabadságvesztés büntetéssel.
Javaslom, hogy a büntetést – tekintettel az elkövetett bűncselekmény jellegére – ne
fegyházban, és ne is börtönben, hanem a legenyhébb fokozatú fogházban kelljen letölteni,
ugyanakkor nem indítványozom, hogy a bíróság zárja ki vádlottat a büntetés időtartamának
bármilyen okból történő csökkentésének kedvezményéből. Javaslom, hogy mellékbüntetésül a
bíróság vádlottat tizenöt évre tiltsa el a közügyek gyakorlásától, valamint sújtsa olyan összegű
pénzmellékbüntetéssel is, mint amilyen összegben feleségének cége állami támogatásban
részesült, akkor, amikor a vádlott volt a miniszterelnök. – Mondókája végeztével az ügyész
visszahuppan kényelmetlen székére, és próbál rendet rakni az asztalán heverő papírok között.
A bíró abbahagyja a jegyzetelést, és a vele szemben lévő pad felé fordul: – Vádlott,
szíveskedjen fölállni, és előre lépni!
A vádlott fölpattan, begombolja elegáns öltönyét, és a bíró kérdéseire fegyelmezetten
válaszolgat: – 1963. május 31-én születtem, Székesfehérváron. Nős vagyok, öt gyermek
eltartásáról gondoskodom. Foglalkozásom jelenleg: országgyűlési képviselő és pártelnök.
Vagyontalan vagyok, mindössze felerészben vagyok tulajdonosa a XII. kerületi Cinege
utcában lévő két társasházi lakásnak, valamint házastársi vagyon-közösség alapján 2.539
négyzetméteres felcsúti belterületi teleknek, lakóházzal, illetve 50 hektár felcsúti
földterületnek és három hektár sárazsadányi fölnek. Havi jövedelmem – a képviselői
tiszteletdíjam és a Fidesz-elnöki tiszteletdíjam együttesen havi bruttó 873.000 forint.
– Mennyi? – kérdez vissza a bíró.
– Havi 873.000 forint.
– Nos, igen, akkor mégis jól hallottam. Bűnösnek érzi magát?
– Nem, nem érzem magam bűnösnek. Nem követtem el bűncselekményt.
– Jó, köszönöm szépen – inti le a bíró a vádlottat, mielőtt az hosszú tirádába kezdene,
inkább védőjéhez fordul: – Védelem?
– Tisztelt bíróság! A vádnak, mint teljességgel alaptalannak az elutasítását, a vádlott
bűncselekmény hiányában történő felmentését indítványozom. Nem is értjük, hogy
kerülhettünk ide, megítélésünk szerint ez az eljárás semmi más, mint a nemzet
miniszterelnöke elleni hitvány és galád áskálódás, amelyért természetesen a megfelelő
fórumokon elégtételt fogunk kérni.
– Tisztelt ügyvéd úr! – szól közbe a bíró – Szabadjon megkérnem, ebben a
tárgyalóteremben ne politikai, hanem jogi nyilatkozatot tegyen.
– Igen, bíró úr – jön rá a védő, hogy ezzel esetleg tényleg inkább árt védence ügyének. –
Jogi álláspontunk szerint a vád tárgyává tett cselekmény egyáltalán nem bűncselekmény, ép
ésszel föl sem vetődhet, miképp lehetne az. Hadd vegyem sorra e bűncselekmény törvényi
tényállásának elemeit, hogy rendre bebizonyíthassam, jelen esetben egyik sem áll fenn.
– Arra kérem, ügyvéd úr, ne egyszerre sorolja mindet, hanem egyenként, hogy a bíróság
lehetővé tehesse, hogy az ügyész úr reagálhasson azokra.
– Kérem, bíró úr, így teszem – most már jobbnak látja idejében meghunyászkodni, mielőtt
hangulatilag vesztésre kezdene állni. – A hivatali visszaélés bűntettét csak az követi el, aki
hatáskörét azért, azzal a céllal lépi túl, avagy él vissza hivatali helyzetével, hogy jogtalan
előnyt szerezzen. A törvény tehát e tényállás kimerítéséhez nem csupán az előny
bekövetkeztét, de a jogtalan előny megszerzését követeli meg. Nos, kérdezem én, mi lenne
jelen esetben a jogtalan előny? Nem lehetne az más, mint az állami támogatás. Csakhogy
ehhez az állami támogatáshoz sok-sokszáz más állampolgár is hozzájutott! Lényegében
mindenki megkapta ezt a támogatást, aki megfelelt a vonatkozó FVM-rendeletben előírt
feltételeknek. Ha pedig ehhez hozzájutottak sokan mások is, akkor képtelenség azt állítani,
hogy ez, a szóban forgó cégnek nyújtott támogatás jogtalan előny lett volna.
– Pillanat, ügyvéd úr! – szakítja félbe a bíró az okfejtést. – Hallgassuk meg erről az ügyész
úr véleményét is!
– Tisztelt bíróság! A védelemnek várható volt ez a védekezése, készültünk rá. Ezért 1.
számú bizonyítékként becsatolom dr. Kende Péter: A Viktor2 című kötetét. E könyv 262-267.
lapjain találja a tisztelt bíróság azt a felsorolást, hogy ki mindenki nem részesült ebből az
állami támogatásból annak ellenére, hogy beadott pályázata mindenben megfelelt a vonatkozó
FVM-rendelet előírásainak. A kötetben szereplők közül többeket megkerestünk,
megtekintettük a birtokukban szereplő okiratokat, amelyek tanúsítják, hogy támogatásuk
elutasításának egyetlen és kizárólagos oka „keret-hiány” vagy „forrás-hiány” volt. A listán
szereplők közül vagy tucatnyival megállapodtunk abban is, hogy amennyiben a tisztelt
bíróság szükségesnek tartja, készek tanúként megjelenni a bíróság színe előtt, bemutatni az
iratokat, és személyesen tanúsítani, hogy ők kértek támogatást, pályázatukban semmiféle hiba
nem mutatkozott, mégsem kaptak támogatást.
Ha pedig ez így van, akkor álláspontunk szerint az a támogatás, amelyben a Szárhegy
Dűlő–Sárazsadány–Tokajhegyalja Kft. részesült, jogi értelemben feltétlenül jogtalan
támogatásnak minősül. Jogtalan előny, mert mások – akik adott időpontban nem rendelkeztek
miniszterelnöki vagy hasonló kapcsolattal – esetleges, hogy hozzájuthattak vagy sem.
– Ügyvéd úr, menjünk tovább! Melyek a további jogi kifogásai a váddal szemben?
– Tarthatatlan a vád, tisztelt bíróság, azért is, mert a hivatali visszaélés törvényi tényállása
csak úgy meríthető ki, ha az elkövető hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként
visszaél, és így jut jogtalan előnyhöz. A vádlott a perbeli időpontban miniszterelnök volt. Föl
kell tehát tenni a kérdést: túlléphette-e a vádlott a hatáskörét? A válasz e kérdésre
nyilvánvalóan nem. Hiszen amint a földművelésügyi miniszter hatáskörébe tartozik például az
itt szereplő támogatások rendszerének, mechanizmusának szabályozása, úgy a miniszterelnök
– aki e miniszternek is főnöke, hivatali elöljárója – hatáskörébe természetes módon
beletartozik a földművelésügyi miniszter hatáskörének egésze is. Tulajdonképpen azt
mondhatom, a miniszterelnök hatáskörében benne van minden, ami a kormány hatáskörében.
Annak tehát föl sem vetődhet a túllépése.
– Mi a vád képviselőjének álláspontja erről? – kérdi a bíró.
– Tisztelt bíróság! A magyar alkotmány meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik a
miniszterelnök hatásköréről, azt mondja a 37. § (1) bekezdésében: „a miniszterelnök vezeti a
Kormány üléseit, gondoskodik a Kormány rendeleteinek és határozatainak végrehajtásáról”.
Többet nem. Mi következik ebből? Hogy a miniszterelnök igenis túllépi a hatáskörét, ha
kisajátítja bármely miniszterének hatáskörét. Egyébként azonban a vád elsőrendűen nem ezt
tekinti jelen bűncselekmény megvalósítási módjának, hanem a törvény másik fordulatát,
miszerint az is hivatali visszaélést követ el, aki a jogtalan előny megszerzése érdekében
hivatali helyzetével egyébként visszaél. Amely tényállási elem éppen azt jelenti: a büntető
törvény büntetni rendeli a hivatali helyzettel való bármilyen más módon visszaélést,
valamennyi olyan lehetséges esetet, amelyet tételesen nem szabályozott, mert előre nem
láthatott a törvényhozó.
Visszaél-e ugyanis hivatali helyzetével az a miniszterelnök, aki bármilyen módon
beavatkozik az állami támogatások elosztásába, és ezzel azt éri el, hogy a felesége cége ugyan
ne a legtöbbet kapja a pályázók közül, de – bocsánat a suta megfogalmazásért! – a nem
legtöbbet, azt igenis kapja meg? Visszaél-e hivatali helyzetével az a miniszterelnök, aki a
felesége cégének megbeszélésén azt mondja: „megállapodás a 80 %-os állami támogatásra”?
Úgy vélem, egyetlen hiteles válasz létezik: igen, visszaél a hivatali helyzetével.
Konkrét jogeset, a BH 1996/185-ös egyébként rögzíti is, idézem: a hivatali helyzettel
visszaélés fogalma alá esik… a hivatali állásból, tekintélyből, vagy tevékenységből adódó
ismeretségnek, függőségnek, befolyásnak személyes célokra való felhasználása, amelynél a
hivatalos személy éppen ezt a sajátos helyzetéből fakadó lehetőséget aknázza ki azért, hogy
jogtalan előnyhöz jusson. Úgy vélem, ez pontosan illik a vádbeli cselekményre is.
A bíró erre fogja magát, és önállóan kérdez a vádlottól: – Ön kétségkívül különböző
nyilatkozataiban elismerte, hogy azt mondta: ne mi kapjuk a legtöbbet. Kérem, Orbán úr,
avasson be bennünket abba, hogy ez hogyan lehetséges? Ez hogyan implementálódik, hogyan
hajtódik végre, hogy a miniszterelnök kifejezi azt az óhaját, hogy kevesebbet kapjunk, mint
amennyit kértünk? Mire gondol ekkor a miniszterelnök? Hogy a cég bead egy pályázatot,
kevesebbre, mint mások? De még ennél is valamivel kevesebbet kapjon, ez hogyan történik
meg? Ezt szeretném megérteni.
A vádlott erre így felel: – Nem gondoltam, hogy ennek így kell történnie. Azt gondoltam,
hogy a lényeg az, hogy az az elv érvényesüljön, hogy a miniszterelnök felesége kevesebbet
engedhet meg magának, mint amit a törvény mások számára… Ezt az állapotot kell előidézni.
Ezért kértem. Hogy milyen eszközökkel idézik elő, kevesebbre pályáznak, vagy amikor, mint
mindig, kevesebbet szoktak adni, akkor nem élnek újabb igényekkel. Nem is az én dolgom. Én
csak azt az egyetlen dolgot kértem, és ezt egyébként mindig fogom kérni a jövőben is, ha erre
egyáltalán valaha is okom lesz még, hogy mindig kevesebbet engedjen meg magának a
miniszterelnök, mint amit más a törvény alapján megtehet. Ezt az elvet szerettem volna, hogy
ha érvényesítik azok az emberek, akik egyébként velem kapcsolatban vannak, illetve a
feleségem, aki ebben az adott cégben egyébként tulajdonrésszel rendelkezik. Hogy milyen
formában érvényesítik, ahhoz nekem közöm sincsen, nem is jártam el ilyen ügyben. Soha
hivatali időm alatt egyébként semmilyen alacsonyabb szintű államigazgatási szervnek
semmilyen utasítást nem adtam, ilyen természetű óhajt nem fejeztem ki, soha hatáskört nem
vontam el sem személyi, sem pedig tárgyi kérdésekben. Mindig rigorózusan betartottam
azokat a törvényeket, amelyeket egyébként a magyar alkotmány, illetve az alsóbb,
alacsonyabb rendű jogszabályok előírnak a hivatalban lévő miniszterelnök számára. És ez
idáig örülök, hogy ilyen szabálysértéssel, ilyenfajta törvényszegéssel még soha, senki nem
vádolt meg.
A bíró higgadt marad: – Tudomásul veszem ezt a választ. Bár fölhívom a figyelmét arra,
hogy annak a mondatnak, hogy ne nyerjünk annyit, mint amennyit kértünk, tehát a „ne
nyerjünk annyit” kívánságnak a címzettje az állam, és nem kaptunk választ arra, hogy ki,
miként, hogyan teljesíthette a miniszterelnöknek ezt az óhaját. Ki szólt ez ügyben, és kinek
szólt. Kinek állt módjában szólni – ha nem Önnek – és kinek állt módjában teljesíteni ezt az
arculat-megőrző, taktikailag az összegszerű differenciájánál jóval többet érő miniszterelnöki
igényt. Egy állam hogyan döntsön arról, hogy valamelyik pályázó kevesebbet kapjon, mert,
mint mondja, polgári értéket vall.
– Akkor megismétlem még egyszer – replikázik a vádlott. – Én nem vagyok az ellen, hogy
egy kérdésről akár háromszor, négyszer is. Tehát még egyszer mondom: ilyen tartalmú
mondatot, aminek az volt az értelme, hogy kevesebb történjen, mint amit a törvény mások
számára lehetővé tesz, ilyen tartalmú mondatot mondtam. Hogy egyébként ezek a szavak,
amiket Ön mond, az a mondat konkrétan, úgy ahogy van, így hangzott-e el, erre nem merném
rátenni a fejem. Sőt, miután rámutat arra, hogy a mondat, az nem is tűnik teljesen
értelmesnek, élek a gyanúperrel, hogy valószínűleg ilyen formában nem is hangzott el. De a
dolog lényegét illetően azt tudom megmondani Önnek, hogy amikor beszéltem, akkor miről
beszéltem.87 – (E párbeszéd valójában az Orbán-család vagyonosodását vizsgáló parlamenti
bizottság ülésén hangzott el Eörsi Mátyás és Orbán Viktor között.)
– Bíró úr! – szól közbe az ügyész. – Szabadjon kérdeznem valamit a vádlottól. –
Megkapva az engedélyt, az ügyész Orbántól kérdez: – Szíveskedjék elárulni, akkor viszont a
parlamenti vizsgálóbizottság előtt a szóban forgó kft. állami támogatásának arról a részéről,
amelyet még az ön elődje, Horn Gyula kormányzása alatt kaptak, miért mondta a
következőket. A jegyzőkönyvből idézem szó szerint: – Isten éltesse az előző egyébként Horn
Gyula miniszterelnököt, hogy láthatóan politikai szempontok nélkül úgy gondolta, miután a
támogatást nem személyek kapják még egyszer, hanem tevékenység kapja, ezt minden gond
nélkül folyósította. (Ez a válasz szintén valójában a parlamenti vizsgálóbizottság ülésén
hangzott el.)
Ha ön úgy gondolja, a miniszterelnöknek semmi köze ahhoz, ki kap, és ki nem kap állami
támogatást, nem is adhat ki erre vonatkozóan semmiféle instrukciót, akkor miért dicsérte meg
elődjét, amiért úgy gondolta, valamint minden gond nélkül folyósította?
– Azt én nem úgy gondoltam, hát… nyilván ő sem… mint ahogy én sem… – hebeg a
vádlott.
A perben természetesen sorra kerülnek még különféle jogi flikk-flakkok, majd a vádlott az
utolsó szó jogán szólhat:
– Tisztelt bíróság! Be kell ismernem: követtem el hibát. Kétségkívül hibáztam abban az
értelemben, hogy rosszul mértem fel a dolgot, tehát szerintem még ennyit sem engedhet meg,
ez igaz, hogy amit a feleségem tett, az kevesebb, mint ami másnak jár, meg megengedhető, de
a tanulság az, hogy szerintem még ennyit sem lehet megengedni, függetlenül attól, hogy
egyébként minden törvényes és erkölcsileg vállalható, de ha az ember ezt a hivatalt és
felelősséggel vállalja, amit én vállaltam, akkor úgy látom, hogy még ez se fér bele. (E válasz
valójában az MTV A szólás szabadsága című műsorának már idézett adásában hangzott el.)
– Köszönöm – szól a bíró, és szünetet rendel el, hogy ülnökeivel megtanácskozza a
történteket.
A folyosón rendkívül feszült hangulat uralkodik. Az egykori miniszterelnöknek most nincs
kedve szerepelni, mi több, láthatóan rosszul tűri, hogy az összes kamera folyton folyvást az ő
arcát pásztázza. Az írott sajtó munkatársai is tőlük szokatlan halksággal tippelgetnek. Telik-
múlik az idő, ebből többen arra következtetnek, komoly vita folyhat a bíró és a népi ülnökök
között, mások szerint békésen kávézgatnak, és csak a látszatát teremtik meg annak, hogy
sokáig kell töprengeniük az ítéleten, azt valójában rég meghozta a bíróság elnöke, a két
helyettesével és néhány főnökével. Erről persze senkinek nincs egzakt információja, de hát
azért értelmiségiek ők, hogy tudjanak ilyen szépeket mondani. És végre nyílik az ajtó,
kikukkant a jegyzőkönyvvezető lány, és int, be lehet tódulni.
A fotósok a maguk keresetlen módján azonnal leülnek a bírói pulpitus elé, hogy szemből
fotózhassák a vádlottat, a kameramannok beindítják gépeiket, az újságírók még egyet
állítanak diktafonjukon – pattanásig feszült a hangulat.
– Tessék fölállni! – szól a markáns arcú bíró. A bíróság ítéletet hirdet a Magyar
Köztársaság nevében. Orbán Viktor vádlott bűnös a Btk. 225. §-a szerinti hivatali visszaélés
bűntettében. Ezért őt a bíróság három évi szabadságvesztés büntetéssel sújtja. Az ítélet
végrehajtását a bíróság három évi próbaidőre felfüggeszti. Mellékbüntetésül a vádlottat a
közügyek gyakorlásától tíz évre eltiltja, valamint kötelezi a Szárhegy Dűlő–Sárazsadány–
Tokajhegyalja Kft. állami támogatásának mértékével megegyező, 68 millió 251 ezer forint
pénzbüntetés megfizetésére. Az ítélet ellen tizenöt napon belül van helye fellebbezésnek.
Tessék leülni!
Az ítélet rövid indoklása a következő – kezdene bele a kötelező kűrbe a bíró, de olyan
zsivaj tör ki, hogy nem hallani a szavát. – Győzött az igazság! – ujjong valaki fölállva, –
Szemét mocskos komcsik! – szól más amonnan, – Nesze, Viktor, ezt végre megszívtad! –
dörmög bele valaki.
– Csöndet kérek! – próbál a bíró úrrá lenni a hangzavaron, egyelőre sikertelenül. Mindenki
hangosan beszélget a körülötte ülőkkel, újabb és újabb bekiabálások tarkítják a ricsajt.
Zsibong, zsinatol a terem; nem csoda, ilyen, volt miniszterelnökkel szembeni ítélet
Magyarországon Szálasi Ferenc, Bárdossy László és Nagy Imre óta nem született. – Azonnal
kiüríttetem a termet, ha nem lesz csönd! – emeli föl a szavát a bíró, és nagy nehezen elhalkul
a lárma.
– A bíróság ítéletének meghozatala során tekintettel volt arra, hogy jelen ügynek óriási a
jelentősége a magyar demokrácia fejlődése, a közélet tisztaságának további alakulása
szempontjából. Ezért rendkívüli alapossággal vizsgálta meg a hivatali visszaélés törvényi
tényállásának kimerítését vádlott részéről. Bármennyire is jogegyenlőség van az országban, az
a tény, hogy a vádlott korábban, méghozzá éppen a vád tárgyává tett cselekmény
elkövetésének időpontjában miniszterelnökként funkcionált, különös súlyt ad egyfelől
mindazon történéseknek, amelyeket a vád tartalmazott, másfelől magának az ítéletnek. A
bíróság természetszerűleg nem térhetett ki e felelősség, a generális prevenció elvének
érvényesítése elől, figyelembe kellett vennie a rendkívüli társadalmi jelentőséget, illetve azt,
hogy a jelen perben kirajzolódó jogi álláspontnak iránymutató jellege lehet a politikai osztály
egésze számára.
Az ítélet éppen ezért abból indul ki: a köz szolgáira, a társadalom életét legnagyobb
mértékben befolyásoló állami vezetőkre fokozott, az egyszerű állampolgárokénál sokkalta
nagyobb felelősség hárul, s ezzel együtt sokkal szigorúbb erkölcsi és jogi kötelezettségek
terhelik őket. Diplomás emberek manapság akár itthon, akár külföldön sok-sokféle más
munkát találhatnak maguknak a politikai tevékenységen kívül. Aki azonban ennek ellenére
közszolgának szegődik, annak tudnia kell: ezzel nemcsak a lehetőségei bővülnek, de a
kötelességei is többszörösükre gyarapodnak. S aki visszaél kivételezett, előnyös helyzetével,
az magától értetődően a legsúlyosabb megítélés alá esik, mind erkölcsileg és politikailag,
mind jogilag.
A korábbi, sajtó-helyreigazítási per, valamint jelen eljárás alapján a bíróság tényként
megállapította, hogy Orbán Viktor vádlott visszaélt hivatali helyzetével, felesége és barátai
közös cégét olyan előnyhöz juttatta, amely sok más elől el volt zárva. A bíróság elfogadta a
vád képviselőjének azon álláspontját, miszerint mihelyt bizonyított tényként kezelhetjük,
hogy a szőlő-telepítési támogatást nem kapta meg számos olyan állampolgár, akinek
szabályos és teljes pályázatát pusztán pénzhiány miatt utasították el – ezzel jogilag a vádlott
családi és baráti körének támogatásban részesítése önmagában jogtalan előnynek tekinthető.
Ugyanakkor a bíróság az események ismert menetének egyszerű logikai elemzésével
hitelesnek tekinti azt is, hogy a vádlott azon kijelentésének, igényének, hogy „ne mi kapjuk a
legtöbbet!” – nem létezik más megvalósítási módja, mint ha vádlott valamilyen módon
értesítette a pályázatokkal foglalkozó állami szervek illetékeseit erről a kikötéséről. Ezzel
azonban – pusztán miniszterelnöki pozíciójánál fogva – valójában bejelentette igényét arra,
hogy ha nem is a legtöbb, de annál nem sokkal kevesebb állami támogatást utaljanak ki a
családi érdekeltségébe tartozó cégnek. Annál is inkább, hogy a becsatolt bizonyító
dokumentumokból megállapítható volt: vádlottnak ez az óhaja a tényleges gyakorlatban
csakugyan meg is valósult, még akkor is, ha az adott évben csupán egyetlen cég kapott
magasabb támogatást az övékénél.
A bíróság nem foglalkozott azzal a – védelem által kétségbe vont – kérdéssel, hogy vádlott
evvel túllépte-e hatáskörét. Azért nem, mert ennek nincs jelentősége, hiszen e törvényi
tényállás kimerítéséhez elegendő a Btk.-nak a „hivatali helyzetével egyébként visszaél”
fordulata is. Mindezek alapján a bíróság helyt adott a vádnak, és bűnösnek találta vádlottat.
Az ítélet kiszabása során a bíróság az indoklás bevezetőjében említett, a fokozott
felelősségről szóló szempontokat vette figyelembe, és azért szabta ki a Btk. szerinti maximális
büntetést, mert a cselekmény társadalomra veszélyességét kiemelkedően nagynak találta,
illetve mert ítéletének szán olyan funkciót is, hogy a jövőben visszarettentse a politikai élet
szereplőit a hasonló bűncselekmények elkövetésétől. A próbaidőre való felfüggesztést a
vádlott büntetlen előélete, valamint megbánása indokolta. Ennek tükrében a közügyek
gyakorlásától eltiltás elhagyása a bűnösnek talált vádlott esetében föl sem merülhet. Az állami
támogatás összegével megegyező mértékű pénz-mellékbüntetés kiszabása pedig elsődlegesen
szintén általános prevenciós célt, másodlagosan az elkövetett bűncselekmény által az
államnak okozott kár megtérítését szolgálja.
Nos, ennyi az ítélet rövid indoklása, a részletesebb indokolás az írott változatban lesz
található. Köszönöm, el lehet távozni.
Orbán Viktor úgy helyezte vissza Keiner ügyész asztalára a papírlapokat, mintha azok mázsás
súlyúak lennének. Arcáról leolvadt a magabiztosság, majdhogynem esdeklően nézett a
szemüveges férfira: – Ennyire súlyos a helyzet? Önök tényleg erre jutottak?
– Igen, úgy látjuk, ha vádat emelünk ön ellen, nagy valószínűséggel a bíróság elmarasztaló
ítéletet fog hozni.
– Ha? – csillant föl az egykori kormányfő szeme. – Ha vádat emelnek?
– Igen, uram, ha vádat emelünk. Ugyanis azt tervezzük, pontosabban látunk arra egy, de
valóban mindössze egyetlen esélyt, hogy ezt elkerüljük.
– Mégpedig? – csapott le azonnal Orbán a kínálkozó lehetőségre. – Valamilyenfajta
vádalkura gondol?
– Igen, pontosan arra – bólintott az ügyész. – Ám meg kell értenie, ez esetben nem lehet
szó annak hétköznapi válfajáról.
– Mondja csak, ügyész úr, hallgatom – készségeskedett tüstént Orbán mohón. – De milyen
bűncselekményt tudnék én cserébe föltárni maguknak?
– Az egyik legnagyobbat, az egyik legfontosabbat: az illegális pártfinanszírozás
magyarországi gyakorlatát, valamint az ön kormányzása alatti nagy ügyek igazi történetét.
– Mire gondol konkrétan? – kezdett azonnal taktikázni az egykori kormányfő.
– Uram, mind a ketten pontosan tudjuk, mikre gondolok. Részint arra, miből és miként
költenek önök négy-hatmilliárd forintot választási kampányonként kis és nagy plakátokra,
sajtó-, tv-, rádió-hirdetésekre, DM-küldeményekre, telefonálásokra, SMS-ekre, plusz
rendezvényekre, meg miegymásra. Valamint, hogy valójában miként zajlott a Millenáris, a
Happy End, az Ezüsthajó, a Széchenyi terv, a tizenkét állami gazdaság, az autópályák, az
MFB, a Tetra, az Informatikai Kormánybiztosság és a többi ügy: ki kinek mennyit, hogyan.
– Nem akármit kér tőlem, ügyész úr…
– Viszont büntetlenséget adok érte cserébe. Az sem akármi. És megnyugtatom: nem azt
kérem, hogy írja le mindezt, majd vállalja a nyilvánosság előtt; kitalálom egyedül is, hogy
erről nem hagyná magát meggyőzni. Hajlandó volnék az ön által leírtakat ésszerű időre
titkosítani – jó, nem annyi időre, mint ameddig Samuel Pepys Naplója maradt titokban…
– Bocsánat, kicsoda?
– Nem ismeri Samuel Pepys történetét és fantasztikus Naplóját? Amelyből pedig manapság
működik az interneten olyan, rendkívül népszerű, a Guardian sikerlistájára is fölkerült „blog”,
amely naponta közli a Pepys-napló egy-egy oldalát.
– Sajnos nem. De ha jól értem, most ez fontos, elárulja, ki volt az illető?
– Óh, boldogan – Keiner ügyész végre elemében volt, anekdotázhatott. – Több, mint 300
éve, 1703-ban halt meg a kiváló Pepys, aki – dacára származásának (apja szabó, anyja hentes
nővére volt) – az angol birodalom legfontosabb politikusai közé emelkedett. Volt parlamenti
képviselő; a Royal Society, a királyi tudományos társaság elnöke, s e poszton ő hagyta jóvá
Sir Isaac Newton művének megjelenését; első irányítója volt annak a haditengerészeti
minisztériumnak, az Admiralitásnak, amelyet 240 évvel később Sir Winston Churchill
vezetett, bizalmasa volt II. Károly és II. Jakab királynak. Nos, az ő naplója szólt arról:
politikusként valójában micsoda őrült mennyiségben lopott, csalt, hazudott, mily
mérhetetlenül volt korrupt, beleértve még a női bájak fejében tett szolgálatokat is. Ám ezt az
irodalmi értékű naplót olyan titkosírással vezette, amelyet csak 150 évvel később sikerült
megfejteni. Nos, 150 évre titkosítást nem ígérek önnek, Orbán úr, de mondjuk, tíz évet igen.
Orbán Viktor hosszan töprengett az ajánlaton. Ám hogy végül mit felelt arra, egyelőre nem
tudhatjuk…
ORBÁN POLITIKAI KACÉRSÁGA – ÉS AZ IGAZMONDÁS
Hogy a monumentális szavak ingeréből minduntalan nagy sületlenségek születnek, nem lenne
olyan nagy baj, ha nem lenne „szervesen képtelen” beismerni, hogy bármiben is tévedett. Ha
egyszer valamit kimondott – lett légyen bármennyire célszerű adott pillanatban (többnyire:
mihamarább) visszavonnia –, se isten, se ember nem veszi rá, hogy kibökje: – Pardon,
tévedtem.
Imád „tromfolni”, s körömszakadtáig ragaszkodik szónoki fordulataihoz, akkor is, ha az
élet azonnal rájuk cáfol, s akkor is, ha az azokban rejlő tételekről kiderül, károsak az országra
nézve – csak ne kelljen kimondania: valamiben nem volt igaza. A maximum, ameddig
elmegy: a nyilvános másként-értelmezés, kifacsarás, átigazítás – minden esetben olyan
képpel, mint aki azt állítja: én eleve ezt mondtam, nem is értem, mit magyaráztak bele mások.
Ennél ügyesebb és kevésbé vakmerő „megoldás”, ha a hamar idejét múlta kijelentésére,
jövendölésére soha többé nem tér vissza: „pardon” helyett mélyen hallgat. Szép kis brosúrát
lehetne összeválogatni rögtönzéseiből, amelyek a pillanatnak szóltak, politikai kacérságból
születtek – az éppen adott közönségből kacagást, meghatódást, vastapsot kicsiholni akaró,
népvezéri hiúságból.
Úgy tűnik, sajnos nem volt nehéz elhitetni vele, hogy ő a csúcs, a tökéletes. Interjú-
helyzetekben ugyan persze hajtogatja az üres szólamot, hogy mi sem csináltunk mindent
tökéletesen, mi is követtünk el hibákat – de egyes szám első személyben ezt soha ki nem
mondja.
Mindazonáltal ez a kisebb hiba. Súlyosabb, hogy messze túl a politikai pragmatizmus
szükségletein – mintha nem igazán ismerné a valóság és képzelet határait. Családi körben erre
azt mondják: hazudós a fiú. Pedig lehet, csak a pragmatikus filozófia titkos híve. (W. James, a
pragmatista filozófia jeles terjesztője mondta: igazság az, ami – mint hit – jónak bizonyul.
Ebből a „nem-igaznak” is új meghatározását ötölhetnénk ki…)
A közvélemény egy része – sajnos, hitem szerint nagy tévedésben – azt még csak-csak
elfogadja, hogy a választási kampányban Orbán rendre tódít – igen finoman fogalmaztam –,
azaz nem hülyeségeket mond, hanem tudatosan, szisztematikusan nem mond igazat néhány
olyan tárgykörben, amelyben pedig pontosan tudja, mi az igazság. Vegyük először a 2002-es
választás előttieket.
Olvasta a gazdasági elemzéseket, tehát tisztán látta, hogy az a hétszázalékos növekedés,
amit ő lépten-nyomon emlegetett, legfeljebb Kínában valósul meg, Magyarországon még
nagyon sokáig nem.
300 százalékos bérfejlesztést vállalt-fogadott a pedagógusoknak, és mert azért közben
ismeri a feltételrendszereket, nyilván esze ágában nem volt ígéretét betartani, és ezzel akkor is
tisztában volt, amikor mondta. Akinek a leghalványabb fogalma volt arról, hogy hány
pedagógus él, dolgozik Magyarországon, és milyen összeget jelentene ennek az ígéretnek a
teljesítése, némán a fejéhez kapott.
400 százalékos béremelést ígért az egészségügyben dolgozóknak, miközben
hajszálpontosan tudta, erről még kevésbé lehet szó.
600 kilométer autópályát ígért – az eredményt ismerjük, körülbelül a századrésze, értsd és
mond: az egyszázada épült meg.
A kampányban azt ígérte, amint kormányra kerülnek, azonnal radikális adóreformot
hajtanak végre. A kormányprogramban ezt már nem azonnalra, hanem 2000-re vállalta. 2000-
ben 2001-re helyezte kilátásba, aztán akkor sem hajtotta végre.
Tehát Orbán Viktor hazudott. Erre mondják: „amit lovon fogad, gyalog meg nem állja”,
noha ez esetünkben fordítva igaz: amit gyalogosan ígér, nyomban elfelejti, ha nyeregbe kerül.
Még hosszan sorolhatnók, mi mindent ígérgetett hatra-vakra a választási kampányban, amit
egyetlen pillanatig nem vett komolyan. Vagy igen, de megrántotta a vállát, és ment tovább,
még arra se méltatva az érintetteket, hogy elnézést kérjen tőlük, amiért becsapta őket.
Persze ezekre sokan azt felelik: hát, istenem, a kampány már csak ilyen, a pártok és
vezetőik ígérnek fűt, fát, virágot – aztán meg teszik azt, amit a legerősebb lobbik engednek.
Ez ugyan elfogadhatatlan, de nézzük akkor a kampányhoz nem kötődő humbugokat.
Szakajtónyi akad.
Első a Fidesz–MDF székház, a Váci utcai Tiszti Kaszinó ügye. A történet unásig ismert. Az
állami költségvetéstől az MDF és a Fidesz megkapta a luxusépületet, azt együtt eladták. A
Fidesz az így „bejött” pénz egy részét átutalta a párt cégébe, a Fico Kft.-be, ahonnan
különböző – immáron magán – cégekhez került, méghozzá úgy, hogy Orbánék a legszűkebb,
beavatott körön kívül egész pártvezetésük és párttagságuk elől is eltitkolták, hová dugdostak
pénzeket.
Az adófizetők pénzéből jutott az Orbán-család bányavállalatába is, ahová nem csak
befolytak a forintok, de ott is maradtak. Nyilvánosságra került a történet, kitört a botrány,
Orbán kénytelen volt nyilatkozni. Persze nem akárkinek. Kondor Katalinnak – aki a
miniszterelnök „interjúnak” álcázott nyilatkozatai esetében csak riporter fedőnevű
mikrofonállvány volt. Íme:
– Az ügy, ami a tényeket illeti, abból a szempontból meglehetősen egyszerű, többedszer
próbálkoznak azzal, hogy megrágalmazzanak ugyanezekkel az állításokkal, de szerencsére a
Fővárosi Bíróság egyszer már jogerős döntés formájában elégtételt adott nekem, ahol – és
most szó szerint fogom idézni az ítélet egy mondatát – arra kötelezte a lapot, amely
alaptalanul megvádolt, hogy közölje azt a szöveget, amelyben ez a mondat is található:
„Valótlanul állítottuk, hogy a Fidesz Magyar Polgári párt üzleti kapcsolatban állt a párt
elnökének, Orbán Viktornak a családjával”. Nos, ennyit a tényekről.90
Nos, annyit a tényekről, hogy amit mond, az nem csúsztatás és nem mellébeszélés, hanem
egyértelműen hazugság. Az interjú 1999. augusztus 25-én hangzott el, s Kondor Katalin úgy
is kezdett: – Valamennyi újság szinte megszellőztette azt az ügyet, amit az egyik hetilap vett
elő, ami az Ön édesapjának és rokonainak a bányájával kapcsolatos…
A kérdés tehát természetszerűen nem vonatkozhatott másra, mint az ÉS 1999. augusztus
20-án megjelent számában közölt Fiúk a bányában című, Az Orbán család vállalkozásai
alcímű cikkre, annál is inkább, mert a kérdésben elhangzott: „hetilap”. Amiről viszont Orbán
beszélt, az a Blikk napilap majd’ egy évvel korábbi, 1998. szeptember 11-ei számának Orbán
apuka és a Fidesz üzlete című cikke. Ezt perelte – persze szokásosan nem Orbán, hanem – a
Fidesz, erről született jogerős helyreigazításra kötelező ítélet. Az ÉS-t az interjú időpontjában
még senki nem perelte be, következésképpen se jogerős, se nem jogerős ítélet nem
születhetett. Ráadásul, ami az ügy érdemi részét illeti, a Blikkel szembeni ítélet csupán arra
vonatkozott, hogy nem állt fenn közvetlen kapcsolat a Fidesz és a papa-bánya között, az ÉS
viszont arról írt, miként festett a közvetett kapcsolat.
Tehát amit Orbán Viktor mondott, az egyáltalán nem volt igaz. „Vize sincs, mégis borokról
beszél.”
Majd ugyanezt a hazugságot adta elő a parlamentben is – ismételten úgy hivatkozva az egy
évvel korábbi bírósági ítéletre, mint ha az az aktuális ügyre vonatkozna –, ám most már
kiegészítve újabbal is. Világosi Gábor SZDSZ-es képviselő azzal fejezte be ugyanis
felszólalását: – … Orbán Viktornak arról kell számot adnia a magyar közvéleménynek, hogy a
Fidesz hova tette 1993-ban és azóta azt a pénzt, amit az állami tulajdonú székházak
eladásáért kapott.
Amire a miniszterelnök válasza így hangzott: – … a dolgomat eléggé megkönnyítette a
hozzászólása végén feltett kérdés. Arra a kérdésre megvan a válasz az Állami Számvevőszék
mindenkori jelentéseiben. Magyarországon minden politikai pártot… az ÁSZ teljes körűen
ellenőriz. Ez a helyzet! Ezért, ha valaki arra kíváncsi, hogy hogyan és miképpen gazdálkodott
egy párt, az, javaslom, üsse föl az ÁSZ idevonatkozó jelentéseit!91
Arra, hogy hogyan és miképpen gazdálkodott egy párt – a kutya nem volt kíváncsi. Csupán
arra: hová vándorolt a székház-pénz. Arról pedig az ÁSZ jelentése nem szólt – mert nem
szólhatott. Hiszen a számvevőszéknek nem terjedt ki a hatásköre azokra az üzleti
tranzakciókra, amelyek már nem a párt, és nem is a párt-vállalat Fico Kft. köreiben, hanem
ezeken túl, például a Fico és a Quality Invest, valamint a Quality Invest és az Orbán-bánya
kft.-je között zajlottak. És ezt persze Orbán nagyon jól tudta.
Tehát Orbán Viktor hazudott.„Nincs szerencséje az igazmondáshoz.”
Amikor „papa-bánya” ügyben megszületett az ÉS elleni egyik perben az elsőfokú ítélet, és
az helyreigazításra kötelezte a hetilapot, a jobboldal – Orbánnal az élen – túlünnepelte a
dolgot. Orbán a bíróság döntéséből azt emelte ki, hogy bebizonyosodott: nem alakultak át
magánvagyonná közpénzek, a Fideszből soha nem tűnt el pénz, ezt belső vizsgálatok, valamint
a párt egyetlen cégénél, a Fico Kft.-nél folytatott APEH-revíziók is tanúsítják.92
Nos, a bíróság ítélete erre vonatkozóan pontosan így szólt: A bíróság a per tárgyává nem
tett cikkrészlettel éppen a kereseti kérelemhez kötöttség folytán nem foglalkozott, így nem
feladata állást foglalni a cikkben leírt gazdasági-pénzügyi történések bekövetkezéséről, a
bíróság ezekről semmilyen magállapítást nem tett.93
Nem tehetett, ugyanis a Fidesz nem perelte a cikknek sem azt az állítását, hogy közpénzek
magánvagyonná alakultak, sem azt, hogy a Fideszből eltűnt pénz.
Tehát Orbán Viktor hazudott. „Elvetette a fabaltát.”
Az egész székház-históriának persze az volt az igazi pikantériája, hogy a miniszterelnök
családja gazdagodott abból a pénzből, amely eredetileg a kincstárból indult el, gurulva.
Sajtóbeszélgetésen ez is szóba került: – Miniszterelnök úr, Ön tehát egyértelműen kijelenti
azt, hogy az Ön édesapja vállalkozásába soha, egyetlen székházeladásból származó fillér nem
került?
Amire Viktor válasza így szólt: – Hogy a Fidesszel szabályszerű üzleti kapcsolatban lévő
több tucat cég közül ki milyen tranzakciókat bonyolított le, abban én nem tudok nyilatkozni,
én csak azt tudom megmondani, hogy milyen ellenőrzések és hányszor történtek akár a párton
belüli ellenőrzések, akár az Állami Számvevőszék, akár az adóhivatal részéről.94
Ez a válasz pediglen nem másra, hanem arra a kérdésre hangzott el, hogy egyértelműen
kijelenti-e azt, hogy az Ön édesapja vállalkozásába soha, egyetlen székházeladásból származó
fillér nem került. A magyar nyelv értelmező szótárából a „hazudik” szónak az első
értelmezése: „tudatosan valótlant mond” – erre a mellébeszélésre esetleg nem vonatkozik,
hiszen Orbán ebben az esetben nem mondott tudatosan valótlant. Persze csak akkor, ha
elhisszük neki, hogy tényleg nem volt tudomása róla, hogy a Quality Invest mennyi pénzt
hogyan és miért pakolt be papája cégébe – ami azért, lássuk be, eléggé nehezen hihető. Ha
azonban a „hazudik” szó második értelmét, a „színlel valamit” tekintjük – és összevetjük a
kérdést a válasszal, megállapíthatjuk: ez már teljes mértékben igaz erre az esetre. Ha fölteszik
nekem a kérdést: – Blicceltem-e tegnap a 6-os villamoson? – és én úgy felelek: – Bőven van
nálam pénz mindig, egyébiránt számos ellenőr kolbászol nap, mint nap a 6-os villamoson –
akkor nem mondok igazat.
Tehát Orbán Viktor hazudott. „Csütörtököt vetett a szája.”
Számos hasonló példát kínál az úgynevezett megfigyelési ügy, amelynek különös báját az
adja, hogy Orbán egész kormányfői működését ezzel a bődületes hazugsággal kezdte.
– Az előző kormány idején törvényellenesen, közpénzekből, titkosszolgálati módszereket
felhasználva, információkat gyűjtöttek a Fidesz vezetőiről és családtagjaikról – jelentette be
1998. augusztus 25-én. Majd sameszai villámgyorsan kiegészítették konkrétumokkal: a Horn-
kormány alatt az Orbán, Kövér, Deutsch, Pokorni, Szájer, Salamon családok teljes egészéről,
összesen 27 emberről közpénzből az állami titkosszolgálat terhelő adatokat gyűjtögetett –
különös tekintettel Deutsch mamájára. Óriási hajcihő tört ki, tüstént megalakult a parlamenti
vizsgálóbizottság – elvégre nem az ellenzék javasolta, hanem Orbánék maguk –, és ott, tehát
az országgyűlés szerve előtt Orbán tovább gabalyította hazugságát.
Orbán Viktor a vizsgáló bizottság ülésére elvitt egy fekete dossziét, abból kiemelt vagy húsz
lapot, és – elolvasni ugyan nem engedte az MSZP-s és SZDSZ-es képviselőknek, de –
meglobogtatta. Többen furcsállva nézték némelyiken az emblémát: sas repül kiterjesztett
szárnyakkal. A jelenlévők közül is csak kevesen és csupán később tudták meg: ez a Pinpoint
címere.
Vagyis az történt, hogy az ország újdonsült miniszterelnöke – blöffre játszva – egyfelől
letett az asztalra húsz oldalt, azt állítva, az arról szól, amiről valójában egyáltalán nem szólt.
Másfelől a maga kavarta viharba belekeverte azt a fedőcéget, amelynek a megfigyelésekhez
ugyan semmi köze nem volt – és ezt ők is tudták –, viszont éppen az amerikai titkosszolgálat
kérését teljesítette. És Orbánék – persze, Földivel egyetemben – ezt is tudták…
A vizsgálódás során aztán nekiestek a Pinpoint számítógépeinek is, és hatalmas
üdvrivalgással megállapították: ezekről a gépekről töröltek ezt-azt. Íme: itt a bizonyíték!
Vagyis az a bizonyíték, hogy nincs bizonyíték, mert törölték, márpedig minek törölték volna,
ha az nem az lett volna, amit mi keresünk, az Orbánékra vonatkozó megfigyelések anyagai.
Hogy az amerikaiak kérésére elvégzett munka összes anyagát törölni kellett a gépekből?
Ugyan kérem, ez link duma, a kitörölt állományok nyilvánvalóan mind a megfigyelési ügy
dokumentumai voltak!
És csak akkor hagyták abba ezt a bohóckodást, amikor maguk az amerikaiak kérték
szépen: talán nem is olyan fontos ekkora csinnadrattát csapni a körül a cég körül, amely
óriási szívességet tett nekik. 95
És ugyanígy zajlott a megfigyelési „dráma” összes többi felvonása is, újra és újra csak
cáfolva Orbán döbbenetes átverés-showját. A pitonos Kosztolányi bohózatának teljes bukása
után átadták az ügyet – (ki másnak?) – Polt Péter legfőbb ügyésznek, de még neki sem
sikerült többet kicsiholni abból, mint ami már ismert volt: nem 27 embert, hanem egyet,
Pokornit; nem megfigyelt, csak megfigyeltetni szándékozott; nem a titkosszolgálat, hanem
Czégé Zsuzsa; nem közpénzből, hanem a sajátjából. Ha a Pinpoint nem jött be, belekeverték
az S-Komplex Rt.-t, Nagy Lajos első NBH-főnök cégét – ez se jött be, jogerős ítélet mondta
ki, hogy rágalom volt. Legázolták Juszt Lászlót, végül erről is a bíróság mondta ki: amikor
Juszt tevékenységét minősítette, Orbán nem mondott igazat.
Tehát Orbán Viktor hazudott. „Ha most igazat mondott, a légy is madár”.
Ám az a sunyi átverés sem kismiska, amit az MDF-fel, illetve az abból kivált MDNP-vel
művelt, még ’96-ban. Az előzmény az volt, hogy a Szabó Iván vezette MDF-ben kiéleződött a
vita a Fidesz-nek teljes lefekvéssel járó úgynevezett jobboldali egység dolgában. Szabó Iván
ellenében elnökké választották az ezt preferáló Lezsák Sándort, mire Szabóék kiléptek a
pártból és annak frakciójából, megalapítva a Magyar Demokrata Néppártot – Orbán
biztatására.
Debreczeni József írja a következőket. … Orbán közli velünk: elnökségi döntés van arra
vonatkozóan, hogy ha az új párt megalakul, együtt kell működni vele. Azt is elmondja, hogy
beszélt Szabó Ivánnal, és ő csupán egy dolgot kért: a Fidesz ne kössön szövetséget
Lezsákékkal úgy, hogy őket ebből kihagyja. Orbán – saját elmondása szerint – ezt megígéri
neki, amit később Szabó Iván is megerősít. E nélkül nem szánnák rá magukat a reménytelen
lépésre… Aztán két hónappal később, május 16-án – megfelelő előkészületek után – Orbán
Viktor közös sajtótájékoztatót tart Lezsák Sándorral, ahol bejelentik, hogy a két párt a
jövőben szoros szövetségben politizál, a harmadik partner pedig a Giczy-vezette KDNP lesz. –
És a Néppárt? – kérdezik a sajtó képviselői is. – A néppárt egyelőre nem tekinthető komoly
politikai erőnek – mondja Orbán –, őszre kiderül, lesz-e belőle valami, akkor majd
meglátjuk.99
Tehát Orbán Viktor hazudott. „Nem járt a vágásban egy kereke sem.”
Nem kevésbé furcsán alakult – még miniszterelnöksége alatt, – Orbán felcsúti földvásárlása
sem. Az Orbán-család vagyonosodását vizsgáló parlamenti bizottság a következőképpen
összegezte az erről szóló tényeket.
Orbánék 54 hektárnyit vettek meg – ismét strómannak nyilván nem nevezhető
közvetítővel. Nevezzük nevén. A közvetítő Bognár Sándor volt, a herceghalmi állami
gazdaság Orbánék alatt kinevezett vezérigazgatója, majd annak privatizátora, a Felcsút
Sportegylet hűséges segítője. Ezúttal nem is igen leplezték ezt: Bognár tulajdonjog-
fenntartással szerezte meg a földeket – ám nem akármilyen áron. Bognárhoz öt és fél,
Orbánékhoz hatmillió forintért került az 54 hektár, tehát négyzetméterenként 11 forintért.
Miközben e földek egyik eladója röpke egy hónappal később, szinte ugyanott 3 hektárját az
önkormányzatnak 10 millióért, vagyis négyzetméterenként a 11 helyett már 330 forintért
adhatta el. Vagy más mértékegységben számolva: aranykoronánként 7.864 forintért vásárolt
az Orbán-család, amikor a Felcsút környéki földek átlagára – az ottani illetékhivatal adatai
szerint – 16.000 forint volt.
Igaz, közben történt két apróság. Az első, hogy Bognár Sándor cége kedvezményesen
megvehette a Herceghalmi Állami Gazdaságot (ama sokat emlegetett 12 állami gazdaság
egyikét) tokkal-vonóval – s tizenkét nappal ez után volt szíves eladni Orbánéknak ezt a
felcsúti földecskét.
A másik pedig, hogy az Orbán-család földvétele után 40 nappal, 2001. decemberében az
Orbán vezette kormány előterjesztésére a parlament 2,7 milliárd forint állami támogatást
szavazott meg a Felcsút környéki, Váli-völgyi felszíni vízelvezetésre. 2.700.000.000-t. Az
összes, abban az évben ilyen célra nyújtott állami támogatás 90 százalékát. Mellesleg
ugyanakkor egyúttal elutasították 38, a belvízveszély elhárítását célzó önkormányzat
pályázatát, köztük olyan településekét – mint Mályi, Mátrakeresztes –, ahol az árvíz miatt
abban az évben több száz épület veszett oda.
Mi több, Alcsútdoboz, Felcsút és a környező négy település akkora sebbel-lobbal kapta
meg ezt a bődületesen nagy pénzt – még a jogszabályt is módosították hirtelen ennek
érdekében –, hogy olyan pályázattal nyertek, amelyet még be sem nyújtottak.
A parlament döntése előtt néhány nappal választották Orbán Viktort Felcsút díszpolgárává.
Szögezzük le: okkal-joggal.
S az nyilván csak a rosszindulatúak epés kötözködése, hogy a víz-rendezés szépen
fölértékelte Orbánék földjét. Ma 34 millióra becsülik. Az viszont tény, hogy a vízárkok
betonelemeit mindenesetre Gántról, Orbán Győző bányájából vették. Meg az is, hogy az
állami támogatás negyven százalékát a vízelvezető árkok kapubejáróinak dolomitból készült
burkolatára költötték, amelynek költsége végül pontosan ötszöröse volt a tervezettnek,
valamint, hogy az ehhez szükséges burkoló követ szállító céget a fővállalkozó nem volt
hajlandó megnevezni. S hogy a dolomit szóról Magyarországon kinek mi és ki jut eszébe, az
olyas egybeesés, amely – akár silány cikkecskékben – csupán a véletlen műve.102
Aztán ott vannak a konkrét, önmagukban talán nem olyan nagyon fontos más esetek.
Például 2001. július 17-én, Kálócfán Orbán új hadjáratot hirdetett. Rájött, a magyar
mezőgazdaságnak mi a legeslegfőbb rákfenéje: a zsebszerződések sokasága. Az, hogy gaz
külföldiek, főként osztrákok, megkerülve a magyar jogszabályokat, mindenféle fondorlatos
jogi csűrés-csavarással megszerezték a magyar paraszt termőföldjét, és most aztán majd
leigázzák, jobbágysorba taszítják a gazdákat. – Véget kell vetni az osztrák vircsaftnak, a
zsebszerződések kora lejárt… örüljenek, hogy ép bőrrel megússzák! – fogalmazott pirinyót
karcosan a kálócfai csata vezére. És az adófizetők pénzéből 1,9 milliárd forintot sikerült
eltapsolniuk erre a feladatra – például 114 terepjáró autó vételével és 400 millió forint
személyi kifizetéssel –, míg méltó eredményre jutottak: Vörös Károly babosdöbrétei
nyugdíjas beperelte azt az osztrákot, akinek haszonélvezeti jogát bejegyezték az ő földjére.
Valamicskét ugyan levon a siker értékéből, hogy a jogerős ítélet szerint a babosdöbrétei
kontraktus nem volt zsebszerződés. Több per nem indult – az 1,9 milliárdon túl –, a
zsebszerződések dolgában ez volt az egyetlen említésre méltó siker.
Pedig köttetett ám zsebszerződés, csakhogy nem a Horn-, hanem éppenséggel az Orbán-
kormány idején, méghozzá államilag, az ÁPV Rt. által. A privatizációs kormány-szerv a
privatizációs törvényt megkerülve ugyanis azzal az Eperjes-Agrár Kft.-vel írt alá – persze
versenyeztetés, pályáztatás nélkül – egyszersmind elővásárlási jogot biztosító
földhaszonbérleti szerződést, gyönge ezer hektár termőföldre, Eperjes község határában,
amelynek böcsületes magyar paraszt tulajdonosait így hívják: Jean-Paul Georges Ferry,
Jacques Ferry, Gerald Dominique Choné és Henry Alain Marechal. Több magyar paraszt nem
szerepel a kft. tulajdonosai között.
Tehát Orbán Viktor hazudott. Nem tudom, ma még érti-e valaki e mondást: „budai vékával
mért”.
Most pedig, hogy időnek előtte kampányol ő is, más is – jönnek csőstül a választásokra
kacsingató szövegek. Orbán sportot űz a kormány tevékenységének minősítéséből olymódon,
hogy tényeket hamisít.
Hirtelen csak két példa e körből. – 2004-ben 3 millió ember élt a minimálbér felénél kisebb
összegből – közölte évértékelő beszédének hálás publikumával, a figyelmes Philip és a kedves
Kudlik Juli érdeklődésére. Az igaz szám: 1,5 millió – a KSH, valamint a Szociális Szakmai
Szövetség szerint is.
Tehát Orbán Viktor hazudott. „Egy szava sem igaz.”
Ugyanebben a beszédében adta elő azt is, hogy – tavaly a nyugdíjemelés mértékét
visszavette a gyógyszer-áremelés. – Mondta ezt arról az évről, amelyben kormányzati
intézkedésre 15 százalékkal csökkentek a gyógyszer-árak.
Tehát Orbán Viktor hazudott. „Hidegen verte a vasat.”
Az igazán természetes, hogy ha a nagy dakotafőnök gyakran hazudik, az emberei sem tesznek
másként. Ki mástól lehetne a minta?
Elegendő most csak két példa.
2005. márciusában zajlott a nagy gazda-tüntetés, tele kifejezetten kormány-ellenes
tartalommal, jelszóval, követeléssel. Föl is vetődött tüstént: mennyi az akcióban a tényleges
elégedetlenség, és mennyi a politikai megfontolás. A Népszava egyértelműnek látta a direkt
párt-hátteret, mondván: a demonstrációt szervező Magosz több vezetőségi tagja egyszersmind
a Fidesz gazda tagozatának is vezetője.
Faludi Sándor, a Fidesz gazda tagozatának elnöke menten tiltakozott: Felháborító és
szemenszedett hazugság a Magosz és az Agrárdemonstrációs Bizottság vezetőit összemosni a
Fidesz Gazda Tagozatának Elnökségével, mivel sem Bagi Béla, sem Obreczán Ferenc, sem
Székely Gábor nem tagjai az általam vezetett Gazda Tagozat Elnökségének, ahogyan azt a
médiák egy részében – főleg a Népszava című szocialista pártlapban fényképekkel is
illusztráltan – állítják a hazudozás, a félrevezetés és népámítás nagymesterei.105
Nos, arról, ki a hazudozás, a félrevezetés és a népámítás nagymestere – módfelett egyszerű
meggyőződni. Lehívja az ember a www.fidesz.hu-n a Szövetséget, onnan a tagozatokat, majd
a tisztségviselők linkre kattintva többek között ezt látja – a mai napig: a Gazda Tagozat
Elnöksége: Baranya megye: Székely Gábor, Bács-Kiskun megye: Bagi Béla, Pest megye:
Obreczán Ferenc. S talán arra is emlékezhet az ember – a temérdek, a Magosz teljes
függetlenségét hangoztató nyilatkozat mellett –, hogy a polgári körök, valamint az Orbán-féle
Professzorok Batthyányi Köre tüstént a demonstráció körül sertepertélt, valamint hogy a
Magosz jogi képviselője nem más, mint az ORTT-be a Fidesz által delegált Budai Gyula.
Tehát Orbánék hazudtak. „Görbén beszéltek.”
S – második példaként – akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha napi politikai kérdésekről van
szó. Kóka János gazdasági miniszter 2005. nyarán négypárti egyeztetést kezdeményezett az
ország gazdasági helyzetéről, annak érdekében, hogy végül közösen elfogadjanak valaminő
koncepciót a több cikluson átívelő feladatokról.
A Fidesz képviselője, Domokos László – nyilvánvalóan főnökeinek tudtával és
jóváhagyásával – az első négypárti egyeztető tárgyaláson kifejtette: a Kóka által előterjesztett
nyilatkozattervezet aláírhatatlan, amíg abba nem épülnek be a Fidesz munkahely-teremtő
javaslatai. Ő magával is hozta a Fidesz erre vonatkozó javaslatait, amelyeket papírdobozban
át is nyújt a miniszternek.
És átadta a papírdobozt: teljes magasságának negyede telt meg anyagaikkal, összesen 187
darab indítvánnyal. A 187-ből mindösszesen 14 (vagyis 7,5 százaléknyi) valóban a
munkahely-teremtéssel volt kapcsolatos, a textil-, bőr-, ruha- és cipőipar helyzetének
javításától a tej- és baromfi-ágazat támogatásáig. Ám ez is mind olyan, ami kivétel nélkül
szerepelt a kormány napirendjén, amiről a képviselők kaptak is tájékoztatást; vagy éppen
olyan, amiről már született is korábban országgyűlési határozati javaslat, mint a textilipar
helyzete. Új munkahely-teremtő javaslat a dobozban nem volt.
Volt viszont 32 olyan, aminek valamelyes közvetett hatása éppenséggel lehet a
foglalkoztatás növelésére. Például, hogy korlátozzák, vagy egyenesen tiltsák is meg a külföldi
teherautók Magyarországon áthaladását, addig is fizessenek napidíjat a külföldi fuvarozók,
legyen leírható a helyi iparűzési adó, állítsák vissza a balatoni menetrend szerinti személy-
szállítás fogyasztói árkiegészítését.
A 187 javaslat háromnegyedének, 141-nek azonban az égadta világon semmi köze nem
volt a munkahely-teremtéshez. Szerepelt ezek között indítvány arra, hogy nyilvánítsák
nemzeti kinccsé a védett őshonos állatfajtákat; az Igyál tejet! programban támogatott
tejmennyiséget 2 deciliterről emeljék föl 2,5-re; tegyék büntethetővé a falfirkálást és a
dopping-használatot; ne egy, hanem két város pályázatát továbbítsa Brüsszelbe a kormány az
Európa Kulturális Fővárosa címre; készüljön bélyeg-sorozat a magyar kultúrában kiemelkedő
roma személyiségekről; valamint adjanak TB-támogatást a temetésekhez.
És a Fidesz illetékes embere – a parlament költségvetési bizottságának alelnöke – az
átadásukkor kijelentette: ezeknek a javaslatoknak mentén lehet tárgyalni bármiféle
gazdaságpolitikáról.
Tehát Orbánék hazudtak. „Elhibázta a szájuk.”
S ott van az a Magyar Demokrata című szennylap, amelynek előfizetésére maga Orbán
buzdította híveit, amelynek születésnapját Orbán pártbeli helyettese ünnepli. S amely – most
függetlenül a közölt cikkek tartalmától – minimum annyiszor hazudik, ahányszor megjelenik.
Tüstént kétszer. Címsora alatt ugyanis hét mint hét ezt közli magáról: „Magyarország vezető
hetilapja – hetente negyedmillióan kíváncsiak rá”.
Nos, a MATESZ, a Magyar Terjesztés-Ellenőrző Szövetség jelentése szerint a Magyar
Demokrata című hetilapot 2005. második negyedévében 46.250 példányban nyomták hetente,
és ebből az összes értékesített példány 36.161 darab volt, a terjesztett pedig 36.866. Ha tehát
nem is az értékesített, hanem a terjesztett (az ingyenesen küldözgetett, osztogatott
példányokat is magában foglaló) számot szorozzuk meg a hetilapoknál maximálisnak
elfogadott néggyel (hogy egy példányt négyen is olvasnának), akkor is még mindig csak 147
ezer olvasót feltételezhetünk – a létező legnagyobb jóindulattal. Ami meglehetősen messze
van a negyedmilliótól.
S ezzel a számmal sok mindennek nevezhető ez az egyébként is minősíthetetlen újság, csak
„Magyarország vezető hetilapjának” nem. Hiszen ugyanezen számítási módszerrel például a
92.820 példányban terjesztett HVG-nek 371 ezer olvasója lehet.106
Tehát Orbánék hazudtak. „Füst árán szelet adtak.”
KÓDOLTAN ÉS NYÍLTAN – GYŰLÖLKÖDNEK
Orbán nem csak harsányan tódít, de gyűlölködik, ócsárol is. Legtöbbször szószólói útján: úgy
használja őket, mint valami harci trombitákat. Hogy mit művelnek, s művel velük – arról ide
írok néhány hozzávetőleges, rokon értelmű szót, lehet válogatni: gyaláz, ócsárol, szapul,
mocskolódik. Nem gyakran – legtöbbször rábízza ezt a teendőt legvadabb csahosaira, s ő
aztán egy árva hanggal sem hajlandó nemhogy elhatárolódni, de reagálni sem. Mondom, a
teendőt rábízza legvadabb csahosaira, de egy árva hanggal sem hajlandó nemhogy
elhatárolódni, de reagálni sem.
Finom kis, ravasz, de átlátszó a munkamegosztás: maga Orbán, ha csak lehet, mézes-
mázos, olykor kegyes, szószéki szövegeket „nyom”, míg harcostársai – Kövér, Áder,
Szíjjártó, Répássy, Semjén, Bayer, Lovas és a többiek – pedig keményen „megmondják a
frankót”. Ha viszont emiatt kitör a botrány, a nagyvezér hallgat: szava sincs hozzá, még csak
meg se csóválja – rosszallóan! – a fejét. Ha pedig semmi módon nem bújhat ki az alól, hogy
reflektáljon – megvédi azt, akinek a száját vagy tollát elhagyták a hamis, kirekesztő, uszító
mondatok.
Ám ha érteni véljük, ha valamicskét is hihetőnek érezzük e munkamegosztást, akkor
értenünk kell azt is, amit ez valójában jelent: ha Kövér, Áder, Szíjjártó, Répássy, Semjén,
Bayer, Lovas szövegeit halljuk-olvassuk, rögvest értenünk-tudnunk kell – ez Orbán szava.
Bodor Pál így írt erről: Focicsapat. Kemény, durva csatárok, lusta védelem és kapus,
zászlószentelő, papos, búgóhangú, szelíd Orbán. Van botrányhős, szóbeli merénylő:
Adrenalin-Áder, aki nyilvánosan soha semmit sem ért meg; van a mosoly-máz Máriusz, aki
viszketegen szeretne szellemes lenni; van a ritkán bombázó Kövér Berta (az I. világháború
nagyágyúja), s Rogán, a talán legfortélyosabb és találékonyabb – és van a töltelék.
Tökéletesen párhuzamosan működnek, trombita, üstdob, pikkolo (utóbbi a kis fuvola neve).
Még sosem fordult elő, hogy Orbán, aki hol tiszteletbeli elnökként, hol Ajatollahként lép föl (a
perzsa szó azt jelenti: Isten jele) – azt mondta volna, hogy a frakcióvezető kissé ingerültre
hangolta a pártjuk véleményét. Vagy azt, hogy aki kikezdi Gyurcsány vagyonát, az mit mond
Demján, Csányi és a többiek milliárdjairól.
A többszólamúság azért bizarr, mert nemcsak másként dudálnak, de mást is.
Rettenetes, ha egy nagy zenekar egyszerre játszik klasszikusokat, lakodalmas rockot, magyar
nótát, Bartókot és székely himnuszt. A Fidesz most ezt teszi, mert ezeknek is, azoknak is
tetszeni akar. Keveri a csokit a halászlével. S nem képes közölni: milyen párt a Fidesz, mi a
programja, stratégiája. Csak taktika: az nem párt.107
Nos, ne legyünk sültbolondok, vegyük észre: ez tényleg munkamegosztás! Valójában
egyetértenek ők abban is, hogy az SZDSZ buzi zsidók gyülekezőhelye, abban is, hogy legjobb
lenne, ha fölkötné magát mindenki, aki nem rájuk szavaz, – s ha e logikát a végletekig
visszük, tán még – abban is, hogy a nyilasok Európa hősei voltak. De a sameszok
egymagukban is elvégzik a piszkos munkát, megvédik Orbánt attól, hogy ezeket neki kelljen
kimondania. Pedig miket írnak-mondanak az ő hű barátai!
Tóth Gy. László, Orbán Viktor volt főtanácsadója viszont a rendkívüli felkészültségéből
adódóan elméletileg közelíti meg a helyzetet, s kifejezetten tudományos következtetést von le.
Aki ma Magyarországon baloldali, az vagy naiv, vagy képmutató, vagy tudatlan.
Politikatörténeti kuriózum, hogy… ismételten legyőzhették Magyarország jobbik felét… a
magyar nemzetet.110 Tehát aki a Fidesz-szel van, az a Nemzet, aki baloldali, az eleve nem a
Nemzet.
Tóth Gy. elfogadta a vezér pongyola szóképét: a magyar nemzet az, amelyiknek
jobboldalon dobog a szíve. S aki 2002-ben megnyerte a választásokat, az naiv, képmutató,
vagy tudatlan, és nem tagja a nemzetnek.
Kövér László a Fidesz kongresszusán nyilván elvi éllel szögezte le, hogy milyenek is a
fideszesek: – Nem csak szebbek, okosabbak is vagytok, s az igazság is a ti oldalatokon áll.
És Kövér doktor a Medgyessy-kormány két évéről szólva is megerősítette a főtanácsadót: –
Ma már azt nézik az emberek a térképen, hogy melyik állam fővárosában székelő
titkosszolgálatok mozgatják a szálakat a magyar kormányon keresztül. – Avagy: – Jelenleg
maffiotikus politikai garnitúra bitorolja a kormányzati pozíciókat. – Valamint – Ami itt két
éve zajlik, az nem dilettantizmus, hozzá nem értés eredménye, hanem az egy tudatos,
szándékos, országrontó stratégiának a hibátlan végrehajtása.111
Illetve egy évvel később: – A Medgyessy-Gyurcsány-kormány politikája hideg fejjel
végiggondolt nemzetellenes koncepció. Gyurcsány akkora pusztítást végzett, amit száz év alatt
nem tudott senki véghezvinni.
Schmitt Pál – bocskaiban – a biztonság kedvéért ezt kiegészítette azzal, hogy a kormány
nemzetáruló politikát folytat.
Tehát eddig ott tartunk, hogy a naiv, képmutató, tudatlan baloldaliak végrehajtják tudatos
nemzetellenes és nemzetáruló, országrontó stratégiájukat, akkora kárt okozva, mint száz éve
senki. Mégpedig hibátlanul.
Tovább is van – mondjam még?
Kövér tud ám még jobbat. Azt is levezeti, miért győztek a szocialisták 2002. tavaszán.
Egyrészt mert – ezt a higgadt, tárgyilagos, jól nevelt Áder Jánostól tudjuk – a bűnözők mind
az MSZP-re szavaztak: határozottan állította, hogy a Venyige és a Kozma utcai börtönben az
előzetes letartóztatottak 95 százaléka a szocialista jelöltre szavazott. Másrészt – folytatja
Kövér –, azért, mert sikerrel építettek a proli irigység és a nacionalista düh ötvözésével a
prehumán ösztönökre.112
Mégpedig kik is? – A globális pióca elit, valamint az emberszabásúakra megtévesztésig
hasonlatos lények113 – fogalmaz a baloldal vezetőiről a politikus széplélek a parlamentben.
Ahol aztán négypárti tárgyalásra érkezve nem fogadja el Újhelyi István feléje nyújtott kezét,
nem hajlandó vele kezet fogni. Ami kétségkívül szokás hadban álló felek között, valamint
járvány- és fertőzésveszély esetén.
És Kövér doktor azt is pontosan tudja, milyen veszély fenyeget 2006-ban: – Ha ezek újra
nyernek, unokáinkkal együtt végérvényesen arra leszünk ítélve, hogy zsellérként éljünk saját
hazánkban. És akkor igaza lesz édesanyámnak, aki még tizenhét éves koromban mondta
nekem, hogy a legjobb, ha itt hagyom ezt az országot.114
Úgyhogy ezeket a „lényeket” 2006-ban úgy kell eltakarítani, hogy a mi életünkben esélyük
se legyen visszajönni.
Kaptak erre receptet is, közeli haverjaiktól, Balás-Piri Lászlótól (a Schmidt Mária-féle
intézeteket működtető közalapítvány elnöke, az Orbán-kormány javaslatára Arany
Érdemkereszttel kitüntetett ’56-os) és Vanek Bélától (akiről tudni kell, hogy nem azonos
Vanek Béla Eduárd egykori nizzai gyakorló levelezővel és elmebeteggel, később Gorcsev
Iván megbecsült titkárával, hiszen ez a Vanek szintén ’56-os). Ők közleményben tudatták
Medgyessy 2002-es árok-betemetési szándékára: ha ritkán is, de most egyetértünk az
elvtársakkal; mert valóban szükség lenne az árkokat betemetni… Ha a szociálliberális
elvtársak tényleg csak a nemzet üdvét tartják szem előtt, akkor látunk kiutat ebből a
dilemmából. Mégpedig feküdjenek bele az árokba, és húzzák magukra a földet. Ekkor, hogy
lássák a jóindulatunkat, valamint a segítőkészségünket, vállaljuk a terep elsimítását, úgy,
hogy ne is lássuk többé, hol volt az árok. A nemzet üdvére így legyen!115
Lovas István a tőle megszokott bájjal köszönti a hazánkban dolgozó külföldi tudósítókat:
Tisztelt gazemberek! Mi van, megbukott Medgyessyjük? Mi a fenének vannak itt? Azért, hogy
erőt gyűjtsenek az MSZP–SZDSZ koalíció bukása utáni aljasságukhoz?
Lovasról nem más, mint Solymosi Frigyes, az Orbán-féle Nemzeti Kör tagja írta ezt:
Aligha tagadható, hogy a jobboldalon ma Lovas István a hangadó újságíró: domináló
szerepet játszik a Magyar Nemzetben, a Demokratában, a rádió Vasárnapi Újságjában és a
Budapest TV-n hetente jelentkező Sajtóklubban. Szereplője volt a Fidesz utazó
kampánystábjának, annak ellenére, hogy a népszavazás előtt hevesen ellenezte hazánk EU-
tagságát. Nehéz föltételezni, hogy a jobboldal szócsövévé válhatott volna a politika
rábólintása, támogatása nélkül.
S maga Solymosi Frigyes állította össze Lovas István szótárát is, azzal a költői kérdéssel: –
Mit szól ehhez Orbán Viktor? – Aki persze ehhez a Lovas-gyűjteményhez sem szólt semmit:
hazug, gyáva szörnyeteg, velejéig rothadt és hazug, pofátlan, posztkommunista yuppie,
leviharzott, dagadt, testileg és agyilag lepusztult, mocskos, beszari, lelki nyomorék, az
emberiség salakjai, félkegyelmű, büdös disznó, kacsacsőrű emlős, trotty, félkretén, totál
gonosz, súlyos fertőző beteg és undort keltő rovar, gyógyíthatatlanul visszataszító.
Lovas utóbbi kilenc szava egyébiránt szerénységemre vonatkozott, kiegészítve a szintúgy
behízelgő AIDS-es jelzővel. A bíróság által megítélt kártérítés persze nála is sokáig
végrehajtóra várt, magától ő sem hajtja végre a jogerős ítéletet.
És Solymosi kommentált is. Engem, mivel nehezményeztem, hogy a Magyar Nemzet
túlságosan nagy teret szentel a Lovas bírósági tárgyalásain történteknek, a baloldallal egy
gyékényen árulónak, szélsőséges kollaboránsnak, az Élet és Irodalomban megjelent egyik
cikkem után „szuperkollaboránsnak” titulált. Vajon minek titulált volna akkor, ha az általa
oly sűrűn használt jelzők valamelyikével bélyegeztem volna meg? Mindkét esetben
„kihagyásos technikával” meghamisított idézetekkel operált, és valótlan állításokat halmozott
egymásra. Betett egy kuratóriumba, amelynek nem voltam tagja, ezért nem is részesülhettem
„évi 2-3 milliót kitevő” díjazásban. Szerinte életemben nem tanítottam „egy órát sem” –
mintha ezt bárhol megtehetné egy egyetemi tanár, legyen az akár (egy amerikai fölmérés
szerint) a nagyvilágban legtöbbet idézett magyar kémikus, akit a magyar kémikusok közül
elsőként választott tagjai közé az Európai Akadémia. És ha a többi cikkének is ennyi az
igazságtartalma? Hiszen az olvasónak se ereje, se ideje nincs, hogy ellenőrizze az eredeti
forrásokat.116
Csermely Péter, a Magyar Nemzet főszerkesztő-helyettese sem szokott viccelni. Nem lesz
csend, nem lesz maszatolás, nem lesz fellélegzés. Naponta lépünk egyet előre. Át az utcán, be
a kapun, fel a lépcsőn, rá a vörös szőnyegre. Kopogtatunk azon a díszes, faragott ajtón. Be is
megyünk, egészen az íróasztalig. Ül ott egy köztisztviselő, akit le lehet váltani legitim
eszközökkel is. Ő a miniszterelnök. Medgyessy Péter. Még nincs vége.117
Ő volt kedves leírni ezt a szépen cizellált magyar mondatot is: Gyurcsány Ferenc egy
hülye.118
S hogy ne lehessünk bizonytalanságban, mi vár ránk, ha ők kerülnek hatalomra, közli
velünk. A jobboldal meg fogja nyerni a legközelebbi választást, legyen az bármikor. Ott már
nem lesz elég a szavazatszámlálók kegye. Ugye nem gondolják ott a baloldalon, hogy azok
után, amit velünk most művelnek, lesz számukra hely a narancsszínű nap alatt? Ha így vélik,
tévednek. Ugye nem gondolják, hogy lesz egy semleges sarok, ahová elbújhatnak? Nem lesz.
Ugye nem gondolják, hogy a jobboldal harmadszor is felhúzza a fehér kesztyűt? Nem húzza
fel. Ugye nem gondolják, hogy újra és újra odatartjuk a másik orcánkat is? Nem. Többé nem.
Nagyon gyorsan kerti törpe lesz abból a vörös törpéből. És szándékosan nem mondom, hogy
még nem késő.119
Nem mintha Bencsik András véka alá rejtené terveiket. Az emberek egyszer csak elindulnak
az utcákon egy tér felé. Talán bejelentett tüntetés lesz ott, talán semmi sem, csak egy hír fut
végig a városon. Talán engedélyezett lesz a gyűlés, talán nem… Talán utasítást ad egy moslék
lelkű belügyminiszter a tüntetés feloszlatására, talán nem. Talán elindulnak a rendőrök a
tömeg ellen, talán tétováznak. De az emberek nem futnak majd el a rendőrök elől, hanem
szembefordulnak velük. És a rendőrök visszavonulnak. És tagadhatatlan, hogy ezt követően
elindul a nép, hogy a betegség fertőző gócait kitakarítsa. Elfoglalja a legkártékonyabb
médiumokat és kiűzi onnan a ragály terjesztőit, a történelmi pornográfia bűzös leheletű, sunyi
tekintetű iparosait. És elkergeti a pénzvilág foltos lelkű hiénáit, amint elűzi majd azokat a
hazaárulókat is, akik az ő nevében egy álszent és gonosz áldemokrácia hamis és még így is
kijátszott szabályaira hivatkozva rombolják önbecsülését.
Ez az a Bencsik András, akinek a cikkeiben pedig ilyen ékes magyar szavak szerepelnek:
szellemi bélférgek, morális ganajtúrók. Akinek Magyar Demokrata álnéven megjelenő
„lapjában” ilyen szövegek látnak napvilágot. Az egykori koncentrációs táborokban talált
gázkamrák egyike sem eredeti építmény, valamennyit a háború után építették a győztesek,
nyilvánvaló propagandacélból. Vagy ennek bővített változata. Alig volt nap, hogy valahol
lefogásokat ne kellett volna végezni… nem kevésbé a munkaszolgálatból megszökött zsidókat,
akik a hungarista párt hamisított igazolványaival követtek el gyilkosságokat, főleg a
hungarista párt tagjai ellen.120
Ez az a Bencsik András, aki a liberálisok címeréül egy szürke patkányt ajánl, amely a mai
Magyarország közepébe egy nagy lyukat rág.
Ez pedig az a lap, amely közli az egykori hadügyminiszter, Für Lajos örökbecsű sorait: Ha
meg akarunk maradni, nincs más választásunk, fel kell ébreszteni, újra kell indítani a
határrevíziós mozgalmat. Ez az a lap, amelyben rendszeresen publikál a saját magát a nemzeti
avantgarde géniuszaként meghatározó zenész, Pozsonyi Ádám, a méltán népszerű Gecizők
nevű punk-zenekar dobos-énekes-szövegírója, aki legalább önbizalomból is példát mutat
elvbarátainak. Amikor Petri György halála kapcsán azt írta: nem kár érte, s Fiala János ezt
Kelj fel Jancsi! című műsorában szóvá tette, így reagált: A morális dörgedelem büszke robaja
mögül a tehetségtelen ember szorongó vinnyogása hallik. Mert míg ez a forma nálam a
korlátokat nem ismerő géniusz vad lobogása, addig ott a pofátlan kis senkik dühödt
köpködése.121
Ez az a lap, amelynek előfizetésére maga Orbán Viktor buzdította az ő népét; amelynek
szerkesztőségében miniszterelnöki minőségében tett látogatást; amelynek ugyancsak az ő
miniszterelnöki ténykedésekor juttattak ingyen állami ingatlant. Amelynek jubileumán
Pokorni Zoltán, Pálinkás József és Szijjártó Péter mondott köszöntőt, amelytől Bayer Zsolt és
Orbán Viktor egyként megkapta, átvette, és nem küldte vissza az Aranyszablya Díjat (az
vajon mi?). Amely ünnepi számban köszöntötte Budapest nyilas védőit, ezzel a címmel:
Európa hősei. Amely kiadó mellesleg a leghevesebb-durvább antiszemita, fasiszta uszító
könyvek terjesztője.
Ám híveiben Orbánnak nem kell csalatkoznia – azok megvédik őt handabandázásai után is.
Amikor például volt szíves előadni, hogy a baloldal, ha csak teheti, ráront nemzetére – a hű
jobboldali, Szűrös Mátyás kelt tüstént védelmére. Előadta, hogy – A nemzetietlenek fejében
megfordult a gondolat, miszerint Magyarországon ritkítani vagy fel kellene számolni a
magyar fajtaállatokat, például a szilaj marhát, a komondort, a magyar juhfajtákat. Kérem
szépen, ez nem lehet véletlen.122 Bizony, ez nem lehet véletlen.
Foglaljuk hát össze. A globális pióca elit, az emberszabásúakra megtévesztésig hasonlatos
szörnyarcú lények, a naiv, képmutató, tudatlan baloldaliak, a totál gonosz, súlyos fertőző
beteg és undort keltő rovarok, gyógyíthatatlanul visszataszító, dagadt, testileg és agyilag
lepusztult, mocskos, beszarik, szellemi bélférgek, az emberiség salakjai, félkegyelmű lelki
nyomorékok – miközben belehánynak a nagyszekrénybe – végrehajtják tudatos nemzetellenes
és nemzetáruló, országrontó stratégiájukat, akkora kárt okozva, mint száz éve senki.
Mégpedig hibátlanul. És közben fölszámolják a szilaj marhát, meg a komondort, valamint
zsellérré teszik a népet. Ezért nincs más hátra, nem lehet egy semleges sarok, ahová
elbújhatnak, elő a korbácsot, el kell takarítani „ezeket”, a foltos lelkű hiénákat konkrétan úgy,
hogy árokba fektetni őket, és rájuk húzni a földet.
Nos, ez Orbán Viktor baráti körének, elvtársainak álláspontja, pontosabban hitvallása a
keresztény, konzervatív értékrend jegyében. Ilyen mélyen hisznek a szeretet erejében.
És szinte végül: egy nehéz kérdés. Rasszista-e, antiszemita-e ez a politikai és hatalmi társaság,
élén Orbán Viktorral? Hiszen közösen hoznak olyan döntéseket, amelyek híven tükrözik igazi
mentalitásukat e téren is, amelyek bizonyító erejű jelek gondolkodásmódjukról –
mindenekelőtt Orbán Viktoréról.
Nézzünk egy példát: Grosics Gyula esetét. A mi Gyulánkat, a „fekete párducot”, minden
idők legnagyobb magyar kapusát még azok is ismerik, akik egyébként „nem értenek a
focihoz”.
S az utóbbi években a csodakapus ott üldögél és tapsol az ő Viktorának minden fideszes
nagyrendezvényen, az elnökségben, a repi-páholyban Gyarmati Dezső, Kárpáti György és
persze Schmitt Pál mellett – alapfokú marketing-tankönyvek szerint a színészek, zenészek,
tudósok oldalán jól mutatnak az élsportolók is.
Grosics Gyula életrajzából, valamint a róla megjelent könyvből egyként hiányzik valami:
tevékenysége a háború alatt. 1944. februárjában betöltötte tizennyolcadik évét, nem kerülhette
el, hogy részesévé váljon a háborúnak. Ám ő nem a normál magyar hadseregbe vonult be,
hanem önként jelentkezett a Hunyadi Páncélgránátos Hadosztályba.
Amelynek teljes neve így hangzott: 25. SS Hunyadi Páncélgránátos Hadosztály, ugyanis ez
volt az egyik első magyar önkéntes SS-alakulat. 1944 végén, a Szálasi féle nyilas kormány
hozta létre, parancsnokává – az újvidéki vérengzésekben felelős, s az emiatti hadbírósági
eljárás elöl Németországba szökött Grassy József személyében – SS-Gruppenführert nevezve
ki. Nem is a magyar hadsereg, hanem egyenesen a német Waffen SS – a legkegyetlenebb
gyilkoló gépezet – irányítása alatt állt. Nos, ide vonult be önként Grosics ’45 elején.
Emiatt nem vették föl aztán a pártba. A nyolcvanas években a sportállása szerinti
„munkahelyén” jelentkezett az MSZMP-be, s a kerületi pártbizottság a szokott rutin szerint
papírját beadta a BM-be priorálásra. Ahonnan mindenkit megdöbbentő válasz érkezett: a
Belügy nem javasolja Grosics párttag-felvételét, mivel az SS Hunyadi Páncélos Hadosztályba
önként jelentkezés, illetve az ottani szolgálat – a párizsi békeszerződés előírásai alapján – azt
jelentette: voltaképpen háborús bűnös alakulat tagja volt.123
Óriási rumli lett, a kerületi pártbizottság nem akarta annyiban hagyni ezt – micsoda dolog,
megakadályozni, hogy a mi Gyulánk a párt tagja lehessen! –, megbeszélést hívott össze az
érintett szervek képviselőinek. Ahol bemutatták Grosics önként jelentkező lapját, valamint az
egyik illetékes elvtárs elmesélte: jól hangzik ugyan, hogy „a párduc” a muskátlis ablakok fájó
hiánya miatt jött haza Nyugatról, ahová ’56-ban dobbantott, valójában azonban ott közölték
vele, hogy ismerik a múltját, és nem tűrik meg az országban, és focizni pláne nem engedik.
A grimbusz először csak Aczél Györgyig, aztán már a párt KB Titkárságáig tekeredett föl.
Végül közölték Kádár elvtárs személyes üzenetét: – A mi Gyulánk támogassa csak a
szocializmus és a párt ügyét pártonkívüli bolsevikként, elvégre hogyan nézünk a szovjet
elvtársak szemébe, ha fölveszünk a pártba egy SS-alakulatban szolgált embert! – Kárpótlásul
két helyről kapott fizetést, a sporthivataltól is, meg az üzemigazgatói beosztású sportállásából
is. És nem bántották a hadseregben sem, ahol – sokáig Honvéd-játékos lévén – „fölszerelt”
hivatásos katonatiszt volt. Igaz, a Magyar Néphadsereg tisztjeként egyetlen önéletrajzában
sem szerepel Hunyadis múltja.124
Nos, ezt az embert ülteti ki Orbán és vezérkara nagygyűléseik elnökségébe, díszpáholyába,
abba a seregletbe, ahová azokat hívják, akiket példaként állítanak az „egyszerű emberek” elé.
Akiknek követendőnek vélik a múltját és jelenét.
No jó, de hát lehet, hogy nem tudnak Grosics múltjáról? Amiként általában az ország népe
soha nem hallott arról, hogy a nagy kapus tizennyolc-tizenkilenc éves korában pont az SS
Hunyadi Hadosztály tagja volt – ugyanúgy sose értesültek erről a Fidesz vezetői sem? Mely
esetben egyáltalán nem hibáztathatók azért, ha „használják” Grosicsot.
Nos, ez nem így van. Tudnak róla.
Szóltak nekik emiatt. – Hát, fene tudja, sok ilyen ügy van – hangzott a válasz. Olyanoktól,
akik nem tehetik meg, hogy (tüstént a következő valamelyik alkalommal) ne hozzák szóba a
dolgot. De még annak előtte Orbán Viktort ne tájékoztassák a hallottakról.
Viszont – hónapokkal ezt követően – Orbán Vígadóbeli évértékelő beszédén a második
sorban ismét ott ült Grosics Gyula, Mészöly Kálmán mellett.
Az ember először azt gondolná, ez viszont csak úgy lehetséges, ha Orbánék valakit
beküldtek a honvédségi – majd megtapasztalva, hogy ott e múltra semmiféle nyom nem
található –, az állambiztonsági levéltárba, megbízottjuk végigkutatta az összes, Grosiccsal
kapcsolatos iratot, s vagy arra jutott, hogy nem is igaz az egész, vagy arra, hogy igaz ugyan,
de nincs benne semmi különösebben kínos.
Nos, ez sem így történt. Még csak azt a fáradságot sem vették, hogy utánanézzenek. Az
állambiztonsági levéltárban ugyan megtalálhatók az erre vonatkozó iratok, ám azokat
fideszesek nem keresték meg. Más sem. Amikor Grosics Gyula története után szaladoztam, én
voltam az első kutató, aki kikérte ezt a dossziét. Benne Kövendi István kihallgatási
jegyzőkönyve,125 amelyben elhangzik, hogy ő Grosiccsal együtt jelentkezett önként a
Hunyadiba, valamint Grosics Gyula tanú-kihallgatási jegyzőkönyve, ennek beismerésével.126
Lehet, hogy Grosics semmi különösebbet nem követett el az SS Hunyadi Páncélgránátos
Hadosztály tagjaként, a Waffen SS közvetlen irányításával. De hogy ezt meg sem próbálták
kideríteni, csak megvonták a vállukat, és ugyanúgy használják zászlóvivőként, PR-eszközként
– az sokatmondó és jellemző Orbánra és csapatára.
Amikor kitört a botrány, mert a Fradi Várszegi Gáboré lett, és Dávid Ibolya nem foglalt állást,
mondván, hogy nem ért a focihoz – holott persze nem edzőt kerestek, hanem politikus
nyilatkozót – Orbán Viktor, aki ugye ért a focihoz, és éppen miniszterelnök volt, mélyen
hallgatott.
Nem hallgatott viszont bizonyos Bognár László, akkor még a MIÉP alelnöke. Ő kifejtette:
– Az FTC-t privatizálta az MTK, ez pedig nem sportügy, hanem valamilyen nemzetellenes
sötét ügy, a társadalomszerkezeti jelenségekbe való beleturkálás. A Ferencvárost és a
mindenkor a tehetős zsidósághoz kapcsolt MTK-t ugyanaz a cég, a Békesi László által, tehát
az úgynevezett reformkommunizmus és az SZDSZ-liberalizmus által létrehozott és több szálon
tulajdonolt FOTEX Rt birtokolja. Az FTC-t megszerezte az a mohó, gátlástalan üzletcsoport,
amelynek semmi köze sincs a Ferencvároshoz és a magyarsághoz. Az önmagát magyarnak
érző kispolgár, rendes magyar ember identitása áll szemben az MTK-t pártoló, üzleties
szellemű, idegengyökerű nagypolgárral. A fradisták mindig is úgy érezték, hogy míg ők a nép
egyszerű gyermekei, addig a társadalmi ranglétrán fölöttük állók a zsidó fogalomba
tömöríthetők. – Az elhangzottakat követően Bognár azzal a megjegyzéssel zárta a
sajtótájékoztatót, hogy nem csodálkozna, ha holnapután Németh László műve Konrád György
neve alatt jelenne meg.127
Nos, ezt a Bognár Lászlót a Fidesszel választási szövetséget kötött Semjén Zsolt vezette
KDNP kereste meg azzal, hogy a 2006-ban a Fidesz támogatásával induljon Gödön
polgármester-jelöltként. És megint ne legyünk naivak: erről nyilvánvalóan meg kellett
kérdezni Orbán Viktort, s csak az ő jóváhagyásával lehetett fölvetni. Ezt igazolja, hogy ellene
Orbán utólag sem szólalt meg.
A Demokrata című hetilap e téren is kiemelkedően, következetesen penetráns. Kár
belekezdeni az idézetekbe, megtelne velük még egy ekkora kötet. A Demokrata nemcsak
nyíltan, de hihetetlenül élesen, durván, mondhatni: nyilas mód’ zsidóz – s e fenekedően uszító
lapot propagálta Orbán Viktor, híveit ennek előfizetésére buzdította, és nyilvánosan soha nem
foglalt állást a lap rasszizmusa, sovinizmusa, szélsőséges gyűlölködése ellenében.
Ifjabb Hegedűs Lóránt uszító, „Rekeszd ki őket, mert különben ők rekesztenek ki téged!”
fölszólítású írásai, parlamenti és egyéb beszédei soha nem váltották ki Orbán kritikai
észrevételeit, ezek ellen Orbán soha nem szólalt meg.
Bayer Zsolt a magyar nemzet hasábjain ezeket a kedves sorokat intézte a Magyar Rádió
kuratóriumának elnökéhez: Nagyon figyeljen rám, maga, Gellért Kis! Maga alapvetően
elrontotta az egész életet. Most, hogy bejártam a fél orosz távol-keletet, továbbá Szibéria felét,
rájöttem, hogy magának és a maga összes elvtársának itt a helye… Itt a helyük. Válasszák,
mondjuk Csitát. De Birobidzsant még inkább javallom… Annyira el tudom magát itt képzelni,
Gellért Kis, meg a haverját, a jelentésírogató Agárdit. A maguk helye Birobidzsan, Gellért
Kis… Arcban is ide valók maguk.128
Ha valaki nem tudná: Birobidzsán nem más, mint a Zsidó Autonóm terület, amelyet Sztálin
hozott létre, hogy a Szovjetunió más részeiről oda telepítse a zsidókat. Aki tehát azt írja: a
maguk helye Birobidzsán, az Gellért Kis Gábort, Agárdi Pétert, és mindazokat, akiket vele
egyívásúaknak vél, nyíltan lezsidózza, valamint kifejti elvi álláspontját, mely szerint ki kéne
őket telepíteni – hogy marhavagonban, vagy más módon, azt nem részletezi –, amiként tette
ezt a reálpolitikus jó Sztálin, aki nem gatyázott annyit, mint manapság sajnos némely
jobboldali politikus.
Akkora felhördülés fogadta Bayer e mocskos írását, hogy a www.fidesz.hu, a Fidesz
hivatalos honlapja (felelős kiadó: a Fidesz Magyar Polgári Szövetség) tüstént át is vette a
Magyar Nemzettől – nyilván nem pusztán vállalják, de büszkék is rá, hogy az ő fiuk ilyen
szépet írt.
És Orbán Viktor nem szólalt meg.
Amint voltaképpen az ő fiuk az Erzsébet-hídi csata hőse, Budaházy György is, aki a
balatoni és a veszprémi polgári körök vezetőivel közösen tartott nagygyűlésen tökéletesen
egyetértett Bayer Zsolt álláspontjával: – A zsidók kezdhetik a kivonulást Magyarországról…
ezek ellen nem csak Magyarországon, hanem az egész világon harcolni kell.129
És Orbán Viktor nem szólalt meg.
Mit jelent mindez így együtt? A magyar sajtó döntő hányada ugyanazt mondogatja, mintegy
önmegnyugtatásul: maga Orbán természetesen nem rasszista, nem antiszemita, csupán
gesztusokat tesz szélsőjobboldali szavazóinak, amikor engedi gyűlölködni néhány haverját és
néhány lapját. Istenem, kell játszani a B-középnek is, szükség van azokra a szavazatokra is,
nem olyan borzasztó ez, a praktikus politikus már csak így működik.
Nos, attól tartok, ez nem így van.
Kutattam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, és a következőt találtam
1987. szeptember 22-én kelt jelentésben. Orbánnak és Ráder (helyesen: Áder) Jánosnak – az
anyagok tanulsága szerint – súlyos problémái vannak Varga Tamással, akit mindenki
jellemtelen alaknak tart, a Fellegivel kapcsolatos ügye miatt. Orbán gyűlöli, mert zsidó a
származása és a viselkedése egyaránt. Igaz – mondja Orbán –, hogy Fellegi is zsidó,
kikeresztelkedett, de tartja a zsidó identitást. Fellegi átengedte valamilyen kiadvány első és
második számának szerkesztését Gyurgyáknak és Vargának, azzal a céllal, hogy a háttérből
ők ketten, Orbán és Fellegi irányítja a lapot. Fellegi vitt is ki Amerikába ezekből, de szerinte a
harmadik számnak, a történetiségen túl, a jelenlegi magyar társadalom problémáit kell
tükröznie, nyitni kell a világ felé. Varga nem nyugszik bele ebbe, bojkottálni próbálja a
lapot.130
Meghökkenve olvastam ezt a szöveget, nem vágott egybe korábbi, Orbánra vonatkozó
ismereteimmel. Aztán 2005 nyarán a Népszava kiemelte ezt a szöveget a
www.orbanviktor.hu-ról, és címlapon közölte.
Tamás Gáspár Miklós rögvest reagált. Elképesztő gyakorlat az, hogy a történészkedő
amatőrök százai kritikátlanul használják az ávós-szekus-kágébés irattárak állításait. Nem
értik meg azt az alapvető tényt, hogy az 1989 előtti diktatúra ellenfeleiről az iratokat AZ
ELLENSÉGEINK állították össze, az elvárható tárgyilagossággal, elfogulatlansággal,
részrehajlatlansággal…
Én – mint köztudomású – nem vagyok Orbán képviselő politikai híve, viszont ragaszkodom
a tisztességes küzdelemhez, a párbajkódex és az illemszabályok betartásához. Ráadásul, mint
Orbán képviselő egykori jó ismerőse, nem hallgathatok. Egyszerűen nem igaz az, hogy a fiatal
Orbán Viktor antiszemita lett volna. A kérdéses időszakban sokszor találkoztam vele és
barátaival. Tanúsíthatom, hogy azokban a körökben, ahol – persze meglehetősen
bizonytalanul és zavarosan – a rendszerváltás készülődött, az ellenzéki szimpátiájú miliőben,
ahol természetesen sok zsidó, zsidós értelmiségi fordult meg és játszott (olykor) vezető
szerepet, Orbán Viktor otthon volt, úszott ebben a közegben, mint hal a vízben…
Magyarországról lévén szó, a zsidókérdés soha nem lehetett távol a beszélgetések
középpontjától, és itt világossá vált, hogy Orbán Viktor és barátai, a későbbi Fidesz alapítói a
legcsekélyebb türelmet vagy megértést sem mutatták a hagyományos honi zsidózás iránt. Mi
több, úgy látszott, elszánták magukat arra, hogy a hazánkra nehezedő átkok egyikének – a
zsidókkal kapcsolatos, változatos természetű megszállottságok uralmának – véget szeretnének
vetni…
Orbán Viktort a zsidókkal kapcsolatban a mohó érdeklődés és a heves rokonszenv
jellemezte. Ez az igazság. Ameddig (önálló liberálisként) ez ügyben elfogulatlanul
megnyilatkozhatott, nem hogy nem volt antiszemita (mert, ismétlem, nem volt), hanem a
zsidóság iránt – minden fölösleges szentimentális túlzás nélkül, szabad emberként – föltűnő
rokonszenvet és érdeklődést mutatott. Biztosan lesznek emberek, akiknek akadnak majd
ellenkező irányú kitalált emlékeik. De az én tanúságtételem mellett szól a Fidesz első éveinek
politikája. A Fidesz még az SZDSZ-nél is határozottabban utasított el mindenfajta sovinizmust
és rasszizmust, elsősorban pedig az antiszemitizmust. Ezt fiatalos hetykeséggel és fölnőttes
keménységgel tette, megalkuvások és óvatoskodások nélkül.
Orbán Viktor nem volt „idegenszívű”, és csöppet se röstellte, hogy nyíltan zsidóbarát és
anti-antiszemita. Így volt ez addig, amíg ismertem. Most?… Most nem tudom. Mindenesetre
eltűr a környezetében dolgokat, amelyektől akkor okádott volna. Az emberek változnak.131
Több ponton nem értek egyet Tamás Gáspár Miklóssal. Azt hiszem, helytelen sommás-éles
általánosítással kimondani, hogy a rendszerváltozás előtti állambiztonsági anyagokra
egyáltalán és soha nem lehet támaszkodni. A történészek jól tudják: az Ohrana meg a Gestapo
és a KGB irattári anyagai is gyakran fontos anyag- és adathordozók. Van, amire lehet – és
van, amire nem lehet támaszkodni. Történetesen ezt a jelentést nem spicli írta. 1987.
augusztus 23.-tól szeptember 7-ig lehallgatták Lévai Anikó lakását – az idézett szöveg a
lehallgatás tapasztalatait summázta hat oldalon. Az elemző tiszt végighallgatta a kazettákat, és
összegezte, amit Lévai Anikó és Orbán Viktor szájából hallott: a nézeteikről, véleményükről,
kapcsolataikról. A szövegben semmi sincs, amit ne vállalhatnának ma is.132
Idézek egyetlen példát. A rendszabály (értsd: a lehallgatás) alkalmazásának időszakában a
reformfolyamatról, a demokratikus ellenzékről kialakított véleménye a következő.
Felhasználva a lengyel tapasztalatokat, megállapíthatjuk, nem lehet egy államot diktatorikus
eszközökkel vezetni. Csak a politikai pluralizmus az, amely célra vezethet, ezért a
demokratikus ellenzéket partnerként kell kezelni, nem elnyomni a hatalom eszközeivel.
Csinálja meg a párt, a kormány a saját programját, a demokratikus ellenzék ne vállaljon
benne aktív szerepet. Hiszen nem akarunk párttá válni – mert akkor rögtön felszámolnának
bennünket. Miután ezek a programok nyilvánosságra kerültek, majd alulról kontrolláljuk őket,
méghozzá úgy, hogy megtámadjuk, blokád alá vesszük azokat.
Nem hiszem, hogy bárki kétségbe vonná: teljesen hiteles az összefoglaló, ez volt az 1987-
es Orbán Viktor.
Attól tartok, TGM nagyon is jóhiszeműen ítélte meg a politikus Orbán alkatát,
pszichológiáját, jellemét. Viktor agresszív lázadó volt, de mégis igen gyakorlatias;
intelligensen alkalmazkodott pillanatnyi felismeréseihez és érdekeihez: vérbeli politikus lett,
és sok tekintetben már akkor is az volt.
Akit Tamás Gáspár Miklós annak idején megismert, az a huszonöt évi körüli, a
liberalizmusba éppen beleszerelmesedett politikus-palánta, aki egyszer csak ott
sertepertélhetett a hozzá képest elképesztően óriási felkészültségű, tudású Kis János, Pető
Iván, Fellegi Tamás, Bence György, Tamás Gáspár Miklós körül – sok zsidó származású, de
zsidó identitását hol kevésbé, hol egyáltalán nem érző, viszont egyértelműen liberális, tehát
mindenfajta rasszizmust eleve elutasító ember körül. Akiktől – ezt azonnal felismerte –
rengeteget tanulhatott, aminek legott neki is fogott. Ezekkel a gondolkodókkal a liberális
fideszes fiúcskák akkor még szinte mindenben egyetértettek. Az csak természetes, ha ebben a
körben senki nem hallhatott tőle antiszemita megjegyzést, sőt, ő is fújta azt, amit éppen
eltanult, hogy a rasszizmus csúnya dolog, a másság viszont szép.
Persze, legfeljebb Orbán Viktor írhatná meg időskori emlékezéseiben, ha lesz hozzá
bátorsága és memóriája, hogy melyik feltételezés helytálló. Vajon liberális korszakában jól
elrejtette lappangó zsidó-ellenes érzelmeit? Vagy amint szakított a liberalizmussal, és
átvándorolt vagy sodródott a nemzeti jobbszélre, megnyerte őt magának a hagyományos
magyar konzervativizmus szokott antiszemitizmusa? Vagy az SZDSZ-szel szakításának lett
érzelmi háttere, utólagos mélylélektani magyarázata, hogy íme, milyen messze távolodik ettől
a sok zsidótól? Esetleg: amint belehergelte magát a vallási megtérésbe, az ájtatos manó
szerepkörbe, a keresztény értékrend szajkózásába – a katolikus egyház jól begyakorolt, és a
magyar egyházi vezetők körében ma is masszív antiszemitizmusát is magába olvasztotta?
Nem tudom. Azt viszont igen, hogy Orbán Viktor sok éve újra és újra elszólja magát, és
olyankor az sejlik föl: ez az ember mégis antiszemita.
Végighallgattam egy zsidó származású, egyébként minimális zsidó identitással élő asszony
történetét. Úgy értem ezt, hogy sosem tagadja zsidó származását, de ha ezt soha nem firtatná
senki, minden fenntartás nélkül érezné magát magyarnak. Felnőtt fejjel ismerkedett meg a
már szintén nem fiatal férjével, az erdélyi magyar férfival. Aki gyerekkorában erősen kötődött
vallásos zsidó szomszédaihoz, áttelepülése után jórészt zsidó barátok, kollégák közé került,
ezt a zsidó asszonyt vette feleségül – soha egyetlen rossz szó zsidókról el nem hagyta a száját.
Mígnem bekerült Orbán Viktor közvetlen környezetébe – és ma rendszeresen vadul zsidózik,
megvetően, lenézően beszél minden zsidóról. Asszimilálódott baráti köre – például Orbán
Viktor – gondolkodásmódjához.
Orbán alapvető személyiségjegyei több – Veér András Kövér-ügyi eltiltása óta ilyesmihez
nevét aligha adó – szakember egybehangzó véleménye szerint aggasztóak. Ám ezeket – mint
ebben a tragikusan megosztott országban szinte mindent – egészen másként látják Orbán
hívei, illetve ellenfelei.
Az érte rajongók szemében impulzív, érzékeny, éles eszű személyiség. Szemükben éppen
Orbán személyes varázsának része, hogy a lecsillapodott, bölcs államférfi mögött érződik a
kisfiús vagy kamaszos hév; hogy középkorúként is ifjonti lendület jellemzi. Politikai
szexepiljének fő elemét pedig az érzelmektől fűtött, lobogó nemzeti elkötelezettségben vélik
megtalálni; ezt mély érzelemnek értelmezik, fogják fel. Ami, tudjuk jól, igen széles, tágas
platform – nem igényel érvet és magyarázatot, mindenki úgy érzi, hogy erről mindent tud, és
azt hiszi, aki csatlakozik, az mind egyetért vele. Kitűnő stratégia-, program- és pártfilozófia-
helyettesítő, vagy inkább -pótlék.
Mások ugyanezt így látják: feszült, agresszív, konfliktusos, mindig támadó, föl-fölcsattanó,
időnként dühkitörésekbe robbanó személyiség; az érzelem-zsúfoltság azonban még nem
érzelemgazdagság. Nagyon intuitív politikus, minden széljárásra érzékenyen reagál, a
megérzései jobbak, mint az elgondolásai, amelyekkel alig rendelkezik. Az intuícióját és a
hiúságát ütközteti tanácsadóinak álláspontjával, így születnek a döntései.
Nyilvános szereplésre jól felkészíthető, de ha elfogy a szövege, azonnal pánikba esik, és
szamárságokat beszél, néha dakota indiánokról, néha a gazdaság kérdéseiről, néha csak
frázisokat ont. Kevésbé okos ember, mint amennyire ezt a benyomást tudja kelteni. Annál is
inkább, mert a honi közvélemény nehezen hiszi el egy magas pozícióba került emberről, hogy
nincs hozzá elég esze. Humán műveltségbeli hiányosságai mindmáig ordítóan hatalmasak.
Orbán Viktor és pártja logikátlan, következetlen, cikázó és színváltó – s ezt csak látszólag
sikerül tompítania azzal, hogy sem a Fidesz, sem első embere soha nem elemezte nyilvánosan
és markánsan saját tévedéseit, botlásait. Néha egy-egy halk megjegyzés, miszerint persze mi
sem voltunk, vagyunk tökéletesek, mi is követünk el hibákat, de soha-soha annak elemző
föltárása, hogy miben és miként. Mint némely egyház: majd évszázadok múltán teszi meg,
amikor áldozatai, tanúja, sebzettje nem él már egy sem.
Annyit azonban már ma is lát néhány millió magyar, hogy a Fidesz egyetlen tekintetben
viszont vaskövetkezetességgel jár el: a hatalomszerzésért szinte minden, Machiavelli óta
ismert eszközt bevet: busásan jutalmaz, kegyetlenül büntet, megfélemlít, és ellehetetlenít.
Érdekeinek kemény érvényesítése szemszögéből a rengeteg önellentmondás, a politikusi
szavak és a kormányzati tettek közötti szakadékok elhalványulnak, és mert ezekről saját
tábora előtt sem Orbán, sem szűk csapata soha nem beszél, el is felejtődnek. Hiszen a
rajongók csakis a rajongásra hallgatnak. A lelkes hívek kikapcsolták életükből mindazt és
mindazokat, akik nem lelkesednek. És gyűlölik azokat. Ellenérvek, fenntartások,
megfontolások tehát többségükhöz el sem jutnak.
Róla szóló első kötetem megjelenése óta mit sem változott a tárgyilagosságra törekvők
diagnózisa: Orbán Viktor már-már a pszichopátia határát súrolóan szténikus, vagyis
túlságosan merev gondolkodású személyiség, abban a határállapotban, amelyben a
legnehezebb megkülönböztetni a kórosat a normálistól. Persze, a szó köznapi értelmében
mindebből kevés tűnik fel. Mondjuk annyi, amennyi egy hajdan hiperaktív gyerekből – aki
előbb a fociban tombolta ki lekötetlen energiáit, majd a mozgalmárkodásban és
vezérkedésben – a hatalom csúcsán még érzékelhető.
Az ilyen alkatokra gyakrabban jellemző az érzelmi, indulati labilitás, a túlzott
magabiztosság, az önteltség, a nárcizmus, a hajlam a többségitől eltérő szexualitásra, olykor a
teljes szenvtelenség, az érzelmi kiürültség, a belső diszharmónia.
Egyes – politikailag valószínűleg elfogult – szakemberek billegő határesetnek vélik a
pszichopata (újabb keletű nevén: szociopata) és a normális személyiség mezsgyéjén. Melyek
az ilyen emberek jellemzői? Dr. Hervey Cleckley,133 majd Robert Hare134 alapján a
következők. Kora gyermekkorban jelentkező viselkedési problémák, fiatal korban
antiszociális viselkedés; simulékonyság, felületes kedvesség, báj. Jó intellektus; kóros
énközpontúság, nagyzásos önértékelés. Impulzivitás, hajlam az unalomra, ingerlés
szükséglete. Ragyogó szerepformálók, amíg meg nem unják szerepüket, és nem néznek új
szerep, új közönség után. Mert embertársaik nekik csak díszletek vagy közönség életük
változó színpadjai körül. Nincs lámpalázuk. Szavahihetetlen, őszintétlen, olykor csaló,
manipulatív magatartás: hibátlanul viselik a maszkot, ők a házasságszédelgők, a fantomcégek
és pilótajátékok ködbe vesző szervezői, fel nem épült otthonok építési vállalkozói és a
politikusok. lelkiismeret-furdalás, bűntudat és szégyenérzés hiánya. Sivár érzelmi élet,
érzéketlenség, szeretetképtelenség; nem szeretnek senkit, csak önmagukat és a sikert;
empátiahiány; promiszkuitás a szexualitás terén. Parazita életstílus; gyenge
viselkedéskontroll; nem tanul a tapasztalatokból, felelőtlenség, tetteiért nem vállalja a
felelősséget. Hogy ezek jellemzők vagy sem Orbánra – ítélje meg az olvasó maga.
Orbán esetében az alkati merevséget majdhogynem tökéletesen kompenzálja a
meghökkentően rugalmas és hajlékony taktikai készség. Elsősorban cselekvő és szereplő
ember: igazi terápiája az akció, a nyilvánosság, a személyes, erélyes beavatkozás a valóságba.
Ami problematikus az alkatában, az főként viszonyulásaiban, beilleszkedési nehézségeiben
jelenik meg. A szakkönyvek szerint erre a típusra jellemzőek még a primitíven aránytalan
reakciók; a fegyelmezetlenség, gátlástalanság, agresszivitás, ingerlékenység; az antiszociális
és aszociális cselekmények. Gyenge alkalmazkodási képességük miatt általában képtelenek
harmonikus kapcsolatokat kialakítani, fenntartani. A másokhoz való viszonyulás számukra
legelviselhetőbb módja a kemény hierarchia, amelynek ők az urai.
Vagyis, aki nehezen alkalmazkodik másokhoz, és impulzív, az megköveteli, hogy mások
alkalmazkodjanak hozzá. S ennek megfelelő helyzeteket teremt.
Pszichiáterek szerint egyébként sokkal labilisabb személyiség, mint amennyi ebből
érzékelhető. A nagyon határozott, kombattáns megjelenés mögött ugyanis erős bizonytalanság
is munkál, illetve annak túlkompenzálása. Minduntalan hallani a bizonytalan forrású pletykát,
miszerint időnként „ki kell vonni őt a forgalomból”, hogy lenyugtassák, mert indokolatlan
dühkitörések fogják el, és ilyenkor képtelen uralkodni magán. A kudarc pánikba kergetheti,
ám igazi vészhelyzetben – mint volt a 2002-es választások első fordulójának eredménye –
képes felülemelkedni önmagán, és elodázni a lelki összeomlást.
Amikor újra és újra a hatalomért küzd, egyúttal a saját pszichés épségéért is harcol. Most
már valószínűleg (lelkileg is) összeomlana még egy vereségben. Konzulenseim attól tartanak,
hogy annyi tartása, erőtartaléka már nincs, hogy a sorozatos, kisebb-nagyobb bukás után
elviseljen még egy választási vereséget, ami a hiú hataloméhség szempontjából is pártpolitikai
katasztrófa lenne.
Tehát egyszerre igen akaratos – és bizonytalan. Szakemberek feltételezik, hogy leginkább
saját kríziseitől retteg – talán túlságosan őrzi magáról az ilyen emlékeket, élményeket. Nem ő
az első expanzív, erélyes, a hatalomgyakorlást fölöttébb élvező egyéniség, akit meg-megkísért
a bizonytalanság. Ezt jelzik gyakori szó- és félmondat-ismétlései, erőltetett, túl határozott
hangereje és hangszíne, feltűnően őszintétlen mimikája, gyakran zavarát leplező, ironikusnak
szánt kínos mosolya. Szinte uralkodó, leggyakrabban visszatérő arcjátéka a mesterkélt,
kiáltóan művi, kétkedő-cáfoló csodálkozás, ami inkább az „ugyan, kérem!” védekező-elhárító
kifejezése akar lenni. S ki ne látta volna mosolyt, nevetést pótló, erőltetett vigyorgását.
A Gyurcsány–Orbán vita legemlékezetesebb metakommunikációs eleme éppen az volt,
hogy Gyurcsány természetes, őszinte szenvedélyével Orbán csupa maszkot, szerepjátszást,
maníros gesztust és mimikát állított szembe.
Úgy tűnik, mindig vonzotta a maga-nyugtató, neki biztonságot nyújtó apa- és anyaszerep.
(Az anya-szereppel nem foglalkozunk – mondják, hogy vonzalma az idősebb nőkhöz ezzel is
magyarázható; de könyvünk mondandója erre nem terjed ki.) Várta másoktól, s olykor maga
is a politikai apa-szerepet célozta meg. Élete kifaggatott tanúi szerint politikai eszmélése
hosszú kezdeti emelkedőjén főként ez magyarázza közeledését a liberális filozófushoz,
markáns gondolkodóhoz, Kis Jánoshoz. Azok értik ezt igazán, akik látták annak idején a
joghallgató Orbánt Kis Jánosra nézni – a szamizdat-író, kérlelhetetlen illegális harcos iránti
csodálat, a végre-valahára meglelt szellemi atya iránti hódolat pillantásával –, akik látták a
rendőri gumibotoktól Kis Jánost önnön testével védő Orbánt. S ők mondhatják értően: Orbán
örökre tette magát apa-hiányban szenvedővé, amikor éppen Kis Jánosékat tagadta meg a
puszta politikai praktikum, a jobboldalra átállás kedvéért. A liberalizmustól eltávolodással
nemcsak saját szellemi gyökereit tépte ki tövestől, de mindörökre magányossá, apa-hiányossá
tette önmagát.
Szenved is ettől, próbálta pótolni később a méltóságot sugárzó konzervatív Antall
Józsefhez, illetve a neves európai liberálishoz, Otto Lambsdorfhoz kötődéssel, ám ezek
sikertelenek maradtak.
Némelyek ezen a nyomvonalon vélik föllelni későn megmutatott, részben taktikai okokkal
is magyarázható vonzódását az egyházakhoz, mint évezredes apai hatalomhoz. Az egyházak
felismerték, mekkora szüksége van Orbánnak – talán érzelmileg is – egy apa-szerű morális
erő tekintélyes támogatására, s egyik-másik ezt ügyesen ki is használja. Messziről úgy fest,
mintha játszanának vele. Hiszen kinőve kissé elhúzódó kamaszkorából, biztonság-vágya
átalakult örök vonzódássá az erőhöz. Bármihez, mindenhez, amiben érzi az erőt. És ezt az erőt
kapja meg a korábban csuhásokat szidalmazó, kálvinista-református fiatalember a római
katolikus anyaszentegyháztól.
Az erőtérben egyesül igazán híveivel: a tömeg – az együtt lélegző sokaság – is az erőt
vágyja, s ezt az érzetet már sokaságuk puszta léte, önmagában az együttlétük is megteremti.
Mise-szerű, (gonoszabbak szerint inkább szekta-szerű), legalábbis szertartásosságra,
szuggesztivitásra törekvő nagygyűlései éppen ettől sikeresek, amikor sikeresek, hogy
személyes vágyát híveivel éli meg: íme, együtt vagyunk, s így erősek, hatalmasok, már-már
mindenhatók. Követőinek – Viktor! Viktor! – kórusa úgy érezheti, mindenre képes. Ő pedig
rá is játszik erre: – Ma is megtapasztalhattuk, milyen sokan vagyunk, és milyen erősek. Akár
arra is gondolhatnánk, egyszerűen felemeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött, de nem
adunk ki ilyen jelszót, mert nem szeretjük a lökdösődést, és nem vagyunk úgy öltözve.135 –
Ismerjük el, sokkal személyesebb, játékosabb ez az ironikusan nagyzoló, de azért a csodával,
a csodatétellel is kacérkodó, diáktábori szöveg, mint amit a szószékekről megszoktak az
emberek. És nem mellékesen: program-kifejtéseknél, bonyolult elemzések, közgazdasági
érvek helyett könnyebben érthető.
Ellenzői, túlzó ellenfelei és ellenségei szerint olykor megjelennek nála már-már paranoid
jelek: kétségbeesett, elszánt, hősies magatartás a mindent elsöprő többséggel szemben, amely
eltipor mindent és mindenkit. Ebben ő Kövér László legjobb magyar tanítványa; emlékezzünk
csak: ‘92 és ‘94 között kicsináltak minket, mindenki ellenünk fordult, nekünk rontott az egész
értelmiség és a sajtó, hogy szívességet tegyen a balliberális haverjainak; átszáguldott rajtunk a
varsói gyors, az SZDSZ és az MSZP összeesküdött ellenünk; 2002-ben hibásak voltak a
kisgazdák, elvitt szavazókat az MDF, csaltak a szocik…
Vagyis arról szó sincs, hogy a Fidesz – vagy vezére – bármiben hibázott volna, rosszul
mért fel erő-arányokat, célokat, hatásokat. Mindig csak arról eshet szó, hogy a másik oldal (és
mindenki más): utolsó briganti, áruló és összeesküvő. Orbán örökösen sértett, megbántott,
ezért aztán gyűlölettel hibáztat – másokat.
Hiszen önmagát még soha nem hibáztatta – mert nem is érezte hibásnak – semmiben. Ez
egyszerre mutatja, egyrészt, hogy személyiségéből hiányoznak a morális fékek, gátak,
másrészt, hogy csak tenyérnyi terrénumon működik az önkontrollja. És ezzel a vezér a csapata
nagy részét is megfertőzte. Csak a nagy részét – mert aki nem viselte el ezt a mentalitást, az
elmenekült. Mint régebben Fodor Gábor, Hegedűs István, Molnár Péter, Szelényi Zsuzsa és
Ungár Klára, később Hortobágyi Krisztina parlamenti képviselő, mostanában Malgot István,
Szécsi Gábor kecskeméti polgármester, Debreczeni József és még néhányan.
A Fidesz-elit jellemét a hatalom és a pénz irtózatos erővel és tempóban torzította el. Van
ma jó nevű politológus, aki egyszerűen így fogalmaz: ezek bűnözők, sokukról ki fog derülni,
hogy sima köztörvényes bűnelkövetők. Úgy is kell hozzájuk közelíteni, értelmezni a
reakcióikat, hogy ez egy okos kis maffia.
Ebben az értelmezésben a vezér teljes elfogadása egyben a felelősség teljes áthárítása is
őreá. Ez sajnos azt is jelenti, hogy számos követője megszűnik mérlegelni szavait és tetteit,
mert azokért nem ő, hanem a vezér felel.
Meglehetősen érthető tehát az iszonyodás a hatalmi kommandósoktól – de a tárgyszerűség
egy-két megjegyzést kikényszerít belőlünk.
Nem minden aktív fideszes – politikai maffiózó. Aki a jobboldali, nemzeti, keresztény
kurzus győzelmi esélyeit csakis a Fideszben látja, az nemigen állhat más erőgóc mellé, akkor
sem, ha számot vetett annak gyakori színeváltozásaival; az MDF lehetőségeit a Fidesz eléggé
szétcincálta – többek között a kivonulók segítségével. Tehát aki politikai beteljesülést innen
vár, az – még ha nem is szerelmes Áderbe, Kövérbe, Répássyba, sőt, esetleg Orbánba sem –
azt mondja: előbb győzzünk, aztán tisztogassunk. Hogy ennek milyen esélyei vannak, azt ne
feszegessük.
Talán nem érti félre senki, ha azt írom: a Csapody-típusú, fölívelő MDF esetleg
megváltoztathatná a valódi politikai jobbközép magyar szerepét. A MIÉP és a Jobbik
összefogása a másik irányból ugyancsak a közép megerősítését teszi szükségessé.
Ne legyünk se politikai puristák, se álszentek. A szocialistáknak és a liberálisoknak is
vannak olyan szavazói, akik „jobb híján” adják le pártjukra voksukat, bár nem ájult rajongók,
ellenkezőleg, sok mindent kifogásolnak „saját oldalukon”.
Honnan ered az erőkultusz, mely persze, politikatörténetileg nem merőben új? Ugyanonnan,
mint a gyűlölködés. A családi indíttatásból is, az egyéni élettörténetből is, meg persze a
komplexusokból. Orbánt mindmáig állandó frusztráció gyötri, a hihetetlen önbizalom
kisebbrendűségi érzést takar – mondja, állítja nem egy ismerője, szakértője, miként állították
számos más, nagy karriert befutott, túlhatalmat szerzett közszereplőről. Azt a félelmet, hogy
mások még miniszterelnökként sem tekintik szellemi, intellektuális partnernek – persze
akceptálják, de valójában lenézik. Ő pedig – mondják, de nekem is ez a véleményem –
leginkább attól fél, hogy kinevetik. Azért próbál poénkodni, hogy ne az ő rovására
kuncogjanak.
Gyerekkorától kezdve folyton, mindenütt vetélkedésbe, ütközésbe, összecsapásokba
kényszerült. Megalázta ezerszer az apja, aztán megalázták százszor a hadseregben, az
egyetemen, a pesti értelmiségi társaságban? Nőttön nőtt hát benne a kiszolgáltatottság, a
megalázottság érzete, tudata – és ez ellen elemi erővel lázadt. Mindez önismereti zavarokhoz
vezetett. Hol túl-, hol alulértékelte magát. Félelmeit leplezni akarta, akarja –megmutatja hát a
világnak, hogy őt soha senki nem tiporja el. Inkább ő tipor el mindenki mást.
Vagyis görcseit így véli föloldhatóknak: ha ő osztja a hatalmat, a rangot, posztot és a pénzt,
vagyis ha övé a hatalom, a vagyon, tőle függ a világ – hogy soha többet ne ő függjön a
világtól. Biztonságérzetének a szüntelen rivalizálás, konfliktus-keresés, egész pályás
letámadás, minden bekebelezése, elfoglalása kell – ez az a stílus, amelyben ő biztonságban
érzi magát.
Orbánt olykor eltakarják a róla alakuló vélemények, írások, elképzelések. A furtonfurt
hadakozó Viktor képlete pedig, azt hiszem, teljesen világos. Szüksége van kisebb-nagyobb
csaták győztes sorozatára, mintegy visszaigazolásképpen, a terápia részeként. A nagy
szerelemnek alárendelt, diadalmas kalandokra.
Mindig azok az emberek ilyen rettenetesen agresszívek, akik belül valójában szoronganak,
félnek. Azok válnak a legkegyetlenebb terminátorokká, akik igazából bizonytalanok, s ezt kell
ellensúlyozniuk. Akik azért hajlamosak minduntalan roppant határozottan s támadólag
fellépni, mert nem kellően stabilak, nem elég nyugodtak maguk felől: nekem
mindenféleképpen megvan a helyem a társadalomban, az életben, megvan a biztonságom
magamban, a tudásomban, a kulturáltságomban, s a nyugodt hitemben saját magam iránt.
Oly sok mindenbe szorították bele, hogy addig nőtt benne az indulat, míg eljutott oda:
elszakad mindenkitől, s csak akkor nem lesz kiszolgáltatott senkinek, akkor nem lesz semmi
módon elnyomott, ha az ő kezében van a hatalom. Ezért olyan fontos erősnek lennie: csak
akkor a maga ura, ha ő van fönt. Kisebbrendűségi érzését Orbán terminátor viselkedésével,
agresszióval – megmutatom, hogy erős vagyok! –, és azzal próbálja föloldani, elhárítani, hogy
kiaknázza az egykori kollégiumi társak hatalmas csoportkohézióját, azt, hogy együtt erősekké
válnak. Ám ők közösen ezt a végletekig viszik, a galerikhoz, gengszterbandákhoz, maffia-
csoportokhoz hasonlóan: addig ilyen erősek, félelmetesek és hatalmasok, amíg együtt vannak.
Együtt bármit meg mernek tenni, amit egyénenként nem; hiszen elsősorban nem egyéni én-
erők munkálnak bennük, hanem a csoport kollektív ereje. Valamint erőt mutatnak a világnak,
de főképpen saját maguknak: folyton támadnak. E mögött is a félelem van. Amit azzal
akarnak leküzdeni, hogy majd ők megmutatják nekünk. Bármi áron.
Ez vitte gőzerővel oda a Fideszt, ahol most tart: a bármi áron. Nincs korlát, nincs határ,
nincs fék, nincs ellensúly. Semmilyen emberi, ideológiai vagy politikai érték nem válhat
akadályává annak, hogy bizonyítsanak. Az ördöggel is cimborálva megmutatják a világnak:
mi csak azért is meg tudjuk csinálni!
Miért? Mi végre? Ilyen kérdést még soha nem tettek föl maguknak.
Egész fiatalon Orbán elementárisan, zsigerből lázadozott – lázadt minden ellen, ami hatalmat,
őfölé rendeltséget jelentett: az apja, a tanára, az őrmestere ellen, s kicsiny áttétellel az
igazgatók, a tanácselnökök, a miniszterek, a fennálló rend ellen is, ledöntve, elpusztítva maga
körül a korlátokat, az akadályokat. – Engem fékezni? – kérdezte a világtól hetykén kiáltva. –
Azt hiszik, megfélemlíthetnek? Engem? Minket? Miért kéne nekünk félni? Miért lennénk mi
beszarva? Mitől? Mi hozzuk rá a frászt az elvtárs-urakra! Az első kemény lépésünkre
összecsinálják magukat!
És sokáig így is viselkedett, a maga túlenergetizált, túl impulzív módján. Ahol a legkisebb
ellenállást érezte, ott nem taktikázni próbált, ott rohamozott, nekirontott: – Kőkemény
vagyok, nekimehetek a falnak! – A körülötte lévők döntő többsége sokkal kevésbé volt képes
figyelmen kívül hagyni a környezetet, az adott történelmi és politikai helyzetet, mint ő, aki –
zsigerből, ösztönből – minden akadály, korlát láttán nem meghátrál, nem utat keres, hanem
szembefordul, és nekiront. Ahol a legkisebb ellenállást érzi, arra – zsutty! – ráveti magát, és
harcolni kezd. Ma is. Akkor is puskaporszagot érez, amikor éppen nem mondja ki.
A kivételes történelmi helyzet, a kínálkozó szerep és az eltökélt személyiség megtalálták
egymást. Legalábbis annak idején, a pártállam ellenzékeként. Amikor azonban elmúlt a nagy
társadalmi-politikai átalakulás, a rendszerváltozás időszaka, már nem a pártállammal szemben
kellett politizálnia, hanem demokráciában, és pláne kormányzás során – akkor hiába módosult
a terep és a szerep, ő nem változott. Hiányzott a hajlékonyság, a változtatásra képesség – ez a
merev személyiség átka –, bezárkózott régi önmagába, és csupán a maszkokat váltogatta arca
előtt.
Az akarat kultusza gyakorló államvezetőként persze etatizmust hozott: a kormány,
amelyet vezetek: omnipotens és omnikompetens – mindenható, mindenre képes és mindenben
szakavatott, illetékes. Majd ellenzéki vezetőként is viselkedhetek és cseledhetek úgy, mintha
éppen kormányon lennék.
Kettős személyiségű emberré tette a történelmi helyzetben vállalt pozíciója. Van egy énje,
amit hozott magával, s amelyen nem képes változtatni, amely tehát minduntalan kibújik
belőle. S van egy másik, a pozíció érdekében és szorításában fölvett, fokozatosan megtanult
énje, amely nagymértékben ellentmond az elsőnek, ám teljesen nem képes azt elfedni. S a
teljes zavarhoz az vezet, hogy szerepeit, maszkjait is túl gyakran váltogatja.
Így aztán ma már szinte egyáltalán nincsenek őszinte érzelmi, emberi megnyilvánulásai,
teljes mértékben szerepei foglyává vált. Ebből lett a fölvett, betanított, nem természetes,
lefojtott stílus – minden megnyilvánulásában érzékelhető, hogy próbál semmit ki nem
engedni, föl nem fedni igazi önmagából, ami természetes módon, belülről fakadóan jönne.
Külső PR-os erők rátelepedtek, bedresszírozták a helyesnek tartott beszéd- és
viselkedésmódra – leszoktatták a hadarásról, fölvetették vele a megfontolt bölcselkedő pózát,
szájába adták a jól hangzó nagyotmondásokat –, s kordában tartják, csak a meghatározott
sávon engedik mozogni.
Alávetette volna magát trénerei szabályainak, ám ez – élete első maga által vállalt
alávetettsége – ismét kiszolgáltatottá tette, s tovább frusztrálja. Hihetetlenül magányos,
magára maradt ember. Néha, amikor „elszáll” a fölvett póz, és nem kontrollálja magát teljesen
– megjelenik tekintetén, egész beszédmódján és viselkedésén, hogy mennyire szeretne
valakikhez tartozni, de nincs kikhez.
Nem felejt, de nem is bocsát meg. Soha semmiért. Nem felejt el egyetlen sérelmet sem.
Számon tartja, melengeti, mert vissza akar vágni; megbosszul minden bántást, ami valaha
érte.
S az állandó támadásnak, folytonos harcnak nem ismeri nemhogy morális, de jogi,
demokráciabeli akadályait sem. Gátlástalanul használ bármely, tehát minden eszközt akarata
végrehajtására. A közvélemény pedig riadtan szűkölve reagál – valószínűleg éppen úgy,
ahogy ő szeretné.
Hű tükre az általa elért jelenlegi helyzetnek saját elmúlt néhány évem. 2001-2002-ben is,
ma is, hallva, mit írok, számtalanszor szegezik nekem a kérdést: – Meg vagy őrülve? Ezek
nem viccelnek! Le fognak lőni! – Hogy a felvetés jogos-e, megint csak sok hónappal e kötet
megjelenése után válaszolható meg. Ám azt a kérdést komolyan fölveti: hát hová jutottunk
tizenöt évvel a rendszerváltás után, hogy ez egyáltalán eszébe juthasson bárkinek?
Húsz év alatt sem csökkent semmit kórosan nagy dominanciavágya: – Én, én, én! Én vagyok
az okos, a bölcs, az erős, az ügyes, nekem kell, hogy dominanciám legyen! – Elemi
hatalomvágy mozgatja. Nem valamiért, valami elérése érdekében akarja a hatalmat, hanem
önmagáért, a hatalomért.
Ami fölötte áll, amit nem gyűrhet maga alá – lett légyen az az Európai Unió, az USA, a
természet vagy a társadalom öntörvényű mozgásai, no pláne másik politikai erőhatalom –
azzal automatikusan szembefordul, s addig nem nyugszik, amíg le nem gyűri. Ha ez
képtelenség, akkor is. Ha nem sikerülhet, akkor is. Mert a szembeszállás eleve jó, hiszen erőt
mutat.
Nem tököl finom megfontolásokkal, pláne nem ideológiai tételekkel – ezeket egyszerűen
hülyeségeknek tartja. Sosem hallunk tőle filozófiai, államelméleti, szociológiai,
közgazdaságtudományi érveket, és nemcsak azért, mert – némi joggal – úgy véli, ezek nem
populáris, nem közérthető argumentumok. S mivel ő örökké kellően populáris akar lenni – ez
még nem feltétlenül jelenti a populistát –, sok éve már elméletileg meglepően igénytelen.
Tételei, kinyilatkoztatásai mögött rég nincs elméleti megalapozottság, tudományos igényesség
– s ez rányomja bélyegét politizálása egészére. Nem azt mondja, amit tudós tanácsadók
véleményéből leszűr, hanem azt, amit szerinte az emberek hallani akarnak. Nem foglalkozik
árrendszerrel, csak gázárakkal; nem babrál adóreformmal, csak bevágja: legyen családi
adókedvezmény, és így tovább.
Minden nyilvános szereplését, el kell ismernünk, a lehető legfunkcionálisabbra tervezi.
Megteremti a megfelelő hangulatot, befogadó készséget, és a szerint mondja a beszédet. A
különös azonban az, hogy ez a – valamikor erős elméleti érdeklődésű – fiatalember a Fidesz
különféle testületi ülésein – beleértve a választmány vitáit, avagy a párt kongresszusát – sem
szólal meg ideologikusan.
Mint ahogy ökörségnek vél minden olyasmit, mint kímélet, humánum – ezek nem a
politika színterére, az elemi érdekek mezőjébe való kategóriák. A nyers erővel, az „ami
belefér!”, a „minden a miénk, amit megszerzünk, kitaposunk!” mentalitással nyomul
állandóan.
Sok éve már az apró ügyekben sem tűri a leghaloványabb ellentmondást sem, pedig régen
nem ilyen volt: a ‘80-as években néha még maga volt a megértés, a segítőkészség.
Természetesen – hiába próbálja szinte görcsösen elhitetni magával az ellenkezőjét – semmivel
nem kevésbé befolyásolható, mint mi, emberek általában. Nem is ezzel van a baj. Hanem
azzal: kik befolyásolják. Ha végérvényesen úgy marad, amint van az utóbbi sok-sok évben –
hogy a legnagyobb erővel Kövér László, Simicska Lajos és Balog Zoltán lelkész hat rá –,
akkor csekély az esély arra, hogy ez az eredetileg fantasztikusan tehetséges ember legalább
olyan fontosnak tartsa az ország érdekében kibontakoztatni képességeit, mint egyéb célok
szolgálatába állítani.
Hiszen élő ember el nem vitathatja: egyébiránt az ország egyik legtehetségesebb politikusa.
Pengeéles és gyors az észjárása, kiváló felfogóképességű intellektus, kitűnő a lényeglátása;
hatalmas a terhelhetősége, szükség esetén fáradhatatlanná válik; ragyogóak a kommunikációs
képességei, jó szónok, megnyerő, tömegeket fanatizálni képes debatter. Sokakat integrálni
alkalmas vezéregyéniség. Megvan benne az az izzó becsvágy, amely elengedhetetlen a vezető
politikussá váláshoz; nem hiányzik belőle a hatalomszomj. Ám egyrészt nem volt hajlandó
szembefordulni saját személyiségének adottságaival, és leküzdeni azokból eredő jellemhibáit,
másrészt foglya lett szerepeinek – arcára ránőtt a maszk.
Egyetlen szabályt ismer: mindig az van, amit én akarok. Ismétlem: nem a győztes pártnak van
kormánya, hanem Orbán Viktornak van kormánya és pártja, amely utóbbinak mintha csak feje
lenne, teste nincs. Ehelyett pszeudo-szerveket és szervezeteket hozott létre, a polgári köröktől
a nemzeti konzultálásokig.
És politizálása taktikájaként azt az igazi terminátori magatartást tartja egyedül
üdvözítőnek, hogy erőből mindig zsaroló pozíciót szerezzen, és abból tárgyaljon, intézkedjék,
politizáljon. Minden maga elé tűzött feladat elvégzésének első lépése számára az, hogy
elfoglalja ezt a bizonyos pozíciót, amelyből kényszeríteni tudja az ellenfelet. A második lépés
pedig: a maximumot, többet követelni, mint amennyi ésszerűen kihozható a helyzetből.
Hiszen ha lényegesen nagyobb igényekkel indul, akkor is ő nyer, ha annál ugyan kevesebbet
ér el, még mindig sokkal többet, mint amennyit azok szereztek volna meg, akik nem a
maximumból, hanem a reálisan elérhetőből indulnak ki. S folytonos kiegészítő technikaként
alkalmazza az ellenfél kész helyzetek elé állítását. 2005. decemberében – az előző évi
népszavazási kudarc emlékére – a parlament tagjainak fölállítása, egy perces talpra
kényszerítése hű példa volt: az se baj, ha bohóctréfa, aljas csíny színhelyévé teszem a T.
Házat: én diktálok.
A végtelenségig kihasznál mindenkit és minden adódó helyzetet. Kihasználta Soros
Györgyöt – akinek hosszú ideig kedvence volt –, amíg érdemes volt, Princz Gábort, aztán
Demján Sándort, Csányi Sándort, más vonalon Dávid Ibolyát, Torgyánt, Csurkát, Lezsákot,
bárkit, akitől hasznot remélt. Mert mindent a szerint – de csak a szerint – ítél meg:
használható-e számára valamire vagy sem? Ha igen, megszerzi; ha nem, nem törődik vele,
meg se látja. Vérbeli politikusként pedig úgy érzi: ami egy-egy helyzetben benne van, azt
mind ki kell hozni belőle. Nincs olyan, hogy na, jó, kicsit engedek neki, hadd nyerjen ő is
valamicskét. Nem, erről szó sem lehet. Minden az enyém, amit meg tudok szerezni!
Abban hitt és abban hisz: az a tisztességtelen – hiszen szerinte hülye – politikus, aki nem
használ ki minden lehetséges eszközt, aki nem kap azonnal, gondolkodás nélkül minden olyan
alkalmon, amellyel pártját, híveit sikerre vezetheti. Hogy ez a hatékony? Persze, az. Így megy
gyorsabban, könnyebben? Igen, így. Csakhogy ami aljasság – az a politikában is az. Ami
embertelenség – az attól nem válik sem humánussá, sem elfogadhatóvá, hogy éppen politikai
mezőben alkalmazzák. Ami elfogadandó általában az emberek között – az adott szó becsülete,
a megállapodások, ígéretek, szerződések betartása, a gyöngék, a rászorulók segítése –, az a
politikában is követendő kell(lene) hogy legyen.
Onnan lenne valóban művészet is a politika, ha az örök emberi értékeket is szem előtt
tartaná, magára nézve kötelezőnek érezné. Hazudni, csalni, másokat becsapni mindenki tud,
az nem nagy kunszt. Persze, sokkal fáradságosabb valamiről meggyőzni az embereket, mint
simán átverni őket.
Aki úgy érzi, másoknál alkalmasabb egyes feladatok elvégzésére, éppenséggel a többiek
vezetésére, annak azonban ezt – ezt is – vállalnia kellene. Ha viszont valaki – akár
kampányidőszakban is – nyugodt lélekkel hazudik, felelőtlenül ígérget, becsapja a népet, az
arról tesz tanúbizonyságot, hogy határtalanul lenézi, lebecsüli, nem veszi komolyan azt.
Persze – gondolja –, majd ha hatalmon leszünk, adunk nekik ezt-azt, jót teszünk nekik és
velük, de hát nincs mese, ahhoz előbb hatalomra kell jutnunk! Ha pedig valaki legalább annyit
hazudik, amennyi például e kötet Az igazmondó című fejezetébe belefért – az valójában
primitív bunkók tömegének gondolja a népet, akit tehát szabadon átverhet.
S miként működik az igazi terminátor? Legelőbb erősnek mutatja magát, s a nyers erővel
igyekszik megfélemlíteni ellenfeleit.
– Kell-e félni az önök ellenzékének? – tette föl a kérdést még 2001 őszén Popper Péter, és
így felelt rá: – Panaszolják, hogy az orbánizmus félelmet gerjeszt. Váljék egészségére! A
politikában ez nem nagy tudomány. Nálunk ezt a módszert a tatárok, a törökök, az osztrákok,
a németek, az oroszok, a fasiszták és a bolsevikok is szakszerűen alkalmazták. Orbán is
megtanulta: akitől félnek, az erős, aki erős, azt tisztelik az emberek, és a biztonságuk
érdekében csatlakoznak hozzá. A lélektanban ezt a mindennapos jelenséget azonosulás az
agresszorral néven ismerik. (Legelőször a koncentrációs táborok kápóinak viselkedése hívta
fel rá a szaktudomány figyelmét.) Többek között ez az oka, hogy az agresszív viselkedés
nemcsak elutasító, hanem elfogadó, sőt, utánozó magatartást is kiválthat. Az erőszak
lehetőségének felvillantása tehát nem vehető rossz néven semmiféle hatalomtól, Orbánéktól
sem. A gyakorló politikus átlátja, hogy a demokrácia és a diktatúra fogalmával a lelkükben
kiskorú politikai dilettánsok játszanak, igaz, sokszor halálos végű drámát önmaguknak és naiv
közönségüknek. A profi tudja, hogy csak kétféle hatalom létezik: az intelligens és az
unintelligens. Az intelligens hatalom békében hagyja a polgárokat, életükbe és sorsukba csak
abban a minimális mértékben avatkozik bele, amennyi saját stabilitása érdekében
elengedhetetlen. Az unintelligens hatalom állandóan attól reszket, hogy kiderül
inkompetenciája, ezért bemegy a lakásokba, belenéz a lábasokba és az ágyakba, ha már a
lelkekbe nem tud belelátni. Feltételezi, hogy a sokszorosan ismételt propagandaszöveg, a
goebbelsi papagájeffektus végül is hitelességben felér az Úr szavával.136
Akaratvezérelt ember, aki túlfejlett önérvényesítő szándékával akár eszét vesztve is hisz
az akarat mindenhatóságában. Gyakorta képzeli magát Münchhausen bárónak, aki saját
hajánál fogva húzza ki magát a posványból: amit nagyon akar, azt pusztán akarata erejénél
fogva el is éri. Világéletében mindenen és mindenkin kíméletlenül átgázolt, csak hogy
„megcsinálja magát”.
Orbán vérbeli politikus, méghozzá a szónak nemcsak a jó, de abban a legrosszabb értelmében
is, hogy a politikában alapvetően és elsődlegesen – mi több, szinte kizárólag – a politikai
(hatalomszerző) szempontot tartja fontosnak. Talán semmi mást. Ha vita merül föl bármiről, ő
először soha nem azzal foglalkozik, amiről a vita szól, hanem csak azzal: nekünk melyik erő
támogatása és melyiknek a támadása miként szolgálja az érdekeinket. Minden konkrét ügyet a
szerint ítél meg tehát: mik abban a direkt politikai, vagyis elsősorban hatalmi érdekek. Nem
az érdekli, az ügyben magában mi a helyes, mi az érték. Nem alkot, nem épít, hanem párt-
politizál.
Hívei ezt helyeslik is: a politika nem széplelkek világa, ott igenis érdekek diktálnak, aki ezt
nem érti, az menjen Teréz anyának. Hiányzik logikájukból az a gondolat, hogy a politikának
nemcsak érdekek, de értékek mentén is kell működnie. A hatalom nem magáért és magának
való, hanem arra, hogy eszközként szolgáljon – például az ország jobbulására.
Orbán személyiségére viszont az jellemző – világéletében ilyen volt, s ilyen ma is, az
elmúlt tíz éve bőven szolgált bizonyítékkal erre –, hogy sokkal, de sokkal jobban ért a
romboláshoz, az akadályozáshoz, mint az építéshez, teremtéshez. És nemcsak az Erzsébet téri
Gödör, nemcsak az elhalasztott 4-es metró és sok minden egyéb bizonyítja ezt. Jellemző,
hogy a fővárost a Fidesz minden erővel (például a közel egymillió példányban megjelenő
Théma összes kerületi változatában) főként azokért a lemaradásokért támadja, amelyeket a
kormányzati pénzmegvonás okozott a négy Orbán-évben.
S ugyanígy viszonyul a hatalom szerkezetéhez is. Amint kormányra került, nekiindult
gyöngíteni, korlátozni mindazon intézményeket, amelyek a végrehajtó hatalom alkotmányos
ellensúlyát, kontrollját adhatják. Igyekezett kisemmizni a parlamentet: csak háromhetente
üléseztette, és egyébként is bohócot csinált belőle: egyetlen ellenzéki kezdeményezésű
vizsgálóbizottságot sem engedett létrehozni, saját képviselőivel interpelláltatott, persze főként
a tévéközvetítések idején. Támadta a Nemzeti Bank függetlenségét, nem engedte a helyén
maradni Surányi Györgyöt, s le is cserélte a számára megnyugtatóbb Járai Zsigmondra; majd
kikerülve a hatalomból, nyilvánvalóvá tette, hogy Járai az ellenzék hű embere.
Évtizedekre megingatta a bizalmat az igazságszolgáltatásban, amelynek számos
szegmensében a politikai elfogultság immár rutinszerű lett – lásd a Kulcsár Attila ügy.
Lemondásra késztette a legfőbb ügyészt; és Járaihoz hasonlóan Polt Pétert is az ellenzék
fegyvereként üzemeltette. Politikai és költségvetési nyomás alá helyezte a bíróságokat (a
metróperben ki is jelentette: nem fogadja el a jogerős ítéletet); lehetségesnek tartotta, hogy a
kormány ne tartson be jogszabályokat, például a versenyeztetés, pályáztatás terén. Sok-sok
éve botrányról botrányra bukdácsol a közvélemény, egyik még véget sem ér, már jön is a
másik – hovatovább mindenki érintett ilyen-olyan kabátlopási ügyben –, s mindnek ugyanaz a
vége: semmi. Így hát egyre többen azt tapasztalják: a dolgoknak nincs következményük. Ha
pedig így van, az persze azt jelenti: bármi (azaz jóformán minden) megtehető büntetlenül.
Egyetlen feltétel: abba a körbe kell tartozni, amely ezeket a lehetőségeket kivívta magának,
tehát bármit művel, teljes büntetlenséget élvez.. És éppen ez volt a cél! Ha lényegileg
megszűnik a jogba, az igazságszolgáltatásba vetett hit, akkor tényleg semmi más nem marad,
csak a nyers erő, a csupasz uralom.
Rákosi Mátyás jelszava és politikai alapelve az volt: „aki nincs velünk, az ellenünk van”;
majd jött Kádár, s mérsékelt sikerrel bár, de megpróbálta bevezetni az ellenkezőjét: „aki nincs
ellenünk, az velünk van”. (Ma már tudjuk: Méray Tibor végezte el ezt az összevetést a párizsi
Irodalmi Újságban, s Kádár fürgén tanulékonynak bizonyult: nyomban fölcsípte az ellene
felhozott szlogent és a magáévá tette.) Antall József a kamikáze-kormány felfogásával
valamelyest visszahozta Rákosi jelszavát, majd Horn a Kádárét.
Az 1998-2002 közötti Orbán Viktor pedig – a történelem ciklikusságának fintoraként –
voltaképpen ismét Rákosihoz nyúlt vissza, hiszen kormányzása alatt egyre többen érezték
úgy, hogy ő is az „aki nincs velünk, az ellenünk van” elvét érvényesíti: vagy mi, vagy ők.
Illetve inkább ennek továbbfejlesztett változatát: „aki nincs velünk, az nincs is!” – Mindenki
dobja el a régi telefonkönyvét, újra lesz szükség! – hangzott nyomban szájából a
kinyilatkoztatás miniszterelnökké válásakor, jelezve: csak a mi hű szövetségeseink és
csatlósaink játszhatnak ezen a pályán, mindenki másnak coki! Egyszeriben visszaérkezett a
politikába, a közigazgatásba is az, amiről azt hittük, csak a Rákosi- és Kádár-kor terméke volt:
a politikai megbízhatóság követelménye. Csak az szolgálhat nekünk, aki megbízható. Nincs
békés egymás mellett élés, állandó háború van, a tét az életben maradás, s „az élet célja e
küzdés maga”.
S 2004-2005-ben ugyan éles fordulattal megkísérli elhitetni a közvéleménnyel, hogy
immáron átállt az „aki nincs ellenünk, az velünk van!” gondolkodásmód követőinek táborába
– ám aki hajlandó belegondolni az erről korábban írottakba, talán pontosan látja: ebből egy
szó sem igaz, üres taktika, csupán gesztusokat tesz a középre húzóknak. A lelke mélyén
ugyanolyan megosztó, bizalmatlan, mindenkiben ellenséget látó, mint volt.
A mindig bölcsen középre húzó, a szélsőségektől óvakodó társadalmat végletesen
kettéhasította: vagy ők, vagy mi. Tömegekkel hitette el azt az eszelős tételt, hogy nincs közép.
Jobb vagy bal; polgár vagy nem; magyar vagy globalista multi; vidék vagy Budapest; mi vagy
ők – állandó, örökös vagy-vagy az egyedül helyes és helyett.
Ráadásul erőszakos térítésével bevitte a maga megosztó, mindent vagy-vagy-ra leszűkítő
gondolkodásmódját a családokba, a rokonságba, a barátságokba, és ezzel szörnyű
veszekedésekbe, balga vádaskodásokba zavarta az ország javarészét. Ez visszhangzik a
vasárnapi ebédlőasztalok mellett, kávéházakban és kiskocsmákban. Szerelmek mentek tönkre,
mert az egyik nem akart a Millenáris Parkban Viktornak csápolni, családi viszonyok
sínylették meg a szétszakítottságot, barátságok szűntek meg azon a főbenjáró kérdésen, hogy
Viktor jó ember-e…
Ez a – „mindenki ellenség, aki nem minket preferál”, valamint az Orbánra ugyanennyire
jellemző „megtehetek bármit, elvégre enyém a hatalom!” – mentalitás pedig, ugye, ismerős.
Ez az igazi bolsevik stílus. Az, amelybe Orbán Viktor KISZ agit. prop. titkárként,
alapszervezeti titkárként, iskolai KISZ-bizottsági tagként, aktivista kör hallgatóként, Killián-
kör vezetőként, politikai vitaköri előadóként belenevelődött – s amit a jobboldali politikus
mai napig nem adott fel.
De – hiába hangzik túlzottan keményen, ki kell mondani – egyszersmind ez az igazi
fasiszta politika is. A fasizmus törekszik fizikailag is, de egzisztenciálisan mindenképpen
likvidálni ellenfeleit. A politikát nem foglalkozásnak, hanem szent küldetésnek, karizmának
tekinti, ezért nincsenek ellenfelei, csak ellenségei; akik rosszak, azok nemcsak rosszak, hanem
gonoszok is, nemcsak gonoszok, hanem sátániak, hazaárulók, nemzetrontók, vagyis
pusztulásra érdemesek. Ha a fasizmus ráül egy kapitalista országra, nácizmus, ha egy
szocialistára, sztálinizmus lesz belőle.
Közismert jele ennek a Fidesz kemény, a demokratikus centralizmuson alapuló
pártfegyelme. Eltanulta legrosszabb elődeitől azt is, hogy nyugodtan hülyének lehet nézni egy
teljes országot. Ezt teszi nap, mint nap. A bolsevizmustól (is) vette át a gondolati bukfencet,
hogy „tetteinket az hitelesíti, hogy mi cselekedjük azokat”; ez persze hangozhat gőgösen úgy
is, hogy „mi vagyunk a polgári értékrend letéteményesei”. Ebből egyenesen következik: tehát
mi azt teszünk, amit akarunk.
S nem legalábbis bolsevik mentalitást tükröznek-e az Orbán politizálásának alapelemeit
magukon viselő-hordozó, mélységesen antidemokratikus intézkedések? Számára a
demokrácia csak arra jó, hogy megszerezze a hatalmat, a hatalom viszont arra, hogy
korlátozza a demokráciát. A parlamentet folyamatosan lekezeli, semmibe veszi. S ezt –
amikor éppen könnyeden akar nyilatkozni – különösebben még csak nem is tagadja. Az
Indexnek például ezt az elképesztő választ adta: – „Nekem nincs arra szükségem, hogy
színpadként használjam a parlamentet, és csak azért mondjam el ott az álláspontomat, mert
akkor esetleg többen hallják. Mert el tudom mondani így is, hogy többen hallják. Ha az
embereknek akarom elmondani az álláspontomat, akkor nem alacsonyítom le egy ócska
ripacskodó színházzá a parlamentet.”137 – Amely állításának értékéből azért valamicskét
levon, hogy korábban, fungáló miniszterelnökként éppen ő tette „ócska ripacskodó színházzá
a parlamentet” sokszor emlegetett intézkedéseivel. Mindezt tetézte hírhedt megjegyzésével:
„a T. Ház az ellenzék nélkül is működik”; majd a hatalomból kikerülve azzal, hogy jobbára
egyszerűen be se jár a munkahelyére, a parlamentbe.
És közben – amint a bolsevikoknál is, a fasisztáknál is a parlamenti helyett a pártpolitika
volt a mindenható és mindenek fölött álló – Orbán is módszeresen igyekszik elhitetni a
közvéleménnyel, hogy az igazi, a fontosabbik: a parlamenten kívüli politika; „a parlamenti
demokráciából én a demokráciára helyezem a hangsúlyt” – mondja. Nem ott beszél –
mondjuk, a Tisztelt Házban –, ahol visszaszólhatnak neki, vitatkozhatnak állításaival,
nézeteivel, hanem csak ott, ahol kizárólag ájult hívei hallgatják: a Vigadóban, népgyűléseken,
saját szervezésű faluparlamenteken és hasonlókon; ahol Kudlik Juli és dj. Philip a vita-
partner. Showmanként viselkedik, kívánságműsorokat rendez. Minduntalan azt próbálja
megjátszani, hogy fölötte áll a kisszerű párt-perpatvaroknak, ő a nemzet ifjonti atyja, aki
gondját viseli népének. Amolyan mai Kádár János. Már látni véljük, valamelyik következő
népgyűlésén kissé megemeli egyszerre két vállát, csippent a szemével, és kimosolyog oldalra
– be szép is lesz!
Ha pedig három és fél év után mégis rászánja magát, hogy szólásra emelkedjék a
parlamentben – akkor nem telik ki tőle több, mint pitiáner szurka-piszka, és a tervek,
programok hiányát pótolni szánt fellengzős „nemzeti garancia program” abszurd lufija
mögötti sületlenségek. Mint annak követelése, hogy a visszaigényelhető áfát fizesse is ki az
állam, a luxusbaloldal és a luxusprofit emlegetése (amit Kuncze Gábor a kevéssé visszafogott
luxushülyék jelzővel illetett). Vagy például annak fölemlítése, hogy de hát Ausztriában
olcsóbb az áram, mint nálunk, itt 2002 óta negyven százalékkal emelkedtek. Amikor pedig
erre azt a választ kapja, hogy Ausztriában éppenséggel majd’ ötven százalékkal többe kerül az
áram, mint itt, valamint nálunk nem negyven, hanem 17 százalékkal nőttek – akkor megvonja
a vállát, és azt feleli: – Nem baj. – S megoldásképp elővezeti azon ötletét, hogy a Magyar
Köztársaság kétharmados törvényben szabályozza a világpiacon kialakuló gáz- és áram-árakat
– amit még Varga Mihály is rém nehezen bír komoly arccal védeni. (Kötetem legelején
említett angol barátomnak meséltem: nagy esemény történt nálunk, a fél ország fölkapta a
fejét, az ellenzék vezére fölszólalt a parlamentben. Az angol úgy bámult rám, mint városi
ember a kerge birkára.)
A pártját is úgy formálta át – a hitleri-sztálini szisztémát lekoppintva –, ahogy minden
rendes fasiszta és bolsevik párt működik: a Fidesz ma már teljességgel a vezérelv szerint
működik: csak az ő akaratából kerülhet valaki felelős tisztségbe, semmiféle döntés nincsen, ha
ő rá nem bólint. A párt egyetlen összetartó ereje a lojalitás a nagyfőnökhöz – nem csoda, ha
99,93 százalékkal választják meg pártelnökké; ilyen arányt még a Hazafias Népfront jelöltjei
se láttak. Képviselőjelölt, esetleg tehát képviselő, a frakció tagja csak az lehet, akit a párt,
azaz Orbán Viktor kijelöl. Tehát a Fidesz minden országgyűlési képviselője a vezér személyes
kegyence lesz. És amelyik helyi pártszervezet ehhez nem paríroz eléggé, s mosolyogva, netán
azt képzeli, hogy ebben a helyieké az első, ha nem is az utolsó szó, azt az Orbán-választmány
egyszerűen föloszlathatja.
Hívei meghatottan figyelik újabbkori vallásos buzgalmát – ki-ki saját hite szerint. Olyik
elismeréssel és tisztelettel adózik a gyakori templomba járás, a főpapokkal tartott bensőséges
viszony, mi több, a katolikus és a református egyház gátlástalanul nyíltan vállalt Fidesz-
szimpatizáló politizálása előtt. Egyesek még azt is helyeslik, hogy a Fidesz elsőszámú
szövetségese, a KDNP – a Csongrád megyében például a hétből négy fideszes jelölt-
mandátumot megszerző párt – hirdet egyház-politikai programot. Méghozzá olyat, amely a
polgárosodás – no nem az Orbán-féle, hanem a reformkori polgárosodás – előtti időket idézi.
Különös olykor az egyház szerepe. Emlékezzünk csak rá: két (fideszes) parlamenti
képviselő, Harrach Péter és Semjén Zsolt egyre hevesebb szópárbaja addig tartott, amíg
közösen föl nem ruccantak a Várba, az érseki palotába, s akkor azonmód abbamaradt.138
Valamint lehet, sokan drukkolnak annak is, hogy az egyház viszont átveszi Orbán
furtonfurt bajvívó-harcoló stílusát, s lassan állandó háborúskodásba keveredik a
szociálliberális kormánnyal, szeretet helyett ellenségeskedést keltve.
E hívek rálegyintenek, mint lényegtelen epizódra, hogy annak idején, a nyolcvanas
években Orbánék nemhogy nem voltak vallásosak, de tulajdonképpen nem is materialisták
vagy ateisták voltak, inkább pogányok. A papokat mindig csak „csuhásokként” emlegették,
ami persze formailag a protestáns lelkészeket nem érintette, de az összes egyházról és
vallásról kizárólag pejoratív jelzők vagy inkább igen durva szavak kíséretében nyilatkoztak. –
Rég volt, tán igaz se volt –, mondják ezek.
Ellenfelei szerint viszont Orbánék álszentek. Kormányra kerülve nem pusztán jó viszony
szövésébe fogtak az egyházi vezetőkkel – ami teljesen rendjén való –, de úgy jelentek meg
valamennyi egyházi rendezvényen, mint mélyen hívő, vallásos emberek, akikből csak úgy süt
az áhítat. Valóban, ez álszentségre vall.
Orbán Viktor a szíve mélyén – ahol az egyetlen vezérlő elv az erő – se nem kancellár, se
nem pártelnök, hanem vezér és kancellár, egyszemélyi ura törvényhozásnak, végrehajtásnak,
igazságszolgáltatásnak, valamint népe lelkének.
Mindinkább amolyan főpapi szerepkörre is törekszik: megmutatni, az ő népe lelkének
merre és miként kell rezdülnie, hogyan kell éreznie; elválasztani a jót a rossztól, megmutatni
az egyedül üdvözítő utat. A Fidesz szövetségi gyűlésén már úgy köszönt el ájtatos híveitől,
mint Jézus az utolsó vacsorán: – Kérlek benneteket, juttassuk el a nemzeti petíciót minél több
emberhez. Én is veletek leszek majd. Menjetek, csináljátok! Legyetek okosak és szelídek! – Azt
ugyan még nem magyarázta meg senki, hogy a dühödten ateista egyház-ellenesből református
létére miként lett bigott katolikus, de végül is a zsidó Jézuson sem illendő számon kérni a
katolikus egyház összes – például antiszemita – bűnét.
Csakhogy ő nem a klasszikus jézusi tanokat valósítaná meg, azokat legfeljebb hirdeti,
hátha sokan elhiszik, hogy valóban azok vezérlik. Pedig ő igazán csak az erőben és az
akaratban hisz. Amint abbahagyja az ájtatoskodást, semmi másra nem gondol, csak a harci
győzelemre. Ma is inkább tűnik megkeresztelt pogánynak, mint kereszténynek, hisz’
agresszivitása, bosszúvágya, ellenfeleivel való irgalomtalan leszámolása mind jobbára ezt
bizonyítják. S ha esetleg tényleg megtért, akkor is álszent. Igaz, az álszent embert is egy
vonatkozásban tisztelni kell: megpróbál úgy tenni, mintha ő is tisztességes lenne, s ez egyfajta
meghajlás a morális értékek előtt. Ám abban a pillanatban, hogy ez befuccsol, azonnal átvált a
színtiszta erőszakra. A dolgok végső elintézési módja nála mégiscsak az erőszak. A
gazdasági, a politikai, az emberi, a rendőri, a fizikai erőszak – teljesen mindegy. Talán tesz
először egy kísérletet a látszólag tisztességes eljárásra, s ha az nem jön be, azonnal következik
az erőszak. A rágalom, a letámadás, fenyegetés, a zsarolás, a megveretés, a bilincsbe verés.
És ha győz, az: Az akarat diadala. (Ez volt Leni Riefenstahl -- Hitler tömeggyűléseiről
készített – filmjének a címe.) Az akarat kultusza pedig a diktátorok, a fasiszta rendszerek
sajátja. Az az erő pedig, amiben ő hisz – „aki erős, azt tisztelik az emberek, és saját
biztonságuk érdekében csatlakoznak hozzá” – az a félelem ereje, az azonosulás az
agresszorral.
Ne csodálkozzunk hát, ha mindazok, akik nem veszítették el józanságukat, riadtan
menekülnének a megszállott szektavezértől. A Felvételi Információs Szolgálat több mint
kétezer (pontosabban: 2.268) középiskolai tanárral készített felmérése azt mutatja, hogy
szemükben a legelutasítottabb magyar politikus Orbán Viktor. Őt három százalékkal
lemaradva követi Szálasi Ferenc, néggyel Rákosi Mátyás, hattal Adolf Hitler.139
Sulyok Mária mondogatta gyakran: – A színész züllöttsége átjön a rivaldán! Bármilyen
nagy színész valaki, ha jellemhibás, a közönség előbb-utóbb megérzi, hogy ezzel a palival
valami nincs rendben. – Nos, az emberek egyre nagyobb hányada érzi, hogy ezekkel a
palikkal valami nincs rendben, „a züllöttségük átjön a rivaldán”.
Hogy Orbán Viktor „megtérése” valódi-e, vagy hazugság – csak sejtéseink lehetnek.
Életútja e téren nem sok jóval biztatja a felületes szemlélőt.
Orbánék első és második gyerekét, Ráhelt és Gáspárt eszük ágában sem volt bejegyeztetni
bármely egyházba. Aztán pár év múlva mégis úgy vélték szerencsésebbnek, ha Iványi Gábor
(akkoriban SZDSZ-es parlamenti képviselő) lelkész megkereszteli őket – a metodista
egyházba. A harmadikat, Sárát Balog Zoltán (Orbán egyházi tanácsadója) a református vallás
szabályai szerint keresztelte meg. Majd a negyedik és az ötödik gyereket, Rózát és Flórát –
immáron miniszterelnök papája előtt – a római katolikus egyház szenteltvize alá tartották.
Ugyanúgy történt ez, mint ahogy házasságkötésük is: eredetileg egyházi közreműködés
nélkül, majd amúgy félig-meddig – Iványi Gábor a keresztelőn egyúttal megáldotta a
házasságukat is –, aztán ’96-ban katolikus szertartás szerint harmadszorra is megesküdtek, bár
közben nem váltak el. A rosszindulatú megközelítés ugyanazt a hamis szerepjátszó
haszonlesést érzi e mögött, mint amit már inkább csak kuncogva hallgat az isteni eleve
elrendeltetettség csalhatatlan jeléről Orbán szájából: – István királyunk Esztergomból
Székesfehérvárra tartva megpihent Alcsútdoboz határában, és Magyarországot felajánlotta
Szűz Máriának.140
Az viszont mindenképpen aggasztó, hogy kinyilatkoztatásai kezdenek a megszállott, a
vallásos küldetéstudattól fűtött emberére hasonlítani. Olyanokat mond, amiket a jezsuiták,
meg az Opus Dei tagjai szoktak. (Az Opus Dei, latinul: Isten Alkotása 1928-ban alapított, ’47-
ben pápai jóváhagyást nyert, ’82 óta a katolikus világegyházat szolgáló ultrakonzervatív, a
nyilvánosság szinte teljes kizárásával működő szervezet, amely tagjaitól teljes szellemi-
anyagi függőséget követel meg, miközben előírja, hogy a „láthatatlan egyházmegye” tagjai
milyen közéleti-gazdasági kulcspozíciókban dolgozzanak.)
Nézzük csak Orbán egyik nyilatkozatát, előrebocsátva két megjegyzést. A Nagy Szent
Gergely Rend Nagykeresztjét, amelyet II. János Pál pápa adományozott Orbánnak 2004-ben,
korábban református vallású nem kaphatta meg; s 1945 óta egyetlen „magyar” nyerte el: az a
Habsburg Ottó, akiről viszont köztudott, hogy az Opus Dei tagja.
– A Nagy Szent Gergely Lovagrend Nagykeresztje, amelyet tavaly adományozott önnek a
pápa, s amely kitüntetés a ma élő magyarok közül csak Habsburg Ottónak és önnek adatott
meg, mire kötelezi?
– Ez, hogy úgy mondjam, a saját elszámolnivalóm a Szentatyával. Az a dokumentum,
amelyben ezt a kitüntetést átadták nekem, nem az érdemeim elismeréséről szól – bár udvarias
papiros volt –, hanem a jövőre szóló figyelmeztetés és fölhívás.
– Ha jól tudom, úgy fogalmaztak benne, hogy az egyházat és a kereszténységet mindenhol,
minden körülmények között védje, és minden esetben a jó oldalára kell álljon. Isten
országának építésében kell közreműködjön.
– Ezért mondtam, hogy személyes elszámolnivalóm is van még a Szentatyával.141
Vajon tényleg azt jelentené mindez, hogy Orbán nem szabadkőműves, hanem az Opus Dei
tagja? Nincs erről semmi ismeretünk. Legföljebb annyi, hogy ez lehet református is. Abban
azonban biztosak vagyunk: nem mindenki szeretne olyan országban élni, amelyet valójában
az amúgy – nem kevés szakértő szerint – éppen konzervatív fordulatot végrehajtó Vatikánból
irányítanak.
2006 tavaszán Magyarország ismét választ. Nem élet és halál, nem menny és pokol, nem
angyal és ördög között, mégis fontos lesz. A kampányban majd sokan emlegetik, hogy ez a
kötet ismét elfogult – nekik igazuk lesz. Persze hajtogatják majd azt is, hogy az MSZP vagy
az SZDSZ megbízására írtam – ez csak a szokásos hazugság.
Nem teljesen elvakult olvasóimtól most, a vége felé, hadd kérjem, gondolják végig, amit
eddig olvastak. Tudniuk kell: A Millenáristól a Széchenyi-blöffön át a Tetráig című fejezet
minden sora dokumentumokra épül. Az ügyészség blokkol… rész olyan tényeket ír le,
amelyeket iratok tanúsítanak. A hordószónok, valamint A bukott politikus fejezetek kizárólag
olyan szövegek kommentárjai, amelyek visszakereshetők a lapokban. A Fidesz és ügynökei,
illetve A Tóth Ilona-ügy és a Fidesz cinizmusa mögött sok hónap kutatása és több kilónyi
iratanyag rejlik. A bányától a szőlőig rész csak azt foglalja össze, ami bírósági és más
jegyzőkönyvekben szerepel, vagy amit saját „nyomozásom” során kiderítettem, s amit
okmányokkal igazolhatok. Az igazmondóban tetemre hívott összes tétel (enyhén szólva)
megkérdőjelezhetősége igazolt és hiteles. A Gyűlölködnek, mocskolódnak fejezethez viszont
hadd fűzzek külön kérést: tessék összehasonlítani ennek a kétségkívül részrehajló könyvnek
összes sorát azokkal a borzalmas, embertelen jelzőkkel és állításokkal, amiket ebben a
részben olvashattak Bayer, Lovas és a többiek tollából – és ez után tessék ítélni. Az igazi
Orbán Viktor fejezet viszont kétségkívül sok szubjektív véleményt és tételt közöl – vállaltan.
Elvégre valóban ez a véleményem: Orbán Viktor politikai tevékenysége káros az országra, a
magyarságra. Így hát szerintem ne csak az szavazzon nyugodtan a Fideszre, aki – amint ezt
következő, záró fejezetem mondja – azt szeretné, ha kisfia első szexuális élményét egy
bácsitól szerezné meg, hanem az is, aki segítő kezet kíván nyújtani e kártevéshez.
VALÓJÁBAN KIRE SZAVAZZON – AKI AZT SZERETNÉ,
HOGY KISFIA ELSŐ SZEXUÁLIS ÉLMÉNYÉT EGY
BÁCSITÓL SZEREZZE MEG?
Semjén Zsolt nem akárki: eredeti szakmáját tekintve hivatalsegéd a budapesti Kisipari
Termeltető Vállalatnál, ám ma a Fidesz parlamenti képviselője; a Fidesszel választási
szövetséget kötött Kereszténydemokrata Néppárt elnöke, Orbán kormányzása idején annak
egyházügyi főhalljakendje; jelenleg szégyenszemre a parlament emberi jogi bizottságának
alelnöke.
Kereszténydemokrataként bősz ellenzője például az abortusznak, beleértve annak tablettás
változatát is. Ennek vitájában már nehéznek szánt kérdést kapott: mi legyen, ha egy tizennégy
éves kislányt megerőszakolnak (előfordult már, egyik hírhedt esetben pap volt a tettes), és a
lány teherbe esik? Semjén Zsolt nem esett gondolkodóba, slágfertig válaszolt: – Az élethez
való jogát senkinek sem érintheti az a tény, hogy ki az apja –, és ugyanolyan hévvel tartotta
kizártnak ekkor is az abortusz-tabletta használatát.
Ám még ennek előtte, 2005. február 19-én, a Fidesz tagszervezeteként működő Magyar
Kereszténydemokrata Szövetség országos küldöttgyűlésén kijelentette: – Aki azt szeretné,
hogy a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, szavazzon
nyugodtan az SZDSZ-re!
Pár nap múlva meg a TV2 reggeli műsorában tudakolták Orbán Viktor véleményét erről,
hátha végre mégis elhatárolódik ettől a bődületes és mocskos marhaságtól. Ő azonban így
felelt: – Én nem Semjén Zsolt magatartásában látok kivetnivalót, én az SZDSZ kampányában
látok (…) Ezek kemény mondatok, amiket Semjén Zsolt mondott, harcos mondatoknak is
minősíthetjük őket, de egyébként a tartalmukban nem látok kivetnivalót.142
Hihetetlen. Talán a pápától kapott kitüntetés…?
Ötödik húzása azonban már „combosabb” volt. Akkoriban még létezett a kötelező sorkatonai
szolgálat, ám azt már ki lehetett váltani az úgynevezett polgári szolgálattal. Kicsivel tán
hosszabb ideig tartott, de elég volt azt mondani az ember fiának, hogy mondjuk, ő jehovista,
ilyeténképpen megengedhetetlen számára, hogy fegyvert fogjon a kezébe – már mehetett is
kórházba, önkormányzathoz, vagy éppen közhasznú civil szervezethez, egyesülethez
dolgozni. Kis pénzt is kapott, otthon is maradhatott, csak kellemesebb ez, mint a laktanyában.
Nos, a Malinák vezette KIKE (Kiskunsági Ifjúsági és Kulturális Egyesület) – az interneten ma
is Malinák titkár-főszervezőt szerepelteti – kivívta a jogot, hogy ilyen polgári szolgálatosokat
foglalkoztasson, a megyei Munkaügyi Központ adta hozzá a fiataloknak járó pénzt.
Jó Malinák egyetlen aprócska változtatást hajtott végre e szolgálat módján: megegyezett az
imígyen „katonáskodókkal”, hogy bejárniuk ugyan nem kell, viszont az illetményüket sem
kapják meg.
Magyarán: egyszerre lopta meg az államot és a polgári szolgálatos fiatalokat. Nem létező
feladatra igénybe vette a munkaügyi központ pénzét, majd mivel a kölykök tényleg nem
dolgoztak nála, teljes joggal nem adta oda nekik a pénzt: zsebrevágta. Ez már védhetetlen
volt, a képviselőség sem nyújthatott menlevelet – letartóztatták, perbe fogták.
A büntetőeljárás során aztán kiderült: két ilyen „kiskatonát” azzal a feltétellel vett volna be
Malinák a polgári szolgálatos csapatba, ha orálisan kielégítheti őket. Ám az ügyész, a bíró
erre a kis nemi stiklire rálegyintett, annak dacára is, hogy az egyik érintett fiú mamája a
városnál dolgozott közalkalmazottként.
Pedig volt már ennek valamicske előzménye. Pár héttel Malinák letartóztatása előtt a
polgármesternél bejelentést tett az iskola igazgatója, hogy Malinák megkörnyékezte egyik
tanítványát, egy fiúcskát. A hír a helyi rendőrséghez is eljutott, de ott elaludt.
A város népének jobboldali fele azonban háborgott képviselőjük letartóztatásán, elvitelén:
ez politikai ármány! 2002. őszén zajlott ugyanis mindez, pillanatokkal az önkormányzati
választások előtt, kézenfekvő volt hát a gondolatmenet: a piszok komcsik ki akarják csinálni a
mi Árpádunkat, ezt a böcsületes fideszes magyar képviselőt, az MSZP meghurcolja ezt a
szerencsétlen ártatlan jóembert. Nyilvánvaló az időbeli egybeesés – hörgött az egész
jobboldal –, alig pár nappal a szavazás előtt vitték be a rendőrök Malinákot, és helyeztették
előzetes letartóztatásba.
Az Alföldi Lapok így tudósított a helyi közvéleményről: Elsőként a város polgármesterét
kerestük meg, aki a mai napig is meggyőződéssel hisz Malinák ártatlanságában…– Egy
nagyon jól szervezett kampányban agilisan, ügyesen szerepelt Malinák Árpád, ami már
önmagában is dacreakciót váltott ki a baloldali körökben – állapította meg Bődi Szabolcs. –
A nagyon is politikai színezetű letartóztatás viszont csak tovább növelte népszerűségét.
Amióta benn van, nagyon sokan érdeklődnek utána, csomagokat kap, tartják benne a lelket…
Végül elmondanám, hogy Malinák Árpádot a kunszentmiklósiak többsége hazavárja… Senki
sem hiszi el, hogy elkövette, amivel vádolják… Horváth Tibor, a helyi ÁMK igazgatója: – Bár
nem láttam a vádemelési javaslatot, mégis úgy vélem, hogy túl szigorúan kezelik az ügyet.
Úgy tűnik, az 1848-as eszme valahol elveszett, nincs meg a törvény előtti egyenlőség.
Magyarországon ma túl nagyot kell lopni ahhoz, hogy valaki ártatlan maradjon.
A város persze hümmögött: a fene tudja, mi lehet az igazság. Malinák kapta a városban a
legtöbb szavazatot, ő lett a legeslegmagasabb támogatottságú képviselő. S valami olyasmi
zajlott, mint ebben a kedélyes országban oly gyakran: a baloldali érzelműek hisznek a vádak
igazában, a jobboldaliak koncepciós pert, politikai üldöztetést kiáltanak. A kunok pedig
ismerten makacs emberek. Ha ők egyszer hisznek valamit, attól se isten, se ember el nem
tántorítja őket.
Nos, a választások végeztével megalakult az új, Fidesz-többségű képviselőtestület, ám
annak egy tagja, a „meghurcolt” Malinák előzetes letartóztatásban csücsült. Kérvényezte is
tüstént, hogy a büntetés-végrehajtási intézet telefonján folyamatosan kapcsolatot tarthasson a
polgármesterrel, meg tudjanak beszélni minden fontos ügyet. A bíróság – kissé nyilván
megkukulva, nemigen találkozott eleddig ilyen helyzettel – meg is adta az engedélyt, kikötve
ugyan, hogy a kapcsolattartás csak a foglárok felügyelete mellett folyhat.
Ezen felbuzdulva hamarost új levél érkezett a bíróságra. Balogh József, a körzet fideszes
parlamenti képviselője és Bődi Szabolcs, a város fideszes polgármestere indítványozta:
helyezze a bíróság szabadlábra Malinákot, hogy részt vehessen a képviselőtestület ülésén, és
letehesse az esküt, folytathassa négy éve megkezdett, sikeres képviselői tevékenységét.
A bíróság ugyan a beadvány tartalmának vizsgálata nélkül, pusztán azon formai okból volt
köteles elutasítani a kérvényt, hogy az nem a jogosulttól származik, nem lévén a két fideszes
úr alanya Malinák büntetőperének – ám a dilemma ettől még fennállt. Amíg jogerős ítélet
nem mondja ki Malinák bűnösségét, addig ugyebár ártatlannak kell tekinteni, a választásokon
kétségkívül nyert – akkor most mi a fityfene lehet a teendő? Ha ott ül az előzetesben, nem
lehet ott a testületi ülésen, mindazonáltal ha momentán ártatlannak tekintendő, szabad-e
megakadályozni abban, hogy letegye a képviselői esküjét?
Próbált szegény bíróság kibújni: levélben kérdezte meg Malinákot, óhajt-e részt venni a
testületi ülésen, hátha nemmel válaszol. Nem lett szerencséje, Malinák naná, hogy óhajtott.
Pontosabban azt felelte, a január 16-ain nem, de a január 30-ain feltétlenül ott akar lenni, hogy
megesküdhessen mindenre, ami szent, hogy nagyon rendes képviselő lesz. Ami ugyan egyes
akadékoskodók számára talán kissé furcsának tűnik egy állami pénzek lopkodása miatt
előzetes letartóztatásban lévő terhelttől, de a jog, az komolyabb dolog az ilyen léha
bakafántoskodásnál.
Nos, a bíróságnak valamit lépnie kellett, nem vállalhatta annak terhét, hogy a jó Malinák
ne tehesse le esküjét. Meg is született a végzés: a bíróság engedélyezi, hogy Kunszentmiklós
város képviselőtestülete 2003. január 30-án 15 órakor a Bács-Kiskun megyei Büntetés-
végrehajtási Intézet II. számú Objektumának Kecskemét, Wéber Ede utcai hivatalos
helyiségében tartson ülést, és azon Malinák Árpád letehesse a képviselői esküt. Ott a
tömlöcben.
Egyre azonban nem számítottak: ennek híre kiszivárgott. Emberemlékezet óta ilyen még
nem volt: a nemrég megválasztott testület majd bevonul a dutyiba, és ott, az áristom
kultúrtermében tart ülést. Úgyhogy január 29-én a börtön-parancsnok levélben jelezte a
bíróságnak: ő ezt az egész hercehurcát nem vállalja. Annyi rádió, tévé és újság jelentkezett be
ugyanis a bv. intézethez, hogy tudósítani kíván a nem mindennapos eseményről, a kóterben
tartandó testületi ülésről, hogy ő nem tudja garantálni „az intézet rendjét”.
A bíróság kénytelen volt visszakozni, és új végzést hozni: akkor mégse vonuljon a sittre az
összes képviselő, ott egye meg a fene, inkább vigyék ki Malinákot. Bilincsben.
Január 30-án délután Kunszentmiklós városában így valódi népünnepély zajlott. A
rabomobilból kiszálló, immár bilincs nélküli Malinák Árpádot a hozsannázó tömeg kitörő
ovációval fogadta – talán mint Jézust Jeruzsálemben, igaz, pálmák és virágszirmok nélkül, de
azzal az azonossággal, hogy sokan éppen csak megérinteni akarták őt. Bődi polgármester az
ujjongó nép előtt ölelte magához és csókolta meg mindkét orcáján szegény bemószerolt
kollégáját. Két smasszer kísérte be Malinákot a zsúfolásig megtelt díszterembe.
Elsőként a polgármester szólt, dörgedelmes hangon, a médiát, a baloldalt szapulva – Itt
teszi le esküjét Malinák Árpád, Kunszentmiklós 1955 szavazattal megválasztott képviselője,
szabadon, bilincs nélkül!
És Malinák valóban annak rendje és módja szerint letette az esküt, többek között így: – Az
alkotmányos jogszabályokat megtartom… minden igyekezetemmel Kunszentmiklós város
javát szolgálom.
Majd szózatot intézett az ő népéhez: – 108 nap után lehetek újra itthon, de nemsokára
végleg és szabadon jöhetek haza. Az ellenem emelt vádakból egyetlen szó sem igaz, ez
személyem elleni aljas politikai támadás. Egy fillért sem tettem el. Még szexuális zaklatással
is megvádoltak, megmondom azt is, kik jelentettek fel: Gyura Géza és Hepp István. Aljas
rágalom az egész, most mindenki erről beszél, így akarják egy 35 éves fiatalember közéleti
karrierjét tönkretenni, és vele együtt az egész családjáét. Életem árán is bebizonyítom az
igazságot! – dörögte könnyekkel küszködve a Fidesz-képviselő. Végül köszönetet mondott
mindazoknak, akik anyagilag és erkölcsileg támogatták, sőt, még Tüske János ezredesnek, a
büntetés-végrehajtás parancsnokának is: – Köszönöm, hogy az én cellámban szép fehérek a
falak.
Az üdvrivalgással fogadott beszédet követően a polgármester szünetet rendelt el,
Malinákot – két fegyőrével együtt – saját szobájába invitálta, hogy néhány szót válthassanak.
Majd Malinák – a jelenlévők „Vissza! Vissza!” szavakat skandáló sorfala között – kivonult az
épületből, visszaült a rabomobilba, s megérdemelt helyére, a kóterbe távozott.
Én pedig 2005. július 16-án 19:33:37-kor a következő e-mailt küldtem – érthetően nem a saját
nevemről – a Fidesz.hu szerkesztőségéhez:
Feladó: „keiner béla” <keiner123@freemail.hu>
Címzett: webszerk@fidesz.hu
Tárgy: kérdés
Tisztelt szerkesztőség!
Olvastam valamelyik internetes portálon Malinák Árpád kunszentmiklósi önkormányzati
Fidesz-képviselő – elég rémes – történetét. Azt szeretném megtudni, azóta kizárták-e
Malinákot a Fidesz-ből. Ha igen, kérem, közöljék az erről szóló határozat számát és szövegét.
Köszönöm szépen:
Keiner Béla
A levélre mindmáig nem válaszoltak. Így talán joggal feltételezhetem, hogy Malinák
Árpádot nem zárták ki a Fidesz-ből. Különösen, ha figyelembe veszem Várhegyi Attila
egykori Fidesz választmányi elnök esetét is, akit a bíróság – az ügyészség kétszeri vád-
enyhítése dacára – jogerősen egy év felfüggesztett börtön-büntetésre ítélt, amihez képest ma is
a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség Központi Hivatalának igazgatója.
Nos, tehát idézzük föl akkor ismét, mit volt szíves közölni Semjén Zsolt, a Fidesz parlamenti
képviselője, a Fidesz kormányzása idején annak egyházügyi főhalljakendje, jelenleg
szégyenszemre a parlament emberi jogi bizottságának alelnöke: – Aki azt szeretné, hogy a
tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, szavazzon
nyugodtan az SZDSZ-re!
Amire pedig Orbán Viktor a következőt találta reagálni: – Én nem Semjén Zsolt
magatartásában látok kivetnivalót, én az SZDSZ kampányában látok (…) Ezek kemény
mondatok, amiket Semjén Zsolt mondott, harcos mondatoknak is minősíthetjük őket, de
egyébként a tartalmukban nem látok kivetnivalót.
1
Népszabadság, 2002. április 2. és 3., illetve Jó estét Magyarország, TV2 2002. április 2.
2
Debreczeni József: Orbán Viktor. Osiris Kiadó, 2002. 531-532. oldal
3
Debreczeni József: idézett mű, 453. oldal
4
Dr. Kende Péter: A Viktor. Kendeart Kiadó, 2002.
5
Debreczeni József: idézett mű, 19. oldal
6
Orbán Viktor-interjú. Fekete Doboz Archívum, 89/34. szám
7
Debreczeni József: idézett mű, 246. oldal
8
Élet és Irodalom, 2002. december 8.
9
Index, 2004. március 26.
10
HVG, 200. május 6.
11
HVG, 2000. november 11.
12
Index, 2005. október 18.
13
A Békés Megyei Bíróság P 20.246/2004/14 számú végzése alapján a Pesti Központi Kerületi Bíróság 16. Pk.
175.393/2005/5. számú végzése
14
Kontúrok. A Veres Pálné Gimnázium híradója, 1973.
15
A Veres Pálné Gimnázium évkönyve 1971-72. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972.
16
168 óra, 2002. április 11.
17
Magyar Narancs, 2002. április 11.
18
Beszéd a Testnevelési egyetemen, 2002. április 9. www.orbanviktor.hu
19
Márai Sándor: Napló 1984-89. Helikon Kiadó, 1999.
20
Király Gábor: Újbeszél. Bolt Informatikai Kft. 2002.
21
Eörsi István: Képtelen szubjektivizmus. Élet és Irodalom, 2004. február 29.
22
Bugyinszki György: Lécci, lécci, léci. Magyar Narancs, 2005. február 3.
23
www.fidesz.hu
24
Király Gábor: Újszövetség. Bolt Informatika Kft. 2003.
25
www.gondola.hu, 2005. március 20.
26
Solymosi Frigyes: Kritika és fogadtatás. Népszabadság, 2005. február 8.
27
Heti Válasz, 2005. október 13.
28
dr. Kende Péter: Titkos magyar szolgálatok. Hibiszkusz Könyvkiadó, 2004.
29
www.orbanviktor.hu, 2004. május 17.
30
Info Rádió, 2002. november 11.
31
Nemzeti petíció. www.polgarikor.hu
32
A Velencei Bizottság iratai, 2001. augusztus 21.
33
Magyar Demokrata, 2004. augusztus 12.
34
MÚOSZ Hírlevél, 2005. november 2.
35
Népszabadság, 2005. október 5.
36
Lengyel László: A kezdet vége, vagy a vég kezdete. Népszabadság, 2005. június 11.
37
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 2.7.1.
38
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 3.1.5 O-19895.
39
Kenedi János: A diktatúrák folytonossága helyreáll. Élet és Irodalom, 2001. március 23.
40
http://forum.index.hu/Topic
41
Szita Károly sajtótájékoztatója és közleménye az országos Sajtószolgálatnak, 2005. január 21.
42
MTV Az este, 2005. február 11.
43
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 3.1.2. M-42141 Krakus Péter munkadosszié
44
Ungváry Krisztián: Nem javított kiadás. Népszabadság, 2005. július 4.
45
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára V-142 621
46
Jobbágyi Gábor: A néma talp (Tóth Ilona, az orvosi kar mártírja). Püski Kiadó, 2002., valamint több újság- és
folyóiratcikkben
47
Rozgics Mária: Drótozott kézzel, arccal lefelé. Magyar Demokrata, 2001/45.
48
Magyar Fórum, 1992. évi 39. szám, szerkesztőségi cikk
49
Pardi Anna: Fehér lobogó októberi balladán. Magyar Fórum, 1992. évi 43. szám
50
Népszabadság, 2002. április 4.
51
Fővárosi Bíróság B. VII. 164/1957-46.
52
Legfelsőbb Bíróság Bf. 1.21.831/1990.
53
Népszabadság, 2002. április 22.
54
Magyar Nemzet, 2002. április 26.
55
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 3.1.9. V-142621 (eredeti vizsgálati szám: 14-51220/57, V-
150384, V-150385, V-14229, 3.1.5 O-10986 (Hungaricus dosszié), 3.1.9 V-150384 (egyetemi sajtó), 3.1.9 V-
143660 és 143660/1, 2, 3, 4 (Angyal István-dossziék)
56
Mátéffy Csaba-interjú. Készítette: Gyenes Pál, 1991-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 314. sz.
57
Homola László-interjú. Készítette: Nagy Gyula 1989-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 211. sz.
58
Dr. Missura Tibor-interjú. Készítette: Gyenes Pál 1991-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 346. sz.
59
Dr. Oláh Vilmos-interjú. Készítette: Gyenes Pál 1991-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 6. sz.
60
Obersovszky Gyula-interjú. Készítette Havas Gábor 1986-87-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma,
96. sz.
61
Obersovszky Gyula: Tóth Ilonka, a magyar Jeanne d’ Arc. Codex Print Kiadó, 1999.
62
Lichtenstein Sándor-interjú. Készítette: Krassó György 1980-ban. 1956-os Intézet Oral History Archívuma,
121. sz.
63
Bagó Gyula-interjú. Készítette: Gyenes Pál 1992-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 375. sz.
64
Molnár József-interjú. Készítette: Gyenes Pál 1992-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 429. sz.
65
Krassó György-interjú. Készítette: Pallai Péter. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 651. sz.
66
A parlamenti ülésekről való dőlt betűs idézetek végig szó szerint a Parlamenti Naplóból valók
67
Élet és Irodalom, 2005. március 11.
68
Az idézetek végig az Élet és Irodalom Fiúk a szőlőben című sorozatából valók
69
A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium hivatalos adatai alapján
70
Élet és Irodalom, 2005. április 1.
71
Index, 2005. március 18.
72
Nap-kelte, 2005. március 22.
73
Élet és Irodalom, 2005. április 15.
74
A szólás szabadsága. MTV, 2005. április 17.
75
Egyenes beszéd. Magyar ATV, 2005. május 6.
76
Népszabadság, 2005. május 13.
77
Élet és Irodalom, 2005. június 3.
78
Élet és Irodalom, 2005. május 27.
79
Mayer Aranka archívumából
80
Az Alkotmánybíróság 42/2004. (XI. 9.) számú határozata
81
Népszava, 2005. június 15.
82
Stop.hu 2005. június 1.
83
A dőlt betűs részek a parlamenti vizsgálóbizottság szó szerinti jegyzőkönyvéből valók
84
Magyar Demokrata, 2005. április 14.
85
Magyar Demokrata, 2005. április 21.
86
www.fidesz.hu
87
E párbeszéd valójában a parlamentnek az Orbán-család vagyonosodását vizsgáló bizottság ülésén hangzott el,
Eörsi Mátyás és Orbán Viktor között
88
www.fidesz.hu
89
Index, 2005. augusztus 28.
90
Reggeli Krónika. Magyar Rádió, 1999. augusztus 25.
91
Parlamenti Napló. 1999. szeptember 29-ei ülés jegyzőkönyve
92
Napi Magyarország, 1999. október 9.
93
Pesti Központi kerületi Bíróság, Dr. Pataki Árpád bíró ítélete 29.P.90.410/1999/5.
94
RTL Klub Híradó, 1999. október 10.
95
Dr. Kende Péter: Titkos magyar szolgálatok. Hibiszkusz Kiadó 2004.
96
HVG, 2000. október 21.
97
Magyar Nemzet, 2005. október 18.
98
Magyar Nemzet, 2005. május 23.
99
Debreczeni József: idézett mű, 305. oldal
100
TV2, Mokka, 2005. augusztus 15.
101
Hócipő 2005/14, 15 és 19.
102
Az adatok forrása: „az Orbán család állami forrásból történő gazdagodása, különös tekintettel a
szőlőbirtokokra” nevű parlamenti vizsgálóbizottság iratai
103
Index, 2005. július 19.
104
www.nemzetikonzultacio.hu, 2005. július 8.
105
Népszava, 2005. március 11.
106
MÚOSZ Hírlevél, 2005. november 2.
107
Diurnus naplója. www.klubhalo.hu, a Közéleti Társaságok Szabad Hálózata, 2005. november 10.
108
Bayer Zsolt: Új moralisták, farizeusok. Magyar Nemzet, 2004. szeptember 27.
109
Magyar Nemzet, 2002. augusztus 16.
110
Tóth Gy. László: A kettészakadt ország. Kairosz Kiadó, 2003.
111
Népszabadság, 2005. október 8., illetve Magyar Nemzet, 2004. május 26.
112
Magyar Nemzet, 2002. július 25.
113
Felszólalás a parlament 2002. július 9-ei ülésén. Parlamenti Napló
114
Magyar Hírlap, 2005. szeptember 29.
115
Népszabadság, 2002. április 30.
116
Népszabadság, 2004. augusztus 26.
117
Magyar Nemzet, 2003. szeptember 3.
118
Magyar Nemzet, 2005. május 4.
119
Magyar Nemzet, 2003. november 6.
120
Magyar Demokrata, 2003/29, illetve 2004/5.
121
Magyar Demokrata, 2005. november 10.
122
TV2, Mokka, 2005. augusztus 15.
123
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára A-942
124
Honvédségi Személyi Okmánygyűjtő 11627. sz. Hadtörténelmi Intézet és Múzeum Levéltára
125
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 3.1.9. V-36119, eredeti vizsgálati szám: 31-5244/51.
126
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára V 129144/1, valamint 4.1 A-924.
127
A Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal tényállás-leírása a nyomozást megtagadó 101/2001. számú
határozatában, 2001. augusztus 17.
128
Nyílt levél Gellért Kis Gábornak. Magyar Nemzet, 2005. augusztus 6.
129
Blikk, 2002. július 15.
130
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára „Bojtár” dosszié, O-19-410
131
Tamás Gáspár Miklós: A párbajkódex szellemében. Népszava, 2005. augusztus 1.
132
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára „Bojtár” dosszié, O-19-410
133
Dr. Hervey Cleckley The Mask of Sanity (Az épelméjűség mint álarc). The C. V. Mosby Co. Saint Louis. Id.
Kulcsár Zs. Pszichopátia. Akadémiai Kiadó, Bp. 1991.
134
Robert D. Hare: Kímélet nélkül. Háttér Kiadó, 2004.
135
Orbán-beszéd a Magyar Televízió előtti tüntetésen. www.gondola.hu, 2002. augusztus 31.
136
Popper Péter: Az intelligens politizálás nehézségei. Népszava 2001. szeptember 6.
137
Index, 2005. október 21.
138
KDNP-s franchise-ra épít a Fidesz. Index, 2005. november 30.
139
Magyar Nemzet, 2005. április 11.
140
Kossuth Rádió, Reggeli krónika, 2000. augusztus 14.
141
Van mit megköszönni – Orbán Viktor II. János Pál pápa örökségéről. Magyar Demokrata, 2005, április 20.
142
TV2 Mokka, 2005. március 10.
143
Kecskeméti Városi Bíróság B. 44/2003.
144
Kunszentmiklós Városi Bíróság B. 230/2003.