JAMES POOL és SUZANNE POOL: Ki finanszírozta Hitlert?

Hitler hatalomra emelkedésének titkos támogatói 1919-1923

The Daily Press, New York, 1978

1. A TITOKZATOS KEZDET

1931 januárjának első hetében Hermann Göring fontos vacsorát adott Berlin melletti lakásán.
Göring gyönyörű és elbűvölő felesége, a születése szerinti svéd bárónő volt a vendéglátó. A
fogadottak között volt Adolf Hitler; Wied herceg és felesége; Fritz Thyssen, a sokszoros
milliomos iparmágnás, Németország legnagyobb vállalata, az Egyesült Acélművek igazgató
tanácsának elnöke; Ernst Tengelmann, egy Ruhr-vidéki bányatársaság vagyonos igazgatja;
Dr. Hjalmar Schacht és neje.

Dr. Schachtot, a kiváló bankárt, általában Németország pénzügyi varázslójaként tartották

számon. Mérsékelt liberális, a Német Demokrata Párt alapító tagja volt. 1923-ban különleges
megbízottá nevezték ki az értékét vesztette márka megszilárdításának feladatával. Miután
ennek sikeresen eleget tett, a Reichsbank (Németország nemzeti bankja) igazgatója lett, de
amikor a szövetségesek továbbra is súlyos jóvátétel fizetésére kényszerítették Németországot,
felháborodásában lemondott ezen hivataláról. A pénzügyi világban viszont továbbra is nagy
befolyással bírt és számos bank és vállalat igazgatóságában helyet foglalt.

Schacht ennek előtte még nem találkozott Hitlerrel és bár kíváncsi volt magára az emberre,
továbbra is fenntartásai voltak. Amint írta, "a Hitlerről hallott sok híresztelés és sajtóbírálat
után egész kellemes benyomást tett ránk." A náci vezér sötét nadrágot, fehér inget, sötét
nyakkendőt és barna pártzakót viselt. Ahogy Schacht megállapította, "megjelenése sem
fennhéjázó sem mesterkélt nem volt."

A felszolgált étel egyszerű, de tápláló volt: borsóleves, sertés, burgonya, zöldségek és

édességképpen svéd almatorta vanília fagylattal. A vacsora után a vendégek visszavonultak a
társalgóba. Hitler Carin Göring mellett ült, aki szívgondja miatt a díványon pihent. A vezér
kedélyes hangulatban volt és a hölgyeket mulatságos történetekkel szórakoztatta.

Nem sokkal később Göring, Hitler, Thyssen, Schacht és még néhány férfi átment a
könyvtárba egy hosszú beszélgetésre. "A beszélgetés gyorsan a politikai és gazdasági
gondokra terelődött," írja Schacht. "Meglepő volt magyarázó készsége (Hitleré) és mindent,
amit mondott, mint megdönthetetlen igazságot jelentett ki, elképzelései pedig nem voltak
ésszerűtlenek."

Másnap Carin így írt anyjának, Fock bárónőnek: "Hermann boldog mosolya elárulta, hogy az
este sikeres volt."

Schacht és a Hitlerrel személyesen találkozó emberek leírása szembetűnően eltér a napjaink

életrajzírói által Hitlerről festett képtől. Alan Bullock például teljesen közönségesként
jellemezte Hitler fizikai megjelenését.
Közismert Hitler szónoki képessége, azonban némely író azt próbálja állítani, hogy
egyénekkel vagy kis csoportokkal nem tudott mit kezdeni. "Képtelenség volt csendes
társalgást folytatni vele," írja Rauschning. "Vagy hallgatott, vagy teljesen irányítása alá vette
a beszélgetést." Hitler "képtelen volt higgadtan vitatkozni," mondja Alan Bullock; "...
egyedüli érve az volt, hogy túlkiabálta ellenfelét és idegesítette ha valaki kétségbe vonta
következtetéseinek helyességét." És, mindenek felett, majdhogynem lehetetlennek találta
volna az üzletemberekkel, gyárosokkal vagy bankárokkal való beszélgetést. Ahogy William
Shirer írta: "a gazdaságtan... untatta Hitlert és soha nem vette a fáradságot, hogy valamit is
megtanuljon róla."

Ha Hitler tényleg így viselkedett volna, aligha tudott volna gazdag és művelt embereket
meggyőzni róla, hogy pártjának nagy összegeket adományozzanak. Azonban jellemének két
oldala volt. A sörcsarnokok hangos keménylegénye nagyon kedves és meggyőző tudott lenni
ha akart. Veszélyes hiba alábecsülni ellenségünk értelmét és képességét. Hitler sikert érhetett
el, mert mindenki semmibe vette, mondván, hogy inkább nevetséges mint veszélyes. Ugyanaz
az ember, aki nyilvánosan durva zsidóellenes jelszavakat kiáltozott - a vele személyesen
találkozók csodálkozására -, képes volt ésszerűséggel és átható éleslátással megvitatni
bonyolult gazdasági és politikai kérdéseket. Meg tudta győzni pénzelőit, hogy lelke mélyén
nem egy népámító tömegvezér, csak úgy kell viselkednie, hogy az embereket elvonhassa a
kommunistáktól.

1919-ben, politikai pályája kezdetén, Hitler még nem volt olyan kifinomult mint amikor Dr.
Schacht találkozott vele és politikai és gazdasági elképzelései sem voltak annyira
kidolgozottak. Azonban már az 1918-as Hitlert sem szabad alábecsülnünk! Egész fiatalsága
alatt szorgalmasan tanulmányozta a történelmet. Bécsben egy politikai tudós alaposságával
szemlélte a politikai tömegmozgalmak, különösen a marxizmus fellendülését. Soha nem
hagyta, hogy előítélete megakadályozza ellenfele valós felértékelésében. Bár jobbára
önképzett volt, a háború végére nagyobb olvasottsággal bírt mint legtöbb egyetemi diplomás.

1919. szeptember 12-én parancsnoka utasítására Hitler megjelent Münchenben a Német

Munkás Párt nevű csoport, Sterneckerbräu sörcsarnokban tartott gyűlésén. Az volt a feladata,
hogy jelentsen az elhangzottakról, mert a Reichswehr - ami nagyon érdeklődött a politika
iránt - pontosabb értesüléseket akart a jó szándékúnak látszó kis csoportról. Nagyon kevés
ember hallott akkoriban a Német Munkás Pártról, München zavaros politikai világa valami
ötven pártjának és csoportjának egyikéről. Anton Drexler, egy 35 éves vasúti lakatos
alapította a pártot kilenc hónappal azelőtt és jórészt pályaudvari munkások voltak a tagjai. A
csoport szélsőséges, zsidóellenes, nemzetihitű programot tűzött maga elé.

Polgári ruhában Hitler nem volt feltűnő a körül-belül 50 fos hallgatóságban. Saját elbeszélése
szerint pusztán mint megfigyelő ment el, minden szónoklási szándék nélkül. Azonban a vita
folyamán egy Baumann nevű professzor beszédet mondott, támogatván Bajorország
Németországtól való elszakadását és Ausztriával összekapcsolódva egy új déli német állam
megalapítását. Gyűlölvén az elszakadás gondolatát, Hitler a pillanat hatása alatt felpattant és
egy tüzes beszédet mondott, amiben visszautasította a professzor érvelését és kiállt a német
egység mellett. Utána pedig sarkon fordult és kisétált a teremből.

Anton Drexler rohanva jött utána és átadott neki egy Politikai Ébredésem című röpiratot. A
Drexler tollából eredő lap prózai módon néhány Hitlerével egyező gondolatot vázolt fel egy
nemzethitű munkás pártról, aminek megalapítását már régóta fontolgatta magában. Mielőtt
ideje lett volna, hogy jobban szemügyre vegye a kis pártot, Hitler egy levelező lapot kapott
amiből megtudta, hogy tagként elfogadást nyert. A toborzás egy elég furcsa módjának tartotta
ezt és nem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjon. "Nem egy létező csoporthoz akartam
csatlakozni, hanem magam akartam pártot alapítani." Mindettől függetlenül részt vett egy
bizottsági ülésen és két nappal később meghozta élete legdöntőbb elhatározását amikor
hivatalosan belépett a pártba.

Ahogy később írta, "e maroknyi tagságú képtelen kis csoportnak meg volt az az előnye, hogy
nem volt szervezetbe merevedve és lehetőséget biztosított az egyénnek, hogy önálló
tevékenységet folytasson." Volt egy másik oka is amiért Hitler csatlakozott, de ezt elfelejtette
megemlíteni a Mein Kampfban. E piciny pártnak számos gyengesége mellett volt egy
kiemelkedő erőssége is. A Német Munkás Párt mögött ott állt alapítója, védelmezője és
anyagi támogatója - a Thule Társaság, Németország legbefolyásosabb titkos szervezete.(1) E
titokzatos csoport külsőleg egy régi német történelemmel és szokásokkal foglalkozó
olvasókörnek tüntette fel magát. A társaság az mitológiai földjéről, az ősi Ultima Thulérol, a
germán faj mesebeli születési helyéről kapta nevét. A müncheni páholyt Rudolf von
Sebottendorff báró alapította a háború alatt. A báró több mint 250 tagot toborzott a városban
és 1500-at egész Baváriában. De nem számában, hanem minőségében rejlett a tagság
jelentősége. Jogászok, bírók, professzorok, rendőrtisztek, a wittelsbachi királyi kíséret
arisztokratái, vezető gyárosok, sebészek, orvosok, tudósok és üzletemberek - mint például a
szervezet központjául is szolgáló, előkelő müncheni Négy Évszak Szálló tulajdonosa - voltak
a társaság tagjai között.

Csak olyanok lehettek a Thule tagjai, akik legalább három nemzedékre visszamenőleg
bizonyítani tudták faji tisztaságukat. Emlékezz, hogy német vagy és tartsd tisztán véredet volt
a jelszó. A Thule Társaság jelvénye volt a horogkereszt. Ott volt levélpapírjukon és
kiadványaikon, irodáikat és tanácstermeiket pedig nagy méretű horogkeresztes zászlók
díszítették. Hitler később majdnem szóról-szóra átvette a szervezet számos tételét és jelszavát.

Mint sok más németországi völkisch (népi) mozgalom, a Thule Társaság látszólagos célja is
egy hatalmában és nagyságában felül nem múlt Pán-Germán állam megalapítása volt. A
társaságnak voltak rejtélyes szertartásokat és bárdok rítusait magában foglaló misztikus
oldalai is. A gyakorlati politikai vonalon árja faji felsőbbrendűséget, zsidó és vad
kommunista-ellenességet tett magáévá a szervezet.

Az I. világháború alatt a Thule tagok buzgón küzdöttek az árulás ellen és a legszélsőségesebb

nagy-német eszméket terjesztették. A háború végén szított kommunista felkelés (2)
kitörésével viszont végképp komolyra fordultak a dolgok. 1918. november 9-én Sebottendorff
a tagság gyűlése előtt és felhívta őket a Judah elleni fegyverkezésre. A Thule irodák a
földalatti ellenforradalmi tevékenység központjaivá alakultak át. Titkos hírszerző hálózatot
szerveztek és fegyver rejtekhelyeket állítottak fel. December elején Sebottendorff megtervezte
Eisner, a bajor szovjet vezetőjének elrablását, de az utolsó pillanatban valami közbejött és
lefújták az egészet.

A földalatti tevékenységgel egyidejűleg többé-kevésbé nyílt kommunistaellenes hírverést is

folytattak, s ez magában foglalta zsidóellenes röpiratok százezreinek terjesztését. Éjjel a
társaság plakátjait ragasztották, nappal pedig gépkocsikból röpcédulát szórtak a tömeg közé.
Elszántan mindent megtettek a nép, különösen a kommunizmus és a nemzetköziség zsidó
eszméitől megfertőzött munkásság megnyerésére. A többi konzervatív nacionalistával
ellentétben, a Thule Társaság tudatában volt a tiszti osztály és a munkásság közötti szélesedő
szakadék által teremtett veszélynek, tehát egyik fő céljává tette a dolgozók visszatérítését a
nemzeti hitű táborba.

A Thule tag Karl Harrer utasítást kapott egy Munkás Politikai Kör megalakítására. Azonban
sem Harrer - aki újságíró volt -, sem a társaság más tagjai nem tudtak semmit a politikai
gondolkodású munkásokról. Figyelembe véve a fennálló osztályellenes érzelmeket, a Thule
programot azonnal visszautasítaná a nép ha azt valaki kiváltságos osztálybeli adná elő.
Legalábbis névleg, egy kétkezi munkásnak kellett irányítania a kört. Harrer a zsidóellenes,
pán-germán érzelmű proletár, Anton Drexler támogatása mellett döntött. Drexler írt egy
Harrer újságjában megjelent cikket, ami sürgette, hogy a munkások tömörüljenek a hadsereg
köré.

Drexler és Harrer röviddel az 1918. november 9-i forradalom után felvázolta egy nemzethitű
munkás párt programját. 1919. január 5-ére Drexler meghívta néhány munkatársát az első
nyilvános gyűlésre, ahol hivatalosan megalakult a Német Munkás Párt. Drexler bizonyára
tudta, hogy a Thule Társaság támogatja erőfeszítését, de egyszerű ember lévén aligha lehetett
tisztában a szervezet hatalmával és befolyásával. De vajon csatlakozásának idején Hitler
tudott-e róla, hogy a Thule Társaság áll a Német Munkás Párt mögött?

Néhány nappal München szabadcsapatok általi felszabadítása előtt a kommunisták

rajtaütöttek a Thule Társaság központján és hét tagot túszul ejtettek. 1919. május elsején,
miközben a szabadcsapatok egyre szorosabbra fogták a gyűrűt a város körül, a Luitpold
középiskola udvarán a vörösök falhoz állították és kivégezték a túszokat. A hét Thule tag
közül négy volt címzetes nemes köztük a társaság gyönyörű fiatal titkára, Heila von Westarp
grófnő és Gustave von Thurn und Taxis herceg, aki számos királyi családdal állt rokonságban.

Nemcsak Németország, de az egész világ megdöbbent ilyen méltóságos személyek

meggyilkolásának hírén. Kivégezték a túszokat...müncheni elvadulás kiáltott fel a London
Times főcíme. Münchenben most már mindenki tudott a Thule Társaságról és arról, hogy
néhány nagyon fontos tagja is van. Figyelembe véve Hitler helyzetét mint a hadsereg ügynöke
és a nemzethitű, zsidóellenes politika iránti érdeklődését, valószínűleg tudatában volt, hogy a
társaság támogatja ezt az új, Német Munkás Pártnak nevezett kis csoportot. Ha tényleg így
volt, az magyarázatot ad, hogy miért választotta ezt a pártocskát az akkoriban létező sok
nemzeti hitű szervezet közül.

Kívülről nem tűnt úgy, mintha bárki hatalommal, befolyással vagy pénzzel rendelkező
személy támogatta volna a Német Munkás Pártot. Hitler a Mein Kampfban a legnagyobb
megvetéssel ír a pártról szerzett első benyomásáról. A tagok egy sörcsarnok félhomályos
hátsó termében gyűltek össze és olyan politikai eszméket vitattak meg amiket egyáltalán nem
értettek. Lübeckbe, Hannoverbe és máshová leveleket írtak hazafias szervezeteknek és utána a
kapott válaszokat vitatták. Hét márka ötven pfennig volt a párt teljes pénzalapja. Ami az
ingóságokat illeti, a csoportnak még pecsétje sem volt. A tagok nem mertek nyilvános
gyűléseket tartani, mert féltek, hogy feldühítik kommunista és szociáldemokrata ellenfeleiket.

Hitler biztatta a pártbizottságot, hogy keressék a nyilvánosságot, különben a mozgalom soha

nem válik közismertté. Azonban Harrer és többiek úgy vélték még nem állnak készen a
közismertségre. Előbb együtt meg akarták ismerni az igazságot, hogy világosan lássák a
dolgokat. Hosszas és kimerítő tanácskozások után Hitlernek végül sikerült rábeszélnie
elvtársait egy nyilvános gyűlés összehívására. Meghívókat gépeltek és írtak és utána számba
jöhető személyek postaládáiba dobták őket. Hitler maga 80 meghívást kézbesített, napkelte
előtt járván a kihalt utcákat. De amikor eljött a várva várt este, a hét pártbizottsági tagon kívül
egy lélek sem jelent meg. A következő néhány gyűlés is épphogy csak kevéssel volt
sikeresebb.

A párt végül is hirdetést adott fel a Völkischer Beobachter-ben (Népi Figyelő) a Thule
Társaság egy szélsőségesen nacionalista lapja. Hitler azt írta, hogy a párttagságot kitevő
szegény ördögök maguk fizették a hirdetési díjat. A Hofbräuhaus, München leghíresebb
sörcsarnokának pincéjében tartották a gyűlést. 130 embernek volt hely a teremben, s e szám
Hitler és elvtársai előtt óriásinak tűnt. Hitlernek rendíthetetlen meggyőződése volt, hogyha az
emberek eljönnek és meghallgatják, megtudja nyerni őket ügyének. A hirdetés 111 hallgatót
eredményezett a legnagyobb közönség a Német Munkás Párt addigi történetében és a beszéd
utáni gyűjtéskor 300 márka jött össze.

Nehéz pontosan megállapítani, hogy a korai időkben mekkora támogatást nyújtott a Thule
Társaság, de valószínű, hogy nagyon keveset. A társaság hosszú idő óta támogatta az
Oberland szabadcsapatot, ami egy 2000 fos, teljesen felfegyverzett katonai egység volt.
Magától értetődően, ez jelentős összegeket kívánt és bár nincs teljes jegyzék az
adományokról, egy számvevés gyakran említ 30.000-70.000 márkás tételeket. A társaság
komoly pénz költhetett saját tevékenységére is, mert egyik vezetője, Töpfer, panaszkodott,
hogy a bankettek tűnnek a fő elfoglaltságnak. Mi több, sem Harrernek, sem pedig a Thule
Társaságból bárkinek semmi fogalma nem volt hogyan kell tömegpártot szervezni. Ha Hitler
köznépből álló politikai mozgalmat akart, hogy felvehesse a versenyt a kommunistákkal,
akkor saját magának kellett azt kiépítenie. Ekkoriban a legjelentősebb támogatás amit Thule
Társaságtól kaphatott, a rendőrségi üldözés előli védelem volt - a bajor kormányban helyet
foglaló tagok jóvoltából. Viszont amikor Hitler irányítása alatt gyarapodni és fejlődni kezd a
Német Munkás Párt, tehetséges és eszes Thule tagok és támogatók lépnek soraiba és lesznek
Hitler legfőbb segítői. A végén a tömegek gyermeke majd túlnő titkostársasági atyáin, de
addig is, munkaadójától, a hadseregtől származott a legfőbb segítség amit Hitler ekkoriban
kaphatott.

A Német Munkás Párt lassú, csigaszerű előrehaladása különösen fájt Hitlernek, mert ő nem
csupán saját kielégítésére vett részt a mozgalomban. A hadsereg körzeti parancsnokának
beleegyezésével és részben utasítására tevékenykedett. Még mindig a Reichswehr
alkalmazottja volt mint politikai ügynök. A hadsereg egy politikai tömegpártot keresett, amire
mint hazafias hátországra támaszkodhat a kommunizmussal szemben, és nem fog örökké
várni.

Egyik nap egy Hitlerrel dolgozó tiszt elvitte a Vasököl gyűlésére. Ott találkozott a csoport
parancsnokával, Ernst Röhm századossal, aki majdnem azonnal felismert Hitlerben egy
bizonyos képességet. A maga nyers, katonás módján, a Vasököl fontos hazafias csoportot
képezett az 1919-es Münchenben. Röhmnek és embereinek - főleg kemény fiatal tisztek és
néhány közkatona - szokása volt bemasírozni egy-egy sörcsarnokba és minden óra első
negyedében hazafias dalokat játszatni a zenekarral. Amikor a zene felharsant, mindenki
felállt. Marxista szimpatizáns vagy bárki más, aki ülve maradt, hamarosan egy durva,
egyenruhás alakkal találta szemben magát. Általában elegendő volt egy néma pillantás, de ha
a szerencsétlen nem pattant fel azonnal, alig érte meg, hogy hibáját megbánhassa.

Röhm hivatalosan a Bajor Reichswehr sajtóval és propagandával megbízott tisztje volt, de

befolyása sokkal nagyobb volt mint századosi rangja. A tábornokok nem hivatalosan kikérték
a véleményét politikai kérdésekben. Fél-katonai szabadcsapatokat szervezett és fegyverek
olyan titkos helyekre való szállítását irányította ahol a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nem
érhette el. Irányítása alatt puskák, géppuskák és aknavetők ezreit raktározták el távoli
erdőkben és elhagyott villákban. Röhm, tevékenysége révén kulcsfontosságú alakká vált az
úgynevezett fekete Reichswehrben, a Versailles-i egyezmény által 100.000 főre csökkentett
hivatalos hadsereg földalatti tartalékában.

Első találkozásukat követően, Röhm rövid idő alatt annyira bizonyossá vált Hitler politikai
eszmeterjesztői képességében, hogy maga is belépett a Német Munkás Pártba és rendszeresen
részt vett gyűlésein. Röhm katonái és fiatalabb tiszttársai toborzásával nagyban erősítette a kis
pártot, s ezek az emberek mind a lövészárkokban megkeményedett veteránok voltak, kikben
forrt a gyűlölet a Weimari Köztársaság iránt. Ők adták az erőt, amire Hitlernek az utcákon
fiatal pártja marxistákkal szembeni megvédésére szüksége volt. Röhm bizonyos sereg-
pénzeket is csúsztatott Hitler mozgalmához, bár igen kis összeg cserélt ténylegesen gazdát.
Inkább Röhm elintézte, hogy Hitler emberei szabadcsapatos költségként elszámolhassanak
pártkiadásokat és hogy hadseregnek kijáró kormány szolgáltatásokat kapjanak. Ahogy Hitler
közeli munkatársa, Kurt Lüdecke elmondta, "a legsorsdöntőbb időben pénzt, fegyvert és
embereket szerezvén, Röhm meghatározó fontosságú volt a pártra nézve."

Röhm tiszttársai között automatikusan bizonyos rangot adott Hitlernek, hogy a százados
egyenrangúként kezelte Hitlert. Persze a társadalmi különbségek kevés jelentőséggel bírtak
Röhm szemében és elég volt neki ha valaki a harcterek veteránja volt és ellenezte a
kommunizmust. Alacsony, tömzsi ember lévén, Röhm nem éppen a katonás elegancia
mintaképe volt, s arcán lövések és kardvágások sebhelyei éktelenkedtek. Nyers és erőszakos
modorában ott bujkált a brutalitás. És Hitlernek pontosan ilyen emberre volt szüksége, hogy a
tudálékos, hátsószobai megbeszélésnél merészebbtől óvakodó, óvatos, konzervatív Harrer
kezéből segítsen kiragadni a Német Munkás Párt vezetését.

A nagyobb hallgatóság reményében, Hitler ragaszkodott hozzá, hogy egy tágasabb helyet
béreljenek. Több katonára számítván, a Dachauer strassei Zum Deutschen Reich nevű
tavernát választotta, ami a bevonuló ezred laktanyája közelében volt. Kiábrándító volt az
eredmény és távolról sem érték el a várt közönséget. A párt végrehajtó bizottsága elkeseredett
volt és félt. Harrer azt bizonygatta, hogy meggondolatlan erőszakosságával Hitler tönkre fogja
tenni a pártot. Hitlernek végül is sikerült meggyőznie Drexlert és a többieket, hogy sikert
fognak elérni ha kitartanak. Hitler nyilvánvaló erőssége volt kitartása, eltökéltsége és még
veszítésre álló helyzetben is megőrzött magabiztossága. A Zum Deutschen Reichben tartott
következő gyűlés kevéssel több mint 200 érdeklődőt vonzott. A harmadik 270-et, a negyedik
pedig több mint 400-at. Hitler sínen volt.

München sörcsarnokait és éttermeit járván, Hitler pártközpontnak alkalmas helyet keresett. A

párt teljes felszerelése ekkor egy szivaros dobozból - ebben tartották a pénzt - és néhány
borítékból állt. Talált egy sötét hátsószobát a Sterneckerbräuban, amiért 50 márka bérleti díjat
kellett fizetni. A pártbizottság ezt óriási összegnek találta. Mint a bérleti szerződés egyik
aláírója, Hitler művészt adott meg foglalkozásaként. Ezt bizonyára a hadsereg általi
támogatottsága minden esetleges gyanújának elhárítása végett tette.

Az új központnak csupán egy ablaka volt, ami egy olyan szűk sikátorra nézett, hogy napfény
alig szűrődött be. "Inkább kriptára hasonlított mint irodára" - írta Hitler. Egy asztalt és néhány
kölcsönkért széket szereztek be, majd bevezettették a távbeszélőt és végül kerítettek egy
páncélszekrényt a tagsági könyvek és a majdnem üres pénztár számára.
Egy félkezű orvvadász, nevezett Meir volt az első pártpénztáros. Egyszerű családból
származván, kevés iskolával, becsületessége volt egyedüli képesítése. Ahogy nőtt a párt és
egyre fontosabbá vált a pénztáros szerepe, Singer, a bajor kormány egyik kis hivatalnoka
váltotta fel Meirt. Hitler később úgy jellemezte Hitlert mint rendes embert, akinek pontosan
olyan képességei voltak amilyenekre nekünk akkor szükségünk volt. Az inflációval egyre
inkább elmosódott a márka vásárlóértéke és Singer havi fizetése így nem engedte meg, hogy a
pártnak akár a legkisebb anyagi támogatást is nyújtsa, ezért a Bajor Nemzeti Múzeumban
éjjeliőrséget vállalt, hogy havonta adományozhasson.

Minden pártgyűlésen Singer irányította a gyűjtést és egy kis bádog dobozba gyömöszölte a
pénzt, amit azután hóna alatt hazavitt. Egyszer hazakísérte néhány párttag és később
visszaemlékezett amint Singer otthon az ebédlőasztalra borította a gyűrött inflációs márkákat
és gondosan megszámolva szétválogatta őket. A pénztáros "dolgozószobája" kellemetlenül
nyirkos és hideg volt. Néha felesége segített neki, de ez alkalommal már nagyon késő volt és
régen lefeküdt a fűtött hálószobában. Mint legtöbb müncheni otthonban, azon a kegyetlen
1920-as télen ok is csak egy szobát fűtöttek egy kis kályhával. Ilyenek voltak a náci pénztár
szerény kezdetei.

Hitler egyszer megemlített három fontos korai támogatót: Josef Füss, Gahr (mindketten
ékszerészek) és Pöschl (kis üzletember). Egyiküket sem lehetne vagyonosnak nevezni.
Legfeljebb megtakarított pénzüket és üzletük bevételét adhatták.

Gahr Hitler egyik legidősebb és legodaadóbb követője volt. Jóképű, ötven év körüli, elegáns
férfi volt, akit egyszer úgy jellemeztek mint igazi régivágású mesterember. Szerény, csendes,
tiszteletreméltó személyiségével Gahr visszatükrözte a hagyományos társadalom
céhmesterének korlátozott, de alapos műveltségét. Hitler Gahr ékszer vállalatát bízta meg az
első rohamosztagok maga tervezte jelvényének elkészítésével. Hitler jelenlétében Gahr
viselkedése mindig kissé visszafogott volt, de ettől függetlenül határtalan tisztelettel nézett fel
a fiatal pártvezérre. Bár az ugyancsak aranyműves Josef Füss nem állt olyan közel Hitlerhez
mint Gahr, de azért ő is legalább olyan szilárdan támogatta a pártot mint szaktársa. Füss cége
készítette az első horogkeresztes jelvényeket aranyozott, hajtókára tűzhető kivitelben. Pöschl
kevésbé vett részt a párt mindennapi ügyeiben, mindazonáltal nem kevésbé volt hű Hitlerhez
és a mozgalomhoz mint Gahr vagy Füss.

Voltak mások is, legtöbbjük üzlettulajdonos, akik a korai időkben rendszeresen és

nagylelkűen támogatták a pártot. Hetente egyszer-kétszer Hitler meglátogatta Quirin Diestlt, a
Regina Hotel melletti írószer bolt tulajdonosát. Frau Diestl Hitler nagy tisztelője volt és
mindig a legjobb kávét és kalácsot készítette neki. Diestl vörös hajú, hitler-bajuszos, mokány
kis emberke volt. Ha Hitler arra járt, mindig sikerült összekaparnia némi pénzt számára.
Diestl azonban több volt mint csak anyagi támogató. Soha nem hagyott ki egyetlen
pártgyűlést sem és mindig kész volt ököllel szembeszállni a zavarkeltőkkel.

Oscar Koerner, egy kis játékbolt középkorú tulajdonosa, a párt egyik alapító tagja volt. Amije
csak volt, mind a mozgalomnak adta. Később még életét is. (1923. november 9-én halt meg a
náci puccsistákra leadott sortűz áldozataként) Koerner buzgón és lelkesen támogatta Hitler
minden új tervét és gyakran ő volt az első aki néhány márkát adott az elgondolás
kivitelezésére. Hirtelen és eleven természetével, Koerner ugyancsak egyike volt a párt azon
aktivistáinak, akik gyakran kézitusában védték meg eszméiket.
Azok, akik a párt legnagylelkűbb támogatói voltak, meghívást kaptak a hétfő esti
stammtischra a Café Neumaierbe egy régivágású kávéház a Petersplatz és a Viktualien piac
sarkán. A körül-belül 100 férőhelyes kávéház egy hosszú szabálytalan helységből állt,
padokkal és faburkolattal. Hitler itt nem hivatalosan találkozott legodaadóbb támogatóival.
Sokuk középkorú házaspár volt, akik eljöttek, hogy Hitlerrel vacsorázzanak és általában ok
fizették ő számláját is. Ezen emberek egyike sem volt gazdag és minden márka, amit adtak,
személyes áldozatot jelentett. A párt tisztségviselőit kivéve, általában a hétfő esti vacsorázók
voltak az elsők akik Hitler új elképzeléseiről hallottak. Vacsora után Hitler órákig ott maradt
és barátságos társalgási modorban a politikáról beszélgetett.

A hétfő estéken általában jelen voltak Hitler ügyének más hűséges támogatói is. Egy Lauböck
nevű család, ahol a hatvanas éveit járó apa magas rangú vasúti tisztviselő volt a Keleti
Pályaudvaron és fizetése egy részét rendszeresen a pártnak adta, 18 év körüli fia, Fritz, pedig
Hitler titkáraként szolgált. Egy Wutz nevű szőrmés - néha énekesnő feleségével -, akiről
tudott volt, hogy számos alkalommal adott pénzt Hitlernek. Theodor Heuss, egy helybeli
papírgyáros, a Thule Társaság vezető tagja és pénzelője volt a leggazdagabb a jelenlevők
között. Néhanapján Dr. Frederich Krohn, a Thule egy másik tagja is részt vett az
összejövetelen. A fogorvos Krohn gyakran adakozott és ő segített a párt horogkeresztes
zászlajának megtervezésében.

Azonban nemcsak a legbőkezűbb támogatók adományi segítették a párt anyagi

fennmaradását, hanem az átlag tagoktól származó mindennapi bevétel is. Minden tagtól
elvártak havi egy márka díjat és azon felül amit adni tudott. De legtöbbjük munkanélküli volt
és így alig volt valami többlet bevétel. "El sem tudja képzelni," mesélte később Hitler Gregor
Strassernek, "micsoda gondot jelentett akkoriban egy vonatjegyre valót összeszedni ha
Nürnbergben akartam beszédet mondani."

Még ha az elszegényedett párttagok tagdíjai és a kis üzlettulajdonosok adományai nem is

tűnnek túl soknak - amint arra Hitler is rámutatott -, fontosak voltak a Német Munkás Párt
korai napjaiban. Képes lévén ilyen emberektől rendszeres adományokat gyűjteni, Hitler
bizonyította pénz-előteremtő képességét a hadsereg és más esetleges nagy támogatók előtt.
Egyik pártnak sem volt ilyen odaadó szellemű és adakozni hajlandó tagsága. A Német
Munkás Pártot támogató boltosok és kis üzletemberek egy elkeseredett csoportot alkottak. A
hagyományos pártokat támogatókkal ellentétben, ok nem vették könnyen a politikát és hitték,
hogy élet-halál kérdéséről van szó. Egy felől a marxista munkásság, más felől pedig a
monopol-tőke szorítását érezték. A pénzromlás sebesen elemésztette összegyűjtött
vagyonukat és a régi középosztálybeli értékek - takarékosság, szorgos munka - hírtelenjében
semmivé váltak. Ők lettek Hitler leghívebb támogatói. Odaadták pénzüket anélkül, hogy
bármit is kértek volna cserébe. Mint igaz hívok, kérdés nélkül elfogadták a náci elmélet
minden pontját, és emlékeznünk kell rá, hogy egy olyan szűklátókörű, hagyományos
műveltségben nőttek fel ahol mindennapos volt a zsidóellenesség. Átélték az I. világháborút
amikor a legvadabb nacionalista gyűlöletet ösztönözték, utána pedig az 1918-as forradalom
vérengzései megérlelték őket egy olyan valaki számára mint Hitler. Egyikük sem fogta fel
igazán cselekedeteinek lehetséges következményeit. Készséggel elfogadtak mindent amit
Hitler mondott, és az iránta, mint ügyük szónoka iránt érzett személyes tiszteletük lett Hitler
párton belüli erősségének kulcsfontosságú tényezője.

Hitler továbbra is egyre nagyobb gyűlések tartása mellett kardoskodott, de Harrer ellene volt.
De a párt végrehajtó bizottsága ekkorra már Hitler oldalán állt. Harrer tehát lemondott
hivataláról mint a párt első elnöke és Anton Drexler lépett a helyére. Azonban tévedés lenne
azt gondolni, hogy Harrer félreállása a Thule Társaság Német Munkás Pártról való
lemondását jelentette volna. Egyszerűen csak arra a megállapításra jutottak, hogy a párt gyors
növekedésének fényében a feladat meghaladta Harrer képességét. A társaság tehetségesebb
tagjainak kell bekapcsolódni ha fenn akarják tartani befolyásukat a párt és bámulatos
eszmeterjesztő vezetője, Adolf Hitler felett.

Hitler egy hátsószobai vitaklubból tényleges politikai erővé alakította Német Munkás Pártot.
Nem valószínű, hogy ekkor már mint Németország eljövendő diktátora látta volna magát, de
képzeletét már elragadta a germán forradalom gondolata ami majd elsöpri a kommunistákat, a
szidókat és a szociáldemokratákat, akik 1918 novemberében elárulták a szülőföldet - és
kikiáltotta magát ezen elkövetkező forradalom hírnökének. Arra volt szükség, hogy a felső
középosztályon túlra is kiterjedjen a nacionalizmus és a hazafiság. Hitler hangsúlyozta, hogy
a tömegek legalább annyira hazafiasak tudnak lenni mint bárki más. Nagyon szeretett
rámutatni mennyire hatással volt az 1914-es háború kitörésekor a hazaszeretetre való
hivatkozás. Ha egy új párt hasonló tömeghazafiságot akar ébreszteni, annak meg kell győznie
a munkásokat, hogy a nemzeti közösség értékelt részei. Az egyszerű ember viszonzásképpen
jogosult társadalmi igazságosságra, tisztességes bérre és biztos megélhetésre. Hitlernek jó
gondolatai voltak, az egyedüli gondot azok közismertté tétele jelentette.

A hagyományos nacionalista gyűlések egyhangúak voltak és jobbára elvi kérdésekkel

foglalkoztak. Hitler érdekfeszítővé és kihívóvá tette gyűléseit. Kifejlesztette és használta
természetes szónoki tehetségét. Most jó hasznát vette annak amit Bécsben, a háború és a
forradalom alatt a propagandáról megtanult. A szónoklatát fejlesztő egyetlen módszert sem
elhanyagolván, délután és este is mondott beszédet, hogy lássa mikor tudja jobban
felgerjeszteni hallgatóságát. Elment majdnem minden müncheni sörözőbe és nyilvános
gyűlésterembe, hogy tanulmányozza a hangzást és a légkört. Mindenek felett megtanulta
hogyan érezze hallgatóságát, tudja mit gondolnak és mit akarnak.

Talán őszinte hangzása volt a legellenállhatatlanabb és éppen ezért a legördögibb Hitler

beszédeiben. Az ismeretlen vaskeresztes fiatal veterán egy hang volt a lövészárokból, mi oly
szenvedélyesen fejezte ki magát. Bár polgári ruhát viselt, egy jellegzetes tiszthelyettesé volt
viselkedése, merev tartása és keskeny bajusza. Merev vigyázz állásban, állát felemelve,
beszédeit halkan kezdte. Amikor megragadta hallgatósága figyelmét, hangja mélyebbé és
erősebbé vált. Ahogy fellazult és átérezte beszédét, taglejtésekbe kezdett. Jobb keze mutató
ujjával rámutatott a Németországot fenyegető gonoszra, utána pedig bal keze egy söprő
mozdulatával eltörölte. Az ütem és a jelleg változtatásával akár két óráig is magával tudta
ragadni hallgatóságát. Néha egy elképzelt párbeszédet mondott el, amiben bemutatta a
szemben álló véleményét és azután cáfolatával teljesen szétzúzta. Embereket helyezett el a
közönség között, hogy kérdéseket dobjanak be és segítsenek kialakítani a megfelelő
hangulatot. Valóban egyfajta drámai előadás volt ez. Megfigyelésből, tapasztalatból és
ösztöneiből megtanulta hogyan gerjessze és uralja a hallgatók érzelmeit. Viszont tévedés
lenne azt képzelni, hogy értelem nélküliek voltak érvelései. Hitler beszédeinek egyik
legerősebb pontja volt a bontakozó, észszerű kifejlődés. A befejezés közeledtével taglejtései
egyre drámaibbá váltak és amikor beszéde utolsó szakaszát előkészítette, hangjából eltűnt a
szenvedély. Egy csatakiáltással zárt, ami mint ostor csattant fel: Német Nép Ébredj!

Hitler beszédeinek szenvedélye és meggyőződése különösen nagy hatással volt a nőkre. Ő

felismerte ezt és, kifejezetten nőknek szánt kijelentésekkel, ki is használta. "Sokszor láttam -
meséli egy korai náci - amint zavarkeltésre kész ellenzékiekkel bőségesen megtűzdelt tömeg
előtt állt és, az első rokonszenvező csoportot keresvén, megemlítette az élelmiszer hiányt, a
hazai gondokat vagy a nők kiváló ösztöneit. Az első éljenzés rendszeresen a nőktől jött, s ez
megtörte a jeget." Büszke volt magára, hogy tudott "a női érzelmek húrjain játszani." Még
szavait is gondosan úgy válogatta, hogy hatással legyen rájuk. Jellemezvén a pénzszűkével
küszködő háziasszony gondjait, hogy családjának élelmét megvegye, pontosan azokat a
kifejezéseket használta amiket ő is használt volna, ha képes lett volna a nyomasztó helyzet
leírásának olyan megfogalmazására.

A korai pártgyűlések legnagyobb adományinak némelyike nőktől jött. Egy bizonyos

Dornberg kisasszony, aki egy alkalommal 300 márkát adott, egyike volt az első nőknek akik
megadták magukat Hitler ékesszólásának és pénztárcájukba nyúltak. Amikor Hitler beszélt,
mindig voltak a hallgatóságban olyan nők akik sokkal lelkesebben és nagylelkűbben reagáltak
mint a férfiak. "Őszintén szólva nem lehetett nem észrevenni, hogy ezen lelkes nők némelyike
a hisztérikus típus volt, aki érzelmi eksztázist talál a porondon álló előtti megadásban.
Idegeiket tudta borzolni erőszakosságával. De, sok nő volt aki legalább annyira a tartalom
iránt érdeklődött mint a férfiak és anyagi támogatásuk nélkül a párt korai évei sokkal
nehezebbek lettek volna.... Ott voltam amikor egy idősebb hölgy, talán ötven éves, a
pártirodába jött és felajánlotta az épp akkor kapott teljes örökségét, pedig szegény asszony
volt."

Estéről estére, Hitler München sörcsarnokaiban mind nagyobb tömeg előtt beszélt. Sikerének
fényében, a Thule Társaság fontosabb tagjai is csatlakoztak a Német Munkás Párthoz, hogy
folytassák amit Harrer elkezdett. Egyikük, Dietrich Eckart, később félelmetesen erős
személyes hatással lesz majd Hitlerre.

A Bajorország északi részén, egy kis városban, jómódú családban született Eckart elbukott
mint jogi növendék, mert túl sokat ivott és túl keveset dolgozott. Még negyvenes éveiben is
egy szegény író és csavargó életét élte Berlinben, népszállókon húzván meg magát vagy
padokon kuporogván. A zsidókat hibáztatta munkája sikerének megakadályozásáért.
Színdarabokat írt és, mint de Sade márki, bolondokházában adta elő őket, őrülteket
használván színészekként. Általában északi és misztikus tárgyú verseket és prózát írt. Végül,
mint író, sikert ért el. Ibsen Peer Gyntjének fordítása ragyogó volt és elfogadták mint a
hivatalos német fordítást, ami folyamatos jövedelmet jelentett számára. Nemzeti érzelmű
körökben különösen kedveltté váltak a norse mitológiáról szóló írásai. A háború előtt egy
ideig a közismert berlini konzervatív napilap, a Lokal-Anzeiger folytatásos történetekkel
megbízott szerkesztője volt. A húszas évek elejére ő szerkesztette és adta ki az Auf gut
Deutschot, a zsidóellenes, nagy-német beállítottságú müncheni szatirikus időszaki lapot,
aminek egész nagy példányszáma volt.

Eckart vitte a Thule Társaság politikai felfogásába azt az elképzelést, hogy elérkezett az idő
egy személyes varázsú politikai vezető megjelenésére. 1919-ben, mielőtt még bárki is hallott
volna Adolf Hitlerről, írt egy dalnok verset amiben egy nemzeti megváltó eljövetelét
prófétálta, aki egyszerre ismerős és ismeretlen, egy névtelen alak. Egy kávéházban egyszer
egyszerűbben írta le a vezetőt, akire elképzelése szerint Németországnak szüksége van.
"Olyan ember kell nekünk vezetőnek, aki nem ijed meg a géppuska ropogásától. Jól meg kell
ijeszteni a csőcseléket! Egy tiszt nem teszi meg, az emberek már nem tisztelik őket. Egy
munkás lenne a legjobb, egy volt katona, aki tud beszélni. Nem kell, hogy túl okos legyen, a
politika a legostobább foglalkozás, minden müncheni kofa tud annyit mint a weimari
politikusok. Inkább egy semmire való csibész legyen, aki csípősen tud válaszolni a
vörösöknek és ha felé repül egy szék nem szalad el mint valami professzor aki reszketve ül
vizes nadrágjában." A végső követelmény: Agglegénynek kell lennie, mi majd szolgáltatjuk a
nőt.

Adolf Hitler megfelelt Eckart legtöbb előfeltételének és hamarosan jó barátokká lettek. Bár
általában megvetően és ellenséggel viseltetett az értelmiségiekkel szemben, Eckartban Hitler
rokon lélekre talált és jól érezte magát vele. Társadalmi háttere, egyetemi diplomája és
megjelent munkái ellenére, Eckart - mint Hitler is - alapjában véve gyökértelen forradalmár
volt. A két férfi furcsa párost alkotott, mert Eckart külsőre nagyon eltért Hitlertől. Nagy,
izmos ember volt, tiszteletet parancsoló kopasz fejjel és kis szemekkel. Társaságot kedvelő,
féktelen humorú ember lévén, szerette kávéházakban és sörözőkben tölteni idejét.

Személyes érdeklődést tanúsítván Hitler iránt, Eckart hozzáfogott fiatal barátjának a politikai
vezető szerepére való előkészítésére. Vidéki városban, alsó-középosztályban felcseperedvén
és felnőtt életében szegénységben élvén, Hitlerből hiányzott egy bizonyos társasági neveltetés
és viselkedés. Soha nem volt még igazi szalonban vagy első osztályú étteremben. Modorának,
külsejének és öltözetének finomítására volt szükség ahhoz, hogy a felsőbb osztály tagjaival
úgy tárgyalhasson, hogy azok ne leereszkedően kezeljék. Eckart adta neki első kabátját és
rábeszélte, hogy nyírja meg bajuszát és kezdte magával vinni München jobb kávéházaiba és
éttermeibe.

Csak kisebb szolgálatok voltak, hogy Eckart a felemelkedő politikai vezetőt jó éttermekbe
vitte és számláit fizette. Ő mutatta be Hitlert először jobb társaságba, és ami még fontosabb,
olyan embereknek, akik a Thule Társaság anyagi támogatói voltak. Később majd ok lesznek
azok, akik a náci pártnak is hasomló szolgálatot tesznek. Bár Eckart nem volt gazdag ember,
soha nem volt pénzszűkében és bőkezűen adott a pártnak. Párttagsági tevékenysége szintén
nagy érték volt Hitler számára. Írói tehetsége és a színes nyelvezethez való érzéke ragyogó
propagandistává tette. Az ő műveinek egyike volt a náci mozgalom lázas harci-dala, a
Roham! Roham! Roham!

Az ugyancsak a Thule Társasághoz tartozó, 1918-ban még csak nincstelen bevándorló Alfred
Rosenberg volt Hitler másik korai munkatársa, aki segített pénzzel ellátni az új pártot. A balti
születésű Rosenberg 1918-ban menekültként érkezett Revalból Münchenbe. Húszas éveinek
közepén az orosz forradalom felkeltette érdeklődését a politikai iránt és fanatikus
kommunista- és zsidógyűlölővé tette. Bár jól képzett építész volt, Rosenberg eleinte nem
talált munkát Münchenben és a Segély Bizottság népkonyháján tartotta fenn magát.

Egy nap Dietrich Eckart irodájába vezette kommunistaellenes politika iránti érdeklődése.
Rosenberg első szava az volt, hogy Eckart használni tud-e egy harcost Jeruzsálem ellen?
Eckart felnevetett, természetesen. Azután megkérdezte Rosenberget, hogy írt-e már valamit.
Rosenberg nemcsak hogy írt, de el is hozta magával. Az Orosz-Zsidó Forradalom címmel
megjelent cikk bemutatta a kommunizmus és júdaizmus pusztító oroszországi erőinek
kegyetlenkedéseit. A téma tökéletesen beleillett abba a cikksorozatba amit Eckart lapjában
folyamatosan közölt a zsidók világhódítási tervéről.

Ettől kezdve Rosenberg gyakran írt cikkeket Eckartnak és számos zsidóellenes füzet
megírásában működtek együtt. Időközben Rosenberg csatlakozott a Thule Társasághoz.
Amikor 1918 novemberében Münchenben kitört a forradalom, mindketten ellene voltak és
végül menekülniük kellett.
Rosenberg és Hitler 1919 őszén találkozott először, Eckart otthonában. Beszélgettek róla,
hogy a marxizmus ugyanúgy aláássa az államot mint ahogy a kereszténység szétmarta a
Római Birodalmat. Néhány nappal később Rosenberg meghallgatta Hitler egyik beszédét.
Ahogy később erről írt: "Egy német frontkatonát láttam amint tiszta és meggyőző módon
hozzáfogott ehhez a nagy küzdelemhez, egy szabad ember bátorságával csakis önmagára
számítva. Ez volt az, ami az első tizenöt perc után Adolf Hitlerhez vonzott." 1919 vége felé
Rosenberg belépett a Német Munkás Pártba. A zsidók kommunizmusban viselt szerepének
kutatása lett a feladata.

Tökéletesen beszélvén oroszul és jól ismervén az országot, Rosenbergnek nem volt nehéz a
párt keleti szakértőjévé válni. Ekkoriban zavaros harcok folytak Németország keleti határain,
miket nem határozott meg végérvényesen a Versailles-i békeszerződés. München tele volt
fehéroroszokkal, akik remélték, hogy a balti német szabadcsapatok vagy esetleg egy reakciós
német kormány - ha ilyen kerülne hatalomra Berlinben - majd bevonul Oroszországba és
kisöpri a kommunistákat. A fehéroroszok közül soknak volt pénze és a pénz volt a küszködő
Német Munkás Párt egyik alapvető szükséglete. Tehát az elszegényedett menekült Rosenberg
kapcsolatot teremtett Hitler és vagyonos orosz emigránsok között.

Mint a párt zsidó ügyekbeni szakértője, Rosenberg volt az aki Hitlernek megmutatta a Cion
Bölcseinek Jegyzőkönyve című füzetet, a fehérorosz zsidóellenesek legfontosabb
propagandaokmányát. A füzet állítólagosan a zsidó vezetők 1897-es titkos tanácskozásának
hivatalos feljegyzése - ez volt az első nemzetközi cionista tanácskozás éve - és egy borzalmas
összeesküvést tár fel az európai társadalom aláásásáról és az összes kormány megdöntéséről.
A marxista forradalom és a nemzetközi pénzügyi manipuláció lenne ezen összeesküvés
alapvető fegyvere.

Hitlert elbűvölte a jegyzőkönyv és azonnal felismerte propagandaértékét. A Thule Társaság a

Ludwig Müller kiadónál megszervezte a Jegyzőkönyvek német nyelvű kiadását. Rendkívüli
volt a siker és kiadás kiadást követett. Az akkoriban Münchenben élő Konrad Heiden
feljegyezte, "a kis kötetet osztogatták és széltében terjesztették, a jó ügy pedig olyan
támogatókra talált, akik névtelenek kívántak maradni."

Az a hír járta, hogy Eckart, Rosenberg és a Thule Társaság más tagjai szellemidéző és
újpogány szeánszokat tartottak fehérorosz emigránsok egyik csoportjával. Az biztos, hogy sok
felsőbb osztálybeli orosz menekült érdeklődött az ilyesmi iránt és II. Miklós cár és felesége is
lelkes spiritiszták voltak. Viszont nehéz pontos értesüléseket szerezni a Thule Társaságon
belüli tevékenységről. Maga a társaság is több különböző rétegre oszlott. A felszínen ott volt a
tömegfogyasztásra kibocsátott pán-germán propaganda, utána jöttek a titokkutató tevékenység
különböző szintjei, majd pedig egy feltételezett belső kör, aminek tagjai újpogány rítusok
útján magasabb rendű beavatást nyertek. Egyik csoportnak sem volt világosan látható
túlsúlya. 1918-ban például Sebottendorff leckét adott a varázsvesszőkről, amit Johannes
Hering, a társaság egy másik tisztségviselője erősen kifogásolt, mert úgy gondolta, az ilyen
esztelenségek rontják a Thule hírnevét.

Nem tudni, hogy a miszticizmus csupán a félig-meddig törvényellenes tevékenység álcája

volt-e, avagy a politikai eszmeterjesztést szánták egy gazdag és befolyásos csoport titokkutató
szertartásainak elleplezésére. Pauwels és Bergier, A Varázslók Hajnala (Le matin des
magiciens) című könyvükben színes bár kissé eltúlzott leírást adnak a Thule Társaság
legbelsőbb körének mélyen rejtett tudásáról. "A germán fajjal egyidős a Thule legendája.
Feltételezetten egy sziget volt, ami eltűnt, valahol messze északon, Grönland vagy Labrador
környékén.(3) Akárcsak Atlantiszról, Thuléról is azt tartják, hogy egy letűnt műveltség mágus
központja volt. Eckart és barátai hitték, hogy nem pusztult el Thule minden titka. Az emberek
és túlvilági értelmes lények közötti teremtmények a beavatott rendelkezésére bocsáthatnak
olyan erőforrásokat, amik segítségével Németország újra a világ ura és az emberi fajták
mutációjából kifejlődő új csodafaj bölcsője lehet. Egy napon elindulnak majd légiói, hogy
megsemmisítsék mindazt ami a Föld szellemi küldetésének útjában áll és vezetői olyan férfiak
lesznek akik az erény kútfőjéből merítvén, az ősi világok nagyjai által vezetvén mindent
ismernek majd. Ez volt a mítosz amire Eckart és Rosenberg árja tantétele alapult."

Mialatt Eckart a titokkereséssel, Rosenberg pedig az orosz zsidóellenes arisztokraták

kísérgetésével volt elfoglalva, Hitler serényen dolgozott propagandahadjáratán, hogy
mozgalmának tömegtámogatást nyerjen. Bár 1919 telén még a hadsereg kötelékében volt,
mint a leszerelő katonák politikai oktatója, erejének nagy részét már a Német Munkás Pártra
fordította. Felismerte, ha a párt növekedni akar, hivatalos irányvonalra van szüksége. Drexler
konyhájának szerény környezetében tartott számos tanácskozás után, Hitlernek és Drexlernek
sikerült összeállítania egy 25 pontos pártprogramot. Eckart néhány stílusbeli javítást tett és
1920. február 6-ára kialakult a végleges forma.

Hitler úgy gondolta, az új párt programjának kihirdetése jó alkalom lenne híveinek

tűzkeresztségére. Egy tágas teremre és nagy hallgatóságra volt szükség, lehetőség szerint sok
kommunistával megtűzdelve. Több éves propaganda tanulmányaiból tudta, hogy az emberek
jobban emlékeznek a beszédre ha küzdeniük kell érte. A konzervatív pártok gyávaság
benyomását keltették amikor a kommunisták zavarkeltése miatt berekesztették gyűléseiket.
Ezzel szemben Hitler és követői úgy tervezték, hogy kiállnak és harcolnak, és ezáltal elnyerik
közönségük tiszteletét.

Február 24-ére tehát kibérelték a Hofbräuhaus főtermét. Hitler és elvtársai pedig a gyűlést
hirdető élénk vörös plakátokat ragasztottak ki egész Münchenben. Ez felbosszantotta a
kommunistákat, akik a munkásoknak követelték a vörös színt, és úgy határoztak, hogy véget
vetnek az effajta reakciós trükköknek. 24-én este fél nyolcra teljesen megtelt a terem. Több
mint 2000 ember jött el, sokuk, a gyűlés feloszlatására elszánt kommunista. Marc Sesselman,
az este elnöke, a Thule Társaság és a Német Munkás Párt tagja nyitotta meg a gyűlést.

Dr. Johannes Dingfelder, egy régivágású konzervatív nacionalista volt az első szónok.
Elmondta, hogy munkán, renden és áldozaton múlik a haza üdvössége, de érezvén, hogy
feszültség van a levegőben, óvatosan kerülte a zsidókra vonatkozó megjegyzéseket. Jámbor
elvonatkoztatását egy Goethe idézetfélével fejezte be. Herr Sesselmann megköszönte a
beszédet, utána pedig a kommunistáknak, hogy csendben maradtak. Valószínűleg inkább
unalmukat fejezték ki mintsem türelmüket, és különben is, a következő szónokra tartogatták
erejüket.

Amikor Hitler lépett a dobogóra, a hangnem többé már nem volt udvarias. Rátámadt a berlini
kormányra, megvádolván a keservesen keresett megtakarításokat máris emésztő tornyosuló
inflációban viselt közvetlen felelősséggel. S ezután hozzáfogott a zsidók elítéléséhez. A
kommunista vezetők legtöbbje zsidó, mondta. Ők a felelősek az 1918-as forradalomért és
Németország vereségéért. Csakis az ő érdekeiket szolgálja az osztálygyűlölet, és ok voltak
akik Versaillesban rabszolgának adták a nemzetet.

Mielőtt folytathatta volna, felzúdulás tört ki. A kommunisták és a szocialisták szervezett

közbekiáltásokkal félbeszakították. Azonban nemcsak a marxisták jöttek szervezetten a
gyűlésre. Hitlernek és Röhmnek gondja volt rá, hogy a helységben stratégiailag csoportosítsák
a hűséges háborús bajtársakat és más híveket. Heves kézitusa tört ki, de néhány percen belül
helyreállt a rend.

Hitler ekkor felvetette az új pártprogramot és pontról pontra bemutatta hallgatóságának. A

taps kezdte elnyomni a közbekiáltásokat. Mire befejezte, a közönség nagy része az ő pártján
állt és bizonyos volt benne, hogy történelmi pillanathoz ért.

Bár ebben a könyvben nincs benne, itt most felsorolnám a 25 pontot.

1. A minden nemzet által élvezett önrendelkezési jog alapján követeljük az összes német
egyesítését egy nagy Németországban!

2. Követeljük, hogy más országokhoz fűződő kapcsolataiban a német nép egyenlő jogokat
kapjon, és követeljük a Versailles-i és St. Germain-i békeszerződések semmissé nyilvánítását!

3. Földet és területet követelünk népünk táplálására és többlet népességünk letelepítésére!

4. Senki más, mint a nemzet tagja lehet az állam polgára! Senki más, mint német vérű lehet a
nemzet tagja, bármilyen hitvallású legyen is! Zsidó nem lehet a nemzet tagja!

5. Bárki, aki az államnak nem polgára, csak vendégként tartózkodhat Németországban, és úgy
kell tekinteni mint külföldi állampolgárt!

6. Csakis az állam polgárai kaphatnak kormány- és törvényhozás-választó jogot! Követeljük

tehát, hogy kizárólag az állam polgárai kapjanak ilyen irányú kinevezést, akár a
birodalomban, akár az országban, akár helyileg! Ellenezzük a romlasztó szokást, miszerint
pusztán pártszemszög figyelembevétele alapján, a jellemre és képességre való minden tekintet
nélkül töltik be a parlamenti hivatalokat.

7. Követeljük, hogy az állam tegye első számú kötelességévé polgárai megélhetésének és

szorgalmának támogatását! Ha nem biztosítható az állam teljes lakosságának ellátása, az
idegen nemzetiségűeket ki kell utasítani a birodalomból!

8. Meg kell akadályozni a nem-német bevándorlást! Követeljük, hogy az 1914. augusztus 4-e
után Németországba érkezett nem-németeket kötelezzék a birodalom elhagyására!

9. Az állam minden polgára legyen egyenlő jogaiban és kötelességeiben!

10. Az állam minden polgárának legyen kötelessége, hogy szellemileg vagy fizikailag munkát
végezzen! Az egyén tevékenysége nem ütközhet a társadalom érdekeivel, hanem a közösség
keretein belül kell maradnia és a közjót kell szolgálnia!

11. Töröltessék el a nem munkával szerzett jövedelem!

12. A minden háborúval a nemzetet sújtó óriási emberi és anyagi áldozatot szem előtt tartván,
a háborúból való személyes meggazdagodást nemzetellenes bűnnek kell tekinteni! Követeljük
tehát a háborús vagyonok könyörtelen elkobzását!

13. Követeljük minden olyan vállalat államosítását ami (részvény) társasággá alakult!
14. Követeljük, hogy szétosszák a nagykereskedelemből szerzett hasznot!

15. Követeljük az idősekről való gondoskodás széleskörű kiterjesztését!

16. Követeljük egészséges középosztály létrehozását és fenntartását, a nagyáruházi

üzlethelységek államosítását és azok olcsó bérbeadását kiskereskedőknek és hogy különleges
előzékenységgel kezeljék az állam, a körzeti hatóságok és a kis települések kisebb szállítóit!

17. Követeljük a nemzeti kívánalmakat szem előtt tartó földreformot és egy törvény hozatalát
a föld közösségi célokra való kártalanítás nélküli kisajátítására! Követeljük a földkölcsön
kamatainak eltörlését és a földdel való bármiféle spekuláció megakadályozását!

18. Követeljük a közösségre károsan tevékenykedők könyörtelen üldözését! A nemzetellenes

aljas bűnözők uzsorások, spekulánsok, stb. - fajtól és vallástól függetlenül halállal
büntessenek!

19. Követeljük, hogy az anyagias világot szolgáló Római Jogot egész Németországra
vonatkozó jogi rendszerrel váltsák fel!

20. Minden tehetséges és szorgalmas német előtt meg kell nyitni a felsőoktatás lehetőségét,
hogy nagyobb fejlődést érhessünk el! Az államnak fontolóra kell vennie a nemzet oktatási
rendszerének alapos átszervezését! Minden oktatási intézmény a gyakorlati élet
követelményei szerint állítsa össze a tananyagot! A tanuló életének hajnalától kezdve az
államtudat megértetése legyen az iskola célja! Követeljük a szegény szülők tehetséges
gyermekeinek államköltségű oktatását, bármely osztályból vagy foglalkozási ágból
származzanak is!

21. Az államnak figyelmet kell fordítania a nemzet egészségi színvonalának emelésére;

védenie kell az anyákat és az újszülötteket; tiltania kell a gyermekmunkát; törvényben
lefektetett kötelező sporttal és tornával, valamint a fiatalok testi fejlesztésével foglalkozó
egyesületek támogatásával javítania kell az emberek fizikai állapotát!

22. Követeljük a fizetett hadsereg feloszlatását és egy nemzeti haderő felállítását!

23. Törvény általi harcot követelünk a tudatos politikai hazudozás és annak sajtóbeli
terjesztése ellen! Német nemzeti sajtó létrehozásának elősegítése érdekében követeljük :

a) hogy a nemzet tagjai legyenek a német nyelven megjelenő újságok szerkesztői és

munkatársai;

b) hogy különleges engedélyhez legyen kötve a nem-német újságok megjelenése, még ha nem
is német nyelven nyomják őket;

c) hogy nem-németeknek tiltva legyen, hogy német lapokat anyagilag támogassanak vagy
befolyásoljanak, és e törvény megszegésének büntetése az ilyen újság betiltása és az illető
nem-német kitoloncolása legyen!

Tilos legyen olyan lapokat megjelentetni, amik nem járulnak hozzá a nemzeti jóléthez!
Követeljük az üldözését az olyan irodalmi és művészeti irányzatoknak, amikről feltételezhető,
hogy bomlasztják nemzeti életünket; és az olyan intézmények betiltását, amik ezen
követelmény ellen izgatnak!

24. Követeljük minden vallás szabadságát, amennyiben nem jelentenek veszélyt a germán faj
erkölcsi szemléletére és nem izgatnak ellene!

A párt a pozitív kereszténység mellett foglal állást, de nem köti magát egyetlen felekezethez
sem. Küzd a zsidó anyagias szellem ellen úgy soraiban mint azon kívül és az a
meggyőződése, hogy nemzetünk csakis a közérdek az egyén felett alapelvre építve válhat
tartósan egészségessé.

25. A felsoroltak megvalósítására, követeljük erős központi hatalom felállítását! Követeljük,

hogy a politikailag központosított parlamentnek kétségtelen hatalma legyen az egész
Birodalom és annak szervezetei felett; és alakuljanak osztályok és foglakozások szerinti
(országgyűlési)házak, azzal a céllal, hogy a szövetség különböző államaiban végrehajtsák a
Birodalom által kihirdetett törvényeket!

A párt vezetői megesküsznek, hogyha kell, életük árán is e pontok megvalósításának

biztosításáért törnek előre.

Külső megjelenésre a tömegek és nem a párt anyagi támogatóinak megnyerésére szánták a

programot. A majdnem minden pontban használt erős érzelmű nyelvezet ellenére, nem
pusztán népámítás vagy minden építő javaslat nélküli tervezet volt ahogy azt néha
jellemezték. A fajvédő és zsidóellenes elmélet mellett szilárd elhatározottság volt benne a
kapitalizmus visszaéléseinek megszüntetéséről, az osztályellentétek elsimításáról és a nehéz
helyzetben lévő alsó-középosztály azonnali megsegítéséről. Emellett minden érdekcsoport
megbékülését célozta egy egységes nemzeti közösségben.

A gazdasági kérdésekre vonatkozó pontok némelyike csak a zsidó üzletembereket hozta volna
hátrányos helyzetbe. A 16. pont például a nagyáruházak köztulajdonba vételére és
kiskereskedőknek alacsony bérleti díjért való átadására hívott fel. Más pontok viszont
közvetlenül érintették majdnem a teljes uralkodó osztály érdekeit. Minden nem munkával
szerzett jövedelem (11.) és minden háborús haszon(12) elkobzandó lett volna. A 14. pont a
nagykereskedelem hasznának felosztására szólított fel. A 17. pontban a földspekuláció
betiltásával együtt, bizonyos homályos földreformot is előterjesztettek.

A program lényegében magában foglalta az eljövendő nemzetiszocialista tanok csíráit. Benne

voltak a széles körben elfogadott megállapítások amiket később a mindenható állam alapjává
lehetett tenni, mint például a közjó előbbre való mint az egyén érdekei. A külpolitikára
vonatkozólag, voltak pontok amik a Versailles-i szerződés semmissé nyilvánítását és minden
német egyetlen államba való egyesítését követelték.

Nem valószínű, hogy tőkésellenes pontokat építvén a párt programba, Hitler a felsőbb körök
anyagi támogatását remélhette volna. Sőt, a hofbräuhausi közzététel minden részlete a
propaganda, az erőszak, a rosszindulatú zsidóellenesség és a tüzet okádó szónoklat csak elejét
venné, hogy gazdagabb emberek a pártot támogassák. Viszont akkoriban még mindig fennállt
a kommunista forradalom veszélye, és ha a kommunista erők minden ipari körzetben
egyszerre lépnének, a katonákban szűkölködő hadsereg képtelen lenne leverésükre. A
felsőosztálynak és a tábornokoknak egy új, nemzethitű pártra volt szüksége, hogy a tömeget
megnyerjék és az embereket elvonják a marxistáktól. Magas körök tagjai aligha csatlakoztak
volna egy ilyen párthoz, de ettől függetlenül hasznos szövetségesnek bizonyulhatott,
merthogy Hitler a kommunista erőszakra erőszakkal válaszolt. Nyilvánvalóan nem szerették
volna ha konzervatív pártjaik gyűléseit is erőszak jellemezné, de egy esetleges kommunista
forradalom alkalmával mindenképpen szükségük lenne egy hazafias munkás pártra, aminek
tagjai hajlandók harcolni. Hitler terve aligha vallhatott kudarcot. Egyszerre a tömegek és a
hatalmi elit kielégítését is felkínálta. Az uralkodó osztály azonban nem sietett keblére ölelni a
népvezért. Hitler keserűen fakadt ki a felső tízezer ellenségességét látván: "Mi bajuk van
velem? Hogy nincs címem, hogy nem vagyok orvos vagy főtanácsos? Ezt nem tudják
megbocsátani?" Más alkalommal megemlítette, hogy nem annyira politikai nézetei miatt
fordulnak el tőle, hanem inkább azért, mert csupán egy szegény ördög, aki ki merte nyitni a
száját.

Hitler nem volt népszerű a müncheni társaságban. A szalonok Eckart segítsége ellenére is
zárva maradtak előtte. Néha felvetődik, hogy a városon kívüli villában lakó Carola Hoffmann
asszony volt az egyedüli kivétel a jó társaság Hitler iránti általános lenézése alól. A 61 éves
hölgy bizonyos értelemben a Hitlernek oly annyira hiányzó anya szerepét vette magára.
Hoffmann asszony ott volt a mozgalom néhány korai, sörcsarnoki összetűzésénél, indított egy
pártcsoportot és udvarháza egy ideig a párt nem hivatalos központja volt. Viszont Carola
Hofmann egy iskolaigazgató özvegye sem előkelő, sem gazdag nem volt. Kényelmesen élt
férje megtakarított pénzéből, de adományai bár gyakoriak voltak mindig kis összeget tettek ki.
Jobbára inkább kaláccsal támogatta Hitlert mint pénzzel.

Egy héttel a hofbräuhausi gyűlés után Hitler ösztönzésére a Német Munkás Párt Német
Nemzetiszocialista Munkás Pártra változtatta nevét. A névváltoztatás persze mit sem segített a
párt elkeserítő anyagi helyzetén. Bár minden osztályból csatlakoztak a mozgalomhoz, a nagy
többség a szegények közül került ki. Egy, az idejét a pártnak szentelő régi tag ekképpen
emlékezett vissza a Hitler emberei előtt álló pénzgondokra: "A náci szervezet pénz
tekintetében napról-napra élt. Nem volt pénztár amiből terembérletre, nyomdaköltségre vagy
a csődünkkel fenyegető ezer más kiadásra pénzt lehetett volna kivenni. Csakis a tagdíjra
számíthattunk és az nagyon kevés volt, csupán egy csepp a tengerben. A beszédek alkalmával
tartott gyűjtésekből néha nagyobb összeg folyt be, de erre nem építhettünk. Alkalmakként
egy-egy gazdag nácibarát nagyobb adományt tett - volt amikor tényleg komoly összegben -,
de így se volt soha elég pénzünk. Mindenre pénz kellett és helyzetünkben minden kiadás
óriásinak tűnt. Sokszor nem volt pénzünk egy-egy világrengető gyűlés plakátjainak
kiragasztására.

Ahelyett, hogy fizetést kaptunk volna, nekünk kellett adakoznunk, hogy folytathassuk a
munkát. Csak néhány írnok és tisztviselő kapott fizetést és a tagság nagy többsége napközben
valahol máshol dolgozott a megélhetésért. A párt teljes idejű alkalmazottai így egy vegyes
csoportot alkottak, mert mindössze hármójuknak volt elegendő pénze önmaga ellátására, a
többiek napi ételükért dolgozó munkanélküliek voltak." Hitlernek azonban valahogy mindig
sikerült elegendő pénzt összekaparnia a mozgalom továbbviteléhez.

1920. március 13-án szélsőséges reakciós körök hatalomátvétel kíséreltek meg Berlinben. Egy
alig ismert porosz köztisztviselő, Dr. Kapp vezette a puccsot, amiben az Ehrhardt
szabadcsapat dandárra támaszkodott. Ebert elnök és kormánya kénytelen volt Drezdába
menekülni. A Nemzeti Párt legjobboldalibb szárnyát kivéve, szó szerint senki nem támogatta
a megmozdulást, mi több, még az uralkodó osztály is ellene volt. A vezető gyárosok elítélték
a hatalomátvételt, a hadsereg-főparancsnokság pedig megtagadta az együttműködést. Utána
meg a Szociáldemokrata Párt általános munkabeszüntetést hirdetett, aminek következtében
Kapp és szabadcsapatos barátainak politikailag tehetségtelen kormányzata omlásnak indult.

Münchenben a Wittelsbach monarchia konzervatív támogatói kik önállóbb bajor államot

szerettek volna - úgy döntöttek, kihasználják az alkalmat és ok is puccsot hajtanak végre. 13-
án este a bajor katonai vezetők átnyújtották ultimátumukat Johannes Hoffman
szociáldemokrata kormányának - hogy mondjon le, különben elmozdítják. Gustav von Kahr
vezette a hadsereg által támogatott új kormányt. Ő egy reakciós monarchista volt, kinek
családja nemzedékeken keresztül a bajor királyt szolgálta.

Noha a bajor királyságpártiaknak nem állt szándékukban Kapp új berlini kormányával

egyesíteni erőiket, mégis úgy döntöttek, hogy egy összekötőt küldenek Berlinbe a kapcsolat
fenntartására. Meglepő, de Hitlert és Eckartot választották. Egy katonai repülőgépek
bocsátottak rendelkezésükre és ok pedig még a rossz idő ellenére is azonnal útnak indultak
észak felé. A pilóta eltévedt a viharban és Berlintől 60 kilométerre, Juterborgban tette le őket.
A sztrájkolók barikádokat állítottak fel az utak mentén és egyetlen vonat sem közlekedett. Ha
a szocik ismerték volna Eckart és Hitler valódi célját, bizonyosan a helyszínen agyonlőtték
volna őket. Eckart azt adta elő magáról, hogy papírkereskedő, a kecskeszakállal álcázott
Hitler pedig, hogy a titkára. Útjukat folytatván, épp akkor értek Berlinbe amikor a Kapp-
kormány öt napos fennállása után összeomlott.

Bár a küldetés így célját vesztette, Hitler számára azért mégis sikeresnek bizonyult az út.
Kapcsolatba került észak-németországi jobboldali erőkkel, kiket olyan nagytőkések
támogattak mint például a mozdonygyáros Borsig. Bemutatták szabadcsapatok és befolyásos
nacionalista csoportok, mint a Stahlhelm (acélpajzs) - egy reakciós veterán szervezet a
junkerek (porosz földbirtokos arisztokraták) támogatásában - vezetőinek és találkozott
szélsőséges jobboldali üzleti érdekeltségek tisztségviselőivel. Minden bizonnyal az volt
látogatásának legizgalmasabb pillanata amikor bemutatták Ludendorff tábornoknak, aki a
világháborúban a második legmagasabb rangú tiszt volt és akkor úgy tekintettek rá mint a
hazafias tábor rangidős tisztje. Hitler növekvő politikai jelentőségét mutatta, hogy a tábornok
kezet fogott a tizedessel.

Dietrich Eckart szintén nagy segítség volt Hitler megismertetésében, merthogy bejáratos volt
a berlini társaság magasabb köreibe, lévén egy időben a helyi konzervatív napilap
drámakritikusa. Sok vagyonos család otthonába bemutatta Hitlert. Hitler különösen nagy
hatással volt az őt fogadó hölgyek egyikére, Helene Bechstein asszonyra, a zongoragyáros
Carl Bechstein feleségére.

Hitler eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát a Bechstein rezidencián - egy 1870-es
években épült óriási házszörnyűség Berlin központjában. A belső díszítés és a bútorzat is igen
nagyra törő volt, a berlini felső tízezer stílusában. A cseresznye nagyságú gyémántokat viselő
Bechstein asszony barátságos mosollyal fogadta Hitlert. A magabiztos, élénk nőt izgatta
kezdeti tartózkodása és próbálta szóra bírni. Amint a politikára terelődött a beszélgetés, Hitler
felélénkült és megeredt a nyelve. Mielőtt még az este véget ért volna, Hitler megtalálta első
előkelő támogatóját. Bechstein asszony pártfogására, Hitlert végre befogadták a felső
körökbe. Még fontosabb, hogy Helene Bechstein hamarosan meglehetős adományban
részesítette a pártot és barátait is támogatásukra ösztönözte.

Hitler 1920. március 31-én tért vissza Münchenbe és másnap végleg eldöntötte, hogy kilép a
hadseregből. Felvette zsoldhátralékát és utoljára kilépett a laktanya kapuján. Nem az a fontos,
hogy politikai pályafutásának első évében Hitler katonai fizetésből élt, hanem az, hogy
parancsnokai utasítására cselekvő katona volt. Mint ilyen, Németország legerősebb
intézményének támogatását és védelmét élvezte. Leszerelése azonban nem jelentette azt, hogy
megszakadt volna a kapcsolat közte és korábbi alkalmazója között. Hitler lépése mindkét fél
számára előnyös volt. Az utóbbi idők sikereinek köszönhetően az emberek kezdtek érdeklődni
iránta és fennállt a veszélye, hogy a sereg bábjának kiáltják ki.

Ettől kezdve Hitler a saját lábán állt és teljesen a politikának szentelte magát. Az Isar folyó
közelében, a Thierschstrasse 41. alatt kibérelt egy szobát. Ideje java részét a pártközpontban
töltötte, de fizetést nem fogadott el, hogy ne legyen alkalmazottként feltüntetve. Senki nem
tudta hogy miből élt és pártbeli ellenfelei hamarosan kíváncsiskodni kezdtek.

Azonban ha jobban szemügyre vesszük, eloszlik a rejtély. Hitler azért tudott meglenni fizetés
nélkül, mert roppant spártai volt életmódja. A Reichertné asszonynál bérelt szoba nagyon
kicsi - alig 3m széles - és elhanyagolt volt. Egyszerű katonai vaságya túl széles volt és benyúlt
az egyetlen ablak alá. A padlót olcsó, megviselt szőnyeg és két kopott szőnyeg takarta. Az
ággyal szembeni falon egy összetákolt könyvespolc volt és rajta nem éppen ilyen szerény
környezetbe illő könyvek. Az ágyon kívül egy szék és egy nehéz asztal képezte a szoba
bútorzatát. A falak elviselhetetlenül sivárak lettek volna Hitler rajzai és vízfestményei nélkül.

Az állással rendelkező párttagok gyakran meghívták vacsorázni. Később, amikor elvtársaival

a régi időkről beszélt, Hitler megjegyezte, "őrület, hogy micsoda takarékosan kellett élnünk."
A párttal rokonszenvező piaci árusok néha hoztak neki egy-egy tojást. Gyakorlatilag egész
ősszel tiroli almán élt, mert akkor nagyon olcsó volt. Alkalmakként keresett némi pénzt
amikor hazafias csoportok gyűlésein díjért beszédet mondott, vagy ha a hadsereg számára
valami hírszerző munkát végzett. De még ilyenkor is csak a legszükségesebbekre költött,
mert, ahogy később mondta, minden márka a pártnak kellett.

Nem sokára azonban Hitler egy luxust megengedett magának: egy gépkocsit. Nagyon kevés
jármű volt akkoriban Münchenben, de ő egész bele volt bolondulva, hogy egyhez
hozzájusson. Gyakran látták bemutatótermekben, amint használt kocsikat nézegetett. Azt
mondta, kell neki egy kocsi, hogy a pártgyűlésekre gyorsabban eljuthasson. És egyébként is,
egy gépkocsi előnyhöz juttatná a marxistákkal szemben, akik villamossal vagy gyalog jártak.
Utóvégre sikerült egy öreg járgányra szert tennie, ami inkább egy tetőtlen fiákerre hasonlított
mintsem gépkocsira. Később vett egy használt Selve-t - olyan pénzből, amiről az egyik
párttag azt mondta, "titokzatos módon kerítette valakitől." Ez a kocsi sem volt sokkal jobb
mint az előző és szörnyű módon zakatolt. Akik látták, azt mondták, úgy tűnt mintha egyszerre
négyfelé akart volna elindulni. Mindettől függetlenül, Hitler úgy vélte, egy gépkocsi bizonyos
tekintélyt kölcsönöz neki és a pártnak, és többé nem látták sem buszon, sem villamoson.

1920 nyarán Hitler a párt jelvényeként bevezette a horogkeresztet. A fehér körben vérvörös
zászlóra festett fekete horogkereszt roppant szemet szúró látvány volt. A zászló első
megjelenéséről Hitler megjegyezte, "csodálatosan megfelelt a fiatal mozgalomnak... Senki
sem látott még ilyet azelőtt, mintha csak lobogó fáklya lángja lett volna." Nagyon komolyan
vett olyan dolgokat mint a zászlók, jelvények és egyenruhák megtervezése, mert úgy tartotta,
a mozgalom sikere nagymértékben függ a tömeg előtt azonnal világos jelképek használatától.
A párton belül senki sem vitatta Hitler módszereit, merthogy láthatóan hatásosak voltak,
hiszen 1920 nyarának végére több száz tagjuk és több ezer támogatójuk volt.
1920. december 18-án a Nemzetiszocialista Párt egy olyan lépést tett, ami jelezte, hogy a
peremmozgalmak sokaságából életképes politikai erővé emelkedett - saját napilapot szerzett,
a Völkischer Beobachtert. Az újságnak nem volt nagy példányszáma és súlyosan el is volt
adósodva. Ez volt az első alkalom, hogy Hitler nagyösszegű pénzadományt kapott. Részben a
hadsereg titkos alapjából, részben pedig egy gyárostól, és ez nagyon fontos fejlemény. Thule
társasági tagok voltak a Völkischer Beobachter fő részvényesei, tehát a lap megvásárlása
jelezte, hogy a Nemzetiszocialista Párt jelentőségében kezdi túlhaladni alapítóját.

A Thule Társaság 1918-tól 1920-ig tartotta kezében a Völkischer Beobachtert, amire úgy
tekintettek, mint Bajorország vezető jobboldali zsidóellenes lapja. Käthe Bierbaumer
kisasszony, a Thule Társaságot vezető Rudolf von Sebottendorff szeretője és pénzelője volt az
újság főrészvényese. Dora Kunze asszony, Sebottendorff, nővére szintén társtulajdonos volt.
1920 elején a lap további adósságot halmozott fel és tőkére volt szüksége. Az új pénz egy
része a Nemzetiszocialista Párttól és támogatóitól jött. A müncheni Vállalati Bíróság
bejegyzése szerint 1920. március 20-án az alábbiak voltak a Völkischer Beobachter
részvényesei :

Käthe Bierbaumer 46500 márka

Franz Freiherr von Feilitzsche 20000 márka
Dora Kunze 10000 márka
Franz Eder 10000 márka
Gottfried Feder (náci) 10000 márka
Dr. Wilhelm Gutberlet (náci) 10000 márka
Theodor Heuss (náci) 10000 márka
Karl Braun 3500 márka

Decemberre a csőd szélére jutott a lap. A bevétel egyre csökkent, az adósság viszont
halmozódott. A müncheni jobboldali csoportok pénzért szaladgáltak, hogy megszerezhessék
az ellenőrzést a Beobachter fölött, mielőtt még az az elszakadáspártiak kezére kerülne. A pénz
utáni hajsza végül is véget ért amikor Dietrich Eckartnak sikerült 60000 márka kölcsönt
szereznie Ritter von Epp tábornoktól. A szóbeszéd azt tartotta, hogy titkos katonai alapból
származott az összeg. Eckart Epp javára személyes visszafizetési kötelezvényt írt alá 1920.
december 17-én.

A teljes vételár 120000 márka volt, és emellett még átvállalták a lap 250000 márkás
adósságát. Honnan jött a másik 60000?

December 17-én Hitler személyes kérelemben fordult Dr. Gottfried Grandel, augsburgi
gyároshoz, aki nem régiben néhány mérsékelt adományt tett a párt javára. Meglepő, de
beleegyezett, hogy segít. Ő és Simon Eckart - a Hansa Bank tisztségviselője - folyósította a
vételár egy részét és kezességet adtak az ügylethez. Nem sokkal az adás-vétel lebonyolítása
után, Bierbaumer kisasszony és Kunze asszony megjelent Grandelnél a teljes összegért és
meg is kapták az 56.500 márkát. Bár a szükséges pénz legnagyobb részét Grandel és von Epp
adta, mások is hozzájárultak kisebb összegekkel. Például Dr. Gutberlet 5 000 marka értékű
részvényt adott Hitlernek, és bizonyára Eckart is adott bele valamennyit a saját pénzéből.

Karácsony napján bejelentést tettek közzé a Völkischer Beobachterben, tudatván, hogy a náci
párt nagy áldozatok árán átvette az újságot "hogy a Germanizmus könyörtelen fegyveréve
fejlessze." Grandel és a hadsereg hozta e "nagy áldozatot." Egy 7000 példányszámú lap
megvásárlása óriási előrelépést jelentett az új pártnak, aminek alig ezer tagja volt. Azonban az
még jelentősebb, hogy Hitler ekkora összeget tudott keríteni megvásárlására. Nagy rábeszélő
tehetségre volt szükség, hogy egy kis szélsőséges csoport fiatal agitátora meggyőzzön egy
olyan gyárost, mint Grandel, hogy 60.000 márkát adjon, még akkor is, ha a hadsereg hasonló
összeggel vállalt részt. Gyárosok és üzletemberek rendszerint a megalapozott, "megbízható"
pártokat támogatták, de egy újabb kommunista felkelés erősödő jelei kétségtelenül
fogékonyabbá tette őket Hitler kérése iránt.

Hitler elmondása szerint kevéssel azután, hogy a párt megszerezte a Völkischer Beobachtert,
München egyik forgalmas utcáján sétált amikor találkozott Max Amann-nal, akivel egy
ezredben szolgált és akit a háború óta nem látott. Amann nem különösebben érdeklődött a
politika iránt, de Hitler rábeszélésére részt vett egy náci gyűlésen és nem sokkal később
belepett a pártba. Erős, sportoló kinézetű, kicsi ember volt, nagy feje két válla között alig
észrevehető nyakán ült. Megjelenése nem árulkodott különösebb értelemről. Megelőzőleg
joghallgató volt és a háború után jó állast kapott egy hitel banknál.

Hitler ajánlatot tett Amann-nak, hagyja ott állasat és legyen a párt gazdasági intézője. Hitler
elbeszélése szerint Amann először úgy gondolta visszautasítja az ajánlatot. A banknál biztos
előmenetelnek és nyugdíjnak nézhetett elébe, ugyanakkor az állás a kis náci pártnál sokkal
kisebb fizetést és egy bizonytalan jövőt jelentene. Hitler két órán keresztül gyakorolta
rábeszélőképességét. "Mit ér a nyugdíjad, ha egy napon a kommunisták felakasztanak egy
lámpaoszlopra?" Amann három napig latolgatta a dolgot míg végül is elfogadta az állást.

Amann ragyogó választás volt - hatékony, takarékos, megvesztegethetetlen és minden

személyes politikai nagyravágyás nélkül. Amann pontosan megfelelt a feladatra. Józan
gondolkodású üzleti szemléletet vitt a pártügyekbe. Jelszava az volt "Fizettessék meg a
propagandával annak költségeit! " Hitler később különösen dicsérte Amannt a párt lapjának
gazdasági vezetéséért: "Elsősorban és legfőképpen... Amman érdeme azon tény, hogy
küzdelmünk ideje alatt képes voltam a Völkischer Beobachtert a lábán tartani az átvétel előtti
kudarcai ellenére. Mint értelmes üzletember, nem volt hajlandó felelősséget vállalni olyan
vállalkozásokért, amiknek nem voltak meg a gazdasági előfeltételei a lehetséges sikerhez."

Max Amann tagja volt a Thule Társágnak. Mindenki, aki a társasághoz tartozott, tudott Hitler
tevékenységéről és aligha lehetséges, hogy Hitler ne vette volna észre egy régi bajtársát a
Thule-tagok között. Nem valószínű, hogy Hitler a pillanat hatása alatt tette ajánlatát, vagy
hogy Amannak különösebb gondjai voltak, hogy elfogadja-e. Amikor a Thule Társaság átadta
a Völkischer Beobachtert a náci pártnak, biztosan kikötötte a megállapodásban, hogy egy
Thule-tag (Amann) legyen az újság pénzének kezelője, mi több, legyen a "párt gazdasági
intézője," minden part-pénz ellenőrzésével megbízva.

Azonban ez nem jelenti azt, hogy Amann nem lett volna ragyogó üzleti szakember. Sőt, Thule
társasági kapcsolatainak jóvoltából rövid lejáratú hiteleket szerzett a pártnak, olyan időben,
amikor senki más nem tudott pénzt keríteni. Amann-nak több alkalommal sikerült
meghosszabbítást kapnia az adósságra amikor az a Völkischer Beobachter csődje, vagy
fennmaradása között döntött. Amann, mint a párt pénzügyi vezetője, Eckart, mint a párt
lapjának szerkesztője és Rosenberg, mint segédszerkesztő - a Thule Társaság kapcsolata
erősebb volt mint valaha. Minthogy a Thule Társaság és a náci párt alapideológiája azonos
volt, ezek az emberek egyszerre lehettek hűséges nácik és társasági tagok.

A Nemzeti Szocialista Párt taglétszáma 1921 nyarára 3000-re emelkedett. Az év júliusában

Hitler hat hétre Berlinbe utazott, hogy észak-nemet jobb oldali vezetőkkel tárgyaljon. A
Bechstein villában lakott és minden délután szónoklatot tanult egy dráma oktatótól, hogy
segítsen osztrák tájszólásán és erősítse hangját. Találkozott a kiemelkedő nacionalista
vezetővel Reeventlow gróffal, kinek francia felesége, a volt d'Allemont bárónő, bemutatta a
Walther Stennes, szabadcsapatos vezetőnek (aki hamarosan csatlakozott a nácikhoz)
Megismerkedett Yorck von Wartenburg gróffal is, aki felismerte, hogy a mozgalom hasznos
lehet egy kommunista forradalom eseten. Von Wartenburg ösztönözte Hitlert, hogy tegye át a
központot Berlinbe és anyagi támogatást ajánlott ha a költözés mellett dönt.

Dr. Emil Gansser - befolyásos kapcsolatokkal rendelkező nácibarát és Dietrich Eckart jó

ismerőse - számottevő segítség volt. Mint a Siemens & Halske cég egyik igazgatója, jól
képzett és tiszteletre méltó személy volt. Merev fehér gallért és keményített inget hordott és
mindig fekete kabátba és csíkos nadrágba öltözött. Ganssernek sikerült elintézni, hogy Hitler
beszelhessen az előkelő Berlin Nemzeti Klubban. A junkerekből, tisztekből és
üzletemberekből álló hallgatóságára tett benyomás általában kedvező volt. Azonban csak
nagyon kevesek érdeklődtek különösebben; viszont ezek között volt Schröder tengernagy, a
német tengerészgyalogság volt parancsnoka.

Másnap Hitlert elvitték a Tiszti Klubba. Itt újra találkozott Schröderrel, aki, írta Hitler, "a
legjobb benyomást tette rám." Abban az időben a radikális náci irányvonal a legtöbb
tiszteletre méltó embert riadalommal töltött el. Amint Hitler maga is elismerte: "Még az is
elborzasztotta őket, hogy esetleg mások megtudják, hogy akár csak hallottak is rólunk." A
konzervatívokat különösen megrettentette, hogy a nácik a kormánytól segély intézkedéseket,
a sajtó mentességének (szabadság) megszüntetését és zsidóellenességet követeltek. "De
Schröder tengernagy," mondta Hitler, "minden fenntartás nélkül elfogadta az egészet."
Schröder volt az első igazi náci támogató a magasabb katonai körökből. Ez egész szép siker
volt Hitler szamara. Egy katonás társadalomban, mint Németország, számottevő tekintélyt
jelentett egy új part szamara, hogy egy magas rangú tisztet tudhatott támogatói között. Mi
több, a tengernagy nagy segítség volt Hitler nézeteinek terjesztésében a porosz felsőbb osztály
köreiben.

Talán egy kissé furcsán hat, hogy a hadsereg által Hitlernek nyújtott támogatás ellenére, egy
tengernagy volt az első magas rangú tiszt aki a pártba belepett. De nem az, ha figyelembe
vesszük a titkos kapcsolatot a német haditengerészet és a Thule Társaság között. A Bajor
Hadsereg és a Thule Társaság nem mint szövetségesek támogatták Hitlert. Új bizonyíték
feltárja, hogy valójában vetélytársak voltak - mindkettőjük azért támogatván Hitlert, hogy
befolyást gyakorolhassanak rá és felhasználják saját céljaikra.

A politikai nehézségektől szorongatott Németországban a régi vetélkedés Bajorország és

Poroszország között újra felerősödött. A 20-as évek elején az elszakadás gondolata nagyon
népszerű volt bajor konzervatív körökben. Sokan azt remélték, a Wittelsbach monarchiát
vissza lehet állítani és Bajorország önálló állammá válhat. Franciaország rebesgette, ha
Bajorország elszakadna Németországtól, esetleg mentesülhetne a Versailles-i Szerződés
megkötései alól. A bajor hadsereg magas rangú tisztjeinek legtöbbje előbb bajor volt és csak
azután német. Parancsaikat Münchenből kapták, nem Berlinből.

A Thule Társaság viszont ezzel szemben, fanatikusan nacionalista szervezet volt és

következésképpen nem akarta, hogy Hitler túlzottan a bajor hadseregtől függővé váljon.
Azonban, a Weimari köztársasággal elvi szembenállása ellenére, a Thule Társaság titkos
kapcsolatot tartott a berlini központi kormánnyal. Sebottendorff báró elmondása szerint, J F
Lehmann, a német haditengerészet hivatalos könyvkiadója, a Társaság "legtevékenyebb" tagja
és egyik legnagyobb anyagi támogatója volt.

Mielőtt a Thule Társaság kibérelte saját irodáit a Négy Évszak Hotelben, gyűléseiket
ugyanabban a szállodában, a Tengerész Tiszti Klubban tartották. A Thule Társaság a Kapp-
puccs elbukása után az Ehrhardt Brigád - egy tengerész egység - sok tisztjét és katonáját
bújtatta és támogatta. Trotha tengernagy, a szélsőséges nacionalista és kommunista-ellenes
volt akkoriban a haditengerészet parancsnoka, aki erőteljesen támogatta az Ehrhardt Brigádot.
Nagyon valószínű, hogy bizonyos tengerészeti pénzek Lehmannon és a Thule Társaságon
keresztül Hitlerhez kerültek.

Bármi is volt parancsnokainak ideológiai nézete, a Német Haditengerészet teljes mertekben

elkötelezte magát az egyesült Németország fenntartása mellett. Legtöbb tengerésztiszt Észak-
Németországból származott és egyáltalán semmi rokonszenvet nem érzett a bajorországi
elszakadás irányában. Természetesen ugyanez igaz volt a hadsereg tisztjeinek legtöbbjére is,
akik poroszok voltak; azonban a hadsereg két részre oszlott. A bajor egységek Bajorországban
állomásoztak és bajor tisztjei voltak. Ha ismertté vált volna, hogy a hadsereg berlini
főparancsnoksága beavatkozott Bajorország ügyeibe, nemzeti csoportokat, mint a nácik,
támogatván, a bajor hadsereg és a kormány úgy értelmezte volna azt, mint fennhatóságuk
megsértését. A haditengerészet ezzel szemben szabadon tevékenykedhetett Baváriában,
mivelhogy nem voltak különálló bajor tengerészeti egységek. Tengerész tisztek jöhettek-
mehettek az egész ország területén bárhol, anélkül, hogy gyanút vagy ellenségességet
keltettek volna. Tehát a tengerészet volt a tökéletes eszköz ami által a központi kormány
kapcsolatot tarthatott nacionalista csoportokkal az elszakadás párti Baváriában.

És így küzdelem alakult ki a Hitler és gyorsan növekvő mozgalma fölötti befolyásért. Egyik
oldalon voltak a bajor konzervatívok és a bajor hadsereg, olyan személyek által képviselve
mint von Kahr és von Lossow tábornok, akik nem nagy gondot fordítottak az elszakadás
melletti kijelentéseik takargatására. Azt remélték, fel tudják használni Hitler Kommunista-
ellenes mozgalmát a marxista szociáldemokraták ellen Berlinben, amikor Bajorország
lépéseket tesz a függetlenség elérésére. A másik oldalon a Thule Társaság, szorosan a német
haditengerészethez és a berlini központi kormányhoz kapcsolódva, mely el volt szánva, hogy
Baváriát bármi áron megtartsa a birodalomban.

Ez megmagyarázhatja, hogy a német kormány miért nem tiltotta be a náci pártot. Az

ideológiailag nacionalista mozgalmak, mint Hitleré és az Oberland Szabad Csapatok -
mindkettőt a Thule Társaság pénzelte - állandó fenyegetést jelenthettek a bajor elszakadási
törekvésre. Talán nem túlzottan machiavellisztikus azt gondolni, hogy mérsékelt
szociáldemokraták, mint Ebert elnök, együttműködtek politikai ellenségeikkel, ha
Németország fennmaradása volt a tét. Végül is Ebert és a mérsékeltek 1918-ban és 19-ben
együttműködtek a Szabadcsapatokkal. Később, amikor 1924-ben a bajor parlamentben
előterjesztették, hogy Hitlert toloncolják ki, mivel nem állampolgár, a konzervatív Bajor
Katolikus Nép Párt és minden más jelentős bajor párt vezetői támogatták a deportálást, de a
javaslatot el kellett vetni, mert a Bajor Szociáldemokrata Párt vezetője, Erhard Auer,
kifogásolta azt. Az elfogadott magyarázat szerint Auer ellenezte bárki politikai szabadságának
törvény általi korlátozását, még Hitlerét is; de mivel a bajorországi Szociáldemokrata Párt
valójában a párt berlini nemzeti vezetőségétől kapta utasításait, sokkal valószínűbb, hogy
Auer a központi kormány kívánságának tett eleget, amikor engedélyezte, hogy Hitler
Baváriában maradjon - mint szálka az elszakadáspártiak oldalában.
Mialatt Hitler Berlinben Schröder tengernaggyal tárgyalt és ígéreteket kapott észak-német
támogatásra, forrongás tört ki ellene a párton belül. A végrehajtó bizottság néhány eredeti
tagja - kiket bosszantott, hogy mellőzték őket miközben Hitler tetszése szerint irányította a
pártot - ellene szóló névtelen röpiratot terjesztett. A cédula, "hatalomra sóvárgó" demagógnak
nevezte Hitlert, ki megkísérli félrevezetni a német népet és tönkretenni a pártot. Az írás azt is
a szemére vetette, hogy valami nem tetsző van abban ahogy eltartja magát, minthogy soha
nem válaszolt az ezirányú kérdésekre, hanem dühös őrjöngésben tört ki. A lázadók tudni
akarták honnan szerezte a pénzt szertelen nőügyeire. Erősen azt sugalmazták, hogy mint
homályos anyagi támogatók eszköze tevékenykedik. Háromezer példányt nyomtak a
röpcédulákból és két müncheni újság is megjelentette.

Hitler azonnal visszatért Berlinből, késedelem nélkül beperelte a két újságot és biztos lévén,
hogy a párt elutasítja, benyújtotta lemondását. Nélküle a párt valószínűleg visszasüllyedne
abba a jelentéktelenségbe, amiben volt mielőtt Hitler nyilvánosságot, tagokat és pénzt szerzett
neki. Mi több, az ő kezében volt a párt újságja. Ráadásul a mozgalom minden jelentős
támogatója, mint Ernst Röhm, az ő oldalán állt. Amikor Drexler és a bizottság látta, hogy
Hitler van fölényben, engedtek. Hitler azonnal parancsuralmi szelleművé szervezte át a párt
felépítését. A többségi uralomra és parlamentáris eljárásra vonatkozó minden kitétel
figyelmen kívül maradt. "Első Titkár" avagy elnök lett, majdnem kizárólagos hatalommal.
Ettől fogva döntéseit kérdés nélkül végrehajtják majd.

--------------------------------------------------------------------------------

1. A szervezet eredetileg a Germanen Orden, egy szabadkőműves mintára felállított országos

titkos társaság hajtása volt.

2. A kommunisták által vezetett háborúvégi országos felkelés-sorozatból alakult ki a

forradalom. 1918 novemberétől 1919 májusáig szovjet kormány volt uralmon
Bajorországban. A vörös csillag végül is letűnt, miután a szabadcsapatok Berlinben szétverték
a Spartacus lázadást.

3. Lásd Charles Hapgood : The Path of the Pole, a mai Atlanti-óceán északi végének helyén
tényleg létezett földrészről

2. MILLIÁRDOK

1923 elején egy bizonyos Schaffer úr kereste fel Hitlert és fegyvereladásra tett ajánlatot.
Hitler úgy gondolta, megérett a helyzet az ilyesmire, és találkozót beszélt meg a München
környéki Dachauba. Hermann Göring elkísérte a megbeszélt helyre. Először azt gondolták,
banditák búvóhelyére tévedtek. Fegyveresek jelszót kértek tőlük, utána pedig egy férfiasan
rövid hajú nő elé vezették őket - Schaffer felesége. Schaffer asszonyt egy férfi csoport vette
körül, kik jobbára bűnözőknek tűntek. Hitler később megemlítette, hogy mindnek igen
akasztófavirág kinézete volt.

Elkezdődött az alku és Hitler figyelmeztette Schafferné asszonyt, hogy addig egy fillért sem
ad, amíg a fegyvereket át nem vette. Végül is egyezségre jutottak. Ekkor Hitlert és Göringet
elvitték a schleissheimi elhagyott repülőtérre, ahol a fegyvereket tárolták. Ezerszám volt ott
puska, 12 könnyű ágyú és más vegyes felszerelés - mint csajka és hátizsák. Miután mindent
elrendeztek, Hitler megjegyezte, hogy a felszerelés "elég lenne egy ezred felállításához." A
vételár kifizetése után a nácik hozzáláttak a fegyverek elszállításához. Hitler ekkor
meglátogatta Lossow tábornokot, a bajor hadsereg főparancsnokát, és elvitte hozzá a teljes
szállítmányt. Megkérte a tábornokot, hogy viselje gondját a fegyvereknek és ígéretet tett,
hogy a nácik csakis a kommunizmussal való leszámolás esetében nyúlnak hozzájuk.
"Ünnepélyesen megállapodtunk- mondta Hitler-, hogy míg a pillanat el nem érkezik, az anyag
a Reichswehr őrizetében marad."

Valóban bőséges tőkével kellett rendelkeznie, hogy ilyen üzletet tudjon megejteni, különösen,
hogy a fegyvereket mindig is másodlagos fontosságúnak tartotta a politikai küzdelemben.
Szemmel láthatóan többé már nem a hadsereg alkalmazottja volt, hanem mint egyenrangú
tárgyalt Lossow tábornokkal. A bajor katonai főparancsnokság talán együttműködött Hitlerrel
egy Weimari Köztársaság megdöntésére irányuló összeesküvésben, avagy szövetségük csupán
időszakos volt - a célszerűségből indíttatván -, minthogy különböző célokért dolgoztak.
Mindenképpen gazdag és befolyásos emberek állhattak Hitler mögött ha ennyi fegyvert tudott
venni és meg tudott állapodni a bajor főparancsnokkal.

A Völkischer Beobachter megszerzése után Hitler felerősítette a toborzást. A helyzet

kedvezett hadjáratához. Országszerte erőszakkal kísért munkabeszüntetések és kommunista
felkelések voltak és mindenfelé általános volt a zűrzavar. Az állástalanság továbbra is magas,
a fizetés pedig alacsony volt. Sok leszerelt katona még mindig nem talált munkát és nem
tudott a rendezett polgári társadalomba illeszkedni.

A német közgazdaság a Versailles-i szerződés által előírt jóvátétel súlya alatt nyögött. Az
elszegényedett ország képtelen volt a sarcot fizetni, mivel a megállapodás a legtöbb kiviteli
piacról is kizárta Németországot. A nemzetközi gondokhoz hozzájött még a pénzromlás is,
ami javában folyt. A német márka 1921 nyarára 25 centről 1 centre esett. Az egy élet
munkájával megtakarított pénz rohamosan értéktelenedett. A havi fizetés már az alapvető
szükségletekre sem volt elég. Rengeteg kis üzlet ment tönkre és a középosztály teljesen
elkeseredett.

Ahogy nőni kezdett Hitler követőinek száma, aggódni kezdtek a marxista pártok.
Felszólították a munkásokat, hogy ne menjenek el a náci gyűlésekre, de a Versailles-i
szerződés, a pénzromlás és Németország szövetségesek előtti megszégyenülésének Hitler
általi nagyhangú elítélése túl csábító volt ahhoz, hogy ne hallgassák meg. A munkások,
kézművesek, boltosok és munkanélküliek a fenyegetések és figyelmeztetések ellenére is
elmentek Hitler szónoklataira. Erőszak tört ki a náci gyűléseken. Hitler megszervezte a náci
védelmi különítményt, hogy elhallgattassák a zavarkeltőket és elverjék a bomlasztókat. Nem
kellett sokáig várni és a nácik és a kommunisták az utcán verekedtek. Fontos jobboldali
vezetők gondosan figyelték a küzdelem alakulását. Hitler pártja tűnt az egyedüli nemzethitű
mozgalomnak ami képes volt megnyerni az alsóbb osztályokat. Ha meg tud állni a lábán a
kommunistákkal szemben - mint párt -, bizonyítaná, hogy érdemes a jelentősebb anyagi
támogatásra.

A náci védelmi különítmény 1921 nyaráig - amikor "Testedző és Sportosztály" név alatt
átszervezték - önkéntes verekedők gyengén fegyelmezett csoportja volt. 1921. október 5-én
hivatalosan Sturmalbeitungra (rohamosztag) keresztelték őket. Innen ered az SA megnevezés.
Az SA-s egyenruha - a barna ing - a véletlen műve volt. Úgy történt, hogy a párt olcsón
hozzájutott felesleges khaki katonai ingekhez, amit afrikai használatra szántak. Külsőre az SA
felépítése a szabadcsapatok hagyományára alapult. A szabadcsapatok leszerelt katonákból
kerültek ki, kik a háborút követő években összeálltak a kommunista forradalmak leverésére.
A szabadcsapatoknak a forradalmárok egyöntetű gyűlöletén túl nem volt különösebben
meghatározott politikai célja, míg az SA Hitler zsidóellenes világnézetét követte.

Magától értetődően, rengeteg pénzbe került egy olyan fél-katonai szervezet felszerelése és
felfegyverzése mint az SA. Minthogy sok tag állástalan volt, gyakran élelmet és szálláshelyet
is biztosítani kellet nekik. Egyenruhát, zászlót és mindenek előtt fegyvert kellett venni. Bérleti
díjat kellett fizetni a gyűléstermekért és a központért. Ha az SA egységek mint csoport
utaztak, szállítást kellett fizetni. A párt nem tudott volna ilyen kiadásokat fizetni, mivel
minden fillér az eszmeterjesztési költségekre kellett. Akkor hát ki pénzelte az SA-t?
Szerencsére Kurt Lüdecke, aki az első elit rohamosztagos egységet felállította, részletes
beszámolót írt saját tevékenységéről.

Lüdecke 1922. augusztus 12-én csatlakozott a nemzetiszocialistákhoz - azt követően, hogy

barátja, Ernst Reventlow gróf a megelőző napon elvitte Hitler egyik beszédére. Röviddel
belépése után felfigyelt az SA katonai fegyelmének hiányára. Amint írja, abban az időben a
rohamosztagok "alig voltak többek mint bandák." Még mindig inkább közönséges
párttagoknak tartották magukat mintsem rohamosztagosnak. Lüdecke úgy érezte, szükség van
rá, hogy büszkék legyenek szerepükre mint a párt védelmi különítménye. Azt gondolta, ha
felállíthatna egy fegyelmezett, elit rohamosztagos egységet, annak példája ösztönzésként
hatna az SA többi egységére. "Hitler hallgatott elképzelésemre, - mondja Lüdecke - és azt
mondta, nyugodtan alakítsak egy osztagot, ha ez az, amit szeretnék."

Lüdecke hozzálátott a toborzáshoz. Csak a legkeményebbeket és legjobb erőben lévőket

fogadta el, akik vagy szolgáltak a háború alatt, vagy pedig részesültek katonai kiképzésben.
Két egykori katonatisztet nevezett ki szakaszvezetőknek. Sok fiatal tanuló csatlakozott az
egységhez. Négy dobossal és négy fuvolással zenekart szerveztek. Rendszeresen tartottak
kiképzést és minden szerdán este a teljes egység összegyűlt egy Lüdecke által bérelt
helységben, a Schoenfeldstrasse egyik kávéházában, ahol Lüdecke a náci párt politikai
céljairól oktatta embereit. Minden új tag felesküdött a horogkeresztes zászlóra és hűséget
fogadott Hitlernek.

Hogy legyen egy rendes központ, Lüdecke bérelt egy tágas lakást, aminek számos
hálószobája és egy óriási műterme volt. Ez azonnal a legénység találkozóhelyévé és egyfajta
fegyverraktárrá vált. Lüdecke inasa főzött az emberekre és, mint alkalmazója feljegyezte,
"ijesztő mennyiségű különleges élelmiszert használt fel." Lüdecke egyenruhát és más
felszerelést is vásárolt legényeinek. Hamarosan egy egész szobát zubbonyoknak, csizmáknak,
rohamsisakoknak, stb. szenteltek. Minden tag teljes katonai felszerelést kapott.

Kisebb részletektől eltekintve, Lüdecke embereinek megjelenése azonos volt a hadsereg

katonáiéval. Egyenruhájuk katonai zubbonyból, katonai bricsesznadrágból, osztrák
sísapkából, lábszárvédőből és katonai csizmából állt. Minden tag bor derékszíjat -
oldalfegyver nélkül - és, természetesen, horogkeresztes karszalagot viselt.

Lüdecke osztagának felszerelését javarészben az ő lakásában tárolták. Bár a háborúból

visszamaradt anyag volt, mind kitűnő állapotban volt. Minthogy szigorúan büntették a
fegyverviselést, vagy annak rejtegetését - általában több év börtön -, nem volt könnyű
fegyvert szerezni és elrejteni. Az igaz, hogy rengeteg régi katonai puskát lehetett olcsón
venni, de kevesebb mint egy tizedük volt használható állapotban. "Két zsidó kereskedővel
állandóan szükségleteinket kerestetvén megoldottam a gondot"- írta Lüdecke.
Miért szállítana két zsidó fegyverkereskedő a náciknak felszerelést? Egyrészt, mert talán nem
tudták, hogy Lüdecke náci volt; másrészt, még ha tudták is, hajlandók voltak üzletelni vele
mert akkor még nem vették komolyan Hitler zsidóellenes szidalmait.

1922 végére körül-belül száz ember jelentkezett Lüdecke egységébe és több mint negyven
katona titokban hűséget. Minden tagnak teljes harci felszerelése volt és emellett még
Lüdeckének sikerült 15 Maxim géppuskát, több száz kézigránátot, 175 jó puskát és nagy
mennyiségű lőszert szereznie és Münchenen kívül elrejtenie. Helyénvalóan nevezte valódi
arzenálnak.

Minden szombaton és vasárnap reggel összeállt az egység és München peremén az erdőbe

vezető országút mellett gyakorlatozott. A magas, örökzöld erdő visszhangzott a
parancsszavaktól és a dobpergéstől. "Amikor a rossz idő megakadályozta a kinti kiképzést,
bizonyos Reichswehr tisztekhez fűződő kapcsolatom révén sikerült engedélyt szereznem,
hogy a Második Bajor Ezred kiképzőtermét használjuk"- meséli Lüdecke.

Az egyik január eleji estén Hitler szemle látogatást tett Lüdecke főparancsnokságán.
Megtekintette a kényelmesen berendezett, horogkeresztes zászlókkal díszített hatalmas,
tetőablakos műtermet. Gyönyörű, mondta Hitler amint körbe sétált. "Pontosan olyan amilyen
és is szeretnék. Tetszik nekem ez a hely." Hitler és Lüdecke beszélgetésbe elegyedett az SA
szervezésének különböző gondjairól. Később a pártra terelődött a szó, ami, Lüdecke
elmondása szerint, még mindig súlyos gondokkal küszködött. Lüdecke megjegyzését
komolyan kell vennünk a párt anyagi helyzetéről, merthogy "az osztag kiadásain felül is adott
pénzt Hitlernek." Klintzsch hadnagy, az SA parancsnoka, és egyes egységparancsnokok is
"gyakran eljöttek hozzám segítségért és mindig adtam nekik valamit. Sokszor külföldi pénzt
adtam nekik, közte némi francia frankot is."

Kurt Lüdecke nem volt nagy üzletember, gyáros vagy földbirtokos. Az igaz, hogy előkelő
származású volt, több nyelvet beszélt, sokat utazott és bejáratos volt a legjobb körökbe, de
viszonylag kevés saját pénze volt. Csupán egy szolgálója lévén - ki az SA központjaként
használt lakás egyik szobájában lakott -, messze állt a fényűző élettől. A luxus, amit
megengedett magának, abból állt, hogy Londonban készült mértékutáni öltönyöket hordott és
gyakran München egyik legjobb éttermében, a Walterspielben vacsorázott. Saját bevallása
szerint, Tallinban, használt gumiabroncsok orosz kormánynak való eladásából szerezte az SA
egységek támogatására fordított pénzt. Azonban legalább tízszer annyit költött a pártra mint
önmagára, és némileg kérdéses, hogy ilyen könnyen megvált volna nehezen keresett pénzétől.

Amellett, hogy egy rohamosztagos egység vezetője volt, Kurt Lüdecke egy másik feladatot is
ellátott a náci pártban, de erről inkább hallgatott. A párt egyik pénzfelhajtója volt. Hitler
eredetileg felkérte, hogy nevében tárgyaljon a többi német nemzetihitű csoport vezetőjével és
próbálja meg megnyerni támogatásukat. "Ez pontosan olyan bizalmi munka volt amilyet
mindig is akartam"- írta később. Nem volt könnyű Hitler magas körökbeli képviselőjének
lenni. Lüdecke visszaemlékezett rá, hogy "sok fejfájással és kevés sikerrel jártak" vagyonos
és művelt személyek támogatásának megnyerésére tett erőfeszítései. Könnyebb volt száz
átlagembert megnyerni mint egyetlen úriembert. "Minél iskolázottabb volt valaki, annál
nagyobb volt elméleti ellenállása a "műveletlen radikális által támogatott nevetséges és
lehetetlen" programmal szemben." Bár képtelen volt egyetlen befolyásos személyt is rávenni,
hogy belépjen a pártba, annyi sikerült neki, hogy a megfelelő emberek fogadják. Hosszú
beszélgetéseket folytatott olyan személyiségekkel mint Fugger gróf és a híres háborús pilóta,
Udet, azonban egyikük sem volt hajlandó csatlakozni a mozgalomhoz vagy nyíltan támogatni
a nácikat. Bár sokan egyfajta tárgyilagos jóindulattal tekintettek Hitlerre, úgy gondolták még
nem érkezett el az idő, hogy egyetlen nacionalista vezető köré csoportosuljanak. S emellett
még féltek is a náci irányvonal szocialista oldalától.

Joachim hercegnővel, a császár legfiatalabb fiának özvegyével való ismeretségén keresztül

Lüdecke kapcsolatba került Anhalt herceggel, a hercegnő öccsével. Minthogy még csak 20
éves, befolyásolható és Németország egyik leggazdagabb hercege volt, Lüdecke mindent
megtett, hogy Hitler érdemeiről meggyőzze. A herceg titokban elkísérte Lüdeckét Hitler két
sörcsarnoki tömeggyűlésére, de a fiatal nemes úgy döntött, a durva tömeggel való, ilyen
bizalmas kapcsolat méltóságán aluli.

Egy kérdés viszont megválaszolásra vár : vajon Anhalt herceg, Fugger gróf vagy a Lüdecke
által megközelített többi vagyonos ember jónak látta-e, hogy titokban támogassa a náci pártot,
még ha belépni nem is voltak hajlandók? Lüdecke csak annyit ír, hogy "több heti hiábavaló
beszélgetés után világossá vált, hogy néhány ritka kivételen kívül semmire sem lehet
számítani a befolyásos személyek részéről." Sajnos Lüdecke nem említi, hogy kik voltak ezek
a ritka kivételek és hogy mennyi pénzt adtak.

A szabadcsapatok és a katonai hírszerzés pénzelésére felállított titkos hadialap volt az SA

legfőbb felszerelési és pénzforrása. A történészek ezidáig azonban tévesen feltételezték, hogy
a bajor hadsereg főparancsnokságának utasítására történt mindez. Valójában a támogatás
jobbára egyetlen tiszt, Ernst Röhm százados révén jutott Hitlerhez, felettesei tudta és
beleegyezése nélkül.

Röhm pénzátutalási módszere igen kedveltté vált az utóbbi évtizedekben. Azt csinálta, hogy
felállított egy anya- és egy leányvállalatot. Feldzeugmeisterei volt a még létében is titkolt
anyavállalat, amit Röhm igazgatott. A nyíltan működő Faber Gépjárműbérleti Szolgálat volt a
másik cég, és azt Rohm alattvalója, Wilhelm Faber őrnagy vezette. Röhm felettesei
jóváhagyták a két cég felállítását, mert eszményi fedőszervnek tűntek a Versailles-i Szerződés
által tiltott többlet fegyverzet és jármű elleplezésére. A vállalatok azt is ellátták, hogy
felszerelést bocsássanak titkos tartalék hadsereg, a szabadcsapatok rendelkezésére. Mint a
számos szabadcsapat ezred egyike, a náci SA jogosult volt rá, hogy alkalmakként használja e
felszerelést és bizonyos támogatást kapjon Röhm vállalataitól. De ahogy 1922 telt, Röhm
egyre több és több pénzt, felszerelést, fegyvert, sőt még személy- és tehergépkocsit is juttatott
a nácikhoz a Faber Gépjárműbérleti Szolgálaton keresztül.

Kezdetben a hadsereg vezető tisztjei nem figyeltek fel a Hitlerhez irányuló támogatás
megemelkedésére, mert a Röhm cégek annyira titkosan működtek, hogy még a
főparancsnokság sem kapott jelentést tevékenységükről. Lossow tábornok hadsereg-
főparancsnok és a bajor kormány egész 1923-ig nem szerzett tudomást Röhm
tevékenységének kiterjedéséről. De még ekkor is bizonyos időbe telt mire le tudták lassítani a
támogatást, mert Röhm vállalatait olyan emberek irányították akik első sorban hozzá voltak
hűek és a csak utána a hadsereghez. S emellett, a két cég hivatalosan önálló üzletként
működtek és elvileg nem tartoztak a hadsereg fennhatósága alá.

A hadsereg nem járt el Röhm ellen lopás miatt, mert a szabadcsapatok és a fekete Reichswehr
összekötőtisztjeként sok barátja volt és lehetetlen lett volna nyilvános felzúdulás és hivatalos
vizsgálat nélkül megszabadulni tőle. Egy vizsgálat viszont feltárta volna, hogy hadsereg
megsértette a Versailles-i szerződést, és így szóba se jöhetett.
1922-ben a német márka 400 az 1-hez arányra süllyedt a dollárral szemben és elkezdődött a
fékevesztett infláció. Minden nap egy újabb áremelkedést jelentett és egyre nőtt a kormány
iránti ellenszenv. Az elégedetlen középosztály kezdte felduzzasztani Hitler mozgalmának
sorait. Ahogy rosszabbodott a német gazdasági helyzet, úgy javult a Nemzetiszocialista Párt
pénztára. Több párttag több tagdíjat és nagyobb hallgatóságot jelentett és a körbejáró kosárba
is több pénz gyűlt. 1921 novemberében egy új és nagyobb központba költözött a párt és a
következő áprilisra már 13 főállású, fizetett alkalmazottja volt. Max Amann, az üzleti intéző,
irányítása alatt létrehoztak egy központi irattározó rendszert.

Max Ammann, a Párt "üzleti intézője" irányítása alatt központi irattározó rendszert
fejlesztettek ki.

1922. november 22-e estéjén a Harvardon végzett Ernst (Putzi) Hanfstaengl, kinek amerikai
anyja és művelt, gazdag családja egy müncheni művészeti kiadó tulajdonosa volt, Truman
Smith százados, helyettes amerikai katonai attasé javaslatára meghallgatta Hitler egyik
beszédét. A kommunizmust ellenző és Németország gyengeségén megdöbbent Hanfstaengl-t
megragadta Hitler szónoklata. Néhány nappal később csatlakozott a Párthoz. A százkilencven
centi magas Hanfstaengl, kinek neve kenderszáracskát jelent, osztozott Hitler művészet és
zene iránti érdeklődésében és gyakori társává lett.

Egyik este, amint a Párt hűséges követőivel folytatott több órás beszélgetés után a Neumaier
kávéházból hazafelé sétáltak, Hitler Hanfstaengl-hez fordult és ezeket mondta : "Nem szabad,
hogy csalódott legyen ha ezeken az esti beszélgetéseken viszonylag egyszerű tárgykörökre
korlátozom magam. A politikai meggyőzésnek egyszerűnek kell lennie! Ez a baj az összes
többi (nem kommunista) párttal. Túl tudományossá váltak. Az utca egyszerű embere nem
tudja követni őket és előbb vagy utóbb a kommunista eszmeterjesztés nagyhangú
módszerének áldozatává esik."

Teljes szívvel egyetértvén, Hanfstaengl elmondta Hitlernek, hogy Hitler azon képessége, hogy
hétköznapi nyelven, "valódi csattanóval" szavai mögött tudott beszélni, ébresztette benne a
legnagyobb bizalmat a Párt végső sikere iránt. Hanfstaengl tovább ment és elmondta,
bizonyos tekintetben Theodore Roosevelt, amerikai elnökre emlékeztette, akiben volt életerő
és bátorság, célratörően cselekedett és szónokolt, bármely csoportban otthon érezte magát,
ami megszerettette az átlag polgárral. "Münchenben azt mondják, hogy amit Ön és pártja
képvisel az csupán felfordulás és hőzöngés"-folytatta Hanfstaengl. "Talán az Ön számára,
hogy Rooseveltről is ugyanezeket mondták, de ő nem hallgatott rájuk és vitte magával az
országot."

"Tökéletesen igaza van-válaszolt Hitler-de sajtó nélkül hogyan verhetném a német népbe
elképzeléseimet? A lapok teljesen figyelmen kívül hagynak. A hetente egyszer megjelenő,
szánalmas, négy oldalas Völkischer Beobachter-rel hogyan követhetném szónoki sikereimet?
Amíg nem naponta jelenik meg, semmire se jutunk." Hitler ezután nagy tervéről beszélt, amit
a Párt lapjával tenne ha elegendő pénz lenne.

"Bizonyára ez volt az az este amikor elhatároztam, hogy jelentősebb segítséget nyújtok"-írta

később Hanfstaengl. Körül-belül ebben az időben kapott némi pénzt a család háború alatt
zárva tartott, New York-i bemutatótermében lévő résztulajdona után. Csupán 1500 dollár volt
az összeg, de az elértéktelenedett német márkára átváltva egész vagyont jelentett. Volt két
eladásra kínált nyomdagép és ha elegendő pénz lenne a vételárra, az azt jelentené, hogy a náci
párt lapja naponta jelenhetne meg, teljes terjedelemben.
"Megtudtam - mondta Hanfstaengl -, hogy a szükséges összeg ezer dollárt tenne ki és egy nap
elmentem és átadtam Amann-nak azzal, hogy kamatmentes kölcsön. Ő és Hitler magán kívül
volt." "Micsoda nagylelkűség" - kiáltott fel Hitler. "Hanfstaengl ezt soha nem fogjuk
elfelejteni Önnek. Csodálatos!" Hanfstaengl egész megelégedett volt magával. A kölcsönt
azonban nem pusztán önzetlenségből adta - amint azt önéletrajzában állította - hanem
valójában azt remélte, hogy növelheti befolyását az újság felett és konzervatívabb mederbe
terelheti. Talán még azt is remélte, hogy a romló egészségű Dietrich Eckart helyébe léphet,
mint a lap szerkesztője, mert amikor Hitler Rosenberget nevezte ki az állásba, Hanfstaengl
nagyon keserű volt a Führer "oszd meg és uralkodj taktikája" miatt.

Hanfstaengl indíttatása valószínűleg hosszú idő alatt alakult ki. Nem vett részt az I.
világháborúban és emiatti bűntudatát a lehető legszélsőségesebb nemzeti csoport, a nácik
támogatásával enyhítette. Viselkedése magyarázatául két eléggé gyenge mentséget hozott fel.
A náci faji politika fölötti szemet hunyását azzal próbálta igazolni, hogy nem tudhatta Hitler
zsidóellenessége igaz volt-e vagy csak propaganda. állítólag az anyagi támogatástól és a jobb
társaságokba való bemutatástól is azt remélte, hogy így fokozatosan mérsékelheti a náci
vezetőt.

Hitler életmódjából aligha tűnt volna ki, hogy a párt egyre nőtt és mind újabb támogatókra
talált. A náci párt egy ragyogó zsoldos kapitányé volt, bőséges pezsgővel, kaviárral és
gyönyörű nőkkel. Konzervatív gyárosok nem fogják csak úgy odavetni keservesen keresett
pénzüket az első kalandornak aki erős hangjával éppen arra téved. Mielőtt komoly összegeket
fektetnének a marxizmus elpusztítása kísérletének nagyon kockázatos vállalkozásába, hosszú
ideig fontolgatják majd, hogy nem tudnának-e olcsóbban egyezségre jutni a kommunistákkal.
Tehát egyelőre továbbra is ugyanazt az öreg esőkabátot és kék felöltőt hordta. Munkája
befejeztével minden este ugyanabba az elhanyagolt szobába tért haza. Politikai személy-kénti
növekvő fontosságának egyedüli jele az volt, hogy most már mindenhova testőr kísérte - egy
kemény, sörcsarnoki verekedő, nevezett Ulrich Graf.

Putzi Hanfstaengl kényelmes és finom, felső-osztálybeli otthona volt Münchenben az első

ezekből a körökből mely megnyitotta ajtaját Hitler előtt. Úgy tűnt jól érzi magát Hanfstaengl
gyönyörű felesége és gyermekei körében. Putzi csodálatosan játszotta Wagner műveit és a
zenét kedvelő Hitler Wagnert tartotta kedvenc zeneszerzőjének. Egy idő után Hanfstaengl
Hitler egyfajta társasági titkárává tette magát, buzgón bemutatgatván München előkelő
hölgyeinek. Hitlert még mindig a visszafogottság levegője vette körül vagyoni és társadalmi
helyzetben lévők környezetében, de társasági ügyekben való naivsága arra csábította a
hölgyeket, hogy mindinkább meghívják. Gyakorta csendben ült míg politikára nem került a
szó, viszont ekkor átvette a beszélgetés irányítását. Tévedés azonban azt hinni, hogy annyira
faragatlan lett volna, hogy letorkoljon más vendégeket vagy legszélsőségesebb nézeteivel
megbotránkoztassa őket. Számos esetben, bár a jelenlevők nem értettek egyet zsidóellenes
nézeteivel, úgy találták "szórakoztatja" őket a zsidók "egész okos" bírálata. Mindig ügyelt rá,
hogy előbb távozzon a fogadásról mint annak befejezte, és így a többi vendégnek legyen
alkalma róla beszélni és ezáltal is mélyüljön benyomásuk.

Hanfstaengl bemutatta Hitlert William Hale-nek, aki Princetonban barátságban volt Wilson
elnökkel és évekig mint a Hearst lapok európai főtudósítója működött. Hale többé-kevésbé
visszavonult Münchenben, de azért élénken figyelte a világ eseményeit. A Hotel Bayricher
Hof luxus lakosztályában fogadta Hitlert. Putzin keresztül Hitler megismerkedett a
figyelemreméltó tehetségű német-amerikai művésszel, Wilhelm Funkkal is, akinek mesteri
reneszánsz bútorral berendezett, pazarul felszerelt műterme volt. Funknak volt bizonyos
társasági köre, amibe beletartozott Henckel-Donnersmarck herceg és számos vagyonos
nacionalista üzletember. Több alkalommal meghívták Hitlert, de elmaradt amikor politikai
szövetségre vonatkozó, leplezett célzásokat tettek. "Ismerem az ilyen embereket"-mondta
Hanfstaengl-nek. "Saját összejöveteleik üresek és azt akarják, hogy én töltsem meg nekik a
termet, azután pedig megosszuk a bevételt. Nekünk, nemzetiszocialistáknak, megvan saját
programunk és úgy tetszik csatlakozhatnak hozzánk, de én nem társulok alárendelt
szövetségesként."

Nagyon jó okok voltak Hitler önállóságára. Az emberek egyre növekvő számban fordultak el
a hagyományos pártoktól, melyek láthatóan képtelenek voltak a növekvő válság megoldására.
A francia hadsereg 1923 januárban megszállta a Ruhr-vidéket azzal az ürüggyel, hogy a
németek a jóvátételi szállításban lemaradtak 100.000 telefonoszloppal. A Versailles-i
szerződés által engedélyezett kis hadsereggel Németország képtelen volt megvédeni magát,
így a kormány tétlen ellenállást rendelt el. Ez magában foglalta a Ruhr-vidék gyárainak
bezárását is. Az esseni Krupp gyárban lezajlott vita során a franciák géppisztolyból tüzet
nyitottak és 13 embert megöltek.

A Ruhr-vidék megszállásával együtt jött a márka teljes összeomlása is. A kormánynak anyagi
támogatást kellett nyújtania a száz-ezreknek akiket munkanélkülivé tett a tétlen ellenállás.
Hogy óriási kötelességének eleget tehessen, egyre több pénzt kellett nyomtani. Gyakran
helytelenül kijelentik, hogy ez volt a pénzromlás kezdete. Valójában a háború alatt kezdődött
a pénzromlás. Angliában adóemeléssel fedezték a hadi kiadásokat, Németországban viszont
egyre több és több papírpénzt bocsátottak ki a halmozódó költségekre. A háború után e
gyakorlat csak felgyorsult. Az árak előbb megkétszereződtek majd megháromszorozódtak. A
kormány azt hirdette, a pénzromlás olyan gazdasági folyamat mely fölött nincs hatalma. A
valóságban azonban az infláció volt az a módszer amit a német gazdasági elit a kötelezettsége
alóli kibúvásra és annak a középosztályra való hárítására alkalmazott.

Amikor a forgalomba került pénzmennyiség miatt megkétszereződtek az árak, felére csökkent

a nyugdíjak és a kötvények valós értéke, de ekkor még csak kevesen értették meg ezt. A
Ruhr-vidék tétlen ellenállásának pénzelése szolgáltatta a kormánynak azt az ürügyet, amihez a
zabolátlan infláció elindításához szüksége volt. A márka átváltási aránya 10.000 : 1-re, majd
50.000 : 1-re esett a dollár viszonylatában. Az árak kezdtek naponta emelkedni, később pedig
napjában kétszer.

A derék, középosztálybeli polgárok voltak a legsúlyosabb helyzetben, kik takarékoskodtak a

jövőre, de most azt látták, hogy életük munkája egyszeriben semmivé lett. Egyre nagyobb
névértékű bankjegyeket nyomtattak. A gyárak kezdtek hetente kétszer fizetni mert oly sokat
csökkent a pénz értéke hétfőtől szombatig. Fizetésnapokon a munkások feleségei a kapuknál
vártak. Az emberek amint megkapták fizetésüket kirohantak és feleségüknek adták, kik
elsiettek a legközelebbi boltba, hogy megvegyék szükségleteiket mielőtt a pénz értéke tovább
csökkenne. De az ipari munkások - legtöbbjük szakszervezeti tag - bérét legalább valamelyest
hozzáigazították a márka értékcsökkenéséhez. A középosztály nehezebb helyzetben volt. Sok
hivatali alkalmazott képtelen volt fenntartani magát értékét vesztett fizetéséből. kénytelenek
voltak bérkocsi vezetőkként vagy felszolgálókként másodállást vállalni, hogy megélhessenek.

Az inflációtól sarokba szorítva, sokan eladásra kínálták ingatlanukat, a márka aznapi

értékében megállapított árért. Viszont mire a jogi formaságokat elintézték és a vételt
megkötötték, a márka már tovább romlott, olyannyira, hogy a vevő 1000 dollárnak megfelelő
összegért 20.000 dolláros házat szerezhetett. A bankárok és a nagy vállalatok - korlátlan
hitellel - kihasználták a helyzetet és hatalmas birtokokra tettek szert igen kis költséggel. 50
millió márkáért egy kis üzemet lehetett venni hat hónapi fizetésre, de amikor az idő lejárt és
fizetni kellett, az 50 millió már alig volt elég egy gépkocsira. A nagytőkéseknek roppant
hasznot hozónak bizonyult a pénzromlás : jelzálogokat fizettek ki, kötvényeket váltottak meg
és tartozásokat elégítettek ki a megelőző, régi értéke töredékét érő inflációs márkával.

"Higgyék el, hogy bajaink csak növekedni fognak" - figyelmeztette Hitler a népet. "A
gazember boldogulni fog. De a tisztességes üzletember, aki nem spekulál, az tönkremegy -
először a kisember a legalján, de a végén a nagyok is odafenn. A csibész és a csaló persze
megmarad alul is, felül is. S az ok : mert az állam maga vált a legnagyobb csalóvá és
zsivánnyá. Rablóállammá! "

"Becsaptatok bennünket ti csaló szélhámosok"- kiáltott Hitler a kormányra. "Fütyülünk a

papírpénzetekre. Adjatok valami értékeset : aranyat! " S ezután közölte hallgatóságával, hogy
bár milliók vannak zsebükben, hamarosan éhezni fognak mert a földműves nem fogja eladni
terményét. "Amikor vacak papír millióidat ajánlod neki, amivel csak budija deszkáját tudja
teleragasztani, csodálkozhatsz-e ha azt mondja, tartsd meg a millióidat, én is megtartom a
kukoricámat meg a vajamat? "

Hitler azon kevés politikusok egyike volt akik helyesen mérték fel a pénzromlást, mint
szándékos támadást a középosztály ellen, vagyonából való kiforgatására. Az elfogadott pártok
képviselői minduntalan azt hajtogatták az embereknek, hogy senkinek sincs hatalma az
infláció fölött, de bízzanak a márkában és akkor nem zuhan tovább. Amikor kezdtek beválni
Hitler jóslatai az inflációról, beszédei mind nagyobb hallgatóságra találtak. Mivel leleplezte a
csalást, az emberek úgy vélték, hogy őszinte és becsületes. Minthogy a takarékbetét neki soha
nem jelentett semmit, bizonyára csak kihasználta a pénzromlást, hogy népszerűséget nyerjen.
Mindazonáltal, ahogy csökkent a márka értéke, úgy emelkedett a Nemzetiszocialista Párt
tagsága.

Majdhogynem semmit sem tudunk arról az emberről aki a náci párt legfontosabb pénzszerzője
volt : Max Erwin Scheubner-Richterről. A bizonytalanság köde fedi előéletét és I. világháború
alatti tevékenységét. Élete folyamán Scheubner-Richter mindig titokzatos ember volt.
Kínosan ügyelt rá, hogy soha ne tűnjön fel az élvonalban és mindig homály burkolta
tevékenységét. De ennek ellenére semmi kétség fontossága iránt. Egy hivatalos okmány
megállapítása szerint "óriási összegeket" sikerült szereznie a náci pártnak. 1923-ra számottevő
volt Hitler feletti befolyása és a párt támaszkodott rá felső tízezerbeli kapcsolatai miatt. 1923.
november 9-én a puccsban Hitlerrel karöltve menetelt a náci vezetők első sorában. Amikor
lövés érte, zuhanása kificamította vállát. Halálától végsőkig felzaklatva, Hitler kifakadt : "A
többiek mind helyettesíthetők, de ő nem."

1884-ben Maximillian Erwinnek keresztelt gyerek született a Richter nevű, felső-

középosztálybeli balti-német családban. Mint tanuló, Rigában tagja volt az arisztokratikus
Rubonia szövetségnek. Az 1905-ös forradalom alatt a cári kormány mellett harcolt mint
lovassági tiszt egy kozák ezredben és segített megszervezni a német betelepültek védelmi
egységeit a felkelőkkel szemben. Később feleségül vette Mathilde von Scheubnert, annak a
gyárosnak a lányát, akinek üzemét ezrede védelmezte. Mivelhogy von Scheubnernek nem volt
fia, Max Erwin felvette felesége nemesi nevét, amint az akkoriban szokás volt.

Scheubner-Richter 1910-ben Münchenbe ment mérnöki egyetemre. Ottléte alatt csatlakozott

egy bajor arisztokrata ezredhez, a Chevaux légers-hez és felvette a német állampolgárságot.
Ebben az időben erős nemzeti érzelme volt egyedüli valós politikai felfogása. Az I.
világháború alatt hősiesen harcolt a nyugati fronton és Közel-Keleten. Nyelvi képessége és
politikai manipuláció finomabb oldalai iránti érdeklődése fényében a háború vége felé
kinevezték német konzullá a törökországi Erzerumba. Mint diplomata részt vett számos
veszélyes küldetésben a kurdokhoz és kaukázusi elnyomott nemzeti kisebbségekhez. Később
hatalmas előnyére volt az olajban gazdag terület politikai szövevényeiben való jártassága és
tapasztalata.

Mint orosz-szakértőt, Scheubner-Richtert 1917 végén a balti országok német katonai

főparancsnokságára rendelték, hogy Rigában vegye át a Sajtó és Tömegfelvilágosítási Iroda
vezetését. Az orosz forradalom után alig változott a német egységek helyzete a keleti fronton,
tehát 1918-ban kevés hajlandóság mutatkozott a meghódított területek feladására. Mint a
kommunizmus szilárd ellenzője, számos hazafias kiadványon keresztül - mint Das Neues
Deutschland is - Scheubner-Richter megpróbált nemzethitet sulykolni a német katonákba és
felvértezni őket a bolsevik behatással szemben. Azonban csak mérsékelt sikert ért el és a
Vörös Hadsereg és az önállóvá vált lettek nyomása alatt a németek kénytelenek voltak
visszavonulni.

Személyes előélete és háborús tapasztalatai által meggyőződve nemcsak arról, hogy a

kommunizmus óriási veszélyt jelent Európára, de arról is, hogy a kommunista-ellenesség
hasznot hozó lehet, Scheubner-Richter visszatért Németországba. 1919-ben Königsbergben
August Winning, a még német védelem alatt álló keleti területek birodalmi komisszárjának
politikai tanácsadója lett. Mint a bolsevikok és a lengyelek veszélyéről figyelmeztetéseket
terjesztő Keleti Németek Belügyi Irodája nevű ügynökség igazgatója, továbbra is mélyen
belekapcsolódott a kommunista-ellenes politikába. Ugyanakkor, mint a danzigi jobboldali
parlamenti csoport gazdasági intézője, pénzügyileg fontos állást töltött be. Ebben a
minőségében sok kelet-porosz földbirtokossal és üzletemberrel került kapcsolatba. Mint sok
más kelet-poroszországi jobboldali politikai vezető, Scheubner-Richter is részt vett az 1920-as
Kapp-összeesküvésben. Amikor a Kapp-puccs lezajlott, Berlinbe ment, hogy Kapp
"sajtófőnöke" legyen. Néhány nappal berlini megérkezése után a puccs összeomlott és nem
sokkal később Münchenbe menekült.

Kelet-poroszországi tartózkodása alatt Scheubner-Richter terveket készített és felvázolta

Németország és a fehér-orosz kormány (mely akkor Oroszország felét ellenőrizte) közötti
lehetséges gazdasági együttműködés alapjait. Régi barátja, Alfred Rosenberg, a Thule
Társaság tagja, most Hitler szárnysegéde, kapcsolatba lépett vele és beszélt neki néhány nagy
bajor céggel folytatott tárgyalásairól, melyek felszeretnék venni a kapcsolatot Wrangel
tábornokkal, ki Dél-Oroszországban kommunista-ellenes kormányt tartott fel. A német
üzletemberek kizárólagos kereskedelmi jogokat szerettek volna a Wrangel uralma alatti
területekkel, amiért cserébe gazdasági segítséget nyújtanának. Minthogy tökéletesen beszélte
az orosz nyelvet és sok kapcsolata volt, Scheubner-Richter megfelelő embernek látszott, hogy
Wrangel tábornokkal tárgyaljon és a fehér seregek összekötőjeként működjön. Hamarosan
sikerült felkeltenie egy német ipari csoport érdeklődését háborúból visszamaradt német
fegyverek és ipari termékek ukrán búzára való cseréjének lehetősége iránt. Két német
üzletemberrel és néhány fehér-orosz tiszttel a Krímbe utazott és tárgyalt Wrangel tábornokkal.
Scheubner-Richter és néhány üzlettársa megalapították az Európa-Ázsia Társaságot ami
gyakorlatilag monopóliumot kapott a Németország és a fehér-orosz területek közötti
kereskedelemben. De nem sokra rá a fehér katonai erő összeomlott és minden elveszett. Végül
azonban Scheubner-Richter mégis nyert valamit az ügyből, mert sok új kapcsolatra és barátra
talált fontos dél-német gyárosok és vezető fehér-oroszok körében.
A sikertelenség nem csökkentette Scheubner-Richter lelkesedését a jobboldali oroszok és
németek közötti, moszkvai bolsevikok és német szociáldemokraták elleni együttműködés
folytatása iránt. Alfred Rosenbergen keresztül hamarosan tudomást szerzett a gyorsan
növekvő nemzetiszocialista pártról és 1920 októberében megismerkedett Hitlerrel. November
22-én részt vett egy pártgyűlésen és hallotta Hitlert szónokolni. Az alsóosztálybeli volt
tizedesből sugárzó hipnotikus erő akkora benyomást tett rá, hogy "Németország új prófétája"-
ként jellemezte. Hitler maró kommunista- és zsidóellenessége arra a meggyőződésre juttatta
Scheubner-Richtert, hogy megtalálta a pártot ami egy napon majd elpusztítja a marxizmust.
Feleségével együtt, még az év vége előtt belépett a náci pártba.

Jó benyomást tett Hitlerre a "földesúr" ki a társadalom minden rétegében otthonosan mozgott.

Igaz, hogy nem volt ideológus, mint Rosenberg, vagy megkeményedett katona, mint Röhm,
de elsőrangú diplomata személyisége volt. Arisztokrata viselkedésével és megjelenésével
együtt is bizonyos varázs és érezhető melegség volt jellemében, ami megkönnyítette, hogy
barátokat szerezzen és hatásosan használja befolyását. Nem volt túl jó szónok, de Hitlernek
nem is volt szüksége segítségre ezen a téren. Amire szüksége volt, és amit Scheubner-Richter
felkínált, az egy tekintélyes, felső-osztálybeli kapcsolatszervező, aki hitt a párt
elképzeléseiben és akinek befolyásos kapcsolatai voltak a hagyományos jobboldali pártokban.

Még nagyobb fontosságú volt Scheubner-Richter azon képessége amivel adományokat tudott
szerezni a mozgalomnak. Zseni volt a támogatás kieszközlésében, még ezekben a válságos
időkben is, amikor nem volt könnyű pénzhez jutni. Bajor arisztokratákhoz, nagy
üzletemberekhez és a nehézipar vezetőihez - mint Thyssen és Paul Reusch - fordult. A náci
párt többi tagjával ellentétben, vagyonos ember volt, és mivel nem magának kérte a pénzt
hanem egy általa helyesnek tartott politikai ügynek, így tökéletes könnyedséggel és
meglehetős sikerrel tehette ezt. Azt is beszélték, hogy még a Wittelsbach-háztól is kapott
pénzt, de elszakadási törekvéseiknek fényében ez roppant kétséges. Scheubner-Richter közeli
barátságban állt Ludendorff tábornokkal aki számos alkalommal juttatott hozzá gyárosok
adományaiból.

Scheubner-Richter ideje és ereje jó részét fordította a fehér-orosz emigránsokra. Nagy

összegeket kapott orosz iparosoktól, különösen azoktól az olajkitermelőktől akiknek sikerült
vagyonuk egy részét Németországba menekíteni. Olyan nevek voltak a Scheubner-Richteren
keresztül Hitlernek támogatást nyújtók között mint Gusakov, Koeppen báró, Lenison, Nobel
Leuchtenberg herceg. Scheubner-Richter tevékenysége nyomán egyre szorosabb
együttműködés alakult ki a nácik és jobboldali orosz emigránsok között. Mindkét csoport
nemcsak kommunista- és zsidóellenes ideológiai társat látott a másikban, hanem pénzforrást
is. A fehérek még mindig remélték, hogy esetleges német segítséggel visszafoglalhatják
Oroszországot. Láthatóan azért támogatták a náci pártot, a gyorsan növekvő kommunista-
ellenes tömegmozgalmat, mert Scheubner-Richter meggyőzte őket, hogy Hitler és követői
hamarosan nagy befolyással lesznek a német kormányra és gondjuk lesz rá, hogy megkapják a
szükséges pénzt és felszerelést amivel keletre menetelhetnek.

1920-1921-ben a fehér emigránsoknak jó okuk volt, hogy ne fogadják el vereségüket és

száműzetésüket. Oroszországban milliók éheztek, az ipar állt és a földeken fejetlenség
uralkodott. Elképzelhető volt, hogy a szovjet kormányt belülről megdöntik vagy saját
tehetetlenségének következményeként összeomlik.

1921 májusának utolsó hetében nagy számú fehér-orosz gyűlt össze Bad Reichenhall
városába, a Salzburgtól 12 mérföldre dél-nyugatra lévő mesés hegyi üdülőbe egy monarchista
találkozóra. Ez volt a legjelentősebb kísérlet az orosz jobboldal egy tető alá gyűjtésére. Bár a
háttérben maradt, Scheubner-Richter volt az esemény fő szervezője.

A résztvevők és előkelően felöltözött feleségeik a Post Hotel fő vacsoratermében gyűltek

össze egy virágfüzérrel díszített emelvény előtt, amit egyik oldalon a vörös-fehér-kék cári
zászló, a másik oldalon a fehér-sárga-fekete monarchista zászló szegélyezett. Miklós cár nagy
méretű képe nézett a jelenlevőkre amint Scheubner-Richter az eljötteket üdvözölte. Egy rövid
beszéd után számos orosz képviselő melegen méltatta müncheni Németország és (fehér)
Oroszország közötti gazdasági együttműködés érdekében végzett munkáját. Scheubner-
Richter ezután visszavonult színről, hagyván, hogy a közös alap reményében a küldöttek
elsimítsák nézeteltéréseiket. A következő néhány napban zárva és őrizet alatt tartották a
vacsoratermet, ami a szálloda nem orosz vendégeinek értetlenségére volt.

Noha az oroszoknak boségesen volt pénzük, nem ok fizettek a Reichenhall tanácskozásért.

Scheubner-Richter rábeszélte dél-német gyárosok egy csoportját valamint müncheni,
regensburgi és augsburgi üzletembereket, hogy vállalják a költségeket. A német támogatók
között volt néhány jól ismert politikus is, mint Cramer-Klett, akiről tudott volt, hogy a
Vatikán érdekeit képviseli, és Hofrat Aman a Bajor Néppárttól. Igen érdekes, hogy
Ludendorff tábornok és egy bizonyos Bauer ezredes is támogatta az összejövetelt. Bauer a
háború alatt Ludendorff törzstisztje volt és most egy fél-magán hírszerző szolgálatot vezetett
ami néha olyan kormánymegbízatásokat hajtott végre amihez a kormánynak nem lehetett
köze. Bauer pártfogásának titokban kellet volna maradnia, de jól értesült körökben ismertté
vált.

E német "rokonszenvezők" nem csupán a monarchiához való elvi hűségükből pénzelték a

Reichenhall tanácskozást. Nyíltan elismert céljuk volt a régi német-orosz szövetség
visszaállítása. Azonban az a hír járta, hogy a német jobb nagylelkű együttműködése valójában
becsvágyó kísérlet volt a fehér-oroszok szövetségének megszerzésére, nehogy a franciákhoz
forduljanak segítségért. Akármi is volt az igazi cél, Scheubner-Richter köre támogatóinak
befolyását bizonyították a dél-német újságok tanácskozásról szóló általánosan kedvező
beszámolói.

A Reichenhall tanácskozás a fehér-orosz politika történetének csúcspontja volt. A remények

ellenére, az orosz jobb nem egyesült, de Scheubner-Richternek sikerült legtöbbjüket
meggyőznie a Hitler mozgalmával való társulás szükségességéről. A tanácskozás után új
német-orosz politikai-gazdasági szervezetet alapított és elindította az Aufbau (Újjáépítés)
című időszaki lapot. Ez valójában különböző politikai csoportok, köztük néhány igen
tekintélyes bajor politikus, mint Cramer-Klett, jobboldali egységfront szervezete volt. E
szervezeten keresztül Scheubner-Richternek fokozatosan sikerült Hitler olyan embereknek
bemutatnia akik soha nem gondoltak volna a náci párt támogatására és, bár nincs rá tárgyi
bizonyíték, valószínű, hogy módjában állt pénzt utalni Hitlerhez, mert a csoport minden
fontos beosztásában nácibarátok ültek.

Schuebner-Richter nácibarát propaganda terjesztésére is felhasználta fehér-oroszokkal

folytatott tevékenységét. Amint mondta, a zsidók felelősek a bolsevik forradalomért. A
kommunizmust el kell törölni, ahogy az Olaszországban Mussolini is teszi. Kifejezte
reményét, hogy majd Németországban is az olasz fasizmushoz hasonló jut hatalomra.
Azonban a hagyományos német jobboldaliak nem eléggé harciasak erre a feladathoz, így arra
ösztönözte oket, hogy új vezetőséget fogadjanak el, ami majd Berlin ellen viszi oket, "hogy
Németországot megmentsék a vörös borzalomtól." A vagyonos németek és oroszok által
pénzelt Aufbau azt jósolta, hogy csakis Adolf Hitler érhet el valamit. Az ő küzdelme
határozza meg majd nemcsak Németország, de Európa sorsát is, s "a szovjet csillag és a
horogkereszt e lezajlandó küzdelme a horogkereszt diadalmával fog véget érni."

Scheubner-Richter erőfeszítése volt a vezető fehér-oroszok és zsidóellenes német barátaik

közötti valódi együttműködés kezdete, nem csak a zsidók, kommunisták, liberálisok
kölcsönös gyűlöletének alapján, hanem az anyagi támogatás kétségbeesett szükséglete miatt
is, minthogy mindkét csoport azt képzelte, hogy a másik pénzzel tud szolgálni. Vagyonos
orosz emigránsok pénzt adtak Hitlernek amiért cserébe ő kommunista- és zsidóellenes
nézeteiket terjesztette a német tömegek körében. De hogyan remélhették a fehér-oroszok,
hogy a nácik vagy Scheubner-Richter társai jelentős támogatást nyújtanak nekik? Igaz, hogy
Scheubner-Richter rábeszélt néhány gazdag gyárost, hogy a Reichenhall tanácskozás
költségeit, de ez semmi volt ahhoz az összeghez képest amire Oroszország visszafoglalásához
lenne szükségük. Talán bárgyúak voltak az emigránsok amikor azt gondolták, hogy
Scheubner-Richter és társain keresztül a nekik szükséges támogatáshoz és pénzhez juthatnak?
Egyáltalán nem.

A német külügyminisztérium 1920-óta élénk érdeklődést mutatott a jobboldali emigránsok

politikája iránt. Bár a polgárháború alatt megtagadták Wrangel tábornok támogatását, a
Wilhelmstrasse (a külügyminisztérium) tisztségviselőire jó benyomást tett Scheubner-Richter
dél-oroszországi útjáról és a szovjetek megdöntésének elképzeléseiről szóló hosszú jelentése.
Megjegyezvén, hogy az orozok barátságosak Németországgal szemben, Behrendt a
külügyminisztériumtól azt nyilatkozta, hogy "valamilyen formában támogatni kellene őket, ha
nem is nyíltan, de legalább is titokban."

A német külügyminisztérium aszerint ítélte meg a különböző száműzött orosz politikai

csoportosulásokat, hogy Németország vagy a szövetségesek felé hajlottak-e. A franciákkal
való együttműködésük miatt a liberálisok és a szocialisták nem jöhettek számba, s így csak az
orosz szélsőjobb és a szovjetek között választhattak. A fehér-oroszok emberiség elleni
sértésként ítélték el a Versailles-i szerződést és ebből az okból a német kormány továbbra is
érdeklődést mutatott irántuk, de a Rapalló-egyezmény előkészítése alatt a szovjet kormánnyal
fenntartható közelebbi kapcsolat kiépítésén dolgozott.

Minthogy távolról sem volt biztos, hogy a kommunisták képesek lesznek hatalmon maradni, a
biztonság kedvéért a német kormány a fehéroroszokkal is kapcsolatot kellett tartania.
Scheubner-Richteren és a nácikhoz hasonló jobboldali pártokon keresztül a német kormány
titkos kapcsolatot tudott tartani a fehérekkel és, miközben a szovjetekkel tárgyalt, készen
állhatott minden eshetőségre. Hitler számára nagyon előnyös volt Scheubner-Richter
külügyminisztériumi kapcsolata, mert a fehéroroszok előtt némiképp eltúlozta a náci párt
kormányon belüli befolyását.

Vaszilíj Biszkupszky tábornok volt az egyik legfontosabb jobboldali orosz aki fenntartás
nélkül támogatta Hitlert. A tábornok nemcsak hogy vezető szerepet játszott az emigráns
politikában, de mint közvetítő is működött Hitler és különböző anyagi támogatói között,
akiknek néhánya nem tartozott a fehéroroszok körébe. A jóképű, lendületes Biszkupszky
ragyogó tiszt és még jobb szerencsejátékos hírében állott. A forradalom kitörésekor az orosz
hadsereg egyik legfiatalabb tábornoka volt és Odesszában a harmadik hadsereget vezette. A
fehér csapatok ukrajnai visszavonulása után Berlinbe került. Itt gyakran meglátogatta Max
Hoffmann tábornokot, aki Sir Henri Detering, a brit-holland olajmágnás anyagi támogatásával
bírt. Biszkupszky és Hoffmann gyakran játszadozott a kaukázusi olajmezők
visszafoglalásának gondolatával, de egyelőre semmi sem lehetett belőle.

A Kapp-puccs után, amiben részt vett, Biszkupszky Münchenbe menekült és új szövetségesek

után nézett a kommunizmus elleni küzdelemhez. Bemutatták Scheubner-Richternek, aki
ösztönözte, hogy vegye szemügyre az ígérkező új pártot. Egy barátjával Biszkupszky egyik
este kíváncsiságból elment egy sörcsarnoki náci gyűlésre, ahol Hitler beszélt. A hallgatóságra
nagy hatással lévő szónok "erős ember" benyomását keltette a két oroszban. Hitler pontosan
az a fajta népvezér volt, akit Biszkupszky az egyszerű nép marxizmustól való elvonásához
szükségesnek tartott. A két férfi megismerkedett és egész közeli barátokká vált. Egy
alkalommal Hitler Biszkupszky házában bújt meg a rendőrség elől és úgy mondják, a
tábornok felesége, egy közismert énekesnő, zálogba adta néhány gyöngyét, hogy
megszökhessen. A rendkívül ravasz Biszkupszky nagy cselszövő volt és mindig valamiféle
pénzügyi vagy politika mesterkedésben settenkedett. Scheubner-Richter együtt, ő is a nácik és
a kommunistaellenes ügy sikeres pénzfelhajtója lehetett.

1922-ben Biszkupszky kinyilvánította támogatását Cyril nagyherceg, Romanov trónkövetelő

mellett és Cyril "miniszterelnöke" lett. Ebben a minőségében tette a legnagyobb szolgálatokat
a náci mozgalomnak. Cyril nagyherceg II. Miklós unokatestvére és ebből adódóan a trón
jogos örököse volt.(1) Azonban sok monarchista nem ismerte el a Cyrilt és elkeseredett viták
zajlottak az ő és a Párizsban élő Nyikolájevics nagyherceg támogatói között. Biszkupszky azt
bizonygatta, hogy Cyril ellenfelei csőcselékuralmi (demokratikus) és alkotmányos hajlamúak
és a franciák bábjai.

A különösebben nem törtető Cyril minden kiemelkedő tett nélkül szolgált a

haditengerészetnél. A forradalom után előbb Finnországba, majd Svájcba, 1921-ben pedig
Dél-Franciaországba költözött, ahol Château Fabronban udvart állított. Bár házastársi
viszonyuk nem volt túl boldog, mindazonáltal Cyril erősakaratú felesége, Viktória(2)
nagyhercegnő volt legközelebbi politikai bizalmasa és valószínűleg a valódi hajtóerő cári
korona követelése mögött. 1922-ben Cyril és felesége Coburgba költözött, ahol Viktória
családjának birtokai voltak. Itt a világtól elzártan éltek a fejedelmi Edinburgh villában.

Cyril nem volt idegen Németországban, minthogy anyja, Maria Pavlovna, Mecklenburg
hercegnője volt és fiatal korában német szolgálók, tanítók és rokonok vették körül. Évekkel
később visszaemlékezett, hogy nagynénje, Alix, Saxe-Altenburgi nagyhercegnő, "mindig
németül beszélt hozzánk."

Coburgban a roppant jóképű és egyfajta világfi nagyherceg kiélhette magát szenvedélyeiben -

vadászat, gépkocsi, gyönyörű nők és politikai cselszövés -, viszont elszigetelődött követőinek
egyébként is szűk körétől. Még leghűségesebb müncheni újságírójának, Nyikoláj
Sznesszarevnek is gyakran gondjai voltak, hogy bejusson hozzá, mert Viktória nagyhercegnő
és barátai egyfajta falat emeltek a nem kívánt látogatók kiszűrésére. Cyril gyakran feleségére
hagyott fontos döntéseket, sőt, Viktória volt az, aki külföldről pénzt szerzett férje politikai
tevékenységéhez, de ugyanakkor a náci pártnak is gyűjtött. Egyesek szerint tevékenyebben
támogatta a nácikat mint Cyril. Scheubner-Richter és felesége a hercegi pár közeli, személyes
barátaivá vált és Viktória és Mathilde gyakran együtt nézték az SA kiképzését München
külvárosában és vettek részt náci gyűléseken és felvonulásokon. Vonzódván a náci
kommunista- és zsidóellenességhez, Viktória hamarosan néhány személyes értéktárgyat
adományozott a pártnak.
A Baváriába tömörült német-barát szélsőjobboldali orosz emigránsok közül került ki Cyril
támogatóinak legtöbbje. Hívei, mint Bobrinszki gróf és Biszkupszky tábornők, kiáltványokat
írtak, melyek kinyilvánították Cyril trónra lépési jogát és hangsúlyozták az agrár Oroszország
és az ipari Németország közötti jövőbeli együttműködés szükségességét. Viszont az éleslátás
hiányában Cyril inkább Biszkupszky és német társai által mozgatott politikai eszközzé vált
mintsem saját lábán álló száműzött vezetővé.

A nagyherceg körüli összes orosz, de maga Cyril is, zsidóellenes volt, sőt, még sok nácin is
túltettek kommunisták és zsidók iránti gyűlöletükben. Cyril köréből többen lelkesen
támogatták a nácikat, mint Nemirovich-Danchencko, és cikkeket írtak a Völkischer
Beobachterbe. A nagyherceg trónra ültetésére irányuló programja (mit később fajvédő
nacionalistaként jellemeztek) nagyon hasonló volt a náci irányvonalhoz. 1923 tavaszán Cyril
emberei Münchenben saját lapot indítottak Az Orosz Monarchista Szövetség Hírnöke címmel,
aminek állandó témája volt Cyril jogos trónörökössége és a zsidók kalmár jellemének a
modern világ gonoszságait mozgató hatása.

Amint orosz nagyhercegek, grófok és tábornokok vették pártfogásukba Hitler ügyét,

egyszeriben jobban elfogadhatóvá vált a német felsőosztály szemében. Amikor Bechsteinné
asszony Münchenbe látogatott, férjével meghívta Hitlert vacsorára luxus lakosztályába. Frau
Bechstein előírásos hosszú estélyi ruhát viselt és tele volt ékszerekkel. Férjén szmoking volt.
"Nagyon szégyelltem magam kék öltönyömben"- mondta később társainak Hitler. "A
szolgálók mind libériát viseltek és a vacsora előtt csak pezsgőt ittunk." Azon az estén
Bechsteinné meggyőzte Hitlert, most már elég fontos ahhoz, hogy legyen egy szmokingja,
keményített ingje és lakkcipője.

A zsarnokoskodó és birtokvágyó Frau Bechstein azt gondolta megmondhatja a félszeg,

visszahúzódó Hitlernek hogyan öltözzön, viselkedjen és még azt is, miként intézze politikai
ügyeit. De, mint annyi más nő is ő utána, tévesen alábecsülte elhatározottságát és önállóságát.
Hitler órákig ült vele, politikai elképzeléseit magyarázván. Nagylelkűségéért viszonzásul még
azt is hajlandó volt megengedni, hogy "az én kis farkasom"-nak nevezze. Viszont a pletykák,
hogy titkos románc lett volna közöttük, bizonyára alaptalanok voltak. Bechsteinné jóval
idősebb volt Hitlernél és megelégedett azzal ha rámosolygott, kezet csókolt neki és
elismeréssel szólt megjelenéséről.

Társaságban Hitler némiképp esetlenül viselkedett, de nem kellemetlenül. A számos

müncheni lapban közölt cikkekkel ellentétben, magán körökben nem rázta öklét és viselkedett
gengszter módjára. Sokan, különösen nők, varázsába estek. Általában kirívóan nagy
rózsacsokorral kedveskedett a vendéglátó hölgynek és régi bécsi módon meghajolva kezet
csókolt neki. Gondosan ügyelt rá, hogy ne üljön le mielőtt a hölgyek helyet foglalnának. Még
kiejtése is megváltozott amikor nőkkel beszélt és torokhangja majdhogynem dallamossá
alakult. A sok osztrákot jellemző hanglejtéssel, szókinccsel és melegséggel szólt hozzájuk.
Amikor novel társalgott képes volt azt benyomást kelteni benne, hogy a legteljesebb
mértékben érdeklődik iránta és csakis iránta. Ilyen elbűvölő teremtéssel találván szemben
magukat, legtöbb non néma csodálkozás és heves gyönyörűség lett úrrá. "Úgy éreztem
elolvadok jelenlétében"- mondta egy hölgy. "Bármit megtettem volna érte"- erősítette meg
egy másik.

Frau Elsa Bruckmann, a jól ismert kiadó, Hugo Bruckmann felesége, szintén Hitler
támogatója volt. Férje vállalatának nagy befolyása volt jobboldali körökben és z adta ki
Houston Steward Chamberlain - a kor egyik legnépszerűbb nemzethitű írója - könyveit.
Bruckmann-né asszony Cantacuzene hercegnőként született Romániában, rengeteg pénze volt
és köztudottan gyakran adományozott a náci pártnak. Viszonzásképpen azonban Hitler
figyelmét követelte. Évekkel később, nőkre tett furcsa hatásáról beszélvén, Hitler megjegyezte
: "Egyszer még Frau Bruckmannon is váratlan hatást vettem észre. Velem egyszerre, a
müncheni társaság egy gyönyörű hölgye is vendége volt házában. Amikor távoztunk, a hölgy
viselkedéséből egyfajta érdeklődés jeleit vettem ki... A következmény az volt, hogy soha
többé nem hívott meg bennünket egyszerre. Amint mondtam, a nő gyönyörű volt és talán
némiképp érdeklődött irántam, de semmi több.

Frau Winifred Wagner, Siegfried Wagner angol születésű felesége, az első százak között volt
akik beléptek a náci pártba. Wagner asszony Hitler személyes barátjává és ügyének
támogatójává vált. Mi több, amikor csak tehette, felhasználta befolyását és nevét, hogy a
pártnak segítsen pénzt szerezni.

Rosenberg és Scheubner-Richter rábeszélt két Münchenben élő finn hölgyet, hogy

támogassák azt általuk Hitler kommunizmus elleni keresztes hadjáratának gondolt
mozgalmat. Egy baltikumi nemesi családból származó nő, Frau Gertrud von Seidlitz, jelentős
összeget adott, hogy segítsen a pártnak új nyomdagép megvásárlásában. 1924-ben, a puccs
bukása után, Seidlitz asszony a rendőrségnek elmondta, hogy bizonyos ideje pénzzel
támogatta Hitlert, de az összeget nem volt hajlandó felfedni. Figyelemre méltó büszkeséggel
még azt is közölte, hogy Németországon kívül és belül másokat is rábeszélt a náci ügy
pártolására.

1923. április 23-án a München Post cikket közölt a nőkről akiket "Hitler elbolondított" és
pénzt adtak vagy kölcsönöztek neki. Sok esetben adományaikat nem pénz alakjában tették,
hanem a vagyonos támogatók értékes műtárgyakat és ékszereket adtak Hitlernek, hogy
belátása szerint rendelkezzék velük. Frau Bechstein kijelentette, hogy férje rendszeres
támogatása mellett ő maga is jelentős mértékben segítette a Nemzetiszocialista Párt vezetőjét :
"azonban nem pénzzel, hanem műtárgyakkal és közöltem vele, hogy azt csinálhat velük amit
akar. E műtárgyak mind az értékesebbekből valók voltak."

Hitler általában kölcsönöket vett fel a tisztelőitől kapott értéktárgyak ellenében és a pénzt a
müncheni központ támogatására fordította. Egy 1923 nyarán kötött, Hitler és a berlini Korn-
Frank cég tagja, Richard Frank kalmár közötti kölcsön és átutalási megállapodás fényt derít a
kérdéses értéktárgyak jellegére : "A kölcsön biztosítékaként (60000 svájci frank) Herr Adolf
Hitler Herr Richard Franknak az alább felsorolt tárgyakat, melyek jelenleg Heinrich Eckert
müncheni bankár őrzésében vannak... Egy platina függő, emeralddal és gyémánttal, platina
láncon.... Egy platina gyűrű rubinnal és gyémánttal kirakva... Egy platina gyűrű zafírral és
gyémánttal kirakva... Egy gyémánt gyűrű, egy 14 karátos arany gyűrű ezüstbe ágyazott
gyémánttal... Egy grosspointe de Venise, kézi munka, hat és fél méter hosszú, tizenegy és fél
centiméter széles (17. század)... Egy spanyol zongora terítő, arany hímzéssel."

Hitler eleinte jelentős tiszteletet érzett a felső osztály tagjai iránt, akikkel adománygyűjtés
közben találkozott. Németország volt Európa legosztálytudatosabb állama és az alsóbb
osztályból származván, Hitler gondosan ügyelt rá, hogy ceremoniális tisztelettel illesse az
arisztokratákat és a tiszteket. Felső tízezerbeli naivsága előny is és hátrány is volt. "Még
mindig magam előtt látom Bruckmann-né asszony csillogó szemeit amikor elmesélte Hitler
igazán megható aggodalmát amint articsókát tettek elé"- írta Kurd Lüdecke. ""De asszonyom"
mondta leglágyabb hangján "meg kell mutatnia hogyan kell ezt enni, mert én még nem láttam
ilyet.""
1922 őszén azonban egyszeriben megváltozott a felső osztályról alkotott véleménye. Bajor
jobboldali pártok és a Szülőföld Társaságok gyűjtőnevű szabadcsapatos egységek, köztük a
nácik is, puccsot terveztek a kormányhatalom átvételére. Nevezett Dr. Pittinger volt a
szervezet irányítója, aki az egyik legnagyobb szabadcsapatos egységet a Bund Bayern und
Reich-et vezette. Pittingert általában úgy tartották számon mint Rupprecht, bajor
koronaherceg nem hivatalos képviselőjét. Viszont amikor a puccs időpontja végre elérkezett
és a nácik és a szabadcsapatok készen álltak a támadásra, Dr. Pittingernek és arisztokrata
társainak inába szállt a bátorsága.

Hitler és hívei ott maradtak a pácban. Dühöngött : "Nem kell többé Pittinger, nem kell többé
Szülőföld Társaság"- üvöltötte. "Ezek az urak, ezek a grófok és tábornokok semmit sem
hajlandók tenni. Majd én. Én egyedül." Hitler ezideig úgy tekintette magát mint a majd
valamely nemzeti érzelmű tábornok által vezetett, eljövendő német ébredés egyszerű
előfutárát vagy hirdetőjét. 1922-ben, az árulás és csalódás e napján azonban ébredezni kezdett
benne "Vezér" mivoltának képe. A Pittinger puccs szégyenteljes elbukása "megváltoztatta
benne a "nagy" emberek iránti érzelmeit, kik felé korábban határozott tisztelettel és
szerénységgel közeledett"- írta Kurt Lüdecke. "Külső viselkedése azonban nem változott. Úgy
találta hasznos visszafogottságot mutatni és naivnak és egyszerűnek lenni a szalonokban.
Hasznos színlelés volt ez, de most már megvetést takart. E fontos emberek, kik ezek?
Középszerűek. Gyávák."

Ha Hitler kész volt a vezetésre, az idő is megérett. A féktelen pénzromlás 1923-ra

nyomorúságot és felfordulást váltott ki. A munkások hetente milliókat kerestek és kosárban
kellett hazavinni a fizetést. Viszont az élelmiszer árak gyorsabban emelkedtek mint a bérek és
az emberek kezdek éhezni. Egy középosztálybeli hivatalnok vagy orvos, aki úgy gondolta
egész kis vagyona van a bankban, hamarosan udvarias levelet kapott az igazgatótól : "A bank
legmélységesebben sajnálja, de nem tudja tovább kezelni 68000 márkás betétjét, minthogy a
kezelési költség aránytalanul nagyobb mint a betét. Mivel nem áll rendelkezésünkre kisebb
címlet, 1 millió márkára kerekítettük az összeget. Mellékelve : egy 1.000.000 márkás
bankjegy." A borítékon 5 millió márkás bélyeg volt.

Semmivé olvadtak a középosztály megtakarításai. Az a pénz is elveszett amit korábban

háborús kötvényekbe fektettek. Anyagi szempontból eltűnt a középosztály. Kezdek valóra
válni Hitler jóslatai és a papírpénz majdnem teljesen elértéktelenedett. Több mint 300
papírgyár és 2000 nyomdagép éjjel-nappal üzemelt, hogy előállítsa a szükséges
pénzmennyiséget. A bankjegyek legtöbbjének csak egyik oldalán volt minta. A bankok a pénz
üres oldalát használták számításokhoz, mert ez olcsóbb volt mint jegyzettömböt venni. Egy
asszony, aki kosárnyi pénzzel ment a piacra krumplit venni, míg sorban állt, letette kosarát a
földre. Mire odanézett, valaki kiborította a pénzt és a kosarat lopta el.

Az inflációról beszélvén, Hitler bemutatta a pusztítás folyamatát amit a hallgatóság máris

érzett. "A kormány - mondta - nagy nyugodtan nyomtatja e szemetet, mert ha abbahagyná, az
végét jelentené. Minthogy amint megállnak a nyomdagépek - ami a márka megszilárdításának
előfeltétele - azonnal kiderül a csalás és a munkás rájön, hogy háború előtti fizetésének
csupán egyharmadát keresi, mert munkájának kétharmada az ellenségnek fizetendő sarcra
megy."

A külföldi megfigyelők megdöbbentek amikor Hitler az emelvényről azt kiáltotta, hogy a

Versailles-i szerződés "csupán papírdarab." A németek milliói azonban nem lepődtek meg,
minthogy pénzük, betétjük és szerződéseik szemük előtt váltak értéktelen papírrá. Ösztöneivel
előre érezvén a kiváltandó hatást, Hitler tudta, hogy szavai felháborodással töltik el hallgatóit.
Nagyon gondosan válogatta meg kijelentéseit.

A fékevesztett pénzhígulás lerombolta az emberek kormányba vetett bizalmát. A kommunista

párt kezdett erősödni és Szászországban és Türingiában hamarosan hatalmat szerzett. A
megrettent felső osztály egyszeriben fogékonnyá vált a náci kérések iránt. Hitler most
többször Berlinbe utazott támogatás gyűjtésére, Münchenben pedig rendszeresen körbejárta a
befolyásos konzervatív polgárokat.

Néha magával vitte Hanfstaengl-t is, hogy további tiszteletreméltóságot kölcsönözzön e

"kolduló körutakhoz." Egy alkalommal a Starnberg-tó melletti Bernriedbe kocsikáztak, hogy
meglátogassák a gazdag, visszavonult főkonzult, Scharrert, akinek felesége az előkelő német-
amerikai (St. Louis-i) Busch családból származott. A hatalmas bírtok jellegzetes újgazdag
hely volt, tele pávákkal és szelíd hattyúkkal. Hitler megfigyelte, hogy Scharrer kocsijának
hűtőrácsa nem nikkellel, hanem arannyal volt befuttatva és a ház egyik WC-jében minden
aranyból volt. Scharrerné asszony óriási, kövér nőszemély volt és akkora gyűruket hordott,
hogy alig tudta mozgatni ujjait. Hanfstaengl elmondta, hogy Hitler "ekkor" nem kapott pénzt
Scharrertól, azt sejtetvén, hogy máskor sikeresebb volt.

Hanfstaengl, aki olyan helyzetben volt, hogy egész jól ismerhette a párt akkori bevételei,
ezeket írta : "A párt állandóan pénzszűkében volt. Mi több, a Beobachter napi megjelentetése
- minden eszmeterjesztési értéke ellenére - csak tovább rontotta az anyagi helyzetet és Hitler
állandóan további megcsapolható forrásokat keresett. Úgy látszik azt gondolta, hogy hasznára
lehetek kapcsolataimmal, azonban bármennyire is érdeklődoek és biztatóak voltak
ismerőseim, nem nyúltak zsebükbe... Néhány nemzeti érzelmű bajor gyárost kétségtelenül
rávett, hogy időről-időre egy-egy csekket adjanak, de az csak máról holnapra volt elég és
mindig voltak törlesztést követelő adósságok amiket nem volt mivel fizetni."

A párt tagságának fokozatos gyarapodása szintén növelte a gazdasági gondokat. A

Hanfstaengl által a Völkischer Beobachterre adott ezer dollár kamatmentes kölcsön volt és
nem ajándék. Hitler kénytelen volt az egész üzemet - nyomdagépek, iroda felszerelés, stb. -
biztosítékként adni a pénz ellenében. Az adósságot 1923. május 1-re kellett volna
visszafizetni, de a párt természetesen képtelen volt eleget tenni kötelezettségének.
Hanfstaengl nem tudott mit tenni mint haladékot adni 1924. január 1-ig. Viszont Putzi maga is
pénzszűkébe került és eladta követelését a lókereskedő Christian Webernek, aki a náci párt
tagja volt.

Weber testes, darabos ember volt, aki szerette a jó ételeket, a bort és a nőket. Nem örvendett
valami jó hírnévnek. Gyakran látták "könnyű vérű hölgyek" társaságában és azt beszélték, az
ő keresetükből élt. Később helytelenül írták, hogy mint kidobó legény dolgozott az egyik
müncheni lebujban. Nem világos Weber pénzének pontos forrása, de csak kis része
származhatott lovak vételéből és eladásából. Weber a hivatásos uzsorás minden fogásával a
kölcsön visszafizetésére noszogatta Hitlert. Jelzálogot tetetett a párt gépkocsijára és, ahogy az
egyik párttag megjegyezte, "rosszabb volt mint egy zsidó." Hitlernek állandó bosszúságot
jelentettek az ilyen anyagi aggodalmak és legfőbb vágya volt, hogy a párt egyszer már
"szilárd alapokra" kerüljön.

Ahogy a pénzromlás egyre komolyabbá vált, Hitler végre a müncheni üzleti közösség
konzervatív vezetőihez fordulhatott segítségért. Kezdetben óvatosak voltak és Dr. Kuhlo, a
Bajor Gyáriparosok Szövetségének elnöke meghívta Hitlert hivatalába, hogy tisztázzák a párt
gazdaságpolitikai szándékait. A megbeszélésen jelen volt Dr Nöll és Herman Aust is,
mindketten gyáriparos szövetség tisztségviselői és tekintélye müncheni üzletemberek. A Dr.
Kuhlo irodájában lezajlott eszmecsere előbb a müncheni Herren Klubban tartott kisebb
összejövetelt, később pedig a Kalmárok Termébe meghirdetett jóval nagyobb gyűlést
eredményezte. A hallgatóság mindkét alkalommal főként kisebb üzletemberekből tevődött
össze és a Kalmárok Termében, a Német Nemzetiszocialista Munkás Párt céljairól elmondott
beszédével Hitler nagy tapsot aratott. A gyűlés megszervezésében segédkező Herman Aust
elmondta, hogy "számos úr, személyesen nem ismervén Hitlert, de tudván, hogy én
ismeretségben állok vele, adományokat adott át nekem azzal, hogy Hitlernek személyesen
adjam át." Aust emlékezett rá, hogy néhányan svájci frankot adtak neki, de minthogy nem
említett nagyobb összeget, feltételezhető, hogy az adományok viszonylag kicsik voltak.

Bár a müncheni üzletemberek előtt tartott beszéde után Hitler nem kapott jelentősebb anyagi
támogatást, fáradozása még sem volt hiábavaló. Hermann Aust, Dr. Kulhő és más személyek,
akikkel ez alkalommal találkozott, nagy befolyással bírtak helyi konzervatív körökben.
Néhány héttel később a város legfontosabb lapja, a Münchener Neueste Zeitung, ami Weimar-
i Köztársaság első éveiben pártolta a demokráciát, egyszeriben jó hangnemben kezdett írni
Hitlerről. Az ugyancsak tekintélyes és konzervatív Münchener Zeitung pedig kifejezetten
nácibarát újsággá változott. Tehát a színfalak mögötti befolyással bíró emberek többel is
szolgálhattak mint csupán pénzzel.

1923-ban három tekintélyes üzletember volt kiemelkedően bőkezű adományaival : az

augsburgi Gottfried Grandel, aki eredetileg segített a párt lapjának megvásárlásában; egy
geislingeni gyáros, nevezett Becker; Richard Frank, vagyonos élelmiszer nagykereskedő.
Hitler Dr. Gansseren keresztül ismerte meg Frankot és később megjegyezte, hogy nélküle
"1923-ban nem tudtam volna fenntartani a Beobachtert." Frank minden megkötés nélkül adta
a pénz, sőt, annyira átszellemült náci volt, hogy Hitler azt tartotta róla, hogy "ő volt a
legnagyobb idealista akit csak ismertem." Voltak mások is akik hajlandók voltak támogatni a
pártot, de csak akkor, ha viszonzásképpen befolyással lehetnek rá. Némelyikük szemrebbenés
nélkül mérsékelni akarta Hitlert, mások egyszerűen csak saját gazdasági érdekeik miatt
aggódtak.

1923-ra a náci pártnak nagyobb központra lett szüksége. Richard Frank segíteni Hitlernek a
szükséges pénz előteremtésében és együtt elmentek Dr. Kuhlohoz. Dr. Kuhlő azt mondta,
hogy, ha Frank hajlandó bizonyos összeget megajánlani kezdeti biztosítékként, közösségi
szellemű üzletemberekből megpróbál társulást szervezni az állomás melletti Eden Szálloda
megvételére. Bár a tulajdonosok svájci frankok kértek fizetségképpen, meglepően rövid idő
alatt elintéződtek a pénzügyi részletek és Hitler meghívást kapott az egyik tekintélyes
müncheni cég igazgatósági termébe, hogy találkozzon a társulás tagjaival. Mint a csoport
elnöke, Dr. Kuhlo örömmel közölte, hogy mérsékelt bérleti díjért a párt rendelkezésére tudják
bocsátani a szállodát. Utána pedig kertelés nélkül azt indítványozta, hogy a párt mondjon le
szabadkőművességgel szembeni program pontjairól. "Felálltam és elbúcsúztam eme kedves
jótékonykodóktól"- mondta Hitler. "Tudtomon kívül vakolók fészkébe csöppentem.... A
folyamatos zsarolások eszközével sikerült elérniük azt a hatalmat, ami ma az élet minden
részébe elér."