Itt vagyok, mert úgy döntöttem

Figyelmeztetés! Ez a blog-bejegyzés a nyugalom megzavarására alkalmas gondolatokat

tartalmaz! Soha, még senkinek nem meséltem el, hogy egyszer már meghaltam. De nem
nyugodtam bele és most itt vagyok.Mindig az ész embere voltam, csak abban hittem, ami
logikus. Mindennek oka van és ez az egyik legfőbb természeti törvény. Megalkotjuk a
törvényeket, hogy értelmezni tudjuk a valóságot. A valóságot, melyről tudjuk, hogy becsap
minket. Évezredek óta mondják a filozófusok, hogy környezetünket csak is érzékszerveink
bizonytalan információi alapján érzékeljük. Mégis, amikor találkozunk egy, a mindennapi
életben szokatlan dologgal -pl. egy jóssal, vagy gyógyítóval-azonnal a tagadás kerekedik felül
bennünk. Még mielőtt hagynánk, hogy elgondolkodjunk a megszokások és az általánosan
elfogadott értékrendek hajtják igába az elménket. „Az iskolában nem így tanultuk, a szüleink
nem azt mondták…” Kis vonatok vagyunk, melyeket rátettek egy sínre, és azonnal kisiklunk,
ha olyan dologgal találjuk szembe magunkat, melyre nem vagyunk felkészülve.

Ezért is nem meséltem el még soha senkinek, amit most neked fogok! (Meg még annak a pár
ezer embernek, akinek olvassa, de a ti elmétek már nyitottabb az átlagnál) Most úgy
döntöttem, hogy felvállalom ezt a történetet, aztán, aki nem hiszi, járjon utána. J
1991 nyarán történt, hogy meghaltam, mikor egy gépfegyverrel mellbe lőttek.
Mindennek oka van! Egész biztos annak is, hogy ezt most itt elmesélhetem neked.

Nem egy-két lövés volt, hanem egy egész sorozat, ami végigszántotta a tüdőmet. A hátamon
ökölnyi darabokat kiszakítva a húsból jöttek ki a lövedékek. Éreztem, ahogy az egyik golyó
eléri a kulcscsontomat és az reccsenve roppan szét bennem. Majd az utolsó a szívembe. Nem
fájt, de éreztem, ahogy az utolsó dobbanás valahova a mellkasomba pumpálja a vért, elönt a
melegség. Aztán már jön az alagút. Száguldás. Kavarog körülöttem valami, ami nem anyag.
Rájöttem, hogy az idő. Nincsenek rá szavak, amivel le lehetne írni. Lágy szövedék, behálóz
mindent és események örvénylenek benne. Hogy történhetett ez velem?
Tizennyolc évesen vonultam be a seregbe, mert hamar le akartam tudni. Kaptam minden
jóból, amit nyújtott akkor a katonaság, ezt most nem ragozom, külön regény lehetne. Az év
letelte előtt Nagyatádon voltam őrparancsnok, ahol egy üres laktanyára vigyáztunk. Király
hely volt, nem volt más dolgunk, csak háromnaponta őrködni, közte sokat hazajárhattunk.
Az átok egy újonnan odavezényelt katona személyében jelent meg. Lelkesen mesélte
„spirituális” élményeit, és rávette a társaság jelentős részét az ún. asztaltáncoltatásra. Nekem
is volt olyan élményem ezzel kapcsolatban, amitől kiráz a hideg, ha rágondolok, de ez megint
másik történet. A lényeg, hogy végül mindenkit, aki benne volt a „szellemidéző” körben,
sorban érte balszerencsék sorozata. És valahogy minden jel mindig összeért. Például az egyik
surcitársam családját az a vonat ütötte el, amin én ültem.

Pali, egy cigány-srác minden áron idő előtt le akarta szereltetni magát. Egy megidézett
szellem segítséget ígért neki. Pali ezután minden reggelre-nem tudom szebben körülírni-
összeszarta magát. Mindegy, hogy szolgálatban volt, vagy az ágyában. Elküldték orvoshoz,
meg pszichológushoz és végül meglett az eredmény: leszerelték. A következő héten a
szeánszot vezető katonatársam ment haza. Az út mellett helyszínelők, Pali ott feküdt Simsonja
mellett vérbe fagyva-elütötte egy autó. Ára volt a leszerelésnek? Gondolták még utoljára
megkérdezik a szellemet. Megidézték, és az elmondta, hogy a lelkét kérte cserébe.
- De minek neked a lelke? Ki vagy?
- Lucifer.
Aztán elszabadult a pokol. Ez egy szófordulat, de ez esetben lehet, hogy szó szerint kell
érteni. Bár én nem voltam ott, mert őrségben voltam, de megéreztem, hogy történt valami.
Reggel, mikor visszatértünk a laktanyába kiderült, hogy a társaság több tagját kórházba kellett
vinni. (Többnyire idegösszeomlás és traumatikus tünetek miatt.) Megdöbbentő volt, hogy a
korábbi a „falu rossza” még fényes nappal is rettegett és nem lehetett egyedül hagyni. A
laktanyát több hétre lezárták, még az egykori Nulladik típusú találkozások című műsor is
foglalkozott az üggyel.
A cigányok körében erős a babona, ha meghal valaki a falujukban, félnek a szellemétől. Nem
túl jó tulajdonság egy teli tárral felszerelt őrnek, ha reszket félelmében. Nekem meg az volt a
dolgom, hogy felküldjem őket a toronyba. A „Táncos Józsi” teljesen ki volt borulva. Először
valami cigány átkot szórt rám, de mikor látta, hogy nem nagyon érdekel (pedig hatott, tényleg
belecsapott később a villám az őrszobába, minden elektromos dolog szétégett vagy elolvadt)
akkor felhúzta rám a gépfegyvert. A szemében valami nem emberi őrület lángolt, éreztem,
hogy nem viccel.
- Akkor sem megyek fel a toronyba, inkább megöllek!
Szerelmi bánatom volt-a szellemidéző társaság tagjai állították, hogy „ők” intézték úgy, hogy
a barátnőm ne várjon meg. Gondoltam, ha így kell lennie, hát legyen! Nekem tök mindegy.
Döntöttem.
- Akkor lőj, mert máskülönben felrugdoslak a toronyba!- és felé léptem…

Ezek a korábbi események is ott keveredtek az áramlásban. A végkifejletet magam alatt

láttam. Hat ember megdöbbent arccal, néma csöndben állt körül egy élettelen testet. És az én
voltam! Csupa véresen és szétszabdalva. Érdekes módon nem éreztem semmit többet ez iránt
a test iránt, mintha csak egy levetett ing lett volna. Pedig milyen jól szolgát mindig, de majd
veszek fel egy másikat-gondoltam. Az idő ezen a ponton nem mozdult, hanem állt.

Innen indulva pedig csőszerűen száguldott a jövő felé. De az én jövőm a semmi volt. Valami
fekete lyuk. Ahogy oldalra néztem, mellettem milliónyi kis pókháló módjára össze vissza
egymásba forduló és kavargó időfonal ugyanúgy száguldott. Ki-ki a saját jövője felé. De azok
világosak voltak. Fények voltak bennük és illatok, gyereksírás, szerelem, napsütés, remények,
örömök, célok. Rájöttem, hogy nekem ott kéne lennem! Mekkora marha voltam, mikor
elutasítottam az életet!- villant át az agyamon. Majd rögtön azt gondoltam, hogy nem
okolhatom magam! Mások felett sincs jogunk ítélkezni, hát magammal sem tehetem meg,
mikor ez talán az utolsó gondolatom. És ez már tisztább érzés volt, és ez az érzés, mint egy
fénylő szablya rést ütött nekem az idő szövetében. Próbáltam átbújni a résen. Az erős
szippantás ellenére valahogy átjutottam egy másik szálba. Eleven volt, olyan színek és zene
örvénylett benne, amelyek itt a Földön nincsenek, egyszerűen nem lehet leírni. Akkor és ott
hirtelen értettem, nem mondhatok le az álmaimról, mielőtt megéltem volna őket. Az ember
mikor fiatal tele van ambíciókkal és merészséggel. Viszont kevés benne a bölcsesség. Később
viszont kialszik benne a láng. Pedig az álmok táplálják a lelkünket. Aki megéli az álmait az
„előrefele” él. A pillanatban létezik, de a jövőre gondol. Akik pedig feladják, kicsúsznak az
idő folyamatából is. Az első tünete annak, hogy megöljük az álmainkat, az időhiány. Azok,
akik semmit sem csinálnak folyton fáradtak, mégsem tudják a munkájuk eredményét
felmutatni. Aki meg tele van tervekkel, mindenhol ott van és szinte minden belefér az idejébe.
Az idő nem egyformán múlik mindenkinek. De személyenként is mindig más. Amikor jól
érezzük magunkat, akkor száguld, mégis visszatekintve hosszúnak tűnik. Ha unatkozunk,
akkor meg vánszorog. De visszagondolva arra az időre, mikor semmit sem csináltunk, csak
elröppenő pillanatnak tűnik. Ebben a relatív időben úszkáltam akkor, és olyan könnyen ment a
sodrással tartani. De a meg nem élt álmok nem engedtek. Hatalmas erőfeszítéssel kirúgtam
magam az egyik áramlatból a másikba, majd újra és újra. Mindig jobbra, és már éreztem,
hogy visszafelé tartok. Közben megéltem lehetséges életeim jövendő pillanataiból egy-egy
darabot. Ezek most is néha felsejlenek előttem, mintha félig áttetsző üvegen keresztül látnám.
Az idő-szálak, mint a pókháló folyton elágaznak, ott lehet átlépni egyik időből a másikba.
Ezek a csomópontok nem mások, mint a választásaink. Eldönthetjük bármelyik pillanatban
merre megyünk. Ha nem teszünk így, akkor csak sodródunk. Megélhetjük az álmokat így is-
csak valaki vagy valami másét. Én is ezt tettem döntöttem, fordultam, döntöttem, fordultam…
és így tovább. Egyszer csak megláttam magam mellett elsuhanni halálom pillanatát- de
visszafele. Ez nem lehet igaz! Nagyon gyorsan suhant el, gyorsan kellett döntenem. Ugrottam
és ott voltam újra! Ismét magamban.

Az idő percekben múlik. A percek gyorsan tovatűnnek az élet egy ösvényét határozva meg,
ami egy bizonyos vég felé fut. Hányszor állunk meg, hogy ezen eltanakodjunk, hogy kutassuk
minden létező okát, hogy eltanakodjunk, vajon mi választottuk-e ezen ösvényt, vagy csupán
becsukott szemmel odasodródtunk? Mi lenne, ha meg tudnánk állni minden értékes percben,
mielőtt tovatűnne? Láthatnánk a gereblyék végtelen sorát, melyek az ösvényt szántják, és
látnánk a lehetőségeket, melyekkel más utat választhatunk!

X-akták c. film

Az idő megállt- pontosabban a megszokott módon áramlott. A felhúzott fegyverrel szemben

álltam, mindenki ránk nézett. A feszültség a levegőben volt, de most nem hepciáskodtam.

- Jól van, Józsi, nem hagyunk itt egyedül, de tedd le a fegyvert.

Amikor leeresztette mindenkiből mély sóhaj szakadt ki. Beszóltam az ÜTI-nek és leváltattam.
Később pszichológushoz járatták.
Így éltem túl a halálomat. Jogos a felvetés, hogy képzeltem az egészet, vagy álmodtam vagy
hallucináltam. A mostani idősíkon természetesen senki nem látott meghalni. Egy másikban
viszont már rég nem vagyok. A valóság viszonylagos. Bennem nincs kétely, mert éreztem
valamit, valamilyen módon kapcsolatba kerültem a forrásommal. És hát azóta, ha találkozom
valamelyik kapcsolódási ponton a másik „életemmel”- azaz átlátok az idő vékony falán, akkor
néha tudok dolgokat, amiket amúgy nem kéne. Jövőbeli, vagy távoli dolgokat.
De a lényeg, amiért ezt a bizarr történetet elmondtam, hogy megértsd: mindig van választás!
Még a halál esetén is. És érdemes küzdeni a legreménytelenebb helyzetben is.
Engem ez az eset arra is megtanított, hogy milyen jó amikor problémáim vannak, sírhatok,
csalódhatok-mert élek. És ez jó!

Az idő nem csak egy irányba mehet. Az idő olyan, mint a tenger, tele ezernyi áramlattal. A
tenger nem csak előre, de hátra és oldalra is mozoghat.

Maria Gripe