Kálvin János

AZ APOSTOLOK
CSELEKEDETEI
magyarázata
I. kötet

Kiadja
A Magyarországi Református Egyház
Kálvin János Kiadója
Budapest, 2010
 SZABÓ ANDRÁS
fordítását átdolgozta
DOMÁNY JUDIT

Kálvin ajánlólevelét fordította

VLADÁR GÁBOR

Eredeti fordítás © Szabó András, 1941, 1943

Átdolgozott fordítás © Domány Judit, 2010
Ajánlólevél fordítás © Vladár Gábor, 2010
© A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2010

A kiadvány a Magyarországi Református Egyház által létrehozott

Kálvin János Emlékbizottság
könyvkiadói programja keretében jelenik meg.
 TARTALOM

Ajánlás 7
Előszó 9
A fordítás átdolgozójának megjegyzései 12
Kálvin ajánlólevele 14
Bevezetés az Apostolok Cselekedeteihez 23

Első rész 27
Második rész 57
Harmadik rész 102
Negyedik rész 123
Ötödik rész 145
Hatodik rész 170
Hetedik rész 184
Nyolcadik rész 237
Kilencedik rész 270
Tizedik rész 297
Tizenegyedik rész 335
Tizenkettedik rész 351
Tizenharmadik rész 365

Rövidítések 414
 AJÁNLÁS

A Református Egyházi Könyvtár (vagy népszerű nevén: parókiális

könyvtár) sorozat régi és régen megszakadt vállalkozása volt egyhá-
zunk szellemi életének. Ideje, hogy korszerűbb keretek között, több
mint negyven (gyakorlatilag azonban hatvanöt) évi szünet után új-
rainduljon. Az egykori sorozatban 27 könyv jelent meg, s érdemét az
mutatja legjobban, hogy vaskos kötetei között mindmáig használatos
tudós munkák sorakoznak, jelezve a korabeli magyar reformátusság
szellemi erejét és igényességét. Az egykori szerkesztőket, szerzőket és
olvasókat azonban nemcsak általánosságban sarkallta a szellemi tájé-
kozódás vágya vagy a gyakorlati keresztyén egyházi élet megannyi
kérdése, hanem nagymértékben ihlette a korabeli Kálvin-reneszánsz
is. Ahogy a kor szellemi mozgásait elemezve, immár több mint száz
éve egy tudós kutató megjegyezte: ideje, hogy Kálvin újra előtűnjék.
Az újrainduló sorozat így egyszerre vállalkozik egy régen elsik-
kadt folyamat ébresztésére, melyet azonban méltóképpen egy régi
adósság rendezésével kezd. A Kálvin emlékét idéző, 2009-ben kez-
dődött jubileumi sorozat ugyanis akkor hozza közel a nagy reformá-
tort, ha történelmi jelentősége mellett (melyet az emlékezés megannyi
formája eleve biztosít) feltárulkozik és hozzáférhetővé válik szellemi
hatásának forrásvidéke is. Ez pedig mindegyre abban mutatkozik,
ami magát Kálvint a saját korában és azóta is a legnagyobb hatású
keresztyén gondolkodók, teológusok, szervezők és igehirdetők sorába
emelte: Isten igéjének olvasása, megértése és magyarázása. Bár a régi
bibliamagyarázókat (s így Kálvint is) az idői távolság miatt szokásos
elavultnak tekinteni, s munkásságukat az írásmagyarázat történeté-
hez sorolni, s akként is kezelni, e sorozat célja a legkevésbé sem ez.
A most induló sorozat, melyben először Kálvin újszövetségi kom-
mentárjai jelennek meg (részben a már korábban megjelent fordítások
javított, korszerű kiadásával, részben a lappangó fordítások kinyom-
tatásával, illetve a magyarra eddig le nem fordított munkák fordítá-
sával), azt a legmélyebb és eredeti református keresztyén meggyőző-
dést szolgálja, hogy a lehető legteljesebben megértsük azt, ami Isten
igéjében, a Szentírásban tárul fel számunkra, hogy ugyanis kicsoda
Isten, és milyen ő a számunkra (ahogy Kálvin fogalmaz legjelentő-
Ajánlás 8

sebb rendszerezett bibliamagyarázó munkájában, az Institutio-ban).

Ideje hát, hogy Kálvin előtűnjék? Ideje, hogy a magyar reformátusság
szellemi ereje előtűnjék? Igen. De leginkább annak van ideje (mint
mindig is volt és lesz), hogy Isten kinyilatkoztatása tűnjék elő, úgy és
abban, ahogy önmagát szent igéjében kijelentette, ahogy azt egy-egy
kor olvasója felfoghatta, s ahogy bármely kor igehallgatója a hirdetett
igében a Szentlélek belső munkája által meghallhatta. Az újrainduló
sorozat kötetei a keresztyén írásmagyarázat egyik legnagyobb alakjá-
nak, Kálvinnak munkáit közlik – azért is, hogy Kálvin újra kortársunk
lehessen, de leginkább azért, hogy vele együtt tehessünk kísérletet az
isteni kinyilatkoztatás megértésére, a Krisztusban elvégzett üdvözítő
munka elfogadására, és az isteni akarat hálás teljesítésére.

Bogárdi Szabó István

 ELŐSZÓ

Kálvin tiszta, klasszikus szövegeken iskolázott latinsággal megírt írás-

magyarázatai a mai olvasó számára is időszerűek. Olyan olvasmányok,
amelyek – az Institutio-tól eltérően – teológiájának a kevésbé „monoliti-
kus” jellegét mutatják meg. E bibliamagyarázatok egyházi és teológiai
viták tüzében születtek, Kálvin mégsem előre megfogalmazott gon-
dolatokat kíván a Szentírással igazoltatni. Ő kitűnő iskolázottságánál
fogva képes arra, hogy a humanista filológia módszereit felhasználva
Isten igéjének üzenetét az adott helyzetnek megfelelően, a keresztyén
tanítás számára elkötelező módon megfogalmazza. Elsősorban e két
szemponton alapszik az írásmagyarázó Kálvin aktualitása, és e két
szempont egyúttal különleges rangot is biztosít kommentárjainak a
reformátori Szentírás-magyarázat területén, sőt, azon túl is.
Egyházunk már több ízben megpróbálta Kálvin újszövetségi kom-
mentárjait magyar nyelven megjelentetni. A Református Egyházi
Könyvtár számára még az I. világháború előtt lefordították a kom-
mentárok jelentős részét, de kiadásuk már nem történhetett meg. Ígé-
retes kezdeményezés volt a II. világháború előtt Dávid Gyula (1902–
1987) székelyudvarhelyi lelkipásztor, teológiai magántanár vállalko-
zása, aki megjelentette az Evangéliumi Harmónia I–IV. (1939–1942),
az Apostolok Cselekedetei I–II. (1941–1943) és az 1–2. Timóteus-levél
(1939) magyarázatait Rábold Gusztáv (1873–1949) és Szabó András
(1871–1957) gimnáziumi tanárok fordításában. Ez a munka azonban
a világháborúval megszakadt. A Magyarországi Református Egyház
Egyetemes Konventje 1949-ben ismételten felvetette valamennyi új-
szövetségi kommentár magyar nyelvre való átültetését és kiadását. A
feladattal Nagy Barnabás (1909–1969) teológiai tanárt, nemzetközileg
ismert Kálvin-kutatót bízták meg, aki 1954-ben a Római levél, 1965-
ben a Zsidókhoz írt levél magyarázatát jelentette meg mintaszerű ki-
adásban. Sajnálatosan korai halála miatt a kommentársorozat terve
elakadt.
A jelenlegi kiadói terv nagymértékben az elődök munkájára, az
általuk elkészített és ma fellelhető fordításokra épít. Fontos változás,
hogy a mostani fordítások nem a Corpus Reformatorum latin nyelvű
szövegét veszik alapul, hanem a genfi Droz kiadónál az 1980-as évek
Előszó 10

óta folyamatosan megjelenő összkiadás szövegét használják (Ioannis

Calvin: Opera Omnia. Series II: Opera Exegetica Veteris et Novi
Testamenti). Kálvin műveinek ezt a kritikai kiadását a Nemzetközi
Kálvin-kutató Kongresszus az 1986-os, debreceni kongresszusán ha-
tározta el. Az egyes kötetek a mai kritikai szövegkiadás legkényesebb
igényeit is kielégítik.

Az Acta-kommentár keletkezése
Mint ismeretes, Kálvin a Római levél kommentálásával kezdte meg
írásmagyarázati tevékenységét. A mű 1540-ben jelent meg. Kálvin
ekkor 31 éves, és ettől kezdődően egészen haláláig, folyamatos és in-
tenzív munkával, egymás után jelentette meg a Szentírás könyveihez
írt kommentárjait. Amikor tehát 1550-ben hozzálátott az Apostolok
Cselekedeteiről írott könyv magyarázatának kidolgozásához, már ko-
moly tapasztalatokkal rendelkezik a Szentírás magyarázata terén. Pál
apostol valamennyi levelét (a Zsidókhoz írt levelet is beleértve) kom-
mentálta, a katolikus levelek magyarázatának latin nyelvű változatát
pedig egy évvel később, 1551-ben adta ki. 1549 augusztusától – a genfi
istentiszteleti Szentírás-olvasás lectio continua gyakorlatának megfele-
lően – már sorozatos igehirdetéseket tartott az Apostolok Cselekede-
teiről. A kommentár első kötete (az 1–13. fejezetek) 1552-ben jelent meg
a genfi Jean Crespin kiadónál. Ekkor megszakította az Acta kommen-
tálását, és nagy lendülettel belefogott János evangéliuma magyaráza-
tába, amellyel 1552 novemberében már el is készült. Csak ezután foly-
tatta az Acta magyarázatát. A 2. kötet (14–28. fejezetek) 1554-ben jelent
meg, az 1. kötet anyagával együtt, Crespin nyomdájában. Ugyanez a
kiadó 1560-ban, tehát még Kálvin életében, ismételten kiadta a teljes
kommentárt. Jelen fordításunk e kiadás szövegének kritikai kiadása
alapján készült.

A kommentár teológiai jelentősége

Kálvin a kommentár bevezetésében az Apostolok Cselekedeteiről
írott könyv jelentőségét néhány pontban megfogalmazza. 1. Lukács
azért beszél a Szentlélek elküldéséről, hogy megtanuljuk: Krisztust
a térbeli távolságok nem akadályozzák meg abban, hogy mindig az
övéivel legyen. 2. Tanuljuk meg a Lukács által leírt eseményekből,
hogy Krisztus országát a Sátán mindig dühösen támadja, a kereszt
az evangéliumnak mindig kísérője lesz. 3. Amint Isten a saját egyhá-
zát régen csodálatos módon megtartotta, úgy velünk lesz ma is. 4. Az
apostolok beszédei úgy tárgyalják Isten könyörületességét, Krisztus
kegyelmét, a halhatatlanság reményét és a mennyei tanítás más főbb
11 Előszó

részeit, hogy a kegyesség teljes foglalatát megtaláljuk bennük. 5. Ha

ez a könyv nem maradt volna fenn, akkor semmit nem tudnánk az
apostoli egyház kezdeteiről.
Kálvin a klasszikus trinitástan és a krisztológiai dogma alapján
állva teológiai exegézist művel. Gondolkodásának meghatározó eleme
Isten üdvösséget teremtő munkája, amely a világ teremtésétől kezdve,
az ősatyákon, prófétákon és királyokon, valamint Jézus Krisztuson, az
apostolokon és evangélistákon át egészen a jelenig terjed. Ezért mind-
az, ami az egyház múltjában történt (az egyház Kálvinnál az ember
teremtésével kezdődik!) és a Szentírásban olvasható, az egyetlen és el-
kötelező erejű teológiai zsinórmérték és követendő példa a mai egyház
tanítására és életére nézve. Különösen fontosnak látja e tekintetben az
apostoli kor egyházát. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv azért
is olyan értékes, mert hiteles történeti bizonyságtétel az apostolok egyhá-
záról, amelynek megalakulásáról és növekedéséről tudósít. Amikor
Kálvin a kommentárban az anyaszentegyház és Krisztus országa kez-
deteiről beszél, akkor nem valamilyen új közösségre gondol, hanem
az egyházat az ószövetségi egyház legitim folytatásának tekinti. De ez
egyúttal azt is jelenti, hogy Izráel kultuszközösségének szertartásai az
apostoli tanítás meghirdetésével érvényüket vesztették. A magyará-
zat során az anyaszentegyház témáját úgy tárgyalja, hogy a Szentírásból
nyert elvi szempontokat mindig egybeveti a római egyházban meglévő
tanítással és kultikus gyakorlattal. Ezért az Acta-kommentár gyak-
ran éles kritikával illeti a római egyház teológiáját, istentiszteletét,
egyházszervezetét, sőt, magát a pápát. Kálvin teológiai exegézisének
további jellegzetes vonása, hogy míg az egyház dogmatikai tanítását
tisztán és megerősítve viszontlátja a Szentírás bizonyságtételében, az
apostoli egyház életét nem idealizálja, nem tekinti azt teljesen hibát-
lannak, mert észreveszi benne a Sátán és a megromlott emberi termé-
szet által okozott rontást is. Aki tehát gondosan áttanulmányozza a
kommentárt, az nem csupán Kálvin exegetikai munkamódszerében
mélyedhet el, hanem az anyaszentegyházról vallott teológiai gondo-
lataiba is differenciált betekintést nyerhet.

Vladár Gábor
 A FORDÍTÁS ÁTDOLGOZÓJÁNAK
MEGJEGYZÉSEI

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Commentariorum in Acta

Apostolorum liber primus edidit Helmut Feld (= Ioannis Calvini Ope-
ra omnia denuo recognita et adnotatione critica instructa notisque
illustrata Series II Opera exegetica Veteris et Novi Testamenti vol.
XII/1) Genève 2001; Commentariorum in Acta Apostolorum liber
posterior edidit Helmut Feld (= Ioannis Calvini Opera omnia denuo
recognita et adnotatione critica instructa notisque illustrata Series II
Opera exegetica Veteris et Novi Testamenti vol. XII/2) Genève 2001.
A fordításban a fenti kiadás szövegét követtem, és felhasználtam a
fenti kiadás jegyzeteinek egy részét.
A fordítást összevetettem Szabó András fordításával (Kálvin János
magyarázatai az Apostolok Cselekedeteihez. Szabó András fordítása.
H. n., é. n.).
A Szentírás magyarázandó szövegét az 1975. évi új fordítású Biblia
1990. évi javított kiadása (kiadta a Magyar Bibliatársulat megbízásából
a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, Budapest)
szerint közlöm, szükség szerint egyes versek fordítását megadom a
revideált Károli Gáspár-fordításból (Szent Biblia azaz Istennek Ó és Új
Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás. Magyar nyelvre fordí-
totta Károli Gáspár. Az eredeti szöveggel egybevetett és átdolgozott
kiadás. Budapest, Brit és Külföldi Biblia-Társulat 1938) is. A magya-
rázatban szereplő bibliai idézeteket elsősorban az új fordítású Biblia
szövegéből veszem át, illetve ahhoz közelítem. A bibliai idézetek he-
lyét, ill. a párhuzamos bibliai helyeket lábjegyzetben adom meg, az új
fordítású Biblia számozását követve.
Kálvin az Apostolok Cselekedetei szövegét saját latin fordításában
közli, és azt a görög eredetivel, ill. más latin fordításokkal egybevetve
magyarázza. A Kálvin által magyarázott egyes görög szavakat és ki-
fejezéseket, ill. azok fordítását, hasonlóképpen szükség szerint a latin
fordítás alapján magyarázott kifejezés vagy igeszakasz görög erede-
tijét megadom.
Nem kis feladatot jelentett a nevek átírása. A legismertebb bibliai
nevek esetében a hagyományt követtem. Az Ószövetségben előfordu-
ló neveket az új fordítású Biblia írásmódját követve írtam. Az Újszö-
13 A fordítás átdolgozójának megjegyzései

vetségben előforduló nevek esetében a magyarázat fordításában az új

fordítású Biblia írásmódjától eltértem, ugyanis a görög nevek eseté-
ben a görög, a római (latin) nevek esetében a latin nevek átírási sza-
bályait követtem mind a személynevek, mind a földrajzi nevek eseté-
ben. Tehát az Újszövetségben latinból görögösen átírt neveket nem a
görög átírás magyar átírásában, hanem az eredeti latin alakban írom.
(Így előfordul például, hogy a magyarázott igeszakaszban Klaudiusz,
a kommentár fordításában Claudius szerepel.) Nem követem a föld-
rajzi neveknek az új fordítású Bibliában is használatos hagyományos
írásmódját, hanem a fenti elvek alapján a görög, ill. a latin nevek át-
írási szabályait követve írom, tehát a kommentár fordításában pl. nem
Cilicia, hanem Kilikia, és nem Tarzusz, hanem Tarszosz szerepel.

Domány Judit
 ELSŐ RÉSZ

1. Az első könyvet arról írtam, Teofilusom, amit Jézus tett és tanított kez-
dettől 2. egészen addig a napig, amelyen felvitetett, miután a Szentlélek
által megbízást adott az apostoloknak, akiket kiválasztott.

1. Hogy az evangélista a Krisztus mennybemenetele után történ-

tekre áttérhessen, összefoglalja azt, amit az előző könyvben tárgyalt,
hogy ezt a könyvet azzal összekapcsolja. Rövid leírását adja tehát az
evangéliumi történetnek, arról szólván, amit Krisztus cselekedett és
mondott, amíg a földön volt. Annak az általános magyarázatnak, hogy
az élet szentsége előbb megvolt Krisztusban, és csak azután követke-
zett a tanítói hivatása, semmi köze Lukács szelleméhez. Igaz ugyan,
hogy a jó és derék tanító erkölcsének olyannak kell lennie, hogy az
élete előbb beszéljen, mint a nyelve, különben mit sem különbözik a
színésztől, de Lukács inkább azt nézte, amit az evangéliumi történet
vége felé is mondott: hogy Krisztus „próféta volt, szóban és tettben
hatalmas”,1 azaz cselekedeteivel nem kevésbé kitűnt, mint szavaival.
Ámbár a két kijelentés közt nincs nagy különbség. A tetteknek ha-
talma, amelyekről ott szó van, a csodákra vonatkozik, a „cselekedet”
értelme tágabb. Az én megítélésem szerint nyilvánvalóan magában
foglalja az ő kiváló cselekedeteit, amelyekben az ő szolgálata állt, és
ezek között első a halála és a feltámadása. Mert a Messiás munkája
nemcsak a tanításban állt, hanem Isten és az emberek között békél-
tetővé, a nép megváltójává, az ország megalapítójává és az örök bol-
dogság megteremtőjévé kellett lennie. Mindezt, mondom, úgy várták
tőle, ahogy a Messiásról meg volt jövendölve. Most látjuk, hogy az
evangélium lényegét ez a két rész alkotja: Krisztus tanítása és csele-
kedetei, amennyiben nemcsak az Atyától nyert követségben járt el az
embereknél, hanem valósággal teljesített mindent, amit a Messiástól
várni lehetett. Országát megalapította, áldozatával Istent kiengesztel-
te, a saját vérével megfizetett az emberek bűneiért, legyőzte az ördö-
göt és a halált, visszahelyezett minket az igazi szabadságba, igazságot
és életet szerzett nekünk. És hogy megerősítse mindazt, amit tett és

1
 Lk 24,19.
ApCsel 1,1–2 28

mondott, csodákkal tett bizonyságot arról, hogy ő Isten Fia. Így a „cse-
lekedni” szó a csodatételekre is kiterjed, de nem kell csak azokra kor-
látozódnia. Itt meg kell jegyezni, hogy akik csupán magát a történetet
ismerik, nem ismerik meg az evangéliumot, ha ahhoz nem járul an-
nak a tanításnak az ismerete, amely feltárja előttünk Krisztus cseleke-
deteinek gyümölcseit. Szent ez a kapcsolat, amelyet nem szabad meg-
szakítani. Ezért valahányszor Krisztus tanításáról van szó, tanuljuk
meg ahhoz kapcsolni mint pecsétet az ő cselekedeteit, amelyek annak
igazságát szentesítették és hatását megmutatták. Másrészt, hogy ránk
nézve gyümölcsöző legyen Krisztus halála és feltámadása, és hogy a
csodáknak is meglegyen a maguk haszna, figyeljünk az ő szájára is,
amint beszél. Ez a keresztyénség igazi szabálya.
Amit Jézus tett és tanított kezdettől. Tetszetős úgy értelmezni, hogy
Lukács inkább mindenről beszélt, mint mindent elmondott, mivel
Krisztus cselekedeteiről és tanításáról akármeddig lehetne értekezni,
mégis túlságosan nagy erőfeszítésbe kerülne mindent sorban kifejteni,
hogy teljes legyen az elbeszélés, miképpen János is arra figyelmeztet,
hogy az azokról szóló könyveket maga a világ sem tudná befogadni.2
Azt is meg kell jegyezni, hogy Lukács azt mondja, hogy Krisztus csele-
kedeteinek történetébe az elején fogott bele.3 Márpedig miután Krisztus
születését elbeszélte, mindjárt átugrik a tizenkettedik évére, és miután
röviden elmondta, hogyan vitatkozott a templomban, tizennyolc évről
nem beszél, és csak így kezdi el Krisztus cselekedeteinek igazi elbeszé-
lését. Kétségtelen tehát, hogy csak azokat a cselekedeteket és mondá-
sokat jegyzi fel, amelyek a mi üdvösségünk szempontjából lényegesek.
Mert attól fogva, hogy Krisztus a mi testünket magára öltve belépett a
világba, magánemberként otthonában élt egészen harmincéves koráig,
amikor az Atya új feladatot adott neki. Isten azt akarta, hogy életének
az a korábbi része maradjon sötétségben elrejtve, hogy annál világo-
sabb legyen annak a megismerése, ami a mi hitünket építi.
Az első könyvet. Inkább úgy láttam jónak fordítani, hogy „az első
beszédemet”, mivel a görög λόγον ποιεῖσθαι annyit jelent, mint a
latin verba facere vagy habere sermonem, ahogy Budaeus megjegyezte.
Ezt gondolatban ki kell egészíteni azzal, hogy ez a gondolat ellentétet
alkot a másikkal, amely utána következik, hogy tudjuk meg az új be-
vezetésből, hogy az evangélistának új terve van az írással.
2. Egészen addig a napig. Tehát Krisztus mennybemenetele az evan-
géliumi történet vége. Felment, „hogy betöltse a mindenséget”, mond-

2
 Jn 21,25.
3
 Lk 1,3.
29 ApCsel 1,2

ja Pál.4 Ebből a mi hitünk bizonyára más gyümölcsöket is nyer, de

itt legyen elég annyit megjegyezni, hogy a mi megváltásunk minden
tekintetben és tökéletesen akkor teljesedett be, amikor Krisztus fel-
ment az Atyához, tehát ezzel az elbeszéléssel Lukács feladatának azt
a részét teljesítette, amely Krisztus tanítására és cselekedeteire vonat-
kozik. És azt mondja az evangélista, hogy „felvitetett”, hogy tudjuk,
valóban eltávozott ebből a világból, és ne adjunk helyt az olyanok
őrültségeinek, akik úgy vélekednek, hogy a mennybemenetel semmi-
féle helyváltoztatással nem járt.
A Szentlélek által megbízást. Ezekkel a szavakkal Lukács arra figyel-
meztet, hogy Krisztus nem úgy távozott a világból, hogy rólunk ne
gondoskodott volna. Ugyanis azzal, hogy az egyházban örökös ural-
mat teremtett, bizonyságát adta annak, hogy a mi üdvösségünkről
gondoskodni akar, sőt bizonyságot tett arról, hogy az övéit oltalmaz-
za, és velük akar lenni egészen a világ végezetéig,5 amint valóban ve-
lük is van a szolgái által. Tehát Lukács azt fejezi ki, hogy Krisztus nem
távozott el, mielőtt az egyháza kormányzásáról gondoskodott volna.
Ebből látjuk, hogy gondja volt a mi üdvösségünkre. Ezt a gondosko-
dást szépen fejezte ki Pál a fentebb idézett helyen azzal, hogy „betöl-
tötte a mindenséget”, és adott apostolokat, evangélistákat, pásztorokat
stb.6 Egyébiránt e parancsot, amelyről azt mondja az evangélista, hogy
Krisztus az apostoloknak adta, az evangélium hirdetésére értem,
miként a követeket határozott utasításokkal szokták ellátni, nehogy
vakmerően bármivel próbálkozzanak annak akaratán kívül, aki kül-
di őket. Mindez Krisztus tanításának ajánlására vonatkozik, amit az
apostolok teljesítettek. És hogy ez világosabb legyen, sorban meg kell
vizsgálnunk az egyes tényeket. Először is azt mondja az evangélista,
hogy Krisztus „kiválasztotta” őket, hogy előttünk bizonyos és kétség-
bevonhatatlan legyen az ő elhívásuk. És ezen a helyen sem az emberek
érdemeit állítja szembe Isten választásával, hanem csak annyit mond,
hogy isteni erő hívta el őket, és nem meggondolatlanul tolakodtak
erre a szolgálatra. Az az igazság, hogy kegyelemből választattak ki,
de most Lukács szándékáról van szó, hogy mit tart szem előtt. Azt
mondom, hogy nem mást tart szem előtt, mint hogy bizonyos legyen
előttünk az apostolok elhívása, hogy tanuljunk meg ne az emberekre
tekinteni, hanem az Isten Fiára mint szerzőre, mivel az egyházban
mindig annak kell érvényesülni, hogy magának senki se igényeljen

4
 Ef 4,10.
5
 Mt 28,20.
6
 Ef 4,11.
ApCsel 1,2–3 30

tisztséget.7 Másodszor azt mondja Lukács, hogy Krisztus parancsából

tanulták meg, mit kell cselekedniük. Mintha azt mondaná, hogy nem
a saját magyarázatait hozza elő, hanem jó lelkiismerettel azt adta elő,
amivel a mennyei Mester őket megbízta. És hogy nagyobb tekintélye
legyen annak, amit Krisztus rájuk bízott, hozzáteszi, hogy az a Szent-
lélek irányításával történt. Nem mintha külső irányításra lett volna
szüksége az Isten Fiának, aki örök bölcsesség, hanem azért, nehogy
valaki azt gondolja, hogy emberi gondolkodásból származott az, amit
az apostolokkal közölt, mivel ember is volt, Lukács nyomatékosan fel-
hívja a figyelmünket az isteni tekintélyre. Így az Úr annyiszor állítja,
hogy ő maga semmit sem mond, csak amit az Atyától kapott, sőt azt
is mondja, hogy az ő tanítása nem az övé. Tehát azt fejezi ki, hogy az
evangélium hirdetésében nincs semmi emberi, hanem az a Lélek iste-
ni rendelése, aminek az egész világ alá kellene hogy vesse magát.

3. Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta ezeknek, hogy ő él,

amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dol-
gairól. 4. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik: „Ne távozzatok
el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottá-
tok tőlem, 5. hogy János vízzel keresztelt, ti pedig nemsokára Szentlélekkel
kereszteltettek meg.”

3. Meg is mutatta ezeknek, hogy ő él. Ezt a feltámadás hitének megerő-

sítése végett tette hozzá, mivel ezt különösen szükséges megismer-
ni, és enélkül az egész evangélium összeomlik, és semmi hitele nem
marad, hogy a többit ne is említsem: megrendül az egész méltósága
az evangéliumnak, ha nem tudjuk, hogy az élő Krisztus beszél az ég-
ből; és Lukács erre messzemenően tekintettel volt. Tehát, hogy ne le-
gyen kétséges ennek az igazsága, azt mondja, hogy sok jellel meg is
mutatta. Amit Erasmus a régi magyarázó után „jeleknek” nevezett, én
„bizonyítékoknak” fordítottam. Ugyanis ami a jelekben szükségsze-
rű (ἀναγκαῖον), azt Arisztotelész „bizonyítéknak” (τεκμήριον-nak)
mondja.8 Ez az, amit mondtam, hogy Krisztus, nehogy feltámadása az
apostolok előtt bizonytalan legyen, bebizonyította azt sok látható jel-
lel, amelyek a kétségbevonhatatlan bizonyság erejével bírtak. Másrészt
ezeket a jeleket vagy bizonyítékokat nem sorolja fel, hanem csak annyit
mond, hogy körülbelül másfél hónapon keresztül ők többször látták.
Egyetlenegy megjelenésben talán lehetne valami gyanús, de miután

7
 Vö. Zsid 5,4.
8
 Arist. Rhet. 1357 b.
31 ApCsel 1,3–4

annyiszor láthatóvá tette magát, semmi kétségnek nem hagyott helyet.

Ily módon eltörli a műveletlenség gyalázatát is, amelyről azt mondta,
hogy az apostolokban megvolt, nehogy prédikálásuk hitelét csorbítsa.
Beszélt az Isten országa dolgairól. Megint arra figyelmeztet, hogy az
apostolok egyetlen Mesterüktől alapos oktatásban részesültek, mie-
lőtt a világ tanításának teendőit magukra vállalták volna. Tehát amit
Isten országáról szóval és írásban hirdettek, az mind Krisztus beszéde.
Egyébiránt ezzel a szóval röviden azt fejezi ki, mi az evangélium taní-
tásának célja: hogy bennünk Isten uralkodjék. Ennek az uralkodásnak
a kezdete az újjászületés, a vége és betetőzése a boldog halhatatlanság,
a közbeeső folyamat pedig haladás és növekedés az új életben. De hogy
a dolog világosabb legyen, először meg kell jegyezni, hogy mi Isten or-
szágán kívül születünk és élünk, amíg Isten minket új életre nem szül.
Tehát tulajdonképpen a világot, a testünket és mindent, ami az emberi
természetben van, Isten országa ellentétének lehet tekinteni. Ugyanis a
testi ember e világ elemei alá bezárva tartja minden érzékét. Itt keresi a
boldogságot és a legfőbb jót. Közben eltávolodunk Isten országától, és
Isten is valami módon távol kerül tőlünk. Krisztus azonban az evan-
gélium hirdetésével felemel minket a jövő életről való elmélkedéshez.
Hogy ez bekövetkezzék, javítja és átalakítja bennünk a földi érzéseket,
és testünk bűneitől megszabadítva elválaszt a világtól. Minthogy örö-
kös halál vár mindenkire, aki test szerint él, így amennyiben megújul
a belső emberünk a lelki életre való előmenetelre, annál jobban közele-
dünk Isten országának tökéletességéhez, ami az isteni dicsőséggel való
együttlét. Tehát Isten akar most uralkodni bennünk, hogy végre minket
az ő országának részeseivé tegyen. Ebből megértjük, hogy Krisztus be-
szédei lényegében az emberi nem romlásáról, a bűn uralmáról szóltak,
aminek szolgái vagyunk, a gyalázatról és az örök halálraítéltetésről,
aminek mindnyájan ki vagyunk téve, valamint az üdvösség megszer-
zésének módjáról, a bűnbocsánatról, a test megtagadásáról, a lelki igaz-
ságról, a mennyei élet reménységéről és hasonlókról. És nekünk, ha a
keresztyén vallásban helyes kiképzést akarunk nyerni, törekvéseinket
ezekhez kell alkalmaznunk.
4. Amikor együtt volt velük, megparancsolta nekik. Már korábban az
apostoli munkával foglalkoztak, de csak rövid ideig, azután meg
csak olyan mértékben, hogy igehirdetésükkel a zsidókat a Mester
meghallgatására késztették. És különösen az a tanításukra vonatko-
zó korábbi parancs, amelyet Krisztus akkor adott nekik, amikor a föl-
dön élt,9 mintegy bevezetése volt jövendő apostolságuknak, amelyre

9
 Mt 10,7.
ApCsel 1,4 32

még nem voltak érettek. Tehát Krisztus feltámadása előtt nem ez volt
a rendes feladatuk, hanem, amint mondtam, buzdították a népüket
mint hírnökök, hogy legyenek Krisztus hallgatósága. Végül a feltá-
madás tette őket apostolokká, hogy a rájuk bízott tanítást az egész
világon hirdessék. Hogy mégis azt parancsolja Krisztus, hogy egy-
előre tartózkodjanak a munkától, bár arra ki vannak választva, az
nem ok nélkül történt. Sőt több okot lehet említeni, ami miatt ennek
így kellett történni. Még közeli volt a Mester csúfos megtagadása,
még közeli a hitetlenség sok jegye. Noha oly tökéletes tanításban
volt részük, mégis hirtelen mindenről megfeledkezve felettébb dur-
va tudatlanságról tettek bizonyságot. A hibáik közül nem hiányzott
a gyávaság bűne sem, amelytől más módon nem tisztulhattak meg,
mint az ígért kegyelem elhalasztásával, hogy a vágyakozásuk he-
vesebb legyen. Mindenekelőtt azonban meg kell jegyezni, hogy an-
nak az oka, hogy az Úr a Lélek elküldésére határozott időt tűzött
ki, az volt, hogy a mi számunkra még látványosabb legyen a csoda.
Azután az apostolokat bizonyos ideig nyugalomban tartotta, hogy
jobban érzékeltesse annak a munkának a fontosságát, amellyel meg
akarta bízni őket. Éppen ez bizonyítja nekünk az evangélium igaz-
ságát, hogy az apostoloknak meg volt tiltva, hogy annak hirdetésé-
hez hozzákezdjenek, amíg kellő idő alatt arra annak rendje és módja
szerint fel nem készülnek. Egyidejűleg azt a parancsot is kapták,
hogy maradjanak együtt, mivel mindegyiküket egy és ugyanazon
Lélekkel kellett megajándékozni. Ha szétszóródtak volna, ezt az
egységet kevésbé lehetett volna felismerni. Később, jóllehet külön-
böző irányokban szét voltak szóródva, mivel mégis azt vitték ma-
gukkal, amit ugyanabból a forrásból merítettek, egészen úgy volt,
mintha mindegyiknek mindig ugyanaz lett volna a szája. Ezenkí-
vül Jeruzsálemben kellett megkezdeniük az evangélium hirdetését,
hogy beteljesedjék ez a jövendölés: „a Sionról jön a tanítás, és az Úr
igéje Jeruzsálemből”.10 Bár a συναλιζόμενος participiumot többféle-
képpen lehet fordítani, nekem Erasmus fordítása tetszett,11 mivel az
együtt maradás jelentése jobban illett a szövegkörnyezethez.
Várjátok meg az Atya ígéretét. Akiknek nem sokkal később Krisztus
igáját a világra kellett rakniuk, azokat előbb engedelmességre kel-
lett szoktatni. És valóban a példájukkal megmutatták nekünk, hogy
csak az Úr akarata szerint kell pihenni vagy munkálkodni. Mert ha
egész életünkben az ő zászlója és parancsnoksága alatt katonásko-

10
 Ézs 2,3.
11
 Egybegyűjtvén.
33 ApCsel 1,4–5

dunk, legalább akkora tekintéllyel kell rendelkeznie előtt ünk, mint

amekkora tekintélye minden földi hadvezérnek van a saját seregé-
ben. Tehát miként a katonai fegyelem megköveteli azt, hogy a fő-
vezér parancsa ellenére senki meg ne mozduljon, így nekünk sem
szabad egy lépést sem tenni vagy bármihez fogni, amíg jelt nem ad
az Úr, és mihelyt visszavonulót fúj, meg kell állni. Arra is figyelmez-
tetést kapunk, hogy reméljük, részesei leszünk Isten ajándékainak.
Meg kell azonban figyelni a remény természetét, amilyennek itt az
evangélista leírja. Mert nem az a remény ez, amelyet magának köny-
nyelműen mindenki elképzel, hanem az, amely Isten ígéretén alap-
szik. Ezért nem engedi meg Krisztus az apostoloknak, hogy akármit
várjanak, hanem világosan elmondja az Atya ígéretét. Erről azután
maga tesz bizonyságot, mivel nekünk bizonyosoknak kell lennünk
afelől, hogy még ha a pokolnak minden mesterkedései ellene fordul-
nak is, a mi lelkünkben szilárdan megmarad az, hogy mi Istenben
hitt ünk. „Tudom – mondja Pál –, kiben hiszek.”12 Egyébiránt itt arra
emlékeztet, ami meg van írva Jánosnál (a 14., 15. és 16. részekben):
„kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek
legyen mindörökké, az igazság Lelkét”.13 Továbbá: „Elmondom eze-
ket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit
az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre”,14
valamint: „Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyá-
tól, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizony-
ságot énrólam”,15 továbbá: „ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzá-
tok. És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn”.16 S jóval
előbb azt is mondta, hogy „Aki hisz énbennem, annak belsejéből élő
víz folyamai ömlenek!”17
5. Hogy János vízzel keresztelt. Krisztus ezt magának Jánosnak a be-
szédéből ismétli az apostoloknak. Ugyanis egy részük János szájából
hallotta, amit az evangélisták közölnek: „Én vízzel keresztellek tite-
ket, de aki utánam jön, ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel tite-
ket”.18 Most Krisztus kijelenti, hogy valóban meg fogják tudni, hogy
igaz, amit ő mondott. Továbbá ez nem csekély mértékben hozzájárult
a következő állítás megerősítéséhez, ugyanis az Krisztus küldetésé-

12
 2Tim 1,12.
13
 Jn 14,16–17.
14
 Jn 14,25–26.
15
 Jn 15,26.
16
 Jn 16,7–8.
17
 Jn 7,38.
18
 Mt 3,11; Lk 3,16; vö. Jn 1,26–27.
ApCsel 1,5 34

nek bizonyítéka. János elküldetett, hogy vízzel kereszteljen. Betöl-

tötte hivatását, ahogyan Isten szolgájához illett. A Fiúra van bízva,
hogy Lélekkel kereszteljen. Ebből következik tehát, hogy munkáját
saját maga végzi el, mert lehetetlen, hogy el ne végezze, amit az Atya
rábízott, és amiért leszállt a földre, de képtelenségnek tűnik a Lélek
látható küldetésére szorítani azt, ami egyetemes kijelentés volt az új-
jászületés kegyelméről. Erre azt válaszolom, hogy Krisztus nem csak
akkor keresztelt Lélekkel, amikor azt tüzes nyelvekben elküldötte.
Ezt a keresztelést ugyanis már korábban az apostolokra bízta, és min-
dennap így kereszteli meg a kiválasztottakat mind. Mivel azonban a
Szentléleknek az a látható elküldése jele volt annak a titokzatos ke-
gyelemnek, amelyet az Úr állandóan kiáraszt az övéire, az evangé-
lista találóan kapcsolja hozzá János bizonyságtételét. És az valóban
mintegy az egész egyház közös megkeresztelése volt, mert eltekint-
ve attól, hogy az apostolok a Lelket nem a maguk számára, hanem
minden hívő közös hasznára kapták, abban mint valami tükörben
mutatkozott meg Krisztusnak az ő egyházára kiterjedő általános ke-
gyelme, amikor Lelkének ajándékait, mint mondják, teljes mértékben
kiárasztotta. Krisztus mindennap megkereszteli Atyjának válasz-
tottait, de ez nem áll ellentétben azzal, hogy ezt a különösen emlé-
kezetes jelenséget meg ne mutatta volna, hogy tudják az apostolok,
Jánostól csak az első indítást kapták, ami nem volt hiábavaló, mert
a befejezés közel volt. Amire pedig ebből a helyből és a hasonlókból
általában következtetni szoktak, hogy János keresztelése Krisztusétól
különbözött, az képtelenség. Itt ugyanis nem a keresztelésről folyik a
vita, hanem összehasonlítást teszünk a két személy között. Amikor
János azt mondta, hogy ő vízzel keresztel, nem arról beszélt, hogy
milyen az ő keresztelése, hanem arról, hogy kicsoda ő maga, nehogy
magának követelje, ami egyedül Krisztusé. Így ma a szolgáknak nem
lenne szabad másként beszélni önmagukról, mint hogy mindenben
Krisztusnak engedik át a dicsőséget, ami a keresztelésben kifejezést
nyer, s maguknak a külső szolgálaton kívül semmi mást nem tulajdo-
nítanak, mert ha a keresztelést úgy magasztalják, hogy az újjászülő
fürdő,19 a bűnökből való megmosatás,20 a halál és az eltemettetés kö-
zössége Krisztussal és beoltatás az ő testébe,21 ezekben nem arról van
szó, hogy mit végez az ember, a külső jegy szolgája, hanem inkább
arról, hogy mit végez maga Krisztus, aki egyedül maga teszi haté-

19
 Tit 3,5.
20
 Vö. 1Kor 6,11; Zsid 10,22–23.
21
 Róm 6,4–5.
35 ApCsel 1,5

konnyá a külső jegyeket. Ezt a megkülönböztetést mindig meg kell

tartani, nehogy az embereket túlságosan megtisztelve megraboljuk
Krisztust. Kérdés azonban, hogy miért éppen Jánost nevezi meg itt
az evangélista, és nem valaki mást. Először is eléggé világos, hogy
János magát a víz szolgájának vallotta, Krisztust pedig a lelki keresz-
telés szerzőjének, mert természetesen neki magának kisebbnek kellett
lennie, Krisztusnak pedig növekednie kellett.22 Márpedig az aposto-
lok előtt még akkora volt János tekintélye, hogy Krisztus dicsőségét is
némiképp elhomályosíthatta. Tehát Krisztus, hogy egyedül magához
kösse őket, éppen csak emlékeztet arra, hogy Jánostól csak külsőleg
részesültek a keresztségben, ugyanakkor mégis biztatja őket, hogy az
ígéret felől ne kételkedjenek. Ugyanis nagyon bíztak Jánosban, ezért
meg voltak róla győződve, hogy a keresztség, amelyet az ő kezéből
vettek, nem hiábavaló. Hogyha annak hatékony és igaz voltát Krisz-
tustól kell várni, az apostoloknak minden bizonnyal remélniük kell,
hogy be fog teljesedni, amit képletesen végzett János. Így biztosra kell
vennünk, hogy mi sem hiába kereszteltettünk meg emberi kéz által
vízzel, mivel Krisztus, aki azt elrendelte, el fogja végezni a saját mun-
káját, hogy minket Lélekkel megkereszteljen. Így a hit a külső jegyben
a belső eredményre következtet. Mégsem tulajdonít nagyobb jelentő-
séget sem a jegynek, sem a szolgálatnak, mert a jegyben ígéretet lát,
amely Krisztusé, és egyedül csak őt ismeri el a kegyelem szerzőjének.
Tehát tartsunk olyan mértéket, hogy Krisztus tisztelete semmiféle-
képpen ne csökkenjen, és a megkereszteltetésünktől mégis reméljük
azt a gyümölcsöt, amelyről itt szó van. Az idő rövidsége által jó re-
ménységre biztatja őket. Ebből következik, hogy nem kellett bánkód-
ni a halál miatt, amely nemsokára olyan értékes gyümölcsöt hozott.
Továbbá, ez is megjegyzendő, a keresztelés szó nem tulajdonképpeni
értelemben van használva, és csak az a célja, hogy teljes legyen az
ellentét. Ugyanezért használja Pál, miután a cselekedetek törvényéről
szólt, az ellentét kedvéért a hit „törvényét”.23

6. Amikor együtt voltak, megkérdezték tőle: „Uram, nem ebben az időben

állítod fel újra a királyságot Izráelnek?” 7. Így válaszolt: „Nem a ti dolgotok,
hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga ha-
talmába helyezett. 8. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szent-
lélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt
egészen a föld végső határáig.”

22
 Jn 3,30.
23
 Róm 3,27.