A szerencse fiai

I. könyv

Teremtés

1. fejezet

Susan határozott mozdulattal Michael Cartwright fejére borította a fagylaltját. Ez volt a legelső találkozásuk. Legalábbis a vőfély ezt állította a pohárköszöntőjében, amikor huszonegy évvel később Susan és Michael összeházasodtak.

Történt mindez hároméves korukban. Amikor Michael bömbölni kezdett, és Susan édesanyja odarohant, hogy kiderítse, mi a baj, a lányka csak annyit volt hajlandó hozzáfűzni a történtekhez, többször is elismételve, hogy „Szerintem megérdemelte, nem?". Susant végül elfenekelték. Nem épp ideális kezdet egy románcnál.

A következő találkozásuk, legalábbis a vőfély szerint, akkor történt, amikor mind a ketten általános iskolások lettek. Susan fölényesen kijelentette, hogy Michael egy bőgőmasina, ráadásul árulkodós. Michael azt mondta a többi fiúnak, hogy akárkivel hajlandó megosztani az uzsonnáját, aki vállalja, hogy meghúzza Susan Illingworth copfját. Számos jelentkező akadt, de másodszorra már senki sem próbálkozott.

Az első év végén Susan és Michael együtt lettek osztályelsők. A tanító néni így látta a legjobbnak, elkerülendő az újabb fagylaltincidenst. Susan azt mondta a barátnőinek, hogy Michael helyett a mamája írja meg a házi feladatait, amire a fiú azzal vágott vissza, hogy ő legalább a saját kézírásával adja be.

A versengés tovább folytatódott a középiskolában is, aztán mindketten más-más egyetemre kerültek. Michael a Connecticut Állami Egyetem, Susan pedig a Georgetown Egyetem hallgatója lett. A következő négy évben mind a ketten mindent elkövettek, hogy véletlenül se botoljanak egymásba. A következő alkalom, amikor keresztezte egymást az útjuk, ironikus módon Susan otthonában történt, amikor is a szülei egy meglepetéspartit rendeztek neki a diplomaosztása alkalmából. A legnagyobb meglepetés nem is az volt, hogy Michael elfogadta a meghívást, hanem az, hogy tényleg el is ment.

Susan nem ismerte fel azonnal régi riválisát, részben mert nőtt tíz centit, és most először magasabb volt nála. Csak amikor megkínálta egy pohár borral, és Michael megjegyezte: „Most legalább nem a fejemre öntötted", akkor jött rá, ki is ez a magas, jóképű fiatalember.

– Jaj, istenem, rémesen viselkedtem, ugye? – mondta Susan, és várta a cáfolatot.

– Igen – vágta rá Michael –, de szerintem megérdemeltem.

– Nagyon is – mondta Susan, az ajkába harapva.

Úgy társalogtak, mintha régi barátok lennének, és Susant magát is meglepte, milyen csalódott lett, amikor csatlakozott hozzájuk egy egyetemi csoporttársa, és flörtölni kezdett Michaellel. Ezen az estén aztán többet már nem is beszéltek egymással.

Michael másnap telefonált, és elhívta az Ádám bordája című filmre, amelyben Spencer Tracy és Katharine Hepburn játszott. Susan ugyan látta már, de valamiért mégis elfogadta a meghívást, és hihetetlenül sok időt töltött különböző ruhák próbálgatásával, mielőtt elindult volna az első randevújukra.

Susan nagyon élvezte a filmet, noha másodszor látta, és azon tűnődött, Michael vajon átkarolja-e a vállát, amikor a vásznon Spencer Tracy megcsókolja Katharine Hepburnt. Nem tette. Ám amikor kisétáltak a moziból, és átmentek az úton, megfogta a kezét, és el sem engedte, amíg el nem értek egy kis kávézóig. Itt volt az első veszekedésük, vagy legalábbis vitájuk. Michael bevallotta, hogy Thomas Dewey-ra fog szavazni novemberben, míg Susan egyértelműen kinyilvánította, hogy ő annak örülne, ha Harry Truman maradna a Fehér Ház lakója. A pincér épp lerakott egy fagylaltot Susan elé, aki harciasan rámeredt.

– Eszedbe ne jusson! – szólalt meg Michael.

Susant nem lepte meg, amikor a fiú másnap is telefonált. Egyébként egy órája ült a telefon mellett, és úgy tett, mintha olvasna.

Michael a reggelinél bevallotta az anyjának, hogy ez bizony szerelem első látásra.

– De hát gyerekkorod óta ismered Susant – mondta az anyja.

– Nem, dehogy. Igazából csak tegnap ismertem meg.

A szülők örültek a fejleményeknek, és nem lepődtek meg, amikor a fiatalok egy évvel később eljegyezték egymást, végül is Susan diplomaosztó partija óta egyetlen napot sem töltöttek el egymás nélkül. Néhány nappal az egyetem befejezése után mindkettejüknek sikerült állást kapni, Michael gyakornok lett a Hartford Életbiztosítónál, Susan pedig történelemtanár a Jefferson Gimnáziumban. Úgy döntöttek, a következő nyári szünet alatt össze is házasodnak.

Susan terhes lett, már a nászútjuk alatt. Michael nem is tudta leplezni, mennyire boldog, hogy apa lesz, és amikor dr. Greenwood közölte velük a hatodik hónapban, hogy ikreket várnak, kétszeres lett az öröm.

– Ez legalább egy problémát megold – jegyezte meg rögtön Michael.

– Mégpedig? – érdeklődött Susan.

– Az egyikük lehet majd republikánus, a másik meg demokrata.

– Majd én teszek róla, hogy ne így legyen – vágott vissza Susan a hasát simogatva.

Susan tovább tanított, a terhessége nyolcadik hónapjáig, ami egybeesett a húsvéti szünettel. A kilencedik hónap huszonnyolcadik napján bement a kórházba, egy kis táskával. Michael korábban eljött a munkából, és nem sokkal később bement hozzá, azzal hírrel, hogy előléptették számlavezető igazgatónak.

– És ez mit jelent? – kérdezte Susan.

– Ez csak egy hangzatos cím a biztosítási ügynökre – mondta Michael. – De jár vele egy kis fizetésemelés, ami jól jön most, hogy két szájjal többet kell etetni.

Miután Susan elhelyezkedett a szobában, dr. Greenwood azt javasolta Michaelnek, hogy inkább várjon odakint, mivel ikerszülésnél komplikációk is adódhatnak.

Michael fel-alá járkált a hosszú folyosón. Ahányszor odaért Josiah Preston portréjához, amely a folyosó végében lógott a falon, megfordult, és visszafelé indult. Az első néhány alkalommal nem állt meg, hogy elolvassa az életrajzot, amely ott függött a kórház alapítójának portréja alatt. De mire az orvos előbukkant a kétszárnyú lengőajtón, addigra szóról szóra fújta az egészet.

A zöld köpenyes orvos lassú léptekkel közeledett, aztán levette az arca elől a védőmaszkot. Michael próbált olvasni az arckifejezéséből. Az ő szakmájában nagy előny, ha valaki tud olvasni mások arcáról, és ki tudja találni a gondolataikat, mert ez sokat segít az életbiztosítások eladásakor. De most az orvos arca nem árult el semmit. Amikor odaért hozzá, elmosolyodott, és azt mondta: – Gratulálok, Mr. Cartwright! Két egészséges fiúgyermeke született!

Susan két fiút hozott a világra, Nathaniel négy óra harminchét perckor született meg, Peter pedig négy óra negyvenhárom perckor. A következő egy órában felváltva babusgatták őket, de aztán dr. Greenwood szólt, hogy az anyukának pihennie kellene. – Két kisbaba táplálása épp elég fárasztó lesz. Éjszakára mind a ketten az intenzív osztályra kerülnek – tette hozzá. – Nem kell aggódnia, az ikrek esetében mindig ez a protokoll, csak a biztonság kedvéért.

Michael elkísérte a fiait az intenzív osztályra, ahol ismét megkérték, hogy várjon a folyosón. A büszke atya orrát az üvegfalhoz nyomta, amely elválasztotta a folyosót a kiságyak sorától, bámulta az alvó csecsemőket, és legszívesebben mindenkivel közölte volna, aki csak arra járt, hogy mind a kettő az ő fia. Rámosolygott a mellettük álldogáló nővérkére, aki gondosan szemmel tartotta az új jövevényeket. Épp a nevükkel ellátott szalagot ragasztotta a csuklójukra.

Michael nem is tudta, mennyi időt töltött el ott, aztán visszament a felesége ágyához. Amikor benyitott, örömmel látta, hogy Susan mélyen alszik. Gyöngéden megcsókolta a homlokát. – Reggel majd bejövök, szívem, még munka előtt – suttogta, nem törődve azzal, hogy Susan úgysem hallja. Aztán kiment, végigsétált a folyosón, majd beszállt a liftbe, ahol összetalálkozott dr. Greenwooddal. Az orvos már átöltözött, a zöld köpeny helyett sportzakó és szürke flanelnadrág volt rajta.

– Bár mindig ilyen könnyen menne – mondta a büszke apának, miközben a lift megállt a földszinten. – De azért még ma este bejövök a feleségéhez, Mr. Cartwright, és megnézem, hogy vannak az ikrek. Nem mintha bármi problémától tartanék.

– Köszönöm, doktor úr – mondta Michael. – Nagyon köszönöm.

Dr. Greenwood elmosolyodott, és épp haza akart indulni, amikor megpillantott egy elegáns hölgyet, aki belépett a kórház bejáratán. Gyorsan odasétált, hogy üdvözölje Ruth Davenportot.

Michael visszanézett, és látta, hogy az orvos kinyitja a lift ajtaját két nőnek. Az egyiknek nagy pocakja volt. Dr. Greenwood arcán az eddigi meleg mosolyt aggodalom váltotta fel. Michael remélte, hogy a doktor újabb betegének is olyan simán fog menni minden, mint Susannek. Elballagott a kocsijához, és próbált arra gondolni, milyen feladatok várnak rá, pedig közben még mindig képtelen volt eltüntetni a széles vigyort az arcáról.

Legelőször is fel kell hívnia a szüleit… vagyis a nagyszülőket.

2. fejezet

Ruth Davenport már belenyugodott, hogy ez lesz az utolsó esélye. Dr. Greenwood ugyan szakmai okokból nem fogalmazott ilyen nyíltan, de miután a nő az utóbbi években két vetélésen is átesett, nem tanácsolhatta azt a páciensének, hogy újból megkockáztassa a teherbe esést.

Robert Davenportot viszont nem kötötte semmiféle szakmai etika, és amikor megtudta, hogy a felesége harmadszor is gyermeket vár, a maga megszokott módján nagyon is nyílt volt. Egyszerűen kiadta az ultimátumot: – Ez alkalommal nem fogsz nyüzsögni! – vagyis Ruth nem tehet semmi olyat, ami veszélyeztethetné a fiuk világra jöttét. Robert Davenport meg volt győződve róla, hogy elsőszülött gyermeke fiú lesz. Azt is tudta, hogy a feleségének igencsak nehezére esik majd, ha nem teljesen lehetetlen, hogy ne „nyüzsögjön". Végül is Josiah Preston lánya volt, és az emberek gyakran mondogatták, hogy ha Ruth fiúnak születik, akkor ő lett volna a Preston Gyógyszergyár elnöke, és nem a férje. Ruth azonban kénytelen volt beérni a vigaszdíjjal: ő követhette az apját a Szent Patrik Kórház felügyelőbizottságának elnöki székében, amely intézményt a Preston család immár négy nemzedék óta támogatta.

Habár néhányan az idősebb tagok közül némi meggyőzésre szorultak, hogy Ruth Davenportot ugyanabból a fából faragták, mint az apját, néhány hét után elismerték, hogy nemcsak az apja energiáját és megszállottságát örökölte, de továbbadta neki minden tudását és bölcsességét is, amit gyakran az egyetlen gyermekére pazarol az ember.

Ruth harminchárom éves koráig nem ment férjhez. Nem mintha hiány lett volna az udvarlókban, akik közül sokan bármire hajlandóak lettek volna, hogy elnyerjék a Preston-vagyon örökösnőjének a kezét. Josiah Prestonnak szerencsére nem kellett elmagyaráznia a lányának, mi az, hogy hozományvadász, mert Ruth egyikükbe sem szeretett bele. Sőt egyre inkább kételkedett benne, hogy egyáltalán szerelmes lesz-e valaha is. Aztán találkozott Roberttel.

Robert Davenport azt követően került a Preston Gyógyszergyárba, hogy elvégezte a Johns Hopkins Egyetem és a Harvard közgazdasági szakát. Huszonhét éves korára már alelnök lett, harminchárom évesen pedig kinevezték igazgatóhelyettesnek. Ő volt a legfiatalabb ezen a poszton a cég történetében, megdöntve az eddigi rekordot, amit maga Josiah állított fel. Ruth ez alkalommal szerelmes lett egy olyan férfiba, akit nem félemlített meg, és nem vakított el a Preston név és a Preston-milliók. Amikor Ruth felvetette, hogy esetleg lehetne belőle Mrs. Preston-Davenport, csak annyit felelt: – Ugyan ki akadályozhatná meg?

Ruth alig néhány héttel az esküvő után bejelentette, hogy terhes. A vetélés volt az egyetlen felhő életük egyébként ragyogó egén. Rövidesen azonban ez is csak futó szomorúságnak tűnt, mert tizenegy hónappal később Ruth ismét kisbabát várt.

Épp egy felügyelőbizottsági ülésen elnökölt a kórházban, amikor megkezdődtek a fájások, úgyhogy csak fel kellett mennie a lifttel két emeletet, hogy dr. Greenwood megvizsgálja. Ám sem az ő szakértelme, sem az odaadó személyzet, sem a legmodernebb orvosi gépek nem tudták megmenteni a koraszülött kisbabát. Kenneth Greenwood még jól emlékezett, hogy annak idején, amikor Rutht segítette világra, egy hétig a kórházban senki sem hitte, hogy a kislány életben marad. És most, harmincöt évvel később, ugyanazon a traumán ment keresztül a család.

Dr. Greenwood úgy döntött, beszél Mr. Davenporttal, és felveti neki, hogy talán itt lenne az ideje, hogy fontolóra vegyék az örökbefogadást. Robert vonakodva egyetértett vele, és azt mondta, meg fogja beszélni a feleségével, amint úgy látja, hogy elég erős hozzá.

Egy újabb év telt el, mire Ruth beleegyezett, hogy keressenek fel egy örökbefogadást intéző szervezetet. Egy olyan véletlennek köszönhetően, amilyeneket a sors szokott rendezni, de a regényírók nem szívesen alkalmaznak, épp azon a napon, amikor látogatást tettek volna az árvaházban, kiderült, hogy Ruth ismét terhes. Robert most elszánta magát, hogy gondoskodni fog róla, semmiféle emberi mulasztás ne lehessen az oka a gyermekük halálának.

Ruth megfogadta a férje tanácsát, és lemondott a felügyelőbizottság elnöki posztjáról. Még abba is beleegyezett, hogy vegyenek fel egész napra egy ápolónőt, aki vigyáz rá. Davenport meghallgatott több jelentkezőt is, és kiválogatta azokat, akiknek megvolt a szükséges képesítésük. De a végső döntése kizárólag azon alapult, hogy a jelentkezőnek elég erős akarata van-e ahhoz, hogy képes legyen visszafogni Rutht, és ne vehessen erőt rajta az a régi jó szokása, hogy mindig mindent ő akarjon megszervezni.

A harmadik kör felvételi beszélgetés után Robert kiválasztott egy bizonyos Miss Heather Nicholt, aki a Szent Patrik Kórház szülészeti osztályán volt főnővér. Tetszett neki a tárgyilagos modora és az, hogy nem volt férjnél, továbbá a megjelenése alapján elég valószínűnek tűnt, hogy ez az állapot nem fog megváltozni a közeli jövőben. De a legvégső mellette szóló érv az volt, hogy Miss Nichol már vagy ezer gyermek világrajövetelekor segédkezett.

Robert nagyon örült, hogy Miss Nichol milyen hamar beilleszkedett a háztartásukba, és ahogy teltek a hónapok, egyre jobban bízott abban, hogy harmadszorra már minden rendben lesz. Amikor Ruth minden baj nélkül túl volt az ötödik, hatodik, majd a hetedik hónapon is, Robert felvetette, hogy megfontolhatnák, milyen nevet adjanak a gyereknek: Fletcher Andrew, ha fiú lesz, Victoria Grace, ha lány. Ruth csak ahhoz ragaszkodott, hogy ha fiú lesz, Andrew-nak szólítsák; ezenkívül csak az érdekelte, hogy egészséges legyen.

Robert épp New Yorkban vett részt egy orvosi konferencián, amikor Miss Nichol telefonált. Egy előadásról hívta ki, hogy elmondja, megkezdődtek a fájások. Robert biztosította, hogy azonnal vonatra ül, aztán a pályaudvarról taxival rögtön a kórházba rohan.

Dr. Greenwood épp kifelé indult a kórházból, a Cartwright ikrek sikeres világra segítése után, amikor észrevette Ruth Davenportot, aki Miss Nichol kíséretében belépett az ajtón. Azonnal sarkon fordult, utánuk eredt, és utol is érte őket a liftnél.

Miután elhelyezte a betegét egy egyágyas különszobában, dr. Greenwood gyorsan összehívta a legkitűnőbb szülészcsapatot, amit csak össze tudott állítani a kórház. Ha Mrs. Davenport hétköznapi beteg lett volna, akkor akár ő és Miss Nichol is világra segíthették volna a babát, minden egyéb segítség nélkül. A vizsgálat után azonban megállapította, hogy császármetszésre lesz szükség. A mennyezetre emelte a tekintetét, és némán fohászkodott, mert tudta, hogy ez az utolsó lehetőség.

A műtét több mint negyven percig tartott. Amikor Miss Nichol először megpillantotta a gyermek előbukkanó fejét, megkönnyebbülten felsóhajtott, de csak amikor a doktor elvágta a köldökzsinórt, akkor kiáltott fel: „Halleluja!". Ruth, aki még altatásban volt, nem láthatta a megkönnyebbült mosolyt dr. Greenwood arcán. Az orvos gyorsan kisietett a műtőből, hogy megmondja az újdonsült apának, fia született.

Amíg Ruth békésen aludt, Miss Nicolra maradt a feladat, hogy Fletcher Andrew-t átvigye az intenzív osztályra, ahol élete első óráit fogja tölteni, más újszülöttek társaságában. Miután betette a gyermeket a kiságyba, a nővér gondjaira bízta, és visszament Ruth szobájába. Elhelyezkedett egy kényelmes széken a sarokban, és próbált ébren maradni.

Hajnaltájban Miss Nichol összerezzenve felriadt. Egy hangot hallott: – Láthatnám a fiamat?

– Hát hogyne, Mrs. Davenport – felelte Miss Nichol, és felpattant a székről. – Megyek, és idehozom a kis Andrew-t. Pár pillanat, és itt vagyok.

Ruth felkönyökölt, felverte a párnáját, felkattintotta a kislámpát az éjjeliszekrényen, és izgatottan várt.

Miközben Miss Nichol végigsétált a folyosón, az órájára pillantott. Hajnali fél öt volt. Lement a lépcsőn az ötödik emeletre, és halkan kinyitotta a kórterem ajtaját, nehogy felébressze a kisbabákat. Ahogy belépett a hunyorgó kis neoncsővel halványan megvilágított terembe, észrevette a sarokban szunyókáló éjszakás nővért. Nem akarta felébreszteni a fiatal nőt, valószínűleg úgysem tud pár percnél többet aludni a nyolcórás műszak alatt.

Miss Nichol lábujjhegyen végigosont a kiságyak sora mellett, és csak egy pillanatra állt meg, hogy megnézze az ikreket, akik a Fletcher Andrew Davenport melletti kiságyban szenderegtek.

Aztán az ágy fölé hajolt, és lenézett a gyermekre, aki dúsgazdagnak született. Ahogy odahajolt, hogy felemelje, hirtelen megdermedt. Ezernyi szülés után nem volt nehéz azonnal észrevenni, hogy a kisbaba nem él. A bőre sápadt volt, a szeme sem mozgott, üvegesen meredt rá – a pulzusát már meg sem kellett néznie.

Sokszor a pillanat ösztönzésére hozott döntések – mások döntései – megváltoztathatják egy ember egész életét.

3. fejezet

Amikor dr. Greenwoodot az éjszaka közepén riasztották, hogy az egyik újszülött meghalt, azonnal tudta, melyik gyermek lehetett az, és hogy rögtön be kell mennie a kórházba.

Kenneth Greenwood mindig is orvos akart lenni. Még csak pár hete járt az orvosi egyetemre, amikor már azt is eldöntötte, melyik területre specializálódik. Mindennap hálát adott Istennek, amiért megengedte, hogy ezt a hivatást válassza. De aztán időről időre, mintha a Mindenható szükségét érezte volna, hogy egyensúlyba hozza a mérleget, meg kellett mondania egy anyának, hogy elvesztette a gyermekét. Sosem volt könnyű, ráadásul most Ruth Davenportnak harmadszor kell elmondania.

Hajnali ötkor még olyan kevés autó volt az utakon, hogy dr. Greenwood húsz perccel később már meg is érkezett a kórház előtt a számára fenntartott parkolóba. Besietett az ajtón, elrohant a recepció mellett, és már bent is volt a liftben, még mielőtt bárki megszólíthatta volna.

– Ki mondja meg neki? – kérdezte a nővér, aki már ott várta a liftajtóban az ötödik emeleten.

– Majd én – felelte dr. Greenwood. – Évek óta a család barátja vagyok – tette hozzá.

A nővér kicsit meglepettnek látszott. – Mindenesetre hálásak lehetünk, hogy a másik kisbaba életben maradt – jegyezte meg.

Dr. Greenwood megtorpant. – A másik kisbaba? – kérdezte csodálkozva.

– Igen, Nathaniel jól van, Peter halt meg.

Dr. Greenwood egy pillanatig hallgatott, és próbálta megemészteni, amit hallott. – És Davenporték kisfia? – kérdezte aztán.

– Ő jól van, amennyire én tudom – felelte a nővér. – Miért kérdezi?

– Csak mert mielőtt hazamentem, akkor született – mondta az orvos, és remélte, hogy a nővér nem veszi észre a zavart a hangjában.

Dr. Greenwood lassan sétált végig a kiságyak sorai között, elhaladva a kisbabák előtt. Voltak, akik békésen aludtak, mások hangosan bömböltek, mintha csak be akarnák bizonyítani, hogy van tüdejük. Megállt, amikor odaért a dupla kiságyhoz, ahol pár órával korábban az ikreket hagyta. Nathaniel békésen szuszogott, de a testvére mozdulatlanul feküdt mellette. Odapillantott a szomszédos kiságyon a névtáblára: Fletcher Andrew Davenport. Ez a kisbaba is mélyen aludt, szabályos ütemben lélegzett.

– Természetesen nem mozdíthattam el a gyermeket, amíg az orvos, aki a szülést levezette…

– Nem kell emlékeztetnie a kórház szabályaira! – csattant fel rá nem jellemző ingerültséggel dr. Greenwood. – Mikor vette át az ügyeletet?

– Közvetlenül éjfél után – felelte a nővér.

– És azóta itt volt?

– Igen, doktor úr.

– Ez idő alatt belépett bárki más a kórterembe?

– Nem, doktor úr. – A nővér úgy döntött, inkább nem említi meg, hogy úgy egy órával ezelőtt mintha hallotta volna, hogy csukódik az ajtó, legalábbis addig nem akarta szóba hozni, amíg dr. Greenwood ilyen rosszkedvében van. Az orvos lenézett a Nathaniel és Peter Cartwright feliratú kiságyra. Tudta, mi a kötelessége.

– Vigyék a gyermeket a hullaházba – mondta halkan. – Azonnal megírom a jelentést, de az anyának majd csak reggel szólok. Nincs értelme ilyen korán felébreszteni.

– Igen, doktor úr – mondta engedelmesen a nővér.

Dr. Greenwood kiment a kórteremből, lassan végigsétált a folyosón, és megállt Mrs. Cartwright ajtaja előtt. Halkan benyitott, és megkönnyebbülten látta, hogy a nő mélyen alszik. Miután felment a hatodikra, ott benézett Mrs. Davenport szobájába is. Ruth szintén aludt. Az orvos látta, hogy Miss Nichol ott szorong egy széken a szoba sarkában. Esküdni mert volna, hogy egy pillanatra kinyitotta a szemét, de inkább nem akarta megzavarni. Halkan becsukta az ajtót, elsétált a folyosó túlsó végébe, és a hátsó lépcsőn lesurrant a parkolóba. Nem akarta, hogy az ügyeletesek lássák, hogy elmegy. Szüksége volt egy kis időre, hogy gondolkodjon.

Húsz perccel később már ismét otthon volt, az ágyában, de nem tudott elaludni.

Amikor hétkor megcsörrent az ébresztőóra, még mindig ébren volt. Pontosan tudta, mi lesz az első tennivalója, bár félt tőle, hogy ennek a következményei még éveken keresztül visszahathatnak rá.

Dr. Greenwoodnak másodszorra jóval hosszabb időbe telt, amíg beért a kórházba, és nem csak azért, mert már sűrűbb volt a forgalom. Rettegett tőle, hogy el kell mondania Ruth Davenportnak, hogy az éjszaka meghalt a gyermeke, és csak remélni tudta, hogy nem lesz botrány a dologból. Egyenesen Ruth szobájába kell mennie, és elmondani, mi történt, másképp sosem tudja rávenni magát.

– Jó reggelt, dr. Greenwood! – üdvözölte a recepción a nővér, de az orvos nem viszonozta a köszönést.

Amikor felért a hatodik emeletre, és elindult Mrs. Davenport szobája felé, azon kapta magát, hogy egyre lassulnak a léptei. Megállt az ajtó előtt, remélte, hogy a nő még mindig alszik. Lassan résnyire nyitotta az ajtót, és meglátta Robert Davenportot, aki ott ült a felesége mellett. Ruth egy kisbabát tartott a karjában. Miss Nichol nem volt ott.

Robert Davenport felpattant az ágy mellől.

– Kenneth! – kiáltott fel, és megragadta az orvos kezét. – Örökre hálásak leszünk magának.

– Nem tartoznak nekem semmivel – felelte halkan dr. Greenwood.

– Dehogyisnem! – Robert visszafordult a feleségéhez. – Elmondjuk a doktor úrnak, hogyan határoztunk?

– Miért is ne, legalább neki is lesz mit ünnepelni – mondta Ruth, és megcsókolta a kisbaba homlokát.

– Igen, de először el kell mondanom valamit… – kezdte az orvos.

– Semmi de! Azt szeretnénk, ha maga lenne az első, aki megtudja, hogy úgy döntöttem, megbízom a felügyelőbizottságot, hogy építtessék meg az új szülészeti szárnyat. Tudom, hogy reménykedett benne, hogy még a nyugdíjba vonulása előtt meglesz.

– De… – kezdte ismét dr. Greenwood.

– Már mondtam, semmi de! Végül is a tervek már évek óta készen állnak – folytatta Davenport, a fiát nézve. – Úgyhogy nem látom semmi okát, miért ne kezdhetnénk el azonnal az építkezést. – Az orvoshoz fordult. – Hacsak persze ön nem…

Dr. Greenwood hallgatott.

Amikor Miss Nichol meglátta, hogy az orvos kilép Mrs. Davenport szobájából, összeszorult a szíve. A kisbaba a karjában volt, és a lift felé indult vele, az intenzív osztályra. Ahogy elhaladtak egymás mellett a folyosón, összeakadt a tekintetük, és bár az orvos nem szólt semmit, Miss Nichol biztos volt benne, hogy tudja, mit tett.

Miss Nichol úgy vélte, hogy ha el akar menekülni, most kell megtennie. Egész éjszaka ébren üldögélt Mrs. Davenport szobájában a sarokban, és azon tűnődött, rájönnek-e. Igyekezett meg se moccanni, amikor dr. Greenwood benyitott. Nem tudta, hány óra lehet, mert nem mert az órájára pillantani. Arra számított, hogy az orvos ki fogja hívni a szobából, és megmondja neki, hogy tudja az igazságot, de dr. Greenwood némán távozott.

Heather Nichol továbbsétált, egyenesen Mrs. Davenport szobája felé, a tekintetét mereven a folyosó végén lévő, a hátsó lépcsőhöz vezető ajtóra szegezve. Miután elhaladt Mrs. Davenport ajtaja előtt, próbált akkor sem gyorsítani a léptein. Már csak néhány méter volt a lépcsőházig, amikor meghallott egy hangot a háta mögött, amit azonnal felismert: – Miss Nichol? – Megtorpant, még mindig a lépcsőház ajtaját bámulva, mintha azt fontolgatná, merre tovább. Aztán megfordult, és szembe találta magát Mr. Davenporttal. – Azt hiszem, beszélnünk kellene.

Mr. Davenport behúzódott egy kis alkóvba a folyosó túlsó felén, várva, hogy Miss Nichol kövesse. Miss Nichol lába úgy elgyengült, hogy alig tudott leroskadni a vele szemben lévő székre. Nem tudta leolvasni a férfi arcáról, tisztában van-e vele, hogy mit követett el. De Mr. Davenporton sosem lehetett kiigazodni. Nem volt szokása kimutatni az érzelmeit, sem az üzleti, sem a magánéletében. Miss Nichol nem tudott a szemébe nézni, csak elbámult a bal válla fölött, és nézte, ahogy dr. Greenwood mögött összezárul a lift ajtaja.

– Azt gyanítom, tudja, mit akarok kérdezni – mondta Davenport.

– Igen, tudom – ismerte be Miss Nichol, és azon tűnődött, ezek után fogja-e még valaha is alkalmazni bárki, vagy talán még börtönbe is kerül.

Amikor dr. Greenwood tíz perccel később újra megjelent, Miss Nichol már nagyon jól tudta, mi lesz a sorsa.

– Akkor, ha meggondolta az ajánlatomat, Miss Nichol, esetleg hívjon fel az irodámban, és ha a válasza igen, akkor majd beszélek az ügyvédeimmel.

– Már eldöntöttem – mondta Miss Nichol, most egyenesen Mr. Davenport szemébe nézve. – A válaszom igen. Nagyon szívesen maradnék a családnál dajkaként.

4. fejezet

Susan a karjában ringatta Natet, de nem tudta leplezni a szomorúságát. Már belefáradt, hogy a barátaik és a rokonaik mind azt hajtogatták, hogy adjon hálát Istennek, amiért az egyik baba életben maradt. Hát nem értik, hogy Peter halott, hogy elveszítette az egyik fiát? Michael remélte, hogy a felesége talán könnyebben kiheveri a veszteséget, ha hazamentek a kórházból. De nem így lett. Susan állandóan a másik fiáról beszélt, és az ágya mellett ott tartott egy fényképet a két újszülöttről.

Miss Nichol is szemügyre vette a fotót, amely megjelent a Hartford Courant családi eseményekről tudósító rovatában. Megkönnyebbülten látta, hogy habár mind a két fiú örökölte az apjuk szögletes állkapcsát, Nat haja egyenes szálú, és máris egészen sötét, míg Andrew-é szőkés és göndör. Igazából Josiah Preston mentette meg a helyzetet azzal, hogy gyakran mondogatta: az unokája az ő orrát örökölte, és a homloka is igazi Preston. Miss Nichol gyakran mesélgette a hízelgő rokonoknak és az alkalmazottaknak, mindig azzal vezetve be: „Mr. Preston mindig azt mondja, hogy…"

Két héttel az után, hogy hazatértek, Ruth már újból elfoglalta a kórházi felügyelőbizottság elnöki székét, és azonnal neki is látott, hogy beváltsa a férje ígéretét az új szárny megépítéséről.

Miss Nichol eközben Andrew kapcsán minden feladatot ellátott, lehetővé téve így Ruth számára, hogy folytathassa az addigi munkáját. Andrew dajkája, mentora, gyámja és nevelőnője lett. De egyetlen nap se telt el úgy, hogy ne rettegett volna, hogy egyszer kiderül az igazság.

Miss Nichol először akkor ijedt meg igazán, amikor Mrs. Cartwright felhívta őket azzal, hogy születésnapi zsúrt tartanak a kisfiának, és mivel tudják, hogy a kis Andrew is ugyanazon a napon született, őt is szívesen látnák.

– Nagyon kedves, de Andrew-nak is tartunk születésnapi zsúrt, épp ugyanakkor – felelte Miss Nichol szemrebbenés nélkül. – Nagyon sajnálom, hogy ezek szerint Nat sem tud eljönni hozzánk.

– Akkor kérem, adja át jókívánságaimat Mrs. Davenportnak, és mondja meg, mennyire megtisztelő volt, hogy meghívást kaptunk az új szülészeti szárny megnyitására a jövő hónapra. – Miss Nichol nem tudta elintézni, hogy a meghívást visszavonják.

Amikor Susan lerakta a telefont, elgondolkozott rajta, vajon honnan tudja Miss Nichol a fiú nevét.

Amikor aznap este Mrs. Davenport hazaérkezett, Miss Nichol azonnal odament hozzá, és javasolta, hogy rendezzenek születésnapi zsúrt Andrew-nak. Ruth nagyszerűnek találta az ötletet, és örült, hogy a szervezés minden gondját, köztük a vendéglista összeállítását is, Miss Nicholra bízhatja. Elintézni, hogy a gyerekek születésnapján ne találkozzon Mrs. Cartwright és Ruth Davenport, gyerekjáték volt, de ennél már kissé nehezebb feladatnak bizonyult azt is elkerülni, hogy az új kórházi szárny megnyitóján se fussanak össze.

Dr. Greenwood mutatta be egymásnak a két nőt, amikor körbevezette őket az új épületben. El sem tudta hinni, hogy egyikük sem veszi észre, a gyerekeik mennyire hasonlítanak egymásra. Miss Nichol elfordult, amikor az orvos őt kereste a tekintetével. Gyorsan egy kis fodros sapkát húzott Andrew fejére, amitől olyan lett, mint egy kislány, és mielőtt Ruth közbeavatkozhatott volna, azt mondta: – Olyan hűvös van itt, nem akarom, hogy Andrew megfázzon.

– A nyugdíjba vonulása után is itt marad Hartfordban, dr. Greenwood? – kérdezte Mrs. Cartwright.

– Nem, a feleségemmel úgy tervezzük, Ohióba költözünk, van ott egy házunk – felelte az orvos. – De biztos vagyok benne, hogy időnként vissza fogok térni Hartfordba.

Így, hogy a doktor nem lesz állandóan a közelükben, Miss Nichol kissé nyugodtabbnak érezte magát. A titka sosem fog kiderülni.

Az évek során ahányszor Andrew-t meghívták bármilyen csoportba, szakkörbe, társaságba, sportrendezvényre vagy akár csak egy nyári táborba, Miss Nichol első dolga mindig az volt, hogy gondoskodjon róla, eközben ne kerüljön semmiféle kapcsolatba a Cartwright családdal. Ezzel figyelemre méltó sikereket is ért el, és eközben egyszer sem keltette fel Mr. vagy Mrs. Davenport gyanúját.

A reggeli postával érkezett két levél meggyőzte Miss Nicholt, hogy többé már nem kell aggódnia. Az első Andrew apjának jött, és megerősítette, hogy a fiát felvették a Hotchkissba, egész Connecticut legrégebbi és legtiszteletreméltóbb magániskolájába. A második levél ohiói postabélyegzővel érkezett, ezt Ruth bontotta fel.

– Milyen szomorú – mondta, ahogy lapozott a kézzel írott levélben. – Olyan remek ember volt.

– Kicsoda? – kérdezte Robert, felnézve a New England Journal of Medicine-ből.

– Dr. Greenwood. A felesége írt. Múlt pénteken meghalt, hetvennégy éves korában érte a halál.

– Remek ember volt – ismételte meg Robert is. – Talán elmehetnél a temetésére.

– Igen, feltétlenül elmegyek – mondta Ruth. – Talán Heather is szívesen eljönne velem. Végül is együtt dolgozott vele.

– Ó, hogyne! – mondta Miss Nichol, és remélte, hogy sikerül kellőképpen bánatos arcot vágnia.

Susan másodszor is elolvasta a levelet. Elszomorította a hír. Sosem felejtette el, hogy dr. Greenwood mennyire a szívére vette Peter halálát, mintha felelősnek érezte volna magát érte. Talán elmehetne a doktor temetésére. Épp el akarta mesélni Michaelnek a halálhírt, amikor a férje hirtelen felugrott, és felkiáltott: – Bravó, Nat!

– Mi történt? – kérdezte Susan, akit meglepett a szokatlan örömkitörés.

– Nat ösztöndíjat nyert a Taftbe – újságolta Michael, egy levelet lobogtatva.

Susan egyáltalán nem lelkesedett úgy az ötletért, hogy Natet ilyen fiatalon egy bentlakásos iskolába küldjék, olyan gyerekek közé, akiknek a szülei egészen más világból valók. Hogyan érthetné meg egy tizennégy éves gyerek, hogy az ő szülei nem engedhetnek meg maguknak olyasmiket, amelyek az iskolatársainak teljesen természetesek? Régóta úgy érezte, hogy Natnek, az apja nyomdokait követve, a Jefferson Gimnáziumba kellene járnia. Ha neki elég jó, hogy ott tanítson, akkor a gyereküknek miért ne lenne elég jó?

Nat az ágyán üldögélt, és épp a kedvenc könyvét olvasta, amikor meghallotta az apja ujjongó kiáltását. Pont ahhoz a fejezethez ért, amikor a bálna megint elmenekül a vadászok elől. Kelletlenül felállt az ágyról, és kidugta a fejét a szobája ajtaján, hogy kiderítse, mi ez a nagy felfordulás. A szülei, akik sosem veszekedtek a gyakran mesélt fagylaltos incidens óta, épp hevesen vitatkoztak arról, hogy neki melyik iskolába kellene járnia. Az apja arról beszélt, hogy az életben csak egyszer adódik ilyen esély. – Nat olyan gyerekek között lehet, akikből később vezetők lesznek az élet minden területén, és befolyással lehetnek az egész életére.

– Inkább, mint hogy a Jeffersonbe járjon, és olyan gyerekek között legyen, akiket ő fog vezetni, és akikre ő lesz befolyással?

– Elnyerte az ösztöndíjat, egyetlen fillérünkbe sem fog kerülni.

– Ha a Jeffersonbe járna, azért sem kellene fizetni.

– Gondolnunk kell Nat jövőjére. Ha a Taftbe fog járni, könnyedén felvehetik utána a Harvardra vagy a Yale-re.

– A Jeffersonből számos diák került ki, akiket felvettek a Harvardra vagy a Yale-re.

– Ha biztosítást kellene kötnöm rá, hogy melyikből a valószínűbb…

– Én hajlandó lennék vállalni a kockázatot.

– Hát én nem – jelentette ki Michael. – Egész életemben azzal foglalkoztam, hogy kiküszöböljem az ilyen kockázatokat. – Nat a fülét hegyezve hallgatta, ahogy a szülei tovább vitatkoztak, bár közben egyszer sem emelték fel a hangjukat, és nem jöttek ki a sodrukból.

– Én jobban szeretném, ha a fiamat egyenlőségre, semmint előkelőségre törekvőnek nevelnék – vágott vissza szenvedélyesen Susan.

– És ez a kettő miért lenne összeegyeztethetetlen? – kérdezte Michael.

Nat visszalopakodott a szobájába, nem várta meg az anyja válaszát. Ő tanította meg rá, hogy ha olyan szót hall, amit nem ismer, rögtön nézze meg az értelmező szótárban; végül is egy connecticuti ember készítette a világ legnagyobb szótárát. Megnézte mind a két szót a Webster-szótárban, aztán úgy döntött, az anyja inkább demokrata, mint az apja, de egyikük sem patrícius. Nem volt biztos benne, hogy ő az akar-e lenni.

Aztán visszatért a Moby Dickhez, és tovább olvasta a fejezetet. Utána megint kióvakodott a szobájából. Úgy tűnt, kissé megnyugodtak a kedélyek, így aztán úgy döntött, lemegy a földszintre a szüleihez.

– Talán hagynunk kellene, hogy Nat döntsön – mondta épp az anyja.

– Már döntöttem – szólalt meg Nat, és leült melléjük az asztalhoz. – Végül is mindig arra tanítottatok, hogy hallgassam meg mindkét felet, mielőtt valami következtetésre jutok.

A szülei szóhoz sem jutottak, miközben Nat könnyedén széthajtogatta az asztalon heverő esti újságot. Most jöttek rá, hogy kihallgatta az egész vitát.

– És milyen döntést hoztál? – kérdezte Susan halkan.

– Inkább a Taftbe szeretnék menni – felelte Nat habozás nélkül.

– És megtudhatnánk, mi vitt erre a döntésre? – kérdezte Michael.

Nat, aki érezte, hogy a szülei csüggnek a szavain, nem siette el a választ. – A Moby Dick – közölte végül, aztán a sportrovathoz lapozott az újságban.

Várta, hogy melyikük fogja először csodálkozva megismételni a szavait.

– A Moby Dick?! – kérdezték a szülei kórusban.

– Igen – felelte Nat. – Most olvastam, hogy a connecticutiak a nagy fehér bálnát „a tenger patríciusának" tartották. Én is szeretnék ilyen lenni.

5. fejezet

– Tetőtől talpig igazi Hotchkiss-diák! – jelentette ki Miss Nichol, miután szemügyre vette Andrew-t a tükörben. Fehér ing, sötétkék zakó, barna kordnadrág. Miss Nichol kiegyenesítette a kék-fehér csíkos nyakkendőt, és lepöccintett egy porszemet Andrew ingéről. – Tetőtől talpig! – ismételte meg. Közben az apja is belépett a hallba. Andrew az órájára pillantott, amit az anyai nagyapjától kapott ajándékba, aki még mindig képes volt kirúgni embereket csak azért, mert egyszer elkéstek.

– Betettem a bőröndjeidet a kocsiba – mondta az apja, és megérintette a fiú vállát. Andrew-t hidegség öntötte el az apja szavaira. A könnyed megjegyzés emlékeztette arra, hogy valóban itt kell hagynia az otthonát. – Már alig három hónap van hálaadásig – jegyezte meg az apja. Három hónap az egy negyedév, és nem jelentéktelen része az ember életének, ha valaki még csak tizennégy éves, gondolta Andrew.

Kilépett a kaviccsal felszórt udvarra, és elhatározta, hogy nem néz vissza a házra, amit úgy szeretett, és amit most három hónapig nem láthat. Amikor a kocsihoz ért, kinyitotta a hátsó ajtót az anyjának. Aztán kezet rázott Miss Nichollal, mintha egy régi barátja lenne, és azt mondta, alig várja, hogy újból találkozzanak hálaadáskor. Nem volt biztos benne, de a nő mintha sírt volna. Andrew elfordult, intett a házvezetőnőnek és a szakácsnőnek, aztán beült a kocsiba.

Ahogy áthajtottak Farmington utcáin, Andrew csak nézte az ismerős épületeket, amelyeket eddig a világ középpontjának tartott.

– Mindenképpen írjál minden héten – kötötte a lelkére az anyja. Andrew nem vett tudomást a fölösleges megjegyzésről, mivel az elmúlt hónapban Miss Nichol is elmondta ugyanezt legalább naponta kétszer.

– És ha szükséged van még pénzre, nyugodtan telefonálj – tette hozzá az apja.

Úgy látszik, nem olvasta az iskola házirendjét, gondolta Andrew. A Hotchkissban az elsőévesek csak húsz dollárt kaphatnak egy félévre. Ez a hetedik oldalon szerepelt, Miss Nichol pirossal aláhúzta.

Ezután egyikük sem szólalt meg a rövid autóút alatt a pályaudvarig. A maguk módján mind idegesek voltak. Az apja megállt a kocsival a pályaudvar előtt, és kiszállt. Andrew ülve maradt, amíg az anyja ki nem nyitotta az ajtót. Nem szívesen szállt ki az autó nyújtotta biztonságból. Akkor Andrew is gyorsan kipattant a kocsiból, nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire izgul. Az anyja megpróbálta megfogni a kezét, de a fiú gyorsan hátraszaladt a csomagtartóhoz, hogy segítsen az apjának kivenni a bőröndöket.

Megjelent mellettük egy hordár egy poggyászkulival. Miután felpakolták a bőröndöket, a hordár a peronhoz kísérte őket, és megállt az egyik vonat nyolcas számú kocsijánál. Miközben a hordár felrakta a vonatra a csomagokat, Andrew az apjához fordult, hogy elbúcsúzzon tőle. Ragaszkodott hozzá, hogy a szülei közül csak az egyikük kísérje el a vonaton Lakeville-ig, és mivel az apja a Taftbe járt, jobbnak látta, ha inkább az anyját választja. De már megbánta a döntését.

– Hát akkor jó utat! – búcsúzkodott az apja, és megrázta a fia kezét. Milyen ostoba dolgokat tud mondani egy szülő a pályaudvaron, gondolta Andrew; fontosabb lenne valami olyasmit mondani, hogy tanuljon rendesen. – És ne felejts el írni! – tette még hozzá az apja.

Andrew az anyjával felszállt a vonatra. Ahogy lassan kigördültek a pályaudvarról, egyszer sem nézett vissza az apjára, remélte, hogy így felnőttesebbnek látszik.

– Kérsz valamit reggelire? – kérdezte az anyja, miközben a hordár felrakosgatta a bőröndjeiket a fejük fölötti csomagtartóra.

– Igen – felelte Andrew, és most először kicsit felvidult aznap reggel.

Egy egyenruhás kalauz elkísérte őket az étkezőkocsi egyik asztalához. Andrew megszemlélte az étlapot, és azon tűnődött, rendelhet-e bármit.

– Amit csak akarsz – szólalt meg az anyja, mintha olvasna a gondolataiban.

Andrew elmosolyodott, amikor odalépett hozzájuk a pincér. – Két tükörtojást kérek, rösztit, sült szalonnát és pirítóst. – Sonkát csak azért nem kért, mert nem akarta, hogy a pincér azt higgye, otthon nem adnak neki enni.

– És önnek, asszonyom? – kérdezte a pincér az asztal másik vége felé fordulva.

– Csak egy kávét és egy pirítóst, köszönöm.

– A fiatalúr első napja? – kérdezte a pincér.

Mrs. Davenport mosolyogva bólintott.

Vajon honnan tudja?, tűnődött Andrew. Idegesen elmajszolta a reggelit. Nem volt benne biztos, aznap kap-e még enni egyáltalán. Az étkezésekről nem esett szó az iskolai szabályzatban, és a nagyapja azt mesélte neki, hogy az ő idejében a Hotchkissban csak naponta egyszer kaptak enni. Az anyja folyton rászólt evés közben, hogy tegye le a kést és a villát, amikor épp nem használja. – A kés meg a villa nem repülőgép, és a szükségesnél tovább nem kell a levegőben maradniuk – jegyezte meg. Andrew nem is sejtette, hogy éppolyan ideges, mint ő.

Ahányszor elment mellettük egy-egy fiú ugyanilyen iskolai egyenruhában, Andrew az ablak felé fordult, és kibámult. Remélte, hogy nem veszik észre. Egyiküknek sem volt ilyen rikítóan vadonatúj az egyenruhája. Az anyja épp a harmadik kávét itta, amikor a vonat begördült az állomásra.

– Megérkeztünk – jelentette be, teljesen szükségtelenül.

Andrew csak ült, és rámeredt a „Lakeville" feliratra. Több fiú már le is ugrált a vonatról, és egymást üdvözölték, kezet ráztak, a vakációról beszélgettek. Andrew az anyjára pillantott, és azt kívánta, bárcsak hirtelen köddé válhatna. Az, hogy az anyja kíséri, mindennél egyértelműbben jelezte, hogy ez az első napja.

Két magas fiatalember kétsoros sötétkék zakóban és szürke nadrágban elkezdte egy várakozó buszhoz terelgetni a fiúkat. Andrew imádkozott, hogy a szülőket ne engedjék fel a buszra, különben mindenki rögtön tudni fogja, hogy új fiú.

– A neved? – kérdezte az egyik fiatalember, amikor Andrew lelépett a vonat lépcsőjéről.

– Davenport, uram – felelte Andrew, és felnézett rá. Vajon ő is lesz egyszer ilyen magas?

A fiatalember elmosolyodott, vagy inkább vigyorgott. – Nem kell uramnak szólítani, nem vagyok tanár, csak felügyelő. – Andrew lehajtotta a fejét. Az első szavaival máris bolondot csinált magából. – A csomagod már a buszon van, Fletcher?

Fletcher?, csodálkozott Andrew. Ja, persze, Fletcher Andrew Davenport. Nem javította ki a fiatalembert, félt, hogy megint valami hibát vét.

– Igen – csak ennyit felelt.

A fiatalember Andrew anyja felé fordult. – Köszönjük, Mrs. Davenport – mondta a névsorra pillantva. – Remélem, kellemes lesz az útja vissza Farmingtonba. Fletcherrel nem lesz semmi baj – tette hozzá kedvesen.

Andrew gyorsan kinyújtotta a kezét, hogy megakadályozza, hogy az anyja megölelgesse. Bárcsak olvasni tudna a gondolataiban! Megborzongott, miközben az anyja átkarolta. Nem is sejthette, ő min megy keresztül. Amikor az anyja végre elengedte, Andrew rögtön beállt a többi fiú közé, akik felszálltak a várakozó buszra. Meglátott egy fiúcskát, aki még nála is kisebb volt, egyedül üldögélt, és kibámult az ablakon. Azonnal leült mellé.

– Engem Fletchernek hívnak – mondta. Jobbnak látta ragaszkodni ehhez a névhez. – És téged?

– James – felelte a másik fiú. – De a barátaim csak Jimmynek hívnak.

– Új fiú vagy? – kérdezte Fletcher.

– Igen – felelte Jimmy, aki még mindig nem merte felemelni a tekintetét, és körbenézni.

– Én is.

Jimmy elővette a zsebkendőjét, és úgy tett, mintha az orrát fújná, aztán végre odafordította az arcát új ismerőse felé.

– Te honnan jöttél? – kérdezte.

– Farmingtonból.

– Az meg merre van?

– Nem messze West Hartfordtól.

– A papám Hartfordban dolgozik – mondta Jimmy. – A közigazgatásban. A te papád mivel foglalkozik?

– Gyógyszergyára van – felelte Fletcher.

– Szereted a futballt? – érdeklődött Jimmy.

– Igen – felelte Fletcher, de csak azért, mert tudta, hogy a Hotchkiss négy éve bajnok a középiskolai bajnokságon. Miss Nichol ezt is aláhúzta a kis ismertető füzetben.

A beszélgetés hátralévő része abból állt, hogy összefüggéstelen kérdéseket tettek fel egymásnak, amire a másik sokszor nem tudta a választ. Furcsa kezdete volt ez egy élethosszig tartó barátságnak.

6. fejezet

– Kifogástalan – állapította meg Michael Cartwright, miután szemügyre vette a fia iskolai egyenruháját a hall tükrében. Megigazgatta a kék nyakkendőt, és lesöpört egy hajszálat a zakóról. – Kifogástalan – ismételte meg elégedetten.

Nathaniel csak arra tudott gondolni, hogyan lehet öt dollárt adni egy kordnadrágért, bár az apja biztosította róla, hogy minden centet megért.

– Siess, Susan, elkésünk! – kiabált fel az apja az emeletre. De azért volt még idő bepakolni a bőröndöt a csomagtartóba, és kigördülni a kocsival a kocsifeljáróra. Aztán végre megjelent Susan is, hogy sok szerencsét kívánjon a fiának az első naphoz. Alaposan megölelgette. Nathaniel a lelke mélyén örült, hogy nincsenek itt az iskolatársai, hogy lássák. Remélte, az édesanyja túltette már magát a csalódáson, amiért nem a Jeffersont választotta, habár kezdte kicsit megbánni a dolgot. Végül is, ha a Jefferson Gimnáziumba járna, akkor minden este hazajöhetne…

Nathaniel beült az első ülésre az apja mellé, és rápillantott a műszerfalon lévő órára. Majdnem hét óra volt. – Induljunk, apa – mondta. Rettegett tőle, hogy elkésik a legelső napon, és mindenki így fog emlékezni rá.

Miután kiértek az országútra, az apja a külső sávba hajtott, és több mint száz kilométer per órás sebességgel száguldott, valamivel a megengedett határ fölött, de Michael úgy döntött, elég csekély a valószínűsége, hogy ilyen korán reggel elkapnák. Habár Nathaniel járt már a Taftben a felvételi beszélgetésen, így is ijesztő volt, amikor az apja behajtott az öreg Studebakerrel a hatalmas vaskapun, és lassan végigkanyargott a hosszú kocsibehajtón az iskolaépületig. Megkönnyebbülten látta, hogy két-három autó követi őket, habár az volt az érzése, ezek nem új fiúk. Az apja követett egy sor Cadillacet és Buickot. Nem volt egészen tisztában vele, hol lehet parkolni, elvégre szülőként ő is új volt még ebben az iskolában. Nathaniel azonnal kipattant a kocsiból, az apjának még a kéziféket sem volt ideje behúzni. Aztán habozva megtorpant. Kövesse-e a többieket, akik az iskolaépület