I.

Szemle a zsidó és a keresztény tábor fölött.

A zsidóságot kritizálni nem szabad! Aki zsidót kritizál, vagy pláne bűneit feltárja, az: zsidó osztályt
gyűlölő antiszemita, akit a Népszava, a Világ, a Pesti Napló, a Fidibusz, az Egyenlőség, s a többi
különféle nevet viselő, néha nem zsidó köntösben tetszelgő zsidó lapokban a rágalmak hasábjain
elégettek. A zsidók tudniillik az osztálygyűlölet ellenségei. Ezért szidták, csúfolták és gyűlölték
nyíltan és bántatlanul a bolsevizmus letöréséig offenzív módon a „gójokat”. Jaj volt annak, aki a
„gójok” védelmére kelt, azt Kun Béla, Pogány József, Szamuelly Tibor, Kunfi Zisgmond, Weltner
Jakab és a többi világot megváltó zsidó szapora, de mindenkor hazafias és becsületes fajtája a
nyilvánosság előtt agyonkövezte.
Azaz legyünk igazságosak! Voltak keresztényeink, akiket a zsidók szerettek és védelmükbe vettek.
Ezek az úgynevezett „díszgójok”, kirakatkeresztények voltak, akik belsőleg azonban épp oly
kevéssé filoszemiták, mint a többi gójok. A díszkeresztény pénzért, vagy egyéb előnyért a zsidó ügy
kirakatában díszeleg, ahogy a Dob utcai frissen mázolt néger a vásáros bódé kikiáltója mellett.
A zsidóság a „díszgójokkal” úgy takaródzik, mint a struccvadász, aki a struccköntöst azért húzza
magára, hogy az üldözött struccok benne a vadászt föl ne ismerjék. Tessék akármilyen zsidó
politikai vagy társadalmi egyesülést megvizsgálni. Mindegyiknek van egy-két „díszgója”. Kapósak
a gentry-származékok, a nem gentryk, ha nevükben egy-két ipszilon díszeleg. Néha még a „díszgój”
is meg van hamisítva, mert a Kossuth-szakáll és az ipszilon viselője tősgyökeres zsidó.
A hamisítatlan „díszgójok” voltak azok a farkasok, akik báránybőrbe bujtatva a zsidóhad élén a
hazafias és erkölcsös nemzeti várba törtek, hogy a progresszivitás zászlója alatt a történelmi
Magyarországot szétrombolják, s romjain az egyedül üdvözítő rablógyilkos bolsevizmusnak trónt
emeljenek.
A bolsevizmus letörésével a zsidóság és a nem-zsidók között az erőviszonyok megváltoztak.
Hazánk népességének 4—4.5%-át tevő zsidóságnak hatalma, mely a Kárpátok övezte hazánkban
térdig gázolt vérben s nyakig dőzsölt rablott javakban, megsemmisült; a 95.5% kereszténység, mint
a földre sújtott Anteusz, talpra ugrott és zsarnokát földre teperte, hogy soha többet talpra ne
állhasson. Ez a művelet, amelyet, a kereszténység végzett, zsidó zsargon szerint „fehér terror”,
„sötét reakció”, mely miatt Oroszországot, Romániát, Törökországot, Lengyelországot tönkretett.
Ausztriát és Csehországot kikezdett zsidóság bennünket „elítél”. A fölülkerekedett kereszténység
visszanyert hatalmának konzerválása végett a zsidóosztály ellen kíméletlen osztályharcot folytat,
hogy a közszellemből a zsidó erkölcsöt, a hazafiasságot és becsületet kigúnyoló zsidószellemet
kiirtsa. Ez is, — mondja a hatalmáról levitézlett zsidóság — sötét reakció, mely ha állandósul, a mi
Kánaáunk megszűnik gabonát, gyümölcsöt, állatokat, szenet, ásványokat teremni, a munkás
megszűnik dolgozni, s itt mindenki munkakedvvesztetten éhen fog halni, mert ha az árdrágító,
lánckereskedő, uzsorás, börzesvindler és egyéb közhivatalokban ülő zsidó hatalmáról letaszítva
lapulni lesz kénytelen, a paraszt és munkás búskomorságban pusztul el, a Duna és mellékfolyói
kiszáradnak, a nap pedig csak azokra az országokra fog sütni, melyekben a „nemzetfenntartó”
zsidókat díszgyaloghintókon cipelgetik a „gójok”. Azt az osztályharcot, amelyet a bolsevizmus
letörése folytán levitézlett zsidó osztály, mint ez idő szerint elnyomott, a 95.5% -os többségben lévő
keresztény osztály ellen folytat, maga a telhetetlen, türelmetlen s erkölcs nélkül való zsidóság
provokálta. Galádul visszaélt azokkal a jogokkal, melyeket a liberalizmus neki nyújtott. A magyar
nép sohasem volt antiszemita. Antiszemitává a zsidóság tette, mert a magyarságot elsősorban
vagyonilag tette tönkre, másodsorban, mikor a bolsevizmus cégére alatt az államhatalmai magához
ragadta, golyóval és akasztófával rohanta meg hazánk népét, hogy uralmát örök időkre biztosítsa. A
zsidóság, mely batyuval a hátán a Kárpátokon átsompolyogva, alázattal kezdte meg nálunk az
uzsoraipart, egyszerre zsarnoki, nérói haddá vedlett, mihelyt kimutatta a foga fehérét. A
kereszténység a hatalom összes eszközeit féltékenyen kénytelen öklében tartani, hogy mihelyt a
zsidóság a nála megszokott korrupcióval, erőszakkal a hatalmat ismét magához akarná ragadni, a
hatalom korbácsaival iziben végigvághasson rajta,
Minden országnak megvan az önrendelkezési joga. Meg van nekünk is. E hazában 95.5%
keresztény él. Ez a túlnyomó többség érvényt fog szerezni akaratának, és szuverenitásánál fogva
sorsát intézni, s nem fogja tűrni, hogy egy 4.5%-os zsidóság kapitalizmusa, hazafiatlan és erkölcs
nélküli sajtója, a külföldi közvélemény meghamisítása, félrevezeteti utcai csőcselék útján a 95.5%-
es többséget rabigába hajtsa.
A keresztény nemzeti többség a nemzeti önfenntartás ösztönétől űzötten a harcot a zsidóság ellen
nyílt sisakkal kényszerült felvenni. Az 1867 óta lappangó, s azóta egyre erősbödő, de a zsidóság
által elnyomott antiszemitizmusnak: a bolsevizmus letörésével elemi erővel kellett kitörnie. A zsidó
bolsevizmus rémes borzalmai, vagyoni gaztettei az elkeseredett kereszténységet az antiszemitizmus
táborába terelték, mely mindaddig nem fog leszerelni, ameddig a kereszténység anyagi és politikai
hegemóniája örökre biztosítva nincs. A bolsevizmus Dózsa Györgynek akart szobrot emelni, a
keresztény reakció dr. Istóczy Győzőnek fog örök emléket alkotni, akit a bolsevizmus által
elpusztított Hungária romjai fájdalmasan igazolnak.
II.
Hogy lesz a rongybatyuból zsidó mamutvagyon — produktív munka nélkül?
E művecskében párthíveinket részletesen fel fogjuk világosítani, hogy miért kell a zsidóság ellen
könyörtelen osztályharcot folytatnunk?
1867-ben kevés zsidó lakott hazánkban. A bolsevizmus kitörésekor már 4.5% zsidónk volt. 1919-
ben a közhatalom már egészen zsidókézben volt, mert a tőke, az egész kereskedelem, a hitelélet, a
sajtó, a földbirtok nagy része, a törvényhatóságokban s a parlamentben a politikai hatalom
nagyobbik fele zsidó volt. Az utóbbi időben már zsidó miniszterünk is volt, kit néhány
kikeresztelkedett zsidó előzött meg. Vázsonyi, Teleszky, Szterényi, Harkányi, Hazai neveire még
emlékszünk. A közhatalom többi birtokosa csak amolyan „díszgój” volt, akinek zsidófüttyre kellett
táncolni. Az előfütyülők a háború alatt Lánczy és Ullmann zsidó bankárok voltak. A bolsevizmus
megszüntette a díszgój intézményt. Csak Garbainak kegyelmezett meg. A hatalom többi birtokosai
mind zsidók voltak. Ki beszél abban az időben Garbai-kormányról? Mi csak Kun-kormányról
hallottunk, Garbai a Kun-kormánynak „sabeszgója” volt.
Hogyan történhetett, hogy egy hatvan év előtt letelepedni kezdő csekély népfaj egy 20 milliós
államban politikai és gazdasági fölényre tudott jutni, mikor közismert tudott igazság, hogy a zsidó a
gyéren jövedelmező produktív ipari és mezőgazdasági munkától irtózik? Erről fog regélni Önöknek
egy ébredő magyar. Meg fognak győződni, hogy a zsidó erkölcs, ha ugyan erkölcsnek lehet gúny
nélkül nevezni, hazánk mélységes bukásának oka, hogy a zsidóság a hazánkban élő keresztény
népfajok veszedelme, s hogy a zsidó parazitizmus a mi népünk boldogulásának, s nemzetünk
haladásának legnagyobb kerékkötője.
A zsidó fütyülővel a szájában, rongybatyuval a hátán kezdi meg a honfoglalást. Kezdetben a falu
gúnyja. Majd pálinkás zsidóvá lép elő. Boldogítja a hetivásárt. Később fűszeres-zsidó lesz belőle.
Panamázik a helyi hatósággal, a fináncokkal. Megkapja az ítalmérési, meg a trafik jogot. A falusi
zsidó boltja lesz a közigazgatás által elhagyott paraszt bankja. A paraszt nála rúg be. Berúgott
állapotban nála kótyavetyéli el a holmiját és áruját, amelyen a zsidó busás nyerséggel túlad. A
paraszt a falusi zsidónál vesz fel drága kölcsönt, melyet visszafizetni nem tud. Az árverésen a
paraszt egészen a zsidó kezébe kerül. A zsidó tovább tollasodik. Szállodát nyit. Vendéglőjét
nagyobbítja, kávéházzal kiegészíti. Most már a helyi hatalmasságok is felkeresik. A kis és
középbirtokosok nála lumpolnak, olcsón számit, még kölcsönt is ad. A közép és kis-birtokos már a
szállodás zsidótól kapja a kölcsönt, ő is épp úgy a zsidó kezébe kerül, mint a paraszt.
Mialatt a fütyülős zsidóból szállodás zsidó lesz, több honfitársa telepszik meg mellette a faluban, ő
az idegenvezető, a jövevények szálláscsinálója. Egy-kettőre együtt van a hitközség. Szántani, vetni,
egyéb testi munkát végezni egyik sem megy. Az nekik nem gseft. A zsidó kereskedőnek nevelődött.
Pipával a szájában, üzlete ajtajának féltájára támaszkova lesi áldozatait. Olyan, mint a pók, mely
hálója szögletébe bújva lesi, mikor esik bele egy „legyecske?” Ezzel a „produktív” munkával keresi
vagyonát. A paraszt pedig egyre szegényedik, amíg csak ki nem vándorol Amerikába.
A szállodás zsidó már politikai tényező. Hatósági emberek, s váltó adósai a lekötelezettjei. A
képviselőválasztáson sok alkotmányos költséget keres. Szállítja a részeg voksokat. A szállodás
zsidóból bankár, s egyéb üzletes lesz. Tőzsdén is játszik. Mindennel spekulál. Mindent vesz, mert
minálunk az elhagyott népnél, a gseftelés jobban gyümölcsözik, mint a produktív munka. Pénze
útján belekerül a törvényhatósági bizottságba is. Több, vele tartó hitsorsosával részt vesz a
törvényhatósági tisztújításokban. Pénzével irányító szerepe van. Megmozdítja még az országos
sajtót is. Belekerül valamelyik szabadkőmíves páholyba. Ha a törvényhatóságnál érvényesülése
nem sikerül, szidja a gentryt és a reakciót. Ha a parasztnyúzásban megakadályozzák, az
agráriusokat szidja. Panaszra megy a miniszterhez s egyéb politikai „balhékat” rendez.
A vidéki zsidó, produktív munka nélkül csakhamar a környék nagybirtokosává hízik. Így lesz
nagyjában, legalább szokvány szerint, a galíciai zsidóból új magyar földesúr. Áll ez megfelelő
módosítással a fővárosi zsidóságra is, melynek hatalmi túltengése Budapesten a históriában
példátlan.
III.
A közélet zsidó uzsorásai.
Budapest törvényhatósági bizottsága csekély töredéktől eltekintve zsidó, ámbár a lakosság
összlétszámának fele sem az. A virilis tagok zsidók, mert Budapest a zsidó uzsora központja. Itt
laknak az uzsorakirályok, kik lakbéruzsorán, tőzsdespekuláción, kincstárcsaláson, közszállításokon,
panamákon, árdrágításon, lánckereskedelmen és egyéb nem produktív életpályákon szerezték nagy
vagyonukat. A nem virilis bizottsági tagokat a klikkek választják. A klikkfőnökök túlnyomó része
zsidó. Ezek szállítják a zsidó törvényhatósági bizottsági tagságokat, melyekért jelentékeny vételárat
kell a választási pinkába fizetni. A bizottsági tagsági mandátum panamaiparra jogosító tagsági
igazolvány.
A törvényhatósági bizottság Budapesten annyira zsidó, hogy az évzáró közgyűlések után bátran
mehetne a Dohány-utcai zsinagógába Te Deumra. Ehrlich G. Gusztáv, Vázsonyi, dr. Glücksthal, dr,
Stern neve arany héber betűkkel van a főváros történelmében megörökítve. A fővárosi zsidó
törvényhatóság bizottság töltvén be választások útján a magisztraturát, „goj” legyen a talpán, aki be
tud valamilyen hivatalba jutni. Telerakják a hivatalokat kortes erkölcsök és kortes érdemek szerint
zsidókkal, zsidók által fémjelzett díszgójokkal. Különösen szeretik a kiugrott katolikus papokat.
Ezeknek tanácsnoki állásra elsőbbségük van. A polgármesteri állásra csak duplán fémjelzett, s a
törzsfőnököknek absolute engedelmes filoszemita „gójnak” lehet igénye. Horribile dictu! A zsidó
törvényhatósági bizottság választja meg még a katholikus egyház plébánosait is. A katholikus
plébános jelöltnek az összes zsidók kezét végig kell csókolni, hogy plébániát kaphasson. Ugyebár,
mily szép a magyar liberalizmus? Hogy óbégatnának a zsidók, ha a „gójok” a rabbiválasztásba
beleavatkoznának. Directe Wilsonhoz mennének panaszra. Ilyen közéleti állapotok mellett a
zsidóság még csodálkozik, hogy lehet egy „gój” antiszemita!
Azoktól a panamáktól, melyek a fővárosi közmunkák és közszállítások körül lefolynak, még
Honolulu is hangos. Ebben a közéleti mocsárban csupa zsidó fetreng, melyben kövérre hízik. Ha ezt
a zsidóság szemére vetik, azzal replikázik, hogy ha nem a zsidók panamáznának, a keresztények
tennék. A pesti zsidóság e cinikus felfogása klasszikusan jellemzi a zsidó szellemet. Annak láttára
persze, hogy a kereszténység a panamafertőből a zsidóságot ki akarja kergetni, a liberalizmus és
demokrácia szent nevében az ententehoz fordul oltalomért, hogy az „antiszemitizmus”, a „fehér
terror” és a „reakció” ellen lépjen fel. Ez a zsidó taktika a legvéresebb antiszemita vezércikknél
jobban lázit a zsidó osztály ellen.
A bevándorolt zsidó elem fővárosi garázdálkodása teszi érthetővé, hogy a zsidóbolsevizmus csak
Budapesten talált talajra, mellyel szemben a hazafias és tiszta erkölcsű vidék annak dacára
hadiállapotba helyezkedett, hogy a zsidó politikusok és zsidó generálisok golyóval és akasztófával
tizedelték a falu népét. A vidék nem vette be a pesti zsidók zsarnokságát, melyet a mai zsidó sajtó
azon a címen sír vissza, hogy a vezetésnek a főváros kezén kell maradni, mert itt jelenik meg a
Világ, a Lloyd, a Népszava, az Egyenlőség, a Fidibusz, a Pesti Futár, a Vágóhíd és egyéb zsidó
irodalmi termék, melyek a fővárosi szellemi fölénynek kultúrbizonyítékai, mert Budapesten fél
millió zsidó él, kiknek fele még galíciai honos, s mert Budapesten akkora a Chevra Kadisa, milyet
Jeruzsálem szent falai sem láttak. Ilyen talmi logikával óhajtanak a pesti zsidók nem ugyan
Budapest, de saját hegemóniájukat biztosítani.
A falusi zsidóknak a fővárosba törtetése, a fővárosban való elterpeszkedése, s törvényhatósági
bizottságokba való tömeges betolakodása magyarázza Budapest botrányos erkölcsi bukását, s ezzel
együtt a felviharzó mérhetetlen antiszemitizmust, mely a zsidó erkölcs pusztításainak ha kell,
hatalmi szóval is, gátat fog vetni.
IV.
A zsidó erkölcstan.
A zsidó erkölcs alapszabálya: „cél szentesíti az eszközt”. Vagyont szerezni minden áron. A zsidónak
teljesen „wurst”, hogy mivel keresi vagyonát. Ma katholikus egyházi író, holnap bolsevista
népbiztos. Ma pöffeszkedő kapitalista, holnap szocialista néptribun. Ma inkarnatus szocialista,
holnap Kun Bélával és társaival a gyűjtőfogházban csókolódzik. Ma Vázsonyi leghűbb
demokratája, Vázsonyi szökése után Károlyi Mihály vezérembere, 1919 március 22-én Kun Béla
zsidó fejedelem kóser udvarában lebzsel. Ez a zsidókapacitás ma dühös királypárti. Az egyik zsidó
munkapárti képviselő, a másik vérbeli 48-as párti Kossuth-szakállal. Van még Apponyi-párti zsidó
képviselő is klerikális mázzal. A zsidó lelkes vörös terrorista, de ha muszáj, szívesen ül pár évi
fegyházat zsebtolvajlásokért. Az orgazdaságból élő tengernyi zsibárus karakter dolgában a
hitelszövetkezeti és bankdirektorral egy nívón boldogítja a bolsevizmus legvégső határáig
Magyarországot. Olyan rablók, milyeneket a magyar zsidó bolsevizmus kitermelt, méreteikben az
angol bűnügyi regényírók fantáziáját messze túlszárnyalják. A zsidó erkölcstelen kapzsisággal,
karaktertelenséggel, gonoszsággal bélelt kaftán. E megállapításon a csekélyszámú tisztességes zsidó
kedvéért közérdekből nem lehet a kivétel rését megnyitni. A zsidó erkölcsöt különben e művecske
következő részében igen plasztikusan lehet rekonstruálni.
A bűn és tisztesség között széles mesgye van, melyen csak a szubjektív becsületérzés a rendőr.
Akiben becsületérzés nincs, bátran kalandozhat e mesgyén; az ügyész, rendőr hozzá nem férhet; a
becsületes ember meg az ilyen kalandorral mást nem tehet, mint utálja és bojkottálja. Az ilyen
kalandort a zsidó erkölcs élelmesnek nevezi és előtte kalapot emel A zsidó azonban az élelmesnél is
ügyesebb. Bekalandozza a bűn területét is, lehetőleg úgy, hogy rábizonyítható ne légyen. A büntető
hatóság ritkán éri utol az ilyen kalandorokat, és mégis, az elitélt vagyoni bűntettesek 90% -a zsidó,
amiből elképzelhető, hogy mekkora a zsidók által elkövetett bűncselekmények száma. Kedvenc
bűncselekményeik a hamis eskü, uzsora, csalás (annak minden fajtája) okirathamisítás, lopás,
orgazdaság, sikkasztás, vétkes és csalárd bukás, hűtlen kezelés, árdrágítás, lánckereskedés, szállítási
csalások, vesztegetés. A zsidó egyéb bűncselekmények mezejére nem igen kalandozik, mert a
„rebachot” kicsinyli.
V.
„Gój” vet, zsidó arat.
Idősebb polgártársak még élénken emlékeznek a délvidéki gabonauzsorára. Ez az uzsorának
megengedett módja, mert ezzel sokkal hamarabb lehet valakit tönkre tenni, mint a hiteluzsorával. A
pesti zsidó gabonabevásárló cégek hazánk Kánaánját, a Bácskát és Bánátot a gabonauzsorával
kegyetlenül letarolták, a föld népét pedig földönfutóvá tették. Mit csinált a pusztulás láttára a
végrehajtó hatalom? Bűnpereket zúdított a zsidók nyakába. Erre nyomban megindult a mentőakció.
A jogi és gazdasági (persze zsidó) szakirodalom tudományos alapon álló zsidó bevásárlók
védelmére kelt. A felsőbb bíróságok a vádlottakat paragrafusok hiányában felmentették. A tőzsde
Sobri Jóskáit szabadlábra helyezték. De azért a Schlesinger és Pollakovích cég és érdektársai
büszkén mutatnak a tőzsdepalotának csúfolt kőhalmazra, a zsidó uzsorakapitalizmus budapesti
kolosszusára, melynek minden egyes köve sok-sok, már kivándorolt magyar, német és szerb paraszt
véres verejtékébe került. És a csahos gabonauzsorások mégis egyre a produktív agráriusok ellen
uszítanak, hogy a nemzetpusztító zsidó merkantilizmust, a munkanélküli jövedelmet, a zsidó
parazitizmust még erősebbé tegyék. Ebből mindenki megértheti, miért gyűlöli a zsidó a
„hecckáplánt”, aki falusi híveit szövetkezetbe tömöríti, hogy a zsidó uzsora ellen megvédje.
VI.
Hogyan lehet tőke nélkül üzletet alapítani?
A háború előtti évtizedekben a túltermelésben szenvedő Németország és Ausztria hazánkat
iparcikkeivel elárasztotta. Magától értetődik, hogy az importáló cégek belföldi képviselői zsidók
voltak, még pedig túlnyomólag vagyonilag lezüllött zsidók, akik csak azért, hogy
jutalékkeresményüket fokozzák, a kereskedői etika félretételével, reális alap nélkül fűnek-fának
hiteleztek. Ez az állapot kapóra jött a vagyontalan zsidóknak, akik tőke és szaktudás nélkül vágtak
neki az „üzletgründolásnak”. A jóhiszemű hitelező a belföldi képviselő ajánlatára formálisan
kistafírozta az új boltost. A verseny nehéz volt, az üzlet nem ment. Lejárófélben volt üzleti tartozása
is. A megszorult új boltos becsukta boltját. Megmaradt holmiját a következő perlés elől sürgősen
elkótyavetyélte. A hitelező bottal üthette adósának nyomát. Ha perelt, ráfizette még a perköltséget
is, mert az adóson semmit sem lehetett bevasalni. Ha a hitelező csődöt kért, kérelmével el kellett
utasítani, mert nem tudta kimutatni, hogy adósának akkora cselekvő vagyona van, melyből a
csődeljárás költségei kitelnek. Miután csődnyitás elérhető nem volt, vétkes és csalárd bukásáért nem
lehetett a bűnvádi eljárást az adós ellen megindítani. Hitelezési csalásért meg azért nem lehetett
üldözni, mert ez a legritkábban volt megállapítható. Végrehajtási csalásért meg nem lehetett
bántani, mert az árukat még pereltetése előtt adta el. A csődcsalás a legritkább esetben volt
rásüthető, mert a nyomozás megindításához és irányításához szükséges terhelő adatokat a távollevő
és itt megbízhatatlan ügynök által képviselt hitelezőnek felderítenie nem sikerült.
Hiteltörvényeink hézagait, amint a gyakorlati élet tömegesen bizonyította, a tőke nélküli zsidó
boltosok alaposan kihasználták. A magyar piacra utalt külföldi importőrök e vircsafton
megbotránkoztak, de azért kénytelenségből hazánkba tovább hiteleztek, persze mindig drágábban,
mert a korábbi üzleti veszteségeket új áraikba bele kellett kalkulálniuk.
A mi zsidónk első bukásával, melybe egy haja szála sem görbült bele, egy kis kezdő tőkére tett
szert. Feleségének neve alatt új üzletet nyit, melybe kezdő tőkéjét beleöli. A felesége már nagyobb
hitelt kap. A feleség szakasztott úgy bukik, mint a férj, azzal a különbséggel azonban, hogy ő már
több pénzzel vonul vissza. Amit a feleségével csinált, folytatja többi rokonaival, míg végre akkora
tőkét gyűjt magának, hitelezői vagyonából, amekkorából valamelyik rokonának a neve alatt már
versenyképes üzletet tud nyitni magának.
Ebben a bukási példában eklatánsán nyilvánult meg az úgynevezett zsidó üzleti élelmesség,
melynek becsületes neve — gazság. Ennek pedig az egész háború előtti kereskedelem korrumpálása
volt az eredménye,
A háború előtt úton-útfélen, kirakatokban és lapokban olvastunk hirdetéseket: „Csődtömeg eladás,
csődtömegben vett áruk kiárusítása.” Rengeteg ily áru került forgalomba vesztegető áron, hisz a
kótyavetye áruért szédelgő zsidók úgyszólván semmit sem fizettek hitelezőiknek. A közönség
megrohanta a bevásárlási forrásokat, melyek az árakat a tisztességes kereskedelem rovására
lenyomták. A. „gójok” egymásnak megelégedetten sugdosták: „Hiába! Mégis csak zsidó boltosnál
lehet olcsón vásárolni!”
A megtévesztett „gój” arra nem gondolt, hogy azt a kárt, amit a zsidókereskedelem milliónyi
csalással a külföldi hitelezőknek okoz, nem az egyre vagyonosodó zsidó kereskedő, hanem a
rohamosan szegényedő vásárló közönség fizeti meg. Nem gondolt arra, hogy a zsidó svindli a
valóságban az élet megdrágulására, a pénz értékcsökkenésére, hazánk eladósodására, a vörös
szocializmus terjedésére vezet, mely utóbbi a többi tényezővel kapcsolatban a világot megváltó
zsidó bolsevizmusnak volt előfutárja. Az előre nem néző, előre nem látó keresztény osztálynak
határozottan imponáltak a zsidó vesztegető árak. Olcsón vásárolt bűnös holmit, s ezzel eladta
elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért. A bolsevizmus alatt bőven meglakolt a zsidó korrupcióért,
mert a törvényhozás útjain nem irtotta ki már korábban a zsidó svindli kótyavetyét, sőt vásárlásával
egyenesen előmozdította.
VII.
A bírósági végrehajtók eldorádója.
A háború előtti 25 évre esik a végrehajtói intézmény fénykora Budapesten. Európa első zsidó
metropolisában a bírósági végrehajtó volt a legnagyobb úr. Fiakkeron reggeltől estig látogatta
áldozatait (?), a bukott zsidókat, akik vendégszeretettel fogadták régi ismerősüket, a
keresztényeknél nem szívesen látott bírósági kiküldöttet. A végrehajtók rengeteg pénzt kerestek.
Némelyik zsidó ellen 150—200 végrehajtást foganatosítottak. A végrehajtott hitsorsos nem csinált
kázust a végrehajtásokból. Lefoglalt holmiját valamelyik megbízható rokonával vagy ismerősével
kiigényeltette. Tanúja mindig volt. Ha az igényperelést megunta, idegen név alatt lakott, vagy pedig
járványcédulát ragasztott ki lakása ajtajára, hogy a végrehajló lábát hozzá be ne tehesse. A
végrehajtások nem zavarták abban, hogy 4—5 szobás elegánsan és kényelmesen berendezett
lakásában nagy jövedelmei eláruló s fényűző zsúrokkal spékelt életmódot ne folytasson. Hadd
pukkadjon a hitelező — gondolta magában. Körülbelül 20 bíróból álló járásbíróság harminc éven
keresztül nagyiparszerűen tisztán igénypereket tárgyalt. Igénypert nem lehetett elveszteni. A tanuk,
az árverési hiénák, mindig kéznél voltak. Sok ezer zsidó rengeteg hitelezési csalásának sok aktája
beszédes bizonyítéka a régi V. ker. járásbíróság végrehajtási és igényperi irattára, melyben az
árverési hiénák milliónyi hamis esküje van megörökítve. A zsidóság erre most vázolt taktikázásra,
mellyel hitelezőit falhoz állította, rém büszke volt. Hiába, mondták a zsidónak van esze. A „gójt”,
akibe polgári és egyházi oktatója morált, etikát, talmudmentes tisztességet préselt, lehülyézte, mert
a zsidómorál magaslatára nem tudott helyezkedni.
VIII.
A szövetkezeti eszme hiénái.
A szövetkezeti eszme a kisember erőssége, mely neki a nagytőke előnyeit biztosítja. Így volt ez
mindenhol, hazánkat kivéve. Azokat a szövetkezeteket, melyeknek a kereszténység hasznát vehette
volna, a zsidóság a merkantilizmus zászlajának lobogtatásával, sajtójával, s kormányhatalmával
leheletlenné tette. A hitelszövetkezeti eszmét azonban melegen felkarolta, mert felfedezte, hogy a
mi törvényeink mellett a hitelszövetkezeti intézmény a hitel, uzsora védőbástyája. Mit csinált a
tőkés zsidó? Keresett magának egy vőt, zsidó fiskálist. Hozományul 20.000 koronát adott neki, s
meghagyta neki, hogy csináljon hitelszövetkezetet koronás alapon. A szövetkezetbe persze csak a
hitelre szoruló, de hitelképtelen középosztály lépett be, hogy néhány száz korona ínségkölcsönt
kapjon. A szövetkezet tehát hitelképtelen adósok társasága volt. A gründoló após volt a
vezérigazgató, rokonai a többi igazgatók, a vőfiskális volt a jogtanácsos és ügyész. Az após szerzett
visszleszámolási hitelt. A szövetkezti tagok derűre-borúra vettek föl váltókölcsönöket. A koronás
befizetéseket nem eszközölték. Ennek aztán az volt a következménye, hogy a váltókölcsönnel adós
tag a leszámítoláskor néha négyszer-ötször akkora ősszeggel tartozott, mint amekkorát felvett,
dacára annak, hogy sokat törlesztett, mert a törlesztéseket a tag üzletrésztartozásának, s ennek
függelékét képező rengeteg késedelmi bírságnak részlettörlesztésére fordították és pedig
alapszabályszerűen. A szövetkezeti tag tehát csakhamar elmerült az adósságokban. Most megkezdte
működését a szövetkezeti ügyész. Megperelte a váltóadós tagot kezeseivel együtt, akik más
váltókon persze az egyenes adósok voltak, hiszen a megszorult szövetkezeti tagok egymásnak
kezeskedtek. Az ügyész minden adós és kezes ellen külön kért biztosítási és kielégítési végrehajtást.
Szaporította a költségeket, melyek a tőkét rendszerint fölülmúlták. Némelyik szövetkezeti ügyész a
béke éveiben, akkori időkben horribilis évi 50.000 koronát megkeresett ily perlésekkel. Szépen
keresett mellette apósa is, a vezérigazgató, mert ő szedte be a váltókölcsönök jutalékát. Szóval ő
előre keresett.
Az 1900-as években rengeteg ily szövetkezet boldogította Budapestet, melynek szegény
középosztálya, különösen a tisztviselők, 100,000 számra keresztül kasul voltak perelve. A
gründolók tudták és látták, hogy a hitelszövetkezeti gazdálkodás csak rövid életű lehet. Ezzel
azonban nem törődtek. Úgy spekuláltak ugyanis, hogy ha pár évig tudják a szövetkezetben a lelket
tartani, a vezérigazgató jutalékokból többszörösen megkeresi azt, amit az üzletbe ruházott, t. i, azt a
bizonyos 20.000 korona hozományt, melyet fiskális vejének adott. Fiskális veje pedig az üzleten
megkeresett 100-—120 ezer korona perköltséget. Ha a szövetkezet bukik, ez a tagok baja, mert a
passzívákért ők felelősek.
1907-ben azonban beütött a pénzkrach. A hitelszövetkezetektől megvonták a visszleszámítolási
hitelt. A szövetkezetek megbuktak. Sok após és vő számítása füstbe ment. A szövetkezeti tagok
pedig benn maradtak a csávában.
Aztán mondja valaki, hogy a zsidó nem szolgálta becsületesen a szövetkezeti eszmét!
IX.
A szolid zsidó tőke.
Szakasztott ilyen üzleti erkölcsök melleit dolgoztak zsidó bankárjaink. Produktív kölcsönt az arra
szorulók a legritkább esetben tudtak kieszközölni. Ily kölcsönök előnyösöknek csak abban az
esetben bizonyultak, ha a kölcsönvevők az uzsorakamatokat saját vállalataik komitenseire áthárítani
tudták. A kölcsönvevő elképedt, mire a kölcsönösszeget neki folyósították. A jutalék, a magas
kamatláb, mindenféle egyéb levonások a kért összeget alaposan megdézsmálták; ráadásul a
pénzintézetet vezető igazgatót a kölcsön folyósításáért külön kellett honorálni. Keresni akart az
ügynök is, aki a kölcsönvevő és bankigazgató között az összeköttetést létesítette. A közvetítő
keresett is tekintélyes összegű províziót. A zsidó tőke tehát így táplálta a hazai vállalkozásokat és a
magyar ipart. Isten csudája, hogy gazdasági életünk a háború kitörése előtti hitelélet mellett teljesen
össze nem omlott. Nem omlott össze azért, mert a nagybankok, mint a cápák, uzsorakölcsöneikkel
az ipari és egyéb vállalatokat felhabzsolták, úgy, hogy a háború alatt az áruuzsorán még kövérebbre
hízott bankok földbirtokokat és egyéb bérgazdaságokat voltak kénytelenek tőkéjük
gyümölcsöztetése végett megvásárolni. Ezen üzleti ág teljes kiépítésében csak a közbejött politikai
események akadályozták meg.
Az üzérkedés e nemével szemben a törvényhozás és végrehajtó hatalom tehetetlenül állt. Ullman és
Lánczy voltak Magyarország teljhatalmú diktátorai. Övék volt a pénzügyi hatalom, mely a politikai
hatalmat zsebében tartotta.
A bankok nemcsak a most vázolt keretek között garázdálkodtak, hanem ezeken kívül is, Ha a
bankigazgatók valamelyik tervbe vett üzletről megállapították, hogy nagy nyereséggel kecsegtet,
szindikátust csináltak. Ez a szindikátus vette fel és bonyolította le az üzletet. A szindikusok bankjuk
pénzét mobilizálták, s a szindikátus üzletét ezzel finanszírozták. A nyereséget a szindikusok maguk
között felosztották, egy részét azonban, jutalmul azért, hogy a tőkét rendelkezésére bocsátotta,
bankjukba fizették. Ezek az urak tehát idegen tőkével saját zsebükre dolgoztak. A közönség persze
csodálkozott, hogy miért sokkal drágább minden Magyarországon, mint a művelt nyugaton és
Németországban? A magyarázat egyszerű: a sok erkölcstelen és tiltott profit drágította meg nálunk
az életet, és mégis a zsidók lármáztak a legjobban, hogyha olcsón vásárolni és élni akarnak,
kénytelenek külföldre menni s külföldön nyaralni. Ez a zsidó cinizmus non plus ultrája.
Amit a háború alatt az árdrágítók és lánckereskedők műveltek, a háború előtt a kartelek csinálták.
Aki a nagybankok üzleti életét ismeri, ismeri egyúttal a kartelek erkölcseit, melyek mindig
gazdasági közérdekre hivatkoztak, midőn a kartelt alakítva a fogyasztó közönséget kirabolták.
Háború előtti törvényhozásunknak nem volt ereje a nagy bankok és kartelek hatalmát megtörni, ami
nem csoda, hisz törvényhozásunk a háború előtt lényegében a zsidó kapitalizmus képviselete volt. A
parlament minden pártjában egy csomó zsidó képviselő ült, a többi tőle függő nemzsidó liberális
köntösben imádkozott vele. Az eladósodott gentryk és földesurak, a zsidó tőkésekkel paktáló
főpapok a zsidó kapitalizmus szekértolói voltak. Egyszóval Magyarország zsidó tőkései
ellenállhatatlan erővel koldussá szipolyozták hazánk népét.
Amit a zsidó kapitalizmus a világháború kitörésekor abbahagyott, a változott körülmények között, a
háborús gazdasági életnek megfelelően sokkal nagyobb erkölcstelenséggel és könyörtelenséggel
folytatta.
A zsidó tőke egész erejével a hadiszállításokra vetette magát. Ezekbe az ügyletekbe belevitte a
bankerkölcsöket is. Árdrágítani és csalni! — ez volt a jelszó. Oly rémületes mértékben gyakorolták
üzleti politikájukat, hogy a végrehajtó hatalom a háború kedvezőtlen esélyeitől megborzadva
kénytelen volt drákói szigorúságú büntető törvényeket és gyorsított eljárásokat létesíteni. A zsidó
tőke vesztegetése oly veszedelmes mérveket öltött, hogy még egy vezérhadbizost is
megvesztegettek. A kormány ennek láttára a szállítási és ezzel kapcsolatos egyéb
bűncselekményeknél a nyomozási hatalmat az ügyészség kezébe tette le. Az ügyészségen kívül csak
a bíróságokban bízott meg, melyek, különösen a kúria, kérlelhetetlen szigorral üldözték
hadseregünk csalóit, akik hazánk sírásóínak bizonyultak. Bezzeg volt jajveszékelés a zsidó
kapitalizmus körében. A kúriának gyorsított ügyekben dolgozó tanácsait, Tisza Istvánnal együtt
majd, hogy máglyára nem állították. Bíróságainkat azért, mert a zsidó tőke visszaélésének üldözése
körül kellő szigorral jártak el, antiszemitáknak bélyegezték, ellenük valóságos társadalmi
aknamunkát kezdtek és folytattak. Ennél az aknamunkánál is az ismert zsidó eszközökkel
dolgoztak. Meg is volt a gyümölcse. Mikor a háború vége felé a kormány hatalma meggyöngült s a
kormányzat vezetése gyenge kezekbe került, az antiszemitáknak, reakciósoknak csúfolt bíróságok
működésének ellensúlyozása végett zsidó igazságügy-minisztert neveztek ki mire a különféle
börtönökben és fegyházakban ülő és sok évre elitélt hadseregcsalók fellélegzettek és sokan
közöttük, ha átmenetileg is, friss levegőre kerültek. Erre a zsidó tőke megnyugodott.
A háború alatt a nagy és kis bankok, melyek kivétel nélkül zsidók, s a kereskedő zsidóság mohón
űzte a lánckereskedés virágzó iparát. Olyan üzlet ez, melyhez sem áru, sem pénz nem kell, még
üzleti telep sem. A kötlevél, mely mögött legtöbbször áru sem volt, az árdrágító kávéházban egy
délután kézről-kézre körsétát végzett. Mindegyik kézben maradt néhány % jutalék. Akárhányszor
egy árukülönítmény egy délután 100 percentes árdrágításon esett át. 1914 őszén Galíciából kiűzött
lengyel zsidók rajokban lepték el fővárosunk zsidó utcáit és kávéházait, ahol óriási mértékben űzték
az árdrágító lánckereskedelmet. Vagyonilag lezüllött egzisztenciák egyik napról a másikra lettek
milliomosokká — produktív munka nélkül. És mit csinált a végrehajtó hatalom? Drákói
szigorúságú rendeleteket bocsátott ki az árdrágító kereskedelem leküzdésére. Ha egyik-másik
árdrágítót lefülelték, megindult a mentési akció, különösen akkor, ha az áldozat zsidó előkelőség
vagy bank volt, minek következtében az ügy elposványosodott, a bűnös pedig menekült. A
fogyasztó közönség pedig fogait csikorgatva kénytelen volt a rettenetes drágaságot tűrni, míg
körülötte az ő nyomorúságán és nélkülözésén aranypiramisok épültek. A zsidóság pedig büszkén
mutatott fajának kiváló élelmességére: „Hiába, a zsidónak van esze!” — és a máról holnapra
produktív munka nélkül megmilliomosodott szélhámos árdrágító előtt az elismerés pálmáját
lengette.
A nemzsidóknak ezzel szemben csekély az a vigasztalás, hogy börtöneik zsidókkal vannak
megtömve, kiket vagyoni bűncselekmények miatt ítéltek el. A baj az, hogy a bűnös zsidóság
legnagyobb része vagyonának piramisain pöffeszkedik, holott a börtönök mélyén volna helye.
Magyarország keresztény népeinek a zsidó üzleti erkölcsök, vagyis a kereskedelmi
erkölcstelenséget intézményesen ki kell irtani, ami sikerülni csak akkor fog, ha a zsidóságot
egészségtelenül túltengő hatalmáról leszorítjuk és zsidómentés közigazgatást állítunk fel.
X.
A magyar hazát „szerető” zsidóság.
1919 augusztus havában Magyarország népe, melyet a bolsevista zsidók golyóval és akasztófával
irtottak, elemi erővel fordult a zsidóság ellen, hogy azt az angolok által felszabadított Palesztinába
tessékelje. A zsidóság azonban altruista érvekkel okolta meg ittmaradását. Érvelése szerint
Magyarország kereskedelme tönkremegy, ha a zsidók vagyonostul elhagyják. Ez a pökhendi népfaj,
ez a kitessékelt vendég, elbizakodottságában azzal tetszelgett magának, hogy az őstermelő és gyáros
az áruk kicserélése végett nem fog találkozhatni hazánk fogyasztóival, ha zsidó nem fogja őket
felfedezni és előkeríteni. A nép azonban tovább tessékelte a zsidóságot, mert ez, amit a zsidóság
minálunk kereskedelemnek nevez, fentebbi leírásunk szerint közönséges csalás és rablás s mi csak
humanitásból tessékeljük a zsidóságot Palesztinába, mert igazság szerint börtönbe és fegyházakba
kellene internálni. Ha a zsidóság komolyan hinné, hogy a kereszténység az árucserét nem tudja
lebonyolítani, hazánkon „üldöztetéséért” azzal állna bosszút, hogy 24 óra alatt kivándorolna. A
zsidóság azonban ezt nem teszi. Magyarországot, ezt a fejős tehenét esze ágában sincs itthagyni. A
liberalizmus, a demokrácia, az egyenlőség szent eszméihez, az entente-missziókhoz, a világ összes
zsidaihoz rimánkodik segítségért, hogy a „gójok” kiszorításával tovább itt maradhasson
kereskedőnek, hogy további hatalmát visszanyerve, a „gójokat” úgy kezelhesse, mint a régi
hellének a helótákat. A zsidóság csak azért ragaszkodik ittmaradásához, hogy a zsidó kapitalizmust
függelékével, zsidó, sajtójával markában tarthassa, a nemzetrontó merkantilizmust az ő faji
sajátosságainak .megfelelően erősíthesse, a zsidó kapitalizmus ellen szervezkedő szövetkezeti
eszméket elnyomhassa. Ha már tűrni tartozunk a zsidók itt maradását, semmi körülmények között
sem fogjuk megtűrni, hogy hatalmon maradjanak, mert a zsidóuralom az utolsó hatvan év
történetének tanulságai szerint a magyar nemzet tüdővésze, mely ellen csak Amerikába való
vándorlással lehet védekezni.
XI.
A zsidó sajtó.
Aki az 1900-1920. megjelent sajtótermékeinket elolvassa, elképedéssel kénytelen megállapítani,
hogy a XX. század magyar sajtója a förtelem undorító mélyébe süllyedt. Miért? Mert az ideál és
erkölcs nélkül való zsidóság kisajátította magának. A serdületlen gyermekeket rontó Fidibusz, a
hálószobák titkaiba turkáló Pesti Futár, a Vágóhíd, a zsidókat egekig magasztaló Egyenlőség, a
vagyonosok zsebeire vadászó Korbács, a botrányokra vadászó A Nap, a kerge lateinerek lapja, a
Szende-Jászi féle szabadkőműves Világ, a légyottokat közvetítő s Porzsolt hipokrita
förmedvényeitől unalmas Pesti Hírlap, a a Rombach-utcában közkedvelt Neues Pester Journal, a
börzezsidók Pester Lloydja, a szerkesztő szekerét toló zsidómágnás Pesti Napló, a Kossuth-
szakállas, Sümegi Vilmos-féle, Károlyi Mihály váltókon hizlalt Magyarország, a konjunktúra
politikát anyagi haszonból űző Az Est, s a többi, zsidó sajtótermék förtelmes tartalmú zsidó
zsargonú nemzetietlen, ízléstelen métely, mely a jó ízlésű, ideális lelkű közönségben mindig undort
keltett. A magyarság rá volt e szennysajtóra utalva, mert a nemzeti ízléses sajtót az elhatalmasodott
zsidóság a sajtószabadság szent nevében megfojtotta. A zsidó sajtó közutáltságát mi sem bizonyítja
jobban, mint az a tény, hogy mihelyest a bolsevizmus letörésével a zsidóság hatalma letört, hazánk
népe mohón kapott a nemzsidó sajtótermékek után, s üldözőbe vette a gettóirodalmat, mely azt
hitte, hogy a nemzsidókat továbbra is rabszolgaságban tartja.
A sajtó üzlet. Ezt senki kétségbe nem vonja. De az üzlet is ethikával kell, hogy bélelve legyen.
Azért, hogy a sajtó eszméket termel, eszmékért küzd, hogy az emberiséget felvilágosítja, anyagi
elismerés jár a társadalomtól, melynek haladásán fáradozik. De midőn a sajtót nem ez a közérdek
irányítja, hanem csak a cél, hogy jövedelmét gyarapítsa, a sajtó erkölcstelen kokott, ki szerelmét
minden fertőzött férfinek pénzért áruba bocsátja. Tessék elolvasni, mit írtak a zsidólapok 1918
november havában Tiszáról és Károlyiról, és mit írtak ugyancsak e lapok és írók 1919 november
havában ugyané két férfiúról!
A magyar zsidósajtó pausálékért adta el politikai irányát. A gazdasági életre vonatkozó cikkeinek
tartalma elárulta, hogy a versenyző vállalatok közül melyik s körülbelül mily összeg erejéig
pénzelte le. A színházi kritikáikból meg lehetett állapítani, hogy a kritikus urat milyen kötelék fűzi
az általa kritizált művésznőkhöz? A törvényszéki rovatból megtudtuk, hogy a riportereket melyik
zsidó fiskális keni szorgalmasan. Az ilyen fiskálisokból lettek jeles kriminalisták. A törvényszéki
rovatban elhallgatott bűnperekről tudtuk, hogy szereplőiket alaposan mellbevágták a sajtóvitézek,
hogy szennyesüket ez arra jogosan kíváncsi közönség elől elrejtsék. Tisza István gróf két zsidó
merénylőjének gaztettét a zsidó sajtó az egekig magasztalta, mert a sajtó által félrevezetett nép
mohón olvasta az erkölcsileg perverz, zsidó gyilkosokat védő és magasztaló cikkeket. És ez a
szennyes sajtó a bolsevizmus letöréséig egyeduralmat élvezett.
A magyar hírlapirodalom a bolsevizmus letöréséig egy-két orgánum kivételével tősgyökeres zsidó
volt. A lapok zsidó magyar nyelven írvák, telve talmud ötletekkel, zsidó és tolvajnyelvű
kitételekkel. Hasábjai telve harcokkal, melyben ellentétes érdekű zsidó vállalatok s háttérben vagy
előtérben egymással viaskodnak. A sajtó-haramiaipar — értsd a zsarolást — jól jövedelmező zsidó
foglalkozás, gyomor és pofa kell hozzá, meg nagy adag becstelenség és gazság. A nemzeti tanács és
a Kun-kormány sajtóharamiáinak viselt dolgaival a közvélemény már eleget foglalkozott.
A zsidó sajtó politikai üzérkedése valóságos közéleti förtelem. A nemzet szabadságjogaival undorító
konjunktúrapolitikát űzött. Mindig a zsidó osztályérdek vezette. A zsidó orgánumok, mint az
ordasok, rávetették magukat oly írókra, kik a destruktív zsidó sajtó ellen kikeltek. Mindez a
progresszivitás cégére alatt történt. A zsidó sajtó legbecsületesebb intézményünket, az
igazságszolgálatást is terrorizálta, korrumpálta az esküdtbírósági intézményt. Lásd a Tisza és
Haverda gyilkosainak bűnpereit. Dr. Lengyel Zoltán a „kriminalista” fiskális virágcsatát kapott,
mert egy anyagyilkost a sajtó útján korrumpált esküdtbírósággal felmentetett.
Vázsonyi Vilmosnak, a terézvárosi demokrata Napóleonnak sajtóvitézkedése másból sem állott,
mint az osztálygyűlölet féktelen szításából, hogy hazánkban mindent destruáljon, amit ezer éven
keresztül számos generáció, a tatár, török és labancjárás dacára hangyaszorgalommal fölépített.
Vázsonyi sólettel töltött Pandora szelencéje volt, mely a bomlasztó és fullasztó zsidógázzal
közéletünket agyonfertőzte. Tipikus szájmunkás volt. Miniszteri székbejutásával érlelődött meg a
nagy bomlási processzus, mely a bolsevizmus kitörésével érte el tetőpontját. Ez a demagóg tüzelte
indirekté vértől csepegő cikkeivel a népet Tisza István gróf meggyilkolására. Kovács és Lékai
hitsorsosai, Vázsonyi tógája mögé bújva meg is kísérelték ellene az orgyilkosságot. A zsidósajtó
hozsannával üdvözölte ezt a két orgyilkost. A zsidóság meghajolt Vázsonyí Vilmos nagy politikai
hatalma előtt, aki Dési Zoltánt is reklámeszközül használta föl. A Kovács nevű orgyilkost a zsidó
szanatóriumban a zsidóság virágerdőkkel árasztotta el.
Ezt a zsidómanővert hazánk 20 millió keresztényének fogcsikorgatva és némán kellett eltűrnie, mert
a politikai hatalom akkortájban a valóságban teljesen a csekélyszámú zsidóság kezében volt.
Amit a zsidó sajtóban Vázsonyi nagyban végzett, a többi zsidó újságíró kevesebb képességgel űzte.
Csaholásban legközelebb állott hozzá a zsidó kapitalista érdekeket szolgáló szabadkőmíves Világ,
mely a progresszivitás jelszava alatt tenyésztette ki politikusokká hazánk sírásóit, a Jászi, Szende,
Kunfi zsidótriászt. A Népszava zsidó munkásvezér írói a Világgal szövetkezve a munkástömegeket
lázították és maszlagolták, amíg a bolsevizmus a zsidósvindliből őket ki nem józanította. A zsidó
Népszava politikai erkölcstelenségét, aljas perfidiáját, politikai köpönyegforgatását mi sem
bizonyította jobban, mint az, hogy a szabadságjogokért csak addig küzdött, amíg hatalomra nem
jutott. Hatalomra jutása után, mint a héja, úgy csapott le az emberi és szabadságjogokra, melyeket
golyóval s akasztófával kegyelem nélkül kivégzett.
A keresztény Magyarországnak hatalmi szóval irgalom nélkül le kell számolni a zsidóság destruktív
sajtó politikájával. Nincs megalkuvás. Ez nálunk lét, vagy nemlét kérdése.
XII.
A zsidó sajtó-szabadság.
A zsidósajtó-egyeduralom megalapítói a zsidó szedők voltak. A nyomdaipari pályát a zsidók mohón
árasztották el, mert a nemzsidóknál hamarabb fedezték fel, hogy a sajtó nagyhatalom. A
zsidószedők csinálták meg az első erős szociáldemokrata szakszervezetet. Ez volt az ugyancsak
zsidó pórázon vezetett szociáldemokrácia első hatalmi tényezője, mely a zsidó kiadókkal a
bérharcot munkabeszüntetéseivel, sztrájkjaival eredményesen felvette s ezzel a többi
munkásszakmák szervezkedési étvágyát felébresztette és fokozta. A háború letörésével a zsidó
szedők voltak a legkönyörtelenebb cenzorok. Ha valamelyik cikk, vagy hír nekik nem tetszett,
szedését megtagadták. A szedők voltak tehát a sajtószabadság első gyilkosai, akik faji
elhelyezkedésüknél fogva kizárólag a zsidó érdekeket szolgálták és mozdították elő.
A második cenzor a szociáldemokrata párt volt, mely a bolsevizmus letöréséig a produktív munkát
végező „gój”-okból állott, produktív munkát soha nem végzett s hatalomra s vele járó előnyökre
éhes szájmunkás zsidók vezetése alatt. A szegény, agyonbolondított, félrevezetett munkáshad, mely
a Népszava hasábjain a sajtószabadságért küzdött, vezetőjének egy szavára két ízben is lerombolta a
Pesti Hírlap nyomdáját, mert a munkásvezéreknek nem tetsző cikket adott. A később fellépett zsidó-
kommunisták utóbb ezt a kölcsönt vissza akarták a Népszavának adni, mely csak a „letűnt
kapitalista rendszer Tisza huszárjainak”, a rendőröknek köszönhette, hogy Conti-utcai nyomdája a
sajtószabadságnak áldozatni nem esett. A sajtószabadságot ilykép tisztelte Népszava és Vörös
Újság. 1919 március 21-én persze a Kunfi Zsigmond és Kun Béla-féle zsidó alapon
összebarátkoztak és a sajtószabadság szent nevében az egész sajtót kivégezték.
Harmadik cenzor a rikkancssereg volt, melyet a zsidó sajtóérdekeltség, vagy egyes kiadó szervezett.
Bizonyos, persze nem-zsidó lapokat nem volt szabad a rikkancsnak árulni, ha a zsidó grémiumba
tartozó sajtótermékekkel rikkancsok. Az Est saját rikkancsaival a konkurens lapok rikkancsait
terrorizálta. Ez a zsidó terror sajátságos neme volt.
Hogy a zsidók által föllázított szocialisták s utóbb kommunisták a nemzsidó Apostol nyomdát a
sajtószabadság nevében lerombolták, az a zsidók által leigázott Magyarországon természetes tünet
volt, mert ez szerintük produktív munka volt.
Lehet-e a zsidóságra a sajtószabadság védelmét bízni? E kérdésre csak tagadó választ lehet adni.
Szabad-e a politikai, s ennek függelékét képező sajtóhatalmat zsidó kézben megtűrni? Erre a
kérdésre még a leginkarnátusabb zsidónak is saját lelkiismerete előtt „nem”-mel kell válaszolnia.
A proletárdiktatúra alatt a zsidó sajtó leplezetlenül tárta fel a leigázott Magyarország előtt a zsidó
faj igazi karakterét. Véres, dühtől tajtékzó cikkeket eresztett szélnek Kun Béla őfelsége, „Népszava”
és „Vörös Újság” című kloaka lapjaiban. Az osztálygyűlöletet féktelenül szította, hogy a vörös
terrort a csőcselék eksztázisáig fokozza. Az újságíró zsidógyerekek kevésnek találták a Kárpátok
fáit, melyekre az ellenforradalmárokat föl kellene akasztani. Ez a hitvány, gyáva, de amellett
vérszomjas csőcselék hisztérikus görcseiben kegyelemért sikítoz az ententehoz, a bíráit
fehérterroristáknak gúnyolja. Undorító ez a zsidó szemtelenség.
A keresztény burzsoáziát, és az ellenszegülő szociáldemokratákat a hazugságok és aljas rágalmak
tömegével árasztotta el. A közvélemény a vörös hírek olvastára a Szózatot persziflálta: „Hazudnak
rendületlenül.” A bolseviki sajtó a vörös próféták butaságoktól és képtelenségektől hemzsegő
beszédeit közderültség mellett az egekig magasztalta. A szocialista és kommunista népet hazug
gazdasági és politikai hírekkel formálisan butították. A románok már Monoron voltak, s a
munkásokat még mindig azzal bolondították, hogy a vörös hadsereg a Tisza-frontot erősen tartja. A
zsidó vörös sajtó orgiákat ült, mialatt a vörös népbiztosok, vörös generálisok s függelékeit képező
zsidó siserehad az állam, a földesurak, a főurak vagyonát elrabolta, hogy a rablott javakból a
vendégszerető Ausztriában és Csehországban véres babéraikon nyugodtan pihenhessenek. A zsidó
bolsevista sajtó azért maszlagolt a hiszékeny népnek, hogy vezéreinek országrablásáról a figyelmet
elterelje. Ugyancsak a zsarnok zsidók, akik a vörös sajtót szolgálták, a liberalizmus és demokrácia
szent nevében az új Magyarország sajtószabadságát féltik, a fehér terror ellen lármáznak, a reakció
ellen tiltakoznak, mert reményük, hogy a zsidók a keresztények szervezkedését letörik, s a
kereszténységet elnyomó zsidósajtó hatalmát újra visszaszerzik. Íme, a zsidó jogra, igazságra,
egyenlőségre csak akkor hivatkozik, ha alul maradt; ha felülkerekedik, a legbrutálisabb zsarnok.
Ebből okuljon a kereszténység.
 XIII.
A zsidó intellektüel.
A zsidósajtó klakkján portált zsidó intellektüelek, akik hazánkat erkölcseikkel tönkre rothasztották,
rothadt lelkű zsebrákok. Tisztelet és becsület az igen kevés kivételnek. Olvasóinknak az egyes
kategóriákat egyenként bemutatjuk.
a) A jogrend hiénái.
A magyar ügyvédi kar túlnyomó része zsidó. Nem ugyan azért, mintha a jogot testestül-lelkestül
kultiválná, hanem azért, mert az ügyvédi pályán legtöbb alkalom nyílik munka nélkül nyereségre
szert tenni. Ez az ügyködése a joggal semmiféle összefüggésben nincs. A zsidó ügyvéd szívesen
vállal népbiztosi, akármilyen kommunista, akár más politikai szerepet, ha új szerepe illő anyagi
előnyt biztosít neki, mert a nyereség szerzésének eszközeiben nem válogatós. Néhány száz
budapesti zsidóügyvéd így hízott kövérre a kommunista érában.
A zsidóügyvédek hitelszövetkezeti működéséről már fentebb megemlékeztünk. Az ilyen ügyvéd az
apósával együtt közönséges uzsorás.
Tipikusabb zsidófiskális a kriminalista. Kriminalista az a zsidó fiskális, akit a törvényszéki
riporterek 10—20 koronás napi illetékekért a napilapok törvényszéki rovatában ilyenekké
kireklámoznak. A hiszékeny közönség a reklámnak bedől. Tényleg azt hiszi, hogy a guzikenőcs a
legjobb a világon. Bújában a kireklámozott zsidó kriminalistához fut. Következik a mellbevágás, a
hatalmas előleg. Ezt követi a sablonos ügyvédi munka fortissimo szájmunkával, hírlapi kísérettel.
Befejezés 10—15 évi fegyház vagy kötél.
A háború alatt a zsidó ügyvédi prakszis orgiákat ült. Még a tapasztaltabb zsidók is léprementek
zsidó kriminalistáknak, ha árdrágítás, lánckereskedelem, vagy hadseregcsalás miatt az ügyészség a
hurkot a nyakukba vetette. A 100—200 ezer koronás honoráriumok csak úgy röpködtek. A nagy
honoráriumoknak sok-sok évi fegyház volt az eredménye. A közönség a zsidó kriminalistákból
kiábrándult. Kiderült, hogy a hírlapi reklám csak humbug volt.
A zsidó ügyvéd nem jogász, hanem üzletember. Kijár és közvetít. Busásan jövedelmez diplomája,
ha sikerül egy képviselői mandátumot megvásárolnia. Ha ilyet szerezni nem tudott, rokonsága,
szabadkőművesi összeköttetései, panamái útján a vállalatok, bankok jogtanácsosi és ügyészi
állásaiba tülekedte magát. Mindenkit legázol, aki a versenynél útjában állott.
Az ügyvédi kamarák lényegükbe véve zsidó-testületek. A fiatal, nemzsidó ügyvédek a kapitalista
bank- és kriminalista ügyvédekben félisteneket látnak. Ezekkel töltik meg a kamara vezetőségét.
Kivételesen befurakodik egy-két stréber is — szájmunkával. Ez a magisztrátus adja meg az ügyvédi
kar erkölcsi színvonalát. Ezért van az ügyvédi karnak jó hírneve.
b) Az egészség hiénái.
A zsidó orvosok ugyanolyan ethika szerint dolgoznak, mint a zsidó ügyvédek, azzal a különbséggel,
hogy általában az ügyvédeknél nagyobb anyagi eredményt érnek el. A szenvedő, kétségbeesett
beteget és hozzátartozóit sokkal könnyebb megzsarolni, mint a bajba került kliensét. A magyar
szanatóriumok, a magyar zsidó operatőrök impozánsabban nyúznak, mint a zsidó kriminalisták. Az
orvos is reklám létráján kapaszkodik fel arra a magaslatra, amelyen már verseny nélkül nyúzhatja az
emberiséget. A zsidó orvos épp oly lelketlen, tolakodó, s a legtöbbször tehetségtelen stréber, mint a
zsidó ügyvéd. Az orvosi pozíciókban azokra érdemesítő tehetség nélkül épp úgy beverekszi magát,
mint a hitsorsos ügyvéd.
A zsidók azzal tetszelegnek maguknak, hogy csak zsidó lehet jó ügyvéd és orvos. Bizonyítékul az
életre hivatkoznak hazánkban. Ebben a zsidóságnak annyiban van igaza, hogy csak zsidó lehet jól
kereső ügyvéd, jól kereső orvos, de abban semmi esetre, hogy a zsidó jó orvos is, meg jó ügyvéd is.
A tudományt a zsidó sohasem tekinti, mint ilyent, jó jövedelmi forrásnak. A reklámtól távolálló
keresztény orvosi kapacitások s nem-kapacitások sokkal magasabb tudományos polcon állanak a
zsidóknál. A bajuk csak az, hogy reklám útján nem törik magukat sem a sajtóban, sem a
szabadkőműves páholyokban, sem a lipótvárosi zsúrokon s elrettentő honoráriumok szedésével nem
terelik magukra a közfigyelmet. A szenvedő beteg és hozzátartozói ugyanis épp úgy, mint a zsidó
ügyvédnél a kért honorárium nagyságából következtetnek az orvos képességeire, gondolván, hogy
az, ami drága, kell, hogy jó legyen. Ebben rejlik a szemfényvesztés. Az eddigi zsidó orvos-kultuszt
ez okból ki kell irtanunk.
Hogy a zsidó milyen távol áll a tudomány művelésétől bizonyítja a világtörténelem. A
természettudományok hírneves fejlesztői csupa keresztények, akiknek a reklámnál pöffeszkedő
zsidó természetbúvárok (?) nyomába sem léphetnek.
c) A kultúra hiénái.
Undorító az az üzleti szellem, melyet a zsidóság a tanügybe plántált. Az oktatás nála ideál nélküli
jövedelmi forrás. Minél kevesebb oktatás, minél több jövedelem. Budapesten felállított sok svindli
kurzus, mely vizsgákra készít elő és nyilvános iskolákban szereplő zsidó tanerők közreműködésével
bizonyítványokat szállít, zsidó tulajdonosának fényesen jövedelmez. Ezt nevezik a zsidókultúra
terjesztésnek progresszív alapon.
A bolsevizmus kitörésekor a zsidó tanerők gyalázatosan viselkedtek. A keresztény tanerőket
visszavonulásra kényszerítették, s mint „régi, megbízható kommunisták” az elcsapott igazgatók
helyébe szervezett iskolavezetői állásokat villámgyorsasággal ellepték, mert „Rebach ist Rebach”.
Hogy a zsidó iskolavezetők által boldogított iskolák a proletárdiktatúra alatt a progresszivitás
jeligéje alatt az ifjúság lelkét mennyire megfertőzték, arról a jövő évtized kriminálstatisztikája fog
szomorú bizonyítékot szolgáltatni.
Azt a zsidó üzleti szellemet, mely egész tanügyünket megmételyezte, vasszigorral ki kell, s ki
fogjuk irtani.
d) A zsidó Pokróc Ádám.
A zsidóság régebben nem rajongott a vasutasi pályáért. Az úttörőktől értesült, hogy elsőrendű
jövedelmi forrás. A fizetés ugyan kevés, de a mellékjövedelem igen tekintélyes, ha az ember ügyes.
A vasutasnak nagy discretionárius hatalma van. A pályán, raktáraknál, feladásnál, leadásnál
mindenható úr. Az üzleti élet a zsidó vasutasra van utalva. A fuvarozási eszközre szorulók
versengve pályáznak a vasutas kegyeire — drága pénzért. Az üzletember is zsidó, a vasutas is zsidó.
Az üzletes szívesen veszteget, a vasutas szívesen megvesztegetheti magát. Aki ebből a vesztegetési
forgalomból ki van rekesztve, az üzleti versenyben végleg lemarad. A megvesztegetés útján
szerezhető, tehát munkanélküli jövedelem, oly csábító erővel hatott a zsidóságra, hogy seregestül
lepte el a vasút hivatalait, melyek ily busás mellékjövedelemmel kecsegtették. És érdekes tünet,
hogy éppen a zsidó, tehát jól kereső vasutasok voltak lelkes kommunisták, míg az elnyomott
keresztény vasutasság hűen kitartott a hazafias eszme mellett.
e) A zsidó rendőr.
Mikor szerette a zsidó a rendet? Soha! A zsidó fészkelődő, ideges, tolakodó, mindenkit soron kívül
meg akar előzni, lármás. Ha tülekedéséért pár pofont kap, ez őt nem bántja és tovább tülekszik. És
mégis a zsidó szeret rendőr lenni; de nem a karhatalomban, mert az veszélyes, és hasznot nem
nyújtó. Olyan rendőr szeret lenni, aki hivatalban ül és diszkrécionárius hatalommal rendelkezik.
Diszkrét ő, annyira diszkrét, hogy még azt a baksis summát is letagadja, amit a hitsorsos fiskálistól,
vagy más hozzá bejáratos közbenjárótól kap.
A háború tartama alatt történt, hogy egy árdrágítót a detektívek a főkapitányságra kísértek.
Megpillantotta a folyosón egy vele ismerős rendőrkapitány. Beszólítja az árdrágítót a kísérők mellől
egy szóra saját szobájába. Az illető detektívcsoport főnöke emiatt lármát csap, a rendőrkapitányt
szabálytalan beavatkozással és megvesztegethetőséggel gyanúsítja. Azonnal vizsgálat. És tényleg,
írómappája alatt öt darab ezrest találtak. A rendőrkapitány persze azonnal védekezett, hogy az
árdrágító az ő tudtán kívül észrevétlenül csempészte be. Ez a rendőrkapitány utóbb lelkes
kommunista volt, vörös őr minőségben. Talán felesleges említenem, hogy zsidó.
A fővárosi rendőrségi hivatalokban bizonyos zsidó fiskálisok otthonosak. Csodálatos, hogy a
felügyeleti hatóságok ezt a tünetet nem veszik észre. A zsidó fiskálisokat ugyanis hitsorsos
rendőrtisztviselőkhöz, s ezeken keresztül a többihez éppen nem gyanútlan szálak fűzik. Ezek a
fiskálisok rendőri összeköttetéseik útján rengeteg jövedelemre tesznek szert.
Annyi szent, hogy a zsidóság Budapesten a rendőri büntetőtörvények és rendeletek szigorúsága
dacára egyáltalán nem fél.
Hát megtűrheti a kereszténység azt a korrupciót, amit a zsidó rendőr tisztviselők és zsidó fiskálisok
a közrend és közbiztonság rovására a szemeink láttára űznek?
Tovább építve a következtetést, kérdjük, szabad-e megtűrni, hogy zsidó bíró, vagy egyéb
közhivatalnok legyen, akinek lelkiismeretére s törvénytiszteletére van a karhatalom mikénti
gyakorlása bízva? Isten ments ilyen közigazgatástól! Ehhez nem törvénykönyvvel, hanem
pénzeszacskóval kellene jogot, igazságot keresni menni.
XIV.
A szifiliszes zsidó múzsák.
A magyar zene és szépirodalom legsötétebb korszaka az elmúlt 30 évre esik. Sem a zene, sem a
szépirodalom nem magyar, hanem nemzetietlen és zsidó. Alakjában és tartalmában egyaránt. A
magyar népléleknek sem egyikhez, sem másikhoz semmi köze. Jókai Mór sírja még ma is jeltelen.
Arany Jánost a zsidók nemzeti iránya miatt agyonhallgatással vetik meg, Petőfi Sándort a zsidó
kommunisták kigúnyolták, mert nem eléggé internacionalista. Herczeg Ferencet, Rákosi Jenőt,
Beöthy Zsoltot lereakcionáriusozzák. A zsidóságnak egészen más a gusztusa. Neki a Jövőnk című
cionista lap kell, mely 1919 november 7-iki számában a Szózatot a román cenzúra alatt kigúnyolta.
A szépirodalom zsidó pornográfia, a nuditások ízléstelen vásári kiállítása. Valósággal terjeszti az
irodalmi szifiliszt. Akárhány színház színpadja közönséges bordélyüzlet. E téren az enervált
Lipótváros színháza vezet. A Steinhardt mulató a trágárságok tárháza volt. Az operett irodalom a
trikószerepek variálásából állott. Az orfeumok közönsége zsidózsargon kuplékban kénytelen
gyönyörködni. A zene zsidó. A kireklámozott zsidó zeneírók irodalmi tolvajlásból élnek. A magyar
nép és zeneírót a zsidó sajtó agyondorongolja, mert keresztény. A keresztény ugyanis nekik nem
progresszív, hanem reakciós. Lehet itt valaki Gounod, vagy Szigligeti, ha nem zsidó, el van
némítva. Így szolgálja a „liberális” és „toleráns” zsidóság a keresztény többségű Magyarországon a
kultúrát. Piha!
XV.
A mi hárompontos hitsorsosaink.
A szabadkőműves páholyok voltak az utóbbi évtizedekben a zsidó kiegészítő testületek, ahonnan a
közéleti állásokba fel lehetett kapaszkodni. Mohón vadásztak a keresztényekre, de kevés
eredménnyel. A keresztények más világnézetük, konzervativizmusuk miatt tartózkodtak a
páholyokba való lépéstől és azért, mert a zsidóságot gyűlölték. A belépett keresztények nagyrészt
kiugrott katholikus papok.
A szabadkőművesség minden cáfolat dacára a zsidóság ön- és kölcsönös segélyző szövetkezete.
Egymást pártolják. Üzleti és politikai életben egyaránt. A közhivatali állásokat, akár kinevezés, akár
választás útján töltötték be, az utóbbi időben a szabadkőművesség töltötte be, mert a politikai és
gazdasági élet hatalmasságai, kik a kinevezést és a választást irányítják, mind-mind
szabadkőművesek. Progresszív protekció nélkül nem volt állás, nem volt hivatal, lehetett valaki
Faraday, Newton, Marconi vagy Röntgen. A páholyokba a legellentétesebb pártállású zsidók testvéri
életet éltek.
Kivételesen szeretetükbe fogadnak profán egyéneket is. T. i. olyant, aki velük egy követ fújt, s
politikájuk szekerét tolja.
A szabadkőművesség a progresszivitás szabadalmazott vállalata, a konzerváló tényezők közül
legelkeseredetteben a katholikus egyházat és a feudálisokat támadja, nem közérdekből, hanem zsidó
osztályérdekből, hogy a zsidó tőke a kötött földbirtokokat fölszabadításuk útján épp úgy, mint a kis
és törpe birtokokat, magához ragadhassa. Szeretettel fogadják keblükre hazánk integritása ellen törő
nemzetiségi agitátorokat is, akiknek destruktív politikája a többi szabadkőművest teljesen fedte.
Az októberi forradalom, s az ezt követő bolsevista felfordulás a szabadkőművesség diadala, de
egyben az ezeréves Magyarország sírja volt. A zsidó kőművességgel, s ennek konjunkturális
csatlósaival a keresztény Magyarországnak irgalom nélkül le kell számolnia, s nem szabad felülni
annak a zsidó fogásnak, mely minden fellépést fehér terrornak kiállt, s mely a történelmi
Magyarországot Ietipró zsidószabadkőművesség letörésére irányul.
XVI.
A zsidó jótékonyság.
„A zsidó hiú” mondják. Ezért jótékonykodik. Ez a hit tévedés. A zsidó azért jótékony, mert
reklámember. Saját fajának csinálja a reklámot. A zsidó jótékonyság olyan, mint a XIX. század
rablóié, a Rózsa Sándoroké, akik mindent összeraboltak, s az összerablott holmiból a köznépnek
morzsákat dobáltak. Ezért a köznép hálából népdalokban dicsőíti még ma is. A jótékony zsidók
Rózsa Sándoroktól eltanulták ezt a taktikát. Kiuzsorázták, kirabolták az ország népét, s az
összeharácsolt vagyonokból zsidó reklám kedvéért hangos jótékonyságot gyakoroltak. Micsoda
hipokrízis ez, melynek a zsidó sajtón hizlalt nép bedől.
Ahogy a zsidók hazánkba beszivárogtak, úgy vándoroltak a mieink Amerikába. Miért? Mert a
zsidóság e műben előadott módon mindenéből kifosztotta, földjéből uzsora útján száműzte. A
parasztnak tehát új hazát kellett keresnie. Budapest után New-York a második legnagyobb magyar
város, amiből visszafelé következtetve meg kell állapítani, hogy a kivándoroltak földje már a zsidók
kezén van.
Így védte meg a törvényhozás liberalizmusával a magyar fajt. A kiüldözött magyar fajért cserébe
nemzetietlen, hazafiatlan zsidó fajt kapott, mely a bolsevizmus gyilokjával a még ittrekedt
magyarságot is el akarta pusztítani. Ebből a bolsevizmusból, ebből a demokráciából többet nem
kérünk.
XVII.
A kincstárcsaló zsidók.
Mialatt a produktív munkát végző nép a fogyasztási adók terhe alatt formálisan koplalt, a zsidó
kapitalizmus a törvényhozásban és az adókivető bizottságban a tőke hatalmával azon dolgozott,
hogy az adóterhek viselése alól magát kivonja. Ez fényesen sikerült neki.
Vérlázító volt az adókivető bizottságok működése. A régi korhadt rendszer mellett a zsidó bizottsági
tagság kortesjutalom volt. A kortesek a zsidók voltak, vagy zsidó pénzen kitenyésztett keresztények.
Az önkormányzati alapon bejutott többi tagok szintén hasonló kaliberű zsidók és nemzsidók voltak.
Az adófizető alanyok, kiknek adóját bizottsági kivetés útján kellett megállapítani, szinten zsidók
voltak, jelesen kereskedők, ügyvédek, orvosok, építészek és egyéb szabadfoglalkozást űzők. Zsidó
zsidónak még akkor sem vájja ki a szemét, ha előzetesen össze nem beszél. Hátha vicinális alapon
és lokális érdekekből egyike a másikára van utalva. Nagy haszonnal dolgozó zsidó adóalanyokat
nevetségesen csekély adóval róttak meg. Tudok esetet, hogy egy gabonabevásárló céget, melynek
évi tiszta nyeresége 440.000 korona volt, 400 korona III. osztályú kereseti adóval róttak meg, holott
ez az összeg a törvényhozó által célzott 10%-ot meg sem közelíti.
Az adókivetési évadban a zsidóság lázasan keresi az összeköttetéseket az adókivető bizottsági
tagokhoz. Meg is találja. A megdolgozott adókivetőket felkéri, hogy adójának tárgyalásán pontosan
jelenjenek meg. Megy is aztán az adópanama, mint a karikacsapás.
Ugyanaz a zsidó merkantil társaság, mely produktív munka nélkül szerzett nyerségének
megadóztatása alól kibújik, volt a leghangosabb az adóreform követelésében. Piaci lármával
követelte a földbirtok és a paraszt nagymértékű megadóztatását. A taktika gyalázatosságát mi sem
jellemzi jobban, mint az, hogy a földet hajnaltól késő estig túró földmíves, a háború előtt
munkájából megélni nem tudván, Fiumén vagy Hamburgon keresztül új hazát volt kénytelen
keresni, a földesurak egymásután mentek tönkre, a nagyságos zsidó úr pedig produktív munka
nélkül áru és egyéb uzsorán vagy pláne mint nagybérlő, persze a paraszt bőrén nagy vagyont
szerzett.
Az adóreformban a zsidó úgy viselkedett, mint a tetten ért tolvaj, aki az őt üldözők félrevezetése
végett a leghangosabban kiabál a tolvaj után.
Ha az új Magyarországban az adókivetést zsidókra bízzák még egyszer, a kereszténység
megérdemli azt a rabszolgaságot, melyben a bolsevizmus letöréséig egy félszázadon keresztül része
volt.
XVIII.
A „hazafias” zsidó.
Igenis, a zsidó hazafias. Szereti Palesztinát, de csak pár ezer kilométer távolságból. A cionisták
egyesületeikben és lapjaikban egymást tessékelik a Jordán völgybe, de egyik sem megy. Mindegyik
ott marad, ahol az uzsora pókhálóját már kifeszítette. A cionizmus tehát máris üzleti a zsidóknál,
mert a cionista cionizmusból él.
A zsidó azért mégis hazafi, azzal a különbséggel, hogy az egész világ az ő hazája. A zsidó bármely
röghöz ragaszkodik, melyet kiszipolyozni lehet. Az ő nacionalizmusa nincs tehát röghöz kötve.
Ezért nem soviniszta, s ezért nem ismer hazaszeretetet, s ezzel járó önfeláldozást.
A zsidófaj e tulajdonsága a magyarázata annak, hogy az internacionális áramlatokban vezető
szerepe van. A szocialista és kommunista eszmék megalapítói és terjesztői túlnyomó részben
zsidók. A semita népfajok közös tulajdonsága az államfenntartó képesség hiánya; az internacionális
destrukció tehát a zsidófaj integráns sajátossága. A zsidó ugyanis destrukcióban keresi
érvényesülését, mint a gomba, mely hivatását abban látja, hogy a hatalmas tölgyeket elrohasztja.
Ebben a tulajdonságában aztán a zsidóság igazán egységes. Egyébiránt az elvtelenség és
jellemtelenség mezején mindenhová elkalandozik. A zsidó szívesen munkapárti, függetlenségi,
klerikális, kapitalista, szocialista, kommunista, arisztokrata, demokrata. Az elvek nem határoznak, a
fő a „rebach”, melyet destruktív munkájával szerez.
A magyar szocializmus az 1918. októberi forradalommal letört. Az uralmat a magyar nemzeti tanács
vette át, mely 24 óra alatt a „magyar” jelzőt törölte. A Nemzed Tanács Jászi, Szende, báró Hatvány,
Heltai, Kunfi, Weltner s egyéb hangos zsidók vörös gyülekezete volt, kiknek a díszgój Károlyi
Mihály és a kibérelt katholikus pap Hock János asszisztált. Ezt a hazafiatlan zsidó kurzust a zsidó
bolsevizmus a tökély legmagasabb fokára vitte. A Szózat és Hymnusz éneklőit az országrabló zsidó
kommunisták a forradalmi törvényszék elé állították. A zsidó hazafiatlanságnak sikerült is ezeréves
hazánkat teljesen destruálni, tönkre tenni.
Ámbár a bolsevizmus letört, a zsidóság hazánk eltipróinak, kirablóinak az oláhoknak
megnyerésével a Jövőnk című cionista lap 1919 november 7-i számában a Szózatot legyalázta, s az
iskolai fegyelmet megsértő s emiatt kicsapott zsidó tanulókból vértanúkat csinált. Nem érdemli meg
a magyarság egy napig sem a szabadság levegőjét, ha ilyen zsidó inzultusokat megtorlás nélkül egy
napig is megtűr. A Jövőnkben is megnyilvánult zsidó szemtelenség, várlázító, egyenesen pogromra
uszító. A magyarság higgadtságának köszönhető, hogy ezt az inzultust véres megtorlás nélkül
zsebre vágta.
A zsidó, kevés kivételtől eltekintve soha nem volt, nem is lesz hazafias érzelmű. A haza fogalma
mindig gúny a szemében, a trikolor pedig rongy. Budapest főváros zsidó tisztviselői cinikus
internacionalisták. Az egyik tanácsos például egy iskolaigazgatónak a Szózat elénekeltetésére
vonatkozólag a következő zsidó viccel válaszolt: „Aber lassen Sie mir Ruhe! Mit den Szózat bin ich
so satt!” A zsidó olyan verziót érez a nacionalizmussal szemben, hogy a hazafiasságot még
szimulálni sem tudja.
A keresztény nemzeti kurzusnak a nemzetiségi különbségre való tekintet és irgalom nélkül le kell
gázolnia a hazát megtagadó zsidóságot, mert a Kárpátok övezte országban élő népek, csakis, de
csakis a hazafiatlan zsidóság bomlasztó munkájának köszönhetik, hogy a csehek a tótokat,
magyarokat, németeket, ruténeket leigázták, hogy a bácskai szerbek, németek, magyarok és
horvátok a népek önrendelkezési jogának megcsúfolásával, mint egy birkanyáj, megkérdeztetésük
nélkül Szerbiához csatoltattak, hogy a Királyhágón túl románok, székelyek, magyarok és szászok a
megszállás gyönyöreiben és 25—50 botütésekben élvezik a román bojár kultúrát. Linder generális,
a zsidó „nemzeti tanács” hazafiatlan defetizmusával volt a díszkeresztény harsonája, midőn a „Nem
akarok katonát látni” igéjével hazánk népeit a bolsevista zsidóságnak, s a szomszédos rabló
seregeknek kiszolgáltatta.
A zsidónak nem kell haza. Tudomásul vesszük. Nem kell a zsidó katonának sem. De ha a közteher
alól kivonta magát, számoljon azzal, hogy a közjogokból is kizárjuk. Álliberalizmus és talmi
demokrácia kedvéért ezer éves hazánkat és keresztény népeit nem engedjük át a pusztulásnak.
XIX.
Hogyan uszítják a zsidók a keresztényeket egymásra?
Magyarországon a legveszedelmesebb zsidófészek Budapest, melyet a közhumor a galíciai zsidók
találkozóhelyének nevez. Kávéházakban vendéglőkben, mulatókban, az: utcán többet hallani a
zsidó zsargonnal nevezett rothadt német nyelvet, mint a magyar szót. A kaftán oly megszokott
viselet, mint vidéken a gatya, meg a borjúszájú ing. Így nyilvánul Budapesten a zsidók elnyomatása.
Hogy hatalmasodtak el ennyire a zsidók?
A múlt század 80-as éveiben kezdték meg a zsidók a fővárosban való szervezkedést. A
Terézvárosban Radocza neve körül, az Erzsébetvárosban Ehrlich G. Gusztáv, a Józsefvárosban
Hűvös és Rémi személye körül. Radocza sikereit megirigyelte Vázsonyi, felvette vele a harcot és
pedig fényes sikerrel, mert a zsidókkal elárasztott Terézvárost sikerült megnyernie. A Lipótvárost
Sándor Pál személye körül csoportosuló zsidó merkantilisták sajátították ki. Óbudát dr. Stern József
ügyvéd hódította meg. Így jutott Budapest zsidókézre.
A zsidók elhatalmasodásával párhuzamosan rohadtak közállapotaink. A rothadási processzus a
vidékre is kiterjedt. A fővárosi zsidóság tőkéjével és sajtójával a törvényhozásban és a központi
végrehajtó hatalomban rohamosan hódított teret. Így lett egy kettőre a zsidóság a főváros és ezzel az
egész ország diktátora, melyet Lueger, aki nem magyarfaló, hanem zsidófaló volt, érdeme szerint
gyűlölettel nevezett következetesen Judapestnek, mintegy előre látván azt a pusztítást, melyet két
évtized múlva a zsidók bolsevista cégér alatt hazánkban véghez vittek.
Magyarország lakosságának alig 4.5%-át tevő zsidóságnak ügyesen kellett lavíroznia, hogy
hegemóniáját megtarthassa. Lavírozása abban állt, hogy a társadalmi osztályokat egymásra
uszította, úgy, hogy ezek egymást kötötték le és őrölték meg. Az ellentétes érdekű és harcoló
osztályok vezéreivé a zsidók tolták fel magukat tőkéjükkel s sajtójukkal. Ha a taktika úgy kívánta,
díszkeresztényeket toltak előtérbe.
Így például a nemzeti munkapárt korifeusai zsidó töltések és függelékeik voltak. A mandátumok
tulajdonosai jórészben szintén zsidók. A miniszterek között néhány kikeresztelkedett zsidó díszeleg
(Hazai, Szterényi, Teleszky, Harkányi). A közhivatalokat, különösen a háború alatt zsidókkal
árasztják el.
Ugyanekkor az ellenzéki pártok is zsidókézben vannak. A leghangosabb függetlenségiek zsidók. A
Károlyi pártnak, melynek hazánk tönkrejutását köszönheti, az egész ellenzéki sajtó verte a
nagydobot, amely persze — zsidó. A főkolompos orgánum a Világ című szabadkőmíves zsidó lap. A
67-es és 48-as magyarság így viaskodott egymással zsidó vezetés alatt.
A nagytőkések sajtója tiszta zsidó. Vele szemben áll az egyedüli szocialista orgánum, a Népszava.
És íme, ez is zsidó, ámbár a munkások legnagyobb része keresztény. A Népszava vezető írói és a
szociáldemokrata párt vezetői zsiddók, akik produktív munkások sohasem voltak. A zsidó vezérlet
alatt álló keresztény munkások tehát a zsidó vezetés alatt álló kapitalizmussal vígan verekedtek, míg
a zsidó vezetők a háttérben a hatalom gyönyöreiben együttérzéssel paroláztak egymással A zsidó
plutokrácia szimpátiája a Karlsteinban dőzsölő népbiztosok iránt ez okból érthető. A zsidóság más
irányban is összeveszejti az ország népét, hogy mint kárörvendő harmadik a hatalom felszínén
maradjon. A szabadkőmíves páholyok segítségével és sajtójával folyton uszít a főurak, főpapok és a
katholikus egyház ellen. A főurakra és főpapokra azért uszítja a népet, hogy földbirtokaikat
lekötöttségükből fölszabadítsa, mert a zsidó úgyis tudja, hogy ami a népé, az utóbb a zsidóé. A
vallástalanság terjesztésével az egyházakat gyengíti, remélvén, hogy a szekularizáció így
könnyebben sikerül. A protestánsokat papjaiknak a szabadkőmíves páholyokba való csalogatásával
uszították a katholikusok ellen. Így játszotta ki a zsidó a keresztény magyart a keresztény magyar
ellen.
Mikor a zsidók így az egész keresztény magyarságot összeveszejtették, ők maradtak egyedül a
hatalom porondján. Vázsonyi Vilmos Budapest diktátora, akkora hatalomra tett szert, hogy
nemzetünk óriásával, Tisza Istvánnal állt ki párviadalra. A hatalom teljét élvező zsidóság Vázsonyit
e küzdelemben eredményesen támogatta. A pyrrhusi győzelem bekövetkezett. Magyarország Tisza
István gróffal az októberi forradalomban megbukott, Vázsonyi azonban megszökött.
A bolsevizmusban letört zsidóság sehogy sem tud megbékülni azzal a gondolattal, hogy
Magyarországon nekik befellegzett. Ravaszságával, becstelenségével, pénzével kétségbeesett
erőlködéseket fejt ki, hogy a liberalizmus, a demokrácia és az entente cégére alatt mindenható
hatalmát visszaszerezze. Régi taktikájával, fent ismertetett eszközeivel dolgozik. Az ország népét,
mely 95.5% erejéig keresztény, azért, mert a letűnt zsidó kurzus helyébe keresztény kurzust követel,
a külföld előtt legképtelenebb, koholt rágalmakkal gyalázza, ami itthon persze olaj a tűzre. A
zsidóság tüntető módon kereste a bennünket megszálló románok barátságát. Parancsnokaik
megnyerésének a keresztény sajtónak lépten nyomon gáncsot vetett. A zsidóasszonyok tüntető
módon keresték a púderes román tisztek bizalmas barátságát, akikkel vígan panamáztak. Volt egy
pesti zsidó orgánum, mely a románokkal való perszonál uniót lanszírozta, persze nem ingyen, nem
érdek nélkül. Amikor a kirabolt kereszténység vérben forgó szemekkel nézte az itt ténfergő és
dőzsölő román katonákat és sóhajtozva leste kitakarodásuk napját, a zsidóság az egyik román
kommünike szerint kérve kérte a románokat, hogy az ország nyugalma, érdekében (!) a megszállást
tartsák továbbra fenn.
A zsidók a megszállás fenntartásával időt akartak nyerni, hogy a keresztény tábor megbontásával a
zsidók hegemóniáját fenntartsák. Csináltak mindenféle liberális, demokrata és egyéb haladó
hólyagpártokat, melyek zsidó pénzen és zsidó sajtón nagyra fújtak, s melyeknek agitátorai Budapest
határain túli területre lépni nem mernek. A különféle elnevezésű kormányellenes pártok vezetői
valóságban kivétel nélkül zsidók, akik a díszkeresztényeket drága árfolyamon veszik.
Mit szólnak ahhoz, hogy még Vázsonyi Vilmos is felcsapott keresztény népvezérnek? Az októberi
forradalom (helyesebben saját szökésének) évfordulóján tartott beszédében villogó gatyát,
borjúszájú inget, pörge kalapot, sarkantyús csízmát húzott, fokost fogott, magát a „keresztény nép
vezérévé” avatta, hogy azt „úri izgatók” ellen harcba vezesse. Ez a kijelentése vérlázító zsidó
szemtelenség és pökhendiség. A fővárosi zsidó tőkések cézárja és patrónusa, hogy hatalmát
megtarthassa, zsidó vallású Dózsa György-i állásra pályázik.
A keresztényfaló mozgalomban legerősebben a gyalázatos bolsevista uralom folytán agyontépázott,
lerongyolódott szociáldemokrata párt csatázik. A kommunisták ugyanis akik a levitézlett
bolsevizmus alatt eldorádójukat élték, a szociáldemokrácia köntösébe bújtak vissza. Vezéreik
zsidók, akik kézzel lábbal dolgoznak, hogy a lefogott és bűnös kommunisták szabadlábra
helyeztessenek. Előtérbe nemzsidókat, díszkeresztényeket tolnak. Kóristákul a Friedrich-ellenes
pártembereket használják. A szociáldemokrata párt úgy viselkedik, mintha a szociális eszméket
magának kisajátította volna és elfelejti, hogy az ő szociális programja szerint: „A szociális
termelésből fakad a — zsírtalan tökfőzelék, a szovjetgerstli, a rothadt káposzta a rabló népbiztos
had, a román invázió és Magyarország teljes lezüllése”. E kommunista jókért áldozták fel a hazátlan
zsidó bitangok hazánkat. A Vázsonyi vezetése alatt álló zsidópropaganda ezt a talmi
szociáldemokráciát akarja a szintén szociális, de hazafias alapon szervezkedő keresztény
demokrácia ellen felhasználni, amely a munkás jólétet nem akarja többé a zsírtalan tökfőzelékben,
szovjetgerstliben, rablógyilkos népbiztosokban, munkanélküli jövedelmet élvező proletárokban,
csavargó vörös katonákban és ellenségei inváziójában megvalósulni látni.
Magyarország munkásainak észre kell térni és be kell látni, hogy az ő sorsuk a haza sorsával van
összekötve, s hogy szociális törekvéseik megvalósulása nem attól a párttól függ, mely zsidóvezetés
alatt hazánkat, s vele a munkásosztályt tönkre tette. Be kell látnia, hogy a zsidó szocialisták által
vezetett párt a zsidó vezérek vak hatalmi eszköze volt, mellyel a munkásosztály érdekeit, hazánk
iparát megsemmisítették. A munkásosztálynak a hazafiatlan Conti-utcai zsidó üzlettől magát
emancipálva, zsidóvezér mentesen újjá kell szerveznie, hacsak hazánkkal együtt a pusztulás
örvényében nem akar megsemmisülni.
Mit akarnak a keresztények?
Igenis! Mi antiszemiták vagyunk! Nem pogromozunk, de utolsó csepp vérig küzdünk a destrukció
ellen, melynek a hazafiatlan zsidóság zászlóvivője és terjesztője. Hogy ezt a szerepet a zsidóság
vállalta, arról mi, keresztények, nem tehetünk. Vessen magára. A kereszténységnek a társadalmi és
politikai hegemóniát vissza kell hódítani. Aki ebben bennünket meggátol, az a mi ellenségünk és a
hazáé. Ezeréves hazánk létét és jólétét csakis hazafias és keresztény nemzet tudja biztosítani.
Megvalósítjuk a keresztény demokráciát, melyet szociális támogatással talpra állítunk. A
demokrácia elveihez hűen autonóm fejlődési jogot biztosítunk minden nemzetiségnek, mely szent
István jogara alatt keresi boldogulását. Letörjük a kapitalizmus kinövéseit, melyekkel hazánk
dolgozó osztályait kiuzsorázta. Letörjük az egész vonalon a zsidóság korrupt halalmát, mert ez
örökös gáncs volna nemzeti renaissanceunkban. Zsidó ne legyen közhivatalnok, zsidó nem vállalhat
közmegbízást, zsidó ne kaphasson italmérési, trafik és egyéb hasonló jogosítványokat. A
közigazgatást modern alapokra kell fektetni s szociális tartalommal kibélelni. A vesztegetést drákói
szigorral kell büntetni. Gazdasági életünket, megfelelő tőrvényekkel és intézményekkel olyképp
kell megreformálni, hogy hazánk dolgozó népét az uzsora ellen megvédhessük. Nem szabad a
merkantilista zsidók jajgatásának bedőlni.
A földbirtok fogalmát korlátozni kell. Biztosítékokat követelünk, hogy hazánk földje, hazánk faji
tulajdonában, hazafias kezekben maradjon. De arról is kell intézményesen gondoskodnunk, hogy a
zsidó árendás minőségben, különösen a főurakhoz és főpapokhoz — vissza ne csempészhesse
magát. Legfőképpen pedig erős nemzeti hadsereget kell teremtenünk, mely a jognak és rendnek az
alapja, az ezeréves keresztény Magyarország fönnmaradásának biztosítéka. E nélkül elvész a haza,
elpusztul a nemzet!
A zsidók minden néven nevezendő hatalmát össze kell törnünk. Hazánk túlnyomó keresztény
többsége az állami hatalomtól mást nem kér, minthogy a leírt program szerint önrendelkezési
jogának érvényt szerezhessen. Ha e törekvésünk megvalósul, az a sok százezer magyar, aki az
Óceánon túl az óhazába visszasóvárog, a Kárpátok övezte területen boldogabb hazát talál mint
amilyent a világháborúban elesett bajtársaink itthagytak.
Éljen a keresztény Magyarország!