A szép új világrend felé, HUNNIA 102.

szám
Miért is olyan fontos egy világrendőrség, pl. a NATO?

A szép új világrend felé

Globalizációról írni ma egyesek szerint egyenlő az antiszemitizmussal. Nem tudhatjuk, ez

annak elismerését jelenti-e, hogy a globalizmust a zsidóság találta ki, erőlteti a világra, azt
viszont tudjuk, hogy ma már óriási szakirodalma van, egyáltalán nem antiszemita amerikai
elemzők munkái nyomán, és Amerikában is napirenden lévő téma. Igaz, „hétköznapi szinten”
– a köznépnek szóló híradásokban – elsősorban csak a súlyos fertőző betegségek terjedése, az
élelmiszerekkel a világ legkülönbözőbb tájairól behurcolt, sokszor halálos kórok, a
környezetszennyezés, valamint – az éppen aktuális – tőzsdekrach révén. Vagyis: kimondottan
„rosszízű” összefüggésekben kap a tévénéző tájékoztatást a szó jelentéséről.

Néhány évvel ezelőtt még az „Új Világrend” kifejezés volt divatban, Bush elnök még ezt
szajkózta, beszédírói minden, a nyilvánosságnak szánt szövegébe legalább egyszer
beépítették, bár pontos meghatározását soha senki nem tudatta az érdekeltekkel: Amerika és a
világ népeivel. A „globalizáció” kifejezést Clinton hozta napi divatba, ám ennek jelentése is
tökéletesen megegyezik az „Új Világrend” mint elérendő cél mögé bújtatott „Egy világ – egy
kormány” elképzeléssel. Mindkettőnek azonos a lényege és végcélja. Ahogyan Pat Robertson
összefoglalóan meghatározza (The New World Order, 1991. USA; Új Világrend, 1993. Bp.):
„... az új világrendről szóló elképzelések nagy részét átható közös alaphang négy fontos
gondolatot tartalmaz: (1) a magántulajdon felszámolása, (2) a nemzeti kormányzatok és a
nemzeti szuverenitás felszámolása, (3) a hagyományos zsidó-keresztény istenhit felszámolása,
(4) világkormány, amely a felsőbbrendűeknek elismert, avagy okkult értelemben ‘szakértő’
vagy ‘megvilágosodott’ (illuminátus, S.G.I.) rétegéből kikerült elitből tevődik össze.”

Robertson tiszteletes baptista lelkész, a Republikánus Párt befolyásos tagja, volt elnökjelölt, a
Keresztény Koalíció megálmodója és létrehozója, a legnagyobb keresztény TV-adó
tulajdonosa, több könyv szerzője, aki hosszú évek óta belelát a politika
boszorkánykonyhájába, mégis későn jött rá az összefüggésekre, mégis későn értette meg,
hogy miért támogatta és támogatja Amerika és nyugat látszólag legnagyobb ellenségeit, a
kommunistákat. Említett könyvében leírja, hogy mindezt a távolabbi cél, az illuminátusok
által elképzelt „Új Világrend” – mai szóhasználattal: globalizáció – megteremtése érdekében
teszik a színfalak mögött meghúzódók, akik a színpadokon látható politikusokat mozgatják.
Rávilágít a bankok-bankárok, a pénzvilág hatalmasságainak összefonódására az azonos cél
érdekében, amellyel az egész világot saját uralmuk alá óhajtják hajtani, s ezen az úton a
kilencvenes évek elejére már nagyon is előre jutottak. „Óriási sokk egy amerikai számára,
amikor ráébred, hogy az Amerikai Pénz Tröszt huszadik századeleji egyvilágosai pénzelték a
Kremlben ülő egyvilágosokat, mert nem érti meg, hogy mindkét csoportnak jóval nagyobb
szabású tervei és céljai vannak a világ számára, melyek jól kiegészítik egymást. Míg meg nem
értjük a baloldali bolsevikok és a jobboldali monopolkapitalisták érdekeinek megegyezését,
sem az elmúlt hetven év világtörténelmét, sem a világkormányra való folyamatos
törekvéseket nem tudjuk átlátni” – írja, ám kéziratának lezárása óta (1991 augusztusa) sem
változott ez a folyamat, és az értetlenkedők közé nemcsak az amerikaiakat kell(ene) besorolni.

Bill Clinton éppen ezekben a napokban vörös szőnyeggel és 21 díszlövéssel fogadta a

kommunista Kína (pártfőtitkár)elnökét, Csiang Cö-mint, s mosolyogva tartottak közös
sajtóértekezletet, magánfogadáson beszélték meg az „egyvilág” dolgait, elfeledkezve minden
ellenségeskedésről, ideológiai harcról, kizárólag a PÉNZ uralma és az eljövendő globalizáció
számunkra nagyon is sötét fellege alatt összeborulva. Hiába esett neki a zsidóságát csak
kinevezése után felfedező amerikai külügyminiszter asszonynak a tévéállomások
legliberálisabb riporterhada is a legnézettebb vasárnap délelőtti politikai műsorokban,
szemére hányva az Amerika által állandóan hangoztatott „emberi jogok” fontosságának teljes
elfelejt(őd)ését, felemlegetve ismét a Thienanmon téri vérengzést, a ma is bebörtönzött
politikai rabok tömegét, a kínzásokat és kivégzéseket, Albright asszonyság nem is túl
burkoltan „magasabb érdekekre” – és/vagy a PÉNZ-re és a hatalmas, 1,2 milliárdos
fogyasztói PIAC-ra – hivatkozott, mint Amerika érdekére, a gazdaság fejlesztésének
fontosságára, s hozzátette, az emberi jogok ma is nagyon fontosak számunkra, de az csak egy
pont, azon kívül más fontos dolgok is vannak.

Emberi jogok?! Ki gondolná, hogy a H. Humanista(!) Manifesztum (1973) ilyen kitételeket

tartalmaz: „Elítéljük az emberiség nemzeti alapokon való megosztottságát. Az emberi
történelem olyan fordulóponthoz érkezett, amikor a legjobb megoldás a nemzeti szuverenitás
korlátainak feloldásán keresztül a világközösség felépítése felé való kilépés... egy
transznacionális szövetségi kormányra épülő világtörvény és világrend felé...” Tökéletes
összhangban van ez az Illuminátusok által már 1780-ban kinyilatkoztatottakkal:

„Szükséges egy, az egész világot átfogó univerzális rendszert és birodalmat létrehozni.” (I. m.
18. old.) Nem új keletű tehát az a világuralmi törekvés (első érzékelhető állomása a Francia
Forradalom volt a maga kegyetlenségével), amelynek felemlítését egyes hangadó körök
nagyon hangosan szoktak támadni, degeneráltnak, agyrémekkel viaskodóknak titulálni a
felemlegetőket, netán a mára már jól látható folyamatokat és azok eddigi következményeit
elemezőket.

Az idézettek tükrében már egyáltalán nem lehet csodálkoznunk azon, ha egy, az emberi
jogokra oly kényes demokratikus birodalom látszólagos vezére összecsókolózik egy
emberkínzó, kizsákmányoló, emberi jogokat semmibe vevő bolsevik (világ)hatalom (talán
nem csak látszólagos) vezérével, majd teljes egyetértésben szónokolnak a – kifejezésváltással
Új Világrendből lett, azonos tartalmú – globalizációról.

Tal Brook az SCP Journal 1991. nyári számában idézi az ENSZ Világegészségügyi Szervezete
igazgatóját, Brock Chirsolm-ot, aki meglepően leleplezően nyilatkozott: „A világkormány
megvalósításához elengedhetetlenül szükséges, hogy az emberek elméjéből kitöröljük az
individualizmust, a családi tradíciókhoz való hűséget, a nemzeti patriocizmust és a vallásos
dogmákat.” Egyértelmű beszéd! Kitörölni mindent, amit az embert emberré teszi, mindent,
ami Isten teremtményeként „az Ő képmására” formáltságát, egyéniségét s ezáltal kötődéseit
felmutathatja. S a folyamat rohamosan zajlik, ezt senki sem vitathatja. A család mint a
társadalom alapintézménye, az egész világon – szándékosan okozott – válságban van, a
patriotizmust legjobb esetben is lenacionalistázzák-fasisztázzák, terjed a prostitúció és a
homoszexualitás – magukkal hordva az AIDS világfertőző lehetőségét –, s a vallást, amelyre
az erkölcs alapul, Isten egyforma erőbevetéssel – más-más aspektusból – üldözi a
bolsevizmus és a liberalizmus. Miért is ne ölelkezhetne hát a liberális demokrata Clinton az
ateista bolsevik Csiang Cöminnel, aki ráadásul 1,2 milliárd embert képvisel? Globális piaci
szempont. Főleg, ha mindezt a várható 50-60 milliárd dolláros atomenergia-üzlettel és a
„demokrácia kiterjesztésével” magyarázhatja? A „globális demokrácia” amúgy is régóta cél!

A Rotschild-féle The Economist (1991. június 28.) „A világrend változik” című cikkében
közli: „Ne legyenek egyébként illúzióink egy globális demokrácia által irányított globális
rendfenntartó erő megvalósíthatóságával kapcsolatban! Azok, akik megnyerő ötleteiket
felfuttatták a hegycsúcsra, és most szeretnék elterjeszteni azokat, nem fogják hagyni, hogy ezt
a folyamatot megvétózzák a kétkedők vagy a nyíltan szembeszegülők... (érdemes figyelni
erre, hiszen az erőszak, amely itt már globális világrend-fenntartó erőként lepleződik le,
ugyancsak szemben áll mindenfajta demokratikus elvvel és demokráciával! Vagy csak a jelző
nélkülivel? Hiszen mi, magyarok tapasztalatból ismerjük a „szocialista demokrácia” fogalma
mögötti gyakorlatot, s úgy látszik, a „globális demokráciától” sem várhatunk mást – szinte
bizonyítékként arra, hogy az egésznek a megálmodói: az illuminátusoktól elkezdve, Marxon
és Leninen át a maiakig, valóban a kommunisztikus „rendet” jelölték meg végcélként. S.G.I.)
Ha mindez fájdalommentesnek tűnne is, nem az a bizonyos hegycsúcs ugyanis tele van
olyanokkal, akik nem szeretnének liberális kereskedelmet, elvi megfontolásokból nyújtott
segélyeket vagy önzetlen katonai felügyeletet. Amerikának pedig nem szabad elfelejtenie,
hogy a mások bevonására való készség nem elegendő egy kollektív világrend
működtetéséhez. Meg kell lennie annak a hajlandóságnak is, hogy egy ilyen rendnek
alávessük magunkat. Ha Amerika tényleg ezt a fajta rendet akarja, el kell fogadnia, hogy
panaszait majd a GATT bírálja el, anyagilag támogatnia kell a multiliberális
segélyügynökségeket, alá kell vetnie magát a Nemzetközi Bíróságnak, meg kell hajolnia a
fegyverexportot szabályozó majdani rendszer előtt, és rendszeresen konzultálnia kell majd az
ENSZ-szel.”

Nemcsak Robertsonnak és másoknak, nekem is kétségeim vannak afelől, hogy Amerika népei
és a világ más népei hajlandóak lennének alázatosan, minden jogukról lemondva az ENSZ
vagy más néven létrejövő világkormány alá hajtani magukat és fiaikat, feladva nemzeti
önállóságukat, vagyont, családot, vallást és mindenféle „ósdi”, új világrendet zavaró tradíciót!
És nem hiszem, hogy ha minderről a törekvésről pontos tájékoztatást kapván, szabadon
dönthetnének, most például magyar honfitársaim, akkor önként hajtanák a fejüket a NATO-
rabigába, majd az EU közös akoljába. Ezek a szervezetek ugyanis a fent idézettekbe
megfogalmazott végcélnak csak első állomásai. Eme, ember számára tragikusnak tűnő
program megvalósításának hajtóereje ma a Trilaterális Bizottság, valamint a Külkapcsolatok
Tanácsa (CFR), amely nem kormánytagokból álló testület, Wilson óta az elnökök és
politikusok tanácsadója, amelynek tagjai „egy globálisan igazgatott gazdaságról” beszélnek
évtizedek óta, más-más elnevezéssel. Ennek nagyon lényeges tulajdonsága, hogy a gazdagok
egyre gazdagabbak lesznek, s akármilyen úton szerzett gazdaságukkal különleges
„világuralkodói” jogokat követelnek maguknak, a szegények pedig minden reményüket
elveszítik az emberi életmódra, miközben táboruk egyre növekszik. S hogy ez így van, azt jól
bizonyítja az ENSZ 1995-ös beruházásokról kiadott összefoglaló jelentése (World
Investement Report), amelyből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a világ beruházásainak
50%-a USA-beli multinacionális cég tulajdonában van. Befektetéseinek csak 25%-a – 350
milliárd dollár – volt ún. „új pénz”, vagyis eredeti befektetés. A többit azokban az
országokban keresték meg, amelyekbe befektették. Ezeknek a multiknak ugyanannyi volt az
árukereskedelmük (eladásuk) – 7000 milliárd dollár! – mint a világ összes többi részének
összes kereskedelme. Maga az ENSZ jelenti ki: a multinacionális hatalmasságok csak a
piacok megnyerése érdekében végezték befektetéseiket. (Toronto Star, 1997. Október 28.)
Kételkedhet-e ezek után valaki abban, hogy Magyarország – és a többi kelet–európai ország –
gyarmatosítását jelenti a globalizáció, minden nemzeti haszon nélkül? Kételkedhet-e valaki
abban, hogy ezt a folyamatot mielőbb meg kell(ene) állítani?

Csakhogy már Woodrow Wilson – akinek főtanácsadója is egy „színfalak mögött

tevékenykedő” befolyásos ember, House ezredes, maga is illuminátus volt – kijelentette:
„Működik egy erő ebben a világban, mely olyan jólszervezett, olyan megfoghatatlan, olyan
éber, olyan összetett, olyan teljes, annyira mindent átható, hogy azok akik ellene beszélnek,
jobban tennék, ha kicsit visszafognák magukat.” Pat Robertson és mások egyszerűen
Háttérszervezetnek mondják, amelynek „mérhetetlen hatalom” van a kezében: „Ez határozta
meg az Egyesült Államok gazdasági és külpolitikai célkitűzéseit az elmúlt hetven évben,
függetlenül attól, hogy a Fehér Házban ülő személy demokrata vagy republikánus, liberális
vagy konzervatív, mérsékelt vagy szélsőséges volt. Ez a hatalom fölötte áll a választásoknak,
viszont kiválóan tudja befolyásolni a választások eredményét. Az anyagi élet kontrollján
túlmenően fő célja egy egységes világkormány létrehozása, ahol a pénz fölötti ellenőrzést egy,
vagy néhány magántulajdonban lévő, de a kormány által szabadalmazott központi jegybank
tartja kezében.”

Nem olyan régen szólaltak fel néhányan otthon – sajnos, csak nagyon kevesen és nagyon
halkan! – ama veszély láttán, hogy a Magyar Nemzeti Bank is hamarosan „privatizálásra”
kerülhet, amelynek eredménye: az ország szuverenitásának totális feladása és a modernebb
formájú rabszolgatársadalom kialakításának gyors lehetősége lenne. Az Országgyűlésben
szinte meg sem említették „képviselőink”, s az ellenzék sem látja át ennek a lépésnek a
szörnyű következményeit. Pedig az Egyesült Államok már „végigjárta” ezt az utat s egyre
jobban nyögi – természetesen csak a társadalom nagy többsége! – az egyre „fejlődő”
következményeit. Kevesen tudtak arról Magyarországon, hogy Amerika nem rendelkezik saját
pénzével, annak kiadási jogával, s amikor beszéltem erről bárkinek, nagyon is hitetlenkedtek.
Be kell vallanom, Amerikában még kevesebben tudják, hogy a dollár nem „Amerikáé”, nem a
kormány vagy a Kongresszus joga dönteni arról, mikor mennyi pénz kerül forgalomba,
mekkorák a kamatlábak, mikor szűkítik vagy bővítik a pénzpiacot. Még Wilson elnök „adta
el” néhány „magánszemélynek”, azaz magánbankárnak, eladva ezzel az egész hatalmas
országot, illetve az e feletti rendelkezést 1913-ban, egy álnok törvénytervezet karácsonyi
ünnepek előtti benyújtása és elfogadtatása révén, azoknak, akiknek létére – mint fentebb
idéztem – ő maga figyelmeztette, s akinek ő maga a megválasztását, elnökségét köszönhette.
Ezek az illuminátusok. Általuk létrejött a Federal Reserve System (Szövetségi Jegybankok
Rendszere) és a Federal Reserve Bank. Az ötlet azonban nem a létrehozó nakárosé és a
törvénybeterjesztőké. Még 1964-ben „találta fel” egy ravasz skót, William Paterson, aki
Orániai Vilmosnak kölcsönzött 1,2 millió fontot 8 százalékos kamatra, de cserébe bankja
számos kedvezményről szóló kiváltságlevelet kapott. Azt a jogot is beleértve, hogy a bank
által a koronának kölcsönzött összeg biztosítékaként, annak összegéig „bemutatáskor
fizetendő bankjegyeket bocsásson ki.” A nagy titok, amit Peterson felfedezett s egy
munkatársa kifecsegett: „Olyan pénzből fogunk hasznot behajtani, amit a semmiből állítunk
elő.” Ez azt jelenti, hogy a kormány tekintélye mögé bújva pénzt nyomtatnak, mindenféle
arany-, ezüst- vagy árufedezet nélkül, s ezt a semmiből (közönséges papírból!) létrehozott
pénzt kamatra kikölcsönzik. (Robertson tiszteletes felhívja az amerikaiak figyelmét, hogy
dolláron ez már szerepel is: ez egy olyan „jegy”, amit a központi jegybank adott ki. Nem
arany vagy ezüst az ellenértéke, ha bármilyen okból valakinek nem kell, csakis egy másik
ugyanolyan Federal Reserve-bankjegyet kaphat érte „cserébe”.)

Érdemes idéznünk Wilson elnök eme cselekedetének „eredményét” is, hiszen talán lesz, aki
felfigyel rá a magyar képviselők közül, mert ha a hatalmas és gazdag Amerikában ez történt,
mi várható a szegény és sokszor, sokak által kifosztott Magyarországon az MNB eladása,
„privatizálása” után? „1913. december 21-én az amerikai pénzvilágot meghódította az európai
pénzvilág, karöltve a Money Trust (Pénz Tröszt)-beni befolyásos amerikai szövetségeseivel.
Hogy milyen pénzügyi jótétemény volt ez a központi jegybank számunkra, könnyen
megítélhetjük abból a tényből, hogy 1913 – amikor az Egyesült Államok kormányának
adóssága gyakorlatilag zéró volt – és 1991 októbere között exponenciálisan növekedett egy
közel 4 billió dolláros (magyarul ez 4000 milliárdot jelent, S.G.I.) megdöbbentő összegig,
melynek évi kamata meghaladja a 200 milliárdot. Minden négyfős családra durván 64.000
dollárnyi adósság nehezedik, és az állampolgárok adóterhei ma már nagyobbak a középkori
jobbágyoktól elvont százaléknál.” Tegyük hozzá, 1991-től napjainkig, pontosan a kamatok
halmozódása miatt is, ez az összeg tovább növekedett, ezért vált elengedhetetlenné a végre
republikánus többségűvé lett Kongresszus deficitet kiegyenlíteni szándékozó, hét évre szóló,
és a szociális juttatásokat keményen lefaragó törvényének megalkotása és elfogadtatása
Clintonnal.

A globalizációs folyamat azonban egyre nagyobb léptekkel halad a maga útján, s a multik már
nem is titkolják valódi céljaikat. A Toronto Star említett számában tudatja az olvasókkal
David Cranes a következőket: „A nemzetközi multinacionális vállalatok jelentősége és
hatalma egy növekvő vitát indíthat el Kanadában és más országokban, ahogy a fejlett
országok – ahol a nemzetközi vállalatoknak tulajdonosi és ellenőrzési jogaik vannak – egy
többoldalú beruházási egyezményt tárgyalnak. Ennek az egyezménynek a célja, hogy
meghatározza és törvénybe iktassa a nemzetközi vállalatok jogait, és korlátozza a kormányok
szerepét annak meghatározásában, hogy a nemzetközi (multinacionális) vállalatok mit
tehetnek a fogadó országokban. Ennek az egyezménynek a megkötési határideje jövő év
májusa, amikor a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) pénzügyi és
kereskedelmi miniszterei az éves minisztertanácsi értekezletüket tartják.” Nem lehetnek
kétségeink afelől. hogy ez az elrettentő, a kormányok jogait semmibe vevő egyezmény létre
fog jönni. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy amennyiben nem váltják le még a májusi
választások előtt – netán még akkor sem! – a mai magyarországi idegen érdekeket minden
oldalra kiszolgáló horni-kunczei diktátorokat, akkor az OECD említett értekezletén úgy
Medgyessy, mint Surányi boldogan aláírja az országunkat szabad döntéseitől megfosztó
„egyezményt”. Ez egyben azt is jelenti, hogy az aláíró országokban a parlamentek szerepe
formálissá válik, egyszerűen kiiktatható lesz ez a népképviseleti szervezet is.

Szinte megerősítéseként a D. Cranes által írottaknak, David. C. Korten, aki otthon sem
ismeretlen gazdasági szakértő, személyes élménybeszámolóval jelentkezett az Interneten
(BOCS Fordító, 14. sz.) 1997. június 24-én mint nem kormányszervezet meghívott
megfigyelő tagja jutott be az ENSZ által szervezett, ebéddel egybekötött megbeszélésre,
amelyet több mint tíz nemzetek feletti társaság (CEO) nagyfőnökeinek rendeztek, kormányfők
és ENSZ-vezetők részvételével. „Megrázó élmény volt számomra, mivel felfedte az állami és
magán szektorok erős szövetségét, amint felsorakoztak, hogy megszilárdítsák a teljes
gazdaságra gyakorolt társasági uralmat” – írja bevezetőjében. Az egyetlen, nem a társasághoz,
kormánytagokhoz vagy ENSZ-hez tartozó felszólaló, Chee Yoke Ling, a Harmadik Világ
Hálózat részéről volt jelen, a társasági szektor által termelt vagyon-felhalmozódás
növekedéséről beszélt, s az egyetemes fogyasztói társadalom társasági célkitűzéseinek
elérhetetlenségét hangsúlyozta. „Megjegyezte, hogy az emberek egyre inkább cinikussá
válnak a társaságok fenntarthatóság iránt hangoztatott elkötelezettségét illetően, mivel a
társasági fórumokon, mint pl. a Világ Kereskedelmi Szervezet (WTO), csak a társaságok
jogairól beszélnek, kötelezettségeiket meg sem említik.”

Korten leírja, hogy az Egyesült Államok Summerst, a Világbank volt vezető közgazdászát
küldte el erre az összejövetelre, „aki azzal a javaslatával szerzett hírnevet, hogy még több
mérgező hulladékot szállítsanak az alacsony jövedelmű országokba, mivel ott az emberek
úgyis korán halnak meg, kisebb a kereseti lehetőségük, így életük értéktelenebb.”. Summers
azt hiszi, hogy minél többet fogyaszt valaki, annál jobban fog vigyázni a környezetre. S ezek
után, Kofi Amman úr, az ENSZ főtitkára melegen üdvözölte az ilyen eszmeiséget képviselő
jelenlévőket! „Dicsérte az UNDP-t – írja Korten –, mert előkészítik az utat a
magánbefektetőknek a harmadik világ országaiba, és felhívást intézett a kormányokhoz, hogy
ösztönözzék az üzleti életet ebben az irányban. Röviden szólva, szilárdan támogatta a
Harmadik Világ gazdaságainak társasági felvásárlását ENSZ és más közös pénzalapok
felhasználásával.” Nem történt ez másként nálunk sem, hiszen Magyarország a bolsevik
diktatúra és a KGST-kizsákmányolás évtizedei alatt a Harmadik Világ szintjére süllyedt és a
rendszerváltozás ígérő kormányok ma már érzékelhetően, valóban kiszolgáltatták Hazánkat a
multiknak, a globalizáció úttörőinek és vezéreinek, „működő tőke” bevonásra és beáramlásra
hivatkozva. Nemcsak hagyták felvásárolni majd’ összes értékeinket, de mosolyogva és
minden nemzetérdekű ellenszolgáltatás nélkül, kiárusították.

Az említett összejövetelen „résztvevők egyöntetűen a piachatárok megszüntetésének a

gazdasági globalizációnak a neoliberális logikája mellett voltak. A jelenlegi hivatalos
bölcsesség szerint a gazdasági globalizáció és a társaságok gazdasági eluralkodása
visszafordíthatatlan realitások, melyekhez egyszerűen alkalmazkodni kell – figyelmezteti
Korten a világot, majd később így folytatja: Ebből következik – a csavaros eszű hivatalos
logika szerint –, hogy a társaságokat partnerként kell bevonni a határozathozatalba is, hogy az
így alakított politika segítsen szükségleteik kielégítésében, (...) hogy a világméretű
társaságoknak még több hatalmat adjanak át...” Megkérdőjelezheti-e valaki ezek után, hogy a
politika egyetlen feladat a globalizációs szép új világrendben az, hogy a multikat kiszolgálja?
Lehet-e kérdéses, hogy ezzel felszámolják a névleges népképviseleti szervek utolsó
maradványait, a parlamenteket is? Hiszen ebben az elképzelt és rohamos megvalósítás alatt
álló Új Világrendben elegendő minden országban egyetlen vezér – esetleg Führer?! –, aki a
multik diktátumát az ország nevében aláírja és elrendeli, parancsba adja népének annak
végrehajtását.

S hogy ez nem csak az én „agyrémem”, idézi Korten Bertrom Gross „Barátságos fasizmus: ez
a hatalom új arca Amerikában” című 1980-ban megjelent könyvét, amelynek szerzője Korten
szerint „tovább látott az ismerős rasszizmusnál, gyűlöletnél és a brutális tekintélyű uralomnál,
melyet fasiszta rendszerek intézményes szerkezetként asszociálnak. Felfedett egy gonosz, kis
titkot. A fasiszta rezsimnek meghatározó struktúráját a nagy üzlet és a nagy állam közötti
szövetség adja a társasági birodalmak terjesztésének támogatásához.”

„Azok közülünk, akik ezt a témát már egy ideje tanulmányozzák, régóta tudnak a
Világkereskedelmi Szervezet (WTO), a Világbank és a Valutaalap (IMF) szoros kapcsolatáról
a társasági stratégiához. Ezzel ellentétben az ENSZ eddig nyíltabb, demokratikusabb és
emberbarátibb intézménynek tűnt. Amit olyan hátborzongatónak találtam, az a nyilvánvaló
bizonyíték volt, hogy az általam hitt különbségek nagyjából csak külsőségek.”

Itt tartunk. A nemzetek egyenjogúságán alapuló és azok érdekeit védeni és képviselni hivatott
Egyesült Nemzetek Szövetsége leplezetlenül a „társaságok”, a multinacionális, világuralmi
törekvéseit már nem is titkoló vállalatvezérek érdekeit képviseli. Ezt jelenti tehát a
globalizáció, amely háborúiról és igazságtalanságairól elhíresült századunk utolsó
évtizedeiben már-már visszafordíthatatlan lépést tett az Új Világrend végleges megteremtése
felé. Az emberek többségének, milliárdos tömegeinek ez az elképzelt világrend természetesen
nem felelhet meg, mert embertelen, természetidegen, pusztító. Tájékozatlanságunknál fogva
azonban tiltakozásra is képtelenek. hiszen soha senki nem magyarázhatta el közérthetően a
globalizáció lényegét, és még Amerika elnöke is csak „titkos”, leleplezhetetlen
világháttérhatalomról beszélt (Wilson). A felelősséget vállalóknak, akár saját nemzetükért,
akár az emberiség egészéért – szólniuk kell, mert Korten szerint is: Ameddig hivatalos
fórumaink rabjai maradnak ennek az igen hibás ideológiai kultúrának, addig állami és
társasági intézményeink csaknem biztosan még mélyebb válságba viszik világunkat. Óriási
szükség van alternatív vezetésre, amelyre a civil társadalom azon elemei lehetnek képesek,
melyek nem rabjai a hivatalos kultúrának. Félelem nélkül kell beszélnünk, erővel és
világosan, hogy megpróbáljunk áthatolni a csend fátylán, mely védi a hivatalos és társasági
intézményeinket attól, hogy szembesüljenek ideológiájukkal alátámasztott vezetésük pusztít
következményeivel.”

Hangosan kell tehát szólnunk, akkor is, ha antiszemitáznak és fasisztáznak bennünket, hiszen
tudatában lehetünk: maga a globalizáció a fasizmus! Magyarországon pedig a védekezés
leglényegesebb formája a bolsevizmus által totálisan szétrombolt civil társadalom
megszervezése lenne, mert egyénenként nem lehet ellenállni ekkora világhatalmi nyomásnak.
Ehhez azonban megszólalási lehetőség: tisztességes tömegtájékoztatás szükségeltetne, ami –
pontosan a világhatalmi körök és felelőtlen kiszolgáló kormányaink „jóvoltából” – egyelőre
nincs.

Stolmár G. Ilona
(Nemzet–Magyar Internet)