Jung C G Gondolatok A Szenvedesro

nncl2644-6bav1
C. G. JUNG
Gondolatok a szenvedésről
és a gyógyításról
KOSSUTH KIADÓ 1999
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült
C. G. Jung: Von Leiden und Heilen.
Ausgewählt von Franz Alt.
Olten und Freiburg im Breisgau, Walter Verlag 1991.
Fordította
S. NYIRŐ JÓZSEF
MÁSODIK KIADÁS
ISBN 963 09 4084 1
© Walter Verlag AG, Solothum 1991

© Kossuth Kiadó, Budapest 1997
Előszó
Magától értetődik, hogy szenvedés nélkül nem lehetséges boldogság!
Csak akkor van esélyünk rá, hogy kikapaszkodjunk a veremből, ha beleestünk –

C. G. Jung mondta egyszer ezt a mély értelmű gondolatot. Jól is hangzik ez,
elméletileg is helytálló, megfelel a logikának és saját élettapasztalatunknak.
Ámde: abban a pillanatban, amikor a veremben fekszünk, körös-körül mindent
sötéten látunk, úgy érezzük, hogy be vagyunk falazva – ilyenkor aligha segít a
szép elmélet, és a jóakaratú tanácsok többnyire inkább az idegeinkre mennek!
Jóllehet tudjuk, hogy „vihar után megnyugszik a tenger”, meg hogy „minden
szeptember új májust ígér”, a viharos tengeren bizony reszketünk, és a
szeptemberi ködben az ősz szürkeségét látjuk.
De talán egyáltalán nem így kellene lennie ennek. Talán gyakran csak
sajnálni vagy sajnáltatni akarjuk magunkat. Talán éppen a legnagyobb
szenvedés rejlik abban a módban, ahogy a szenvedéssel bánunk:
szentimentálisan, nem pedig realista módon, önzőn, nem pedig közösségi
szellemben, múltba nézőn, nem pedig a jövő felé nyitottan. A politika és a
gazdaság, a tudomány és a média főleg optimizmusra és a haladásban való hitre
van beprogramozva. A szenvedést mint valóságos és természetes tapasztalatot
főleg tabuként kezelik – akárcsak a halált. Ezzel szemben Carl Gustav Jung, a
sokat próbált lélekbúvár saját szenvedéseinek tapasztalataiból és sok ezer
páciense szenvedéseiből ismerte a hétköznapi szenvedés valóságát, de az
életben előforduló válságok produktivitását is. Jung egész életében kereste a
szenvedés értelmét, és ezt igyekezett is megvilágítani embertársai számára.
Tudta: minden betegségnek téves vagy még nem helyes életfelfogás az oka, és
minden válság egy esély magvát tartalmazza. Ezért tudott Jung teljesen realista
módon még a szenvedés „kegyelméről” is írni. Ezt a kegyelmet természetesen
nem adják ingyen; nagy árat kell fizetnünk érte. Természetesen még nagyobb az
ár, ha gyávaság vagy kényelmesség okán kitérünk a szenvedés kegyelmének
útjából.
Az e kötetben összegyűjtött Jung-idézetekből kiderül: a gyógyulás akarását
mindig a szenvedés kényszeríti ki. Érdemes eltöprengenünk Jung egyes
gondolatain – ennek jótékony hatása lehet. Tanulhatunk mind a jó, mind a rossz
tapasztalatokból. A nagy svájci terapeuta megtanít rá, hogyan tudunk realista
módon és tanulásra készen szembenézni a szenvedéssel és a betegséggel. Jung
segít kikapaszkodnunk a veremből.
1991. július
Franz Alt
A LÉLEK, A TEST ÉS A
SZELLEM SZENVEDÉSÉRŐL
A lelki élet ébredését problémák, szenvedések kísérik.
Traumanalyse. 272. old.
A lélekről
Azt mondhatjuk tehát, hogy Ön a kegyelem tapasztalatáért drága árat fizetett.
Az átlagos emberi életben az ellentétek rendszerint nincsenek olyan messze
egymástól, mint Önnél. A szenvedések és az örömök kisebbek, és ezért a
kontraszt is kisebb köztük. Fény és árnyék kiegészítik egymást (Lao-ce!), és így
vagyunk az örömmel és a szenvedéssel is.
Briefe. II. köt. 508. old.
A psziché létező, sőt maga a létezés.

GW. 11. köt. 27. old.; Grundw. 4. köt. 18. old.
Amennyiben az ember egy darab világ is, annyiban világot, vagyis személy
fölötti és személytelen valamit is hordoz magában. Ehhez a valamihez tartozik
mind egész fizikai, mind pszichikai fundamentuma.
A lélek dolgaiban még korántsem tudunk mindent, és ha ma valamire különösen

nagy szükségünk van, az a szabadulás a túlhaladott szempontoktól, amelyek az
egészre való rálátásunkat aggasztó módon korlátozzák.
GW. 10. köt. 199. old.
Még nagyon messze vagyunk attól, hogy a tudomány legfontosabb tárgyáról,

nevezetesen az emberi lélekről, valami lényegeset tudjunk. Egyelőre csupán
többé-kevésbé plauzibilis vélemények állnak rendelkezésünkre, amelyek még
sehol sem akarnak egyezni egymással.
A pszichét éppoly kevéssé lehet belefoglalni egy elméletbe, mint a világot.
GW. 16. köt. 98. old.
De hát mi is tulajdonképpen a psziché? Egy materialista elmélet szerint

közönséges epifenomén [másodlagos fontosságú kísérő jelenség], organikus
agyi folyamatok mellékterméke. Eszerint minden lelki zavarnak kell szervi vagy
fizikai okának lennie, amely csupán jelenlegi diagnosztikai eszközeink
tökéletlensége folytán nem deríthető ki. A psziché és az agy közti tagadhatatlan
összefüggésből következően ennek az álláspontnak van némi alapja, de nem
annyira, hogy kizárólagos igazsággá tegye. Nem tudjuk, hogy neurózis esetében
organikus agyi folyamat tényleges zavarával van-e dolgunk vagy sem, és ha
endokrin természetű zavarokról van szó, lehetetlen megmondani, hogy ezek
sokkal inkább okozatok, mint okok.
Másrészt viszont kétségtelen, hogy a neurózisoknak pszichikai okaik
vannak. Valóban nehéz elképzelni, hogy egy szervi elváltozás egyetlen
szempillantás alatt közönséges gyónással gyógyítható. De láttam olyan esetet,
amikor a betegnek 39 fokos hisztériás láza volt, és a pszichés ok kiderítése után
néhány perc alatt bekövetkezett a gyógyulás. És hogyan magyarázzuk
nyilvánvaló fizikai megbetegedéseknek azokat az eseteit, amelyek bizonyos
fájdalmas lelki konfliktusok puszta megbeszélésével befolyásolhatók, sőt
gyógyíthatók? Láttam olyan pikkelysömör-esetet, amelyben a kór gyakorlatilag
az egész testet ellepte, és a páciens néhány heti pszichés kezelés után
kilenctized részben meggyógyult.
A neurózis kezelésében az a feladatunk, hogy megközelítőleg helyreállítsuk a

„tudatos” és a „tudattalan” összhangját. Mint ismeretes, ez többféleképpen
történhet, kezdve a „természetes életmóddal”, értelmi érveléssel,
akaraterősítéssel, egészen „a tudattalan analíziséig”.
GW. 8. köt. 318. old.; Grundw. 1. köt. 176. old.; Mélységeink ösvényein. Bodrog Miklós fordítása.
Gondolat Kiadó 1993. 160. old.
Csaknem nevetséges előítélet az, hogy a létezés csak testi lehet.

Lélek és test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése egy lénynek,
amelynek a természete nem ismerhető meg sem az anyagi jelenségből, sem
pedig a belső közvetlen érzékelésből. Tudjuk, hogy egy ősrégi felfogás szerint
az ember egy lélek és egy test egyesüléséből keletkezett. De bizonyára
helyesebb, ha azt mondjuk, hogy egy megismerhetetlen élőlény – amelynek
természetéről éppenséggel semmi több nem mondható, minthogy ezzel
homályosan az élet teljességét jelöljük – kifelé mint anyagi test jelenik meg,
belül azonban a testben végbemenő élettevékenység által létrehozott képek
következményének látszik. Az egyik egyenlő a másikkal, és kétség támad
bennünk, hogy vajon végül a lélek és a test szétválasztása nem egyéb-e, mint a
tudatossá tétel céljából alkalmazott értelmezési eljárás, a megismerés érdekében
elengedhetetlen megkülönböztetése egy és ugyanazon ténynek két nézetben,
amelyeknek ráadásul jogosulatlanul önálló létet tulajdonítottunk.
GW. 8. köt. 387-388. old.
A neurózisok félreismerhetetlen jellemzője az, hogy lelki okok idézik elő őket,
és kizárólag lelki eszközökkel gyógyíthatók. Egy különálló területről van szó,
amelyet mind pszichiátriai, mind pedig neurológiai szempontból feltártak, és e
területnek az elhatárolása és kutatása olyan felfedezéshez vezetett, amely a
tudományos medicina számára rendkívül kellemetlen volt, tudniillik a léleknek
mint etiológiai, patogén tényezőnek a felfedezéséhez. A medicina ugyanis a
tizenkilencedik század folyamán metodikáját és elméletét tekintve
természettudományos diszciplínává vált, és ugyanazokat a filozófiai alapokat
tette magáévá, mint a természettudomány, nevezetesen a kauzalizmust és a
materializmust. A lélek mint szellemi szubsztancia nem létezett számára,
miként a kísérleti pszichológia is lehetőleg arra törekedett, hogy „lélek nélküli
pszichológia” legyen.
Mármost a pszichoneurózisok kutatása arra a félreérthetetlen eredményre
vezetett, hogy a pszichikai tényező az előidézője, vagyis lényeges oka a
betegségnek, és ezzel teljes értékű tagként besorolt a többi elismert betegségok
– mint az öröklődés, az alkat, a bakteriális fertőzés stb. – közé. Meddőnek
bizonyult minden olyan kísérlet, hogy a pszichikai tényező természetét más,
testi tényezőkre redukálják.
GW. 11. köt. 338. old.
Az orvosi pszichológia tárgya, nevezetesen a beteg lélek, olyan jelenség, amely

nem választható el mesterségesen egyetemes hátterétől, az emberi lélektől.
Gyakorlatilag ilyen elválasztást éppen maga a betegség idéz elő. És ha már
szükséges volt, hogy a kóros lelki fejlődés rendellenes mozzanatait a legapróbb
részletekig megvizsgáljuk, az orvosi kutatásnak – eredményei értékelése és
megítélése során – mégis normális tényállásokon és középértékeken kell
alapulnia. Ez a szükséglet azonban a lélekgyógyászatot – amennyiben
gyakorlati akar lenni – feltétlenül átvezeti a normális pszichológia területére.
GW. 10. köt. 597. old.
A neurózis mint a lélek üzenete

Csaknem minden neurózis esetében úgyszólván elkerülhetetlen, hogy a
páciensnek az életfelfogását gyökeresen megváltoztassuk.
Briefe. I. köt. 370. old.
A lélek szellemi életét csupán legparányibb szilánkjaiban ismerjük. Ma annyit

tudunk, hogy a lélekben vannak szellemi okok által előidézett változási
folyamatok... De még nem sikerült kiderítenünk ezek tulajdonképpeni
törvényszerűségét. Csak azt tudjuk, hogy a neurózisok nagy részének oka e
folyamatok valamilyen zavara. A pszichológiai kutatásnak nem sikerült
felfednie a lélek sokszorosan elfátyolozott képét, mert ez a kép
megközelíthetetlen és sötét, mint minden mély élettitok.
GW. 8. köt. 390-391. old.
Az elmúlt évszázadok, amelyek a léleknek szubsztanciát tulajdonítottak és a

természetben minden érthetetlen történést megszemélyesítettek, a lelki
betegséget rossz szellemek művének látták, a beteget megszállottnak
tekintették, és az e felfogással összhangban levő kezelési módszereket
alkalmazták. Nem ismeretlen tény az, hogy néha még ma is vallják és hirdetik
ezt a középkori felfogást.
GW. 3. köt. 176. old.
Tudjuk, hogy a neurózis nem valamilyen különleges mikroba által előidézett

tipikus fertőzés, hanem a személyiségnek mint egésznek a kóros fejlődése.
GW. 10. köt. 619. old.
Munkám legfőbb célja nem neurózisok kezelése, hanem a numinózumhoz* való

közeledés. Viszont éppen a numinózumhoz való hozzáférés a tulajdonképpeni
terápia, és amennyiben az ember eljut a numinózus tapasztalatokhoz,
megszabadul a betegség átkától. A betegség maga numinózus jellegűvé válik.
* Numinózum: Rudolf Otto alkotta fogalom („a Szentséges”) a kimondhatatlanra, a titokzatosra, a
rémületbe ejtőre, a „merőben másra”, a csakis az istenséget megillető, közvetlenül megtapasztalható
tulajdonságra.
Foglalkozásom a betegeimmel világossá tette előttem, hogy az üldözéses

téveszmék és a hallucinációk mind tartalmaznak valamilyen értelmes lényeget.
Áll mögöttük egy személyiség, egy élettörténet, egy reménykedés és egy
kívánság. Csak magunkat okolhatjuk, ha nem értjük a gondolati lényegét. Most
ismertem csak fel, hogy a pszichózisban ott rejtőzik egy általános
személyiségpszichológia, hogy itt is újból találkoznak a régi emberi
konfliktusok. Még az eltompultnak és apatikusnak vagy elhülyültnek ható
betegekben is több és értelmesebb folyamat megy végbe, mint ahogyan látszik.
Alapjában véve semmi újat és ismeretlent nem fedezünk fel az elmebetegben,
inkább a magunk tulajdon lényének rejtett altalaját. Akkoriban ez a felismerés
nekem óriási érzelmi élményt jelentett.
Erinnerungen. 133. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Kovács Vera fordítása.
Európa Könyvkiadó 1987. 162-163. old.
Az orvostudományban heves ellenszenv él minden pszichikai természetű

szimptómával szemben – vagy beteg a test, vagy egyáltalán semmi baja sincs.
Én ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy a test valóban beteg, éppen az a bökkenő,
hogy mai eszközeink még nem teszik lehetővé az orvos számára a kétségtelenül
szervi zavarok igazi természetének kiderítését.
Freud munkái kimutatták, hogy a funkcionális neurózisok kauzális tekintetben

tudattalan tartalmakon alapulnak, amelyek jellegéből megérthetjük, hogyan
keletkezett a betegség. Ez a felfedezés ugyanolyan értékes, mint a tuberkulózis
és más fertőző betegségek specifikus kórokozójának a felfedezése.
GW. 17. köt. 84. old.
A neurózis – efelől már semmi kétség sem lehet – minden egyéb, csak nem
„valami csekélység”. A neurózis egy emberi lélek szenvedése e lélek egész
roppant szerteágazó komplikáltságával, amely olyan szörnyű, hogy már eleve
nyugodtan csaknem értéktelen aperçunek [vázlatnak] minősíthetünk minden
neuróziselméletet.
GW. 10. köt. 193-194. old.
A szenvedés alapja a szellemi tétlenség, a lelki meddőség.

GW. 11. köt. 340. old.
A neurózis igazi oka azonban a mában rejlik, mivel a neurózis a jelenben

létezik.
GW. 10. köt. 196. old.
A neurózisban az alkalmazkodási folyamat zavart, illetve a neurózis maga egy

megzavart vagy leromlott alkalmazkodási folyamat, amelynek két fő formája
van:
1. a külső körülményekhez való alkalmazkodás zavart,
2. a belső körülményekhez való alkalmazkodás zavart.
Az első esetben ismét két alaphelyzetet különböztethetünk meg,
nevezetesen:
a) a külső körülményekhez való alkalmazkodást megzavarhatja az, hogy a
szubjektum teljesen csak a külvilághoz próbál alkalmazkodni, teljesen
elhanyagolva a belvilágot, ami lényegesen megzavarja az alkalmazkodási aktus
egyensúlyban tartását,
b) vagy a zavar oka a belső körülményekhez való túlzott alkalmazkodás.
Ugyanígy a belső körülményekhez való alkalmazkodás is két módon lehet
zavart, nevezetesen:
a) a külvilághoz való kizárólagos alkalmazkodás által vagy
b) azáltal, hogy a szubjektum elhanyagolja a külvilágot a belső világához
való alkalmazkodás kedvéért.
GW. 18/II. köt. 481-482. old.
A neurotikus nem azért beteg, mert elvesztette régi hitét, hanem mert még nem
találta meg legjobb igyekezetének új formáját.
GW. 4. köt. 331. old.
Az a neurózisban szenvedő ember, aki tudja, hogy neurotikus, közelebb van az

individuációhoz, mint az olyan neurotikus, aki ennek nincs tudatában.
Briefe. III. köt. 50-51. old.
Ha az ember meghasonlott önmagával, és nem tudja ezt, akkor illúziói vannak;

ha azonban tudja, hogy meghasonlott önmagával, eljutott az individuáció
fokára. Schopenhauer szerint a humor az ember egyetlen isteni tulajdonsága.
Briefe. III. köt. 51. old.
A neurózisban valójában a még fejletlen személyiség egy darabja, a lélek
értékes darabja rejlik, amely nélkül az ember reményvesztettségre, keserűségre
és egyéb életellenes hangulatokra van kárhoztatva.
GW. 10. köt. 192. old.
A pszichológiai típusnak ezen átváltozási képessége folytán rendkívül

problematikus, hogy milyen a szomatikus típushoz való viszonya. Ha emellett
még figyelembe vesszük a személyiségfejlődés eredményeit, az introverzió és
az extraverzió nyers jegyei is gyökeresen átalakulnak. Példa erre egy
szívneurózisban szenvedő (harminchat éves) férfi esete. A férfi nyilvánvalóan
extravertált típus, a felesége patologikus fokon introvertált. Végül elváltak. A
férfi ezután feleségül vesz egy szélsőségesen extravertált nőt, megszabadul a
szívneurózistól, tipikusan introvertálttá válik, és úgy érzi, hogy ez az ő igazi
természete. A nagyon szerény férfi, aki sikeres üzletember, kezdettől kemény
munkával küzdötte fel magát. Eredeti introvertált alkatát a küzdelem
keménysége és saját erős akarata elfojtotta, de kénytelen volt feleségül venni
egy introvertált nőt, és ezért szívneurózissal fizetett.
Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és

van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig
reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót, és ezért
sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol éppen vagyunk.
De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most aztán biztos a siker, ott
állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a szerencse, sőt meglehetős
feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor sajnálkozva gondolunk vissza az
elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk és valahol a láthatáron lebegő felhők
között eltűnhettünk. Így ígérünk magunknak mindig újabb országokat, újabb
esélyeket, csodálatos dolgokat, és kergetjük egyre tovább az álmokat, és közben
provizórikus életet élünk.
Ez nagyon jellemző a neurotikus specifikus lelkiállapotára; a neurózis egy
része ebből az elhalasztott vagy inkább provizórikus életből áll. Ezt a fogalmat
egy kényszeres neurózisban szenvedő páciensemtől tanultam. „Az a probléma –
mondta –, hogy provizórikus életet élek, amelynek Boldog Neurózis-sziget a
neve, és ahol még semmi sem történt. Most negyvenöt éves vagyok, és tudom,
hogy provizórikus életem tizenhét éves koromban kezdődött – akkor vonultam
el a Boldog Neurózis-szigetre. És engem nem lehet meggyógyítani, mert ha
újból emlékeznék, tizenhét éves kamaszként ébrednék fel, és rá kellene jönnöm,
hogy életemnek ilyen sok évét elpazaroltam. Most van reményem, és tudok
élni.”
Kezdetben azt mondtam neki, hogy ezt nem fogja megtenni, mert nem lesz
képes rá, hogy életének harminc évét feláldozza; véres áldozat az, ha lemetszi
életének harminc évét. Képes lett volna erre, ha akarta volna, hogy
meggyógyítsam, de nem akarta.
Kitűnő megfogalmazása ez a neurotikus speciális lelkiállapotának. Ez a
neurotikus úgy él, mintha nem létezne idő, mintha még semmi sem történt
volna, és minden még a jövőben várna rá. Számára nincs Itt és Most, hanem
csak örökkévalóság van tízmillió lehetőséggel, és mivel valami, egy fantázia
vagy egy homályos érzés folyton csábítja, rögtön abbahagy minden cselekvést,
amely valamilyen végérvényes helyzethez vezethetne, és ezt valahogyan
hatástalanítja. A neurotikus nem tudja vagy nem akarja birtokba venni az új
helyet, amelyért minden kockázattal és minden eséllyel egyetemben teljességgel
felelősséget kellene vállalnia.
Traumanalyse. 714-715. old.
Ha valahol világossá vált, hogy nem annyira betegségek, mint inkább beteg
egyének vannak, akkor a neurózisoknál éppen ez az eset. Itt találjuk minden
betegségkép közül a legegyénibbet, és nem csupán azt; a neurózisokban
gyakran olyan tartalmakat, illetve személyiségrészeket találunk, amelyek a
betegre magára individuálisan jellemzőbbek, mint polgári, talán túlságosan
színtelen megjelenése. Mivel a neurózisok ilyen mérhetetlenül egyéniek,
elméleti megfogalmazásuk csaknem lehetetlen feladat.
GW. 17. köt. 131-132. old.
A neurózis az emberiség gyötrelme

Neurózisban két tendencia birkózik, amelyek szöges ellentétben állnak
egymással, és amelyekről az egyiknek nincsen tudomása. Ezt a mondatot
szándékosan nagyon általánosan fogalmaztam; ezzel ugyanis azt szeretném
hangsúlyozni, hogy jóllehet a betegséget előidéző konfliktus bizonyosan
személyes mozzanat, egyszersmind azonban az egyénben megnyilvánuló
konfliktusa az emberiségnek, mivel az önmagával való meghasonlás általában
ismérve a kultúrembernek. A neurotikus csupán speciális, egyedi esete az
önmagával meghasonlott embernek, akinek természetet és kultúrát kellene
egyesítenie magában.
GW. 7. köt. 28. old.
Lelki szenvedés esetében – amely az érintett személyt kétségtelenül mindig

elszigeteli az úgynevezett normális emberektől – rendkívül fontos annak
belátása, hogy a konfliktus nem csupán személyes kudarc, hanem egyidejűleg
mindenkit sújtó szenvedés és az egész korszakot terhelő probléma. Ez az
általános nézőpont tágabb megvilágításba helyezi az egyes embert és összeköti
az emberiséggel. A szenvedésnek még csak neurózisnak sem kell lennie;
szenvedhet az ember egészen normális körülmények között is. Ha például
valaki jóléti társadalomban él, és váratlanul elveszíti minden pénzét, ezt
természetesen szégyenként és szörnyű csapásként éli meg; úgy érzi, hogy ő az
egyetlen, aki ilyen bolond lehet, és képes elveszíteni a pénzét. Ha azonban
mindenki elveszíti a pénzét, az valami egészen más, és az ember meg tud
békélni sorsával. Mihelyt mások is ugyanolyan kellemetlen helyzetben vannak,
mint mi magunk, jobban érezzük magunkat.
GW. 18/I. köt. 121. old.
Mindenki szenved, amíg az élet kaotikus sodrában úszik.

A neurózis keletkezéséről
Mivel a neurózis az emberi tudat fragmentális, töredékes állapotából keletkezik,
csak úgy gyógyítható, ha helyreállítjuk az ember megközelítő teljességét.
Az egyes ember fájdalommal teljes helyzetében felismerem az emberiség

szenvedését és megfordítva.
A neurózis rendszerint a személyiség betegesen egyoldalú fejlődése, amelynek

alig érzékelhető kezdeteit a legkorábbi gyermekkorban találhatjuk meg. Nagyon
önkényesen járnánk el, ha teljes határozottsággal akarnánk nyilatkozni egy
neurózis tényleges kezdetéről.
Bizonyára célszerűbb lenne, ha a meghatározó okot a páciens praenatalis
szakaszában keresnénk, és ezzel figyelembe vennénk azt is, hogy milyen volt a
szülők pszichikai és fizikai diszpozíciója a fogamzás és a terhesség idején, mint
ha önkényesen a páciens személyes életének egy mozzanatát tennénk felelőssé a
neurózis keletkezéséért.
A mai neurológia egyre inkább felismeri, hogy a páciensek neurózisának

eredete csak igen ritkán újabb keletű, inkább kora gyermekkori benyomásokra
és eseményekre vezethető vissza. Itt van a forrása sok későbbi idegi
megbetegedésnek. A legtöbb neurózis olyan hibás lelki beállítódásból ered,
amely megakadályozza az egyénnek a környezethez való alkalmazkodását vagy
saját szükségleteinek kielégítését. Ez a hibás lelki beállítódás, amely csaknem
minden neurózisnak az oka, rendszerint évek alatt alakult ki, és igen gyakran a
kora gyermekkorban kezdődött ártalmas családi hatások következményeként.
GW. 18/II. köt. 867. old.
Ha... ezzel végérvényes és kielégítő választ adnánk, hogy például a vágy oka az
anyától való eredeti, csecsemőkori függőség, ezzel a felismeréssel a
megoldáshoz is el kellene jutnunk. Vannak olyan csecsemőkori függőségek,
amelyek valóban eltűnnek, ha ezeket a páciens alaposan tudatosítja magában.
De e tény alapján ne higgyük azt, hogy így van ez minden esetben. Minden
esetben marad vissza valami, olykor szemmel láthatóan oly kevés, hogy az
esetet gyakorlatilag gyógyultnak tekinthetjük, olykor azonban oly sok, hogy
sem a páciens, sem az orvos nem elégedett az eredménnyel, sőt sokszor olyan
sok, hogy az ember úgy érzi, egyáltalán semmi sem történt. Emellett sok olyan
pácienst kezeltem már, akik a betegségüket okozó komplexusuknak a legapróbb
részletekig tudatában voltak, de lényegesen ez sem segített rajtuk.
GW. 8. köt. 407-408. old.
Valóban nem kétséges, hogy sok neurózis traumatikus élményekkel már a

gyermekkorban jelentkezik, és hogy bizonyos páciensek számára mindennapos
kísértést jelent a gyermekkori felelőtlenség utáni nosztalgia.
GW. 17. köt. 130. old.
Némelyek valósággal félnek attól, hogy saját lábukra próbáljanak állni, mert
tapasztalatból tudják, hogy a tudattalan látszólag kiszámíthatatlan módon újra
meg újra zavaróan beavatkozhat az életükbe.
Mint Ön is tudja, azt a kezdeti álláspontot, amely szerint a hisztéria és a vele
rokon neurózisok kora gyermekkori traumából vagy szexuális sokkélményből
erednek, mintegy tizenöt évvel ezelőtt [kb. 1900-ban] feladtuk. Hamarosan
kiderült, hogy a szexuális trauma nem lehet a neurózis tulajdonképpeni oka,
egyszerűen azért nem, mert ez a trauma csaknem egyetemesnek bizonyult. Alig
van valaki, akinek kora gyermekkorában nem volt része valamilyen szexuális
megrázkódtatásban, mégis viszonylag kevés embernél alakul ki későbbi
életében neurózis. Freud hamarosan felfedezte, hogy sok olyan páciense, aki
korai traumatikus élményéről panaszkodott, az úgynevezett trauma történetét
egyszerűen csak kitalálta; a trauma a valóságban sohasem történt meg, a
képzelet szüleménye volt. Ezenkívül további vizsgálatok teljesen egyértelműen
kimutatták, hogy ha volt is valóban trauma, ez egyedül nem mindig tehető
felelőssé a neurózisért, még ha néha csakugyan úgy fest is a dolog, mintha a
neurózis struktúrája teljesen a traumától függene. Ha a neurózis a trauma
elkerülhetetlen következménye volna, érthetetlen lenne, hogy nincs lényegesen
több neurotikus.
A trauma látszólag fokozott hatása egyértelműen a páciens túlzó, beteges
fantáziáján alapul.
GW. 4. köt. 278. old.
A pszichére vonatkozó minden ténymegállapítást a teljes igazolás érdekében

azonnal meg is kell fordítanunk... Például valaki neurotikus, mert elfojt vagy
mert nem fojt el; mert a feje tele van infantilis szexuális fantáziálással vagy
mert nem fantáziál; mert infantilisán nem alkalmazkodik a környezethez vagy
mert túlságosan (vagyis kizárólagosan) alkalmazkodik a környezethez; mert az
örömelv szerint él vagy mert nem aszerint él; mert túlságosan nem tudatos vagy
mert túlságosan tudatos; mert egocentrikus vagy mert önmaga túlságosan
kevéssé létezik stb. Ezek a tetszés szerint gyarapítható antinómiák világosan
mutatják, milyen nehéz és mennyire hálátlan ezen a területen az elméletalkotás
feladata.
GW. 17. köt. 132. old.
A neurózis átmeneti szakasz: a nyughatatlanság két helyzet között.

GW. 18/I. köt. 307. old.
A neurózishoz hasonlóan a pszichózis is benső menetét tekintve individuációs

folyamat, amely azonban rendszerint nem a tudathoz kapcsolódik, és ezért
uroboroszként [kígyóként, amely a farkába harap, és önmagában végbemenő
tudattalan folyamatot szimbolizál] a tudattalanban létezik. Pszichés felkészítés
révén azonban a folyamat a tudathoz kapcsolódik, illetve van esély erre az
összekapcsolódásra és ezzel az individuációs folyamat gyógyító hatására.
Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki

régebben nem lett volna neurotikus, vagyis nem hasonlott volna meg magával.
Ha olyan időben és környezetben élnek, amikor és ahol az embert a mítosz még
összekötötte az ősök világával és ezáltal az átélt és nem a csupán kívülről látott
természettel, akkor elkerülhették volna a meghasonlást önmagukkal. Olyanokról
van szó, akik nem viselik el a mítosz elvesztését, de egyrészt nem találnak utat
egy csak külsőleges világhoz, vagyis a természettudomány világképéhez,
másrészt ugyanígy nem elégíti ki őket az intellektuális játék a szavakkal,
aminek a legcsekélyebb köze sincs a bölcsességhez.
Napjainknak ezek a lelki hasadásos áldozatai csupán „fakultatív
neurotikusok”, akikről abban a pillanatban lehullik a látszólagos betegség,
mihelyt bezárul a rés az én és a tudattalan között. Aki ennek a hasadásnak a
mélységét maga is megtapasztalta, annak nyílik leginkább módja arra, hogy
alaposabb betekintést szerezzen a tudattalan lelki folyamatokba és elkerülhesse
a pszichológusi tevékenység inflációjának tipikus veszélyét. Aki az
archetípusok numinózus hatását nem tulajdon tapasztalásából ismeri, az aligha
menekül meg ennek a hiánynak következményeitől, amikor a gyakorlatban
szembesül vele.
Erinnerungen. 149. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 181-182. old.
A neurózist illetően nem vagyok teljesen pesszimista. Sok olyan eset van,
amikor azt kell mondanunk: „Hála istennek, rá tudta szánni magát, hogy
neurotikus legyen”. A neurózis valóban kísérlet az öngyógyításra, éppen úgy,
ahogy minden fizikai betegség részben ilyen kísérlet. A betegséget már nem
tekinthetjük ens per senek [önmagában létezőnek], vagyis elszigetelt valaminek,
aminek még nem is olyan régen tekintették. A modern orvostudomány – például
a belgyógyászat – a betegséget egy zavaró tényezőből és egy gyógyító
tényezőből álló rendszernek tekinti, így van ez a neurózis esetében is. A
neurózis az önszabályozó pszichikai rendszer kísérlete az egyensúly
helyreállítására, ugyanúgy, mint az álom – csak éppen erőteljesebb és
drasztikusabb.
GW. 18/I. köt. 185. old.
Tulajdonképpen az a benyomásom, hogy a lelki tények az élet folyamán óriási
változáson mennek át, annyira, hogy már-már az élet délelőttjének és az élet
délutánjának lelkiségéről beszélhetnénk. Az ifjú ember élete rendszerint a
látható célok elérésére irányuló általános expanzió jegyében áll, és neurózisának
oka főleg a tétovázás vagy az adott iránytól való meghátrálás. Ezzel szemben az
öregedő ember élete a kontrakció jegyében áll, az elértek megtartásában és az
expanzió leépítésében. Neurózisának oka lényegében az, hogy kora ellenére
megrekedt az ifjúkori beállítódásban. Ahogyan a fiatal neurotikus fél az élettől,
az öreg visszaretten a haláltól. Ami a fiatal számára egykor normális cél volt, az
öreg számára neurotikus gátlássá válik... Természetes, hogy a fiatal embernél a
neurózisnak, az ellenállásnak, az elfojtásnak, az áttételnek, a fikciónak stb.
fordított a jelentősége, mint az öregnél, minden látszólagos hasonlóság ellenére.
Ennek megfelelően bizonyára módosítani kell a terápia céljait is. A páciens
életkorát én ezért igen fontos indikációnak tartom.
Ám ha ismerjük is a páciens tudati helyzetét, ezzel még mit sem tudunk arról,
hogy mit szól ehhez a tudattalanja. Mivel a tudattalan nemcsak az álmoknak, de
a pszichogén tüneteknek is szülőanyja, a tudattalan viselkedésének a kérdése
gyakorlatilag különösképp fontos. Teljesen függetlenül attól, hogy én másokkal
együtt helyesnek találom-e tudatos beállítottságomat, meglehet, hogy a
tudattalannak úgyszólván „más a véleménye”. Ez pedig – különösképp neurózis
esetében – annyiban nem közömbös, amennyiben a tudattalannak teljességgel
módjában áll gyakran súlyos kimenetelű tévcselekvésekkel mindenféle
kellemetlen zavart vagy neurotikus tüneteket okozni. Az efféle zavarok oka az,
hogy nincs összhangban a „tudatos” és a „tudattalan”. Normális esetben
ezeknek harmonizálniuk kellene egymással. Tény azonban, hogy igen gyakran
nem ez a helyzet, s ebből ered aztán a temérdek pszichogén ártalom, súlyos
balesetektől betegségen át az egyszerű nyelvbotlásig. Freud érdeme, hogy
kimutatta ezeket az összefüggéseket.
GW. 8. köt. 318. old.; Grundw. 1. köt. 175. old.; Mélységeink ösvényein. 160. old.
A pszichózis mint ismeretlen erők betörése

Téved, aki azt hiszi, hogy a tudattalan valami ártalmatlan dolog, amivel akár
társasjátékot is lehet játszani. Kétségtelen, hogy a tudattalan nem veszélyes
minden körülmények között; de ha mint neurózis jelentkezik, ez jelzi, hogy a
tudattalanban rendkívüli energia, robbanásveszélyes töltés halmozódott fel.
Óvatosnak kell lenni. Az ember nem tudhatja, mit vált ki, ha nekikezd az álmok
analízisének. Talán valami belső és láthatatlan folyamatot indítunk ezzel meg,
igen valószínűen olyasvalamit, ami később úgyis napvilágra került volna – de
lehet, hogy sosem bukkant volna fel. Artézi kutat fúr, és az fenyegeti, hogy
vulkánt talál. Ha neurotikus emberről van szó, igen óvatosnak kell lenni. Végül
is azonban nem a neurotikus esetek a legveszélyesebbek. Vannak látszólag
normális emberek, akiknek semmilyen különösebb neurotikus szimptómájuk
nincsen – talán ők maguk is orvosok vagy nevelők –, olyanok, akik még
büszkék is saját normális voltukra, és a jólneveltség mintaképei, nézeteik és
szokásaik rendkívül normálisak, de normális voltuk csak egy latens pszichózis
mesterséges kompenzációja. Az illetőknek maguknak sincs fogalmuk saját
állapotukról. Sejtelmük talán csak abban nyilatkozik meg közvetetten, hogy a
pszichológia és a pszichiátria rendkívüli módon érdekli őket; vonzza, mint
lepkét a láng. Mivel azonban az analitikus technika megeleveníti a tudattalant,
és felszínre hozza, ilyen esetben szétrombolja az üdvös kompenzációt, s a
tudattalan kitör immár feltarthatatlan fantáziák és az őket követő izgalmi állapot
formájában, amely bizonyos körülmények között elmebajhoz vezet, vagy még
előbb öngyilkosságba kerget. E latens pszichózisok sajnos nem túlságosan
ritkák.
GW. 7. köt. 120. old.; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. Nagy Péter fordítása. Európa Könyvkiadó
1993- 207-208. old.
Egyik páciensem súlyos kényszerességének kezdő tüneteként tizenhatodik

életévében a következőt álmodta: Ismeretlen utcán halad. Sötét van. Háta
mögül lépteket hall. Meggyorsítja lépteit, félelmében halkabban jár. A léptek
közelednek, félelme fokozódik. Futásnak ered. De úgy érzi, hogy üldözője
utoléri. Hirtelen megfordul, és meglátja az ördögöt. Halálfélelem fogja el,
ijedtében felugrik a levegőbe, és ott marad lebegve. Ez az álom kétszer
megismétlődött, különleges fontosságának jeleként.
Mint ismeretes, a kényszeres neurózis a skrupulozitás és a szertartásos
kényszeresség következtében nemcsak a felszíni látszat szerint morális
probléma, hanem a mélyén is rengeteg embertelenség, bűnözési hajlam és
elvetemültség rejlik, aminek az integrációja ellen az egyébként kitűnően
szervezett személyiség kétségbeesetten küzd. Az ember ezért kénytelen aztán
oly sok mindent szertartásosan „helyes” módon elvégezni, mintegy
ellensúlyozandó a rosszat, amely fenyegetően a háttérben áll. Ez után az álom
után elkezdődött a neurózis, amely tulajdonképpen abban állt, hogy a páciens,
mint kifejezte magát, „provizórikus” vagy „vegytiszta” állapotban leledzett
azáltal, hogy szörnyű körülményességgel, skrupulózus tisztálkodási
szertartásokkal és számtalan módfelett komplikált belső parancs aggályos
teljesítésével megszüntette vagy „érvénytelenítette” a kontaktust a világgal és
mindennel, ami a mulandóságra emlékeztette. Még mielőtt a páciens a rá váró
pokolbeli létet megsejtette, az álom megmutatta neki, hogy az ő számára a
rosszal való kiegyezésről, szövetségről van szó, ha vissza akar kerülni a földre.
GW. 7. köt. 190-191. old.; Grundw. 3. köt. 64-65. old.
Az elmebetegeket mindig és mindenütt rossz szellemektől megszállottaknak

tekintették. A beteg ennek a hiedelemnek hallucinációival ad tápot. Az ilyen
betegek nem annyira látomásoktól, mint inkább hallási hallucinációktól
szenvednek: „hangokat” hallanak. Ezek igen gyakran olyan hozzátartozóknak
vagy személyeknek a hangjai, akik valamilyen kapcsolatban vannak a beteg
személyes konfliktusával. Az efféle hallucinációkat a naiv értelem úgy fogadja,
mintha szellemektől származnának.
GW. 8. köt. 334. old.
A szellemekben való hitnek további forrásai [az álmok mellett] a pszichogén

betegségek, ideges zavarok, különösen a hisztériás jellegűek, amelyek a primitív
embereknél gyakoriak. Mivel az ilyen betegségeket többnyire tudattalan lelki
konfliktusok okozzák, az a látszat, mintha ezeket a betegségeket azok az élő
vagy elhunyt emberek idéznék elő, akik valamilyen lényeges kapcsolatban
vannak a szubjektív konfliktussal. Ha elhunytról van szó, kézenfekvő az a
feltevés, hogy az ő szelleme az, amely ártó hatást fejt ki. Mivel a patogén
konfliktusok gyakran a gyermekkorban gyökereznek, és ily módon
összefüggenek a szülők emlékével, érthető, hogy a primitív ember számára
éppen az elhunyt hozzátartozók szellemei különösen fontosak. Ez a kapcsolat a
magyarázata a széles körben elterjedt ős- és rokonkultusznak. A halottkultusz
elsősorban védelmet jelent a holtak rosszakaratával szemben. Aki idegbetegek
kezelésével foglalkozik, az tudja, milyen nagy a betegekre gyakorolt szülői
befolyás jelentősége. Sok páciens valósággal úgy érzi, hogy üldözik a szülei,
még ha azok rég halottak is. A szülők maradandó lelki hatása olyan erős, hogy,
mint említettem, sok nép körében a halottkultusz egész rendszere alakult ki.
GW. 8. köt. 333-334. old.
Létrejön egy sajátos állapot, amelyet a primitív ember egy lélek eltűnésével
magyaráz. Az ő felfogása szerint a lélek eltávozik, ahogy éjnek évadján a kutya
megszökik valakitől. Ekkor azután a varázsló feladata az, hogy a szökevényt
visszahozza. A lélek elvesztése gyakran hirtelen következik be, és az általános
közérzet jelentékeny romlásában nyilvánul meg. Ez a jelenség a primitív tudat
sajátosságával függ össze: ez a tudat ugyanis nem rendelkezik a mi tudatunk
szilárd kohéziójával. Nekünk van akaraterőnk, a primitív embernek viszont
nincs. Bonyolult gyakorlatokra van szüksége, hogy egyáltalán össze tudja
szedni magát tudatos, akart és nem csupán emocionális és ösztönös
tevékenységre.
GW. 9/I. köt. 133. old.
Amikor 1925-1926-ban expedícióval az Elgon-hegységben jártam,

megbetegedett egyik vízhordónőnk, egy fiatal nő, aki egy közeli králban lakott;
minden jel szerint magas lázzal járó vérmérgezés lépett fel nála abortuszt
követően. Szűkös felszerelésünk megfelelő kezeléshez nem volt elég. A nő
hozzátartozói rögtön előkerítettek egy ngangát, varázslót. A varázsló azután
körültáncolta a kunyhót úgy, hogy közben egyre távolodott tőle, és
beleszaglászott a levegőbe. Hirtelen megállt egy ösvényen, amely a hegyről
vezetett le, és a következő magyarázatot adta: a beteg egyetlen lánya volt
szüleinek, akik túlságosan fiatalon haltak meg, jelenleg fenn vannak a
bambuszerdőben, onnan járnak le minden éjszaka, hogy beteggé tegyék
lányukat, aki halála után szórakoztatná őket. Ekkor ezen az ösvényen rögtön
„szellemcsapdát” állítottak fel miniatűr kunyhó alakjában, a beteget
jelképezendő kis agyagfigurát formáztak, és azt élelmiszerekkel együtt
elhelyezték a kis kunyhóban. Éjszaka oda mentek be a szellemek, mert azt
hitték, hogy a lányuk van ott. Nagy ámulatunkra a beteg két napon belül
meggyógyult. Talán a mi diagnózisunk volt téves? A rejtvény megfejtetlen
maradt.
GW. 8. köt. 334. old.
Semmi okunk rá, hogy abnormálisnak minősítsünk dolgokat, amelyeket őseink

nagyon jól ismertek, mert ezek a primitív embereknél teljesen normális
folyamatok. Ők olyasmiket mondanak, hogy ördög, vagy incubus, vagy szellem
költözött az emberbe, avagy elhagyta a lelke – egyik részlelke, amiből ők néha
vagy hatot is birtokolnak. Ha az embert elhagyja a lelke, hirtelen más
hangulatba kerül; kárt szenvedett, elvesztette önmagát. Neurotikus pácienseknél
ez a folyamat gyakran megfigyelhető. Hirtelen elveszítik energiájukat,
elveszítik önmagukat, és idegen befolyás alá kerülnek. Ezek a jelenségek még
nem patológiásak; az ember normális megnyilvánulási formái közé tartoznak:
csak ha visszatérővé válnak, beszélünk joggal neurózisról. Ilyen jelenségek
tehát neurózisba torkollhatnak; egyelőre azonban egyszerűen normális emberek
szokatlan állapotai.
GW. 18/I. köt. 39-40. old.
Ha a test szenved, a lélek szenved

A lelki és szomatikus zavarok „bajok”, és mint betegségek „bajok” mind
morális, mind pedig fizikai értelemben.
GW. 11. köt. 184. old.
Az embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember

úgy próbál megszabadulni a szenvedéstől, hogy nem vesz tudomást róla. A
nyugati ember drogokkal próbálja megszüntetni a szenvedést. Pedig a
szenvedést leküzdeni kell, és csak azáltal lehet leküzdeni, hogy elviseljük.
Csak annyit mondhatunk, hogy bizonyos fiziológiai állapotokat egyértelműen

lelki zavarok idéznek elő, más állapotokat pedig csupán kísérnek ilyen zavarok.
Test és lélek az ember két aspektusa, és ez minden, amit tudunk. Ezért én
inkább azt mondom, hogy a kettő titokzatos módon összekapcsolódik, és inkább
álljunk meg itt, mivel a kettőt egyként nem tudjuk elgondolni.
GW. 18/I. köt. 49. old.
Valóban lehetetlen, hogy a lelket és általában az emberi személyiséget különálló

metszeteknek fogjuk fel. Minden lelki zavar esetében talán még nyilvánvalóbb,
mint testi megbetegedések esetében, hogy a lélek valami egész, amelyben
minden mindennel összefügg. A beteg a neurózisával nem valami
különlegességet hoz nekünk, hanem egy egész lelket és vele egy darab világot
is, amelyhez ez a lélek tartozik, és amely nélkül sohasem tudjuk eléggé
megérteni.
Breuer és Freud több mint fél évszázaddal ezelőtt felismerte, hogy a neurotikus
tünetek jelentést hordoznak, és értelmezhetők annyiban, amennyiben
meghatározott gondolatot fejeznek ki. Más szavakkal szólván ezek ugyanúgy
szimbolikusak, mint az álmok: valamit szimbolizálnak. Például az egyik
páciens, aki elviselhetetlenül nehéz helyzetben van, mindig görcsöt kap, ha
nyelni akar: „nem tud nyelni”. A másik pácienst hasonló körülmények között
asztmás roham fogja el: „otthon nem kap levegőt”. A harmadik úgy érzi, hogy
megbénult a lába: nem tud járni, vagyis „ez így nem megy tovább”. A negyedik
mindent kihány, amit megeszik: „nem tudja megemészteni” stb. Az illetőnek
éppen így lehetnének hasonló jellegű álmai.
Az álmok természetesen rendkívül sokfélék és változatosak, gyakran festői és
színpompás fantáziákkal tűnnek ki, de végső soron ugyanazokra az
alapgondolatokra vezethetők vissza.
GW. 18/I. köt. 203. old.
India három doktori címmel tisztelt meg: Allahabadban, Benaresben és

Calcuttában. Az első az iszlámot képviseli, a második a hinduizmust, a
harmadik pedig a brit-indiai orvos- és természettudományt. Ez már egy kicsit
sok volt, rám fért volna némi pihenés. Egy tíznapos kórházi tartózkodás révén
ebben is részem lett, amikor Calcuttában elkapott a dizentéria. Ily módon a
benyomások kimeríthetetlen tengerének közepette menedéket kínáló szigetre
kerültem, és megint talajt éreztem a lábam alatt, vagyis olyan biztos pontot,
ahonnan szemügyre vehettem ezernyi élményem kusza forgatagát, a
magasságokat és a mélységeket, India csodálatos nagyszerűségét és
kimondhatatlan nyomorát, szépségét és sötétségét.
Magától értetődik, hogy álmokkal különösképp is találkozunk beteges testi

állapotok esetén, amikor például heves fájdalmak döntően befolyásolják az
álom lefolyását. Nézetem szerint a szomatikus ingereknek csak kivételesen van
meghatározó jelentőségük. Rendszerint teljesen beleolvadnak a tudattalan
álomtartalom szimbolikus kifejeződésébe, azaz szintén kifejezőeszközként
szolgálnak. Nemritkán különös belső jelképes összeköttetést létesítenek az
álmok egy kétségkívül testi betegség és egy bizonyos lelki probléma között,
miközben a fizikai zavar egyenest a pszichikai helyzet mimikai kifejeződésének
látszik. Ezt a furcsaságot inkább a teljesség kedvéért említem meg, s nem
mintha ennek a problematikus területnek különösebb fontosságot
tulajdonítanék. Úgy tűnik azonban nekem, hogy fizikai és pszichikai zavarok
között létezik egy bizonyos összefüggés, amelynek lehetőségét általában
lebecsülik, mindenesetre viszont másutt mértéktelenül túlértékelik, amennyiben
bizonyos irányzatok a fizikai zavart pusztán a pszichikus baj kifejezéseként
akarják érteni.
GW. 8. köt. 289. old.; Grundw. 1. köt. 147. old.; Mélységeink ösvényein. 135-136. old.
A határozatlanság természetesen megállította az élet haladását, és bekövetkezett

a neurózisra oly jellemző meghasonlás önmagával. Az úgynevezett normális
ember esetleg képes egy erőteljes akarati aktussal az érzelmek bilincsét
széttörve átjutni az egyik vagy a másik oldalra, vagy – ami talán a szokásos – az
ösztön sima pályáján tudattalanul átcsusszan a másik oldalra anélkül, hogy
tudná, milyen konfliktus zajlott le valamilyen fejfájás vagy egyéb fizikai
rosszullét mögött. Ámde az ösztön bármilyen gyengesége (aminek sokféle oka
lehet) elég ahhoz, hogy a sima, tudattalan átmenetet megakadályozza. Ekkor a
haladás elakad a konfliktusban, és ami ennek következménye, a cselekvésre
való képtelenség, egyértelmű a neurózissal. E tétlen állapotnak a következtében
ugyanis a pszichikai energia szétárad minden lehetséges, egyelőre
haszontalannak tetsző irányba; például túlságosan heves ingerek érik a
szimpatikus rendszert, aminek következtében idegi eredetű gyomor- és
bélbántalmak lépnek fel, vagy a bolygóideg (és vele a szív) kerül izgalmi
állapotba, vagy pedig túlértékelődnek és megszállják a tudatot olyan ábrándok
és reminiszcenciák, amelyek önmagukban véve meglehetősen érdektelenek
volnának. (Bolhából lesz elefánt! stb.) Ebben az állapotban további indítékra
van szükség, amely véget vet a kóros egyensúlynak. A természet maga vezet ide
tudattalanul és közvetve.
A kezelés kockázatától eltekintve a tudattalan önmagában is veszélyes lehet. E

veszély egyik legközönségesebb formája a baleseti hajlam. Az emberek
legnagyobb része nem is sejti, hogy a balesetek milyen nagy hányada pszichikai
indíttatású, apró balesetektől, elbotlástól, önmagunk megütésétől, ujjunk
megégetésétől stb. kezdve egészen az autószerencsétlenségekig,
turistabalesetekig; bárminek lehet pszichikai oka, ami már hetek vagy hónapok
óta készül megvalósulni... Ugyanez előidézhet vagy elnyújthat testi
betegségeket is. A lélek rendellenes működése súlyos testi károkat okozhat,
mint ahogy a testi szenvedést a lélek is megsínyli, hiszen test és lélek el nem
választható, szinte egy és ugyanaz az élet. Ezért ritka az olyan testi betegség,
amelynek lelki vetülete ne lenne, ha esetleg oka nem pszichikai is.
GW. 7. köt. 121. old.; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 209-210. old.
A gyakorló orvos a neurotikust is úgyszólván testi betegnek tekinti a többi
páciens között, akik túlnyomóan testi bántalmakban szenvednek. A pszichés
eredetű betegséget természetesen testi betegségnek fogja fel, és ezért elsősorban
testi gyógyszerre gondol. Egyáltalán nem helyezkedik annak az ortodox
pszichoterapeutának az álláspontjára, aki a neurózisokat élesen elválasztja a test
patológiájától. De a neurózisok sem ortodoxok, és egyáltalán nem mindig
viselkednek elutasítóan a testi kezeléssel szemben. Éppen az a helyzet, hogy
vannak túlnyomóan testi és másrészt túlnyomóan lelki természetű neurózisok.
És gyakran diagnosztikai bűvészmutatvány kell annak kiderítéséhez, hogy az
adott eset milyen természetű. A „lélekgyógyászat” ily módon elkerülhetetlenül
elsősorban a testi és a lelki gyógyászat szempontjainak sajátos elegye.
Néhány nappal ezelőtt egy hölgy jelent meg rendelőmben, aki tizenöt éve
páciensem volt. Nehéz esetnek számított, mert bizonyos dolgokat nem akart
látni, nem akart együttműködni, gyermek akart maradni. Akadnak olyan
emberek, akik képesek rá, hogy ne vegyék komolyan az életet, mintha arra
születtek volna, hogy örökké gyermekek maradjanak. Ha valaki cukorbajjal jön
hozzám, és nem fordít figyelmet a tüneteire, vagy nem hallgat a tanácsaimra,
nem tudok tenni érte semmit sem. És most viszontláttam régi páciensemet.
Rémesen nézett ki, valósággal megdöbbentem. Ő észrevette ezt, és azt mondta:
„Igen, ez nagyon kínos, de már nincs semmi problémám”. Azt kérte, mondjam
meg a férjének, hogy már nem hisztériás, és igaz is volt, hogy már nem volt
semmi problémája, semmi nehézsége sem; ezeket ugyanis felszívta magába, a
testébe. Ilyen esetekben pszichikai okokból tombol a szív, és az eredmény a
neurózis, amely gránátrobbanás okozta sokkhoz hasonlatos. Az ember mindenre
összerázkódik, nem képes ellenőrizni cselekedeteit. Ha a problémák testi
tünetekbe tevődnek át, a külső nehézségek eltűnnek ugyan, de a test
tönkremegy.
A betegség értelméről
Miként a testnek szüksége van táplálékra, és nem is akármilyenre, hanem csakis
a neki megfelelőre, akként szüksége van a pszichének is léte értelmére.
GW. 13. köt. 373. old.
A pszichoneurózis végső soron az olyan léleknek a szenvedése, amely nem

találta meg értelmét.
GW. 11. köt. 340. old.
Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a

test halála, mert a lélekben a halál fészkel. Lárvaszerű piócák ők, akik
kísértetekként járnak-kelnek, holtak, de még mindig szívják a vért. Ez egy neme
a halálnak... Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég
sokáig ne vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála...
Nézzenek csak körül egy szálloda halljában – maszkokat fognak látni. Ezek a
holt lelkek többnyire állandóan úton vannak, hogy elmeneküljenek a problémák
elől; űzöttnek látszanak, és álcájuk mögé rejtik félelmüket. Nemrégiben
megismerkedtem egy hölggyel, aki már harmadik alkalommal vágott neki világ
körüli útnak. Megkérdeztem, mi végre teszi ezt, mire ő meglepődött; aztán így
válaszolt: „Tegyük fel, most befejezem az utazásaimat. Mit tehetnék mást?”
Afrikában találkoztam egy másik hölggyel, aki egy Forddal volt úton. Önmaga
elől menekült, félelem lobogott a szemében. Gyónni akart nekem, azt akarta
elmondani, hogy már feladta, nincs célja az életben. Már csak az emlékeinek élt,
önmagára, korábbi önmagára emlékezett. Kergetett valamit, amit elveszített. Ha
azt észleljük, hogy a szemben már nem látszik az élet szikrája, bizonyosan van
valami baj a test fizikai funkcióival.
Az értelem hiánya akadályozza az élet kiteljesedését, ezért betegséget jelent.

Erinnerungen. 342. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 406. old.
Elég pontosan tudjuk, mit jelent meggondolatlan konfliktusba kerülni az

úgynevezett „igazságokkal” [vagy meggyőződésekkel]: ugyanazt jelenti, mint
az ösztönök tudatos mellőzése, figyelmen kívül hagyása, vagyis a gyökerek
elvesztését, dezorientációt, értelem nélküli létet vagy ahogy egyébként még
nevezzük a kisebbrendűségi szimptómákat. Egyike a legvégzetesebb
szociológiai és pszichológiai tévedéseknek, amelyekben korunk annyira
bővelkedik, hogy egy adott pillanattól kezdve valami teljesen mássá válhat,
például az ember gyökeresen megváltozhat, vagy hogy lehet találni egy képletet
vagy igazságot, amely merőben új kezdetet jelent stb. Éppenséggel mindig
csoda volt az, ha egyáltalán valami lényegesen megváltozott vagy pláne jobb
lett. A vér, az ösztönök igazságaitól való eltérés nyughatatlanságot idéz elő,
olyasmit, amiből manapság az embernek éppen elege volna. A nyughatatlanság
értelmetlenséget produkál, az élet értelmetlensége pedig olyan lelki szenvedés,
amelyet korunk még nem fogott fel teljes terjedelmében és egész
jelentőségében.
A neurózisban saját legjobb ellenségünk vagy barátunk rejtőzik.

GW. 10. köt. 194. old.
Nem lehet olyan rendszert vagy igazságot kitalálni, amely azt tudná adni, amire
a betegnek az élethez szüksége van, nevezetesen hitet, reményt, szeretetet és
tudást.
Az emberi törekvésnek e négy nagyszerű vívmánya voltaképpen afféle
kegyelmi ajándék, amelyet sem tanítani, sem tanulni, sem adni, sem elvenni,
sem elveszíteni, sem kiérdemelni nem lehet, mert emberi önkénytől független,
irracionális feltételhez, nevezetesen az élményhez kötött. Élményeket azonban
nem lehet „csinálni”. Az élmények megtörténnek, de nem abszolút, hanem
szerencsére relatív módon. Közeledhetünk hozzájuk. Ennyire futja emberi
erőnkből..., és emellett az élményhez vezető út egyáltalán nem valami műfogás,
hanem inkább merész vállalkozás, amely az egész személyiség teljes bevetését
igényli.
De amikor gyógyítanunk kell, olyan kérdésbe és egyszersmind akadályba
ütközünk, amely leküzdhetetlennek látszik. Hogyan tudjuk a szenvedő lelket
hozzásegíteni a megváltó élményhez, amelyből a beteg megkapja a négy nagy
karizmát, hogy kigyógyuljon betegségéből? Jóakaratúan talán azt tanácsoljuk
neki: teljék meg szíved igaz szeretettel, vagy igazi hittel, vagy igazi reménnyel,
vagy pedig „ismerd meg magadat”. De honnan vegye a beteg azt, amit csak
utána kaphat meg?...
Itt kezdődik az életnek egy olyan problematikája, amelyet egyáltalán nem
lehet eléggé komolyan venni, és itt találkozik a lélekgyógyász azzal a
problémával, amely közvetlen közeli rokonságba hozza a lelkipásztorral.
GW. 11. köt. 341. old.
Nem tudjuk a pácienst hozzásegíteni neurotikus tartalmainak igazi

feldolgozásához, ha meghagyjuk gyermeki felelőtlenségében, vagy
megengedjük neki, hogy passzívan tűrje a vak sorsot, amelynek áldozatává vált.
Neurózisának az az értelme, hogy ő váljon teljes személyiséggé, és ez magában
foglalja lényegének, jó és rossz oldalainak, fejlett és csökkent értékű
funkcióinak ismeretét, továbbá azt a képességet, hogy önmaga átvállalja a
felelősséget mindezért.
GW. 18/I. köt. 176. old.
Az olvasó most nyilván azt kérdi: ugyan mi lehet a neurózis értelme és értéke,
hiszen ez az emberiség leghaszontalanabb és legvisszataszítóbb lidércnyomása?
Mire lehet jó – az idegesség? Csak arra, amire a jó Isten a legyeket és a többi
haszontalan férget teremtette, vagyis hogy az ember magát a türelem dicséretes
erényében gyakorolhassa. Bármily buta is e gondolat természettudományi
szempontból, igen okos lehet a pszichológia szempontjából nézve, ha ugyanis
ez esetben „haszontalan férgek” helyett „ideges tüneteket” olvasunk. Maga
Nietzsche, aki pedig a butaság és a banális gondolat esküdt ellensége volt,
nemegyszer elismerte, milyen sokat köszönhet betegségének.
Vannak olyan lelki realitások, amelyek betegségeket okozhatnak és

gyógyíthatnak. Milyen sokszor hallottam, amikor a beteg így kiáltott fel: „Ha én
azt tudtam volna, hogy életemnek valamilyen értelme és célja van, ez az egész
idegbaj elmarad!” Mit sem számít, hogy az illető gazdag vagy szegény, van
családja és állása vagy nincs, mert a gazdagság, a család és az állás az élet
értelmeként már régen nem elégíti ki. Inkább az úgynevezett lelki élet
irracionális szükségletéről van szó, ezt azonban nem elégítheti ki sem
egyetemeken, sem könyvtárakban, még az egyházaknál sem. A lelki élet
létezését ugyanis betegünk nem tudja elfogadni, mert az csak a fejét
foglalkoztatja, nem pedig a szívét ragadja meg. Ilyen esetben valósággal
létfontosságú, hogy az orvos felismerje a lelki tényezőket, és ennek a
létfontosságú szükségletnek a páciens tudattalanja annyiban is eleget tesz, hogy
például az álmokban olyan tartalmakat produkál, amelyeknek a természete
lényegét tekintve vallásosnak minősítendő. Ha az orvos nem ismeri fel az ilyen
tartalmak lelki eredetét, a kezelés elhibázott lesz és következésképpen kudarccal
jár.
GW. 11. köt. 341. old.
Az a szándékunk, hogy a lehető legjobban megértsük az életet, mégpedig úgy,

ahogyan az az ember lelkében megjelenik. Annak, amit ezen a réven
megtanulunk, őszinte reményem szerint nem szabad egy intellektuális elmélet
formájában kővé dermednie, hanem eszközzé kell válnia, amely a gyakorlati
alkalmazás során egyre tökéletesedik, hogy maximálisan elérhesse célját. Ez a
cél az emberi életvezetésnek a körülményekhez való jobb alkalmazása,
mégpedig két különböző irányban (a betegség ugyanis korlátozott
alkalmazkodás). Az embernek két különböző szférához kell alkalmazkodnia,
egyszer a külső élethez – értve rajta a munkát, a családot, a társadalmat –, majd
pedig saját természetének létfontosságú követelményeihez. Az egyik vagy a
másik szükséglet elhanyagolása betegséget idézhet elő.
GW. 17. köt. 109. old.
Gyakran láttam olyan embert, aki hasznosságát és létjogosultságát egy

neurózisnak köszönhette, amely megakadályozta abban, hogy döntő
ostobaságokat kövessen el, és olyan életre kényszerítette, amelyben értékes
tulajdonságai kifejlődhettek, holott ezek mind elhaltak volna, ha ezt az embert a
neurózis nem szorítja vasmarokkal a neki rendelt helyre. Vannak emberek,
akiknek életük értelme, igazi jelentőségük tudattalanjukban rejlik, s tudatuk
csak csábítást és zsákutcát tartalmaz a számukra. Másoknál viszont épp fordítva
áll a dolog. Ezeknél más is a neurózis jelentősége. Ebben az esetben nagyon
helyes a messzemenő redukció, míg az első esetben egyenesen káros.
Az olvasó talán hajlik arra, hogy a neurózis efféle jelentőségének
lehetőségét bizonyos esetekben megengedje, de valószínűleg nem fogadja el a
betegség ilyen átfogóan értelmes célszerűségét minden banális, hétköznapi
esetben. Például mi lehet a neurózis értéke az előbb említett asztma és
hisztérikus félelem esetében? Megengedem: ennek az értéke nem kézenfekvő,
különösen ha az esetet egy reduktív elmélet szempontjából nézzük, azaz az
egyéni fejlődés árnyékoldalának álláspontjáról.
Azt sem mondhatjuk, hogy a szenvedés egyenlő az öröm hiányával, mivel az

utóbbi legfeljebb unalmat jelent, ami egyáltalán nem pozitív szenvedés.
Briefe. II. köt. 508. old.
A lélek szenvedéséből fakad minden szellemi alkotás és a szellemi embernek

mindenféle progressziója.
GW. 11. köt. 340. old.
GYÓGYÍTÁS ÉS GYÓGYULÁS
Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni.
Sok gyógyító erő rejlik az emberben magában

Magától értetődik, hogy szenvedés nélkül nem lehetséges boldogság.
Schopenhauer, német filozófus azt mondta, hogy a boldogság csupán a
szenvedés vége. Ez afféle negatív meghatározás. Amennyiben a szenvedés
nagyon valóságos állapot, nyilván a boldogság is ugyanolyan valóságos.
Sajnálatos módon azonban nem létezhetnek egymás nélkül. Olyan szorosan
összekapcsolódnak, hogy a boldogság könnyen átcsap szenvedésbe és viszont, a
legintenzívebb szenvedés mérhetetlen boldogságérzésbe mehet át. Az élet
számára elengedhetetlen ellentétpárt alkotnak.
A legnagyobb tudatlanság mélységeiben egyszersmind ott van az egyéni egész-

ségnek (Ganzheit), más szóval a gyógyulásnak a kulcsa. Az „egész” (ganz)
vagy „egész-ség” (Ganzheit) a „gyógyítás” vagy „gyógyítani” jelentést foglalja
magában (angolul: whole = holy, healing). A mélységbe való leszállás
gyógyuláshoz vezetett. Ez tehát út a teljes élethez (zum ganzen Sein), a
kincshez, amelyet a szenvedő emberiség állandóan keres, és amely valami
szörnyen veszedelmes lény által őrzött helyen van elrejtve. Ez az őseredeti
tudatlanság helye, és egyszersmind az üdvösség és a megváltás helye, mert az
egészség (Ganzheit) kincsét rejti. Ez a hely a pokol, ahol a káosz sárkánya
lakozik, és ugyanakkor a lerombolhatatlan város, a bűvös kör vagy a temenosz,
a szent berek, ahol a személyiség lehasadt részei mind egyesíthetők.
GW. 18/I. köt. 139. old.
Csak az válik személyiséggé, aki tudatosan képes engedelmeskedni a benne

megfogalmazódó belső parancs erejének; akit viszont legyűr ez a hatalom, az az
események vak folyásának rabja lesz, és megsemmisül.
A gyógymódokat magának a páciensnek a személyiségéből akartam

kifejleszteni, nem pedig az én szuggesztióimból és múlékony hatásukból.
Védeni és megtartani akartam páciensem méltóságát és szabadságát, hogy saját
akaratából legyen képes élni a maga életét.
GW. 18/I. köt. 234. old.
Az ember beteg, de a betegség a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa.

GW. 10. köt. 195. old.
Ahol a természet nem segít, ott az orvos hiába iparkodik.

Ha a páciens korábban intellektuális világába kapaszkodott és okoskodással

védekezett azzal szemben, amit betegségének tartott, most éppen ellenkezőleg,
át kell adnia magát neki, és ha depresszió fogja el, nem szabad munkára vagy
valami hasonlóra kényszerítenie magát, hogy felejtsen, hanem el kell fogadnia
depresszióját, és úgyszólván neki kell megadni a szót.
Ez éppen az ellentéte a neurózisra oly jellemző hangulatnak, az elesettség
érzésének; ez nem gyengeség, nem tartás nélküli megadás, hanem nehéz
teljesítmény, amely abban áll, hogy az ember a hangulat kísértése ellenére
megőrzi objektivitását, és objektumává változtatja hangulatát ahelyett, hogy
hagyná domináns szubjektummá válni. Meg kell próbálnia, hogy szóra bírja
hangulatát, beszéltesse; a hangulatának kell megmondania, milyen is valójában,
és milyen fantasztikus analógiában volna kifejezhető.
GW. 7. köt. 223-224. old.; Grundw. 3. köt. 99. old.
Kétség esetén a páciens ellenállásai értékes útmutatóul szolgálhatnak. Hajlamos

vagyok rá, hogy eleinte komolyan vegyem a mélyen gyökerező ellenállásokat –
bármilyen paradoxul hangzik is ez. Az a meggyőződésem ugyanis, hogy az
orvos nem szükségszerűen jobban tudja a páciensnél, hogy milyen annak
lelkiállapota, amelyről esetleg neki sincs semmilyen tudomása sem. Az orvos e
szerénysége mindenképpen helyénvaló már csak azért is, mert mindeddig nem
létezik általános érvényű pszichológia, és ezenkívül ismeretlenül sok
temperamentum és többé-kevésbé egyéni psziché van, amely nem akar
beleilleni semmilyen sémába sem.
GW. 16. köt. 51. old.; Grundw. 1. köt. 34-35. old.
Az irodalomban olyan sok szó esik a páciens ellenállásáról, hogy majdnem úgy
látszik, mintha rá akarnának kényszeríteni valamit, holott a gyógyító elemnek
természetes módon, belőle magából kellene kibomlania. A pszichoterápia és az
analízisek éppoly különfélék, mint az emberi individuumok. Én minden
páciensemet a lehető legindividuálisabb módon kezelem, mivel a probléma
megoldása is mindig egyéni. Általános érvényű szabályok csakis nagyon
óvatosan állíthatók fel, valamely pszichológiai igazság csakis akkor érvényes,
ha a visszájára is fordítható. Olyan megoldás, amelyik nálam számításba sem
jöhet, másvalakinek éppen a legmegfelelőbb lehet.
Erinnerungen. 136-137. old.; Emlékek, álmok, gondolatok. 166-167. old.
Fiatal emberek neurózisa rendesen a valóság ereje és valamely elégtelen,

infantilis beállítottság összeütközéséből keletkezik, amelyet kauzálisán a
tényleges szülőktől vagy szülőként megélt személyektől való abnormis
függőség, finálisan elégtelen fikciók, azaz célok és szándékok jellemeznek.
Ilyen esetben Freud vagy Adler redukciója valóban helyén van. De gyakori az
olyan neurózis, amely csak érett korban keletkezik, vagy súlyosodik olyan
mértékben, hogy a beteget például képtelenné teszi hivatása gyakorlására.
Természetesen ezekben az esetekben is ki lehet mutatni, hogy már ifjúságukban
rendkívüli mértékben függtek szüleiktől, hogy minden lehetséges infantilis
illúzió felmerült bennük, mindez azonban nem gátolta az illetőt abban, hogy
pályát válasszon, és olyan-amilyen házaséletet éljen addig az érett korban
bekövetkező pillanatig, amíg az addigi beállítottság hirtelen fel nem mondja a
szolgálatot. Az ilyen esetben természetesen keveset használ, ha tudatossá
tesszük a gyermeki fantáziálásokat, a szülőktől való függőséget stb., bár a
folyamatnak ez is fontos része, és gyakran nem is haszontalan. Ezekben az
esetekben a terápia azonban akkor kezdődik igazán, amikor a páciens belátja,
hogy nem apja vagy anyja állnak az útjában, hanem ő maga, vagyis
személyiségének tudattalan része, amely a szülők szerepét folytatja. Még ez a
belátás is negatív, bármekkora legyen is a haszna: „Belátom, hogy nem apám
vagy anyám, hanem én magam állok saját utamba.” De ki az őbenne, aki
szemben áll vele? Mi személyiségének az a titokzatos része, amely az apa és
anya képe mögött bújt meg, és sokáig abba a hitbe ringatta, hogy bajainak oka
kívülről hatolt belé? Ez a rész a tudatos beállítottság ellenpárja, amely egy
percig sem hagyja nyugodni, és mindaddig zavarólag hat, míg az egyén el nem
fogadja.
GW. 7. köt. 67-68. old.; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 113-114. old.
A személyes tudattalan tartalmait az ember mint saját lelkéhez tartozókat
érzékeli, a kollektív tudattalan tartalmai viszont idegennek és kívülről jövőnek
tűnnek fel. Valamely személyes komplexus reintegrációja enyhítően és gyakran
kifejezetten gyógyítóan hat, ezzel szemben egy kollektív tudattalan komplexus
jelentkezése nagyon kellemetlen, sőt veszélyes jel. A párhuzam a primitív lélek-
és szellemhittel világos. A primitív emberek lelkei a személyes tudattalan
autonóm komplexusainak, a szellemek viszont a kollektív tudattalan
komplexusainak felelnek meg. A tudomány szempontjából prózai módon lelki
komplexusoknak nevezzük azt, amit a primitív ember lelkekként vagy
szellemekként fog fel. Tekintettel arra a rendkívüli szerepre, amelyet a lélek- és
szellemhit a történelemben és a jelenben játszik, nem szabad beérnünk az ilyen
komplexusok puszta konstatálásával, hanem egy kicsit mélyebbre kell
hatolnunk lényegükbe.
GW. 8. köt. 342. old.
Senki sem válik tudatossá szenvedés nélkül.

A betegnek nem azt kell megtanulnia, hogyan szabadul meg az ember a

neurózistól, hanem hogy miként lehet elviselni.
GW. 10. köt. 195. old.
A szenvedéssel való küzdelem esetében másról van szó, mint értelmezésről:

olyan tudattalan folyamatok felszínre hozásáról van szó, amelyek fantáziák
formájában kerülnek be a tudatba. Megpróbálkozhatunk e fantáziák
értelmezésével. Sok esetben egészen lényeges is, hogy a páciensnek sejtelme
van az előidézett fantáziák jelentéséről. Döntő fontosságú azonban az, hogy a
páciens tökéletesen átélje a fantáziákat és – ha az élmény teljességéhez
intellektuális megértés tartozik – meg is értse őket. Az orvosnak természetesen
képesnek kell lennie rá, hogy hozzásegítse a pácienst a megértéshez, de ő sem
tud mindent megérteni, és lehetőleg óvakodnia kell a jóslásoktól. A lényeges
ugyanis elsősorban a fantáziáknak nem az értelmezése és megértése, hanem
inkább átélésük.
GW. 7. köt. 221-222. old., Grundw. 3. köt. 96. old.
A jelen orvosi pszichológiája mindenesetre kissé másképp gondolkodik

„fantazmák” tekintetében. Tudja, hogy egyrészt milyen számottevő testi
funkciózavarok, másrészt pedig, hogy micsoda pusztító pszichikus
következmények származnak „puszta” fantáziákból. A „fantáziák” a tudattalan
természetes életmegnyilvánulásai. Minthogy azonban a tudattalan a test összes
autonóm funkciókomplexumának a lelke, „fantáziái” etiológiai jelentőségűek,
melyek semmiképp sem lebecsülendők.
Az individuációs folyamat pszichopatológiájából tudjuk, hogy a
szimbólumképződés gyakran kapcsolatos pszichogén testi zavarokkal, melyek
adott esetben nagyon is „valóságosan” megérezhetők. Orvosi téren a fantáziák
reális dolgok, amelyekkel a pszichoterapeutának komolyan kell számolnia.
Tehát nem vonhatja kétségbe minden jogosultságát ama primitív fantáziáknak,
amelyek akár a külvilágba is kivetíthetik tartalmukat, éppen ez utóbbi valós
volta miatt. Elvégre az emberi test is a világ anyagából készült, s ilyen anyagon
rajzolódnak ki a fantáziák; igen, e nélkül egyáltalán nem is érzékelhetők.
Anyagtalanul olyanok lennének, mint mondjuk az absztrakt kristályrács valami
anyalúgban, amelyben a kristályosodási folyamat még nem indult meg.
GW. 9/1. köt. 186. old.; Grundw. 2. köt. 196-197. old.; Mélységeink ösvényein. 202-203. old.
Nem szabad a beteget egyszerűen úgy tekinteni, mint valami alárendelt lényt,
akit odaraknak egy heverőre, miközben úgy ülnek le mellé, mint valami isten, s
olykor odavetnek neki egy-két szót. Kerülni is kell mindent, ami szuggerálhatná
a betegséget. A beteg ugyanis ebbe az irányba hajlik, s örömest be is menekülne
a betegségbe: „... feladom az egészet, lefekszem, mert beteg vagyok, és kész...”
Hiszen a betegség is egyfajta megoldás, hogy elboldoguljunk az élet nehéz
kérdéseivel: „Én most beteg vagyok, most a doktornak kell segítenie!”
Terapeutaként nem szabad naivnak lennem. A páciensre, hacsak nem valóban
ágyban fekvő beteg, úgy kell néznünk, mint normális emberre – mondhatnánk:
partnerre. Ez adja azt az egészséges bázist, amelyről a kezelés kiindulhat.
GW. 10. köt. 508. old.; Grundw. 9. köt. 120. old.; Álom és lelkiismeret. Bodrog Miklós fordítása. Európa
Könyvkiadó 1996. 103. old.
Csak annak van gyógyító ereje, ami a beteg számára valóságos.

Én bízom abban, hogy minden emberben működik az élni akarás, amely

segítségére van abban, hogy azt válassza, ami megfelel neki. Ha kezelek valakit,
nagyon ügyelnem kell rá, nehogy lerohanjam nézeteimmel vagy
személyiségemmel, mert neki az egész életét kell egyedül végigküzdenie, és
képesnek kell lennie rá, hogy bízzon talán nagyon hiányos felkészültségében, és
higgyen talán nagyon tökéletlen céljában. Ha azt mondom: „Ez nem jó, és
jobban kell csinálni”, elbátortalanítom. Neki a földjét olyan ekével kell
szántania, amely talán nem jó; az én ekém talán jobb, de mit használ az neki?
Az én ekém nem az övé, hanem az enyém, és nem tudja kölcsönvenni;
kénytelen a saját talán nagyon tökéletlen szerszámát használni és saját örökölt
képességeivel dolgozni.
GW. 18/I. köt. 147. old.
A mélylélektan területével csak mint empirikus foglalkoztam, és sohasem mint

filozófus, és főként nem dicsekedhetem azzal, hogy megpróbálkoztam etikai
alapelvek megfogalmazásával. Bár szakmai munkám bőségesen adott volna
alkalmat erre; a neurózisokat főleg lelkiismereti konfliktusok idézik elő meg
súlyos morális problémák, amelyek megválaszolását a gyógyító folyamattól
várják. Az orvos azonban fölöttébb előnytelen helyzetben van, sajátos
tapasztalatai ugyanis már régen és sokszor meglehetősen fájdalmasan
megtanították rá, hogy a hirdetett erkölcsi alapelvek viszonylag hatástalanok, és
ezért tartózkodnia kell minden olyan tanácstól és intelemtől, amely „kell”-lel és
„muszáj”-jal kezdődik. Ráadásul a gyarapodó tapasztalatokkal és a lelki
összefüggések egyre alaposabb megismerésével az orvos egyre kevésbé van
meggyőződve arról, hogy az egyes esetben pontosan tudja, mi a jó és mi a rossz.
A páciens, a másik ember ugyanis valóban más, sőt mélységesen idegen
lényként jelenik meg, amikor a megbeszélés végül elérkezik a sajátoshoz,
tudniillik a páciens egyedüli individualitásához. Mi akkor a „jó”? Jó neki? Jó
nekem? Jó a hozzátartozói számára? Jó a társadalom szempontjából?
Az orvos kínos helyzetben van, mert a „kéne” szócskával sajnos az égvilágon

semmit sem tud kezdeni. Nem követelhetünk pácienseinktől hitet, amelyet
elutasítanak, mert nem értik meg, vagy amely nincs ínyükre, még ha bennünk
van is hit. Azokra a gyógyítási lehetőségekre vagyunk utalva, amelyek
megvannak a beteg természetében, függetlenül attól, hogy a belőle következő
nézetek egyeznek vagy nem egyeznek valamely ismert vallással vagy
filozófiával.
Soha nem erőszakolom, ha valaki nem akarja a maga útját járni és magára is
átvállalni a felelősséget. Nem vagyok hajlandó arra az olcsó feltevésre, hogy
„csupán” közönséges ellenszegülésről van szó. Az ellenszegülés – főként, ha
makacs – figyelmet érdemel, mert sokszor afféle intő jel, amely fölött nem
szabad elsiklani. A gyógyító elem lehet méreg is, amit nem mindenki bír el,
vagy halállal végződő műtét, ha valami ellene szól.
Ha a legszemélyesebb dologról, a belső átélésről van szó, akkor a legtöbben
megrettennek és sokan megszöknek.
Nem azt kellene kutatnunk, hogyan lehet megszüntetni a neurózist, hanem azt
kellene megtudnunk, mi a jelentése, mit tanít, mi az értelme és a célja. Igen,
meg kellene tanulnunk, hogy hálásak legyünk neki, máskülönben ugyanis
elszalasztjuk a lehetőséget, hogy megtudjuk, kik is vagyunk valójában. A
neurózis akkor „szűnt meg” valóban, ha a téves beállítódású Ént megszüntette.
Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket. Az ember
beteg, a betegség azonban a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa.
Magából a betegségből tehát nagyon sokat tanulhatunk gyógyulásunk
érdekében, és ami a neurotikus szemében teljesen elvetendőnek tűnik fel, abban
rejlik az igazi arany, amelyet egyébként sehol sem találtunk.
GW. 10. köt. 195. old.
A neurotikus regresszív lényéhez tartozik az, és betegsége folyamán is ahhoz

szokott hozzá, hogy önmagát vagy a világot ne vegye komolyan, és mindig arra
hagyatkozzon, hogy ez vagy az az orvos, ez vagy az a módszer, ilyen vagy
olyan körülmények meggyógyítják majd – teljesen függetlenül saját komoly
közreműködésétől. A páciens maradéktalan hajlandósága és teljes komolysága
nélkül nem lehetséges gyógyulás. Nincsenek varázsszerek, amelyek gyógyítják
a neurózist. Abban a pillanatban, amikor elkezdjük a jelképesen kijelölt út
meghatározását, már a páciens is rálépett erre az útra. Ha csalárd módon
megkerüli, letér róla, a gyógyítás sikere kizárt. A páciensnek őszintén élnie kell
azt, amit mint egyéni életvonalat megtapasztalt és megismert, mégpedig addig,
amíg tudattalanjának egy világos reakciója fel nem ismerteti vele, hogy tévúton
kezd járni.
Az, akiben nincs meg ez a morális funkció, a hűség önmagához, sohasem
szabadul meg neurózisától. Akiben viszont él ez a hűség, megtalálhatja a kiutat
a neurózisból.
De sem az orvosnak, sem a páciensnek nem szabad azzal áltatnia magát,
hogy az „analizálás” önmagában elegendő a neurózis megszüntetéséhez. Ez
illúzió és önámítás volna. Végül ez kétségtelenül az a morális tény, amely dönt
egészség és betegség között.
GW. 7. köt. 310-311. old.
Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat úgy, ahogy
vagyunk, és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.
GW. 18/I. köt. 148. old.
Amikor ösztönökről beszélnek, azt hiszik, ezzel valami ismert dolgot fejeznek
ki. A valóságban ismeretlen valamiről beszélnek. A valóságban csak annyit
tudunk, hogy a psziché sötét szférájából hatások érnek bennünket, amelyeket
valahogyan be kell fogadnunk a tudatba, hogy elkerüljük más funkciók pusztító
zavarait. Minden további nélkül teljesen lehetetlen megmondani, milyen
természetűek ezek a hatások, szexualitáson, hatalomvágyon vagy más
ösztönökön alapulnak-e. Éppenséggel kettős vagy annál is több jelentésűek,
mint a tudattalan maga.
GW. 8. köt. 404. old.
Az első világháború előtt történt, amikor a foreli elmegyógyászati klinika

vezetője voltam. Annyit mondtam nőbetegemnek, hogy most pedig hipnotizálni
fogom; minden hipnózis nélkül mély transzba esett, amelyből csak nagy
nehezen tudtam felébreszteni. Amint magához tért, felszökkent és így kiáltott:
„Hiszen én meggyógyultam!” Amikor kísérője a mankóit nyújtotta neki,
elutasította, és támasz nélkül boldogan hazamasírozott. Hallgatóim elámultak a
„csoda” láttán. A gyógyulás magyarázata: a hölgynek volt egy fia, akire minden
becsvágyó reményét összpontosította, aki azonban lelki beteg lett, és éppen az
én klinikámon tartózkodott, amit én nem tudtam, mert az asszony második
házassága után nevet változtatott. Bennem felfedezte sikeres fiát, és anyai
reményeit átruházta rám.
Ahhoz, hogy a páciens objektíven megértse betegségét, és vele emberi

kapcsolatot teremtsünk, tudásra van szükség – mégpedig nem csupán tisztán
orvosi tudásra, amely egy körülhatárolt területre vonatkozik, hanem az emberi
lélek minden aspektusának átfogó ismeretére. A kezeléssel többet kell elérnünk,
mint a régi kóros beállítódás megszüntetését; a kezelésnek új beállítódást kell
eredményeznie, amely egészséges és életképes. Ehhez gyakran az életfelfogás
gyökeres megváltoztatására van szükség. A páciens ne csak arra legyen képes,
hogy megismerje neurózisának okát és eredetét, látnia kell a célt is, amely felé
törekszik. A kóros elem nem távolítható el egyszerűen, mint valami idegen test,
mert ilyen esetben az a veszély fenyeget, hogy ugyanakkor elpusztítunk valami
lényegeset, aminek ugyancsak élnie kellene. Nem az a feladatunk, hogy a kóros
elemet megsemmisítsük, hanem inkább gondosan ápolnunk kell azt, ami
növekedni képes, amíg végül be tudja tölteni szerepét a lélek teljességében.
Az emberi psziché borzasztóan kétértelmű dolog. Minden egyes esetben fel kell
tennünk a kérdést, hogy beállítódással vagy úgynevezett habitussal, vagy talán
pusztán kompenzációval van-e dolgunk. Be kell vallanom, hogy ebben a
tekintetben gyakran tévedtem, és ezért konkrét esetben lehetőleg eltekintek
minden elméleti előfeltevéstől a neurózis struktúráját és a páciens képességeit és
teendőit illetően. Amennyire lehet, a tiszta tapasztalatra bízom, hogy döntsön a
terápia céljáról. Ez talán meglepően hangzik, hiszen a terapeutáról általánosan
feltételezik, hogy van célja. A pszichoterápiában éppenséggel ajánlatosnak
érzem, hogy az orvosnak ne legyen biztos célja. Elvégre aligha tud többet, mint
a beteg élni akarása és a természet. Az emberi élet nagy döntései rendszerint
inkább az ösztönöknek és egyéb titokzatos, tudattalan tényezőknek vannak
alávetve, mint tudatos önkénynek és jóakaratú okosságnak. A cipő, amely az
egyiknek jó, szorítja a másikat, nincs általánosan érvényes életrecept. Mindenki
magában hordozza az életformáját, egy irracionális formát, amelyet semmilyen
más forma nem tud felülmúlni.
Mindez természetesen nem akadályozza meg azt, hogy a normalizálással és
a racionalizálással elmenjünk addig, amíg lehet. Ha a terápia eredménye
elegendő, beérhetjük ennyivel.
GW. 16. köt. 52-53. old.; GW. 1. köt. 36.
Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak

meg; hogy megoldódjanak, el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani
őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné nem válik; azután az ellentétpárok
lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális
választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos
megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés mutatja
meg, milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára. „Egyezz ki
ellenségeddel!”, a külsővel és a belsővel! Ez a probléma!
Briefe. I. köt. 297-298. old.
Az analízis során megszerzett új beállítódás hosszabb-rövidebb idő múltán

bizonyos tekintetben elégtelenné szokott válni, mégpedig az élet szüntelen
zajlása következtében, ami mindig újabb alkalmazkodást követel; hiszen
semmilyen alkalmazkodás sem szól egyszer s mindenkorra. Mindazonáltal
megkövetelhető volna olyan kezelési módszer alkalmazása, amely a későbbi
életben is lehetővé teszi a páciens számára, hogy nehézségek nélkül új
orientációt válasszon magának. A tapasztalatok tanúsága szerint ez is bizonyos
fokig lehetséges. Gyakran tapasztaljuk, hogy olyan páciensek, akik alapos
analízisen mentek át, a későbbi új korrekciók során jóval kisebb nehézségekkel
szembesülnek. De azért ezek a nehézségek is meglehetősen gyakoriak, és néha
fölöttébb kellemetlenek. Úgyhogy azok a páciensek is, akik alapos kezelésben
részesültek, később többször korábbi orvosukhoz fordulnak segítségért.
Azt hiszem, a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül

teljesen cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés
elől. Ezer meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért
jutottam arra a következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább
egy olyan utat, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az
elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki
legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem
emberfeletti feladatot teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy
elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön boldogságnak nevezné, nem sok kifogásom
lenne ellene.
Pszichoterápia és analízis
Meglehetősen széles körben elterjedt előítélet szerint az analízis afféle „kúra”,
amelynek az ember egy időre aláveti magát, hogy azután gyógyultan távozzon.
Laikusok tévedése ez, amely még a pszichoanalízis kezdeti idejéből származik.
Eszerint az analitikus kezelés úgy fogható fel, mint a lelki beállítódásnak az
orvos segítségével elvégzett újbóli beszabályozása, helyesbítése. Ez az újonnan
megszerzett és a belső meg külső feltételeknek jobban megfelelő beállítódás
magától értetődően jó ideig eltarthat, de csak nagyon kevés olyan eset van,
amikor egyszeri „kúra” ilyen tartós eredménnyel járt. Bár az orvosi optimizmus,
amely tudvalevően még sohasem fukarkodott a reklámmal, mindig képes
végleges gyógyulásokról hírt adni. De nem szabad, hogy a gyakorló orvos
emberi – túlságosan emberi – becsvágya elkápráztasson bennünket, hanem
állandóan szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy a tudattalan élete
folytatódik, és újra meg újra problematikus szituációkat teremt.
Az az állítás, hogy az analízis az embereket megbolondítja, természetesen

éppoly buta, mint az az elterjedt nézet, hogy az elmegyógyász bolondokkal való
érintkezése következtében szükségszerűen maga is megőrül.
GW. 7. köt. 121. old.; Bevezetés a tudattalan pszichológiájába. 208. old.
A pszichoterápiában a naivitás nem kívánatos. Az orvosnak, akárcsak a

nevelőnek, mindig szem előtt kell tartania azt a lehetőséget, hogy téved,
becsapódik, s hogy nem csupán páciense csaphatja be, hanem elsősorban ő saját
magát. Leküzdhetetlenül nagy az ember hajlama arra, hogy illúziókban éljen és
– jó vagy rossz értelemben – önmagáról alkotott fikcióban higgyen. A
neurotikus olyan ember, aki áldozatul esik az illúziónak. Aki azonban csalódik,
maga csal. Minden szolgálhat álcázásul és rejtekútként. A pszichoterapeutának
tudnia kell, hogy ha valamilyen elméletben és egy meghatározott módszerben
bízik, bizonyos esetek mindenképpen az orránál fogva fogják vezetni, tudniillik
az olyan esetek, amelyek elég ügyesek ahhoz, hogy az elmélet remek részletei
mögött biztos rejtekhelyet keressenek maguknak, és a módszert arra használják
fel, hogy a rejtekhelyet felderíthetetlenné tegyék.
GW. 17. köt. 130-131. old.
A „pszichoterápia” fogalomban, bármilyen kiterjedésben értelmezzék is, egy

nagy igény rejlik: végtére is a lélek a szülőhelye minden cselekedetnek és ily
módon az ember által akart minden történésnek! Nem csupán nehéz lenne,
hanem valósággal lehetetlen kimetszeni egy tetszés szerint körülhatárolt
darabkát a lélek végtelenül nagy életszférájából, és azt az úgynevezett
pszichoterápia privát játszóterének nyilvánítani.
A lélekgyógyász számára legyen alapszabály, hogy minden egyes esetet újnak

és egyedülinek tekintsen. Így közelíti meg leginkább az igazságot.
GW. 10. köt. 194. old.
Amikor a pszichoterápia arra tart igényt, hogy gyógymódnak tekintsék,

célkitűzésében el kell ismernie annak szükségességét is, hogy a tökéletlen
alkalmazkodást mint minden kóros állapot velejáróját normális
alkalmazkodássá kell változtatni. A lelki rendszer azonban a mindenkori idő és
hely körülményeihez alkalmazkodik, és ezért az alkalmazkodás nem egyszer és
mindenkorra érvényes. Az alkalmazkodás nem tartós és általánosan érvényes
állapot, amely, ha egyszer elértük, mindig fenntartható, hanem állandóan haladó
folyamat, amelynek elengedhetetlen előfeltétele a külső és a belső körülmények
változásának ugyancsak állandó megfigyelése. Az olyan gyógyászati rendszer,
amely figyelmen kívül hagyja a politikai, gazdasági, filozófiai és vallási
természetű világmozgató representations collectives-t [kollektív képviseleteket]
vagy éppenséggel szándékosan elmulasztja ezeknek mint létező hatalmaknak
maradéktalan elismerését, bajosan érdemli meg a terápia nevet. Ez inkább egy
kórosan csökönyös, makacs tiltakozó beállítódásba vezető tévút, amely minden,
csak éppen nem alkalmazkodás. Az alkalmazkodás mint a gyógyítás kritériuma
feltétlenül szükséges, jóllehet nem az egyetlen kritérium.
GW. 10. köt. 599. old.
A lélekgyógyásznak nemcsak van módszere: ő maga a módszer. Ars totum

requirit hominem [A művészet az egész embert igényli] – mondja egy régi
mester. A pszichoterápia nagy gyógyító tényezője az orvos személyisége, amely
nem a priori adott, hanem hatalmas teljesítmény, nem pedig egy doktriner séma.
Az elmélet elengedhetetlen, de csupán mint segédeszköz. Ha dogmát csinálnak
belőle, minden bizonnyal valami belső kételyt akarnak elfojtani. Nagyon sok
elméleti nézőpontra van szükség ahhoz, hogy megalkossuk a lelki sokféleség
megközelítő képét. Ezért egészen visszás dolog az, ha azt vetik a pszichoterápia
szemére, hogy még saját elméleteit illetően sem tud egységes álláspontra jutni.
Az egységesítés csak egyoldalúságot és elsivárosodást jelenthetne. A pszichét
éppúgy nem lehet egy elméletbe belefoglalni, mint a világot. Az elméletek nem
hittételek, hanem a legjobb esetben a megismerés és a terápia eszközei, vagy
ellenkező esetben egyáltalán semmire sem jók.
GW. 16. köt. 98. old.
Pszichoterápiát lehet végezni minden lehetséges módon, kezdve a

pszichoanalízissel vagy más effélével egészen a hipnózisig és odáig, hogy
külsőleg mézet, belsőleg galambpiszkot alkalmazunk. Mindezekkel esetleg
eredmények érhetők el. Legalábbis így tűnik fel, ha felületesen szemléljük a
dolgot. Ha jobban szemügyre vesszük, megértjük, hogy nem az adott neurózis
esetében, hanem az adott ember esetében a talán magában véve abszurd
gyógymód éppen a legmegfelelőbb volt, miközben másik embernél a lehető
legrosszabb volna. Bizonyára az általános orvostudomány is tudja, hogy nem
csupán betegségek, hanem beteg emberek is vannak, de mindenekelőtt a
pszichoterápia tudja – vagy már rég tudnia kellene –, hogy tárgya nem a
neurózis fikciója, hanem egy ember megzavart teljessége.
GW. 16. köt. 98. old.
A pszichoterápiás módszerekkel űzött kritikátlan és dilettáns játék – játék a

tűzzel, amelyről mindenkit nyomatékosan le kell beszélnünk. Különösen
veszélyessé válik a dolog, ha feltárul a psziché mitológiai szférája, mivel ezek a
tartalmak rendszerint meglepő mértékben elbűvölik a pácienst, vagyis olyan
hatást gyakorolnak, amely érthetővé teszi azt a tényt, hogy a mitológiai
képzetek hatalmas befolyással vannak az emberiségre.
Mármost úgy tűnik fel, mintha a gyógyulási folyamat ezeket az erőket
mozgósította volna saját céljaira. A mitológiai képzetek ugyanis sajátos
szimbolikájukkal lenyúlnak az emberi lélek mélységeibe, a történelmi altalajba,
ahová értelmünk, az akarat és a jó szándék sohasem jut el, mivel ezek is azokból
a mélységekből származnak, és olyan nyelvet beszélnek, amelyeket mai
értelmünk nem ért ugyan, de amelyek az embernek úgyszólván a legbensőbb
részét hozzák rezgésbe. Ami tehát kezdetben mint regresszió megrémíthetne
bennünket, az inkább reculer pour mieux sauter [halogat, hogy időt nyerjen a
cselekvésre]; olyan erők gyűjteménye és integrációja, amelyek a fejlődés során
új rendet teremtenek.
A terápia fő kérdése nem csupán az, hogyan tudjuk a pillanatnyi nehézséget

megszüntetni, hanem hogy miként lehetne eredményesen megküzdeni a
jövőbeli nehézségekkel. A kérdés ez: milyen szellemi-morális beállítódásra van
szükség a tudattalan zavaró befolyásával szemben, és hogyan adható ez át a
páciensnek?
A döntő az, hogy emberként álljak egy másik emberrel szemben. Az analízis
párbeszéd, amihez két partner szükségeltetik. Az analitikus és a páciens
egymással szemben ül – szemtől szemben. Van mondanivalója az orvosnak, de
a páciensnek is.
Az orvos személyiségéről és feladatairól
A beteg személyisége az orvos személyiségét igényli, nem pedig technikai
mesterfogásait.
GW. 10. köt. 184. old.
Első hónapjaimat töltöttem a klinikán [fiatal orvosként a zürichi Burghölzliben],

amikor rájöttem, hogy mi hiányzik nekem: egy igazi pszichopatológia, egy
tudomány, amely megmutatja, hogy pszichózis esetén mi megy végbe a
lélekben. Nem tudtam beérni azzal az elképzeléssel, hogy mindaz, amit a
páciensek, különösen a szkizofrének elmondanak, merő értelmetlenség,
kaotikus zagyvaság. Ellenkezőleg, hamarosan meggyőződtem arról, hogy
produktumaik olyasvalamik, amiket csak akkor érthetnénk meg, ha képesek
lennénk kitalálni, miről van szó. 1901-ben elkezdtem asszociációs kísérleteimet
egészséges kísérleti alanyokkal, hogy normális összehasonlítási alapot
teremtsek magamnak. Ennek során felfedeztem, hogy a kísérleteket csaknem
rendszeresen megzavarták olyan pszichikai tényezők, amelyek nem álltak a
tudat ellenőrzése alatt. Ezeket komplexusoknak neveztem. Alighogy
bebizonyítottam ezt a tényt, felfedezésemet alkalmaztam már hisztéria- és
szkizofrénia-esetekre is. Mindkét vonatkozásban túlzott mértékű zavartságot
találtam, ami azt jelentette, hogy ezeknek a betegségeknek az esetében a
tudattalan nem csupán ellentétbe kerül a tudattal, hanem rendkívüli
energiatöltettel is rendelkezik.
GW. 18/I. köt. 381. old.
Kísért az a gondolat, hogy az orvosi lélekgyógyászat végzetes tévedése volt

gyermekkorában az a feltevés, hogy a neurózisok egyszerű dolgok, amelyeket
egy egyszerű hipotézisből meg lehet magyarázni. Ezzel szemben erre az
optimizmusra éppenséggel szükség volt, mert különben talán senkinek sem lett
volna bátorsága ahhoz, hogy egyáltalán megpróbálkozzon a lélek elméletének
kidolgozásával.
[Freud] akárcsak az Ószövetség prófétája, vállalta a hamis istenek megdöntését,

egy sereg becstelenségről és képmutatásról lerántotta a leplet, és szánakozás
nélkül kiteregette a világ előtt kora szellemi életének rothadtságát. Nem félt
attól, hogy el kell viselnie egy ilyen vállalkozás népszerűtlenségét. Az
ösztönzés, amelyet ezáltal kultúránknak adott, abban nyilvánult meg, hogy
felfedezte, miként lehet hozzáférkőzni a tudattalanhoz. Azzal, hogy elismerte az
álmot mint a tudattalanban lejátszódó folyamatok legfontosabb információs
forrását, kimentett a múltból és a feledésből egy olyan értéket, amely
menthetetlenül elveszettnek látszott. Empirikusan bebizonyította, hogy igenis
van tudattalan psziché, holott azelőtt csak filozófiai posztulátumként létezett,
nevezetesen Carl Gustav Carus és Eduard von Hartmann bölcseletében.
Kimondhatjuk, hogy a mai kulturális tudat, amennyiben filozofikusan
tükröződik, nem fogadta még be a tudattalannak és konzekvenciáinak eszméjét,
habár több mint fél évszázada konfrontálódik vele. Változatlanul a jövőre vár
annak általános és alapvető tudomásulvétele, hogy lelki egzisztenciánknak két
pólusa van.
Freud legnagyobb teljesítménye minden bizonnyal abban állt, hogy komolyan

vette neurotikus betegeit, és foglalkozott jellegzetes és individuális
pszichológiájukkal. Volt bátorsága szóhoz juttatni a kazuisztikát, és ily módon
behatolni a beteg individuális lélektanába. Úgyszólván a beteg szemével látott,
és így a betegséget sokkal mélyebben sikerült megértenie, mint az azelőtt
lehetséges volt. Ilyen tekintetben elfogulatlan volt és merész. Ez vezette odáig,
hogy leküzdhetett egész sor előítéletet.
Kétségbeejtő, hogy az igazi pszichológiában nincsenek általános érvényű

receptek vagy szabályok. Csupán individuális esetek vannak rendkívül
különböző szükségletekkel és igényekkel, annyira különbözőkkel, hogy
alapjában véve sohasem tudhatjuk előre, milyen utat választ az eset, és ezért az
orvos akkor jár el a leghelyesebben, ha lemond minden előzetesen
megfogalmazott véleményről. Ez azonban nem azt jelenti, hogy teljesen el kell
vetni őket, ezek ugyanis még alkalmazhatók az esetre a lehetséges magyarázat
hipotéziseiként. És nem azért, hogy az orvos felvilágosítsa vagy meggyőzze a
beteget, hanem inkább azért, hogy megmutassa neki, hogyan reagál az ő
különleges esetére. Hiszen akárhogy forgatjuk, az orvos és a beteg közti
kapcsolat személyes kapcsolat az orvosi kezelés személytelen keretén belül.
Semmilyen ügyeskedéssel sem kerülhető meg, hogy a kezelés kölcsönös
befolyásolás eredménye, amelyben részt vesz mind a beteg, mind az orvos
egész lénye.
GW. 16. köt. 81. old.
Amiként nincs olyan ló, amelyet nem lehet agyonhajszolni, ez a kellemetlen

dolog megesik a neuróziselméletekkel és a kezelési módszerekkel is. Mindig
mulatságosnak találom, amikor üzleti érzékkel megáldott fürdőorvosok
biztosítják betegeiket, hogy „Adler” vagy „Künkel” vagy „Freud” vagy éppen
Jung” módszere szerint kezelnek. Ilyesmi nem létezik és nem létezhet, és ha
mégis előfordul, az orvos biztos úton van a kudarc felé. Ha X. urat kezelem,
kénytelen vagyok X. módszerét, Z. asszonynál pedig Z. módszerét alkalmazni.
Vagyis a kezelés módjait és eszközeit főként a beteg természete határozza meg.
GW. 17. köt. 131. old.
A pszichiátria, a lélekgyógyászat még mindig a kezdet kezdeténél tart, és

hasztalan keresi a természettudomány mérési módszereit. Jóllehet már régóta
tudjuk, hogy egy meghatározott szervről, az agyról van szó, de csak az agyon
túl, az anatómiai bázison túl következik az, ami számunkra fontos, nevezetesen
a lélek, az az ősidők óta definiálatlan valami, amely a legügyesebb fogásból is
újra meg újra kisiklik.
GW. 3. köt. 176. old.
A pszichoterapeuta ne legyen rabja annak a tévhitnek, hogy a neurózis kezelése

semmi mást nem igényel, mint egy technika ismeretét, hanem tökéletesen
legyen tisztában azzal, hogy a beteg lelki kezelése kapcsolat, amelyben az orvos
éppen annyira benne van, mint a beteg. Igazi lelki kezelés csakis egyéni lehet,
és ezért a legjobb technikának is csak relatív értéke van. Annál nagyobb
jelentősége van viszont az orvos általános beállítódásának: az orvosnak annyira
tisztában kell lennie önmagával, hogy a rábízott beteg sajátos értékeit –
legyenek azok bármilyenek – ne rombolja le.
GW. 10. köt. 189. old.
A terapeuta nem a cselekvő szubjektum, hanem olyasvalaki, aki maga is átéli a

másik ember egyéni fejlődési folyamatát.
A lelkiismeretes orvosnak képesnek kell lennie arra, hogy kételkedjen minden

tudományában, máskülönben a séma rabja lesz.
GW. 10. köt. 193. old.
Érthető módon az orvos az, aki először érzékeli a kor hiányosságait és bajait,
mivel először nála bukkannak fel a korszak nehézségének áldozatai, és ő az
első, akinek ezzel alaposan foglalkoznia kell. A neurózis gyógyítása ugyanis
végső soron egyáltalán nem technikai, hanem morális probléma. Emellett
vannak elismerten technikai átmeneti megoldások, ezek azonban sohasem
alakítják ki azt az etikus magatartást, amelyet igazi gyógyulásnak lehetne
nevezni. Minden tudatossá tétel és minden gyógyító aktus legalább egy lépést
jelent a fokozatosan végbemenő individuációnak, nevezetesen az individuum
„egésszé tételének” útján. A személyiség integrációja azonban elképzelhetetlen
a részek egymáshoz való felelős, azaz morális viszonya nélkül, amiként egy
állam konstituálása is lehetetlen az állam tagjainak ilyen kölcsönös kapcsolata
nélkül. Itt már automatikusan jelentkezik az etikai probléma, és elsősorban az
orvosra vár a feladat, hogy választ adjon rá, illetve hogy segítse betegét a válasz
megtalálásában. Ez a munka gyakran hosszadalmas és nehéz.
GW. 18/II. 660-661. old.
Engem mint orvost természetesen nem közvetlenül érintenek ezek a

világrengető kérdések, de nekem betegekkel van dolgom. Az eddigi
orvostudomány előítélete volt az, hogy a betegséget magában véve lehet és kell
kezelni és gyógyítani, újabban viszont már olyan hangok hallatszanak, hogy ez
tévedés, éppen hogy nem a betegséget, hanem a beteg embert kell kezelni. A
lelki szenvedés kezelésében ugyanez a követelmény. A látható betegségről
egyre inkább elfordítjuk tekintetünket, és az egész embert vesszük szemügyre,
mert felismertük, hogy éppen a lelki szenvedések nem lokalizált, szorosan
körülhatárolt jelenségek, hanem az egész személyiség bizonyos hibás
beállítódásának tünetei. Alapos gyógyulás ezért sohasem várható csupán a
szenvedésre korlátozódó kezeléstől, hanem csakis az egész személyiség
gyógyításától.
GW. 8. köt. 388-389. old.
Régebben azt feltételezték, hogy a páciensek képesek visszatérni a normális

életbe, ha annyi gyakorlati önismeretre szert tettek, amennyi képessé teszi őket
például saját álmaik megértésére. A tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy
gyakran még az analitikus orvosok is, akiktől elvárhatnánk, hogy ismerik az
álomértelmezés csínját-bínját, kapitulálnak saját álmaikkal szemben, és
kénytelenek kolléga segítségét igénybe venni. Ha tehát még azok is, akiknek
szakmai előnyük a módszerek beható ismerete, képtelennek bizonyulnak saját
álmaik kielégítő értelmezésére, ez még kevésbé várható el a pácienstől.
Gyakran azzal a várakozással jönnek hozzám emberek, hogy majd megeresztek

egy orvosi varázslatot. Aztán meg csalódottak, hogy normális emberként
kezelem őket, és normális emberként is viselkedem. Egyik nőbetegem egy
másik rendelőben a díványa mögött csak a „hallgatag istent” észlelte. Amikor
beszélni kezdtem hozzá, elcsodálkozott, szinte megrémült: „De hisz ön úgy
viselkedik, mint bárki más, még a véleményét is megmondja!” Természetesen
vannak indulataim, s nem is rejtegetem őket. Az a legfontosabb, hogy az embert
valóban embernek tekintsük, ennek a minőségének megfelelően kezeljük. Ezért
azt mondom a fiatal gyógyászoknak: tanuljanak meg mindent, tudjanak
lehetőleg minél többet – s aztán felejtsenek el mindent, ha a beteghez mennek.
Elvégre senki sem attól jó sebész, hogy a tankönyvét betéve tudja.
GW. 10. köt. 508. old.; Grundw. 9. köt. 120-121. old.; Álom és lelkiismeret. 103-104. old.
Célom olyan lelkiállapot előidézése, amelyben a páciensem elkezd kísérletezni

saját lényével, amelyben semmi sem egyszer s mindenkorra adott és
reménytelenül megkövült, amely tehát cseppfolyós állapot, azaz a változás és
valamivé válás állapota. Technikámat természetesen csak annyiban tudom
vázolni, hogy ismertetem az elvét. Olvasóim közül azok, akik történetesen
ismerik munkáimat, elképzelhetik a szükséges párhuzamokat. Itt csak azt
szeretném hangsúlyozni, hogy eljárásomat nem szabad cél és korlátozás nélkül
valónak felfogni. Mindig tartom magam ugyanis ahhoz a szabályhoz, hogy
sohase menjek túl az eredményes mozzanatban rejlő értelmen, és csupán arra
törekszem, hogy ezt az értelmet mindenkor a lehető legteljesebben tudatosítsam
a páciensben, és felismertessem vele ennek az értelemnek a személyes fölötti
vonatkozását. Ha ugyanis valakivel olyasmi történik, amiről azt feltételezi, hogy
ilyesmi csak személyesen vele eshet meg, miközben az a valóságban merőben
közönséges élmény, akkor az illető nyilvánvalóan helytelen, nevezetesen
túlságosan személyes beállítottságú, és ennek következtében ki van zárva az
emberi közösségből. Hasonlóképpen szükség van arra, hogy ne csupán
személyes jelentudatunk legyen, hanem a személyes fölötti tudatunk is,
amelynek szelleme érzi a történelmi kontinuitást. Bármennyire elvontnak tűnik
is ez, gyakorlati tény az, hogy igen sok neurózisnak elsősorban az az oka, hogy
például a lélek vallásos igényeit a gyermekkori felvilágosítási mánia
következtében nem veszik észre. A mai pszichológusnak végre valahára tudnia
kellene, hogy már rég nem dogmákról és hitvallásokról van szó, hanem inkább
vallásos beállítódásról, amelynek lelki funkciója mérhetetlenül fontos. És éppen
a vallási funkció számára elengedhetetlen a történelmi kontinuitás.
GW. 16. köt. 57-58. old.; Grundw. 1. köt. 41-42. old.
Etikai tantételek felállítása valóban nem csupán nehéz vállalkozás, hanem

éppenséggel lehetetlen is, mert aligha gondolható el olyan tétel, amelyet adott
esetben nem kellene megfordítani is, hogy érvényes legyen. Már az az egyszerű
mondat is, hogy „a tudatossá tétel jó”, csak feltételesen érvényes, mivel
nemritkán olyan szituációkba ütközünk, amikor a tudatossá tétel a legrosszabb
következményekkel járna. Ezért magamra nézve szabálynak tartom, hogy az
úgynevezett „régi etikát” kötelezőnek tekintsem mindaddig, amíg semmi sem
bizonyítja az életre nézve ártalmas voltát. Ha azonban veszélyes
következmények fenyegetnek, elsőrendű fontosságú problémával
szembesültünk, amelynek megoldása az egész személyiséget porondra szólítja
és ezért a figyelem, a türelem és az idő maximumát igényli. Az ilyen megoldás
tapasztalataim szerint mindig egyéni, és csak szubjektíven érvényes.
Nézzük például a bizonyosan általános érvényű parancsolatot: „Ne hazudj!”.

Mit tegyünk azonban, ha olyan szituációba kerültünk – ami az orvossal gyakran
megesik –, hogy az igazság kimondása vagy már az igazság elhallgatása is
katasztrófát okoz? Ha azután nem akar az ember szándékosan
szerencsétlenséget okozni, semmiképpen sem kerülheti el, hogy valami
meggyőződéssel előadandó hazugságot találjon ki – akár azért, mert azt követeli
a józan ész, a segítőkészség, a felebaráti szeretet, a pszichológiai megértés, akár
pedig azért, mert tekintettel kell lennie több ember sorsára, tehát legalább
ugyanolyan nyomós, ha nem még nyomósabb indítékoktól hajtva. Ilyen
esetekben azzal a mentséggel nyugtatja meg magát az ember, hogy ez jó cél
érdekében történt és ezért erkölcsös. Akiben azonban van belátás, az tudja, hogy
egyrészt túlságosan gyáva volt, félt, hogy katasztrófát idéz elő, másrészt pedig
arcátlanul hazudott. A rosszat tette, egyszersmind azonban a jót is. Senki sincs
túl jón és rosszon, máskülönben ugyanis túl volna általában az életen. Az élet
ellentétek szakadatlan kiegyenlítődése, mint minden energiaátalakítás. Az
ellentétek megszüntetése halállal lenne egyértelmű.
GW. 18/II. köt. 663-664. old.
Az ember ezzel tudatos életében megszerzi azt az egységet és totalitást, azt a

biztonságot és áldozatkészséget, amelyet a vad állat nem tudatosan és
ösztönösen birtokol. Minden redukció, a kulturális fejlődés szilárdan kijelölt
pályájáról való minden letérés legfeljebb korcs állattá változtatja az embert,
nem pedig úgynevezett természeti emberré. Analitikai praxisomban sok siker és
kudarc győzött meg e pszichológiai orientáció kérlelhetetlen helyességéről.
Nem segítünk a neurotikusnak, ha felmentjük a kultúra követelményétől, csak
az segít rajta, ha rábírjuk, hogy tevékenyen részt vegyen a kulturális fejlődés
fájdalmas művében. Miközben viszont a panaszokkal terhelt neurózist sohasem
követi az elvégzett munka és a teljesített kötelesség felséges érzése, a hasznos
munka szolgálatában és a valóságos nehézségek leküzdése során átélt
szenvedések meghozzák a nyugalomnak és az elégedettségnek azokat a
pillanatait, amelyek megadják az embernek azt a felbecsülhetetlen érzést, hogy
valóban élte az életét.
GW. 4. köt. 272-273. old.
Jóllehet én voltam az első, aki azt a követelményt támasztottam, hogy az

analitikust magát is analizálni kell, lényegében Freudnak köszönhetjük azt a
felbecsülhetetlen felismerést, hogy az analitikusoknak is vannak komplexusaik,
következésképpen afféle vakfoltjaik, amelyek hátrányokkal járnak. A
pszichoterapeuta azoknak az eseteknek a során jutott erre a felismerésre,
amelyek során a fellegekből vagy a katedráról lenézve, saját személyiségétől
függetlenedve már nem tudta értelmezni és vezetni a pácienst, hanem
észrevette, hogy saját karaktere vagy külön beállítódása akadályozza őt a
gyógyulásban. Amiről az embernek magának nincs világos képe, mert azt
magára nézve nem szeretné elismerni, annak tudatossá válását a páciensnél is
akadályozni próbálja, természetesen annak fölöttébb nagy kárára. Az a
követelmény, hogy az analitikust magát is analizálni kell, végső soron azt
jelenti, hogy a párbeszéd módszerét kell alkalmazni, amikor is a terapeuta mind
kérdezőként, mind pedig válaszolóként kerül kapcsolatba egy másik pszichikai
rendszerrel, nem mint fölérendelt, mindent tudó bíró és tanácsadó, hanem mint
olyan valaki, aki a folyamatot együtt éli át a pácienssel, és ugyanolyan mértékig
részes a dialógus folyamatában, mint az immár úgynevezett páciens.
A terapeuta kénytelen szakadatlanul számot adni magának arról, hogyan reagál

ő maga a páciensével való szembenállásra. Hiszen az ember nemcsak a
tudatával reagál, hanem minduntalan fel kell tennie magának is a kérdést:
miként éli meg a tudattalanom a szituációt?
A páciensért természetesen megteszek minden tőlem telhetőt, de a
pszichológiában nagyon fontos, hogy az orvos nem minden áron törekszik
gyógyulást elérni. Rendkívül óvatosnak kell lennünk, nehogy saját akaratunkat
és meggyőződésünket kényszerítsük rá a betegre. Nem szabadíthatjuk meg az
embert a sorsától, amiként az orvoslással sem gyógyíthatjuk meg azt a beteget,
akit a természet halálra szán. Néha valóban szembesülünk azzal a kérdéssel,
megtehetjük-e, hogy megmentsünk valakit a sorstól, amelyet későbbi fejlődése
érdekében vállalnia kell. Bizonyos embereket nem lehet visszatartani attól, hogy
szörnyen dőre dolgokat műveljenek, mert ez egyszerűen a lényükhöz tartozik.
Ha megfosztjuk őket ettől, semmit sem érnek vele. Lelki fejlődésünk csak úgy
lehetséges, ha elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk, és megpróbáljuk
komolyan élni a ránk bízott életet. Bűneink, tévedéseink és hibáink szükségesek
számunkra, hiszen éppen ők a fejlődés legértékesebb ösztönzői. Ha valaki mivel
sem törődve eltávozik tőlem, mert olyasmit hallott, ami megváltoztathatná belső
állapotát, nem hívom vissza. Mondhatják rám, hogy nem vagyok jó keresztény,
ez engem nem érdekel. Én a természet oldalán állok.
GW. 18/I. köt. 147-148. old.
Hatvanesztendei pályafutásom során szerzett tapasztalatomból és

emberismeretemből megtanultam, hogy minden egyes esetet új élményként
vizsgáljak, amikor is elsősorban az a feladat, hogy megtaláljam az individuális
megközelítési módot. Nem riadok vissza attól, hogy elmerüljek gyermekkori
események és fantáziák alapos tanulmányozásába, vagy azzal kezdjem, ami
legfelül van, még ha a legzavarosabb és legvalószínűtlenebb metafizikus
spekulációkkal van is dolgom. Minden attól függ, hogy meg tudom-e tanulni a
páciens nyelvét, és képes vagyok-e követni tudattalanjának tapogatózó
igyekezetét, amely a fényhez vezető út megtalálására irányul. Az egyiknek erre,
a másiknak éppen az ellentétére van szüksége. Ilyenek a különbségek az
egyének között.
GW. 18/I. köt. 245. old.
Sok analitikust megváltónak kiáltottak ki, és ez olyan hevesen taszította ki őket

a valóságból, hogy eltérnek az iránytól. Ez az analitikus tipikus betegsége, mert
projekciókra csábítja az, hogy emberek lelkével foglalkozik. Ahogyan az
orvosnak ki kell tennie magát a fertőzésnek, az analitikusnak is vállalnia kell a
projekciókat, de óvakodnia kell attól, hogy ezek elsodorják.
Az eleven lény nem kezelhető elméletekkel, és miként a neurózis gyógyítása
végső soron nem terápiai jártasság kérdése, hanem morális teljesítmény,
ugyanez a helyzet az áttétel által felvetett probléma megoldásával is. Az
individuáció végső követelményeiről semmilyen elmélet sem nyújt
felvilágosítást, receptek sem állnak rendelkezésre, amelyeket rutinszerűen
alkalmazni lehet. Az áttétel kezelése során könyörtelenül kiderül, mi a gyógyító
ágens a valóságban: mennyire boldogul saját lelki problematikájával. A terápia
magasabb fokai implikálják e problematika valóságát, és az orvos fölényének
próbakövét jelentik.
GW 18/II. köt. 527. old.
Világos, hogy e személytelen képeknek az analitikusra való kivetítését vissza

kell vonni. Ezzel azonban csak a projekció aktusát szüntetjük meg; a
tartalmakat tulajdonképpen nem szabad és nem lehet megszüntetni. A páciens
természetesen ugyancsak kevéssé tudja integrálni személyes pszichéjébe a
személytelen tartalmakat. Éppen azért vetíti ki őket az ember, mert
személytelenek; érzi az ember, hogy ezek nem saját szubjektív lelkéhez
tartoznak, valahol kívül kell lenniük, és mivel nem áll rendelkezésre adekvát
forma, emberi objektumot tesz meg ezek edényévé. Ezért rendkívül óvatosnak
kell lennünk, ha személytelen projekciókkal van dolgunk. Hiba lenne például,
ha azt mondanánk a páciensnek: „Nézze, ön egyszerűen belém vetíti ki a
Megváltó-képet. Micsoda badarság Megváltót várni és engem tenni felelőssé!”
A betegnek ezt az elvárását komolyan kell venni; ez egyáltalán nem badarság.
Az egész világ Megváltóban reménykedik, ezt tapasztaljuk mindenütt.
GW. 18/I. köt. 177. old.
Mint már mondtam, az ősi képeknek az orvosra való kivetítése nem kis veszélyt
rejt magában a további kezelés tekintetében. E képek tartalmazzák ugyanis az
emberiség legszebb és legmagasztosabb gondolatait és érzéseit, de magukban
foglalják mindazt a szégyenletes tettet és gonoszságot is, amire az ember valaha
képes volt. Specifikus energiájuk révén (ezek ugyanis erőtől duzzadó, autonóm
centrumokként viselkednek) megbűvölik, hatalmukba kerítik a tudatot, és ennek
következtében az alanyt erősen befolyásolhatják. Ezt jól láthatjuk vallásos
megtérések, szuggesztív befolyásolás és különösen bizonyos
szkizofréniaformák kitörése esetében. Ha a beteg nem tudja különválasztani az
orvos személyiségét e projekcióktól, a megértés lehetősége megszűnik, és
minden emberi kapcsolat kizárttá válik. Ha azonban a páciens elkerüli e veszély
Kharübdiszét, e képek introjekciójának Szküllájába ütközik, azaz e
tulajdonságokat nem az orvos, hanem saját számlájára írja. Ez semmivel sem
jobb. A projekció esetében a beteg ingadozik az orvos túlzott, beteges istenítése
és a gyűlölködő megvetés között. Az introjekciónál viszont vagy nevetséges
önistenítésbe, vagy állandó morális önmarcangolás állapotába jut. Mindkét
esetben ugyanazt a hibát követi el: a kollektív tudattalan tartalmait egy bizonyos
személynek tulajdonítja, így azután vagy önmagát, vagy valaki mást istenné
vagy ördöggé tesz. Ez az archetípus egyik jellemző hatását mutatja: elemi
erővel ragadja meg a lelket, és az emberi korlátok áthágására kényszeríti.
Túlzást, felfuvalkodottságot (infláció!), megkötöttséget, illúziót és
megszállottságot okoz jó és rossz értelemben egyaránt. Ez az oka annak, hogy
az embereknek mindig szükségük volt démonokra, sosem tudtak istenek nélkül
élni.
Áttétel-szituációval csak akkor tudunk megbirkózni, ha nem viselkedünk úgy,

mintha fölényben lennénk. Kísérjük a folyamatot, tudatunkkal szálljunk le
alacsonyabb szintre, és érezzük bele magunkat a helyzetbe, hogy ne
különbözzünk túlságosan a pácienstől; ellenkező esetben megalázva érzi magát,
és később a neheztelés legrosszabb fajtáit fogja produkálni. Nagyon jó ezért, ha
van némi érzelmi tartalékunk, amelyet ilyen alkalmakkor bevethetünk.
Természetesen szükség van némi tapasztalatra és rutinra, hogy a megfelelő húrt
pendítsük meg. Ez nem mindig könnyű, de át kell tudnunk hidalni ezeket a
kínos pillanatokat; ennek eredményeként a páciens reakciói nem lesznek
túlságosan rosszak.
Megneveztem már az áttételnek egy további okát, ez pedig az, hogy nem
ismerik és megfertőzik egymást... A fertőződés általában akkor következik be,
ha az analitikus a pácienshez hasonlóan rosszul alkalmazkodott; más szóval, ha
neurotikus. Amennyiben az analitikus neurotikus – legyen az bár jó vagy rossz
neurózis –, nyílt sebe van; van valahol egy nyitott ajtó, amely fölött nincs
ellenőrzése, és azon be tud hatolni a páciens, és az analitikus megfertőződik.
Ezért olyan fontos az a követelmény, hogy az analitikus ismerje önmagát,
amennyire csak lehet.
GW. 18/I. köt. 166. old.
A kollektív nyomor állapotában leledző nemzetek úgy viselkednek, mint a

neurotikus vagy akár pszichotikus egyének. Először disszociálódnak és
dezintegrálódnak, majd a zavartság és dezorientáltság állapotába kerülnek.
Mivel nem individuális eset pszichotikus dezintegrációjáról van szó, a zavartság
főleg a tudatos és tudat alatti rétegeket fogja el, de a lélek alapvető
ösztönstruktúráját, a kollektív tudattalant nem érinti. Ellenkező esetben a felső
rétegekben bekövetkező zavartság a kollektív tudattalanban kompenzáló
reakciót idéz elő, amely egy sajátos személyiségpótlékban, egy archaikus
személyiségben áll, amely fölényes ösztönerőkkel rendelkezik. Ez az új
konstelláció eleinte teljesen tudattalan, aktiválódáskor azonban projekció
alakjában válik észlelhetővé. Rendszerint a pácienst kezelő orvos veszi át –
anélkül, hogy tudná – a projiciált figura szerepét. E projekció mechanizmusa az
áttétel. Az áttételben az orvos például az apa mezében jelenik meg, mint az a
személyiség, aki fölényes hatalmat és intelligenciát szimbolizál, biztonsági
garanciát és védelmet nyújt túlságosan nagy veszedelmekkel szemben. Amíg a
dezintegráció nem érte el a mélyebb rétegeket, az áttétel csupán az apakép
projekcióját hozza létre. Ha azonban a zavartság felkavarta ezeket az ismeretlen
mélységeket, a projekció kollektívebbé válik és mitológiai formákat ölt. Ebben
az esetben az orvos mint afféle varázsló vagy megváltó jelenik meg. Aktívan
vallásos embereknél az orvost aktív Krisztus-kép vagy egy láthatatlan isteni
jelenlétnek a képzete váltaná fel. A misztikus irodalomban se szeri, se száma
efféle tapasztalatok leírásainak.
Az áttételkezelés második szakaszában a személyes és a személytelen tartalmak

megkülönböztetéséről van szó. A személyes projekciókat, mint láttuk, meg kell
szüntetni; ez a tudatossá tétel útján történhet. A személytelen projekciókat
viszont nem lehet lerombolni, mert a psziché alkotóelemei közé tartoznak. Nem
egy múlt reliktumai, amelyeket meg kell haladni; ellenkezőleg, ezek roppant
jelentős célirányos és kompenzáló funkciók. Lényeges védelmet jelentenek
olyan szituációkkal szemben, amelyekben az ember fejét veszíthetné. Külső
vagy belső pánikszituáció esetében az archetípusok beavatkoznak, és segítik az
embert abban, hogy ösztönösen megfelelő módon reagáljon, úgy, mintha a
szituációt mindig ismerte volna: úgy reagál, ahogy az emberiség mindig is
reagált. Ezért létfontosságú ez a mechanizmus.
GW. 18/I. köt. 176-177. old.
Mint orvos minduntalan eltűnődöm azon, hogy milyen üzenetet hoz nekem a
páciens. Mit jelent nekem? Ha semmit sem jelent, nincs kapaszkodóm. Csak ha
a maga személyében is érintve van, akkor ér el eredményt az orvos. „Csak a
sérült tud gyógyítani.” Ahol azonban az orvos persona-páncélt visel, ott csődöt
mond. Én komolyan veszem a betegeimet. Talán éppúgy probléma előtt állok
jómagam is, mint ők. Hiszen gyakran megesik, hogy éppen a páciens a
megfelelő gyógytapasz az orvos gyönge pontjára. Alkalmilag ez nehéz
helyzeteket idézhet elő az orvos számára is, vagy éppen egyenesen az ő
számára.
Ha a terápia eredménye kielégítő, nem kell tovább bolygatnunk a dolgot. Ha

viszont nem kielégítő, a terápiának jól vagy rosszul a beteg irracionális
adottságaihoz kell igazodnia. Ebben az esetben a természetet kell követnünk
mint vezetőt, és azután amit az orvos tesz, az nem annyira kezelés, mint inkább
a páciensben rejlő alkotó csírák fejlesztése.
Az én mondanivalóm ott kezdődik, ahol a fejlődés elindul, és a kezelés
véget ér.
Ez a sajátos anyag különös ellenállást tanúsít a racionális kezelési módszerekkel

szemben, talán azért, mert ebben az esetben többnyire szociálisan jól
alkalmazkodott, gyakran kiváló teljesítőképességű egyénekkel van dolgunk,
akik számára a normalizálás semmit sem jelent. Ami pedig az úgynevezett
normálisokat illeti, arra végképp nincs módom, hogy nekik kész életfelfogást
szolgáljak fel. Efféle eseteim legtöbbjében a tudat erőforrásai kimerültek – a
közkeletű angol kifejezéssel élve: „I am struck” – „elakadtam”. Főleg ez a tény
kényszerít arra, hogy ismeretlen lehetőségek után nézzek. Mert hiszen nem
tudok mit válaszolni a páciens kérdésére: „Mit tanácsol nekem? Mit tegyek?”
Én sem tudom. Csak egyet tudok, mégpedig azt, hogy ha az én tudatom nem lát
maga előtt járható utat, és ezért elakad, tudattalan lelkem reagálni fog az
elviselhetetlen megtorpanásra.
GW. 16. köt. 53-54. old.; Grundw. 1. köt. 57. old.
Ha a gyógyhatás egymagában az élmény ismétlésétől függene, a páciens a

feszültség levezetését teljesen egyedül is elvégezhetné úgyszólván mint egy
gyakorlatot. Nem volna szükség emberi segítőtársra, aki megszabadítja
affektusától. Ha azonban élményét képes megosztani egy együtt érző és
megértő orvossal, az orvos beavatkozása elengedhetetlen, és minden további
magyarázat nélkül nyilvánvaló, hogy ez mit jelent a páciens számára. A beteg
tudata erkölcsi támaszra lel az orvosban traumatikus komplexusának egyébként
leküzdhetetlen affektusa ellenében. Nincs többé egyedül a benne működő
elementáris hatalmak ellen vívott küzdelemben, hanem mellette áll egy ember,
aki iránt bizalommal van, és aki ezáltal erkölcsi erőt önt belé, amelyre szüksége
van, hogy megküzdjön az ellenőrizhetetlen emóciók zsarnokságával. Tudata ily
módon megerősödik annyira, hogy képes legyen integrálni komplexusát, és
végül ismét uralkodni tudjon az affektuson.
Az orvos lelkipásztori tevékenységéről

Életük delén, azaz harmincöt éven túli pácienseim közt egyetlenegy sincs,
akinek végső problémája ne a vallásos lelkiség (irányulás) volna. Igen, végső
soron mindegyik abba betegszik bele, hogy elvesztette azt, amit eleven vallások
mindenkoron megadtak híveiknek, s egyikük sem gyógyult meg igazán, aki nem
nyerte vissza vallásos lelkületét (orientálódását), aminek természetesen semmi
köze felekezethez vagy egyházi hovatartozáshoz.
GW. 11. köt. 343. old.
Osztom azt a meggyőződését is, hogy az igazi vallásosság a legjobb gyógyszer

minden lelki szenvedésre.
A németben a heilig összefügg a heil-lel vagy ganz sein-nel; geheilt

kigyógyítottat jelent. Heilen egésszé tételt jelent, és az az állapot, amelyet
ezáltal elérünk, egységes egész, vagy teljes, tökéletes, azt megelőzően pedig
csak összenyalábolt töredékekkel volt dolgunk...
Itt jut szerephez a medicina, az orvoslás eszméje. A megváltó mindig a
varázsló, aki beadja a farmakon athanasziaszt, a halhatatlanság gyógyszerét,
amely megteremti az új embert.
Az emberi szellem évezredek óta foglalkozik a szenvedő lélekkel, talán előbb

kezdett foglalkozni vele, mint a szenvedő testtel. A lélek „épsége”, „az istenek
kiengesztelése”, a perils of the soul [a lélek veszedelmei] nem tegnapi
problémák. A vallás a lélek el- és felismerése, és egyszersmind a lélek
lényegének megnyilatkozása és megnyilvánulása. Ettől az egyetemes alaptól
egyetlen emberi lélek sincs elszakítva... A nagy összefüggés elvesztése a
legfőbb neurotizáló tényező.
GW. 10. köt. 197. old.
A legtöbb páciensnek már volt része pszichoterápiái kezelés valamilyen

formájában, mégpedig részleges vagy negatív eredménnyel. Eseteimnek
mintegy harmada egyáltalán semmiféle klinikailag meghatározható neurózisban
nem szenved; neurózisuk oka életük értelmetlensége és tárgytalansága. Semmi
kifogásom ellene, ha ezt korunk általános neurózisának neveznék.
Pácienseimnek jó kétharmada túl van az élet delén.
Amikor eredetileg erre az útra [a lélekgyógyász útjára] léptem, nem tudtam,

hová vezet. Nem tudtam, mit rejt a lélek mélye. Önök talán hallottak
elméletemről, amely a kollektív tudattalanról és ennek archetípusairól szól. Már
a távoli őskorban és azóta újra meg újra hírt adott magáról a tudattalan; hiszen a
tudat nem létezett mindig, a gyermeknél is mindig újra születik az első
életévekben. A tudat kezdetben gyenge, és a tudattalan könnyen fölébe
kerekedik, és így történt ez az emberiség lelki fejlődésében is. Ezek a harcok
hátrahagyták nyomaikat. Természettudományos nyelven szólva: kifejlődtek
ösztönös elhárító mechanizmusok, amelyek, ha már nagyon nagy a baj,
automatikusan interveniálnak; ezek segítő képzetek, amelyek az emberi lélek
veleszületett, kiirthatatlan adottságai, és maguktól beavatkoznak, ha a szükség
úgy kívánja. A természettudomány e lelki tényezőknek csak a meglétét tudja
konstatálni, és kísérletet tud tenni racionális megmagyarázásukra, de a rejtély
megfejtését megoldás nélkül egyszerűen visszautalja hipotetikus kezdeti
állapotba. Itt beleütközünk a végső kérdésekbe: Honnan ered a tudat?
Egyáltalán mi a lélek? És itt véget ér az egész tudomány.
Olyan ez, mintha a betegség tetőpontján az elpusztítandó változna át
gyógyítóvá. Úgy történik ez, hogy az úgynevezett archetípusok önálló életre
kelnek, és az alkalmatlan Én és ennek bénult akarata és igyekezete helyett
átveszik a lelki személyiség vezetését. A vallásos ember azt mondaná: Isten
vette át a vezetést. Legtöbb páciensem esetében kénytelen vagyok kerülni ezt a
magában véve teljesen találó megfogalmazást, mert túlságosan emlékeztet arra,
amit eredetileg elvetni kellett. Egyszerűbben kell kifejeznem magam, és azt kell
mondanom: Ébredezik a lélek saját tevékenysége. Ez a megfogalmazás egyúttal
jobban illik a megfigyelhető tényekre. A nagy átalakulás ugyanis akkor
következik be, amikor az álmokban vagy a fantáziákban olyan tartalmak vagy
motívumok jelentkeznek, amelyeknek eredete a tudatban nem mutatható ki.
Amikor a lélek sötét birodalmából a beteg elé lép valami idegen, ami nem Én,
és ezért túl van minden Énhez kötődő önkényen, ez nagy megvilágosodásként
hat. Újból megtaláltuk az utat a lelki élet forrásaihoz, és ezzel elkezdtük a
gyógyítást.
GW. 11. köt. 353. old.
A tudattalan feltárása egy nagy lelki szenvedés robbanásszerű kezdetét jelenti,

mert ez éppen olyan, mint amikor egy virágzó civilizáció áldozatul esik barbár
hordák betörésének, vagy amikor gátszakadás után a megáradt hegyi patak
tombolása letarolja a termékeny szántóföldet. Ilyen gátszakadás volt a
világháború is, amely minden másnál jobban bizonyítja, milyen vékony
válaszfal választja el a rendezett világot az örökké lesben álló káosztól. De így
van ez minden egyes esetben is: az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúra
szomjasan vár az ész által megerőszakolt természet arra a pillanatra, amikor az
elválasztó fal ledől, hogy pusztító erővel behatoljon a tudatos létbe. Az ember a
legősibb és legprimitívebb idők óta tudatában van ennek a veszélynek, a lélek
veszélyének, és ezért vallásos és mágikus szokásokat alakított ki, hogy
védekezzen a fenyegetéssel szemben, és gyógyítsa a bekövetkezett lelki
sérüléseket. Ezért a varázsló mindig egyúttal a lelkipásztor is, a test és a lélek
megváltója, és a vallások a lélek szenvedéseinek gyógyítására szolgáló
rendszerek. Kiváltképpen érvényes ez az emberiség két nagy vallására, a
kereszténységre és a buddhizmusra. A szenvedő emberen sohasem segít az, amit
ő maga kieszel, hanem csakis az emberfölötti, kinyilatkoztatott igazság, amely
megszabadítja a szenvedő állapottól.
GW. 11. köt. 352. old.
Mint ismeretes, a meg nem értett szenvedést nehéz elviselni, és viszont gyakran
csodálkozva látjuk, hogy mi mindent kibír egy ember, ha a miért?-et és a mi
végré?-t érti. Az eszközöket ehhez vallási vagy filozófiai természetű, magas
rendű világnézeti alapelvek nyújtják neki, amelyek ezáltal legalábbis pszichikai
jellegű gyógyító módszereknek bizonyulnak, mégpedig a szó tulajdonképpeni
jelentésében. Krisztus maga és tanítványai nem szégyelltek betegeket
gyógyítani, és ezzel bebizonyítani küldetésük gyógyító erejét. Az orvos nincs a
teológus kockázatmentes helyzetében, aki az esetet azzal a megjelöléssel, hogy
„patologikus”, átadhatja az orvos kezébe. Az orvos kénytelen jóban-rosszban
szembesülni a konkrét szenvedéssel, és háta mögött nem tud mást, csak a
mindenható misztériumát. Ezért nem csoda, hogy vallási vagy filozófiai
eszméket és álláspontokat, amennyiben ezek segítőnek bizonyulnak, „gyógyító
rendszerekként” értékel, és adott esetben a gyógyítás útján igen fontos segítőnek
ismeri el egyenesen Buddhát, akinek a tanításában sarkalatos az a tétel, hogy az
ember a tudat maximális fejlesztése révén megszabadul a szenvedéstől.
A gyógyítás problémája vallási probléma. A társadalmi viszonyok vagy a népek

közti kapcsolatok talaján a szenvedő állapot például a polgárháború. Ezt a
szenvedő állapotot az ellenség iránti szeretetnek és a megbocsátásnak az erénye
révén gyógyítjuk. Azt, amit keresztény meggyőződésből kívül ajánlunk, a
neurózisterápiában belsőleg is alkalmaznunk kell. A modern ember ezért nem
akar többé hallani bűnökről és vétkekről. Elég baja van saját rossz
lelkiismeretével, és inkább azt akarja tudni, hogyan lesz képes kibékülni saját
tényeivel, szeretni a szívében lakozó ellenséget, és „testvérnek” szólítani a
farkast. A modern ember azt sem akarja tudni, hogyan tudná utánozni Krisztust,
és hogy lesz képes élni mindenekelőtt egyéni élettípusát, bármennyire
szegényes és érdektelen is az. Szemében ezért minden utánzás életellenesnek,
élettől idegennek tűnik, ezért berzenkedik a történelem ellen, amely oda akarja
láncolni őt a kitaposott utakhoz. Az ő szemében ezek az utak mind tévutak.
GW. 11. köt. 349. old.
Ha a pácienssel megértetjük, hogy az ő külön szenvedése nem csupán az ő

szenvedése, hanem általános szenvedés – sőt egy isten szenvedése –, akkor
emberek és istenek társaságában érzi magát, és ennek gyógyító hatása van. A
modern lelki terápia ugyanilyen módon jár el: a fájdalmat vagy a szenvedést
Krisztus szenvedéséhez hasonlítja, és ez az elképzelés vigasztalóan hat. Az
egyén kiemelkedik nyomorúságos magányosságából, és hősies, értelmes sorsra
tesz szert, amely – egy isten szenvedéséhez és halálához hasonlatosan – az
egész világnak javára válik. Ha a hajdani egyiptomival megértették, hogy ő
Rének, a Napistennek a sorsát szenvedte el, közvetlenül a fáraónak, az istenek
fiának és helytartójának rangjába emelkedett, és így a közönséges ember istenné
vált. Ez a folyamat olyasféle energiatömeget szabadított fel, hogy nagyon jól
megérthetjük, hogyan szabadult meg a páciens ezáltal fájdalmaitól.
GW. 18/I. köt. 120-121. old.
Ahogyan a primitív ember képes volt a vallási és filozófiai szimbólumok

segítségével kiszabadulni az ősállapotból, ezen az úton szabadulhat meg a
neurotikus is betegségétől. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy véleményem
szerint nem valamilyen vallási vagy filozófiai dogmában való hitet kell
beleinjekciózni a páciensbe, hanem ugyanazt a pszichológiai beállítódást kell
újból kialakítani benne, amelyet korábbi kultúrfokokon valamilyen vallási vagy
filozófiai dogmában való eleven hit jelenléte jellemzett. A vallásos-filozófiai
beállítódás nem ugyanazt jelenti, mint a dogmában való hit. A dogma múlékony
intellektuális megfogalmazás, és csupán idő és körülmények által meghatározott
eredménye a vallásos-filozófiai beállítódásnak. A beállítódás maga kulturális
vívmány, és biológiai tekintetben rendkívül fontos funkció: ez teremti meg
ugyanis azokat az indítékokat, amelyek arra késztetik az embert, hogy saját
érdekein túllépve is alkosson, és ha szükséges, feláldozza magát az emberi nem
céljaiért.
GW. 4. köt. 272. old.
A terápia tekintetében nagy jelentőségű, hogy képesek legyünk alkalmazni egy

általános szempontot. A modern terápia már nem tudja ezt, de az antik
medicinában ismerték, hogy gyógyhatású az, amikor a személyes betegséget
magasabb és személytelen szintre emelik. Az ókori Egyiptomban például, ha
valakit kígyó mart meg, odahívták az orvosként tevékenykedő papot, aki a
templom könyvtárából kivette azt a kéziratot, amely Rének és anyjának,
Ízisznek a mítoszáról szól, és felolvasta. Ízisz eszerint teremtett egy mérges
kígyót, azt elrejtette a homokban, Ré isten rálépett a kígyóra, amely megmarta;
szörnyű fájdalmai voltak, közel járt a halálhoz, de ekkor az istenek felszólították
Íziszt, hogy végezzen varázslatot, amely kivonta a mérget Ré testéből.
Itt arról az elképzelésről volt szó, hogy a páciens a történet hatása alá került,
és ettől meggyógyult. Számunkra ez teljesen lehetetlenként hangzik. Mi nem
tudjuk elképzelni, hogy egy Grimm-mese felolvasása meggyógyítana például
egy tífuszt vagy egy tüdőgyulladást. De mi éppen csak modern, racionális
pszichológiánkkal számolunk. Ahhoz, hogy a hatást megértsük, figyelembe kell
vennünk az ókori egyiptomiak lelkületét, amely teljesen más volt. Bizonyos
dolgok még nálunk is képesek csodát művelni; néha megesik hogy lelki vigasz
vagy pszichológiai befolyásolás meggyógyíthat valamilyen betegséget, vagy
legalábbis segíthet gyógyításában...
Keleten a gyakorlati terápia nagy részben ezen az elven alapul, amely
szerint a pusztán személyes szenvedést fel kell emelni egy általánosan érvényes
szituáció szintjére. Az ókori görögök medicinája ugyancsak ezzel a módszerrel
dolgozott. A kollektív képnek vagy alkalmazásának természetesen összhangban
kell lennie a páciens különös pszichológiai szituációjával. A mítosz vagy
legenda a betegségben konstellálódó archetípusanyagból keletkezik, és a lelki
hatás lényege az, hogy a pácienst hozzákapcsoljuk az ő különleges
szituációjának általános emberi értelméhez.
A kígyómarás például archetípusos szituáció, ezért is fordul elő
motívumként sok elbeszélésben. Ha a betegséget okozó archetípusos szituációt
megfelelő módon ki tudjuk fejezni, a páciens meggyógyul. Ha nem találunk
megfelelő kifejezést, a páciens magára marad, visszasüllyed beteg voltának
izolált állapotába, egyedül lesz, és nem lesz kapcsolata a világgal.
GW. 18/I. köt. 119-120. old.
Végső soron minden gyermekkori komplexus a tudattalan autonóm tartalmaiban

gyökerezik. A primitív szellem ezeket az idegenként és érthetetlenként érzékelt
tartalmakat megszemélyesítette mint szellemeket, démonokat és isteneket, és
megpróbálta kielégíteni igényeiket szakrális és mágikus rítusokkal. Miután a
primitív lélek helyesen felismerte, hogy ez az éhség vagy szomjúság nem
csillapítható sem étellel, sem itallal, sem pedig az anyaölbe való visszatéréssel,
képeket alkotott láthatatlan, féltékeny és követelőző lényekről, amelyek
befolyásosabbak, erősebbek és veszélyesebbek az embernél, egy láthatatlan
világhoz tartoznak, de annyira összeolvadnak, annyira egyek a látható világgal,
hogy maguk a szellemek lakoznak az üstökben. A primitív ember hite szerint a
betegségek okai a szellemek és a varázslatok. Az autonóm tartalmak ezekbe a
természetfölötti alakokba vetítődtek ki.
Ezzel szemben a mi világunk mentes a démonoktól – ha nem is teljesen. Az
autonóm tartalmak és igényeik azonban megmaradtak. A vallásokban részben
kifejeződhetnének, de minél inkább racionalizálódnak és felhígulnak a vallások
– ami csaknem elkerülhetetlen sorsuk –, annál bonyolultabbak és
titokzatosabbak lesznek az utak, amelyeken a tudattalan tartalmai mégis elérnek
bennünket. Az egyik legközönségesebb út a neurózis, amit talán a legkevésbé
feltételeznénk. A neurózist rendszerint valami csökkentértékűségnek, orvosi
quantité négligeable-nak [elhanyagolható mennyiségnek] képzelik. Nagyon
igazságtalanul, amint láttuk! Hiszen a neurózis mögött rejlenek azok az erős
pszichikai hatások, amelyeken szellemi beállítódásunk és ennek parancsoló
erejű, vezérlő eszméi alapulnak. A racionalista materializmus, ez a látszólag
minden gyanú fölött álló szellemi irányzat, pszichológiai ellenakció a
miszticizmussal szemben. A miszticizmus a titkos antagonista, akit le kell
győzni. Materializmus és miszticizmus voltaképpen pszichológiai ellentétpár,
akárcsak ateizmus és teizmus. Ellenséges testvérek ők, két különböző módszer
arra, hogy a lélek valamiképpen megbirkózzon a domináló tudattalan hatásokkal
– az első esetben tagadás, az utóbbi esetben elismerés útján.
GW. 8. köt. 406-407. old.
A lélekgyógyászat és az orvosi pszichoterápia látszólag nagyon távol van a
teológus speciális érdeklődési területétől, és ezért minden valószínűség szerint
nem kevés fáradságba fog kerülni, hogy egyszer mindkét fél számára érthető
terminológiát dolgozzunk ki. Ehhez mindkét fél részéről bizonyos alapvető
belátásra van szükség. Ide tartozik mindenekelőtt annak a ténynek az
elismerése, hogy mindkét fél fáradozásának tárgya a lelkileg beteg és szenvedő
ember, aki mind szomatikus, illetve biológiai, mind pedig lelki, illetve vallási
figyelmet igényel. A neurózis problémája a zavart ösztönszférától egészen a
végső világnézeti kérdésekig és döntésekig terjed. A neurózis nem körülhatárolt
és pontosan leírható jelenség, hanem az egész ember reakciója. A tisztán tüneti
terápia itt nyilvánvalóan még inkább kerülendő, mint a szomatikus
betegségeknél, jóllehet ezekben is mindig jelen van pszichikai komponens vagy
kísérő jelenség, ha nem már eleve pszichogének. A modern orvostudomány
éppen újabban kezdte figyelembe venni ezt a tényt, amelyet a pszichoterapeuták
már régóta hangsúlyoznak. Jómagam már régóta sokszor tapasztaltam, hogy a
pusztán biológiai orientációjú terápia nem elegendő, hanem lelki kiegészítést
igényel.
GW. 11. köt. 327-328. old.
A lelkileg szenvedő ember problémája tulajdonképpen sokkal inkább a

lelkipásztorra tartozik, mint az orvosra. A beteg azonban a legtöbb esetben
először az orvost keresi fel, mert azt hiszi, hogy testileg beteg, és mert bizonyos
neurotikus tünetek gyógyszerekkel legalább enyhíthetők. Másrészt viszont a
lelkipásztor általában híján van azoknak az ismereteknek, amelyek képessé
tennék arra, hogy felismerje a betegség lelki hátterét; tekintélye sincs hozzá,
hogy meggyőzze a beteget: szenvedése lelki eredetű.
GW. 11. köt. 341. old.
Nem lehet az embereket kétfelé szakítani, és az egyik felet az orvosokra, a

másikat a teológusokra bízni. Ma ugyanaz érvényes a teológusokra nézve, mint
ami az orvosok feladatává vált: ahogyan az orvosnak végtelenül tovább kell
képeznie magát, hogy a neurotikus lelki problémáját megértse, a teológusnak is
áldozatot kell hoznia, hogy a siker némi reményével küzdhessen e roppant
nehéz problémával.
Sérült a lélek, és a betegek ezért lelkipásztori szerepre kényszerítik a

lélekgyógyászt, ugyanis azt várják és követelik tőle, hogy szabadítsa meg őket
szenvedésüktől. Mi, lélekgyógyászok ezért vagyunk kénytelenek olyan
problémákkal foglalkozni, amelyek tulajdonképpen a teológiai fakultásra
tartoznak. De nem engedhetjük át ezt a problematikát a teológiának, mivel
napról napra szembesülünk a betegeknek közvetlenül a mi szemünk elé táruló
lelki bajával. Mivel pedig rendszerint minden hagyományos fogalom és nézet
csődöt mond, elsősorban a betegség útján kell járnunk, a tévúton, amely még
inkább élezi a konfliktusokat, és az elviselhetetlenségig fokozza a magányt,
miközben abban reménykedünk, hogy a lélek mélységéből, ahonnan minden
pusztítás ered, a megmentő gondolat is kisarjad.
GW. 11. köt. 352-353. old.
Lényegében véve orvos vagyok, akinek az ember és kora betegségével van

dolga, és aki azokat a gyógyító eszközöket keresi, amelyek megfelelnek a
szenvedés valóságának. Minden teológusnak szabadságában áll, hogy az én
odiózus pszichológiámat megkerülve az „Igével” gyógyítsa pácienseimet. Tárt
karokkal üdvözlöm ezt a kísérletet. De mivel a lelkipásztori cura animarum
[lélekgondozás] nem mindig jár a kívánt eredménnyel, egyelőre az orvosokra
hárul a feladat, akiknek viszont nincs jobb eszköz a kezükben, mint az a szerény
gnózisz [ismeret], amelyet a tapasztalat nyújt nekik. Vagy talán kritikusaim
közül valaki tud ennél jobb tanácsot?
A vallások pszichoterápiái rendszerek a szó tulajdonképpeni értelmében és a

legnagyobb mértékben. Hatásos képekben fejezik ki a lelki probléma nagyságát.
GW. 10. köt. 197. old.
Önnek teljesen igaza van, ha úgy véli, hogy a vallás tulajdonképpen a lelki
szenvedés gyógyítására volna hivatott. Én mindig síkraszálltam ezért az
eszméért, orvosi területen is.
Mik a vallások? A vallások pszichoterápiái rendszerek. Hiszen mit teszünk mi,

pszichoterapeuták? Gyógyítani próbáljuk az emberi szellem, az emberi psziché
vagy az emberi lélek szenvedését, és a vallások ugyanezzel a problémával
foglalkoznak. Ily módon Isten maga gyógyító; orvos, gyógyítja a betegeket, és a
lélek zavaraival foglalkozik; és pontosan ez az, amit mi pszichoterápiának
nevezünk. Nem játék a szavakkal, ha a vallást pszichoterápiai rendszernek
nevezem. Sőt a legcsiszoltabb ilyen rendszer, és nagy gyakorlati igazság
húzódik meg mögötte. Klientúrám igen kiterjedt, és pácienseim több földrészről
származnak; és ott, ahol élek, gyakorlatilag mindenütt katolikusok vesznek
körül; de az utóbbi harminc évben legfeljebb talán hat gyakorló katolikus akadt
pácienseim között. A nagy többség protestáns és zsidó.
GW. 18/I. köt. 178. old.
Hogy mennyire időszerű ez a probléma, egy példával szeretném szemléltetni:

valamivel több mint egy évvel ezelőtt [kb. 1932-ben] az aaraui keresztény
diákkonferencia vezetősége azt a kérdést tette fel nekem, hogy az emberek
manapság lelki bajaikkal miért inkább az orvost, mint a papot keresik fel. Ez a
kérdés nagyon direkt és nagyon gyakorlatias. Addig én csak azt tapasztaltam,
hogy az én betegeim bizonyosan az orvost keresték fel, nem pedig a papot. Azt
viszont nagyon kérdésesnek éreztem, hogy ez most már általánosan így van,
mindenesetre nem tudtam erről semmi határozottat sem. Ezért olyan körökben,
amelyek tőlem személyileg távol vannak, mások segítségével közvélemény-
kutatást rendeztem erről, és kérdéseimre svájci, német és francia protestánsok
válaszoltak. Emellett néhány katolikus válasz is érkezett. Az eredmény nagyon
érdekes. Nagy vonásokban vázolom önnek a képet: az orvos mellett döntött a
protestánsok 57 százaléka, a katolikusoknak pedig csupán 25 százaléka. A pap
mellett a protestánsoknak csupán 8, a katolikusoknak ellenben 58 százaléka.
Ezek mind egyértelmű döntések voltak. A protestánsok 35 százaléka nem tudta
eldönteni a kérdést. A katolikusok közül viszont csak 17 százalék nem döntött.
GW. 11. köt. 343-344. old.
Amikor gyakorló katolikusokat kezelek, áttételprobléma esetén orvosi

funkciómról lemondva átvezetem a problémát a templomba. Ha azonban nem
katolikust kezelek, ez a kiút el van zárva előttem, és orvosi funkciómnál fogva
nem vonulhatok vissza, mivel rendszerint senki és semmi sincs jelen, akire és
amire megfelelően áthelyezhetném az apa-imágót. Esetleg meg tudom értetni a
beteggel, hogy én nem az apa vagyok. De akkor én éppen az okos apa vagyok,
és mindennek ellenére az apa. Nemcsak a természetben, hanem a páciensben is
létezik horror vacui. A beteg ösztönösen irtózik attól, hogy szülő-imágóit és
gyermekkori lelkét belehullassa egy remény és jövő nélküli múlt semmijébe.
Ösztöne azt mondja neki, hogy saját teljessége érdekében ezeknek a dolgoknak
valamilyen formában életben kellene maradniuk.
Pácienseim többsége nem hívő emberekből állt, hanem olyanokból, akik

elvesztették a hitüket. Hozzám az „elveszett bárányok” jöttek el. A hívőnek ma
is alkalma nyílik a templomban megélni a szimbólumokat. Gondoljunk csak a
mise, a keresztelő, a Krisztusimitáció élményére és más effélékre. Csakhogy a
szimbólumnak ilyen megélése és átélése feltételezi a hívő ember eleven
részvételét, ami pedig nagyon gyakran hiányzik a mai emberből. Leginkább a
neurotikusokból hiányzik. Ilyen esetekben csak annak megfigyelésére
szorítkozhatunk, vajon nem bukkannak-e fel a tudattalanból olyan spontán
szimbólumok, amelyekkel a beteg öntudatlanul a hiány pótlására törekszik. És
még akkor is nyitott kérdés, hogy valaki, akinek ezzel kapcsolatos álmai vagy
látomásai vannak, képes-e értelmüket felfogni, és a következményeket vállalni.
Irodalom
C. G. Jung, Gesammelte Werke (GW), 19 Bände, hrsg. von Lilly Jung-Merker,
Elisabeth Rüf und Leonie Zander. Olten 1971 ff.
Különösen
Über die Psychologie des Unbewussten: GW 7
Die Beziehungen zwischen dem Ich und Unbewussten: GW 7, Grundw. 3
Die transzendente Function: GW 8, Grundw. 2
Die psychologischen Grundlagen des Geisterglaubens: GW 8
Das Grundproblem der gegenwärtigen Psychologie: GW 8
Analytische Psychologie und Weltanschauung: GW 8
Zur gegenwärtigen Lage der Psychotherapie: GW 10
Psychologie und Religion: GW 11, Grundw. 4

Über die Beziehung der Psychotherapie zur Seelsorge: GW 11
Grundsätzlisches zur praktischen Psychotherapie: GW 16, Grundw. 1
Ziele der Psychotherapie: GW 16
Der therapeutische Wert des Abreagierens: GW 16, Grundw. 1
Analytische Psychologie und Erziehung: GW 17
Vom Werden der Persönlichkeit: GW 17, Grundw. 9. (A személyiség

kialakulása. In: Mélységeink ösvényein. Fordította Bodrog Miklós.
Budapest, Gondolat Kiadó 1993)
Über die Grundlagen der analytischen Psychologie: GW 18/1 (Bevezetés a

tudattalan pszichológiájába. Fordította Nagy Péter. Budapest, Európa
Könyvkiadó 1993)
Symbole und Traumdeutung: GW 18/I
Geleitwort zu Erich Neumann: Depth Psychologie and a New Ethic: GW

18/II
C. G. Jung, Briefe, 3 Bände, Olten 1972 f.
Erinnerungen, Träume, Gedanken von C. G. Jung, aufgezeichnet von Aniela

Jaffé, Olten 1962; Sonderausgabe 1984; mit Register 1987 (C. G. Jung,
Emlékek, álmok, gondolatok. Feljegyezte Aniela Jaffé. Fordította Kovács
Vera. Budapest, Európa Könyvkiadó 1987)
Grundwerk C. G. Jung (Grundw.), 9 Bände, hrsg. von Helmut Barz, Ursula

Baumgardt, Rudolf Blomeyer, Hans Dieckmann, Helmut Remmler,
Theodor Seifert, Olten 1984 f.
C. G. Jung, Kinderträume, hrsg. von Lorenz Jung und Maria Meyer-Grass,

Olten 1987
C. G. Jung, Traumanalyse. Nach Aufzeichnungen des Seminars 1928-1930,

hrsg. William McQuire, aus dem Engl, übers, von Brigitte Stein, Olten
1991
C. G. Jung Lesebuch, ausgewählt von Franz Alt, Olten 1983
C. G. Jung, Von Mensch und Gott, ausgewählt von Franz Alt, Olten 1989
C. G. Jung, Vom Abenteuer Wachsen und Erwachsenwerden, ausgewählt von

Franz Alt, Olten 1991
Tartalom
Előszó
A LÉLEK, A TEST ÉS A SZELLEM SZENVEDÉSÉRŐL
A lélekről
A neurózis mint a lélek üzenete
A neurózis az emberiség gyötrelme
A neurózis keletkezéséről
A pszichózis mint ismeretlen erők betörése
Ha a test szenved, a lélek szenved
A betegség értelméről
GYÓGYÍTÁS ÉS GYÓGYULÁS
Sok gyógyító erő rejlik az emberben magában

Pszichoterápia és analízis
Az orvos személyiségéről és feladatairól
Az orvos lelkipásztori tevékenységéről
Irodalom
FELELŐS KIADÓ KOCSIS ANDRÁS SÁNDOR
A KOSSUTH KIADÓ RT. VEZÉRIGAZGATÓJA
A KÖTETET HITSEKER MÁRIA SZERKESZTETTE
A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA PÁNYI BÉLA MUNKÁJA
MŰSZAKI VEZETŐ KUN GÁBOR
TERJEDELME 5,3 (A/5) ÍV
SZEDTE ÉS TÖRDELTE A KOSSUTH KIADÓ
NYOMÁS ÉS KÖTÉS A SZEKSZÁRDI NYOMDÁBAN KÉSZÜLT
FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF IGAZGATÓ

Jung C G Gondolatok A Szenvedesro

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Jung C G Gondolatok A Szenvedesro

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

nncl2644-6bav1

ISBN 963 09 4084 1

© Walter Verlag AG, Solothum 1991

Csak akkor van esélyünk rá, hogy kikapaszkodjunk a veremből, ha beleestünk –

A psziché létező, sőt maga a létezés.

A lélek dolgaiban még korántsem tudunk mindent, és ha ma valamire különösen

Még nagyon messze vagyunk attól, hogy a tudomány legfontosabb tárgyáról,

De hát mi is tulajdonképpen a psziché? Egy materialista elmélet szerint

A neurózis kezelésében az a feladatunk, hogy megközelítőleg helyreállítsuk a

Csaknem nevetséges előítélet az, hogy a létezés csak testi lehet.

Az orvosi pszichológia tárgya, nevezetesen a beteg lélek, olyan jelenség, amely

A neurózis mint a lélek üzenete

A lélek szellemi életét csupán legparányibb szilánkjaiban ismerjük. Ma annyit

Az elmúlt évszázadok, amelyek a léleknek szubsztanciát tulajdonítottak és a

Tudjuk, hogy a neurózis nem valamilyen különleges mikroba által előidézett

Munkám legfőbb célja nem neurózisok kezelése, hanem a numinózumhoz* való

Foglalkozásom a betegeimmel világossá tette előttem, hogy az üldözéses

Az orvostudományban heves ellenszenv él minden pszichikai természetű

Freud munkái kimutatták, hogy a funkcionális neurózisok kauzális tekintetben

A szenvedés alapja a szellemi tétlenség, a lelki meddőség.

A neurózis igazi oka azonban a mában rejlik, mivel a neurózis a jelenben

A neurózisban az alkalmazkodási folyamat zavart, illetve a neurózis maga egy

Az a neurózisban szenvedő ember, aki tudja, hogy neurotikus, közelebb van az

Ha az ember meghasonlott önmagával, és nem tudja ezt, akkor illúziói vannak;

A pszichológiai típusnak ezen átváltozási képessége folytán rendkívül

Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak, és

A neurózis az emberiség gyötrelme

Lelki szenvedés esetében – amely az érintett személyt kétségtelenül mindig

Mindenki szenved, amíg az élet kaotikus sodrában úszik.

Az egyes ember fájdalommal teljes helyzetében felismerem az emberiség

A neurózis rendszerint a személyiség betegesen egyoldalú fejlődése, amelynek

A mai neurológia egyre inkább felismeri, hogy a páciensek neurózisának

Valóban nem kétséges, hogy sok neurózis traumatikus élményekkel már a

A pszichére vonatkozó minden ténymegállapítást a teljes igazolás érdekében

A neurózis átmeneti szakasz: a nyughatatlanság két helyzet között.

A neurózishoz hasonlóan a pszichózis is benső menetét tekintve individuációs

Napjaink úgynevezett neurotikus betegei között nem kevés az olyan, aki

A pszichózis mint ismeretlen erők betörése

Egyik páciensem súlyos kényszerességének kezdő tüneteként tizenhatodik

Az elmebetegeket mindig és mindenütt rossz szellemektől megszállottaknak

A szellemekben való hitnek további forrásai [az álmok mellett] a pszichogén

Amikor 1925-1926-ban expedícióval az Elgon-hegységben jártam,

Semmi okunk rá, hogy abnormálisnak minősítsünk dolgokat, amelyeket őseink

Ha a test szenved, a lélek szenved

Az embernek szembe kell néznie a szenvedés problémájával. A keleti ember

Csak annyit mondhatunk, hogy bizonyos fiziológiai állapotokat egyértelműen

Valóban lehetetlen, hogy a lelket és általában az emberi személyiséget különálló

India három doktori címmel tisztelt meg: Allahabadban, Benaresben és

Magától értetődik, hogy álmokkal különösképp is találkozunk beteges testi

A határozatlanság természetesen megállította az élet haladását, és bekövetkezett

A kezelés kockázatától eltekintve a tudattalan önmagában is veszélyes lehet. E

A pszichoneurózis végső soron az olyan léleknek a szenvedése, amely nem

Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak, mielőtt beáll a

Az értelem hiánya akadályozza az élet kiteljesedését, ezért betegséget jelent.

Elég pontosan tudjuk, mit jelent meggondolatlan konfliktusba kerülni az

A neurózisban saját legjobb ellenségünk vagy barátunk rejtőzik.

Nem tudjuk a pácienst hozzásegíteni neurotikus tartalmainak igazi

Vannak olyan lelki realitások, amelyek betegségeket okozhatnak és

Az a szándékunk, hogy a lehető legjobban megértsük az életet, mégpedig úgy,

Gyakran láttam olyan embert, aki hasznosságát és létjogosultságát egy

Azt sem mondhatjuk, hogy a szenvedés egyenlő az öröm hiányával, mivel az

A lélek szenvedéséből fakad minden szellemi alkotás és a szellemi embernek

Sok gyógyító erő rejlik az emberben magában