ROBIN WHITE

A tajgai tigris

A mű eredeti címe: Siberian Light

Copyright © 1997 by Robin A. White

Fordította JANÁKY ISTVÁN

Hungarian translation
© JANÁKY ISTVÁN és a GENERAL PRESS KIADÓ

Sorozatszerkesztő ILLÉS ANDREA

A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi vezető: BESZE BARBARA
Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő: BENDA LUCA
Készült 27,5 nyomdai ív terjedelemben,
53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron
Kiadói munkaszám: 991
ISSN 1416-7026
ISBN 963 9459 98 4

-1-
 Annának, Szásának, Viktornak és Jelenának,
akik nevet és arcot adtak egy ismeretlen tájnak;
Lisának pedig minden egyébért.

„A jót és rosszat elválasztó vonal nem államok, még csak nem is politikai pártok között hú-
zódik, hanem egyenesen az emberi szíven hasít keresztül.”
Alekszander Szolzsenyicin

„A remény a boldogság egyik fajtája, és talán ez a legfőbb boldogság, ami ezen a világon
megadatik.”
Samuel Johnson

Markovo, Irkutszki Terület

1. fejezet

Április huszonnyolcadika van, este. A hőmérséklet fagypont körül ingadozik. Az lehet,

hogy Moszkvában már meleg tavasz van, de hét időzónával keletebbre ez a mai az év első meleg
estéje. A jégcsapok olvadoznak, és amikor letörnek, olvadt hókupacokra potyognak. A pislákoló
sarki fény hatalmas energiahálót borít Markovo fölé, hideg fénnyel árasztva el a sötét utcákat.
Markovo lassan veti le téli gúnyáját, mint egy előhívott fénykép; először a falak, aztán a
háztetők, majd az utcák. Végül a víz, gőz és a csatornák, melyek napvilágra kerülnek a járdák men-
tén, mint valami rég letűnt civilizáció emlékei. Az épületek megtartják a nap melegét, de odalent a
folyónál sokkal hidegebb van.
A Maty Ljéna - Léna Anyácska - magas betonrakpartok között kanyarog át a városon. A fo-
lyó a Bajkál-tó körüli hegyekben ered, és a Jeges-tengerbe torkollik. Ma este repedezni kezdett rajta
a jég, amely tavaly szeptember óta keményen és kitartóan borítja. Ma este a folyó híg, kásás jeget
vajúdik a köd leple alatt, ahol a levegő összemosódik a vízzel, a folyadék a szilárd halmazállapotú-
val, ahol a szilárdság felolvad és az égbolton tarka mintát alkot a fény és a sötét.
A rendőrség mustársárga terepjárója várakozott krahácsolva és füstfelhőt eregetve a 3. szá-
mú detoxikáló állomás előtt. A kocsi ismertebb nevén egy bobik volt, vagyis terrier. A motorja ócs-
ka benzinkeveréktől fuldokolt, amely tele volt finomítatlan melléktermékekkel. Még mindig másfél
óra volt hajnalig.
Goric rendőr a kocsiban ülve várta, hogy társa visszatérjen. Goric valamikor a városi rendőr-
ség őrmestere volt. Azonkívül hírhedt iszákos. Egy olyan városban, ahol mindenki ivott, nem kis
teljesítmény volt ezzel hírnevet szerezni, de Goric esetében többről volt szó.
Kollégái hónapokon át úgy bántak vele, mint egy gyógyíthatatlan beteggel, no persze nem
azért, mert ivott, és még csak nem is csecsen vezetékneve miatt, habár ez utóbbival kétségkívül
rossz pontot szerzett Goric ennél sokkal kevésbé megbocsátható vétséget követett el: elbukott.
Amikor a rendőrség parancsnokának lelövését követően a minisztérium korrupcióellenes bi-
zottságának tagjai megjelentek Markovóban, Goric készségesen válaszolt minden kérdésükre, és
ami még ennél is rosszabb volt, meglehetősen őszintén. Ennek eredményeképpen először lefokoz-
ták, majd „kinevezték” a részegek megmentőjének, és az éjszakai szolgálat sötét bugyraiba száműz-
ték. A becsületesség volt Goric egyetlen nagy hibája - ez volt a betegsége. Emiatt lett belőle olyas-
valaki, akivel jó, ha vigyáz az ember, mert Oroszországban a lesüllyedés ragályosabb, mint a kole-
ra.
Az autóban csak néha reccsent meg a rádió-adóvevő, a sarki fény okozta légköri zavarokkal
terhes üzenetfoszlányokat közvetítve. De Goricot mindez nem zavarta. Az éjszakai műszak csendes
időszakaiban legalább volt ideje eltűnődni azon, hogyan köszönheti a Napból eredő mágneses vi-
harnak, hogy egy nyugodt éjszakája lehet itt a Földön.
Mivel nem volt rendesen működő összeköttetése a központtal, Goric nem tudhatott semmit a
bandaháborúkról, a kocsmai verekedésekről vagy azokról a betörőkről, akiket Markovo egyre job-

-2-
ban felfegyverkezett lakossága lőtt le. Semmi mással nem kellett törődnie, csak a jámbor részegek-
kel, akik halálra fagytak a hóban.
Goric ajtócsapódást hallott. Felnézett. A társa egy üveggel a kezében a terepjáró felé közele-
dett. Az alacsony, túlsúlyos férfi mindkét cipője elsüppedt a hóban, majd úgy bukkantak elő, mint
két vízből kiemelkedő bálna, mindenfelé habot és jeges vizet fröcskölve. Az autó ajtaja nagyot nyi-
kordult, és Goric társa beszállt. A kocsi ringatózni kezdett, mint egy túlságosan megpakolt vitorlás.
Goric társa felemelte az üveget - Későbbre - mondta.
Goric megrázta a fejét. - Tartsd csak meg!
- Mi az, beléptél valami szerzetesrendbe? - vonta fel a társa busa szemöldökét.
- Még nem, de gondolkozom rajta.
Akár testvérek is lehettek volna ők ketten az egyforma irhabundájukban és usánkájukban,
mint két nagy vándorkő vállt vállnak vetve, miközben leheletük lecsapódott a hideg ablaküvegen.
Ráadásul mindkettőjüknek Alekszander volt a keresztneve.
De izzadságszagú kabátjuk alatt nem is lehettek volna különbözőbbek: Goric vékony volt és
sötét hajú, míg a társa kövérkés és szőke. Goric haja egy csecsen fekete üstöke volt, a társáé pedig
egy igazi szláv búzaszőke hajzata. Goric csizmája ki volt fényesítve, és egy 9 milliméteres
Makarovot viselt a kabátja alatt. A társa mindkét cipője ovális alakúra lett kitaposva, és a férfi az
elemlámpáját leszámítva fegyvertelen volt.
Goric sebességbe kapcsolt, és elindult a folyó irányában. Markovo nem hivatalos üzelmei-
nek legnagyobb része a folyó körüli kis mellékutcákban zajlott, abban a téglaépítésű bérházakkal és
üres raktárépületekkel teli negyedben, amit Fekete Tüdőként emlegettek.
Nyáron a kormos füstöt pöfögő dízeluszályok élelemmel, gyógyszerekkel, üzemanyaggal és
nagy néha japán autókkal megrakodva jöttek le ide délre a jakutszki kikötőből. Az uszályok korma
és füstje feketére színezte a rakpartot és a házak falait, innen kapta a városrész a nevét. A dereglyék
aztán nyersfával, azbesztlemezekkel és több-bálányi anasával - helyi termesztésű marihuánával -
tértek vissza Jakutszkba. Télen a kamionok országútként használták a folyó vastag, befagyott jegét.
Tavasszal a helikopterek és a repülőgépek jelentették Markovo egyetlen kapcsolatát a külvilággal.
Rossz időben Markovo nemcsak elszigetelt volt, hanem egyenesen úgy tűnt, mintha egy másik
bolygóra költözött volna.
Az évszaktól függetlenül a rakpart mindig népszerű ivóhely volt. És mivel sokan jártak ide
vedelni, sokan is haltak meg itt. A részegeket valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta a vízhez.
Télen odafagytak a jéghez, nyáron belefulladtak a folyóba. Ilyenkor pedig, tavasszal, kibotorkáltak
messzire, és egyszerre körülvette őket a mindenhonnan előbukkanó fekete víz, és egyre távolabb
sodródtak az elszabadult jégtáblákon. A Léna aztán északra vitte őket, ahol a hollók meg a varjak
rájuk találtak, és lecsipegették a húst a csontjaikról.
Markovo valamikor egyöntetűen szürke volt. Egy folyóparti városka, prémvadászok és fa-
vágók amolyan állomáshelye a cárok idején, és egy kis szatelit, amely a Sztálin nevezetű központi
égitest körül keringett a Gulág alatt. Aztán olajat találtak Tunguzkában, száz kilométerre északra.
Nem csupán néhány cseppnyi ásványolajat, nem egy kis erecskét, hanem azt, amit „elefántmező-
nek” szokás nevezni.
Markovo harmincnyolcezer lakosa egy televízióállomást, egy napilapot, egy vodkaüzemet és
egy modern kórházat köszönhetett ennek az „elefántnak”. Egy hatalmas vaskohót építettek, hogy
elvezessék a mazutot, ezt a legdurvább, szűretlen fűtőolajat, amivel egyik tengerentúli vevő sem ve-
sződne. A kohó elnyelte a nyers szilikátos anyagot, és préselt azbesztlemezeket öklendezett ki ma-
gából, hatalmas mennyiségű szürke salaktermék kíséretében. Még egy óvszergyár is épült, ahol vas-
tag, időtálló kondomok készültek - strapabíró termékek, amelyek egy egész évadnyi szerelmet kibír-
tak.
Az emberek dolgoztak, a fizetésüket rendben megkapták. A kenyérszállító kamionok rótták
a köröket. Messziről; félig becsukott szemmel úgy tűnt, Markovóban virágzik az élet. Ha még job-
ban hunyorított az ember, akár azt is hihette, hogy itt jólét van.
Most, a szovjet birodalom összeomlása után már nem volt többé illegális a szegénység és a
gazdagság. Markovónak is megvoltak a jobb és rosszabb kerületei. Egy amerikai vállalat megpró-
bálta életre kelteni a tunguzkai olajmezőket. Az ő dollárjaik felvirágoztatták Markovo egyes részeit.
A város két, négy, sőt nyolc részre oszlott. A szegénység egyenes arányban nőtt, minél távolabb ke-
-3-
rült az ember a volt Inturiszt Hoteltől, amit időközben Szibéria Szállóra kereszteltek át. A Léna
amolyan gazdasági demilitarizált zóna volt: az egyik partja zöldült a dollártól, a másik sárgult az
irigységtől. A kettő között pedig ott húzódott a város növekvő-fogyó szerencséjét szimbolizáló Fe-
kete Tüdő.
A járőrautó egy drótkerítéssel körülvett, valaha ezüstszínű olajfúrótorony mellett hajtott el.
Ezt az emlékművet azoknak a hős dolgozóknak a tiszteletére emelték, akik annak idején megnyitot-
ták a tunguzkai olajmezőt, és hűségesen minden május elsején újrafestették. Most viszont, ötévnyi
elhanyagoltság nyomán az emlékműről szinte csöpögött a barna rozsda.
A kocsi befordult a sarkon, és lassított. A fényszóró fényében egy alak bukkant elő az egyik
sikátorból, és ide-oda csúszkálva botorkált az utcán. A fényszóró sugárkévéje még épp idejében vál-
toztatott irányt, hogy megvilágítsa a fénylő ívben az autó felé repülő üveget, amely pörögve hasított
át a levegőn, majd nekivágódott a lökhárítónak, és szilánkokra tört.
A kocsi csúszkálva lefékezett. Goric magához ragadta a gumibotját. - Kérdezd meg, hol van
hely! - mondta a társának, majd kiszállt, és beszippantotta a levegőben terjengő puha nedvességet,
ami épp olyan nőies volt és bódító, mint amilyen nyers és férfias volt a kemény hideg. A részeg el-
vesztette valahol a cipőjét.
A zilált hajú és kigombolt ingű fickó felemelte egyik kezét, hogy védje szemét a kocsi lám-
pájának vakító fényétől. Nem próbált meg elszaladni. Jól ismert forgatókönyv volt ez a szokásos
bevezetéssel, tárgyalással és befejezéssel. - Hol van Jézus? Hol az a szemétláda?! Jöjjön ide most
azonnal!
Goric óvatosan közelített a részeghez, gumibotját figyelmeztetően a tenyeréhez csapdosva.
Az újfajta, bőrborítású gumibotok az Egyesült Államoktól kapott gazdasági segély részét képezték.
Demokratizátornak hívták őket. A birodalomnak vége, a régi szabályokat eltörölték, de ki mondta,
hogy a humor is meghalt?
- Jézus Krisztust akarom, de rögtön!
- Ordíts csak, ha jólesik! Azt mondják, jót tesz az egészségnek. - Goric olyan közel ért, hogy
már megcsapta a vodka bűze. Már egy hónapja nem nyúlt alkoholhoz, de a szimata még mindig re-
mekül működött. Egy szippantásból tudta, hogy ez valami filléres német lőre. Itt ez a szeszfőzde
Markovóban, de a német import még mindig sokkal olcsóbb. Mint az északi sarki fény az égen,
vagy a vonal, amely elválasztotta az üzletembereket a tolvajoktól, ez is egyike volt az élet nagy rej-
télyeinek. - Hová lett a surranód?
Amikor a részeg lenézett a lábára, Goric meglendítette a gumibotját, és a férfi előrebukott a
hóba. Goric odaráncigálta a kocsihoz, két véres csíkot hagyva maguk után. A jég összevissza ka-
szabolta a részeg talpát - nem mintha ő bármit is érzett volna belőle.
- Sikerült kapcsolatot létesítenem - mondta Goric társa büszkén. - A kettesben van egy zár-
ka.
- Príma. Gyere, segíts!
Együttes erővel sikerült belapátolniuk a részeget az autó hátuljába. A kocsi hátsó ajtaja már
ki volt nyitva, fogadásra készen.
A 2. számú detoxikáló a folyó túloldalán, a város egyik szép részén volt. Közel a Szibéria
Szállóhoz, a széles térhez - amit még mindig a Szovjetek terének hívtak -, a polgármester irodájá-
hoz és a régi KGB-székházhoz. Olyan környék volt ez, ahol az éttermekben volt étel, az üzletekben
áru, ahol olajjal foglalkozó külföldi üzletemberek laktak, ahol a dolláros kurvák melegben aludtak,
és ahol a maffia volt az úr.
A részeget úgy dobták be a kocsiba, mint valami fatuskót, és becsapták az ajtót. A bobik vá-
zához egy egyszerű doboz volt rögzítve, aminek nem volt ablaka, csak egyetlen kulcsra zárható aj-
taja, és a vázát kemény dróthálóval erősítették meg. Az ajtón egyet dörömböltek, aztán még egyet,
majd csend lett.
Az autó füstöt eregetve elhajtott. Egyre nehezebb volt jó üzemanyagot találni. Ez is egy
újabb rejtély: valamikor a tunguzkai olajmezőkről származott a Szovjetunió ásványolajkészletének
igen jelentős része. A jó minőségű japán acélból gyártott új olajvezeték délre az irkutszki finomítók
felé tartva áthaladt a városon, s elvileg tonnaszámra szállította volna az amerikai vegyesvállalat, az
AmerRus által kitermelt szibériai kénmentes kőolajat.

-4-
 De a várt tonnák helyett az olaj épphogy csak csordogált, és jó minőségű üzemanyagot csak
megfelelő összeköttetésekkel vagy keményvalutáért lehetett szerezni, ami voltaképpen egy és
ugyanaz volt. Igaz persze, hogy a rendőrség rekvirálhatta volna az üzemanyagot a finomítótól, de
ezzel az erővel egy palackba is tehetnék a nyomtatványt, hogy azután a Lénába hajítsák - az ered-
mény ugyanaz lenne.
A nagymenő bűnözők - más néven a vori v zakone, azaz a „törvényes tolvajok” - dollárral
fizettek, és közvetlenül a finomítóból vásárolták az üzemanyagot. A benzin nyáron tankhajókon ér-
kezett északra, télen olajszállító kamionokban, sőt néha még hordókban is, helikoptereken. A vorik
fekete BMW-i és Cherokee dzsipjei soha nem vesztegeltek üres tankkal. A maffia helytartói, a
brogyagik a felesleget eladták a feketepiacon. Felbéreltek pár sötét figurát, ismertebb nevükön bikit,
azaz pitbullt, akik mozgásban tartották a piaci kereskedelmet. A rendőrségnek le kellett csapnia a
vori olajszállító kamionjaira, és le kellett foglalniuk az üzemanyagot, hogy a kocsijaik járőrözhes-
senek az utcákon.
Veszélyes játék volt ez. A rendőrségnek demokratizátorai és pisztolyai voltak, a maffiának
pedig Glockjai és Uzijai. A markovói rendőrfőnököt, egy Skurat nevű ambiciózus tábornokot épp
egy ilyen rajtaütéses akció közben lőtték le. A jelentésben Skuratot hősnek nevezték, aki a bűnözés
elleni harcban áldozta életét. Egyesek azt suttogták, hogy a tábornokot a saját emberei árulták el,
akik maguk is családos emberek, márpedig az éhes szájakat etetni kell. Elvileg egy új tábornok ér-
kezik majd Irkutszkból, hogy átvegye az irányítást. De eddig még se híre, se hamva.
Ahogy a terepjáró a folyó felé csörtetett, a rádió-adóvevő sistergését és recsegését folyama-
tos sípolás váltotta fel, majd hirtelen hallani lehetett a telefonközpontos szaggatott hangját. Goric
felkapta a mikrofont - Angara hármas - mondta be a rádiós hívójelüket - Ismételje!
A hangszóró válaszul megint recsegett - csupa sercegő, cikázó elemi részecske és légköri
zavar.
- ...hármas, bejelentés... kutya... vonyít… szájkosár nélkül... megharapott két... - mondta a
központos, majd hosszabb szünet következett, aztán halványvörös fény villant az égen, majd egy
újabb sistergő hang hallatszott. - ...a gazdája... - A hang elhalt, miközben az ég rózsaszínűre válto-
zott.
- Kicsoda? Micsoda? Ki a kutya gazdája?
A légköri vihar elcsitult, az elemi részecskék ismét rendezetté váltak. - A. V. Rízskov...
Roszinka... nyolc... egy németjuhász... - Az adás átmenetileg megint megszűnt - ...hármas?
A két rendőr egymásra nézett.
- Andrej Valentinovics? - kérdezte a társa tiszteletteljesen suttogva.
Goric felkapta a mikrofont. - Angara hármas, már úton is vagyunk. - Goric bekapcsolta a
kék fényjelzést, és elindult a Roszinka, egy nyugati stílusú elegáns lakónegyed irányába a folyó túl-
oldalán.
Andrej Valentinovics Rizskovot mindenki ismerte nemcsak a városban, hanem azon az
egész hatalmas, vad szibériai vidéken is. Rizskov a régi idők egyik moszkvai nagykutyájának volt a
fia, és immár egy új kaszthoz tartozott; Rizskov bizniszmen volt, és a gengsztereket leszámítva -
vagy éppen őáltaluk - az egész irkutszki terület egyik leggazdagabb embere.
Andrej Rizskov szervező volt, másképpen tolmács. Egy olyan külföldi vállalkozásnak,
amely Szibéria tekintélyes mennyiségű természeti kincseit akarta megcsapolni, Rizskov volt a biz-
tosíték, hogy nem lépnek rossz helyre ezen a bürokratikus aknamezőhöz hasonlatos tájon. És
Rizskovot jól megfizették a bennfentes információkért. Zsebei csak úgy dagadtak a sok dollártól.
Ennek az embernek még a vizelete is aranyból volt. Ha elég közel állnak hozzá, talán két csóri
rendőrre is fröccsen belőle.
Goric tövig nyomta a gázpedált. Az autó egyet köhögött, majd megugrott, és gyorsulni kez-
dett. Ahogy áthajtottak a Lénán átívelő öreg hídon, érezték, ahogy a híd meg-megremeg, ahogy az
úszó jégtáblák nekisodródnak a pilléreinek. A túloldalon gyorsan változott a táj képe.
A félreértések elkerülése végett: Markovo jó része sem New York. Még csak nem is
Mombasa. De volt itt egy hotel, amelyikben egész évben volt meleg víz, néhány kávézó, a rácsok-
kal védett üzletekben pedig árucikkek, amiket érdemes volt megvenni, sőt ellopni. Még ezen a késői
órán is volt néhány világító lámpa. A kis örmény kávézó, ahol csak keményvalutát fogadtak el, még

-5-
nyitva volt. Az ajtaja előtt egy Cherokee terepjáró parkolt, járó motorral. A bejárat fölött neonfény
hirdette: ALAMO. Odabent bőrkabátos alakok sütkéreztek a villanyfényben.
Villogó kék fényével a kocsi úgy cikázott át a városon, mint egy kivilágított golyó egy elsö-
tétített labirintuson. Hátul a vékony fém választófal mögött a részeg hol nyögdécselt, hol káromko-
dott, hol öklendezett.
Megérkeztek a széles Szovjetek terére, ahol egymás mellett tornyosult a volt KGB-székház
és a polgármesteri hivatal, egy régi reklámtábla alatt, mely büszkén hirdette: Mü sztrójem
komunyizm! (A kommunizmust építjük!) - a szikrázóan kivilágított Szibéria Szálló tőszomszédságá-
ban. A terepjáró befordult egy úton, amely egyre keskenyedett az útból utca lett, aztán egy sikátor,
amely végül egy biztonsági fémkerítésben végződött. A nyitott kapu felett boltíves táblán szép be-
tűk adták tudtul: ROSZINKA. A kapu mellett egy őrbódé állt. A kék fény sötétített üvegről verődött
vissza. Odafent az égbolt szinte szikrázott és sistergett az elektronok pazar játékától. Az őrbódé üres
volt.
Egy ilyen lakóházsor bárhol máshol jelentéktelen lett volna. Emeletes kockaépületek, mind-
egyik mögött saját garázs, puccos boltíves bejárati ajtók, fölöttük felülvilágítós ablakok. A házak
egy kör alakú belső út mentén sorakoztak. Az egész épületegyüttest három méter magas fémkerítés
vette körül. Az egyik befejezetlen sor végében halomban álltak az építkezési anyagok a hóréteg
alatt.
Az építkezés valami jogi vita miatt átmenetileg szünetelt. Az amerikai építtetők azt állítot-
ták, hogy nincsenek eléggé megfizetve, az orosz földtulajdonosok viszont ezzel nem értettek egyet.
Az ügyet elnyelte a pereskedés ingoványa, és valószínűleg mindörökre benne is ragad.
A nyolcas szám elé érkezve Goric kikapcsolta a kék villogót. Rizskov lakása. Az emeleti ab-
lakokból kékes fény vibrált - Reflektort!
- Nem hallok semmiféle vonyítást - mondta Goric társa, és felkapcsolta a kocsi tetejére sze-
relt reflektort, majd Rizskov bejárati ajtajára irányította a fénykévét, idegesen kutatva a szájkosár
nélküli kutya után. - Remélem, nem éhes!
- Rizskov kutyája többet eszik, mint te.
A hóban keréknyomok látszottak. De nem ám valami ócska Moszkvics vagy Lada nyomai.
Nem, ha Roszinka, akkor ez minimum egy Volvo. Biztonsági rácsok, a lámpákban izzók, a kémé-
nyekből füst gomolyog. Goric magába itta a látványt. Itt működtek a dolgok. Itt volt pénz. Nem is
kellett, hogy az embernek orra legyen, akkor is érezte a szagát.
- Milyen fajta kutya?
- Németjuhász - felelte Goric. - Nyolcvankilós. Ekkora fogai vannak - feszítette szét a két uj-
ját.
- Az már egy farkas! Biztos vagy benne? Nyolcvan kiló?
Goric a bejárati ajtóra szegezve hagyta a fényszórót. Bedugta a kezét a kabátja alá, és elő-
húzta az automata Makarovot - Plusz kilenc gramm - mondta. Egy golyó súlya. - Hozd a zseblám-
pádat, és ne felejtsd el, csak semmi mohóság! Várd meg, amíg megkínálnak!
A várostól már több mint egy hónapja nem kapták meg a rendes fizetésüket, habár a pol-
gármester elintézte, hogy kapjanak hitelt a helyi boltokban. De egy húszdolláros jutalékkiegészítés
egy heti keresetüknek felelt volna meg, és semmi kétség, sokkal költhetőbb lett volna. A becsület
egy dolog volt, de az éhség az egészen más. Kiszálltak a kocsiból, és átcaplattak az olvadt havon a
nyolcas számú ház bejáratáig. Az északi horizont fagyosan fehérlett, mint a nap meleg lehelete az
égbolt ablaküvegén.
Goric társa levilágított a földre az ajtó előtt. - Ez tényleg egy farkas!
A bejárati ajtó előtti hó úgy nézett ki, mint egy tappancsnyomokkal tarkított holdbéli táj. Ha-
talmas lábnyomok. A németjuhászokat őrző-védő kutyaként tartották, és néha arra idomították őket,
hogy hang nélkül, meglepetésszerűen támadjanak. Goric és a társa fülelt. Vonyítást nem hallottak,
valami mást viszont igen: rockzenét. A dübörgő basszus elég hangosan szólt ahhoz, hogy átszűrőd-
jön a hőszigetelt falakon, a hármas szigetelésű ablaküvegeken, sőt az acélajtókon is.
Az árnyékuk hatalmasnak látszott a reflektor fényében, ahogy a bejárati ajtó felé tartottak.
Goric megnyomta a csengőt. Odafent egyre csak dübörgött a zene. Goric várt egy kicsit, majd meg-
fordította a kezében a Makarovot, és a markolatot használta kopogtatónak. Gondosan kivárva a szü-

-6-
netet a zenében, kopogott egyszer, kétszer, háromszor. Aztán, ahogy a világon mindenütt teszik a
rendőrök, elkiáltotta magát.
- Rendőrség! Kinyitni!
A zene egyre csak dübörgött. Goric lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. Goric
résnyire kinyitotta. Az ajtó valami puha dolognak ütközött. A bobik reflektorának fénye beáradt a
lakásba.
Egy mancs.
Goric és a társa azonnal hátrébb ugrottak. A pisztoly az ajtóra irányult, ujj a ravaszon.
A mancs azonban nem mozdult.
Goric a Makarovval még mindig az ajtóra célozva előrébb lépett, és belökte az ajtót. A zene
most már elviselhetetlenül hangosan szólt. A fentről vibráló kék fény betöltötte az egész emeletre
vezető lépcsőt. Az ajtó valami nehéznek, valami puhának csapódott.
Valami halottnak.
- Szűzmáriám!
A bejárati ajtó mögötti előtér vérben úszott. Közvetlenül az ajtó mögött egy fekete farkasku-
tya feküdt kiterülve. Torkát elvágták, közvetlenül az alsó állkapcsa alatt. A sebből fehér hús bugy-
gyant ki, amely már el is kezdett ráncosodni. A kutya hegyes fülei a hatalmas V-alakú koponyához
simultak.
A véres nyomok felvezettek az emeletre.
Goric nem foglalkozott a kis folyosóval, amelyen keresztül vissza lehetett jutni a garázsba,
hanem egyenesen felfelé kezdett rohanni, kettesével szedve a lépcsőket. Az emeletre érve megtalál-
ta a villanykapcsolót.
A hatalmas televízió kékes fénye hirtelen elveszett a csillogó csillár meleg sárga fényében.
A számítógép kurzorja megállás nélkül villogott egy ákombákomokkal teli monitoron. A padlót kö-
rös-körül elhajlított, összetört floppyk borították.
- A francba! Ezt nézd...!
- Ne nyúlj semmihez! - utasította a társát Goric.
A helyiség egyetlen hatalmas nappali volt, ahonnan a többi szobába vezető ajtók nyíltak.
Fehér falak, a padlón vastag, puha, vörösesbarna szőnyeg. A konyhában mindenütt csillogó japán
rozsdamentes acél. Az egyik boltíves alkóvot egy hatalmas hűtőszekrény foglalta el, mint valami
túlméretezett ikon: Toshiba, a lehető legjobb, csúcsminőség.
Goric most már két kézzel markolta a 9 milliméterest. - Rizskov polgártárs! - kiáltotta. A
pisztolyt végigjártatta a nappalin, ahogy a kiképzésen tanulták. Lassan, biztos kézzel.
A zene a televízióból harsogott. A képernyőn rongyokat viselő alakok álltak a reflektorfény-
ben, miközben a lábuk előtt szinte meztelen kurvák vonaglottak a földön, mint a kígyók. A színpad
hátuljában a díszlet egy reneszánsz Madonnát ábrázolt, keblén egy gyermek kisördöggel, akinek
szarvai voltak. A tévé előtti alacsony dohányzóasztalon három kis talpas pohár állt, az egyik tele, a
másik kettő üres, mellettük pedig egy üveg konyak. A televízió mögött egy faliszéf volt - nyitva.
- Betörők - mondta a társa.
- Miféle tolvaj hagyná itt mindezt? - Goricnak a saját szavait hallva felállt a hátán a szőr. -
Kapcsold már ki ezt a ricsajt! - Goric, kezében az automata pisztolyával, az egyik csukott ajtóhoz
ment.
A vastag szőnyeg jókora területen átnedvesedett. Goric lehajolt, megérintette, és amikor fel-
emelte a kezét, az ujjai sötétvörösek voltak. Figyelmét ekkor a hálószobaajtó melletti falon sorako-
zó fényképek felé fordította. A legtöbb kép fekete-fehér volt. Csak egyetlen színes fényképet látott.
A régi képeken férfiak pózoltak azon az ódivatúan merev, beállított módon.
Goric rendőr átlépett a vértócsán, és kezét a hálószobaajtó kilincsére tette. Csakúgy, mint a
bejárati ajtó, ez sem volt bezárva.
Goric a fényképeknek vetette a hátát, és belökte az ajtót. A zene elhallgatott. A csend hirte-
len olyan súlyosnak tűnt, mintha bársonnyal borították volna be a fülét. Goric lüktető fejjel lépett be
a hálószobába.
Túlfűtött levegő áramlott ki az ajtón, melybe a vér iszonytató, sós szaga, ürülék bűze és a
puskapor félreismerhetetlen csípős szaga keveredett. A hálószobában az összes villany égett. Goric
egy pillanatig csak nézett, aztán kihátrált. - Szása!
-7-
 A rendőrök a részegek védőangyalai voltak, a kóbor kutyák kézre kerítői. Megvesztegetési
pénzek zsebretevői, árokásók, hátukat tartók. Ez túl nagy falat volt nekik. - Szása! - szólította a tár-
sát, és készült megfordulni.
Egy kéz markolt Goric fekete hajába, és hátrarántotta. Goric nyaka panaszosan megreccsent,
a szája kinyílt meglepetésében. Egy csípés, nem több, mint egy fűszál karcolása a nyakán. A férfi
féloldalasan megpördült, és még épp látta a vörössel bekenődött ezüstöt. Az ujja reflexszerűen meg-
rándult, a Makarov eldördült, s a szemközti falon egy lyuk keletkezett.
Zuhanás... Goric a földre esett, őrmester, részegek angyala, a társa egy hibbant. Le, ide erre
a puha vörös szőnyegre. A feje már a földön hevert, de még mindig érezte, hogy zuhan. Fuldokolt a
nehéz, meleg vértől. Emlékek, képek, hangok, illatok. Zuhanni, ahogy egy meteor hasít át a téli ég-
bolton. A végén egy hosszú, fehéren izzó csóvával... egy fehér villanás, aztán vörös, amely végül
feloldódik abban a színben, ami minden más színt legyőz.

2. fejezet

Mindjárt jön. Most. Mindjárt. Csak tartsd!

Grigorij Novek érezte, ahogy a hegedű életre kel, és a saját hangján énekel, ahogy a Hacsa-
turján-adagio utolsó hangjegyei szétáradnak az ujjaiból, és beleolvadnak a konyha falába. A víz re-
megni kezdett az asztalon a pohárban, ahogy Grigorij húzta a vonót. Nézz Nyina fényképére a fa-
lon! Ismerd el, hogy nem csupán egy kép! Ez egy szentély!
A vonó félúton járt. Az Esz-dúr hang végtelen. Grigorij nem is volt biztos benne, hogy ő
hozza-e létre. A hang saját magát alkotja. Mindenhol rezonál. Telítődik vele a füle - de a szeme
nem.
A fénykép. Nyina ül, körülötte napraforgók, ragyogó sárga tányérjukat mélyen lehúzza a
nyárvégi telítettség. Mintha érdeklődéssel hallgatnák, amit Nyina mondani készül. Nyina mosolyog,
és egyik kezével hátrasimít egy rakoncátlan hajtincset. Nyina, a felesége, hát persze, tudhatta vol-
na... Várj! Hadd igazítsam meg előbb! De aztán nincs semmi.
A hangjegy a végéhez közeledik. 1997 van, és Nyina már három éve meghalt. Novek le-
hunyta a szemét, és az állához szorította a hegedűt. A lakkozott fa csiklandozta ritkás szakállát. Így.
Kész? Akkor fejezd be! Most!
Az Esz-dúr még pár másodpercig visszhangzott benne, aztán elhalványult. A nagyszerű
Gayne-balettből való adagio volt Nyina kedvenc rövid zeneműve. Grigorij jól játszotta. Nem tökéle-
tesen.
Réges-régen a tanára óva intette attól, hogy a tökéletességre törekedjen, mert az a legbizto-
sabb módja annak, hogy valaki megölje, ami szép. Az igazi szépségben mindig van valami, ami
nem tökéletes. Éppen ezzel bizonyítható, magyarázta a tanára mindig Noveknek, hogy az élet
Oroszországban gyönyörűbb, mint bárhol máshol a világon.
Novek apja máshogy látta a dolgot, ő mindig azt mondta, hogy az élet hozhat bármit, de a
hegedű sohasem hagyja cserben az embert. Minél többet adunk neki, annál többet kapunk vissza. És
azt is mondta Noveknek, hogy ha valaki azzal akarja keresni a kenyerét, hogy lószőrrel nyüstöl egy
darab kifeszített belet, akkor az illetőnek remek hallása kell hogy legyen, és jól fejlett érzéke az ab-
szurdhoz.
Nagyjából ez volt a helyzet azzal is, aki Markovo polgármestereként kereste a kenyerét.
Grigorij épp lecsukta a hangszer bársonnyal bélelt tokját, amikor a konyhafalra erősített tele-
fon csörögni kezdett.
- Ja szlusaju - kapta fel a telefont Grigorij.
- Grisa! - Arkagyij Volszkij volt az, az elnöki képviselő lent Irkutszkban. Volszkij valamikor
bányász volt, és még mindig úgy üvöltött, mintha egy tárnába kiáltott volna le, hogy „Bányalég!”.
De mint Moszkva hivatalból kirendelt állami őrző-védő kutyájának a nagy hang még mindig jól
jött. - Nem zavarlak?
- Nem - nézett az órájára Grigorij. Majdnem nyolc óra. - Most nem. Miről van szó, Arkasa?
A sofőröm pillanatokon belül itt lesz.
- Az jó, mert szeretném, ha ma délelőtt elmennél valahová. Hallottál Andrej Rizskovról?
-8-
 - Mi van vele?
- Meghalt. Meggyilkolták. Tegnap éjjel történt. Még mindig elég tisztázatlan a dolog.
- Hogy meghalt-e, vagy sem? - A maffia, gondolta Novek.
- Nagyon vicces. A te rendőrséged két tagját is megölték.
Megint kettő. Noveknek nem volt több vesztegetnivaló rendőre.
Elég nehéz volt olyanokat találni, akik hajlandóak voltak rubelért dolgozni. Olyat pedig, aki
rubelért hajlandó volt az életét is kockáztatni, egyenesen lehetetlen. - Mi történt?
- Csak egy nagyon vázlatos jelentést kaptam. Valamikor tegnap éjjel történt. De majd meg-
tudod, ha odamész.
- Hová?
- Rizskov a Roszinkán lakott. Ugye, tisztában vagy vele, hogy egy ilyen névvel, mint
Rizskov, alapos kivizsgálást fognak elvárni? Az apja Sztálin egyik embere volt. Az emberek még
mindig ismerik ezt a nevet, és ezalatt a moszkvaiakat értem, nem a markovói lakosokat. Ezzel az
üggyel nem lehet csak úgy a hagyományos módon foglalkozni.
- Két emberem... nekik is volt nevük?
- Az egyikük Goric volt. A másiknak nem tudom a nevét. Most szólj hozzá, egy csornij a
rendőrségben! - mondta Volszkij. Csornij, azaz fekete, ahogy a csecseneket nevezték.
Novek ismerte Goricot. Családos ember volt, kisgyerekek édesapja.
- Tudod, mit szoktak mondani: ha megkapirgálsz egy csornijt, egy tolvajt találsz a felszín
alatt. Mi másért lett volna Rizskov lakásában? De mindegy, te majd levonhatod a saját magad kö-
vetkeztetéseit. Azt akarjuk, hogy te vezesd a nyomozást. Tudod, miért.
- Ami azt illeti, nem tudom - mondta Novek, de ami azt illeti, tudta. A markovói rendőrség
főparancsnokát nemrég egy maffia lövöldözésben gyilkolták meg. Skurat helyére pedig azóta sem
neveztek ki senkit. - Küldj egy új parancsnokot a rendőrségem élére! - mondta Volszkijnak. - Majd
én megbízom a nyomozással.
- Nem tehetem. Ez Gromovhoz tartozik. Tőlem csak egy jó okot kaphatsz. AMR. Jelent ne-
ked valamit ez a három betű?
- AmerRus - mondta Novek. A vállalat, amelyik a tunguzkai olajmezőket fúrta. -
Rizskovnak valami köze volt hozzájuk? Milyen kapcsolatban volt az amerikaiakkal?
- Úgy, ahogy egy kullancs kapcsolódik az érhez. Az amerikaiak nagyon fontosak a gazdasá-
gunk szempontjából. Markovo szempontjából pedig még ennél is fontosabbak. Nem engedhetjük
meg magunknak, hogy elriasszuk őket. Rizskov meggyilkolásának messzemenő következményei
lehetnek.
- Valószínűleg a maffia keze van a dologban.
- Talán igen, talán nem. Az AMR rengeteg ígéretet tett Moszkvának. És itt most keményva-
lutás ígéretekről beszélek. Nem engedhetjük meg, hogy valami ilyesmi az utunkba álljon.
- Természetesen.
- És ott van a te két embered kérdése is. Őmiattuk is szeretnéd, ha ez az ügy megoldódna,
igaz? Ki akarod deríteni az igazságot, nem?
- Nem vagyok olyan biztos benne.
- Ne játszadozzunk! Kenőpénzt akarsz?
- Nem, csak egy okot mondj! Személyesen nem ismertem Rizskovot. Csak a hírét. A
Roszinkán lakott. Az drága hely. Azt mondod, az AmerRusnak dolgozott?
- Nagyszerű! Ugye, majd folyamatosan tájékoztatsz?
- Arkasa, nincs semmi, amiről tájékoztathatnálak.
- Épp ezért van szükség rád - mondta Volszkij, és letette a telefont.
Novek csak állt ott, miközben a fafűtéses vaskályha pattogott, ahogy a fémkristályok egyik
állapotfázisról a másikra váltottak, összehúzódva a geometriai törésvonalak mentén, ahogy a fém
lassan hűlt.
Novek visszatette a telefont a helyére.
Három gyilkosság. A Gayne-adagio jó választás volt ma reggelre gyakorlásként. Csajkovsz-
kij az életre volt, Mendelssohn a reményre, Sibelius a tébolyra, Elgar pedig a kétségbeesésre. De ha
gyilkosságról volt szó, akkor a villogó szablyák képzetét keltő, lüktető tempójú, sötét, keleties Ha-
csaturjánon kívül szóba sem jöhetett más.
-9-
 Andrej Rizskov. Egy vállalkozó. Élj a dollár szerint, halj a dollár szerint. De Novek két em-
bere - ez már egy egészen más dolog volt. Feltéve persze, ha nem. Novek rendőrségének jó néhány
tagja privát biztonsági őrként helyezkedett el. Olyan munkát vállaltak, ami fizetett. Talán ez a kettő
úgy váltott profilt, hogy közben még mindig hordták az egyenruhát. Vagy legalábbis megpróbálták.
Nézeteltérés valami sarc összege felett? Lehetséges.
Novek a karórájára pillantott. Tíz perc múlva nyolc.
Azután egy gyors, rosszalló pillantást vetett az összekaristolt asztal szélén felejtett, kiham-
vadt cigarettára. A lánya már elindult az iskolába, maga után hagyva egy koszos kávéscsészét, egy
fél csomag Jávát meg egy amerikai magazint. Cosmopolitan. A borítón egy égővörös hajú nő nézett
megvetően a kamerába, és valami ruhaanyag volt a két hihetetlen méretű mellére kötve. A kávés-
csésze egy barna karikát rajzolt a modell feje köré, afféle ikonná, modern szentté változtatva őt.
Galina. Ezúttal ki volt az illető? Egy idelátogató hivatalos személy? Egy amerikai baptista
misszionárius? Egy cowboycsizmás olajfúró? Valami nagyon fontos személynek kellett lennie, ha
Galina még a cigarettáját és a Cosmopolitanjét is itthon felejtette. Mikor látta utoljára a lányát úgy,
hogy nem füstölögtek a vékony kis ujjai?
Novek a zsebébe gyömöszölte a Jávát, és felkapta a zakóját. Egészen érdekes árnyalata volt
a zöldnek, ami majdnem megegyezett a nadrágja színével. Novek sötét inget és még sötétebb nyak-
kendőt viselt. A ritkás kis szakállal, amit növesztett, egészen úgy festett, mint egy gengszter. Na
igen, de manapság nem is ártott, ha valaki maffiózó külsőt öltött.
Novek a bejárati ajtóhoz ment. Ahogy elhaladt az egyik kis beugró rész mellett, egy röpke,
bűntudattal teli pillantást vetett a súlyzóira. Csupa por. Bőségesen lett volna ideje edzeni, de nem
érdekelte a dolog. Az eredmény pedig nyilvánvaló volt: a dereka körül úszógumi, a karjai véznák,
az öltönye pedig úgy lógott rajta, mint egy vitorla szélcsendben.
A súlyzók egy másik, egy jobb korból maradtak itt. Novek saját maga gyártotta őket rövid,
nyolccentis csődarabokból, amelyeknek hatalmas olajfúró csapágyakat erősített a két végére. A
csapágyak mindegyike húsz kilót nyomott, és úgy néztek ki, mint egy hernyó szájszervének elekt-
ronmikroszkópos fotói: szélesre tátott állkapcsok, duzzadt torok és tekintélyes méretű éles fogak,
habár ez utóbbiak már eléggé lekoptak. Szibéria gránitjának átfúrása fent Szamotlornál elnyűtte a
legélesebb fogakat is. És a legénységet.
Novek megállt az előtérben, és kinézett a kis triplaüvegű ablakon. Odakint a nap már áttü-
zelte magát a fehér horizonton. Az ereszekről kitartóan csurgott az olvadt jégvíz, és a cseppek úgy
ragyogtak a napsütésben, mint megannyi gyémánt. Novek Vivaldira asszociált. A Négy Évszak.
Tavasz. A remény évszaka?
Talán három évvel ezelőtt. Akkoriban még valóságosabbak voltak az illúziók.
Odaállt a tükör elé, és megigazította a zakója válltömését, majd a nyakkendőjét.
Grigorij Novek épp annyira orosz volt, mint bármelyik szibirják, mégis mindig csak úgy em-
legették: a „lengyel”. Keskeny, értelmes arcát barna haj keretezte, amit mindenütt egészen rövidre
nyírva hordott, csak elöl hagyta kicsit hosszabbra. Jókora füle és a sötétkék szeme mintha egy má-
sik archoz tartozott volna. Szakáll nélkül Grigorij húszévesnek nézett ki. Szakállal pedig nevetsége-
sen.
Az izomkötegek, amelyeket Szamotlorban geológusként fejlesztett ki, már eltűntek. Novek
szorosabbra húzta a nyakkendője csomóját. A sötét ing lötyögött a mellén. Nem is annyira fogyott,
mint inkább elenyészett.
Néhány évvel ezelőtt nem létezett volna, hogy valaki nyakkendőben lássa. Senkit sem érde-
kelt, hogyan néz ki egy geológus. Szamotlorban csak a bajkeverők viseltek nyakkendőt, akik frissen
érkeztek a reggeli moszkvai járattal. De Novek már nem volt olajgeológus. És többé már nem volt
más sem ezen kívül, például tehetséges hegedűművész-palánta a szibériai vadonból. Már házas sem
volt - erről egy Aeroflot-légiszerencsétlenség gondoskodott. Amikor a következő nyári napéjegyen-
lőséggel elérkezik a születésnapja, többé már harminchét éves sem lesz. Igaz, hogy hanyatló ten-
denciát mutatott, de legalább a következetességéért járt néhány pont.
Novek a bejárati ajtó mellett álló ásványos vitrinre támaszkodott, és nekilátott lejegyezni
néhány instrukciót a takarítónőnek.
Az apja holnapután ünnepli hetvenötödik születésnapját. Háromnegyed század... nevetsége-
sen hosszú élet, de hát a muzsikusok hajlamosak a dolgok elhúzására.
- 10 -
 Nem úgy, mint a vállalkozók. Nem úgy, mint a markovói rendőrök. Nem úgy, mint a pol-
gármesterek.
A falióra, ez a patinás felhúzós darab, amelyet az apja hozott egy koncertkörútjáról a meg-
szállt Ausztriából, halkan tiktakolva jelezte az idő múlását.
Megteheti Volszkij, hogy csak így utasítsa őt, hogy egy nyomozást vezessen? Valószínűleg.
Vagy valószínűleg mégsem. Minden attól függött, milyen napszak volt éppen, meg a hold állásától,
meg attól, hogy ki kapta fel a telefont Moszkvában vagy Irkutszkban. Oroszországban törvény, mint
olyan, nem létezett. Amit törvénynek neveztek, az pusztán kiindulási alap volt a további tárgyalá-
sokhoz és egyezkedésekhez. Különösen itt.
Irkutszk egy akkora autonóm terület volt, mint egész Nyugat-Európa. Több volt ez egy egy-
szerű régiónál, de kevesebb mint egy önálló állam. A kormányzója több volt egy helyi kormányzó-
nál, de messze nem cár. Egy virtuális elnök, aki egy virtuális nemzet fölött uralkodik. Viszont
Nyikolaj Gromov főügyész személyében egy olyan járásbíróval is rendelkezett, aki minden volt,
csak nem virtuális. Gromov járőrözött a kormányzó vadászterületének határain, és gondoskodott
arról, hogy semmihez ne nyúljanak, semmit ne vigyenek el, semmire még csak rá se nézzenek ura
és parancsolója tudta nélkül.
Mindezzel szemben ott volt Arkagyij Volszkij, akit Moszkvából bíztak meg azzal, hogy raj-
ta tartsa a szemét a távoli Irkutszkon, és megakadályozzon mindent, ami sértheti Moszkva érdekeit:
bármiféle adó-átcsoportosítást, vagy hogy másfelé irányozzák az engedélyek díjait és a külföldi be-
fektetők „előmozdító fizetségeit” - utóbbit máshol lefizetésnek mondják. Volszkij egyike volt azok-
nak a kedélyes fickóknak, akik - ahogy mondani szokták - vasfogakkal mosolyogtak. Még maga a
kormányzó és a csatlósa, Gromov sem igazán engedhették meg maguknak, hogy ne vegyék figye-
lembe.
Volszkij és a kormányzó. Létezhet egyik a másik nélkül? A választott duma mellett ők ket-
ten úgy tettek, mintha ők irányítanák Irkutszkot. Néhanapján még beszéltek is egymással. Általában
ellentmondó határozatokat hoztak, és nehézkes törvényeket lődöztek egymásra a mozsárágyúikból,
mindkettő a maga lövészárkából. Ez egy olyan bonyolult politikai rendszer volt, amiben rengeteg
volt a politika, viszont a rendszer hiányzott belőle.
Az utcáról egy duda szaggatott tülkölése hallatszott. Két türelmetlen kürtszó. Egy fehér To-
yota Land Cruiser állt odakint, járó motorral.
Novek megnézte a bejárati ajtó melletti hőmérőt. Egy koreai cég Noveknek adományozott
egy elektromos fűtési rendszert. Remekül működött, túlságosan is jól. Ha Novek a maximumra
kapcsolta volna, valószínűleg az egész kerületben rövidzárlat keletkezett volna.
Andrej Rizskov meg az ő két rendőre. Nem, ez túl ormótlanul hangzik. Legyen inkább a
„Rizskov-gyilkosságok”, mintha valami híres esetről lenne szó, ami még a jogi tankönyvekbe is be-
kerül. Novek tudta, hogy nem így lesz. Kit érdekelt, hogy rendőrvadászidény volt egy kisvárosban a
semmi közepén? Szibériában mindig is a halál volt az egyetlen árucikk, amiből sosem volt hiány.
De akkor is... Goric, a társa és Rizskov. Három ember, három teljesen különböző univer-
zumból. Egy gazdag, befolyásos üzletember. Egy rendőr, csecsen vezetéknévvel, és a társa, akinek
még ennyije sem volt. Egy valaki és két senki. Mégis, valahogy ez a három univerzum találkozott,
összeütközött és megsemmisült. De miért?
Novek begombolta zöld zakóját, kinyitotta az ajtót, és beszippantotta a csípős reggeli leve-
gőt. Nem a tavasz volt a legkedvesebb évszaka. A mindent beborító sár cuppogó áradatként nőtt és
dagadt. Rég elfeledett dolgok, amiket eddig maga alá temetett a hó, most újra napvilágra kerültek.
A lassú séta az őszben, az elégiában, a mélyen búgó hegedűhúrok felé, az volt Novek időszaka. A
kettő között pedig nem volt semmi, csak szúnyogfelhők, olyan sűrűek, hogy nem kis akaraterőre
volt szükség ahhoz, hogy egyáltalán kimozduljon otthonról az ember.
A fehér Land Cruiser szinte eltűnt a kipufogóból gomolygó felhőben és a cigarettafüstben.
Grigorij Novek. A lengyel. A dédapja, Wojczek részt vett az orosz uralom elleni 1863-as
felkelés megtervezésében. A cár azzal viszonozta a gesztust, hogy egy egész városnegyedet marha-
szállító vagonokba zsuppoltatott, aztán a vonat megindult keletre, és meg sem állt, amíg el nem
fogytak a sínek. Ott, az Urálon túl, Európával a hátuk mögött, és előttük a vad, erdőborította tájjal, a
felkelőket száműzték és elfelejtették.

- 11 -
 A szerencsétlen Novek fát vágott, amíg őt magát le nem vágta a fagy, de mielőtt meghalt
volna, született egy fia, Szergej. Szergej pedig Tadeuszt nemzette, Novek apját. Tadeusz a régi idők
hegedűszólistája volt, valamint fájdalmasan szép, törékeny hegedűket készített. A hangszerek állan-
dóan szétestek.
Rossz minőségű volt a ragasztó, a fa nem aszalódott elég sokáig a szárítókemencében, vagy
épp hogy túl sokáig volt bent. Mindig volt valami. Novek apjának soha semmi nem nyerte meg a
tetszését. Különösen nem a fia.
A Toyota sofőrje látta, hogy Novek csak álldogál az ajtó előtt, és ezúttal istenigazából ráte-
nyerelt a dudára. A vezető felőli ablakból türelmetlen füstgomolyag szállt fel.
Novek a nyakát behúzva megindult a csöpögő jégcsapok alatt.
A fehér Land Cruiser egy japán kereskedelmi delegáció ajándéka volt, akik azt remélték,
hogy nyersfára cserélhetnék az autóikat, különösen arra az értékes koreai fenyőre, ami irkutszk leg-
nagyobb részét borította. Alig egy év elteltével a Toyota úgy nézett ki, mint valami sárban vívott
tankcsata győztese.
Az autók későn jelentek meg Markovóban. Az első kettőt természetesen a párt emberei kap-
ták. Így működött a rendszer. Másnap a két személyautó ezen az ezer négyzetkilométeren frontáli-
san ütközött. Ez is része volt annak, ahogy a rendszer működött.
Novek kinyitotta a jobb első ajtót, és azonnal kiáradt az elégett dohány sűrű, mérgezett füst-
felhője. Novek még utoljára beszippantott egy adag friss levegőt, majd beszállt a kocsiba.
- Útközben megállunk...
- A Roszinkánál? - vigyorgott rá Csucsin koromfekete napszemüvege mögül. - Jó reggelt!
- Honnan tudtad?
- Csak a munkámat végzem. Ez jusson eszébe, amikor majd fizetésemelést kérek!
Novek szúrós szemmel nézett a sofőrje szájából fityegő cigarettára. Nem is cigaretta, hanem
egy papirosza, egy darab felhengergetett papír, teletömve a legpocsékabb dohánnyal. - Csak dohá-
nyozz tovább, aztán kórházra költheted a fizetésemelésedet!
- Én egy tisztességes orosz ember vagyok - mondta Csucsin.
- Túl szegény ahhoz, hogy beteg legyek.
Csucsin inas arca ráncos volt. Hajnalhasadástól alkonyatig állandóan napszemüveget viselt.
Nem megjátszásból, hanem mert a munkatáborban súlyosan érzékeny lett a szeme a fényre. Ha le-
vette a napszemüvegét, látni lehetett egy-egy kis ráncot a szeme sarkában - Csucsinnak nem az ösz-
szes génjét száműzték Szibériába. Az arca elég európai volt ahhoz, hogy meglátsszon rajta, ha va-
lamiben sántikál, de elég ázsiai ahhoz, hogy az ember csak találgatni tudjon, miben is sántikálhat.
Csucsin túlélt két „tízrubelest”, vagyis húsz évet a munkatáborban. Régi bélelt kabátot vi-
selt, vastag bundakesztyűt és bélelt csizmát. Ezek is olyan kellékek voltak, mint a napszemüveg: ha
egyszer a hideg beleette magát az ember csontjaiba, még a tavasz második meleg napja is kevés volt
ahhoz, hogy száműzze onnan. Csucsin idén lesz hatvanéves.
- Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán beengednek-e a Roszinkára - mondta
Csucsin. - Túl puccos hely az nekem. Csak a tolvajok engedhetik meg, hogy ott lakjanak. Megbíz-
ható módszerem van arra, hogy megállapítsam, ki a becsületes ember.
- Igen?
- Ha a ház emeletes, tolvajok laknak benne. - Csucsin helytelenítő pillantást vetett Novek
borostájára. - Nem találta ma reggel a borotváját?
- Gondoltam, ha szakállam lenne, megbízhatóbbnak látszanék.
- Szerintem inkább egy gengszternek látszik.
- Látod? Akkor jól gondoltam. - Novek hátradőlt. - Késő van. Nem gondolod, hogy indul-
nunk kéne?
- Nem - mondta Csucsin, és sebességbe kapcsolt, majd egy újabbat szippantott a cigarettájá-
ból, és mikor megszólalt, a szájából áradt a bűzlő füst. - Magának is dohányoznia kéne. Akkor job-
ban megbíznának magában az emberek.
Novek igyekezett nem venni levegőt. - A dohányzás lassú öngyilkosság. Nesze - adta át a
lánya Jáváját. - Ettől kicsit jobb szagú lesz majd a koporsód.
- Én nem aggódom koporsók miatt - mondta Csucsin, és kivett egy szál Jávát a csomagból,
majd megnyálazta a két ujját, és eloltotta a csikket, amit eddig szívott. A csomagot villámgyorsan a
- 12 -
zsebébe dugta, reflexszerűen, ahogy megszokta a táborban. - A tudomány bizonyítása szerint min-
denki belehal valamibe.
Kihajtottak a zsákutcából, és rátértek egy valamivel szélesebb útra. A napsütés szikrázva ve-
rődött vissza az út két oldalán olvadozó hóról.
Mindenki belehal valamibe, gondolta a lengyel. A szerencsésebbek a maguk idejében hal-
nak. De egyesek, mint például Rizskov, Goric vagy az ő Nyinája nem ilyen szerencsések.
- Habár amikor a halálról van szó - mondta Csucsin vállat vonva -, egyeseknek nagyon is si-
etős.
Csucsin a választások óta volt Novek sofőrje, aminek most már három éve, és Novek már
épp eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, legjobb, ha hátradől, és várja az elkerülhetetlent. - Hallgatlak.
- Egy férfi hazamegy, és az ágyban találja a feleségét egy fickóval, erre megöli mindkettőt -
mondta Csucsin, és kihúzta magát. - Egy másik megtudja, hogy valaki névtelenül feljelentette, erre
szétszabdalja a kis rohadékot, a szívét meg odadobja a disznóknak. Ezeknek van értelme. - Csucsin
két sárgásbarna ujjbegye közé fogta a Jávát, és meglengette Novek orra előtt. - De öngyilkosság?
Annak semmi értelme.
- Goric nem lett öngyilkos. És amennyit eddig megtudtam, aszerint Rizskov sem.
- Én magáról beszélek.
Tehát erről volt szó. - Valaki megölte két rendőrömet. Skurat tábornokkal együtt összesen
hármat. Nem tehetek úgy, mintha mi sem történt volna. Ez a munkám.
- A maga rendőrei? Még csak nem is fizeti őket! Ami pedig Skuratot illeti, ő úgy gondolta,
hogy neki meg a bűnözők letartóztatása volt a munkája. Az a két parasztgyerek meg trágyával a
lábujjai között azt hitte, hogy Rizskov üzlete az ő munkájuk. És mit értek el?
Meghaltak. De mi értelme lett volna kimondani? Az ajtó résén jeges víz fröccsent be a ko-
csiba. Nemsokára gombák fognak nőni a szőnyegen. Novek Csucsin arcára nézett a repedezett visz-
szapillantó tükörben, és elfintorodott. - Különben is, valakinek át kell vennie az irányítást addig,
amíg nem küldenek nekünk egy új rendőrfőnököt.
- Ha! Valakinek...! De miért épp magának?
- Hogy növeljem a népszerűségemet a választóim körében.
Csucsin oldalra kapta a fejét, aztán meglátta Novek arckifejezését.
- Viccelődjön csak nyugodtan! De az igazság az, hogy jövőre akkor sem választanák meg új-
ra, ha elkezdené feltámasztani a halottakat.
- Csucsin!
A Land Cruiser befordult egy üres utcába, és tovább hajtott a Roszinka felé.
- Ez az igazság. Szegénynek lenni úgy, hogy épített valamit, az egy dolog volt - mondta
Csucsin, és úgy hadonászott a Jávával, mint egy karmesteri pálcával. - De az már egészen más tész-
ta, ha valaki azért szegény, hogy valami gazdag tolvaj még gazdagabb lehessen. - Szippantás, egy
újabb felhő, füstölgő száj. - Annak idején minden szar volt. Most viszont már sértő is. Ki irányít, ki
a felelős?
- Senki, Csucsin.
- Nem igaz. Maga, polgármester úr!
Tényleg így lett volna? Nem egészen. És még ha igen, akkor sem sokáig. Jövőre újabb vá-
lasztás lesz. És aztán hogyan tovább? Oroszország árnyékországgá változott. Egy karikatúrává, egy
roncshalmazzá, amin már csak a dögevők meg a tolvajok éltek meg. A kapitalizmus reménybe és
dicsfénybe öltözötten érkezett meg. De nem azért jött, hogy megmentse Oroszországot, hanem
azért, hogy megadja neki a kegyelemdöfést.
Itt volt egy kialakulóban lévő piac, de nem léteztek szabályok, amik irányíthatták volna. Vá-
lasztott képviselőkből álló parlament, de a legtöbbjük az átkosból ittmaradt pártfunkcionárius. Az-
tán itt voltak a befolyásos gazdagok és az elkeseredett szegények, és csak a hülyék meg a külföldiek
fizettek adót. A kormánybeavatkozás volt a norma. És persze a titoktartás. A határozatokat aláírták,
de nem tették közzé. A döntéseket híresztelések leplezték el. Mobiltelefont minden utcasarkon lehe-
tett venni, de hozzájutni egy telefonkönyvhöz? Csak a fantázia szüleménye.
Oroszország olyan hely volt, ahol a tulajdonviszony az égvilágon semmit nem jelentett, az
irányítás viszont mindent, és ahol minden, de minden eladó volt - aki kapta, marta.

- 13 -
 - Akármit is mond - tekeredett ki egy füstkígyó Csucsin szájából, és addig tekergett, míg vé-
gül neki nem ütődött a szélvédőnek -, ezeknek a demokratáknak csak három évbe tellett, hogy elér-
jék, amit a pártnak nyolcvan év alatt sem sikerült.
- Tudom, hogy „az oroszok szeressék a kommunizmust”.
Egy újabb szippantás, egy újabb kígyózó, tekergő, szétfoszló füstkarika. - Most minden más,
de a kto kovo, a ki kit győz le még mindig az egyetlen elv, ami számít - mondta Csucsin.
- Talán itt az ideje néhány újabb elvnek.
Csucsin felélénkült. - Ami azt illeti, nekem van is egy teóriám. Kopasz-szőrös elméletnek
nevezem.
Amikor Csucsin felé fordult, Novek két tökéletes tükörképet látott a napszemüvegében. -
Kopasz-szőrös?
- Gondolja csak végig! Lenin kopasz volt, mint egy kugligolyó. És ki vette át a hatalmat,
amikor meghalt?
- Sztálin.
- Annyi hajjal, hogy háromnak is elég lett volna. És utána ki következett?
- Hruscsov.
- Egy újabb golyófejű. Utána pedig Brezsnyev olyan szőrös volt, mint egy majom, és még a
felesége szerint is jó esetben körülbelül annyi ésszel, mint amennyi egy csimpánznak adatott. Aztán
jött Mihail Szergejevics a májfoltjával a fején, meg a nagy ötleteivel. De kinek jutott a haja? Sze-
gény pityókos Jelcinnek. Most meg valami tábornok megjelenik itt nekünk fehér lovon, és elvárja,
hogy szépen eltakarítsuk a szart.
Csucsin Lebegy tábornokról beszélt, a volt ejtőernyősről, aki a nemzet megmentőjének sze-
repében tetszelgett, és úgy állította be magát, mint egy új Pinochet, egy új Franco, a nemzeti lobo-
góba csomagolva, mintha ajándék lenne az anyaországnak. - Lebegynek sűrű haja van.
- Parókáról még nem hallott?
Novek nézte az elsuhanó üres kis utcákat. A vízvezetékek, csatornák és villanyvezetékek
lassan előbukkantak a hó alól. Nemsokára megjelenik majd a felhalmozódott szemét, a törött üve-
gek, a hulladék és a hullák is. A szlengben „hóvirág”-nak hívtak minden olyasmit, amit maga alá
temetett a tél és csak tavasszal került napvilágra. Rizskov és a két rendőr csak egy kicsit korábban
bukkant elő. - Miről maradok le ma délelőtt?
- Egy amerikairól fél tízkor. A fickó tigriseket akar menteni. Ha szabadon mászkálnának
New York-szerte, akkor is meg akarnák menteni őket?
Oroszországban úgy rajzottak a környezetvédők, mint a muslicák és a misszionáriusok. Meg
akarták védeni a tajgát, a Bajkál-tó tisztaságát, az amuri tigriseket, a hódarvakat. Mindenféle menő
cuccot hoztak magukkal, de egyiknek sem volt egy fia dollárja sem, se egy ampullányi oltóanyaga. -
És még?
- Egy házvitáról. Valaki dokumentumokkal tudja bizonyítani, hogy egy társasházi lakás az
övé, és most ki akarja lakoltatni az ott lakó bérlőket.
- Egy ventilátor - mondta Novek. Ez volt a megnevezése az olyan ingatlanközvetítőnek, aki
elvette a pénzt, de cserébe csak levegőt adott.
- Valamint a területi távfűtési művek igazgatója idén korábban akar leállni, hogy spóroljon
az olajjal.
- Hogy a maradékot aztán eladhassa a feketepiacon.
Csucsin túl naivnak találta ezt a megjegyzést ahhoz, hogy válaszra méltassa. - Már elnézést,
de ami ezeket a gyilkosságokat illeti - mondta, majd megint szippantott a cigarettából, és egy újabb
füstfelhőt eregetett ki. - Ez a kurva Roszinka! Egyik tolvaj megöli a másikat. Bűntett ez egyáltalán?
- Zseninek kell lenni ahhoz, Csucsin, hogy az ember tudja, mi ütközik a törvénybe.
- Régen elég volt egy kis kihágás, és máris lesújtott a kalapács. Egy kicsi ebből nem is lenne
rossz.
- Igaz, de van itt egy kis gond.
- Micsoda?
- Hogy az ilyesmi soha nem áll meg egy kicsinél.
Behajtottak a széles Szovjetek terére. A régi KGB-székház fölött hatalmas transzparens hir-
dette: TÖBB TUNGUZKAI OLAJAT AZ ANYAORSZÁGNAK! A vörös betűk halvány rózsaszí-
- 14 -
nűre fakultak. Felmerült az ötlet, hogy a székházat átalakítják történeti múzeummá, mintha leg-
alábbis a turisták fizettek volna azért, hogy üvegezett vitrinekben és képeken megtekinthessék a
régmúlt rémségeit. Egyelőre azonban az épület lezárva maradt. Egy történeti múzeum, gondolta
Novek, ami az átírás idejére zárva tart.
Egy másik, csillogó, vadonatúj tábla díszelgett a Szibéria Szálló fölött. A felirat az új idők-
nek megfelelően módosult valamikor az volt itt olvasható, hogy ÉLJ, DOLGOZZ, HARCOLJ LE-
NINÉRT! Most a fénylő betűk azt hirdették: VSEGDA COCA-COLA!, vagyis „Mindig Coca-
Cola!”.
- Egy gazdag üzletembert meggyilkolnak - mormogta Csucsin halkan, de azért elég hango-
san, hogy Novek is hallhassa. - Ki más tehette volna, mint a maffia? És mit gondol, magával mit
fognak csinálni? Egy plecsnit akasztanak a nyakába?
- Ne aggódj, Csucsin! Én csak a polgármester vagyok. A maffia csak akkor veszélyes, ami-
kor komolyan vesznek valakit.
Csucsin elfüttyentette magát - Nézze, mi van az Inturisztnál! - Csucsin következetesen min-
dig a régi nevén nevezte a szállodát. - A húspiac megnyitotta a kapuit.
Lányok álltak sorban a Szibéria Szálló bejárata előtt, egy sötét harisnyákból, vastag kabá-
tokból és hóban tapodó tűsarkú cipőkből álló cölöpsor. A szálloda fűtött előcsarnokától egy ajtónál-
ló választotta el őket, akinek a hosszú kabátja alatt nem csak a teste bújt meg.
A sor szétrebbent, ahogy Novek kocsija közeledett. Az egyik lány kiugrott, és a sor elejére
rohant. Az őr az útját állta. A lány püfölni kezdte a férfi mellkasát. Az őr hárította az ütéseket. Úgy
látszott, mintha mindezt szórakoztatónak találná.
Noveknek feltűnt valami ezekben a lábakban, a kalimpáló karokban és a sötét hajban. Vala-
mi. - Állj meg!
A Land Cruiser megcsúszott egy olvadt jégtócsán, majd megállt. Novek letekerte az ablakát.
- Hé!
Az őr felnézett. A lány erre azonnal megragadta az alkalmat, és teljes erőből sípcsonton rúg-
ta a férfit.
Polgármester ide vagy oda, ez most már nem volt vicces. A férfi ököllel a lány mellkasába
bökött, elég erősen, hogy fájjon, hogy megmutassa, most már nem tréfál. A lány az ütéstől hanyatt
tántorodott. Kibillent a magas sarkú cipőjéből, és a földre esett.
Novek kivágta a kocsi ajtaját, és megint kiáltott.
Az összes lány feléje fordult. Az őr közben már elővette a levágott csövű puskáját, és lefelé
célzott arra a lányra, aki elesett.
- Polgármester! Ne!
De Novek nem is figyelt Csucsinra. Egyenesen a sor elejéhez rohant, útközben meg-
megcsúszva a nedves havon. Odabentről, a szálloda előcsarnokából az emberek elragadtatva figyel-
ték az előadást.
A puska pár fokkal irányt változtatott.
A földre esett lány csak ült és sírt, szétvetett lábakkal, miközben az egyik lábujja kikandikált
a kiszakadt harisnyájából. Fél pár cipőjét a kezében tartotta, a másik félig elmerült a latyakos hóban.
A lány felnézett, az arca csupa maszat volt az elkenődött szemfestéktől.
Novek fel akarta segíteni, de a lány nem fogadta el a feléje nyújtott kezet.
- Galina...
- Hagyj békén! - Novek lánya megpróbálta olyan méltóságteljesen visszahúzni a cipőjét,
amennyire csak tudta, és felállt, egy kicsit még mindig inogva a sokktól és az őr ütésétől. A kabátja
szétnyílt, és alatta látni lehetett a vékony kis fekete ruhát, ami épp annyira volt kivágott, hogy fel-
fedje a piros véraláfutást.
- Jól vagy?
Galina arca megkeményedett. - Hát persze. Nem látszik rajtam? - Leseperte a kabátjáról a
rátapadt havat. - Hagyj békén, jó? Mindent elrontasz!
- Nem fogok csak úgy elmenni! Különben is, mit csinálsz itt? - kérdezte Novek. Galina még
csak tizenhat éves volt. Noveknek feltűnt egy rúzsfolt a lánya arcán. - Az iskolában kellene lenned.
Vagy ez valami pályaválasztási tanácsadás? Osztálykirándulás a bordélyba?

- 15 -
 - Ezek a barátaim, és különben is, ki vagy te, hogy így faggatsz? - Galina dacosan felszegte
az állát, eltökélten, de a fogai vacogtak. Koromfekete haj, a szeme olyan kék, mint a Bajkál-tó vize,
mint az apja szeme, olyan tiszta és áttetsző, hogy az ember beledobhatna egy pénzérmét, és látná,
hogyan süllyed száz méter mélyre. - Állásinterjút tartanak, és elsők akartunk lenni. Te akkora szak-
értő vagy, szerinted ez törvénytelen?
- Törvénytelen? - kérdezte Novek, és egy pillanatra elgondolkozott. - Kik hirdették az állást?
- A rohadt kínaiak - dörmögte Csucsin, aki közben odaért kettejük mögé. Sötét napszemüve-
ge mögül villámló szemmel meredt az őrre. Elképesztő volt, hogy Csucsin milyen fenyegetően tu-
dott kinézni, különösen, amikor a keze egy rövid, ezüstszínű pisztolyban végződött. Az ősrégi
Nagant pisztoly azzal kompenzálta a korát, hogy hatalmas golyót lőtt ki. És Csucsin elég őrültnek
látszott ahhoz, hogy meghúzza a ravaszt. Az őr puskája tétován megmozdult, majd villámgyorsan
eltűnt a kabátja alatt.
Galina durcásan Csucsinra nézett, majd hátradobta sötét frufruját. - Hosztesz leszek, és ren-
geteg pénzt fogok keresni Hongkongban. De előbb be kell jutnom erre az interjúra. - Megfordult, és
villámló szemmel az őrre nézett. - Mondd meg ennek a neandervölgyinek, hogy ki vagy! Talán ak-
kor beenged.
- Hogy került Hongkong a képbe? És mi lesz jövőre az egyetemmel?
- Az egyetem pénzbe kerül. A kínaiak pedig fizetnek. - Galina begombolta a kabátját.
- Bez komplekszov - dörmögte Csucsin. Gátlások nélkül. Ez volt a hirdetésekben a virág-
nyelvi megnevezés, ha olyan munkára kerestek lányokat, ahol bizonyos intim szolgáltatásokat is
elvártak. Mostanra az öreg Nagant már eltűnt szem elől.
- És akkor mi van? - vonta meg a vállát Galina. - Hongkongban dolgozni még mindig jobb,
mint ezen a szemétdombon élni. Vagy szerinted legyek inkább hastáncosnő Kairóban? A kínaiak
legalább igazi pénzzel fizetnek.
Szemétdomb? Markovo? - Egyszerűen nem hiszem el, hogy ezért jöttél ide. Az anyád...
- Meghalt. Én is vele mentem volna, de sohasem volt szerencsém.
Mintha hirtelen kialudt volna egy éles fény. Feketeség. Novek csak állt ott, és nem tudta, mit
mondjon. Az elmúlt évek alatt a lánya a szeme előtt serdült érett nővé. Egy szépséggé. És minek?
Hogy valami kínai fickó ölében kössön ki? Hogy leitathassák, hogy aztán... Novek megragadta Ga-
lina kabátját, és elkezdte a Land Cruiser felé ráncigálni. - Nem mész te sehová! Ezt majd négy-
szemközt fogjuk megbeszélni.
- Nem, nem fogjuk! - tekeredett ki Galina az apja kezei közül.
- Hagyj békén! Itt maradok a barátaimmal. Menj csak, játssz politikusdit, és tegyél úgy,
mintha valami hasznosat csinálnál! Ha esetleg nem tudnád, én nem vagyok politikus. Nekem meg
kell dolgoznom a keresetemért.
Szemben álltak, vadul méregetve egymást.
Tegyen úgy, mintha valami hasznosat csinálna? - Nem mehetsz sehová, ha én nem írom alá
a papírokat!
- Igazán? - Galina azzal a pimasz képpel nézett az apjára, amiről tudta, hogy teljesen kihozza
a sodrából. - Hálás köszönet az információért!
- A nagyapád holnapután vacsorára jön hozzánk. Hetvenöt évet várt erre. Nem tudsz még
egy hetet várni?
- A te apád, nem az enyém. - Galina visszament a sorakozó lányokhoz, és igyekezett úgy
fordítani a harisnyáját, hogy a szakadás ne legyen annyira feltűnő.
- Galina!
Csucsin Novek vállára tette a kezét. - Polgármester úr - mondta. - Beszéljen vele később! Ne
a barátai előtt. Akkor értelmesebben tud majd tárgyalni vele. Különben is, most, hogy már minden-
ki tudja, ki az apja, úgysem fogják felvenni. Higgyen nekem!
Novek sűrűn pislogott. Mit jelent Oroszországban élni az összeomlás után? Az ő hároméves
polgármestersége alatt? Eszébe jutott az a nap, amikor Nyina elmondta neki, hogy terhes. Még nem
voltak házasok - de mit számított? Megvolt majdnem mindenük, ami számított, Galinával együtt
pedig az égvilágon minden. Akkor is rá gondolt, és most is. Galina kifestett arcára, az elkenődött
rúzsra, hatalmas szemeire, szép lábaira. A lánya vékony volt, a maga kislányos módján, nem úgy,

- 16 -
mint azok a kiéhezett, beesett arcú orosz nők, akik fogyókúráznak, hogy karcsúak maradjanak.
Novek egy hongkongi üzletember szemével látta Galinát - Markovót pedig a lánya szemével.
- Menjünk! Még hátravan Roszinka. - Csucsin visszavezette Noveket a Land Cruiserhez, és
betuszkolta a kocsiba.
Az autó elhajtott a szálloda elől. - Ha Galina a fejébe vesz valamit, semmi sem állíthatja
meg. Sem a józan ész, sem a logika.
Csucsin bólintott - Ösztönlény?
- De még mennyire!
- Céltudatos? Nem mindig gondolkozik logikusan? Még akkor sem, ha ez veszélyes?
- Pontosan.
- Lássuk csak! - mondta Csucsin. - Ki is az apja?
Ez a délelőtt kezdett rátelepedni Novekre. A telefonhívás. A sötét Hacsaturján-darab, ami a
lelkébe fészkelte magát. Most meg ez. - Mit hoztunk létre, Csucsin? Felteszed néha magadnak ezt a
kérdést?
- Soha.
- Úgy értem, megszabadultunk a mocskoktól, vagy sem?
- Nem kergettük őket elég messzire - felelte Csucsin.
Nem elég messzire. Noveknek néha az volt az érzése, hogy egy hatalmas bárkán hajózik le-
felé egy csendes folyón, és csak egy icipici kormánylapát áll az irányítása alatt. Ha minden erejét
megfeszítve jobbra vagy balra mozdította, a hajó akkor is arra ment, amerre akart. Körös-körül
mindenütt sziklák. Sehogy sem lehet kikerülni őket, elkerülni, hogy az ember ugyanazokat a régi
hibákat kövesse el. A történelem nem az emberek plusz politika, a marxizmus plusz villamosítás
dialektikus tudománya volt. A történelem maga a hidraulika.
Csucsin befordult egy szűk kis mellékutcába, amit még jobban leszűkített a két oldalra ko-
tort olvadt hó.
- Te olyan sok mindent tudsz - mondta Novek. - Mit tudsz Rizskovról?
- Egy bizniszmen volt - mondta Csucsin olyan hangon, mintha egy pedofilról beszélt volna. -
Egy igazi demokrad. - A szónak az idők folyamán két jelentése lett: az egyik egyértelmű, a másik
„tolvaj”. - Tudja, mennyibe kerül, ha valaki a Roszinkán lakik? És nem ám rubelről beszélek. Hon-
nan van valakinek ennyi pénze?
- Többé nem ütközik törvénybe a pénzkeresés.
- Pedig lehet, hogy jobb lenne - mondta Csucsin, és ráfordult egy valamivel szélesebb útra. -
Nézzen csak körül! - Csucsin rágyújtott egy újabb Jávára Galina cigarettájából. - A külföldiek úgy
tekintenek ránk, mint az afrikaiakra, akiknek rakétáik vannak. Tudja, adnak nekünk néhány színes
gyöngyöt, és mi tálcán kínáljuk fel a golyóinkat. Nem kéne elfelejteniük, hogy csak egy telefonhí-
vásba kerül, és azok a rakéták még mindig tudnak repülni.
- A telefonvonalak nem valami megbízhatóak, Csucsin. Legalább két hívásra lenne szükség
- mondta Novek. - Mit tudsz Rizskov üzletéről?
De Csucsint nem lehetett ilyen könnyen rávenni a témaváltásra. - Egymillió gazdag mocsok,
és százötvenmillió láncra verve. Az igazat akarja hallani? Most rosszabb, mint Sztálin alatt volt.
Sztálinnál legalább tudta az ember hol áll.
- Úgy is van, Csucsin. Állítsuk vissza a Pártot! A munkatáborokban mindenkinek selyemga-
tyából lógott ki a segge.
Csucsin felhorkant. - A francba Sztálinnal! - mondta. Csucsin épp annyira gyűlölte a kom-
munistákat, mint Novek, ráadásul neki személyes oka is volt rá. Viszont a keserű íz, amit Sztálin
neve hagyott maga után a szájában, eszébe juttatta Novek kérdését. - Rizskov apja már legalább
százéves kell legyen. A háború alatt végig ő volt Sztálin személyi tolmácsa. Most Amerikában él. A
fia pedig egyszerűen csak gazdag.
- De már nem az. És miben utazott?
- Nemhivatalos bankügyletek. Olajimport. Rizskov az AMR egyik tolkája volt.
A tolka olyan svindlert jelent, aki tudja, hogyan szerezzen meg bizonyos dolgokat. Az AMR
egyik ügyintézője. Az nem volt meglepő, hogy Rizskovnak valami köze volt az AmerRushoz.
Markovóban ez volt az egyik módja annak, hogy valaki dollárra tehesse a kezét, és Rizskov való-
színűleg már évek óta egy ujjal sem nyúlt rubelhez.
- 17 -
 Az AmerRus, gondolta Novek. A tunguzkai olajtól remélte, hogy hatalmas pénzeket kaszál-
hat. Az olaj adva volt, egy egész óceánnyi volt ott belőle. A kőolajpiac robbanásszerűen megnöve-
kedett a fejlődő Kínában. Egymilliárd motorkerékpár. Minden héten egy újabb fúrótorony. A pénz
csak arra várt, hogy valaki felmarkolja.
Az AmerRus kilátásai papíron fényesek voltak. Miért nem virágoztatták fel még mindig
Tunguzkát? A Markovón áthúzódó olajvezeték legtöbbször csontszáraz volt. Ennyire rossz állapot-
ban hagyták volna az olajmezőket? Igen, gondolta Novek. Valószínűleg.
A szovjetek azért fizették a munkásaikat, hogy kutakat fúrjanak, és nem azért, hogy olajat
termeljenek. Ahány kifúrt méter, annyi rubel. Az eredmény - nem meglepő módon - egy csomó
lyuk lett. Tunguzkában a természetes erőt, amely kipréselte a földből a kőolajat, egykettőre kimerí-
tette ez a szita-fúrás, ami által az olaj legnagyobb része kitermelhetetlenné vált fejlett, méregdrága
technológiák nélkül. Törésvonal hidraulika, tűzárasztás, harmadkorbeli kitermelés. Mindezek a vi-
lág legtermészetesebb dolgai lettek volna bárhol máshol. Hát igen, de Oroszország mindig is más
volt egy kicsit.
Most pedig ez. Andrej Rizskov valamiféle szerepet játszott a vállalkozásban. De milyen sze-
repet? Novek hátradőlt. Nem csoda, hogy Volszkij azonnal hívta! Az ügynek köze volt az
AmerRushoz. Politikai komplikáció, mintha legalábbis egy roszinkai gyilkosság nem lett volna már
amúgy is tele velük.
Hirtelen egy mentőautó bukkant fel, és szemberobogott velük. Majdnem oldalba kapta a ko-
csijukat, ahogy elszáguldott mellettük.
Csucsin befordult egy rövid kis utcába, majd egy fém biztonsági kapuhoz érkezett. Egy őr
lépett ki az üvegezett őrbódéból, és intett, hogy álljanak meg. - Kihez jöttek?
Csucsin harákolt egyet, majd egy centiméterrel az őr kifényesített bakancsa mellé köpött. -
Már elnézést, de ki kérdezi? Ez itt Novek polgármester úr mellettem. Nyissa ki a kaput! - Az őr
visszalépett a bódéjába, és megnyomta a nyitógombot. Csucsin behajtott.
- Kíváncsi lennék, a gyilkos hogyan surrant be mellette tegnap éjjel - mondta Novek.
- A limuzinjában.
Limuzint ugyan egyet sem láttak, de nagy jövés-menés volt a ház előtt. Mindenfelé sárga
rendőrségi terepjárók álltak, és egy magánautó, egy fehér Volvo. Az egyik rendőrségi bobik kicsit
távolabb állt a többitől, és az összes ajtaja nyitva volt. Csucsin egy hóbucka mellé kormányozta a
kocsit, és leparkolt.
A napsütésben mindenfelé rendőrök őgyelegtek, kis csoportokban álldogáltak, cigarettáztak,
beszélgettek. Az egyik ilyen csoport középpontjában egy alacsony, köpcös férfi állt. Fényes, dupla
gombsoros, barna bőrkabátot viselt, térd alatt érőt. Fején nem volt semmi, szemét pedig sötét pilóta-
szemüveg takarta, amely szikrázva verte vissza a gyenge napsütést.
- A francba! - mondta Csucsin. - Látja, ki van itt? A Halász!
A Halász. Oleg Kaznyin, volt KGB-őrnagy, jelenleg privát biztonsági tanácsadó. Mint az ál-
lambiztonság markovói rezidentje, nagy szakértője az olajmunkások bimbózó szakszervezetébe va-
ló beépülésnek. Kaznyin akkor kapta a becenevét, amikor egyik tavasszal a jégtorlaszos Léna kiön-
tött a medréből, és elárasztott egy ingoványt. A víz új medret vágott magának egy elfeledett tömeg-
síron át, amely hónapokon át árasztotta magából a hullákat.
A tetemeket tökéletesen konzerválta a fagy, a bőrük barnás lett a savanyú földben, és úgy
néztek ki, mint megannyi groteszk próbababa. Vidáman sodródtak lefelé a Lénán, még mindig fia-
tal, ijesztően felismerhető arcukkal. Az anyák viszontlátták rég elvesztett fiaikat, a férjek rábukkan-
tak első feleségeikre. Mindegyik fiatalságba dermedve, mindegyik azzal a két tipikus lyukkal a fe-
jén: egy kicsi a tarkón, és egy hatalmas tátongó kráter a homlokon. Kaznyin vezette az expedíciót,
melynek az volt a célja, hogy kihalásszák a rakoncátlan hullákat, és visszatérítsék őket az elfeledet-
tek országába.
- Legjobb lesz, ha kiderítem, mit keres itt - mondta Novek.
- Tudja, még mindig nem késő - mondta Csucsin. - Jelentsen beteget! Játsszon a hegedűjén!
Holnaptól ez már Gromov gondja.
Gromov főügyész Irkutszkban valószínűleg tudni sem akarna egy markovói gyilkosságról,
különösen egy olyanról nem, ami csak arra emlékeztetné, hogy még mindig nem küldött egy új pa-
rancsnokot a városi rendőrség élére.
- 18 -
 - Nem. Előbb tudni akarom, miben mesterkedik Kaznyin.
- Nacsalsztvu lucse vidno - mondta Csucsin. A főnöknek mindig igaza van. Csucsin a volt
KGB-s felé bökött a parázsló cigarettájával. - Kaznyin egy kígyó. Segítsek?
- Ne aggódj! - mondta Novek, majd nyugalmat erőltetett magára. Ő Markovo polgármestere.
Az ő szava törvény, habár nem igazán volt szava, és nem létezett törvény, kivéve azt, hogy minden
eladó annak, aki a legtöbbet ígéri. - Tudom, hogyan bánjak vele.
Csucsin megnyálazta a két ujját, eloltotta a parázsló Jávát, és a kabátzsebébe tette későbbre.
- Hát - mondta -, az biztos, hogy ez is egy szemszög.

3. fejezet

A Halász elég hangosan beszélt ahhoz, hogy már távolabbról hallani lehessen, elég hango-
san ahhoz, hogy a hangja visszaverődjön az elegáns városi házak falairól. Az új Orosz Kommunista
Párt ragyogó vörös kitűzője tündökölt a mellkasán -, azé a párté, amelyik igazságosságot és egyen-
lőséget ígért, méghozzá nem akkor, amikor eljő az „igazi kommunizmus”, hanem már a következő
választásokra. Noveknek az a hajdani zoológiaprofesszor jutott róla az eszébe, aki szerint a termé-
szetben minden, ami kicsi, feltűnő színű és hangos, általában veszélyes is.
- ...az átlagkereset? Havi háromszáz rubel, amiből nemcsak, hogy jól élt az ember, de még
havi negyvenet félre is tudott rakni. Most meg keresel négyszázezret, és olyan szegény vagy, mint
bármelyik afrikai a sárkunyhójában. De mindez meg fog változni, jegyezzétek meg a szavaimat!
A rendőrök közelebb hajoltak, és figyeltek.
- Háború lesz, elvtársak. Kitör a háború jó és rossz között, és egy ilyen háborúban senki sem
lehet semleges. Azt mondják, a kommunisták tönkre akarnak tenni mindent, amit ezek a demokra-
ták felépítettek. De kérdezem én, mit építettek? Semmit, épp ellenkezőleg, csak romboltak. -
Kaznyin észrevette Noveket. - Nocsak, ez aztán tényleg fontos ügy lehet, ha egy politikust is kirán-
gattak a meleg ágyából! - Az összes rendőr Novek felé fordult, vörös vállapjaik úgy villantak, mint-
ha egy csapat vándormadár rebbent volna fel. - Nem számítottam rá, hogy önt is itt találom majd,
polgármester úr.
- Az élet tele van meglepetésekkel.
Kaznyin kurtán felnevetett. Ritkás barna haja alatt látszott a fejbőre. A negyvenes évei kö-
zepén járt, zömök teste és bikanyaka volt, valamint széles lapáttenyere - egy halász kezei.
- Látom, még mindig a politika tüzében tartja a vasat.
- Erre céloz? - bökött az ujjával büszkén a kitűzőre. - Ez csak annak egy módja, hogy kije-
lentse az ember, nem minden volt annyira rossz a múltban. Nincs semmi a történelmünkben, ami
miatt szégyenkeznünk kellene. És milyen más történelmünk van?
- Nehéz megmondani. Az orosz történelem néha elég megjósolhatatlan tud lenni.
- Önnek talán igen, polgármester úr. De a legtöbb embernek már elege van abból, hogy ál-
landóan csak amerikai filmeket nézzen, és kisebbrendűségi érzése legyen. Mi azt akarjuk, hogy tisz-
teljenek minket.
- Vagyis hogy féljenek maguktól. Egyébként, ha jól emlékszem, a pártja nem igazán brillí-
rozott a legutóbb.
- Mi türelmesek vagyunk. És a történelem a mi oldalunkon áll. Majd meglátja.
- Egyelőre csak magát látom. Mit csinál itt? Nem korai még kissé a szónoklatokhoz?
- Nem a politika miatt vagyok itt. Azt meghagyom magának. - Kaznyin a körülötte álló
rendőrökre kacsintott. - Azért vagyok itt, mert széles körű tapasztalatom van a bűnügyek terén. Há-
rom embert meggyilkoltak. - Kaznyin egy kicsit felszívta magát. - A bűnözésnek eddig még soha
nem sikerült áthatolnia ezen a kapun.
Roszinka, gondolta Novek. Havi kétezer, csakis dollárban. A bűnözésnek nem kellett sem-
miféle kapun átverekednie magát, hiszen már régen bejutott, és boldogan éldegélt itt. - Minden tisz-
teletem az öné, őrnagy, amiért ilyen nagy szakértője lett a bűnözésnek.
Kaznyin megint felhorkant. - Vicces. Talán majd még jobban fog nevetni, ha meglátja, mi
van ott bent. - Kaznyin megjátszott szomorúsággal csóválta meg a fejét. - Mivel feltett nekem egy
kérdést, szeretném én is viszonozni a szívességet. Magát mi szél hozta ide ezen a mai reggelen?
- 19 -
 - Két rendőröm meghalt. És amíg a maga főügyész barátja nem küld nekünk egy új rendőr-
főnököt, én vagyok felelős az embereimért. Megkértek, hogy vegyem kézbe az irányítást.
- Ki kérte meg?
- Irkutszk - felelte Novek tudatosan nem konkrétan. Csak hadd találgasson Kaznyin. Talán
az majd lehűti egy kicsit.
De nem.
- Csak nem az a moszkvai politikus Volszkij? - Kaznyin felemelte a hangját, hogy az összes
rendőr jól hallja. - Nincs elég lopnivaló Moszkvában? Minek kell idejönniük és beleártaniuk magu-
kat a mi ügyeinkbe? Hát nem szenvedünk így is épp eléggé?
- Nem úgy tűnik, mintha maga túlzottan szenvedne - lépett közelebb Novek. - Arkagyij
Volszkij pedig egy magadani szénbányász, nem moszkvai politikus. De gondolom, ezt mint KGB-s
biztosan maga is tudja.
- Én egy nyugalmazott tiszt vagyok - mondta Kaznyin. De akár nyugalmazott, akár nem,
senki sem szerette a KGB-t, ezért gyorsan témát váltott. - Mindegy, a lényeg az, hogy úgyis mind-
annyian Irkutszknak tartozunk engedelmességgel. Egyelőre hagyom, hadd tanuljon a munkámból. -
Kaznyin gyengéden megragadta az egyik rendőr könyökét, és közelebb vonta magához. - Kérdezd
ki a szomszédokat! Tudd meg, ki mit látott, és mikor! Autókat jönni-menni satöbbi. És kerítsd elő
azt, amelyik betelefonált, hogy panaszt tegyen a kutya miatt! Ha valamelyik kekeckedne, vidd be
valamelyik kijózanítóba, felejtsd ott egy órára, aztán kérd újra az együttműködésüket! - Kaznyin a
zsebébe nyúlt, és elővett egy húszdolláros bankjegyet.
- Ez azé, akinek a legtöbbet sikerül kiderítenie.
Novek csak nézett. Húsz dollár! Több mint százezer rubel. A havi fizetésük negyede, már ha
Novek képes lett volna egyáltalán fizetni nekik. A rendőrök azonnal munkához láttak. - Ez nagyon
hatásos volt.
- A modern módszereknek megvannak a maguk előnyei.
- Mi a modern a megvesztegetésben?
Kaznyin már épp felelt volna, de aztán csak annyit mondott:
- Kövessen!
Novek a háta mögött lépkedett a nyolcas szám felé. - Maga mióta van itt?
- Azonnal idejöttem. Ha gyilkosságról van szó, nincs vesztegetnivaló idő. Mi ezt „arany
órának” nevezzük. A bizonyítékok még frissek. És nem számít, milyen agyafúrtnak képzelik magu-
kat, a bűnözők mindig hátrahagynak valamit a gyakorlott szem számára.
Ellentétben egy osztagnyi éhes rendőrrel, ők nem hagynának semmit. - És mit lát a maga
gyakorlott szeme?
Kaznyin nem állt meg, hátra sem fordult. - A rendőrség Angara hármas járőrkocsija hajnali
fél ötkor reagált az egyik szomszéd bejelentésére. Rizskov kutyája szabadon volt és ugatott. Sajnos
a rendőrök azelőtt értek ide, hogy a gyilkosok végeztek volna. Az egyik rendőr tüzelt a fegyverével,
de a lövése célt tévesztett. Amikor nem jelentkeztek be a központnak, egy másik járőrkocsi indult
kideríteni, mi történt. Őszintén szólva - halkította le a hangját Kaznyin -, a két rendőr valószínűleg
azt hitte, a másik kettő remekül szórakozik itt, és biztosra akarták venni, hogy senki sem marad ki a
jóból.
- Valószínűleg.
- A második járőrautó negyed hatkor érkezett meg a helyszínre, és megtalálták a két tisztet, a
kutyát és Rizskovot. Mindegyiket holtan. A helyszín elég rémesen fest.
Viszont remek lehetőséget nyújthatott, ha azt vesszük, hogy mi minden lehet egy Rizskov
kaliberű ember otthonában, gondolta Novek. - Rizskov halott volt már, amikor az első járőrkocsi
ideért?
- Groszman épp most próbálja kideríteni.
Groszman. A városi kórház főorvosában volt valami konokság, valami függetlenség - talán
ezzel magyarázható, hogy miért élt épp itt Markovóban.
A lábuk alatt ropogott az olvadozó hó. Novek észrevette a döglött kutyát, amit Rizskov ajta-
jának az egyik oldalára vonszoltak. Volt valami a levegőben, valami nyirkos, meghatározhatatlan
hűvösség, ami áthatolt Novek vékony zakóján, és bevette magát egyenesen a bordái közé, mint egy
köhögés. Ó, a tavasz!
- 20 -
 Kaznyin hirtelen megtorpant, és megfogta Novek könyökét. Ugyanúgy vonta közelebb ma-
gához, mint az előbb azt a rendőrt, gyengéden, nem aggresszíven, de a legkisebb kétely nélkül,
hogy Novek esetleg kifogásolnivalót találhatna egy ilyen gesztusban. Az őrnagy lehelete enyhén
mentolszagú volt.
- Gondolja végig! - mondta Kaznyin. - Rizskov nem akármilyen közönséges ember. Ugye,
nem kell elmondanom magának, hogy valóságos jelkép volt, és ne feledkezzen meg az apjáról, a
családjáról sem! A nevük még mindig jelent valamit Moszkvában. Hogy őszinte legyek, egy gyil-
kossági nyomozás nem amatőrök kezébe való. Talán bölcsebb lenne, ha egy profira bízná. Olyasva-
lakire, akinek van tapasztalata.
- Olyasvalakire, mint maga?
- Pontosan - mondta Kaznyin, és az ujjaival Novek zakóanyagának a vékonyságát tapintgat-
ta.
Novek kiszabadította a karját. - A költségvetésből nem futja konzultánsokra.
- Nem pénzt akarok kisajtolni. Szolgálatot tennék a városomnak. Mi a véleménye?
- Nagylelkű ajánlat - mondta Novek. - Menjünk!
A kutyán még így halott állapotában is látszott, micsoda nagyszerű állat lehetett. Koromfe-
kete bundája csillogott, mint a selyem. Vaskos izomkötegek, erős lábak. Nyilvánvaló, hogy jól tar-
tották. Noveknek az a történet jutott eszébe, amit az egyik egyetemi professzora mesélt egy ameri-
kai útjáról; ott nem csak egy fajta kutyaeledelt lehetett kapni az üzletekben, hanem több tucatot.
Egész sorok voltak tele velük a szupermarketekben. A professzort, mondani sem kell, letartóztatták
szovjetellenes propaganda terjesztéséért.
Mind az eset, mind a csillogó, hegyekben álló kutyaeledeles konzervek képe örökre belevé-
sődött Novek agyába, mint a fővád, amit az ember felhozhat a két ország, a két különböző rendszer
ellen: az egyik elítélendő az irgalmatlan pazarlása, a másik az irgalmatlan hülyesége miatt.
A vérnyomok tanúsága szerint a kutyát kivonszolták az előtérből.
- A farkaskutyát egy késsel ölték meg - mondta Kaznyin unott, kioktató hangon. - A vágás a
nyakcsigolyákat is roncsolta. Nagyon éles penge lehetett. Mondjuk, mint egy nyúzókésé.
Nem kellett tapasztalt bűnügyi nyomozónak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ez nem va-
lami fontos nyom. A város körüli tajga erdejeiben vadon élő cobolypopuláció következtében, és
mivel egy-egy jó minőségű prém száz dollárt is megért, Markovo minden családjának volt legalább
egy tagja, aki fel volt szerelkezve egy jó csapdával és egy éles késsel. - És mi a helyzet az embere-
immel?
- Az ő torkukat is elvágták. Már mindkettőt elszállították a hullaházba. De nekem elhiheti,
Rizskov is épp elég lesz. Örüljön neki, hogy a másik kettőt nem látja.
- Mi van Rizskovval?
- Szintén torokmetszés. De szerencsére őt le is lőtték.
- Mi ebben a szerencsés?
- A kés anonim fegyver - mondta Kaznyin olyan hangon, mint egy bamba osztályhoz beszé-
lő tanár. - Egy lőfegyvernek viszont saját ujjlenyomata van. Mindjárt meglátja, miről beszélek.
Novek a halott kutyára nézett. Lelapult fülek, fátyolos szem, elvágott torok, ragacsos, alvadt
vértől összetapadt fekete szőr. És mi ez itt a szájában? Narancshéj? Novek már épp lehajolt volna,
hogy közelebbről is szemügyre vegye, amikor Kaznyin ismét megszólalt.
- Polgármester!
Az előtér síkos volt a sötét gesztenyebarna szőnyeget borító olvadt latyaktól. A lépcsőket
egy egész hadsereg járkálta össze. Egy geológus először a színekre koncentrál, aztán a textúrára, és
csak ezután jön az ásványtan. Novek szeme automatikusan szétválasztotta a sárga, barna, szürke
foltokat, és megkülönböztette a szélhordta homokot az elporladt aldai üledékes kőzettől, valamint a
szétmállott katangai és nepai gránittól; vagyis osztályozta, amit egy kevésbé tapasztalt, de szószá-
tyárabb szemlélő valószínűleg csak sárnak nevezett volna. A vér viszont más volt.
A vér mindent beborított. A szőnyegeket, a falakat, egy kicsi még a plafonra is fröccsent be-
lőle. Mintha az ember legalábbis egy felfújt léggömb lett volna, aminek egy tűszúrás is elég, hogy
kipukkadjon. Novek elfordította a tekintetét. A gyilkos egész biztosan úgy nézett ki, mint egy hen-
tes, amikor elhagyta a helyszínt. Egy rövid kis folyosó végében hátul nyitva volt egy ajtó, amely

- 21 -
egy üres garázsba vezetett. Az előtér csupa sár volt. Rizskovnak biztosan volt kocsija. Ráadásul jó
kocsija - nem mintha bárhová is vezethette volna, miután a Léna jege felolvadt.
Kaznyin mintha olvasott volna a gondolataiban. - Egy vadonatúj japán kocsit elszállítottunk
átvizsgálásra. Az egyik szomszéd már be is jelentette rá az igényét, kárpótlásul a pénzért, amivel
Rizskov tartozott neki. Az ügyet majd az összes dokumentum átvizsgálása után fogjuk elbírálni.
- Sok szerencsét! - mondta Novek. A rendőrség nem átvizsgálásra szállította el a kocsit, ha-
nem eladásra, gondolta. Rizskov autója sok pénzt hoz majd a konyhára.
- Ugye, tudja, hogy Rizskov apja híres ember? - mondta Kaznyin. - A háború alatt ő volt
Sztálin tolmácsa. Most Amerikában él, és könyveket ír. Rizskov felesége is ott él vele. Vikának hív-
ják. Szép és okos nő. Andrej küldi nekik a pénzt, abból élnek. Az apa a fia helyett is a feleségen
tartja a szemét. Rizskov bátyja a külügyminisztériumnál dolgozik Moszkvában. Magára bízom,
hogy elmondja nekik, mi történt. Amint mondta, Volszkij magát bízta meg.
- Ezt nem mondtam. Honnan tud ennyi mindent a családról?
- Ha valaki az egész életét a hírszerzésnél tölti, szokásává válik, hogy mindent tudjon.
Kaznyin azzal is elég időt töltött, hogy hullákat halásszon ki a Lénából, úgy látszik, a múlt
eltemetése is szokássá válik. - Ha jól tudom, Rizskov az AmerRusnak dolgozott. Mi volt a munká-
ja?
- Andrej feladatai igen széles körűek voltak - mondta Kaznyin, és elindult felfelé a lépcsőn.
Mikor felért, megállt, és visszanézett Novekre. A sötét napszemüveg még mindig rajta volt. - Ne
felejtse el! Maga akarta látni.
Novek felért mellé az emeletre.
A nagyszobában szinte semmilyen bútor nem volt, csak egy dohányzóasztalka, rajta három
pohárral, néhány bekeretezett fénykép az egyik falon, és egy fali széf, tárva-nyitva. A számítógép
eltűnt, csakúgy, mint az összetört flopik. A konyha közepén egy hűtőszekrény állt, szintén tárva-
nyitva, akárcsak a széf. A szőnyegen két sötét folt éktelenkedett. Az egyik falra fekete kört rajzol-
tak, megjelölve egy kis lyukat.
- Nos? - kérdezte Kaznyin. - Mit gondol?
- A gyilkosnak minimum egy teherautóval kellett idejönnie.
- Az biztos, hogy első pillantásra betörésnek tűnik. A maga két embere, amikor megérkezett
ide, egy ugató kutyára és némi kenőpénzre számított, de ehelyett csapdába sétáltak. Goric lő, de mit
talál el? - biccentett Kaznyin a megjelölt fal felé. - De csak egy egyszerű betörésről lenne szó? Két-
lem. A gyilkosság... - rázta meg a fejét inkább értetlenül, mint elborzadva Kaznyin -, a gyilkosság
kegyetlen és vad volt ugyan, de ugyanakkor vannak benne módszerességre utaló jelek is.
Kegyetlen és módszeres. Novek keresve sem tudott volna két jobb szót találni, hogy
Kaznyin volt munkaadóját jellemezze, még régen, amikor a módszeres gyilkolás szintén állami mo-
nopólium volt. Novek biztos volt benne, hogy nem csak képzeli, amikor elismerést és csodálatot
hall ki Kaznyin hangjából. - Azt gondolja, a maffia volt?
Kaznyin levette sötét napszemüvegét. A két szeme kicsi volt, és rózsaszínes. - Rizskovnak
nagy esélye volt rá, hogy célponttá váljon. De melyik maffia! És miért? Ijesszenek rá, okozzanak
neki fájdalmat, esetleg robbantsák fel a kocsiját. Sőt, akár öljék meg a kutyáját. De Rizskovot meg-
ölni... ennek semmi értelme. És a másik kettő? Ne vegye rossz néven, de a rendőrséget olcsóbb lefi-
zetni, mint golyót vesztegetni rájuk. - Kaznyin megállt a hálószoba ajtaja előtt. - Az ajánlatom to-
vábbra is áll. Nem a tó közepén a legszerencsésebb elkezdeni úszni tanulni. Az édesapja hogy van?
- Még él - mondta Novek. A nyelvén valami savas ízt érzett. Minden szobában nagyon me-
leg volt, és a levegőben a vér rezes szaga terjengett. Novek emlékezett rá, hogy amikor egyszer be-
ment Szamotlorban az egyik barakkba, ott is ugyanezt a szagot érezte. Egy burját olajfúró brigád
lakott ott. Novek egy leölt rénszarvast talált a fehér csempés közös konyhában fejjel lefelé fellógat-
va, és az állat vére a padlón keresztül csurgott a lefolyó felé.
Novek gyomrában fekete hernyók nyüzsögtek és tekeregtek ide-oda. Megállt, és úgy tett,
mintha a fényképeket tanulmányozná a falon. Itt volt Sztálin, a két szeme mint két golyó ütötte
lyuk, határtalanul mély, feneketlen. Körülötte egyenruhás férfiak. Az egyik arcot addig radírozták,
míg csak egy folt maradt. - Vele mi történt?
- Talán túl sokan nézték a képet, és az arc kifakult. Nehéz megmondani.

- 22 -
 Hogyan? Elkopott a nézéstől? Úgy tűnt, Kaznyin komolyan beszél. Elképesztő! Novek
gyors pillantást vetett a többi fényképre is, és már épp elfordult volna, amikor hirtelen megakadt
valamin a szeme. Egyetlen színes fénykép volt itt, felnagyítva: egy családi fotó, ami itt készült
Roszinkán, hajnalban vagy alkonyatkor. Az ég majdnem sötét volt. Háttérben a többi ház, Rizskov
apja a két fiával és kettejük között Rizskov felesége, Vika.
- Polgármester?
Csakhogy ez nem Vika volt. Hanem Nyina. Vagy valaki, aki pontosan úgy nézett ki, mint ő.
Nem az a Nyina, akivel Novek Galina születése és egy fél életnyi szenvedés után élt. Hanem az a
Nyina, akit az irkutszki egyetemen ismert meg. Feltűnő, szembeötlő. Okos és gyönyörű szép.
Ugyanaz a hosszú, fényes, sötétbarna haj, a füle mögé fésülve. Sőt ugyanaz a rakoncátlan tincs a
sima homlok előtt, ami eltakarta a bal szemét. Erős arc, széles arccsonttal és keskeny állal. Novek
közelebb hajolt, szinte mágnesként vonzotta a fénykép.
Csakúgy, mint Nyináén, ennek a fiatal nőnek az arcán is ott volt az értelem, az intelligencia
félreismerhetetlen jele. A szeme viszont nem volt látható, a felvillanó vaku sárgára színezte. Tüzes
szempár. Egy macska szemei.
Novek nyugalmat erőltetett magára. Ez Rizskov felesége volt, nem az övé. Vika nem olvadt
össze a szétégett alumíniummal és műanyaggal, őt nem buldózerezték be egy tömegsírba, amit az-
tán sebtében betakartak földdel. A gyönyörű Vika Amerikában élt. Most pedig gyönyörű özvegy
lett belőle. Nem is csoda, hogy az apa rajta tartotta a szemét a fia kedvéért.
- Polgármester!
Novek egy mély levegőt vett, és belépett a hálószobába.
Dr. Groszman a véres ágy fölé hajolt. A vérfoltos kórházi köpenyben lévő barna hajú, ke-
szeg férfi egy hosszú injekciós tűt tartott a kezében, megpöcögtette, aztán egy hirtelen mozdulattal
mélyen az áldozat gyomrába szúrt vele, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg végül a tű teljesen el
nem tűnt, és a műanyag rész meg nem állt a bőrnél. Groszman az órájára nézett. Magában számolt,
majd kihúzta a tűt, és megvizsgálta a cső tartalmát, majd letette, és felkapta a tollát meg a jegyzet-
tömbjét. A keze remegett, ahogy írni próbált. A két lábán eldobható papírpapucs volt. Mint minden
mást a szobában, ezeket is vér áztatta.
- Dr. Groszman!
Az orvos felnézett. - Ó!
Novek pillantása akaratlanul is újra és újra az ágyra esett. A gének, az étrend és a hosszú,
sötét telek miatt egy átlag orosz bőre olyan színű volt, mint egy hal hasa. De nem Rizskové.
Pirospozsgás volt, a mellkasa barna, sőt, mintha kicsit meg is kapta volna a nap. A vöröses
szín egyre szembetűnőbbé vált, ahogy az ember tekintete a sötét vágás felé közeledett a nyakán. A
vörös alatt fakószürke szín húzódott. Rizskov feje hátrahanyatlott, és a szája nyitva volt, mintha pa-
naszkodott volna Groszmannak, amiért megszúrta azzal a tűvel. Az egyik szeme nyitva volt, a má-
sik lecsukva. Egy csalafinta kacsintás a pokolból. A szobában erős székletszag terjengett.
- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejött.
- Kaznyin telefonált.
Groszman sebész volt lent Irkutszkban. Jelenleg a markovói kórház főorvosaként dolgozott,
és egy személyben ő volt a kerületi kórboncnok is. Népszerű ember volt; Oroszországban a bukott
zsidókat jobban kedvelik, mint a sikereseket.
- Előbb a másik kettővel végeztem. Azok egyszerűbbek voltak. Az egyiknek a gerincéig
széttrancsírozták a hátát. Lemészárolták. A másiknak csak a torkát vágták el. De Rizskov... ő egy
kicsit más.
Novek szótlanul állt. Az egyik kezével egy fiókos szekrényre támaszkodott. A szoba hirtelen
úgy tűnt, mintha egy kaleidoszkópba nézne: minden forgott, és a minták változtak, csak a szín nem,
a vörös. Mindenhol vér... Novek lenézett: már a cipője is véres volt.
- A törvényszéki orvostannál mindig a részletek a legfontosabbak. Jöjjön ide, olyan messzi-
ről semmit sem lát!
Novek közelebb lépett az ágyhoz, gondosan ügyelve, hogy a száján keresztül vegye a leve-
gőt, mintha legalábbis a gyilkosság valami légúton terjedő betegség lenne, amit elkaphat az ember,
mint az influenzát, mint egy vírust. A szőnyeg tocsogott, mint egy szelet húslével átitatott kenyér.
Novek bakancsnyomokat látott belepréselődve.
- 23 -
 - Gyilkossági eseteknél első feladatunk mindig az áldozat azonosítása. Itt ezzel nem volt
gondunk. Rizskovot mindenki ismerte.
- Én még soha nem találkoztam vele.
- Most sem találkozik vele - mondta Groszman, és a pirospozsgás hullára pillantott. - A holt-
testen négy lőtt seb található, az áldozat mindkét könyökén és térdén. Egyik sem végzetes. Ami a
halált okozta, az a mély, szakított seb az áldozat torkán. Rizskov erősen vérzett, majd
hipovolemikus sokkot kapott, aztán leállt a vérkeringése, és végül beállt az agyhalál. Persze mindez
az égvilágon semmit sem jelent.
Novek felkapta a fejét. Semmit? - Tessék?
- Végül mindannyian oxigénhiány miatt halunk meg. Rák, konyhakés, ránk dől egy fa vagy
fejbe lőnek - mindegy, a halál oka akkor is oxigénhiány. Akár mindegyik halotti bizonyítványra rá-
írhatnám. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy Rizskov megfulladt.
- De nem úszott - mondta Novek, és az arcát hol hideg, hol forróság öntötte el.
- Ebben téved. Nézze, megmutatom! - mondta Groszman, és a tollát az áldozat nyakához tar-
totta. - A szakított seb a nyakon mély és határozott vonalú. A szövet szétnyílt, nem rojtozódott ki.
Látja ezt a bemetszést a bőrizmon? - Groszman egy fehéres izomkitüremkedéshez ért közvetlenül
Rizskov szétnyílt nyakbőre alatt. - Nagyon éles pengének kellett lennie. - Némi csodálattal tekintett
a holttestre, mintha legalábbis egy rivális munkáját osztályozta volna a boncasztalon.
Novek elfordította a fejét, és igyekezett máshová nézni. A plafonra. Ki az ablakon. A fiókos
szekrényre. A francba Volszkijjal! Ezért semmiféle szívesség nem kárpótolhatta, bármit is ajánl
majd cserébe az elnöki képviselő. Semmi az égadta világon! Adják csak az ügyet Gromov fő-
ügyésznek vagy Kaznyinnak. Akárkinek! Novek nyelt egyet, aztán még egyet. - Magára ez semmi-
lyen hatással sincs?
- A rákosok kórterme rosszabb - felelte Groszman. - Azok még mindig élnek. - Groszman
felemelte az egyik merev kart. - Az összes golyót közelről lőtték. A sebek körül megperzselődött a
bőr. Mi ezt szürke tetoválásnak hívjuk, öngyilkosságoknál szokott leginkább előfordulni. -
Groszman visszaejtette a kart az ágyra. - A kimeneti nyílások sokkal kevésbé drasztikusak, mint
várná az ember. Kaznyin azt hiszi, tudja, miért, úgyhogy legjobb, ha erről őt kérdezi. A halál min-
denesetre - nézett a jegyzeteibe Groszman - ma hajnali kettő és három óra között állt be.
Kettő és három? De a kutya még fél ötkor is élt, szabadon rohangált és vonyított. Ekkor ér-
kezett a szomszéd telefonhívása, aki panaszt akart tenni. A két rendőrnek beletelt egy kis időbe, mi-
re ideértek. És utána még őket is megölték. Rizskov viszont addigra már halott volt. Mit csináltak a
gyilkosok mindez idő alatt? - Biztos az időpontban?
Groszman felkapta az injekciós tűt. A hosszú tűt teljes hosszában sötét, alvadt vér borította.
Tulajdonképpen nem is injekció beadására való tű volt, hanem inkább egy üveghenger, benne egy
hőmérővel. - A máj hőmérsékletéből megállapítható. Állandó szobahőmérsékleten minden tévedés
kizárva. Ami azt illeti, elég egyszerű számítási művelet. - Groszman szája önelégült mosolyra hú-
zódott. A fogai barnák voltak a teától.
Novek kényszerítette magát, hogy a csont összetört fehér szilánkjaira nézzen, melyek mind-
két térden és könyökön kör alakban spricceltek szét, mint valami fehér virág, ami a bőrön át bújt ki.
Egy meztelen üzletember, akinek fegyvert szorítanak a végtagjaihoz. Meghúzzák a ravaszt egyszer,
kétszer, négyszer. A torkát a nyakcsigolyájáig bemetszik. Miért nem próbált meg elmenekülni? Ad-
digra már mozgásképtelenné tették? Elkábították? Ki tenne ilyesmit?
Groszman a tollát használta, hogy elválassza a metszett szövetet Rizskov torkán. - Ezt nézze
meg!
Novek erőt vett magán. Groszman beledöfött a tollával Rizskov nyakába. Két élettelen csö-
vecske, mint két giliszta, bukkant elő a vágásból.
- Elöl két nyaki verőér van, hátul két csigolya. Ha csak az egyiket elvágják, az áldozat máris
félúton jár a másvilág felé. Az élet vékony kis cérnaszálon függ, nem gondolja? Tulajdonképpen
egy cérnaszálon.
Novek bólintott, majd felnézett a plafonra.
- Mivel mindkét nyaki verőeret elvágták, a vér előbb a nyelőcsőbe, majd a gyomorba áradt.
Az áldozat szó szerint megfulladt a saját vérében, tehát, mint látja, igazam volt. Az egész folyamat
egy percig tart. Esetleg kettő. Maga meddig tudja visszatartani a lélegzetét?
- 24 -
 Novek az orvosra nézett.
- Meddig bírja ki a víz alatt levegő nélkül? Mert nagyjából még ennyi ideig élt az áldozat,
miután a nyaki verőerét elvágták. És ugyanez volt a helyzet Goriccal is. Az ő nyakát is fültől fülig
elmetszették. - Groszman a zsebébe csúsztatta a tollat, ami sötét foltot kent a köpenyére.
- De az előbb meg azt mondta, hogy nem volt gyors halál.
- Bámulatos! Maga tényleg odafigyel!? Mostanában olyan kevesen veszik a fáradságot. A
lőtt sebek véreztek, ami természetesen azt jelenti, hogy amikor ejtették őket, az áldozatnak még do-
bogott a szíve. A négy végtagon ejtett seb megelőzte a torok elmetszését. A lövések súlyos sebeket
ejtettek, de egyik sem volt halálos. Leginkább azt a célt szolgálták, hogy... - Groszman hirtelen el-
hallgatott, és kinézett az ajtón. - Hogy...
- Milyen célt szolgáltak? - kérdezte Novek.
- Az volt a céljuk, hogy fájdalmat okozzanak - mondta Kaznyin. - Nem ezt akarta mondani,
doktor?
- Fájdalom. Igen. Ez a legvalószínűbb. Akárkik is voltak a gyilkosok, akartak valamit. Én,
mint akinek az egészségügy a szakmája, azt tanácsoltam volna Rizskov polgártársnak, hogy bármi
is az, adja oda nekik.
Novek elfordult, szédült. Egy újabb fordulat, mint egy lassuló búgócsigáé, és minden kiüre-
sedik, minden kibuggyan. Aztán a szeme egy különösen érdekes mintázaton állapodott meg - egy
Bourbon-liliomos talpú bakancs fekete lenyomatán.
- Polgármester, rosszul érzi magát? - kérdezte Kaznyin.
Novek lehajolt. Több elmosódott példány is látszott ebből a lábnyomból mindenfelé a sző-
nyegen. De ez az egy teljesen ép volt. És a közepe táján, ahogy kiesett a vonszolt bakancstalp ro-
vátkái közül, egy kis kő feküdt.
- Nem akar kimenni egy kicsit a friss levegőre? - kérdezte Kaznyin.
- Nem - felelte Novek. Felkapta a követ. Tulajdonképpen nem volt több egy kis kavicsnál.
Csak egy közönséges gránitdarabka. A gleccserek Szibéria legnagyobb részén pontosan ilyenfajta
köveket raktak le. Fehér foltjaiban tiszta csillámkőlapocskák csillantak a földpát vöröse mellett, egy
leheletnyi sötétebb turmalin társaságában.
Nem ritka kő. Mégis, itt, a sárban, Rizskov véráztatta szőnyegén egyáltalán nem tűnt ideil-
lőnek. Olyan messzire került a szülőföldjétől, mint amennyire Novek érezte magát. Már épp köze-
lebbről is megvizsgálta volna, amikor észrevett valami mást.
A fiókos szekrény alatt. Valami sárgásfehér, mint egy pár feltekert zokni. Zsebre tette a ka-
vicsot, és lehajolt.
- Polgármester!
Kaznyin mellé ugrott, hogy elkapja, de Novek nem összeesni készült.
- Jól vagyok - mondta. Benyúlt a szekrény alá, és kihúzta a tárgyat. Egy csont volt az, kar-
vastagságú, az egyik végén egy gumóval. Egész hosszán egy furcsa mélyedés húzódott végig, a
csontvelő külső oldalán. Nagyon nehéz volt, és teljesen sima. Mint egy őskori lelet. Viszont a kövü-
letektől eltérően büdös, állati szag áradt belőle.
Groszman a csontra nézett Novek kezében. - A kutyáé?
Novek bólintott. Egy ilyen csont illő játékszer lenne egy gazdag ember kutyájának. Sőt nem
csak egy németjuhásznak. Az emberek hosszú tömött sorban kígyóztak volna a hentesnél, hogy le-
vest főzhessenek belőle, bűz ide vagy oda.
- Ma délutánra kész lesz az előzetes jelentésem – mondta Groszman. - De annyit már most
mondhatok, hogy ugyanaz a kés végzett mindkét rendőrrel és Rizskovval.
Novek felnézett a kezében tartott csontról. - Kaznyin azt mondta, egy kés anonim fegyver.
Akkor honnan tudja?
- Valamikor sebész voltam az irkutszki sebészeti osztályon. Még mindig ráismerek a kézre,
ami a vágást ejtette.
Noveknek égett az arca, a hónalja pedig jéghideg volt. Friss levegőre volt szüksége. Kiment
az ajtón. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen Rizskov feleségének a fényképére. Meg sem állt,
amíg a lépcső tetejéhez nem ért. A nyitott bejárati ajtó felől hűvös fuvallat áramlott fel az emeletre.
- Szóval? - kérdezte Kaznyin, aki már újra feltette sötét szemüvegét - Látja már, miről be-
széltem? Négy lövés. Kínzás. Aztán a torok. Két rendőr jelenik meg. Beengedik és megölik őket,
- 25 -
tulajdonképpen bármi ellenállás nélkül. Ők is benne voltak a dologban? Tolvajok összetűzéséről
lenne szó? Bizonyosan csak annyit lehet egyelőre mondani, hogy ez egy bonyolult, szövevényes
ügy. - Kaznyin észrevette, hogy Novek még mindig a kezében tartja a csontot. - A szobában min-
dent leltárba kell venni, lefényképezni és átvizsgálni, hátha találunk ujjlenyomatot. Talán jobb len-
ne, ha visszatenné ezt a csontot oda, ahol megtalálta. A szobában mindennek érintetlenül kell ma-
radnia.
Érintetlenül? Novek arra a csomó dologra gondolt, ami eltűnt, az ételre, a bútorokra, az au-
tóra, a pénzre és arra a sereg fizetés nélküli rendőrre odakint. Eszébe jutott az a mezei kis kavics a
zsebében, és a Bourbon-liliomos bakancsnyom. Az biztos, hogy nem Groszmané. Az orvos papír-
papucsot viselt. És a nyomok nem is Kaznyin cipőjétől származtak. Az ő cipőtalpán a szokásos her-
nyótalpas minta volt. Egy rendőr nyoma lenne? A gyilkosé? Novek a Halászhoz fordult - Mit akar-
hattak tőle?
A fűtés be volt kapcsolva, a radiátorból meleg levegő áradt feléjük.
- Rizskovnak rengeteg olyan holmija volt, amit érdemes ellopni - mondta Kaznyin, és
megint a csontra nézett Novek kezében. - Ne felejtse el a nyitott széfet! Ebben a házban keményva-
lutát tartottak. Talán kényszerítették, hogy árulja el a széfe zárkombinációját. Aztán elvadultak a
dolgok. - A csont... - nézett rá újra Kaznyin. - Van egy kutyája?
- Miért beszél mindig többes számban, „gyilkosokról”?
- A második járőrkocsi három poharat és egy konyakosüveget talált a dohányzóasztalon.
Mindegyik üres volt Rizskov és a két rendőr talán bedobott előbb egy pohárkával. Talán ismerte a
gyilkosait. Túl korai lenne még bármit is kizárni.
Különleges talpmintájú bakancs... biztosan import. Vagy esetleg nem is orosz viselte, hanem
egy külföldi. - Már az előbb is kérdeztem, mi köze volt Rizskovnak az AmerRushoz?
Kaznyin egyik válla felemelkedett, majd furcsa, körkörös fejmozdulattal megropogtatta a
nyakát. - Végül is nem titok - mondta, és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. - Haszonbér-
lettel foglalkozott. Tudta, hogy éppen milyen üzleti tárgyalások folytak, hogy melyik olajmező volt
éppen kapható, és hogy melyik krugovje poruki, szó szerint „családi kör” tartotta őket kézben. - A
„családi körnek”, persze semmi köze nem volt a családhoz, viszont annál több a korrupció és a be-
folyás szövevényes hálózatához. - Rengeteg értékes információt raktározott a fejében, úgy is mond-
hatnánk, hogy Rizskov egy kereskedelmi titkosügynök volt.
- És az AmerRusnak dolgozott. - Novek keményen a Kaznyin orrán ülő fekete pilótaszem-
üvegbe nézett. - Maga is nekik dolgozik. Ők kérték, hogy jöjjön ide?
- Egy jó tanácsadó nem vár arra, hogy megkérjék. A jó tanácsadó mindenre számít, minden-
re fel van készülve.
- És azelőtt? - kérdezte Novek. - A biztonsági szerveknek volt valami dolguk Rizskovval?
- De polgármester úr! Megmutatom önnek az egyenruhámat - mondta Kaznyin -, de ne kér-
je, hogy az ingemet is levegyem! Különben is, mindez már a múlté. - Kaznyin közelebb hajolt
Novekhez. - Jól érzi magát?
Novek igyekezett erőt gyűjteni. Egy nagy levegőt vett. Ujjai görcsösen markolták a csontot.
Milyen kemény, milyen sima! Mennyire más, mint azok a szilánkosra tört darabok odabent a háló-
szobában!
- Mi a helyzet a lövésekkel? A golyókkal?
Kaznyin a bőrkabátja zsebébe nyúlt, és kivett egy nehéz, eldeformálódott, szürke ólomdara-
bot, amit kék műanyag szilánkok tarkítottak. - Az irkutszki laboratórium egy vagyont fog felszámí-
tani, de én is megmondhatom most azonnal, hogy ez egy amerikai fegyverből származó „Black Ta-
lon” töltény. 9 milliméteres. Egyértelműen nem a mi rendőrségünké.
- Egy amerikai golyó?
- Méghozzá nagyon különleges amerikai golyó. Arra tervezték, hogy utasszállító gépeken
használják őket gépeltérítők ellen. A töltény hegye műanyagból van, ami behatolás után felrobban.
Nem pattan vissza, így nem kell aggódni, hogy a golyó lyukat üt a repülőgép falán. A kimeneti nyí-
lás szinte alig észrevehető, és ezek a töltények igen drágák.
Amerikai golyók. Amerikai bakancs. - Roszinkán mindenből a legjobbat...
Kaznyin kurtán felnevetett. - Örülök, hogy a gyilkosság nem vette el azt a híres humorérzé-
két. De hadd emlékeztessem rá, hogy az üzleti élet egyik fontos tagját megkínozták itt, a saját ágyá-
- 26 -
ban. Ezenkívül két emberét is elveszítette, habár a kérdés, hogy ez mekkora veszteség, megválaszo-
latlan.
- Maga szerint.
- Ezért vagyok hajlandó minden energiámat bedobni, hogy elkapjam a tetteseket. Okos dön-
tés lenne a maga részéről, ha hagyná, hogy tegyem, amihez értek. Maga foglalkozzon csak a politi-
kával! Gondoskodjon róla, hogy a barátja, Volszkij, boldog legyen! Ezeket a kövér rohadékokat
meg majd elkapom én.
Igaza van, gondolta Novek, de miért „kövér”? Valami mozgolódást hallott odalentről, aztán
döngő lépteket a lépcsőn feljönni. Novek áthajolt a korláton. A feje olyan könnyű volt, hogy majd-
nem lerepült a nyakáról. Csucsin tartott felfelé, és Novek már a látványtól is jobban érezte magát.
Csucsin szándékosan észre sem vette a volt KGB-s őrnagyot. A csontra nézett Novek kezé-
ben, aztán a zsebébe nyúlt, és elővett egy megtépázott, narancssárga szövetdarabot. - Ezt a kutya
szájában találtam.
Novek már az előbb is látta. Tehát nem narancshéj volt. Hanem egy darab véráztatta anyag,
vörössel kevert narancssárga.
- Ez bizonyíték! - figyelmeztette Kaznyin.
- Tényleg olyan gyors, mint mondják, őrnagy! - mondta Csucsin, majd hátat fordított
Kaznyinnak. - Egyfolytában azon törtem a fejem, honnan olyan ismerős ez a szín.
Tényleg. - AmerRus-narancssárga - mondta Novek. Ilyen színű volt az egyenruhájuk, a
dzsipjeik, a helikoptereik. Hogy jobban látsszanak a hóban. A listára tehát felkerült egy AmerRus
egyenruha egy darabkája a házőrző kutya szájában.
Miért akarná egy külföldi megölni Rizskovot?
Viszont, ha ők voltak, ez megmagyarázná, mit keres itt Kaznyin. Nekik dolgozott, és egy jó
tanácsadó nem vár arra, hogy megkérjék. Egy jó tanácsadó mindenre fel van készülve.
- Ez a fecni akármilyen anyagból származhat - mondta Kaznyin, és elővett egy kis műanyag
tasakot a zsebéből. - Mindenesetre akkor is alapos vizsgálatnak kell alávetni. Majd én elintézem.
Novek ehelyett kikapta a kezéből a műanyag tasakot, és beletette az anyagfoszlányt. - Arra
nem lesz szükség.
Kaznyin villámló szemmel nézett rá. - Gondoskodjon róla, hogy a kórház minél előbb meg-
kapja! A vért amilyen gyorsan csak lehet, konzerválni kell, különben a bizonyíték használhatatlanná
válik. Gromov nem lesz lenyűgözve, ha egy amatőr tapasztalatlansága miatt elveszítjük az első bi-
zonyítékunkat!
- Hálás köszönet az információért - mondta Novek, és eszébe jutott, hogy nemrég Galina is
pontosan ezeket a szavakat intézte hozzá. Novek megdorgálta magát a kicsinyességéért. Kaznyin
hazug ember volt ugyan, de ez még nem jelentette azt, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban nem
az igazat mondta. - Menjünk, tudjuk meg, mit találtak a rendőrök!
Odakint egy elegáns, ötven körüli nő állt a rendőrök gyűrűjében. A nap elég melegen sütött,
hogy a vastag irhakabát lekívánkozzék a hátukról, így láthatóvá vált a foltos egyenruhák meglepően
színes kavalkádja. Triskára, az orosz népi figurára emlékeztették Noveket, aki úgy foltozta be a
lyukakat az ingén, hogy a gatyájából tépett le hozzá darabokat.
A nő ezzel szemben tökéletesen volt öltözve. Szőrmebundát viselt, olyan hosszút, hogy épp
csak ezüstorrú bőrcsizmájának hegye látszott ki alóla. Természetellenesen aranyszőke haját szoro-
san hátrafésülte, és egy gyöngyökkel díszített csattal tűzte össze. Napszemüvege olyan koromfekete
volt, mintha bazaltból faragták volna ki. A rendőrcsoport szétvált, hogy utat engedjenek
Kaznyinnak, aki átnyújtotta a húszdolláros bankjegyet a nő mellett álló rendőrnek.
- Ez itt Geraskina polgártársnő - mondta a rendőr. Kaznyinhoz beszélt, nem Novekhez. - A
tízes szám alatt lakik.
- Két házzal arrébb - mondta gyorsan, határozottan a nő. - Én hívtam a rendőrséget a kutya
miatt. - Előbb Kaznyinra nézett, aztán Novekre. - Már mindent elmondtam, amit tudok. - Felhúzta a
karján a bő cobolyprémet, és a karórájára nézett. A napsütésben arany és platina csillant. - Senki
sincs biztonságban. Még a rendőrök sem. Engem is meggyilkolhatnak a saját ágyamban, mint And-
rejt.
Honnan tudja a nő, hogy az ágyban történt? Noveknek szinte utat kellett törnie, hogy köze-
lebb léphessen hozzá. – Elnézést… a nevem Novek.
- 27 -
 A nő erre felkapta a fejét. - Nem így hívják a polgármestert?
- De igen. - Ilyen közelről Novek érezte a púder illatát a nő arcán. - Pontosan mikor telefo-
nált?
- Négykor, talán valamivel később. Cár nem volt megkötve.
- Cár?
- Andrej kutyája. Hívtam a nulla-kettőt, és végre-valahára kijött a rendőrség. Ha kicsit előbb
érnek ide, a gyilkos már rács mögött lenne.
- Ha pedig kicsit később érnek ide, talán még mindig élnének.
A nő a sötét napszemüveg alá nyúlt az ujjával, és letörölt egy könnycseppet. - Andrej jó em-
ber volt. Mindig segítőkész. Még idegeneknek is adott kölcsön pénzt.
- Magának is?
- Néha igen. Miért ne?
- Ön az, aki bejelentette az igényét a kocsijára?
A nő arckifejezése megkeményedett. - Ami jár, az jár.
- Nem látott itt egy ismeretlen autót tegnap éjjel? - kérdezte Kaznyin. - Nem vett észre sem-
mi szokatlant? Nem hallott esetleg hangokat? Vitatkozást?
- Nagyon hangosan szólt a zene. Aludni sem tudtam tőle. -A nő lehalkította a hangját. - And-
rejnek volt egy nőismerőse. Nem a felesége. Remélem, ezt bizalmasan kezelik majd. Egy halott férj
épp elég csapás egy feleségnek.
Novek arra a fényképre gondolt az emeleten, a fiatal, gyönyörű feleségre Amerikában, vaku-
tól piros szemekkel.
- Egy férfinak, akinek ilyen távol él a felesége, megvan a saját élete - folytatta a nő -, de eb-
ben a lányban volt valami furcsa. Mindig naplemente után jött, és kora reggel ment el. Néha még
napfelkelte előtt. Mint egy vámpír, csak éppen neki nem Andrej vére kellett.
- Magának honnan és miből van a pénze, Geraskina polgártársnő? - kérdezte Novek. - Azt
leszámítva, amit kölcsön kapott?
Kaznyin közbevágott. - Andrej soha nem említette ennek a nőnek a nevét?
- Nekem?
Kaznyin átnyújtott neki egy névjegyet. - Ha eszébe jutna még valami, kérem, hívjon, még
akkor is, ha úgy gondolja, érdektelen dologról van szó.
- Azt most is megmondhatom, mit gondolok - mondta a nő. - Remélem, amikor elkapják
őket, levágják a töküket!
A halott rendőrök járőrautójából egy puffanás és tompa kiáltás hallatszott. A kocsi belsejé-
ből, a ketrecből. Aztán egy újabb kiáltás, ezúttal egy tisztán kivehető káromkodás.
Találtak egy kulcsot, de az nem illett a zárba. Aztán egy másikkal próbálkoztak, végül egy
harmadik nyitotta az ajtót.
Mikor az autó hátsó ajtaja kinyílt, vizelet és hányás bűze hömpölygött ki a kocsiból. A hátsó
ajtóban egy elkerekedett szemű férfi állt, majd megingott, és egyik kezét felemelte, hogy eltakarja a
szemét a tűző naptól. Mezítláb, foltos ingben és nadrágban hunyorgott a rendőrökre - a részeg, akit
Goric múlt éjjel megmentett a fagyhaláltól.
- Maga kicsoda? - kiáltott oda Kaznyin. - Mi a neve, polgártárs?
A részeg térdre rogyott. - Jézus - mondta.
- Misszionáriusok... - mormogta Kaznyin.
Novek sarkon fordult, Kaznyin pedig követte a kocsijához. Csucsin már bent ült, és beindí-
totta a motort. - Az ajánlatom még mindig áll - mondta Kaznyin. - Én megtalálom ezeket a gyilko-
sokat.
Csucsin kinyitotta az ajtót Noveknek, és a szemöldökével jelezte, hogy szerinte ez nem is
lenne olyan rossz ötlet.
Novek a hátsó ülésre dobta a nehéz csontot, majd beült elölre. - Köszönöm, hogy ekkora ér-
deklődést tanúsít az ügy iránt, őrnagy. Majd még jelentkezem. - A kocsiajtó becsapódott, és a Land
Cruiser olajszagú kipufogófüstöt hagyott maga után.

- 28 -
 A nap felmelegítette a kocsi belsejét. Novek lehúzta az ablakát. Egy amerikai egyenruha.
Amerikai töltények. Egy furcsa mintázatú bakancstalp lenyomata. Erről eszébe jutott a kavics. Ki-
vette a zsebéből.
- Mi az? - kérdezte Csucsin.
Novek megforgatta a kezében, majd feltartotta a napfényben. Most jobban látszottak a gyö-
nyörű kristályok, a fénylő fehérek és a mélyvörösek, mint Rizskov lakásán. Furcsa. Az egyik oldala
úgy ragyogott, mint egy rovar szeme, amely csupa apró, szabad szemmel szinte nem is látható la-
pocskából áll. A kavics felszíne ettől úgy nézett ki, mintha csillogó, olajos réteg borítaná.
Sehol egy karcolás, semmi lekopás. A kavics tehát nem kerülhetett messze attól a helytől,
ahol felszínre bukkant. Legvalószínűbb, hogy egy kavicsbányából származott, ahol útépítéshez
vagy alapozáshoz bányászták a sódert, és ahol nem volt kitéve egy gleccser koptató hatásának. De
Noveknek nem is ez keltette fel igazán az érdeklődését.
- Jól van? - kérdezte Csucsin, amikor Novek még mindig nem válaszolt.
Novek a zsebébe tette a kavicsot. Volt valami furcsa ebben a kis darab kőben. Ez az olajos
fény nem egy közönséges kőhöz tartozott. És a színe, csakúgy, mint Rizskov lakása, túlságosan vö-
rös volt.

4. fejezet

Ez csak egy kő.

- Végül is a gyémánt is az - mondta Novek.
- De ez nem gyémánt.
- Nem, ez gránit, valószínűleg a Nepa-formációból, de ebben nem vagyok biztos. Az viszont
biztos, hogy a színe túlságosan is vörös.
- Vörös?
- Szibéria még a köveket is megviseli. A sok fagyás és olvadás miatt a gránitból gyorsan ki-
mállik minden ásvány. A legtöbb szikla, amit látunk, nagyon fakó és elszíntelenedett. A gleccserek
lebuldózerezték. A folyók lemosták. Porrá morzsolódtak. De ez nem. Ez a kavics - mondta Novek -
időben nincs túl messze az otthonától. Ami azt jelenti, hogy helyben viszont nagyon is távol került
az otthonától. Markovo környékén nincsenek lelőhelyek. Ez valahonnan máshonnan származik. Egy
meghatározott helyről.
- Több tonnányi pontosan ugyanilyen követ tudnék mutatni magának.
- Egy egész kontinensnyit. De legalább öt-hatszáz méter mélyre kellene leásnod. - Novek a
fény felé tartva megforgatta a kavicsot. - Ez a sok kis tündöklő kristály csillámkő. A rózsaszín föld-
pát és a kavics egyik oldalát valamilyen réteg borítja. Mintha le lenne lakkozva. - Novek a két ujja
között tartotta a kavicsot, és közelről vizsgálta. A gyilkossághoz lehet, hogy nem értett, de a kövek-
hez annál inkább.
- Ez a kavics bárhonnan származhat.
Novek visszatette a zsebébe. - Talán Kaznyinnak van igaza. Azt mondta, a bűnözők mindig
hátrahagynak valamit.
- Kaznyin! - mondta Csucsin olyan képpel, mint aki köpni készül. - Gyűlölöm azt az embert,
de akárhogy is, erre a munkára ő a legmegfelelőbb.
- Kaznyin egy keselyű - mondta Novek.
- Azoknak is megvan a maguk helye.
A Szibéria Szálló előtt minden néptelen volt. A lányok eltűntek: vagy bementek az interjúra,
vagy elzavarták őket, vagy egyenesen felszálltak a hongkongi mennyországba. Ki tudná megmon-
dani?
Elhajtottak egy HLEB feliratú bolt előtt. A pékségből friss kenyér ínycsiklandó illata áradt.
- Mit szólna egy kis reggelihez?
- Nem - felelte Novek. Az étvágya ottmaradt Roszinkán. - Kéne vennem pár dolgot holnap
estére. Apám arra számít, hogy kap enni.

- 29 -
 - Ne is vesztegesse az idejét itt! - mondta Csucsin, és visszanézett a pékségre. A párás kira-
katüvegre belülről egy papírlapot celluxoztak, rajta egy hatalmas dollárjellel. Ez kevésbé sértő mód-
ja volt, hogy közöljék, rubelt nem fogadnak el. A dollárok voltak a csillagok, a rubelek pedig a me-
teoritok. - Meglátja, majd én szerzek valamit.
Novek tudta, hogy Csucsinnál nem volt jobb beszerző Markovóban.
Csucsin ráfordult a folyóval párhuzamos útra. Balra magas betonrakpart, jobbra téglaházak-
ból, raktárépületekből, bérkaszárnyákból és jégborította sikátorokból álló nyomornegyed vette körül
őket Csucsin az egyik ilyen névtelen sikátornál lelassított, majd megállt.
- Mit csinálsz?
Mielőtt Csucsin még válaszolhatott volna, a kocsiablaknál egy arc jelent meg. Egy furcsa,
szinte már gumiszerű arc. Hosszúkás, keskeny és ideges, mintha a hagyományos két színészi maszk
ötvözete lett volna: egyszerre sírt és nevetett.
- Szia, Nyiki - mondta Csucsin. - Mit hoztál nekem?
Nyiki Malisov Csucsinra mosolygott, majd Novekre fintorgott hunyorogva, egyik lábáról a
másikra állva. Mint azok a különleges elemi részecskék, melyek csak addig léteznek, amíg vibrál-
nak, s amint mozdulatlanságra kényszerítik őket, elpusztulnak.
Vastag télikabátja az új évszak beköszöntére való tisztelettel felül ki volt gombolva. Nyiki
sűrű fekete mellszőrzetében megcsillant egy aranylánc. - Videofilmek - mondta. - Elemi ösztön.
Sharon Stone. Jó lábak, bugyi nélkül. Nagyon szexi...
Csucsin az ajkához ért. - Semmi ennivaló?
- Próbáld később! Cigaretta nem kell?
Csucsin elmosolyodott. - Tudod te...
Az arc eltűnt.
- Honnan ismered? - kérdezte Novek, miközben a férfi visszasomfordált a sikátorba.
- Nyikit mindenki ismeri. Nyiki pedig mindenkit ismer, mindent tud.
- Miért vagyok én az egyetlen, aki semmit sem tud?
- Maga a polgármester.
Malisov egy dobozzal a kezében bukkant elő újra.
- Csak egyet - mondta Csucsin, és egy vastag, gumival átkötött ezerrubeles köteget nyújtott
felé. - Csak ennyire van pénzem.
Malisov olyan gyorsan rázta meg a fejét, hogy úgy nézett ki, mint egy vizet ivó kismadár,
aztán bedugta a kocsiablakon az olcsó orosz cigivel teli dobozt. - Vidd csak el! Rajtad kívül úgysem
veszi senki más ezt a szart. Van magyar Marlboróm. Nem akarod megkóstolni?
- Túl zamatos az nekem. A végén még rászoknék. - Csucsin már épp feltekerte volna az ab-
lakot, amikor Novek megállította.
Nyiki arca egy fintorba merevedett. Úgy nézett ki, mint aki menten felugrik, elrepül, eltűnik
szem elől.
Novek áthajolt Csucsin előtt. - Ha jól tudom, maga olyasvalaki, aki sok mindent tud.
- Venni és eladni, ez az, amit tudok. Kinek van, kinek kell, és mennyi. Ez minden. Nem akar
parfümöt? Valódi német kölni. Olyan jó, hogy meg is ihatja. - Nyiki nem nevetett. Ez nem vicc
volt.
- Ismerte Andrej Rizskovot?
- Andrej... Ki akarná megölni pont őt? Olyan rendes ember volt! Mindig fizetett. Jó kuncsaft
volt, sokat költött. És a saját ágyában! - Nyiki felnézett, pillantása végigkutatta az utcát, majd újra
lehajolt.
- És az apja! Nagggyon nagy ember!
Az információ, a hír olyan volt, mint a hang; minél hidegebb volt a levegő, annál nagyobb
volt a terjedési sebesség. De ez akkor is túl gyorsnak tűnt, még Markovóhoz képest is. - Ki akarhat-
ta megölni? Van valami elképzelése?
- Hogy ki? - Nyiki szeme mintha magasabb frekvencián vibrált volna. A szemgolyója szinte
már zümmögött.
Csucsin egy feltekert rubelköteget tartott a kezében.

- 30 -
 Mint ahogy a Lénán felrepedezik a jég, Nyiki arca úgy töredezett egy széles vigyorra, fültől
fülig, hogy messziről is látni lehetett. A pénzhez hozzá sem nyúlt. - Videók. Megvan a legújabb
Disney. Van gyereke? Az Oroszlánkirály. Imádni fogja. Mindenki imádja az Oroszlánkirályt.
Hol volt Galina? - Nem érdekelnek a videók. Mi van Rizskovval?
Malisov tekintete végigpásztázta a rakpartot a Land Cruiser mögött - Elemek? - kérdezte
anélkül, hogy újra benézett volna a kocsiba. - Cigaretta? Van török dohányom. A legjobb. Nem?
Talán majd legközelebb. - Malisov sarkon fordult, és visszasietett a sikátorba.
Miután elhajtottak, Novek Csucsinhoz fordult. - Ez az ember részeg.
- Nem - mondta Csucsin, és két férfira mutatott a rakodóparton. Ezek nem voltak részegek.
Meg sem mozdultak. Csak figyeltek.
- Nyiki fél.
- Tudod, mit szoktak mondani? - kérdezte Novek, ahogy továbbhajtottak. - A kommunizmus
kapzsisággal kevert félelem.
- És?
- A kapitalizmus ennek épp az ellenkezője.
A melegen tűző tavaszi napon latyakká olvadt a hó.
- Gondoljon csak bele! - mondta Csucsin. - Ha a megfelelő nézőpontból nézi, Kaznyin töké-
letes erre a munkára.
- Túlságosan is tökéletes.
- Mióta lett magából nyomozó? Maga a kövekhez ért. Vagy azt hiszi, egy kő tört rá
Rizskovra, és leszúrta egy késsel? Ugyan már!
Noveknek eszébe jutott a kis kavics a zsebében. - Van némi hasonlóság - mondta. - Egy geo-
lógus is mindig a sötétben tapogatózik. Sohasem egy nyílegyenes vonal mentén halad. Csak ül, és
tanulmányozza a geológiai rétegeket, a kialakulásuk időrendjét, a térképeket, a geológiai metszete-
ket, és az egésznek se füle, se farka. Az égvilágon semmi értelme. De ha az ember elég sokáig bá-
mulja a semmit, hirtelen megvilágosodik előtte a kép.
- És azt gondolja, hogy ez fog történni Rizskov esetében is?
- A remény furcsa dolog. Mit tudsz Goricról?
- Hogy csecsen, és meghalt. Nem ő az egyetlen. Valamint régebben őrmester volt, de elkúrta
a dolgot. - Csucsin Novekre nézett azzal a sötét, csillogó napszemüveggel. - El tudja képzelni,
mennyire kell elkúrni a dolgot ahhoz, hogy valakit a markovói rendőrséghez száműzzenek?
Valószínűleg iszonyatosan. - Mit csinált?
- A Skurat-ügy. Goric olyasmikbe bonyolódott bele, amikhez semmi köze nem volt. De ezt
maga úgysem érti.
De Novek pontosan értette. A Skurat-ügy. A markovói rendőrfőkapitányt vajon a maffia ölte
meg, vagy a saját emberei, esetleg a kettő együtt? - Goric együttműködött a belüggyel? Hogyan?
- Úgy, hogy elmondta nekik, milyen becsületes tisztek a rendőrkollégái, ők meg éjszakai
szolgálattal köszönték meg neki a szívességet. Biztos, hogy nem akar reggelizni?
- Csak vezess! - A hernyók megint tekeregni, nyüzsögni kezdtek Novek gyomrában. A te-
kintete minden utcán Galina után kutatott. Hazajön egyáltalán ma este?
Néhány járókelő már elő is bukkant a „hátha”-bevásárlószatyrával, remélve, hogy esetleg
kerül bele valami. Mindenkinek volt egy neccszatyra készenlétben, arra az esetre, ha netalán vala-
melyik üzletben árulnak valamit. A legtöbb járókelő már levetette téli nagykabátját. Ha még öt fo-
kot emelkedik a hőmérséklet, pogány napimádó rítusba kezdenek - a férfiak egy szál atlétatrikóra
vetkőznek, és a nők sem sokkal maradnak le mögöttük.
Mindenütt az utóörökösödés... Oroszország mágikus kristályokkal helyettesítette be a mar-
xizmust, az igaz kommunizmust ígérő pártkádereket pedig felváltották az örök életet kínáló hittérí-
tők. Mi a két legnépszerűbb műsor a tévében? A Santa Barbara és egy a hit erejével gyógyító sarla-
tán, aki „energiaösszpontosító kristályok” segítségével idézett elő orgazmust a stúdióban megjelent
csinos fiatal lányoknál. A kristályokat vagonszám vették az emberek.
Az oroszok mindig is gyorsan alkalmazkodtak - náluk már csak az orosz maffia alkalmaz-
kodott gyorsabban a változó időkhöz.
Ez a réteg, az urki, már a cárok ideje alatt is virágzott. A bolsevizmus alatt még jobban ment
a soruk. Sztálin azoknak az ártatlanoknak nevezte őket, akiket az osztályharc bűnözésre kényszerí-
- 31 -
tett. A költőt halálra lehet ítélni, a pancser orvosok és a fakezű gépészek a vérükkel itathatják Koli-
ma szúnyogjait, de isten őrizz, hogy rosszul bánjunk a szegény, szerencsétlen tolvajjal!
Az urki, a maffia olyanok voltak, mint a gaz: minél rosszabbra fordult a helyzet, annál dú-
sabban burjánzottak. És ha jobban körülnézett az ember - mikor volt ennyire pocsék a helyzet, mint
most?
Az urki rányomta a bélyegét Szibériára, csakúgy, mint ahogy a cárok által száműzött roman-
tikus dekabristák is tették korábban. De míg az ő elődeik verseket írtak, festőiskolákat, balettintéze-
teket és vitaköröket alapítottak, a Gulág gyermekei egy merőben más örökséget hagytak hátra:
olyan embereket, akik tudták, hogyan lehet rongyokból cipőt varrni, konzervdobozokból szeszfőző
készüléket eszkábálni, krumplicukorral összeragasztott papírdarabokból kártyalapokat gyártani és
felfalni a gyengébbeket.
Mint minden jól működő szervezet, a markovói maffia is szakterületekre volt felosztva. A
Fekete Tüdő kerülete szinte sebészi precizitással volt elhatárolva: az egyik csoport itt, a másik ettől
eddig. Ez a sikátor az enyém, az a tiéd. A határsértések ritkák voltak. A határsértők pedig még rit-
kábbak.
Az egyik banda üzemanyag, élelmiszer, alkohol és gyógyszerek adásvételével foglalkozott.
A vezetőjük Szemjon Jufa volt, egy középkorú ukrán, akinek az irodája kétszer akkora volt, mint
Noveké, egy túlméretezett rulettasztallal a helyiség közepén, odakint pedig túlméretezett alakokkal,
akiknek mind dudorodott valami a zakója alatt.
Jufa „fekete ukrán” volt, inkább török, mint szláv. A főhadiszállását a régi Merkúr
Gumióvszergyárban rendezte be, amely fölött esténként még mindig kivilágították az élénkvörös
MERKÚR ÓVSZER transzparenst, a vállalat mottóját pedig („A LEGJOBB VÉDEKEZÉS AZ
INFLÁCIÓ ELLEN”) minden évben újrafestették a tűzfalon.
A következő réteget a szolgáltatóipar alkotta: drogok, pénzváltás, prostitúció. Egy százdollá-
ros bankó elég volt egy éjszakára egy csinos kis burját lánnyal, míg húszezer rubelért az ember
megkaphatott egy nyugdíjkorhatárhoz közeli nőt valamelyik sikátorban öt percre. De általában úgy-
is túl hideg volt ahhoz, hogy bárki is tovább akarjon időzni.
A vágy eme birodalmában egy Mulkunjan nevezetű száműzött örmény volt az úr. Számtalan
bátyja közül az egyiknek volt egy egész éjjel nyitva tartó csiricsáré kávéháza, az Alamo, ahol csak
keményvalutával lehetett fizetni. Ez volt az amerikai olajmunkások kedvenc helye, Szibéria egyet-
len tex-mex bárja.
Végül pedig ott volt a legalsó réteg, akik kocsilopásra és betörésre szakosodtak, és alig vár-
ták, hogy bekerülhessenek a bratyszki krugba, a tolvajok testvériségébe, akik jó árért kaphatók vol-
tak bármire. És ki határozta meg ezt az árat?
Ugyanazok az ügyészek, hivatalnokok és bírók, akik annak idején a párt érdekeit képvisel-
ték, most a sajátjaikat védték. Valamikor a nomenklatúra uralta az egész Szovjetuniót. Most ők
uralkodtak Oroszország fölött.
Igaz, volt némi különbség. Az új nomenklatúra a KGB helyett a maffiát használta, hogy
fenntartsa a hatalmát.
A kormányzó, a törvényei végrehajtói, az ő törvénytelen bajtársaik és a maffia. A csúcstól
lefelé egy szép, kiegyensúlyozott bűnügyi ökológia. Ha Novek városi tanácsa csak fele ilyen jól
működött volna, rá sem lehetett volna ismerni.
- Hát, polgármester úr, itt is volnánk.
A polgármesteri hivatalnak egy modern téglaépület adott otthont, amely korábban egy fa-
rostlemezgyártó termelőszövetkezet központja volt. Novek megörökölte az igazgatói irodát az eme-
leten. Csucsin leparkolt egy hatalmas, hősi freskó alatt. A falfestményen két férfi és egy nő állt, va-
lami láthatatlan szélnek dőlve, lobogó hajjal és ruhával, a „MÜ SZTRÓJEM KOMUNYIZM!” alatt.
Az egyik férfi egy szputnyikot tartott a kezében, a másik egy iránytűt; a nő pedig - mi mást? - búza-
kévét. Valaki egy hatalmas, térdelő apparatcsikot rajzolt a trió elé, akinek a felemelt seggéből hul-
lámzó levegő áramlott - egy fing, amely új értelmezést adott a láthatatlan szélnek, amelybe a három
hős beledőlt.
Csucsin Novek felé fordult. - Egy gazdag tolvaj meghalt. Ha Kaznyin hajlandó vállalni a fe-
lelősséget, én azt mondom, hagyja! Látta az előbb Malisovot. Még ő is tudja, mikor jobb, ha befog-
ja a száját.
- 32 -
 - Mintha azt mondtad volna, Kaznyin egy kígyó.
- Az is. - Csucsin leállította a motort. - Nem minden nap fordul elő, hogy egy kígyó felajánl-
ja, hogy önként a saját farkába harap a közjó kedvéért.
- Ha az ArnerRusnak valami köze van a dologhoz, Kaznyin el fogja tussolni.
Csucsin bólintott. - Kaznyin ahhoz ért a legjobban.
- Előbb Skurat, most meg ez a két rendőr. Nem csak Rizskovról van szó. Ha a maffia egy-
szerre sebezhetetlennek érzi magát, ha büntetlenül gyilkolhatnak, akkor senki sincs biztonságban.
Szerinted nem kellene elkapnunk ezt a gyilkost?
- Ez Szibéria, polgármester úr. A gyilkosság a levegő, amit belélegzünk. Ha elkapja az ille-
tőt, börtönbe kell zárnia. És tudja, hogy a maffiát egy óráig sem tudja ott bent tartani. Tudja, hogy
így van.
- Talán nem is a maffia volt. Talán külföldiek tették.
- Az még rosszabb. Gondoljon csak bele! Ha a gyilkos valamelyik amerikai; mit akar tenni?
Két, maximum három nap, és a fickó már valamelyik gépen ül. Nem tudja visszatartani őket. Az
emberek pedig azt mondanák, hogy a külföldiek meggyilkolhatnak minket, és semmi nem történik.
Az AmerRus pedig azt mondaná, a francba Markovóval, el tudjuk mi költeni a pénzünket máshol is.
Úgy járna, mint a lány a két kiskatonával: kétfelől dugnák.
- A törvény...
- Ne jöjjön nekem a törvénnyel! - sötétült el Csucsin arca, és egy halványpiros csík kúszott
fel ráncos nyakán. - Nekünk hetvenévnyi jutott a törvényből. Hogy uralkodtak a cárok? Bolsaja
krov. - Vérontással. - És a bolsevikok? Bolsaja krov. Azt hiszi, egyetlen választás megváltoztat
mindent? Ugyan már! Megint csak bolsaja krov van. Van új a nap alatt? Nincs. Ez Oroszország. Mi
nem változunk. Úgyhogy csak ne beszéljen nekem törvényekről! A törvények több oroszt öltek
meg, mint egy késsel hadonászó őrült.
- Egy tolvajt megölni akkor is bűn, Csucsin.
- Talán nem kéne, hogy az legyen. Azt hiszi, maga egy valódi országban él? Felejtse el
Oroszországot! Felejtse el a törvényeket! Ez a Vorovszkoj Mir. Mindig is az volt, és még mindig az.
Novek kiszállt, és bevágta a kocsiajtót. Kivette a bizonyítékot tartalmazó műanyag zacskót,
és Csucsinhoz vágta. - Vidd el ezt a kórházba! Legyen rá gondod, hogy azonnal megvizsgálják a
vért!
- Jó. Itt ne felejtse a kavicsát meg a csontját!
Novek benyúlt az ablakon, kikapta a holmiját, és sarkon fordult. Ahogy az épület felé ment,
egy olvadt jégcsap levált az ereszről, és a lába előtt a hóba esett. Novek csak a tiszta, keményen
csillogó tövét látta, amely hideg szemként meredt rá. Vorovszkoj Mir. Tolvajok világa.

A folyosón mindent betöltött a főtt káposzta állott, savanykás szaga. Csakúgy, mint az el-
dugult vécék, az izzadság és a cigaretta szaga, ez is integráns és szinte észrevehetetlen részét képez-
te a környezetnek. Azzal a különbséggel, hogy Novek észrevette. A gyomra megint felfordult. Fel-
ment a lépcsőn. Az irodája előtt két idősebb nő és egy még idősebb férfi ücsörgött a fapadon.
- Polgármester úr!
Mindhárman felálltak, s mint egy varjúcsapat, amely felrebben, ha eldördül egy puska, feke-
te kabátjuk két szárnya úgy csapkodott jobbra-balra. A férfi mellkasa olcsó, csilingelő katonai ér-
demrendekkel volt teletűzdelve. Ebből lehetett tudni, hogy valódiak; a hamisítványok jobb minősé-
gű fémből készültek.
- Polgármester úr! A segítségére van szükségünk!
- ...háborús hős! Hogyan tehetnek ilyet?
- Egy árva rubelért az utcára tesznek, és hagyják, hogy ott pusztuljunk!
Egy rubelért? Nesze neked nosztalgia! Novek megpróbálta kikerülni őket, de az öregember
megmarkolta a zöld zakóját, és visszarántotta. Novek hóna alól reccsenés hallatszott. Kiszabadította
magát, és megrohamozta az irodája ajtaját. - Adjanak egy percet, kérem! Magukra is sor kerül. Csak
legyenek türelemmel! - Novek titokban remélte, hogy Galinát odabent találja. Belépett az irodájába.

- 33 -
 Sehol senki. De az öt fekete telefon egyike csörgött. Novek levetette a zakóját. A varrás fel-
feslett ugyan, de a cérnaszálak még nem szakadtak el teljesen. Miután megvizsgálta a zakót, felvette
a telefont. - Novek.
- A főügyész úr irodájából keresik. Irkutszkból.
Mintha nem tudta volna, hol van Gromov irodája. - Örülök, hogy még nem költöztették
máshová. Kivel beszélek?
- Kvint főügyészhelyettessel - jött a fojtott hangú válasz.
Kvint. A név nem mondott neki semmit. De ez nem meglepő.
Nyikolaj Gromov tágas, új irodáiban egy tucat helyettes főügyész is megfért egymás mellett;
egy olyan helyen, ahol az ügyészek döntötték el, mi törvényes és mi nem, a helyettes ügyészek úgy
szaporodtak, mint az egerek a pajtában. - Mit tehetek önért, főügyészhelyettes úr?
- A roszinkai gyilkosság ügyében telefonálunk.
- Gyilkosságok, hogy pontosak legyünk.
Kis szünet, ideges nyelvcsettintés. - A főügyész úr szeretné, ha tudná, hogy nagyra értékeli,
amiért ennyi időt és fáradságot áldoz erre a nyomozásra.
- Mikor kapjuk meg az új rendőrparancsnokunkat?
- Gromov főügyész úr sajnálatos módon nem tudja olyan gyorsan kinevezni Markovo új
rendőrfőkapitányát, mint azt mindannyian szeretnénk.
Már így is fél év telt el. - Ezt megdöbbenve hallom. - Novek átlapozta az aznap délelőtt fel-
gyülemlett üzeneteket az íróasztalán.
- Van még valami más is?
- Igen. Véleményünk szerint semmi okunk elvárni magától, hogy olyan feladatot vállaljon
fel, amely nem az ön hatásköre.
Novek megmerevedett, és most már rideg hangon válaszolt.
- Amíg maguk nem küldenek nekem egy új rendőrfőnököt, addig az a két halott rendőr az én
felelősségem.
Kvint is felemelte a hangját, hogy Novek tudtára adja, a forgatókönyvtől akkor sem lesz el-
térés. - Szerintünk a Rizskov-ügy kényessé válhat. A kormányzó személyesen is kifejezte ezen ag-
godalmát. Rizskov nem akárki volt. Ez egy bűntény, és nem kellene hagyni, hogy beszennyezze a
politika.
- Furcsa módon ezzel egyetértek. - De volt valami, amitől Novek tartott. Bár még nem látta a
lövegtornyot maga felé fordulni, a lánctalpakat már hallotta. - Tehát?
- Nem kockáztathatjuk, hogy a nyomozást hátráltassák vagy vakvágányra tereljék.
- Pontosan mi miatt aggódik, főügyészhelyettes úr?
Kvint nem kapta be a horgot. - Köszönjük a segítségét, és megkérjük, hogy mindenben a
legmesszebbmenőkig működjön együtt a kirendelt képviselővel, ő fogja átvenni a nyomozás irányí-
tását, és szakértőként végigvezetni az ügy sikeres lezárásáig.
Novek ugyan tudta, de azért mégis megkérdezte. - Ki az?
- Oleg Kaznyin őrnagy.
Novek érezte, hogy az arca elvörösödik, sőt átforrósodik. Mennyi idő telt el, mióta eljött
Roszinkáról? Éppen elég. - Ugye, tudja, hogy Kaznyin is az AmerRusnak dolgozik?
- Kaznyin szakértő.
- Igen, ért hozzá, hogy eltüntessen dolgokat. Nézze, Rizskov az AmerRusnak dolgozott. Van
némi tárgyi bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a megölésének is lehetett valami köze hozzájuk. És
vegyük most Kaznyint! Honnan kapja a pénzét? Az AmerRustól. - Novek egyre hangosabban be-
szélt. Kezdte elveszíteni az önuralmát. - Én ugyan nem vagyok ügyvéd, csak egy geológus, pláne
nem főügyészhelyettes...
- Polgármester úr...
- ...de még nekem is feltűnik egy látványos érdekütközés! És magával mi a helyzet,
főügyészhelyettes úr? Vagy már túl régóta viseli a szemellenzőt?
- Az senkinek az érdekeit nem sérti, ha egy tapasztalt embert kérünk fel egy bonyolult fel-
adatra. Semmi szükség rá, hogy bármi miatt is aggódjon, polgármester úr.
- Ezt megkönnyebbülve hallom.

- 34 -
 Kvint bürokrata volt ugyan, de azért nem teljesen hülye. - Polgármester úr, a kormányzati
elemek közötti disszonancia egyike azoknak a nem-produktív irányultságoknak, amelyek miatt leg-
inkább aggódunk. - Újabb szünet. Ez a Kvint mestere volt a hosszú lélegzetvételeknek, a körmön-
font semmitmondásnak és a félbehagyott mondatoknak, az idegesítő szinkópáknak. - Egy polgár-
mester nem gyilkossági nyomozó.
- És egy tanácsadó sem kellene, hogy az legyen, aki az egyik lehetséges gyanúsítottól kapja
a dollárjait...
- Az AmerRus egy amerikai kézben lévő vegyesvállalat, nem pedig gyanúsított. Feltétele-
zem, hogy nem kell emlékeztetnem önt, milyen létfontosságú szerepet játszanak az ön városának
gazdasági életében is. Ha van olyan személy, akinek köze van hozzájuk, és akiről ön úgy hiszi,
hogy némi behatóbb nyomozást igényel, akkor erről értesítse Kaznyin őrnagyot! - Kvint hangjában
volt valami végleges, ellentmondást nem tűrő él. Novek csak egy jelentéktelen kis akadékoskodó
volt, aki most ért Kvint már eddig is próbára tett türelmének a végére. - Ha bármilyen további kér-
dése lenne, ezeket Gromov főügyész úrnak tegye fel!
- Akkor kapcsolja!
- Attól tartok, ez nem lehetséges. Jelenleg repülőn ül, útban Markovo felé, ahol személyesen
is tájékozódni óhajt a nyomozás állapotáról. Van még valami, amit tehetünk önért?
- Hogy őszinte legyek, úgy tűnik, elég jól kézben tartanak mindent - mondta Novek, és letet-
te a telefont. Erről ennyit. Volszkij. Az elnöki képviselőnek tudnia kell róla, hogy Gromov
Kaznyinnak adott át mindent.
Novek eddig kétszer találkozott Gromov főügyésszel, és mindkét alkalommal ugyanaz a
kölcsönös óvatosság és bizalmatlanság volt tapasztalható kettejük között, amit akkor érez az ember,
ha olyasvalakivel találkozik, akiben a természetes ellenségét látja. Nem mintha Gromov bárhogyan
is reagált volna; Novek végtére is csak a polgármester volt. Gromov egész más szinten működött.
A főügyész egy hatalommal bíró alak volt a modern Oroszországban. Csakúgy, mint a bű-
nöző réteg, az ő befolyása is egyenes arányban növekedett a birodalom és törvényei összeomlásá-
val. A kormányzó irányítása alatt Gromov jogi akadályokat gördített bárki és bármi elé, aki nem
volt elég bölcs ahhoz, hogy osztozkodjon. Andrej Rizskov munkája egy bizonyos szempontból az
volt, hogy segítsen az ügyfeleinek elkerülni a Gromovhoz hasonlókat. Kockázatos feladat. De
mennyire? Rizskov halott volt.
Novek a kutya rágcsálnivaló csontjára pillantott, amit Rizskov lakásában talált.
A világ egy geológiai „nagy halálnak” köszönhette az ásványolajat, egy olyan kornak, ami-
kor több ezernyi faj pusztult ki. Ekkor jött létre a több óceánnyi kénmentes kőolaj Szibériában. En-
nél egy a mához közelebbi korban húszmillió alkalmatlan férfi és nő halt meg, hogy Szibériát a
csontok OPEC-évé változtassa. Egy csontkollekcióvá. Egy nap a jövő geológusa lefúr majd, és fel-
színre hozza mindezt a tiszta horrort. Az alvadt vér és az elrohadt remény sűrű, keserű folyadekát.
Vorovszkoj Mir. A tolvajok világa. Talán Csucsinnak van igaza. Novek felállt, és a rozsdafoltos
mosdókagylóhoz lépett.
Novek irodája egyszerűen volt berendezve. Egy szék, egy íróasztal és egy ütött-kopott dí-
vány, ahol néha aludni szokott, ha már túl késő volt hazamenni. Néha, amikor tudta, hogy Galina
nincs otthon, és amikor túl nagy súllyal nehezedett volna rá az üres ház, nagyon korán késő lett. Az
apaszerepet is fel lehet venni Novek félresiklott pályakezdései listájára.
Az ablak körül a keret csupa rozsda volt. A könyvespolc roskadozott a több ezer, egymásnak
ellentmondó szabály holt súlya alatt, amik közül a legtöbbet amúgy sem lehetett foganatosítani. Túl
sok volt a törvény, és túl különbözőképpen vonatkoztak, ami tulajdonképpen egyet jelentett azzal,
hogy nem is voltak törvények.
Színpadra lép Gromov főügyész. Bejön, majd kimegy Andrej Rizskov. Mit tudott vajon,
amiért érdemes volt megölni? Valami titkos útvonalat Gromov jogi labirintusán keresztül? Vagy,
ami még valószínűbb, egy utat, amely megkerülte a labirintust? Az AmerRusnak minden bizonnyal
sokat érne egy ilyen információ. És ugyanilyen biztos, hogy Gromovnak nem tetszene. Novek fel-
nézett.
A falon ott lógott a kampányplakátja. A saját arcát látta, amint fásultan, féloldalas mosollyal
néz le egy sor fejre, Markovo korábbi polgármestereinek a sorára, egy rakás dülledt szemű, dupla-

- 35 -
tokás, egybenyakú férfira. A nép védelmezői. A párt oszlopos tagjai. Szürke klónok, mint azok,
akik megpróbálták újra rabul ejteni az embereket.
A kép alatt pedig ott állt Novek 1993-as kampányának jelmondata:
ŐSZINTÉN: CSINÁLHATNÁM ROSSZABBUL?
A plakát óriási sikert aratott, hangsúlyozva Novek egyik legnagyobb aduját - hogy ő nem
közéjük tartozott. Csinálhatnám rosszabbul? A kilencvenes évek eleje mámoros időszak volt, és egy
geológus politikai karrierje könnyű szárnyakon tudott szállni.
Ez akkor volt. Most viszont minden nap a régi Gorbacsov-vicc jutott róla eszébe. Mindenki
ismeri; Gorbacsov elmegy a portréja előtt a Kremlben, és azt mondja, „Egy nap mindkettőnket le-
akasztanak a szögről.” Mire a portré: „Ne légy bolond, Misa! Engem le, téged viszont föl fognak
akasztani!”
Novek átnézett az utca túloldalán a régi KGB-épületre. Kaznyin volt hivatala. Noveknek fel-
fordult a gyomra. Elfordult az ablaktól, és kinyitotta a hidegvíz-csapot. A csap sziszegni kezdett,
ahogy a levegő távozott az üres csövekből, majd vérszínű vizet kezdett köpködni. Novek gyomra
ettől még inkább émelyegni kezdett. Elfordította a tekintetét. Mikor végre tiszta víz folyt, megtöltött
egy kicsi vízforraló kannát, és bedugta a konnektorba, ami fedetlenül tátongott a falon, kilógó veze-
tékekkel.
Novek az íróasztalához ment, hogy átfusson egy halom papíron.
Közegészségügyi felhívás, amely a koleraveszélyre figyelmeztet; új adóbeszedési határidők;
csökken a városigazgatás állami támogatása; újabb és újabb határidő a légi közlekedés teljes helyre-
állítására Szibériában. Ha ez alatt az Aeroflotot értették, akkor Novektől akár ítéletnapig is tologat-
hatták a határidőt. A papírok közül egy sötétzöld lap bukkant elő. Mi ez? Pénz?
Nem. Csak egy ügyesen nyomtatott reklámszórólap, aminek az első borítója pontosan úgy
nézett ki, mint egy új százdolláros bankjegy. Ben Franklin egy kicsit bizonytalannak tűnt, mivel a
nyomtatás során enyhén eltolódott. Novek kinyitotta a reklámújságot, és belül egy listát talált az ir-
kutszki terület pénzcsinálási lehetőségeiről. A tájékoztatón ott díszelgett az állami kormány hivata-
los pecsétje.

A1: Higanybánya. Potenciálisan előállítható a világszükséglet 10%-a, valamint antimon...

radikálisan lecsökkentett munkaerőlétszám, lehetőség a további árfejlesztésekre...

Az A2-es egy villanylámpagyár volt. Majd egy téglagyár következett, mely azzal dicseke-
dett, hogy a munkásai száma 5500-ról 2900-ra lett „átkonstruálva”. Bárcsak át tudnák konstruálni a
munkásokat, gondolta Novek, hogy hókásán is megéljenek, akkor tényleg elértek volna valamit!
Szénbányák, üveges kovakő olvasztótégelyek, kommersz gázok, egy gyémántválogató telep,
sőt még egy rénszarvashús-csomagoló üzem is volt itt. Szibéria nem csupán flörtölt a világgal, ha-
nem egyenesen felkínálta magát megerőszakolásra. Novek összegyűrte a reklámújságot, és a sze-
métkosárba hajította.
A papírhalom mellett egy üzenetet talált a telefonközponttól, hogy reggel telefonon keresték
Amerikából. Novek gyomra összeszűkült. Rizskov híres apja vagy a gyönyörű felesége, Vika.
Ha egy apa túléli a fiát, gondolta Novek, az tragédia; ha egy feleség túléli a férje dollárjait,
az komoly ügy. De az a fénykép... Tényleg ennyire feltűnő volt a hasonlatosság? Vika, Nyina. Vagy
csak arról van szó, hogy kezd kétségbeesett és elkeseredett lenni?
Novek azon kapta magát, hogy a gyűrűjét forgatja az ujján, mint egy morzsolót. Félretolta az
üzenetet.
Alatta egy fényes, színes borítójú magazint talált, egy rátűzött névjeggyel. A kártyán egy
üzenet is volt.

Sajnálom, hogy nem tudtunk találkozni. El kellett érnem a gépemet vissza Vlagyivosztokba
Talán majd legközelebb, rendben? - Dr. P. Gabriel

A tigrisember. A környezetvédő aktivista. A kártya egyik oldalát angolul nyomtatták: Dr.

Peter Gabriel, küldött, Nemzetközi Tigrisszövetség; egy kaliforniai és egy vlagyivosztoki cím.

- 36 -
 Megmenteni a tigriseket. Elképesztő! Az amerikaiaknak olyan jó dolguk van, hogy át kell
fésülniük az egész világot, és problémák után kutatniuk, amiket megoldhatnának. Itt a problémák
kutatták fel az embert. Novek felnézett, és eszébe jutott a három nyugdíjas odakint a folyosón. Ki-
húzta az egyik íróasztalfiókot, és kivett három menzajegyet.
Kinyitotta az irodája ajtaját. A három öreg megint felállt. Ezúttal nyugodtabbak voltak, mint
az előbb - vagy gyengébbek. Novek meglengette a kuponokat - Ne aggódjanak! - mondta nekik. -
Menjenek le a földszintre, és egyenek valamit! Aztán menjenek haza! Ne féljenek, senki sem fogja
kihajítani magukat az utcára! Erre a szavamat adom. Feltétlenül egyenek a fagylaltból is! Nagyon
finom, tegnap érkezett.
- Számítunk magára, hogy azt fogja tenni, amit kell - mondta az öregember, miközben ki-
kapta a jegyeket Novek kezéből. Aztán megfordult, és katonai díszeinek halk csilingelése közepette
elvonult.
Amit kell, gondolta Novek - az sohasem volt egyszerű. Épp elég volt tudni, mit lehetséges.
Ideje volt felhívni Volszkijt.
Novek felkapta a telefont, és várt a tárcsahangra. Csoda! Tárcsázta az elnöki képviselő ir-
kutszki számát. A vonal foglaltat jelzett. Novek letette a kagylót, majd újra próbálkozott. Ezúttal
kicsengett, és csak csengett, csengett, mintha a Holdon hívott volna egy számot. Na még egyszer!
Miközben a vonal kattogott és recsegett, Novek pillantása az asztalán hagyott magazinra esett.
A borítón két fotó volt egymás mellett. Az egyiken egy vicsorgó tigris, zöld szemek, fehér
fogak, vörös száj. A. másikon egy véres dög, amint épp nyúzza egy orvvadász. A képek alatt orosz
nyelvű felirat:

Az amuri tigris a kipusztulás szélén - a Nemzetközi Tigrisszövetség különleges riportja

Novek megint a fényképre nézett. Nem Szibériában készült. Az orvvadász trópusi viseletben
volt, itt pedig olyankor vadásznak tigrisre, amikor mindent hó borít. Így könnyebb a nyomokat kö-
vetni.
A vonal kattogása erőtlen csörgésnek adta át a helyét. Aztán egy csettenés. A vízforraló gő-
zölgött.
- Halló!
- Novek.
- Grisa! - Volszkij hangja szívélyes, jóindulatú mennydörgéssel töltötte meg a telefont. - Mi-
lyen jó híred van nekem?
- Sokféle. A barátod, Gromov épp most hívott, a lányomból kínai kurva lesz, és még mindig
nincs vége a napnak.
A politikusok olyanok, mint az öregek - az idők során szelektívvé válik a hallásuk.
- Gromov nem a barátom. Ha egy sötét sikátorban futnék össze vele, leütném, mint a taxi-
órát. Különben a lányod hogy van? Jön idén ősszel ide Irkutszkba, iskolába?
- Az attól függ. Gromov rám parancsolt, hogy adjam át a Rizskov-gyilkosság ügyét egy
Kaznyin nevű volt KGB-s őrnagynak, És hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg így fog tör-
ténni, még ma elrepül ide. Gondoltam, erről te is tudni akarsz.
- KGB... - mondta Volszkij újfajta tisztelettel a hangjában. A birodalom bukása óta a KGB
már legalább egy tucatszor változtatott nevet. Állami Biztonsági Szolgálat. Orosz Nemzeti Hírszer-
zési Bizottság. Egyszerűbb volt a régi nevén nevezni - és pontosabb is. - Szóval most már a farka-
sok őrzik a bárányokat. Miféle farkas ez a Kaznyin?
- Őrző-védő. Privát biztonsági céget vezet itt a városban. Rengeteg rendőrömet alkalmazza.
Dollárral fizet. Talán nekem is nála kéne jelentkeznem.
- Szóval egy pénzes farkas.
- Az AmerRus a fő ügyfele.
- Igazi pénz! - füttyentett.
- Tudod, Arkasa, mit szoktak mondani? Ha majd mindent ellopnak, nem lesz több tolvaj.
Neked mi a véleményed?
- Kinek van ideje kivárni?

- 37 -
 - Én is épp így gondolom. Nézd, kellene egy kis szívesség. Ugye, azt mondtad, megteszel
nekem valamit, ha körülszimatolok a Rizskov-ügyben? Tudnom kell, hogy a két meghalt rendőröm
családja biztonságban van-e.
- Mi a helyzet Rizskovval?
Novek a kiürült lakásra gondolt, az eltűnt autóra. - Túl késő.
- Meglátom, mit tehetek. Van egy barátom a belügyben.
- Az Moszkvában van. Közelebb nincsenek?
- Te vagy meg én. Már csak mi ketten maradtunk. De persze mindig ott van a jövő.
- Miféle jövő?
- A kommunisták lesöpörhetnek minket a következő területi választásokon. Ha így lesz,
egyikünknek sem lesz min aggódnia. De ez a Kaznyin... Mire jöttél rá, ami annyira megijesztette
Gromovot, hogy ilyen gyorsan intézkedett?
- Semmire. Épp ez benne a furcsa. Elmentem Roszinkára, és körülnéztem. Kaznyin már ott
volt. Ő talált meg bizonyos dolgokat, nem én. - Ekkor Noveknek eszébe jutott a narancssárga
anyagfoszlány, a töltények meg a pirosas kis kavics. - Van némi tárgyi bizonyíték. Rizskovot nem
szokványos golyókkal lőtték meg. Amint hallom, kizárólag Amerikából kerülnek ide. És van egy
kis anyagdarab is, némi vérrel. Rizskovnak volt egy házőrző kutyája, ami esetleg megharaphatta az
egyik gyilkost. A textildarab a kutya szájában volt. És egy követ is találtam, de még nem tudok róla
eleget.
- Követ?
- Valaki a cipőtalpán vitte be a lakásba. A bakancsa talprecéi közé szorulhatott. - Novek a
furcsa vörös kőre gondolt. Mintha a gránit magába szívott volna pár cseppet Rizskov véréből. - Még
semmi sem biztos, de nekem úgy tűnik, hogy a textildarab egy AmerRus-egyenruhából származik.
Tudod, milyen színű?
- Mint a pénz. De ez legalább egy dolgot megmagyaráz: ha az AmerRusnak valóban van va-
lami köze ehhez az egészhez, akkor Gromovnak muszáj volt lépnie. Neki és a kormányzónak renge-
teg veszítenivalója van.
- A kenőpénzekre célzol?
- Naná. Az AMR Markovo első számú dollárforrása. Szerinted ki a kormányzó első számú
forrása? Tudtad, hogy a kenőpénzeket most már egyenesen MasterCardra lehet utalni? - kérdezte
Volszkij. - Közvetlen depozit-egyezség van a SiberBank és a Credit Suisse között. Az összeget át
sem kell váltani rubelre. Most már ahhoz sem veszik a fáradságot, hogy egy kicsit diszkrétebbek
legyenek.
- A tunguzkai olaj nemzeti kincs. Ugyanúgy nem kizárólag irkutszké, mint ahogy nem kizá-
rólag az AmerRusé. Moszkvának nincs beleszólása abba, hogy mi történik?
- Moszkva olyan, mint a Hold, Grisa. Hol világosabb, hol sötétebb, és nagyon messze van.
Gromov pedig itt van helyben. Fingani sem tudsz anélkül, hogy ő meg ne határozná, kell-e adót fi-
zetned a gázra, vagy sem. Különben is, kicsoda ez a Kaznyin? Még sosem hallottam a nevét.
- Valaki, aki gondoskodni fog róla, hogy az AmerRusnak ne essen bántódása.
- Természetesen - mondta Volszkij, majd egy kis szünetet tartott. - Hacsak ki nem derítjük,
hogy az AMR-nak valóban volt valami köze Rizskov halálához.
- Én előbb gyanúsítanám Gromovot, mint hogy az AMR miatt aggódnék. Rizskov segített az
amerikaiaknak megkerülni a főügyészt.
- Ha leszállíthatnánk azt a felfuvalkodott pojácát a magas lóról, az még jobb lenne. Tudod,
az emberek még mindig emlékeznek Rizskov apjára. Most külföldön él, amit mellesleg neked meg
nekem is tanácsos lenne fontolóra vennünk, amíg még nem késő.
- Mi van akkor, ha a bizonyítékok Gromov ellen vallanak? Akkor hogyan tovább?
- Tudod, ki lenne az ügyész a tárgyaláson!
- Igen - felelte Novek. Gromov.
- Akkor érted, miről beszélek. Nem tudunk szemből támadni. Ha találsz valami összefüg-
gést, talán hátulról meg tudjuk őket fogni.
- Nem sok mindent fogok találni, ha Kaznyin vezeti a nyomozást.
- Ez igaz - ismerte el Volszkij -, de akkor is, a tény, hogy Gromov feljön Markovóba, min-
denképpen jó jel.
- 38 -
 - Miért?
- Mert beijedt. Meg tudjuk szorongatni. Megfenyegethetjük, hogy nagy port verünk. Min-
denki tudja, hogy ezek az új mocskok éppen olyan korruptak, mint a kommunisták voltak. Végtére
is, ők voltak a kommunisták.
- Engem nem érdekel a porverés.
De Volszkij legalább annyira figyelt rá, mint Kvint, a főügyészhelyettes. - Sőt, minél jobban
belegondolok, annál jobban hangzik. Felküldhetnénk téged Tunguzkába egy adatgyűjtő útra.
Moszkva nem repes, hogy nem tud pénzt csinálni a tunguzkai olajból. Ezt mondtam neked?
Novek tudott az üzletről, az olaj- és gázipari minisztérium és az AmerRus között kötött édes
egyezségről, amit maga a miniszterelnök hintett meg szentelt vízzel: egy ötéves moratórium a
tunguzkai olaj összes exportdíjára. - Túl sokat adnak nekik.
- Az egész Moszkva hibája. Csak te meg én. Mi vagyunk az utolsó két ártatlan ember. De
egy AMR botrány még akkor is jól jöhet. Te régi motoros vagy az olajszakmában, úgyhogy lenne
hiteled. Ha találnál valami érdekeset, Gromov menten összecsinálná magát. El tudom intézni, hogy
felkerülj egy gépre. Ha megtalálnánk valahogy a módját, hogy megszorongassuk egy kicsit Gromov
tökét, hősök lennénk.
- Vagy halottak.
- Tessék?
- Az AmerRus rengeteg dollárt öl Markovóba, még ha Moszkvába nem is küldenek belőle
semmit. Ha bűnösök valamiben, akkor kényszeríteni kell őket, hogy fizessenek érte. De semmi
hasznát nem látom annak, hogy zaklassuk őket. Hogy őszinte legyek, az én aggályaim ennél sokkal
egyszerűbbek. Én úgy gondolom, hogy jó lenne tudni, ki ölte meg a két emberemet. Bírósági tár-
gyalást akarok. Rács mögött akarom látni a tettest. Azt akarom, hogy a dolgok működjenek, leg-
alább egyetlenegyszer, mielőtt nem választanak meg újra.
- Ennyi az egész?
- Nem egészen. Szerintem ki kéne lőnünk pár rakétát Hongkongra. Gondolod, hogy ez még
mindig lehetséges?
Légköri zavaros recsegés állt be egy pillanatra, mintha valaki szalonnát sütött volna egy ser-
penyőben a háttérben. - Néha aggódom az elmeállapotod miatt.
- Én is. Mit akarsz, mit tegyek?
- Az lenne a legjobb, ha rajta tudnád tartani a szemed ezen a nyomozáson. Legyél ott min-
denütt, döngicséld körül őket, mint egy szúnyog...
- Csak le ne csapjanak?
- Pontosan. Tudom, hogy nem vagy hivatásos nyomozó. Viszont született bajkeverő vagy, és
ez még jobb. Segítenünk kell egymást. Csak te vagy meg én ellenük. Talán sikerül felkeltenem va-
lakinek az érdeklődését Moszkvában. Mint mondtam, már van pár elégedetlen hang az amerikaiak-
kal kötött egyezséggel kapcsolatban. Más lenne, ha az AMR fizetne.
- A tunguzkai olajmezők a legnagyobbak egész Szibériában. Bőségesen kellene, hogy le-
gyen ott olaj, amit el lehet lopni. Mi folyik ott fent?
- Szerintem az amerikaiak egy klánháború kellős közepébe csöppentek - mondta Volszkij. -
Ott van az olaj- és gázügyi klán, amelyik a nyugatosítást szorgalmazó klán ellen hadakozik. Ott
vannak a mezőgazdasági apparatcsikok, készen arra, hogy vasvillákat döfjenek a bankárokba, akik
mindenki tökeit szorongatják. A bankárok ugyanakkor a katonai ipari kombinátok és a hadsereg el-
len küzdenek, a hadsereg pedig csak egy jelre vár, hogy Lebegy tábornok mögé álljon, és bemasí-
rozzon a Kremlbe. Ki tudja, miért nem jövedelmez az AmerRus? Menj oda, tudd meg, és mindket-
ten...
- Én egy polgármester vagyok, nem hős - mondta Novek. Az orosz politika jobban illett vol-
na egy operához, mint a kormányhoz. - A válaszom nem.
- Hogy érted azt, hogy „nem”?
- Ha meg akarod tudni, ki ölte meg Rizskovot és a két rendőrömet, abban talán tudok segíte-
ni. Ha trágyát akarsz kiásni, amivel megdobálhatod Gromovot, bérelj fel egy gazdát.
- Hallgass rám! Nem kell most azonnal döntened. Gondold alaposan végig! Ma este majd
megint beszélünk. Közben én megtudom, mit akarnak a moszkvaiak, mit csinálj, és visszahívlak.
Talán tehetünk valamit a két családért.
- 39 -
 - Köszönöm.
- Tudod, az AMR a markovói repülőtérről repül Tunguzkába. Meg tudnék állapodni velük.
Fellátogathatnál Tunguzkába, és némi hasznos zajt csaphatnál.
- Ha hasznos zajt akarsz, hívj egy zongoristát. Én hegedűn játszom.
- Ma este megint beszélünk. Ne dönts, amíg át nem gondoltad az egészet!
A vonal megszakadt. Novek félretolta a papírokat az íróasztalán, hogy egy kis helyet csinál-
jon. Elővette a kis zsebnagyítóját, felkapcsolta a lámpát, és a fényt a kavicsra irányította.
A lencse akkorára nagyította, mint egy szikla. Határozottan gránitos kő; ez alkotta a szibériai
fennsík közepének legnagyobb részét. Ugyanez a kőzet volt jelen mindenütt Markovóban, szétmál-
lott gránitpor formájában. Csak sár, amit az idő és az időjárás megfosztott a magnézium- és vastar-
talmától.
De itt volt most ez az új, friss darab, még tele színnel. A vöröses árnyalatok olyan élénkek
voltak, mintha tegnapelőtt sültek volna egy olvadt kő kelő veknijében.
Novek közelebbről is megvizsgálta a furcsán csillogó felszínt. A nagyító lencséje nem volt
elég erős ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, honnan ez a nagy csillogás. Valami rá lett festve?
Valami vegyszer fröccsent rá? Az lenne csak az igazi áttörés, ha erről lenne szó, na nem mintha a
kiömlött vegyszerek olyan ritkák lettek volna Szibériában. A biztonságosan tárolt mérgező anyagok
annál ritkábbak voltak.
Bármi is legyen az oka, a kavics túl friss volt, és túl vörös ahhoz, hogy valahonnan innen a
környékről származzon. Valami újabb keletű helyről érkezett. Valahonnan északról. Egy kavicsbá-
nyából. Egy nemrég nyitott külszíni bányából. De mindenképpen valahonnan északról. Milyen ba-
kancs kaphatta fel, hogy aztán Rizskov véres lakásában pottyantsa el? Novek letette a nagyítót. Ott-
hon volt egy mikroszkópja. A csillogó kavicsnak egyelőre várnia kell.
Egy gondos kémiai elemzés egy bizonyos meghatározott geológiai képződményhez köthetné
a követ. Egy olyan helyhez, ahol egy bakancs felkaphatta, és elszállíthatta egészen a Roszinka nyol-
cas számú házáig. De Noveknek egy ilyen vizsgálatra épp akkora esélye volt, mint szakértőkre. Tu-
lajdonképpen a semmire bámult. Még idő kellett, amíg átalakul valamivé.
Egyelőre ehelyett kinyitotta a magazint, és olvasni kezdett.

Az amuri tigris, a világ legnagyobb testű nagymacskája szinte észrevétlenül bukkan elő a
tajga árnyai közül, az erő és a titokzatosság csíkos látomása, amely nemzedékek óta foglalkoztatja
az emberek képzeletét…

Novek a következő oldalra lapozott. Egy térképen ábrázolták a tigrisállományt a századfor-

dulón és most. Egy folt volt lent Vlagyivosztoknál, a Primorszki-hegységben, aztán néhány elszórt
pötty, és egy nagy terület fent északon, a Tunguzkai Bioszféra-rezervátum.
A vízforraló sípolni kezdett. Novek felállt, hogy öntsön magának egy csésze teát. Egy jugo-
szláv szilvabefőttre esett a választása, amiből belekevert egy kanállal a teába. A jugoszláv befőttek
olyanok voltak, mint a markovói óvszerek: elég kemények és strapabírók, hogy túléljék a saját or-
szágukat. Mint a kormányzó. Mint Gromov főügyész. Nem úgy, mint Andrej Rizskov. Novek visz-
szaült, és tovább lapozott a magazinban.
A világ szibériai tigrisként ismerte őket, a tudományos nevük Panthera tigris altaica, oro-
szul viszont a tigris egyszerűen csak amba, ami „nagy uralkodó”-t jelent. Ezek az állatok hatalma-
sak: a világ legnagyobb nagymacskái, néha az ötméteres hosszt is elérik, a farkukat beleértve. Egy
tigris, amely akkora, mint egy luxuslimuzin. Novek a következő oldalra lapozott.

Egy tigrisbőr akár 15 ezer dollárt is megér, de a tigris csontja még ennél is többe kerül, és
egyszerűbb csempészni.

Egy fénykép mutatta be a különböző termékeket, amelyeknek előállításához a tigris bizo-

nyos részeit használták. A csontokból ízületi gyulladás elleni orvosságot készítettek, a farokból
bőrbetegség elleni kenőcsöt, az orrból epilepszia elleni gyógyszert. Elixírt a lankadó libidó ellen,
leveseket, amelyektől javul a látás. A tigrisagy jó volt pattanásokra. Mindenféle italok, porok és
balzsamok...
- 40 -
 A különlegesen tömör tigriscsont grammja 500 dollárt ér a piacon.

Ez mindent elárul... Egy maroknyi tigris és egymilliárd kínai csak egyet jelenthetett. Százöt-
venmillió közvetlenül a határ túloldalán. Ehhez képest a szibériaiak is csak egy kihalófélben lévő
faj.
Novek a sárga, gumós csontra nézett az íróasztalán. Milyen tömör, milyen sima...! A kezébe
vette. Legalább egy kiló, ha nem több. Egy kutya játékszere, vagy valami más? Egy grammonkénti
ötszáz dolláros summa egész biztosan felkeltené valamelyik vállalkozó érdeklődését.
Egy olyan emberét, mint Rizskov.
Novek hátradőlt a széken, és belekortyolt az édes teába. Ez a csont... és mi van, ha
Rizskovnak a csempészéshez volt valami köze? Elég pénz volt az üzletben. De miért maradt ez a
csont a fiókosszekrény alatt? Ha minden egyes grammja ötszáz dollárt ért, egy széfben lett volna a
helye. De a széf persze tárva-nyitva volt. Miért hagytak volna a gyilkosok hátra valamit, ami ilyen
sokat ér?
Novek megforgatta a kezében a csontot, és megvizsgálta a furcsa vájatot, ami végighúzódott
a teljes hosszán. Belefúrták? Nem, természetes mélyedésnek tűnt. Miféle tolvaj hagyna egy kincset
a szekrény alatt heverni? Egy olyan tolvaj, aki nem tudta, milyen értékes. Ami azt jelentené, hogy
nem tigrisorvvadászok összezördüléséről volt szó.
Novek újonnan támadt érdeklődéssel lapozott a következő oldalra.

A Tunguzkai Bioszféra-rezervátumban jelenleg folyó tigrisszámlálás adatai szerint a még

életben lévő példányok száma alig kétszáz. Némelyik itt született ezen a távoli vidéken, de a legtöbb
állat valamikor az ökológiailag sérülékenyebb élőhelyeken volt honos, a kínai határ mentén. Ezeket
a példányokat itt csapdába ejtették, és miután nyugtatólövedékkel elaltatták, átszállították őket
Tunguzkába. Sajnos a szaporodóképes párok száma még így is a kritikus szám alatt van...

Novek itt abbahagyta az olvasást.

Az oldal alján három újabb fényképet pillantott meg. Az elsőn V. I. Danilov volt látható, a
„természetes erőforrások és a környezetvédelem minisztere”. Puffadt arcával, kopasz fejével és apró
kis fekete szemével úgy nézett ki, mint egy sértett varangy. A második fényképen az amerikai volt,
Dr. Peter Gabriel. Ő mosolygott, de persze az amerikaiak mindig mosolyognak.
A harmadik fénykép volt az, amitől Novek megmerevedett.
A fénykép szinte lélegzett. Egy gyönyörű nő volt rajta, dús, sötét haja keretbe foglalta finom
arcát, elöl pedig egy tincs kunkorodott előre, félig-meddig takarva a fél arcát. A nő egy magas fűvel
benőtt réten ült, körülötte tavaszi virágok.
Ezúttal Novek a szemét is látta.

Dr. Anna Veresszkaja, PhD., Tunguzkai Megfigyelő Állomás

Andrej Rizskov feleségét Vikának hívták. Kaznyin szerint a nő Amerikában élt, és a kalifor-
niai napon süttette a hasát.
De Dr. Anna Veresszkaja volt az a nő, akinek a fényképét Novek ma reggel a halott lakásá-
ban látta. És ő nem Amerikában volt. Ez a nő odafent számlálta a tigriseket Tunguzkában, nem egé-
szen száz kilométerre Markovótól.

5. fejezet

Nevezzük intrikának. Nevezzük vegyi reakciónak. Nevezzük a fekete lyukakat körülvevő

Csandrasekar-horizont átlépésének. Ha az ember átesik rajta, akkor nemhogy a markovói polgár-
mester, de még egy árva foton sem tud ellenállni a vonzásának.
De lehet, hogy csak Novekről volt szó, a bajkeverőről. Ha egy macska keresztezi egy kutya
útját, nem számít, hogy a kutya tudja, vajmi kevés rá az esély, hogy elkapja. Sőt, még ha el is kapja,
- 41 -
tudja, hogy azt fogja kívánni, bárcsak ne tette volna. Az egésznek a remény a lényege, és a remény
olyan, mint a szerelem. Ki tudná logikusan megmagyarázni egyiket vagy a másikat?
Novek Anna Veresszkaja fényképénél hagyta nyitva a magazint, miközben V. I. Danilov
számát tárcsázta. A természetes erőforrások és a környezetvédelem minisztere azonban egy tudo-
mányos szimpóziumon volt Hawaiiban. Novek ezért nem is tudta hibáztatni. Irkutszkban ez többet
ért, mintha egyenesen a mennyországba hívták volna meg. Ahhoz, hogy az ember eljusson Hawaii-
ba, legalább nem kellett meghalni.
Öt telefonhívás után, melyek közül négy hirtelen vonalmegszakadással és tárcsahanggal ért
véget, Novek végül sikeresen felvette a kapcsolatot saját alma matere, az Irkutszki Állami Egyetem
állattani tanszékének egyik professzorával.
- Tigriskereskedelem? Mit szeretne tudni róla? És mit is mondott, kicsoda maga? - prof.
Julja Fjodorovna hangja olyan volt, mint egy könyvtárosé, akitől épp most kértek információt a
könyvégetés legújabb technikájáról.
- Markovo polgármestere vagyok, és azt szeretném megtudni, hogyan tudják megállapítani,
hogy egy csont egy tigristől származik-e.
- Ott van a teteme?
- Nekem csak egy csont áll a rendelkezésemre. - Novek felkapta az asztalról, és megforgatta
a kezében. - Tizenöt centi hosszú, nyolc centi vastag. Tömör és... - Novek az orrához emelte a cson-
tot, és szippantott egyet. - Furcsa szaga van.
- A színe?
- Sárga. És egy vájatszerű mélyedés húzódik végig a teljes hosszán.
- Aha! A szuprakonjuláris foramen. Ez egy macskaféle csont-szerkezetére vall. És a mére-
tekből ítélve, amiket megadott, egy nagymacskáról van szó.
- Akkora, mint egy tigris?
- Nem egy kereskedő van, aki olyan lyukat fúrna, amilyet leírt, egy marhalábszárba is, csak
hogy eladhassa, mint tigriscsontot.
Novek letette a csontot az íróasztalra. Különleges, szinte csengő hangot adott, amikor az
asztallaphoz ütődött, mint valami primitív fa-xilofon. - Szóval nincs rá mód, hogy az ember bizto-
san tudja...
- A koponya vagy a mancsok nélkül elég nehéz megállapítani - mondta Fjodorovna. - Tajva-
non az egész csontvázat beviszik a gyógyszertárba, és darabonként újra összeállítják, mint valami
hatalmas kirakójátékot, hogy bebizonyítsák, valóban tigris, és nem, mondjuk, egy kecske. Az ama-
tőröknek ez az egyetlen megbízható módszer.
- De maga nem amatőr. Meséljen még erről a csontpiacról!
- Bármennyire is hihetetlen, az illegális vadkereskedelem világpiaci szinten a kábítószer-
kereskedelem után a második legjövedelmezőbb bűnözési forma. Még a fegyverkereskedelemnél is
nagyobb üzlet. Évi hat-hétmilliárdos üzletről van szó. Persze dollárban.
Nagyobb üzlet a drogoknál? A csont? - Erről fogalmam sem volt.
- Minden csak a megfelelő ösztönzésen múlik. Egy bennszülött vadász, aki soha életében
nem keresett egyetlen rubelt sem becsületes munkával, talán hatszáz dollárt is megkap egy lelőtt
tigrisért. A vlagyivosztoki csempészek ennek a tízszeresét is, de azok örmények.
Az általános vélemény az lenne, hogy az örmény csempészek már létszámon felüliek. - És
azután mi történik?
- Az állat tetemét feldarabolják egy úgynevezett „fekete patikában”. A darabokat az kapja,
aki a legmagasabb árat ígéri értük. Ezek általában a kínaiak. Egy teljes feldolgozatlan tetem har-
mincezer dollárt ér. Mire az állatból gyógyszerpor lesz, a súlya már aranyárban mozog. Sőt, többet
ér az aranynál is.
Harmincezer dollár rengeteg pénz. Ennyiért már valószínűleg ölni is érdemes. Novek fel-
emelte a csontot, hogy megbecsülje a súlyát. - Nem lehet valahogy megállítani a kereskedelmet?
- Régebben talán meg lehetett volna, amikor még voltak határok, törvények, rendőrség. De
most? Tigriscsontok, barnamedve epehólyagja, hegyi kecskék... ha él és mozog, meg ameddig van
rá piac, amelyik hajlandó fizetni érte, addig mindig lesznek olyanok is, akik puskát ragadnak.
Így lett ötszázmillió éhező parasztból egymilliárd vállalkozó. „Meggazdagodni dicsőség!” -
ez volt a jelszavuk. Hogyan csinálták a kínaiak? Novek szerette volna tudni. Lehet, hogy a kapita-
- 42 -
lizmus a génjeikben volt, mint ahogy a félelem, a pesszimizmus és a részegesség beépült az oroszok
DNS-állományába. - Hol találják az orvvadászok ezeket a tigriseket?
- Valamikor a tajga egész területén előfordultak. Természetes élőhelyük a Csendes-óceántól
egész Szibérián át húzódott, beleértve Kína északi részét is. 1900-ban nyolc különböző faj élt ezen a
vidéken. Ebből mára három kipusztult, másik három faj pedig úgyszólván szintén teljesen eltűnt.
- Az amuri tigris még tartja magát?
- Éppen csak. Amikor a hatvanas években feszültté vált a viszony Kínával, a határvidéki tig-
risállományt két részre osztották. A kínaiak kipusztították a maguk állományát. Csak a mi oldalun-
kon volt némi esélyük a túlélésre. Most viszont bonyolultabb a helyzet. A sors iróniája, hogy a tigri-
seknek jobb volt a kommunizmus alatt.
- Sok ember is ugyanígy érzi.
Csak egy lélegzetvételnyi szünet tanúskodott a professzor meglepetéséről. - A határokat le-
zárták, hogy megakadályozzák a csempészetet, és a vadászatot betiltották. Most viszont bármit le-
het. Néhány tigris még életben van lent Vlagyivosztok környékén, a Primorszki-hegységben, de már
azok sem húzzák sokáig. A koreaiak megkezdték a fakitermelést, az erdőirtásnak pedig a medve- és
jávorszarvas-populáció látja a kárát. A tigris ezekre az állatokra vadászik, tehát úgy is mondhat-
nánk, a kocka el van vetve. Éppen ezért a Primorszki-tigrisek nagy részét fogságba ejtették és fel-
szállították...
- Tunguzkába?
- Napjainkban ott található a legnagyobb egyedszámú tigrisállomány. Talán a kétszázat is
meghaladja a számuk, de pontosan senki sem tudja.
Novek magában gyors számítást végzett. Kétszáz tigris, darabonként harmincezer dollár. Az
hatmillió. Elég ahhoz, hogy felkeltse Rizskov érdeklődését, habár ez nemigen nevezhető kiapadha-
tatlan pénzforrásnak. - Az amerikaiak újrafúrják a tunguzkai olajmezőket. Környezetvédelmi szem-
pontból ez nem lehet túl jó az ott élő tigriseknek.
- Épp ellenkezőleg. Az amerikaiak határozzák meg, ki mehet be, és ki jöhet ki. Nekik olyan
szabályaik vannak, amik még jelentenek valamit. Az orvvadászok tiszteletben tartják őket. És Tun-
guzkába egyébként is nehéz eljutni, még ha nem is lennének ott az amerikaiak.
Novek Rizskovra gondolt. Egy ember az ő összeköttetéseivel könnyen eljuthatott oda. - Is-
mer egy Veresszkaja nevű tigrisszakértőt? Tunguzkában dolgozik.
- Veresszkaja? - újabb szünet. - Nem az Akadémia tagja.
A tudósok még a hegedűművészeknél is nagyobb sznobok. Az ember vagy az Akadémia
tagja volt, vagy egy nagy senki. - De azért hallott már róla...
- Ezek az emberek jönnek-mennek. Egyik nap itt vannak, másnap ki tudja? A pénzüket a
tengerentúlról kapják. Ez az egész egy nagy talány. Nekünk meg kell keresnünk a kenyerünket. Én
csak ezt tudom.
Ezek az emberek? Még sokkal nagyobb sznobok, és mennyivel féltékenyebbek! Novek a
fényképre nézett a tigrises magazinban. Nyina. Anna. Tigrisek számlálója, holtak barátja. Sehogy
sem illett össze. Novek érezte, hogy megfájdul a feje. Félrelökte a magazint.
- Ön szerint a tigrisek biztonságban vannak fent Tunguzkában?
- Egyelőre igen. A szabály rendszerint az, hogy ahol megjelenik az ember, ott a tigriseknek
befellegzett. És persze minél kevesebbet ölnek meg, annál feljebb megy az áruk, és minél többet
érnek, annál hosszabb sorban tömörülnek a vadászok a csőre töltött puskáikkal. Tudta, hogy egy
barna medve epehólyagjáért vehet egy dzsipet? És most már helikopterről is tudnak vadászni. Szó-
val, amint látja, mindent a piac határoz meg. A kereslet és a kínálat. Mit lehet itt tenni?
- Nem sok mindent. - Nem csoda, hogy a közgazdaságtant lehangoló tudománynak nevez-
ték, gondolta Novek. - Árulja el, hogy ha nem áll rendelkezésre az egész tetem, ha nem lehet újból
összerakni a teljes csontvázat, ilyen esetben hogyan tud egy szakértő beazonosítani egyetlen cson-
tot?
- Ha a hivatalos utat akarja bejárni, először is teszteket kell elvégezni, DNS-mintát venni,
megvizsgálni a kémiai összetételt satöbbi. Egy csomó időre és pénzre lenne szükség... - mondta,
majd megint szünet következett.
- Van egy kevésbé hivatalos út is?

- 43 -
 - Novek polgármester úr, én a nemzeti erőforrások minisztériumában dolgozom - mondta
Fjodorovna. - Hétfőn, kedden és szerdán - tette hozzá valamivel halkabban. - Biztosíthatom, hogy
az egyetemi laboratórium megfelelően van felszerelve ahhoz, hogy be tudjuk azonosítani egy
csontváz maradványát.
- Még szép! Ha csontokról van szó, Szibéria a világelső. Köszönöm a segítségét. Amint dön-
töttem, újra jelentkezem. - Novek letette a kagylót, majd újra felemelte, és a kórház számát tárcsáz-
ta. Dr. Groszman vette fel a telefont.
- Van már valami eredmény azzal a narancssárga anyaggal kapcsolatban, amit a kutya szájá-
ban találtunk?
- Igen is, meg nem is. Öt különböző üveglapra kentünk a vérmintából, aztán a
típusmeghatározónkat használva megpróbáltuk...
- Doktor úr, kérem! Csak mondja el, amit tud, ne azt, hogy hogyan jött rá!
- Érthetetlen rejtély. Mind az öt tesztnek ugyanaz lett az eredménye.
- Mi ebben az érthetetlen?
- A vértípus-vizsgáló teszteket még a hatvanas években kaptuk a polgári védelemtől. A rájuk
bélyegzett szavatossági idő már évtizedekkel ezelőtt lejárt. Már az is elképesztő, ha egyáltalán mű-
ködnek még, hát még ha meg is egyeznek az eredmények! Ez az érthetetlen... Mindegy, a vércso-
port egyébként AB negatív. Elég ritka típus. Rizskov vére nullás volt. A kutya persze megint egész
más. Érti, amit mondok? Markovóban nem lehet több húsz embernél, akinek AB negatív a vércso-
portja, és lehet, hogy az egyikük már golyóval a hátában fekszik valahol.
- Akkor van némi előrelépés.
- Lenne, ha tudnánk, kinek van AB negatív vére.
- Miért, nem tudjuk?
- Örülhetünk, ha annyit tudunk, hogy ki van még mindig életben. Esetleg megpróbálkozhat a
hadsereg aktáival vagy a rendőrség nyilvántartásával. De van ennek egy gyorsabb módja is.
- Hallgatom.
- Tegyen közzé egy bejelentést, hogy nincs elég AB negatív vér, és hogy dollárral fizet a
véradóknak. Egy órán belül meglenne a gyilkos.
- Ha orosz.
- Ki más lehetne?
Jó kérdés. Novek már megint a jegygyűrűjével babrált. Rémes szokás! - Köszönöm a segít-
ségét. Kérem, gondoskodjon róla, hogy legyen valamiféle írásos jelentés is! - Novek letette a tele-
font, majd felfirkantotta, hogy „Hadsereg/Rendőrség - AB negatív vércsoport”. Talán sikerül talál-
nia valakit Irkutszkban, aki esetleg utánanézhetne. Ezek után Csucsin mellékét tárcsázta az üzemi
étkezdében.
- Mi az? Mi van? - Csucsin a jelek szerint nem örült neki, hogy félbeszakították. A háttérből
beszélgetés hallatszott, és fémcsajkák csörömpölése.
- Állj készenlétben a kocsival!
- De hiszen csak most jöttünk! Hová megyünk?
Novek a nehéz csontra nézett. - Halászni - mondta.

6. fejezet

Egy felhőkarcolóra méretezett felirat bugyolálta körül Kaznyin kétemeletes irodaházát,

melynek frissen festett vörös betűi hirdették: MARKOVÓI BIZTONSÁGI TÁRSASÁG.
Csucsin Kaznyin fehér Volvójától tisztes távolban állította le a Land Cruisert, mintha leg-
alábbis torokgyíkot kaphatott volna tőle. - Sokáig marad?
- Remélem, nem.
Két öreg Lada, a szovjetek Fiat-klónjai parkoltak egy koromfekete BMW mellett, melynek
kipufogójából fehér füst szállt fel - egy szivarozó milliomos. A sofőr felnézett az újságjából, és
unott érdeklődéssel figyelte, ahogy Novek kiszáll a kocsiból.
Az MBT előcsarnokában egy recepciós lány volt, előtte egy íróasztal, mögötte pedig egy ha-
talmas tükör, amely olyan üveget sejtetett, amin belülről át lehet látni.
- 44 -
 Közvetlenül a bejárat mellett egy üvegezett szekrényke állt, tele válogatott nyugati parfü-
mökkel, kozmetikumokkal, illatszerekkel és arcvizekkel. Mit kerestek itt, mi volt az összefüggés?
Az, hogy Markovóban a biztonság és a borotvahab is ritka és értékes holminak számított.
A recepciós előtt csak egy telefon volt, egy modern, többvonalas készülék, és nem a szoká-
sos fekete, valamilyen elpusztíthatatlan bakelitből öntött telefonok tömkelege. - Segíthetek valami-
ben? - kérdezte vidáman a nő.
A vidámság is ritka dolog volt. A lány szőke volt, körülbelül húszéves. Egy aranylánc lógott
a nyakában, ami eltűnt a blúzkivágásában. Az arcán púder és rúzs vastagon. Fogait megvillantva
mosolygott. Telt keblén egy „ÜDVÖZLI AZ MBT!” feliratú kitűző.
- Kaznyinhoz jöttem - mondta Novek, majd a levegőbe pillantott. Mi lehet ez a szag?
- Hogy hívják?
- Mer - mondta Novek türelmetlenül. - A polgármester.
A lány felkapta a fejét. - Ez a kereszt- vagy a vezetékneve?
- A vezetéknevem Novek. És önt hogy hívják?
- Egy pillanat! - Hosszú vörös körmök futkároztak föl-le a telefon nyomógombjain. A lány
felnézett. - Kaznyin úr várja önt?
- Valószínűleg.
- Egy... - De mielőtt még befejezhette volna, kinyílt az ajtó, és egy hosszú fekete kabátos,
alacsony férfi lépett be, nyomában két „pitbullal”, akiknek nem volt szükségük kis kitűzőkre, hogy
bejelentsék, mi a foglalkozásuk. A zakójuk be volt gombolva, de a sötétkék anyag alatti dudorokat
nem csak az izmaiknak köszönhették. Felül mindkettőnek kissé hosszabb volt a frizurája, oldalt vi-
szont nullásgéppel lenyírták.
A főnökük haja ezüstfehér volt, benne koromfekete csíkokkal, mintha nemesfémet öntöttek
volna egy bazaltsziklára. Sötét olívaszínű bőre úgy csillogott, mint valami ritka és fényesre politú-
rozott fa. Szemjon Jufa, a sötét bőrű ukrán, a féltörök, istenség volt a markovói alvilág
pantheonjában.
- Polgármester! - mondta mosolyogva. Szabályos, hófehér volt a fogsora, de a szeme nem il-
lett a mosolyhoz. - Micsoda öröm, hogy végre személyesen is megismerhetem. Három év után! A
megbízatása már majdnem véget ért. És egészen mostanáig idegen maradt! Miért? - Úgy tűnt,
őszintén érdekli.
- Ez csak egy elmélet, amit kidolgoztam.
- Miféle elmélet?
- Hogy a kormánynak távol kellene tartania magát az olyan üzletemberektől, mint ön. - A
két őr alig észrevehetően megmerevedett. - Mi mást tehetnénk, mint csak az útjába állnánk, nem
igaz?
- De, de - bólintott Jufa, majd a pitbulljaira nézett, akik erre megnyugodtak. - De nekünk
együtt kellene dolgoznunk. Mi mindannyian szibirjákok vagyunk. Mindannyian ugyanazt a levegőt
szívjuk, és ugyanazt a vizet pisáljuk ki.
- És ugyanaz a vér folyik el az ereinkből.
Jufa kicsit hátrahőkölt a vér említése hallatán, mintha valaki egy bírósági tanúvallomás köz-
ben elböfögte volna magát. - Mindent hallottam a kis Andrejről meg a maga két emberéről. Mondja,
nincs szüksége némi segítségre?
- Egész pontosan mire gondol?
Jufa megveregette a két pitbullja vállát. - Borja és Ványa. Kölcsönadhatom az egyiküket. Én
állom a költségeket. Az élet nagylelkű volt hozzám. Miért ne adhatnék én is valamit vissza?
Meg lett volna a nyilvánvaló haszna, gondolta Novek. Ezek kevesebbet lopnának, mint a sa-
ját rendőreim. - Köszönöm, nem - mondta mégis.
- Hát, ha meggondolná magát, csak jöjjön, látogasson meg!
- Még mindig a Merkúr óvszergyárban van?
- Még szép! A „legjobb védekezés az infláció ellen”. - Jufa kedélyesen elmosolyodott, majd
kivonult, sarkában a két házőrzőjével, és a várakozó BMW felé tartott.
- Polgármester úr!
Novek megfordult.

- 45 -
 Kaznyin a tükör melletti ajtóban állt. - Ma már másodszor lep meg engem! Telefonálnia kel-
lett volna. Elég zsúfolt a mai délutánom.
- Gondolom. Gromov mikor ér ide?
- Amikor megérkezik - felelte Kaznyin, és a titkárnőre nézett.
- Jöjjön be, polgármester úr! Van egy percünk beszélni.
Az ajtó mögött egy afféle brigádterem volt székekkel, asztalokkal és egy svédasztallal, ami-
re annyi ennivalót pakoltak, amennyit Novek már évek óta nem látott egyszerre egy halomban.
Gyomra akarata ellenére is megkordult. Az öltönye még annál is lötyögősebb lett, mint ma reggel
volt, mintha Novek egy rajzfilmfigura lett volna, ami köddé válik, és csak egy ruhakupac meg némi
aprópénz marad utána. Kivéve, hogy neki nem volt aprópénz a zsebében. Hogy is mondta Galina?
Hogy menjen, és tegyen úgy, mintha valami hasznosat csinálna? Az például nagyon hasznos lenne,
ha enne valamit. De Kaznyin asztaláról?
Soha.
Nézni viszont szabad, az még nem bűn. Volt itt sült csirke, füstölt halszeletek, legalább egy
kilométer kolbász helyre kis karikákba tekerve, és egy hegynyi krémes sajt. A halom uborka és pa-
radicsom felől ecetes, savanykás illat áradt. Két szamovár állt az asztalon, mindkettő gőzölgött. A
terem végében egy lépcső vezetett fel az emeletre. A lépcső alatti mélyedésben egy coca-colás hűtő
zümmögött.
- Mindezt Gromovnak tálalta fel? - Novek le volt nyűgözve.
- Ezt? Nem. Ez a fiaimnak van - felelte Kaznyin. - Amit nem esznek meg, a nap végén oda-
adományozzuk a rendőrségnek meg a szegényeknek. Bár tulajdonképpen a kettő ugyanaz.
Novek nem kapta be a Halász horgát.
- Jelenleg negyven embert alkalmazunk. A fiaim raktárépületeket meg géptelepeket őriznek.
A következő nagy lépésünk az lesz, hogy belevágunk a cégek biztosításába is. A jelentkezési lapok
naponta érkeznek. Ennyi embert képtelenek vagyunk felvenni, de azért mindenesetre feljegyezzük
az adataikat. Ez csak természetes. Hol máshol találhatnának olyan állást, ami valódi bért fizet, és
ahol valódi juttatásokat kapnak?
- Ott van Jufa.
Kaznyin nevetés gyanánt felvakkantott. - Csodálom, amiért még képes viccelni, de tudom,
hogy magában is van büszkeség. Nem kér valamit? Kávét? Van rendes is, meg koffeinmentes is.
Vagy nem kér esetleg egy kólát?
Novek látta, hogy ez egy valódi amerikai üdítős automata, ami még mindig egydolláros ér-
mével működött. Kinek volt rá egy dollárja, hogy holmi bugyborékos barna vízre költse? Kinek volt
egyáltalán egy dollárja?
Kaznyin leolvasta Novek arcáról, mi jár a fejében. - Jöjjön, polgármester úr, magának in-
gyen van. - Kaznyin benyúlt az automata mögé, és megnyomott egy gombot. A kis jelzőfények pis-
lákoltak párat, alul pedig kigurult egy dobozos üdítő. - Csak tudni kell, hol vannak eldugva a gom-
bok. - Kaznyin felpattintotta a dobozt, és kiöntötte a kólát egy pohárba, majd Novek felé nyújtotta.
Novek nem vette el. - Mi a helyzet Rizskovval?
- Mi lenne? - kérdezte Kaznyin, és letette a poharat az asztalra.
- Ő tudta, hol vannak a rejtett gombok?
Kaznyin szeme majdnem áttetszőnek tűnt, egy leheletnyi kék, egy villanásnyi zöld és a hú-
sos, rózsaszín szemhéjak. - Rizskovnak is remek összeköttetései voltak - mondta. - A híres apja, a
bátyja pedig a minisztériumban. Egy egyezség egy nagy külföldi vállalattal, ami eleget fizetett,
hogy anyagilag támogathassa az apját és a feleségét Amerikában. Egy ház a Roszinkán. Egy ház
Kaliforniában. Kocsik. Csak éppen...
- Annyira azért mégsem voltak jók az összeköttetései?
- Mindenkinek kell hogy legyen egy krjusája. - A szleng kifejezés tetőt jelentett, vagyis vé-
delmet. - Minél több holmija van az embernek odabent a házban, annál magasabb kell, hogy legyen
a krjusája. Rizskové jó volt ugyan, de azt kell mondanom, hogy végül mégiscsak beázott.
Noveknek eszébe jutott a véráztatta szőnyeg. - Egy AmerRus tetőnek nem lenne szabad be-
áznia.
- Talán más ügyekben is érdekelt volt, nem csak az AmerRusszal foglalkozott. Nem minden
ennyire egyértelmű.
- 46 -
 Noveket szinte mágnesként vonzotta egy tányér szeletelt kovászos uborka. Az illatok szinte
elszédítették. Novek kihúzta magát.
- Maga szerint Rizskov a maffiával is üzletelt?
- A maffia... - Kaznyinnak hirtelen mintha az egész arca kicsit élesebb vonalakkal lett volna
megrajzolva. - Gyanúsítani könnyű, bizonyítani annál nehezebb. Hadd magyarázzam el! Iván im-
portál egy teherautónyi filmet. Kifizeti rá a vámot. Szergej lefizeti a vámost, hogy egy kicsit hunyja
be a szemét. Szergej eladja a filmeket fél áron, és meggazdagszik. Iván ott áll az eladatlan filmjei-
vel. Ujjal mutogat, és maffiát kiált. De valóban a maffia volt az, vagy csak a másik fickó volt rava-
szabb? Látja? Az egész csak nézőpont kérdése.
- És mi a maga nézőpontja?
- Szibéria télen hideg, nyáron meleg. Egy kommunista egy dollárral boldogabb, mint egy
demokrata egy rubellel. - Kaznyin elmosolyodott. - Amint látja, engem csak a tények érdekelnek.
Novek egy kis fémdobozt vett észre az asztalon. Sötétbarna volt, a tetején kifakult sárga fel-
irattal. A Vörös Hadsereg ellátmányából? Mint egy koldus egy estélyen, a kis doboz abszolút nem
illett ide. Novek felvette. A címke tanúsága szerint aszalt szilvás tehéntúró volt benne. - Ez is a fiai-
nak van itt?
Kaznyin kinyújtotta a kezét, de Novek csak megfordította a dobozt, és elolvasta a feliratot a
hátoldalán: „Fogyasztható 1991-ig”.
- Valószínűleg már megkövesedett - mondta Novek. - Mit keres ez itt?
- Szuvenír az átkosból - mondta Kaznyin, majd elvette az ősrégi hadiellátmányt, és meghú-
zott egy zsinórt, amitől szétnyílt a „tükröt” takaró függöny.
A recepciós lány épp egy kis szakadást varrogatott a szoknyája szegélyén. Az előbb az író-
asztaltól nem látszott, milyen rövid a szoknyája. Zsebkendőnyi. Novek látta, hogy a ruhadarab épp
csak takarja a lány combját, ahogy a tűvel és cérnával öltöget, föl-le, gyakorlott, gépies mozdula-
tokkal, mintha pókhálóból szőtte volna a saját ruháját.
Novek csak nézte. Moszkvában a titkárnők már nem néztek ki úgy, mint a kurvák, vagy leg-
alábbis nemrég ezt olvasta. De Markovóba minden később ért el. Hongkongban vajon úgy néznek
ki, mint az iskolás lányok?
Kaznyin a recepciós lány felé biccentett. - Nem fogja elhinni - mondta, miközben mindket-
ten figyelték, hogyan öltöget -, de egy speciális iskolában bukkantam rá. - A lány előrehajolt, elha-
rapta a cérnát, majd gondosan lesimította a szoknyája szélét.
- Egy titkárnőképzőben?
- Nem, egy boszorkányiskolában. Irkutszkban van, közvetlenül az egyetem mellett. Arra
képzik ki őket, hogy üzletembereket kísérjenek a fontosabb tárgyalásokra. A lányok megtanulják a
varázsigéket, amelyekkel kedvezően tudják befolyásolni a feltételeket. De az is lehet, hogy az üzleti
ellenfelet az ellenkező irányba terelik. Manapság minden üzletembernek kell hogy legyen saját bo-
szorkánya.
Novek Anna Veresszkaja fényképére gondolt. A tigrisnő. Nem a felesége. Még csak nem is
Andrej Rizskov felesége. - Kár, hogy Rizskovnak nem volt boszorkánya.
Kaznyin közelebb hajolt - Ami azt illeti, szerintem volt.
- Az a nő, akit a szomszédasszony látott?
- Késő éjszaka jött-ment „mint egy vámpír”. Egész biztosan csinos vámpír. Egy olyan gaz-
dag ember, mint Rizskov, mindenből csakis a legjobbat venné. Talán egy táncosnő valamelyik lo-
kálban? Vagy egy műveltebb, finomabb nő? Aki jobban ért hozzá, hogyan szórakoztasson egy kul-
turált férfit? Magának mi a véleménye?
- Hogy egy tolvaj egy dollárral ugyanaz, mint egy tolvaj egy rubellel. Hogy maga és
Gromov főügyész úr port akarnak hinteni a szemembe ezzel a Rizskov-gyilkossággal kapcsolatban.
Hogy az AmerRus egyik szaktanácsadója nem éppen a legjobb nyomozójelölt, ha arról van szó,
hogy a munkaadójára kell mutogatni. Látja - mondta Novek -, csakúgy, mint magát, engem is csak
a tények érdekelnek.
- Maga mindig mindennek a sötét oldalát látja.
- Szibériában azt a legkönnyebb.

- 47 -
 - Talán ezt a nőt is könnyű lesz majd látni. Remélem. Mi van akkor, ha nem ártatlan? Mi van
akkor, ha szemtanúja volt a gyilkosságnak? - Kaznyin lehalkította a hangját. - Mi van akkor, ha ő
maga a gyilkos? Tudja, ez nem is olyan lehetetlen.
A bakancsnyomok a vérben. A kavics, a töltények. A kínzás. Mindez nem nőre vallott. -
Rizskov gondoskodhatott volna róla, hogy jóllakjon, ne fázzon, és boldog legyen. Mi oka lehetett
volna a nőnek arra, hogy megölje?
- Ah! - sóhajtott Kaznyin. - Fogós, ravasz kérdés. Miért ölné meg valaki Rizskovot? A poli-
tika miatt? Pénzért? Szexért? Ne felejtse el, hogy Oroszországban nincs még egy olyan veszélyes
hely, mint a hálószoba.
- Egy nőnek. - Kaznyin körülírt egy bűnözőt úgy, hogy nem adott nevet ennek a körülírás-
nak. Egy nevet, amiről Novek biztosan tudta, hogy mindketten ismerik. De miért? - Ezt a nőt fogja
keresni?
- Meg is fogom találni - mondta Kaznyin. - Ha megvan ez az illető, az eset is megoldódik.
Talán többet akart abból, ami Andrejnek volt, és úgy döntött, hogy bármi áron megszerzi.
- Egy késsel és egy fegyverrel?
- És egy tettestárssal.
- Aki az AmerRus egyenruháját viselte?
- Mielőtt még egy szót szólna, hallgasson ide! Az AmerRus Markovóba hordja az egyenru-
háit mosatni. Néha nem mindegyik megy vissza Tunguzkába. A Fekete Tüdőben árulják őket. Bárki
vehet magának egyet. Egy kopott amerikai dzseki divatosnak számít.
Noveknek el kellett ismernie, hogy ez tökéletesen igaz volt. Ő maga is látott valami narancs-
sárga anyagot Galina szekrényében, habár az nem egy teljes egyenruha volt. Ez miért nem jutott
eddig eszébe? - Az a három lövedék. Azok a speciális amerikai töltények, amiket talált...?
- Igen?
- Azt mondta, ezeket arra tervezték, hogy roncsoljanak, de ne hatoljanak át a testen. Hogyan
találta meg őket?
- Egy tapasztalt nyomozónak először is azt kell tudnia, hogyan fúrjon mélyre.
Novek Kaznyinra nézett.
- Ami ezt a nőt illeti - mondta Kaznyin. - Gondolja csak végig! Bejáratos volt Rizskovhoz.
Tudta, hogy Rizskovnak van pénze. Talán van egy barátja, aki azt mondta neki: öljük meg a roha-
dékot, és gazdagok leszünk! Van egy késed? Nekem van egy pisztolyom. Akkor ma este megcsinál-
juk!
- Szerintem...
- Várjon! A nő bemutatja ezt a fickót Andrejnek. Ő felvezeti mindkettőt az emeletre, önt
magának és saját gyilkosainak egy-egy pohár konyakot. Tehát most már három pohár van az aszta-
lon, pont, ahogy találtuk. A nő beszél. Talán Andrej valamiért csalódást okozott neki? Vagy, ami
még rosszabb - mondta Kaznyin vészjósló hangon -, elárulta a bizalmát. Veszekedni kezdenek.
Andrej nem érti a dolgot. Hiszen ő semmi mást nem tett, csak segített ennek a nőnek. A nő eltereli a
figyelmét, épp csak addig, amíg...
- A tettestársa elvégzi a piszkos munkát.
- Pontosan. - Kaznyin elmosolyodott. - Az első ütés elkábítja Andrejt. Mire magához tér, az
ágyában van, és kezdetét veszi a rémálom.
Novek kénytelen volt egyetérteni.
- A zenét felhangosítják, hogy elnyomja a bűntettük zaját. Ez a kettő többet akar, mint am-
ennyi a markába fér. Nekik az is kell, ami a széfben van. Andrej ellenáll. A férfi lefogja, miközben
a fegyver közelít a térdéhez. - Kaznyin Novek mellé lépett, és az ujjával megbökte a lábát. - Meg-
húzzák a ravaszt, őszintén szólva, ennek még neve is van.
Novek arrébb húzódott. - Neve?
- Csontcsiklandozás. Egy végletes módszer, amit az Állambiztonság tagjai gyakorolnak a jó-
zanabb gondolkodásúak tudta nélkül. Egy jégcsapot döfnek egy érbe, a könyökbe vagy a térdbe, és
karistolni kezdik a csontot. A hatás drámai. Egy golyó ennél még drámaibb.
- El tudom képzelni.

- 48 -
 - De szegény Andrejnek nem kellett elképzelnie. Mindez vele történik. Egy valóságos va-
gyon van a széfben, keményvalutában. A kombinációt akarják tudni. Andrej nem árulja el. -
Kaznyin ujja Novek másik térdéhez ért. - Újra meghúzzák a ravaszt.
- Hagyja abba!
Kaznyin ismét megbökte Noveket, ezúttal a könyökén. - És még egyszer. Andrej mostanra
már lebénult. De még eszméleténél van. Egy embernek az ő állapotában már csak egyetlen dolog
maradt, a remény. Elárulja nekik a széf kombinációját. De van egy kis gond. A kutyának túl jó a
hallása. A lövések megijesztették. Ugatni kezd. Ez felkelti az egyik szomszéd figyelmét. Kihívja a
rendőrséget. A rendőrök megérkeznek. A gyilkosok most aztán komoly gondban vannak. Rizskov
nem halott. Még nem. Szinte eszét veszti a fájdalomtól, de még mindig nem gondol a saját halálára.
Tudja, a remény hal meg utoljára.
- Olyan részletesen írja le a jelenetet, őrnagy! Biztos, hogy nem volt ott?
- Egy profi olyan dolgokat is lát, amiket mások nem. A gyilkosok kinyitják a széfet - folytat-
ta Kaznyin -, és elvágják Rizskov torkát. Most viszont már a rendőrség is itt van. Mit tegyenek? A
gyilkosok rajtaütnek a maga két emberén, és elmenekülnek. - Kaznyin összecsapta a két tenyerét. -
Ilyen egyszerű.
Novek felpillantott. - Túl egyszerű.
- A bűnözők egyszerűen gondolkodnak. Ha az a nő ott volt akkor éjjel, már csak dobozba
kell raknunk ezt az ügyet, és szépen átkötni egy szalaggal. De először is meg kell találnunk a nőt.
És pontosan ezt fogom tenni. - Kaznyin összehúzta a függönyt. - Hadd mutassam meg önnek az
irodámat!
Kaznyin irodája fent volt az emeleten, csupa agresszív, modern skandináv bútorral beren-
dezve. A széles képernyőjű Toshiba tévére egy Fisher videó csatlakozott. A polcokon egyetlen
könyv sem volt. Ehelyett mindegyiket több száz videokazetta töltötte meg. Novek odament, hogy
megnézze őket. Egyik-másik svéd vagy német pornófilm volt, aztán pár akciófilm, némelyiken pe-
dig nem volt felirat. Üres kazetták. Kaznyin íróasztala kőrisfából készült. Rendezettebb volt, mint
Noveké, de hát Kaznyin élete is rendezettebb az övénél.
Kaznyin leült az íróasztal mögé. Látszott, hogy büszke rá, de azért nem túl büszke. A nehéz,
bonyolult feladatok profi módon való megoldásának jól megérdemelt elismerése. - Tetszik?
- Nagyon elegáns. - Az iroda ablaka az elkerített udvarra nézett, ahol hegyekben álltak a
rozsdás gépek, és a névtelen műhelyek, amelyek uralták az egész kerületet.
Amint Novek lenézett, egy autó állt be a parkolóba. Sötét volt, és hirtelen, türelmetlenül fé-
kezett le, mintha a legkisebb megállás is tűrhetetlen kitérőt jelentett volna, amely fontos dolgoktól
rabolta el az időt. A sofőr kiszállt, és már rohant is, hogy kinyissa a hátsó ajtót.
Gromov főügyész emelkedett ki a kocsiból, és megállt ragyogó sötétkék tábornoki egyenru-
hájában. Nem viselt se kabátot, se kalapot, mintha az időjárás holmi jelentéktelen zavaró körülmény
lett volna, amit kár is lett volna komolyan venni. A haja rövidre volt nyírva.
- Itt van - mondta Novek. - Talán jobb lenne, ha mennék.
- Várjon! Csak egy perc lesz az egész. - Kaznyin bőr forgószéke megnyikordult, ahogy
megpördült. - Gromov főügyész úr a torkomat szorongatja, hogy minél előbb kapjam el ezeket a
gyilkosokat. Miért? Tudom, hogy azt hiszi, maga az egyetlen, akit érdekel a törvény. De ne felejtse
el, polgármester úr, hogy Gromov a törvényvégrehajtás első számú embere Irkutszkban. Ugyanak-
kor nem ilyen egyszerű a történet.
- Az AmerRus?
- Pontosan. Az első számú tőkeforrásunk. Egy narancssárga anyagdarab a tetthelyen elég
sokatmondó. Egy maréknyi külföldi töltény? Még inkább. Lehet hogy valami közük van ehhez a
mocskos ügyhöz? Tudjuk, hogy az áldozat nekik dolgozott.
- Csak nem?
Kaznyin elfintorodott. - Maga azt hiszi, hogy bizonyítékok fognak elfelejtődni, de higgyen
nekem, ha ezek a bizonyítékok határozottan az ő irányukba mutatnak, akkor én azt fogom mondani,
járjunk a végére minden rendelkezésünkre álló eszközzel! - Kaznyin kis szünetet tartott, hogy fel-
mérje a szavai hatását.
- De?

- 49 -
 - De ha a bizonyítékok nem egyértelműek, viszont vad vádaskodásokat eredményezhetnek,
azzal nemcsak azt kockáztatjuk, hogy a valódi bűnös kicsúszik a kezeink közül, de az egész gazda-
ságunk egy fontos részét is. Biztonságos hely ez egy befektetőnek? Betörések, lopások, bandák és
lelőtt rendőrök. Hamis vádak. Tudja, többé már nem állnak sorban az emberek, hogy pénzt vágja-
nak hozzánk. Miért fektetne be egy amerikai egy ilyen veszélyes helyen?
- Nekem az is épp elég gondot okoz, hogy az oroszokat megértsem.
- Veszem észre. Nem bízik abban, hogy Gromov főügyész úr el fogja végezni a munkáját.
Azt hiszi, a maga segítségére van szüksége, ő viszont úgy gondolja, hogy az én segítségemre van
szüksége. Két dudás nem fér meg egy csárdában. Maga Napóleon mondta, hogy egy rossz tábornok
jobb két jó tábornoknál.
- Napóleonnak rengeteg ideje volt ilyesmiken törni a fejét Elbán.
- Elbán?
- Olyan, mint egy üdülőhely a Fekete-tengernél - mondta Novek. - Csak egy kicsit kevésbé
felszerelt. Tegyük fel, hogy az AmerRusnak valóban van valami köze az ügyhöz. A maga legjobb
ügyfele, az első számú dollárforrás egész Irkutszkban.
- Az igazságnak csak egy zászlója van. - Megcsörrent a telefon. Kaznyin felkapta. - Azonnal
lent leszek - szólt bele nem is várva, majd letette. - Gromov főügyész úr nem fog örülni, ha megtud-
ja, hogy maga a kívánsága ellenére ilyen kényes ügyekbe ártja magát. És ne felejtse el, hogy ahol
Gromov, ott a kormányzó is!
- Meg a Visa, a MasterCard, a SiberBank és a Credit Suisse.
- Magának túl koszos a pénz ahhoz, hogy hozzáérjen? Gondolkozzon! Ha az amerikaiak el-
tűnnek Irkutszkból, akkor nem igazság lesz itt, hanem anarchia. És aztán, amíg minket túlságosan
lefoglal, hogy egymással csatázzunk, észre sem vesszük, hogy százmillió kínai özönlik át a határon,
hogy elvegyék, amit mindig is akartak: az olajunkat, a fáinkat, az aranyunkat...
- A tigriseinket?
- Tigrisek? Ez valami focicsapat? Vagy egy új autó? - Kaznyin arcáról lerítt az értetlenség. -
Hogy érti?
- Ambák. Nagymacskák. Illegális vadcsempészet - magyarázta Novek. - A kínai
gyógyszerkereskedelem. Csontok. Biztos vagyok benne, hogy egy magafajta profi hallott már erről.
- Ó, azok a tigrisek! Miért hozta szóba őket?
- Mindketten tudjuk, hogy van belőlük néhány fent Tunguzkában.
- És?
- Nagyon sokat érnek a feketepiacon. Elég sokat ahhoz, hogy felkeltsék egy vállalkozó ér-
deklődését. Esetleg egy olyasvalakiét, aki nem mondhatni, hogy pontosan körülírt feladatokat vég-
zett. Ahogy maga mondta, az egész nem is annyira a törvény, mint inkább nézőpont kérdése. -
Novek felállt.
- Polgármester!
- Igen?
- Szálljon ki ebből! Hagyja, hogy egy profi azt csinálja, amihez a legjobban ért! És ami a
legfontosabb: amikor valaki meghal, minden sötét gondolatnak vele együtt kéne halnia. Nagyon
rossz ötlet azzal vádolni Andrej Rizskovot, hogy tigrisalkatrészekkel csempészkedett. A családja
igen befolyásos, és magának nincs szüksége több ellenségre.
- Én csak a polgármester vagyok - mondta Novek. - Nekem nincsenek ellenségeim.
- Ebben az esetben szeretném, ha találkozna Gromov főügyész úrral.

N. I. Gromov főügyész a recepciós pultnál állt, a lány telefonját a füléhez szorítva. A lány
álmodozva nézett fel rá, mintha Gromov valami híres rocksztár lett volna.
Gromov sötétkék egyenruháját egy aranycsillag és néhány kitüntetés díszítette. Csontos ar-
cán olyan kifejezés ült, ami orosz bürokraták egész nemzedékeinek vált a védjegyévé: gondosan
üres és semmitmondó arckifejezés, amit bárhogyan lehetett értelmezni, jobb esetben valami szent és
magasztos céltudat megnyilvánulásának. Mindenhol lehetett látni a cári udvarban éppúgy, mint Le-
nin vagy Brezsnyev arcán. Afféle jelvény volt ez.

- 50 -
 Gromov felpillantott, amikor kinyílt a brigádterem ajtaja, és Novek lépett ki rajta. Feltartotta
a kezét, mielőtt Novek egy szót szólhatott volna. - Várjon!
Gromov az ügyész szocialista-realista verziója volt: az arca szögletes, a modora pedig azé az
emberé, aki törhetetlenül halad előre a szép, fényes jövő felé. A haja olyan rövidre volt nyírva, hogy
nem látszott többnek rózsaszín szőrnél. Fekete övcsatja nemcsak csillogott, hanem egyenesen ra-
gyogott. Csakúgy, mint a cipője. Novek eltűnődött, vajon hogyan sikerült ilyen kifogástalanul tisz-
tának maradniuk, amíg Gromov ideért a kocsitól. Lehet, hogy ez az ember nem is járt, hanem lebe-
gett, fittyet hányva a gravitáció törvényére.
- Hol találtad meg őket? Kijevben? Hogyan jutottak el olyan messzire? - Gromov hallgatott.
- Jó, most már legalább tudjuk. Értesíts, ha bármi fejlemény van! - Gromov letette a készüléket
anélkül, hogy bármi többet mondott volna, majd elővette bőrkötéses noteszét és egy aranytollat. Le-
firkantott pár dolgot, majd összecsapta a noteszt, és csak ezután nézett végre Novekre, olyan arccal,
mintha Novek épp most jött volna be az irodájába egy tálca süteménnyel. - Igen?
Novek végigsimított borostás állán, és azt kívánta, bárcsak megborotválkozott volna ma
reggel. - Novek vagyok.
- A polgármester - tette hozzá Kaznyin, és előlépett Novek mögül. - Milyen volt a repülőút
Irkutszkból?
- Zötyögős - felelte Gromov. - Maga a polgármester?
- A zötyögés miatt nem kell aggódni - mondta Kaznyin. - Mostantól kezdve minden simán
fog menni. - Kaznyin Novek könyökére tette a kezét, és alig észrevehetően megszorította. - Hasznos
megbeszélést tartottunk a munkamegosztásról a Rizskov-gyilkosság ügyét illetően.
- Gyilkosságok - javította ki Novek.
Gromovnak összeszűkült a szeme. Az arca szinte ragyogott a feszültségtől. - Remélem,
mindent megbeszéltek! Világos, hogy mi a maga szerepe? Ezt az ügyet gyorsan meg fogjuk oldani,
és nincs se időnk, se energiánk, amit eredménytelen módszerekre pazarolhatnánk. Ez egy minta-
nyomozás lesz, egy mintatárgyalás és egy...
- Elnézést - szólt közbe Novek -, de a „minta” nem csak egy kis részlete vagy másolata az
igazinak?
Gromov Kaznyinra nézett. - Mit mondott?
- Hogy mindenben együtt fog működni velünk.
- Akkor jó. - Gromov megköszörülte a torkát. - Vissza kell mennem Irkutszkba. Van egy
csomó szökésben lévő koreai favágónk, és a lehető legképtelenebb helyeken bukkannak fel. Az
egyikük eljutott egészen Kijevig. El tudják ezt képzelni? Kijev! Ki akarna oda menni?
Az észak-koreaiaknak fakitermelő telepeik voltak Szibériában. Tulajdonképpen munkatá-
borok. Azon, hogy önként megszöktek, lemérhető volt, mennyire rosszul mehettek a dolgok a saját
országukban, ha inkább képesek voltak gyalog nekivágni Szibériának, mint hogy hazamentek vol-
na.
- Én személy szerint Szaúd-Arábiával próbálkoznék - mondta Novek. - Ott melegebb van, és
nincsenek fák.
Gromov szeme villámokat szórt. - Kaznyin őrnagy mindenről alaposan tájékoztatta. - Nem
kérdésnek szánta. Egy kérdésre a kívántnál eggyel több választ lehetett adni.
Noveknek sikerült egy harmadik lehetőséggel előállnia. - Igen is, meg nem is - mondta. -
Eddig rengeteget hallottam már az AmerRusról, az igazságszolgáltatásról viszont annál kevesebbet,
de hát korai még.
- Az igazságszolgáltatás az én gondom - mondta Gromov. - Maga csak törődjön a maga dol-
gával! Kaznyin és én meg majd végezzük a mi munkánkat. - Az arca érdeklődését vesztve hirtelen
mintha kihunyt volna. Az intenzív csillogás elhalványult. Gromov Kaznyinra nézett. - Hallani aka-
rom, mennyit sikerült előrejutnia.
- Semmi probléma. Kérem, jöjjön fel az emeletre! - mondta Kaznyin, miközben feszengve
Novekre nézett.
Gromov úgy indult meg Novek felé, mint aki azt várja, hogy a másik majd félreáll. Amikor
ez nem történt meg, Gromov megállt.
- Van még valami?

- 51 -
 - Ha már így rákérdezett, igen. A munkámhoz az is hozzátartozik, hogy gondoskodjam
azoknak, a családjáról, akik szolgálatteljesítés közben veszítették az életüket.
Gromov unottan nézett Novekre. - És?
- Két rendőr halt meg Rizskov lakásában. A családjuk nem fog nyugdíjat kapni. Gondoltam,
esetleg adhatna valami tanácsot.
Gromov egy kicsit közelebb lépett, remélve, hogy arrébb tuszkolhatja Noveket, de a pol-
gármesternek mintha odanőtt volna a lába a padlóhoz. - Rendben - mondta Gromov összeszorított
fogakkal. - Később felhívja majd valaki az irodámból, hogy megtegye a szükséges intézkedéseket.
Köszönöm, hogy személyesen is felhívta a figyelmemet az ügyre. Hamarosan hallani fog felőlünk.
Novek arrébb lépett, és a főügyész úgy süvített el mellette, mint egy hadihajó, amikor arrébb
taszít egy kis dereglyét az útjából.

Az este tele volt édes ígéretekkel, a levegő lágy volt, a csillagok pedig fényesek. A hőmér-
séklet zuhanását megállította a délnyugati szél, amely idefújta a folyó menti mocsarak első szú-
nyogfelhőit, és előcsalogatta a hó alól a tavaszi gombák kopasz kalpagját.
Túl korán érkeztél, gondolta Novek. Oroszországban nem volt kifizetődő túl korán érkezni,
vagy túl nagy buzgalommal végezni valakinek a munkáját. Ez vonatkozott arra is, aki vérre vágyott,
és arra is, aki az igazságra. Nem számított, milyen melegnek tűntek most a dolgok, jobb volt, ha az
ember nem felejtette el, hogy hamarosan megint fagyni fog.
Novek, mikor hazaért, látta, hogy a súlyzókat leporolták, a sütő begyújtásra készen várta, és
még a bejárati ajtó melletti tükrét is megpucolták. Belépett a lakásba, és becsukta az ajtót. Hallgató-
zott Csak az öreg ingaóra ketyegését lehetett hallani. - Galina?
Semmi.
A konyhát kitakarították, a piszkos edényeket elmosogatták, és most szépen a mosogató
mellett sorakoztak. Az emeleti hálószobákhoz vezető lépcső korlátját is letörölgették. De a lányának
nem volt semmi nyoma. Novek sokat adott volna egy mocskos hamutartóért és egy csésze kihűlt
kávéért az asztalon. Nyina fényképéhez lépett. A szentélyhez.
Novek valami neszt hallott, és felnézett. - Galina?
Csak a lágy szellő volt, ami az öreg ház csontjait ropogtatta. Novek megint Nyinára pillan-
tott. Három év. Szinte érezte, ahogy az üresség lekúszik az emeletről, mint amikor beárad a hideg
levegő a nyitott ablakon.
Novek az órájára pillantott. Hat óra. Nyolcig vár, és aztán értesíti a rendőrséget, aztán akár-
milyen kínos is lesz, ők majd hazavonszolják a lányát.
Ha sikerül megtalálniuk. Ha Galina nem valahol fél úton jár Hongkong felé. Ha a markovói
rendőrség utolsó becsületes embere nem épp tegnap éjjel ölette meg magát. Az ember többé már
nem sok biztosat várhatott az élettől. Az élet tele volt ismeretlen dolgokkal. A zene sokkal megbíz-
hatóbb volt.
Novek odament a Zvjezda lemezjátszóhoz, és bekapcsolta. A korong kellemesen zümmö-
gött, ahogy Novek rátalált Beethoven A-hegedűszonátájára, a Kreutzerre.
A tű leereszkedett. Előbb egy karistoló hang hallatszott, aztán sziszegés, majd hirtelen maga
isten jelent meg Novek konyhájában, rezgő húrok és rebbenő ujjak formájában, az a fajta paranor-
mális koncentráció kíséretében, ami képessé teszi az embert, hogy puszta kézzel felemeljen egy au-
tót. A zene eltörölte Novek aggályait, elfeledtette az emlékeit.
A férfi kinyitotta a mikroszkóp fatokját, és felállította a konyhaasztalra. A műszer tulajdon-
képpen ásványméretek meghatározására volt beállítva, de a vörös gránitdarab esetében erre nem
volt szükség. Novek csak közelebbről is szemügyre akarta venni. Az asztali lámpát úgy állította,
hogy lefelé világítson, majd belenézett a mikroszkópba, és addig állított rajta, amíg borotvaéles nem
lett a kép.
Közepes nagyítás alatt a kristályok hatalmas rögöknek tűntek. A nagy kristályok lassú kihű-
lési folyamatot jelentettek; lassan hűlő gránit mélyen lentről, az emelkedő mélységi magma legmé-
lyéről, amely egész Szibéria alapkövezete volt.
Végre, haladás! Sikerült leszűkítenie a minta származási helyét egy szubkontinensre! Novek
megfordította a kavicsot.
- 52 -
 A földpátok úgy néztek ki, mint málladozó rózsaszín kockacukrok, csupa töredezett felszín,
amit át- meg átszőtt a fehér kvarc alkotta erezet. A kvarc sokkal később keletkezett az átszivárgó
talajvíznek köszönhetően, ami átcsepegett a nyomás által megtöredezett kőrétegen. Novek megint
visszafordította a kavicsot a furcsa, csillogó oldalára.
Ami szabad szemmel a fény megcsillanásának látszott, az közelebbről, a mikroszkóp alatt
úgy tűnt, mint egy apró kis gömbökből álló tájkép. Novek erősebbre állította a nagyítást.
Most már egy feltűnően hasonló gyöngyökből álló mező fölött lebegett. A gömbök teljesen
átlátszóak voltak, és egyáltalán nem kör alakúak. Inkább hasonlítottak könnyekre vagy izzadság-
cseppekre.
Novek egy fecskendővel egy pár csepp savat csöpögtetett a kavicsra. Semmi reakció. Nem
szerves. Egy szondával megkapargatta a kavics felszínét. Az egyik gyöngyöcske levált.
A férfi a szonda hegyével lenyomta a darabkát, ami az üvegre jellemző kagyló alakban ha-
sadt ketté.
Az üveg tulajdonképpen nem más, mint olvadt homok: kalcium, nátrium, szilícium-dioxid
és egy majdnem meghatározhatatlan számú lehetséges ásványi szennyeződés. Ha egy kis nátronme-
szet ad hozzá az ember, ablaktábla lesz belőle. Ha bórt, olyan hőellenálló üveget kapunk, amiből
villanyégőt lehet gyártani. Az ólom-alkáli ásványi szennyeződések gyönyörű kristályokat hoztak
létre. A természetes üveg, az obszidián vulkanikus melléktermék volt. Olyan anyag, amely óriási
hőnek köszönhette a létrejöttét.
Mik voltak ezek a parányi könnycseppek?
Olvadt szilícium-dioxid, vagyis kovakő. Folyékony homok. Egy üveggyár? Pontosabban,
egy felrobbant üveggyár? Egy nukleáris kísérlet is ilyesfajta anyagokat juttatott a levegőbe. Ezek az
apró, kényes kis fagyott üvegcseppek hatalmas munkáló erőkről tanúskodtak. Heves, robbanó erő-
ről.
Egy robbanás. Vulkánkitörés? Atombomba?
Novek megint belenézett a mikroszkópba. Eszébe jutott egy kép, amit még régen látott,
egyike az első ultrasebességgel készült képeknek. Egy bokszoló volt rajta, akit állkapcson vágtak,
és az izzadsága glóriaként fröccsen szét körülötte a stroboszkóp fényében.
Pontosan ezt látta ezen a kavicson is. Olvadt kovacseppeket, amint szétrepülnek a levegő-
ben. Ahogy a cseppecskék hűlni kezdtek, felvették a klasszikus, áramvonalas könnycsepp alakot.
Egy hatalmas ütés. Egy robbanás. De ki ütött, és hol?
Le lehetne metszeni a kavicsból egy darabot. Egy gyémántvágóval olyan vékony szeletet le-
hetne metszeni belőle, mint a milliméter háromszázad része, amit aztán a mikroszkóp alá tehetne az
ember, és megvizsgálhatna. A kő alkotóelemei megmutatnák a rájuk jellemző színeiket. És ha még
ezek után sem lenne biztos a dolgában, kémiai analízist is végezhetne, lézeres fluoreszcencia
spektrometriát. Minden egyes kristály kémiai összetételét külön meg lehetne vizsgálni; ezek is
ugyanúgy egyediek voltak, mint a hópelyhek. A megfelelő térképek segítségével azután könnyen
meg lehetne állapítani, hogy honnan szállította ide ezt a darab követ az a bakancstalp.
Így közelítették volna meg ezt a problémát a civilizált világban. De ha Novek csak megemlí-
tette volna itt, azonnal beszállították volna valamelyik kijózanítóba.
Megint lehajolt, és a mikroszkópba nézett. Ha elég sokáig bámuljuk a semmit, valami lesz
belőle.
Egy hatalmas erejű robbanás. Egy olyan óriási jobbegyenes, amitől megolvad a homok, fel-
repül a levegőbe, és bepermetezi a nepai gránit felszínre került köveit. A Hold felszínét is pontosan
ilyen anyag borította, amit a kráterek lövelltek ki magukból. Az egyik ilyen krátert, a Tychót ragyo-
gó fehér, csillogó üvegből képződött fényudvar vette körül, amit még szabad szemmel is látni lehe-
tett, ha a megfelelő szögből nézte az ember.
Novek felállt, miközben a lemezjátszón még mindig a Kreutzer-szonáta szólt. A könyves-
polchoz ment, és talált egy asztronómiakötetet. Az apja mindig azt akarta, hogy Noveknek megra-
gadják a képzeletét a csillagok, leginkább azért, mert ez elvonta volna attól, amit ő csak „földben
kapirgálásnak” nevezett.
A férfi átlapozta a csillagok születéséről szóló fejezeteket, a galaxisok elrendeződését és he-
lyüket a világegyetemben. Végre elérkezett a naprendszerhez, a bolygókhoz, majd a törmelékkőzet-
hez, ami megmaradt, miután a bolygók kialakultak.
- 53 -
 Aszteroidák, üstökösök. A keletkezési törmelék, amivel tele volt az egész naprendszer. El-
képzelhetetlen sebességgel száguldoztak az űrben. Amikor beleütköztek a Föld atmoszférájába, a
kisebbekből hullócsillagok lettek. A nagyobbak krátereket hoztak létre. Novek egy törmelékből
képződött lávát ábrázoló mikrofotogram után kutatott, amin üvegcseppeket láthatott volna, amikor
valami mást talált.
Egy elszenesedett, üszkös fákat ábrázoló fényképet. Pontosan úgy nézett ki, mint egy tipikus
szovjet olajmező a szibériai tajgán, azzal a különbséggel, hogy ezen a képen nem voltak fúrótor-
nyok.
A helyszín: Szibéria, az Északi-sarkkör alatt húzódó hatalmas tajga erdei; az időpont: 1908.
június 30. A verőfényes reggelen, fél nyolckor váratlanul egy tűzoszlop tűnik fel keletről. Egy Nap-
nál fényesebb tűzgolyó száguld hangtalanul az elhagyatott vadon felé... és aztán egy tíz megatonnás
atomrobbanás erejével rázza meg a vidéket…
A fénykép alatt a felirat: A tunguzkai robbanás.
Novek letette a könyvet. A tigrises magazin, Rizskov vámpírja, a tigriskutató, most meg ez.
Mintha Novek egy iránytűt tartott volna a kezében, aminek a tűje mindig egy új észak felé mutatott
- Tunguzka felé.

Arkagyij Volszkij még mindig bent volt az irodájában Irkutszkban, amikor Novek felhívta.
A Kreutzer-szonáta a csúcspontja felé tartott.
- Halló!
- Gondoltam, visszahívlak.
- Grisa! Fogadtam magammal, hogy jelentkezni fogsz!
- És ki nyerte a fogadást?
- Vicces. Hogy döntöttél?
Novek a nőre gondolt a tigrismagazinban. A nőre Rizskov falán. A nőre a saját falán. A há-
rom arc keringett a fejében, összemosódtak, megint szétváltak. Egy tűzgolyó, amint váratlanul fel-
tűnik keletről, és egy hidrogénbomba erejével felrobban. - Ma beszéltem Gromovval. Attól tartok,
nem igazán nyertük meg egymás tetszését.
- Az a hernyó! Elvárja, hogy a szarhurkái vigyázzba álljanak, és tisztelegjenek, amikor el-
megy előttük. Mit mondott?
- Hogy az igazságszolgáltatás az ő gondja.
- Azt el kell ismernem, hogy igazán jó humorérzéke van. És mi a helyzet Tunguzkával?
A zene elhallgatott, és csend lett. A szoba egyszeriben még üresebbnek tűnt. Hol van Gali-
na? Egy bárban? Nem lehet Hongkongban, vagy igen? Egy repülőn ül? Milyen gyorsan repülnek
azok? - Milyen gyorsan tudsz felrakni egy tunguzkai gépre?
Volszkij mosolyát szinte hallani lehetett a telefonban. - Holnap reggel.
- Akkor intézkedj! És nem ismersz valakit, aki hozzá tud jutni a hadsereg nyilvántartásához?
A kórházban elemezték azt az anyagdarabot, amit találtunk. Ritka vércsoport, AB negatív. Nem
Rizskové, és nem is a kutyáé. Szerintem a gyilkosé lehet.
- Elintézem. De hogyhogy meggondoltad magad Tunguzkával kapcsolatban?
- Tudtad, hogy egy aszteroida csapódott be oda 1908-ban?
- Mi mindenhonnan minden szart megkapunk. De örülök, hogy úgy döntöttél, odamész. Mit
kívánsz tőlem?
- Prosli mnye kapusztu! - mondta Novek. Küldj nekem egy káposztát!
- Milyen ízűt?
- Átnézhetnéd azokat az orvosi kartotékokat nekem. AB negatív, rendben?
- Meglesz. A helikopter a markovói repülőtéren fog várni rád. Ja, és az AMR gépe lesz,
úgyhogy...
- Tudom. Viselkedjek rendesen.
- Azt én is megnézném magamnak! - mondta Volszkij, és letette.
Novek hallgatta a lemezjátszó sercegését. Ha egy kicsit hegyezte a fülét, még szinte az óra
ketyegését is hallotta kintről, a bejárati ajtótól. Egy üres, kongó hang, ami egy ütemre járt a szívve-
résével.
- 54 -
 Novek megfogta a jegygyűrűjét, és lehúzta az ujjáról. Tekintete Nyina képére vándorolt a fa-
lon. A gyűrűt hangos csattanással csapta le az asztalra, mint akinek fogadást ajánlott az ördög, de ő
emeli a tétet.

7. fejezet

Szibériában minden nyomot hagy. Szibériában még a legdurvább dolgok is ijesztően fino-
mak és törékenyek. Ha egy hójáró lánctalpa feltöri a tundra acélkeménységű jégköpenyét, működni
kezd a termokarszt nevű jelenség - egy év múlva a keréknyomokból óriási hézagok lesznek, két év
múlva szakadékok, a harmadik télre a felszíni formációknak már saját nevük van a térképen.
Egy olyan vidéken, amely elvileg egész nemzeteket tud nyomtalanul elnyelni, az emberek is
jeleket hagynak maguk után. A farkasordító hidegben a szél is elpusztul, az ég üres lesz, és a levegő
minden egyes molekulája a tetszhalál állapotában leledzik. A levegő annyira mozdulatlanná válik,
hogy egy apró kis fuvallat, ami egyébként még egy gyertya elfújására sem lenne elég, képes
hólavinákat legördíteni a falombokról. A kemény hideg szinte leforrázza az ember arcát. Az emberi
testek gőzölögnek, és minden egyes lehelet tőrként döf a tüdőbe, kilélegzéskor pedig eltűnik az em-
ber a gőzfelhőben.
Mínusz hatvan fokos hidegben a gőznek már nincs hová mennie. Összeáll sűrű párafelhővé,
amit a helyiek emberködnek hívnak. A párafelhő ugyanolyan mozdulatlan, mint a levegő. Ahogy
megy az ember, alagutat vág belé. A köd néha egész nap nem száll fel, és Markovo egy alagútháló-
zattá válik, ahol pontosan látható, hol mennek a lakók dolgozni, bevásárolni, vagy valamelyik siká-
torba inni. Amikor egy ilyen alagútnyom fagyott holttesthez vezet a hóban, a nyom túlélheti azt, aki
hagyta.
De most tavasz van, és egyelőre vége a nagy hidegeknek. A Goric rendőr által hagyott nyom
egy adag rizsből, egy szelet kenyérből, egy igazolványképből, egy fél üveg vodkából és egy üres
pohárból állt, amiket egy selyem imaszőnyeggel letakart kopott faasztalon sorakoztattak fel. Ez af-
féle részben csecsen, részben orosz, részben misztikus halottbúcsúztató volt - más szóval, szibériai.
Goric felesége az asztal mellett állt, és átvette az ételadományokat, amiket a rokonok és
szomszédok hoztak. Apró termetű, sötét hajú asszony volt, a szeme alatt vörös karikák. Két kisgye-
rek kapaszkodott a szoknyájába, két kislány, mindkettő az apjától örökölt göndör, sötét hajjal. A
másik szobában Goric egyik nagybátyja, a bátyja és egy idősebb asszony főztek valamit a villanyre-
zsón.
A bárányhús illatától Novek szájában összefutott a nyál. Honnan szereztek bárányhúst?
Novekben önkéntelenül is felpislákolt a gyanú, az a fajta, amit minden orosz önkéntelenül is érez
egy csecsennel szemben. Hát persze, hogy lopták. Hol máshol tudnának olyan friss húst találni, ami
még véres? De ez a régifajta gondolkodás volt, a legrosszabb fajtából. Novek igyekezett megfeled-
kezni a gyanújáról, de még mindig érezte, ahogy néha-néha oldalba böki.
Odalépett az özvegyhez, és átnyújtott neki egy borítékot, rajta a város hivatali pecsétjével.
A nő elvette a borítékot. - Magának kellett volna meghalnia - mondta.
Novek a nőre nézett. Jól hallotta, tényleg ezt mondta?
A nő arrébb tolta a két kislányt. Ahogy ott állt, mintha hirtelen egyre nagyobbra nőtt volna
belül, mintha egyre baljóslatúbban sötétlett volna. - Azért maradt a rendőrségnél, mert azt mondta,
maga más. - Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. - Most pedig ő halott, maga pedig él. Igaza
volt, ez tényleg más!
- Sajnálom - mondta Novek, majd sarkon fordult, és otthagyta a nőt. Kilépett a ház ajtaján,
miközben hallotta, hogy egy hangos férfihang elkiáltja magát: - Mennyi?

Egy újabb meleg nap, és a hó most már komolyan olvadni kezdett. Az elsuhanó Land
Cruiser szelétől a lengedező fenyőágak nehéz latyakcseppeket sírtak.
- Dollárban? - kérdezte Csucsin.
- Kétezer Goricnak, a társának meg ezerötszáz - mondta Novek.
- Egy egész hónapig fognak ünnepelni. Mi vitte rá Gromovot?

- 55 -
 - A főügyész csak a munkáját végezte - felelte Novek. - Én meg az enyémet. - Kis szünetet
tartott, mielőtt folytatta. - Szóltam a rendőrségnek, hogy kezdjék el keresni.
- Vissza fog jönni - mondta Csucsin. - Galina csak meg akarja kicsit kínozni magát.
- Működik a dolog.
- Van magának más miatt is aggódnivalója. Itt van ez az út például. Tulajdonképpen mi is a
célja? Gromov és Kaznyin, ez a kettő tartja kezében az irányítást.
Novek megmutatta neki Veresszkaja fényképét, és látta, milyen arcot vág Csucsin. - Lehet,
hogy ő azonosítani tudja a csontot - mondta Novek.
- Ne jöjjön nekem azzal a csonttal! Ez a nő nem Nyina. Nem bámulhatja a képét, azt remél-
ve, hogy attól majd valaki más lesz belőle.
Novek nem szólt semmit. Nem azért, mert Csucsinnak nem volt igaza.
A Land Cruiser széles sugárban csapta föl a jeges vizet az útszélen, ahogy a markovói repü-
lőtér felé tartott. Az egyik kanyarban megcsúsztak egy jeges folton, és egyenesen az árok felé tartot-
tak. - Kapaszkodjon!
Novek megkapaszkodott, miközben az autó egy gödörbe csúszott, majd kiugrott az árok túl-
oldalán. - Csucsin!
- Oda akar érni, vagy nem?
- Nem az életem árán!
A nap sárga korongként ragyogott a tiszta kék égen. A repülőtérre vezető Folyó úton nem-
sokára teljesen elolvad a hó, és amint előbukkan az aszfalt, az út járhatatlanná válik. Akkora hasa-
dékok és kátyúk fognak előbukkanni, hogy akár viselhetnék a felfedezőjük nevét is. Az út használ-
hatatlan lesz, amíg az első komolyabb hóesés ismét be nem foltozza a lyukakat.
- Ami Rizskovot illeti - mondta Csucsin. - Még mindig nem értem. Mit számít, hogy tolvaj
volt-e vagy csontcsempész? Kit érdekel, hogy a maffia ölte-e meg vagy az amerikaiak?
- Engem. - Novek ölében egy kis doboz feküdt, benne a csonttal, amit Andrej Rizskov
fiókosszekrénye alatt talált. Anna Veresszkajára gondolt, a tigrisnőre. - Kaznyin és a főügyész egy
követ fúj. Ennek kell, hogy valami jó oka legyen. Lehet, hogy az AmerRusnak is köze van a dolog-
hoz. Volszkij szerint érdemes lenne tudni.
- Ami azt jelenti, hogy Volszkijnak megéri majd megtudni.
- Az AmerRus nem sokat termel Tunguzkában. Ennek az okát is érdemes lenne megtudni.
Engem érdekel, hogy mi történt.
Ahogy Csucsin felé fordult, a napszemüvege lencséi olyanok voltak, mint két tökéletes, fe-
kete tükör. - Tunguzka olaja talán olyan, mint Triska kutyája.
- Triska? - nézett Csucsinra Novek. Triska a glubinka, a vidéki folklór mesehőse volt. Leg-
alább egymillió Triska-történet létezett, minden helyzetre volt odaillő példázat. De Triska kutyája?
- Igen, Triska kutyája. Tudja! Triska eladja a kutyáját valami bolondnak, aki kifizeti az árát,
aztán a kutya éjjel visszaszökik Triskához, aki másnap egy másik hülyének adja el.
- Úgy gondolkozol, mint egy muzsik - mondta Novek.
- Mit gondolt, miért vagyok még mindig itt? Talán azok a szemétládák ott Irkutszkban nem
is olyan marhák, mint gondolja.
- Soha nem állítottam, hogy hülyék lennének - felelte Novek. De sok igazság volt abban,
amit Csucsin mondott. Triska, az okos kópé. Kijátssza az AmerRust, és elveszi a dollárjait. És ami-
kor az amerikaiak feladják, a kutya hazajön, és Tunguzkát megint el lehet adni valami jó hülyének.
- Tudod, Csucsin, néha úgy hangzik, mintha siratnád a régi időket.
- Nézzen csak körül, akkor választ kap a kérdésére!
- Visszasírod, amikor a párt mondta meg neked, mit gondolj, és hova húgyozz? Amikor nem
volt semmi ennivaló az üzletekben, amit megvehettél volna?
- Az lehet, hogy nem volt mit venni az üzletekben – mondta Csucsin hamiskásan vigyorogva
-, de azt legalább megengedhettük magunknak.

A Folyó út a Léna partján húzódott, összekötve az apró kis falvakat, ahogy egyre kanyar-
gott észak felé. A város szélén állt a régi, elhagyatott kohászmalom; Markovo egyetlen olyan helye,

- 56 -
ahol egész nyáron is fehér maradt a föld - no persze nem a hótól, hanem a fehér azbeszthalmoktól.
A szél néha szilikátfelhőket eregetett az égre.
Az út maga klasszikus szovjet stílusban épült: elejétől a végéig tíztonnás betondominókat
hánytak az előkészítetlen talajra, a sárba. A repülőtér mögött egy Spalozovod nevezetű falu feküdt,
valójában egy volt fegyenctelep, ahol a fákból vasúti talpfák lettek.
A falu mögött az erdő egyre ritkásabbá vált. A talaj alatt kilátszottak a föld bordái, amiket
alig takart némi zöld moha, sárga kavics, kifakult elhullott fa, amiket finoman öltögettek össze a
lomhán észak felé folyó ónszínü áramlatok. Az út vége néhány halászkunyhóba torkollott,
Szeverszkben, vagyis „Északon”.
- Rizskov talán rájött, ki játszott Triskát - mondta Csucsin. - Lehet, hogy arra készült, hogy
elmondja az AmerRusnak, de a szervek gyorsabban értek el hozzá.
- Úgy érted, Gromov. És mi van a csonttal?
Csucsin vállat vont, elismerve, hogy erre nincs magyarázata.
- Gromov főügyész tudomást fog szerezni erről a kis kiruccanásáról. És nem fog örülni neki.
- Mióta aggódsz te amiatt, mit gondol Gromov?
- Amióta ez azt is jelentheti, hogy nézhetek másik munka után. Gromov gondolkozás nélkül
el fogja taposni magát, még annyi időre sem fog megtorpanni, hogy eltűnődjön, mitől büdös a cipő-
talpa.
Novek lelki szemei előtt megjelent Gromov fényes fekete cipője.
- Csak vezess!
Negyven perccel azután, hogy elhagyták a várost, a komor ciprusok és vörösfenyők lombko-
ronája a repülőtér széles, napsütötte tisztásának adta át a helyét. Az autóút tovább folytatódott,
egyenesen át a mező közepén. Sőt, tulajdonképpen az utat sajátították ki leszállópályának. A beton-
felületet feketére festették, és a napsütéstől szinte már teljesen felszáradt. Egy AmerRus-
narancssárga szélzsák lógott egy póznán a szélcsendben búslakodva.
Az erdő szélén néhány régi faépület állt, a legnagyobbon egy széles, hajlított fémtető. A
rozsdás olajoshordók úgy hevertek szerteszét, mint egy rendetlen óriás széthajigált sörösdobozai.
Legjobbra, tisztes távolban az AmerRus telephelye helyezkedett el ettől a felfordulástól. Az ameri-
kaiak táborát magas kerítés vette körül. A kerítés mögött egy hókotró állt és egy helikopter, mind-
kettő AmerRus-narancssárgára festve.
Csucsin a kerítéshez hajtott, majd megállt a bezárt kapu előtt. A kapu mögött egy
előregyártott fémépület állt, csúcsos tetején antennák erdeje. Az épületnek nem voltak ablakai, csak
egy ajtaja. A bejáratnál két dzsip parkolt, rajtuk a vörös holdat és olajkutat ábrázoló jelvénnyel.
A kapu mellett egy magas, keskeny őrbódé állt. Odabent egy számítógép billentyűzete, egy
lámpa és egy telefon alkotta a berendezést. Csucsin átnyújtotta a telefonkagylót Noveknek.
A készülék már akkor tele volt élettel, amikor Novek a füléhez emelte. Aztán kattant egyet,
és a férfi alacsonyabb fordulatszámra kapcsolta az agyát, hogy előkotorja csekélyke angoltudását,
ami még az egyetemen ragadt rá. - Halló?
- Központ. Mit tehetek önökért, uraim?
Honnan tudja, hogy ketten vagyunk? - Grigorij Novek vagyok, Markovo polgármestere. El-
vileg ma délelőtt repülök Tunguzkába.
A bejelentést hosszú szünet követte. - Ezt ki mondta?
- Az irkutszki elnöki képviselő telefonált, hogy intézkedjen. A neve Volszkij. Arkagyij
Volszkij.
Csucsin nem értett angolul, de azt le tudta olvasni, mi van Novek arcára írva. - Gond van?
- Igen - felelte Novek, majd megint beleszólt a telefonba.
- Esetleg felhívjam Irkutszkot?
A vonal túlsó végén vészjósló csend.
- Mit akar? - kérdezte Csucsin. - Kenőpénzt?
Novek már épp válaszolt volna, amikor a központos közbeszólt.
- Parkoljanak le a főbejáratnál, és ne menjenek a helikopter közelébe! És amint átjöttek a
kapumon, tilos a dohányzás!
A kapu minden figyelmeztetés nélkül berregni kezdett, pár másodperc múlva pedig kitárult
előttük.
- 57 -
 Novek visszaadta a készüléket Csucsinnak. - Ne menj a helikopter közelébe! - mondta, majd
célzatosan a parázsló cigarettára nézett, az utolsó Jávára Galina csomagjából.
Csucsin lecsapta a telefont a helyére, majd megnyálazta a két ujját, eloltotta a cigarettát, és a
zsebébe tette. - Remélem, megszámolták a köveket! Nem szeretném, ha lopással vádolnának meg! -
mondta, és leparkolt a két AmerRus-dzsip közé.
Novek kiszállt, és gyorsan becsukta az ajtót.
A fémépületet valahol máshol szerelték össze, és itt csak ráállították a fagyos talajba vert cö-
löpökre. Egy méterre állt a föld felett, így alatta sosem olvadt el a jég. Szibériában mindenre, amit
melegen tartottak, az a veszély leselkedett, hogy elsüllyed, mint egy léket kapott hajó.
Néhány épületnek több helyisége volt a föld alatt, mint fölötte. A legrégibb épület kísértet-
járta pincékkel büszkélkedhetett, ahol valódi fenevadak lakoztak: ősállatok olvadozó tetemei, ma-
mutok, furcsa, kis termetű lovak, óriásmedvék... mind akkor került ide, amikor Szibéria először
szerzett hírnevet a szélsőséges éghajlatával. Némelyik állatnak még mindig ott volt a friss, zöld fű a
fogai között.
A dolgok itt gyorsan, drasztikusan változtak. Minden egyik végletből a másikba csapott át.
Novek eltűnődött, hogy vajon a ma bizniszmenjeit és vállalkozóit is így fogják-e egy nap megtalál-
ni, valami pince olvadozó iszapjába fagyva, ujjaik között a még mindig friss, zöld dollárokkal?
Az AmerRus épületeit a szélüknél összecsavarozott hullámvaslemezek borították. A bejárat
fölött egy biztonsági kamera pásztázta a terepet. Az épület mögül egy dízel generátor monoton
hangja hallatszott. Novek fellépdelt a három lépcsőn, és belépett a légmentesen záró ajtón.
Odabent különös illat fogadta, pontosabban az volt különös, hogy az égvilágon semmilyen
illatot nem érzett. Semmi izzadságszag vagy dohányfüst. Még egy orosz kórháznak sem volt ennyi-
re aggresszíven tisztaságszaga. Sorokba rendezett narancssárga műanyag székek helyezkedtek el
egy széles pulttal szemben. Egy táblára krétával felírva sorakoztak az AmerRus járatainak indulási
és érkezési idejei.
A pult mögött egy magas, szőkésbarna férfi állt, akinek az arckifejezése olyan gondosan
semmitmondó és üres volt, hogy Noveket leginkább olyasvalakire emlékeztette, aki épp most fingta
el magát egy pártgyűlésen. Az AmerRus narancssárga overalljat viselte, egyik hajtókájára a cég
holdas-kutas jelvénye, a másikra pedig a neve volt hímezve: Higgins.
- Novek vagyok. Elvileg Tunguzkába kéne ma repülnöm.
- Igen, ezt mondta. De nincs rajta a mai listámon. Épp most beszéltem irkutszkkal, és még
csak nem is hallottak magáról. Mit is mondott, kinek kellett volna elintéznie a dolgot?
- Az elnöki képviselőnek. Megpróbálhatom felhívni.
- Az sem segítene. A reggeli helikoptert már elindítottam. A következő nem indul egyhamar,
és az is egy teherszállító Irkutszkba. Ha akarja, azzal elmehet.
- Irkutszk is szép hely, de köszönöm, nem.
- Gondoltam. Csak a reggeli járataim mennek északra, a délutániak Irkutszkba repülnek. Én
azt javasolnám, hogy menjen haza, mert északra csak akkor tudna feljutni, ha küldenének magáért
egy különgépet, és hogy őszinte legyek, nem küldenek. Ha engem kérdez, ma nincs szerencséje.
- Kezdek hozzászokni. Ma ez. Tegnap elszalasztottam a találkozómat Dr. Gabriellel a Tig-
risszövetségtől. Felkeresett az irodámban, de én épp nem voltam bent. Ő is Irkutszkba repült?
- Én nem bonyolódok bele a magas rangú vendégek dolgába. Nem kíváncsiskodok, csak fel-
veszem őket a szokásos listára.
- Mit ért szokásos alatt?
Higgins a táblára mutatott. - Afféle kis repteret vezetek itt. Érkezések, indulások... minden-
nek stimmelnie kell. Aztán jön valami különleges kívánság, és kezdhetek manőverezni, úgy is
mondhatnánk, hogy egy ilyen magas rangú vendég csak púp a hátamon.
- Így van ez mindenhol. - Az agyonhajszolt kishivatalnok olyan faj volt, amely minden nem-
zetben felbukkant, öltözzenek akár száriba, akár öltönybe, akár jegesmedve bundába, mind testvé-
rek voltak. Ehhez adjunk még egy kis unalmat, plusz egy olyan isten háta mögötti telephelyet, ami
mellett még Markovo is izgalmas metropolisznak tűnt, és Novek teljesen együtt tudott érezni ezzel
a Higginsszel. - Úgy látom, tegnapelőtt este az AmerRustól páran Markovóban voltak - mutatott a
táblára.

- 58 -
 - Magas rangú vendégbalhé - mondta Higgins, majd benyúlt a pult alá, és elővett egy map-
pát, amin egy kulcscsomó lógott. Higgins végigfuttatta az ujját a listán. - Volt egy helikopternyi
Tunguzkából, az zoológusokkal jött le.
- Tessék?
- A barátja, Gabriel, meg a tigrises nő. Decker délután fél ötkor lekoccolt, csak másnap reg-
gel kellett visszajönnie az északi turnéra. Nem repkedtethetem őket éjnek évadján. Túl kockázatos.
Na persze Markovóban sem valami biztonságos.
- Tudom. - Novek nem ismerte Deckert, és fogalma sem volt, mi az a „lekoccolt”, de még
egy polgármester is ki tudta találni, ki lehetett a tigrises nő. - Dr. Veresszkaja másnap repült vissza
északra?
- Mint már mondtam, én nem foglalkozom a magas rangú vendégekkel. Beszéljen az irodá-
val lent Irkutszkban! Ők talán tudnak segíteni.
- De azért nem venne mérget rá, igaz?
- Bármi lehetséges.
- Sehogy sincs rá mód, hogy eljussak Tunguzkába?
Higgins a falra mutatott Novek háta mögött. - Ahogy mondtam, bármi lehetséges. Arrafelé
van, úgy nyolcvan kilométerre. Csak kövesse az olajvezetéket, és ne álljon meg! Akkor biztosan
odatalál.

Szóval? - kérdezte Csucsin, amikor Novek visszaért a kocsihoz. Az autó egész belseje bűz-
lött az olcsó kapadohánytól. De legalább távoltartotta a szúnyogokat. - Okosabb lett valamivel?
Novek egy pillanatra elgondolkodott. - Kaznyinnak egyvalamiben igaza volt. Én nem va-
gyok rendőr.
- Erre büszkének kéne lennie.
- De valamire azért rájöttem.
- Polgármester, ebédidő van - mondta Csucsin, de azért hozzátette. - Mire?
- Rizskov ismerőse a városban volt azon az éjjelen, amikor a fickót meggyilkolták.
- Az ismerőse?
- Veresszkaja. A tigrisszakértő. Lehet, hogy Rizskovval volt, amikor megölték - mondta
Novek, és felvonta a szemöldökét.
- Ne legyen úgy eltelve magával! Gromov akkor is le fogja tépni a fejét, és mi lesz akkor
énvelem?
- Gromovnak szebb autója van.
- Hogy azoknak a mocskoknak dolgozzak? Soha! - Csucsin beindította a motort, és kifarolt.
A kapu már berregett, amikor odaértek elé. Csucsin a zsebébe kotort, és előhalászta a félig szívott
cigarettát. Ahogy meggyújtotta, hirtelen megállt, és kikukucskált előre. - Ez meg ki?
A kerítés túloldalán egy magas, esetlen fiatalember állt, buzgó és tettrekész mosolyba rende-
zett arccal. Bőrdzsekit viselt, melynek nyitott nyakába egy hetyke sálat kötött. A ruhája külföldi
volt, de ő maga orosz. A foga túlságosan elszíneződött ahhoz, hogy bármi más legyen.
Csucsin letekerte az ablakát.
- Uraim! - markolta meg az ablak szélét a fiatalember, úgy nézett ki, mint aki kész az ablak-
ba kapaszkodva, a Toyota sárhányóján állva megtenni a visszafelé vezető utat Markovóba. - Miben
állhatok a rendelkezésükre? A nevem Jurij Gyurasenko. Már biztosan hallottak a Fehér Madár Légi-
társaságról.
- Még soha az életben - mondta Csucsin.
- Ha repülőre van szükségük, bármikor, bárhová, teherszállításra, személyszállításra vagy
bármire, akkor én vagyok a maguk embere.
- Ebédidő van, polgármester úr - mondta Csucsin még egyszer.
- A polgármester? - Jurij pillantása Novekre siklott. - Mi szél hozta ide a polgármestert?
- Elvileg Tunguzkába repültem volna az AmerRusszal.
- Higgye el nekem, óriási szerencséje van. Az AmerRus egy vagyont kérne. Tunguzka
ugyan nem szerepel az úti állomásaink között, de valahogy megoldható, hogy bepréseljük.
- Nemhivatalosan?
- 59 -
 - Hivatalosan, vagy nemhivatalosan, egyre megy.
Na végre, haladunk, gondolta Novek. - Mennyi?
- A Fehér Madár ötszázat szokott felszámítani.
- Polgármester, az apjának ma este van a születésnapja, vagy már elfelejtette? Úgy volt,
hogy mi megyünk el érte a...
- Ötszáz rubelt?
Jurij felnevetett. - Látom, hogy jó a humorérzéke! De szerencséje van, hogy még a szerve-
ződés kezdeti fázisánál tartunk. Ha a dollár nem megoldható, biztosan találunk valami más megol-
dást.
- Megoldást? - füstölgött Csucsin. - Mégis, mit képzel ez, kicsoda? Talán elgondolkozhatna,
hogy tetszene neki megoldásként egy börtöncella!
Jurij előreszegte az állát. - Megváltoztak a dolgok a privatizáció óta.
- Privatizáció, még mit nem! Lopás az is, csak cifra gúnyában. Ti rosszabbak vagytok még a
kommunistáknál is! Azok legalább néhány morzsát hagytak, hogy nekünk is legyen mit enni.
- Van, aki nem is érdemel többet pár morzsánál...
- Mi a vérünket adtuk, hogy a magadfajta kis görények most...
- Elég, Csucsin! - mondta Novek, majd a sofőrje karjára tette a kezét, és megszorította, nem
éppen gyengéden. - Szóval a cége neve Fehér Madár?
Jurij bólintott. - Igen. Én vagyok a cégvezető és a főpilóta. Ezenkívül én vagyok felelős a
munkaerőért is.
Más szóval volt egy repülőgépe, amit ő vezetett, és ő szerezte a munkásokat is, akik segítet-
tek neki ki- és berakodni. - Hogy lehet, hogy még soha nem hallottam erről a cégről?
- Reklámozni drága mulatság. Nézze csak meg, mit művelnek azok a mocskok a Rosztok
Rosszijánál! Egy orosz céggel ötször, hatszor annyit fizettetnek, mint egy külföldivel! Ennek bünte-
tendő cselekménynek kéne lennie!
- Valószínűleg az is. De akkor is, az ember azt hinné, hogy egy markovói cég neve ismerő-
sen kéne, hogy hangozzon. Biztosan emlékeznék, ha láttam volna a cégbejegyzést. Mert persze be-
jegyeztette a céget, ugye?
- Írja be a nevét valamelyik hivatalos nyilvántartásba, és másnap öt biki kopogtat az ajtón,
hogy védelmi pénzt követeljen. Tudja, hogy igazam van.
Novek tudta. A bandák a helyi kormányzatok minden rétegébe beszivárogtak, mindenkit
megvesztegettek. Tulajdonképpen ők maguk voltak a helyi önkormányzat. Egy lista, rajta az összes
üzlet és cég nevével csak megkönnyítette, még hatékonyabbá tette a védelmi pénz kikényszerítését.
- És mi a helyzet az adózással?
- A főkönyvelőm nagyon megbízható, lelkiismeretes ember. Az adózásért ő felel.
- Ami azt illeti, cégvezetőként maga felelős érte. Ha a maffia vezetné ezt a céget, akkor még
megérteném, ők szoktak könyvek nélkül működtetni vállalkozásokat, és senki nem tud semmiről.
De ezt kideríteni nem az én dolgom, hanem a főügyészé. A neve Gromov. Talán hallott már róla.
Jurij úgy nézett ki, mint egy vadállat, amelyik épp most hallotta meg a csapda rugójának el-
ső kattanását. A szemöldöke rángani kezdett. - Hogy őszinte legyek, én igyekszem elkerülni a bo-
nyodalmakat.
- Ez egy jó terv - mondta Novek mosolyogva. - De talán Gromov főügyész úr már hallott
magáról. Megkérdezhetem. - Az átkosban nem létezett jobb módja annak, hogy valakit a feketelistá-
ra juttasson az ember, mint ha megkérdezte, hogy az illető neve rajta van-e már.
Ezt a fiatal pilóta is tudta. - Erre semmi szükség. Minek komplikálni a dolgokat? Mindent a
lehető legegyszerűbben, ez a cégünk mottója. Szóval Tunguzkába kell eljutnia? Az olajkolóniára?
Kolónia? Furcsa kifejezés. Habár valószínűleg találó. - Nem szeretném felborítani az úti ter-
veit.
- Elvihetem oda, aztán kiteszem, elintézem a saját dolgaimat, és visszafelé felveszem. Nap-
lementére már itthon is lehet. Gond egy szál se. Tekintse bemutatónak! Aztán legközelebb, ha a vá-
rosnak szállítóeszközre van szüksége, ne is vesztegesse az idejét az AmerRusra, jöjjön egyenesen a
Fehér Madárhoz! Na, ehhez mit szól?
- Mit szólhatnék? Szálljon be!

- 60 -
 Jurij felrántotta a hátsó ajtót. - Mondja meg a sofőrjének, hogy ott álljon meg! - mutatott egy
boltíves tetejű faépítmény felé.
- Hallottad, sofőr - mondta Novek. - Ott állj meg!
Csucsin felmordult, majd sebességbe tette a Land Cruisert.
A fából épült hangár falait elrejtette a mocskos, latyakos hó. A hangár mögötti területet
rozsdás csövek, lobogó rongydarabok és régi repülőgépmotorok roncsainak gaza nőtte be. A hangár
ajtajai nyitva álltak, és belülről egy rozzant repülőgép orra bukkant elő, mint egy angolna a rejtek-
helyéről.
Ahogy egyre közelebb értek, az angolnáról kiderült, hogy egy AN-2-es teherszállító biplán
orra. Hatalmas radiálmotorját és négylapátú propellerét kék vízhatlan ponyvába és rongyos pokró-
cokba pólyálták. A fémhuzalok és a szakadt drótok úgy csüngtek róla, mint egy macska bajsza.
- Egy nap a Fehér Madár fog minden olyan városba repülni, amit az Aeroflot magára ha-
gyott - mondta Jurij. - Egyelőre nincsenek vetélytársaink, és mire valaki észbekap, már túl nagyok
leszünk ahhoz, hogy utolérjenek.
Az Aeroflot neve hallatán Novek belül megdermedt. Persze, amikor a felesége megvette a
jegyét Moszkvába, az Aeroflot volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy valaki odajusson. A
vonatúthoz egy bizonyos fajta jellemre volt szükség, és rengeteg türelemre. Nyinának az egyikből
bőségesen volt, a másikból viszont egyáltalán nem. Novek a fiatal vállalkozóra nézett. - És mi a
helyzet az AmerRusszal? Nekik is vállal teherszállítást?
- Eleinte vállaltam. De most már megvannak a saját repülőik, és ezalatt nem is kis gépeket
értek. Láttam őket jönni-menni. Fogalmam sincs, hogyan engedhetik meg maguknak. Még ha lop-
ják az üzemanyagot, akkor sem futná rá. Egy vagyonba kerülhet nekik.
Ha lopják az üzemanyagot, gondolta Novek. Nem lenne túl nehéz, mivel az AmerRus vezeti
az olajfúrást a telepen. Nem is kéne bemocskolniuk a kezüket. Elég lenne csak egy tollvonás, és
máris X tonnával kevesebb szibériai kőolaj termelődik ki a ténylegesnél. A különbözetet aztán
megoszthatják a finomító, a maffia és az AMR között. És még ki van benne? A kormányzó?
Gromov? Lehetséges. Olyasvalami volt ez, amiért érdemes volt megölni Rizskovot és a két rendőrt,
csak hogy titokban maradjon? Sokkal inkább, mint egy döglött tigris csontjaiért.
- ...de még most is, ha az időjárás kicsit rosszabbra fordul, vagy lerobban valami a szuper-
járgányaikban - folytatta Jurij -, rögtön futkosni kezdenek, hogy hol a Fehér Madár. Aztán felbérel-
nek minket, hogy velünk végeztessék el a piszkos munkát.
A piszkos munkáról Noveknek Kaznyin jutott az eszébe. - Jól fizetnek? - kérdezte a pilótát.
Jurij szomorúan nézett a polgármesterre. - Hogy őszinte legyek, a turistákat leszámítva az
amerikaiak az egyetlenek, akik egyáltalán fizetnek. Az AmerRust leszámítva szinte semmi pénz
nincs az üzletben, csak árucsere. Halért orvosság, rákkonzervért aranypor. Néha-néha egy kis
nyersgyémánt, de mostanában nem olyan sok, amióta az izraeliek fent vannak Jakutszkban. Leg-
többször lazacszeletek vagy egy cingár coboly cserél gazdát egy hordó kerozinért. A legnagyobb
problémát az üzemanyag-beszerzés jelenti a cégünknek. Azok a mocskok csak pénzt hajlandók el-
fogadni.
- A városnak is ez a gondja - mondta Novek.
- Hallottam a rendőrkapitányról. Hogy is hívták?
- Skuratnak - szólalt meg végre Csucsin. - Olyan ember volt, aki olyasmikbe ütötte az orrát,
amik nem tartoztak rá, míg végül rá nem koppintottak, ő Novek polgármester példaképe.
- Csend legyen, sofőr! Szóval nem dolgozik rendszeresen az AmerRusnak?
- Bárcsak úgy lenne!
- De a vállalkozása nélkülük is életképes.
Jurij felnevetett. - Hogy megy-e az üzlet? Tudja, Oroszországban hogyan kötnek üzletet?
Ketten megegyeznek, hogy az egyik elad a másiknak egy tonna cukrot. Aláírják a papírokat, aztán
mindketten rohannak az ajtóhoz. Miért? Mert annak, aki elad, valahol cukrot kell találnia, annak
pedig, aki vesz, valahonnan elő kell kerítenie a pénzt. Ez az orosz üzletkötés.
Novek a hangár felé nézett, ami mögött csak még több havat látott. - Hol van a repülője?
- Hát itt - mutatott Jurij a teherszállító biplánra.
- Ez az?!

- 61 -
 - De még mennyire! - Az egyre erősödő szél északiról északnyugatira fordult - Annuska a
világ legnagyobb kétfedelű teherszállítója. - Jurij ezt irónia nélkül mondta, mintha erre büszkének
lehetne lenni. A világ legnagyobb kőbaltája. - Erős és olcsó. Tökéletes itt Szibériában. Szinte min-
denhová el tudunk repülni, ahová egy helikopter eljut, és mi sokkal biztonságosabbak vagyunk. A
Fehér Madárral még sohasem történt baleset.
Honnan tudhatná az ember?, gondolta Novek.
Jurij kiszállt a kocsiból, és kinyitotta a polgármester ajtaját - Jöjjön csak! Higgye el, jó ke-
zekben van. Erre teljes garanciát vállalok.
Novek előbb a hatalmas orrú repülőre nézett, aztán Jurijra.
- Polgármester - kérdezte Csucsin -, mit mondok majd az apjának, ha elrepül ezzel a
légikalózzal, és nem jön vissza? Ma este lesz a születésnapi vacsorája. Mit fog szólni?
- Azt fogja mondani, hogy hegedűművésznek kellett volna lennem - válaszolta Novek, majd
felkapta a csontot tartalmazó dobozt, és Csucsinhoz fordult. - Naplemente előtt visszajövök. Bősé-
gesen lesz időm, mielőtt az apám megérkezik. Menj vissza Malisov barátodhoz, és vegyél valami
ennivalót. Ha találsz kaviárt, az Oszetrovak a kedvence. És még valami, Csucsin.
- Igen?
- Ha már úgyis ott vagy, kérdezd meg Malisovtól, hogy a piacon ki foglalkozik ősrégi kato-
nai élelmiszerekkel!
- Egy kiskatona kaviárfejadagjával akarja megetetni az apját?
- Kaznyin irodájában találtam valamit, és tudni akarom, hogyan került oda.
- Ha így folytatja tovább, holnap azt kap reggelire a cellájában! Polgármester, ez Kaznyin
ügye. Hagyja, hadd repüljön ő ezzel a sasmadárral! Ki tudja, talán szerencsénk lesz, és mindketten
lezuhannak.
- Az én gépemmel soha, nagyapó! - Jurij egy csomag Marlborót vett elő a pilótadzsekije
zsebéből, és kibontotta. - Kér egyet?
Csucsinnak megremegett az orrcimpája.
- Nézzék, mindannyian üzlettársak leszünk, nem? Tessék, vegye el az egész dobozt! - Jurij
Csucsin kabátzsebébe gyömöszölte a csomag cigarettát, majd Novekhez fordult. - Készen áll?
- Miért ne? - Novek követte Jurijt a Fehér Madár hangárjába.
- Tudja - mondta Jurij, amikor kiértek Csucsin hallótávolságából -, ezt nem akartam említeni
mások előtt, de már amúgy is egyfajta kapcsolatban állunk egymással.
- Nem hinném.
- Már elnézést, de ebben téved. Tudja, ismerem a lányát.
Novek Jurijra nézett. Hát ő is?
- Sokszor könyörgött nekünk, hogy hozzuk ki a repülőtérre, hogy az amerikai pilótákon le-
geltethesse a szemét, az AmerRus cowboyokon. A nyekulturnyin. - A kulturálatlan barmokon. - A
legtöbbjük csak viccesnek találta a dolgot, de egy tizennyolc éves lány könnyen bajba kerülhet az
ilyen fickókkal. Egyszer-kétszer nekem kellett közbelépnem.
- A lányom még csak tizenhat.
- Akkor pláne. Megpróbálta rábeszélni őket, hogy vigyék el Irkutszkba. Tudta, hogy ezek
néha felvisznek lányokat oda északra, és megtartják őket? Nem akartam, hogy a maga lányával is ez
történjen, ezért betuszkoltam a teherautóba, és visszavitettem a városba. Nem igazán tetszett neki a
dolog, de Plety nem hagyott neki túl sok választási lehetőséget.
- Plety?
- Az üzlettársam. Behajította a lányát a teherautóba, és ráült.
- Galina erről soha nem mesélt - mondta Novek. - Magát sem említette soha. De azért kö-
szönöm. - Novek eltűnődött, vajon mióta kerülheti Galina az iskolát? Miért nem tudott ő erről
semmit? És mit tett a lánya azért, hogy közelebbi barátságba kerüljön az AmerRus cowboyaival? -
Meséljen kicsit az AmerRusról!
- Mit mondjak? Egy halom pénzt megspórolhatnának, ha minket alkalmaznának. Én egy
egész hónapig repülhetnék Annuskával ugyanannyiért, amennyibe egy helikopterük egy órányi
üzemeltetése kerül. De hallani sem akarnak róla. Ők úgy gondolják, hogy ami orosz, az kapásból
szar is. Mintha legalábbis a nyugati gépek sosem zuhannának le...
Novek belsejében újabb tíz fokkal lett hidegebb.
- 62 -
 - Elég egyetlen kósza hópehely, és azonnal letakarják a gépeiket, aztán várnak, hogy elmúl-
jon a rossz idő. Ezek...
Novek egy másik időre gondolt. Egy másik havazásra. Egy egyre erősödő hózivatarra, az el-
sötétülő égre, amely olyan színű lett, mint a nedves beton. Egy tipikus téli nap Szibériában. Biztos
volt benne Nyina, hogy menni akar? Mennyire lehet fontos egy találkozó Moszkvában?
- Kit érdekel? Itt az alkalom, hogy egy hétig világot lássak. Visszajövök. Megígérem.
A tranzitvárót gyűjtőmedencének hívták, ami mindent elárul az Aeroflotról annak, akinek jó
a hallása. A repülő begurult a terminálra. Az ajtók kicsapódtak a szélben, és az utasok kitolultak a
géphez gurított lépcsőkhöz.
Az Aeroflot nemrég indította be az Airbuszt. A repülő még új volt és csillogó, a festésén se-
hol egy karcolás. A Tupoljevek és az Iljusinok úgy néztek ki mellette, mint egy halom piszkos ruha
a frissen mosott mellett. Az Aeroflot legtapasztaltabb veterán pilótáit jelölte ki a vezetésére. Olyan
pilótákat, akiknek családjuk volt. Kamasz fiaik, akik ellenállhatatlan kísértést éreztek a pilótafülke
közelében. Megpróbálhatom? Csak egyszer? A pilótafülkében egy csomó műszer volt, kijelzők és
tévéképernyők, jobbak, mint bármelyik videojáték. Ezen kívül volt benne egy hangfelvevő is.
Megpróbálhatom?
Pontosan így mondta, ezt a szót használta.
Csak egyszer?
Egyszer is elég volt.
A repülőgép egy krumpliföldre zuhant. A hatóságok nem is fáradtak azzal, hogy megtalálják
a holttesteket. Képtelenség lett volna a roncsdarabok között. Azért megtalálták a járat
feketedobozát, ami aztán elkeveredett valahová, végül elrendelték, hogy a gép maradványait a föld-
be buldózerezzék.
A hivatalos vizsgálat úgy határozott, hogy az időjárás okozta a szerencsétlenséget, és hol
volt rosszabb az időjárás, mint Szibériában? De ahhoz képest, hogy milyen hatalmas területen fek-
szik, Szibéria valójában meglehetősen kicsi volt. Itt mindenki ismert mindenkit. És mindenki tudott
mindenről. Nem telt bele sok idő, mire kiderült az igazság.
Megpróbálhatom? Csak egyszer?
- Csak azért, mert valami külföldi - folytatta Jurij -, nem lesz rögtön jobb is. Nem gondolja?
- De igen - felelte Novek, és felnézett.
Így közelről az AN-2-es úgy nézett ki, mint egy ragyás fehér kockaautó szárnyakkal; egy
orrszarvú egy ütött-kopott kocsiban. A magas oldalú szerkezet egyik végén egy szitakötő beüvege-
zett orra volt, a másik végén egy hatalmas, kerek farokrész. A kettő között helyezkedett el a négy
kövér szárny. Az Aeroflot régi piros-kék csíkjait lefestették, de helyenként átütöttek a kopott, szür-
ke festék alatt.
A hangár tele volt faládákkal, üzemanyaghordókkal és repülőgépdarabokkal. A szárnyak
mögött a raktér ajtaja nyitva tátongott, ami körül hat férfi várakozott, mindegyikük kezében egy
Skorpió, egy olcsó, cseh gyártmányú géppisztoly, ami harminc golyót lőtt ki különböző irányban,
de legalább gyorsan. Itt aztán nem voltak drága amerikai töltények. A férfiak katonai egyenruhát
viseltek, amikről a tiszti rangjelzéseket letépték.
- A maga emberei? - kérdezte Novek.
- Amint maga is mondta, üzemanyagot találni nehéz - felelte Jurij, majd két ujját a szájába
tette, és fütyült egyet, amire mindenki felkapta a fejét. - Oké, jomcsikok! - kiáltotta. - Kezdjük a
műsort!
A hat férfi közül a legmagasabbik kezében egy fúrócső csavarkulcsa volt, a vállán pedig egy
AK-47-es lógott. Míg a többiek befejezték a berakodást, ő semmit sem csinált, csak nézte őket. A
nyaka csupa izom volt, mintha egy anatómus rajzolta volna, fekete haja pedig fényesen csillogott.
- Plety!
A csavarkulcsos-gépfegyveres férfi megfordult. A fél feje le volt borotválva, a sebhelyek a
koponyáján felértek egy földrajzleckével. Komótosan odabaktatott hozzájuk, miközben a többiek
kihúzkodták a faékeket az Antonov kerekei alól.
- Plety a fő műszerészem, a berakodási felügyelőm és a munkabrigádvezetőm, ő gondosko-
dik róla, hogy minden rendeltetésszerűen működjön.
- Úgy néz ki, mint egy gyilkos.
- 63 -
 Jurij vállat vont. - Egy gyilkos jobb üzlettárs, mint egy tolvaj.
Plety odaért hozzájuk. Novekre nézett - és a pillantása mintha felszeletelte volna. Fakókék
szeme olyan volt, mintha acélból öntötték volna. A csavarkulcsot az olajvilágban csak „pocokként”
ismerték, s jó tizenöt kilót nyomott. Novek észrevette a tetoválásokat Plety kezén. Tőrök és könny-
cseppek. Egy hivatásos gyilkos jelei, amiket a börtönben gyűjtött.
Jurij Pletyhez fordult. - Megállunk Tunguzkában.
- Minek? - Plety folyamatosan Noveket bámulta.
- A polgármesternek oda kell jutnia, de az AMR elszúrt valamit a járattal.
- A polgármester?
Jurij kacsintott, majd az égre nézett, vizsgálgatta, becsülgette. - Egyelőre nincs vihar, a nap
csak későn megy le, úgyhogy az időnkbe belefér. Mi a helyzet a rakománnyal?
- Valamivel több mint kétezer kilónyi vegyes áru - mondta Plety. - Konzervek, némi zöld-
ség, aszalt gyümölcs, olaj meg a trikók, amiket kértek. A fele Krisztoforovóba, a többi
Kupszkajába. Ha találnál valami jót, van tüzes víz cserélni.
Tüzes víz, azaz vodka. - Mit hozunk?
- A szokásost. Szarvat és csirt - mondta Plety, vagyis rénszarvasagancsot és fagyasztott szi-
bériai fehérlazac-szeleteket. Az agancsok az ázsiai gyógyszerpiacra mentek, a hal pedig elegáns to-
kiói és szöuli éttermekbe, esetleg Moszkvába is.
- És a madár?
- Fel fog szállni. Ide figyelj! Felejtsd el Tunguzkát! Érted, amit mondok? Nem kellenek ne-
künk azok a problémák. Polgármester ide vagy oda.
- Miféle problémák? Ne aggódj, Plety!
- Jobban teszed, ha vigyázol magadra! - mondta Plety, majd sarkon fordult és elment.
Vigyázz magadra, gondolta Novek. Mennyire lehetnek veszélyesek, hogy egy ilyen ember,
mint Plety, aggódjon? - Mi történt a hajával?
- Én azt tanácsolnám, hogy ne kérdezze! Jöjjön, megyünk repülni!
A legénység az utolsó dobozokat is behajította a raktérbe, miközben Plety a háttérben állt, és
a feje úgy forgott ide-oda, mint egy tank páncéltornya, hajtól fejbőrig, feketétől a vörös csíkokig és
sebhelyekig. Jurij intett Noveknek, hogy kövesse Annuska belsejébe.
Novek még egyszer utoljára körülnézett, majd felállt egy üres faládára, és felhúzódzkodott a
gépre.
Az AN-2-es belülről úgy nézett ki, mint egy falusi vegyesbolt, amit nemrég földrengés súj-
tott. Embermagasságig zsúfolódtak a lámpaolajtartályok, a hagymával, krumplival teli farekeszek.
Kamcsatkai rákkonzervvel teli kartondobozok, liszteszsákok. Egy fémrúdon fehér pólók lógtak, raj-
tuk az USA UNIVERSITY felirat. Az egyik kartondobozon egy hatalmas vörös csillag hirdette,
hogy a Vörös Hadsereg hadi ellátmányával kereskedni jó üzletnek számított napjaink vállalkozói
körében. Talán Csucsinnak volt igaza; talán a privatizáció csak egy új ruhába öltözött bűnözési
forma volt.
A levegőnek nehéz, miazmás szaga volt, amely részben pancsolt üzemanyagból, részben
dohányból, részben avas halolajból tevődött össze. Az Annuskát nem annyira karban; mint inkább
életben tartották.
- Honnan tudja, mekkora súly az, amit még biztonságosan szállíthat? - kérdezte Novek.
- Ez nagyon pontosan ki van számítva. A kifutó minden egyes méterére két kilót tudunk fel-
emelni.
Novek Jurijra nézett. - A csavarkulcsos barátja azt mondta, a rakomány több mint kétezer ki-
ló.
- Nagyjából.
- Ez a kifutó nincs ezer méter.
- Ez csak amolyan számítás. Menjen csak, menjen! - noszogatta Jurij. - Csak előre! A leg-
jobb helyet kapja.
Az egyetlen ülést a gépen. Novek átpréselte magát a kétoldalt hanyagul bedobált árucikkek
között. Semmi sem volt lekötözve. A fedélzet ferde volt, rézsútosan emelkedett az orr felé. Hátul
felugrott Jurij két embere, és egy tompa puffanással behúzták a raktér ajtaját. Kétezer kiló, plusz

- 64 -
még kétszáz. A pilóta elhúzott egy durva, rózsaszínre fakult vászonfüggönyt, és belépett a pilótafül-
kébe. - Hol tanult meg repülni? - kérdezte Novek.
- A légierőnél.
Ettől Novek egy kicsit jobban érezte magát. A légierő. A vadászpilóták, a levegő lovagjai,
akik után minden olyan buta kislány, mint Galina, sóvárgott. Talán ez a légikalóz tényleg értett ah-
hoz, amit csinált. - Milyen gépen repült ott? MIG-en?
- Egy kicsit mindenbe belekóstoltam. De leginkább egy Mazzal repültem.
- Ha jól tudom, a Maz egy teherautó.
- A legnagyobb! - bólintott Jurij. - Én a földi gépállományt vezettem. A teherautó hátuljáról
leesett holmikat pedig leckékre cseréltem a pilótafülkében. - Jurij elmosolyodott. - Látja? Már akkor
is új lehetőségeken gondolkodtam.
Egy teherautósofőr fogja felrepíteni a levegőbe! Egy teherautósofőr, aki értett hozzá, hogyan
pottyantson le egyet s mást a jármű hátuljáról. - Van ennek a vállalkozásnak egyáltalán olyan része,
ami félig-meddig legális?
- Már elnézést - mondta Jurij őszintén -, de minden, ami jó az üzletnek, az legális. Ami rossz
az üzletnek, az törvényellenes. így működnek a dolgok Amerikában, és ártott nekik? A legtöbb em-
ber a fél szeme világát odaadná, csak hogy a felét megkaphassa annak, amit azok ott a szemétbe
dobnak.
- Az a célja, hogy megszerezze a felét annak, amit az amerikaiak eldobnak?
- Első lépésként. - Jurij lehuppant a bal oldali ülésre, és matatni kezdett a műszerekkel. - De
aztán nagyszabásúbb terveim vannak.
A pilótafülkében nedves bőr, hidraulikus olaj és cigarettafüst szaga érződött. Ehhez némi
penészszag is társult a padló fadeszkáiból. A szélvédőket árnyékoló anyagot a napfény finom kagy-
lórózsaszínre fakította. A műszerfal alatt valami fekete és sötéten csillogó tűnt el az árnyékban.
- Félek megkérdezni, de honnan szerezte ezt a repülőgépet? - kérdezte Novek, és leült a jobb
oldali ülésre. A rugók majdnem a padlóig süllyedtek.
- Leltárfelesleg. Most figyeljen! - Jurij meghúzta az üzemanyagkart. A pilótafülkét azonnal
megtöltötte a pancsolt üzemanyag bűze. - Az Air Bajkál felvásárolja a nyugati gépeket, de ha rosz-
szabb idők jönnek, a bankárok csak összeütik a tenyerüket, és összedől mindegyik, mint egy kár-
tyavár. De az Annuska még akkor is javában üzemelni fog. Az egész terület a Fehér Madáré lesz. A
földszinten kell kezdeni. Ez az első szabály.
Hogy ez a gép leltárfelesleg lenne? Talán inkább lopott. Vagy ami még rosszabb, leselejte-
zett. Novek a nyomorodott rugójú ülés alá túrt. Csak egy összegöngyölt újságot talált. - Biztonsági
öv nincs?
- Én soha nem zuhanok le. Ez a második szabály. - Jurij csak pumpált tovább. A levegő
most már rettenetesen bűzlött az üzemanyagtól.
Novek eltűnődött, vajon ő is egy légi szerencsétlenségben fog-e meghalni, mint Nyina, vagy
lehet, hogy már itt a földön felrobban? De már túl késő volt ilyesmikre gondolni, és határozottan túl
késő válaszolni. Novek széthajtogatta az újságot, amit talált. A Domovoj, egy orosz életmódmaga-
zin egyik régi kiadása volt, ami kötelező irodalomnak számított újgazdag körökben, akik ebből
kaphattak tanácsot, hogy hogyan költsék el újonnan szerzett vagyonukat. Melyik svájci iskola a leg-
jobb; lehet-e Armani öltönyt nyakkendő nélkül viselni; megéri-e a valódi Vuitton bőrönd az árát,
vagy ugyanolyan jó egy gagyi utánzat is? A különbség egy valódi Rolex és egy kvarcóra között pe-
dig az, hogy míg az előbbi halk ketyegéssel jelezte a másodpercek múlását, addig a kvarc utánzat
idétlenül ugrált egyikről a másikra, egy-kettő-három, mint egy kőről kőre ugrándozó béka.
Mostanra a levegő már kilenctized részben gazolinnal volt teli, és csak egytized része tar-
talmazott oxigént. Ha csettintenék az ujjammal, gondolta Novek, a levegő begyulladna.
- Benzinszagot érzek.
- Egy bizonyos fokú szivárgás teljesen természetes. - Jurij az egy-plusz-kettő pozícióba állí-
totta a gyújtómágnest, majd kihajolt a nyitott oldalsó ablakon. - Propeller indít!
Senki sem mozdult.
Erre a munkára minimum egy polip kellett volna, de legalábbis két jó ember. Jurijnak nagy-
jából egyszerre sikerült kiengednie a fékszelepet, nyomás alá helyeznie a pneumatikát és bekap-
csolni az indítást. A motor lendkerekét megpördítette a beáramló sűrített levegő. Jurij tízig számolt,
- 65 -
majd az indító kapcsolóját jobbra tekerte. A hatalmas propeller forogni kezdett, előbb lassan, aztán
egyre gyorsabban. Az ezer lóerős radiálmotor dugattyúk és szelepek hangzavarában rázkódott fel
álmából.
A kürtőkből sűrű, kékes olajfüst pöfögött. A pilótafülke úgy rázkódott, hogy félő volt, sze-
gecsenként fog a darabjaira szétesni. A motor ugrált, lefulladt, felköhögött, majd beindult.
Jurij közel hajolt Novekhez. - A lánya komolyan gondolja, hogy el akar jönni Markovóból.
Figyelmeztetnie kéne, hogy legyen óvatosabb!
Novek is közelebb hajolt, és Jurij fülébe beszélt. - Semmi értelme figyelmeztetni. A társának
igaza van. Rá kell ülni, különben beszélhet az ember!
- Talán a felesége beszélhetne vele.
Novek hátradőlt, és egy hosszú pillanatig csak bámult Jurijra.
- Hé, én csak megemlítettem, de maga tudja jobban!
A motor akadozott és pöfögött, de egyre egyenletesebb hangot hallatott, ahogy kezdett be-
melegedni.
Jurij megint kihajolt az oldalsó ablakon, és elkiáltotta magát. - Kész!
Plety azzal a hatalmas csavarkulccsal intett nekik búcsút. A kezében akkorának látszott,
mint egy gallyacska.
Jurij előretolta a fekete gömbös végű botkormányt, és az óriási biplán megremegett az erő-
től, miközben olajfüstöt köpködött magából. Annuska nekilódult, mély árkokat hagyva a sárban,
ahogy kigördült a kifutóra, a légfékjei pedig úgy sziszegtek és prüszköltek, mintha egy szárnyas
kamion lett volna.
Jurij csak gurult egyenesen előre, még arra sem vette a fáradságot, hogy megálljon, amikor a
régi út kanyarulatához értek. Állított az irányzékon, hogy a széliránnyal szembe, északnak tartson,
majd teljesen előretolta a fekete gömböt. A motor morajlása mély dübörgéssé változott, úgy tűnt,
mintha a motor körülvette volna őket. Mintha a belsejében ültek volna, a vörösen izzó dugattyúkon
és szelepeken. - Indulás!
Először csak a hang változásából lehetett tudni, hogy valami történik. A sebesség nem nőtt
meg hirtelen. Az ütött-kopott kijelzők a műszerfalon egytől egyig megbolondultak, a tűk ide-oda
ugráltak, el-elhagyva a normális értéküket jelző számokat. A pilótafülke tetejéről festékdarabok hul-
lottak a fejükre. Noveknek le kellett néznie a kerekekre, hogy meg tudja állapítani, mozognak-e
egyáltalán. A kövér kerekek mögött egy sáros csiganyom húzódott.
- Húsz! - Jurij egy lökéssel szintbe hozta a túlterhelt gépet a földdel, melynek farka a ma-
gasba emelkedett.
Kifutóméterenként két kiló. Hány méterük volt? Á, mindegy. Ez csak egy számítás. Novek
kinézett a fák felé. A földi legénység úgy nézte őket mint amikor egy látványos hajóroncs odavonz-
za a bámészkodókat. Novek látta Csucsint és a fehér Land Cruisert. Mi a fenét keresett még mindig
itt? A doboz csúszkálni kezdett Novek ölében.
- Negyven! - ordította túl Jurij a motor dübörgését.
Negyven mi? Másodperc van hátra az életükből? Méter van még az ütközésig? A műszerfa-
lon nem volt egyetlen kijelző sem, amin ez a szám lett volna. A gyorsulás fenséges volt; mint egy
hajóé, amely méltóságteljesen lecsúszik a pallókon, hogy elkerülhetetlenül csobbanjon. A biplán túl
volt terhelve rakománnyal. Nem létezik, hogy valaha is felemelkedjen a földről. Annuska kényel-
mes kocogótempóban ugrándozott és zötykölődött a felszállópálya vége felé.
- Ötven!
A vég egyre gyorsabban tartott feléjük.
Jurij maga felé húzta a fékszárny karját. Az oldalkormány szégyenlősen emelkedett fel a
szárnyak széléről. - FEL! - kiáltotta Jurij, és felrántotta a nehéz kerekeket.
Novek lenézett, és a Léna tükrét látta egy-két méterrel a sáros kerekek alatt csillogni. Repül-
tek?
Valószínűleg.
A teherszállító gép oldalra dőlt, és a folyó egyik kanyarulatát követte. Jurij Novek felé for-
dult, és a szája fültől fülig vigyorra húzódott. - Ez a harmadik szabály! - üvöltötte túl a zajt. - Soha
ne add fel! Ez a szabály már több százszor mentette meg az életemet.

- 66 -
 Soha ne add fel? Kétértelmű szabály, gondolta Novek, amint itt ült egy kiöregedett teher-
szállító biplánban, amit egy volt teherautósofőr vezetett, akinek nem voltak aggályai a nem egészen
tiszta ügyletekkel kapcsolatban.
Olyan szabály volt ez, ami megmenthetett egy életet, vagy véget vethetett neki.

8. fejezet

A tunguzkai amerikai tábor fekvésében és szerkezetében ugyanakkora szerepe volt a rang-

nak és az előjogoknak, mint amennyire ez az elv befolyásolt volna egy középkori építészt egy ka-
tedrális megtervezésénél.
A telepnek a fúrótornyokhoz legközelebb eső perifériája a helyi bérmunkásoknak volt fenn-
tartva. Negyvenkét orosz férfi lakott itt oldalukra borított, újrahasznosított fémkonténerekben,
amikre hőszigetelés céljából vastag réteg havat lapátoltak. Ezek a tartályok ugyan nem voltak vala-
mi stílusosak, de legalább egy kis magánéletet biztosítottak. A dolgozók rendelkezésére állt egy
gőzfürdő és egy „dolgozó központ”, ami egy konditeremből, egy kantinból és egy klubteremből állt.
Ezeket rendszeresen igénybe is vették, mivel a dolgozóknak meglepően sok szabadidő állt a rendel-
kezésükre. Az amerikaiak csak Kutyatelepnek hívták az orosz zónát.
A belső zóna az amerikaiaké volt, a tanácsadóké, a munkavezetőké, a helikopterpilótáké és a
szerelőké, ők facölöpökre épített, vakítóan fehér dobozokban laktak. Mindegyik dobozban volt vil-
lanyfűtés, folyóvíz, sőt még műholdas telefon is. Az ő klubhelyiségükben egy széles képernyőjű
televízió, egy játékterem és egy jól felszerelt edzőterem volt. Az étkezdébe Alaszkából hozták az
ennivalót. Az oroszok csak Mennyországnak hívták az amerikai zónát. Csak kevesen remélhették,
hogy valaha is eljutnak oda.
A Kutyatelep mögött egy erőmű égette a jelzőfényeket, melyekhez a gázt három, félig a
földbe ásott tartály szolgáltatta. A tartályok tulajdonképpen csak tetők voltak, fenék vagy oldalak
nélkül. A szigetelt aknát úgy hozták létre, hogy egy fémvázra csavarozott repülőgépmotorral lyuka-
kat olvasztottak az áthatolhatatlan jégrétegbe. A felforrósodott fém gyorsan átfúrta a fagyos talajt,
aztán hagyták, hogy a lyuk fala újra megfagyjon, végül egy légmentesen záró fedelet raktak fölé.
Régi forgóellensúlyos szivattyúk buktak alá megállás nélkül, hipnotikus ütemben, hogy ki-
nyerjék azt a pár csepp nyers kőolajat, ami még mindig eljutott valahogy a gyűjtőmedencébe. Innen
csöveken egy tárolótartályba vezetett az útja, ahol felmelegítették, és továbbküldték abba a vezeték-
be, amely Irkutszktól délre húzódott. Épp csak annyi érkezett ide, amennyiért megérte hetente két-
szer üzemeltetni a finomítót, de egy cseppel sem több.
Viszont ha olaj nem is igen volt Tunguzkában, a jelek szerint gáz annál több. A szovjet fúrá-
sok felélték azt a természetes energiát, amely a felszínre juttatta a mélyben megbúvó kőolajat, de
bőséges mennyiségű etán, bután és propán maradt itt, hogy elárassza a régi kutak fúrólyukait. A fő
generátor gázzal működött. Gáz szolgáltatta a gőzt és a meleg vizet az egész telepen. Gáz működtet-
te az új fúrókat, amikkel a régi kutakat fúrták újra.
És még mindezek után is bőven maradt gáz; annyi, amennyi elég lett volna, hogy Markovóig
repítse Tunguzkát. Biztonsági okokból a felesleget három hatalmas szelelőlyukba eresztették és el-
égették. Gázvezeték hiányában, amivel a piacra lehetett volna juttatni a felesleget, naponta több mil-
lió dollár ment itt füstbe - a pazarlás afféle örökmécseseként. A kitartó szél pedig az egészet a Ku-
tyatelep felé fújta.
A középső zónát egy kavicságyon épült leszállópálya szelte ketté. Ez volt a telep szíve.
Egyik oldalán a kommunikációs központtal, amihez a telepvezető lakhelye és a látogató vendégek-
nek fenntartott hálószobák kapcsolódtak. Az étkezde csak pár lépésnyire volt innen. Az épületek
tulajdonképpen úgy üzemeltek, mint valami hatalmas, kifordított hűtőszekrények, amiknek az volt a
dolguk, hogy a meleget tartsák bent, a hideget pedig kint.
A leszállópálya másik oldalán néhány kisebb fémépület állt egymástól tisztes távolságban.
Az AMR helikopterpilótái, akiket az Északi-sarkkörről hozattak le, vagy a Mexikói-öbölből rendel-
tek fel, itt vonulhattak vissza, ha egy kis magányra vágytak a világ egyik legelhagyatottabb, legtá-
volabbi részén.
Ez volt az a hely, ahová Paul Decker magával hozta Galinát.
- 67 -
 Galina elnyúlt a dohszagú ágyon, és már harmadszor lapozta végig a férfi magazinjait. Csu-
pa unalmas kép, meztelen nők, amint idétlen dolgokat művelnek. A vadászmagazinokban meg csak
puskák, kézifegyverek és döglött állatok fölött pózoló kövér férfiak. Még az állatok is úgy néztek
ki, mintha unatkoztak volna.
Az egyik falat egy tigrisbőr borította, egy narancssárga, fekete és fehér massza, ami szinte
teljesen befedte a „ház” távolabbi falát. A hosszú farok a sarokba lógott. A fej hiányzott. A farok
végét valami cafatokká rágta.
A sarok felől valami motoszkálás hallatszott. Galina meg sem mozdította a fejét, csak felpil-
lantott, és még épp időben, hogy lássa, amint egy vörösesbarna csík eltűnik az ágy alatt. Decker kis
háziállata, egy vadászgörény. Volt ugyan egy ketrece is, de a jelek szerint ott sohasem tartózkodott.
Decker a zsebében hordozta a kis dögöt, még azt is megengedte, hogy bebújjon az ingébe. Galina
tündérinek találta Harleyt, habár leginkább egy kicsi, cingár cobolyra hasonlított. És mindenki tud-
ta, milyen gonosz tud lenni egy vad coboly.
Bajuszról bajuszra egy apró kis fej jelent meg az ágy szélén. Aztán egy szem, majd a másik
is. Két kis fekete, csillogó üveggyöngy. Harleynak egy pamacs tigrisszőr volt a szájában.
- Gyere ide! - mondta Galina. - Ne félj, nem bántalak. - Kinyújtotta az egyik kezét, de Har-
ley olyan villámgyorsan tűnt el, mintha Galina csak képzelte volna, hogy látja.
Decker hálókabinjának berendezése egy ágyból, egy székből, egy fémasztalból és egy
fiókosszekrényből állt. Az üres ketrec az ajtó mellett állt, állandóan nyitott rácsos ajtajával. A helyi-
ségnek nem volt ablaka. Galina a kincsként őrzött Levi's 504-esét és egy bő, kockás flanelinget vi-
selt, és olyan bakancsot, amilyet Szibériában tavasszal ésszerű volt - ami arra lett tervezve, hogy
ellenálljon a cuppogó sárnak és az olvadt latyaknak.
A kis szobából nyílt a fürdőszoba, amiben egy zuhany volt, vécé és mosdókagyló. A csapok
működtek, a meleg is meg a hideg is. Galina nem volt ilyen luxushoz szokva. Viszont az egyetlen
ajtó kívülről volt kulcsra zárva, és ettől ez a kis kabin leginkább börtönnek tűnt.
Galina az órájára nézett, és megállapította, hogy megállt. Mint maga az idő is. Várni...
Mennyire utált várni! Hol van már Paul?
Paul Deckerrel azután a borzalmas jelenet után ismerkedett meg a szálloda bárjában. Ponto-
sabban újra találkozott vele, mert aznap délután már bemutatták neki kint a reptéren. Paul emléke-
zett rá, és Galina is emlékezett a férfira. Paul jóképű volt, habár úgy tűnt, mintha valamiért dühös
lett volna. Mintha mindenért dühös lett volna. Lehet, hogy ez csak póz volt. Mint Mick Jaggernél.
Galina felsikított, amikor Harley feje előbukkant Paul ingzsebéből. Paul nevetett, és hagyta,
hogy a vadászgörény végigmásszon a kinyújtott karján, mint valami pallóhídon. Aztán Galina vállá-
ra tette a tenyerét, és megszorongatta egy kicsit, mint a vevő, amikor ellenőrzi a hús minőségét a
hentesnél. Aztán megsimogatta a finom bőrt Galina füle mögött.
A görény egyre közelebb és közelebb jött, miközben Galina mozdulatlanná merevedve ült.
Aztán Harley átmászott a vállára. Éles kis karmai úgy hatoltak át a vékony ruhaanyagon, mint meg-
annyi gombostű. Harley elmerészkedett Galina nyakáig, és megszimatolta a parfümjét. Galina nem
tehetett róla, önkéntelenül is összerázkódott és a következő pillanatban Harley már el is tűnt.
- A jó öreg Harley csak barátkozik, nem akar bántani - mondta Paul nevetve. Aztán Galinára
mosolygott, és megkérdezte, hogy még mindig el akar-e utazni. Még mindig itt akarja-e hagyni
Markovót?
Micsoda kérdés!
- Én olyan vagyok, mint Aladdin - mondta a férfi. - Van egy varázsszőnyegem, ami csak ar-
ra vár, hogy elrepítsen. Mit szólsz hozzá, kiscsillag?
Paul elvitte a helikopteréhez, a repülő szőnyegéhez. Harley az ingzsebében utazott, de Gali-
na hátul ült a csomagokkal. Nem baj. A fő, hogy itthagyja Markovót. Hogy hogyan, az nem érde-
kes. Azt sem bánta volna, ha a propellerbe kapaszkodva kell utaznia, csak egy jegyet kaphasson a
nagyvilágba. Elmenne ő akárhová is.
Decker azt ígérte neki, hogy elviszi Irkutszkba, ahonnan aztán többfelé is elindulhat az em-
ber. Ott voltak repülők, vonatok, sőt még olyan utak is, amik tényleg vezettek valahová. Ezt ígérte
neki a férfi. És Galina hitt neki. Aki egy ilyen helyes kis jószágot hordoz az ingzsebében, az csak
nem lehet olyan rossz ember, nem?

- 68 -
 A varázsszőnyeg iderepítette Galinát, ahol bezárva tartották a saját biztonsága érdekében.
Paul elmondta neki, némelyik munkás mennyire ki van éhezve egy nőre. Biztonságosabb volt bent,
mint kint.
Galina hanyatt gördült az ágyon, és felbámult a szigetelt mennyezetre. A burkoló lapokon
kisebb-nagyobb höbörcsöket látott, és Galina elképzelte, hogy a pöttyök nagyvárosok, egy olyan
nagy utazás állomásai, ami még csak most kezdődik. Galina csak arra várt, hogy végre elkezdődjön
az élete. Nem volt vesztegetni való ideje. Valami nesz... Galina felkapta a fejét, és még épp látta
Harley farkát, amint eltűnik a fürdőszobaajtó mögött.
Alamuszi kis coboly, gondolta. A gyomra korogni kezdett. Éhes is volt, nemcsak türelmet-
len. Már órák teltek el, és hol volt a cigarettája? A férfi mindenét magával vitte, amikor elment. Ná-
la nagyobb biztonságban lesznek, mondta. Miért voltak a saját holmijai akkora nagy biztonságban a
férfinál?!
Ha ki tudna jutni innen, nekiindulhatna, hogy megkeresse Pault. De már késő volt, és Galina
nem volt csatangoláshoz öltözve. A farmerének „szellőzőlyukai” voltak, részben ezek adták a ka-
rakterét; Galina egy tengerentúlról behajózott bála ruha között bukkant rá a kikandikáló nadrágra,
mint egy igazgyöngyre egy halom törött kagyló között. A farmer ugyan szűk volt egy kicsit, de ettől
csak feszesebben állt rajta.
Galina felült az ágyon, és a falra erősített tükörbe nézett. Feszes farmer, bő ing, ami V-
alakban kiöblösödött a nagy műgonddal kigombolt nyaknál - se túl sok, se túl kevés. És egy izzón
parázsló tekintet a cigaretta gomolygó füstje mögül. Ez volt Galina kedvenc képe. Egy külföldi ma-
gazinban látta, és azonnal magára ismert. Pontosan ez volt az, amilyen lenni akart. Két ujját a szájá-
hoz emelte. Egy cigi... ölni tudna csak egyetlen szálért.
A vadászgörény most a mosdókagyló szélén állt, mint egy fürdőző a medence szélén, azon
gondolkodva, hogy beleugorjon-e.
Galina felállt az ágyról és odament a fiókosszekrényhez. Harley meg sem moccant, csak fi-
gyelte minden mozdulatát.
A szekrényke tetején egy hajkefe feküdt, egy borotválkozó készlet és egy üveg. Galina ki-
nyitotta az üveget, és beleszagolt, majd visszazárta. Fertelmes. Mint a vizeletbe áztatott széna. Gali-
na egyesével átvizsgálta a fiókokat. Furcsán üresnek tűnt mindegyik. Csak néhány toll meg ceruza
és egy naptár, sorban áthúzott napokkal. Galina hátradugta a kezét a felső fiók hátuljáig, és arrébb
tolt néhány papírblokkot. Ujjai egy ismerős formájú tárgyat tapintottak ki.
Ez az!
Galina kivette a Marlborót. A doboz szokatlanul nehéznek tűnt, és valami zötyögött benne.
Ilyet még az orosz cigi sem csinált. Galina belenézett a dobozba, aztán kirázott belőle mindent a
szekrény tetejére.
Egy szál cigaretta volt benne, és egy régi, díszes öngyújtó.
Galina közelebbről is szemügyre vette a gravírozott gyújtót. A kortól és az olajos kezektől
elszíneződött gyújtó egyik oldalán végig mini zsanérok voltak. Galina megpróbálta a körmével ki-
pattintani, de sikertelenül, míg végül észre nem vette a kis pecket, amit miután megnyomott, az
okos kis szerkezet kinyílt.
Benne egy fényképet talált, mint egy medálban. De ez nem a férfi valamelyik szerettét ábrá-
zolta, nem a barátnőjét vagy a feleségét. Még csak nem is Harleyt.
A fényképen Sztálin volt látható. Sztálin és egy másik férfi, amint egymást átölelve állnak.
Sztálin?
Galina hallgatta, ahogy a fűtés kattogva bekapcsolt. Decker kém lett volna? Az öngyújtóval
meggyújtotta az utolsó szál cigarettát, aztán a zsebébe dugta a gyújtót, és mohón beszívta a drága,
egzotikus füstöt.
Kit érdekel az antik gyújtó? Ez igazi Marlboro volt, nem az a magyar szar, amit a Fekete
Tüdő piacán lehetett kapni. Galina mélyen leszívta a füstöt, majd lassan kiengedte, miközben a tü-
kör előtt pózolt. Pontosan így nézne ki. Unottnak látszana, mint aki sokat tud, ugyanakkor sebezhe-
tő is, de egy kicsit hivalkodó, bár nem túlságosan, csak épp, amennyire kell.
Galina a feje fölé emelte a karját, megmerevítette a testét, és hanyatt esett az ágyra, mint egy
olimpiai műugró. A matrac rugói panaszosan felsírtak, amitől Galinának nevetnie kellett, újabb
slukkot szívott a cigarettából, aztán felkelt, hogy megismételje a műveletet.
- 69 -
 Halk nyöszörgés, szinte kérdő. Harley az ajtó mellett állt a két hátsó lábán, a farkát hátra-
nyújtva, hogy egyensúlyozzon.
- Csend legyen! - szólt rá Galina. - Te is fogságban vagy.
Az ajtó felől kattanás hallatszott. Aztán kinyílt. - Hello, kiscsillag! - mondta Decker. A
nyomában hideg levegő áramlott be a túlfűtött szobába. - Megtaláltad a cigimet? - Az AmerRus na-
rancssárga overallját viselte, és egy üveg volt a kezében. Decker kinyújtotta a másik kezét, mire
Harley, a vadászgörény azonnal felugrott a karjára, majd villámgyorsan eltűnt a gazdája zsebében.
Aztán kidugta a fejét, és onnan figyelt.
Galina az üvegre nézett. Valami sötétbarna folyadék volt benne. - Mikor indulunk?
- Van egy kis csúszás, de ne aggódj! - Decker berúgta maga mögött az ajtót, majd betolta a
reteszt, és ráerősített egy fémpöcköt, hogy ne lehessen kinyitni. Az overallján egy csomó fényes
cipzár volt. Kettő a mellkasán, egy-egy a térdén, és egy hosszú, amelyik a nyakától futott le egészen
a lába közéig. Az overall nyitott nyakából egy sötét szőrpamacs kandikált ki. - Paul bácsinak van
valami gyógyszere arra, ami téged bánt - mondta, és Galina felé nyújtotta az üveget.
Harley kinyújtotta a nyelvét, és úgy ízlelgette a levegőt, mint egy kígyó.
Galina pillantása hol Deckerre, hol az ajtóra ugrott. - Nem.
- Ugyan már, miért ne? Jót fog tenni. Nesze! - Decker letekerte az üveg kupakját, és megint
a lány felé nyújtotta.
A férfi borotvált arca nagyon keskeny volt, és mintha csillogott volna. Sötét, rövidre nyírt
haja is fényes volt. Olyan rövidre vágatta, hogy leginkább puha borostának látszott. Tényleg, miért
nem tűnt ez fel eddig? Decker és a kis jószága eléggé hasonlított egymásra. A coboly. Nem, va-
dászgörény. A kettő között volt különbség, vagy elfelejtetted, Galina?
A coboly veszélyes, gonosz állat.
Galina elvette az üveget, és beleszagolt. Kicsivel jobb volt, mint az arcszesz, de nem sokkal.
- Nem vagyok szomjas. - Visszaadta Deckernek a whiskyt. A férfinak mintha a szeme is csillogott
volna.
- Mikor megyünk Irkutszkba?
- Kiscsillag, azt hiszem, nem értjük egymást - mondta Decker, s olyan közel ment Galiná-
hoz, hogy a lány érezte az overalljából áradó izzadság- és cigarettaszagot.
A lány szájához tartotta az üveget - Előbb igyál! Aztán beszélünk.
Galina leült, és igyekezett készségesnek mutatkozni. - Köszönöm, nem kérek. Talán később.
Esetleg Irkutszkban...
- Ha jobban belegondolok, sehogy sem tetszik az ötlet.
A lány elkezdett hátrafelé araszolni, de Decker belemarkolt a hajába, és olyan erővel rántotta
hátra a fejét, hogy megreccsentek a csontjai. A szája önkéntelenül is kinyílt Decker leöntötte a
whiskyt a torkán. A lány öklendezni kezdett, és az ital lecsurgott elöl a blúzán. Megpróbálta megüt-
ni a férfit, aki erre csak nevetett, megint hátrarántotta a fejét, és az utolsó cseppig a szájába öntötte a
tüzes folyadékot.
Harley ijedten vinnyogott párat, majd kiugrott Decker zsebéből, és bemenekült a ketrecébe.
Galina végigkarmolta a férfi arcát.
- A francba! - kiáltotta Decker, és az üveg széttört a padlón.
A lány kiköpte a whiskyt, és villámló szemmel meredt Deckerre.
- El akarok menni! Most azonnal!
Körme alaposan felsértette Decker arcbőrét. A férfi a kezére köpött, és megdörzsölte a seb-
helyet, amitől az egész arca hirtelen pirospozsgásnak tűnt. - Látod, mindenki akar valamit... - mond-
ta. - Te Irkutszkba akarsz menni. Harley néha egy darab friss húsra vágyik. Tudod, mindenkinek
adnia kell egy kicsit, ha kapni akar.
Galina torka égett, és úgy érezte, menten hányni fog, de aztán mégsem történt semmi. - Ne-
kem nem itt van a helyem.
Decker lenyúlt, és elhúzta a kezét az egyik térde előtt. Mire megint felemelte, varázslatos
módon már egy hosszú, vékony kés volt benne. A kés pengéje visszatükrözte a neonfényt, és ezüs-
tösen csillogott. Az ujjai között egyensúlyozott vele. - Látod, ebben nagyon tévedsz - mondta, mi-
közben a másik kezével kicipzárazta alulról az overallját. - Kiscsillag, biztosíthatlak, hogy neked
pontosan itt van a helyed.
- 70 -
 Ahogy közeledett, Galina úgy hátrált az ágyon, amíg el nem érte a fautánzatú borítást az ágy
mögötti falon. Ahogy nekidőlt, érezte a hideget az ingen át.
Decker csak jött, jött, egyre közelebb. A kés hegye olyan volt, mint egy iránytű ezüstszínű
tűje, amely mindig feléje mutat. Végül a lány homlokához ért. Decker alig észrevehetően előrébb
nyomta. Galina orrán vércsík folyt le. A késpenge hirtelen az egész világot betöltötte. Úgy tűzte a
hegyére, mint tű a lepkét a gyűjteményben. Galina rádöbbent, hogy elég, ha Decker csak egy kicsit
előredől, és felnyársalhatja, a késsel egyenesen keresztüldöfheti az agyát. Nem kételkedett benne,
hogy képes is lenne megtenni. Megdermedt. Nem tudott küzdeni. Megszólalni sem tudott.
- Okos kislány vagy, látom, kezd megjönni az eszed - mondta Decker, miközben fél kezével
addig matatott, míg végül sikerült megszabadulnia alsónadrágjától. Másik kezével a gyapjútakaró-
hoz szorította Galina arcát, és lenyomta a nyakát.
Valami reccsenés hallatszott - Galina becsben tartott farmerja hátul szétrepedt.
A lány egyszerre érezte a fenekén a hűvös levegőt meg Decker melegét. Okádék... mindjárt
elhányja magát. - Ne...!
Decker elnevette magát, amikor meglátta Galina virág- és pillangómintás bugyiját. Aztán az
alsóneműt is felhasította, és úgy rántotta le róla a darabokat, mint a lehámlott bőrt.
- Kérlek, ne!
- Nem hallak, kiscsillag! Úgy biztosan nem, ha a párnába beszélsz. - Decker hanyatt fektette.
- Kérlek... - Galina betakarta a lábát a farmernadrággal. A férfi lesöpörte a kezét. Galina úgy
érezte, mintha elzsibbasztotta volna a félelem. Teljesen lelassult. Mintha fent lett volna a plafonon,
és onnan lenézve figyelte volna magukat, tudva, hogy mi következik. - Az apám a polgármester!
Meg fog ölni, ha megtudja...
- Azt hiszed? - Decker még mindig a narancssárga overallban volt, és most a térdével fesze-
gette Galina lábait. - Tudod, mit? Felőlem megpróbálhatja!
Decker lejjebb ereszkedett. A lány olyan durvának érezte a narancssárga anyagot a bőrén,
mintha smirgli lett volna. A férfi a nyakához szorította az arcát. Galina érezte a whisky, az izzadság,
a cigaretta meg az arcszesz szagát. Decker megragadta, szorította, gyúrta és dagasztotta, mint vala-
mi hideg kelt tésztát, s széthúzta a lábait.
Harley a ketrece biztonságából sipítozott.
A whisky egyre feljebb kúszott Galina torkában, amikor hirtelen hangos kopogtatás hallat-
szott az ajtó felől.
- Decker! Itt vagy?
- A francba!
- Paul?
Galina épp sikítani akart, de Decker erősen megszorította a nyakát.
- Gyerünk! Fel kell jönnöd az irodába!
- A fenét kell! - Deckernek vörös lett az arca. - Húzz a sunyiba innen, Joff! Most nem érek
rá!
- DeKalb üzeni, hogy azonnal gyere! - kiáltotta a hang az ajtó túloldaláról. - Van egy beér-
kezőnk. Azt mondta, siess!
DeKalb nem az a fajta volt, akivel szórakozhatott az ember, hanem az, akinek engedelmes-
kedni kell. Decker sóhajtva elengedte Galinát, felállt, és visszacipzárazta az overallját. A kés eltűnt.
- Tartsd melegen! - mondta. - Visszajövök, mihelyt tudok.
Galina a takaróba temette az arcát, és zokogott. Nagyokat nyelt, hogy visszatartsa a whiskyt.
Aztán lassan felkönyökölt. Levegőre volt szüksége.
Decker leszedte a biztonsági fémpöcköt a reteszről, és dühösen feltépte az ajtót. A beáramló
hideg levegő újjáélesztette Galinát.
Egy fej, aztán egy hang. - Úristen... Mit művelsz itt ezzel a szegény kis...
- Semmi közöd hozzá, seggfej! Gyerünk! Minél előbb érek oda, annál előbb jöhetek vissza.
Az ajtó becsapódott. Galina felhúzta a két térdét, és a vállára terítette a durva pokrócot. Kö-
szönöm, mondta annak a hangnak. Köszönöm.
A vadászgörény felkapaszkodott az ágyra, és felnézett Galinára.
A lány lesújtott. A keze Harleynak még csak a közelébe sem ért.

- 71 -
 9. fejezet

Mindjárt - mondta Jurij.

A folyót követték, és a fák lombkoronája még mindig látszott a szárny csúcsa felett. Egy
sziklákkal és zugokkal teli részen egy mellékfolyó ömlött a Lénába. Jurij a vízfelszínhez közel meg-
fordult, hogy árral szemben kövessék ezt a mellékágat.
A propeller felfröcskölte a vizet, s kopogva hullott vissza a szélvédőre. A fakoronák egyre
kisebbnek látszottak, ahogy a gép lassan emelkedett. Egy jelentéktelen folyókanyarulatnál Jurij bal-
ra döntötte a repülőt, és nekiindult toronyiránt, át az ország felett. Előttük nem volt más, csak végte-
len tajgaerdők a fehér horizont széléig, ameddig a szem ellátott. A hegyek kerekre koptak, össze-
mentek. Ezüstszínű folyók és patakok hálózata tartott a jeges-tenger felé.
Az AN-2-es árnyéka átlebegett a hullámzó tájon. Aztán hirtelen egy térség. Egy kerítés vo-
nala. Sekély árkok sorai. Egy beomlott tető. Már majdnem el is hagyták, mire Novek rádöbbent, mit
is látott. Hátratekeredett az ülésén, és visszanézett.
Egy elhagyatott tábor.
- Erről nem is tudtam - mondta.
- Sok mindent lát ideföntről az ember.
A tábor a hagyományos kaptafára épült. Melyik szibériai nem ismerte? Négyzetkilométeres
tisztás, ahol mostanra már részben újratelepítették a fákat, amit csüngő szögesdrót és elkorhadt póz-
nák határoltak körül. Az egyik őrtorony még állt, a másikat már elhordták tüzelőnek. A barakkok
már rég eltűntek - helyükön csak a hosszú, párhuzamos mélyedések maradtak, ahol vastagabban ült
meg a hó. Tovább tartott, míg ez a hó is elolvadt, ezért a barakkok helyei mindig fehérebbnek lát-
szottak, mint a környező tábor talaja.
Valahol nem messze lesz egy olyan rész is, amely tele van fakeresztekkel. Hacsak azokat is
el nem hordták már tüzelőnek.
A repülőgép árnyéka előbb mocsaras vidékre esett, majd egy magányos dombra, amit né-
hány fa koronázott, végül egy csörgedező patakra. A tábor egyre inkább a hátuk mögött maradt, és
beleolvadt a tájba.
- Még tíz év, és az összes el fog tűnni - mondta Novek.
- Nehogy azt higgye! Nem mindegyik néz ki úgy, mint ez itt. Némelyik még egészen jó ál-
lapotban van. Megvannak a szögesdrótjaik meg a tornyaik, sőt még a villany is.
Drótok? Villany? - A koreai fatelepekre gondol?
- Nem álltam meg, hogy ellenőrizzem az útlevelüket. Lehet, hogy a hadsereg egyik titkos
bázisa. Vagy lehet, hogy a kínaiak már meg is szálltak minket. Ki tudja? Én a magam dolgával tö-
rődöm. Ez az első számú szabály.
Novek eltűnődött, hogy a koreaiakon kívül vajon ki más vesződne azzal, hogy elfoglalja a
régi munkatáborokat? A hadsereg? Ugyanaz az orosz hadsereg, amelyik még ellátmányozni sem
tudta magát? Amelyiknek nem volt elég bakancsa, sapkája és fegyvere, hogy harcoljon a csecsenek
ellen? De akkor ki más lehet? Aranyásók? Tigris-orvvadászok?
Jurij előhúzott egy Marlborót a zsebéből, és Noveket is megkínálta.
- Köszönöm, nem. Honnan tudja, merre kell repülni?
Jurij megérintette az orrát.
- Komolyan kérdezem - mondta Novek.
- Van egy megbízható módszerem. Nézzen le!
Novek lekémlelt. A patak eltűnt, de helyette egy sávszerű mocsárvidék bukkant fel. A sáv
tökéletesen egyenes volt, a bozót sehol sem tért el a vonaltól. Ez a kitartó, makacs vonal egy nagy-
feszültségű távvezeték irtása volt. Még mindig látni lehetett a tartóoszlopokat - némelyik még állt,
de a legtöbb valamilyen furcsa szögben elhanyatlott, és besüppedt a fagyos talajba. A rézhuzalokat
persze már régen ellopták. A mocsáron áthúzódó megtisztított terület szélén, félig megbújva a fák
lombja alatt felbukkant egy ezüstszínű csík, majd újra eltűnt.
- Az új olajvezeték - mondta Jurij, és beleszippantott a cigarettájába. - Elvezet egészen Tun-
guzkáig. Japán gyártmány. Nézze, milyen jó állapotban van még két tél után is. Mintha vadonatúj
lenne.
- 72 -
 - Nem is csoda, hogy újnak látszik. Az AmerRus nem sok olajat pumpál át rajta.
- A kommunisták tönkretették az olajmezőket. Az amerikaiaknak egy kicsit mélyebbre kell
majd fúrniuk.
- A kommunisták tönkretették Tunguzkát, de az nem segít, ha mélyebbre fúrnak. Minél mé-
lyebbre mennek, annál magasabb a hőmérséklet. Az olajnak is megvan a kritikus mélysége. Olyan
ez, mint amikor pörköltet főz az ember. Ha túl kicsi a láng, nem fő meg a hús. Ha viszont túl nagy,
az egész odakozmál.
- Hát, én csak remélem, hogy a vezeték még mindig jó lesz, amikor majd elkezdenek olajat
pumpálni rajta keresztül. Mert el fogják kezdeni, annyi szent. Végül is, itt fent elég, ha valaki ledug-
ja az ujját a földbe, és fekete lesz, amikor kihúzza. Ez holtbiztos.
- Az egyetlen holtbiztos dolog itt, hogy ha a földbe dugja az ujját, letörik - felelte Novek. A
jégen. A nepai grániton. Vagy egy olyan rétegződésen, ami még ezeknél is szívósabb: a bürokrácia
és a hivatali korrupció konglomerátján. Novek szerette volna tudni, vajon meddig fogja még az
AmerRus a dollárjait Markovóba pumpálni anélkül, hogy bármi olajat nyerne ki Tunguzkában. -
Igaza van Tunguzkával kapcsolatban - mondta Jurijnak. - Az jó minőségű olaj. Nincs benne semmi
sav, semmi piszok. Szinte teljesen kénmentes. Ettől nagyobb az értéke a világpiacon, és nem annyi-
ra maró hatású.
- Úgy hangzik, mintha értene az olajhoz.
- A korrózió az igazi szakterületem.
A specialitása. Az a romboló folyamat, aminek a során minden ember alkotta dolog lassan
elemésztette magát a rozsda tisztítótüzében. Az olajkutak. A szivattyúk. Az olajvezetékek. Meg a
remény.
A nyílegyenes irtás észak felé húzódott. Törött, elhanyatlott tartóoszlopok, leszakadt vezeté-
kek. Az üres olajvezeték. Elég volt csak rájuk nézni, és az ember azonnal mindent tudott arról, ho-
gyan termelték ki az olajat a szovjetek.
Lenin azt mondta, a jövő a szovjet gépipar és az elektromosság kerekén fog begördülni. Az-
tán mindenki feladata az volt, hogy Lenin jóslata valóra váljon. Fokozatosan az összes orosz olajfú-
ró kutat elektromos áram hajtotta, függetlenül attól, hogy az olajmező közvetlenül egy erőmű szom-
szédságában állt-e, vagy többezer kilométerre a legközelebbitől. Így, míg a világ többi részén olajat
termeltek, a szovjetek villanykábeleket vezettek, szolgalmi utakat építettek, és támpilléreket beto-
noztak. A hősies munkabrigádok végigküszködték a szibériai telet, hogy kábeleket fektessenek le
egy új fúrótelephez. Az nem számított, hogy ha jó évük volt, tíz kútból kilenc teljesen száraz volt. A
lényeg a terv volt, és bármi, ami konfrontált vele, legyen az akár a józan ész, ellenségnek számított.
A legfőbb ellenség természetesen éppen a józan ész volt. A szovjetek arról voltak híresek,
hogy még a legértelmesebb dolgot is a bohózat szintjére tudták süllyeszteni.
Novek felidézte magában a szamotlori olajvezeték esetét. Ónból készült, amit csak az imád-
ság tartott össze. A tunguzkai kőolajjal szemben a szamotlori olaj sűrű volt és pocsék minőségű,
kénes és iszonyatosan maró hatású. És ami még ennél is rosszabb volt, szemben minden normális,
ésszerűen működő fúróteleppel, ahol már a kútnál kivonják a salakanyagokat a kőolajból,
Szamotlorban mindent beküldtek egyenesen a csőbe: a gázokat, a sós vizet, a sarat vagy éppen egy
burját munkást, ha véletlenül beleesett a tárolóba. Mindent, amit a gép elég kis méretűre tudott da-
rálni. Az égvilágon mindent.
Ha jó minőségű alapanyagból készült volna, a szamotlori olajvezeték öt évig is kibírhatta
volna. De mivel szovjet stílusban épült, Novek úgy gondolta, szerencsés esetben talán két évig ki-
húzza. Figyelembe véve, hogy mekkora munkával és anyagi ráfordítással jár egy sarkvidéki olajve-
zeték megépítése, és tekintettel a hatalmas, egyedülálló Szamotlor-tó érzékeny környezetére, Novek
biztos volt benne, hogy ebből csakis katasztrófa lehet, ráadásul nem kis pénzbe került a katasztrófa
előfeltételeinek a megteremtése.
Erre az olaj- és gázipari minisztérium figyelmét is felhívta. Vagy ahogy Volszkij nevezte
őket, értesítette az „olajgázklánt”.
Novek kiszámította, mennyibe kerülne egy szűrőberendezés létesítése közvetlen az olajfúró
kutaknál, szemben annak a költségével, ha háromévente új vezetéket kell építeni. A szűrőberende-
zés nem volt olcsó, viszont értékes melléktermékeket állított elő, amiket aztán haszonnal el lehetett
volna adni. Novek azzal nem is fáradt, hogy mindehhez hozzáadja egy százezer négyzetkilométeres
- 73 -
körzet szennyezésének a pénzbeli következményeit. Az olajét, amely megfojtja a kristálytiszta vizű
sarkvidéki folyókat, eldugaszolja a Szamotlor-tavat, megöli a vitéz szemlinget, a fehér lazacot, a
rénszarvast és szép lassan az embereket is, akik ezekből az állatokból éltek. Egy szűrőüzemnek ezek
nélkül is nyilvánvalóan volt értelme.
De Novek nézeteit nem fogadták jól.
Ki ő, geológus vagy mérnök? Vagy egy üzemtervező szakértő?
A mérnökök kikeltek magukból, amiért Novek az ő szent felségterületükre merészkedett. A
minisztérium bürokratái felhúzták az orrukat a burkolt kritika miatt. Az olaj áradt bőségesen, az ex-
portkvótákat teljesítették, sőt túlteljesítették. Szamotlori olaj töltötte meg a Vörös Hadsereg tankjait.
Keményvalutát árasztott a Kreml kincstárába. Tonnák, tonnák és egyre csak tonnák. Oroszország-
anyácskának! A Szovjetunió volt a világ első számú olajtermelője: több olajat termelt, mint Ameri-
ka és Szaúd-Arábia együttvéve. Olyan sok kudarc volt, amit titokban kellett tartani - akkor minek
elrontani a sikert?
Senki sem hallgatott Novekre.
A második télen aztán az olajvezeték megrepedt.
Azelőtt ezt még titokban lehetett volna tartani. De addigra Oroszország már nyitva állt a vi-
lág előtt, és a világ egyszerre ott állt Moszkva háta mögött, és a válla fölött elborzadva figyelte,
ahogy a forró kőolaj kiáradt a törött vezetékből, és belefagyott a sekély vizű tavakba. Novek tudta,
hogy ezek a tavak nem maradnak örökre befagyva. Ha eljön a tavasz, az olaj továbbvándorol majd.
Novek újra benyújtotta a jelentését, amelyben kimutatta, hogy egy kiváló minőségű, de drá-
gább csővezeték, plusz egy szűrőüzem létesítése még mindig kifizetődne. Megérte nyílt piaci árve-
résre bocsátani a dolgot. Megérte megengedni akár még külföldi cégeknek is, hogy vállalják a mun-
kát - olyanoknak, akiknek volt tapasztalatuk a sarkvidéki üzemek létesítésében. Novek a jelentése
összegzését a környezetvédelmi miniszternek is eljuttatta, aki a legnagyobb titoktartás mellett kiszi-
várogtatta egy nyugati ökoszervezetnek.
A hír a New York Times címlapjára is felkerült.
Noveket azonnal Moszkvába rendelték, és ott három napon át várakoztatták. Végül beenged-
ték az „olajgázklán” egyik tárgyalótermébe. A „klán” gyülekezőt tartott.
Tíz szék volt az asztal körül. Mindegyiken egy-egy férfi ült, némelyikük egyenruhában.
Noveknek nem volt ülőhelye, de senki nem is invitálta, hogy foglaljon helyet. Az olaj több volt
természeti kincsnél. Az olaj volt a legfőbb valuta- és tőkeforrás. Bármi, ami veszélyeztette a gyors
kiaknázását, eretnekségnek számított. Bárki, aki ilyesmit javasolt kerékkötő volt, bűnöző vagy leg-
jobb esetben egy kezdő újonc, akinek fogalma sincs a valódi terepmunkáról.
Hát nem értette Novek, hogy a világ pontosan ilyen szerencsétlen balesetek bekövetkezésére
várt, mint ez is, hogy rázúdíthassa a kritikáját Oroszországra? Nézze csak meg, mit csináltak azok a
szemetek Csernobillal! És ő, Novek, ezeknek segített. Vagy arról volt szó, mormogták sötéten,
hogy Novek külföldi hírnévben és elismerésben reménykedett, és dollárokat várt a segítségéért cse-
rébe?
Tavasszal a fekete tavak kiolvadtak. A tundrát maga alá temették a magas kéntartalmú olaj-
folyók, amelyek északnak, a sarkvidék felé áradtak, ami - ha valaki kíváncsi volt az olaj- és gázipari
miniszter véleményére - amúgy is túlságosan fehér.
Novek lebámult a repülőről. Az irtás egy pillanatra eltűnt néhány csenevész lucfenyő alatt,
aztán megint előbukkant - És mit csinál, amikor hó van? - kérdezte Jurijt. - Vagy sötétedés után?
Akkor hogyan navigál?
- Ha van áru, mi repülünk. Az AMR-nak műholdas navigációs rendszere van, meg tehetet-
lenségi erőt mérő műszereik. Mindenük megvan, amit pénzért csak kapni lehet, de elég egy pár hó-
pihe, és máris a földön maradnak. Én viszont? Elindulok Markovóból, nyílegyenesen repülök előre,
és a karórámon mérem a repülési időt. Ha letelt az idő, már ott is vagyok.
- Hol?
- Ahová megyek. Ezt hívják holtbecslésnek. Tudja, miért? Elég egy kis hiba, csak egy fok-
nyi eltérés Markovónál, vagy ha rossz irányból fúj a szél, és mire Tunguzkába kellene érni, nincs
ott. Akkor nekünk annyi. De eddig még soha nem volt gond.
Eddig még nem volt gond... az élet is így működik, gondolta Novek. Holtbecslés. Egy elté-
rés, egy fok, és öt évvel később ki tudja, hol találja magát az ember? Ha nem látta volna Galinát ott
- 74 -
állni abban a sorban, vajon hol lenne most a lánya? Ha nem találta volna meg ezt a sárgás csontot,
meg azt a kis gránitdarabot Rizskov véres szőnyegén, ő, Novek, hol lenne most?
Az AN-2-es úgy zümmögött, mint egy túlterhelt dongó a falombok, töredezett jegű tavak és
lápok óceánja fölött. A vezeték irtása egyre jobban beleolvadt a környezetbe, és a betonpillérek is
egyre inkább eltünedeztek. A kis folyók úgy kanyarogtak és kígyóztak, mint a puha, korhadt fán
magukat átrágó férgek.
Novek lenyúlt az ülés alá, és kivette a Domovoj régi számát.
Jurij arca egyszeriben tiszteletteljes áhítatot sugárzott. - Tudja, kié ez a lap? Vlagyimir
Guszinszkijé. Még csak negyvennégy éves, de már többszörös milliomos. Az irodája közvetlenül a
moszkvai városházán van.
- Azt hiszem, ez a gusz már kirepült a libaólból - jegyezte meg Novek, tréfásan Guszinszkij
nevére utalva. - Most már Londonban él.
- Látja, éppen erről beszélek. Ez az ember már tényleg mindent elért!
Mindent megszerzett, és magával is vitte a biztonság kedvért. - Milyen messze van még
Tunguzka?
- Mindjárt ott leszünk. - Jurij egy hatalmas slukkot szívott a cigarettából, aminek a fele rög-
tön elhamvadt. - Hányan lehetnek ott? Tíz-tizenöt amerikai, meg kábé negyven orosz. Az amerikai-
ak kis kunyhókban laknak, majdnem mintha dácsák lennének. Minden héten az Államokból hozzák
nekik repülőn az élelmiszert. Marhahúst, homárt... Látott már maga homárt?
- Nem, de tudom, hol töltik a telet.
Jurij elmosolyodott. Egy orosznak az, „ahol a homárok töltik a telet”, az sötét, hideg hely
volt. - Az AmerRusnál napi huszonnégy órán át van melegvíz- és áramszolgáltatás. Vannak videó-
ik. Telefonjaik, amik működnek! Csak felemeli a kagylót, tárcsáz, és valaki beleszól!
- Bámulatos! - Jurij úgy beszélt, mint egy szigeti őslakos, aki mannát hullató repülőkről ára-
dozik. - És a munkások?
- Fémkonténerekben. A konténereket az oldalukra borítják, és hóval borítják be, hogy szige-
teljék a hideg ellen. Azt mondják, nem olyan rossz, de hát tele szájjal senki sem sír.
Novek látott ilyen „lakásokat” a szamotlori fúrótelepen. Állítólag jobbak voltak, mint a seb-
tében épített betonbarakkok; a konténerekben melegebb volt, és ezekben több magánélete lehetett
az embernek, mint egy hálóteremben. - Ismeri a tigriskutatót, Dr. Veresszkaját?
Jurij bólintott. - Csinos nő. - Majd hozzátette. - Mi dolga van vele?
Novek felemelte a dobozt. Nem nyitotta ki, hogy megmutassa a pilótának, mi van benne. -
Meg akarom kérni, hogy segítsen beazonosítani néhány bizonyítékot, amit egy nyomozás során ta-
láltunk.
- Ez nem olyasmi, amit inkább a rendőrségnek kéne csinálnia?
- De, mindenki ezt mondja nekem is.
Jurij elmosolyodott. - Akkor nem lehet ez olyan jó ötlet. Látom, hogy maga az a fajta, aki a
saját útját járja. Ez jó. Ideje, hogy végre ne parancsoknak engedelmeskedjünk. De akkor is - mondta
Jurij -, valami jó nagy bűnügynek kell lennie, ha egy polgármester is belekeveredett.
- A legkomolyabb bűnügy - felelte Novek. - Gyilkosság.
Jurijnak elkerekedett a szeme. - Kicsoda?
- Két rendőröm és Andrej Rizskov. Talán ismerte.
- Rizskov! - Jurij úgy tűnt, őszintén megijedt. - Félre ne értsen, én nem üzleteltem vele.
Rizskov egészen más szinten mozgott. De ha már őt is elérték, akkor senki sincs biztonságban.
- Ő viszont most már biztonságban van.
Alattuk a föld egyre nedvesebbé és laposabbá vált. A nedvesség dacára ezen a területen rit-
kán esett az eső, de egész Szibéria olyan volt, mint egy hatalmas szivacs, amely az év nagy részében
jég formájában zárta magába a vizet, s éppen hogy csak eleget eresztett ki ahhoz, hogy táplálja a
csenevész fákat, a nádat meg a dúsan burjánzó zöld mohát a rövid, meleg nyárban. Tűz és jég - a
végletek földje. Nagyon is orosz vidék.
- Rizskov - mondta Jurij. - Még mindig alig tudom elhinni. Kapcsolatai voltak, remek össze-
köttetései, őszintén szólva, ez igen aggasztó. - Úgy hangzott, mintha Jurij hirtelen megbízhatatlan-
nak talált volna egy drága műszert. Megcsóválta a fejét, aztán vállat vont. - De magának nincs oka
az aggodalomra. A tunguzkai telep az egyetlen olyan hely, ahová a maffia nem teszi be a lábát. Az
- 75 -
lehet, hogy Oroszország veszi körül őket, de az AMR úgy vezeti azt a telepet, mintha egy önálló
ország lenne, ők döntik el, ki léphet be, és ki nem. Az engedélyük nélkül még a lábujját sem dug-
hatja át a határon. Tunguzka az övék.
- Ezek a gyilkosságok Markovóban történtek - mondta Novek, és olyan érzése támadt, ami
őt magát is meglepte. Holtbecslés. A kezdeti zavarodottság, ami tévútra terelte az életét. - Markovo
az én városom.
A repülőgép motorjának zaja most már kicsit elviselhetőbbnek tűnt. De az is lehet, hogy
csak kezdte megsüketíteni Noveket. Kinézett az ablakon, és látta, hogy a vezeték irtása egy kisebb
lankán emelkedik felfelé, a táj egy hosszú, kanyargós domborulatán, amely észak-déli irányban hú-
zódik.
Novek tudta, hogy ez egy végmoréna, egy gleccser útjának a legdélibb végállomása. Az ösz-
szes követ, amit magával hozott, végül itt rakta le. A halom bizonyára tele van sziklákkal, kaviccsal,
alluviális arannyal, talán még gyémántokkal is. Mögötte a terep más volt, laposabb.
Szibéria úgy tevődött össze, mint egy olcsó Zsiguli egy részeg hegesztőmunkás keze alatt,
akit hajtott a havi ütemterv; a különböző darabok és alkatrészek sebtében lettek összehányva, méret-
re kaszabolva, hogy passzoljanak. Az alváz, a geológiai alap, amihez minden más hozzáilleszkedett,
a masszív szibériai gránitpajzs volt.
A térség eredetét tekintve prekambriumi volt, és mint ilyen, érdektelen egy geológus számá-
ra. Az ígéretes helyek mindegyike az egybeforrt vonalak mentén volt található, ahol a gránitréteg
megrepedt. Az érdekes folyadékok és gázok itt jelentek meg. Itt bukkantak elő a ritkaföldfémek és a
gyémánttelérek.
Egy idő után az összeforrt zónák megsüllyedtek, majd feltöltődtek a permeábilis kövek réte-
gével: a homokkővel, az üledékes kőzetekkel és az ősi tomedrek anyagával, amelyek elég porózu-
sak voltak ahhoz, hogy magukba szívják és megtartsák az olajat, mint egy hatalmas szivacs. A
Bajkál-tó egy ilyen új repedés példája volt; a felsőjurakori Tunguzka viszont egy nagyon régi kép-
ződmény.
Az eltemetett, összepréselt, majd évmilliókon át deformálódó Tunguzka az olajszakértő ál-
mát megtestesítő háromdimenziós olajcsapda kétharmadával rendelkezett. Amikor az éghajlat hirte-
len hidegre változott, a fagyott talajréteg ehhez hozzátette a harmadik összetevőt is, és jégpáncél alá
zárta az olajat, mintegy lecsukva a tartály fedelét.
Ha az ember csak elrepült e táj felett, ugyanúgy nem tudta volna megmondani, mint ahogy
egy széf tartalmát sem lehet látni, ha valaki elszáll egy bank teteje fölött, de a föld mélye itt óceány-
nyi olajat rejtett magában. Olyan hatalmas mennyiséget, hogy még a szovjet munkamódszerek sem
tudták teljesen elpusztítani.
Akkor hogy lehet, hogy az AmerRusnak nem sikerül eleget kiszivattyúznia belőle?
Jurij egyik kezével megragadta a hatalmas botkormányt, és hagyta, hogy Annuska megtalál-
ja a maga útját észak felé. Egy utolsó szippantás után eloltotta a cigarettáját, majd lenyúlt, és üzem-
anyagtartályt váltott. A motor akadozott egy kicsit, aztán beindult.
Mostanra a nyílt mocsárvidéken szinte már észrevehetetlenné vált az olajvezeték útja. A tá-
jat borostaként borították a nádasok, és a naptól megolvadt hó. Ha lezuhanna itt, gondolta Novek,
sosem találnának rá. Igaz, ki keresné? A szárnyakat szinte csak a szél hajtotta. A katasztrófát csak
légpöffenések akadályozták meg, a szél, minden erő közül a legrövidebb életű.
Negyedórával később Jurij megpaskolta Novek vállát. - Nézze csak! Épp időben.
Novek három fát látott kimagasodni a távolban. Az őket körülvevő erdő alacsonyabb volt,
kevésbé tiszteletet parancsoló. A három fa csúcsán sárga jelzőfény égett. A jelzőfények egyre na-
rancssárgábbak lettek, majd pirosak, végül megint sárgák.
Gázfáklya, gondolta Novek. A jelek szerint gáz van bőven. És amit erdőnek hitt a fák tövé-
ben? Olajkutak. Többszáz fekete forgóellensúlyos szivattyú gyülekezett a tornyok lábánál, mint kis-
csirkék a tyúkanyó körül.
Az olajfúrók egyre magasabbra nőttek, ahogy közeledtek a repülővel. A levegőből ez is
ugyanúgy nézett ki, mint a többi olajfúró telep, amit Novek fentről látott: egy csepp méreg egy ir-
galmatlanul nagy fagyott petricsészében. Az élet koncentrikus körökben húzódott vissza a méregtől,
attól függően, hogy mekkora volt a tűrőképessége a halállal szemben.

- 76 -
 A leszállópálya délkelet-északnyugat irányban feküdt. Kavicságyas utak pókhálója vette kö-
rül, melyek az idegen település minden zugába elvezettek. Ülepítőmedencék, párologtató tartályok,
gáztartályok és gáttal körülvett ásott medencék a kiömlött olajnak.
Tetővel ellátott kutak. Karácsonyfa alakú fúrótornyok. Forgó ellensúlyos szivattyúk, amik
folyamatosan ereszkednek le, le és egyre le. Minden nagyon precíznek tűnt, nagyon rendezettnek.
Még közelebb érve Novek egy narancssárga helikoptert is látott, mely a kifutópályától nem messze
állt egy elkerített részen. A másik oldalon egy másik, egy még nagyobb helikopter parkolt.
Jurij nyílegyenesen repült előre. A kavicsos leszállópálya pontosan előttük tűnt fel, furcsa
szögben megdőlve. Jurij visszahúzta a botkormányt. A súlyos gépóriás úgy kezdett zuhanni, mint
egy faláda, amit a hídról lehajítottak, miközben a motorja köpködött és akadozni kezdett.
A leszállópálya egyre gyorsabban közeledett feléjük. Átrobogtak a vége fölött, aztán a gép
megállapodott. Egy fogkiverő rázkódás, majd egy újabb után felhangzott a kavicsok kitartó géppus-
karopogása a repülő aljának fémborításán, amely egyre lassabban és lassabban gurult, ahogy a ke-
rekeinek csökkent a fordulatszáma. Jurij a botkormány egy rántásával a földre tette a hátsó kereke-
ket is. Kieresztette az oldalkormányt, és fékezni kezdett, lassítva a hatalmas gépet, miközben leka-
nyarodott a kifutóról, és egy előregyártott épület felé gurult.
- Kezdhet készülődni! Itt találkozunk két óra múlva. Menjen!
- De mi lesz...?
- Menjen!!! Két óra múlva visszajövök.
Novek felállt, miközben Annuska lassított, majd megállt, orrával ismét a kifutó felé fordul-
va. Novek hátrasietett a raktér ajtajához. Nyitva volt, mellette a két fegyveres rakodóval, akik arra
vártak, hogy Novek leugorjon a kavicsos földre. A férfi egy pillanatig habozott, amikor valaki erő-
sen megtaszította hátulról.
Novek a körülményekhez képest jól ért földet, bár a doboz kiesett a kezéből, le a kavicságy-
ra. Felkapta a dobozt, és visszanézett, de a raktér ajtaja már be is csukódott, és a repülő motorja fel-
dübörgött. Az Antonov már gurult is. Noveknek be kellett húznia a nyakát, amikor a gép farka el-
száguldott mellette. A következő pillanatban Annuska már a kifutón dübörgött, felemelt farokkal,
felemelt kerekekkel, aztán egy hatalmas elrugaszkodás, és a repülő már a levegőben is volt, majd
megdöntötte a szárnyait, és a motor dübörgése egyre inkább a távolba veszett a határtalan, tiszta
égen.
Novek megfordította a fejét, és ezernyi szikrázó pont villant rá a kavicsos leszállópályáról.
Távolról a csík sötétnek látszott, szinte mintha bazaltból lett volna. De így közelebbről Novek már
látta, hogy a sötét szín csak illúzió volt - a leszállópálya kavicsa a nedvességtől csillogott.
Elkotorta a felső nedves réteget, ami alatt rábukkant az érintetlen kavicsokra. Egyet felemelt
közülük. Friss, tiszta és színárnyalatokban gazdag. A kődarab csillogott.
A leszállópálya egy hosszú, mély nepai gránitágyon feküdt.

10. fejezet

Két narancssárga overallos férfi állt a főépület előtti teraszon. Az ajtó kinyílt mögöttük, és
egy harmadik férfi társult hozzájuk. Magasabb volt a másik kettőnél, és amikor Novek felé fordult,
ezüst védősisakján megcsillant a napfény.
Egy kis szél támadt, és a vörös légzsák megfordult, hogy a nyitott szájába lapátolja a lég-
áramlatot. A levegőnek olyan szaga volt, mint egy boszorkánykonyhának: kén-dioxidból, posvány-
szagból, a repülőgépek üzemanyagának édeskés parfümjéből és az égett dízelszag sötétebb tónusá-
ból tevődött össze ez a kotyvalék. Az egyik kút felől idehallatszott a fém csikorgása a fémen. Ez
volt az egyetlen működő fúrótorony.
Novek első pillantásra látta, hogy a fúrók csak lefelé dolgoznak: valamilyen oknál fogva a
lyukból csak egy újabb darabért jöttek fel, amit elemzésre vittek. A munkások ki nem állhatták ezt
az egyirányú fúrást. Az iram gyorsabb volt, a munka nehezebb, és egy mély kútnál akár napokig is
eltarthatott. De miért hallgatott az összes többi kút? Egyik sem termelt. A karácsonyfa alakú szele-
pek mind le voltak csavarozva. Csak álldogáltak itt Tunguzkán. De miért?

- 77 -
 Ahogy Novek elnézte, egy gőzölgő csődarab emelkedett ki az egyetlen aktív kútból, nedve-
sen, síkosan a sáros kenőanyagtól. Amikor megállt, két férfi esett neki egy-egy „pöcökkel”, két em-
berméretű csavarkulccsal, melyek vastag láncokon lógtak az acél T-gerendákról a fejük felett. Ilyen
csavarkulccsal járkált Jurij társa is hanyagul a vállára vetve.
A pöckök ráharaptak a síkos csőre, és fogva tartották. Aztán a két fickó egymással szemben
állt, és teljes testsúlyukkal nekidőltek a fogóknak. A cső szétjött az egyik csavaros illesztésnél. A
szájából fekete sárzuhatag bugyogott ki, miközben a két orosz arrébb irányította, és az egyik tar-
tálynak támasztotta.
A közelben két másik munkás felváltva csépelt egy beragadt szelepet egy-egy légkalapács-
csal. A szelep minden egyes ütésnél megkondult.
Valami zümmögni kezdett Novek fülénél. A nyaka viszketett. Odacsapott, és mikor a kezére
nézett, az ujja véres volt. Arkagyij Volszkij azt kérte tőle, hogy zümmögjön kicsit a nyomozás kö-
rül, de vigyázzon, nehogy lecsapják. Novek letörölte a vért az ujjairól. Így járt minden bajkeverő,
aki nem mozgott elég gyorsan.
A leszállópályán talált kavicsdarabot bedugta a zsebébe.
A főépület verandáján a védősisakos férfi intett a másik kettőnek, hogy maradjanak ott, majd
lelépett a lépcsőn, és megindult egyenesen Novek felé. Csípőből mozgott a lába, és olyan imbolygó
léptekkel járt, mint egy hajó kapitánya a hídon. Az arcát mély ráncok barázdálták. Ezüst védősisak-
ja alól rövidre nyírt őszes frufru kandikált ki. Úgy ötven körül járhat, saccolta Novek, habár az ame-
rikaiak, csakúgy, mint a kínaiak, nem úgy öregedtek, mint az oroszok. A férfi hegyes orrú
cowboycsizmát viselt, nem munkacipőt. Tekintélyt parancsoló külső. Az autoritás jelképe. Ki más
lehetne ez az ember, mint a nacselnyik, a főnök?
- Mégis mi a fene folyik itt? - kérdezte a férfi, amikor odaért Novek elé, és megállt. A felső
zsebére tűzve egy fényképes igazolvány lifegett. Az Ipar Cowboyistene, amint kérdőre vonja az
emberi tökéletlenség egy újabb példányát. - Ez szigorított övezet, ahová magánszemélyeknek tilos
belépni. Csak az AMR dolgozóinak van ide bejárása. Ért angolul? Jelent magának valamit az a szó,
hogy Szigorúan magánterület?
- Ez két szó, nem? - Novek a hóna alá csapta a dobozt, és kinyújtotta a kezét. - Grigorij
Novek vagyok, Markovo polgármestere.
Az amerikai észre sem vette a felé nyújtott kezet. - DeKalb. Az AMR szerszámtologatója.
Azt mondja, a polgármester? Honnan is?
- Markovóból. - A „szerszámtologató” olajmunkás-kifejezés volt a telep vezetőjére. A ter-
minust még az oroszok is átvették. A szó maga minden nyelven ugyanazt az embert jelentette: aki
működteti a dolgokat.
- Novek... - DeKalb még jobban összehúzta már amúgy is résnyire szűkült szemét. - Elvileg
csak holnap kellett volna érkeznie, nem?
- Egy korábbi járattal jöttem. - Novek rugdosni kezdte a kavicsokat. Úgy hangzott, mintha
egy hullám tört volna meg a köveken, szinte már zenei hangzással; egy Nepa-gránitra szerzett di-
vertimento, robbanékony üvegre és vérre írt dallam.
- Nem korábban jött, hanem szabálytalanul. - DeKalb egy pillanatra lehunyta a szemét, és
nem a szikrázó napsütés miatt. - Az Irkutszkkal kötött egyezségünk értelmében jogunkban áll el-
fogni az összes birtokháborítót és illetéktelen személyt. És szerintem maga is ezek közé tartozik.
- Lehet, hogy így fest a dolog - mondta Novek -, de ha megengedi, hogy adjak egy tanácsot,
ebben az esetben nem lenne bölcs dolog alkalmazni ezt a szabályt. Tudja, milyen bonyolulttá tud-
nak válni a dolgok Oroszországban.
- Maga nem látszik túl bonyolultnak.
- A látszat gyakran csal. - Novek megfordult. - Itt van például ez a telep. Azt hallottam, hogy
az amerikaiak mindent megtesznek azért, hogy életre keltsék ezt az olajmezőt. Újjáépített fúrótor-
nyok. Továbbfejlesztett olajtermelő apparátus. Nem is beszélve az új olajvezetékről. De...
- De mi? A vezeték már a helyén van.
- Láttam. De mi van benne? Ha körülnéz az ember, azt hinné, az AMR csak most érkezett
ide. Érti már, mire utaltam a látszattal kapcsolatban?
A ráncok tovább mélyültek DeKalb szája körül. - Van valamije, amivel igazolni tudja a
személyazonosságát?
- 78 -
 - Hogyne. - Novek elővette a személyi-igazolványát, és átnyújtotta. Amíg DeKalb az igazol-
ványt vizsgálgatta, Novek az amerikai zsebére tűzött azonosító kártyát tanulmányozta.
A fénykép a védősisakjában ábrázolta DeKalbot, mintha legalábbis az a feje része vagy tar-
tozéka lett volna, és nem olyasvalami, amit viselni szokott az ember. Az arckifejezése a fényképen
is olyan keserű volt, mint amilyennek Novek az életben látta. A kép alatt pedig egy görcsös, ákom-
bákomos aláírás. Mint egy gyújtózsinór, ami egy dinamitrúdból lóg ki.
DeKAlb felnézett. - Novek... lengyel hangzású név.
- Szibériában mindenféle nevet megtalál. Lengyelt, németet, ukránt. Néha még oroszt is.
DeKalb úgy nézett ki, mint aki nem tudja biztosan, hogy csak idegesíteni akarják-e vagy
sem. És a bizonytalanság a jelek szerint csak még jobban idegesítette. Előbb a fényképre nézett, az-
tán Novekre. - Rendben. Mit akar? Nem érek rá, sok a dolgom.
Novek a pályafutása során számtalanszor találta szemben magát a mindenható bürokráciá-
val, és soha semmit nem talált annyira váratlannak, és annyira lefegyverzőnek, mint a puszta igaz-
ságot. - Egy bűnügyi nyomozás miatt vagyok itt.
A csel bevált. A magas amerikainak megrándult az arca. Egy-null az Emberi Tökéletlenség
javára a Cowboyistenekkel szemben. - Ez nem inkább a rendőrségükre tartozna?
- Meglepné, ha tudná, milyen sokan mondják ugyanezt.
- Miféle bűnügyről van szó tulajdonképpen?
Egyszer már bejött, miért ne működne másodszor is? - Gyilkosságról.
Ezúttal nem volt semmi reakció. Rezzenéstelen fapofa. DeKalb arcát akár márványból is fa-
raghatták volna. - A legjobb tudomásom szerint egyik emberemet sem ölték meg.
- Az enyémek közül viszont kettőt is. Tegnapelőtt éjjel történt Markovóban. A városi rend-
őrség két tisztje halt meg, és egy férfi, aki az AmerRusnak dolgozott. A neve A. V. Rizskov.
Az amerikainak nagyon kék szeme volt. A színe már-már ezüstbe hajlott, ahogy Novek mö-
gött a látóhatárt fürkészte. - Minden egyes embert ismerek, aki itt dolgozik, az amerikaiakat és az
oroszokat is. Párat még a burjátok közül is. Mindenkivel egyformán bánunk. Aki ledolgozik egy
napot, kap egy dollárt. A Rizskov név nem hangzik ismerősen. Sajnálom, hogy hiába kellett ilyen
messzire fáradnia.
Noveknek nem úgy tűnt, mintha DeKalb őszinte sajnálatot érezne. - Rizskov nem az egyik
munkása volt. Tanácsadóként dolgozott.
- Ez mindent megmagyaráz. Akkor ő politikával foglalkozott. Nekem semmi közöm a poli-
tikához.
- Bölcs dolog. De akkor is, soha nem találkozott vele? Prominens üzletember volt a város-
ban, és mivel Markovo nem olyan nagy, esetleg...
- Mondtam már, hogy nem ismertem. - DeKalb most már komolyan dühösnek látszott. - És
ha ez a gyilkosság Markovóban történt...
- Gyilkosságok.
- Akkor nagyon messzire került a gyilkosság helyszínétől. - DeKalb a dobozra nézett Novek
kezében. - Az micsoda?
- Bizonyíték. - Novek feltartotta a dobozt, benne a csonttal. - Egy szakértőre van szükségem,
hogy beazonosítsa. És van itt önöknél egy specialista, aki esetleg tudna nekünk segíteni. Nem tu-
dom, a megfelelő szót használom-e. Érti azt, hogy szakértő?
DeKalb szemmel láthatóan megdermedt. Ha mások lettek volna a fényviszonyok, látni lehe-
tett volna azt is, ahogy a fagyos levegő kiárad a fülén. - Ide hallgasson! A vállalatunk egy rakás
szabályt tárgyalt meg a maguk embereivel. Az olaj- és gázipari minisztériummal. A Lukoillal. A
Rossneft olajvezeték-kalózokkal. Ezek a szabályok pedig kimondják, hogy itt magának egy fikarc-
nyi joga sincs intézkedni. Az égvilágon semmi. Tunguzka az AmerRus felségterülete, amíg le nem
jár a bérleti jog...
- És az mikor lesz?
DeKalb meg sem hallotta a kérdést. - És amikor azt mondom, AmerRus, azt is mondhatnám,
hogy én. Világosan beszélek?
- Igen, de valahogy mégsem értjük egymást. - Novek megfordult, és megint végignézett a
néma fúrótornyok erdején. - Azért vették bérbe Tunguzkát, hogy olajat termeljenek ki. De úgy lá-
tom, nincs itt valami nagy mozgás.
- 79 -
 - A kőolaj ára jelenleg alacsony. Az orosz törvényeket képtelenség követni. Tartogatjuk az
erőnket, amíg kicsit kitisztulnak a dolgok.
- Az beletelhet egy kis időbe.
- Milyen igaz! És emiatt a költségeink itt a csillagos égig rúgnak. A helyi termékekre nem
hagyatkozhatunk. Az acélra, a cementre, a kenőanyagra. Ellenőrzésnél nem ütik meg a mértéket, az
tiszta sor. Bármi, amit a világ más részéről kell behoznunk, háromszoros ráfordítást jelent. Ráadásul
semmi sem állandó. Én már meg sem próbálom megjósolni, mennyi lesz a kikötői illeték, a fo-
gyasztói adó, az importdíj, a vám és a leplezetlen zsarolás költsége. A saját hatalmunkat kell itt lét-
rehoznunk. Látja ezeket a forgóellensúlyos szivattyúkat?
- Látom. - A mozdulatlan bólogató madarak. Hollófeketék.
- Minden egyes darabot Bakuban gyártottak. Kilencvenkilenc százalékuk még az életben
nem találkozott kenőanyaggal, úgyhogy kitalálja, mi történt? Van egy egész telepnyi lefagyott fúró-
tornyunk. Az elektromos motorok között nincs egy sem, amelyik vízhatlan lenne. Azokat is dobhat-
juk a szemétbe. Mint ahogy minden más is szemét, és nem is reménykedhetünk abban, hogy alkat-
részeket kapjunk a gyárból. A jelek szerint azok a fickók elég zabosak az oroszokra.
Baku Azerbajdzsánban volt, és DeKalb nem tévedett: azok a fickók tényleg zabosak voltak
az oroszokra. - És ha új szivattyúkat hozatnának? Amerikából? Működtethetnék őket a kutakból
nyert folyékony gázzal, és még áramot sem kéne használniuk.
DeKalb arcán egy újfajta kifejezés jelent meg. - Dolgozott már olajmezőn?
- Igen, Szamotlorban.
- Te jó ég! Az volt csak a rábaszás! Nézze, őszinte leszek magával. Mi csak ülünk majd itt
szépen ezeken a kutakon, amíg maguk észre nem térnek.
- Az szintén beletelhet némi időbe.
- Addig is, az egyetlen módja annak, hogy valamit bejuttassunk ide, ha mi magunk behoz-
zuk.
- Ez nem csempészet?
- Annak nevezi, aminek akarja. Tudja, mi nem azért vagyunk itt, hogy felhozzuk az olajat.
- Nem-e?
- Az AMR azért van itt, hogy pénzt csináljon. Ha erre meglesz a lehetőség, elkezdjük a
munkát ezen a mezőn. De addig a kisujjunkat sem mozdítjuk. Ez ilyen egyszerű.
- Erről az irkutszki kormányzó is tud?
- Ha nem csalódom. Tudja, itt fent az én szavam törvény. A kormányzója ebben száz száza-
lékig mögöttem áll.
- Minimum.
- Ugyanúgy, mint Gromov. Őt ismeri?
- Találkoztunk már.
- És megint találkozni fog vele, ha megsejtem, hogy azért jött ide, hogy beleavatkozzon az
AmerRus működésébe. Pláne egy olyan bűnüggyel kapcsolatban, amihez nekünk semmi közünk.
Meg akar szorongatni minket? Csak tessék! De előbb vegyen egy sorszámot, és álljon a sor végére!
- Ehhez mi hozzá vagyunk szokva itt Oroszországban. De én nem azért jöttem ide, hogy
bármibe is beleavatkozzak. Az igazság az, hogy segíteni jöttem.
- Ezt meg hogy érti?
- Amerikában biztos más a helyzet, de itt, ha egy befolyásos kapcsolatokkal rendelkező gaz-
dag üzletembert meggyilkolnak, az viszonylag izgalmas eseménynek számít. Rizskov neve hallatán
egy rendőr hajlamos felkapni a fejét.
- És akkor mi van?
- Amikor egy ilyen kaliberű ember ellen követnek el bűncselekményt, mindenki mindent
azonnal tüzetesen vizsgálni kezd. Különösen akkor, ha elterjed a híre, hogy ez az üzletember kül-
földiektől kapta a dollárját. Ha külföldiekről van szó, ugye, nem kell mondanom, milyen gyanakvó-
ak tudnak lenni az oroszok. Tudja, mit beszélnek az emberek?
- Nem...
- Hogy a vegyesvállalkozások hiénák, amik Oroszország-Anyácskánk testét marcangolják.
Az AmerRus egy vegyesvállalat, nem?
- A hiénák dögökön táplálkoznak, Novek.
- 80 -
 - Már elnézést, de Tunguzka nem halott. Elég csak egyetlen pillantás a gáztüzelő kéményük-
re, hogy tudjam.
- Tényleg? Maga valódi szakértő, igaz?
- Bizonyos dolgokban igen. Ezek közül az egyik, hogy hogyan működnek a dolgok Oroszor-
szágban. Látja, egy gyilkossági ügyben már folyik a nyomozás. Jelentéseket követelnek. - Ez ugyan
hazugság volt, de DeKalbnak erről nem kellett tudnia. - A helyettes államügyészek éjszakába nyú-
lóan dolgoznak. Valakinek el kell látnia őket információkkal.
- Bürokraták.
- Pontosan. Mi olyanok vagyunk, mint a bogarak. Ha egyszer megjelentünk, soha nem fog
megszabadulni tőlünk. Viszont ha beszélhetnék az egyik emberével itt Tunguzkán, egy órán belül
már itt sem lennék. Egy papír ki lenne töltve. Nem lenne több bogár. Nem lenne több beavatkozás.
Így tudok én magának segíteni. - Novek elmosolyodott, reményei szerint elég őszintén ahhoz, hogy
sikeresen átessen a vizsgán.
- Van még valami?
- Ami azt illeti, igen. Szeretném befejezni a munkámat, és aztán hazamenni. A lányom né-
hány nappal ezelőtt megszökött. Szeretném megtalálni, mielőtt baja történik.
DeKalb úgy nézett ki, mint akinek a megjegyzés az elevenébe talált. - Megszökött? Hová?
- Nehéz lenne megmondani - felelte Novek. - De tizenhat évesnek lenni sem egyszerű.
Novek szántszándékkal próbálta provokálni, vagy csak a legtisztább, legkegyetlenebb sze-
rencse folytán találta telibe ezt a nyílt sebet? - Nekem is volt egy lányom - szólalt meg végül
DeKalb. - Ő is idén lenne tizenhat éves.
- Akkor tudja, miről beszélek - mondta Novek, aztán elgondolkozott. Hogy érti DeKalb azt,
hogy csak lenne? Jól értette, amit hallott?
DeKalb az oldalzsebébe nyúlt, kihúzott egy vékony tárcát, és kinyitotta.
Novek a fényképre nézett. Egy családi portré, egész hasonló ahhoz, mint amilyen neki van
otthon. Egy morózus DeKalb, egy megfakult szépségű nő és egy tüneményes kislány hatalmas, ár-
tatlan szemekkel. Őzikeszemekkel, ahogy az oroszok mondják. Nem is különbözött olyan sokban
Galinától. - Nagyon szép - mondta Novek, és nem egészen tudta, mi jár DeKalb fejében. - Gondo-
lom, büszke rá.
- Az voltam. - A tárca eltűnt. - A lányomat elvették tőlünk. - Amikor DeKalb újra felnézett,
az arckifejezése teljesen más volt. Fájdalmas.
- Elvették?
A két munkás megállás nélkül ütötte a kalapáccsal a befagyott szelepet. Tompa harangkon-
gás a halottakért.
- Egy betörés volt - folytatta DeKalb. - Az a férfi bejött a házunkba, hogy ellopjon valamit.
A bűnügyi lajstroma karhosszúságú. Nem tudták bent tartani, mert a bíróság szerint a börtönök túl-
zsúfoltak. Az igazán rossz fiúknak kellett fenntartani azt a pár helyet. Csakhogy ez az ember is egy
igazán rossz fiú volt. Érti?
- Azt hiszem. - Egyetlen oroszt sem lehetett megvádolni egy bűnnel, hacsak bizonyított tény
nem volt a bűnössége. Itt a védőügyvéd feladata az volt, hogy feltárjon olyan enyhítő körülménye-
ket, amik az óhatatlan ítéletet egy kicsit kevésbé szigorúvá tették. Novek tudta, hogy az amerikai
rendszer elnézőbb volt a bűnözőkkel szemben, és hogy az ő módszerük nem feltétlenül állt az orosz
fölött. - És elkapták?
De úgy tűnt, DeKalb nem is hallja. - Szerintünk a lányunk meghallhatta, hogy ez az ember
darabokra szedi a földszinti szobákat. Épp nemrég ért vissza az úszásból, kint volt a medencénél.
Még mindig fürdőruhában volt. Bebújt az ágy alá. Persze az az első hely, ahová egy betörő benéz.
Novek nem felelt. Még csak levegőt sem vett.
- Megtalálta a lányunkat. - DeKalb arca eltorzult a fájdalomtól. - És borzalmas dolgokat
művelt vele, mielőtt a kislányom meghalt. - DeKalb mély levegőt vett, majd lassan kifújta. - Remé-
lem, hogy megtalálja a lányát, mielőtt vele is valami hasonló történik, őszintén remélem.
- Sajnálom.
DeKalb megint nyugalmat erőltetett az arcára. - Az most már nem segít a lányomon. Ez az
én feladatom. Ki ez a szakértő, akivel találkozni akar?
Az ő feladata? - A tigriskutató - felelte Novek. - Dr. Veresszkaja.
- 81 -
 - Hogy ő? - lökte hátrébb a védősisakját DeKalb. - Mi köze neki Andrejhez?
Andrej. Novek eddig még nem említette Rizskov keresztnevét. Csak a neve kezdőbetűit.
Novek felemelte a dobozt. - Szeretném megkérni, hogy segítsen beazonosítani ezt a technikai ter-
mészetű bizonyítékot.
- Értem - mondta DeKalb, és az órájára nézett. Komoly búvárkaróra volt, az a fajta, amit egy
orosz soha nem engedne egy csepp víz közelébe sem. DeKalb karja cserbarnára sült. - Tudja, mit?
Fél óra kell, mire feltöltöm a helikopteremet üzemanyaggal, és indulásra készen áll. Ha kész, azzal
visszamehet Markovóba.
- Köszönöm, de erre nincs szükség. Megbeszéltem valakivel, hogy visszavisz.
- Azt maga csak hiszi. A barátjának nem volt engedélye leszállni itt. Ha még egyszer meg-
próbálja, elfogjuk, és elkobozzuk a gépét. - DeKalb felnézett, és fakókék szeme pillantása szinte
keresztüldöfte Noveket. - Pontosan harminc perc. Ennyit kap a tigrisnővel. És ne felejtse el: ha azért
jött ide, hogy bajt keverjen vagy hogy megszorongasson minket, felhívom Gromovot, és nem vicce-
lek magával, az az ember letépi a maga fejét, és a seggébe ragasztja! Megértette?
- Tökéletesen. - Novek nem bánta volna, ha láthatja az amerikaiak arcát, amikor beterelik
Jurij gépét, és szembetalálják magukat a gépfegyveres rakodómunkásokkal.
DeKalb közben már visszafelé csörtetett a főépület felé.
Noveknek kétszer olyan gyorsan kellett lépdelnie, hogy tartsa vele az iramot. DeKalb lábait
mintha egy más mértékű világra tervezték volna. Milyen csapdábaesettnek érezheti magát ezen az
örökös jégtenger tetején úszó kavicsszigeten! A tél, az egy dolog volt. De amikor a legfelső réteg
felolvadt, elég volt egy lépés a kavicságyon, és az ember combig süllyedt az olvadt hóba és sárba.
Persze ha valami történne Galinával, valami olyasmi, mint a bűntény, amiről DeKalb beszélt, akkor
Novek is felkutatná a világ legtávolabbi helyét, amit csak meg tud nevezni. És aztán elindulna gya-
log egy olyan helyre, aminek még csak neve sincs.
Egy olyan helyre, gondolta Novek, ami nagyjából olyan, mint ez.
Andrej. Igen, DeKalb biztos, hogy ismerte. Tehát hazudott. De miért?
Ahogy közelebb értek a főépülethez, Novek látta, hogy a nagy helikopter, amit odaföntről
látott, tulajdonképpen egy kiégett roncs volt csak; egy hatalmas, elszenesedett gép, amely magára
hagyva üldögélt két pár dupla futóművön. A kabinnak öt kerek ablaka volt, mindegyiket kormos
acél fedte. A ponyva megsárgult, mint a műanyag szokott, ha az ember egy évtizeden át kint hagyja
a napon. A hosszú, elszenesedett test két végéből egy-egy dupla légcsavar nőtt ki. A propellereknek
hiányzott néhány lapátja.
- Decker! - kiáltotta DeKalb. A két férfi közül, akik a főépület előtt álldogáltak, az egyik
felnézett. A fél arcán egy kis ragtapaszt viselt. - Vidd el a polgármestert a tigrisnőhöz! A terepjáró-
val menj, és azonnal gyere vissza! Joffrey?
- Igen, uram - mondta a másik férfi.
- Harminc perc múlva Markovóba repülsz. Készítsd elő a helikopteremet! - mondta DeKalb
egy kicsi, gyorsnak látszó Bélire mutatva, amely a kiégett roncstól tisztes távolban állt. - Markovo
polgármesterét kell visszavinned. Nem akarjuk megvárakoztatni, értetted?
- Igen, uram!
Decker. A markovói diszpécser ezt a nevet említette. Novek eltűnődött, vajon ezek voltak-e
a „cowboyok”, akiktől Jurij megmentette Galinát. Mindkettő sovány volt, de izmos és sötét hajú.
Az egyikük egy fogpiszkálót rágcsált, és gúnyosan elvigyorodott. Valószínűleg. Igen.
DeKalb visszafordult Novekhez. - Örülök, hogy megismerhettem. De nem hiszem, hogy
összefutnánk még így a közeljövőben. - Meglengette Novek hatósági igazolványát az orra előtt. -
Ugye nem bánja, ha ezt magamnál tartom arra az időre, amíg itt tartózkodik?
- Hát persze, hogy nem. - Novek kinyújtotta a kezét, és lecsippentette DeKalb igazolványát a
zsebéről. Mosolyogva a saját zsebébe tette, miközben a három amerikai csak állt ott, túl döbbenten
ahhoz, hogy bármit is szóljon. A másik kettő úgy nézett DeKalbra, mint egy benzines palackra,
aminek egy égő rongy lógott ki a nyakából. - Pocsék a memóriám. Ez majd emlékeztet rá, hogy
visszakérjem a sajátomat.
DeKalb dörmögött valamit, majd sarkon fordult, és bement az épületbe. Az egyik pilóta utá-
nament, míg a másik elindult a helikopter felé. Novek csak várt, magára maradva. Az ajtó kinyílt, és
Decker lépett ki rajta, kezében egy piros védősisakkal. A fehér fogpiszkáló még mindig a szájában
- 82 -
volt. A sisakot átnyújtotta Noveknek. Csupasz karja felől erős pacsuliszag csapta meg Novek orrát.
- Előírás. A látogatóknak védősisakot kell viselniük.
- Fő a biztonság. - Novek feltette a sisakot, majd állított a műanyag pánton az álla alatt, míg
pontosan nem illeszkedett. Az amerikai nem viselt sisakot. Vastag szálú fekete haja volt és sötét-
barna, kifejező szeme. Pontosan az a fajta amerikai, akinek a lábai elé omolnak az orosz nők. Az
esélyeit éppenséggel a zsebében megbúvó dollárok sem rontanák.
- Azt mondja, maga a polgármester?
- Igen, Markovóé.
- Tökös húzás volt, amit az előbb DeKalbbal művelt. Hogy elvette az igazolványát. Úgy lát-
szik, maga tényleg egy igazi tigris, mi?
Tigris? Novek követte Deckert a főépület háta mögé. - Azzal mi történt? - kérdezte a kiégett
helikopterre mutatva.
- Néhány helybéli megpróbálta újra feltölteni üzemanyaggal, anélkül, hogy földelték volna a
tartályokat. A barmok hozzáértek a fém benzincsővel a fémtesthez, egy bazi nagy szikra pattant, és
az egész gép a levegőbe röpült. Túl böszme állat ahhoz, hogy elvonszoljuk innen, és megjavítsuk.
Úgyhogy ha engem kérdez, szerintem itt marad örökre, ahol most van.
- Megsérült valaki?
- Nem - mondta Decker. - Mindannyian meghaltak. Gyerünk, tigris, ideje indulni! Van még
valami dolgom, amit be kell fejeznem.
Novek követte Deckert a főépület mögé, ahol egy sor csontvázszerű kis jármű parkolt.
Mindegyik egy csőváz volt, amire négy ülést csavaroztak, és hatalmas, puha traktorgumijuk volt a
kerekeken, mint megannyi kövér, kerek párna, egy csavartmintás futózással a gumikon. Mindegyik
hátuljában egy hengeres nyomástartály volt, előtte egy sima raklappal csomagtartó gyanánt. Decker
beugrott az egyik ilyen jármű kormánya mögé. Megnyomott egy gombot, és a motor azonnal életre
kelt. Decker türelmetlenül intett Noveknek, hogy üljön be mellé.
Novek bekászálódott az anyósülésre. - Miféle autó ez?
- A hivatalos neve „nagymozgékonyságú jármű”, de mi csak holdjárónak hívjuk - felelte az
amerikai. Az akcentusában volt valami különleges, mint a fahéj az erős fekete kávéban. - Kizárólag
a saját használatunkra gyártattuk őket. Gázhidráttal működnek.
- Azt a kutakból nyerik?
Decker újfajta érdeklődéssel nézett Novekre. - Mr. DeKalb azt mondja, maga fent dolgozott
Szamotlorban.
- Igen. Nekünk ott metán-hidrátunk volt, de nem használtuk semmire. Leginkább csak púp
volt a hátunkon.
A gázhidrát olyan jég volt, ami „égett”; a víz és a metán egy különleges formája, ami a kettő
ötvözeteként jött létre a kút mélyén található különlegesen nagy nyomásnak köszönhetően. Néha,
fúrás közben, ha eltaláltak egy ilyen vastag lencsét, napokon át lövellt a több tonnányi sistergő-
sziszegő jég az olajkútból. A burját munkások ilyenkor meggyújtották az öngyújtóikat, és viccből
égő jéggolyókkal dobálták egymást.
- A mi hátunkon nem az. Ha egy ilyen magas nyomású tartályba tesszük, a világ végéig is
elvezet egy ilyen kis holdjárót. Átmegy mindenen, a jégen, a havon, még a nyílt vízen is. Nem szá-
mít, hogy milyen az idő, vagy hogy milyen évszak van. De a vízen elég gyorsan kell áthajtani. Ha
megáll az ember, elsüllyed.
Novek ugyanígy érzett ezzel a nyomozással kapcsolatban. Ha megáll, valószínűleg elsüly-
lyed. - Nagyon leleményes. Maga amerikai? Nem vagyok szakértő, de az akcentusa mintha más
lenne. - Novek azon kapta magát, hogy Decker bakancsára bámul. Vajon milyen mintázatú a talpa?
- Száz százalékos Vermillion Parish-i Róka Rudi vagyok - mondta Decker. - Az
Louisianában van. Leszámítva azt a pár jenkit az I-10-estől északra, mi mindannyian így beszélünk.
Tudja, mit jelent a Róka Rudi?
Novek felnézett. - Valamilyen állatot?
- Egy nagyon veszedelmes fajtát. - Decker kifarolt, majd egyesbe kapcsolt, és a holdjáró ke-
rekei kavicsot és sarat fröcsköltek, ahogy a jármű legurult egy töltésen, át az úton, majd nekivágott
a végeláthatatlan terepnek az olvadt havon át, hogy még azt a kevéske zöld mohát is letarolja, ami
eddig életben maradt.
- 83 -
 Sár és mocskos latyak barna tengerén hajtottak keresztül, habár a szovjet olajmezőkkel el-
lentétben itt legalább nem voltak hatalmas olajfoltok. Körös-körül mindenütt régi olajkutak álltak.
Noveknek elég volt, ha csak a szelepekre nézett. Mindegyik le volt zárva, a dugattyúk berozsdásod-
tak álló helyzetükben.
A férfi látta az új olajvezetékeket, amelyek a régi kutakat kötötték össze egy központi elosz-
tóvezetékkel. Folyékony gáz szivárgott a gyűrűs védőburkolatból. Áradt a szénhidrogén, itt nyomás
volt. Elég csak ránézni a kürtőre. Nem létezik, hogy az AMR nem tud pénzt csinálni ebből a renge-
teg kőolajból a lábuk alatt! Novek tekintete végigkövette az elosztócsövet, amely az egyik hatalmas
gáztartályhoz vezetett távolabb.
- Gázzal teszik újra nyomás alá a régi kutakat?
Decker még csak a fejét sem mozdította arra. - Mr. DeKalbot kell megkérdeznie.
Novek a magas kéményekre nézett, melyeknek sárga láng égett a tetején. - Ő azt mondta, az
AmerRus arra vár, hogy emelkedjen az olajár, és csak akkor fogják növelni a termelést.
- Akkor így is van.
- De a kutak úgy néznek ki, mint amikhez már jó ideje egy ujjal sem nyúltak - mondta
Novek, miközben szoborrá merevedett rozsdás dugattyúk sora mellett hajtottak el. - Nagyon-
nagyon régóta.
De Decker újra csak ugyanazt a választ adta. - Kérdezze meg Mr. DeKalbot!
Most egy óriási elektromos szivattyú mellett hajtottak el, aminek csak a motorja akkora volt,
mint egy olajoshordó. Vastag gumi köldökzsinór kötötte az egyik kúthoz, de ez a szivattyú is né-
mán, mozdulatlanul állt. A gumi időközben megrepedezett.
- Hidraulikus? - kérdezte Novek, de mielőtt még Decker válaszolhatott volna, hozzátette. -
Tudom, kérdezzem meg DeKalbot.
Novek a holdjáró csővázába kapaszkodott, ahogy nagy sebességgel hasítottak keresztül a
sártengeren. Az erejéhez képest meglepően halk volt a jármű motorja. - Hallom, épp csak elkerültük
egymást tegnap.
Erre Decker keskeny arca végre felé fordult. - Ki mondta?
- A markovói diszpécser. A neve...
- Higgins azt sem tudná megmondani, hol van a saját segge, és meg is mondhatja neki, hogy
tőlem meg ezt hallotta!
A holdjáró egyre gyorsult. Átszáguldott egy kisebb tavon, kerekeiről sáros, jeges vizet
fröcskölve szerteszét. Csak hajtottak tovább, habár most már egy kicsit lassabban. Az amerikainak
igaza volt, a holdjáró tényleg nem süllyedt el.
- Hogy tetszik magának Szibéria?
- Egy sportembernek maga az Édenkert - felelte Decker nevetve. - Nincs itt semmi, csak a
hatalmas tér, és nincsenek törvények, amik meghatároznák, hogyan éljen az ember. Ahonnan én jö-
vök, a törvények majdnem mindent tönkretettek. Lassan már köpni sem lehet anélkül, hogy előbb
egyezséget ne írna alá valamelyik környezetvédő szervezettel. Itt viszont szabadon lélegezhet az
ember. Itt csak te vagy meg az isten. - Decker felnevetett. - Ja, elfelejtettem, hogy maguk nem hisz-
nek istenben.
- Mostanában kezd újra divatba jönni. És törvények is vannak.
- De nem itt - mondta Decker, majd hozzátette. - Illetve csak az, amit Mr. DeKalb mond.
Minden mondat ugyanezzel a névvel végződött! Novek megpróbált másik irányból közelíte-
ni. - Ha jól tudom, itt Tunguzkan tigrisek is vannak.
Decker elvigyorodott. - Tudta, hogy amikor a tigrisek dugnak, a nőstény visít? Víííj! Tudja,
miért?
- Nem mondhatnám.
- A hím farkában egy ilyen hosszú csont van - felelte Decker, és szétfeszítette a két ujját. -
És kívülről az egészet kis tüskék borítják, amik mind egy irányba hajlanak. Érti? Olyan, mint egy
tarajos sül. A hím szép csendben be tud csusszanni, de az holtbiztos, hogy nem tud úgy kiszállni,
hogy a nőstény észre ne vegye. - Amikor elmosolyodott, Decker fogai nagyon fehérek voltak.
- El tudom képzelni! - Novek megköszörülte a torkát. - Hamarosan amerikai turisták is jön-
nek majd Markovóba. Mi a véleménye a mi Szibéria Szállónkról? Hogyan javíthatnánk esetleg a
minőségen?
- 84 -
 - Akár Abbeville-ben is lehetne - vont vállat Decker. - Kicsit uncsi az a hotel. Én általában
az Alamóba járok.
Az örmény maffia által üzemeltetett kávézóba. Még egy példa a létszámfölöslegre, gondolta
Novek.
- Van ott egy kislány, aki felszedegeti a dollárokat – mondta Decker, és felröhögött. - Tudja,
hogy értem, nem? Nem a kezével... Maga lerakosgatja a zöldhasúkat, ő meg ahogy illik, felszip-
pantja őket. Lefogadom, hogy ettől a kis cukorfalattól a jó öreg Mr. Washington majdnem szívin-
farktust kap. Lehet, hogy trippert is.
Hát így ér véget a birodalom, gondolta Novek. Nem egy termonukleáris robbanással, nem
egy friss szélfúvással, amely kisöpörné az elmúlt hetven év pókhálóit a legutolsó sarokból is. Nem...
hanem egy sztriptíztáncosnővel, aki egy maroknyi dollár fölé guggol, és elnyeli őket úgy, hogy a
kezét nem is használja. Noveknek Galina gyönyörű arca jutott az eszébe, és hosszú, kecses lába.
A holdjáró felkaptatott egy kavicsos emelkedőn, megpördült a sárban, majd ráfordult egy
hosszú, kavicsos töltésútra, amely kék acéltetős, alacsony fémépületek összevisszaságában végző-
dött.
Novek a köveket figyelte, amik mellett elhajtottak. Magnetit és turmalin kavicsok. Egy má-
sik felszínből, egy másik forrásból. Nem nepai.
Jóval túljártak a tunguzkai amerikai zónán. Jóval a kunyhók és raktárépületeken túl. A Ku-
tyatelepet is elhagyták. A magas kémények már csak távolról látszottak; a hatalmas gáztartályok kis
kupacokká törpültek a láthatáron. Itt kint körülöttük mindenütt fúrótornyok voltak, a legtöbbjük el-
hagyatott, némelyikük új. A régi elektromos fúrók a rozsdától szép barnává patinásodtak.
Szibériát más léptékkel szabták, mint a világ összes többi részét. A távolságok itt megté-
vesztőek. A mocsáron átvezető töltésút hosszabb volt, mint hitte volna az ember. A kis kék tetők
lassan váltak csak nagyobbakká, habár a holdjáró sebessége semmit sem csökkent. Ahogy közelebb
értek, Novek látta, hogy az alacsony épületek facölöpökön állnak, tetejük pedig meredeken ível föl-
felé, hogy ledobja magáról a havat. A tető csúcsára egy műholdas telefon parabolaantennáját szerel-
ték. A bejárat fölött egy tábla hirdette: TUNGUZKAl BIOSZFÉRA-REZERVÁTUM MEGFI-
GYELŐ ÁLLOMÁSA.
Decker az épület elé hajtott, és megállt. A főépület előtt egy másik holdjáró parkolt. Decker
Novekhez fordult. - Úgy látszik, a tigrisnő itthon van.
- Igen. - Nyina fényképe a konyhafalon. A fotó Rizskov falán. A fénykép a tigrises maga-
zinban. Átfedték egymást, összeolvadtak. Már három éve, és Novek még mindig hallotta néha
Nyina hangját, amikor pedig csak a rádió szólt; még mindig azt hitte néha, hogy látja, amint Nyina
behozza a kiteregetett mosott ruhát, miközben csak a szél lobogtatta Galina egyik szoknyáját. Hal-
lotta a papucsa lépteit, mikor csak az eső verdeste az ablakot.
Novek ki akart szállni, de a zakója széle beleakadt a holdjáró csővázának egyik éles hegesz-
tésébe. Ahogy megpróbált elhúzódni, csak még rosszabb lett, az anyag csak még jobban megfeszült.
- Várjon! - mondta Decker, majd a térdére ütött, és valahonnan egy vékony pengéjű kés ke-
rült a kezébe. Dobókés. Nyél nélküli, egyensúlyozott. Decker egy gyors nyisszantással elvágta a
fémbe akadt ruhadarabot. Aztán a penge olyan gyorsan tűnt el - valószínűleg ott, ahonnan előkerült,
bárhol is legyen az -, hogy Novek nem mert volna megesküdni rá, nem csak képzelte-e az egészet.
- Visszajön értem?
- Ne aggódjon, tigris! - mondta Decker egy széles, állatias vigyorral. - Végig csak magára
fogok gondolni! - Ezzel a holdjáró hátratolatott, mind a négy kereke megdőlt, ahogy visszafordult,
és nem felbőgő, hanem inkább duruzsoló motorral elhajtott a hosszú, keskeny töltésúton, repülve,
mint egy trojka a havas sztyeppén.

11. fejezet

A töltények, a narancssárga anyag és egy kavics, ami nem is lehetett volna hétköznapibb,
ugyanakkor határtalanul különleges és egyedi. És DeKalb hazugsága, hogy nem ismerte Rizskovot.
Orosznak lenni annyi, mint bizalmatlannak lenni a külföldiekkel szemben. Szibirjáknak lenni pedig

- 85 -
annyit tesz, hogy az ember bizalmatlan és gyanakvó mindenkivel szemben. Ez is egy újabb furcsa,
kettős szabály volt, ami egyszerre jó is meg rossz is.
Novek odament a falépcsőkhöz, miközben az ágyában fekvő Rizskovra gondolt, és a fény-
képre a falán: egy gyönyörű fiatal nőre. Nem Rizskov feleségére, hanem Anna Veresszkajára. Meg
az AmerRusra, Markovo gazdaságának egyetlen és legnagyobb dollárszolgáltatójára. Szex, pénz,
politika. Ha motivációról volt szó, Novek kénytelen volt egyetérteni Kaznyinnal - ebben a nőben
megvolt az összes.
A bejárati ajtó mellett óriási fémdobozok voltak felhalmozva, mindegyiknek a végét erős
rugók zárták le; tigriscsapdák, méghozzá nagyon nagyok. Hosszabbak voltak Decker holdjárójánál
is.
A bejárati ajtó kilincsként szolgáló fagombját már selyemsimaságúra koptatták. Szibériában
nem voltak fémkilincsek; egyetlen óvatlan mozdulat kesztyű nélkül, és a hideg fém egy egész bőr-
réteget rántott le az ember kezéről.
A légmentesen záródó bejáratot egy hidegkékes fényű neonlámpa világította meg. Odabent
egy második ajtó volt, mellette felirattal, hogy a berregő megnyomása után várni kell. Novek már
épp ezt tette volna, amikor feltűnt neki a padló.
Bakancsok lenyomatát látta, piszkos mészkőpornyomokat; több évtizednyi megkövesedett
sár szélfútta hagyatékát. Szürke volt, és nagyon finom szemcséjű. A lábnyom a különleges, címer-
pajzsra emlékeztető Bourbon-liliomos mintát ábrázolta, amit Novek Rizskov lakásában is látott.
A fal mellett egy pár sáros bakancs állt. Kis méretű, de masszív. Mint a földkotró gépek. A
bakancsok orra velúrszerűre kopott. A boka körül olyan fényesek voltak, mintha üvegből lettek vol-
na. Novek felemelte az egyiket, és megfordította. A rücskös talp csupa sár volt, beleragadt kavics-
darabokkal. Novek addig piszkálta, amíg meg nem győződött róla, hogy jól gondolta, plusz egy ne-
vet is talált: VIBRAM. Visszatette a bakancsot oda, ahonnan elvette, majd megnyomta a berregőt.
Az épületet jól szigetelték. A plafontól a falakon át különös tekintettel a padlóig. Lehet,
hogy beszakad a hó alatt vagy széttépi a szél, de az biztos, hogy ez az épület nem fog a felengedett,
fagyos talaj ingoványába süppedni. Novek újra megnyomta a berregőt. Még mindig semmi válasz.
A férfi benyitott.
Egy cirmos cica bámult rá főúri helyéről, az íróasztalról, éberen, nyugodtan, a helyzet ura-
ként. A macska olyan megvető, lekicsinylő képpel nézett rá, hogy Noveknek DeKalb jutott róla az
eszébe. A macska felemelte egyik mancsát, és nyalogatni kezdte, fél szemét azért hűvösen mindvé-
gig Noveken tartva.
Az egyik falon egy könyvespolc állt, rajta egy napraforgóval, amely a mellette levő lámpa
fénye felé fordult. Pici kis zöld feje volt, de a szélén már látszott némi sárgás szín - egy kis csoda,
amely hamarosan egy nagyobbnak adja át a helyét.
Anna Veresszkaja háttal ült Noveknek, és egy üres televízióképernyőre bámult, a fülén fej-
hallgatóval. Mellette az íróasztalon egy kis magnó feküdt, előtte pedig egy komoly kis laptop. Min-
denfelé kábelek tekeregtek, összekapcsolva a különböző szerkezeteket.
Nem hallotta, amikor Novek bejött. De a férfi még így is, hogy csak a hátát látta, azonnal
felismerte őt. A keze is ismerte ezt a nőt, és erősen kellett türtőztetnie magát, nehogy kinyújtsa a
karját, és megérintse, mert annyit még egy polgármester is tudott, hogy ez nem lenne bölcs dolog.
Anna Veresszkajának fényesfekete haja volt, amit a füle mögé fésült, és onnan omlott a vál-
lára. Kopott farmernadrágot viselt egy sima fekete garbóval, aminek felgyűrte az ujját. A karórája
egy hatalmas, fekete műszer volt telis-tele gombokkal. A lábán pedig egy pár meleg, bélelt házici-
pő.
A képernyő életre kelt, hirtelen függőleges fehér csíkok jelentek meg rajta. Egy kimerevített
kép? Nem, mert ahogy Novek nézte, a kép folyamatosan változott, pontosabban szaggatott, hirtelen
váltásokkal egy újabb és újabb képre ugrott, ami majdnem ugyanúgy nézett ki, mint az előző, de
nem teljesen.
Anna Veresszkaja felvette a magnóhoz kötött fekete mikrofont, és beleszólt. - Tizennégyes
megfigyelőpont - mondta angolul, kifogástalan amerikai kiejtéssel. - Első akusztikai indítóimpulzus
huszonkét óra tíz perckor.
Ez meglepte Noveket. Itt a legtöbb orosz, aki beszélt angolul, a BBC-kiejtést használta. Egy
hegedűművész hangmérce nélkül játszik a hangszerén, rákényszerített határértékek nélkül. A férfi-
- 86 -
nak nagyon érzékeny volt a füle a hangszínekre, a leheletnyi különbségekre. Csak így lehetett elke-
rülni a hibákat. Novek figyelmesen hallgatott tovább.
- Helyi idő szerint huszonkét óra tizenkét perc. Peter, ez az a fájl, amiről beszéltem neked,
amikor itt voltál. Ez az, amelyikkel végre megcsípjük őket. A rossz hír, hogy Moszkva nem volt
hajlandó segíteni. - Veresszkaja lenyomott egy gombot, és a laptop felberregett. A képek gyors so-
rozattá álltak össze a tévéképernyőn, ugyanazokat a függőleges fehér csíkokat mutatva a fekete hát-
tér előtt.
Moszkva manapság nagyon sok embernek nem volt hajlandó segíteni, de vajon mit értett ez
alatt Veresszkaja? Novek épp megköszörülte volna a torkát, hogy Veresszkaja tudomást szerezzen a
jelenlétéről, de az illúzió, a káprázat annyira gyönyörű volt, hogy nem vitte rá a lélek. Egyszerűen
képtelen volt. Ha egy férfi már három éve él a sivatagban, ki tudná hibáztatni, ha csak behunyja a
szemét, és élvezi egy kicsit az eső illatát?
Veresszkaja megint beszélni kezdett.
- Huszonhárom óra. Most már csak néhány perc. Csak figyelj! Ezt még soha senki nem vette
fel.
Novek megfordult. Az iroda tele volt burját népművészeti tárgyakkal, poszterekkel és térké-
pekkel. Egy rénszarvasbőrből készült dob, egy őslakos kése, aminek a nyele már sárgásra patináso-
dott. A poszterek porokat reklámoztak, gyógyító szereket, borokat és balzsamokat, amik mind tigri-
sek egyes részeiből készültek. Egy rajzszögekkel teletűzdelt hatalmas térkép ábrázolta a Tunguzkai
Bioszféra-rezervátumot. Könyvespolcok, a napraforgó és a kis lámpája, egy íróasztal, rajta egy fe-
kete dosszié és egy fél pohár málnalé. Egy hordozható műholdas telefon a töltőjén.
És egy puska.
A fegyver egy állványon feküdt. Novek azon kívül, hogy nem tanácsos nélküle nekivágni a
tajgának, szinte semmit sem tudott a fegyverekről. De annyit ő is látott, hogy ezt a puskát, aminek
kékesen csillogott a fémcsöve, szikrázott a farésze, és tündöklött a céloptikája, valaki nagy szeretet-
tel és gondoskodással tartotta rendben. Egy lány, egy kés, egy puska.
Egy találós kérdés: melyik a kakukktojás?
És a találó válasz: talán mind a három összetartozik.
- Oké, figyelj! - mondta Anna Veresszkaja. - Itt a második akusztikai indítóimpulzus hu-
szonhárom óra tizennégy perckor. Egy helikopter. Biztosan tudom, épp eleget hallok itt röpködni. -
A televízió képernyője vibrált egyet, majd a kép újra visszatért.
Novek halkan odament, ahol a kés lógott a falon, leakasztotta a kampóról, miközben
Groszman elismerő megjegyzésére gondolt a „sebésszel” kapcsolatban, aki Andrej Rizskovot ope-
rálta. A cirmos követte minden mozdulatát.
A bőrtokba egy rénszarvasbőr-csík volt ügyesen belefonva, ami egyrészt arra szolgált, hogy
az ember a nyakába akaszthassa a kést, ugyanakkor ha egy gyors mozdulattal benyomta a kis csont-
gyűrűt, biztonságosan lezárta a tokot.
A nyél sárgás mamutagyarból készült, az úgynevezett „szibériai aranyból”. A cobolyprém
mellett ezzel biztosították a cárok, hogy a kincstáruk mindig tele legyen. Akármi is legyen az áru -
arany, coboly, olaj vagy csak a nyílt, végeláthatatlan tér -, Szibéria mindig is hatalmas bárka volt,
egy teherszállító dereglye Oroszország kikötőjében. Moszkva elvette, amit akart, aztán mielőtt a le-
génység észbe kaphatott volna, már ki is lökte a hajót a nyílt tengerre. Novek kihúzta a fényes pen-
gét.
A kés pengéje tükörfényesen ragyogott, még csak egy porszem sem volt rajta. A férfi végig-
húzta a hüvelykujját a kés élén. Megvolt az a mágikus képessége, hogy nyiszálás nélkül is vágjon,
Novek egyáltalán semmit sem érzett. De az ujjából azonnal kiserkent a vér. Mit is mondott Dr.
Groszman? Hogy egy különösen éles kést keresnek? Noveknek eszébe jutott a farkaskutya csontig
átvágott nyakával, és gyorsan visszacsúsztatta a kést a bőrtokjába. Novek felnézett. A macska tudta,
hogy itt van. Vajon Veresszkaja mikor fogja észrevenni?
- Oké, figyelsz? - A laptopot gyorstekerőre kapcsolta, majd megállította. - Huszonhárom óra
ötven perc - mondta Anna. - Az infravörös indítóimpulzus ebben a pillanatban kapcsolta be a kame-
rát, ami most dupla sebességgel vesz, és a hangfelvétel is folytonos. Majdnem olyan, mint egy vi-
deofelvétel. - Anna egy pillanatnyi szünet után folytatta. - Itt van, látod a férfit?

- 87 -
 Férfit? A képernyőn ugyanazok a függőleges fehér vonalak voltak láthatók, de ezúttal egy
szintén fehér, felismerhetetlen folt kötötte össze őket. A kép most már gyorsan ugrált, mint egy régi
némafilm, de ahogy a képkockák követték egymást, a folt úgy lépett ki a vonalak közül, mint ahogy
egy ködfolt bukkan elő a fák közül, aztán megállt. Fák? A függőleges fehér vonalak fák lettek vol-
na? Az alak megint mozogni kezdett.
- Hallottad? - kérdezte Anna. - Ez az ő hangja volt. Egyértelműen amerikai angol.
Anna a készülékre irányította a távirányítót, és lenyomott egy gombot. A számítógép váltott
a képen, majd duruzsolni kezdett. A meghatározhatatlan folt lassan egy kissé zöldes, foszforeszkáló
emberi alakot kezdett ölteni, kísértetiesen fehér arccal. Az arc a fák irányába fordult, szája néma
kiáltásra nyílt.
- Éjfél. Ne felejtsd el, hogy infravörös fényben látjuk, oké? A melegebb hőmérsékletű dol-
gok fehérnek látszanak. A férfi bőre valójában fekete. Egy néger férfit látunk az erdőben. Látod az
öltözékét? Nadrágot visel, vászoncipőt és egy inget, amin valamiféle felirat van. A hóna alatti fehér
foltok arról tanúskodnak, hogy erősen izzad. Peter, a hőmérséklet aznap éjjel mínusz huszonkét fok-
ra süllyedt. A férfi nem lehet messze valamilyen menedéktől. Ez biztos. Én arra tippelnék, hogy ar-
ról a helikopterről szállhatott le, amit az előbb hallottunk.
Noveknek az volt az érzése, hogy Anna tégláról téglára épít fel egy vádiratot. De mivel kap-
csolatban? És ki ellen? És mit keres egy amerikai egy ilyen kutya hideg éjszakán az erdőben, úgy
öltözve, mint egy turista, aki az Ermitázsban lődörög? Ráadásul egy amerikai néger?
A férfi a fák felé bámult. A testtartásán lehetett látni, milyen feszülten vár valamire. A mell-
kasára néhány betű volt nyomtatva. Az infravörös képen elég nehéz volt elolvasni. Elhomályosítot-
ták az éles fényfoltok, amik a férfi hóna alól sugároztak.
Anna kimerevítette a képet.
- Látod? CDC Pelican - mondta. - Még több betű is van ott, de nem látjuk elég tisztán ahhoz,
hogy el tudjuk olvasni. Mi lehet ez, egy hajó neve? Egy helyé? Nem tudom. Neked mond valamit
ez a felirat? Próbálj meg megtudni róla valamit! Lehet, hogy ki tudnánk deríteni a férfi nevét a hadi-
tengerészet adataiból. Tudod, a hajólajstromokból, vagy valami ilyesmi.
Novek kicsit közelebb hajolt. Igen. CDC Pelican. Angolul, nem cirillbetűkkel. A pelikán egy
madár. De mi lehet a CDC? Novek a testmeleg és az izzadság fénylő foltjain keresztül is le tudta
olvasni, amelyek a férfi mellkasához tapasztották az inget. Nem is ing volt, inkább egy pamutpuló-
ver, amiket Oroszországban is bárhol lehetett kapni, rajtuk amerikai egyetemek, cégek, termékek
neveivel. De mínusz húsz fokban?
A szibériai szabályok abszolút szabályok: nincs se fellebbezés, se különleges felmentés.
Akárki legyen is ez az amerikai néger, most komoly bajban van.
- Egy perccel múlt éjfél. Első artikuláció - mondta Veresszkaja.
A fák közül egy újabb alakzat bukkant elő, valami alacsony, hosszúkás. Könnyed, kecses
mozdulatokkal haladt a földhöz közel. Egyre gyorsabban közeledett.
Nem tárgy, nem is ember.
Hanem egy tigris.
Anna kimerevítette a képet, és beszélni kezdett. - Ez a példány Léna, egy hétéves nőstény.
Tavaly százharmincnégy kilót nyomott de most nagyon le van fogyva. Látod a foltokat, ahol ritká-
sabb a szőre? Fehér foltokként jelennek meg, ahol a testmelege jobban átüt a bőrén. Léna fél kilo-
méterre a tizennégyes ponttól vackolta be magát a négy kölykével. Éhes, és hozzá van szokva, hogy
itt talál ennivalót. Nem csak véletlenül járt erre. Még csak nem is vadászik.
Novek közelebb hajolt, hogy jobban lásson.
- Tizennyolc másodperccel később.
A tigris gyorsítani kezdett a furcsa kamera villódzó képein, egy szempillantás alatt megtéve
az utolsó pár métert, hihetetlenül gyorsan. Úgy hasított át a levegőn, mint egy rakéta, majd kinyúj-
totta a mellső lábait, és hosszú, éles karmaival előrecsapott, miközben látni lehetett, hogy egy-egy
mancsa nagyobb a férfi fejénél.
Noveknek a szája is tátva maradt, miközben a férfi előbb egy kalimpáló kar- és lábtömeggé
vált, majd eltűnt a kamera látószöge alatt. A képernyőn átsuhant egy nyílegyenes farok, aztán eltűnt.

- 88 -
 - Ez minden. Léna a rejtekhelyére hurcolta a holttestet. A maradékot elpucolták a dögevők.
Meg kell tudnunk a férfi nevét, Peter. Ha ezt sikerül megszereznünk, nekik végük. - A képernyő el-
sötétült.
- Elnézést - szólalt meg Novek. Egy lépést tett Veresszkaja felé, kezében még mindig a bőr-
tokba rejtett késsel. A cirmos eddig megelégedett azzal, hogy csak figyelte őt, de most talpra ugrott,
felpúpozta a hátát, és a fogait vicsorgatva fújtatott a férfira.
Anna megpördült, kirántotta a fejhallgató dugóját a magnóból, és a tekintete hol a késre, hol
Novekre ugrott, majd felpattant a székéről.
Nyina. A szőr felállt Novek karján. Nyina.
Olyan volt, mintha őt is egy infravörös lámpa világította volna meg. Novek érezte, ahogy
fénnyel árasztja el valami láthatatlan hőség. Az arc Rizskov falán, az a nő a tigrises magazinban.
Nyina, azon a napon, ott, a napraforgók között. Életben. A szeme olyan zöld, mint a krizolit. Há-
romszög alakú arc, széles homlok, keskeny áll. Ugyanaz a rakoncátlan tincs a szeme előtt. A fekete
garbó vékony volt, szinte mintha ráfestették volna. Novek az anyag szövésén át látta a tejszínű, ra-
gyogó bőrt. A nő gyönyörűbb volt, mint a képeken, és sokkal keményebb is. Huszonöt év körülinek
látszott.
- Az egy sámánkés. Adja ide! - parancsolt Novekre nyers, műveletlen oroszsággal. Nyina
sohasem beszélne így, még egy kutyához sem. Anna csettintett az ujjával, és a késre mutatott.
A káprázat szétpukkadt, mint egy szappanbuborék.
Annának földbe gyökerezett a lába a képernyő előtt, és eltakarta. Novek odalépett hozzá, és
átadta neki a kést. Egy pillanatra mindketten a kezükben tartották a kés egy-egy végét, és a macska
fújtatva figyelte őket; az áramkört bezárták.
- George! - hessintette le Anna a macskát az íróasztalról. A cirmos beszaladt az asztal alá,
ahonnan egy mély, állatias morgást hallatott. - Szóval? - Anna még mindig oroszul beszélt. - Mióta
ólálkodik itt bent? Eltévedt? Mit keres itt?
- Ne haragudjon! Csengettem, de senki sem nyitotta ki az ajtót - felelte Novek. Nem tudta
levenni róla a szemét. Nyinánál a harag és a szenvedély mindig is rejtélyes módon összefonódott.
Az arca kipirult, aztán a pír lekúszott a nyakán, és a mellbimbói két kis málnaszemmé merevedtek.
Anna összefonta a karját a melle előtt.
Novek elfordította a tekintetét. - Grigorij Novek vagyok. Markovo polgármestere. Tegnap
kellett volna Dr. Gabriellel találkoznom az irodámban, de elkerültük egymást.
- Peter már visszautazott Vlagyivosztokba. - Anna kikapcsolta a számítógépet, és kivett egy
icipici kazettát a magnóból. A zsebébe tette, de a sámánkést a keze ügyében hagyta.
- Tudom. Igazság szerint azért jöttem ide, hogy magával beszéljek. - Novek elhallgatott,
mert valami mozgást vett észre a lábánál. A macska vadászott rá. Egyik mellső lábát a magasba
emelve megmerevedett, a farka nyílegyenesen hátrafeszült. A füle is hátrasimult. A hasonlatosság a
szalagon látott képekkel épp elég volt, hogy Novek karján ismét felálljon a szőr. - A macskája tig-
risnek képzeli magát.
Anna toppantott, és a cirmos elszaladt. - A tigrisek a legnagyobb macskák. A macskák pedig
a legkisebb tigrisek. Miről akar beszélni velem?
A farmernadrág úgy illett rá, mintha csakis neki gyártották volna. Fekete garbója selyemből
készült - meleg volt, ugyanakkor könnyű viselet, és szorosan követte a teste vonalát. Ez a nő csupa
ellentét volt, keménység és selyem, egyik nő és egy másik.
- Hallgatom.
- Próbálom beazonosítani az akcentusát - mondta Novek. Anna nem a moszkvaiak lenéző
tagolatlanságával beszélt, nem is Szibéria érzéki, gömbölyded szótagjaival, bár a kiejtése ehhez állt
inkább közelebb. Nem is gömbölyded, inkább nyolcszögletű a helyes kifejezés. Novek várt, hogy
Anna tisztázza a többit. Ne magyarázkodj, ne mentegetőzz, csak hagyd, hogy a másik kiegészítse,
ami még hiányzik! Novek ezt találta a legjobb módszernek arra, hogy beszédre késztessen másokat.
- Majdnem ismerősnek hangzik. Maga irkutszki?
- A szüleim Irkutszkban éltek.
- Én ott jártam iskolába. Mikor...?
- Ez valami baráti látogatás? Mert ha igen, akkor sajnálom, de épp nem érek rá. Rengeteg a
dolgom. Valamikor máskor kell majd visszajönnie. - Anna a dobozra nézett Novek kezében.
- 89 -
 Hát ennyit a taktikázásról. Persze köztudott volt, hogy az oroszok soha nem a taktikájuknak
köszönhetően nyertek háborút. Hanem úgy, hogy az ellenséges tankok alá vetették magukat. - Igaza
van - mondta Novek. - El akartam kerülni valamit, valami kellemetlent. Sajnálom, de attól tartok,
rossz hírt kell közölnöm magával. - A tekintete újra és újra Anna arcára vándorolt, és túl sokáig
időzött ott. Ettől a férfi kezdte elveszíteni a bátorságát. Mit gondolhat vajon magában ez a nő?
- Mi történt? - kérdezte Anna Novek arcát tanulmányozva. - Egy vadőr? Megint lelőtték va-
lamelyik vadőrömet?
- Andrej Rizskovról van szó. Ha jól tudom, ismerte.
- Ismerem - mondta Anna, és az arca tökéletesen nyugodt maradt. A szemén látszott, hogy
magában döntésre jutott. - Miért?
- Tegnapelőtt éjszaka meggyilkolták.
Annának lehanyatlott a karja. Úgy nézett Novekre, mintha nagyon messze állt volna tőle, és
nagyításra, képélesítésre lett volna szüksége. - Nem hiszek magának. - Hátrafésülte a tincset az ar-
cából, ami azonnal visszahullott előre. - Valószínűleg nem ugyanarról az emberről beszélünk.
- Sajnos igen. Sztálin tolmácsának a fia, a bátyja a külügyminisztériumban dolgozik. A
Roszinka nyolcas számú házában lakott. Lehet, hogy erről maga nem tud, de volt egy felesége is,
Vika. - Novek egy kis szünetet tartott, várva, hogy megtörik-e a sima víztükör. Sehol egy rezdülés. -
A városi rendőrség két tagját is megölték. Kora hajnalban történt, úgy négy óra tájban. A gyilkosok
egy olyan éles pengét használtak, mint ezé a sámánkésé. Burját? Gyönyörű kézművesmunka.
Anna még csak nem is pillantott a kés felé. - Felhívhatom Andrejt, hogy bebizonyítsam, ma-
ga hazudik.
- Ha fel tudja hívni, dr. Veresszkaja, akkor kár arra pazarolnia az idejét, hogy tigriseket
számlál. De nem kell, hogy készpénznek vegye a szavamat. - Novek a műholdas telefon felé biccen-
tett. - Hívja fel a markovói Poliklinikát! Kérje dr. Groszmant! Ő végezte a boncolást. Megadjam a
számot? Kettő-huszonkettő-negyvenhat. Mostanában olyan sűrűn kellett odatelefonálnom, hogy
már fejből tudom.
Anna a telefonra tette a kezét, majd megint elhúzta. Alig észrevehetően megremegett, mint
ahogy csak alig lehetett észrevenni a fájdalmat az arckifejezésén, a testtartásán. - Miért tenne meg
ekkora utat Markovo polgármestere, csak hogy személyesen közölje velem, hogy Andrej meghalt?
- Két okból. Ön ismerte Rizskovot. Talán a barátait is ismerte. Ki szerette, ki volt, aki eset-
leg gyűlölte. A barátok gyakran tudják az ilyen dolgokat egymásról.
- Fel is hívhatott volna. Tunguzka nagyon messze van a várostól. - De aztán Anna hozzátet-
te. - Miért nem kérdezi meg a feleségét? Vikának hívják, emlékszik?
Na végre, egy kis féltékenység. Vagy mégsem? - Ő Kaliforniában él. Elképzelhető, hogy
Andrej nem osztotta meg vele az élete minden egyes apró részletét.
- Az a nő csak egy dolgot akart megosztani Andrejjel: a pénzét.
És mi volt a helyzet Anna Veresszkajával? Novek szerette volna tudni. - Egy feleség, aki
ilyen messze van, sokkal függetlenebbül él. És a férj is. De ez maga előtt sem titok. - Amint elhan-
goztak az utolsó szavak, Novek már meg is bánta, hogy kimondta őket.
- Mit akar? - kérdezte Anna minden szépítgetés nélkül. Gajina szokott így beszélni, amikor
hazudik.
- A segítségét. Mikor találkozott utoljára Andrejjel?
Anna arcát egy maszk takarta, e mögül beszélt. - Nem hiszem, hogy ez magára tartozik.
- Ezzel a véleménnyel nincs egyedül. - Novek egy nagy levegőt vett. Nem ment neki ez a
vallatás-dolog. - Ha jól tudom, ön gyakran meglátogatta Andrejt. Általában esténként. Késő éjsza-
kánként, és kora hajnalonként látták önt megérkezni a roszinkai házba, vagy elmenni.
- És én még azt hittem, a KGB már a múlté!
- A KGB kismiska egy kíváncsi szomszédhoz képest.
Annának olyan volt az arckifejezése, mint egy olyan embernek, akinek egy aknamezőn kel-
lett végigmennie. Erősen összpontosított. - A markovói útjaimat az AmerRus gépeihez kell igazíta-
nom - mondta, minden szótagot úgy kiméricskélve, mintha gyógyszer lett volna, vagy aranypor. -
Az AMR kora reggel repül, és késő délutánonként, így nekem is akkor kell mennem.
- Gyakran látogatta meg Andrejt?
- Nem sűrűn megyek Markovóba. A munkám ide köt.
- 90 -
 - Ahol a tigrisek élnek. Az a kazetta, amit akkor láttam, mikor bejöttem... mi volt rajta?
- A hátam mögül nézte. Válaszolja meg a saját kérdéseit!
- Úgy látszott, mintha egy tigris megtámadott volna egy embert.
Anna megint csak keresztbe fonta a karját a melle előtt.
Novek kényszerítette magát, hogy elvonja a tekintetét róla. - Ki volt az a férfi? És hol történt
ez a dolog?
- Vagy már úgyis tudja, és akkor semmi értelme elmondanom magának, vagy fogalma sincs,
és akkor úgysem tud segíteni. Látja, semmi értelme ennek a beszélgetésnek.
- Szerintem van. - Novek szándékosan nyugalmat erőltetett magára. A nő provokálni akarja.
Eddig a legjobb úton halad. - Lehet, hogy ez meglepi, de meg akarom találni azokat, akik megölték
a maga barátját és az én két rendőrömet.
- Sok szerencsét!
- Maga szerint nem sok esélyem van?
- Szerintem Andrej sikeres volt. - Anna elfordult, és az íróasztal mögé lépett. Lefelé nézett,
miközben a két válla lassan emelkedett, süllyedt. Mikor újra felnézett, az arca kemény volt, nem
könnyektől áztatott. - Az oroszok ki nem állhatják a sikert. Jobban szeretnék, ha mindenki ugyan-
olyan nyomorult lenne, mintsem egyetlen ember boldogan éljen. Bárki lehetett.
Az oroszok? Novek nem értette. Amit mondott, az igaz volt, de mégis mit képzelt Anna
Veresszkaja, ő mi volt, vagy ki volt? - Maga nem gyűlölte őt.
- Andrej nagyon segítőkész volt.
- Milyen értelemben?
- Ahogy egyik barát segít a másiknak. Téma lezárva.
- Elnézést, de még nem egészen. - Novek közelebb lépett. - Ha én megtudnám, hogy egy ba-
rátomat megölték, szerintem az a legkevesebb, hogy legalább meglepettnek látszanék. Annyit
mondhatok, hogy Andrej Rizskov ugyan nekem nem volt a barátom, de a halála jobban megrázott,
mint a jelek szerint magát. Persze igaz, hogy én láttam őt elvágott torokkal. Azt említettem, hogy
előtte meg is kínozták? Emlékszik arra a szép, vastag szőnyegre a hálószobában? Hát persze, hogy
emlékszik. Tudja, amikor odaértem, az egész tocsogott a vértől. - Novek le sem vette a szemét Anna
arcáról. - A gyilkosok akartak valamit Andrejtől. A széfe üres volt. Van valami elképzelése róla, mi
lehetett az? Pénzt akartak? Vagy valami mást?
Anna úgy nézett ki, mint aki mindjárt nekiugrik vagy beleharap.
- Lehet, hogy Andrej és maga nem is voltak olyan jó barátok. Lehet, hogy tévedtem. Ha ez a
helyzet, kérem, szóljon!
Bármit is használt eddig, hogy uralkodjon magán, az érzéseit leplező fátyol egyszerre lehul-
lott. Ha a szeme lézersugarakat lövellt volna, Novek már belehalt volna a sugármérgezésbe. - Ki-
csoda maga, milyen jogon kérdezi? Nem elég, hogy belopódzik ide, és leskelődik a hátam mögött?
Andrej megpróbált valami jót tenni, és ez több, mint ami bármelyik orosz politikusról elmondható,
akivel eddig találkoztam! Vagy akiről csak hallottam. - Anna orosz kiejtése úgy záporozott
Novekre, mint egy gépfegyver töltényei. Gyorsan, kegyetlenül.
- Azért jöttem fel ide északra, hogy minél távolabb kerüljek az olyanoktól, mint maga! De
egyértelmű, hogy nem menekültem elég messzire. Ha Andrej halott, az az olyanok miatt van, mint
maga!
- Engem gyanúsít?
- Ha elég időt tölt az ember az oroszok között, egy idő után mindenkit gyanúsítani fog.
Már megint az oroszok. Galina is így fog beszélni egy nap? - És mennyi idő kell ehhez, dr.
Veresszkaja?
- Elég korán levontam a következtetéseimet. - A tekintete úgy pásztázta végig az íróasztalt,
mint aki egy cigarettát keres, amire rágyújthatna. Anna arrébb lökött egy papírdarabot. - Tudja, ma
hallottam először, hogy Markovónak polgármestere is van. Eddig azt hittem, az csak egy hely,
ahonnan az AMR szerzi a prostituáltakat.
Noveknek erről megint csak Galina jutott eszébe. - Az a fickó a videoszalagon része volt a
tigrisszámláló akciónak?
- Ne legyen nevetséges!
- Akkor ki volt az az ember?
- 91 -
 Anna egy nagy levegőt vett, és épp, amikor Novek már azt hitte, nem fog válaszolni, meg-
szólalt. - Orvvadász.
Orvvadász? Egy amerikai, amint mínusz húszfokos hidegben, egy szál pulóverben, tigrisre
vadászik? - Hogyan sikerült felvennie?
- Ez nem film. Adatbankban van. Digitalizálva. Tunguzkát keresztül-kasul hálózzák a tele-
metrikus kábelek, polgármester úr. A megfigyelőpontokról akár még webkamerán is láthatjuk őket
Sőt hallhatjuk.
Web-micsoda? - Innen tart mindent szemmel?
- Nem. A nyers adatokat az intézetben archiválják és analizálják. Kár, hogy nem sugározzuk
ezeket a felvételeket, mert remek reklámanyag lenne belőlük.
- Hogy érti ezt?
- A világ tudomást szerezhetne róla, hogy a tigrisek orvvadászata veszélyes mulatság.
- Szóval úgy gondolja, egy orvvadász megérdemli a halált.
- De még mennyire! - Anna a falra tűzött térkép felé biccentett. - Amikor nem szalagokat
gyűjtök vagy állatokat cserkészek be, hogy rádiós nyakörvet tegyek rájuk, akkor a Bioszféra vad-
őreinek segítek felhajtani az orvvadászokat. Egy párat már sikerült lefülelnünk. De nem sokat. Friss
húst raknak a csapdáikba, és rajtaütésszerűen támadnak a nagyteljesítményű puskáikkal, amelyek
robbanógolyókat lőnek ki. A lehető legnagyobb kárt okozzák, amikor megsebzik az állatot. Volt
alkalma már megérinteni egy tigrist, polgármester úr? Az oldala olyan kemény, mintha acéllappal
lenne bevonva. Nem kis dolog megfékezni egy kétszáz kilós amuri tigrist.
Különleges robbanógolyók. Novek magában felidézte az eldeformálódott kis ólomdarabot,
amit Kaznyin mutatott neki Roszinkán.
- És ha Andrejnek az orvvadászathoz volt valami köze?
Anna kíváncsian nézett rá. - Nem volt.
- Úgy hangzik, mintha teljesen biztos lenne benne.
- Az is vagyok. Azt mondta, két ok miatt jött ide. De eddig csak egyet hallottam, és hogy
őszinte legyek, az sem valami jó.
Novek az íróasztalra tette a dobozt. - Ha nem viseli meg túlságosan, szeretném, ha vetne egy
pillantást valamire. És örülnék, ha be tudná azonosítani. Elvihetném Irkutszkba, de az elemzésre
nem futja a költségvetésünkből. Andrej lakásán találtam.
Anna most először látszott bizonytalannak, sőt, mintha félt volna. Mi lehet ebben a doboz-
ban? Egy kéz? Vagy egy fej?
Novek a dobozra mutatott. - Nyissa ki, kérem!
Anna habozott, de aztán kinyitotta a kis dobozt, és belekukucskált. Belenyúlt, és kivette a
gumós végű sárgás csontot. Hosszú, vékony ujjai voltak, mint Galinának. Gyűrűt nem viselt.
Amikor ismét felnézett Novekre, a szeme hideg volt, mint a zöldes jég egy gleccser mélyén.
- Honnan szerezte?
- Rizskov fiókosszekrénye alatt találtam.
- A francokat! - kiáltotta Anna angolul. - Andrej lakásába soha nem kerülhetett ilyesmi... so-
ha!
Hol tanult meg angolul, hol ragadt rá az amerikai akcentus? Nagyon hiteles volt, igazán
meggyőző. Nyugtalanítóan az. - Szóval egy tigris csontja? - kérdezte Novek.
Anna odalökte a csontot a férfi elé. - Az elülső lábtő felső része - felelte. - Egy idősebb hí-
mé. Legalább hat-hétévesé.
Novek felemelte a sárgás csontot. - Mindezt meg tudja állapítani egyetlen csontból? Nekem
azt mondták, mindenféle vizsgálatokra lenne szükség.
- Sok csontot láttam már.
- Hogyan lehet ennyire biztos benne?
Anna felállt, és odament a hátsó ajtóhoz.
- Várjon! - kiáltotta Novek, mert azt hitte, Anna ki akar menni a házból. De az ajtó egy má-
sik szobába nyílt. Novek kartondobozokat látott odabent felhalmozva - némelyikből papírok lógtak
kifelé, a többi le volt zárva.
Amikor Anna visszajött, egy doboz volt a kezében. Egy nehénzek látszó doboz. Ahogy le-
dobta az asztalra, valami különleges, csattanó hang hallatszott. Nem koppanás és nem is csengés,
- 92 -
hanem valami a kettő között. - Nézze meg a saját szemével! - mondta, és kinyitotta a dobozt
Noveknek.
Hat súlyos, sárga csont volt benne. Erős, csípős szag áradt belőlük, mint amilyet az a darab
árasztott, amit Rizskov lakásán talált, csak ez a bűz sokkal erősebb volt, sokkal elviselhetetlenebb.
Novek kivett egy darabot a dobozból, és ama csont mellé tette, amit Markovóból hozott.
Nem voltak tökéletesen egyformák, de nagyon hasonlítottak. Az itteni csonton egy jelzés
volt, egy kódszám meg egy név. Galia-2. Novek a csontokat tartalmazó dobozra nézett. Ha csak az
az egy darab, amit magával hozott, ezreket hozott volna az ázsiai gyógyszerpiacon, akkor mennyit
érhetett egy egész doboznyi? És ami abban a másik szobában van?
- Van még kérdése?
Novek letette a csontot. - Mit csinál ennyi csonttal?
- Egy nap majd sajtókonferenciát tartok, és elégetem mindet.
Elégeti? Ez az egyetlen doboz elég lenne, hogy egy éven át fizesse a teljes markovói rendőr-
ség bérét, méghozzá dollárban, és Veresszkaja elégetné? Novek eltűnődött, ő mit tenne. Nem volt
azonnal egyértelmű a válasz. - Rengeteg pénzt lehet keresni az illegális vadkereskedelemmel. Ha jól
tudom, ez egy évenkénti többmilliárdos üzlet.
- Ez csak a CITES becslése.
- A micsoda?
- A veszélyeztetett fajokkal való kereskedelem nemzetközi konvenciója - mondta
Veresszkaja. - Egy kereskedelmi konvenció. Adva vannak az ellátó országok, amelyek alkut kötnek
a fogyasztó országokkal. Közben természetesen ürügyeket is gyártanak. Mint például, hogy „az orr-
szarvúagyarak begyűjtése a nemzeti gazdasági terv részét képezi”. Vagy, hogy „a rozmárkereskede-
lem olyan nemzeti hagyomány, amelybe mi nem avatkozhatunk bele”. Vállon veregetik egymást,
hogy mind milyen zöldek, aztán felosztják maguk közt a veszélyeztetett állatfajok globális tortáját.
A te szeleted, az én szeletem. Az egész csak a politikáról meg a pénzről szól. És az egészben az a
legrosszabb, hogy a többiekhez viszonyítva még mindig ezek a pozitív szereplők.
- Hogyan lehet ennyire biztos benne, hogy Rizskov nem keveredett bele a tigriscsontok
csempészetébe?
- Mert bízom benne. Van egy megállapodásunk.
Anna még mindig jelen időben beszélt Rizskovról, mintha még mindig élt volna. Egy meg-
állapodás. - Ki támogatja a maga kutatását?
- A Tajga Vadvilága Intézet.
- Nem hallottam még róla. Az egyetemen vannak?
- Igen. Idahóban.
- Idahóban?
- Amerikában. Ösztöndíjat is kapunk tőlük, és az AmerRuson keresztül némi gyakorlati se-
gítséget is nyújtanak. Gondolok itt a közlekedésre, az áramra, sőt még egy saját holdjáróm is van.
Miért?
Idaho. Vajon itt szerezte Veresszkaja az amerikai akcentusát? - Rizskov is dolgozott az
AmerRusnak. Ezt is tudta?
- Igen.
- De más dolgokkal is foglalkozott. Talán esetleg beszélgettek róla néha...
Anna nem válaszolt.
- Hát, még a legközelebbi barátok sem mondanak el mindig mindent egymásnak. Vissza tud
esetleg emlékezni, mikor beszélt utoljára Rizskovval?
Megint csak az az üres tekintet. - Mondtam már, kint voltam itt a terepen.
Az AMR diszpécsere viszont azt mondta, Veresszkaja lerepült Markovóba Rizskov halálá-
nak az estéjén, és másnap egy fontos vendégeknek fenntartott különjárattal repült vissza. - Tudja -
mondta Novek -, a maga fényképe kint van Rizskov falán. Maga, Andrej és egy másik férfi. A
roszinkai ház előtt állnak.
- A bátyja jött látogatóba Moszkvából. Andrej fel akart vágni velem.
Végre valami hihető. - El tudom képzelni.
- Andrej szeretett mindennel büszkélkedni, még ha ezek a dolgok nem is voltak a birtoká-
ban. Sok férfi van így ezzel. Valószínűleg maga is ugyanezt teszi a feleségével.
- 93 -
 - A feleségemmel? - A szavak alig jöttek ki Novek torkán.
- A gyűrűsujja - mondta Anna. - Látni lehet, hogy nem sokkal ezelőttig egy gyűrű volt rajta.
A gyűrű nyomot hagy, polgármester úr. Úgy tűnik, nagyon sok férfi azt hiszi, hogy nem.
Novek zsebre tette a kezét. - Milyen megállapodás volt ön és Rizskov között?
- Üzleti.
- Miféle üzletről van szó?
- Az enyémről.
- Kifejtené ezt egy kicsit bővebben?
Anna Veresszkaja látta, hogy addig Novek nem fog elmenni, amíg valamit nem kap cserébe.
- A részleteket akarja tudni? Rendben. A tunguzkai rezervátum majdnem húszezer négyzetkilomé-
ternyi területet foglal magában. Amíg el nem fogyott a kintről kapott ösztöndíj, öt vadőrünk volt,
akik ezen a hatalmas területen járőröztek, jelenleg két önkéntessel dolgozunk. Olyan orvvadászok-
kal állnak szemben, akiknek nehézfegyvereik, üzemanyaguk, négykerékmeghajtású járműveik és
helikoptereik vannak. Mindent meg tudnak venni, amire szükségük van, beleértve az olyan helyi
politikusokat is, mint maga. Tehát ha olyasvalaki, mint Andrej, felajánlja a segítségét, én nem fo-
gom visszautasítani. Nem fogom engedni, hogy egy újabb Primorszki történjen, és ha ehhez az kell,
hogy olyan emberekkel működjek együtt, mint Andrej, akkor megteszem.
Olyanok, mint Andrej. Anna szavai nem igazán hangzottak úgy, mint egy gyászoló barátnő.
De ha az orvvadászok fenyegető veszélyt láttak Rizskovban, valószínűleg megpróbálták volna bár-
mi módon megállítani. És ki használta jobban a kést, mint egy olyasvalaki, aki hozzá volt szokva a
tigrisek megnyúzásához? Ez is egy lehetőség. Nem akkora horderejű, mint ha mondjuk Rizskov
Gromov főügyésszel húzott ujjat, de ez is végzetes lehetett. - Mi történt a primorszki tigrisrezervá-
tumban? - kérdezte Novek.
- Túlságosan közel volt Vlagyivosztokhoz. Egyszerűen képtelenség volt felügyelni a bejá-
rást. A rezervátum pontosan addig tartott, amíg megszáradt a tinta a kormányzó engedélyén, amiben
hozzájárult a fakitermeléshez.
- A koreaiak?
Anna ránézett és bólintott. - A kormányzó azt mondta, nem kell aggódni, a koreaiak csak a
fákat vágják, nem a tigriseket ölik. De ha eltüntetik a fákat, a tigrisek is kipusztulnak. Ez az ökoló-
gia legfőbb szabálya: minden mindennel összefügg. A kettes számú szabály pedig az, hogy soha
nem szabad megbízni egy orosz politikusban.
Ez is jó szabály. - Szóval megjelentek a koreaiak a motoros fűrészeikkel. És aztán mi tör-
tént?
- Először utakat vágtak. Ettől eltűntek a szarvasok. Aztán kiirtották a bozótost, amivel meg-
szűnt a vaddisznók élőhelye. Ha nincs szarvas és nincs vaddisznó, akkor tigris sincs. Ez ilyen egy-
szerű. A tigrisek éhezni kezdtek. Az utolsó pillanatban sikerült idemenekítenünk az állatokat, mie-
lőtt az orvvadászok és a favágók az utolsó szálig kiirtották volna őket. Itt fent bőségesen akad pré-
da, amire vadászhatnak, az erdők meg túl ritkásak ahhoz, hogy érdemes lenne kitermelni őket. Nem
sokkal északabbra a fák teljesen eltűnnek. És a legjobb, hogy ide már nem lehet olyan egyszerűen
feljutni.
Hacsak nem az AmerRushoz tartozik az ember. - Hogyan tudott volna Rizskov segíteni?
Anna Novek felé fordult. - Tudja, hogyan működnek a dolgok. Ha nincs blatja, akár haza is
mehet. Andrej tudta, mi folyik Tunguzkában. Ő elérhetővé tudott tenni bizonyos dolgokat a szá-
munkra. Információkat. Embereket. Bármit. Andrej nagyon hasznos volt a számunkra. Ha volt va-
lami, amit ő esetleg nem tudott megtenni, akkor a bátyja biztosan meg tudta. Az apjának még min-
dig megvoltak az összeköttetései, pedig még csak nem is élt Oroszországban.
Blat protekciót jelentett, jó összeköttetéseket, és blat vagy pénz nélkül jobb, ha az ember el
is felejtette, ha valamit véghez akart vinni. - Talán valaki tudomást szerzett Rizskov megállapodásá-
ról magával. Ezt nem tartja lehetségesnek?
- Maga mondja meg nekem!
- Szerintem ez nagyon is lehetséges. Talán úgy gondolták, hogy rajta keresztül el tudják érni,
hogy megállítsák magát vagy a vadőreit. - Noveknek megint eszébe jutott a szomszédos kincses-
kamra. Egy vagyonnyi csont. Megéri ennyiért embert ölni? Egy húszdolláros bankjegy is elég volt.
- Talán akkor ölték meg, amikor megtudták, hogy Rizskov magának segített.
- 94 -
 Anna összeszorította a száját. De nem tudta leplezni, milyen hatással vannak rá Novek sza-
vai, ő is pontosan ugyanerre gondolt, csak a jelek szerint nem akarta kimondani. - És talán azért
küldték ide magát, hogy megtudják, van-e még valami, ami miatt aggódniuk kellene.
- Nem aggódnak, dr. Veresszkaja - mondta Novek, és Kaznyinra gondolt, meg Gromov Fő-
ügyészre. Ez így is volt igaz. - Nem lehet, hogy Rizskov a maga háta mögött üzletelni kezdett az
orvvadászokkal? Az üzletemberek egyszerre nagyon sok emberrel tárgyalnak.
- Nem - felelte Anna, de most már nem látszott annyira biztosnak benne. - Ne haragudjon -
mondta, és felállt -, de rengeteg a munkám. - Kilépett az íróasztala mögül, de Novek az útját állta.
- Ne haragudjon - mondta -, de nekem is.
Elég közel állt Annához, hogy érezze a hajából áradó melegséget. Bódító volt... és ez harag-
ra gerjesztette Noveket.
- Lehet, hogy nincs vele tisztában, de nem csak a tigriseket ölik! Két emberemet is meggyil-
kolták a maga közeli barátjával együtt. Családos emberek voltak, feleséggel és kisgyerekekkel. Ami
azt illeti, indítványozhatnám, hogy a markovói rendőröket is vegyék fel a veszélyeztetett fajok listá-
jára. Ha megpályáznék egy ösztöndíjat, ha könyörögnék, mit gondol, kapnék néhány olyan tehetsé-
ges embert, mint maga, akik segítenének áttelepíteni a rendőreimet valami biztonságosabb helyre?
És hová mehetnének, dr. Veresszkaja? Irkutszkba? Vagy Idahóba? Egy olyasvalakinek, mint maga,
biztosan lenne valami javaslata!
- Hordja el magát innen!
- Azonnal, de előbb szeretnék tisztázni valamit, ami úgy látom, nem teljesen világos ön
előtt. Arról van szó, hogy én sejtem, hogy maga két napja Markovóban volt éjjel. Ha kiderül, hogy
valóban ott volt, és maga letagadja, akkor egy józan gondolkodású ember esetleg azt is feltételez-
hetné, hogy rejtegetni akar valamit. Látja már, mi az én gondom?
- Én csak magát látom.
- Másrészt viszont segíthetné a nyomozást, amivel a barátja gyilkosának kilétére igyekszünk
fényt deríteni. Különösen, ha találkozott vele aznap éjjel. És ha valóban ott járt, esetleg maga tudja,
hogyan találhattam ezt a tigriscsontot az áldozat szekrénye alatt.
- Talán maga tette oda.
- Én? Aki még a saját rendőrségemet sem tudom fizetni? Azt hiszi, a szekrény alá dobnék
valamit, ami ilyen sokat ér?
- Azt hiszem, ideje mennie.
- A barátját meggyilkolták, és a jelek szerint ez magát egyáltalán nem érdekli. Habár
Rizskov segített magának, mégis úgy tesz, mintha alig ismerte volna. Megpróbálja elhitetni velem,
hogy nem járt Markovóban, ugyanakkor valaki látta magát megérkezni a repülőtérre. Még ma dél-
után, mielőtt lemenne a nap, találni fogunk valakit, aki látta magát a városban. Ma estére pedig lesz
egy szemtanúnk, aki látta Rizskov lakásán. És akkor mit szándékozik tenni?
A tincs beesett Anna Veresszkaja szeme elé, amit azonnal hátratúrt. - Meg akarja tudni, ki
ölte meg Andrejt? Menjen, és kérdezze az AMR-t!
- Én magát kérdezem.
- Akkor nagyon messzire jött a semmiért - mondta Veresszkaja, és visszament az íróasztala
mögé.
- Dr. Veresszkaja, szintén jó okom van azt feltételezni, hogy valakinek az AmerRustól is kö-
ze van mindehhez.
- Még szép! - felelte Veresszkaja. - A tavasz jóformán még el sem kezdődött, és máris hu-
szonnyolc tigrisünk hiányzik. Ez a világ teljes szibériai tigrisállományának a tíz százaléka! Mi min-
dentől messze vagyunk. Épp ez Tunguzka szerencséje. Az orvvadászok nem tudnak csak úgy behaj-
tani ide, hogy elhelyezzék a csapdáikat, mint ahogy lent délen tették. Mindehhez szervezettségre
van szükség, és pénzre. Plusz némi összeköttetésre a helyi politikusokkal. Ismerősen hangzik?
Ismerősen hangzott. - Miért lenne érdekelt az AmerRus a tigriscsontokban?
- Az olajból nem sok pénzük származik.
Ebben is volt igazság. - Akkor sem tudnának eleget keresni vele, még ha az összes tigrist le
is terítenék. És egy férfi, aki mínusz húsz fokban egy szál pulcsiban lődörög az nem orvvadász, ha-
nem öngyilkosjelölt. Hallottam, hogy maga is azt kérdezte, vajon mit keresett ott.

- 95 -
 - Akkor lehet, hogy nem az egész cég van benne. Csak egy személy, aki magánzónak állt.
Rengeteg szabadidejük van ezeknek az embereknek itt. És Tunguzka az ő kezükben van. Ki más
lehetne, mint valaki az AMR-tól?
Jó kérdés. - Azt mondta, az AMR támogatja a maga kutatását.
- Nem bánom, ha rossz pénzt kell használnom a munkámhoz, hogy valami jót tegyek.
- Használja őket. Ők meg használják magát. Az AmerRus és maga is használták Andrejt
meg a bátyját, a blatjukat. Az egész úgy hangzik, mintha paraziták élősködnének egymáson.
- Polgármesterként biztosan szakértője a parazitáknak.
Noveknek most nem volt hangulata az iróniához. - Végül mi történt lent Vlagyivosztokban?
- kérdezte. - Mi lett a tigrisekkel?
- Mit számít?
- Úgy látom, magának nagyon is sokat.
Anna Novekre bámult, aki pislogott párat, majd igyekezett úgy kinézni, mintha gyökeret
vert volna a lába. Mint valami, ami addig el nem mozdul, amíg választ nem kap arra, amire kíván-
csi.
Először Anna fordította el a tekintetét. - Rendben. Elmondtam, mi volt a favágókkal. Ezért
szállítottuk fel az állatokat ide északra. A nap huszonnégy órájában dolgoztunk. Követtük a példá-
nyokat, altatólövedékkel elkábítottuk őket, és felrepítettük ide. Aztán megtaláltuk Olgát.
- Olgát?
- Egy nyolcéves nőstényt. A rádiójelekből tudtuk, hogy egy kis facsoport tövében rejtőzik,
amit hamarosan ki akarnak vágni. Megkerestem, és láttam, hogy miért nem mozdul. Három kis-
kölyke volt, mindhárom nőstény. Ezért maradt olyan közel a vackához. Ezek után nem mozdíthat-
tuk el onnan. Várnunk kellett, amíg a kicsinyei elég idősek lettek, különben elpusztultak volna.
Novek elgondolkozva nézett Annára. Egy családról beszél. Mintha a sajátja lenne. Itt nem
csak egyszerűen tigrisekről volt szó.
- Egy nap Olga rádiós nyakörve nem mozdult többé. Egy tapodtat sem. Keresni kezdtem, és
egy hóbuckában találtam rá. Késsel elvágták. Az orvvadászok lenyisszantották a nyakáról, hogy ne
tudjuk nyomon követni.
- És a kölykök?
- Túl kicsik voltak még, hogy életben maradjanak az anyjuk nélkül. Visszavittük őket a vá-
rosba, melegen tartottuk és etettük őket. Nagyjából tízkilósak lehettek. Elég nagyok ahhoz, hogy
fájjon, ha megkarmolták az embert, de elég kicsik ahhoz, hogy doromboljanak, ha megcsikiztem a
pocijukat. Rossz döntés volt, de nevet adtunk nekik: Vera, Ljuba és Nagyezsda. Hit, Szeretet és
Remény.
- Megpróbáltam keríteni egy állatkertet, ami befogadja őket, de az a rengeteg tetves papír-
munka... jelentenem kellett a környezetvédelmi minisztériumnak, kiviteli engedélyt kellett szerez-
nem a helyi hivataloktól... egy örökkévalóságig tartott. - Anna egy kis szünetet tartott, majd folytat-
ta. - Egyik reggel azt kérték, hogy nézzek be a polgármesteri hivatalba. Úgy volt, hogy a polgármes-
ter majd meggyorsítja kicsit az engedély kiadását. Gondoltam, cserébe majd valamilyen ellenszol-
gáltatást fog kérni.
- Mit?
- Hogy feküdjek le vele, és akkor megkapom az aláírását. - Anna megrázta a fejét. - De ami-
kor odaértem, a polgármester házon kívül volt. Rossz előérzetem támadt. Felültettek.
Novek figyelte, ahogy Anna válla emelkedik és süllyed. Ki akarta nyújtani felé a kezét, hogy
megvigasztalja. Egyfajta bódulat volt ez, a mélység rapszódiája, az idő, az emlékek mélységéé.
- Egyenesen visszahajtottam az irodába. - Anna elhallgatott, és egy nagyot nyelt. - Ki... ki-
nyitottam az ajtót. Mindenütt vér volt. Az egész... irodában... mindenütt.
Mint Rizskov lakásában.
- Betörtek, és kettejüket lemészárolták. Nagyezsdát megtaláltam, ő elmenekült, és bebújt az
egyik nehéz irattartó szekrény mögé. Azok a mocskos szemetek valószínűleg benéztek oda, látták a
karmokat meg a fogakat, és úgy gondolták, háromból kettő is elég. De Nagyezsda megsérült. Sú-
lyosan megsebesült.
Novek látta, milyen hatással van a történet Annára. Árnyék borult az arcára, mint egy anyáé-
ra, aki halott gyermekéről beszél. - Túlélte?
- 96 -
 Amikor Anna felnézett, a szeme csillogott. - A kiviteli engedély másnap érkezett meg. Re-
mény halt meg utoljára. Ez nem egy orosz mondás?
- De igen - mondta Novek, miközben arra gondolt ezek mégiscsak tigrisek voltak. - Mit ten-
ne azért, hogy megakadályozza, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen?
Anna megértette a felé irányított döfést, és hárította. - Andrej nem csempészett csontokat.
- De maga úgy gondolja, hogy valaki az AMR-tól igen.
- Hány amerikai néger rohangál Szibériában? Látott már akár egyet is?
- De a férfinak fehér volt az arca.
- A felvétel infravörös kamerával készült. Ebben a fényben mindenkinek fehér az arca, ha-
csak nem szűnt meg hőt kibocsátani. De akkor az illető már halott.
Novek erről megfeledkezett. Egy amerikai néger, amint egy hatalmas tigris fogai között hal-
doklik. Bizonyíték arra, vagy legalábbis Anna Veresszkaja szerint, hogy az AmerRusnak valami
köze van az orvvadászathoz. Nem. Az egész nem lehetett ennyire egyszerű, ennyire furcsa, mint ez.
- Ki más látta még ezt a szalagot?
- Már vártam, mikor kérdezi meg - felelte Veresszkaja. - Tudja, a PhD-met Indonéziában
végeztem, ahol tizenöt különböző fajta kígyó található, melyek közül tizenkettő mérges. Az ember
elég gyorsan rájön, hogy ha kígyót lát, nagy az esélye, hogy nem egy barátságos fajtával akadt ösz-
sze. Oroszország is ilyen. A primorszki polgármester? Ő is ugyanilyen volt. Maga is ugyanilyen.
- Lehetséges, hogy maga és én ugyanazon az oldalon állunk.
- Maga és én nem is lehetnénk ennél különbözőbbek - mondta Veresszkaja. - Elég csak
egyetlen pillantást vetnem magára, és egy olyan embert látok, aki kapható bárkinek, aki a legtöbbet
ígéri. Maga már feladta. Én még nem. És a világon ennél nincs nagyobb különbség.
Novek szólni sem tudott. Szinte levegőt is alig kapott. Odakintről motorzúgást hallott.
Decker jött visszafelé a holdjáróval.
Aztán bakancsok döngő léptei a bejáratnál. Egy hangos berregés. Az ajtó kinyílt. Decker va-
lahogy másmilyennek tűnt. Az arca izzadt volt, és sötét haja a homlokához tapadt. Előbb Novekre
nézett, aztán Veresszkajára. - Indulásra kész?
- Igen - válaszolt Novek helyett Anna. - Készen van.
Novek ránézett, a szeme nem akarta feladni, még ha csak egy illúzió volt, akkor sem. Ez a
nő nem Nyina volt, az biztos. De nem Anna Veresszkaja mondta éppen?
A remény hal meg utoljára.

12. fejezet

A holdjáró odagördült a helikopter elé, és megállt.

- Kedves, hogy meglátogatott minket - mondta Decker. - Jöjjön el máskor is, nézzen be hoz-
zánk! - Decker mosolygott. Rengeteget, mint a legtöbb amerikai. És mint a legtöbb orosz, Novek is
úgy gondolta, hogy a mosolya nem tűnik őszintének. Mire vidult ennyire?
Decker mellzsebében egy dudor úgy mocorgott, mint egy feszülő izomköteg. A „muszkli”
szó a latin musból, azaz „egérből” ered. Mintha csak illusztrálni akarta volna a kettő közötti kapcso-
latot, egy keskeny kis pofa jelent meg Decker zsebnyílásában. Egy rágcsáló feje, de nem egy egéré.
Decker elvigyorodott, és kihalászta a zsebéből az állatot, majd a hasa alatt megfogta és fel-
emelte, hogy Novek jobban lássa. - A haverom, Harley - mondta Noveknek, majd a vadászgörényre
nézett. - Köszönj meg szépen mindent a polgármesternek, amit értünk tett!
- Én semmit sem tettem.
- Ezt gondolja ő, igaz, Harley? - Decker elvigyorodott. - Mondd: Pá-pá! - Decker megnyom-
ta az állat hasát, mire az felnyüszített, és megpróbálta megharapni a gazdája hüvelykujját.
Novek kiszállt, és a lunaskod, a holdjáró elhajtott. A helikopter motorja már azelőtt zúgni
kezdett, hogy Novek kinyitotta volna az ajtót. A forgószárnyak lustán szelték a hűvös levegőt.
DeKalbnak nyoma sem volt. Novek látta, hogy a helyhatósági igazolványa az utasülésen fekszik.
DeKalb igazolványát átadta a pilótának.
A pilóta - Joffrey? - átnyúlt előtte, és bezárta a bal oldali ajtót. Zöld fejhallgatója a műszerfal
aljába volt dugva. Novek körülnézett, hogy találjon egy másik fejhallgatót, de az egyetlen, amit lá-
- 97 -
tott, a kabin hátsó falán lógott egy kampón, elérhetetlen távolságban. De legalább volt biztonsági
öv, amit Novek azonnal szorosan be is kapcsolt.
A tűz belobbant a turbina gyomrában. Az indítómotor nyüszítése beleveszett az égő üzem-
anyag morajába. A környező világ remegni kezdett, ahogy a forgószárny lapátjai feltekeredtek egy
láthatatlan spulnira a fejük fölött.
Egy amerikai néger, aki a tajgán lődörög, úgy öltözve, mint aki a trópusokra készült. Mínusz
húsz fokban izzad. Menekül, fut az életéért, de csak egy tigrisetető állomásra bukkan. Egy véráztat-
ta kavics szétfröccsent üvegcseppekkel. És Anna Veresszkaja, egy nő, aki hazudott, aki kényelmet-
len igazságokat mondott ki. Aki úgy rezonált Novekben, mint egy ideghúr; mint mikor végighúzza
a vonót egy bizonyos hangjegyen, és váratlanul, kéretlenül egy másik válaszol halkan. Nem ugyan-
az a hang, de a matematika kérlelhetetlen törvényeinek, a remény szabályainak megfelelően rokon.
Joffrey a rádióval babrált, váltogatva a frekvenciák között, és bele-beleszólva a mikrofonjá-
ba. Néhányszor erősen ráütött a rádióra, majd csatornát váltott, és újra próbálkozott. Aztán tehetet-
len dühében az előtte lévő panelre csapott.
- Gond van? - Noveknek kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a motor zaját.
Joffrey úgy nézett rá, mintha valami szemét lett volna, amit az előző utas az ülésen hagyott.
Kikapcsolta a rádiót, majd a botkormányra tette a kezét. A motor felbőgött, és a helikopter egyszer-
re súlytalanná vált.
Az utas felőli oldal hátsó ajtaja felől dörömbölés hallatszott. Olyan hangos, hogy még
Joffrey is meghallotta. Visszaeresztette a botkormányt, majd lassított a fordulatszámon, és csak ez-
után fordult hátra.
Anna Veresszkaja volt az. Rövid farmerdzsekit viselt, ami alól kilógott a kötött kardigánjá-
nak az alja. Egy nagy, váz nélküli hátizsák volt a hátán. A hátizsák zöld-fehér foltos anyagból ké-
szült - terepszín a téli tajgára. Veresszkaja kinyitotta a hátsó ajtót, és bedobta a hátizsákját, majd ő
maga is bemászott. A jelek szerint nem lepte meg, hogy itt látja Noveket. Inkább olyan volt az arca,
mint aki csak újabb bizonyosságot nyert valamivel kapcsolatban.
- Mi folyik itt? - kiabált hátra a pilóta.
Veresszkaja tudomást sem vett Novekről. - Be kell mennem a városba, úgyhogy stoppolok.
A pilóta a hatalmas hátizsákot nézegette. - DeKalb beleegyezett?
- Igen - felelte Veresszkaja, és behúzta az ajtót.
Joffrey még egyszer utoljára a működésképtelen rádióra nézett, majd megint felpörgette a
forgószárnyakat, és visszahúzta a botkormányt. A Bell könnyedén a levegőbe emelkedett, és délnek
fordult.
- Mintha azt mondta volna, hogy ma nagyon elfoglalt - mondta Novek. Hátra kellett fordul-
nia, és hátradőlnie. A motor zajában nehezen ment a társalgás. - Üzleti ügyben jön a városba?
Anna Veresszkaja válaszolt valamit, de Novek nem hallotta.
- Tessék? - hajolt még hátrébb.
Amikor Anna előrébb hajolt, Novek látta, hogy a burját kés ott lóg a nyakában. - Mondom,
azt tudtam, hogy az AmerRusnak dolgozik, csak azt nem, hogy ennyire nagy becsben tartják.
- Hogy érti?
- Ez DeKalb saját, külön bejáratú helikoptere. Nem szokott csak úgy akárkit taxizgatni vele.
Mit kellett tennie ezért a kitüntetésért, polgármester úr? - Anna a farmerdzsekije alá dugta a bőrto-
kot, de a csontnyél még így is kilátszott.
Novek a késre nézett, majd Anna arcára. - Maga is itt ül. Magának mit kellett tennie ezért a
kitüntetésért?
Veresszkaja elismerte a találatot, de nem válaszolt.
- Azt mondta, Irkutszkba valósi - feszegette tovább a témát Novek. - Oda megy most is?
- Azt mondtam, a szüleim irkutszkiak.
A jelek szerint Veresszkaja úgy gondolta, a kettő között különbség van. - Nem értem. Maga
akkor nem odavalósi?
- Nem.
A geológiában azt nevezik folytonossági hiánynak, ha a meghatározott rétegek egymásra ra-
kodásában egy törés áll be egy olyan helyen, ahol a tektonikus erők addig hajlítják a kőzetet, amíg
az már végül nem hajlik tovább. Egy kis folytonossági hiány csak egy érdekes adat a geológiai fel-
- 98 -
jegyzésekben; a nagyot földrengésnek hívják. Novek egy ilyesfajta folytonossági hiányt érzékelt itt,
a mélyben munkáló erőket, egy meghatározott élet plasztikus deformációját addig a pontig, ahol a
kristályok darabokra hullanak, a kőzetek meghasadnak, és egy szakadék nyílik meg az ember lába
előtt, a szívében.
- Akkor hová valósi, ha nem Irkutszkba?
Anna szeme hűvös volt, zöldes színét beárnyékolta a tajga kékes fénye. A szempár kaján
örömmel méregette a férfit. Látszott, hogy egy darabig még szívesen elszórakozik ezzel a játékkal. -
Kaliforniába. Egész pontosan La Jollába. Hallott már róla? Pálmafák. Tengerpart. Nézte a Santa
Barbarát? La Jolla is olyan, csak még olyanabb.
La Jolla? Veresszkaja csak szórakozik vele. Megint provokálja. Kalifornia? Ennyi erővel azt
is mondhatta volna, hogy a Jupiterről jött, az is legalább ennyire hihető lett volna. Ez is csak egy
újabb hazugság? Valami kódolt kifejezés, ami egész mást jelentett, mint aminek hangzott? - Maga
amerikai? - Novek csak ennyit tudott kinyögni.
- Azt mondtam, Kaliforniában nőttem fel.
- Fogalmam sem... de hiszen tökéletesen beszél oroszul! Ne játszadozzon velem! Maga ir-
kutszki. Megismerem a kiejtését.
Erre Anna elmosolyodott. - Az anyám boldog lenne, ha ezt hallaná, ő mindig azt mondta,
hogy műveletlen maradok, mert nem tudtam kívülről betanulni Puskint.
- Puskint? - Az amerikai kiejtése. Amiket azon a kazettán mondott. Ez mindent megmagya-
rázott, de Novek akkor is képtelen volt elfogadni. - Maga nem amerikai. Nem lehet amerikai!
- Azt gondol, amit akar.
Noveknek most már tényleg zúgott a feje. Minden, ami biztos és ésszerű volt eddig, hirtelen
felszállt a levegőbe, és pörögni, zúgni kezdett a feje fölött, mint a forgószárny lapátjai. - Ha tényleg
amerikai, miért nem mondta meg nekem már korábban?
- Azt mondta, maga szekértő, ami a különböző akcentusokat illeti. Feltételeztem, hogy ma-
gától is meg tudja majd állapítani. Talán mégsem olyan nagy szakértő, mint hiszi.
Egy föld alatti morajlás. Itt fog keletkezni a törés, vagy ott? Novek úgy döntött, egyszer és
mindenkorra tisztázza. - Még mindig azt hiszi, hogy én az AmerRusszal vagyok? Még mindig az
ellenségének tart?
- Andrej meghalt?
- Tudja, hogy igen.
- Akkor nem számít, mit gondolok magáról.
Novek túl nagy fába vágta a fejszéjét. Úgy érezte, fuldoklik a képtelenségektől, az egymás-
nak ellentmondó igazságoktól. - A primorszki polgármester... akiről azt hitte, hogy ellenszolgálta-
tást fog várni cserébe...
- Mi van vele?
- Megtette volna?
Veresszkaja talán egy vagy két másodpercig gondolkodott a válaszon, mielőtt válaszolt vol-
na. - Három szibériai tigriskölyök életéért? Talán. Talán igen. De most már ez sem számít. -
Veresszkaja hátranyúlt, és leakasztotta a nehéz zöld fejhallgatót a kampójáról, majd a fülére tette.
Hátat fordított Noveknek, és az alattuk elsuhanó lápvidéket nézte.
Nem számít. Egy amerikai lány, aki szibériai oroszt beszél. Egy szibériai lány, aki amerikai
angolt beszél. Álom, valóság, egyik sem, mindkettő, az egész kaleidoszkóp, amit Novek olyan gon-
dosan, darabról darabra állított össze, egyszerre forogni, kavarogni kezdett. Nyina, Anna, szerető,
gyilkos. Napraforgó, kés, puska. Ki az ördög volt ez a nő valójában?
A Novekben rezgő hangjegy hirtelen elhallgatott. Érezte, ahogy égeti a szégyen, amiért ek-
korát tévedett, amiért ennyire hülye volt, különösen egy amerikaival szemben.
Az oroszok lefizethetők voltak, hülyék, alsóbb rendűek. Kígyók, ahogy Anna Veresszkaja is
mondta. Biztonságosabb volt azt feltételezni, hogy mindegyik mar. Hogy mindegyik mérgeskígyó.
Nem mintha Veresszkajának nem lett volna igaza... nem. Igaza volt, és az egészben ez volt a leg-
rosszabb.

- 99 -
 A tóból mocsár lett, a mocsárból csenevész facsoportok, a satnya fákból pedig sűrű bozótos
vidék. Az ezüstösen csillogó - üres - olajvezeték a fehér havon és zöld sáron át tartott nyílegyenesen
Markovo irányába.
Anna Veresszkajának akkor is igaza volt, amikor azt mondta, hogy Novek már feladta, ha-
bár Noveket megdöbbentette, hogy ez ennyire meglátszik, mint valami szemölcs vagy egy billog a
homlokán. Annyira egyértelmű volt, hogy még egy amerikai is látta. Habár nem csak egy akármi-
lyen amerikai. Egy olyan amerikai, akinek szibériai vér csörgedezik az ereiben. Nem csoda, hogy
átlátott Noveken. Eszébe jutott a kampányplakát.
ŐSZINTÉN: CSINÁLHATNÁM ROSSZABBUL?
Legyünk őszinték! Rosszabbul csinálta. Ki nem adta volna fel a helyében? Ki ne kívánta
volna, hogy visszatérjenek a régi idők, amikor úgy tettél, mintha dolgoztál volna, ők meg úgy tet-
tek, mintha fizettek volna? Ki ne mondaná, hogy kit érdekel a jövő? Én azt már úgysem fogom
megérni. Egy szibirjáknak három dolog fontos: először is a kenyér, aztán a vodka... és a harmadik?
Megint csak a kenyér.
Novek lopva Veresszkajára nézett. A szülei irkutszkiak. Sikerült valahogy kivándorolniuk?
De hogyan? Szibériából senkinek sem sikerült kijutnia. Szibéria az a hely, ahová küldik az embert.
Egy falak nélküli, határtalan börtön. Ahol biztonságosan megfeledkezhetnek valakiről. Ahol még a
jóisten is eltussolhatja a hibáit.
Veresszkaja azt mondta, soha nem engedné, hogy Tunguzkával is az történjen, ami
Primorszkival. Rizskov segített volna neki. De valaki megállította Rizskovot. Aztán itt volt ez a vi-
deoszalag. Egy orvvadász? Mi az ördögért vesződne egy orosz-amerikai vegyesvállalat csontokkal?
Novek ezt nem tudta elfogadni. Azt kívánta, bárcsak Veresszkaja megválaszolná legalább egyetlen
kérdését.
A nő Novek felé fordult. Nem fordította el a tekintetét.
- Segíthetek magának - mondta Novek oroszul. - De hagynia kell, hogy segítsek.
- Na persze! - felelte Veresszkaja angolul.
- Nem tudom, milyen megállapodás volt maga és Rizskov között. De azt tudom, hogy az
AmerRusnak is köze van valahogy ehhez a dologhoz. Szeretném, ha...
- Hagyjon békén! - mondta Veresszkaja, és visszafordult az ablak felé.
A bozótos alattuk egy egybefüggő zöld takarónak adta át a helyét, amely le-fel hullámzott az
alacsony, jégár által legömbölyített dombok vonulatát követve. Feltűnt a Léna, és a pilóta megdön-
tötte egy kicsit a helikoptert, hogy délnek fordulva a folyó vonalát kövesse. Joffrey továbbra is hall-
gatott, a fejhallgatója elszigetelt csendjébe burkolózva.
A visszafelé vezető út gyorsabb volt, mint a bizonytalan, zötyögős repülőút Annuska fedél-
zetén. Későre járt, és a nap már le is bukott a fák csúcsa mögött. A fatörzsek hosszú fekete árnyékot
vetettek a hóborította földre.
Novek már húsz kilométerről látta a füstoszlopot.
A férfi arra mutatott, Joffrey úgy viselkedett, mintha a markovói repülőtérről felszálló fekete
füst a lehető leghétköznapibb látvány lett volna. Egy szót sem szólt. A füst egyenesen felfelé szállt,
majd délnek fordult, ahogy belekapott a szél. Markovo flörtjét a tavasszal átmenetileg felfüggesztet-
ték. A szél észak felől fújt. Ami azt jelentette, hogy rossz idő közeleg.
- Bevihetem kocsival Markovóba.
- Nem hiszem, hogy az bölcs dolog lenne. Egyikünknek sem használna - felelte Anna. - Még
akkor sem, ha az igazat mondja Andrejjel kapcsolatban. - Egy pillanatra elgondolkodott, majd hoz-
zátette. - Különösen, ha az igazat mondja.
Még most is kételkedett benne? Novek elfordult. Hadd jöjjön csak rá Anna Veresszkaja ma-
gától! Lássa csak, mi maradt a megállapodásából Rizskovval! És aztán nevezze őt hazugnak!
Már közel jártak. Csörömpölve lejjebb ereszkedtek. Le, a fák alá, a leszállópálya felszínéhez
közel. A tűz nem az AmerRus helikopter-felszállóhelyén égett, habár afölött is átsöpört. Előbb az
egyik talp, aztán a másik is földet ért.
A füst onnan jött, ahol valamikor Jurij hangárja állt. A füstben fényes tűznyelvek csaptak
fel, majd kialudtak. A falak faborítása eltűnt, és egy szürke hamurakássá vált. A fémtető beszakadt.

- 100 -
A forgószárny vijjogása elhalkult, a motor leállt. Joffrey átnyúlt Novek előtt, és kinyitotta az ajtót,
melybe a felkavart forgószél belekapott és kivágta.
Anna Veresszkaja már ki is ugrott, és behúzott nyakkal távolodott a helikopter-
felszállóhelytől. A terepszínű hátizsák miatt alig lehetett látni a sötét fák és a fehér hófoltok hátteré-
ben. Megállt, és egy pillanatra visszanézett Novekre, majd elsietett a növekvő árnyak felé.
Novek felkapta a csontos dobozt, és kilépett a markovói repülőtér sarába, miközben a meg-
olvadt műanyag bűze minden egyes levegővételnél marta az orrát. Mielőtt még becsukhatta volna,
az ajtót, belülről berántották. A motor újra felvijjogott, a forgószárnyak hurrikánt kavartak, és elfúj-
ták a füstöt. Meg sem várva, hogy Novek arrébb menjen, a Bell felemelkedett, leszegte az orrát, és
nekivágott északnak.
A forgószárnyak zaját elnyelte a csillogó gyöngylemezekből hasított ég. Novek hallotta a
halódó tűz recsegését-ropogását Nem volt több láng, csak a kormos, szürke füst, amely fáradtan,
kimerülten szállt felfelé, fehér szélű felhőkben.
A fehér Land Cruiser megállt a férfi előtt.
Csucsin volt az, és mégsem ő. Az arca feldagadt, és alvadt vértől volt mocskos, a bal szeme
szinte teljesen eltűnt, és egy hatalmas lila folt takarta a fél arcát. Jurij egyik Marlborója fityegett a
szájában. A napszemüvege, ami bélelt kabátja mellzsebéből kandikált ki, perec alakúra deformáló-
dott. Csucsin kénytelen volt hunyorogni. - Lemaradt a műsorról - mondta, és megpróbált moso-
lyogni, de látszott, hogy az fájdalmat okoz. Csucsin Annát figyelte, amint a reptérről kivezető úton
gyalogol. - Le a kalappal! Szóval megcsípte!
- Csucsin! - mondta Novek, miközben beugrott a kocsiba. - Mi történt?
- Ja, ez? - kérdezte Csucsin, és óvatosan a feldagadt arcához ért. - Ez csak egy kis félreértés
volt. Azt hitték, egy puskatus keményebb a fejemnél. - Igaz, hogy ehhez nagyon jól kellett ismerni
Csucsint, de Novek látta, hogy még egy foga is hiányzik. - Szerencsére ez azután történt, hogy be-
mentem a városba. Előbb találkoztam Nyiki Malisovval. Örömmel jelenthetem, hogy az apjának
mégis csak meglesz a születésnapi vacsorája. - Kérges hüvelykujjával néhány konzervre bökött a
hátsó ülésen. - Vettem tőle pár dolgot, aztán visszajöttem ide. Szívtam volna el inkább egy staubot!
Ha csak öt perccel később érek ide, a rohadékok már nem lettek volna itt.
- Ki tette ezt? - Novek tajtékzott a dühtől. - Jurij bandája...?
- Ők megpróbálták megfékezni a mocskokat. Legalábbis ő megpróbálta - biccentett Csucsin
a leégett hangár felé. Plety bukkant elő a füstből. - Az egyik rohadékot a földbe döngölte egy csa-
varkulccsal. A többi először csak állt, és nézett. Még én sem hittem a szememnek. Aztán kezdődött
a lövöldözés.
- Lövöldözés?
- Plety csak döngölte a sárba azt az OSZNAZ-os kis szarházit. Ha nem lőttek volna ki rá egy
rakétát, a fickó gyökeret eresztett és kirügyezett volna. - Az OSZNAZ az Oszovogo Naznacsenya, a
volt KGB „különleges ereje” volt, a „fekete sisakosok”, akik még rejtélyes gazdáiknak is rejtélye-
sek voltak. Mellesleg hivatalosan feloszlatták az egységet.
- Az OSZNAZ már nem létezik, Csucsin.
- Legközelebb ezt velük is közölje! Vagy Kaznyinnal. Ő volt a vezér.
- Kaznyin is itt volt? Minek?
Csucsin egy lapos, féloldalas pillantást küldött felé, amely azt mondta: Most már elég a já-
tékból! Ez komoly dolog. Csucsin egy hatalmasat szívott a cigarettából, majd kifújta a füstöt. - Azt
akarta tudni, maga hol van. Mondtam neki, mi vagyok én, idegenvezető? Ezután kezdett eldurvulni
a helyzet.
Noveknek ökölbe szorult a keze. - Megölöm!
- Maga? Ide figyeljen, csak azért, mert szakállat növeszt, még nem lesz magából gengszter!
Úgyhogy csak nyugodjon le! Mit tehetnek velem? Elcsúfítanak?
- Mit keresett itt Kaznyin?
- Tunguzkába készült, mint maga. Azt mondta, tudja, ki ölte meg Rizskovot meg a két rend-
őrt. Azért ment, hogy letartóztassa azt a nőt.
- Nőt?

- 101 -
 Csucsin a cigarettájával Anna Veresszkajára mutatott, aki a fák mellett gyalogolt. - De maga
csípte el előbb. Az a dagadt kis seggdugasz úgy fog pattogni, mint a nikkelbolha, ha megtudja, hogy
maga túljárt az eszén! De nem kéne ennek a nőnek őrizetben lennie?
Novek hátradőlt az ülésen. Az AmerRus benne volt ebben a gyilkosságban. De Anna
Veresszkaja? Aznap éjjel a városban volt, és letagadta. Azt mondta, mindent megtenne azért, hogy
megvédje a drága tigriseit. A polgármester csereajánlata. De volt ennek az egésznek valami értel-
me? Novek megrázta a fejét.
- Mi a baj? - kérdezte Csucsin.
Az alkonyati ég felől morajlás hallatszott. Valami megremegett a Land Cruiser műszerfalán.
- Kaznyin - mondta Csucsin. - Indulnunk kéne, polgármester úr. Azonnal. Higgyen nekem!
- Nem. Ennél bonyolultabb a helyzet.
- Nekem már zúg a fejem a bonyolultságtól - mondta Csucsin, és Novekre nézett.
- Veresszkaja azt mondja, amerikai.
Csucsin némán formálta a szót. - És maga hisz neki?
Novek egy pillanatig hallgatott. - Elképzelhető. Igen.
- Elképzelhető, hogy ha Kaznyin lihegne a sarkamban, azt mondanám, én vagyok Eisenho-
wer. Így vagy úgy, de át kell adnia ezt a nőt Kaznyinnak. Akárhogy is, az egésznek vége.
- Nem.
- Nem? Csak nem azt akarja...? - Csucsin megragadta Novek karját, és előremutatott. Anna
most már rohant, ő is hallotta a motorzúgást.
Novek letekerte az ablakot, és kikiáltott. - Hé!
Anna még csak hátra sem fordította a fejét. Novek kiáltására bevette magát a fák közé. A
következő pillanatban, mintha csak visszafelé pörgött volna a tigrises videoszalag, Anna
Veresszkaja eltűnt az árnyékfoltok között. A sötétzöld és a fakófehér egymásba olvadt.
- Találd meg! - mondta Novek Csucsinnak, miközben kiszállt. - De légy óvatos! Kés van ná-
la.
- És maga még mindig azt hiszi, hogy ártatlan?
- Ezt nem mondtam. Csak nem hiszem, hogy ő ölte meg Rizskovot.

13. fejezet

Galina reszketett a durva pokróc alatt, hiába húzta föl a lábát egészen az álláig. Nem fázott,
nem a hidegtől reszketett. Az egyszerűbb lett volna. A szobában áporodott, fülledt volt a levegő,
amibe a kiömlött whisky, arcszesz, izzadság, cigarettafüst és a saját félelmének szaga vegyült.
Decker bénultan hagyta magára, azzal a vággyal, hogy eltűnjön, köddé váljon, meghaljon.
De a bénultság aztán haraggá változott, aminek a céltáblája Decker takaros kis háza lett. A szoba
most egy felborogatott bútorokból, kihúzott fiókokból, szétszórt ruhákból és törött üvegszilánkok-
ból álló romhalmaz volt.
És ez még mindig nem volt elég azért, amit Decker művelt. Korántsem elég.
Megerőszakolta, de az csak egy gyors, hideg döfés volt. Igazából nem ez rémítette meg Ga-
linát. Több ilyen barátja is volt már, különösen részeg fiúk, és ezzel tulajdonképpen a legtöbbjüket
jellemezte.
Ami igazán megijesztette, az az volt, ahogyan Decker ránézett, miközben a kést tartotta a
kezében... az az üveges szempár. Nagyobb élvezetet nyújtott neki, hogy megfélemlítette Galinát,
hogy bántotta. A szexnek ehhez semmi köze nem volt. Galina megérintette a homlokára száradt
vért. Miféle ember volt ez?
Az a fajta, aki a homlokához szorította egy kés hegyét. Az a fajta, aki lassan, egyre erőseb-
ben addig nyomta, míg Galina meg nem tört, míg el nem vágódott az ágyon, rémülettől kikerekedett
és elfehéredett szemmel, abban a meggyőződésben, hogy meg fog halni. A félelemtől bénultan. Ezt
imádta Decker a leginkább.
Keresztüldöföm azt a csinos kis fejedet!
És Galina hitt neki.

- 102 -
 Megpróbált mozdulatlanul feküdni, amíg Decker lehúzta róla a szakadt ruháit, és a földre
hajította őket. Hagyta, hogy a gondolatai másfelé szálljanak, miközben Decker szétfeszítette a lába-
it. Galina valahol egész máshol járt, amikor Decker pofon ütötte. A lány nem vett róla tudomást, és
remélte, hogy Decker gyorsan végez majd. Behunyta a szemét.
De Paul Deckernek nem tetszett, hogy ilyen csöndben volt. Nem akarta, hogy Galina ilyen
könnyű préda legyen, ennyire megadó.
Galina érezte, hogy Decker teste többé nem nehezedik rá. Helyette egy éles, forró lüktetést
érzett. Egy vékony kis karcolást az oldalán, ami azonnal fájdalomnak adta át a helyét. Galina szeme
kipattant. Megpróbált elhúzódni, de minél jobban ficánkolt, annál mélyebbre vágott a kés.
Igazi férfi vagyok, mondta Decker, miközben a kése hegye vonalat húzott Galina csupasz
melle alól az érzékeny középpont felé. Gyerünk, mondd! Igazi férfi vagyok!
Galina csak feküdt bénultan, mozdulatlanul. Az acél érintésétől és a rémülettől megmereve-
dett az egyik mellbimbója. A vér egy kis csíkban folyt le az oldalán. Galina újra becsukta a szemét,
és maga elé képzelt egy gyönyörű tengerpartot. Pálmafákkal, habár ő még soha nem látott igazi
pálmafát. Elkezdett felmászni az egyikre, miközben a fájdalom egyre erősebben áradt szét a testé-
ben.
Mondd, vagy levágom a cicidet, és odaadom Harleynak!
A kés mélyebbre hatolt, sötétvörösbe vonva a mellbimbó rózsaszín bőrét. Galina érezte,
ahogy a forró vér lefolyik a bordáján, összeszorította a fogait. Azért sem szerzi meg ezt az örömet
Deckernek! Soha! Nem és nem! Csináljon csak, amit...
A kés szúrt, majd megfordult. Az idegvégződésekből elektromos sikoly tört fel, és Galina
akarata ellenére is velük együtt sikított.
- Mondd!
És Galina mondta, újra és újra. Decker saját szavaival könyörgött neki.
Decker csak ekkor mosolyodott el, és miután két kezével szétfeszítette Galina térdeit, erő-
szakkal behatolt a testébe. Galina agyába addigra már behatolt. Olyan módszeresen, olyan unalma-
san döfködte, mint egy gép, többé már az sem érdekelte, hogy Galinának csukva van a szeme, hogy
hideg, mint a márvány, hogy a vére bemocskolta az egész ágyat és az overallja elejét is. Decker
többé már rá sem nézett.
Mikor végzett, a narancssárga overallját csomóba gyűrve a sarokba hajította, és figyelmez-
tette Galinát, nehogy akár csak az ujját is megmozdítsa. Aztán fütyörészve zuhanyozni ment.
Elzárta a vízcsapot. A nyitott ajtón át úgy áradt ki a dezodorja szaga, mint egy édes, émelyí-
tő köd, miközben Galina olyan halkan zokogott, hogy Decker nem hallhatta.
Most, ahogy a ripityára tört tükörbe nézett, már nyoma sem volt a póznak, a parázsló tekin-
tetnek. Mindazt kivágták belőle, és a helyén nem maradt semmi, csak a határtalan gyűlölet. Ez a
gyűlölet késztette rá, hogy felkeljen az ágyból, miután Decker elment, ez mozgatta a testét, amikor
felkászálódott, hogy ízekre törje a berendezést. Ha itt lett volna az a mocskos kis patkány, azt is da-
rabokra tépte volna. De aztán megint visszatért a félelem.
Mit fog tenni Decker, ha visszajön, és meglátja, mit művelt Galina?
A lány arrébb rugdosta a törött üvegdarabokat. Mindegyik túl kicsi. A szekrényhez ment, és
megtalálta Decker egyik fémbetétes munkabakancsát. Milyen kicsi lába volt! Mondhatni, kecses.
Galina fogta az egyik bakancsot, és a kemény fémsarokkal a megrepedt tükörre sújtott.
Egy újabb ütés után az egyik hosszú, recés szélű jégcsap végre levált. Galina felkapta, a be-
zárt ajtóra nézett, majd visszament az ágyhoz, és megint magára húzta a takarót. A hegyes tükörda-
rab lassan átvette a teste melegét, ahogy a takaró alatt eldugva tartotta a kezében.
Galina ezen a napon először mosolyodott el.
Decker vissza fog jönni. És akkor levágja a tökét, és édesen mosolyogva átnyújtja neki. Ó,
igen, mondja majd neki, igazi férfi voltál. De mondd csak, most mi vagy?

DeKalb levette ezüstszínű védősisakját. Hátradőlt a forgószékén, és a csizmáját feltette az

asztalra. Az iroda lenyűgözően sivár volt. Az ablak nélküli falakat falambéria-utánzat borította. Egy
kartotékszekrény, de sehol egy kép, sehol egy kávésbögre. Még csak egy naptár sem volt a falon.
Egy irodaszer-katalógus képein is több nyoma volt az emberi jelenlétnek.
- 103 -
 A falon két óra lógott. DeKalb a jobb oldalit figyelte, ami nem a helyi időt mutatta, hanem a
kaliforniait. Az otthoni hivatali órát. Mindkét mutató felfelé állt. Huszonkét másodperc múlva teg-
nap éjfél lesz.
DeKalb érdekesnek találta a kérdést: ha soha nem lépné át a dátumvonalat, ha soha többé
nem menne haza, akkor egy nappal rövidebb lenne az élete? Megválaszthatná, hogy melyik napot
akarja a tengerbe hajítani a dátumvonal fölött? Tudta volna, melyik napot válassza.
Amikor a két mutató végül tökéletesen fedte egymást, a telefon csengeni kezdett az íróaszta-
lán. Hajszálpontosan. DeKalb felvette a kagylót.
- DeKalb. - A plafonra nézett. - Itt minden jól. – Szünet. - Értem. - Újabb szünet. - Igen.
Novek, a polgármester. Igen. Markovóból.
A hang a vonal túlsó végén izgatottá vált.
- Ezzel nem értek egyet. Én ismerem ezeket az embereket. Nagy zajt csapnak, de azonnal
elhallgatnak, amint rájönnek, hogy honnan is jön a pénz. Ez a maga feladata. Csak küldje rendsze-
resen, és nem lesz semmi gond.
A vonal recsegni kezdett.
- Nem fog, amint elbeszélgetnek vele egy kicsit, ők majd elrendezik a dolgot. Különben is,
én azért vagyok itt, hogy elvégezzek egy munkát. A részleteket bízza csak rám!
A mindenit, gondolta DeKalb, erre a fickóra ráfér, hogy végre más szemszögből is lássa a
dolgokat! Végtére is a Cégnek dolgozott. Mostanra már illene tudnia, hogy DeKalb olyan ember,
akiben megbízhat. DeKalb bennfentes volt. Belülről őrizte a kaput, eleget téve a feladatának, hogy a
rohadt világ többi részét ott tartsa, ahová való: odakint.
- Tizennyolc. Vettem.
DeKalb valamikor úgy hitte, a jó és a rossz két ellentétes pólus volt. Most már tudta, hogy a
kettő között néha voltak átfedések. A határok elmosódtak, ahogy a felhők olvadnak egybe az égen
vihar előtt. Néha, ami rossznak tűnt, arról a végén kiderült, hogy mégiscsak jó volt. És néha az em-
ber egész élete fenekestül felfordult, fejtetőre állt egyetlen nap alatt. Az embernek az ösztöneire kel-
lett hallgatnia, hogy megsejtse a nagyobb igazságot. A nagyobb jót.
- Kifogástalan - mondta DeKalb. - Erre a szavamat adom. Tudja, az egészben az a leggyö-
nyörűbb, hogy a helyiek éppúgy nem engedhetik meg, hogy kockázatot vállaljanak ezzel kapcsolat-
ban, mint mi. Nagyon közel, szorosan összesimulva táncolunk ezekkel a mocskokkal. Mi a becsült
érkezési idő ma este?
Miközben a hang a fülében érkezési időket és kódszámokat olvasott be, amiket gondosan le-
jegyzetelt későbbre, DeKalb egy kislányra gondolt, egy tizennégy éves gyerekre, és arra, hogy ho-
gyan talált rá aznap. A lány már nem úgy nézett ki, mint az ő lánya. Már nem is úgy nézett ki, mint
egy emberi lény. Leginkább egy törött játékbabára hasonlított.
- Értem.
De nem értette. Miféle ember, miféle állat tenne ilyet egy ártatlan kislánnyal? Miközben tel-
jes erőből visít a házban a riasztó, és a szirénázó autók, a rendőrök egyre közelebb érnek? Miféle
ember?
- Várni fogjuk őket.
Mint egy törött játékbaba.
DeKalb ígéretet tett a lányának, és most azért volt itt, hogy beváltsa, amit ígért. A pokolba a
politikával! DeKalb nem a dicsőségért volt itt. Nem is a pénzért, és nem az olajért, habár körülötte
ott volt mindenütt.
Ő az igazság miatt volt itt.
- Rendben - mondta, és arrébb tolta a jegyzetfüzetét. - És még valami: korábban kell leválta-
nom az egyik dolgozót. Deckert. Egy héttel előrébb kell hoznunk az áthelyezését. - DeKalb bólin-
tott. - Jó. Várni fogjuk. És higgyen nekem azzal a másik dologgal kapcsolatban! Vegye úgy, hogy el
van intézve!
DeKalb letette a telefont, majd kihúzta az íróasztala legfelső fiókját. Elővett egy kicsi, beke-
retezett fényképet. Kérges tenyerével hátrasimította tüskés haját, miközben a képet nézte. A lányát.
Az üres íróasztalra állította a képet, és azt képzelte, hogy a lánya itt ül vele. Hogy beszélgetnek,
úgy, ahogy a valóságban egyetlen apa sem beszélget a kamasz lányával, de képzelődni lehet, nem?

- 104 -
 A telefon újra csörögni kezdett. DeKalb a készülékre nézett. Sosem telefonáltak kétszer.
Még ha ez a vonal tiszta volt is, túl kockázatos lett volna. Különösen most. Amikor a telefon csak
nem akarta abbahagyni, DeKalb beadta a derekát, és felemelte a kagylót.
- DeKalb. - A tekintete azonnal élesebb lett. Ez nem az otthoni iroda volt, hanem az az idióta
barom, akit a markovói reptéren tartott bezárva. Higgins. - Nem. Csak a polgármester. Biztos ben-
ne? - DeKalb figyelmesen hallgatta a választ, miközben az állkapcsa egyre jobban megfeszült. -
Mondja meg Mr. Joffreynak, hogy azonnal beszélni kívánok vele, amint visszaért! - DeKalb olyan
erővel csapta le a kagylót, hogy a lánya bekeretezett képe megbillent, és arccal előreesett. DeKalb
óvatosan felemelte az íróasztalról.
- A fenébe!
Az üvegen egy hajszálvékony repedés jelent meg. Egy belnyomás, a kristályszerkezet egy
kis rejtett hibája.
Mint a lánya arcképét fedő üveglap, Anna Veresszkaja is egy ilyen belnyomás volt, amiből
bármelyik pillanatban repedés, sőt törés lehetett. DeKalb tudta, mit kell tenni egy ilyen
belnyomással. Az ilyen pókhálószerűen terjedő repedésekkel. Óvatosan visszahelyezte a fényképet
a helyére, majd visszatolta a fiókot.
A belnyomástól egy ütközőgyűrűs fúróval lehetett megszabadulni. Egy tiszta, sebészi vágá-
sú körrel, amely véget vetett a burjánzó repedésvonalaknak. A felesleges anyagot el kellett távolíta-
ni. Erős, biztos kézre volt szükség hozzá, de épp ezért ajánlották fel DeKalb-nak a szerszámtologa-
tói munkakört itt Tunguzkán. Neki pedig megvoltak a maga okai, amiért elfogadta a munkát. Ponto-
sabban megvolt a maga oka.
Mint egy törött játékbaba.
Igazság... itt Tunguzkán ő, DeKalb volt a legfelsőbb döntőbírája. Egy személyben az igazság
bírája, esküdtszéke, felügyelője és megtartója. Ha pedig az kellett, a végrehajtója is tudott lenni.

Délután öt óra. Az északi hatvanadik hosszúsági körön az áprilisi napfény máris belegaba-
lyodott a fák lombjába, ahogy egyre gyorsabban bukott lefelé. Novek a közeledő repülőgép hangjá-
ra figyelt. Kaznyin. Novek gondoskodni fog róla, hogy minden egyes sebért megfizessen Csucsin
arcán!
Az északi szél felerősödött, és az árnyékban a felolvadt havat újabb jégréteggel vonta be.
Novek alig tudott haladni. A felszín keménynek tűnt, de ahogy rálépett, a máriaüveg meghasadt, és
Novek térdig eltűnt a sűrű, latyakos hóban.
Mint Rizskov halála. Mint Anna. Kemény, biztos, egyértelmű. Egy maffiagyilkosság, tolva-
jok összekülönbözése és egy orosz nő, aki tigriseket számlál. És aztán? Az ember beszakítja a vé-
kony felszínt, és alatta semmi sem olyan, mint ahogy gondolta.
Novek átázva, remegve érkezett meg Plety és az üszkös hangár elé. Az ég alja vörösen iz-
zott. A motor dübörgésének változott a frekvenciája.
Novek arra nézett, de Kaznyin túl alacsonyan volt ahhoz, hogy lássa. OSZNAZ-
kommandósok, akik nem is léteztek, és egy nő, akiről Kaznyin azt állította, gyilkos. Egy amerikai
nő. Egy amerikai nő, akinek volt mersze Novek szemébe nézni, és kimondani az igazat: hogy veszí-
tett, és hogy már feladta. A férfi még most is tisztán hallotta a hangját, amikor ezt mondta.
A hangárból felszálló füst csak egy vékony csík volt a fehér égen. Az árnyékban felparázs-
lott a faszén. A fa tartógerendák, amiket elemésztett a tűz, géppuskaropogás-szerűen dőltek össze.
Plety csak állt felfelé fordított arccal, és a szokásos csavarkulcs helyett most egy rohamlöveg volt a
vállára vetve; egy ejtőernyős modell, összecsukható puskacsővel.
Mielőtt Novek még megkérdezhette volna, mi történt, a repülőmotorok hangja elhalkult, és
egy sötét alakzat bukkant fel fütyülve az égen, majd éktelen fazékcsörömpölés és fémesen kopácso-
ló hangok közepette földet ért a leszállópálya távolabbi végében.
Most az egyszer Csucsin is tévedett. Ez nem Kaznyin volt. Annuska jött haza.
Az Antonovnak egyetlen lámpája sem égett, ahogy a hangár romja elé gördült, csak a lég-
fékjei sziszegtek, ahogy sétatempóra lassult. A sűrített levegő egy utolsó robbanásával és végső
erőkifejtéssel, amitől kék lángcsóva csapott ki a kipufogóból, a motor zökkenve leállt. Novek köze-
lebb ment.
- 105 -
 A raktér ajtaja kinyílt. Két őr úgy szimatolta a füstöt, mint két óvatos farkas, mielőtt leugrot-
tak volna a földre. Aztán Jurij is megjelent. Hosszan bámult a leégett hangárra, és csak ezután vette
észre Noveket. Plety odalökött egy faládát az ajtó alá, Jurij pedig lelépett. - Ki volt az?
- Kommandó - mondta Plety.
Jurij úgy nézett a fák felé, mintha azt várta volna, hogy azonnal újra felbukkan ott egy csa-
tárlánc. - Miről beszélsz? Megszálltak a kínaiak? Miféle kommandó?
- Egy minisztertszvo-helikopter - felelte Plety. - Tudod!
- Job tvoju maty! - káromkodta el magát Jurij. Úgy látszott, nagyon is tudja, kiről beszél
Plety. Jurij Novekre bámult. - Lehetett volna annyi eszem, hogy távol tartom magam a magafajta
gondoktól! Maga kihasznált engem! Kapott egy ingyenfuvart, a barátai meg rám hagyták, hogy ren-
dezzem a számlát!
Egy minisztériumi helikopter. Honnan szerezhette Kaznyin? Melyik minisztériumtól? - Nem
a barátaim. Mit értett az alatt, hogy minisztériumi helikopter?
- Felejtse el! Hülye voltam. Még vissza is mentem magáért Tunguzkára! Ha előbb nem, leg-
alább akkor rögtön tudhattam volna! Elállták a kifutót. Teherautókkal, gépekkel, még egy darut is
odahoztak. Azt hitték, hogy társak vagyunk, és nézze, mit tettek! Most pedig itt találom magát. Ez-
úttal kit sikerült rábeszélnie, hogy visszahozza magát?
- DeKalb ragaszkodott hozzá, hogy az ő helikopterével repüljek vissza. Azt mondta, magá-
nak nincs engedélye Tunguzkán leszállni. Mondtam neki, hogy...
- DeKalb? Szóval most már olyan jóban van az amerikaiakkal, hogy ide-oda röptetik, mint
valami arany szarhurkát Moszkvából? Velem meg ezt teszik? Mondok magának valamit nagy kár,
hogy nem dobták ki valahol félúton! Kár, hogy nem löktem ki a gépemből! A francba... - Jurij fel-
kapott egy félig égett fadarabot, és jó messzire elhajította. A fadarab pörögve hasította át a levegőt,
hullámzó füstcsíkot húzva maga után. Jurij odalépett Novekhez, és az ujját a mellkasának bökte. -
Most már csak azt szeretném tudni, hogy mit fog maga tenni az ügy érdekében?
- Oleg Kaznyin őrnagy volt a parancsnok.
- Kaznyint nem látom itt. Csak magát látom, meg a japán dzsipjét. Elég használt állapotban
van, de akkor is nemes gesztus lenne.
- Kaznyin a felelős. Vannak törvények, amik...
- Ácsi! Ezt maga miatt tették velem. Ezek a rohadékok leégetik a hangáromat, és maga tör-
vényekről akar mesélni? Ez már majdnem vicces. - Jurij Pletyhez fordult. - Hozd a teherautót! Mára
elég mesét hallottam.
Plety eltűnt. A következő pillanatban a fák felől egy motor kezdett krehácsolni, hörgött,
hörgött, aztán csak beindult, és egy hatalmas füstfelhőt pöffentett ki. Egy óriási Maz katonai teher-
autó eleje bukkant elő a rejtekhelyéről, majd megállt az AN-2-es rakodóterének ajtajánál. Járó mo-
torral, kék füstfelhőbe burkolózva állt. A hátulját drapp ponyva takarta.
- Mire vártok még? - kiáltotta Jurij. - A fagyott élelmiszerre törvények vonatkoznak! A pol-
gármester azért van itt, hogy emlékeztessen minket, hogy a fejétől bűzlik a hal! Gyerünk, pakoljuk
meg ezt a teherautót!
A rakodók lassan gyülekeztek, mintha nem lettek volna egészen biztosak benne, hogy van itt
még számukra munka, amit érdemes elvégezni. Nyilvánvaló volt, hogy Jurij Gyurasenko többé már
nem állt kegyben valakinél, akinek bőven volt blatja. Valaki, akinek helikoptere volt. Egy miniszté-
riumi helikoptere.
Plety kibiztosította a puskáját. Ez láthatóvá, hallhatóvá, valóságossá tett blat volt.
A rakodók azonnal munkához láttak.
- Ebben Kaznyin és a főnöke, Gromov főügyész keze van - mondta Novek. - Megfizettethe-
tünk velük, Jurij.
Jurij szánakozó arccal nézett Novekre. - Felejtse el, hogy létezem, rendben? Ígérem, meghá-
lálom.
- Nem is segített nekem, és mégis ezt tették magával - mondta Novek. - És mi lesz legköze-
lebb? Még ha csendben is marad, akkor is újra bármikor megtehetik.
- Legközelebb nem leszek itt.
- És hová megy? Kaznyin Gromov főügyésznek dolgozik. Markovo tehát kiesett. Gromov a
kormányzó egyik megbízását teljesíti. Ennyit Irkutszkról. A kormányzó az AmerRusnak dolgozik,
- 106 -
tehát lehet, hogy egész Szibéria is ki van lőve. És ha Szibéria sincs elég messze, hogy távol tartsa
magát a minisztériumtól, akkor mondja meg, mi van biztos távolságban?
- Annuskával elrepülök egy olyan helyre, aminek a nevét ezek a tudatlan seggfejek még ki
sem tudnák betűzni. Ki tudja? Talán Alaszkába. - Jurijnak remegett a keze, ahogy leégett hangárja
egyik parázsló darabjáról rágyújtott egy Marlboróra. Az utolsó szál volt. Jurij összegyűrte a dobozt,
és a hamuba dobta. - Volt egy megállapodásunk.
- Gromovval?
- Egy ügyféllel, aki fizetett. Nem úgy, mint maga. - Annuska gyomrából dobozok tűntek elő
kézről kézre adva. A teherautó mellett egy halom növekedett. A drapp vásznat felhajtották, és el-
kezdték bedobálni a rakományt.
Jurij egy nagyot szippantott a cigarettából, és lassan kifújta a füstöt. A szürke felhő szétosz-
lott. - Volt egy széfünk, tele készpénzzel. Egy új üzlet egyes számú szabálya: mindig legyen likvid
tőke. - A cigaretta mintha kialudt volna. Jurij szippantott egyet, amíg a parázs újra vörösen nem
kezdett izzani, majd kifújta a füstöt. - Tizenöt-húszezer dollár, százdolláros bankjegyekben, új szá-
zasokban. Tudja, amelyik úgy néz ki, mintha hamisítvány lenne, de nem az. Kíváncsi lennék, most
hogy néznek ki!
Hamuvá égtek. Noveknek erről Anna kincseskamrája jutott az eszébe, ami sokkal, de sokkal
többet ért, mint Jurij likvid tőkéje. És Anna azt tervezte, hogy elégeti az egészet...
Még több doboz került elő. Rénszarvasagancsok. Néhány fényes, fekete cobolyprém. Aztán
néhány nehéz kartondoboz, mindegyik kisebb-nagyobb mértékben átázott sarkokkal. Az egyik ki-
nyílt, miközben az egyik rakodó leadta a gépről, és jégtáblákba fagyasztott méteres halak csúsztak
ki belőle. Szibériai fehér lazac, másnéven csir.
- Óvatosan, mit csinálsz! - De mire Jurij feldühödött volna, a dühe már el is szállt. Felvette a
földről az egyik fagyott halat. - Szóval, mit akarnak magától?
- Tőlem semmit. Kaznyin Anna Veresszkaját akarta letartóztatni.
Jurij elővett egy bicskát. - Miért?
- Kaznyin szerint dr. Veresszkaja ölte meg Andrej Rizskovot és a két rendőrömet.
- Azt hittem, abban az ügyben maga nyomoz.
- Kaznyin és én különböző irányból közelítjük meg ugyanazt a kérdést.
Jurij lekanyarított egy falat fagyott csirt, és a szájába kapta. - És tényleg ő volt a tettes?
- Nem. - Novek hirtelen elhallgatott, olyan váratlanul tört elő belőle a válasz. Honnan tudta
ő egyáltalán? Hogyan lehetett ennyire biztos benne? - Anna Veresszkaja úgy hiszi, hogy az
AmerRusnak van valami köze az ügyhöz. Én is így gondolom.
- Akkor az a nő most komoly bajban van - mondta Jurij. - És maga is.
Novek a fák vonala felé nézett. Se Csucsinnak, se Annának nem volt se híre, se hamva. Re-
mélem, Csucsin megtalálja, gondolta Novek. Sokat kellett gyalogolni, ha innen a városba akart érni
az ember. Habár zavarna-e ez egy olyan nőt, aki ahhoz volt szokva, hogy ötméteres tigriseket ül-
dözzön az altatólövedékes puskájával Tunguzka vadonjaiban?
- Az AmerRusszal nem lehet játszadozni. Mindenhová elér a kezük - mondta Jurij. - Az
amerikaiak olyanok, mint a maffia, csak jobban szervezettek.
- Veresszkaja azt mondta nekem, hogy ő is amerikai.
Jurij ránézett, mintha tudni akarná, Novek most komolyan beszél-e.
- Tudom - bólintott Novek. - Én is ezt gondoltam.
Jurij megcsóválta a fejét. - Az a nő úgy amerikai, mint én! Ő is csak az a Zov Tajgi típus, aki
inkább látna valakit holtan, mint a Bajkál-tóba hugyozni. - A Zov Tajgi egy szibériai ökomozgalom
volt, megfelelő anyagi alapok és befolyás nélkül, akiknek egyetlen fegyvere a remény.
- Kész! - mondta Plety. A teherautót megpakolták. A vászontetőt hátul erősen lekötözték.
Plety a sofőrülésen ült. A jobb oldali ajtót összevissza horpasztották. Lyukak is voltak rajta, amik
gyanúsan emlékeztettek golyónyomokra. A szélvédőt mintha csak a repedések pókhálója tartotta
volna össze.
- Jurij, akik ezt tették... a sofőröm azt mondja, úgy néztek ki, mint az OSZNAZ. Hol van a
bázisuk?
- Már megkapta a legjobb tanácsomat. De hadd adjak még egyet utoljára! - mondta Jurij. -
Ne keresse őket! Mert a végén még rájuk talál! - Jurij felmászott a lépcsőre. A nehéz ajtó nyikorog-
- 107 -
va kinyílt. Jurij fellendítette magát, és beszállt a Mazba, majd elpöccintette a csikket. - Még valami.
Ha az a nő tényleg amerikai... ne aggódjon érte! Megtalálja egyedül is a módját, hogy kikeveredjen.
Talán bölcsebb lenne, ha inkább saját magára gondolna!
A dízelmotor felberregett, és a kuplung csikorogva váltott. A Maz kormos füstöt pöfögött ki,
majd gurulni kezdett, maga mögött hagyva Noveket az olajos füstfelhőben állva.

A Land Cruiser fehér gőzt eregetve gurult Novek mellé.

Csucsin megrázta a fejét. - Követtem a nyomait egészen a folyóig, de ott véget értek. A jég
foltokban olvad, és még ahhoz is túl vékony, hogy egy farkast elbírjon. Az a különös érzésem volt,
hogy ott van valahol, és figyel engem, de akárhogy néztem, nem láttam.
- A vérében van, Csucsin.
- Micsoda?
- A tajga.
- Azt mondta, hogy amerikai, nem?
- Igen, az is.
Csucsin a fák felé nézett. - Megkérdeztem Nyiki Malisovot azokról a katonai fejadagokról.
- Tessék? - fordult felé Novek.
- A régi hadi ellátmány. Azt mondta, kérdezzek rá, amikor a kaviárt veszem az apjának.
- És mit mondott Malisov?
- Hogy a legjobb helyre jöttem. Hogy bármit be tud szerezni nekünk, amire csak szükségünk
van, nagyon olcsón, de óvatosnak kell lennünk.
- Nem érdekel a dolog - mondta Novek, de aztán Csucsinra nézett. - Óvatosnak?
- Malisov szerint nagy a konkurencia.
Konkurencia? - Kicsoda?
- Szemjon Jufa.
Jufa. Mi az ördögöt kezd ehetetlen fejadagokkal? Novek belebámult a tajga sötétzöld árnyé-
kaiba. Egy olyan hely, ahol Anna nagyon is otthon van. Az árnyak kezdtek feketévé válni. - Ott van
valahol.
- Valahol - mondta Csucsin olyan hangsúllyal, mint aki pontosan tudja, mekkora is valójá-
ban ez a szibériai „valahol”.
- Meg kell találnunk őt Kaznyin előtt.
- Már ne is haragudjon, de egy kicsit kétségbeesettnek tűnik nekem.
Az alkony gyorsan leszállt.
Novek bólintott. - Semmi sem kerüli el a figyelmedet.

14. fejezet

Az épületegyüttes a levegőből úgy nézett ki, mint egy betonból épült tengeri csillag, amit
kidobtak a Sacramento folyó deltájának egyik fennsíkjára, hogy száradjon a perzselő kaliforniai na-
pon. Sugaras lábai egy kör alakú középpontból nyúltak ki, mintha el akarták volna kapni a magas,
szögesdróttal borított kerítést. Mindegyik csúcs végében egy-egy lőtorony állt, őrök nélkül. Arra a
kérdésre, hogy miért volt ez így, az igazgató mindig azt felelte, hogy ő teljesen megbízott a Csen-
des-óceáni Gáz- és Villanyművekben. És a bizalma nem volt alaptalan.
A „Halálkerítés” ötszáz amperes és ötezer voltos feszültséggel sistergett. Alatta a földet
szénné égett madarak tetemei borították, mint megannyi brikettdarab. A kerítéshez szerencsétlen
nyulak csontjai tapadtak, a rájuk vetődött dögevő madarak elégett szárnyaival együtt.
A komplexum egy volt katonai repülőtér egyik távoli sarkát foglalta el. A környező táj sivár
látképet nyújtott: fátlan, kopasz dombok, naptól szikrázó platók, és több kilométernyi felrepedezett
leszállópálya. A lustán köröző madarak röptét és a közeli autópálya állandó forgalmát leszámítva
nem volt itt semmiféle mozgás. San Francisco hatvan kilométerre volt nyugatra - de annak, aki a
Halálkerítésen belül volt, akár több ezerre is lehetett volna.

- 108 -
 Ennek a helynek több közismert neve is volt, némelyik semmitmondó, némelyik ötletesebb.
A helyi polgármesternek adót és munkalehetőségeket jelentett. Az állami börtönhivatalnokoknak,
akik próbálták a fedőt rajta tartani a kibuggyanni készülő elítélteken, ez a hely olyan volt, mint egy
olcsó biztonsági szelep. Az elítéltek jogaiért küzdő aktivistáknak pedig maga volt a kegyetlen és
megszokhatatlan iszonyat.
De az átlagembernek, aki az I-80-as autópályán elhajtott mellette, csak egy zöld tábla volt,
amin ez állt: TRAVIS SZIGORÍTOTT FEGYINTÉZET - az is csak egy elmosódó folt, ami gyorsan
eltűnt a visszapillantó tükörben.
Ha a neve nem is árult el sokat, a feladatát könnyebb volt meghatározni: a Travis egy ma-
gántulajdonú és magánüzemeltetésű börtön volt, amit azért hoztak létre, hogy a négyszáz legveszé-
lyesebb fegyencet itt tartsák fogva; egy csúcstechnológiával ellátott, hatvanmillió dolláros gyűjtő-
medence, amelyet kifejezetten antiszociális szörnyetegek számára alkottak.
A Halálkerítésen belül, az acélajtók mögött a hermetikusan elzárt cellákban négyszáz férfit
tartottak a legszigorúbb magánőrizetben. Az ablak nélküli cellákban csak egy rácsokkal megerősí-
tett tetőnyílás volt a fénynek, elérhetetlen magasságban. Tükrökként kifényesített acéllapok szolgál-
tak, melyeket csavarokkal mélyen a betonba rögzítettek. A cikcakkos folyosók lehetetlenné tettek
mindenféle kommunikációt, a rabok még csak nem is láthatták egymást. Ha egyszer bezárult a cella
ajtaja, nem volt mit látni, és nem volt kivel beszélni. Teljes volt a magány. Az elítélt akár azt is hi-
hette, hogy a Travis az utolsó hely, ami még megmaradt e Földön, és ő az utolsó élő ember.
Olyan hely volt ez, ahol a rehabilitációt feláldozták a tökéletesen felügyelt környezet szigo-
rúsága és zordonsága kedvéért, ahol négyszáz veszélyes embert biztonságosan bezárhattak - és szin-
te elfelejthettek. A kormány biztosította a földet, a virágzó állami büntetés-végrehajtás pedig a fe-
gyenceket. Minden mást a magánszektor teremtett elő.
Bezártság, elszigeteltség, profit... Kegyetlen és szokatlan, legalábbis kívülről.
A Halálkerítésen belül azonban egy Travis-rab gyorsan megtanulta, hogy akármilyen ke-
ménynek és embertelennek tűnt minden odabent, voltak ennél sokkal kegyetlenebb és sokkal szo-
katlanabb helyek is.
Az igazgató bekapcsolta a magnót. - Hogy hívják?
A neve? Nem TMA-103?! A nevét kérdezi! Ez mindennél jobban óvatosságra intette
LeRoyt. Dacára annak, hogy a jelenlévők közül mindenki tudta, hogy ez csak valami szívatás,
LeRoy válaszolt az igazgató kérdésére. - LeRoy Rogers - mondta. - Apám az Éneklő Cowboy után
nevezett el. - Egy gumibot erősen megbökte a két lapockája között. A lábbilincse láncai megcsör-
rentek, ahogy LeRoy igyekezett megtartani az egyensúlyát. A két csuklója a derekát övező lánchoz
volt bilincselve. LeRoy megfeszítette a karizmát, hogy az őr is lássa. A börtön-sápadt bőrére teto-
vált SS-stílusú villámok mintha kinyúltak volna valami után, amibe belecsaphatnának. Hegyes kis
kecskeszakállával úgy nézett ki, mint egy kisördög.
- Rogers elítélt, magát azért küldték ide, mert harmadszorra ítélték el gyilkosság miatt. - Az
igazgató felnézett a szemüvege mögül. - Így van?
- Nem öltem meg senkit. - Na jó, ez így nem egészen volt igaz. LeRoyt csak fehér nigger-
nek, lakókocsiszemétnek hívták. LeRoy amióta csak az eszét tudta, megküzdött mindenkivel és
mindenért. Csőre töltött fegyverként született, és a világ nagyon sokszor meghúzta már a ravaszát.
De akiről ezek beszéltek, azt speciel nem ölte meg. - Ártatlan vagyok.
- Nem mondhatnám. A Pelikán-öbölből szökést kísérelt meg. Itt a Travisben pedig dugárut
találtak a cellájában.
Mi a szarról beszél? Miféle dugáru? Csak néhány fémdrót, amit a matracából húzott ki. Hü-
lye kretének! Ki hagyta ott?
- Szerintem fegyverként akarta használni. Szerintem azt tervezte, hogy megszökik, LeRoy.
Így van?
- Nem fegyver volt az. - Ez így is volt igaz. Ami viszont a szökésrészt illeti... Csak rá kell
hajítani a drótot arra a rohadt kerítésre, kicsapni a biztosítékot, és már mehet is. - Ez így nem oké.
Nekem jogaim vannak!
- Többé már nincsenek. Az első gyilkosságot fiatalkorúként követte el. A másodikat felnőtt-
ként. Most pedig itt ez a harmadik. Maga kapott egy esélyt, de nem élt vele. Mit gondol, milyen jo-
gokat érdemel?
- 109 -
 - Nem öltem meg senkit!
- Szerintem, ha alkalma nyílna rá, maga fogná azt a drótot, és beledöfné az őrbe, amint hátat
fordít magának.
LeRoynak muszáj volt mosolyognia. Leszúrnálak téged is, te seggfej!
- Maga nagyon sok embernek jelent jókora kiadást. Extra őrség. Extra biztonság. Úgy érez-
zük, van jobb módja is annak, hogy foglalkozzunk a maga ügyével. De ez az utolsó esélye. A leges-
legutolsó. Magán múlik, hogy kihasználja-e.
Rogers gyanakodva nézett az igazgatóra.
- Már tájékoztattam a kísérleti programunkról. De figyelmeztetem: a tábor nem üdülőtábor.
Ha elfogadja a feltételeket - mondta, és az ajkán egy mosoly jelent meg, ami azonnal el is tűnt -, ak-
kor itt írja alá a nyilatkozatot! - Az igazgató egy tollat tolt LeRoy elé az asztalon. - Egy X is megte-
szi.
LeRoy gondolatban azonnal darabokra szedte a tollat. Kemény műanyag, jó pengének. Ha a
hegyét egy tűhöz dörzsöli az ember, szép tetoválást lehet készíteni vele. A rugóval ki lehet szúrni
valakinek a szemét. Ha megissza a tintát, beteg lesz, és bekerül a gyengélkedőbe, ahol az éles dol-
gokat tartják. LeRoy megfordult.
Két őr, és távolabb egy ápoló valami táskával. LeRoy kíváncsi lett volna, mi van benne.
Visszafordult a nyilatkozat felé, de a tekintete minduntalan arra az ablakra tévedt. Be volt rácsozva,
mégis ez volt az első igazi üveg, amit itt láthatott. A francba, a Travis volt minden lyuk közül a leg-
rohadtabb. Ki akart kerülni innen. Egy tábor. Ez jól hangzott. Fák. Tehenek. Nyílt terep és sötét ál-
lat őrök. Ráadásul ártatlan volt.
- Hogy dönt?
LeRoy hullámzó dombokat látott odakint, és egy köröző egerészölyvet. Autókat egy forgal-
mas úton, és mindegyik egy ennél jobb hely felé tartott. Jól nézett ki a dolog, de LeRoynak is meg-
volt a maga büszkesége. Az igazgató lóizét sem fog kapni tőle a semmiért cserébe. - És mi van, ha
nem írom alá?
- A büntetése hátralevő részét a Travisben fogja letölteni. - Az igazgató átfutotta az aktát, és
felnézett. - Negyven év. Felmentésről nem is álmodhat. Hatvanegy éves lesz, LeRoy, mire legköze-
lebb újra előveszik az ügyét.
- Aha... - Szó nem lehet róla! Nem fog negyven évet azzal tölteni, hogy csak a saját szívve-
rését hallgatja, míg végre kiengedik, amikor már a hamut is mamunak mondja. LeRoy mindkét ke-
zét használva felmarkolta a tollat. Jó érzés volt. Az őr feszengve állt mögötte.
LeRoy az igazgatóra nézett, és a fehér kabátra, a fakó bőrre gondolt. A francba, hiszen ő
többet tudott az anatómiáról, mint bármelyik orvos! Tudta, hol vannak a bordák. Tudta, hogyan
szúrjon a tüdőbe egy kihegyezett dróttal a hónaljból, ahol sohasem keresnék a lyukat. Tudta, ho-
gyan kell. A pusztítás mestere volt, és ha ez a fehér kisnyúl egy jegyet kínál neki valami táborba,
akkor naná, hogy ráharap. Amint megérkezik, egy hét se kell, és már kint is lesz. Egy hét...
Az igazgató figyelte LeRoyt. - Döntött, Rogers elítélt?
- Igen. Eldöntöttem magamban. - LeRoy esetlenül tartotta a tollat a markában, és olyan las-
san írta alá a nevét, mint egy első osztályos. A szavak olyan aprók voltak a lapon, mint a mézre
gyűlő bogarak, és LeRoy számára körülbelül ennyi értelmük is volt. Buta LeRoy, nem tudott se írni,
se olvasni. De ismerte a testrészeket. És tudta, hogyan jut el egyikhez-másikhoz.
Miután végzett, visszaült. Rúgott egyet a lábával, amitől a lánc hangosan megcsörrent a szo-
ba csendjében. Olyan hangosan, mint egy harang. Indulhat a verseny. - Mikor jutok ki?
Egy újabb bökés a gumibottal.
- Uram - tette hozzá. Dögölj meg, James! Egyszer még feldugom azt a gumibotot a segged-
be!
- Először is egy tetanuszinjekciót kell kapnia. - Az igazgató biccentett, és az ápoló csendben
közelebb jött egy injekciós tűvel.
- Aha.
- Még ma naplemente előtt elindul a táborba.
LeRoynak elkerekedett a szeme. - Még ma?
- Igen. Aztán, ha jól halad a terápiával, és biztos vagyok benne, hogy így lesz, hamarabb ott-
hon lesz, szabadon, mintsem remélné. Mi a válasza, LeRoy? Áll az alku?
- 110 -
 LeRoy mosolygott, miközben az ápoló felgyűrte a farmeringe ujját, és a vénát kereste. -
Szabadon - mondta, miközben érezte a fém kis szúrását a felkarja kemény, kigyúrt izmában. Egy
hónapi Travis nem tudta elvenni, amit a napi kétórás súlyemeléstől kapott a Pelikán-öbölben. Ha
megfeszítené az izmát, eltörhetné ezt a szaros kis tűt. Azt hitték, be tudnak zárni egy szörnyeteget?
Tábor! Elhúz onnan, mielőtt még névsorolvasást tartanának! - Szabadon... tetszik, ahogy ez... -
LeRoy zavarodottan elhallgatott.
- Minden rendben, Rogers elítélt?
- Ja-ja. Csak... szabadon... - Az ablak. A szikrázó síkság. Dombok. Kocsik. Emelkedő fekete
madarak, köröznek és köröznek, egyre magasabbra a hőségben. - Szabadon...?
Az ápoló elkapta LeRoyt, ahogy lefordult a székről.

Az öreg DC-8-as megviseltnek tűnt harmincévnyi kemény szolgálat után. A négymotoros

gép még mindig húzta az igát, miközben a testvéreit már rég kiszanálták valamelyik roncstelepre.
Valamikor büszkén viselte az egyik legnagyobb légitársaság színeit. Mostanra a belsejét már
lecsupaszították a puszta fémvázig. A motorjai zajosak lettek, és szabályosan nem lehetett volna le-
cserélni őket. A pótalkatrészei mind roncstelepekről származtak. Olyan pilóták vezették, akik vagy
túl öregek voltak már, vagy túl sok fekete pontot gyűjtöttek a kartonjukon ahhoz, hogy jobb mun-
káltatónak dolgozzanak.
De az összes nyilvánvaló hibája ellenére volt két elismerésre méltó tulajdonsága: fillérekbe
került, és az üzemanyagtartályai annyira túlméretezettek voltak, hogy hosszú kontinensközi utakat
is meg lehetett vele tenni. San Franciscóból megállás nélkül el tudott repülni Tokióig vagy
Brisbane-ig. Ha könnyű rakományt szállított és megfelelő volt a széljárás, még messzebbre is elju-
tott.
Mint például ezen a napon.
A Douglas négy kormos kipufogó füstcsíkot húzott maga után, ahogy földközelbe érkezett a
Félhold-öböl felett. Az esti köd úgy telepedett a San Franciscói-öböl fölé, mint egy lassított felvé-
telben látható tengeri hullám, amely megtörik a parton. A gép ereszkedni kezdett. Tízezer láb ma-
gasságra az Alcatraz-sziget fölött, aztán ötezer lábra a Suisun-öböl rozsdásodó hadihajó-feleslege
fölött. A gép orra előtt feltűnt az a két párhuzamos csík, amely valamikor a Travis Légibázis leszál-
lópályája volt. Az egyiket még mindig használták.
A repülő kerekei élesen sivítottak, ahogy földet értek, majd a gép az egyik távoli, hatalmas
hangár felé kezdett gurulni. Ott végre megállt, miközben a motor hangja fokozatosan átadta a helyét
a szélben forgó öreg propellerek fémesen kattogó zajának.
Egy nagy repülőellátó teherautó gördült be. Az ablak nélküli hátsó rész hosszú hidraulikus
karokon addig emelkedett, míg egy szintbe nem ért a repülő kinyitott raktérajtajával. Először egy
riasztópisztollyal felfegyverzett őr szállt ki. Aztán egy tolószék jelent meg, amit egy fehér köpenyes
ápoló tolt. Aztán még egy. És még több. Összesen tizennyolc gurult be a gépbe, mielőtt bezárták
volna a raktér ajtaját.
Az egyik szárnyhoz egy üzemanyagcsövet kötöttek. A teherszállító repülő szomjasan kor-
tyolni kezdett. Egyszer sem fog megállni a hosszú út során fel az északnyugati part mentén, ki a
tenger fölé, az Aleuti-szigetek vonalával párhuzamosan, hogy aztán egy idegen félszigeten érjen
földet, amit Kamcsatkának hívnak. Végre az összes tartálya csordultig megtelt üzemanyaggal.
Fél órával később a DC-8-as nekiindult az alkonyatban, észak-északnyugati irányban, fel-
emelkedve az öböl és a ködréteg fölé. A rakománya könnyű volt, de az üzemanyagtartályai nehe-
zek. A szárazföld egyre jobban elmaradt mögötte, ahogy a Csendes-óceán fölé emelkedett; először a
várost, majd a tengerpartot, végül a Farallon-szigetek guanóval borított szikláit is maga mögött
hagyta. Észak-Amerika egyre inkább a távolba veszett a látóhatár vonalán.
Végül a hazai vidék már csak egy távoli folt volt. Azután pedig, ahogy a hideg, fehér tarajos
óceán elterült a szárnyai alatt egyik horizonttól a másikig, végül még ez a folt is eltűnt.

Decker DeKalb irodája előtt, a folyosón találta Joffreyt.

- Mi a hézag, haver? - kérdezte. - Szarba haraptál, vagy csak az jött ki a szádon?
- DeKalb látni akar.
- 111 -
 - Tényleg? És miért?
- Beszélni akar veled valamiről.
- Ugyan miről, Mr. Joffrey?
- Azt hiszed, elmondaná nekem, Paul? - Joffrey megpróbált nevetve elmenni Decker mellett,
de egyszerre a folyosó falának préselődött. Decker mosolygott, miközben kinyújtott fél karjával a
falhoz szögezte Joffreyt.
- Kérdeztem valamit! Örülnék, ha elárulnád a választ, ha tudod. - Decker erősebben nyomta
Joffreyt a falhoz. - Miről akar beszélni velem?
- Azt mondtad, az a lány hivatásos.
- Milyen lány?
- Tudod. De én láttam őt. Nem lehet hivatásos! Még csak kislány!
- És elmondtad a főnöknek? Ez a helyzet Joffrey? Nem lehetsz ennyire hülye!
Joffrey ellökte Decker karját, és továbbment.
- A francba! - Decker Joffrey távolodó hátát nézte. Valami nem stimmelt ezzel a Joffreyval,
gondolta Decker. Túl sokat gondolkozott, és a túl sok gondolkozás aggódáshoz vezetett, az aggoda-
lom pedig ahhoz, hogy valami baromságot csinál az ember. Nem, Joffrey nem az a típus volt, akit
ideális alkalmazottnak lehetne nevezni. Az a fajta volt, amelyik természetes módon kiirtja saját ma-
gát, mint a gazt. Az a fajta, amelyik ha észrevenne egy kis olajfoltot az öbölben, képes lenne felhív-
ni a Greenpeace-t, a Halak Baráti Szövetségét meg a Sirály Egyesületet. Szerencsétlen barom. Baj-
keverő. Honnan a francból kerítette elő DeKalb egyáltalán? Mindegy. Decker tudta, hogyan intézze
el az ilyesmit. Tunguzka nagyon messze volt mindentől. Itt szinte bármi megtörténhetett.
Decker kihúzta magát, aztán kettőt kopogott DeKalb irodaajtaján, és belépett.
- Üljön le! - mondta DeKalb. - Úgy hallom, megint gondunk van az illetéktelen behatolókkal
itt a telepen, Mr. Decker.
Decker kihúzott magának egy széket. A szék lábai nyikorogtak, és a hangjuk visszaverődött
a csupasz falakról. - Hogyhogy, uram? Olyan gyorsan szabadult meg attól a minden lében kanáltól,
hogy pislogni sem volt ideje.
- Nem a polgármesterről beszélek. - Félig lehunyta a szemét. Egy mesterlövész szemei vol-
tak. - Hanem a lányról.
- Milyen lányról? - Decker értetlen képet vágott.
- Szabaduljon meg tőle! Már megmondtam magának. Mi nem nyilvánosházat igazgatunk itt.
Emlékszik még, mit mondtam legutóbb?
Decker elvörösödött.
- Nem tűröm az ilyesmit, Mr. Decker. Nem itt, és semmiképpen sem most. Tehát hacsak
nem azt akarja mondani nekem, hogy nem tud eleget tenni egy parancsnak, elvárom, hogy az a lány
eltűnjön innen, amilyen gyorsan csak lehet! Megértettük egymást?
Decker elhúzta a száját. Joffrey... A rohadt szemétláda! Decker belül olyan kemény lett,
mint a szikla, és hideg, mint a jég. A lány épp most kezdett érdekes lenni. Még egy-két nap senki-
nek nem fog ártani. Az út egy lány szívéhez a bordáin keresztül vezetett, és ehhez idő kellett. - Csak
egy kis szórakozásról van szó. Senkinek nem lesz belőle baja, Mr. DeKalb. A lány hivatásos.
- Ez nem vita tárgya. Csak vigye vissza, és gondoskodjon róla, hogy ugyanolyan bamba le-
gyen, mint amikor rátalált. Most pedig szeretném tudni, mi van a tigrises nővel.
- Mikor utoljára láttam, a polgármesterrel volt.
- Akkor tájékoztatom, hogy Joffrey gépén visszarepült a városba. Maga erről semmit sem
tud?
- Fogalmam sem volt - mondta Decker, majd elgondolkozott, végül megrázta a fejét, ő is tu-
dott hátbadöfősdit játszani. - A jó öreg Joff nem kapott engedélyt rá, hogy elvigye a nőt?
- Valami gond volt a rádiójával.
- Tegnap még kifogástalanul működött.
- Valaki ma letörte az antennáját. De gondolom, maga erről sem tud semmi közelebbit...
- Letörték az antennát? A fenébe is, ki tehette? Csak nem gondolja, hogy Joff képes lenne
rá? Nem, ő biztosan nem. Csakis a polgármester lehetett. Vagy talán a tigrises csaj... Igen, lefoga-
dom, hogy ő volt! De akkor sem tudom elhinni, hogy Joff nem tette le azonnal a gépet, hogy meg-
kérdezze magát! Ugye, nem hiszi, uram, hogy együtt tervelték ki az egészet?
- 112 -
 - Nem tudom, mit higgyek. Legalábbis egyelőre. De tudni fogom.
- Gondolom, bármi lehetséges. Bár ez nem túl jó mindazok után, ami a városban történt.
Egyáltalán nem jó.
DeKalb hátradőlt. A törött üvegre gondolt a lánya fényképén.
- Egyáltalán nem lett volna szabad beengednünk a telepre. Ez az én hibám. Nem tagadom.
Ha lányokról van szó, túlságosan puhány vagy, ez a te bajod.
- Még mindig helyre lehet hozni. Sima ügy lesz, egy baleset. Bárki szemtanúja lehet majd.
Valahol az erdőben, a tigrisekkel meg az orvvadászokkal satöbbi. Senkit nem lepne meg. Az égvi-
lágon senki nem fog csodálkozni. Egy tragédia lesz. Azok az öko-seggfejek kétszer is meggondol-
ják majd, hogy itt fent kavarjanak. Én azt mondom, azok a kretének maradjanak csak otthon, ott ke-
verjék a bajt! Akarja, hogy én...?
- Nem. Egyelőre azt akarom, hogy minden menjen csak simán. Ma este egy újabb szállít-
mány érkezik, úgy számítom, hogy hamarosan teljes erővel beindul az akció. Nem akarom, hogy
bármilyen probléma megoldatlanul maradjon. Sem az a nő, sem a maga kurvája, sőt még maga sem,
Mr. Decker.
- Én?
- Mikor lesz az áthelyezése?
- Jövő hónapban. Először az R&R Houstonban, aztán lecsusszanok Abbeville-be. Miért?
- Módosítom az időpontot. A következő repülővel indul a part felé. A továbbiakban nem kí-
vánom itt látni a képét ezen a telepen. Nem szeretem, ha be nem jelentett látogatók jelennek meg a
telepemen, akik mindenféle kérdéseket tesznek fel. És az olyan alkalmazottak sem érdekelnek, akik
megszegik a parancsaimat.
- De...
- Azt akarom, hogy még a hét vége előtt tűnjön el erről a telepről. Ennek két módja van: az
egyik, hogy elrepül azon a gépen a partra. Azt hiszem, a másik lehetőség nem igazán tetszene ma-
gának.
Decker pislogott párat. - Nem, uram!
- Látom, most már értjük egymást. De amíg még itt van, szeretném, ha átvizsgálná a tigrises
nő szállását. Nézzen utána, hogy nem hagyott-e véletlenül hátra egy olyan kazettát vagy flopyt,
vagy mi az ördögnek hívják őket. Ha kell, szedje darabokra az egész házat! Semmi értelme finom-
kodni. Most már nem. Kétlem, hogy valaha is viszontlátjuk azt a nőt.
- Valószínűleg magával vitt mindent.
- Ezzel én is tisztában vagyok.
- Meg tudnám találni magának a nőt. Elintézhetném.
- Nem. Hagyni fogom, hadd intézzék a helyiek. Vállalják csak ők a felelősséget a következ-
ményekért! Amíg el nem rendeztem mindent, azt akarom, hogy maga Markovónak még a közelébe
se menjen. Punktum.
- Igenis, uram! - De aztán Decker arca elsötétült. - Ez a városi kurva... Hogyan vigyem visz-
sza, ha nem tehetem a lábamat a városba?
- Nem érdekelnek a részletek. Csak intézze el!
- Igenis, uram! - Decker arcán furcsa kifejezés jelent meg. Nem aggodalom. Inkább izgatott
várakozás. - Meg kell mondanom, nagyon meglep ez a dolog Joffal. Akarja, uram, hogy beszéljek
vele?
- Még ne. - DeKalb Decker szemébe nézett. - Ma este mindkettőjükre szükségem van. És ne
felejtse el, hogy most is úgy lesz, mint mindig! Maga felveszi a szállítmányt, és berepíti. De legyen
nagyon óvatos! A Szarkampó készen áll?
- Joffrey vezeti. Gondoskodom róla, hogy most semmi ne robbanjon le. Efelől egész biztos
lehet.
- Akkor rendben.
Paul Decker felállt, és már alig várta, hogy mehessen. Még szerencse, hogy nem említette, ki
van a szobájában. Ez a lány nem holmi mezei lotyó volt. Decker a polgármester lányával kefélt!
Magával a minden lében kanál kicsi lányával! DeKalbnak el is borulna az agya, ha tudná. Jobb, ha
Decker megtartja magának ezt a kis információt. Sőt, ha a lányt is megtartja magának...

- 113 -
 DeKalb a jelek szerint úgy követte Decker gondolatmenetét, mint egy nyomkereső bomba. -
Mr. Decker - mondta. - Szeretném hangsúlyozni, hogy ha a kurvák iránti rajongása egy fikarcnyi
gondot is okoz nekem, nem leszek boldog. Már így sem vagyok az egy csomó dolog miatt. Nem
hiszem, hogy azt szeretné, ha maga is hozzátenne ehhez a listához, jobb, ha maga is, és Mr. Joffrey
is észben tartják ezt!
- Ezt tökéletesen meg tudom érteni.
- Csak ne felejtse el, hogy olyan mélyre el tudom ásni a valagát, hogy ítéletnapig sem találja
meg senki! Megtehetem, és meg is fogom tenni. Világosan beszéltem?
- A napnál is világosabban - bólintott Decker. Hogy lehetett ennyire szerencsés? Amikor ma
éjjel visszatér az útjáról, a kiscsaj segge az övé lesz, aztán az enyészeté.
- Végeztünk, Mr. Decker. Leléphet.

Az első csillagok egy tejfehér fátyol mögül bukkantak ki. A nyugati horizont égett na-
rancshéjszínű, a keleti pedig bársonyos lilásfekete volt. Északról hideg szél fújt, maga előtt hajtva
az elmúlt nap melegét.
Joffrey elcsavart egy nagy szelepet. A cső kattogott egyet, aztán még egyet, majd a magas-
nyomású slag megkeményedett a kezében. Joffrey a Chinook helikopter törzsére irányította a kar-
vastagságú vízsugarát.
A változás egyszerre volt gyors és drámai: a pilótafülke-tető áttetszővé vált. A korom, a per-
nye, a felhólyagosodott festék mind lemosódott. Joffrey maga után vonszolva a nehéz slagot mód-
szeresen körbejárta a gép orrát, amíg a pilótafülke teteje szinte majdnem csillogott a lebukó nap
utolsó fényében.
Decker Joffrey felé ballagott, bakancsa alatt csikorgott a sóder, egyik kezében két éjszakai
messzelátóval, a másikban pedig egy pilótasisakkal. Az egyik kezén egy mély vágásból ömlött a
vér, de Decker fütyörészett. - Kösz, haver! Szép kis szarba rántottál a szerszámtologatóval! Volt va-
lami különleges okod, amiért ki akartál kúrni velem, vagy csak úgy hirtelen jött az ötlet?
- Az a lány még gyerek. DeKalb pedig megkért, hogy tartsam nyitva a szemem.
- A főnök?
- Személyesen. Különben is, az ilyesmi ellen törvények vannak.
- De nem itt fent, öreg. Itt fent én vagyok az úr.
Joffrey észrevette Decker kezén a vért. - Mi történt? Végül csak megharapott az a kis gö-
rény?
Decker megnyomta a mellzsebét. Az állat kidugta a fejét - csupa remegő bajusz és gyanak-
vóan szimatoló orr.
- Hallod, minek nevezett Joff, Harley? - mondta Decker. - Görénynek. Én mindig is úgy tud-
tam, hogy a görény egy olyan állat, amelyik pofázik a hátad mögött, és a seggedbe mar, amikor nem
figyelsz.
- Ejtsd már a témát!
- Ha valaki olyasmiről jártatja a száját, amihez semmi köze, könnyen bajba kerülhet. Harley
soha nem tett velem ilyet, Joff. Úgyhogy szerintem őt nem lehet csak úgy simán legörényezni. Ami
ugyanakkor nem mindenkiről mondható el. - Decker elmosolyodott, majd a kis kedvencére nézett. -
Mit szólnál egy kis Joffrey-husihoz vacsorára? Harley, akár egy évig is kitartana az a nagy, kövér
valag! Hm... fincsi! Mit szólsz?
Harley okos, érdeklődő tekintettel nézett Deckerre. Úgy tűnt, mintha megfontolandónak tar-
taná a kérdést.
- Szóval, hogyan sérültél meg?
Decker felemelte a kezét. - Ezt a tigrises nő házában szereztem. Jó alaposan átkutattam az
egész helyet, úgy kellett levakarnom magamról a rohadt macskáját. Majdnem csontig lerágta a hú-
somat, mire végre sikerült elzargatnom. De megérte. Nagyon is megérte.
- Bementél a házába? Öregem, az a nő elevenen meg fog nyúzni!
- Nincs itt, hogy lássa. A te alapos átkúrásodnak hála. Lehet, hogy ezzel kapcsolatban majd
nekem kell később tennem valamit. Ugye, érted, miről beszélek? - Decker nyugodtan, mozdulatla-
nul nézett Joffreyra, mint egy kígyó, amikor egy madarat tart szemmel.
- 114 -
 Joffrey libabőrös lett. - Mit mondott DeKalb a lánnyal kapcsolatban?
Decker átnyújtotta Joffreynak az éjszakai távcsövet. - Elég nagy kár, de a főnök azt mondta,
hogy szabaduljak meg tőle.
- Hogy vidd vissza Markovóba?
- Hogy őszinte legyek, nem adott határozott utasítást. - Decker elvigyorodott, azzal a rá jel-
lemző „tudok valamit, amit te nem” vigyorral.
- Mi van?
- Semmi, csak annyi, hogy boldog emberként fogok nyugdíjba menni. DeKalb iderendelt
nekem egy madarat, és irány a tengerpart! Megyek a partra meg a csajokra! - Decker zsebre vágta
az egyik kezét.
Joffrey megmerevedett.
De Decker nem egy kést húzott elő. Egy csont volt a kezében, amit úgy dobált pörgetve,
mint egy pénzérmét. - Több is van még. Rengeteg. Több doboznyit hoztam belőle. Ha hazamegyek,
veszek magamnak egy saját helcsit. Sőt, akár kettőt is. - Decker eltette a csontot. - Minden kész,
mehetünk? A szűzsebésznek rendelése van ma este. - Decker fehér fogai felvillantak az alkonyati
félhomályban. - Ami engem illet, már alig várom, hogy operálhassak.

A propeller lapátjai pörögni kezdtek. A műszerfal jelzőfényei felragyogtak. Az indítómotor

vijjogása, majd az egyik turbina tüzének felszisszenése, aztán az acéllapátok ütemes dübörgése,
amit elnyel a csillagok felfordított parabolája. Joffrey a másodpilóta ülésén ült, és kinézett az abla-
kon, míg bejáratódtak a motorok. Decker becsatolta magát a jobb oldali ülésen, majd megragadta a
vezérművet. A gép minden egyes rendszerét leellenőrizte, majd feltolta a gázkart és a botkormányt.
A Chinook úgy emelkedett fel az indigószínű égbe, mint egy főnixmadár. Joffrey és Decker
a helikopter interkomján keresztül beszéltek egymással. A lámpákat nem kapcsolták fel, semmiféle
jelzést nem adtak. Nem volt szükségük rádiójelekre.
Valahol messze fölöttük a globális helymeghatározó rendszer műholdjainak egy konstelláci-
ója hajszálpontos jeleket küldött le a Chinook műszereihez. A számítógépek háromszögeléssel há-
romméteres pontossággal meg tudták határozni a pozíciót, az oldalszöget és a magasságot.
Decker alacsonyan repülve délnek fordult, és egy olyan repülési útvonalat kezdett követni,
amit legtalálóbban perverznek lehetne nevezni.
Szibéria egy vadon; talán a legnagyobb vadon, ami még megmaradt a Földön. A vadon felett
repülni pedig olyan, mintha egy nagyon vad, nagyon sebesen rohanó folyót akarna az ember úgy
átszelni, hogy egyik kőről a másikra ugrál. Itt a kövek a civilizáció kis szigetei voltak: egy fatelep,
egy falu, egy olajkút, egy széles kavicságy a folyó mentén, ahol esetleg lehettek halászok. Egy
olyan hely, ahol le lehetett szállni anélkül, hogy a helikopter elsüllyedt volna a mocsárban. Egy kis
tervezéssel még a végtelen tajgával, mocsaras síkságokkal és ingoványokkal borított Szibériát is
biztonságosan át lehetett szelni.
Az útvonal, aminek Joffrey és Decker nekivágtak, ennek épp az ellenkezője volt.
Nem törődött a folyókkal, a lakott területeket nagy ívben elkerülte, és a minimálisra csök-
kentette a lehetőségét, hogy az Irkutszkban néha-néha még mindig működő radarok esetleg felfe-
dezzék a gépet. Egyetlen rossz lépés, egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy műszaki hiba, és a
Chinook a pilótáival együtt örökre eltűnik. Nem maradt volna belőle más, csak egy füstölgő roncs,
ami kialudt volna, mielőtt bárki megtalálhatta volna őket. Egyik pilóta sem számított keresésükre
induló felmentő csapatra. Az oroszok nem tudtak volna összeszedni egyet, DeKalb pedig miattuk
nem indított volna útnak senkit.
Cikcakkos útvonaluk végállomása a Belaja repülőtér volt, egy volt katonai leszállópálya az
Angara folyó mentén, nagyjából húsz kilométerre északnyugatra Irkutszktól. Az elhagyatott repteret
mezőgazdasági szövetkezetek földjei vették körül, a leszállópálya pedig éppen csak elég hosszú
volt, hogy egy repülőgép leszállhasson, irányítótorony nem volt, se semmi más. A havat és jeget az
az egy szem őr takarította el, amikor kedve tartotta, aki a régi kapuslakásban lakott. Nyár közepére
már vállig érő napraforgók nőttek a beton repedéseiben.
Az égen az utolsó fény is elsötétült, és előbb Decker, majd Joffrey is feltették az éjszakai lá-
tóberendezést. A világ lilásfeketéről egy gombnyomásra élénkzöld színűre változott.
- 115 -
 - Jól látsz?
- Igen - felelte Joffrey, habár az infraszemüveg takarta a periférikus látómezőt. Egy kicsit
olyan volt, mintha két szívószálba nézve tekintett volna le az ember a világra.
- Tudod, min gondolkoztam? Le kéne hajítsalak innen a gépről. - Decker addig tompította a
fényeket a pilótafülkében, míg épp csak annyira volt világos, hogy le tudta olvasni a műszerfal ada-
tait. Csak a monitoron folyamatosan változó kilométerszám mutatta a haladásukat a tajga fölött.
- Mit számit egy lány? Rengeteg van még belőlük.
- Másodpilótából is rengeteg van. - Decker megbökte Joffrey hasát, és az ötbemenetű
biztonságiöv-kapocs kipattant. A következő pillanatban Decker élesen oldalra dőlt a géppel, és
Joffrey az oldalajtónak esett Decker átnyúlt előtte, és az ajtónyitóra tette a kezét. Csak egyetlen
mozdulat, és Joffrey kizuhanna.
Joffrey arrébb húzódott az ajtótól, és megkapaszkodott az ülésében.
Decker felnevetett. - Lehet, hogy szükségem is lesz egy új másodpilótára még a nap vége
előtt! Még nem döntöttem el. A jó öreg Harleynak a jelek szerint gusztusa támadt a seggedre. Talán
hagyom, hogy egy jó napja legyen. Igen, miért is ne?
A zöldes fényű fák sorban húztak el alattuk, ahogy egyik névtelen ponttól a másikig repül-
tek. Decker jobb kezét a kormányboton, a balt a gázkaron tartotta.
Délnek vezető útvonaluk nagyjából párhuzamos volt a Lénával, de eléggé kitért nyugat felé
ahhoz, hogy elkerülje a folyó menti apró burját falvakat. A tajga szédítő sebességgel száguldott alat-
tuk, olyan közel, hogy a helikopter propellerének légárama meg-megtépázta a fenyők csúcsát Előbb
délnek tartottak, majd keleti irányba fordultak, aztán megint délnek, magasabbra emelkedve, hogy
átrepüljenek a háromszáz méter magas dombok felett. A Bajkál-tavat körülvevő hegyvonulat nem
messze, balra volt tőlük. A fekete, sziklás vidék mintha mozgás közben dermedt volna meg. Decker
megint lejjebb ereszkedett, és ezúttal keleti irányba fordult.
Előttük, kicsit jobbra, egy fénypont tűnt fel. Irkutszk. Öt perccel később egy sötét vonal je-
lent meg előttük, amelyet végig elszórt, kis, fényes zöld sokszögek borítottak. A vonal az Angara
folyó volt, a Bajkál-tó egyetlen leeresztő csatornája. A sokszögek úszó jégtáblák voltak.
- Mehet a fényszóró - mondta Joffrey. - Figyelj... ne haragudj DeKalb miatt!
- Ne haragudjak, mi? - Decker megnyomkodta a zsebét, és egy szőrös kis fej bukkant elő. -
Na ja. Jelezz nekik, Joff! Tedd magad hasznossá, amíg még lehet!
Joffrey felkapcsolta a pilótafülke alatti erős fényszórót. A folyó túlsó partja felé irányította,
majd lekapcsolta, aztán újra fel, és megint le. A fény megvilágította egy álló repülő farkát. Nagy
gép volt, négymotoros, de ablakok nélkül. Egy teherszállító repülő.
- Ez aztán igazán remek munka volt - mondta Decker, majd a repülő felé fordította a heli-
koptert, és ereszkedni kezdett. Húsz láb, tizenöt, tíz. Olyan alacsonyan repültek a folyó felett, hogy
a víz felfröccsent az ablakra.
Amint a folyópart felett dübörögtek el, Decker kikapcsolta a motort, és a sebességet csök-
kentve egy meredek siklórepüléssel elkezdett leszállni. A következő pillanatban lezökkent a két hát-
só kerék, majd a két első is. Decker fékezett, és lassította a propellerek pörgését, miközben lassan a
nyílt terepen várakozó sejtelmes teherszállító repülő felé gurult a Chinookkal.
- Friss halacskák a hálóban - mondta Decker. - De nem sokáig lesznek frissek, nekem elhi-
heted.
Két sornyi bebugyolált csomag várakozott a betonon. A két sor két végén egy-egy őr állt. A
kivilágítatlan Boeing nyitott ajtajából egy ötödik őr figyelt, Joffrey tizennyolc csomagot számolt
össze.
- Menj hátra! - mondta Decker. - Lenyitom az ajtót.
A másodpilóta hátrament a raktérbe.
Decker felpöccintette a műanyag védőlapocskát a raktérajló nyitógombjáról, és megnyomta.
A berakodórámpa jelzőlámpája kigyulladt.
A propellerek lustán kavarták befelé a hideg esti levegőt. Még itt Oroszországban is volt egy
keskeny kis időrés, amikor úgy tűnt, hogy semmi sem számít igazán. Csak egy gyors megfordulás
lesz, és nem volt rá semmi ok, sem elég idő, hogy Decker leállítsa a motort.
A rámpa tompa puffanással zuhant le a hideg betonra.

- 116 -
 Decker felkattintotta a keresőlámpát, aztán megint lekapcsolta. Még mielőtt kialudt volna a
fény, a teherszállító repülő szárnya alatt várakozó emberek máris rohangálni kezdtek, mint a mérge-
zett egerek, és mindegyik a helikopter felé kezdett tolni egy-egy bebugyolált csomagot.
Ahogy az első elsietett a pilótafülke mellett, a csomag lassan egy tolókocsi formáját öltötte,
és a tolókocsiban egy leszíjazott férfi ült, félrebillent fejjel. A fej volt az egyetlen testrésze, ami nem
volt szorosan a tolókocsihoz kötözve. Karján, lábán és mellkasán vastag bőrszíjak húzódtak keresz-
tül-kasul.
Decker csak nézte - a szempárt. Ezek a szemek mindig a frászt hozták rá. Mindegyik nyitva
volt, mint egy halottnak. Annyira nyitva, hogy ennél nagyobbra már nem is lehetett. Láttak, min-
dent érzékeltek maguk körül, legalábbis amennyire Decker tudta, még ha az illetőt elvileg le is béní-
tották valami kábszerrel. Az hétszentség, hogy Deckernek rémálmai voltak ezektől a szemektől.
Néha arra riadt fel, hogy ezek az emberek érte jönnek, megtalálják, és megfizetnek azért, amit velük
tett. Ki ne ébredne fel sikítva, miután belenézett ezekbe a rohadt halálraítélt szemekbe?
Tizennyolc tolószéket toltak be a helikopter hátuljába. Az őrök visszahátráltak a várakozó
repülőhöz. Decker visszahúzta a rámpát, majd megkezdte a felszállás előtti műszer- és kijelző-
ellenőrzést, miközben Joffrey is visszaért. - Van köztük érdekes? - kérdezte Decker.
Joffrey végigfutott a teherlistán. - Senki, akiről hallottál volna.
- Mindegyik ki van ütve?
- Teljesen.
- Biztos vagy benne? Nem akarom, hogy bármelyikük is felpattanjon, és letörje valamelyik
antennámat, vagy ilyesmi.
Joffrey feltartott egy hosszú tűt. - Mindegyiket ellenőriztem.
- Jó öreg szurkapiszka, magunk között csak így hívunk. Mindegyiket megbökted, mi?
- Igen.
- Persze a múltkor is ellenőrizted őket - mondta Decker, és feltette a védősisakját. Eszébe ju-
tott a múltkori szökevény. Már majdnem odaértek a táborhoz, amikor Decker meghallotta, hogy va-
laki kiabál hátul, és még szerencse, hogy így történt. Egy rosszul beadott injekció vagy valami fur-
csa rezisztencia az ibogain-hipokloriddal szemben - ki tudja, hogyan történhetett, hogy az a férfi el
tudta szakítani a bőrszíjakat, és elkezdett fel-alá rohangálni a helikopterben, mint valami eszelős.
Mi mást tehettek volna, mint hogy leszálltak valahol, és hagyták az őrültet, hadd fusson, amerre lát?
Szerencséjük volt, hogy a fickó nem jött előre a pilótafülkébe, és nem nyírta ki mindkettőjüket.
- Az biztos, hogy az a srác eléggé meg volt lepve - röhögött fel Decker. - Biztosan azt hitte,
hogy éppen hazafelé tart az anyukájához. Alaposan meglepődhetett, milyen hidegre fordult hirtelen
az idő!
- Nem az anyukájához készült haza. A papírján az állt, hogy a fiúkat kedveli.
- Fiúkat?
- Annyira szerette őket, hogy meg is ette mindet.
Decker az ilyen fokú odaadást igazán lenyűgözőnek találta. - Komolyan?
- Halálkomoly. Tizenkettőt be tudtak azonosítani. A csontjaikat a háza alatt találták meg el-
ásva.
Decker magában feldolgozta a hallottakat. - Apám...! Hát az ipse itt majd kénytelen lesz fo-
gyókúrázni.
Joffrey felnevetett. Talán minden rendben lesz Deckerrel.
Decker a kezébe vette a mikrofont. - Jó estét, hölgyeim és uraim! Illetve, hogy pontos le-
gyek, csak uraim. Itt Barátságos Barry, az önök kapitánya beszél. Engedjék meg, hogy üdvözöljem
önöket az AMR Pokol-járatának fedélzetén! És megkérném minden utasunkat, hogy egy percig se
aggódjon a csomagjai miatt! Már így is megvan mindenük, amire szükségük lehet...
- Hagyd abba, Paul! Úgysem hallanak - mondta Joffrey.
- Honnan tudod? - felelte Decker, és újra bekapcsolta a mikrofont. - A repülési idő rövid
lesz, ezért mindenkit megkérek, hogy maradjon ülve a helyén, és tartsa a biztonsági öveket jó szoro-
san bekapcsolva. - Decker a szájához szorította a mikrofont. - A gép egész legénységének nevében
szeretném megköszönni önöknek, hogy az AMR légitársaságát választották ma este. Reméljük,
hogy a következő útjuk során is állhatunk a rendelkezésükre. - Decker visszaakasztotta a mikrofont
a helyére.
- 117 -
 - Nem vagy normális, ugye, tudod?
- Annyira nem vagyok normális, hogy eszembe jutott valami - suttogta Decker közelebb ha-
jolva. - Megbökdösted őket, Joffrey. Mit gondolsz, nem lenne kedvük egy kicsit visszaböködni té-
ged?
- Menjünk! Emberek vannak ott hátul, akiket el kell vinnünk.
- Mit gondolsz, mit csinálnának azok a srácok, ha közéjük pottyannál, mint valami karácso-
nyi ajándék? Egy csomó fiúevő, kis-lány-erőszakoló mocsok meg mindenféle rohadék?
Mint te, gondolta Joffrey.
- Szerintem olyan lenne, mint egy etetés az akváriumban. Ja, mint egy rakás piranha egy
húscafaton. Úgy vetnék rád magukat, mint egy rakás kiéhezett cápa. Mit gondolsz erről, Joffrey?
Van valami véleményed az üggyel kapcsolatban? DeKalb azt mondta, megtehetem, ha kezdenél
terhessé válni.
Joffrey csendben maradt. A táskájában volt egy pisztoly. Joffrey hátranyúlt az ülése mögé.
Decker meg sem moccant, de hirtelen egy meleg acéltárgy préselődött Joffrey kezéhez. Egy
késpenge lapos fele, nem az éle. - Hé, haver, csak nyugi! Tudod, hogy én vagyok a góré, igaz?
Joffrey már nem volt biztos benne, hogy mit tud.
- Mondd csak nyugodtan! Sőt, bölcsen tennéd, ha mondanád.
- Hát persze, Paul - mondta Joffrey. - Te vagy a góré.
- Ezt szeretem hallani - nevetett fel Decker egy kissé eszelősen, majd eltette a kését, és fel-
vette az éjszakai látókészülékét. A világ körülötte azonnal élénkzölddé változott. Decker beindította
a motort. A fejük fölött pörögni kezdett a propeller, bele-belemarva a hideg levegőbe. A hatalmas
helikopter felemelkedett, majd megfordult, és nekivágott a sötétségnek.

15. fejezet

Az alkonyat gyorsan adta át a helyét az éjszakának. Mindenütt csapdába esett folyóvizek

csörgedeztek az újra befagyott jégréteg alatt. Ahol a mellékfolyók belefolytak a Lénába, fehér ké-
reglegyezők nyíltak a folyóba, réteg réteg hátán. De alattuk megbújva a víz mozgott, gyenge pontok
után kutatva, ahol áttörhetett volna, hogy szabadon folytathassa tovább az útját.
Amikor Csucsin felkapcsolta a fényszórókat, csak az egyik égett.
- Jön a rossz idő - mondta. - Érzem a hó szagát.
- Az orrod teljesen be van dagadva. Nem érzed te semminek sem a szagát!
- Húsz évet töltöttem munkatáborokban, polgármester! - mondta Csucsin felháborodottan. -
Nem kell nekem orr, hogy kiszagoljak valamit. Ami pedig a hallásomat illeti, ha nekem valaki azt
mondja, hogy tartsam magam távol a bajtól, én odafigyelek rá! Persze nem mindenkinek adatott
meg, hogy ilyen jó iskolákba járjon.
Novek Csucsinra nézett. - Ma este különösen érzékenynek tűnsz.
- Hah! - Csucsin mindkét kezét arra használta, hogy rágyújtson egy cigarettára. A kormány-
kerék csak egy szükségtelen alkatrész volt, amihez hosszú szakaszokon át hozzá sem ért. Nem volt
veszély. Az út elhagyatott volt, a kátyúk pedig elég mélyek, hogy csapdába ejtsék a kocsi kerekeit.
Az úthoz hasonlóan Novek apjának a lakását is elhagyatottan találták. Elhagyatottan, de ko-
rántsem üresen.
- Hol van? - kérdezte Csucsin az ajtóban állva.
Amikor Novek felköltöztette ide az irkutszki Akadémikusok Falvából, az apja két hatalmas
teherautót töltött meg az élete során összegyűjtött holmijaival. Akagyemgorod többé már nem a
professzorok árkádiája volt, hanem egy veszélyes környék, ahol részeg munkanélküli fiatalok ban-
dái uralták a tereket és a sötét sikátorokat, ahol a még néhány megmaradt akadémikus meglapult a
vastag acélajtók mögött. Szó sem lehetett róla, hogy Novek otthagyja az apját.
A Markovóba költöztetésre tél közepén került sor, mert ez volt az egyetlen olyan időszak,
amikor a befagyott folyón lehetővé vált a közlekedés a két város között. Még így is rengeteg min-
dent kellett otthagyni, felosztani. Először is a zenésztársak között, aztán jött néhány barát a fakultás-
ról, végül pedig a szomszédok, akik úgy szállták meg a régi lakást, mint egy varjúcsapat a friss ve-
tést.
- 118 -
 Novek apja hamar megszokta Markovót. Egy hét elteltével Novek nem is tudta volna meg-
mondani, hogy a régi lakásban jár-e, vagy az újban. A helyiségek, a falak, az ablakok nem ugyan-
úgy néztek ki, mint ott, ahol felnőtt, de Novek ugyanúgy érezte a por és a penészes, bőrkötésű
könyvek ismerős illatát, és a vadul telekörmölt kottajegyzetek ugyanúgy belepték a pianínót, amit
Tadeusz azóta nem használt, hogy gyakorlatilag teljesen megvakult.
Novek még emlékezett rá, amikor a zongora olyan hatalmasnak tűnt; egy gigászi szörnynek,
amit csak a legnagyobb óvatossággal lehetett megközelíteni nappal, sötétedés után pedig egyáltalán
nem. Most pedig olyan kicsinek látszott! Novek gyerekkorában sokat játszott alatta, miközben az
apja muzsikája úgy dübörgött el a feje felett, mint egy sereg bombázó repülőgép. A falakról pedig
ugyanaz a sor híres zenész nézett le rá - arcok, sikerek, okos szempárok, fürge ujjak -, akik már fél
évszázada meghaltak.
Az apja lakását kísértetkastélynak is lehetett volna nevezni.
- Lehet, hogy önállósította magát, és a maga lakására ment? - kérdezte Csucsin.
- Az apám vak - mondta Novek, és érezte, hogy valami hidegség árasztja el belülről. - Men-
jünk, keressük meg!
Behajtottak egy utcába, ami párhuzamos volt a rakparttal. A Léna mormogott, ahogy a jég
jégnek ütődött, a tél a tavasz ellen küzdött csatázva, háborúzva. A sodrás itt erősebb volt, a jég pe-
dig ennek megfelelően gyengébb. A jégtáblák sodródtak, a vízbe süllyedtek, hogy aztán újra fel-
bukkanjanak, mint megannyi újjáéledt kontinens.
- Talán gyalog ment - mondta Csucsin.
- A gyaloglás ellenkezik az apám elveivel - felelte Novek, erről viszont eszébe jutott Anna.
Hová tűnhetett el? Hová mehetett gyalog egy amerikai nő, akit gyilkosságért üldöznek? - Plety sze-
rint a katonák, akik felgyújtották a hangárt, valamilyen minisztériumhoz tartoztak. Biztos, hogy
nem a belügyhöz. Arkagyij Volszkij máskülönben tudott volna róla. És megmondta volna nekem.
Csucsin óvatosan a fájó arcához ért. - Ez nem csak képzelődés. És mi van az apja
bufecsicájával? Lehet, hogy ő vitte el kocsival a maga lakására.
- Az a nő ápolónő, nem bufecsica - mondta Novek. - Apám azt mondja, esténként nem dol-
gozik.
A bufecsica az a nő volt, aki a konyháért felelős, habár a kifejezésnek volt némi szexuális
felhangja is. Talán a fehércseléd lett volna a találó megnevezés. Nem mintha Novek nem feltételez-
te volna az apjáról, hogy ezt a vonatkozását is kihasználta volna. Novek anyja akkor hagyta fakép-
nél a férjét, amikor rajtakapta Tadeuszt egy feltörekvő operaénekesnővel, aki ráadásul az ő egyik
tanítványa volt, és ez mindössze tíz éve történt, akkor, amikor Novek apja hatvanöt éves volt.
Az anyja a díványon találta Tadeuszt a lánnyal, összetekeredve, egymás hegyén-hátán, és
úgy döntött, az ő korában neki nincs erre szüksége. Így összepakolt, és a székhelyét Szentpétervárra
tette át, ahol énekórákat adott. Tadeusz látszatra kulturált ember volt, és még vakon is elő tudta csa-
logatni a varázslatot egy hegedű húrjaiból, de voltaképpen nem volt más, mint egy nagy bika - min-
dig is az volt, és mindig is az lesz.
A Land Cruiser az ezüstszínű olajkútemlékmű mellett haladt el. A talapzata körüli hó tele
volt üvegekkel, és a törött üvegszilánkok úgy csillogtak a hóban, mint a smaragd.
Csucsin Novekhez fordult. - Ami Veresszkaját illeti... Lehet, hogy téved vele kapcsolatban.
Lehet, hogy Kaznyinnak van igaza. Aki ártatlan, az nem menekül, polgármester.
- Ebben nagyon is tévedsz - mondta Novek, miközben homlokát a hideg ablaküveghez szorí-
totta. - Oroszországban annak kell leggyorsabban szaladnia, aki ártatlan.

A város legrégibb részén hajtottak keresztül, az eredeti folyóparti település közepén. Itt az
összes épület fából készült, az ablakok fölötti minták még épek voltak, és hagyományos kék színűre
festették őket, az utcai lámpáknak pedig már rég nem volt hűlt helye sem. Egy ilyen környéken látni
lehetett a csillagokat az esti égbolton - nem is szikráztak, hanem ragyogtak.
Csillagászat, gondolta Novek, ahogy meglátta a Pegazus hatalmas négyszögét. A tavaszi
konstellációk puhatolóztak a fekete ég vásznán. A tél csillagai már letűnőben voltak, kimerülten
sodródtak nyugat felé. Novek az ablaküvegre lehelt, és egy újabb párafolt keletkezett. Mindig is ér-
dekelte a csillagászat. Még az apja is úgy gondolta, hogy ez jobb választás lenne, mint a geológia.
- 119 -
 Ha Novek szembe akart nézni a tényekkel, meg kellett állapítania, hogy az apja a lehető leg-
rosszabb fajta sznob volt. Ami Tadeuszt illette, ha valaki nem lehetett szólista, annak is jutott hely a
szimfonikus zenekarban; ha nem a zenekarban, akkor egy kamaraegyüttes is megteszi. Ha ez sem
sikerülne, akkor még mindig ott volt az akadémikusi élet, amely rengeteg időt hagy a kulturális te-
vékenységekre, és természetesen a nőnemű tanítványokra. És minél reménytelenebb eset a tanít-
vány, annál jobb.
Tadeusz soha nem békélt meg a szibériaiság gondolatával. Nem tudta teljes mértékben elfo-
gadni, úgy élt, mint egy számkivetett arisztokrata. Novek viszont „a Naptól keletre fekvő föld”
gondolatának égisze alatt nőtt fel, úgy követve, mint ahogy egy kisliba követi a traktort, amiről azt
hiszi, hogy az anyukája.
Bármilyen furcsán is hangzik, Szibéria valamikor romantikus hely volt, természetes, az ál-
mok földje. Egy olyan hely, ahol az egyén változást hozhatott egy szürke, masszává tömörült társa-
dalom életébe. Egy olyan hely, ahol a természet az összes létező módon próbálta tönkretenni a ha-
landó ember terveit. Ez olyan kihívás volt, ami tüzet szított Novekben.
A jövő ott hevert a lábuk alatt a kőszénben, az olajban, a gyémántokban és az aranyban. Ott
tornyosult a fejük felett a tajga erdeinek fáiban. Észak felé robogott a hatalmas, erős vizű folyók
áramlataiban.
Valamikor, réges-régen, Novek része akart lenni ennek a jövőnek, ennek a romantikus el-
képzelésnek. Ezeknek az álmoknak. Amik most úgy hevertek összezúzva, mint azok a törött vod-
kásüvegek az olajkút emlékmű talapzata körül. Csillogva, veszélyesen. A világ szemében csak sze-
mét volt, de a hozzáértő kezekben veszélyes fegyver.
A csillagok biztonságosabbak voltak. Egy asztronómus életének megvoltak a maga előnyei.
Magas, elszigetelt kupolákban dolgozott az ember, amelyek túlságosan kényelmetlenek voltak ah-
hoz, hogy a párt fejesei tiszteletüket tegyék. Az asztronómus ókori hősök és szörnyek világában élt.
A Hattyú csillagkép volt az vagy a Sas? Egy vörös óriás vagy egy barna törpe? Egy végtelenül tágu-
ló és megújuló univerzum, vagy egy ciklikusan ismétlődő kataklizmák által felépített világegyetem?
Ezek a kérdések elég összetettek voltak ahhoz, hogy végtelen vitákkal és elméletgyártásokkal kös-
sék le az akadémikusok idejét, és ami a legjobb, képtelenség volt megválaszolni őket. Ez még egy
nyugdíjnál is többet ért.
Egy asztronómustól senki sem várta el, hogy tudja, vajon a kenyér ér-e többet, vagy a tör-
vény; hogy az AmerRustól beáramló dollárok fontosabbak-e az igazságszolgáltatásnál; hogy egy
doboznyi csont miért ér egy valóságos vagyont, vagy hogy egy gazdag ember, akinek elvágták a
torkát és szétlőtték a térdét, vajon ér-e még egyáltalán valamit.
A Land Cruiser befordult egy Lénához levezető utcába. A villanyvezetékekről néhány árva
égő lógott. A folyó túloldalán, a hídon túl a város újabb része úgy ragyogott, mint azok a ritka gom-
bák, amelyek a rothadás furcsa, kékes fényét árasztják magukból. Mint egy mérges gombával teli
kert.
Mielőtt még elérték volna a hidat, Csucsin befordult egy utcába, és déli irányban követte a
folyó vonalát. Egyenesen a Fekete Tüdőbe.
- Valami nincs rendben - mondta Csucsin, ahogy közelebb értek Novek házához.
- A lányom Hongkongban akar kurva lenni, az apám eltűnt, és Kaznyin laposra ver téged.
Csak egy pillanatra hátat fordítok, és hagyod elsétálni a Rizskov-gyilkosságok egyetlen gyanúsított-
ját, és csak most jutottál erre a következtetésre?
- Nem is tudta, hogy az a nő gyanúsított, amíg én meg nem mondtam magának - mondta
Csucsin, aztán végignézett az üres utcákon. - Hová tűnt mindenki? Még Nyiki Malisov is zárva van,
pedig ő aztán mindig nyitva tart!
A rakpart balra tőlük magasan felemelkedett, mint egy gát, elzárva a kilátást a város boldo-
gabbik felére. Az utcák üresek voltak, a sikátorokban sehol egy lélek. A kétemeletes bérházak téli
arcukat mutatták, szorosan lecsukott szemekkel.
- Félnek... - mondta Csucsin.
- Mitől félnének?
- Maga még túl fiatal, polgármester úr. Nem is emlékezhet rá, milyen volt, amikor híre ment,
hogy jönnek a Feketemáriások. - Az MVD, a Gulág mestereinek hírhedt börtönfurgonjai, amiket
gyakran átfestettek, hogy úgy nézzenek ki, mint a hentesek szállítóautói. Kegyetlen cinizmus volt
- 120 -
ebben a megtévesztésben. - Nekem elhiheti, az nézett ki pontosan így. Senki sem tudta, mégis min-
denki tudott róla. A levegőben volt a szaga, mint valami szörnyű bűz. Az ember befogta az orrát,
visszatartotta a lélegzetét, és remélte, hogy elég sokáig fogja bírni levegő nélkül.

Meddig bírja ki a víz alatt levegő nélkül? Mert nagyjából még ennyi ideig élt Rizskov.

- A Feketemáriásoktól már nem kell tartanunk, Csucsin. Honnan szereznének beléjük üzem-
anyagot?
Csucsin a Land Cruiser kijelzőjére pillantott. A mutató a legalsó helyzetbe süllyedve pihent.
- Ebben van valami.
Befordultak a sarkon egy kis zsákutcába, amely eltávolodott a folyótól és a rakparttól. A há-
zak itt is ugyanúgy becsukódtak, mint apálykor egy kacsakagyló.
Mindegyik, Novekét kivéve.
Az emeleten az összes villany égett, és mindegyik függöny el volt húzva. A földszinti abla-
kok viszont sötétek voltak.
- Nem tudom, hogy csinálta, de itt van - mondta Novek.
A gyomra összerándult az izgatottságtól. - Tudod, mit fog mondani? Azt fogja mondani,
hogy jobb is, hogy letettem a hegedűt a kövek kedvéért. Azt fogja mondani, hogy a kövek türelme-
sek. A zene nem vár...
- A villanyok fel vannak kapcsolva, de az apja vak. Lehet, hogy nem is ő van itt. Az is lehet,
hogy Galina.
Novek hirtelen egész másképp tekintett az égő villanyokra. - Csucsin...
- Tudom, tudom! Vezessek. - Csucsin rátaposott a gázpedálra, és a Land Cruiser előreugrott.
Novek háza előtt álltak meg. A kéményből fehér füstcsík szálldogált felfelé.
Novek kinyitotta a kocsiajtót, és már épp kiszállt volna.
- Várjon! - ragadta meg Csucsin a vállát.
Novek csak ekkor vette észre, hogyan lobognak ki-be a függönyök a világtalan ablakokon.
Alattuk a havat széttört üvegdarabok borították. Autóguminyomok is voltak ott, meg bakancsle-
nyomatok a hóban. A bejárati ajtó miszlikre tört a csuklópántoknál.
Ahogy a függönyök ki-be lélegeztek, hirtelen hegedűszó hallatszott ki a betört ablakokon át.
Kreisler Liebesliedje.
Novek már ki is ugrott a kocsiból, és rohanni kezdett, mielőtt Csucsin megállíthatta volna.
Berontott a bejárati ajtón. A cipőtalpa alatt letört fadarabok, szétszórt fémtárgyak, elpattant rugók és
üvegcserepek ropogtak. A házban hideg volt. Olyan hideg, mint egy télire lezárt dácsában. Novek
felkapcsolta a villanyt. Egy árva körte világította be az előszobát, amely egyszerre volt halványan
ismerős és elképzelhetetlenül más.
- Galinka!
A vitrint felborították. Kovakő keveredett az őskövülettel, őskövületek amfibollal. Az apja
órája összetörve hevert a földön. A tükröt törésvonalak hálója borította. Semmi nem maradt érintet-
lenül. Nem annyira alapos munka volt, mint inkább bosszúhadjárat.
A hegedű hangja úgy áradt Novek felé a levegőben, mint amikor egy macska lépdel egy tó-
csában. A hang a konyha felől jött.
A Liebeslied a vége felé közeledett. Novek érezte az ecet csípős szagát a levegőben.
Még épp időben sietett be a konyhába, hogy lássa, amint Tadeusz kifacsarja az utolsó fáj-
dalmas hangjegyet a melódiából. Az ezt követő csend nehéz volt, szinte pontozott, ahogy az idő
ütemesen kattogott tova a tűzhely forró vasának ütemére. Ebben a helyiségben szinte már meleg
volt, hála a tűzhelynek, ami kitartóan tolta hátrébb és hátrébb a hideg határmezsgyéjét.
Tadeusz a terítetlen asztalnál ült, a hegedűt gondosan borotvált álla alá szorítva. Előtte egy
üveg Bajkalszkaja vodka állt az asztalon, mellette egy üres pohárral. Tadeusz nem volt egyedül.
Novek szája kinyílt, de beletelt pár másodpercbe, mire meg tudott szólalni. - Maga.
Anna Veresszkaja a szája elé tette a mutatóujját, majd tapsolni kezdett. - Ez gyönyörű volt! -
mondta.
- Szép volt, igaz? - Tadeusz Novek felé bökött a vonóval, hogy maradjon nyugodtan. Az ap-
jának sűrű, csillogó fehér haja volt, amitől rózsaszín arca csak még rózsaszínűbbnek tűnt. Tadeusz
- 121 -
sütkérezett Anna tapsában, míg majdnem teljesen világtalan szemét hatalmasra nagyította a vastag,
teljesen felesleges szemüveg. Az arca ragyogott, eltelve az állva tapsoló közönség látomásával,
érezve a tömjénezés felé áradó hullámát, amint körülöleli a forró koncertteremben, amit az állóhely-
jegyes tömeg télikabátokba és kalapokba bújtatott testének melege hevített fel.
Anna abbahagyta a tapsolást. Tadeusz leeresztette a hegedűt.
- Hogy került ide? - kérdezte Novek.
- Hívtam egy taxit - felelte Tadeusz. - És megmondtam a sofőrnek, hogy majd a fiam, a pol-
gármester kifizeti. Azt hitted, gyalog jöttem? És ne beszélj velem ilyen hangon, Grigorij! Elég baj,
ha valaki nyekulturnyi. De az még rosszabb, ha valaki úgy beszél, mint egy nyekulturnyi.
- Nem téged kérdeztelek, hanem őt!
- A teherautóval jöttem be a városba a reptérről - mondta Anna.
- Milyen teherautóval? Jurijéval?
- Nem kérdeztem, kié volt.
Az emeleti hálószobákba vezető lépcsőn ruhákat rángattak le. Az edények halmokban álltak.
Novek lemezeit összetörték, a nagy fonográf pedig felborult. A befőzött zöldségek üvegeit egy sa-
rokba halmozták. Novek hegedűtokja nyitva volt. A telefon még mindig a falon lógott, és mint az
egyetlen dolog, ami még a helyén volt, valahogy nem tűnt odavalónak. A fafűtéses tűzhely remegő
hullámokban bocsátotta ki a meleget. A falnak támasztva egy seprű állt, éberen őrködve egy kupac
összesöpört törmelék felett.
- Amikor ideértem, hallottam, hogy valaki takarít - mondta Tadeusz. - A tűz be volt gyújtva.
Azt hittem, a bejárónőd, csak későig dolgozik. Vagy hogy egy új nő lépett színre az életedben.
Hogy őszinte legyek, már kezdtem reménykedni. Szép nő, Grigorij? Mint a legutóbbi?
Novek villámló szemmel nézett Annára. - Szóval, mit keres itt, dr. Veresszkaja?
- Doktor? Maga igazi doktor, vagy csak egy újabb ilyen technikus?
- Apa, maradj csendben! Dr. Veresszkajával beszélek.
- És nem valami szép hangnemben, de hát istenem, a hangfekvés sohasem volt az erősséged.
Kreisler csalárd módon megpróbálta eredeti tizennyolcadik századi darabként feltüntetni a
Liebesliedet. Lebukott, de persze a történelem már csak ilyen könyörtelen. Előbb-utóbb minden csa-
lásra fény derül. Igazam van, Grigorij?
Csucsin ekkorra már Novek mellé ért, kezében a Nagant pisztollyal, és most Annára nézett. -
Hát ez a nő meg hogy az ördögbe került ide?! - Csucsin felemelte a pisztolyt, hogy Annára céloz-
zon.
Novek eltolta a fegyver csövét.
Tadeusz az ölében dédelgette Novek hegedűjét. Kinyújtotta a kezét, megtalálta a poharat az
asztalon, és miután beledugta az egyik ujját, hogy megállapítsa a folyadékszintet, újra teletöltötte. -
Ez a nagyon kedves hölgyismerősöd volt olyan jó, és társaságot biztosított nekem. Igyál egyet, fi-
am! Attól ez az egész egy kicsit elviselhetőbbnek tűnik majd. Bugyem zdrovi! - Tadeusz Novek felé
emelte a poharát, majd hátrahajtotta a fejét, és egy mozdulattal bedobta a vodkát. Azután Annához
fordult. - Remélem, maga nem valamiféle szakértő.
- Apa, ez a nő egy gyilkosság gyanúsítottja.
- Gyilkosság? - nevetett fel Tadeusz. Még az ő korában is sikerült nagyviláginak hangzania.
- Nem vagyok meglepve. Melyik intelligens nő nem játszadozott már el a gondolatával?
- Van egy termosztát a bejárati ajtónál - mondta Novek Csucsinnak. - Csavard fel a maxi-
mumra! - Majd Annához fordult - Szóval? Honnan tudta, hol lakom?
- Markovo kisváros. Maga pedig a polgármester.
- Ki törte darabokra az egész lakást?
- Már így találtam, amikor ideértem.
- Elég nagy a disznóól - mondta Tadeusz, és a cipője orrával megböködte az összesöpört
szemétkupacot. - A háború alatt, amikor semmink sem volt, mi soha nem süllyedtünk odáig, hogy
úgy éljünk, mint az állatok. Nem volt ennivalónk, se tüzelőnk, amivel fűthettünk volna, semmi,
csak a művészet, és tudod, mit? Az is elég volt. Emlékszem, amikor Sztálin eljött, hogy szemrevéte-
lezze a távol-keleti hadtest csapatait. És ki játszott neki?

- 122 -
 - Te, apa. - Novek le sem vette a szemét Annáról, mintha attól tartott volna, hogy a nő bár-
melyik pillanatban köddé válhat. A plafonon kattogni kezdett a fűtőtest. Novek felnézett, miközben
abban reménykedett, hogy a panel ezúttal nem fogja kivágni a biztosítékot az egész környéken.
- Persze Sztálin csak egy grúz bankrabló volt. Ennyi erővel lehetett volna akár egy... - Tade-
usz elhallgatott, egy szó után kutatva, ami hirtelen nem jutott eszébe. - Hogy is hívják?
A fűtőtest olyan hangokat hallatott, mint amikor repedezik a jég. - Geológus.
- Köszönöm. Mit játszhattam volna, amit értékelne egy ilyen szörnyeteg? Mozartot? Bachot?
Nem, semmi esetre sem a halhatatlanokat. Valami olyasmit kellett találnom, amit esetleg még ő is
felismerhet. Mit gondolsz, mi volt az?
Novek persze tudta a választ. Mint ahogy azt is tudta, hogy az apja egy közönségnek játszik,
és Anna arckifejezéséből ítélve a dolog működött. - Az internacionálé.
- Largóban. Nagyon lassan. Mondhatni, mint egy temetési gyászzene. Bárhol máshol szatí-
raként értelmezték volna. Ha csak egy hangyányi esze lett volna, ott helyben lelövet. De tudtam,
hogy Sztálin esetében biztonságban vagyok. Tudod, fiam, még könnyezett is, ahogy ott álltam fent
egy tank páncéltornyában egyedül, és játszottam. És amikor a talpnyalói meglátták Sztálin könnye-
it... hát mi mást tehettek volna, ők is sírva fakadtak. Bárkit, akinek nem volt könnyes a szeme,
azonnal letartóztattak volna. Felnőtt férfiak sírtak a hangszerem hangját hallgatva. Végy valami
szemetet, valami moslékot, és emeld a magasba, míg végül egy olyan sötét szívet is megvilágít,
mint az övé... de hát épp ez a művészet.
- Nem, apa, ez a politika.
Tadeusz fújtatott egyet. - Hol van az unokám? Kiküldted aratni vagy szenet bányászni?
Csucsin visszajött. Novek elküldte, hogy ellenőrizze le a hálószobákat is.
Csucsin elindult felfelé a lépcsőn, szorosan a pisztolya mögött haladva.
Novek Annához fordult. - És maga? Jurijjal is megállapodást kötött?
- Nem ismerek semmilyen Jurijt - felelte Anna. Tajgamintás hátizsákja ott hevert a földön. A
tetején egy bekeretezett fénykép feküdt, egy családi kép Novekről, Nyináról és egy csücsöriszájú
Galináról. Három és fél évvel ezelőttről.
- Ő is fiatal - mormogta Tadeusz némi elismeréssel a hangjában. - Hallom a hangján. A nya-
ka olyan, mint egy hattyúé, a két lába két hófehér nyírfa, vékony, mint egy balerináé, amikor leha-
jol, hogy...
- Hagyd abba a flörtölést, apa! Ki szedte ízekre a házamat? Galina itt volt? Látta a lányo-
mat?
- Épp akkor mentek el, amikor idefelé tartottam az utcán - mondta Anna. - Egy furgonnal
jöttek. Túl sötét volt ahhoz, hogy lássam a...
- Mi van a lányommal?
Anna felemelte a fényképet. - Ő Galina?
Novek felrántotta Annát a székről, ami hátradőlt, majd felborult. A fénykép leesett a földre.
Üveg már nem volt benne, ami összetörhetett volna.
- Grigorij! - csapott az apja a vonóval az asztal szélére. - Leszel szíves tisztelettel bánni ez-
zel a fiatal hölggyel!
- Tisztelettel bezárom egy cellába, hacsak meg nem győz róla, hogy nem ezt érdemli! -
Novek felkapta a fényképet a földről. - Elegem van a mellébeszélésből! Hol van a lányom? Itt volt?
Kaznyin elvitte magával?
Anna arcvonásai megkeményedtek. - A lánya nem volt itt. De láttam őt.
- Abból is elegem van, hogy kérdéseket teszek fel, és csak félválaszokat kapok. - Novek
megragadta Anna két vállát, és erősen megrázta. - Hol látta Galinát? Az igazat akarom hallani!
Anna egy könnyed, kecses mozdulattal kiszabadította a vállát a férfi markából. Az egyik pil-
lanatban még Novek kezében volt, a másikban már fél méterre állt tőle. - Egy járaton láttam a lá-
nyát Tunguzka felé. Tegnap reggel. Ez az igazság.
- Elrabolták?
- Nem. Önszántából ment. Tegnap repült oda egy AMR helikopteren. Túl fiatalnak tűnt ah-
hoz, hogy... Azt hittem, hogy ő is csak egy... - Anna elfordította a fejét.
- Hogy ő is csak egy mi?
Csucsin visszajött az emeletről. - Mindenütt ugyanez van. Valamit kerestek.
- 123 -
 - Sajnálom - mondta Anna. - Nem tudtam, ki ez a lány. Megmondtam volna magának. De
egy férfival ment Tunguzkába. Egy AMR-pilótával. Ismerték egymást. Az a férfi már korábban is
csinálta ezt más lányokkal a városból.
- Ki ez a férfi?
- A neve Decker - válaszolt Anna. - Paul Decker.

16. fejezet

Decker! Novek találkozott vele, mellette ült abban a furcsa kis járműben, a lunaskodban!
Egy furcsa férfi furcsa kiejtéssel, és egy furcsa kis állattal a mellzsebében. Galina barátja lett volna?
Ugyan, Grigorij, ne légy hülye! Egy ilyen férfi nem barátkozott csinos, tizenhat éves lányokkal.
- Szóval akkor mit keres itt? - kérdezte Csucsin Annától. - Ki dúlta fel a polgármester házát?
- A hölgy csak összeseperte a szemetet, és társaságot biztosított egy magányos öregember-
nek - mondta Novek apja. - Ami több, mint ami a saját fiamról elmondható.
- Egy furgonnal jöttek. Egy nagy furgonnal. Az arcukat nem láttam - mondta Anna. - Miután
elmentek, bejöttem ide, és láttam, mi történt. Az összes ablakot betörték, és iszonyú hideg volt. Be-
gyújtottam, és megpróbáltam összetakarítani egy kicsit. Amikor hallottam az apját megérkezni, azt
hittem, ők jöttek vissza. - Anna kinyújtotta a kezét, és Novek karjára tette. - Nem tudtam, ki az a
lány. Tényleg nem tudtam. Sajnálom. Különben szóltam volna magának.
Novek csak nagy sokára szólalt meg. - Biztos benne? Biztos, hogy Galinát látta azon a heli-
kopteren?
- Azt mondtam...
- Látta őt egy markovói járaton. - Novek homloka égőpiros színű lett. - Tegnap?
- Igen.
A pirosság egyre lejjebb kúszott, előbb Novek arcára, aztán a nyakára. - Amikor az irodájá-
ban megkérdeztem, azt mondta, hogy kint volt a terepen a tigriseivel, és hogy mostanában nem járt
Rizskovnál.
Anna beharapta az alsó ajkát.
- Csak össze van zavarodva, Grigorij - mondta az apja. - Hagyd békén szegény kis hölgyet,
különben szóba sem fog állni veled!
- Nincs itt semmi félreértés, apa - mondta Novek, és a haragja egyre fagyosabbá, és ezáltal
egyre veszélyesebbé vált. - Miért jött ide? Jurijjal tervelték ki?
- Mondtam már, hogy nem ismerek semmiféle Jurijt! Láttam a leégett hangárt, aztán hallot-
tam, hogy egy repülő közeledik... Azok után, amit Andrejjel tettek, tudtam, hogy engem keresnek,
és...
- És ezért elrohant.
- Igen, menekültem. Aztán a folyótól visszakanyarodtam az úthoz, és vártam. Fogalmam
sem volt, mit tegyek. Csak azt tudtam, hogy el kell jönnöm Tunguzkáról.
- Miért, Markovo olyan biztonságos? És ami Rizskovval történt? Hogyan sikerült rávennie
Jurijt, hogy behozza a városba a teherautóján?
- Elég lassan ment az úton, így fel tudtam ugrani a teherautó hátuljára. Ott kapaszkodtam
egész úton... ne nézzen így rám! Nekem semmi közöm nincs ahhoz, ami Andrejjel történt.
- Semmi? Nem hinném, hogy ez pontosan megfelelne az igazságnak. Viszont azt már koráb-
ban sikerült megállapítanunk, hogy maga hazudik - mondta Novek. A hanglejtése olyan erőteljes
volt, hogy még az apja is arra fordította a fejét. - Maga megtagadta a segítségét, amikor kértem.
Amikor a repülőtéren azt hitte, hogy el fogják kapni, elmenekült. Most pedig itt van, a lányom Tun-
guzkában, és maga őszintén válaszolni fog minden kérdésemre! Ha nem teszi, átadom Kaznyinnak.
Tudja, ugye, kiről beszélek?
- Tudom, hogy ezt nem tenné.
Novek a telefonhoz lépett, leemelte a kagylót, és a füléhez tette, és hallgatta a búgó hangot. -
Két, egymásnak ellentmondó teóriánk van. Egy tudósnak pedig az a feladata, hogy minden valósze-
rűsíthető hipotézist megvizsgáljon. - Novek tárcsázni kezdett. Egy szám, aztán a következő. Pörgő

- 124 -
számtárcsa. Ha modern nyomógombos telefonja lenne, mostanra már Kaznyinnal beszélgetne. A
harmadik számjegy. - A tudományos módszer. Akkor haladunk előre, ha...
- Ne!
- ...a jobbik teória győz. - Novek lenyomta a telefont, de a kagylót azért a kezében tartotta. -
Markovóban volt aznap éjjel, amikor Andrejt meggyilkolták.
- Ezt már úgyis tudja.
- Ott volt Rizskov lakásán?
Egy bólintás.
Novek visszatette a telefonkagylót a helyére. - Veszekedés tört ki maguk között, amikor ma-
ga rájött, hogy Rizskov tigriscsontokkal üzletelt. Hogy a jó barátja tulajdonképpen nem volt más,
mint csontkereskedő. Vagy, ami még rosszabb, nem adta, hanem vette a tigriscsontot.
- Nem, nem ez...
- Maga követelte, hogy Rizskov adja át a készletét. Esetleg a széfjében tartotta a csontokat?
- Nem, soha, egyikben sem...
- De ő nem volt hajlandó. Dulakodni kezdtek. Az a kés a nyakában... elővette, és...
- Nem!
- Megölte Rizskovot, aztán amikor megérkezett a két rendőröm, őket is megölte. De mi a
helyzet a lövedékekkel? Ki volt a fegyveres barátja? Egy másik személy, aki éppúgy hajlandó bár-
mit megtenni, ami a szibériai tigrisek megmentéséhez szükséges? Egy újabb kis megállapodás, amit
azért kötött, hogy...
- Nem!!!
- Őszinte leszek magával. Soha nem voltam nagy szakértője a vallatásnak, viszont ismerek
valakit, aki igen. Talán alkut köthetnék vele. Maga, Galináért cserébe. Mit gondol?
- Grigorij! - Az apja hangjában maradt még valami a régi autoritásból. - Ide hallgass, te
nyekulturnyi kavicstörő! Nem tudom, milyen krumpliszedő parasztot engedett az anyád a szoknyája
alá, amíg én turnézni voltam, de nem tűröm, hogy úgy viselkedj, mint valami tudatlan vadember
egy vendéggel az én jelenlétemben! Megértetted?!
- Dr. Veresszkaja nem vendég – vágott vissza Novek. - Senki sem hívta meg.
- Akkor nemcsak kulturálatlan vagy, fiam - mondta Tadeusz -, hanem egy nagy marha is!
- Én az igazat mondom - suttogta Anna.
- Azt mondta, nem érdekli, ha egy orvvadászt megölnek. Hogy az orvvadászok amúgy sem
árt, ha tudják, hogy tigriseket ölni veszélyes dolog. Késsel megszúrni egy olyan embert, aki a barát-
jának hiszi magát, még egyszerűbb lehet, mint egy tigrist altatólövedékkel meglőni. Megérdemli,
nem? És egy olyan valaki, aki tigriscsontokkal üzletel? Egy ilyen emberrel mit tenne?
Anna szemében könnyek gyűltek. - Nem erről volt szó.
- Akkor miről? Egy romantikus este volt, ami félresikerült? Andrej úgy döntött, nem folytat-
ja a kapcsolatot magával?
- Ne legyen bolond! - felelte Anna. - Mondtam már, hogy Andrej segíteni próbált. A video-
szalagokról volt szó.
A kazetták. A néger, amint felbukkan a tajga esti sötétjében, és angolul kiabálni kezd. A
meglepett, rémült arc, a lecsapó tigrismancsok. - Mit akart Andrej kezdeni velük?
- Elküldött egy másolatot a bátyjának Moszkvába. Hogy beazonosítsa a férfit. Azt a négert.
A vízumnyilvántartásokból.
A báty a külügyminisztériumban, a vízumosztályon...
Moszkva nem segített…
- És?
Anna felnézett. A szeme csupa könyörgés volt, ugyanakkor eltökéltség ragyogta be. - A fér-
fi, akit a tigrises videón látott... a moszkvai vízumosztály legjobb tudomása szerint nem is létezik.
Semmi adatuk nincs róla.
- Nem az AMR embere?
- Egyáltalán semmilyen ember.
Novek maga elé idézte az arcot a videokazettán. A kalimpáló végtagokat, ahogy a tigris tá-
madásba lendült „CDC PELIC” felirat a pulóverén, ami nevetségesen nem illett annak az éjszaká-
nak a hidegéhez. Vízumnak nincs nyoma. Egy amerikai, aki nem létezett. Nem is volt olyan nehéz
- 125 -
elképzelni. Mit is mondott DeKalb? Hogy az egyetlen biztos módja annak, hogy valamit Oroszor-
szágba juttasson az ember az az, ha becsempészi. - És azután?
- A többi már nem érinti magát. - Anna felnézett Novekre.
- Kérem...
- Késő szívességeket kérni! Vagy elmond nekem mindent, vagy beszélhet Kaznyinnal.
Anna Novekre szegezte a pillantását, majd hevesen megrázta a fejét. - Maga nem tudja. Ma-
gának itt van ő. Az apja arcára nézhet, és azt mondhatja, innen származom.
- Ne legyen olyan biztos benne, hölgyem! - mondta Tadeusz.
Anna csak időt akart nyerni? Vagy az apja rokonszenvét igyekezett megnyerni? - Maga
Amerikából jött. Hacsak nem ez is hazugság.
- Amerikanka? - kérdezte Novek apja. - Az nem lehet!
- De igaz. A szüleim oroszok voltak. Irkutszkiak, pontosan úgy, ahogy mondtam. A hetve-
nes években éltek ott. De én tényleg Amerikában nőttem fel.
- De maga olyan csodálatosan beszél! - mondta Tadeusz. - Olyan gyönyörűen! Meg mertem
volna esküdni, hogy már hallottam magát énekelni a...
- Most már elég, apa! - Novek Annához fordult. - Hogyan került Amerikába? Akkoriban
senki sem hagyta el Irkutszkot.
- A szüleim mindketten kiutazási engedélyt kértek, de csak az anyám kapta meg. Amikor ki-
jutott, már terhes volt velem. Nem hiszem, hogy erről bárki más tudott. Még abban sem vagyok biz-
tos, hogy egyáltalán az anyám tudta-e. Akkoriban nem engedték, hogy teljes családok kiutazzanak.
Novek megpróbálta kifürkészni Anna arckifejezését. Ha Nyina nézett volna így rá, hitt volna
neki. De Anna nem Nyina volt. - Miért akartak kimenni a szülei?
- Ki ne akart volna akkoriban? - vetette közbe Csucsin.
- Csend legyen! - A lámpák villódzni kezdtek. - Csucsin, menj, és csavard lejjebb a fűtést,
mielőtt megint kicsapja a biztosítékot a környéken!
- Fel-le...! - mormogta Csucsin az előszobába menet. - Legközelebb egy liftesfiú állására ké-
ne pályáznom!
Novek visszafordult Annához. - Kérdeztem valamit!
- Az életük lassan teljesen zsákutcába jutott. Dobbantaniuk kellett, különben meghaltak vol-
na. Az apám bajban volt.
- Miért, mit csinált? - kérdezte Novek.
- Mit számít az?!
- Mondjuk, hogy számít!
Anna villámló szemmel nézett rá. - Maga felajánlotta a segítségét!
- De maga visszautasította az ajánlatomat. Szóval, mi volt az apjával?
Anna mély levegőt vett. Ugyanúgy, mint amikor arra készült, hogy elmesélje Noveknek, mi
történt a tigriskölykökkel lent Vlagyivosztokban.
- Fidel Castro Irkutszkba látogatott. Ki akart menni a tóra horgászni. A Tengertudományi
Bizottság az apámat nevezte ki túravezetőnek, ő ezt visszautasította. Azt mondta, a Bajkál egy szen-
tély, és nem akvárium, ahol külföldiek pecázhatnak. Aláírásgyűjtésbe kezdett. Még a halászokhoz is
eljuttatta a petíciót. De azok nem voltak hajlandók együttműködni vele. Halászhajóblokádot rebes-
gettek. Az egész rém kínosan érintette a pártot. Ez volt az egyik oka annak, hogy visszajöttek, és
felépítették azt a rohadt cellulózgyárat a déli parton. Hogy megmutassák, ki a főnök.
Novek is emlékezett. Halványan rémlett neki, hogy mekkora zűrzavart okozott valami, ami-
kor még fiatal volt. Castro sértődötten elvonult, a cellulózgyár pedig a mai napig ontotta magából a
mérget. A Bajkál-tó valamilyen rejtélyes módon mindig is rabul ejtette az orosz lelket - Szent Ten-
ger, úgy hívták. Ez a kis lázadás az első lépés volt abban a mozgalomban, amely a tavat tette meg a
szibériai környezetvédő mozgalmak sarokpontjává.
- Mindkettőjüket megfosztották a tanári állásától - folytatta Anna. - Nem volt megélhetésük,
még gondnokként sem kaphattak állást. Ekkor jött egy csereprogram lehetősége az egyik amerikai
oceanográfiai intézettel, a San Diegó-i Scrippsszel. Látom, hogy a név semmit sem mond magának,
de nekem elhiheti, a szüleimnek ez hatalmas előrelépést jelentett. Egy egyéves megbízás, jelentkez-
tek, és mindkettőjüket felvették. Az amerikaiaknak ez politikai kérdés volt. Válogatás nélkül küld-

- 126 -
ték ki a meghívókat mindenkinek, akiről tudták, hogy úgysem fogják sohasem kiengedni őket, hogy
szégyent hozzanak az orosz...
- ...szovjet...
- ...szóval a szovjet kormányra. Az anyám megkapta az engedélyt, az apám nem. Bosszúból.
Tudja, hogyan mentek akkoriban a dolgok. Eldöntötték, hogy az anyámnak egyedül kell mennie. Én
ott születtem. Én voltam a szüleim titkos reménysége. Anyám a jövőjük potyautasának hívott.
Noveknek egy festmény jutott eszébe - Klimté? Egy gyönyörű vörös hajú nő, meztelenül, a
terhesség igencsak előrehaladott állapotában, arcán álmodozó kifejezéssel. A festmény címe: A re-
mény. - Az apját egyáltalán nem is ismerte?
- Csak képeken láttam. Képeket meg leveleket küldött. Néhány év után elmaradtak a leve-
lek. Anyám elment a követségre. Letagadták, hogy Veresszkov professzor egyáltalán létezett. Az
egész Szovjetunióban nem volt ilyen nevű ember. Egyetlenegy sem.
Csucsin közben visszaért, és most közelebb hajolva figyelt.
- Amikor végre leomlott a Vasfüggöny, visszajöttem Irkutszkba, hogy megtaláljam az apá-
mat. Legelőször is az egyetemre mentem. Ott semmilyen adatot nem találtam róla. Az apám az
édesvízi ökológiai rendszerekről tartott előadásokat, a Bajkál-tó őshonos fajainak volt a szakértője,
és egyetlen olyan papírdarabot sem találtam, ami bizonyította volna, hogy bármi köze volt ehhez az
egyetemhez! Azután felkerestem a régi címét. Már egy másik család élt ott. Az apám eltűnt. Mintha
a föld nyelte volna el.
- Ez akkoriban elég sok emberrel előfordult - jegyezte meg Csucsin.
- Végül feladtam - mondta Anna. A hangja megremegett egy kicsit, feldúltságáról tanúskod-
va. - Aztán egyszer elmentem a régi Lisztvjanka Akváriumba, ismeri?
Novek nagyon is ismerte. Nyaranta, piknikkosárral felszerelkezve, Nyinával gyakran keres-
ték fel a hűs zöld akváriumokat, és csak élvezték, ahogy a hatalmas tartályok szűrt fénye intim fáty-
lat borított rájuk, kizárva a világot, miközben együtt sétáltak a tenger fenekén.
- Az omulról, tudja, erről a bajkáli halról, volt egy kiállítás. Az akvárium mellett egy olyan
régi, piszkos réztábla volt, hogy az égvilágon semmit sem lehetett leolvasni róla. Nem tudom, miért,
de elkezdtem ledörzsölni. Tudtam, hogy ez volt az apám fő szakterülete. Csak meg akartam érinteni
valamit, aminek valami köze volt hozzá. És akkor megláttam. S. A. Veresszkov. Csak ekkor tudtam
biztosan, hogy valóban létezett.
Novek látta azt a táblát. A saját keze is hozzáért. Megérintette Anna apjának a munkáját. -
Kételkedett benne?
Anna keserűnek, csalódottnak tűnt. - Amíg nem láttam ott a nevét, csak egy arc volt a fény-
képeken. De azután már a többit is tudni akartam. - Anna kicipzárazta a pufajkát. A tűzhely és a hő-
sugárzó melegétől szinte már kellemesnek volt mondható a hőmérséklet a konyhában. - Nem tud-
hattam semmit róla, az életéről. De legalább a sírját látni akartam.
- Hogyan segíthetett volna Rizskov megtalálni egy sírt?
- Moszkvában mindenről vannak feljegyzések. Andrej bátyja megtalálta az apám nevét egy
önkéntes munkások jegyzékén. Tudtam, hogy ez nem volt igaz. Egy olyan ember, aki az egész éle-
tét azzal töltötte, hogy a Bajkál-tavat tanulmányozta? Arra ítélték, hogy haláláig fát vágjon valahol.
- Ez is sok emberrel előfordult - mormogta Csucsin.
Egy újabb orosz irónia, gondolta Novek. Egy rendőrállam, amely módszeresen kiirtotta a
törvényt, a jogokat, hihetetlenül nagy erőket fordított arra, hogy mindenről aprólékos feljegyzéseket
készítsen. Az anarchiát bármikor szívesen bevállalom, gondolta Novek. De a feljegyzések ijesztőek
voltak. - Sikerült kiderítenie, hová küldték az apját?
Anna bólintott. - Egy Erdészeti Adminisztrációs Táborba - mondta. Közismertebb nevén, a
Gulágra. - Az elgeni 9-es számúba. Ott halt meg. A bejegyzések szerint himlőben.
- Mit mondott, hogy hívták azt a tábort? - kérdezte Csucsin. Ráncos arca hirtelen mintha új
színt öltött volna, és a ráncai elmélyültek.
- Az elgeni 9-es.
- Elgen? - kérdezte Csucsin. - Biztos benne?
- Mi az, Csucsin? - kérdezte Novek.
- Én is Elgenben voltam na narak. - Drótkerítés mögött. Volt valami furcsa Csucsin arckife-
jezésében. Valami nem teljesen álcázott. Átütött a vén ráncain, az új véraláfutásain. - Két telet éltem
- 127 -
meg ott. Még egy tél, és most nem lennék itt. Szerencsém volt. Jól bántam a fűrésszel. Átszállítot-
tak. A tábort bezárták, miután én eljöttem.
- A Főadminisztráció záratta be? - kérdezte Novek.
- Nem, ahogy ő is mondta, a himlő zárta be. Mindenki belehalt. A rabok, az őrök... minden-
ki. Talán még a szellemek is. - Csucsin lassan lélegzett ki-be, teljesen üres arckifejezéssel. Aztán
Annára nézett.
A tűzhely vaslapja kattogott. A fahasábok sóhajtva rendeződtek a helyükre.
- Talán ismerte őt - mondta Anna. - Még az is lehet, hogy barátok voltak.
- Az ember nem barátkozik a drótkerítés mögött. Pláne nem a politikaiakkal. Tudja, mit je-
lent Elgen? Még csak nem is orosz név. Hanem egy burját szó. Azt jelenti, „a halál helye”. Találó
név volt.
- Burját? - kérdezte Anna. - Elgen burját földön van? Az nincs messze a bioszféra-
rezervátumtól!
- Elgen mindentől messze van. Fönt északon, ahol a fák véget érnek, és kezdődik a jég. De
ha egy sírt akar megtalálni, jobb, ha már most elfelejti! A folyó a tábor mellett folyik el. Telente
csak halomba raktuk a halottakat, aztán amikor felolvadt a jég, egyszerűen belöktük őket a vízbe. -
Csucsin Annára nézett. - Nem volt fa, amit fejfákra pazarolhattunk volna, és azzal meg sem próbál-
koztunk, hogy felássuk a fagyott földet. A folyó volt az apja sírja.
- Melyik folyó?
- Az Alsó-Tunguzka.
Anna felkapta a fejét. - De hiszen... én ismerem azt a folyót! Még gázoltam is benne!
- Az a folyó ezer kilométer hosszú - mondta Novek. - A Jenyiszejbe torkollik. A tábor bár-
hol lehet a folyó mentén, és valószínűleg már régen eltűnt. - Habár miközben ezt mondta, Noveknek
eszébe jutott az a tábor, amit ma reggel látott, mikor Jurijjal elrepültek fölötte. A fehér bemélyedé-
sek, a kidőlt oszlopok, a leszakadt vezetékek, a szögesdrót... a hólepte terület.
- Nem, polgármester úr - mondta Csucsin. - A hölgynek igaza van. Elgen ott van fent az
olajmezők fölött. Húsz, talán harminc kilométerre északra. Mit gondol, miért nem akartam odare-
pülni magával?
- Azt hittem, azért, mert utál repülni.
- Az a másik ok.
- Hónapokat töltöttem ott el! - mondta Anna. - Meg is kereshettem volna. Beülhettem volna
egy holdjáróba, és... - Anna felnézett. - De talán még...
- Nem, már nem - mondta Novek. Tudta, mi jár Anna fejében. Tunguzka. A gravitáció, a fe-
kete lyuk, amint próbálja beszippantani az embert. - Azt mondta, Rizskovnak nem csak egy széfje
volt.
Anna szeme előtt egy ezüst folyó, kerek kavicsok, halomba rakott holttestek képe jelent
meg. - Tessék?
- Amikor azt kérdeztem, Rizskov vajon a széfben tartotta-e a tigriscsontokat, maga azt
mondta, hogy nem, egyikben sem. Hány széfje volt?
- Andrejnek óvatosnak kellett lennie. Olyan területek térképei voltak a birtokában, amiket az
AmerRus szívesen bérbe vett volna. Az ilyesmit egy elővigyázatos ember titokban tart.
- Olyan földek, ahol olajat termelhettek volna ki?
- Andrejnek ez volt a munkája.
De miért vadászna az AmerRus újabb olajmezőkre, amikor egy elefántmező tetején ücsörög-
tek? - Hol vannak ezek a térképek?
- Senki más nem tudott róla, de nekem elárulta. Andrej nagyon okos tudott lenni.
- Maga tudott arról a fali széfről, amit nyitva találtam?
Anna bólintott. - Azt csak az álcájának hívta. Ha esetleg betörne valaki, könnyen megtalál-
hatja azt a széfet, és nem szedné darabokra a ház többi részét.
Titkos helyekre rejtett térképek. Vajon a rendőrség tudott róluk? És a szomszédok? És mi a
helyzet Rizskov gyilkosaival? - Térjünk vissza Andrej lakásába! Mi történt, miután elmondta ma-
gának, amit az apjáról megtudott?
Anna arckifejezéséből kezdett eltűnni a korábbi eltökéltség, de nem teljesen. Látszott, hogy
elhatározta magát. - Andrej azt mondta, hogy az amerikai, az a néger a kazettán, legálisan nem le-
- 128 -
hetne az országban. Amit furcsának talált, mert az amerikaiak szerettek mindent legálisan csinálni.
Andrej meg volt lepve.
- Miért volt olyan fontos magának, hogy megtudja ennek az amerikainak a nevét?
Anna tekintete szinte lángolt, amikor Novekre nézett. - Ha sikerülne bebizonyítanunk, hogy
az AMR-nak dolgozott, végre elkaphatnám őket.
- Tigris orvvadászatért?
- Nemsokára lesz egy nemzetközi konferencia a veszélyeztetett fajokról. Akkor akartunk
egy sajtótájékoztatót összehívni, és a nagy nyilvánosság előtt lerántani a vizes lepedőt az
AmerRusról.
- Csak nevetnének az egészen.
- Nem hiszem. Minden egyes dollárt, amit az AMR Tunguzkába fektet, az Egyesült Államok
kereskedelmi minisztériuma szentesít. Ha bebizonyítanánk, hogy az AMR arra használja az adófize-
tők pénzét, hogy veszélyeztetett állatfajokra orvvadásszon, ez a tunguzkai működésük végét jelen-
tené.
És Markovo végét is, gondolta Novek. - Hány órakor volt ez?
- Tízkor, talán negyed tizenegykor. Andrej javasolta, hogy maradjak ott, mert túl veszélyes
lenne ilyen későn elmennem. Megkínált egy itallal. Aztán beszélgettünk. Azt akarta, hogy maradjak
ott nála.
- Ezt meg tudom érteni. Elég, ha csak magára néz az ember - mondta Tadeusz.
- Apa, te vak vagy.
- Nem mindennel szemben.
- Mondtam neki - folytatta Anna -, hogy ha el tudok bánni egy kétszáz kilós tigrissel, akkor
Markovóval is megbirkózom, és különben is, úgy már nem volt közünk egymáshoz. Legalábbis ré-
szemről vége volt.
Szóval valamikor... - Magánál ott volt a kése.
Anna megérintette a nyakában lógó bőrtokot. - Ez mindig nálam van. Ittunk egyet Andrejjel,
aztán eljöttem. Azután visszamentem a szállodába. Az intézet fenntart ott egy szobát a látogató
szakértőknek. Ott aludtam.
- Látta valaki bemenni a szállodába?
- Az ajtóban egy őr állt. De a recepciónál nem volt senki. A gyezsurnaja felment az emeletre
aludni.
- És maga persze egyedül volt.
- Igen - felelte Anna. A szeme mostanra végül túlcsordult, és egy könnycsepp gördült le az
arcán. - Amikor elmondta nekem, mi történt, arra gondoltam, hogy talán mindez nem történt volna
meg, ha akkor Andrejjel maradok. Megakadályozhattam volna. Talán sikerült volna...
- Nem hiszem. - Novek felidézte magában a Rizskov lakásában látottakat. A golyókat, a ku-
tyát, a vért, a piszkos injekciót, amint a halott húsba hatol.
- Most nézd meg, mit csináltál! - mondta Tadeusz, és rosszallóan csettintett a nyelvével. -
Megríkatod szegényt!
- Hisz nekem? - nézett fel Anna Novekre, és a kontaktus mindent elsöprő érzése, a múlt és a
jelen egymásra csúszása, egymásba fonódása elég volt ahhoz, hogy Noveknek elakadjon a lélegze-
te.
- Miért nem mondta el nekem mindezt, amikor kérdeztem?
- Nem tudtam, melyik oldalon áll.
Ezen a férfi is eltűnődött, hogy vajon melyik oldalon áll. Nem egy érméről volt szó, aminek
csak két oldala van. A helyzet inkább a nem-euklidészi geometrikus alakzatokra hasonlított, amivel
a matematikusok szoktak eljátszadozni; egy tizenhat dimenzióból és az oldalak gömbháromszögta-
nából álló univerzum. - És most?
- Maga tudta, hogy az AmerRusnak van valami köze Andrej meggyilkolásához. Ezért jöttem
ide.
Hízelgő, bár aligha igaz. Hová máshová mehetett volna, hogy egy új krjusát, egy új tetőt ta-
láljon magának? De ha tudta volna, Noveké milyen csúnyán beázik! - Kinek van még másolata arról
a kazettáról?
Anna a hátizsák felé biccentett.
- 129 -
 - Itt van az összes?
Egy újabb bólintás.
Novek hirtelen új szemmel látta a saját konyháját. Ez nem csak vandálmunka volt. Nem
csak egy figyelmeztetés, hogy tartsa távol magát az ügytől. Valamit kerestek. Novek dr.
Veresszkajánál járt. Akik feltúrták a lakását, azt hitték, a férfi elhozott magával egy másolatot a ka-
zettáról.
Szóval milyen következtetés vonható le ebből? Ez azt bizonyította, hogy az AMR szibériai
tigrisekre orvvadászott? Ha Tunguzka összes tigrisét leölik és eladják, az egy hónapra sem lett vol-
na elég, hogy az olajfúrás költségeit fedezze. Nem. Valami még mindig hiányzott a képből.
- Ezek után segíteni fog nekem? - kérdezte Anna.
Novek feléje fordult. - Most azt mondja, hogy Andrejjel csak barátok voltak. De van egy
szomszéd, aki gyakran látta magát látogatóba jönni, elég furcsa időpontokban.
- Az azelőtt volt. De amióta Andrej felesége...
- Ezen kívül láttam a maga fényképét Rizskov lakásán. A képen átkarolják egymást. Látta
Rizskov felesége valaha is ezt a képet?
- Andrej felesége nem volt hajlandó eljönni Kaliforniából. Csak a csekkjét akarta havonta.
Az sem érdekelte, hogy Andrej meglátogatja-e vagy sem.
- Mit keresett az a csont Rizskov lakásában? Ha nem volt semmi köze az orvvadászathoz, ha
segített magának megmenteni a tigriseket, akkor ki tette oda?
- Az AMR. Azt akarták, hogy úgy tűnjön, mintha...
- Maga ölte meg Rizskovot?
- Nem!!!
- Azt kérte, hogy higgyek magának - mondta Novek. - Megmondom, mit hiszek. Szerintem
maga ott volt a késével. Rizskovot egy késsel ölték meg. Magának egy vagyonnyi tigriscsont van a
tunguzkai raktárában. Én egy tigriscsontot találtam Rizskov szekrénye alatt. Ezenkívül felvettem
egy gránitkavicsot is a szőnyegről. A minta pontosan megegyezik azzal a kőzettel, amit Tunguzká-
ban találtam.
- Én nem...
- Na már most én nem vagyok ügyész, de ezek alapján még én is börtönbe küldhetném ma-
gát. És hadd mondjam meg őszintén, hogy a helyzetén vajmi keveset javít az, hogy maga amerikai.
Kaznyin át fogja adni magát Gromovnak, és nézzünk szembe a tényekkel: Gromov azt csinál, amit
akar. Szóval megmondjam, mit hiszek? Vagy egy nagyon gondosan kitervelt összeesküvésről van
szó, amivel bűnösnek akarják feltüntetni magát a Rizskov-gyilkosságokban, vagy maga valóban
bűnös. Ha lenne egy nevünk, a bűntársé, aki a pisztolyt használta, az egész ügyet le is zárhatnánk,
és szépen átköthetnénk egy szalaggal.
- Azért jöttem ide, mert azt hittem, megbízhatok magában.
- Vagy hogy bolondot csináljon belőlem. És miért is ne? Én csak egy tudatlan barbárokkal
teli kisváros polgármestere vagyok. Maga amerikai, hozzá van szokva, hogy mindent megkapjon,
amit akar. Talán megölte Rizskovot, talán nem - mondta Novek -, egyelőre még nem tudom a vá-
laszt. De addig is, amíg kiderítem, egy percre sem veszem le magáról a szememet. - Novek kinyúj-
totta a kezét. - Adja ide!
- A kazettákat?
- A kést. Láttam, milyen munkát képes végezni.
Anna sokáig Novek szemébe nézett, mielőtt pislogott volna. Aztán leakasztotta a nyakáról a
bőrhurkot, és átnyújtotta a kést.
- És mi lesz Kaznyinnal? - kérdezte Csucsin.
Novek elvette a kést, majd odadobta Csucsinnak. – Markovóban nem sok búvóhely van.
Előbb-utóbb meg fogja találni dr. Veresszkaját. Pár dolgot még ki kell derítenünk, mielőtt hagyjuk,
hogy ez bekövetkezzen.
- Majd én rajta tartom a szemem - mondta Tadeusz.
- Melyiket, apa? Ne haragudj a születésnapod miatt! Sajnos, úgy látszik, el kell halasztanunk
az ünneplést. Egyelőre azt hiszem, biztonságban leszel itt. - Novek biccentett Csucsinnak. - Hozd
ide a kaviárját!
- Tokkaviár?
- 130 -
 - Mi más lenne? A fűtést bekapcsolva hagyjuk, hogy meg ne fagyj.
- Ez nagyon figyelmes.
- Nem kell megköszönnöd. Valaki feldúlta az egész házamat, és én meg fogom találni azt,
aki tette. És ha megtalálom a tettest, szerintem közelebb jutok ahhoz is, hogy visszahozzam Galinát.
- Csucsin négy kék kaviárkonzervvel tért vissza. - Mindannyian kocsikázni megyünk egy kicsit.
- Milyen kicsit? - kérdezte Csucsin, a majdnem üres benzintankra gondolva. Az asztalra he-
lyezte a konzerveket, és az elsőt bontani kezdte egy apró kis kulcsformájú nyitóval. A konzervdo-
bozban kövér fekete golyócskák voltak, első osztályú Kaszpi-tengeri kaviár, zsíros, zamatos.
- A Roszinkára megyünk - mondta Novek. - A nyolcas számba. Dr. Veresszkaja meg fogja
mutatni, milyen okos is volt Andrej Rizskov valójában.

17. fejezet

A Land Cruiser megugrott, ahogy egy légbuborékot szippantott fel a benzincsőből. Átzö-
työgtek a Lénán átívelő kőhídon. Napközben a napsütéstől felolvadt a hó, és a folyó sodrása egyre
erősebbé vált. A víz egyre gyorsabban folyt a két rakpart között, mintha egy csúszdán siklott volna
lefelé. Jégtáblák sodródtak pörögve, előbb nagyobb, majd kisebb darabokra széttöredezve, míg vé-
gül egy csillogó kristályfolyammá váltak. A hídlábak körül fekete örvények kavarogtak.
Maguk mögött hagyták a régi városrészt, és a fényesen kivilágított központ felé tartottak, a
Szibéria Szálló, a volt KGB-épület és a Roszinka irányába.
Novek felnézett az égre. Eltűntek a csillagok. Északkeletről felhők kavarogtak errefelé, ami
alacsony légnyomást jelentett a Bajkál-tótól délre. Ott a felhők felszívják a csapadékot, és mire ide-
érnek, eső lesz belőle. Ha pedig esni fog, a folyó kiárad.
- Valószínűleg nem maradt ott semmi - mondta Csucsin. - Amit a rendőrség nem vitt el, azt
elhordták a szomszédok.
- Valószínűleg - felelte Novek. A műszerfalról felverődő zöld fény kissé lehűtötte a vérét.
Muszáj volt gondolkoznia, úgy érezte, az agya olyan, mint a kocsi majdnem üres benzintankja: csak
a levegőt szívja be, miközben kifut az időből. Anna a hátsó ülés sötétjébe burkolózott, lába mellett a
hátizsákjával.
- Le tudnám őt írni magának - mondta Anna Csucsinnak. - A fényképek alapján.
- Kit?
- Az apámat. Talán találkozott vele Elgenben.
- Mondja, hogy boldogtalannak látszott, és fázott - válaszolta Csucsin -, és már most meg-
mondom, hogy mindennap láttam a táborban! - Csucsin Novekre nézett. - Mire számít, mit fog ta-
lálni, polgármester? Látta, mennyi rendőr volt ott. Olyan volt, mint egy zsibvásár. És ne felejtse el,
ki volt a főnökük! Kaznyin tudta volna, mit keressen, ha volt ott valami, amit nekünk nem lett volna
szabad látnunk.
- Nem mindegyikük dolgozott Kaznyinnak.
- Ez igaz - mondta Csucsin. - Csak azok, akik még mindig életben vannak.

A z őrbódé Roszinka bejáratánál párás volt, és a villódzó kék fényben egy férfi ült egy apró
asztalka mögött. Egy kis japán tévén egy videofilm volt látható, ahogy a Land Cruiser a bódé mellé
ért. Az őr résnyire kinyitotta az ablakot.
- Mi az? - kérdezte mérgesen. Mögötte az asztalon a kis méretű színes képernyőn egy vitor-
lás úszott az azúrkék tengeren, aminek a hátsó fedélzetén egy férfi és egy nő hempergett és tekere-
dett egymásba, mint mellettük az összecsomózódott kötelek. Lábak emelkedtek a magasba, kitartó
nyögések közepette, mintha egy sereg meglepett sirály kiáltozott volna.
Novek eltűnődött: vajon ki kormányozza a hajót?
- Kihez jöttek?
- Milyen jogon kérdezi? - felelte Csucsin.

- 131 -
 Az őr előbb Csucsin arcába világított egy elemlámpával, majd Novekre, végül Annára. A
fénycsóva egy darabig elidőzött hátul, mielőtt visszaugrott volna a két első ülésre. Az őr háta mö-
gött a szeretkezés a csúcspontja felé közeledett. - Nem jöhetnek be ide, hacsak nincsenek meghívva.
- Nézze csak tovább a filmjét! Lemarad a legjobb részről - mondta Csucsin, majd feltekerte
az ablakát, és mielőtt az őr még bármi mást mondhatott volna, elhajtott a bódé mellől.
A nyolcas számú ház koromsötét volt. Az ajtó feletti gondosan megmunkált boltív formájú
ablakot kiemelték, és a helyét bedeszkázták. A bejárati ajtó le volt zárva.
- Az őr hívni fog valakit - mondta Csucsin.
- Tudom. Sietnünk kell. - Novek Annára nézett. - Szóval?
- Menjünk hátra! - mondta Anna. - A garázshoz.
- A kocsi már rég eltűnt - közölte Novek.
- Nem Andrej kocsiját keressük.
A kocsibehajtót ívelt házfalak szegélyezték.
- Geraskina polgártársnő még ébren van - mondta Novek, ahogy elhajtottak a tízes számú
ház előtt. Az ajtónál egy kocsi parkolt. - Ő hívta a rendőrséget Rizskov kutyája miatt.
- Cár - mondta Anna halkan. Mintha a házfalak sírkövek lettek volna, melyek vállt vállnak
vetve álltak, a jég- és hókupacok pedig, amiken áthajtottak, sírdombok. - Jó kutya volt. Még
George-dzsal is jól kijött.
- Kivel?
- A macskámmal. A cirmossal.
A ház háta mögött megérkeztek Rizskov garázsajtajához. Anna kiszállt a kocsiból. Novek
megpróbálta feltolni a garázsajtót. Az ajtó acélból volt, de úgy vésve, hogy fának látsszon. Novek
megkocogtatta - tömör hangja volt, ráadásul gondosan be volt zárva belülről.
- Mit csinál? - kérdezte Novek Annától.
Anna az egyik fém burkolólap alatt futtatta végig az ujját. Aztán megállt a keze, és a másik-
kal felfeszítette a burkolat alsó peremét. Egy kis kulcs esett a tenyerébe. - Vészhelyzetekre.
- Miféle vészhelyzetekre?
- Ha esetleg akkor jöttem volna látogatóba, amikor Andrej nem volt itthon.
- Ez gyakran megtörtént?
- Néha. - Anna közben már behelyezte a kulcsot az ajtó melletti kör alakú nyílásba, és elfor-
dította. Vállát a nehéz ajtónak feszítette, és az olajozatlan kerekek csikorogni kezdtek. Anna meg-
állt, és úgy hagyta az ajtót, félig nyitva, majd lehajolt, és átbújt alatta.
Csucsin egyik kezében az ezüstszínű Nagant tartotta, a másikban egy zseblámpát. Letérdelt
az ajtó előtt, és bevilágított a garázsba.
- A lámpa kiéghetett - mondta Anna. - Elvileg fel kéne gyulladnia, amikor kinyílik a garázs-
ajtó.
Csucsin belépett, és a plafonra világított. - Az égő nem kiégett - mondta -, hanem privatizál-
ták.
Novek is belépett utánuk.
A garázs négy csupasz falból állt, és egy szintén csupasz mennyezetből. Sáros keréknyomok
és kis olajfoltok utaltak arra, hogy valaki valamikor egy kocsit tartott itt bent. Az üres polcállvá-
nyokat felborogatták, a festetlen falakba pedig itt-ott lyukakat ütöttek. Vastag szigetelőanyagba bu-
gyolált rézcsövek kígyóztak fel a fejük fölé, mindegyik gondosan megjelölve: GERACSAJA és
CSOLODNA - meleg és hideg. A földön mindenütt fehér faldarabok hevertek. Az acélcsövet, ami a
rombolást okozta, hátrahagyták.
Anna a hátsó falnál állt. A vakolatot itt is szétverték a csővel.
A szétvert, szálkás, gyantát könnyező gerendák úgy látszottak ki, mint a csontok nyílt törés-
nél. - Világítson ide azzal a lámpával!
Csucsin a hátsó falra irányította a fénysugarat.
A fehér fénykör közepén ott állt Anna, egy fehér műanyagcső mellett, amely a faltól pár
centiméterre haladt. A fehér műanyag egy fekete fémcsőre csatlakozott, ami fölött ott állt a precíz
felirat: KANALIZACJA.
- Az a szarelvezető - mondta Csucsin. - Nem kell magának, ami abban van.

- 132 -
 - Mondtam, hogy Andrej okos ember volt. - Anna megragadta a fehér műanyagot, és megte-
kerte. A cső meg sem moccant. Amikor újra próbálkozott, Novek látta az izomkötegeket az alkar-
ján, amint megfeszülnek, majd újra elernyednek. Anna feléje fordult. - Segítsen!
Novek felkapta az acélcsövet.
A látszat csalt. A műanyag cső meglepően masszív volt. Háromszor kellett odasózni, mire
végre megrepedt. Még egy ütés. Nem talált. Az acélcső úgy kongott a derítő vascsövén, mint egy
tompa harang.
A következő ütésre a műanyag végre levált.
Novek hátrébb lépett egy adag kizúduló gusztustalanságra számítva. De semmi nem történt.
- Add ide a lámpát, Csucsin!
Novek a zseblámpával felvilágított a vascsőbe. Az biztos, hogy valami alaposan eldugította.
- Azt hiszem, látom a dugulást. - Novek benyúlt a csőbe, és megragadott valamit. - Itt van a rejtett
kincse. - Egy madzaggal átkötött ablaktörlőköteget húzott ki. Novek ledobta a nyalábot a földre. -
Akinek volt egy csöpp esze, a pótablaktörlőit biztonságos helyen tartotta, ahol a ragadós kezek nem
érhették el őket, habár a lefolyócsőbe rejteni őket azért egy kicsit túlzásnak tűnik.
- Nem lenne magából jó vízvezeték-szerelő - mondta Csucsin, miközben gyorsan felkapta az
ablaktörlőket. - Azt hiszem, egy kis átalakítással ezek jók lesznek a kocsira. Csak keressen tovább!
Talán lesz ott fent egy pótakkumulátor is...
- Van itt még más is - mondta Anna. - Andrej azt mondta nekem, hogy itt tartja a titkait.
Vagy ahogy ő hívta őket, az „államtitkait”.
- A pénzét - mondta Csucsin.
Novek vállig feldugta a karját a csőbe. A hónaljáig eltűnt, mikor végre kitapintott valamit.
Egy madzag? - Van itt valami.
- A pénze - jelentette be megint Csucsin komoly hangon. - Mennyi?
Novek kihúzta a karját a csőből. Egy fehér madzag volt a kezében. Kihúzta a cső végéig,
majd húzni kezdte, mint egy pecás a horgászzsinórt. A cső végén egy szorosan összetekert papírkö-
teg jelent meg, majd leesett a földre Csucsin lámpájának a fényében.
Novek felkapta a tekercset. Tömör köteg volt. Egy kis henger félméteres papírokból, vastag
madzaggal összekötve. Novek kibogozta a csomót. A szorosan összetekert lapok szétpöndörödtek.
Novek kikapta a zseblámpát Csucsin kezéből, és a papírokra világított.
Térképek?
Először tévesen azt gondolta, hogy mind ugyanannak a térképnek a másolatai. Mindegyik-
nek az alján ugyanaz a nyomtatott betűs szöveg állt:

PETROCONSULT SA; Külföldi Felderítő Szolgálat ÁSVÁNYOLAJ-BÁNYÁSZAT, KELET-

SZJBÉRIA

Végre ismerős terület! Novek a térképeket tanulmányozta. Az első öt más léptékű volt, mint
az utolsó, a hatodik. Ez az öt részletesen ábrázolta az utolsó térkép egyes területeit.
A hatodik térkép Közép-Szibéria északi részének szinte teljes egészét magába foglalta; a
Bajkál-tó északi partjától a térkép alján a Léna legyező alakú torkolatáig és a Laptyev-tengerig, a
térkép legtetején.
Az avatatlan szemnek ez elég furcsa térkép volt, amely a folyók, városok, utak mellett a föld
alatti geológiai rétegeket is ábrázolta; az Aida- és a Tunguzka-medencét, az Anabar-pajzsot, a Léna-
teknővölgyet. Novek közel hajolt a térképhez.
Keresztül-kasul mindenütt próbafúró kutak voltak bejelölve rajta, olaj- és gázkutak, plusz a
termelő olajmezők ismert határvonalai, amelyeket behálózott a csővezetékek kuszasága.
Tunguzka egy hatalmas, szabálytalan körvonalú folt volt, ami az egész térséget uralta. Egy
valódi fekete lyuk. Irkutszkkal az az új olajvezeték kötötte össze, amely Markovo mellett is elha-
ladt. Novek az ujjával követte a vonalát. A térképet sűrűn teleírták, mindenütt Rizskov feljegyzései
tarkították, öt négyzetet, amelyeknek az oldalai nagyjából húsz kilométert jelöltek, piros filctollal
körbeszíneztek. Ezeket a négyzeteket ábrázolta a másik öt részletesebb térkép. Nyilvánvaló, hogy
ezek olyan területek voltak, amiket Andrej mint az AmerRus lízingügynöke, megpróbált megsze-
rezni amerikai jótevőinek. Ezek voltak tehát Rizskov államtitkai.
- 133 -
 - Szóval mit jelent mindez? - kérdezte Csucsin.
- Ezek Rizskov üzleti tervei - mondta Novek. - Reményei szerint ezeket a területeket akarta
eladni az AmerRusnak. Vagy lehet, hogy el is adta. Nem tudom.
- De ez a föld nem az övé volt - mondta Csucsin. - Hogyan adhatta volna el?
- Beletelne némi időbe, mire elmagyaráznám, Csucsin.
- Hadd lássam csak azt a térképet! - mondta Anna. Elvette az elemlámpát, és a fénysugarat
az Alsó-Tunguzka forrására irányította, majd végigkövette a folyót le egészen Uszty-Kutig.
A folyó a Lénától nem messze eredt; egy ponton a két folyót csak egy nem egészen tíz kilo-
méter széles alacsony dombsor választotta el egymástól. Onnantól viszont a két nagy folyó végzete
gyökeresen más irányba sodorta őket - a Léna északkelet, a Laptyev-tenger felé sietett, míg az Alsó-
Tunguzka északnyugati irányba, a Kara-tengerbe ömlő Jenyiszej felé.
A zseblámpa fénye északnak tartott, aztán nyugatnak. Megérkezett a tunguzkai olajmezők
fekete foltjához, majd feljebb vándorolt, végül megállt.
- Várjon! - mondta Novek. Átlapozta a részletes térképeket, majd újra a nagy térképre né-
zett. Ha elég sokáig bámulja a semmit az ember, valami lesz belőle. Jegyzetek egy papírlapon, feke-
te jelek, kígyózó vonalak.
- Lát valamit, polgármester úr?
- Lehet, hogy Andrej Rizskov kiváló üzletember volt, de a geológiához nem nagyon értett.
Ezek a fekete alakzatok itt, amik úgy néznek ki, mintha tavak lennének... tulajdonképpen azok is,
csak a földfelszín alatt - mondta Novek. - Valaki lefúrt ott, és olajat talált. - Novek egy közeli zóná-
ra mutatott. - Ezek a pontozott vonalak itt geológiai csapdákat jelölnek, ahol esetleg olaj rejtőzhet a
felszín alatt. A geológiai felépítés ígéretes. Ez az a hely, ahol az AMR-nak olajkutat kellene fúrnia.
Persze semmi sem garantálható. Még egy olyan helyen is, ami ilyen ígéretesnek tűnik, nagyobb az
esélye, hogy a fúrófej szárazon jön fel, mint hogy nem.
- És mi a gond? - kérdezte Csucsin.
- Az, hogy ezek közül a területek közül, amiket Rizskov bejelölt, egyik sincs olyan helyen,
ahol az ember azt várná, hogy olajra bukkan. Nem húzódnak geológiai csapdák a közelükben.
Nyoma sincs alattuk semmilyen rétegnek, amely olajat tartalmazhatna.
- De Andrej azt mondta, az AmerRus azért fizette őt, hogy… - mondta Anna, de Csucsin
félbeszakította.
- Várjon! Látja ezt itt? - mutatott egy vörös négyzetre pontosan a tunguzkai olajmezők észa-
ki végében. - Látja, hogyan kanyarodik a folyó? Ez az Alsó-Tunguzka. - Csucsin ujjával a nyirkos
papírra bökött. - És látja itt ezeket a dombokat? Itt volt valamikor az elgeni tábor.
- Ahol az apám volt? - kérdezte Anna.
- Nem csak ő.
Kintről kiáltás hallatszott. - Ki van ott bent?
Anna kikapcsolta az elemlámpát. A térkép egy pillanatig még ragyogott, majd sötétbe bur-
kolózott.
- Azonnal hívom a rendőrséget!
- Ez a kapuőr - mondta Csucsin. - úgy látszik, visszahúzta a nadrágját.
- Menjünk! - mondta Novek.
- És a lakás odafönt? - kérdezte Csucsin.
- Felejtsd el! - Novek feltekerte, és megint összekötötte a térképeket. - Azt hiszem, nagy a
valószínűsége, hogy megtaláltuk, amiért idejöttünk.

Miután az őr elment, becsukták maguk mögött a garázsajtót, és beültek a Land Cruiserbe.

Az ég sötét volt, tele kocahasú felhőkkel, amiket itt-ott megvilágítottak a város fényei. Anna a hátsó
ülésre ült. A motor köhögött, krahácsolt, köszörült, majd végre beindult.
- Nincs már túl sok benzinünk több kiruccanásra - mondta Csucsin. - Most hová?
- Haza. Hiba volt otthagyni az apámat. Kaznyin még visszajöhet.
- Furcsa arcot vág, polgármester úr.
- Ez azért van, Csucsin, mert egy nagyon furcsa gondolat jár a fejemben - mondta Novek.

- 134 -
 Visszamentek a hídon át a Fekete Tüdő negyedbe. Az épületek mentén hegyekben állt a hó,
ahogy elkotorták az útról.
- Miért intézte el Andrej, hogy az AmerRus bérbe vehessen egy régi munkatábort? - kérdez-
te Anna. - Mi maradhatott meg belőle ennyi év után? Miért fizetne az AMR egy olyan földért, ami
alatt nincs olaj?
Novek hátrafordult, hogy Annára nézhessen.
Anna hosszan a szemébe nézett. Novek látta, ahogy a műszerfal fényei visszatükröződnek
Anna szemében. Fodrozódva, mint amikor egy kő csobban a fekete, holdsütötte tóba. - Most már
hisz nekem az AMR-ral kapcsolatban? - kérdezte.
- Hinni könnyű - mondta Novek. - Megbízni valakiben, az sokkal nehezebb.
Csucsin előremeresztette a szemét. Az utca felénél egy árva lámpa világított. Csucsin lelas-
sított. - Polgármester úr! - Csucsin lekapcsolta a Land Cruiser fényszóróit, és a járda mellé húzó-
dott. A kerekek mocskos sugárban csapták fel a jeges latyakot.
- Elfogyott a benzinünk?
- Nem - felelte Csucsin. - Nézzen előre! Nyiki megint kinyitotta a boltot.
Az árva utcai lámpa sárga fényében egy furgon állt, mint egy partravetett fekete tutaj. Egy
hatalmas olvadt jégtócsában parkolt, ami majdnem a kerékagyig felért. A furgon elállta Nyiki
Malisov sikátorának bejáratát.
Novek ekkor két férfit látott kiugrani a furgonból, felcsapva a latyakos vizet. Felmásztak a
hóbarikádra, aztán megálltak, és egymás felé hajoltak úgy, hogy fekete árnyékuk egymásba olvadt.
Aztán a két férfi hirtelen szétvált, és megindult a sikátor irányába. Fekete árnyékok, fekete
alakok, amint gyorsan mozognak a foltos hó és az ezüstszínű víz előterében.
Anna előrehajolt a hátsó ülésről. - Ezt a furgont láttam a maga háza előtt is.
Egy rosszul kivilágított utcán egyik furgon olyan lehet, mint a másik. De Novek még ebből a
távolságból is látta, hogy mindkét férfi kezében egy darab vascső van.

18. fejezet

Egy kiabálva feltett kérdés, egy üvegcsörömpöléssel keveredő válasz, ami egy hangos puf-
fanásban végződött. A hangok visszaverődtek a jégtől síkos téglafalakról. Egy felháborodott sikoly,
aztán egy újabb, ezúttal magasabb, kétségbeesettebb; egy ember könyörgése valamiért, amiről tud-
ja, hogy nem fogja megkapni.
Novek kivágta a kocsiajtót.
Csucsin addigra már ki is ugrott a kocsiból, kezében az ezüstszínű Nagant pisztollyal, óvato-
san lépkedett, egyik szilárd ponttól a másikig anélkül, hogy a lába elé nézett volna. Ahogy mondani
szokták, a lába „ismerte a jeget”. A lehelete fehér felhőt alkotott a hideg, nedves levegőben.
- Én leszek a kalapács, és kikergetem őket. Maga lesz az üllő, maga fogja megállítani őket -
mondta Csucsin, és kibiztosította a pisztolyt.
- Csak maguk ketten? - kérdezte Anna.
- Maradjon itt! Ne mozduljon! - mondta Novek. Hinni valakinek nem ugyanaz volt, mint
megbízni az illetőben. Novek kikapta a slusszkulcsot a kocsiból, majd becsapta az ajtót, és rohanni
kezdett, csúszkálva, a jeget törve a furgon felé.
Több sikítás nem hallatszott. A sikátort borzalmas ütlegelés zaja töltötte meg. A két pitbull
keményen dolgozott. Novek a nehéz lélegzetvételükből hallotta. Mint a városi ember, amikor vala-
mi vidéki munkával találja szemben magát, és nem akar túl puhánynak látszani, ezért mindenáron
megpróbálja véghezvinni a feladatot. Mint favágáskor, vagy egy állat kibelezésekor. Az ütések
hangja mély és tompa volt, mint egy óriási szív verése vagy egy kőfejtő gőzgépének a zakatolása.
Novek a furgon vezető felőli oldalához ment. Csupasz, jelöletlen borítás. Bekukucskált a ve-
zetőfülkébe. A slusszkulcs nem volt bent. A férfi elindult, hogy megkerülje a furgon elejét.
Minden lépésénél megreccsent a jég. A jégréteg alatt hideg, fekete víz volt. Egy hókotró a
hó nagy részét eltakarította az úttestről - úgy, hogy félretolta az úttest két szélére, ahol a hó gránittá
keményedett. Az biztos, hogy júliusig megmarad. Viszont remek gátat képezett. Egy újabb lépés,

- 135 -
egy újabb reccsenés. A repedések szerteszét futottak, aztán Novek mindkét lába áttört a jégen. A víz
a térdéig ért. A lába aztán egy őskövületkátyúba csúszott. A víz itt mélyebb volt. Novek fellépett a
jégperemre, ami megint beszakadt alatta. Itt nem csizmára volt szüksége, hanem egy csónakra.
Újabb kiáltást hallott a sikátorból. Ezúttal Csucsin kiáltott, aztán két hangos dörrenés hallat-
szott; egy félreismerhetetlen hang, ami hirtelen az összes többinek megálljt parancsolt. A harmadik
lövéstől életre keltek a környék kutyái. A kalapács lesújtott. Most az üllőn volt a sor.
A hóhegy miatt Novek nem látott be a sikátorba. De hallotta, amint tompa bakancscsikor-
gással valaki feléje rohan. A furgon előtt állt, amikor valaki felérepült a hóbarikád fölött.
A pitbull mindkét karját felemelte, amikor összeütközött Novekkel, és a vasrúd kiesett a ke-
zéből. Mindketten elestek, és összegabalyodva kigurultak a víz felé. Novek arcát jégdarabok kasza-
bolták, ahogy a földön hemperegtek, majd szétváltak, és a pitbull nagy nehezen talpra állt. A vascső
újra ott volt a kezében. Az irhasapkája leesett, és Novek egy éles V-alakban lenyírt frizurát látott
egy vörös arc fölött. - Ványa! - kiáltotta a pitbull, majd Novekhez fordult. - Tűnjön el innen!
- Nem.
Ahogy a második pitbull is megjelent a hóhányás tetején, az első lesújtott.
Novek megpróbált elhúzódni az ütés elől, ami így nem a fejét érte, hanem a vállát. A karja
azonnal lebénult. Arrébb gördült, és a furgon orrához lapult. A vascső újra lesújtott. Novek meg-
pördült, és elkapta a csövet, magához rántva a pitbullt.
Kigyulladtak a fényszórók. A furgon dudája felrikoltott.
Novek elvakult, nem látott és nem hallott. Úgy kapaszkodott a vascsőbe, mintha annak a vé-
gén lett volna minden, az összes válasz. A vörös négyzetek Rizskov térképén, az üstökösüveggel
telefröcskölt kavicsdarab. Minden. A pitbull hirtelen, és nagyon erősen megrántotta a vascsövet
Novek elveszítette az egyensúlyát, és elesett.
Nem is annyira küzdött, mint inkább úszott hanyatt fekve, mintha a feje egy küszködő jégtö-
rő orra lett volna. Valami eltakarta a fényszóró fényét. Novek tudta, hogy egy rúgás érkezik, de már
túl későn érzékelte. Az oldalát kapta telibe, és majdnem kiemelte a vízből. Noveknek elakadt a lé-
legzete, úgy érezte, mintha fehér buborékok robbantak volna szét a tüdejében.
A bakancs ismét feléje közelített, de ezúttal nem rúgott. Lenyomta Novek mellkasát, erősen,
súlyosan, mint egy malomkő. Előbb a nyaka, aztán az arca, majd az orra merült a víz alá. Novek
haja úgy lebegett az arca körül, mint a hínár. Az arcát törött jégdarabok borították. Megpróbált hát-
ranyúlni, hogy megtalálja a víz fenekét, hogy ellökhesse és feltolhassa magát a víz alól. Csak sötét-
ség. Novek megragadta a bakancsot a mellkasán. Mintha kőből lett volna. Egy cölöpverő, amint
nyomja, egyre csak nyomja lefelé. A tüdeje égett. Kegyelemért sikoltott Novek, csak most jött rá,
hogy egy nagy levegőt kellett volna vennie, mielőtt lesüllyedt. Csilingelés. Kavargó fekete pontok,
mint a denevérek a fényszóró fényében a feje fölött.
Mennyi ideig tudja visszatartani a lélegzetét?
Aztán valami áruló jelzés, valami abnormális impulzus arra kényszerítette, hogy kitátsa a
száját.
Novek levegőért kapott, és mocskos fekete lé ömlött a szájába. Pontosan a furgon kerekei
előtt feküdt. A nyomás továbbra is a mellkasára nehezedett. Novek újra nagyot szippantott, teljesen
elveszítve az irányítást önmaga felett, és érezte, ahogy a hideg szétárad a mellkasában, mint a hi-
gany. A feje fölött az égen egy repülőgép fekete árnya jelent meg.

A sísapkájára emlékezett a leginkább. Tejeskávé színű, nagyon finom, és gyönyörűen né-

zett ki az élénkpiros sáljával meg a hidegtől kipirult arcával. A sapka rétegeiben megültek a hópely-
hek. A bőre közelében gyémántokká olvadtak, melyek vakuként villogtak a napsütésben. Az arcát
egyfajta aura vette körül, egy glória. Este viszont a korcsolyapálya fényei valóságos galaxist gyár-
tottak belőlük. Magához vonta Noveket, hogy megcsókolja, azzal az ágyba csalogató arckifejezés-
sel, és a férfi úgy érezte, mintha csillagok között sétálna.
- Gyerünk! - kiáltott hátra a válla fölött. Integetett Noveknek, hogy kövesse. De tavasz volt
már, a jég hártyává vékonyodott. Az ő súlyát még elbírta, de Novekét…
- Gyerünk, mi lesz már?!

- 136 -
 Novek bízva tett előre egy lépést, és hallotta, ahogy a jég recsegni kezd. Megállt, lenézett,
aztán megint fel - de addigra Nyina már eltűnt.

Gyerünk!
Hideg. Valaki rázta. Novek kinyitotta a szemét. Nyina. Becsukta a szemét, aztán megint ki-
nyitotta.
A haja az arcába lógott. Vízcseppek hullottak le a ruhájáról. A pufajka, amit a farmerdzseki-
je fölött viselt, úgy nézett ki, mintha kieresztették volna belőle a levegőt. A farmerdzseki fekete lett,
úgy átázott. Letörölte az arcát.
- Jézusom! Gyerünk, lélegezzen!
Novek megpróbálta kimondani a nevét, de valami útban volt a szájában. Egy hideg súly. Va-
lami nehéz. Megpróbált megszólalni, de csak egy adag víz jött fel a torkában a fáradsága jutalma-
ként. Novek kiköhögte a vizet.
- Lélegezzen, a szentségit!
Novek levegő után kapkodott és öklendezett. Anna egy ujjal sem ért hozzá. A férfit hideg
rázta, teljesen át volt ázva, és kihűlt kívül-belül.
Anna arca közelebb hajolt, az ujjai szétnyitották Novek ajkait. Anna szája, meleg. Egy csók.
Végre.
Novek mellkasa felfújódott, ahogy valami idegen anyag került bele. Újabb levegő után ka-
pott ami félig a száján, félig az orrán keresztül áramlott be. A levegő égette, ahogy lement. Égette,
amikor visszajött. Na még egyszer. A férfi öklendezett, fuldoklón, köpködött.
- Gyerünk! Még egyszer!
Novek érezte, hogy víz folyik le hátul a nyakán. Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szá-
ját, és beszippantott egy újabb adag levegőt.
- Segítsen! - kiáltotta Anna. Megragadta Noveket a hónaljánál fogva, és a hótúrás felé von-
szolta.
Novek úgy csúszott fel a hóhegyre, mint egy pingvin a jégtáblára. Felemelte a kezét, hogy
megragadja Anna karját, legalábbis megpróbálta. De nem bírta összezárni az ujjait. Hiába próbálta.
- Polgármester! - rohant feléjük Csucsin a sikátorból. - Polgármester!!! - Csucsin félrelökte
Annát, és felemelte Noveket. Aztán lefektette a szűzhóra, és meghempergette benne. A víz kiszi-
várgott Novek testéből, leesett róla, mint a levedlett bőr. De még ez sem volt elég. - Hozza ide a ko-
csit! - mondta Csucsin Annának.
- U minya nyet!
- Hol van a kulcs?
- Elvette, amikor kiszállt!
Csucsin elkáromkodta magát, miközben erősen dörgölni kezdte Novek arcát. A jég okozta
kis vágások vérezni kezdtek, de nem erősen. Érzésnek nyoma sem volt, mintha Csucsin egy fadara-
bot dörzsölt volna.
Novek bőre nagyon hideg volt. Mindkét szemét ugyanabba az irányba fordította. - Csucsin...
- Életben van? Kezdetnek ez sem rossz - mondta Csucsin. Benyúlt Novek zsebébe, és meg-
találta a Land Cruiser slusszkulcsát. Odadobta Annának. - Azt hittem, a kerék elé vetette magát,
hogy megállítsa őket. Magára vallana, ha a fejét használná éknek a kerék alá. Jöjjön, üljön fel! Nem
annyira halott, mint gondoltam.
Novek egész testében remegett. Kívül és belül. - Mennyi... ideig?
- Mi mennyi ideig?
A csillagok újra előbukkantak. Novek agya is kezdett újra működni. Végignézett a sötét si-
kátoron. A kutyák vonyítottak. A hangjuk meglepően hasonlított egy farkasfalkára, amint egyre
szorosabb gyűrűt vonnak az áldozatuk köré. Noveknek erről Kaznyin jutott eszébe. - Mennyi ideig
voltam... a víz alatt?
- Mi vagyok én, atomóra? Magának meg kellett volna állítania őket, polgármester. Emlék-
szik?
- Malisov...
- Felejtse el Malisovot!
- 137 -
 Novek agyában alig pislákolt a szikra. Felnézett Csucsinra. - Segíts!
Csucsin felrángatta Noveket ülő helyzetbe.
Ahol Novek lába a hó alá került, furcsa melegséget érzett De már az is lenyűgöző teljesít-
ménynek tűnt, hogy egyáltalán érzi a lábát. - Lát... látni... akarom...
Csucsin felhorkant. - Ha Nyiki feje is olyan kemény lett volna, mint a magáé, még mindig
élne.
- Csucsin...
- Jól van, na! Jöjjön! - Csucsin talpra állította Noveket, hagyta, hogy rátámaszkodjon, és las-
san, lépésről lépésre elindult vele a sikátorba.
A téglafalak mintha összeborultak volna a fejük felett, csak egy kis sávot hagyva, ahol lát-
szott az ég. Novek böfögött egyet, és valami savanykás ízt érzett a torkában. A ruhadarabjai a testé-
hez tapadtak, mintha odabetonozták volna őket. Vadul remegett, ami jó jel volt. De a hideget nem
érezte, és tudta, hogy ez viszont nem jó.
Ha öt fokot esik a testhőmérséklet, az ember remegni kezd. Tíz fok után a remegés abbama-
rad a gondolkodással együtt. Tizenöt fok hőmérsékletesés után pedig már mindennek annyi. Szóval
akkor most vele mi a helyzet?
A hó mély volt. Még mindig megvolt az a téli szemcsés minősége. Egy hosszú, vékony
hosszabbító zsinór tekergőzött valami láthatatlan konnektor felé. Egy túlhevült villany hősugárzó
sercegett, ahogy a hó a vörösen izzó tekercsekhez ért. Novek körülnézett.
A régi ócska faládákból tákolt kioszkot miszlikbe aprították, az ablaküvegeket betörték. A
koszos hóban mindenütt cigaretták, repülőkről származó miniüveges röviditalok, Snickers szeletek,
és apró sötét dobozkák hevertek, amikről Novek majdnem azt hitte, hogy patkányok, de aztán látta,
hogy ezek nem mozognak.
Mint ahogy Nyiki Malisov sem mozdult. Ott feküdt a felfordulás közepén szétvetett karok-
kal, mintha a hóban úszott volna, lábaival tempózva. Fejét félrehajtotta, mint aki levegőért kapkod.
Nyiki feje úgy nézett ki, mintha elolvadt volna, szinte teljesen lapos volt. A felső ajka felcsúszott,
mintha vicsorgott volna. Kilátszott az egyik csorba fehér foga. Az árui ott hevertek körülötte; a gaz-
dagság, az üzleti vállalkozás kaotikus szappanbuborék-álmai, mintha csak az agyából pattantak vol-
na ki, a velődarabokkal együtt, hogy üzletet, cserekereskedelmet folytassanak a hideg esti levegőn.

Novek előredőlt. Ha Csucsin nem kapja el, arccal a hóba esett volna. Novek felvette az
egyik kis dobozkát, és csak tartotta. A kezén mintha vastag, esetlen kesztyű lett volna. Semmit nem
érzett vele. Mancsok, amelyek csak arra jók, hogy törjön-zúzzon velük, sikerült nagy nehezen fel-
emelnie a konzervdobozt az orra elé. Túl sötét volt itt.
Az utca végéből idehallatszott, hogy beindult egy kocsi motorja. A Land Cruiser átmanőve-
rezett a havon, egyetlen fényszórójával bevilágítva a sikátort.
Novek a fényben végre el tudta olvasni a feliratot.

SZAVATOSSÁG LEJÁRTA: 1991

A másik oldalon pedig egy címke. Aszalt szilvás tehéntúró. Novek végignézett a hóban he-
verő konzerveken.
- Beszpredl - mondta megvetően Csucsin. Anarchia. - Már a tolvajoknak sem biztonságos.
Nézze meg ezt! Hát nem...
- Csucsin!
- Mi az?
Novek feltartotta a konzervdobozt.
- Éhes? Ne is gondoljon arra, hogy ezt megeszi! A kettő közül az egyik Jufa fia volt. Elfu-
tott, amikor lőttem. Tipikus tolvajok! A bőrdzsekijük alatt mind csak egy kölyök. - Csucsinnak ez
mintha sértette volna a büszkeségét. - Úgy volt, hogy maga megállítja őket.
Jufa. Kaznyin. Nyiki, és megint csak Jufa. Egy régen lejárt katonai konzerv. Vörös négyze-
tek, amelyek semmi mást nem jelölnek, csak területet. Novek remegett, ahogy a konzervet markol-
ta. - Meg... megállítottam az egyiküket.
- 138 -
 - Egy rövid időre.
- Jufa - mondta Novek. Mostanra már szinte rángatózott, ahogy a hideg átjárta az egész tes-
tét. A kihűlés több ember halálát okozta tavasszal, mint télen. Tavasszal mindenki megpróbálta elfe-
lejteni a hideget, hogy bebizonyítsák, a fagynak örökre vége. Aztán tucatjával fagytak halálra. Télen
viszont nem engedték meg azt a luxust maguknak, hogy úgy tegyenek, mintha nem lenne hideg.
A Land Cruiser megállt mellettük.
Novek az otthoni konyhai tűzhelyre gondolt. Ha igazi orosz kemence lett volna, belémász-
hatott volna, hogy szépen, lassan ropogósra süljön, mint egy kenyér. - Mi lesz Nyikivel?
- Ha még sokáig időzik idekint, polgármester - mondta Csucsin -, hamarosan személyesen őt
magát is megkérdezheti. - Csucsin ezzel a kocsi felé taszította Noveket.

Anna a sofőrülésen ült. A kocsiban felgyulladt a belső világítás, amikor Csucsin kinyitotta
az ajtót, és betuszkolta Noveket. Anna ruhái is ugyanúgy át voltak ázva, de a jelek szerint ő észre
sem vette, vagy ha igen, nem törődött vele.
- Meg kell szárítkoznia - mondta Anna. - Majdnem megfulladt. Tud róla? Egy hajszálon
múlt, hogy nem halt meg. Le kell vennie ezeket a vizes ruhákat.
Igaza volt, de Novek nem figyelt rá. Rizskov, amint megfullad a vérétől. Kaznyin. Jufa. A
minisztérium. Gromov főügyész. Négyzetek egy térképen. Elgen. A nevek körbe-körbe keringtek az
agyában. Az amerikai a videokazettán, amint a hóban bukdácsol. Katonai fejadagok. Jufa.
Csucsin kinyitotta a vezető felőli ajtót, és intett Annának, hogy szálljon ki. De Anna ehelyett
jobbra csúszott, Novek mellé. - Van a kocsiban egy pokróc? El fogjuk veszíteni, ha...
- Tessék, itt van ez - mondta Csucsin, majd kibújt a kabátjából, és odadobta Annának. Anna
lehámozta magáról a csuromvizes pufajkát, és levette a farmerdzsekijét is. A feleslegesnél is rosz-
szabbak, ha vizesek. A garbója selyemből készült, és iszonyatosan vékony volt, de nedvesen még
jobban megtartotta a test melegét. Anna kettejükre borította Csucsin kabátját, aztán Novek kezét és
csuklóját kezdte dörgölni. A férfi mondani próbált valamit, de a szája nem engedelmeskedett.
- Mi az? - kérdezte Anna. A lehelete meleg volt.
- Álom. Csak... csak egy... álom. - Novek, amíg beszélt, érezte a bakancsot a mellkasán,
amint erősen nyomja lefelé. De közben Nyina arcát látta.
A hideg most már teljesen beköltözött a testébe; szabályosan szédült tőle. Anna szorosan
hozzápréselődött. Novek érezte az izmait, a keménységüket, és amikor Anna egy kicsit elfordult,
érezte a melle puhaságát is a garbón keresztül. Kemény, puha, hideg és meleg. Érezte, ahogy Anna
sugárzik, összeszorította a fogait, hogy ne vacogjanak. Pár másodpercig működött is a dolog.
- Szerencséje, hogy a víz hideg volt - mondta Anna.
- Hideg vizet... könnyű találni. Szerencse... a meleghez kell.
- Majdnem meghalt! Ez olyan vicces? Csak az emlősök víz alatti reflexének köszönheti,
hogy itt lehet, és az elmés poénjaival szórakoztathat! - Anna még jobban Novekhez préselődött. - A
testfunkciók leállnak. A légzés, a szív, minden. Az agy még sokáig képes működni, ha nagyon hi-
deg van. Így tudnak a bálnák órák hosszat a víz alatt maradni. Ezért nem halt meg maga sem.
- Órák hosszat? Az semmi! - mondta Csucsin, miközben kifordult a sikátorból. - A polgár-
mester már három éve tartja vissza a lélegzetét!

19. fejezet

Jufa fiai biztosan láttak ma délután, amikor felkerestem Nyikit - mondta Csucsin. - Ukrát
vettem az apjának vacsorára, de lehet, hogy ők ezt nem tudták. Talán esélyt sem adtak Nyikinek,
hogy elmondja, csak kaviárt vettem tőle, és nem mást.
Mi mást?, gondolta Novek. 1991 UTÁN MEGENNI TILOS! Miért érdekelnék Szemjon
Jufát a lejárt szavatosságú hadi ellátmányok?
- Valaki másnak a nevén szólított - mondta Anna, miközben kifelé hajtottak a Fekete Tüdő-
ből, vissza Novek házához. - Amikor ott feküdt a földön. Nyinának hívott.

- 139 -
 Csucsin Novekre nézett, aztán elfordult. A fűtés a legmagasabb fokozatra volt állítva. A me-
leg légáramlat alig hatolt át valamicskét Novek bőrén. De a név annál inkább.
- Nem sok benzinünk maradt, polgármester - mondta Csucsin, és megkocogtatta a kijelzőt,
de a mutató csak nem volt hajlandó megmozdulni. Csucsin vállat vont, és rágyújtott inkább egy Já-
vára.
- Nyina a felesége?
- Az volt. - Ennél többet mondani valahogy helytelen lett volna, valóságos árulás.
Anna Novekre nézett, és látott valamit a szemében, amiből tudta, hogy nem tanácsos tovább
kérdezősködnie. Megremegett a hidegtől, majd Csucsinhoz fordult. - Van még egy ebből az izéből?
Novek a fűtőrács elé tette a kezét. Az ujjai megállíthatatlanul dobogtak a műanyag rácson.
Emelni a testhőmérsékletet... Ez is hőforrás volt, de nem ugyanaz, mint amikor Anna préselődött
hozzá. - Azt hittem... az amerikaiak nem dohányoznak.
Csucsin átnyújtott Annának egy cigarettát, amit a sajátjáról gyújtott meg.
- Én meg azt hittem, minden orosz politikus korrupt.
- Ebben... majdnem igaza van.
- Magának is.

Anna Jávájának a vörös szeme forrón parázslott a sötétben. Mintha visszatükröződő önelé-
gültségben égett volna. - Mit gondol, Kaznyin mit fog tenni?
- Tudja, hogy maga itt van - mondta Novek. - Markovo kisváros.
- És mit csinálunk, ha megtalál bennünket?
Bennünket. Érdekes kifejezés volt. És, gondolta Novek, valószínűleg találó is. Bennünket...
A szó úgy pörgött végig rajta, mint egy elszabadult lendkerék. Markovo város megválasztott pol-
gármestere, aki épp egy volt KGB-s őrnagy elől menekül, aki jelenleg magán biztonsági tanácsadó-
ként dolgozott Irkutszk kormányzójának, és az ő jobbkezének, Gromov főügyésznek. Markovo töb-
bé már nem volt biztonságos. És ha Irkutszk, ha egész Szibéria sem volt elég messze ahhoz, hogy
biztonságos legyen, akkor mi volt az?
És Galina... Majdnem biztos, hogy náluk van. Tudják, hogy így a legnagyobb az esélyük,
hogy irányítsák Noveket. És ami az egészben a legrosszabb, igazuk is volt. Novek átadná nekik ezt
a nőt, aki épp az előbb mentette meg az életét. Bármennyivel is tartozott Annának, Galinának sok-
kal többel tartozott. Novek remegése elmúlt egy pillanatra. - Legjobb esetben magát deportálják -
mondta Annának.
- A kutatásom...
- A tigrisek tudnak vigyázni magukra.
Anna hosszasan Novekre nézett, átbámulva a gomolygó cigarettafüstön. - És a legrosszabb
esetben?
- Gromov tárgyalást tart, és magát elítélik.
- Andrej meggyilkolása miatt?
Novek bólintott. - És... a két rendőröm meggyilkolása miatt. Így gazdaságos. Nincs rá sem-
mi ok, hogy egy ilyen lehetőséget veszni hagyjanak.
- Talán fogadnom kéne egy ügyvédet.
- Ne vesztegesse a pénzét!
- Hát, legalább őszinte volt.
Noveknek eszébe jutott a kampánya posztere. - Az őszinteség mindig is az egyik fő hibám
volt.
A Land Cruiserben mostanra banánérlelő meleg lett. A levegő párás volt. De ez még így
sem volt elég. Novek remegése szinte már teljesen elmúlt. Az agya már működött, csak a szája és a
fogai nem. De azért ez is haladás.
Egy újabb fénylő parázs, egy újabb füstfelhő. - Miért próbálta Andrej megszerezni ezeket a
területeket az AmerRusnak? - kérdezte Anna. - Biztos benne, hogy nem lehet ott olaj?
- Igen.
- Kinek a tulajdona az a rész?
- Ki uralja őket, az számít.
- 140 -
 - Gromov - mondta Csucsin olyan hangon, mintha felmordult volna.
- De miért? Mit akarhat ezekkel a földekkel az AmerRus?
Novek szorosan összezárta a fogát, hogy ne vacogjon, de ehelyett csikorgatni kezdte. Miért
nem képes gondolkodni? - Lehetetlen megmondani.
- Az apja azt mondta, maga azért lett polgármester, mert vonzza, ami lehetetlen.
- Lehet, hogy az apámnak igaza van - mondta Novek. - Szamotlorban láttam, ahogy az em-
berek olyan hidegben dolgoznak, amitől az acél olyan törékeny lesz, mint az üveg. De a munkások
még az acélnál is keményebbek voltak. Mindennap láttam, ahogy ezek az emberek véghezviszik a
lehetetlent egy álomért, amiben egyikük sem hitt.
- A korrupció miatt - mondta Anna.
- Az emberi butaság miatt.
A vörös szem megint felparázslott - Panaszkodott?
- Csak megállapítottam.
- Ne hagyja abba, beszéljen! Mindjárt ott vagyunk.
Anna azt hitte, hogy Novek épp most fog elájulni? Most, amikor újraélesztették? Visszahoz-
ták a feketeségből, ahol már épp afelé a fény felé úszott, amiről az igehirdetők folyton regéltek a
tévében? Noveknek esze ágában sem volt visszaesni. - Megpróbáltam felkelteni az olaj- és gázipari
minisztérium érdeklődését, hogy némi változtatásokat eszközöljenek Szamotlorban. Erre ők azt fe-
lelték, hogy én csak végezzem a munkámat. Mondtam nekik, hogy pontosan ezt teszem. De ezzel
ők nem értettek egyet.
- Kirúgták?
- Arra buzdítottak, hogy fedezzek fel új lehetőségeket.
- Ezért indult a polgármester-választáson?
- A legerősebb reformpárt éppen keresett valakit. Arkagyij Volszkij volt a vezetőjük. Még
mindig ő az elnöki képviselő Irkutszkban. Ne kérdezze, hogyan csinálja!
- A barátja?
Novek bólintott. - Valamikor a bányászok szakszervezetének volt a vezetője.
- Ami csak annyit jelent, hogy valamikor becsületes volt - jegyezte meg Csucsin.
- Volszkij felkért, hogy induljak a választáson. Azt gondoltam, hogy talán itt, Markovóban,
egy ilyen kis városban esetleg majd tudok... - Noveknek megremegett a keze. Anna megfogta, és
összeszorította a két tenyerét. - Azt hittem, itt talán majd változtathatok a dolgokon. Megakadályoz-
hatom, hogy... egy újabb Szamotlor történjen.
- Más szóval - szólt közbe Csucsin -, amikor a lehetetlenről volt szó, az apjának tökéletesen
igaza volt.
Hogy lehetett Anna keze ennyire meleg? Szinte forró... - Tonna, tonna és még több tonna.
Csak ez számított. Hogy hány tonna olajat termeltünk ki. Tudja, ott fent táblákban törik le a fagyott
olajat, és télen elégetik. A kiömlött kőolaj tavakban áll. Olyan mély tavakban, hogy simán elsüly-
lyedne bennük egy hajó. De senkit nem érdekelt. Én viszont... nem voltam hajlandó tűrni, hogy
ugyanez megismétlődjön itt is.
- Ez ismerősen hangzik.
Noveknek eszébe jutott, mit mesélt Anna a tigrisrezervátumról lent Vlagyivosztok mellett:
hogy soha nem engedné, hogy itt Tunguzkán is ugyanazt tegyék, mint amit ott műveltek a tigrisei-
vel. - Beleegyeztem, hogy indulok a választáson. És nyertem. Nem mintha ez olyan sokat jelentett
volna.
Anna már nem szorította olyan erősen az kezét. - Hogyan halt meg?
- Kicsoda? - kérdezte Novek, de a szeme elárulta, hogy érti kire gondol.
- Nyina. A felesége.
Noveknek remegni kezdett a lába. És a hangja is. Voltak bizonyos határok. - Ez már mind a
múlté. Ami azt az amerikait illeti... azt a négert. Tudja, hogy nem orvvadászott. Az nem lehet, hogy
erről lenne szó.
- Akkor mit csinált ott? Egyáltalán miért lenne ott?
- Még nem tudom - felelte Novek. - De az AmerRus tudja. És Gromov is. Sőt Kaznyin őr-
nagy is.
- Ők nem fognak beszélni - mondta Csucsin.
- 141 -
 - Van valaki, aki viszont lehet hogy fog. - Novek Csucsinhoz fordult. - Van még egy Jávád?
- Maga? Nem azt mondta, hogy a dohányzás lassú öngyilkosság?
Novek fel volt ajzva, egyrészt a halálközeli élménytől, másrészt attól, hogy Anna ilyen közel
ült hozzá. Melyik gyakorolt rá a kettő közül erőteljesebb hatást? Csucsin adott neki egy cigarettát,
és meggyújtotta. A büdös füst szaga ismerős volt, megnyugtató. Csak egy élő ember követhet el
öngyilkosságot.
- Kezdek megbarátkozni a gondolattal.

A tűzhely hamuvá égette a belepakolt nyírfahasábokat. A lecsavart villanyfűtés következ-

tében a ház átvette a nyirkos esti levegő hidegét. Tavasz volt ugyan, de ez mégiscsak Szibéria. A
betört ablakok mellett nem létezett olyan kályha, amely versenyre kelhetett volna a hideggel. A
házban meglátszott az ember lehelete.
Amint beléptek, Csucsin azonnal a maximumra tekerte a termosztátot. A mennyezeti pane-
lek kattogni kezdtek az energiaáramtól.
Novek apja egy széken kucorgott közvetlenül a tűzhely mellett a konyhában, vastag télika-
bátjába bugyolálva, mély álomban. Egyik lába mellett a hegedű volt, a másiknál az üres vodkás-
üveg, az asztalon pedig négy kibontott kaviárkonzerv, mind üres.
Novek kinyitotta a szelelőlyukat, majd leemelte a fémlapot. Behajította a cigarettát, és
utánadobott egy köteg nyírfakérget a maradék szénre. A fa először csak füstölt, aztán némi recse-
gés-ropogás után istenigazából égni kezdett. Novek visszatette a fémplatnit a helyére. A mennyeze-
ten gyengéden duruzsolt a villany hősugárzó.
Tadeusz mocorogni kezdett a székén.
- Hagyja csak, majd én táplálom a tüzet! - mondta Csucsin. - Át kellene öltöznie.
Anna a konyhaajtóból figyelt. Ott volt nála a hátizsák is. Kezében pedig az átázott pufajka és
a farmerdzseki.
- Hozott magával száraz ruhát?
- Nem volt időm bepakolni.
- Jöjjön! - mondta Novek, miközben elindult a lépcső felé. Az emeletről jéghideg levegő
áradt le.
A ruhákat kirángatták a fenti szobákból, és lefelé jövet elszórták a lépcsőn. Galina egyik pó-
lója ott hevert egy sáros bakancsnyommal a közepén; egy csillogó ruha összegyűrve, mint egy
használt papírzsebkendő. Egy fél pár magas sarkú cipő, letört sarokkal. Novek felszedegette őket
menet közben.
Az emeleten az előtér végében egyetlen éjszakai lámpa égett. Galina szobájának az ajtaja
nyitva állt. Hideg huzat áradt ki a szobából. Novek behajította a lánya holmiját, és becsukta az ajtót.
Az előtér végéből nyílt az ő hálószobája.
- Sajnálom, hogy ezt művelték - mondta Anna. - Igaza volt. Meg kéne próbálnom kijutni az
országból. Nem tudom még, hogyan, de nem tisztességes magával szemben, ha ittmaradok.
- Megmentette az életemet. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy adok magának pár száraz
ruhát.
- Nem erről beszéltem. Nem kell, hogy továbbra is belebonyolódjon ebbe az ügybe.
Novek Rizskovra gondolt, és a két rendőrére. Arra, ahogyan minden más, minden, ami oda-
kint volt, mintha darabokra hullott volna szét. - Túl késő - mondta, majd megállt a hálószoba ajtaja
előtt, és visszafordult Annához. A lámpa a háta mögött volt, félhomályba vonva az egész előteret.
Lentről, a konyhából erősebb fény áradt fel. Anna csak egy árnyék volt, egy körvonal - többé már
nem dr. Anna Veresszkaja, tigriskölykök megmentője és gyilkosságok előidézője, hanem az arc a
gyémántok glóriájában, egy meleg száj, maga az élet csókja. - Különben is, az apámnak igaza van -
mondta Novek. - Vonz, ami lehetetlen.
- Megkedveltem az apját.
- Adjon neki egy kis időt, és meglátja, majd meggondolja magát!
A hálószoba minden négyzetcentiméterét felforgatták, és az ablakokat itt is betörték. Nyir-
kos szél töltötte meg a nehéz függönyöket, és kelletlenül fújta őket ide-oda. A mennyezeti hősugár-

- 142 -
zó olyan volt, mintha egy harmadik személy lett volna a szobában. A melegség egy láthatatlan for-
rása. Novek a hátában érezte, ahogy odament az ablakhoz, hogy behúzza a függönyt.
Ruhák, könyvek, cipők, minden, ami rendszert teremtett a férfi életében, most a földön he-
vert szétszórva, vagy az ágyán, a széken. Még a párnákat is felhasították. A szivacsbelsőket széthin-
tették a gyűrött lepedőn. A fiókosszekrényt felborították, miután az összes fiókot kirángatták belőle.
Novek a szekrény felé menet felszedett egy vastag posztónadrágot, egy inget és egy kötött
gyapjúpulóvert a földről. Megint rájött a remegés, de ezúttal nem a hidegtől.
- Ez olyan, mint Varikino.
Novek Annára nézett, aki még mindig az ajtóban állt. - Mint micsoda?
- Varikino. A ház, ahová Zsivágó megy Larával. Ugyanilyen hideg van ott is, amikor oda-
mennek bujdosni. Hideg van, és minden csupa hó meg jég. Erre a jelenetre emlékszem a legjobban.
A csillárról lógnak a jégcsapok. Nem emlékszik rá?
- Sajnos, jelenleg nekem minden csillárom átalakítás alatt áll. - Novek felnézett a hősugárzó-
ra. - És nincsenek jégcsapok sem. Legalábbis egyelőre.
- Anyám azt akarta, hogy tanuljam meg Paszternak összes versét kívülről, de egyszerűen
képtelen voltam mindet fejben tartani. Paszternak volt anyám kedvence.
- A versei még jobbak, mint a regényei.
- Emlékszik erre a jelenetre a házban?
Novek emlékezett. Még többre is. Behunyta a szemét.

„Csak havazott és havazott, az egész világon mindenütt, hó söpört végig a világ egyik sarká-
tól a másikig. Egy gyertya égett az asztalon, az asztalon egy gyertya égett.”

- Ez miből van?
- A Doktor Zsivágóból. Ott ül az öreg íróasztala mögött. Ez az egyik vers, amit Varikinóban
ír, miközben odakint a farkasok a holdra üvöltenek. Nem ismert rá?
- A filmben nem volt ilyen - mondta Anna bizonytalanul.
- A könyvet nem is olvasta?
Anna megrázta a fejét.
- Most már tényleg elhiszem, hogy maga valóban amerikai. - Novek arrébb túrta a ruhákat a
szekrényben, míg hátul, a szekrény aljából elő nem bukkant egy faláda. Valamilyen csodával hatá-
ros módon Jufa emberei ezt nem vették észre. Amikor Novek kinyitotta a ládát, verbéna és kámfor
édes illata áradt ki belőle. Kiemelte Nyina egyik pulóverét a sötétségből a fényre. - Azt hiszem, ez
jó lesz magára - mondta, de biztos volt benne, hogy így lesz. A férfi Nyina egyik nadrágját kezdte
keresni.
- Három év... - Anna nagyon óvatosan lehelyezte a hátizsákot. A lába körül kis tócsa víz
gyűlt össze, ami az átázott farmernadrágjából csöpögött. - Miért őrizte meg a holmiját? - Novek ab-
bahagyta a keresést, és bebámult a szekrény aljába. - Lezuhant a gépe - mondta halkan. - Holttest
nem volt. Semmi sem maradt. - Annához fordult. - Az első évben még azt képzelhettem, hogy visz-
sza fog jönni, hogy az egész csak egy félreértés volt. Talán másik járatra szállt, életben van, és haza
fog jönni. Akkor szüksége lesz a ruháira. A második évben már nem képzeltem semmit. Most pedig
azért őrzöm a ruháit, mert már csak ezek maradtak, amiket megőrizhetnék. Galinán kívül.
Anna az oldalához szorított karral állt. - Sajnálom, hogy nem említettem Galinát Tunguzká-
ban. Szóltam volna, ha tudom. Komolyan. Sajnálom.
- Tudja, az apám szerint a hegedű a legkifejezőbb hangszer. A hegedű hangja áll a legköze-
lebb az emberi hanghoz, amikor valamilyen érzelmi hatás alatt állunk. Csak egy szoprán operaéne-
kesnő tudja felülmúlni.
- Szeretném hallani egyszer, ahogy játszik.
- Tessék. Ez biztos jó lesz. - A vastag kötött kardigán valamikor mélybordó volt, de mostan-
ra padlizsánszínűvé változott. Novek megtalálta Nyina egyik nadrágját, amit mélyen átitatott az em-
lékek láthatatlan aromája. Az öv a töréssel, ahol Nyina mindig becsatolta. És a faláda alján a tejes-
kávészínű sísapka.
Novek szorosan markolta a ruhadarabokat, az anyagukat tapintva. Egy áldozat az emlékek,
az élet oltárán. Megpróbálta érezni a nőt a ruhák anyagában, de azok üresek voltak, mint egy töl-
- 143 -
tényhüvely. Mély levegőt vett. - Jobb lesz, ha melegen felöltözik ma este. A levegőnek hószaga van
- mondta. - De az is lehet, hogy eső lesz. Az évnek ebben a szakaszában nehéz megmondani.
Anna közvetlenül a hősugárzó alatt állt.
- Emlékszik a többire is?
A falak hirtelen mintha közelebb jöttek volna. A plafon pedig lejjebb ereszkedett. Novek
nyomást érzett a levegőben, a fülében. - A többire?
- A vers többi részére.
Novek elfordította a fejét, majd visszanézett Annára. Egy villámlás, mint amikor jégre esik a
nap sugara, ahogy Anna tekintete keresztezte az övét. - Nekünk muszáj volt kívülről megtanulnunk.
Akkoriban Paszternak dicsőített költő volt, egy követendő példa. Egy hős, nyakában a Nobel-díjjal,
habár nem engedték ki, hogy átvegye. Azt...
- Ez nem érdekel. Hogy szól a vers?
- Hány éves maga?
- Jövő hónapban leszek huszonnyolc. Miért?
- Csak tudni akartam. - Novek elhallgatott, miközben visszaemlékezett, hogyan szavalta a
Téli estét Nyinának, mint egy altatót, ahogy szorosan egymás mellett feküdtek, egymást melegítve
az állukig felhúzott takaró alatt, miközben odakint az egész világ eltűnt egy vad viharban. Maguk a
horizontok is közelebb kúsztak hozzájuk, míg végül a szobán és egymás érzékelésén, látásán, tapin-
tásán kívül az egész világ egyszerűen megszűnt létezni. Nem is vers volt ez, hanem inkább egy va-
rázsige. Egy invokáció. Igézet...
A hősugárzó kattant egyet. A fények halványulni kezdtek.

„Eltorzult árnyak a megvilágított mennyezeten, összefont karok, összefont lábak, összefont

sorsok árnyékai. Ruhára hullat viaszkönnyeket egy gyertya. Odakint minden eltűnt a hóban, miköz-
ben egy gyertya égett az asztalon; az asztalon egy gyertya égett.”

Novek Annára nézett. - A többire nem emlékszem.

- Hazudik.
Mi mást tud még róla ez a nő?

„A hó utakat fog eltemetni, s vastagon megül majd a háztetőkön. Ha kilépek, hogy megmoz-
gassam a lábamat, téged foglak látni az ajtóból. A szempilládon megolvad a hó. A szemedben szo-
morúság. Mintha arcod erős sav marta volna örökre a szívembe.
A sarokból a huzat megrebegtette a lángot, és a kísértés fehér láza kitárta angyalszárnyait,
hogy a feszület árnyékát vesse a falra. Egész februárban havazott, miközben egy gyertya égett az
asztalon; az asztalon egy gyertya égett.”

Anna bakancsa körül vastagon állt a víz. - Maga ugyanúgy át van ázva, mint én, csak mintha
nem venne róla tudomást - mondta Novek. - Kibújt magából a szibirják. De jobb lesz, ha átveszi
ezeket. - Novek Anna felé nyújtotta Nyina ruháit.
Anna levette magáról a selyemgarbót, és úgy állt ott a hősugárzónál. A két kezét Novek felé
nyújtotta.
A melltartója finom csipkéből készült holmi volt, olyan, amiért Nyina Irkutszkig ment vol-
na, és egy teljes napig állt volna sorban, csak hogy megszerezhesse magának. Anna mellei maga-
sabban voltak, mint Nyináé; teltebbek voltak, kerekebbek. Mellbimbói megkeményedtek a hidegtől.
Dereka vékony volt, a csípője pedig enyhén kiszélesedett - akár egy hegedűnek. Egy piros folt kú-
szott lefelé a nyakán. Igézet. Egy varázslat. Egy felhívás. Nem.
Igen.
Két lépés. Még egy. Novek szorosan a mellkasához vonta, miközben Nyina ruhái közéjük
szorultak. Anna két karja hideg volt Novek feje pedig forró az emlékektől. Anna felemelte az arcát,
hogy a férfi szemébe nézzen. - Még soha nem mentettem meg egy ember életét.
- Csak tigrisekét?
- Nem tudtam, hogy sikerül-e. Nem is tudtam, mit csinálok.
- Talán nem is voltam annyira halott.
- 144 -
 - Nem tudja, hogyan nézett ki.
- Egy álmot láttam - mondta Novek. - A vízben. Ott az utcán. Korcsolyáztunk.
- Hol?
- Egy tavon. A jég veszélyes volt. Túl vékony. De ha ő meg tudta csinálni, akkor én is kö-
vethettem.
- Nem én voltam ott magával.
- Tudom.
- Követte őt?
- De aztán visszajöttem. - Itt volt a Csandrasekar-vonal; a kísérteties aura, ami körülvesz egy
fekete lyukat. Ha túl közel megy hozzá az ember, átesik rajta, és semmi, az univerzum semmilyen
ereje nem képes rá, hogy visszahúzza. Nem Tunguzkában. Itt. Ez a nő. Most Novek lehajtotta a fe-
jét, és megcsókolta.
Csak egy pillanatnyi tétovázás. Mint amikor vékony jégre készül lépni az ember egy mély tó
fölött. Meleg ajkak, még melegebb nyelv. Látvány és illat, a vers sorai úgy kavarogtak benne, mint
a hópelyhek a zúzmarás ablak előtt.
Aztán egy apró levegővétel. Éppen csak egy sóhajnyi egyik szájtól a másikig. Novek elhú-
zódott. - Mit...?
- Pszt...
A férfi Anna derekára tette a kezét. A farmernadrág jéghideg volt, és vizes. Megint csóko-
lózni kezdtek, ezúttal hosszabban, mélyebben, mint az előbb. Anna az orrán keresztül beszívta a le-
vegőt, aztán lassan kilélegzett Novek tüdején keresztül. Egy finom, meleg áramlat mélyen belülről.
A férfi egész beleszédült a gondolatba, ő is levegőt vett, és visszaküldte Annának.
Mi lehetett ennél intimebb? Levegő Anna mélyéről Novek belsejében. Egy buborék, ami
közéjük szorult, mint Nyina ruhái. Novek kezdett elveszni, a halántéka mögött dübörgött a vér. Mi-
lyen egyszerű lenne! Annyira egyszerű, csak hagyni, hogy a világ pörögjön tovább, elfelejteni
Rizskovot, hagyni, hogy a két rendőr arca elmosódjon. És Galináé is. Minden. Olyan egyszerű len-
ne! És annyira lehetetlen! Novek elhúzódott Annától.
- Mi a baj? - kérdezte Anna ijedten.
- Jobb lesz, ha lemegyek.
A lábuknál egy tócsa víz volt, mintha mindketten félig elolvadtak volna. Anna felkapta
Nyina ruháit.
Novek visszatartotta a lélegzetét, amíg elment Anna mellett, aztán halkan becsukta maga
mögött az ajtót.

Csucsin lent várt a konyhában, miközben Tadeusz halkan hortyogott. A tűzhely pattogott,
és reszketett a hőségtől. Csucsin Novek háta mögé nézett. - Hol van?
- Tetőtől talpig át kell vedlenie.
- Kivé?
- Nagyon vicces. - Novek levette csuromvizes zakóját, bőréhez tapadó vizes ingét és csöpö-
gő nadrágját. Az oldalán, közvetlenül a bordái alatt már meg is jelent egy hatalmas fekete véraláfu-
tás. A tűzhely elé állt, és hagyta, hogy a csupasz bőre magába szívja a melegség hullámait, amik fe-
lé áradtak a kályha vaslapjai felől.
A lábán kunkorodni kezdtek a száradó szőrszálak. Novek a kályha fölé tartotta a kezét, és
összedörzsölte két tenyerét. Kezdte megint szinte emberi lénynek érezni magát. Majdnem túlságo-
san is.
Novek belebújt a száraz nadrágba. - Valahonnan benzint kell szereznünk - mondta. Ahogy
begombolta a gyapjúinget, az utolsó remegések is elmúltak. Miután a pulóvert is felvette, és vissza-
állt a kályha közelébe, végre-valahára megint úgy érezte, hogy már nem fázik. Hogy él. De nem
annyira, mint az előbb az emeleten. Hát igen, az apja megmondta: Noveket mindig is vonzotta, ami
lehetetlen.
- Hová megyünk? Most kivel akar beszélni?
- Szibériában alig vannak utak - mondta Novek. - Csak útirányok. - Lenyúlt a hegedűért, és
visszatette a tokjába.
- 145 -
 - És most melyik irányba megyünk, polgármester úr?
Novek felszegte az állát. - Előre.
Majd a telefonhoz lépett, és leemelte a kagylót Arkagyij Volszkij otthoni számát tárcsázta
Irkutszkban. A telefon kicsengett.
Egy érdes, reszelős hang hallatszott a vonal túlsó végén. - Ja szlucsaju. - Hallgatom, mondta
az elnöki képviselő.
- Itt Novek.
- Grisa! Egész este próbáltalak utolérni! A telefonod nem működik. Tudtad, hogy rossz?
- Most működik. Ide hallgass! Igazi botrányra vágytál fenn Tunguzkában? Lehet, hogy van
valamim a számodra.
- Nekem is van valamim a te számodra.
Novek nem is figyelt rá. - Az amerikaiak azért jöttek, hogy olajat termeljenek ki. De van egy
kis gond. Nem sokat termelnek ki, és nem is nagyon kutatnak több után.
- Honnan tudod?
- Ma reggel Tunguzkába mentem. Minden le van ott zárva. Bőven van folyékony gáz, de azt
arra használják, hogy a felszereléseiket működtessék vele, a felesleget pedig elégetik. Ami az olajat
illeti, az éppen csak csepereg. De van még más is. Van egy térképem azokról a területekről, amiket
bérbe akarnak venni. Rizskov volt a maklerük. - Az ügyintézőjük. - Azt hiszem, ebbe halt bele.
- Hogyhogy?
- A területeknek, amiket meg akart szerezni az AmerRusnak, semmi közük az olajhoz. Az
egyik például egy régi tábor, Arkasa. És van még négy másik. Mind olyan helyen, ahol ki van zár-
va, hogy olaj legyen. A geológiai adatok alapján egyszerűen lehetetlen.
A vonal másik végén egy darabig csend honolt. - Miért kellenének az AmerRusnak? - kér-
dezte végül Volszkij.
- Még nem tudom. De az tény, hogy pénzt keresnek vele. És az állam is. Ennyit tudok.
- Az állam tulajdonképpen Gromov. Vajon miben sántikál az a mocsok?
- Te mondd meg nekem! Én nem vagyok nyomozó. Csak a bajkeveréshez értek, vagy már
elfelejtetted?
Novek hallotta, ahogy Volszkijnak felgyorsul a lélegzése. - Ha Gromov valami törvényen
kívüli dolgot művel ott, talán rácsaphatjuk az ajtót a tökére. Gromov. A kormányzó. Egyszer és
mindenkorra kipenderíthetjük őket a hivatalukból. Moszkva száz százalékig mögöttünk állna.
- Csak egy olyan dolgot mondj, ami nem törvényen kívüli Oroszországban! De nem is ez a
lényeg, a politika a te gondod. Én más miatt aggódom igazából. A lányom Tunguzkában van.
- Galina? Most? Mit csinál ott?
- Ezzel kapcsolatban szükségem lesz a te befolyásodra, Arkasa. Nem is beszélve a helikopte-
redről. Azt akarom, hogy rendelj el egy razziát! Még ha tévedek is az AMR-ral kapcsolatban, a gye-
rekrablással szemben még mindig vannak törvények ebben az országban. Ha...
- Várj, Grisa! Tudom, hogy ebben személyesen is érdekelt vagy, de kis lépéseket kell ten-
nünk, mielőtt futni kezdünk. Előbb gondolkodnom kell. Mi a fenét akarhat ott fent az AMR az ola-
jon kívül? Nincs ott semmi, amit érdemes lenne ellopni.
- Csak a terület. Talán Gromovnak egy helyre van szüksége, ahol megszabadulhat a kelle-
metlen alakoktól, és az AmerRus engedi neki.
- Ha ez igaz lenne, te lennél az első, aki odakerül, én meg a második.
Volszkijnak természetesen igaza volt. - Én csak azt tudom, hogy Galina veszélyben van. Ha
kell, én magam megyek oda, hogy visszahozzam.
- Tunguzkából? Én nem tenném. Nem a te lelkiállapotodban. Ide hallgass! Utánanéztem
Kaznyin barátodnak. Tudtad, hogy pár évvel ezelőtt valami ronda ügybe keveredett valami tömeg-
sírok eltussolásával kapcsolatban?
- Nem egészen erről volt szó. Kaznyin holttesteket halászott ki a folyóból. Ezért hívják a Ha-
lásznak. Komolyan mondtam, Arkasa. Én magam fogom hazahozni a lányomat. Segítesz, vagy
nem?
- A leginkább azzal segíthetek neked, ha higgadt maradok, és elmondom, amit megtudtam.
Kaznyin aktájában ott vannak az orvosi jelentései is...

- 146 -
 - Egészséges, mint a makk, nekem elhiheted. Kaznyin felrepült Tunguzkába, hogy letartóz-
tasson valakit a Rizskov-gyilkosságok elkövetése miatt.
- Kit?
- Dr. Anna Veresszkaját. Dr. Veresszkaja egy tudós, aki Tunguzkában számlálja a tigriseket.
Ismerte Rizskovot - mondta Novek. - Mi több, ott volt Rizskov lakásán azon az estén, amikor meg-
gyilkolták. De van egy kis bibi. Nem is olyan kicsi. A nő amerikai.
Újabb szünet a vonal túlsó végén. - Azt mondtad, Veresszkajának hívják?
- A szülei oroszok voltak. Rizskov segített neki utánajárni valaminek, amihez köze van az
AmerRusnak. Veresszkaja úgy gondolja, tigris orvvadászattal foglalkoznak, de ez nem így van.
Vagy ha igen, akkor nem csak erről van szó.
- Hol van most ez a nő?
- Itt.
Volszkij füttyentett. - És mi van, ha igazuk van vele kapcsolatban?
- Akkor őrizetben tartom a gyanúsítottat. De nincs igazuk. Nem ő ölte meg Rizskovot. Sze-
rintem az AMR tette.
- És ezt természetesen bizonyítani is tudod.
- Még nem, de be fogom bizonyítani. Amerikaiak rohangálnak ott fent a megfelelő papírok
nélkül. Veresszkajának van egy videokazettája, amin látható az egyikük. Egy férfi, aki... eltévedt a
tajgán. Veresszkaja elvitte a szalagot Rizskovhoz, remélve, hogy ő majd segít beazonosítani az ille-
tőt. Ezek után Rizskovot megölik. A kettő között kell, hogy legyen valami összefüggés.
- Jó, ez már némi haladás. És ez az illegális amerikai... beszéltél vele?
- A férfi meghalt.
- Meghalt?
- Egy tigris megette.
Újabb szünet. - Grisa, te ittál?
- Korántsem eleget - Novek elmondott mindent Volszkijnak a nepai gránitdarabkáról, a ka-
tonai fejadagokról, Nyiki Malisovról, a háza felforgatásáról és Jurij hangárjának a felgyújtásáról. -
Kaznyin egy kommandós csapattal ment oda. A sofőröm szerint OMONosok-nak tűntek.
- Az OMON már nem létezik.
- Én is ezt mondtam. Hallottál te már a „minisztériumról”? Lehet, hogy egy magánhadsereg,
amit a kormányzó hozott létre?
A telefonon átcsapott a csend egy dübörgő hulláma: fodrozódva, habot vetve, alábukva.
- Grigorij Tadeovics - szólalt meg végül Volszkij -, én sok mindent tudok. Tudom, hogy
Kaznyin barátodnak mocskos a keze. - A háttérben papírzörgés hallatszott. - Tudom, mikor szüle-
tett, mikor vonult be. Még a vércsoportját is tudom, amit elárulnék neked, ha csak egy pillanatra el-
hallgatnál végre...
- Ne próbálj témát változtatni! Tudni akarom, mi ez a minisztérium. Te ismered őket. Hal-
lom a hangodon. Kik ezek? Gromov főügyész magánhadserege?
- Van, amikor a makacsság segít. De nem mindig.
- Azt kérted tőlem, hogy keverjem a bajt. Kik ezek?
Volszkij sóhajtott. - Ez a dolog a lányoddal felkavart, Grisa.
- A lányom tizenhat éves. Erről mi a véleményed?
- Az, hogy szerintem érzelmileg túlfűtött vagy - válaszolta Volszkij. - Túl közelről érint az
ügy. Próbálj meg hátrébb lépni egy pillanatra! Nyugodj le, és holnap reggel majd mindent megbe-
szélünk. Utánanézek ezeknek a kérdéses bérbeadandó területeknek. Még ma este beszélek valaki-
vel. A nőt tartsd továbbra is őrizetben! És bármit is csinálsz, tartsd magad távol Tunguzkától!
- Arkasa, mit csinál ott fent a minisztérium? Az amerikaiakkal együtt dolgoznak. Miről van
szó? Valami titkos bányatervről? Urán van ott a föld alatt? Gyémánt? Akkora aranyrögök, mint az
öklöm? Mi lehet ennyire értékes?
- Mióta vagyunk mi barátok?
- A választás óta. Vagy már régebb óta.
- Megbízol bennem?
- Hát persze, de...

- 147 -
 - Akkor most is bízz meg bennem! Ne csörtess fel oda, mint valami hős, hogy megments va-
lakit! Bízz egy régi barátban, aki az igazat mondja neked!
- Egy régi barátban? Én inkább jó barátot mondtam volna. Miért nem vagy hajlandó egyene-
sen válaszolni a minisztériummal kapcsolatban?
Ezúttal nem volt szünet. - Tyibje nyi nuzsna znaty - mondta Volszkij. - Nem kell tudnod.
Egyelőre legalábbis.
Egy óriási földrengéskor a legnagyobb elkeseredést az okozza, hogy az ember látja, ahogy
minden, amit ismer, amire támaszkodik, amiben megbízik, hirtelen kétségessé válik. Az utca, a ház,
a tető, egy barát.
- Grisa? Itt vagy még?
- Odamegyek, és visszahozom Galinát.
- Ne! Maradj, ahol vagy! Odaküldök valakit. Én magam megyek oda, ha kell, de...
- Ennyire hajlandó lennél minden követ megmozgatni, hogy engem visszatarts, de azért
semmit nem teszel, hogy segíts? Köszönöm, ebből nem kérek.
- Hol leszel egy óra múlva?
A válasz egyértelmű volt.
- Tyibje nyi nuzsna znaty. - Novek visszatette a helyére a telefonkagylót. Volszkij. Régi ba-
rátja. Novek megérezte Anna jelenlétét a lépcsőn. Érezte őt. Még mindig érezte Anna levegőjét is,
amint a belsejében kavarog. A férfi újra felkapta a kagylót, és tárcsázott.
- Most kit hív? - kérdezte Csucsin, aki a jelek szerint kissé aggódott.
- Valakit, akit még mindig megértek.
Csucsin Annára nézett, és a szája nyitva maradt.
Nem volt semmi provokatív Anna Veresszkaja öltözékében. Egy drapp, szinte már színte-
lenné fakult gyapjúnadrág egy olcsó övvel összehúzva. Egy sötét gyapjúkardigán, elöl nyakig be-
gombolva. Nem erről volt szó.
Olyan volt, mintha Novek életében először látta volna. Ahogy ott látta Annát a lépcső alján
állni, Novek érezte, ahogy belül kettéválik, aztán megint tovább feleződik, mint egy osztódással
szaporodó organizmus a mikroszkóp lencséje alatt. Ahogy ott állt Nyina ruháiban, Nyina eltűnt.
Soha többé nem fog visszatérni a képzeletében, a reményeiben. Az emlősök víz alatti reflexe. Csak
egy bizonyos ideig működhet, aztán előbb-utóbb fel kell jönni levegőért.
A Merkúr Óvszergyárban azonnal felvették a telefont. Novek kényszerítette magát, hogy le-
vegye a szemét Annáról. - Szemjon Jufával akarok beszélni.
- Ki keresi?
- Mondja meg neki, hogy a polgármester. Felajánlott nekem egy gyárlátogatást, ha érdekelne
a dolog.
- És akkor mi van?
Novek Annára nézett, miközben beszélt. - Mondja meg neki, hogy érdekel a dolog.

20. fejezet

Tudta! - mondta Novek. - Hallottam a hangján! Ott dögöljön meg, ahol van, Volszkij tudott
a minisztériumról! - Novek felkapta az összetekercselt térképeket, Rizskov „államtitkait”. - Amikor
a térképekről beszéltem, meg az AMR-ról és az ott lézengő illegális amerikaiakról, csak egyetlen
dologra tudott gondolni, hogy hogyan tudná ezt bunkóként használni, hogy fejbe vágja vele
Gromovot. A kisujját sem volt hajlandó azért mozdítani, hogy segítsen nekem visszahozni Galinát.
- Mit gondol, hogyan lehet még mindig ilyen nagyágyú? - kérdezte Csucsin. - Tudja, hogy
kire hugyozhat, és hogy ki hugyozhat őrá. Ez hasznos információ, polgármester úr. Különben pedig
magának fogalma sincs, hogy mit művel az AmerRus.
- Valamit. Ami egyelőre még nem áll a rendelkezésemre, az a bizonyíték. - Novek megdör-
gölte borostás állát. - Volszkij már így is tud róla. A barátom. El tudod ezt hinni?
- Nagyon is könnyen - felelte Csucsin. - Ahová én jártam iskolába, ott az első lecke ez volt:
előbb a kaja, csak utána az erkölcs.

- 148 -
 Novek magán érezte Anna tekintetét, a két meleg kört a tarkóján. Anna az apjához beszélt,
túl halkan ahhoz, hogy Novek hallhassa. Pillanatnyi szünet állt be, és amikor a férfi megfordult, lát-
ta, hogy Anna őt nézi. Az apja elnézően mosolygott.
Tadeusz keze Anna térdén nyugodott. A nő alig észrevehetően megcsóválta a fejét, jelezve
Noveknek, hogy tudja, miben sántikál a vén kecske, és hogy tud ő vigyázni magára.
Novek felidézte magában azt a pillanatot ott a szobájában, amikor a karjaiban tartotta Annát.
Galina eltűnt. Két emberét meggyilkolták. Nyiki Malisovot halálra verték, és a legrégebbi politikai
szövetségese, Arkagyij Volszkij megpróbálja visszatartani. És mindezek ellenére mi jár a fejében?
Mit érez, mire emlékszik a leginkább? Anna hajának az illatára. Mint amikor egy téli estén sül a ke-
nyér. Ahogy Anna lélegzete megtölti belülről. Magához rendeli, újra életet önt belé. Marx azt
mondta, a vallás a népek ópiuma, de a vallás semmi sem volt Annához képest.

A keleti ég alján megjelent a hold; egy vörösen izzó sarló, amely elszakadt a földtől, és las-
san megindult felfelé, hogy egyik csúcsát belebökje az alacsonyan szálló felhőkbe.
Tadeuszt visszavitték haza, és csak akkor hagyták magára, miután megbizonyosodtak róla,
hogy minden rendben van vele. Ahogy elhajtottak, a város néma volt a borús égbolt alatt.
Novek az elsötétedett házak sorát nézte, amelyek mellett elriadtak a Merkúr Óvszergyár felé
menet.
- Miből gondolja, hogy Jufa bármit is mondani fog? - kérdezte Csucsin.
- Ez olyan, mint amikor olajra van kilátás - felelte Novek. - Az ember megvizsgálja a felszín
alatti szerkezetet, az adatokat, bizonyítékot bizonyítékra halmoz, aztán a hasára üt, és mond valamit.
Különben pedig épp te mondtad, hogy a Vorovszkoj Mirben élünk.
- A Tolvajok Világában? - kérdezte Anna.
- Pontosan. Ha meg akarsz találni valamit ott, egy ilyen helyen, akkor ne a polgármestert
kérdezd, és ne is a kormányt. Fordulj egyenesen a tolvajhoz! Erre! - mondta Csucsinnak.
Csucsin befarolt egy keskeny mellékutcába, ami épp csak annyira volt széles, hogy a Land
Cruiser befért. Kétoldalt a téglafalak elég magasak voltak ahhoz, hogy a közéjük szorult hó ne tud-
jon elolvadni, és a kocsi ide-oda csúszkált a jeges úton. Az utca végében állt a Merkúr Óvszergyár
főkapuja.
A gyár Markovo arctalan iparnegyedének keleti csücskében állt. A közeli fémkohó körüli
melléktermék-halmok felől szürke azbesztszálakat fújt erre a szél. Maga a gyár egy sor fallal körül-
kerített alacsony épületből és kémiai tárolótartályokból állt.
Jufa a volt adminisztrációs központ háromemeletes főépületébe költözött be a telep közepén,
ugyanabból az okból, amiért egy hadseregtábornok is a magaslati pontot választotta volna. Az épü-
let tetejéről egy kisebb erdőnyi antenna meredezett, amiket megvilágított a vörösen fénylő MER-
KÚR ÓVSZERGYÁR felirat.
Nappal a gyártelepet középkori falunak hihette volna az ember: a főépület volt a templom, a
gravitáció szent középpontja. Éjszaka viszont, amikor a vörös neonbetűk vérszínbe borítottak min-
dent, a Merkúr Óvszergyár leginkább egy elhagyatott vágóhídra hasonlított, csak éppen egy mészár-
szék bája nélkül.
Novek végignézett a keskeny kis utcán. A gyár kapuja nyitva állt, az üresen álló őrbódé előtt
pedig összefutó, befagyott keréknyomok voltak láthatók. Az őrbódé üresen állt, az ablakain nem
lehetett belátni a portól. A Land Cruiser motorja egy újabb légbuborékot szippantott be, és köhögni
kezdett.
Csucsin leállította az autót. Nem lehetett tudni, mennyi üzemanyag volt még benne, de az
biztos, hogy vesztegetni való egy csepp sem. Az ezüst Nagant pisztoly ott feküdt az ölében.
Az utcában nem volt egyetlen működő lámpa sem, de a vörös felirat bevilágította a gyártelep
falkerítését. A falon egy hatalmas hirdetőtábla volt, tökéletes állapotban. A plakáton egy szerelmes-
pár sétált kéz a kézben egy virágos réten a fényes, magabiztos jövő felé. MERKÚR ÓVSZER, állt a
hirdetőtáblán, alatta pedig: A LEGJOBB VÉDEKEZÉS AZ INFLÁCIÓ ELLEN!
- Nem fog egyedül bemenni oda! - mondta Anna.
- De, éppen ezt fogom tenni! - Novek Anna felé fordult, és újra érezte azt a lökést, azt a hú-
zóerőt. Egy elixír. Egy felhívás. Igen? Nem. - Csucsin majd vigyáz magára.
- 149 -
 - Polgármester úr - mondta Csucsin, és Novek felé nyújtotta a Nagant pisztolyt.
- Jufának több van. Különben is, mit értek én a fegyverekhez? - Novek kiszállt a Land
Cruiserből, és halkan becsukta az ajtót.
Novek szinte újjáéledt a száraz, szúrós gyapjúholmikban. Életerőre kapott. Nem csak a pusz-
ta tény miatt, hogy életben volt, habár ennek is megvolt a maga határozott előnye. De nem. Valami
többről volt szó. Valami újról.
Mély levegőt vett. Évek teltek el, amióta a gyár bezárt, és Szemjon Jufa vette át, de Novek
még mindig érezte a gumiszagot.
Novek belépett a fallal körülkerített gyártelepre. A kapu után egy nyílt gyárudvar követke-
zett, melynek a közepén egy hatalmas hólepte négyzet terült el. A négyzetnek négy piros terelőbója
jelölte ki a sarkait.
A főépület előtt autók parkoltak. Jufa fekete BMW-je, néhány kisebb japán kocsi és a sor
végén Kaznyin fehér Volvója.
Az árutöltő részlegnél két nagyobb jármű állt egy hatalmas teherautó és mellette a furgon.
Mindkettő ismerősnek tűnt. Az egyikre Malisov sikátorából emlékezett - a másik Jurijé volt.
A főépület tetején vibrált a MERKÚR ÓVSZERGYÁR felirat, elhomályosítva mindent,
csak a legfényesebb csillagokat nem. Az ég tele volt csapadékot hozó felhőkkel. Novek megízlelte a
levegőt. Hó. Határozottan hó. Nemsokára.
A főépületben világosság volt. Novek árnyakat látott mozogni a függönyök mögött.
Az udvart három oldalról az óvszergyártó üzemek vették körül. Alacsony, sebtében felhúzott
épületek, mint a tyúkketrecek. Novek félig átvágott már az udvaron, és az egyik terelőbója mellett
állt, amikor megérezte az első vibrációkat a fülében. Egy szeizmikus remegést az atmoszférában.
Megállt, és a vibráció forrása után kutatott.
Egy kontrabasszus hangjegy a mennyországból. Egy lassan, mélyen vibráló égi húr. A hang
egyre erősebbé vált, egyre hangosabban rezonált. Lentről a földről szinte már sikításnak hallatszott.
Egy helikopter.
Tiszta, hófehér fény bökött le a földre, mint egy ragyogó ujj. Az egész gyárudvart bevilágí-
totta, Novek fekete árnyékát a hóra vetette. A férfi felemelte az egyik kezét. A forró fény úgy áradt
át az ujjai között, mint a forralt tej.
Novek futni kezdett, megcsúszott és elesett, aztán rohant tovább a berakodó részleg felé.
Alig ért oda, amikor lecsapott az első szél. Bepréselte magát a teherautó és a furgon közé. A propel-
lerek zúgása és a motorok visítása olyan hangossá vált, hogy Novek érezte, ahogy az egész mellka-
sa beleremeg.
A vakító fehér fény lilára színezte a havat. A helikopter a föld felett lebegett. Szemét höm-
pölygött mindenfelé. A gép ereszkedni kezdett. Egy kerék. Aztán a másik. Egy kövér has, a kabin
az acéllapátok alatt csüngött, ablakai pedig úgy fénylettek, mint egy a mélységből kifogott tengeri
szörny sárga szemei.
Egy Mil-8-as volt, egy csapatszállító helikopter, harminc katona szállítására, a szokásos
mustárbarnára festve. Most egy kicsit pirosasnak tűnt a MERKÚR ÓVSZERGYÁR neonfényében.
Novek az árnyékban maradt meghúzódva, és onnan figyelt.
A helikopter kerekei földet értek, és elsüllyedtek a puha hóban. A propellerek továbbra is
pörögtek. A motorok visítottak. A teherautó végét borító zöldesdrapp vászon vadul csapkodott a
felkavart szélben. Novek karján az összes szőrszál vigyázzba állt, amint meglátta a helikopter farká-
ra festett jelzést.
A Mil valamikor a belügyminisztériumé volt. Az idők folyamán aztán rekvirálta egy másik
hatóság, akik leleményes módon barna festékkel lemázolták a felirat „BELÜGY” részét, így most
csak annyi volt látható, hogy „MINISZTÉRIUM”.
Egy magánhadsereg. A minisztérium. Kaznyin és a főnöke, Gromov főügyész. Meg
Szemjon Jufa. Egy szövetség, amely magában foglalta Oroszország legnagyobb hibáit: a titkos-
rendőrséget, a korrupt politikusokat és a tolvajokat. Nem mintha olyan nagy lett volna közöttük a
különbség.
A motor hangja változott, és a propellerek leálltak. A helikopter miatt Novek nem látta a fő-
épületet, a gép ajtaja pedig éppen a másik oldalon volt, mint ahol Novek állt.

- 150 -
 A helikopter kivilágított ablakaiban mozgást látott. A következő pillanatban a propellerek
megint felpörögtek, egyre sebesebben forogva, míg végül a levegőbe emelték a Milt. A helikopter
emelkedett egy darabig, aztán előrebukott az orra. A leszálló fényei kialudtak, és a gép eldübörgött
észak felé. Néhány pillanattal később már csak egy távoli zümmögést lehetett hallani.
Novek felmászott a teherautó hátuljába. A gyárudvar teljesen üres volt. A helikopter akár a
képzelete szüleménye is lehetett volna, leszámítva a bemélyedéseket a hóban és a felborult terelőbó-
jákat.
Novek nem foglalkozott a furgonnal, jobban érdekelte a teherautó. Amikor utoljára látta, Ju-
rij vezette a repülőtérről a város felé, és a jármű hátul tele volt fagyott csirszeletekkel meg rénszar-
vasagancsokkal. És ott ült benne az a nagy darab is a hatalmas csavarkulccsal meg a félig leborot-
vált fejjel... Plety! Mit kerestek itt? Hát persze, hogy Jufával üzleteltek. Ki más volt Markovóban,
akivel üzletelni lehetett volna?
Novek leugrott a teherautó hátuljából, és visszament a rakodórészleghez. Használt autógu-
mik pányvázták ki a plató szélét, amihez pontosan illeszkedett a teherautók hátulja. A férfi válla
szinte feljajdult fájdalmában, ahogy felhúzta magát.
Három berakodórész volt, mindegyik egy-egy vasláncfüggönyös ráccsal a raktárban. Mind-
három rács gondosan le volt lakatolva. Két lakatot vastagon belepett a rozsda. Már évek óta lóghat-
tak itt. Az biztos, hogy amióta a gyár bezárt, itt nem lehetett semmilyen legális áruszállítás- vagy
átvétel. De Novek mégis lábnyomokat látott a hóban, és ami még ennél is érdekesebb, sötét, nedves
foltokat a betonon. A harmadik rácshoz vezettek, amit Novek lakat nélkül talált.
A tolórács ijesztően hangos csörömpöléssel nyílt fel. Novek megdermedt. Egy sárga fénysáv
hasított keresztül a két lába között.
A fényjelenséget furcsa hang kísérte.
Milyen másképp láthatja a világot egy kutya! Egy olyan helynek, ahol minden csupa szag és
láthatatlan nyom. Egy bagoly százméteres magasságból is észreveszi a legapróbb mozgást is a sötét
talajon. Még egy cápa is, pedig nem a legokosabb állat, megérez egy csepp vért egy köbkilométer-
nyi tengervízben.
Ugyanez volt a helyzet a zenésszel is: számára a világ csupa olyan hangból állt, amit egy át-
lagember meg sem hallott.
Ez a hang egy alig működő vonat zakatolására hasonlított, amelyik túlterhelten egy emelke-
dőn kaptat felfelé. Nem dízelmozdony, annál lassabb. Egy ősrégi gőzlokomotív, amint kisiklik a
pályaudvarról.
Huriúúú. Huhúúú!
A pöfögés egyre hangosabbá, egyre gyorsabbá vált, majd egy mormogásban végződött.
Novek becsusszant a rács alatt. Ahogy befelé gördült a raktárba, a morgás üvöltéssé változott.
- Hol vannak? - kiáltotta egy másik hang odabent. Másik, de szintén ismerős. - Kérdeztem
valamit, szúk! Te tudod, hol vannak!
Szúk? Szó szerint szukát jelentett, de a szlengben árulót. Novek körülnézett, hogy felmérje a
terepet.
A berakodó térségben nem volt fűtés, viszont dugig volt faládákkal, kartondobozokkal, és az
egyik fal mentén egy rakás alumínium söröshordóval. A kartondobozokon egy-egy hatalmas vörös
csillag díszelgett, és egy az Uraltól nyugatra lévő csomagolóüzem neve. Mindkettő ismerősnek tűnt.
Novek nemrég látott egy ilyen dobozt, és arra is emlékezett, hol: Jurij repülőgépének rakterében.
Novek odament a kartondobozokhoz, és felnyitotta az egyiket.
A doboz könnyen kinyílt. A papírját már félig megrohasztotta a kor és a nedvesség. Szinte
szétmállott Novek ujjai között. A dobozban, mint a szemlére váró felsorakozott katonák, százszám-
ra álltak a hadsereg ellátmányának konzervjei. Némelyik már berozsdásodott a széleknél. Egy pár
konzervből valami meghatározhatatlan folyadék csorgott a többire, és ez a folyadék szürke réteggé
keményedett. De a legtöbb hétköznapi, normális konzervnek tűnt - már ha egy több évtizedes aszalt
szilvás tehéntúrókonzervet normálisnak lehet nevezni.
1991 UTÁN MEGENNI TILOS! Több ezernyi konzerv. Kinek szánták őket?
Novek visszacsukta az ázott kartondoboz fedelét.

- 151 -
 Valami sziszegő hangot hallott, mint amikor ereszt egy léggömb. Novek a levegőbe szima-
tolt. Egy zenész ismeri a hangokat, egy olaj-geológus pedig a gázokat. Propán? Nem, annál éde-
sebb. Acetilén.
- Fázol? Várj csak, majd mindjárt bekapcsolom a fűtést!
A sziszegés hangosabb lett. Egy újabb üvöltés.
Novek közelebb lépdelt a szomszédos helyiségbe vezető ajtóhoz, ami résnyire nyitva volt.
A ritmikus zihálás újra kezdődött. Súlyemelők szoktak ilyen hangokat hallatni, amikor sza-
kítani készültek. Az egyik poros munkapadon Novek talált egy vaskampót, amit a rakodómunkások
a faládák felemelésére használnak. A vaskampó egyik végén egy bőrszíj volt, amivel a csuklóhoz
lehetett erősíteni, a nehéz vasdarab másik vége pedig ellaposodott, és egy éles, hegyes kunkorban
végződött. Mint az a fegyver, amit szegény Trockijon alkalmaztak. A súlya megnyugtatólag hatott
az emberre. Novek az ajtóhoz ment, majd közel hajolt, és bekukucskált rajta.
Az ajtó melletti falnál három újabb alumíniumhordó sorakozott egymásra állítva. A sör érté-
kes árucikknek számított - mint a tigriscsont vagy mint a kíváncsi tekintetektől távoli szabad terület
-, ugyanis azon dolgok közé tartozott, amikhez nehéz hozzájutni, s minél nehezebb hozzájutni va-
lamihez, annál többet ért.
A helyiség másik végében pedig egy férfi állt. Pontosabban két férfi. Az egyik sötét kabátot
viselt, és háttal állt Noveknek, a másiknak pedig a feje fölött össze volt szíjazva a két keze.
A felsőteste meztelen volt, és a két karját olyan magasra kötötték fel, hogy a lábujja épp
csak leért a földre, és úgy állt ott pipiskedve, mint valami groteszk balerina. A fél feje kopasz volt, a
másik felét sűrű fekete haj borította.
Plety volt az.
A sötét kabátos férfinak egy hegesztőpisztoly volt a kezében.
A kékesfehéren világító láng remegve vetette az árnyékát a falakra, a söröshordókra és a
mennyezetre, mintha egy mozgó barlangfestmény lett volna.
A hegesztőpisztolyt egy nagy, kerekeken álló gáztartály működtette. Legalább egy hétre elég
propán volt benne. Plety túlméretezett csavarkulcsa a sarokban állt a falnak támasztva. Novek még
innen is látta Plety elszenesedett bőrét. Az árnyékok megnyúltak, helyet változtattak a falon, ahogy
a hegesztőpisztoly lángja közelebb mozdult. A gáz sziszegését fröcskölő sercegés váltotta fel, majd
egy füstfelhő kezdett terjengeni. Plety torkából újabb állati üvöltés tört fel.
Amikor Plety felnézett, meglátta Noveket. A szeme elkerekedett, mint egy tengeren hány-
kódó hajótöröttnek, amikor megpillantja a szárazföldet. Megmenekültem, gondolhatta, ha sikerült
meggyőznie magát, hogy hihet a szemének.
A hegesztőpisztolyos pitbull megérezte valaki másnak a jelenlétét. - Ványa? - kezdett hátra-
fordulni.
Az az éles V-alakban lenyírt haj. Nem is lenyírt, leborotvált. Novek nagyon is ismerte ezt a
fejet. Ma este már találkoztak egyszer, Nyiki Malisov sikátora előtt. Ez volt az, amelyik lenyomta őt
a jeges víz alá.
Novek kivágta az ajtót, ami hangos, mély dörrenéssel vágódott neki a söröshordóknak. A
pitbull Novek felé irányította a hegesztőpisztoly kékes lángját. A szája kinyílt. Novek a bőrszíjnál
fogva meglendítette a vaskampót, ami beleakadt a fekete csőbe, és kirántotta a pitbull kezéből. A
hegesztőpisztoly a betonra esett, és sziszegve tekergőzni kezdett a földön, mint egy kígyó. Novek
újra lecsapott.
A pitbull hátraugrott, leguggolt, majd megint felállt, és a zakója belsejébe nyúlt. A kisméretű
pisztollyal tömzsi volt, és szögletes. A fény nem verődött vissza róla. A pisztoly egyenesen Novek
homlokára célzott.
Novek felemelte a vaskampót.
A pitbull hátrébb lépett, hogy lőjön. Ahogy az ujját a ravaszra tette, Plety a csuklókötelékei
segítségével felhúzódzkodott, és a pitbull nyaka köré kulcsolta a két lábát. Miután a lábával magá-
hoz szorította, Plety előrehajolt, és a pitbull egyik fülébe harapott, majd hátrarántotta a fejét.
Egy vakító fehér villanás, egy éles dörej, egy sikítás és egy fémes csattanás - hideg folyadék,
amint sugárban ömlik a középső hordóból.
Ez a szag... egyáltalán nem sör... hanem kerozin.

- 152 -
 Az őr felüvöltött, miközben a vér ömleni kezdett megtépázott füléből. Ficánkolva próbált ki-
szabadulni Plety combjai közül. Plety újra visszarántotta, és a falnak penderítette. Aztán felrántotta
a két lábát, a levegőbe emelte a pitbullt, és újra a betonpadlóhoz vágta. A pisztoly egy olajos tócsá-
ba esett. Na még egyszer. Nedves puffanás hallatszott, ahogy a csont ismét a betonhoz csapódott. A
pitbull teste elernyedt, és vörös foltot hagyott maga után.
A levegő bűzlött az üzemanyagszagtól.
A propánpalack sziszegett. A levegőben orrfacsaróan keveredett a puskapor, az égett haj, a
megperzselt bőr és a petrokémiai anyagok szaga.
Novek a gáztartály szelepére vetette magát, és elcsavarta. A sziszegés elhalkult, majd egy
halk pukkanással abbamaradt.
A hegesztőpisztoly végén még mindig égett egy a kerozingőz által táplált kékes lángnyelv.
Ahogy egyre több üzemanyag ömlött a padlóra a kilyukasztott hordóból, egyre több gőz keletkezett.
A lángnyelv egyre nőtt. A tócsa egyre szélesebb, a kék lángnyelv egyre fényesebb lett. Visszafogot-
tan, minden rosszindulat vagy harag nélkül égett. Türelmesen - annak tudatában, hogy mi követke-
zik ezek után. Novek megpróbálta eltaposni a lángot.
A cipője tüzet fogott.
Plety rángatni kezdte a köteleket, amik fogva tartották. - Vegye el a kését! - kiáltotta. –
Büsztra!
Novek eloltotta a cipőjét.
- Vegye el a kését!
Erre átkutatta a pitbull zakóját. Pisztolytáska, pénztárca, kulcsok.
- Siessen!
A pitbull ruhája tocsogott az üzemanyagtól. Novek ujjai valami olajos tárgyat tapintottak ki
a férfi lábszárán.
Novek elvágta a Plety testét fogva tartó kötelet. Így közelről már látta, hogy a Plety mellka-
sát borító minták közül nem mindegyiket okozta a hegesztőpisztoly. Plety egész mellkasa egy ha-
talmas tetoválásegyüttesből állt; középen egy gyermekét ölelő Szűz Mária, a két oldalán pedig egy-
egy térdelő angyal profilból. Az angyalok szemét Plety két mellbimbója alkotta. Az alkarján, egé-
szen az ujjaiig tőrök, könnycseppek, és rejtélyes betűk meg számok húzódtak.
A hegesztőpisztoly lángja szétégette a Szűz Mária arcát, és az egyik angyal szemét.
A kötél végre megadta magát, és Plety teste Novekéra omlott.
A kékes lángkör széle kezdett narancssárgára változni. A lángnyelvek nagyobbak lettek. A
levegő fel-felszisszent körülöttük, félig olajos gőzökkel, félig füsttel telten. Novek érezte, ahogy nő
a hőség.
A vállára dobta Plety karját, és miután áttámogatta a szomszédos raktárhelyiségbe, az egyik
asztalnak támasztotta. - Miért csinálták ezt?
- Maga miatt. Magát akarták.
Novek elindult vissza az őrért.
- Hová megy? - kérdezte Plety.
Novek az ajtóban állt. A kékes lángkör és az olajos, fekete tócsa mintha egymás felé moz-
dultak volna, mint két amőba.
Végül elérték egymást, és összefonódtak.
Egy puffanás, egy sárga villanás és egy fortyogó tűzfelhő, ami hátratántorította Noveket. A
lángok egy pillanatra szétváltak, és Novek látta az őr mozdulatlan testét, ami a következő pillanat-
ban eltűnt egy hirtelen növekvő hőhullámban, ami még messzebb kényszerítette Noveket az ajtótól.
- Hagyja, ne törődjön vele!
Novek visszament a másik helyiségbe.
A tűznek saját hangja volt. Az ifjúság és az életerősség éhes, követelődző morgása. Az egyik
tűzérzékelő beindult, és a víz spriccelni kezdett a mennyezetről. Először csak vékony sugárban. Az-
tán egyre erősebben. Először az egyik csap nyílt ki, aztán még egy, aztán egy egész sor.
Novek várt, amíg a lángok az egyik oldalra húzódtak, és rohanni kezdett.
Mindenünnen fény vette körül. Levegő nem volt sehol. Novek érezte, hogy feszül a bőre.
Az őr mozogni kezdett, félig már ülő helyzetben volt, és most megpróbált felállni, de vissza-
esett. A bőre úgy hullámzott, mint a tenger felszíne, emelkedve, süllyedve, tiszta fénybe öltözve,
- 153 -
felolvadva. Novek kiáltott, de a hangját elnyelte a sziszegés, a tűz recsegése-ropogása. Az őr fel-
emelte az egyik karját. A tűz kemény, fehér márványdarabokként csöpögött le róla. Novek felé
mozdult.
Valahonnan egy pöffenés hallatszott. Aztán egy villanás. Noveket egy láthatatlan erő fel-
emelte a földről, hátrahajította, és pörögve, szétterülve az ajtóhoz vágta. Novek a fa munkaasztalnak
pördült, miközben egy olajos füstfelhő csapott ki a katlan nyitott szájából, és terjedni kezdett a
mennyezeten.
A hőségben kissé inogva feltápászkodott. Körülnézett a rakodóhelyiségben.
Plety eltűnt.
Egy újabb hőhullám tántorította hátra. Visszahátrált a berakodó-részleg rácsa felé. Egy kiál-
tást hallott. A hang valahonnan a közelből jött. Aztán egy válasz. A tűzoltó csapok a mennyezeten
most már kitartóan sziszegtek. Novek az ajtóhoz lépett. Odakint az este hideg volt, a levegő pedig
tiszta, mint az üveg.
Idebent pedig ez maga volt a pokol.
Újabb tűzoltó csapok szálltak harcba. A második sor, aztán a harmadik.
Novek átgördült a fémrács alatt. Érezte a hideg esti levegőt a bőrén, a kezén, a karján. Az
egész testén. Novek feltápászkodott.
- Borja?
Odalentről, a kocsibeállóról két sötét bőrkabátos férfi nézett fel rá. Aztán egymásra néztek,
majd megint fel Novekre.
- Te meg ki a franc vagy?
Novek az egyiket felismerte korábbról, Kaznyin irodájából. Jufa pitbulljai voltak, és mielőtt
még Novek válaszolhatott volna, mindkettő előrántotta a fegyverét a kabátja alól, és egyenesen a
szeme közé céloztak.

21. fejezet

LeRoy Rogers lebegett, habár a két karja és lába le volt láncolva. Mégis súlytalanul feküdt
valamilyen döngölt padlón, ami fölött egyetlen fehér égő világított. Leláncolva, megkötözve, de va-
lahogy mégsem érezte a béklyókat. Mint egy szellem, mintha meghalt volna. Nem tudott megmoz-
dulni, még a szemét sem bírta elfordítani. A szemgolyója teljesen kiszáradt, mintha napok óta nyit-
va tartotta volna a szemét.
Egy hang. LeRoy megpróbálta arra fordítani a fejét. Szóba sem jöhetett. Megpróbált hallga-
tózni. Semmi értelme nem volt annak, amit hallott. Az égvilágon semmi. Az egész teste sajgott,
mintha összeverték volna. Egész biztosan fejbe vágták. A fenébe is, de hát ő semmi rosszat nem
mondott! Egy pillanattal korábban még azt a papírt írta alá, amivel jelentkezett arra a programra, a
táborba. Most meg hol a francban volt? Miért estek neki, miért verték meg? Az embernek, még ha a
Travis egyik elítéltje volt is, joga volt tudni.
Megint az a hang, aztán egy arc. Eltakarta a villanykörtét. Résnyire szűkült szempár, cserzett
arcbőr. Zsíros szőrkucsma, rajta egy csillag. Ez meg vajon ki volt? Biztosan valami őr.
Az arc eltűnt, és egy fémcső vette át a helyét. Egy cső, aminek villás alakú volt a vége, rajta
egy dróttal. A drót végén kékes, vakító fény vibrált. Forró fény. Az őr LeRoy fakó, hideg bőréhez
nyomta a drótot.
Egy ütés. Egy elektromos vízesés, akkora, mint egy ház, egy lift, amint rakétasebességgel
száguld felfelé, aztán kirepíti az űrbe. LeRoy teste görcsösen vonaglani kezdett, és megállíthatatla-
nul rángatózott. A kék bőr rózsaszínűre változott. Az egyik lába be volt hajlítva a teste alatt. LeRoy
nem is érezte.
LeRoy emlékezetében felidéződött egy kép, egy poros templom, egy kiabáló prédikátor. Ide-
oda dülöngélő nők, akik túlöltöztek a hőséghez képest. LeRoy még gyerek volt, csak egy ijedt kis-
gyerek. Aztán felidéződtek a szavak is. Jézus, édes Jézus, bocsáss meg nekem, mert vétkeztem!
A remegés egyre lejjebb haladt a testében, végig a két combján, lábszárán, lábfején. LeRoy
lefelé fordította a tekintetét.
Meztelen volt, mint egy újszülött. Még a cipője sem volt rajta.
- 154 -
 - Kelj fel! - Ugyanaz a hang, mint az előbb.
A cső megint közelített, szédítő, éles, kék tüzet okádva.
- Kelj fel!
LeRoy megpróbált felkelni, isten bizony megpróbált! Majdnem sikerült is. Kiszabadította a
teste alá szorult lábát, és az egyik karját is sikerült megmozdítania. De nem volt elég gyors.
Egy újabb dózis, nagyobb, mint az előbb. Ezúttal LeRoy tényleg elszállt. Valami puhára
esett. Összerázkódott, ahogy felnézett a csupasz villanykörtére. Most először érezte a hideget. Rá-
hanyatlott a puhaságra. Egy párna. Csak pihenni egy kicsit... Csak hadd pihenjek...
- Kelj fel! Öltözz fel! Mozgás!
LeRoynak sikerült felkönyökölnie, és a résszemű felé fordult, aki a villámló bottal járt.
LeRoy szomjas volt. A tekintete egyre a szobát pásztázta körbe-körbe.
A puhaság, LeRoy párnája, egy férfi volt. Nem. Nem is egy ember, hanem egy egész halom,
a földre hányva, mély álomban, vagy talán holtan. A legtöbb néger volt, ami nem igazán lepte meg
LeRoyt. Annyi időt töltött már rács mögött, hogy néha magát is meglepte, amikor meglátta a saját
sápadt, fehér bőrét a zuhanyzóban.
És a többiek. Három puskás férfi, plusz a negyedik a villámló bottal. A lábuknál egy rakás
koszos barna ruha hevert. Villámló Bot közelebb lépett LeRoyhoz. Már megint készült valamire.
- Ne! Nem kell! Nem tudok... - LeRoy a tekintetével könyörgött, még ha tudta is, hogy nem
beszél elég hangosan.
Az ösztöke a résszemű kezében füstölni kezdett, ahogy a kisülés átrepítette LeRoyt a szo-
bán, rángatózva, levegő után kapkodva. LeRoy bevizelt.
A három puskás felröhögött.
- Öltözz fel! Most!
LeRoy odakúszott a ruhakupachoz. Még mielőtt hozzájuk ért volna, már érezte a szagukat.
Megragadta az anyagot, és egy adag rászáradt sár töredezett le róla. Meg bogarak. Ide-oda rohan-
gálva, nyüzsögve, mintha egy helikopterről nézte volna a börtönudvart.
LeRoy úgy borította a vállára a durva, bűzlő inget, mintha valaki mást öltöztetett volna, egy
halottat. És mi van, ha a többiek, azok ott a padlón... mi van, ha azok halottak? Mi van akkor, ha ez
maga a pokol? A nadrágot meg sem kísérelte felvenni. Annyira nem tudta mozgatni a lábát. LeRoy
észrevett egy pár bakancsféleséget. Nem bőrből készült, hanem valami merev filcből, és még irtóza-
tosabb szaga volt, mint az ingnek.
- Fel! Felkelni!
LeRoy épp időben térdelt fel, hogy a mellkasával telibe kapja az egyik őr ütését a puskatus-
sal.
Úgy esett hátra, mint egy rongybaba. LeRoy elterült a mocskos padlón.
Érezte, hogy valaki valami ruhafélét húz fel előbb az egyik lábára, aztán a másikra.
Az őrök felhúzták a nadrágot a derekáig. Halkan megtárgyaltak valamit egymás között, az-
tán egy parancs hallatszott, utána pedig csend.
- Te! Kelj fel! Most rögtön!
LeRoy feltápászkodott, aztán inogva, remegő lábakkal felállt, mint egy kiscsikó. Ide-oda
imbolygott, amíg ráadták a nadrágot. Aztán Villámló Bot a bakancsra mutatott.
- Valenki!
Csinálnia kellett valamit? Vagy tudnia? Ez lett volna a neve?
- Valenki! Valenki!!! - ordította a résszemű torkaszakadtából, és LeRoy tudta, hogy ez nem
jó jel.
LeRoy felvette a bakancsot. Szinte teljesen szétrohasztotta már az izzadtság. De azért úgy-
ahogy illett a lábára. Viszont futáshoz abszolút használhatatlan lesz ez a bakancs... Hol a túróban
volt a saját cipője? Egy perce még a lábán volt az igazgató... aztán LeRoy meglátta.
A cipője Villámló Bot lábán volt.
- Te! Gyere ide!
A három őr utat nyitott. Villámló Bot közelebb lépett, de LeRoy mostanra már ismerte a
menetet. Lépkedni kezdett. Egyik láb a másik után, mereven, a megnyílt tér, az ajtó felé tartva. Se-
hol semmi bilincs vagy kötelék. Az ajtón szabad levegő, hideg áramlott befelé. LeRoy kisétált, és
fényesen csillogó fehérséget látott. Belelépett.
- 155 -
 Homok? Valami tetves sivatagban volt? LeRoy lenézett. A bakancsa. A hogyishívják.
Valenki? Akármi volt is a neve, máris csontig átázott. Este volt. LeRoy nagy levegőt vett, belesza-
golt a hidegbe, és fák illatát érezte. Meg emberek szagát. De homokét nem.
Jézusom... ez nem homok! Még csak nem is a föld szaga!
Ez hó!

Novek zöld inge csupa égésnyom és lyuk volt. Arca maszatos lett, csupasz bőre pedig sí-
kossá vált a rákenődött kerozintól.
- Menj csak tovább! - mondta az őr Novek háta mögött.
- Hová?
- Ne aggódj, majd megtudod!
Az előcsarnok egy lépcsőházban végződött, a lépcső pedig egy hosszú folyosóra vezetett fel,
amit halvány fény világított meg. A folyosó egész hosszában egy gyönyörű keleti szőnyeg futott
végig. A faajtókat gondosan politúrozták, és semmilyen jelzés nem volt rajtuk. A tűzoltókészülékek
hiányoztak a szekrénykéikből, amiknek az üvegajtajait Jufa emberei nyitva hagyták. A füst ide is
felszállt, és megült itt a harmadik emeleten. Minden egyes levegővétel az ember torkába hasított,
mintha halszálkát nyelt volna le. Novek igyekezett apróbb levegőket venni. Így apróbb szálkákat
nyelt.
- Ide be! Már vár - bökte meg Noveket Jufa egyik embere a fegyvere csövével. A másik őr
átnyúlt Novek előtt, és kinyitotta az utolsó ajtót a folyosón. Egy légáram zúdult be Szemjon Jufa
irodájába. Novek követte.
Odabent Jurij Gyurasenko üldögélt egy alacsony, háromlábú sámlin. Mögötte egy őr állt,
kezében gépfegyverrel.
- Polgármester! - mondta Jufa. - Csak vesztegetem itt az időmet a barátjával, hogy megtud-
jam, hol van maga meg a kis barátnője! Erre ki jelenik meg itt teljes életnagyságban? Maga! Az élet
néha vicces, nem gondolja?
- Nem, de a komédia magánvélemény dolga.
Jurij szorult helyzete ellenére is felnevetett.
Jufa a Jurij háta mögött álló őrre pillantott. Az őr lesújtott a gépfegyverrel, mint egy bun-
kósbottal. Jurij lezuhant a sámliról.
- Ha csak tüsszent egyet - mondta Jufa -, lődd le! - Aztán Novekhez fordult. - Látja, mi lesz
a vége a tiszteletlenségnek? Üljön le!
Egy fémes bökés, és Novek egy sámlin találta magát Jurij mellett. Jufa minden egyes porci-
kájában maga volt a vor, a maffia ura, ahogy itt ült az irodájában. Egy zöld posztóval borított üres
íróasztal mögött foglalt helyet, háta mögött pedig egy szamovár gőzölgött, párafelhőket eregetve a
levegőbe. A tűz füstje itt nem volt olyan vastag, hála a nyitott ablakoknak. A függönyöket felfújta,
és kihasasította a szellő; a Merkúr óvszergyár, amint kibontott vitorlákkal útnak indul. Jufa előtt egy
szép papírvágókés feküdt az íróasztalon; egy ökölnyi rózsakvarcba ágyazott kard, egy miniatűr
Excalibur. Az iroda legeslegközepén, mindentől elkülönítve, mint valami szent tárgy, ott állt Jufa
híres rulettkereke, ez a masszív márványtányér, amely egy faragott talapzaton egyensúlyozott.
- Hol van Borja? - kérdezte Jufa.
Egy másodperc, kettő. Egy kérdő pillantás, de semmi válasz.
- Hogyhogy, hát senki sem látta?
- Elvileg a raktárban kellett lennie.
- Nem azt kérdeztem, hol volt elvileg - mondta Jufa, majd elkáromkodta magát, felkapta a
rádiós adóvevőt, és beleszólt. Azután lecsapta a készüléket az íróasztalra. - Te - mondta, és az egyik
őrre bökött. - Menj, és segíts a többieknek! Ajánlom, hogy valahonnan előkerüljön az a semmire-
kellő!
Elő is fog, gondolta Novek. Borja. Hivatalosabban Borisz. Az, amelyiknek V-alakban volt
leborotválva a haja. Amelyik halálra verte Nyiki Malisovot egy fémcsővel. Amelyik ízekre szedte
Novek lakását. Amelyik a mellkasára lépett, és a sötét, jéghideg vízbe nyomta, majdnem áttaszítva a
másvilágra.

- 156 -
 Jufa antracitszínű szeme villámokat szórt. - Mondja csak, hallgatom! Mégis, hogy képzelte,
hogy csak úgy besétál ide, és mindenféle tüzeket gyújt?
- Nem én voltam. A maga egyik embere játszadozott egy hegesztőpisztollyal egy olyan he-
lyiségben, ami tele volt petróleummal. Jobban kellett volna vigyáznia, de nem volt elég óvatos. Így
történik a baleset.
Jufa tekintete hirtelen kifejezéstelenné változott. Mereven, egyetlen pislogás nélkül bámult
Novekre, mint egy hüllő, miközben olívaszínű bőre még sötétebb tónusúra változott. - Kaznyin
megmondta, hogy maga öngyilkosjelölt. Azt hiszem, ebben talán igaza is van.
- Nem nagyon értek a pszichológiához.
- Ahhoz viszont annál inkább, hogy bajt keverjen. Abból pedig már így is több van a kelle-
ténél. Ideje véget vetni ezeknek a dolgoknak.
- Maga és a minisztérium között? Azt hittem, a tolvajok fölötte állnak annak, hogy az olya-
nokkal működjenek együtt, mint Kaznyin és Gromov.
- Ők működnek együtt velem.
- Mindig is sejtettem, hogy maga és a párt között sok közös vonás van.
Jufa rányomta vaskos hüvelykujját az íróasztalra. - A párt gondját viseli a pártnak - mondta.
- Valamikor nagykutyák voltak. Most viszont ők is csak egy banda a sok közül. Mi vagyunk azok,
akik életben tartják ezt az országot. Nehéz teher ez az ilyen zavaros időkben.
Zavaros idők. Egy apparatcsik, amint megpróbálja megmagyarázni, miért nem teljesítette a
tervet, sem mondhatta volna jobban. - Szóval a tolvajok most már a közszolgálati szektorban dol-
goznak?
- Mi mindig is ott dolgoztunk. Nézzen csak körül! Maguk hagyják, hogy minden darabjaira
hulljon szét. Még a kínaiak is jobban élnek nálunk! És ki gondoskodik arról, hogy legyen benzin,
amit venni lehet? Egy kis meleg és iható víz? Gyógyszerek? Maga? Nem! Mi! Az üzlet az üzlet. Így
működik Oroszország. - Jufa hátradőlt a székében. - És mindig is így működött. Érti, amit mondok?
- Azt értem, hogy Gromovnak miért van szüksége magára. De magának miért van szüksége
rá?
- Egy kis lazaság nem árt. Túl sok nem jó. Egy államügyész határt szabhat bizonyos dolgok-
nak.
- Mint például az engedély nélküli lopás?
- Pontosan. - Jufa a nyitott ablak felé biccentett. - Odakint nincs rend. De idebent mi olyanok
vagyunk, mint egy nagy család. Mi egy bratyszki krug vagyunk. - Egy testvéri kör. Jufa széles arca
mintha egyenesen a két válla közül nőtt volna ki, nyak nélkül. Fekete haja csillogott. - Borja eltűnt.
- Mondta.
- Borja a fiam.
Novek érezte Jufa szavainak a súlyát. Látta a fájdalmat Jufa arcán. A fia. A jövője. Tűzbe
bugyolálva. Zsírrá és csonttá égve. Ez bonyolítani fogja kissé a dolgokat. Novek tudta, hogy amint
megtalálják Borját, többé már nem lesz helye az egyezkedő tárgyalásoknak. Többé már semminek
sem lesz helye. - Nekem egy lányom van - mondta Jufának. - Ő is eltűnt.
- Miért mondja nekem?
- Azért jöttem, hogy egy egyezséget ajánljak magának.
- Ne...! - kezdte Jurij, de a fiatal pilótát azonnal csendre „intették”.
- Még egy szó, és annyi! - mondta Jufa. - Szóval? Mondja, hallgatom!
- A fiai ma este meglátogatták Nyiki Malisovot.
- A kis Nyiki egy farcovcsik - mondta Jufa. Egy utcai árus, aki egy Jufához hasonló vomak
még csak a megvetésére sem méltó. - De egyáltalán mi köze van magának ehhez?
- Érdekelne, milyen üzletet folytatott vele. Tudom, hogy vett tőle dolgokat. Olyasmiket,
amiket senki más nem vett volna meg. Olyan ennivalót, amit normális ésszel gondolkodó ember
még a kezébe sem venne, nemhogy a szájába.
Jufa elgondolkodva mérte végig Noveket. - Miért vennék én bármit is egy olyan kis
szarjancsitól, mint Nyiki?
- Mert maga az egyetlen Markovóban, aki régi hadi ellátmányt vásárol.

- 157 -
 Jufa elmosolyodott, aztán felhorkantott. - Ide figyeljen! Nyiki egy korcs kutya volt, aki far-
kasnak képzelte magát. - A mosoly eltűnt Jufa arcáról. - Olyan dolgokat próbált eladni, amik nem is
voltak az övéi. Azok az enyémek voltak! Ez pedig törvénybe ütközik. Az én törvényembe!
- Ezért megölette.
- Ha valaki a tökére lép, maga is megpróbál tenni ellene, nem? Nem hagyhatja csak úgy szó
nélkül. Legalábbis nem az én világomban.
- A fiai énhozzám is ellátogattak.
Jufa tekintete semmit sem sugárzott. Semmi érzelmet. Semmi döbbent felismerést. Az égvi-
lágon semmit.
- Valamint Andrej Rizskovhoz is betörtek. Maga akart tőle valamit. Ott nem találta meg,
mert addigra már nálam volt. Hajlandó vagyok alkut kötni magával. Megkaphatja a kazettákat. Tud-
ja, miről beszélek? Hát persze, hogy tudja. De cserébe vissza akarom kapni a lányomat. Még ma
este.
- Alkuk! - horkant fel Jufa. - Rizskov is alkut akart kötni, de annyira mégsem volt jó üzlet-
ember. Nem értette meg, hogy amikor csak egyetlen vevő van a piacon, akkor az a vevő fogja meg-
határozni az árat, és nem az eladó.
- Rizskov megpróbálta eladni magának a kazettákat?
- Azt ne kérdezze tőlem, miért tartotta őket annyira értékesnek! Megpróbáltam segíteni. Úgy
értem, szívességből. De végül képtelenek voltunk elfogadható megállapodásra jutni. Kapcsolatba
hoztam másokkal. Aztán a tárgyalások zsákutcába jutottak. Gondolkozzon csak el rajta...!
Novek elgondolkozott rajta. Lehetséges, hogy Rizskov megpróbált titokban alkut kötni
Jufával Anna kazettáit illetően? Ez nem is volt kérdés. Kivel hozta össze Jufa Rizskovot? Az AMR-
ral? - Már elnézést, Szemjon - mondta Novek -, de téved, amikor azt mondja, hogy csak egyetlen
vevő volt a piacon. Szerintem az egész világot érdekelné egy olyan ember, aki nem is létezik.
Jufa megint rányomta a hüvelykujját a zöld vászonra. - Ez itt a világ, polgármester! És én
irányítom! Más világokról beszélni... az olyan, mint egy szín, amit soha egyikünk sem fog látni.
Különösen maga. Különösen most. Nem tudok semmit a maga lányáról, kivéve, hogy nagyon szo-
morú lesz holnap, ha maga nem adja ide nekem ma este, amit meg akarok kapni. Az amerikait aka-
rom! Itt és most! Ennyi. Már azzal is szívességet teszek magának, hogy egyáltalán leállok cseve-
részni. Tehát, elfogadhatónak tartja az ajánlatot?
- Nem, ha ugyanezt az alkut ajánlotta Rizskovnak is.
Jufa előrébb hajolt. - Egy ujjal sem értünk hozzá. Erre a szavamat adom. Úgy is fogalmaz-
hatnánk, hogy élt-halt azokért a kazettákért. Magával mi a helyzet?
A kazetták. Az amerikai, aki éjszaka kóborol a tajgán. Az ósdi katonai fejadagok. Anna.
Novek érezte, ahogy az este egyetlen éles pontban összpontosul, az idő egy keskeny, vékony tűjé-
ben, amely borzalmasan törékeny, és bármelyik pillanatban összeroppanhat, mint egy jégcsap, amit
megolvasztott a napsütés. - Talán azok a kazetták többet érnek, mint maga gondolja.
- Nem.
- Talán rengeteget érnek az AmerRusnak. Vagy Gromov főügyésznek? Maga az üzlettársa.
És mint ilyen, esetleg azt is tudja, mennyit fizetnek Gromovnak azért, hogy illegális, papírokkal
nem rendelkező amerikaiakat engedjen be Szibériába.
- Menjen, és kérdezze meg őt magát! Ő is egész nap beszélni akart magával.
- Én magát kérdezem. Kik ezek, Szemjon? - Novek előrébb hajolt. Az őr egész teste azonnal
megfeszült. - Mit csinálnak ott fönt Elgennél? Kiket löknek be a drótkerítés mögé? Az biztos, hogy
nem tolvajokat. Maguk túlságosan is jól vigyáznak egymásra. Mint egy testvéri körben. Szóval, ez-
úttal kikről van szó?
- Nem tudom, miről beszél.
- Ugyan! Egy olyan embernek, mint maga, nincs oka hazudni ezzel kapcsolatban. Vagy már
elfelejtette, hogy ez a maga világa? Hallott már Elgenről, nem? Egy régi fegyenctábor. Mi soha
semmit nem dobunk el itt Oroszországban. Soha nem lehet tudni, mikor lesz rá megint szükség.
Szibéria pedig mindig is olyan hely volt, ahonnan nehéz elmenni. Gondolkozzon! A második világ-
háború utolsó japán hadifoglyai csak 1992-ben hagyták el Szibériát!
- És akkor mi van?

- 158 -
 - A koreaiak ma táborokat vezetnek lent délen. Közben nekünk még a hetvenes években is
voltak olyan amerikai foglyaink, akik a koreai háborúban vettek részt.
- Talán egy nap, ha még lesz rá lehetősége, történelemkönyvet kéne írnia.
- Most kiket küldenek a szögesdrót mögé?
Jufa vállat vont. - Az egészet elképesztőnek találom, polgármester - mondta. - Itt vannak
magának az amerikaiak, akik a saját farkukat kergetik körbe-körbe, aztán egy olyan okos fickó,
mint Rizskov, meghal, és még két rendőr. Maga az irkutszki főügyész akarja személyesen a falára
tűzni a maga fejét. És mindezek ellenére maga itt van, él és virul, és még mindig nem tud semmit!
- Azt tudom, hogy valamire használják Elgent. Az amerikaiaknak valami közük van a do-
loghoz. Az a hely csak egyetlen dologra jó. Valamikor munkatábor volt. És szerintem még mindig
az.
- Csak tessék, kürtölje világgá! Senki sem fogja elhinni. Egy kazetta. Rizskov meg néhány
régi hadi ellátmány. Malisov. Senki sem rakná össze ezeket a részleteket, és állna elő egy Gulág öt-
letével! Senki az égegyadta világon!
- Téved - mondta Novek. - Én épp az imént tettem meg.
- Ez gond, de a maga gondja. Nem az enyém.
- Kiket dobnak be oda? - kérdezte megint Novek. - Baptista misszionáriusokat? Koreai fa-
vágókat? Mormonokat? Csecsen lázadókat? Kell, hogy valaki legyen... Nem kell semmilyen részle-
teket összeraknom. Érzem a szagát, hogy valami bűzlik. Ezúttal kikről van szó?
A rádiós adóvevő felcsipogott. Jufa a füléhez emelte a készüléket. Hallgatott, majd a tekinte-
te Novekre vándorolt, végül lassan visszahelyezte a készüléket az íróasztalra. Az arca olyan volt,
mintha bazaltból faragták volna ki vésővel. - Hozd ide a furgont! - szólt oda az egyik őrnek.
- Szemjon...
- Nem - mondta Jufa. Nyelt egyet, és az arca már nem volt annyira kifejezéstelen, úgy tűnt,
mintha a sírás kerülgetné. - A fiam... - Jufa elhallgatott, és megrázta a fejét. - Nincs alku.
Odakintről, az épület mögül fémes robaj hallatszott. Egy pillanatig mindannyian ámultak-
bámultak a függönyökre.
- Menj! - mondta Jufa.
Novek őre az ablakhoz lépett, és épp akkor húzta félre a függönyt, amikor egy újabb dörre-
nésszerű robaj hallatszott, majd hangos üvegcsörömpölés. Aztán egy újabb robaj és egy újabb csö-
römpölés, amelyet ezúttal egy autó riasztójának rémült vijjogása kísért.
Jufa olyan gyorsan ugrott talpra, hogy a széke hanyatt esett.
Jurij tekintete nyílegyenesen vetődött az asztalra. Jufa papírvágókése. Jurij már figyelte egy
ideje, és csak várt. Majdnem túl korán cselekedett, amikor a tűzriasztó bekapcsolt. Most az egyik őr
az ablakon nézett kifelé. A másik mögötte állt az automata fegyverrel. Egy HK SP89-essel. Hasznos
kis jószág. S háromezer dollárt ért a piacon. Ebben a pillanatban viszont még ennél is többet. Várj,
és megölnek! Vagy cselekedj most, és talán van esélyed!
Kit érdekelt a valószínűség-számítás? A „talán” is megteszi.
Jurij felugrott, és a könyökét az őr gyomrába vágta. Mintha betonfalba ütközött volna. A HK
meg sem rezzent, ahogy Jurij felé fordult.
Ebben a pillanatban Jurij Jufára vetette magát. Ahogy átugrott az íróasztal felett, menet köz-
ben kikapta a papírvágókést a kristálytokjából. Az ukrán vezér a falhoz lapulva állt, széttárt karok-
kal. Pontosan az őr fegyverének célpontjában. - Ne! - sikította Jufa, ahogy egy sorozat végiglyug-
gatta a falat a feje fölött. A vakolat lisztként hullott le, és elkeveredett a fegyver sárga füstjével.
Az ablaknál álló őr visszafordult, keze máris a zakója alatt volt.
Jurij megragadta Jufát, és a papírvágókés hegyét a nemlétező nyakához szorította. Jufa épp
olyan puha volt, mint amilyen kemény volt az előbb az őr hasa. Szoros inggallérján már meg is je-
lent egy vékony csíkban a vér. - Mondd meg nekik, hogy dobják el a fegyvert!
Az ablaknál álló pitbull addigra már elővette a pisztolyát.
- Mondd meg nekik, vagy legurítom a fejedet a lépcsőn! - mondta Jurij, és behúzódott Jufa
árnyékába. Mélyebbre bökött a papírvágókéssel. Jufa szeme fehéren csillogott.
Nem tudott megszólalni. Hiába próbálta. Csak pislogott.
A fiatal pilóta még mélyebbre döfte a kis kardot. - A földre! Mondd meg nekik!
Jufa gyorsan bólintott.
- 159 -
 Mindkét fegyver a földre hullott. Novek állt legközelebb a HK-hoz. Úgy vette föl a rusnya
tárgyat, mintha egy kígyó lett volna, ami talán megdöglött, talán még él. Nehéz volt, legalább há-
rom kiló, és csúszott Novek kerozinborította kezében. A fegyver csöve még meleg volt. A görbe
tárban bőven látott muníciót.
Az őr az ablaknál a sarkán egyensúlyozott, ugrásra készen, szinte remegve. Ha megmozdul,
Novek kénytelen lesz lőni. Novek az őrre nézett, és minden pszichikai kisugárzással, amit csak ösz-
sze tudott gyűjteni, könyörgött felé. Ne! Ne mozdulj! Csak maradj, ahol vagy!
De az őr megmozdult.
Jurij nekilökte Jufát. A pitbull és a főnök együtt estek az ablakkeretnek. - Lőjön! - kiáltotta
Jurij Noveknek, miközben a másik kettő kibontakozott egymás karjából.
Novek feléjük fordította a fegyvert.
- Lőjön már!
Odakintről újabb hatalmas fémes robaj hallatszott. Az autóriasztó felvijjogott.
- Maradjanak, ahol vannak! - mondta Novek Jufának és az őrnek.
- Nem tudja megtenni - mondta Jufa. - Érzem, hogy maga nem képes rá.
Egy bagoly, egy sas, egy cápa. Egy zenész. Jufának igaza van. - Fusson! - mondta Novek Ju-
rijnak.
A pilóta az ajtó felé rohant.
Jufa az íróasztala széléhez lépett. - Most már sehol sincs hely magának. Sem itt, sem Ir-
kutszkban... sehol! És a lánya? Tudok egy helyet, ahol elevenen felfalják. Még akkor is jobban jár,
mint az én Borjám.
- Ne mozduljon!
Jufa nevetett miközben a nyakát törölgette. - A barátjának igaza volt. Meg kellett volna húz-
nia a ravaszt.
- Álljon meg, ahol van!
- Maga nem vezető. Nem is apa. Még csak nem is férfi.
Talán megmozdult az ujja. Talán megcsúszott a ravasz. Az biztos, hogy Novek nem húzhat-
ta meg. De a fegyver egyszer csak felrobbant a kezében, és ugrándozva fröcskölt szét egy rakás töl-
tényt a szobában. Mikor a tár végre kiürült, Jufa és az őr a földön feküdtek. A szobát vastagon be-
borította a füst. Mikor a füst tisztulni kezdett, Novek látta, hogy a bűne csak gyilkossági kísérlet
volt. Mindketten életben voltak, csak a rémülettől merevedtek mozdulatlanná.
Novek behúzta maga mögött a faajtót, és Jurij után rohant.
Le a lépcsőn, ki az előcsarnokon át. Novek látta Jurijt a főbejáraton kirohanni, aztán egy rö-
vid, éles füttyszót hallott.
- Plety!
Novek utolérte Jurijt odakint. Az üres automata fegyvert lehajította a hóba, és figyelte, amint
Plety a csavarkulcsával miszlikbe töri Jufa BMW-jét.
A nagytestű férfi még mindig meztelen felsőtesttel, serényen dolgozott a kedvenc szerszá-
mával. Az egész ember csupa vasból gyúrt karból és izzadt homlokból állt, hatalmas csavarkulcsát
használva, hogy szétverje a kapitalizmus megtestesült ördögét. A hátsó ablak szilánkokra tört. A
riasztó vijjogott. Plety a kocsi elejéhez ment, és bezúzta a fényszórókat. Az angyaloknak a mellka-
sán már nem volt közük az áhítathoz. A bosszú angyalaivá váltak.
Novek felnézett az ablakokra, és látta, hogy megint árnyak mozognak a függönyök mögött.
Egy fegyver csöve tolta szét a függöny két szárnyát.
- Plety!
Egy fényesen villanó sárga láng csapott ki Jufa ablakán, s fémzápor hullott a jófajta német
acélra.
Valahol felbődült egy autó motorja.
A fehér Land Cruiser Csucsinnal a kormány mögött eléjük csúszott, és megállt. Anna kivág-
ta az ajtót, épp, amikor egy újabb golyózápor indult útnak az emeletről a gyárudvar felé.
Csucsin kihajolt, célzott a pisztolyával, és három fehér villanás világította be a gyárudvart,
amit három hangos, mély dörrenés követett. Az ablak elsötétült.

- 160 -
 Novek beugrott a kocsiba, miközben Csucsin már rá is taposott a gázpedálra. Plety felugrott
a hátsó lökhárítóra, és a tetőcsomagtartóba kapaszkodott. Felhúzódzkodott, és továbbra is erősen
tartotta magát.
Kipörgő kerekek vinnyogása, aztán egy hirtelen rántás, ahogy a kerekek végre megkapasz-
kodtak, és elindultak. Jurij utánuk rohant. Plety kinyújtotta a csavarkulcsát, miközben másik karját a
tetőcsomagtartóba kulcsolta. Jurijnak sikerült megragadnia a csavarkulcsot, és Plety felrántotta ma-
ga mellé.
Elsüvítettek a kapuőr bódéja mellett, neki az éjszakának.
Csucsin bepördült az egyik sarkon. Az alacsony hold egyik ablaktól a másikig siklott, majd
egy fal mögé bújt. Mikor újra előbukkant, már csak egy ragyogó folt volt, valahol egy felhőbe
veszve.
- Fizetésemelést kapsz - mondta Novek, mikor végre megint egyenletesen vette a levegőt. -
Hol találtál benzint?
Csucsin lenyúlt, és felemelt egy hosszú gumicsövet. - Mindenki a maga képessége szerint,
és mindenki a maga igényei szerint, ugye. Kaznyin Volvójának tele volt a tankja. Gondoltam, neki
most úgy sincs szüksége rá. Látta őt?
- Nem.
- Az a helikopter az előbb, ugyanaz volt. A min...
- Tudom. - Novek hátrafordult. Jurij és Plety még mindig kapaszkodtak. Novek előbb Anná-
ra nézett, aztán Csucsinhoz fordult.
- Állj félre valahol, valami sötét helyen!
Csucsin lekanyarodott az útról, és befordult egy üres, hóborította telekre. Zúzmarás téglafa-
lak fedezték őket három oldalról. A hó itt még mindig vastag volt, majdnem a Land Cruiser ajtajáig
ért. A kocsi úgy csúszott a befagyott havon, mint egy szánkó. Végre megálltak. Csucsin kikapcsolta
a lámpákat.
Jurij és Plety bekászálódtak Anna mellé. Plety még mindig erősen markolta a csavarkulcsát.
Úgy tűnt mintha a karja része lett volna, a keze folytatása. Mint egy homár kemény, páncélozott ol-
lója.
- Polgármester, tartozom magának - mondta Jurij kifulladva. - De le kellett volna lőnie.
Mindenkinek szívességet tett volna vele. Most maga után fogja vetni magát. Úgy beszél, mint egy
emberi lény, de valójában egy szörnyeteg.
- A fia is az volt.
Plety felmordult.
- Minek mesélte neki azt a történetet a lányáról? - kérdezte Jurij. - Úgysem érdekli.
- Az nem csak egy történet volt.
Jurijnak felszaladt a szemöldöke. - Náluk van a lánya?
- Tunguzkában - mondta Anna.
Jurij mintha csak most vette volna észre először Annát. - Végig itt volt! Azt hittem, csak
blöffölt! Tényleg alkut köthetett volna azzal a rohadékkal! Miért nem tette?
- Alkut? - kérdezte Anna.
Novek felé fordult. - A barátja, Andrej. Adott neki egy másolatot arról a kazettáról, úgy volt,
hogy Andrej elküldi a bátyjának, aki majd megpróbálja kideríteni, ki az a férfi, megtudja a nevét.
Igaz?
- Ezt már mind tudja.
- Azt is tudom, hogy Andrej megpróbálta eladni a szalagot Jufának.
- Andrej sohasem...
- De igen. Jufa összehozta őt az AmerRusszal, és tudja, mi történt azután. Jufa azt mondja,
nem ő ölte meg, és tudja, mit? Hiszek neki. Végtére is, egy tolvajnak is megvan a maga becsülete.
Nem úgy, mint Kaznyinnak. Vagy Gromovnak.
- Andrej nem hazudott volna nekem.
- Mindezek után maga még mindig bízna benne? Miért? Mert valamikor viszonyuk volt? Ez
nem elég ok. A felesége is elmondhatná ugyanezt.
Anna összeszorította a száját.

- 161 -
 Novek még nem fejezte be. - Rizskov tudta, hogy Jufa érteni fogja, ami azon a kazettán van,
és miért nem láthatja soha senki más. A baj csak az volt, hogy azt hitte, fontos ember. Hogy túlsá-
gosan is fontos. Rizskovnak szép, vastag tető volt a feje felett. Az „államtitkai” majd megvédik
mindentől. Igen ám, csakhogy egy papírtető nem volt elég jó.
Egy rendőrségi kocsi fordult be a sarkon, villogó kék fénnyel. A Merkúr óvszergyár irányá-
ba robogott el.
- Egyre csak azt kérdezem magamtól - folytatta Novek -, hogyan kereshet az AmerRus pénzt
úgy, hogy nem termel ki olajat? Hogyan keres pénzt Jufa azzal, hogy ősrégi katonai fejadagokat ad
el? Miért szervezné meg Andrej Rizskov egy volt munkatábor bérletét? Egyértelműen három rej-
tély. De ugyanaz a válasz. Az egész egy talány - fordult Novek Jurijhoz -, de talán maga segíthet
nekem megfejteni, Jurij.
- Én?
- Maga - felelte Novek. - Maga is része ennek a kis egyezségnek. Maga üzletet kötött
Jufával. Maga északra repítette azokat a régi konzerveket. Maga és Jufa... partnerek. Tőle nem tu-
dom megkérdezni. De magától igen.
- Partnerek? Mi a fenéről beszél? Nem látott az irodájában? Úgy néztem ki, mint valami
vendég?
- Láttam magát - mondta Novek. - És arra is emlékszem, hogy láttam egy láda katonai fej-
adagot a maga repülőgépe hátuljában.
- Ide hallgasson! Mindez már a múlté - mondta Jurij. - Már nem dolgozunk Jufának. Külön-
ben is, mi ez az egész, vallatás? Ki hozott ki onnan minket?
- Maga tud az AmerRusról. Maga tudja, mit csinálnak.
- Én csak annyit tudok, hogy maga mostanra már halott lenne, ha én nem ragadom meg azt
az ukrán rohadékot. Erre most úgy tesz, mintha én lennék a bűnöző?
- Szerintem az is. Törvények vannak arra vonatkozóan, ha valaki törvénynek ütköző vállal-
kozásokban vesz részt. Talán sikerül kerítenem egy bírót, aki alkalmazná őket a maga esetében. De
ha nem, akkor is biztos, hogy épp elég ideig tarthatnám fogságban ahhoz, hogy Jufa megtalálja.
Vagy Gromov. Bonyolulttá válhat a helyzet. Biztos vagyok benne, hogy megérti.
- Még magánál is jobban. Nézzen szembe a tényekkel! Ők a bírók! Ők a törvény! És maga a
kívülálló! Azoknak a szemeteknek ott fent Irkutszkban mindenhová elér a keze. Várjon csak, és
nemsokára magához is elérnek! Úgyhogy éppen ezért én nem tanácsolnám a várakozást. - Jurij ide-
gesen nézett körbe. - Figyeljen! Amikor az AMR először megjelent, mindennap szállítottunk nekik
a repülőnkkel. Geofizikai mérőműszereket. Alkatrészeket. Volt néhány vadászexpedíció is amerikai
befektetőkkel. Akkoriban nagy volt a nyüzsgés, tényleg volt mozgás. Úgy csináltak, mintha tényleg
érdekelné őket, hogy minél előbb olajat találjanak.
- Milyen vadászexpedíciók? - kérdezte Anna.
- Mit gondol? Maga töltötte fel a vadászrezervátumukat. De aztán egyik pillanatról a másik-
ra minden teljesen leállt. Nem jött több konzultáns, sem felmérő... még egy fia vadász sem! Ameny-
nyire őket érdekelte a dolog, mi mintha nem is léteztünk volna. Be sem tehettük a lábunkat a főka-
pun. Még akkor sem lapátolhattuk volna ki a szart a latrinájukból, ha fizetünk érte. Úgyhogy odáig
jutottunk, hogy vagy Jufával üzletelünk, vagy éhen halunk.
- Miféle üzletről volt szó?
Jurij megcsóválta a fejét. Az ajtó felé nyújtotta a kezét, de Plety gyorsabb volt. A nagy piros
csavarkulcs úgy állta az útját, mint egy sorompó.
- Mondd el neki!
- Mit mondjak el neki? - Jurij megpróbálta lenyomni az ajtókilincset, de a vasszerszám még
erősebben nyomta le a karját. - Mi itt kiszállunk.
- Nem. - Plety nem mozdult. Jurij pedig nem tudott.
Jurij megpróbált az eszére hatni. - Egy cellában akarsz ülni vele? Holnapra már halott lesz!
Nekem miért kéne vele halnom?
- Mert ha holnapra halott ember lesz - mondta Plety -, akkor egy teljes éjszakával túlél té-
ged.
- Mi a fene ez, hirtelen támadt lelkiismeret-furdalás?
- Több okom is van.
- 162 -
 - Csak egyet szeretnék hallani!
Plety Jurij mellkasába bökött a nehéz vas csavarkulccsal. Jurij feladta a küzdelmet. - Ez lá-
zadás...
- Szóval? - kérdezte Novek.
Jurij előbb Pletyre nézett, aztán Novekhez fordult. - Háromszor, oké? Háromszor! Azt akar-
ták, hogy repüljünk le a BAF-hoz - mondta Jurij, a Bajkál-Amúr-fővonalra célozva. - Egy
csonkavágány mellett szálltunk le, és csak vártunk. Jött egy vonat. Még csak meg sem állt. De nem
is kellett. Tudja, milyen lassan kell menniük. Csak lerúgták a dobozokat, és mentek tovább. Mi meg
bepakoltuk őket, és elrepültünk.
- Hová?
- Mit gondol, hová? Tunguzkába. Ott aztán akármit is csinált az AmerRus ezekkel a dobo-
zokkal, nekem nem számoltak be róla. Az én küldetésemnek ezzel vége volt.
- Tehát elismeri, hogy része Jufa bűnszervezetének?
- Maga eszik? Lélegzik? Markovóban mindenki része Jufa szervezetének! Mindenki, magát
meg azt a hülye Malisovot kivéve. Ha óvatosabb lett volna, még mindig élne. Egy nap magáról is
ugyanezt fogják mondani.
- Én ráérek. Szóval eladott néhány régi fejadagot Nyikinek?
Jurij megint Pletyre nézett. - Oké, őszinte leszek magával. Megtartottunk magunknak né-
hány ládával. Azt gondoltam, többnek kell emögött lennie, mint ahogy első látásra tűnik. Ki akarná
megenni ezeket? Senki. Ezek a konzervek már vadonatújan is rosszak voltak. 1991 UTÁN ME-
GENNI TILOS! Képzelje csak el, milyenek lehetnek most!
- Láttam.
- Én is. Tunguzkában nem volt senki, aki csak egy ujjal is hozzájuk érne. Az orosz munká-
sok ott finomabbakat esznek, mint Markovo polgárai, az amerikaiak meg? Ugyan, kérem! Azok
marhasültet esznek, meg homárt! A Mars szelet, amit kiszarnak, még mindig a papírjában van!
Úgyhogy arra gondoltam, itt valami nagyobb buliról kell hogy szó legyen.
- Csempészetről - mondta Novek.
- Mi másról? De aztán kinyitottam vagy egy tucat konzervet, és nem volt bennük gyémánt,
polgármester. Sem kábítószer. Semmi más, csak ami a címkén állt. Moslék. Így a maradékot elad-
tam Nyikinek. Hogy ő mit csinált velük, az az ő dolga volt. Az meg, hogy maga mit csinál innentől
kezdve, a magáé.
Mit is mondott Jufa? Hogy Nyiki olyasmit akart eladni, ami nem az övé volt?
Jurij félreértette Novek arckifejezését, és azt hitte, a polgármester nem hisz neki. - Ez az
igazság! Mi mást tehettem volna? Nem volt más választásom. Egy üzletembernek oda kell mennie,
ahol az üzlet van.
- Akkor jó hírem van a maga számára - mondta Novek. - Ha munkát keres, épp a legmegfe-
lelőbb helyen van.
- Miféle munka?
- Van egy megbízásom a Fehér Madár Légitársaságnak. Ma este repülni fog - mondta
Novek. - Engem fog felvinni Tunguzkába.
- Hogyne. De miért nem állunk meg előbb Párizsban? Ott jobb az idő.
- Nem viccelek, Jurij. A lányom ott van fent, és maga az egyetlen repülővel rendelkező piló-
ta, akit ismerek.
- Ne könyörögjön neki! Csak kobozza el a repülőjét! – mondta Csucsin.
Novek megrázta a fejét. - Pilótára is szükségem van.
- Jó ötlet - bólintott Jurij. - Egy repülő, egy pilóta. És ha lenne egy kis sonkája is, csinálhatna
egy omlettet. Már ha lenne egy tojása. Na viszlát, polgármester! - Jurij az ajtó felé nyúlt. - Menjünk,
Plety!
- Várjon!
Mindannyian a hang felé fordultak. Anna volt az.
- Mennyibe kerülne, hogy felrepüljön oda?
- Nevetséges egyáltalán beszélni is róla - mondta Jurij.
- A tigriscsontnak egy grammja ötszáz dollárt ér. Ez nem annyira nevetséges.
- Anna! - mondta Novek, de Anna leintette.
- 163 -
 - Kiskereskedelmi áron - mondta Jurij. - Errefelé nagyjából háromezer dollár kilója. De mi-
ért említi?
Novek megint Annára nézett. - Mit akar mondani?
- Jurij fizetséget akar - suttogta alig hallhatóan Anna összeszorított ajkai között. - Szóval -
fordult Jurijhoz -, száz kilóért háromszázezer dollárt kapna?
- Nagyjából. Miért, hol van ez a százkilós tigris?
- Dobozban, illetve dobozokban. Csak magára várnak. Tunguzkában. De oda kell vinnie
minket, ha meg akarja kapni. És még ma este kell odavinnie minket.
Minket, gondolta Novek. Hogy lehet egy szó egyszerre ilyen kicsi és ilyen nagy?
Jurij rájuk nézett. Noveknek nem igazán hitt, de Anna Veresszkaja más volt. Ő volt a tigris-
nő. Száz kiló csont? Elég lenne néhány új repülőgépre. Újrakezdeni valahol máshol, egy olyan he-
lyen, ahol még csak nem is hallottak a minisztériumról. Vagy Gromov főügyészről. Ahol a homárok
a nyarat töltötték, nem a telet.
Novek Annához fordult. - Nem adhatja oda neki azokat a csontodat!
- Nem adok neki semmit. Én eladom azokat a csontokat.
- Honnan tudjam, hogy egyáltalán léteznek azok a csontok? - kérdezte Jurij.
- Nem tudhatja - mondta Anna. - Csak annyit tudhat, hogy az ajánlat most nagyon jó. De
reggel, miután Kaznyin megtalált minket, magának egy centje sem lesz. Nem lesz semmije, csak
egy rakás dühös ember a nyomában, aki mind azt szeretné tudni, hogy hová tűnt, és hogy hogyan
segített nekünk. Másrészt viszont, ha most vállalja a kockázatot, annak meglesz a jutalma. Maga
dönt. Áll az alku, vagy sem?
Jurij lassan elmosolyodott, miközben becsukta a kocsi ajtaját. - Tudja, mit, polgármester?
Tévedtem. Ez a nő tényleg amerikai!
Novek Csucsinra nézett. - Indíts! - mondta.
Ahogy a kocsi elindult, egy pár csepp olvadt hó hullott le egy felhőből, összepettyezve a
szélvédőt, olvadó csillagokkal tarkítva a világot.

22. fejezet

Nedves fenyőtörzsek csillogtak az egyetlen fényszóró fénysugarában.

Novek kitekerte az olajmérő térképet, amit Rizskov garázsában találtak, és átnyújtotta Jurij-
nak.
- Nekem nem kellenek térképek - mondta Jurij. - Mondtam már, hogy az orrom után menve
is odatalálok Tunguzkába. De csak egyetlen próba lesz, polgármester, nem több. Ha le tudunk száll-
ni, felvesszük a lányát, a csontjaimat, és pucolunk. Ha nem tudunk leszállni, ha még mindig blokád
alatt tartják a kifutót, akkor... - Jurij vállat vont.
- ...akkor is le fogunk szállni - mondta Novek. Nem fog egész Tunguzkáig menni, csak hogy
aztán otthagyja Galinát.
- Mi az, most már pilóta is? - kérdezte Csucsin.
- Új megoldásokon gondolkozom, Csucsin. - Novek látta a feszültséget a sofőrje arcán. - Ki
tudja, talán még arra is vállalkozom, hogy saját magam vezessek.
- No!
- Mit kezd az AmerRus egy olyan hellyel, mint Elgen? - kérdezte Anna.
Az ötletek nem kerültek semmibe. De bizonyítani annál nehezebb volt. Novek hangosan
kezdett gondolkodni. - Valamire használják. Vagy megengedik másoknak, hogy használják.
- De mire?
Ki lenne hajlandó ősrégi moslékot enni? Ki más? - Rabok. Gondolkoztam ezen. Ez az egyet-
len dolog, aminek értelmét látom. Csak rabok lehetnek.
A mondat úgy kavargott a kocsi légterében, mint valami gáz vagy füst, ami belekeveredett a
csendbe. Végül Anna szólalt meg.
- Akkor az az amerikai a tigrises kazettán...

- 164 -
 - Egy őr. Valaki, akit úgy hoztak be. Valamiféle konzultáns - mondta Novek. - Manapság
rengeteg amerikai konzultáns van Oroszországban. Habár őszintén szólva, ha munkatáborokról van
szó, akkor nincs szükségünk rájuk.
- Ez így igaz - mondta Csucsin. - Ha börtönökről vagy börtönőrökről van szó, Szibéria már
így is világelső. Mi küldhetnénk konzultánsokat hozzájuk.
Csucsinnak persze igaza volt. Több évszázados tapasztalat. Végtelen tér. Olcsó, könnyen
kapható munkaerő. Kinek van itt szüksége konzultánsokra? De akkor, töprengett Novek, ki volt ez a
halott amerikai?
- Akármit is csinálnak ott - mondta Jurij -, nagyon gyorsnak kell lennünk. Ne felejtsék el,
hogy az AMR úgy irányítja Tunguzkát, mintha a saját országuk lenne! De ha tényleg olyan sok tig-
riscsont van ott, mint mondja...
- Majdnem két éve gyűjtöm őket.
Mindannyian Annára néztek.
- Negyvenhárom tigris csontjai. Több, mint kétszáz kiló.
- Kétszáz...? Van fogalma róla, mennyit érne ez a piacon?
- Igen.
- Ha elviszi Vlagyivosztokba, több mint félmillió dollárt kapna érte! - Jurij hangja átszelle-
mülten csengett. - És maga képes lett volna az egészet egyszerűen elégetni?!
- Valamiről megfeledkezik, Mr. Üzletember - mondta Csucsin.
- Ugyanarról, amiről Rizskov is megfeledkezett.
- És mi lenne az, nagyapó?
- Hogy életben kell maradnia, ha el akarja adni őket.

Csucsin beleszívott a cigarettába, amit Jurij adott neki. A Marlborónak jobb szaga volt,
mint a szokásos Jávájának. - Elgen... milyen régi emlék! Néha még én magam is eltűnődöm, vajon
hogyan történhetett meg. Vagy hogy egyáltalán megtörtént-e. - Csucsin elhallgatott. A lámpákra, a
barakkokra, a tornyokra gondolni nem volt könnyű dolog. Húsz évet élt le a láthatatlan birodalom
polgáraként.
- Mesélje el nekünk, mire emlékszik! - kérte Anna, és a kocsiban mindenki, még Plety is,
akinek pedig megvoltak a maga történetei, közelebb hajolt, hogy hallja Csucsint.
- Azt nem mondom el, miért voltam ott. Különben is, ki tudta? Annyit mondhatok, hogy
nem voltam tolvaj. Ha az lettem volna, jobban éltem volna ott. A tolvajok kiskirályok voltak a drót-
kerítés mögött.
- Most csak élelmet szállítanak oda - mondta Novek.
- Óriási uszályokra raktak minket Norilszkban, és leküldték délre a Jenyiszejen. Árral szem-
ben. Az történt, hogy előléptetést kaptam. A norilszki bányák voltak a legrosszabbak, ahová küld-
hették az embert.
- Kolimát kivéve - mondta Plety.
Csucsin bólintott. - Igaza van. A DALSZTROJ, a Távol-Északi Építési Tröszt maga volt a
pokol. Norilszk ahhoz képest csak a purgatórium volt. De a lényeg, hogy a favágótelepek egy fok-
kal jobbak voltak mindkettőnél. Munka a szabadban, ahol legalább levegőt kap az ember. Addigra
már majdnem tíz éve voltam bent, úgyhogy afféle rangidősnek számítottam.
- Elküldték fát vágni? - kérdezte Jurij.
- Elküldtek, hogy eltűnjek. Hogy mit csináltunk, amikor odaértünk, az őket már nem érde-
kelte. - Csucsin vállat vont. - Az uszályok tulajdonképpen csak dízelmotorral hajtott acélkonténerek
voltak. Belöktek minket a fémtartályba, és ránk zárták az ajtót. Sötét volt odabent. A tartály tele volt
emberekkel. Ki tudja, hányan voltunk ott bent? Csak a többiek lélegzését lehetett hallani, meg nyö-
géseket. Nem is... - Csucsin egy pillanatra elhallgatott. - El sem tudják képzelni, milyen volt.
A kocsi ide-oda csalinkázott, ahogy a kerekek bele-belezöttyentek a Folyó út keményre fa-
gyott kátyúiba.
- Ennivaló nem volt. Se priccsek, se víz, se szigetelés. Azt ittuk, ami lecsapódott a tartály
vasfalán. - Csucsin elhallgatott, majd folytatta. - Valami akadémikus okostojás azt mondta, hogy a

- 165 -
saját folyadékunkat isszuk vissza, ami a lélegzetünkből csapódott le, úgyhogy mindannyian arra va-
gyunk kárhoztatva, hogy szomjan haljunk.
- És mi történt?
- Gondoskodtunk róla, hogy ő legyen az első, aki megy. De egyébként félig-meddig igaza
volt. A holtakat felstószoltuk a fal mellett, és ágynak használtuk őket. Amikor az uszály megállt Al-
só-Tunguzkánál, kinyitották az ajtót. A napvilágnál aztán... nem tudják elképzelni azt a látványt.
Csak annyit mondhatok, hogy az ember szeme egy idő után nem hajlandó látni.
- A tajgán át meneteltették Elgenbe? - kérdezte Anna.
- Nem. Áttettek minket nyílt hajókra, és egymáshoz láncoltak bennünket. Bárki, aki meg-
próbált a vízbe ugrani, húsz másikat rántott magával. Nagy volt a kísértés.
- Hogy megszökjenek? - kérdezte Anna.
- Hogy meghaljunk. De nem adtuk meg magunkat azoknak a rohadékoknak. Nem hagytuk,
hogy ők győzzenek. Minden újabb lélegzetvétel egyfajta győzelem volt a számunkra, úgyhogy csak
lélegeztünk tovább. Így töltöttünk két napot. Élelem nélkül, de legalább hörpinthettünk egy kis fo-
lyóvizet, amikor az őrök nem néztek oda. A folyó egyre sekélyebb lett. Egyfolytában megfeneklet-
tünk. Aztán végül megkerültünk pár furcsa dombot. A semmi kellős közepén. Tele vannak... -
Csucsin ökölbe szorította a kezét, és megrázta a fejét. - Nem tudom, minek hívják őket. Kövek, de
állatok vannak bennük.
- Kövületek? - kérdezte Novek.
- Tőlem kérdezi? Maga a szakértő. A tábort azoknak a domboknak a lábánál építették. Régi
tábor volt. Kétemeletes kőbarakkokkal. Egy menedék a teheneknek. Lehet, hogy a cárok nyitották
meg Elgent, de a rohadt kommunisták éltették tovább.
Egy újabb füstfelhő, egy fújás, egy karika. - Emlékszem, mi volt az első dolog, amit láttam,
mikor megérkeztem. Törvényekről beszél? Nekünk is voltak törvényeink. A kapunál voltak kiszö-
gelve. Minden sokkal egyszerűbb volt akkoriban. Csak öt szabály volt:

1. KENYÉR ÉS LEVES NEM JÁR EGYÜTT.

2. AMI KIESIK A KEZEDBŐL, ARRÓL ÖRÖKRE LEMONDHATSZ.
3. NÉPELLENES BŰNEIDÉRT A VEREJTÉKEDDEL FOGSZ MEGFIZETNI.
4. AKIK NEM TELJESÍTIK A TERVET: SZABOTŐRÖK.

Mikor Csucsin elhallgatott, Anna szólalt meg. - Ez eddig négy. Azt mondta, öt szabály volt.
- Igen - bólintott alig észrevehetően Csucsin. - Az ötödik volt az, ami értelmet adott az ösz-
szes többinek.
- Halljuk! - mondta Novek.

5. A SZABOTŐRÖK AGYONLÖVETNEK.

Az őrök elterelték LeRoyt egy hatalmas acélajtó előtt, amely tele volt vörös betűkkel. Hiá-
ba nézte, a betűknek épp annyi értelmük volt oroszul is, mintha angolul lettek volna. Egy nagyobb
kalyibához érkeztek, amit rönkfákból építettek. A kéményből füst szállt fel. Férfiak voltak odabent,
és ha LeRoy nem is látta volna a füstöt, akkor is megérezte volna a szagukat; ezt az áporodotton is
túli bűzt. Egy csomó koszos, izzadó férfi. Kik mellé akarták berakni? LeRoy még mindig gyenge
volt az injekciótól. Olyan gyenge, hogy egy erősebb szél feldöntötte volna.
- Befelé! - kiáltotta Villámló Bot.
Elvetted a cipőmet, te köcsög! Ezt még nagyon megbánod!
Odabent az alacsony fatákolmányban a szag kétszer olyan erős volt, ami egy pillanaton belül
megint megkétszereződött. Ahová csak nézett, minden sarokban, minden árnyékban egy-egy mocs-
kos rongyokba öltözött férfit látott. Tízen csoportosultak a fal mellett. Középen pedig, a forró vas-
kályha körül még négyen álltak. „Testvérek”. Padlizsánfekete négerek.
- Gyors vagy, fogadó - mondta az egyikük. - Te keltél fel elsőnek.

- 166 -
 LeRoy nem volt „fogadó”. (Ez a börtönszlengben olyan elítéltet jelentett, aki egy másik férfi
szexuális rabszolgájává válik. Az „adogató” ezért cserébe megvédi őt.) De az is biztos, hogy
LeRoynak előbb be kellett ezt bizonyítania ezeknek itt. - Mi az ábra?
Senki sem válaszolt. Csendben bámultak a vaskályhára a szoba közepén, tisztes távolságot
tartva, mintha attól féltek volna, hogy a kályha megégeti őket. Mindannyian ugyanolyan furcsa
posztóbakancsot viseltek, mint amilyen LeRoy lábán is volt. Szemükben visszatükröződött a meny-
nyezetről lógó árva villanykörte fénye, tekintetükben lemondás, harag és ravaszság csillogott. A
legtöbb néger volt, meg néhány latin-amerikai, de LeRoy itt-ott látott egy-egy halálra rémült fehér
fickót is. A négy néger a szoba közepén uralta az egész helyiséget.
- Hé! - szólt hozzájuk LeRoy. - Kérdeztem valamit!
A másik négy úgy bámult rá, mintha egy beszélő kutya lett volna.
- Hol a francban van ez a hely, hm?
Valaki a levegőbe szimatolt. - A friss húsnak nincs szaga.
- Még nincs - mondta valaki más.
Száraz köhögéshez hasonló röhögés töltötte be az apró, bűzös helyiséget.
- Tudod, hol vagy? A legnagyobb szarban, ott bizony - mondta a középen álló négy közül az
egyik. Ébenfekete bőre tiszta volt. Majdnem normálisan nézett ki, olyasmi egyenruhába öltözve,
mint az őrök, szőrkucsmával meg bőrbakanccsal. Csak fegyvere nem volt. A főnök. Ez lesz a góré.
Tuti biztos.
- Ott már voltam - mondta LeRoy. Tudta, hogy le kell fegyvereznie őket a lazaságával. A
„csak a saját felelősségedre baszakodj velem!” típusú viselkedéssel. LeRoy ismerte a szabályokat.
A régieket is, az újakat is, azt, hogy hogyan maradjon életben. A szeme, a füle, az ökle. Azt is tudta,
mi a büntetés. Egy kés a hátba. Egy drót a nyaka köré. Vagy esetleg meghúzhatja magát valamelyik
nagymenő „fogadójaként”. Még mit nem! Még soha senki nem került olyan közel hozzá, aki túlélte
volna. LeRoynak felgyorsult a lélegzése. - A Pelican-öbölben ültem.
- Húúú, egy igazi gazfickó került közénk! - mondta az egyik középen álló férfi. A hadnagy.
Újabb köhögés. Vagy nevetés volt? - Mi az ott a karodon? Úgy látom, valami árja testvériség-izé.
Messzire kerültél a barátaidtól...
LeRoy a kettős villám tetoválásra nézett a karján, aztán megint felemelte a fejét. - Semmi
közöd hozzá - mondta a négernek. A vaskályha melege jólesett neki. Kicsit arrébb egy nagy halom
nyitott konzervet látott. Éhes volt. Közelebb lépett a kályhához.
Az egyik hadnagy azonnal visszalökte.
A szobában síri csend lett.
- Engem kóstolgatsz, mi? - LeRoy érezte, hogy a szörnyeteg a belsejében nem igazán tud
feléledni. Az a rohadt gyógyszer! A démon csak pislákolt, mint egy gyertyaláng a szélben. - Nem
félek tőled!
- Ideje tanulnod egy kicsit - mondta az egyenruhás. - Kapjátok el!
A falak mentén kavargó rongy- és mocsokörvény támadt.
LeRoy egy másodpercig döbbenten állt, elcsodálkozva, hogy egy szempillantáson belül
hogy körülvették a többiek. Aztán ütésre lendítette a kezét, és az elsőnek eltörte az állkapcsát. A
másiknak betörte az orrát, amíg egybe nem olvadt az arcával. Az ujjai egy szemgolyóba akadtak;
mélyen belenyomta őket, majd kirántotta a kezét. Egy üvöltés hallatszott, de túl sokan voltak,
LeRoy pedig még a szörnyetege segítségével sem bírt a túlerővel.
A lábát kirúgták alóla. LeRoy a földre került, a fejét öklök csapkodták, lábak rugdosták.
Küzdött, de aztán az arcát a mocskos földhöz nyomták, és lefogták. A szája tele lett földdel. Leszo-
rították LeRoy Rogerst, és újra meg újra megtették vele, amit eddig soha senki nem tehetett meg
úgy, hogy túlélte volna.
Kiáltott a szörnyetegének, hogy jöjjön vissza, töltse meg a karját, a lábát. Istennek könyör-
gött. De a hangját elnyomta a zihálás, a torkokból feltörő morgások és hirtelen nyögések. Fogadó.
Szajha. Köcsög, újra és újra használták LeRoyt, míg végül szinte már úszott a saját vérében.
LeRoy még imádkozott is, és mikor erre sem érkezett válasz, az anyjáért kiáltott.

- 167 -
 Amint maguk mögött hagyták a szibériai vörösfenyők és koreai fenyvesek sűrűjét, feltűntek
előttük a repülőtér fényei.
Mire megérkeztek Jurij leégett hangárja elé, a szétszórt felhők sötét viharfelleggé álltak ösz-
sze. Plety kigurított pár üzemanyaggal teli hordót az árnyékból, és feltöltötte Annuskát A Fehér
Madár Légitársaság szinte mindent elveszített, amikor a hangár leégett; ezek a hordók egy kalyibá-
ban lapultak a romok mögött.
- Elrepülünk Tunguzka fölött, megnézzük a kifutót, és leszállunk. Maga elhozhatja a lányát -
mondta Jurij Noveknek -, én meg megyek, és összeszedem a csontjaimat. Remélem, már letakarítot-
ták azt a kifutót. Nem hiszem, hogy van ott még egy hely, ami elég hosszú és elég sima a landolás-
hoz. Habár kétszáz kiló tigriscsontért a hátamon is odaúsznék Annuskával.
- Van még egy hely.
Megint mindannyian Annára néztek.
- Az a kavicsos töltésút, ami az én épületemhez vezet. Majdnem hatszáz méter hosszú. Nyíl-
egyenes. És ha ott száll le, annyival is közelebb van a csontokhoz.
- Tetszik az ötlet - mondta Jurij.
Plety egyesével odagörgette a hordókat az Antonovhoz, majd felállította őket, és miután fel-
feszítette a hordódugókat, ledugott beléjük egy kézipumpát. Úgy dolgozott, mint egy gép, állhatato-
san, megállás nélkül, még csak nem is pihent, és egy szót sem szólt egész idő alatt.
- Van még egy kis gond - mondta Csucsin, és az AmerRus épületére mutatott.
A biztonsági kerítés mögött fényeket láttak. Ahogy mindannyian odanéztek, a főbejárat ajta-
ja épp becsukódott.
- Mondd csak, Csucsin! - mondta Novek. - Ne menjünk be, és öljük meg őket?
- Ha van egy kis eszünk...

Mennyi? - kérdezte Jurij, miközben az utolsó literek is befolytak az Antonov tankjába.

- Száz - felelte Plety. Annuska óránként majdnem négyszáz liter magas oktánszámú üzem-
anyagot égetett el.
Jurij gyors fejszámolást végzett. - Majdnem elég.
Plety hátrébb lépett, miközben az Antonov ajtaja köré gyűltek. Egyik kezében egy cseh
Skorpió géppisztolyt tartott, a másikban a csavarkulcsát.
- Maga nem jön? - kérdezte Novek.
Plety átadta Jurijnak a fegyvert. - Ne aggódjon! - mondta Jurij gyorsan. - Plety mindig is félt
a repüléstől. Az az elve, hogy soha nem szeret magasabban lenni, mint ahonnan még biztonsággal
leeshet.
Plety afféle tisztelgésként a homlokához tette a kezét. Aztán visszahúzódott az árnyékba.
- Mindenki kész? - kérdezte Jurij. - Akkor menjünk! Holnap ilyenkorra kétszáz kilónyi
csonttal mindannyian gazdagabbak leszünk.

DeKalb lecsapta a telefont. Higgins, a markovói repülőtér diszpécsere egy barom volt. De
ahhoz azért volt elég esze, hogy legalább a fél szemét nyitva tartsa. DeKalb felállt, felkapta a védő-
sisakját, majd a lelakatolt szekrényhez lépett a szobája végében.
Halkan káromkodott, miközben beállította a lakat számkombinációját. Szerette, ha simán
mentek a dolgok, de ez a mostani vonat egyre inkább úgy nézett ki, hogy kisiklik. A lakat kipattant.
DeKalb felrántotta a fémajtót. Ez elvileg nem az ő felelőssége lett volna. Épp elég nehéz volt meg-
magyarázni, hogy mit keres egy vén motoros olajfúró egy rakás üres kútból álló olajmezőn, ahol
még csak a kisujja sem lesz olajos. DeKalb tudta, hogy bizonyos dolgoknak meg kell lenniük, hogy
van, amit meg kell tenni. És azt is tudta, hogy miért csinálja. A helyieknek az volt a dolguk, hogy
senki se férhessen a közelébe. És tessék, most meg lehet nézni, mi lett belőle!
A szekrény belsejében egy komoly fegyverekből álló gyűjtemény volt: vadászpuskák, kézi-
fegyverek és még néhány egzotikusabb darab. DeKalb úgy tekintett ezekre, mint szerszámokra,
amelyeknek mindegyikét arra fejlesztették ki, hogy egy bizonyos feladatot végrehajtson, és azt a
lehető legjobban. DeKalb önmagára is így tekintett. Különösen a houstoni betörés óta. Ha elveszik
- 168 -
egy ember jövőjét, akkor mi marad? Csak a kemény fém, az éles penge. DeKalb minden egyes
fegyvert ettől a tiszta, egyszerű gondolattól vezérelve vizsgált át. Jobb volt tisztán, egyszerűen
hagyni a dolgokat.
A nagy hatótávolságú Rugert arra tervezték, hogy az ember messzire lőjön vele. Tökéletes
tigrisvadászathoz, ahol az ember nem akart túl közel kerülni. DeKalb végigsimított a fényes diófán
és a kékre futtatott acélon.
A závárzatos Heym afari túl könnyű volt bármilyen állathoz, ami nagyobb volt egy vaddisz-
nónál. A Weatherby vadászpuska ideális volt a minden évben megjelenő vadkacsákhoz. Közelről, a
mordályt leszámítva, ez volt a legjobb önvédelmi fegyver; semmi sem durrantott nagyobbat, vagy
ütött nagyobb lyukat. DeKalb keze továbbmozdult.
A megfelelő munkához a megfelelő szerszám kell. Az ember nem áll neki szöget beverni
egy csavarhúzóval, és nem kalapáccsal csavar be egy csavart.
A keze végül az utolsó fegyveren állapodott meg.
Ha a többi fegyver egy-egy feladatra specializált szerszám volt, akkor az M-209-est legin-
kább egy állítható csavarkulcshoz lehetett volna hasonlítani - több mindenhez is passzolt szöghöz,
csavarhoz, közelre és távolra.
DeKalb leemelte az állványról.
Hibrid fegyver volt, fölül egy szabványos M-16-os támadófegyver, alatta egy zömök puska-
csővel. Csak ez éppen nem puska volt. A cső 40 milliméteres repeszgránátokat lőtt ki vagy egyenes
röppályán, mint egy rakétát, vagy felfelé, magas ballisztikai ívben. A gránát detonációját követően
bárki, aki a végzetes hatótávolságon belül tartózkodott, azon kapta magát, hogy záporként spriccelik
teli a jófajta amerikai acél szélsebes szilánkjai.
DeKalb fogott egy vászonzsákot, és óvatosan belehelyezett húsz gránátot. Mint húsz zömök
kis zöld kolbász. Behúzta a zsák száját, és a vállára vette a fegyvert. Becsukta a szekrény fémajtaját,
és belakatolta.
Odakint szitált a hó az elszakadt felhőtakaróból. A hópelyhek kis gömbökké formálódtak,
nedves esőcseppekké, melyeknek kemény volt a közepe. A levegő is megzavarodott, az évszak pil-
lanatnyilag pengeélen táncolt, és erre is, arra is dőlhetett.
DeKalb a helikopter-felszállóhely melletti rádiós szobába ment.
A szobában meleg volt az elektromos műszerek szagától. Ma este senki nem volt szolgálat-
ban. DeKalb a sarokba állította az M-209-est, és bekapcsolta a csúcstechnológiájú zavaró adóvevőt.
A készülék, amelyet arra terveztek, hogy a fogadott rádióüzenetet többmilliónyi darabra szeletelje
fel, majd egy elképzelhetetlenül gyors hangáradat formájában állítsa újra össze - ez a rádió volt a
garancia, hogy bármit is mondjon most DeKalb, és bárki is hallgasson bele a beszélgetésbe, senki
sem fog semmit sem hallani vagy érteni belőle.
Amikor a piros készenléti lámpa kialudt, DeKalb bekapcsolta a mikrofont.
- Kereplő, Kereplő, hol a fenében van?

Decker felkapta a fejét, ahogy hirtelen megszólalt az adóvevő. Már majdnem Tunguzkába
értek, miután a ma esti szállítmányt lepakolták.
- A zavaró adóvevőn beszél - mondta Joffrey, és a hármas pozícióra kapcsolt a saját rádió-
jukkal.
- Most már hallom. Megismételné az üzenetét?
- Mikorra várható, hogy visszaérkezik?
- Visszafelé tartunk, tizenöt kilométerre vagyunk északra - felelte Decker. - Nagyjából hat
perc.
Decker hangja úgy remegett, mintha víz alatt beszélt volna. DeKalb hallotta a propellerek
tompa zaját a háttérben.
- Most beszéltem Markovóval. Lehet, hogy lesz még egy leszálló gép.
- A fenébe! Most meg ki jön?
- Elmagyarázom, amint visszaértek - mondta DeKalb. - Készüljön gyors visszafordulásra,
miután engem felvett!

- 169 -
 - Nem lehet, főnök - mondta Decker. - Hosszú volt az éjszaka itt a levegőben. Nincs elég
üzemanyagunk. - A francba, gondolta Decker. Volt némi kis befejezetlen ügye azzal a kislánnyal a
kabinjában. Ha tényleg meg kell szabadulnia tőle, ahogy DeKalb mondta, akkor nem fogja hagyni,
hogy teljesen pocsékba menjen!
- És a Bell? - kérdezte DeKalb.
- Azzal lehet - felelte Decker.
- Helyes - mondta DeKalb. - Érjen vissza, amilyen gyorsan csak tud, és a Bellel megyünk. A
többiről tájékoztatom, miután felszálltunk. Vége.
- Kíváncsi vagyok, mi ez az egész - mondta Joffrey.
- Lefogadom, hogy az egyik fickó korábban ébredt fel, mint kellett volna - mondta Decker,
miközben növelte a sebességet. - Senki sem moccant, amikor megszúrtad őket azzal a tűvel?
- A szemük sem rebbent.
- Nem tudom, miért nem hajítják egyszerűen az óceánba a pancsereket, és el lenne intézve!
- Egyértelmű - mondta Joffrey. - A hullák lebegnének.

DeKalb kikapcsolta a rádiót, és kiment a szabadba. Kihozta az M-209-est is, és óvatosan

lehelyezte, ahol egy csepp havas eső sem érheti. A vászonzsákot a vállán tartotta. A nedves hópely-
hek sebesen hullottak. Mivel félig jégből, félig vízből álltak, nem szállingóztak. Az oroszok úgy
mondják, a hó nem esik, hanem „megy”. Ez a hó viszont szaladt. Valamikor kukoricahónak nevez-
ték. Annak idején gyakran találkozott vele Houstonban. DeKalb érezte, amint a nehéz cseppek az
arcára hullanak, és hidegen lecsorognak a nyakán.
Novek. Már megint. Miért? Mi az ördög hajthatta ezt az embert, hogy ilyen időben, éjszaka
felrepüljön ide? Ez mindent tönkretehet. DeKalb pedig nem volt hajlandó hagyni, hogy ez megtör-
ténjen. Nem az ő felügyelete alatt. És más okok miatt sem. Novek kezdett egyre nagyobb gonddá
válni. Egy problémává, ami megoldásra várt. És az AMR azért fizette DeKalbot, hogy megoldáso-
kat találjon.

A szinte üres Antonov felszökkent a markovói repülőtér kifutójáról. Novek Jurij mellett ült
a pilótafülkében, Csucsin pedig hátul a raktérben. Anna a két pilótaülés mögött állt, feje kinyúlt a
buborékszerű üvegházba, kezét pedig Novek ülésének a támláján nyugtatta. Ahogy balra fordította a
fejét, egy piros irányjelző fényt látott pislákolni, ahogy átsodródtak egy hózivataron. A másik
szárny végén egy halványzöld fényt látott.
.Alattuk alig láthatóan csillogott a Tunguzka-olajvezeték ezüst csíkja a tajga fekete háttere
előtt. Jurij felkapcsolta Annuska leszállólámpáit, hogy a vezeték még jobban kiugorjon a feketeség-
ből.
Jurij elfintorodva nézte, ahogy a hózivatarfelhők valami nagyobbá, valami határozottabb
körvonalúvá kezdtek összeállni. Ebből komoly vihar lesz. De hát senki nem gazdagodott meg úgy,
hogy kerülte a veszélyt. A kockázat az alku része volt. De Jurij mégsem volt teljesen boldog. Mi-
lyen messzire tud majd elrepülni egy rakomány csonttal? Hol tudja majd biztonságosan kirakodni?
Keleten. Csakis keletre mehet. Esetleg egészen Vlagyivosztokig? Nem. Az örmények elvágnák a
torkát. Valahová máshová.
Kínába? Azok még az örményeknél is rosszabbak voltak. Talán Irkutszkba, aztán Csitába, és
onnan Kabarovszkba. Vagy a Beringtől északra, és át Alaszkába. A több száz kisebb repülőtér kö-
zül bármelyiken beválthatna néhány csontot üzemanyagra, és még úgy is egy egész vagyon marad-
na. De gyorsnak kellett lennie. Le kellett lépnie, mielőtt azok a rohadékok Irkutszkban kiadhatnának
egy elfogatóparancsot, hogy megállítsák.
- Milyen messze vagyunk? - kérdezte Novek.
- Polgármester, az egész orosz történelemben nem volt még egy ember, aki ennyire égett
volna a vágytól, hogy Tunguzkába érjen. Ellenszélben repülünk. Oda fogunk érni, ne aggódjon! -
Jurij arcát megvilágították a műszerfal fényei. - Mit fog csinálni, amíg én a csontokat rakodom be?
- Megkeresem Galinát - mondta Novek. - Haza fogom hozni.
Anna keze az ülés háttámlájáról Novek vállára csúszott. - Majd megmutatom, hol van
Decker kabinja.
- 170 -
 Novek Anna kezére tette a sajátját.
Jurij épp mondani készült valamit, amikor egyenesen belerepültek egy láthatatlan felhő fe-
kete szélébe. A leszállólámpa vakító izzása vette körül őket. Jurij kikapcsolta a fényt, és vad
zuhanómanőverbe kezdett. Ahogy kibukkantak a homályos sötétségből, kicsit tisztultak előttük a
látóviszonyok. Jurij visszakapcsolta a leszállólámpát. Az olajvezeték szokatlan, rézsútos szögben
húzódott alattuk. Jurij korrigált az irányon, hogy tovább kövessék a vonalát.
Odalent az erdő épp olyan fekete volt, mint a felhő a fejük felett. - Fogja! - mondta Jurij, és
intett Noveknek, hogy vegye át a kormányt. - Olyan izgatott, hogy mikor érünk oda? Akkor vezes-
sen!
- De én nem tudok repülőt vezetni.
- Dehogyisnem! Nem nehéz. Még egy polgármester is meg tudja csinálni. Csak kövesse a
vezetéket! - Jurij benyúlt az ülése alá, és elővett egy kis csövet, amivel babrálni kezdett.
Novek úgy ragadta meg a botkormányt mintha egy kígyót fojtogatott volna. Úgy vibrált,
mintha egy élőlény lett volna! De hol voltak most? Az olajvezeték úgy himbálódzott előtte, mintha
egy madzag lett volna, amit a szélvédőre kötöttek, egy fehér vonal a sötét ingoványban. A repülő-
gép dőlni kezdett. Túlságosan eltávolodtak balra? Vagy jobbra? Merre volt a felfelé? Novek valami
furcsát érzett a fülében, mintha egy liftben lett volna, ami egy kicsit túl gyorsan megy. Egy lehelet-
nyit megmozdította a botkormányt. A furcsa érzés a fülében csak még rosszabb lett. Novek az el-
lenkező irányba mozdította a kormányt. Túl sok!
A levegő élesen fütyülve áramlott ki különböző lyukakon az Antonov borítása alól. A kor-
mány mintha harcolt volna Novek ellen, egyfolytában visszalökve a kezét. A férfi erősebben nyom-
ta, de a dolog kezdett egyre nehezebbé válni. Az irányítás kezdett kicsúszni a kezei közül. Az olaj-
vezeték már majdnem vízszintesen futott. Merre is van...
- Átveszem. - Jurij visszahúzta a botkormányt, és egyenesbe hozta a szárnyakat. Azután a
szeme elé tartotta a kis csövet. Megint kikapcsolta a leszállófényeket. - Lenne egy javaslatom.
Novek letörölt az arcáról egy izzadságcseppet - Micsoda?
- Maradjon a politikánál!
A szélvédő szürkéről feketére változott. Megint a felhőtakaró alatt voltak, ami alól Jurij
nyolcszáz méteren egyenlített ki. Úgy tartotta a szeméhez a csövet, mint egy tengerész egy öreg lát-
csövet, amivel a zátonyokat lesi. Jurij leeresztette, erősen megrázta, majd újra belenézett a primitív
éjszakai távcsőbe.
Novek a láthatatlan tájra gondolt, amely elsuhant alattuk. A fák lápvidéknek adták át a he-
lyüket, a láp a tundrának, északabbra pedig a tundra jégben végződött.
Jurij összeegyeztette az óráját a műszerfal időmérőjével, aztán közel hajolva vizsgálni kezd-
te a műszerfalra erősített nagy tájolót. - Még tíz perc, és fordulunk. Jó, hogy ideépítették ezt a veze-
téket!
- Maga látja a vezetéket azzal! - kérdezte Novek. Odakint koromsötétség honolt.
- Eléggé.
- Mihez képest? - kérdezte Novek.
- Nyugodjon meg, polgármester! - Jurij a szeme elé tette az éjszakai távcsövet, és az alattuk
futó tájat pásztázta. - A Fehér Madár Légitársaságnál egy dolgot mindig őszintén megígérünk az
utasoknak: minden egyes felszálláshoz jár egy leszállás. Ezt tulajdonképpen garantálhatjuk.

Akár kezdheti is keresni - mondta Decker, és átnyújtott egy éjszakai távcsövet DeKalbnak.
DeKalb feltette az éjjellátó képélesítő szemüveget, és pásztázni kezdte a térséget alattuk. -
Semmit sem látok, csak zöld felhőket.
- Akkor jó, ezek szerint működik. Legalább ezt nem rontotta el senki, igaz, Joff?
Joffrey nem válaszolt a csipkelődésre. Tudta, hogy DeKalb nem repesett, amiért a tigrisnő
meglógott a telepről, és ez Joffrey hibája volt. A pilótát most az aggasztotta leginkább, hogy mi lesz
mindennek a vége. Ez, no meg Decker. Egyre jobban és jobban. Joffrey már túl mélyen volt az
egészben, csak ide-oda szállította DeKalbot, hogy megszabadulhasson néhány szerencsétlen flótás-
tól, akik igazából nem is érdekelték. Ez nem azt jelentette, hogy ő is ugyanolyan, mint Decker?

- 171 -
Joffrey oldalra sandított, és nézte, ahogy a másik pilóta valami rágcsálnivalóval eteti a kis kedven-
cét. Rohadt kis patkány! Nem volt ez más, csak egy rohadt, szőrös kis patkány!
Alattuk a felhők majdnem összefüggő, holdfényben fürdő fehér takaróvá álltak össze. A Bell
gyorsan, könnyedén siklott el a takaró felett. De Joffrey tudta, hogy innen fentről nem sok mindent
tudnak majd elintézni. Előbb-utóbb lejjebb kell majd ereszkedniük, és a sötét, koszos felhőben ku-
takodniuk. Hamarosan.
Joffrey a műholdas helyzetmeghatározó navigációs kijelzőjére nézett, amely erős északkeleti
szelet mutatott. A csapadékos irányból. - A szél tizenötön nulla-négy-öt - mondta Joffrey.
- Ez mit jelent? - kérdezte DeKalb.
- Azt, hogy mi hátszélben repülünk, ők viszont ellenszélben - felelte Decker. - Már így is
gyorsabbak vagyunk annál az ócska teknőnél, úgyhogy szerintem nagyon hamar látni fogjuk őket.
- Higgins azt mondta, negyven perce indultak el.
- Higgins... - mondta Decker, és felhorkantott.
- Milyen messze vagyunk a bázistól?
- Harmincnégy kilométerre - felelte Joffrey.
- Rendben - mondta DeKalb, és megragadta az M-209-est. - Csak vigyen a közelébe!
- Igenis, uram! Ahogy parancsolja. - Decker előretolta a botkormányt, és a Bell lesiklott a
felhők teteje felé. Olyan tömörnek látszottak, olyan áthatolhatatlannak, mintha gránitból lettek vol-
na. Mindig meglepő volt, amikor csak egy kisebb zökkenést éreztek, ahogy beléjük hatoltak.
- Egy kis jeget észlelek - mondta Joffrey, és azt gondolta, helyes.
-. Mindjárt kiérünk ebből a trutyiból - mondta Decker.
Mintha egy alagútba kerültek volna, ahogy átrepültek a hófelhőn.
- Ezer láb - mondta Joffrey. - Lehet, hogy nem tudunk áttörni, Decker. Talán jobb lenne, ha
várnánk egy kicsit, és...
- Át fogunk törni. - Decker egy leheletnyit előrébb lökte a botkormányt. A magasságmérő
gyorsan kezdett pörögni. Semmi értelme nem volt egy felhőnyi jégzsákban ődöngeni. - Beszélj,
Joffrey!
- Nyolcszáz. - Joffrey bekapcsolta a radar magasságmérőjét. - A radar hat-negyvenet mutat.
Hat. Ötszáz láb. Paul...
A felhők hirtelen eltűntek a Bell szélvédője elől.
- Gyerünk, haver, párátlaníts! Nem látok semmit.
A motorból forró levegő áradt szét a szélvédő belső oldalán. A jég amúgy is már majdnem
teljesen elolvadt, a felhőkből hulló csapadék inkább volt eső, mint hó. Gyorsan felszáradt. Most a
felhők alatt repültek, tiszta levegőben. Az Antonovnak is itt kellett lennie valahol.
- Fekete, mint egy néger babapopsi - mondta Decker.
- Lát valamit? - kérdezte izgatottan DeKalb.
- Még nem - mondta Decker, de ekkor észrevett valamit. - Várjon! - Nem esett abba a hibá-
ba, hogy egyenesen arra nézzen. A szemgolyója szélét használta, az érzékeny részt, és kissé rézsú-
tosan nézett az égre előttük. - Ehhez mit szól?
DeKalb gránátos táskája csörömpölni kezdett, ahogy DeKalb előrébb csúszott a hátsó ülé-
sen.
- Célpont tizenkét óránál, azonos magasságban - mondta Decker DeKalbnak. - Az a barom
felkapcsolt lámpákkal repül. Látja? Pontosan előttünk.
DeKalb magán hagyta a képélesítő szemüveget. Apró kis fények konstellációja, amely a
szeme előtt nőtt egy vakítóan fehér szupernóvává. - Decker!
- Épp most kapcsolta fel a leszállólámpáit, hogy lássa, hol van - mondta Decker, és megdön-
tötte a helikoptert, hogy kitérjen a feléjük tartó Antonov útjából. - Ó, pedig ezt akár én is meg-
mondhattam volna neki! Nagy bajban!

Még egy negyedóra, és Tunguzka fölött leszünk - mondta Jurij. Annuska leszállólámpái-
nak fénye elhalványult Novek retináján. Az egész világ abból a kanyargó folyókkal körülvett ezüst
fonalból állt, körülötte fenyőligetek szigeteivel és jéghalmokkal. - Biztos benne, hogy jó irányba
haladunk?
- 172 -
 - Szívesebben navigálna maga?
- Mi a helyzet a lámpáinkkal? - kérdezte Anna, aki még mindig mögöttük állt, fejével a piló-
tafülke üvegburájában.
Jurij lenyúlt, és kikapcsolta a lámpákat.

Elvesztettem - mondta Joffrey. – Eltűnt.

- Látom a kipufogófüstjét. Ne ess pánikba, Joff! Tudod, én vagyok a góré.
- Tudom.
- A fenébe is, ezek a majmok eléggé megkönnyítik a dolgunkat! - Nem volt szükségük ra-
darra, sem a jelzőfényre. Egy kékesfehér világosság villódzott előttük a sötét éjszakában, ahogy az
Antonov radiálmotorja tüzet okádott a nedves égre.
- Uraim, már közel járunk a bázishoz - mondta DeKalb. Az alacsonyabb felhőkön át-
átvillant a gázfáklya vörösen égő lángja.
- Joffrey, nyisd ki az ajtót! Készülhet, Mr. DeKalb! Sokkal gyorsabbak vagyunk náluk. Még
kábé húsz másodperc, és kezet foghat velük.
Miután kinyílt a Bell oldalsó ajtaja, a szél átsüvített a kabinon.
- Csak menjen még közelebb! - mondta DeKalb. Teljesen átázott, bár nemigen érezte. Mele-
ge volt, mintha lángra lobbantotta volna valami, ami belülről égette. - Még közelebb! Már látom
őket!
Felemelkedtek az Antonov magasságszintje fölé. Decker tartotta a sebességet. A turbinák
felvisítottak.
Decker hátrafordította a fejét. A nyaka csillogott az izzadságtól.
- Oké, főnök! Töltényt a tárba!
DeKalb kinyitotta a tárat, és betöltött egy 40 milliméteres repeszgránátot. A töltény egy
tompa kattanással csúszott a helyére. DeKalbnak óvatosnak kellett lennie. A szél az egész fegyvert
kitépheti a kezéből. A hevedert az alkarjára tekerte.
Decker tövig nyomta a botkormányt, és a Bell nekiiramodott előre.
- Csak óvatosan! - mondta, ahogy a hatalmas biplán fekete, háromdimenziós alakká válto-
zott az alatta húzódó tundra háttere előtt, aminek mintha egy csillagszóró sziporkázott volna a vé-
gében, ahol az óriási radiálmotor tüzet eregetett a kipufogójából. - Amint közelebb értünk hozzá,
leállítom a motort, és csak siklunk mellette. Hangtalanul mellé kúszunk, mint egy aligátor, amikor
bekap egy ludat reggelire. Semmit sem fognak hallani, csak amikor már rájuk dörrentett. Készen
áll?
- Készen. - DeKalb a viharos szélbe tartotta az M-209-es csövét. Most már a repülő részeit is
látta. A gép farkát, és a fémpántokat, amik összetartották az antik ócskaságot, nehogy szétrázkód-
jon. DeKalb most már a festés foltjait is ki tudta venni. Habár ennek az ellenkezőjét rebesgették, a
tigrisvadászat még csak meg sem közelítette az embervadászatot. A tigris a természet egyik erője
volt. Amit az ember vagy tiszteletben tartott, vagy megfizette az árát. Ehhez képest ez gyerekjáték
volt.

Jurij a műszerfal tetejére tette a kezét, majd az ablakra a bal oldalán.

- Mi a baj? - kérdezte Novek.
- Valami vibrál.
- Itt minden vibrál.
Jurij egyenként az összes műszert megérintette az ujjával.
Anna lehajolt. - Minden rendben van?
Jurij leellenőrizte a motor műszereit. Az ezer lóerős radiálmotor brutális jószág volt, de
megbízható. De ezen a vidéken még a legkisebb vibrációkra is oda kellett figyelni. Jurij vállat vont.
- Azt hiszem. Csak azt hittem... - Jurij elhallgatott. - Hallják ezt?
Egy mély dörrenés. Valamelyik henger készült leválni? Vagy egy dugattyú akart éppen ki-
robbanni a motorblokkból? A mormogás ellenére a műszerek szerint minden rendben volt. Jurij az
ablaküvegig szorította a fülét. Az új zaj egyre hangosabb lett.

- 173 -
 Itt is van - mondta Decker. - Odahúzódok mellé, aztán fék és dőlés. A célpont tiszta lesz,
egyenesen lefelé, Mr. DeKalb, de legjobb lesz, ha beszíjazza magát nehogy fejjel lefelé kiessen az
ajtón!
- Túl közel vagyunk! - mondta Joffrey. Szinte viszketett a tenyere, hogy megragadja a bot-
kormányt. - Decker, túlságosan...
Az Antonov villámgyorsan húzott el alattuk hátrafelé.
- Készüljön! - Decker levette a gázt. A sebességük így is akkora volt, hogy még most, álló
motorral is úgy tűnt, mintha az Antonov állna alattuk a levegőben. - A pilótafülkére célozzon! Az
odújukban kapja el őket, főnök!
DeKalb ujja a ravaszon volt. A fegyvert már kibiztosította. Az alsó puskacsőben már ott
nyugodott a kövér kis kolbász, kilövésre készen. 40 milliméteres repeszgránát. Hétméteres körzet-
ben mindent elpusztít. Ha feldob egy követ, azt is közelebbről találja el, mint hét méter.
Elhaladtak a repülőgép farka mellett. Aztán a szárnyak. A pilótafülke. Decker oldalra nézett,
és látta Annuska műszerfalán a kijelzők fényeit. - Itt is vagyunk! - Decker teljes gázra kapcsolt, és
feljebb emelte a helikoptert, a pilótafülke fölé.
A Bell megugrott, és az oldalára dőlt. DeKalb nyitott ajtaja egyenesen lefelé, a fekete föld
felé nézett. De közvetlenül alatta előbb még ott volt az Antonov. - Most! Lőjön!
DeKalb a biztonsági övénél fogva lógott, és próbálta a célkeresztben tartani a pilótafülkét.
Beakasztotta a lábát, megtámasztotta a karját a százcsomós szél ellenében, és meghúzta a ravaszt.
Egy kiábrándítóan halk böffenés hallatszott. Aztán egy villanás. Mintha egy pezsgőspalack
dugója lőtt volna ki.
Decker teljes gázt adott, és behúzta a botkormányt. Mindhárman az ülésükbe préselődtek,
ahogy a Bell felgyorsult, és szélsebesen távolodott a közelgő katasztrófa színhelyéről.

23. fejezet

A helikopter motorja olyan közelről, és olyan hangosan kelt újra életre, mintha egyenesen
az Antonov belsejéből jött volna a hang, majdnem szétrepesztve Jurij koponyáját. - Fel fog robban-
ni!
Jurij Annuska motorjára célzott, de mire elordította magát, máris tudta, hogy valami nem
stimmel ezzel a hanggal. Egy turbina vijjogását képtelenség volt összetéveszteni egy radiálmotor
dübörgésével. Jurij felnézett, és valami olyan furcsa és váratlan dolgot látott, hogy pislogni kezdett,
félig-meddig azt várva, hogy a látomás eltűnik. Egy villanás, aztán egy halk, fémes csattanás a jobb
szárnyon.
- Ez meg mi v... - kérdezte Anna.
- Földre! - kiáltotta Jurij, és hátralendítette a karját, hogy Anna hanyatt esett. Jurij oldalra
rántotta a kormányt. A nehéz biplán forogni kezdett. A másodpilóta kormánya azonnal remegni
kezdett, és vadul rázkódott Novek előtt.
- Mi volt ez? - kérdezte Novek, de Jurij nem felelt.
Jurij tövig előretolta a nagy fekete gázkart, a botkormányt pedig teljes erejéből hátrahúzta.
Annuska a szárnyára állt, és hihetetlenül kis körívben pörögni kezdett. A nagy radiálmotor kék lán-
gokat köpködve megakadt, majd újra nekilódult.
Odalent a földön, a gép háta mögött egy fényes villanás látszott, amely megvilágította az
ezüst olajvezetéket, majd körös-körül hullámokban kezdett rezegni a levegő, és az egész jelenség
közepén egy vörös lángnyelvet láttak, amely elaludt, ahogy a gránátrobbanás elült.
- Kapaszkodjanak! - Jurij felhúzta a gép orrát, és a felhők hasa felé irányította. Közel voltak
hozzájuk, mert mielőtt még elmagyarázhatta volna, mit csinál, mielőtt még elmondhatta volna ne-
kik, hogy van ott valaki, aki rájuk vadászott, már körül is zárta őket a nyirkos, hideg szürkeség.
Hangos dobolás hangja töltötte be a pilótafülkét. Nem az eső dobolt a szélvédőn. A zaj a
jobb oldali felső szárny felől jött. A botkormány megremegett. Az lehet, hogy a motor kijelzője jól
működött, de valami kezdett szétesni. Addig itt maradhatnak a felhőben, amíg tart az üzemanyaguk.

- 174 -
Vagy amíg valami istenigazából le nem törik a sérült szárnyról. Vagy amíg aki rájuk lőtt, bárki le-
gyen is az, el nem megy. Most már csak az volt a kérdés, hogy melyik következik be előbb.

Eltalálta? Leszedte őket? - Decker egy helyben lebegtette a Bellt, miközben a biplán eltűnt
egy eső- és hófüggöny mögött.
Tunguzka fényei egyetlen vörös izzássá álltak össze, amely meghatározta az északi horizon-
tot. Mikor szétnyíltak a felhők, a három magas gázfáklya pislákoló fénye előbukkant, majd kísérte-
ties módon újra eltűnt.
- Nem tudom. - DeKalb levette az éjszakai látószemüveget. - Mozogni kezdett. Azt hiszem,
egy darabját eltaláltam.
Joffrey hosszan kifújta a levegőt. Helyes, gondolta. Jövő héten, ha megérkezik az alaszkai
járat, az biztos, hogy ő rajta lesz! Itthagyja ezt az állatkertet, mint a sicc! Elege van már mindenből,
az egész rohadt küldetésből, a lopakodásból. Kiszabadulni innen, hazamenni, lemosni az összes
mocskot magáról... Nem lenne szép? A pénzt meg megtarthatják maguknak.
- Egy darabját? - Decker az eltűnt repülőgép után kutatott.
- A fenébe is, olyan közel volt, hogy egy kaviccsal is megdobhatta volna, főnök! Odavittem
egyenesen mellé! A pilóta fülébe is köphetett volna!
A légcsavarszél jéghideg vizes levegőt árasztott a helikopterbe. DeKalb érezte, hogy az M-
209-es csúszni kezd. A szél majdnem kitépte a kezéből. DeKalb közelebb húzta a fegyvert a mell-
kasához. A szél! Megfeledkezett a szélről! A célpont csak úgy tűnt, mintha mozdulatlan lenne. De
az M-209-es csöve és az Antonov között egy százcsomós szélfolyam hömpölygött. Egy hurrikán,
meg még egy lapátnyi. DeKalb ezt figyelmen kívül hagyta, és a gránát ívben elkanyarodott a pilóta-
fülkétől. Az ő hibája. - Forduljunk vissza! Győződjünk meg róla, hogy biztosak legyünk!
- Nem lehet. Felemelkedtek, és eltűntek abban a felhőben. - Harley megpróbált kiszökni
Decker mellzsebéből. A pilóta erősen rácsapott az állat fejére. Harley felvisított, és visszahúzódott a
zseb biztonságába.
- Nincs radarunk? Semmink, amivel kiszúrhatnánk őket?
- Nincs, uram. Csak az van, amit lát. Ha az a fickó eléggé ért a műszereihez, csak akkor fog-
juk újra látni, ha úgy dönt, hogy előjön.
- Nem maradhat örökre abban a felhőben!
- Paul! - Joffrey megkocogtatta az üzemanyag-kijelzőt.
- Látom - mondta Decker. - Van valami ötlete, uram?
Ötlete? DeKalb arra gondolt, bárcsak Decker távoltartotta volna azt a lányt a telepétől. Bár-
csak megmondta volna az otthoni irodának, hogy az ottani ügyintézés az ő gondjuk, Tunguzkát és
Elgent viszont bízzák csak rá. De most már túl késő volt ötletekkel előállni. - Oké - bólintott
DeKalb. - A gép Tunguzka felé tartott. Mi is ezt tesszük.

Amikor LeRoy magához tért, a szoba megint üres volt. Azt hihette volna, hogy csak kép-
zelt mindent, a küzdelmet, a bűzt, a ránehezedő testeket, a többszöri erőszakot, azt leszámítva, hogy
az egész belseje úgy égett, mintha savat öntöttek volna belé. A fogadójukká tették, a Szajhájukká.
Kegyetlenül elbántak vele. Az oldalára gördült.
A gyógyszer, gondolta. Biztos, hogy az a szar tehetett róla, amit a Travisben adtak be neki.
Elvette a józan eszét, az erejét.
LeRoy a könyökére tápászkodott. A rongyok, amiket letéptek róla, kupacban hevertek a föl-
dön. A kályha még mindig meleg volt. Alatta konzerveket látott kinyitva vagy még bontatlanul.
LeRoy kinyújtotta a kezét, és felkapott egy üres konzervdobozt.
Sötétbarna volt, a címkéje csupa furcsa ákombákom. De LeRoy-nak minden nyelven ugyan-
így nézett ki az írás, úgyhogy ez nem számított. A kis nyitó fémkulcs még mindig ott volt a doboz
oldalán, és LeRoynak azonnal résnyire szűkült a szeme. Ez már felkeltette a szakmai érdeklődését.
Óvatosan felhúzta a nadrágját. Csúnyán felrepesztették! LeRoy érezte, ahogy a vér kitartóan
folyik le a combja belső oldalán. Friss hús... LeRoy megnyalta az ajkait. A torka teljesen kiszáradt.
Talált egy vödröt, benne mocskos olvadt hólével. LeRoy belemerítette a kezét, és a szájához
emelte. Kiitta a marék vizet, és érezte, ahogy az ereje visszatér. Fém. LeRoy felkapta a konzervdo-
- 175 -
bozt. Jó, éles szélei voltak. Letekerte a kulcsot a felpöndörödött fedélről, gondosan kisimítgatva a
fémlapot, és villámgyorsan egy hosszúkás háromszöget hajtogatott belőle.
A fémdarab fokozatosan egyre halálosabb alakzatot öltött. Fogadószajha. Miután végzett,
LeRoy megvizsgálta a művét.
Hosszú volt és keskeny, a két széle éles, ahol kellett, és simára tekercselt ott, ahol meg kel-
lett fognia. Könnyű is volt. Bordák közé szúrni nem jó, valószínűleg elhajlana, de az éle jól fog
majd vágni.
Valami zajt hallott.
LeRoy maga alá dugta a kést, és lefeküdt a földre, épp amikor bejött valaki. Egy őr. LeRoy a
saját tornacipőjét látta a lábán. A francba. Villámló Bot. De ezúttal nem volt nála az ösztöke.
Érezte a bizsergést, amely lentről indult, mélyen a gyomra tájékáról, és egyre feljebb kú-
szott, míg el nem töltötte. A szörnyetege.
LeRoy egy pillantással felmérte az őrt. Puska. Pisztoly. A saját cipője, amiben LeRoy repül-
ni tudott volna, mint a szél, ha csak egyetlen esélye lett volna rá. És nem is hagyja elúszni ezt az
esélyt! Itt az ideje, hogy visszafizessek, te rohadék! Mit gondolsz, ki fogja mindjárt elnyisszantani a
torkodat? A bizsergés szinte már csilingelt LeRoy fülében.
- Fel! Kelj fel! Most azonnal!
LeRoy felnyögött, de nem mozdult.
Az őr felemelte a puskát - Te! Kelj fel! Most! - Az őr meglendítette a fa puskatust. Lefelé
célzott, hogy kiüsse vele LeRoy fogait, de az elkapta a fegyver végét. A kettős villám kidagadt az
alkarján, ahogy lerántotta az őrt a lábáról. A félhomályban megvillant a konzervdoboz féme: ezüst,
ezüst, rózsaszín, vörös.
LeRoy eleresztette az őrt, és visszavette a cipőjét.
A puska üres volt. A pisztoly viszont nem. Jó érzés volt újra a saját cipőjét viselni a lábán.
És jólesett az egyenruha is, az irhakabát, a szőrkucsma meg a vastag posztónadrág.
LeRoy a saját véres rongyaiba tekerte az őrt, és a tetemét belökte a sarokba. A pisztollyal a
zsebében egyenesen kiment az ajtón, bele a hóba.
Őrfények. Szögesdrót kerítés. Azon túl meg semmi, csak a fekete erdő, tele kísértetiesen,
ezüstösen csillogó fákkal, melyeknek törzsei visszaverték a lámpák fényét. Semmi nesz, csak a ci-
pője alatt ropogó koszos jégé. Hol volt vajon ez a hely? Hideg hegyek. Egész biztosan csak azokban
a rohadt hegyekben lehet. LeRoy várt, figyelt, és magába szívta a látottakat. Minduntalan ahhoz a
kerítéshez tért vissza a tekintete, és amit látott, mosolygásra késztette.
A javítóintézet körül is jobb biztonsági kerítéseket látott ennél. Két sor szögesdrót, a két ke-
rítés között pedig egy másfél méteres sáv, ugyancsak tele összetekercselt szögesdróttal. Minden
egyes kerítésblokk fölé egy csupasz, réz elektromos vezetőt kötöttek, melyeket kerámiafoglalatok
választottak el a póznáktól. Áram volt bennük.
Olcsó kis szarok, gondolta LeRoy. Túl keskenyre hagytátok ezt az árkot! LeRoy megint egy
nagyot szippantott a tiszta levegőből.
Hegyek. A Sierra Nevada. Gyerekkorában látta őket, mikor Kaliforniában egyik város olaj-
munkás negyedéből a másikig vándoroltak. A fehér havat, amint ott lebegett a város pora, piszka és
hősége felett, mint valami álom. Mint az Eldorádó, a földi Paradicsom. Mindig azt mondta, hogy
egyszer majd felmegy oda, ahol minden tiszta és hűvös, de nem egészen így gondolta. A lehelete
fehér felhőként csapott ki a szájából.
- Most meg hova a francba mész, mi?
LeRoy megpördült. A nagydarab néger volt az. A főnök. Az árnyékban állt, a kunyhó olda-
lának dőlve. Egyedül.
- Nincs hová futni. Ne is gondolj rá!
- Nem gondolok rá - vicsorgott rá LeRoy, aztán elmosolyodott, ahogy megmarkolta a pisz-
tolyt a zsebében. - Hanem csinálom! - Megint érezte a bizsergést, hangosabban, tisztábban, mint az
előbb. Mintha egy nagy hangvilla rezonált volna a lágyékában.
A főnök felnevetett. - Fingod nincs az egészről, mi?
- Azt tudom, hogy tök egyedül vagy most itt - mondta LeRoy, és egy lépést tett a néger felé.
- És azt is tudom, hogy segíteni fogsz nekem kijutni innen.

- 176 -
 - Egy nagy büdös lóizét! - A főnök kilépett az árnyékból. - Eddig az oviban voltál. Ideje,
hogy kijárd az iskolát is! - mondta, és a zsebébe nyúlt.
LeRoynak minden idegszála megfeszült.
Egy csillogó tárgy. Nem kés. Nem is fegyver. Egy síp.
A néger a szájához emelte.
LeRoy érezte, ahogy a bizsergés felkúszik a gerincén, bele egyenesen az agyába, ahonnan
visszasugárzik a végtagjaiba. Villámok cikáztak benn, olyanok, mint a karjára tetováltak, csak ép-
pen ezek valódiak voltak. Egy elektromos ütés, ami átrepítette a levegőn, egyenesen neki annak a
lekicsinylő hangnak. Előkerült az őr pisztolya. Mutatóujj a ravaszon, hüvelykujj kibiztosít. Köze-
lebb kell kerülni. Semmi zaj.
LeRoy visszataszította a négert az árnyékba, és a kunyhó falának fadeszkáihoz préselte. A
síp leesett a hóba. A néger két karja felemelkedett, megragadta LeRoy vállát, és megpróbálta elta-
szítani magától. A néger különösen vékonynak tűnt, és furcsán gyengének. Elgen elsorvasztotta.
LeRoy frissen érkezett a CDC Pelicanból, egy olyan börtönből, amely konditeremmel és súlyzókkal
volt felszerelve, ahol a raboknak elég idejük volt a testedzésre, és ahol eleget kaptak enni, hogy erő-
sek legyenek.
LeRoy elütötte magáról a néger kezét, és a rövid csövű Makarovot mélyen benyomta a ka-
bátja redői alá. Aztán a tétovázás legkisebb jele nélkül gyomorba lőtte.
Egy tompa puffanás, egy forró fehér korditfelhő, és a néger hanyatt vágódott, nekirepülve a
fadeszkáknak, tágra nyílt szemmel, hasára szorított kézzel, sikolyra nyíló szájjal.
LeRoy utánavetette magát. A néger fejét a falhoz ütötte, aztán még egyszer, és még egyszer,
minden egyes nyögésért, minden egyes zihálásért, minden egyes alkalomért, amikor azok a férfiak
leszorították a földre, és a porba nyomták az arcát. Minden egyes alkalomért, amikor a fogadójukká
tették, a szajhájukká. A halott néger szája csupa vér és nyál volt.
LeRoy két karja forró volt, az arcán gyöngyözött az izzadság. Alaposan rájött a bizsergés!
Felkapta a holttestet, mintha pehely lett volna, és a kerítéshez vitte. A megfelelő távolság. A megfe-
lelő szög. Mintha kosárlabdával dobna a palánkra. Miután alaposan szemmértéket vett, LeRoy át-
dobta a halottat a kerítésen.
A lába fennakadt a belső kerítésen, ahol rángatózni kezdett, és egy kék lángnyelv csapott ki
belőle. A holttest remegve, meg-megrángva hidalta át az árkot. Fényes szikraeső, égett hús szaga,
aztán a nagy szervomotor puffant egyet, és a tábor lámpáinak fénye pislogni kezdett. Valahol meg-
szólalt egy riasztó sziréna.
Itt volt az idő.
LeRoy a kerítésbe akasztotta a lábujját, és felmászott egyenesen a tetejére, rá a holttestre, át
a hullán, a szögesdróttal teli árkon, majd a véres fejről fellépett a külső kerítésre. Átvetette magát a
túloldalon, és leugrott a hóba.
Kint volt.
Hangok. Kiáltások. LeRoy Rogers feltápászkodott, és épp akkor állt lábra, amikor egy, aztán
rögtön egy második fényszórót is felkapcsoltak. A fénysugarak a kerítést pásztázták, majd megáll-
tak a holttestnél. LeRoy a sötétség felé rohant, az erdő felé, amely úgy vette körül Elgent, mint az
óceán. Csak rohant és rohant. Ha kell, végigrohan ennek a rohadt hegynek a csúcsától az aljáig!
Még nem ért haza. De LeRoy és a szörnyetege szabadok voltak.

Jurij remegő kézzel gyújtott rá egy cigarettára, miközben továbbra is a nyirkos sötétségben
repültek. Gyűlölt a műszerekre támaszkodva repülni. A gondolatát sem állhatta, hogy apró kis tűk-
től, drótoktól, kijelzőktől és csövecskéktől függjön az élete. De ma este hálás volt ezekért. Istensé-
geknek tartotta ezeket a műszereket, jóságos szellemeknek, melyek Annuska gyomrában éltek.
Ugyanakkor olyan szellemek voltak ezek, melyek egy szempillantás alatt koboldokká, gonosz ma-
nókká tudtak változni. Jurij egy slukkra leszívta a Marlboro felét. Csak ezután állította vissza a mo-
tor normális értékeit. Tunguzka már közel volt. Valahol tőle balra, és nagyon közel.
- Mit lőttek ránk? - kérdezte Anna.
- Egy rakétát. Valamit eltalált. - Jurij az órájára nézett. A keze remegett. - Itt vagyunk.
- Megérkeztünk Tunguzkába?
- 177 -
 - Itt van éppen alattunk. - Jurij addig fordult, amíg előtte a pörgettyűs iránytű meg nem állt a
335-ös értéken.
- Azt hiszem, látom, ahol eltalálták a gépet - mondta Anna, és magasan felnyújtotta a fejét az
üvegburában. Látott valamit a jobb oldali szárnyon. - Valami mozog ott kint. Csapkod a szélben.
- Remek - mondta Jurij, és Novekre nézett. - Vegye át a kormányt! Ne csináljon semmit,
csak tartsa! Látja ezt a mutatót itt? - bökött Jurij az iránytűre. - Tartsa három-harmincötön, rendben?
- Megpróbálom - mondta Novek, és átvette a kormányt. Valahol ott lent, a felhők alatt, egy
amerikai kabinjában ott volt Galina. Hallotta vajon az apját? Érezte, hogy közeledik? Amikor kicsi
volt, Galina mindig sírt, amikor süvíteni kezdett a szél, és a hófúvás úgy sziszegett a házuk körül,
mintha egy homokfúvó készülékkel vették volna célba. Novek ilyenkor mindig felkelt Nyina mel-
lől, felvette a köntösét, és ment, hogy megnyugtassa a kislányát.
Jurij felkapta a primitív éjszakai távcsövet, elengedte a kormányt, és felállt.
- Valami határozottan mozog ott kint - mondta Anna, és félreállt, hogy odaengedje Jurijt.
Jurij arra irányította a távcsövet. A kép zöldről feketére változott aztán megint halványzöld-
re. Az elemek kezdtek merülni benne, és Jurij nem pazarolhatta őket...
- Jurij! Én nem tudom elvezetni ezt az izét!
- Csak próbálja! - Jurij kikapcsolta az éjszakai távcsövet, és Annára nézett. - Felkapcsolom a
lámpát, de csak egy pillanatra. Maga figyeljen, és próbálja meg megnézni, mi van ott kint! - Jurij
visszahuppant az ülésére, és visszavette a kormányt Novektől, aki úgy engedte el azonnal, mintha
égette volna a kezét.
Jurij lenyúlt a navigációs fények kapcsolójához, aztán hátranézett a válla fölött. - Készen
áll?
Gyorsan felkattintotta a lámpát, aztán azonnal le is kapcsolta.
A zöld villanófényben Anna egy hatalmas fekete zászlót látott a szélben lobogni a felső
szárnypanelen. - Egy darab leszakadt borítás. Úgy háromszor két méter. Elég nagy.
Noveknek eszébe jutott, hogy már induláskor milyen lazának tűnt a géptörzs borítása. Mint a
saját zöld öltönye. Most pedig kezdett szétfesleni az öltések mentén. - Azért még le tudunk szállni
Tunguzkában?
- Polgármester, a leszállás most a legkisebb bajunk.
A szélvédőt jégdarabok verték. Az Antonov egy biplán volt. Négy kövér szárnnyal. De ez
még nem azt jelentette, hogy meg sem kottyant, ha az egyiket elveszítette. Jurij a gázkarra tette a
kezét. Már épp azon volt, hogy előrébb tolja.
Aztán a következő pillanatban már nem volt idő döntéseket hozni. Annuska egy recsegés és
egy pördülés után erősen jobbra rántott. Részegen dülöngélt a farka ide-oda kacsázott, miközben
Jurij tövig kiengedett oldalkormánnyal próbálta egyenesbe hozni. Mikor végre sikerült, a kormányt
amennyire csak tudta, balra tekerve tartotta a kezében, miközben a lába megfeszült, és padlóig
nyomta a jobb oldali oldalkormány pedálját. Az Antonovot nem erre a helyzetre tervezték. Habár a
gázkar tövig előre volt nyomva, így is zuhanni kezdtek. - Emlékszik az egyes számú szabályra? -
kiáltotta Jurij Noveknek.
- Hogy soha nem szabad lezuhanni?
- Attól tartok, most kénytelenek leszünk megszegni...

A Bell az Antonov sebességének kétszeresével süvített át a havas esőn. Tunguzka fényei

elmosódott foltként jelentek meg a pilótafülke vizes üvegén. Az égő gázfáklyákat tisztán lehetett
látni; a három narancssárga tűztölcsért, amint a felhők alját nyaldossák. Már nagyon közel jártak.
- Öt kilométer - mondta Decker, majd DeKalbhoz fordult. - Mi legyen? Kitegyem a felszál-
lóhelyen, és várjak?
- Nem tűnhetnek el csak úgy egyszerűen.
- Arrafelé sok a sötét vidék - mondta Decker. - Ha lezuhantak, nem lesz könnyű dolog meg-
találni őket. Még nappali fénynél sem. Ha találnak egy leszállásra viszonylag alkalmas részt, simán
el is sétálhatnak.
- Az nem fog megtörténni.

- 178 -
 - Igenis, uram! Mármint nem, uram! Értettem. - Decker lefordult a hazafelé vezető útról, és
visszafordult, hogy megint a felhőket kezdje kutatni.

Ahogy lejjebb ereszkedtek a felhők alá, a heves esőt könnyű zápor váltotta fel. Jurij a ve-
zérlőberendezéssel küzdött, mintha egy seprűnyelet egyensúlyozott volna a tenyerén. Jobb lába re-
megett az erőfeszítéstől és a fáradtságtól. Ha csak egy pillanatig nem koncentrál, rádőlnek a sérült
szárnyra, és pörögve zuhanni kezdenének, ahonnan már nem tudná visszahozni a gépet. Jurij meg-
kockáztatott egy gyors pillantást oldalra, és három pislákoló gyertyafényt látott előttük a sötétség-
ben. - Polgármester!
Novek is észrevette a gázfáklyákat. Tehát itt voltak Tunguzka fölött.
Jurij a térdével kitámasztotta a remegő kormányt, majd a szeméhez emelte az éjszakai táv-
csövet, és még egyszer, utoljára bekapcsolta. A világ feketéről szürkére, majd zöldre, végül megint
feketére változott. Az elemek kimerültek. Jurij a földre hajította a készüléket. - Hol van az az út? -
ordított Annának.
Már a legkülsőbb olajkutak fölött repültek, melyek sötéten, elhagyatottan álltak.
- Északkeletre! Ott, arra! - mutatott jobbra Anna.
Jurij hagyta, hogy a sérült szárny jobbra vigye őket. - Oké, most muszáj lesz felkapcsolnom
a fényeket. Rendben?
Jurij az ezüstszínű billenőkapcsolóra tette a kezét, és felkapcsolta a leszállólámpákat.
Kavicsutak, fúrásból visszamaradt sárral teli pocsolyák, tavak. Külső épületek és csőveze-
tékdarabok. Több halom használhatatlanná rozsdásodó drága olajfúró felszerelés. Aztán a leszálló-
lámpa fénysugarának jobb szélén feltűnt a hosszú töltésút, amely a tigrisszámláló épülethez veze-
tett.
Már a három gázfáklya szintje alatt repültek.
- Készüljenek fel! - mondta Jurij, miközben minden erejét megfeszítve, őrült sebességgel te-
kerte a magassági kormány kiegyenlítőjét. - Ez nem lesz valami szép leszállás!

Decker egy gyors piruettel megfordította a fürge Bellt, hogy szemben legyen azzal a fehé-
ren felvillanó fénnyel, amit maguktól balra látott. - A szentségit! A fickó az útra fog leszállni! -
Decker gázt adott, és előredöntötte a helikopter orrát. A Bell gyorsulni kezdett.

Az szóba sem jöhetett, hogy besiklassál landoljanak. A töltésút kavicságya iszonyatosan

messze volt még. Ha Jurij megpróbálja felemelni a gép orrát, hogy eljussanak odáig, csak annyit ér
el, hogy beleékeli a gépet a földbe. Vagy bukfencezni kezd vele. A besikláshoz nagy sebességre
volt szükség. Átnézett az orr fölött. Elérnek vajon a töltésútig? Jurijnak eszébe jutott az a régi mon-
dás, hogy ha éjszaka kell kényszerleszállást végrehajtanod, kapcsold fel a leszállófényeidet! Ha pe-
dig nem tetszik, amit látsz, kapcsold le őket!
Egyre csökkent a magasság. - Készüljenek!
Anna Novek ülése mögé kuporodott. Két karjával szorosan átfogta a férfi mellkasát, ujjait
egymásba akasztva, mint egy biztonsági öv kapcsát.
- Leszállunk! Miután megálltunk, nyissák ki az ajtót, és rohanjanak! Mindenki fusson, amer-
re lát! - Jurij Novekre nézett. - Tudja, lehet, hogy Pletynek volt igaza a repüléssel kapcsolatban.
- Meg tudja csinálni, Jurij.
- Pillanatokon belül kiderül, hogy igaza van-e!
Száz méter, ötven... harminc méter. Csökken a magasság, és ennél nagyobbra már nem is
fog nőni, legalábbis nem ezzel a szétmállott szárnnyal. Hogy fog hazarepülni? Mi lesz a csontok-
kal? Tizenöt méter.
- Felkészülni! - kiáltotta Jurij.
Novek semmi változást nem látott a kinti feketeségben. Csak annyit, hogy a gázfáklyák vö-
rös lángja most már felemelkedett az égbe.
Anna karja erősebben szorította a mellkasát. Olyan szorosan, hogy Novek alig kapott leve-
gőt.
- 179 -
 Jurij érezte a föld szagát; a jég már felolvadt annyira, hogy szabadon engedje a láp és a sár
gázszagát. Visszább húzta a botkormányt, és egy laposabb siklásba kezdett. Tizenöt. Tíz méter.
- Kapaszkodjanak!!!
Novek a műszerfalnak feszítette a lábát.
Anna suttogott valamit. Novek nem hallotta, mit.
Nádasok foltjai, vízerekkel teli fekete mocsár és hókupacok rohantak el alattuk a leszálló-
lámpa fényében. A sebesség illúziója nem volt illúzió. Valóban gyorsan repültek. Jurij épp akkor
húzta vissza teljes erőből a botkormányt, amikor a kerekek egy kisebb földhányásra értek. Jurij ki-
kapcsolta a motort, ami ropogni kezdett, mint egy gépfegyver.
Az Antonov feldobta őket a levegőbe, magasra, majd egyre lassult és lassult, aztán a kerekek
újra földet értek, ezúttal a kavicsos töltésút szélén. Jurij hirtelen félrerántotta a gépet, és egyenesbe
hozta a töltésút hosszával. A lámpák végigpásztázták a tigrisszámláló épületet, mint egy fényképe-
zőgép vakuja, és a kép örökre Novek retinájába égett; a táblák, a felstószolt csapdák és a két furcsa
kis jármű, a holdjáró. Aztán sötétség.
A kerekek megakadtak. Beleágyazódtak a kavicsba, és nem mozdultak. Jurij visszahúzta a
botkormányt, de mindhiába. A propeller is beágyazódott. Borulni kezdtek. A gép farka egyre fel-
jebb és feljebb ment, míg végül átbucskáztak. A lámpák betörtek. A pilótafülke üvege kirobbant a
keretéből, és csak áradt befelé a hideg, lucskos sár, és a töltésút aprószemű gránitkavicsa. Fejjel le-
felé csúsztak előre, egyik oldalukon a törött szárnnyal.
Egy utolsó zökkenés, aztán csend. Nyers üzemanyag mindenfelé. A felfordult pilótafülkén át
csöpögött a földre. Mintha benzineső esett volna.
Novek mellkasán a két összekulcsolt kéz lassan, ujjanként engedte el egymást, aztán Novek
leesett oda, ami valamikor a pilótafülke teteje volt. Az arcára ömlött a hideg, mérgező benzin.
Jurij már odalent volt, szinte kétrét görnyedve. - Remélem - mondta -, hogy azok a csontok
tényleg ott vannak, polgármester! Szükségem lesz egy új gépre, hála magának meg a maga... - Jurij
hirtelen elhallgatott.
- Mi az? - kérdezte Novek.
- Hallgassa!
Egy távoli morajlás. Egyre hangosabb.
- Fusson! - Jurij megragadta Novek vállát, és kipenderítette a fejreállt pilótafülkéből. - Ro-
hanjon!!!
- Csucsin! - Novek kibukdácsolt az ajtón, arra számítva, hogy majd ugrania kell, de ehelyett
a földön találta magát. A felborult géptörzs egy szintben volt az út kavicságyával, a farokrész vagy
beleágyazódott a sárba, vagy teljes egészében leszakadt. A helikopter hangja már nem csak egy tá-
voli moraj volt. Már vijjogott. Közel kellett lennie. A tigrisszámláló épület pedig túl messze volt. -
Csucsin!
Jurij lelökte Noveket a töltésútról, be a cserjék közé, aztán ő maga is beugrott mellé. Nem
messze tőlük ott guggolt már Csucsin is, de Annát nem látták sehol.
- Hová lett? - kiáltotta Novek, miközben a Bell szembefordult velük, magasra emelt
farokrésszel, egy láthatatlan fémtányérral a propeller helyén.
Csucsin az épületre mutatott.

Lent vannak az úton, Mr. Decker.

- Úgy látszik, nem sikerült megállniuk. Igen, szépen átbukfenceztek - mondta Decker. - Le-
het, hogy túlélték. Az is lehet, hogy fel vannak fegyverezve, és az hétszentség, hogy tudják, hogy
jövünk. Nem lebegek földközelben, felviszem magasabbra, rendben, Mr. DeKalb? Menet közben
kell eltalálnia őket, és remélem, ezúttal kicsit jobban csinálja majd, mint a legutóbb!
Joffrey csak ült a másodpilóta ülésben, és még mindig nem nyúlt a vezérlőműhöz. Mintha ez
felmentette volna.
- Töltényt a tárba!
A tárban már ott várakozott az új 40 milliméteres repeszgránát. DeKalb bekattintotta a tárat,
bezárta, majd a fegyver ravaszára helyezte az ujját. Kibiztosította a fegyvert. DeKalb bőrig ázott,
fázott, és dühös volt. De készen állt. Éjszakai látószemüvegét a legnagyobb fényfokozatra állította.
- 180 -
Az egész világ ragyogó zöld volt. Az Antonov furcsa szögben feküdt a földön, a kavicsút tetején
vagy félig beleágyazódva, DeKalb nem tudta volna megmondani. Égnek meredő kerekekkel, fejjel
lefelé. Valószínűleg mostanra már mind halottak voltak. Vagy túlságosan összezúzta őket a
földetérés, és most mozdulni sem tudtak.
Nagyszerű. Az összes probléma szépen összegyűjtve egyetlen ajándékkosárban. DeKalb ki-
dugta a puska csövét a légcsavarszélbe, és jól kihajolt. Százcsomós szél. Sebesség. Szög és távol-
ság. Az emberi agy volt a legnagyszerűbb gyilkos fegyver, ami valaha is létezett a világon.
Ahogy a Bell elrepült a repülőgép felett, DeKalb tüzelt. A gránát egy fényes villanással lőtt
ki. Egy másodperc. Kettő.
Az első kis remegést egy második, hatalmas detonáció követte. DeKalb figyelte, amint az
Antonov egyes részei pörögve felrepülnek a levegőbe, még egyszer utoljára, ezúttal egy zsíros, ben-
zines tűzoszlop segítségével.
- Hát - mondta Decker -, azt hiszem, ennél több kárt már nemigen okozhatunk egyetlen éj-
szaka alatt - Decker lejjebb ereszkedve lebegtette a helikoptert, miközben a repülőgépdarabok las-
san visszahullottak a földre.
- Tegyen le az épület mellett! - mondta DeKalb. - A saját szememmel akarom látni.

Az égő Antonov piros fénye egy kis színt varázsolt Csucsin sápadt arcára, ahogy a jó öreg
Nagant pisztollyal a lebegő helikopterre célzott. Már épp meghúzta volna a ravaszt, amikor Jurij
elütötte a kezét. - Ne! - ő is meg akarta ölni a szemeteket, de jelen pillanatban inkább az életét vá-
lasztotta, és ehhez az kellett, hogy a rohadékok azt higgyék, meghalt.
A jeges sárban húzták meg magukat az út mellett. A szél égett textil, gázolaj és gumi szagá-
val borította be őket. Az arcukon érezték a tűz forróságát.
- Na, most aztán igazán partra vagyunk vetve! - Jurij csendben figyelte, ahogy legféltettebb
kincse lassan hamuvá porlad. - Tudja, milyen messze van gyalog Markovo? Még annál is messzebb,
pláne, ha az ember száz kiló csontot cipel a hátán.
A helikopter alacsonyan repült el a tűz felett, majd elfordult a tigrisszámláló épület irányába.
- A rohadt életbe! - káromkodott Jurij. - Leszállnak!
A Bell földet ért, visszaszökkent, aztán megállapodott. Valaki kivágta az oldalsó ajtót.
Novek előbb egy alakot látott előbukkanni, aztán még egyet, és pár másodperc múlva egy harmadik
alakot is megpillantott, Hányan voltak ott bent?
A propeller egyre csak forgott, a turbina fejhangon vijjogott.
- Ezúttal hagyni fogja, hogy lőjek - mondta Csucsin, nem kérdésnek szánva.
Jurij elővette a kis Skorpiót. Felemelte az automata pisztolyt, és a tömpe cső apró fekete
célzóbütykei közé nézett.
Az a kettő, amelyik kiszállt a helikopterből, elindult a kavicsúton vissza, az égő gép felé.
Távolságot tartottak maguk között fegyvereikkel pásztázva a környéket.
- Nem látják Annát - mondta Novek.
- És? Minket látni fognak - suttogta Csucsin.
A lángok fényét leszámítva koromsötét volt. Hogyan láthattak ezek bármit is? Éjszakai táv-
csövekkel? Valami ilyesmi lehetett. Megállíthatatlanul tartottak előre, gyorsan mozogva az út egyik
szélétől a másikig, mindkét oldalon átvizsgálva a jeges sártengert. Egyre közelebb értek. Tizenöt
méter. Tíz.
Most már bármelyik pillanatban...
Csucsin felemelte a Nagant pisztolyt, és mozdulatlanul tartotta a kezében. Egy nagy, mély
levegőt vett.
Hirtelen valami mozgás támadt a tigrisszámláló épületnél.
A két férfi megállt, és visszafordult. Az egyik holdjáró a helikopter felé gurult.
Az egyikük kilőtt egy sorozatot a gépfegyveréből, szitává lyuggatva a kis járművet. A ma-
gasnyomású üzemanyag tartályából sziszegve kezdett kiáramlani a gáz.
A lunaskod nyílegyenesen tartott a célja felé.
Egy újabb sorozat a gépfegyverből. A holdjáró fehér gázfelhőt eregetett a léket kapott tank-
jából.
- 181 -
 A két férfi elindult vissza a helikopter felé.
- Bele fog hajtani a... - mondta Jurij.
Ebben a pillanatban a holdjáró nekiütközött a farpropellernek. A propeller lapátjai beleszele-
teltek a már amúgy is szétlyuggatott gázhidráttartályba. A Bell farka fehér párába burkolózott. Va-
lóságos ködfelhő lett belőle, egy petrokémiai selyemhernyógubó. A felhő elérte a helikopter turbi-
nájának a kipufogóját.
- Anna! - ugrott fel Novek. Csucsin a térdénél fogva visszarántotta a földre, épp, amikor a
Bell lángra kapott, és az óriási tűzgolyó egyre terjedt előre, a helikopter saját üzemanyagtartályai
felé, amiket villámgyorsan elárasztott.
A Bellt egy második detonáció rázta meg. A propellerek, melyek hirtelen megszabadultak a
helikopter súlyától, felröppentek az égbe, egyre magasabbra és magasabbra, mint egy visszafelé
szálló hárstermés, mint egy gyerekjáték. Aztán összetekeredve a tigrisszámláló épület fémtetejére
zuhantak. A fülsiketítő morajlás halkult egy kicsit, ahogy a fehér izzás sárgáslila lángoknak adta át
a helyét.
Jurij valami mozgást vett észre az épület mellett. - Valaki jön!
Egy másik holdjáró.
Lefelé robogott a kavicsúton, nyílegyenesen feléjük tartva.
Jurij felállt, a Skorpiót csípőmagasságban tartva.
A tűz terjedt, egy kis fény villant. Egy ismerős sötét hajzuhatag, amint hátralobog a szélben.
Novek félreütötte a fegyvert Jurij kezében. - Ne! - kiáltotta, amint a lunaskod megérkezett eléjük.
Anna ült a volánnál. Az ölében ott lapult George, a cirmos cica. A tigrisek a legnagyobb
macskák. És itt volt a legkisebb tigris.
Novek bepattant Anna mellé a holdjáróba. - Ezt meg hogyan csinálta?
Valami vad, valami váratlanul állatias volt Anna arckifejezésében. Valami éktelen düh. -
Nem volt nehéz - felelte.
A tűz kezdett átterjedni az épületre. A lángnyelvek már felfelé kaptattak a falépcsőkön. Átet-
ték magukat a tetőn, a hőség a levegőbe emelte a papírokat, és az aranyszínű lapok megperzselődve
szálltak.
A puska, amit Novek legutóbb odabent látott a falon, most hátul feküdt a holdjáró csomag-
tartó részén.
Jurij az épületre bámult. - A csontok! - mondta.
Novek figyelte, amint a hullámos bádogtető felkunkorodik, ahogy a fénylő lángok elárasz-
tották az épület belső faszerkezetét.
- Sajnálom, Jurij - mondta Anna. - Jobb lesz, ha beszáll.
Jurij beült a holdjáróba, miközben a füstöt szimatolta. Olyan szaga volt, mint az égő pénz-
nek. A jövője égett itt porrá. Megannyi amerikai elnök szája nyílt kiáltásra, a segítségéért könyö-
rögve, hogy megmentse őket. Fehér Madár Légitársaság. Az álmai. Minden odalett.
Csucsin is beugrott a holdjáróba.
- Galina! - mondta Novek. - Meg kell...
- Kapaszkodjanak! Megyünk, és elhozzuk a lányát. - Anna a gázpedálra taposott, és egyre
gyorsabban kezdett távolodni a tigrisszámláló épülettől. Letért a töltésútról az egyik meredek olda-
lán, és átsiklott egy jeges vízből és sárból álló tavon. A távolban a hátuk mögött egy újabb villanás
látszott, egy újabb robbanás rázta meg a levegőt, de ez most már nem számított. Már szó sem lehe-
tett arról, hogy megálljanak. A kis holdjáró kerekei felpörögtek, és kétoldalt spriccelték a latyakot,
ahogy áthasítottak a havon, útban Decker kabinja felé.

24. fejezet

A gránát magas ívben repült a sötét ég felé, majd zuhanni kezdett, és a menekülő holdjáró
mögött ért földet. Fehéren villant egyet, aztán egy mély detonáció morajlott végig a fagyott talajon,
mint egy nyári vihar dörgése. DeKalb már nem látta őket. Letértek a töltésútról, és árkon-bokron át
menekültek. DeKalb a vállára vette az M-209-est, és csak állt annak a fehéren izzó hőségében, ami
valamikor egy kétmillió dolláros helikopter volt, benne az egyik pilótájával. Most már az épület
- 182 -
szigetelése is égett, és mérgező, fojtogató füstöt árasztott magából. A bűzben volt valami szerves is,
valami furcsa főtt hús szag. Lehet, hogy volt ott bent valaki? Most már késő eltűnődni rajta. A facö-
löpök, amiken az épület állt, felülről lefelé égtek le, mint a gyertya.
DeKalb arrébb ment, hogy kitérjen a csípős, fanyar szag elől, és Deckerbe botlott.
- Elvittek egy holdjárót - mondta a pilóta. A nyakában egy éjszakai látószemüveg fityegett.
A szeme két szabályos fehér kör volt a kormos arcában. A kis vadászgörény a mellzsebében teker-
gőzve próbált megszökni. Kiváló szaglású orrát a levegőbe dugta, megérezte a füstszagot, és kapar-
ni kezdett. Decker rácsapott, és visszazavarta a zsebébe. - Megtorpedózták a helikoptert, aztán csak
fogták magukat, és meglógtak!
- De hová? És miért jöttek vissza ide? - DeKalb Deckerre nézett.
- Maga beszélt vele. Nincs semmi elképzelése, miért zümmög körülöttem a polgármester,
mint valami istenverte lódarázs?
- Nekem? Nincs, uram - mondta Decker, de ez nem volt igaz. Nagyon is sejtette, miért jött
vissza Novek, és hogy most hová tart. De Decker azt is tudta, mi az, amit nem lehet elmondani
DeKalbnak.
- Akármerre is mennek, el fogjuk kapni őket. Még ha annak a holdjárónak tele is van a tank-
ja, akkor is csak negyven, maximum ötven kilométert mehetnek vele. Azzal nem jutnak vissza
Markovóba.
DeKalb nem osztotta Decker optimizmusát. Gondolatban egy kört rajzolt a térképre, ötven
kilométer még nem juttatja vissza őket a városba, de így is gondot okozhat.
Decker DeKalb aggódó arckifejezéséből tudta, mi jár a főnöke fejében. - Egy holdjáró nem
viszi fel őket oda meg vissza, Mr. DeKalb. Képtelenség.
Elgen. Eljuthatnak odáig, gondolta DeKalb. De csak odáig. Vissza már nem. Ki az ördög
vágna neki annak az útnak, tudván, hogy visszafelé gyalogolnia kell? És hová gyalogolhatnának?
Hacsak meg nem szervezték, hogy valaki felveszi őket. Egy repülő? Jézus, az is lehet!
DeKalb az esőbe bámult, amibe csak a változatosság kedvéért néha egy-egy nedves hópe-
hely is vegyült. DeKalb megfordult, és benézett a megfeketedett pilótafülkébe. Joffrey... habár nem
mintha az elszenesedett, eldeformálódott alakzatot első pillantásra be lehetett volna azonosítani az
ülésen. Mindkét öklét felhúzta, mintha küzdött volna a lángokkal. Fogak, csuklók, bokák fehérje
világított a lángok fényében, ahol a tűz csontig lerágta róla a húst. A kerozin nagyon nagy hővel
égett.
- Hülye állat! Ez nem történt volna meg, ha engedélyt kért volna a tigrisnő szállítására -
mondta Decker.
DeKalb nem fordult felé. - Akkor sem történt volna meg, ha maga elvégzi a munkáját. Azo-
kat a kazettákat kértem, és nem egy rohadt nyomozó polgármestert! - DeKalb Decker felé fordult. -
Menjünk!
- Hová?
- Ebbe most már a helyieket is bevonjuk.

Galina hallott valamit, ami felébresztette nyugtalan álmából. Decker. Visszajött. Galina
pislogva hallgatta, amint a vijjogás egyre erősebb lesz, egyre közelebbről hallatszik. Ez az egyik
olyan kis kocsi lesz. Galina lehúzta magáról a takarót. Megtalálta Decker egyik narancssárga ove-
rallját, rajta az AmerRus holdas-olajkutas jelzésével. Egy régi overall lehetett, mert az egyik nad-
rágszár a combnál végig volt szakadva. Egy hosszú lyuk volt rajta.
Galina kikelt az ágyból, és az üvegdarabbal a kezében az ajtóhoz ugrott, és lekapcsolta a vil-
lanyt. Fájt mindene, a combja belső oldala csupa véraláfutás volt. A fájdalom teljesen felébresztette.
És minden visszatért. A fájdalomtól visszatért a dühe.
A vijjogás abbamaradt Galina egy hangot hallott. Hátrébb lépett, hogy amikor az ajtó kinyí-
lik, mögötte legyen. A nyakra, gondolta. Először a nyaka, aztán a tökei. Megérintette az üvegszilánk
hegyét, és elképzelte, amint Decker szívébe döfi. Majd azután. Ezt a legvégére fogja tartogatni.
Az ajtókilincs elfordult. Galina egész teste megfeszült, ahogy a sötétben várt. A külső retesz
fémes kattanással tolódott félre. Az ajtó kinyílt. Hideg levegő áradt be Galina csupasz lába körül.

- 183 -
 Az ajtó hirtelen erősen kivágódott, egyenesen Galina lábujjának, hogy önkéntelenül is felki-
áltott.
- Galina?
Galina ellökte magától az ajtót, és hallotta, hogy valami keménynek ütközik. Felemelte az
üvegdarabot és az ajtó túloldalára rontott. Egy árnyalakot látott a küszöbön állni. Sikítva kezdte ka-
szabolni, még mielőtt eljutott volna az agyáig, hogy a hang, amit hall, nem Deckeré, még csak nem
is egy férfié, és hogy a másik hang, amit hall, az apjáé.
- Galina!
Galina elfordította az üvegdarabot. A szilánk megakadt valamiben, valami puhában, valami
védtelenben. Galina újra felemelte, hogy lesújtson. Nem számított, kicsoda...
De ekkor egy kéz ragadta meg a karját, és erősen tartotta.
- Galina! Hagyd abba! - kiáltotta Novek. - Hagyd abba!
Galina remegett a dühtől, és a gyűlölet megsokszorozta az erejét. Megszállta az adrenalin
ördöge, ami lehetővé tette, hogy egy ember puszta kézzel felemeljen egy autót. Hogy hatalmas szik-
latömböket lendítsen a magasba. Galina megpróbálta kiszabadítani a csuklóját, de erősen szorítot-
ták. Nagyon erősen. Annyira, hogy már fájt.
Valaki felkapcsolta a villanyt. A neoncső villódzva kelt életre.
Novek vasmarokkal szorította a lánya két karját. Galina elejtette az üvegdarabot, és a szája
elé kapta a két öklét, amikor egy nőt látott a saját anyja ruháiba öltözve. Galina a falnak tántorodott.
Anna karján felhasadt az anyag. Nyina vastag kardigánjának ujjába egy kis darab letört
üvegszilánk akadt.
Galina szeme tele lett könnyel. Meg fog őrülni! Már meg is halt. Hogyan máshogy lehet-
ne...? Az apja és az anyja, aki már három éve a földben van...
- Galinka - mondta Novek, és az arca mintha elolvadt volna. Szorosan ölelte a lányát, olyan
szorosan, hogy Galina csak apró levegőket kapott.
- Érted jöttem.
- Mennünk kéne - mondta Anna. - Most azonnal.
Novek nem is hallotta. Galina átnézett az apja válla fölött, ahogy Novek ide-oda ringatta. A
tekintete némán fürkészte Annát. A férfi legszívesebben azt mondta volna neki, hogy nem, nem ar-
ról van szó, amire gondol. De többé már ő maga sem volt olyan biztos benne. Egyáltalán nem volt
biztos. Valami kemény tárgy volt kettejük közé szorulva. Novek eleresztette Galinát, és kibontako-
zott az ölelésből. Az egyik becipzárazott mellzsebben valami kidudorodott, és Noveknek eszébe ju-
tott Decker állata, a patkánya.
Azt is észrevette, hogy a narancssárga anyag el van szakadva. És a lyukat, amiből valószínű-
leg az a kis anyagdarab hiányzik, amit Novek már olyan jól ismert. - Ezt honnan szerezted? - kér-
dezte a lányát.
- Deckeré. Itt találtam.
Decker. Noveknek eszébe jutott, hogyan varázsolta elő azt az ezüstszínű kést, hogy elvágja
az anyagot, amikor Novek zakója fennakadt a holdjáró fémvázán. A kés a semmiből tűnt elő, és mi-
után elvágta a szálat, újra nyomtalanul eltűnt. Miért nem tűnt ez fel Noveknek? Miért nem vette ész-
re?
- Mi a baj, apa?
Ezt majd mind megbeszélik később. - Hol van a bakancsod? - kérdezte. - Vedd fel!
Galina nem nézhetett le. Nem fordíthatta el a tekintetét. Mi van, ha máshová néz, és ez a nő,
aki annyira hasonlított... mi van, ha eltűnik? - Ki maga? Miért van magán az anyám ruhája?
- Később mindent elmagyarázok - mondta Novek. - Hazamegyünk. - Hogyan? Noveknek
nem is kellett kimondania. Az arcára volt írva, mint a szégyen.
De Galina csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Csodák ritkán történnek. Min-
denki azt mondta, bár Galina még életében nem látott egyet sem. Nem fog ilyen hamar elszakadni
ettől! Odaszaladt Annához, és arcát a kámfor-, gyapjú- és otthonillatú kardigánba temette. Sírni
kezdett, nem a torkából, hanem mélyebbről, belülről. - Ki... kicsoda maga?
- Gyere velem! Gyere be! - vezette vissza Anna a kabinba.

- 184 -
 Galina nem engedte el. Anna odavezette az ágyhoz, de Galina hirtelen egész testében meg-
merevedett. Szó sem lehetett róla, hogy ő ráüljön arra az ágyra. Felnézett Annára, de a szeme nem
látott, csak az agya emlékezett.
- Tegeződjünk, jó? Én Anna vagyok.
- Anna? De...
- Ssss... - Anna megtalálta Galina bakancsát a romok és a felfordulás közepette. Egy felemás
pár zoknit is talált, Deckerét. Rávette Galinát, hogy vegye fel őket, miközben végig idegesen tekint-
getett hátra az ajtóra. Anna kiszedte az üvegszilánkot a kardigánja ujjából. Csak a gyapjút vágta el,
a karját nem.
- Hová... hová megyünk?
Anna látta a mohó vágyakozást Galina tekintetében. Azt kívánta, bárcsak visszajöhetett vol-
na érte úgy, ahogy Galina akarta. Ahogy szerette volna.
- Hallottad apádat. Haza fogsz menni. - Anna felnézett Novekre. Valahogy...
Novek észrevette, hogy valami kidudorodik Galina overalljának a zsebéből. A kemény
tárgy, amit érzett, mikor megölelte őt. - Az micsoda?
Galina elővette a díszes öngyújtót, amit Decker fiókjában talált.
- Ezt meg honnan szerezted?
- Innen. Itt találtam. - Galina megnyomta az apró gombot, és az okos kis szerkezet kinyílt. -
Ki ez, apa? Miért néz ki úgy, mint anya? Miért van rajta az ő ruhája? Hogyan...?
- Majd mindent elmesélek, de még nincs vége. - Novek észrevette a fényképet az öngyújtó
belsejében. Elvette Galinától, és közelebbről is megvizsgálta.
Sztálin, amint teli szájjal nevet, felvillantva a híres „vasfogait”. A lábánál két tábornok,
mindkettő egykedvű, mosolytalan, aggódó. Ki ne lett volna az a helyükben? Sztálin mellett pedig
egy búzaszőke fiatalember, arcán ideges, fáradt kifejezéssel.
Ki volt ez a fiatalember? Andrej Rizskov apja.
Novek becsukta az öngyújtót, és azt a hirtelen gyorsulást érezte, mint amikor egy folyó meg-
találja a betonrakpart egy gyenge pontját, rálelve a saját maga medrére, azzal a megállíthatatlan
erővel folyva, ami az igazságból fakad. Egy kazetta. Egy alkudozás. Egy kés. Most pedig ez.
Decker.
- Polgármester!
Csucsin volt az.
Novek a zsebébe dugta a régi öngyújtót, és kézen fogta Galinát. Úgy fogta a lánya kezét,
mintha a sajátjához lett volna hegesztve. Még odakint, a holdjáróban sem volt hajlandó elengedni.
Jurij és Csucsin hátul ültek. A puskát keresztbe fektették a térdükön. A macska természetesen a so-
főrülésen ült.
Felkászálódtak a túlterhelt járműre. A holdjáró lufikerekei megereszkedtek. Az eső egyre
jobban esett, egyre kitartóbban.
Anna félrelökte a cirmost. A macska belekarmolt a kezébe, de Anna észre sem vette. Novek
és Galina az Anna melletti ülésen osztoztak.
Novek megmutatta az öngyújtót Csucsinnak.
- Köszönöm, nem. Igyekszem felhagyni az olyan szokásokkal, amik ártanak az egészségnek.
- Ez Rizskové volt. Itt találtuk ebben a kabinban - biccentett az ajtó felé Novek. - Érted,
Csucsin? Az amerikai kabinjában volt. Deckerében. És ezt nézd meg! - Novek félrehúzta az overallt
Galina vézna kis lábáról, hogy megmutassa Csucsinnak a szakadást és a lyukat.
- És? - horkantott Csucsin. - Jó dolog, ha az embernek igaza van. De életben maradni még
jobb. Szóval, most mit csinálunk?
- Milyen messzire tud elmenni ez a gép? - kérdezte Novek Annától.
- Nincs tele a tankunk. Legfeljebb harminc kilométer.
Harminc. Az még félútra sem elég hazáig. Novek benyúlt a bélelt kabátja belsejébe, és elő-
vette a kést, amit Annától kapott. A sámánkés... A csontnyél úgy ragyogott, mint a felhőn átsütő
holdfény. A hihetetlenül éles, hideg fémpenge megcsillant. Elég éles volt, hogy úgy vágjon, hogy
abból semmit se lehessen érezni - valami bennszülött burját fegyverkovács titokzatos varázslata.
Novek átnyújtotta a kést.
- Biztos benne, hogy ide akarja adni nekem? - kérdezte Anna.
- 185 -
 - Hogy úgy mondjam, bizonyos események legyőzték a gyanakvásomat.
- Már elnézést - mondta Jurij -, de az nem csak gyanú, hogy öten vagyunk az egész
AmerRus ellen. Itt vagyunk egyedül Tunguzka kellős közepén, és bármilyen bámulatos is ez a kis
jármű, repülni azért ez sem tud. Kit érdekelnek a tigriscsontok? Lassan már a saját csontjaimért
kezdek aggódni.
- Ellophatnánk az egyik helikopterüket - vetette fel az ötletet Csucsin.
- Ha már úgyis benne van, legjobb, ha lop egy pilótát is - mondta Jurij. - Én nem tudok heli-
koptert vezetni.
- Nekem van egy jobb ötletem - mondta Anna, és kinyitotta a hátizsákját. Egy kis dobozt
húzott elő belőle, amit a holdjáró műszerfalára rakott. Megnyomott egy gombot, és egy kis folya-
dékkristályos kijelző meleg, aranyszínű ragyogással kelt életre.
- Mi ez? - kérdezte Csucsin.
Jurij Annát megelőzve válaszolt. - GPS - mondta. - Műholdas navigáció. Tudja, mennyibe
kerül egy ilyen? Nincs az a mennyiség, amit ne tudnék eladni belőle, darabját öt-hatezer dollárért.
Miért nem mutatta meg nekem korábban, amikor repültünk? Hasznát vehettem volna.
- Az irodámtól kaptam. A puskával együtt. Még mindig hasznát vehetjük, hogy egy egyenes
útvonalat jelöljünk ki vele. Lehet, hogy sikerül kijutnunk vele Szibériából.
- Ezt hogy érti?
- Ez kivihet minket a nagyvilágba.
A világba? Miről beszél? Jufa megmondta: ez a világ. Az ő világa, ő és a hozzá hasonlók
irányították. Novek csak egy birtokháborító volt. - Most nincs időnk a rébuszokra.
- Tudom. Megbízik bennem? - kérdezte Anna.
Novek magához szorította Galinát. A maga nevében persze, hogy megbízik. Ami Csucsint
meg Jurijt illette, ők dönthettek a saját nevükben. De mi lesz a lányával? Rábízta volna erre a nőre a
lánya életét? A saját jövője zálogát? Novek felidézte magában, milyen érzés volt a karjai közt tarta-
ni Annát, felidézte az illatát, az érintését, a lélegzetét, amivel visszahozta őt a vékony jég alól, a sö-
tétségből. Visszahozta az életbe. Novek Annára nézett. A kettejük közötti távolság megint valahogy
csökkenni kezdett, olvadni, habár Novek meg sem moccant, még csak levegőt sem vett. - Megbí-
zom magában. De ajánlom, hogy igaza legyen!
Anna bólintott. - Oké - mondta, és gyorsan beütött a készülékbe egy sor koordinátát, majd
egy gombnyomással elküldte őket a GPS-egységhez. - A folyót használhatjuk útnak. A holdjáró
jobb időt fog futni szilárd felszínen. Így talán egy kicsivel nagyobb távolságot tudunk kipréselni be-
lőle.
A kijelzőn egy nyíl jelent meg, az útiránnyal, távolsággal és út-idővel együtt. Anna addig
fordította a kormánykereket, amíg egy vonalban nem állt a nyíllal, aztán a gázra lépett.
- Nem tetszik ez nekem, polgármester úr - mondta Csucsin, miközben erősen kapaszkodott.
A holdjáró a túlsúlytól lomhán, nehézkesen vágott neki a sötét, befagyott mocsárvidéknek.
A kis kijelző szerint negyed kilométert tettek meg, aztán felet. Majdnem két kilométerre voltak,
amikor az út egy alacsony fenyőkből álló ritkás erdőbe tért Anna csak itt kapcsolta fel a kocsi lám-
páit. A fák között vezető utat a jelek szerint alaposan kitaposták. Az út egy folyó partjánál ért véget:
megérkeztek az Alsó-Tunguzkához.
Az esőre válaszként áttetsző köd képződött; az elemek csatája folyt itt, ahol tavasz és tél
csapott össze. A folyóvíz fagypont közelire hűtötte a levegőt, ahol a dér képződött. Novek szabad
szemmel is látta, ahogy a köd felemelkedik, gomolyog, megszilárdul.
A holdjáró a part menti köveken zötykölődött, aztán ráfordult a nedves jégre. Az alacsony
sűrűségű levegővel töltött kerekek nem süllyedtek el. Előttük két fényalagút világított, mögöttük
pedig gomolyogva zárult le a fekete, üres lyuk, amit a ködbe vágtak. Anna kikapcsolta a fényszóró-
kat. A sima, nyílt folyót így is könnyen ki lehetett venni.
A kis képernyőn a nyilat követve Anna északnak fordult.

LeRoy lába megakadt egy láthatatlan gyökérben, és arccal előreesett a hóba. Félórányi ro-
hanás után úgy érezte, mintha a két lába két fatörzs lett volna. Nem volt bennük semmi érzés. Sem-
mi, de semmi. LeRoy kényszerítette az érzéketlen lábat, hogy kiakaszkodjon a gyökér alól. Újra el-
- 186 -
indult. Ez a rohadt hó! Hegyek... Soha többet nem fog felnézni rájuk, és kívánni valamit, az biztos!
A tengerpart... ott fog ezentúl élni. Pálmafák, bikinik. Még mit nem... topless! Egyik láb. A másik.
Nagyjából ötven métert tett meg így, amikor rábukkant a befagyott patakra.
A felszíne jó keménynek tűnt. Nem is volt túl csúszós az esőtől. LeRoy lenyomta a lábát, és
egy halk reccsenést hallott. Tényleg kemény. De most merre? Csak talál majd valakit! Ha talál egy
embert, az azt jelenti, hogy élelmet is talál. Egy meleg házat. Egy kocsit, ami kivihetné ebből a ro-
hadt hó- és jégországból! Mire felkel a nap, már egy városban lenne, csak azt kéne előbb kitalálni,
hogy most merre menjen.
Koromsötét volt. A felhők mélyen, nehezen lógtak az égen. Jégdarabokat köpködtek az ar-
cába. A patakpart mentén alacsony fák kapaszkodtak a földbe. A szél megcibálta az ágaikat.
LeRoy gyalogolni kezdett a kemény jégen. Újabb ötven méter után a patak egy folyóba tor-
kollott. A folyó közepéről idehallotta, ahogy a víz csörgedezik a sziklákon. De a szélen elég vastag-
nak tűnt a jég. A köves part mentén állóképbe fagyva nádasokat látott.
Balra vagy jobbra? A börtönben a rabok mindig balra futották a köröket az udvaron. Senki
sem tudta, miért. Mindenki így csinálta, és kész. LeRoy már csak az egy ok miatt is jobbra fordult.
És igaza volt; a jobb volt a szerencsés irány. Északnak ezer kilométert gyalogolhatott volna
a Sarkkörig.
De így, hogy jobbra fordult, Tunguzkában fog kikötni.

Decker kilépett a kommunikációs kabinból, és azonnal valami olyasmit látott, ami nem tet-
szett neki; a kifutó túloldalán a saját kabinjának az ajtaja tárva-nyitva volt. Deckernél ott volt
DeKalb méretes Ruger vadászpuskája. Feltette az éjszakai látószemüvegét, beállította, és benézett a
kabinja sötétjébe. Semmi. Eltűnt.
- Mi az, Mr. Decker? - kérdezte DeKalb. Decker hátrafordult felé. - Ki van ott?
- Fogalmam sincs - mondta Decker, és lekapta a szemüveget.
- A kurvája sétálni ment?
- Nem mehetett sehová.
- Ajánlom, hogy így legyen. - DeKalb kezében egy újabb zsák gránát volt. - Kaznyin már
úton van.
- Egyedül?
- A csapatával. A hívójele „Berkut”. Gromovot is riasztottam. - DeKalb Deckerre nézett. -
Forduljunk meg a Chinookkal! Vadászni megyünk.

A minisztérium helikoptere leszállt a Merkúr óvszergyár udvarán. A propellerek nem álltak

le, miközben Jufa két embere mélyen lehajtott fejjel elindult felé, az erős, csapadékos szélfúvásban.
Az eső most már megállás nélkül esett, nem erősen, de kitartóan.
Mindkét férfinál egy-egy rövid csövű kézifegyver volt. A két pitbull csatlakozott a hat fehér
ruhás kommandóshoz Oleg Kaznyin őrnagy vezetése alatt. Az újonnan érkezettek elhelyezkedtek az
ülésként szolgáló vászonhurokban. Azonnal rágyújtottak, és izgatottan beszélgetni kezdtek.
A két pitbull úgy volt öltözve, mintha a városba indultak volna balhét csapni: bőrdzseki,
egyszerű nadrág és vékony kesztyű. A fegyvereik nagy zajt tudtak csapni, de nem lehetett olyan
pontosan lőni velük.
A gép elejében, közvetlenül a pilótafülke mögött Kaznyin egyedül bitorolta az apró VIP-
kabint. Ahogy a Mil-8-as a levegőbe emelkedett, hirtelen valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzé-
se támadt, mintha egy pillanatra árnyék suhant volna el a magabiztossága, az önbizalma fölött. Igen,
gondolta. Ez olyan, mintha higanyt próbálna meg felitatni. Először csak egy kicsi ömlött ki -
Rizskov. Aztán Novek, a nő, most meg ez. Ha lenyomja az ujját, a cseppek oldalt megszöknek. Mi-
re észbekap, már apró ezüstszínű cseppek vannak mindenfelé. És a kudarcnak olyan nagy volt az
ára, amivel Kaznyin pontosan tisztában volt.
A Mil-8-as észak felé repült az egyre sűrűbb felhőtakaró alatt.
A tetője, gondolta. A krjusája. A védelme. Milyen erős volt a szerkezete valójában?
Olyan szilárd volt, mint Gromov főügyész, gondolta Kaznyin, és épp olyan előre kiszámít-
ható. Gromovban megbízhatott az ember, hogy mindig azt fogja tenni, ami leginkább az érdekeit
- 187 -
szolgálja. Mindaddig, amíg Kaznyin érdekei megegyeztek az övével, nem volt gond. Vajon ez még
mindig igaz volt?
A helikopter lejjebb ereszkedett, és imbolygott egy kicsit, ahogy a heves szél dobálta.
Ma este korábban beszéltek telefonon, és Gromov minden volt, csak finomkodó nem.

- Őszintén szólva nem értem, miért nem lett a polgármester már jóval ezelőtt elintézve a szo-
kásos módon.
- Novek nem konvenciózus ember. Megpróbáltam elmagyarázni neki a dolgokat, de nem
volt hajlandó megérteni.
- Csak makacs, erről van szó.
- Ráadásul lengyel. Azok makacsabbak annál, mint amennyire bölcsek.
- Magánál okosabb volt. Magának csak egy senkiházi üzletembert kellett volna elintéznie.
Egy vállalkozót. És most nézze meg, mi lett belőle!
- A Rizskov-kérdést elintéztük.
- Akkor mondja meg, őrnagy, miért kell most ezt a beszélgetést folytatnunk? Vagy véget vet
ennek az ügynek, vagy találok valaki mást, aki képes rá. Poszagyity na piku. Panyimajes?
- Ja, panyimaju.

Novek, gondolta Kaznyin, ahogy a helikopter észak felé dübörgött. Gromov ráparancsolt,
hogy karóba húzva hozza vissza neki a polgármester fejét. De vajon...? Kaznyin csak most döbbent
rá, milyen sok múlik ezen a mai éjszakán. Rengeteg, talán minden.

A kerekekről víz fröccsent fel. Az esőt csípős, hideg szél hordta, amely hosszú függöny-
ként fújta át a ködöt a folyó felett. Galina közelebb bújt Novekhez, összegömbölyödve felvéve az
apja formáját.
Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül a folyó kék jege fehérre változott. Egy mel-
lékfolyó áradt a Tunguzkába, elgyengítve a szilárd felszínt, elvékonyítva, veszélyessé téve.
A fehér aztán szürkévé változott. Lehajtottak a jégről, és belecsobbantak egy fekete, kanya-
rogva mozgó vízsávba. A lunaskod lelassult, meg-megállt.
- Süllyedünk! - kiáltotta Csucsin. - Sülly...!
- Dehogy süllyedünk! - Anna a gázra taposott.
- Apa! - Galina Novekbe csimpaszkodott, ahogy egyenesen áthajtottak a vízen, miközben a
kerekek küllői a jégkásában kerepeltek.
Haladtak előre. Nem süllyedtek el. A felszín újra összeállt, sötétből világosra változott, és
újra szilárd jégre értek.
- Mi hajtja ezt az izét? - kérdezte Csucsin. A félelmét egy pillanatra elfeledtette vele a szak-
mai érdeklődés.
- Gázhidrát - felelte Novek. - Milyen messze jöttünk el?
Anna a kis kijelzőre nézett - Még nyolc kilométer.
- Meddig?
De Anna erre már nem válaszolt.
A lunaskod hatvan kilométeres sebességgel hajtott a jégpáncélon. Minél északabbra értek, a
jég annál szilárdabb lett, nem azért, mert ott hidegebb volt a hőmérséklet, hanem mert a folyó egyre
mélyebb lett. A holdjáró nagyteljesítményű motorja kitartóan berregett.
- Hogyan juthatunk ki Szibériából a világba azzal, hogy a vadonon át robogunk? - kérdezte
végül Novek Annától. - Hogy értette, amikor ezt mondta?
Anna az üzemanyag kijelzőjére pillantott. A mutató már a sárga figyelmeztető zónában volt.
- Ezt nem lesz egyszerű elhinniük - mondta Anna, miközben kikerült egy töredezett jégből álló
halmot, aztán visszatért a folyó közepére. - De kijutni a nagyvilágba... az lesz a dolog egyszerű ré-
sze.
- Nem állhatnánk meg? - kérdezte Galina. Még mindig Novekhez préselődve, összegömbö-
lyödve kucorgott, ölében a cicával.
- Megállni? Minek?
- 188 -
 - Pisilni kell.
- Tudod, mi a szibériai vécé, Galina? Egy bot.
- Bot?
- Igen. Elkergetni a farkasokat.
- Nincs nálunk bot - mondta Galina.
Novek a lánya fejére hajtotta a magáét, megszagolta a haját, és megsimogatta Galina nedves
arcát. - Akkor jobb, ha nem állunk meg.
Tizennégy kilométert tettek meg felfelé a folyón, amikor a kis nyíl jelezte, hogy balra kell
fordulniuk. Anna elfordította a kormányt, és nekivágott a part meredek falának.
A törpecédrusok rejteke alatt felkaptattak a partra. A folyótól eltávolodva a tajga egész jel-
lege megváltozott; itt sokkal egyértelműbb volt, hogy ez tulajdonképpen egy fás sivatag, ahol keve-
sebb eső jön az égből, mint Arábiában, egy olyan hely, ami egy hatalmas, fagyott szivacsként elég
nedvességet zárt a talajba ahhoz, hogy fenntartsa egy erdő látszatát. Anna felkapcsolta a fényszóró-
kat. Nem volt út, amit követhetett volna.
- Mindjárt ott vagyunk.
A fák itt kicsit sűrűbbek voltak már, és a kis cédrusoknak nem jutott elég fény, amitől nőhet-
tek volna. A kijelzőn a kis nyíl mégis kitartóan mutatott előre. Az egyik pillanatban Novek még a
csenevész kis fákat nézte, ahogy elfutottak a holdjáró mellett, a következő pillanatban pedig a kijel-
ző villogni kezdett: CÉLPONT.
Épp mondani akart valamit, amikor egy kisebb tisztásra érkeztek.
- Itt vagyunk - mondta Anna, és lelassított a holdjáróval.
- Igen, de hol vagyunk?
- Látta már ezt a helyet.
- Még soha nem jártam itt. - De aztán Novek rájött, hogy Annának igaza van; hogy mindket-
ten az igazat mondták. Novek még soha nem járt itt, de már látta ezt a helyet.
Egy nagy, ablak nélküli doboz felé tartottak, amiből egy pózna magasodott ki, és egy anten-
na. A rúd tetejére egy kamera volt erősítve, melynek a lencséje lefelé mutatott. A doboz ajtaján egy
lelakatolt ajtó volt, rajta egy festett szám: 14.
Pontosan itt, gondolta Novek. Itt történt, hogy egy néger, akinek nem volt neve, valami haj-
lék után kutatva lődörgött, de menedék helyett egy tigrist talált. Novek hátrafordult az ülésen, am-
ennyire csak tudott, és a fák sűrűjét fürkészte, félig-meddig azt várva, hogy a sötétből előbukkan
egy alacsonyan repülő árny. Ezért tűnt annyira másnak ez az erdő.
Ez itt a tigrisek birodalma volt.
Anna leparkolt egy kidőlt fatörzs mellett, ami részben eltakarta az ajtót az etetőállomás felől.
- Maga erre a helyre hozott minket?
- Szinte üres a tankunk - mondta Anna. - Hová máshová ment volna?
Novek már épp válaszolt volna, amikor két hangot hallott. Az elsőt ismerte, de a másik volt
az, amitől megremegett, és még szorosabban ölelte magához Galinát.
Az első egy helikopter hangja volt. Hangosabban, aztán halkabban, ahogy a hang elérkezett
hozzájuk a felhős ég felől.
A második egy éles, kérdő köhögés volt a fák mögül a sötétségből.
Novek Annára nézett. Igen. A tigrisek birodalma.
A helikopter hangja egyre hangosabb lett. - Jobb lesz, ha gyorsan bemegyünk a kunyhóba -
mondta Anna.
Novek a fák sűrűje felé bámult. - Nem bújhatunk el abban a dobozban előlük.
- Nem, de talán megállíthatjuk őket. Jöjjenek! - Anna felnyalábolta a cirmost, megragadta a
puskát, és Jurijhoz meg Csucsinhoz fordult. - Jobb lenne, ha nem kódorognának el túl messzire!
Anna a lelakatolt ajtóhoz ment.
Novek mostanra mellette volt. Galina reszketett. - Ez Léna volt? - kérdezte Novek.
- Igen.
- Ki az a Léna? - kérdezte Galina.
- Ne aggódj, Galinka! - nyugtatgatta Novek.

- 189 -
 A lakat befagyott. Anna letette a macskát. A cirmos hol az egyik mancsát emelte fel, hol a
másikat, felváltva próbálta kimenteni a lábait a nedves hóból. Végül feladta, és panaszosan felnyá-
vogott.
Anna fogta a puskát, és rácsapott vele a lakatra. A hevederpánt kipattant. - Itt bent van némi
felszerelés vészhelyzetre. Ennivaló, melegítőcsomagok, még ruhák is. Az ember sosem tudhatja. -
Anna lehajtotta a fejét, és belépett az alacsony kis ajtón.
Novek követte.
Odabent hideg volt. Hideg és sötét. De Anna keze jól ismerte már ezt a helyet. Kitapogatta a
zseblámpát, ami egy mágnessel volt a falhoz erősítve. Felkapcsolta, és ennek a segítségével megke-
reste a másikat. A két lámpa fényénél szinte az egész helyiséget lehetett látni. Mintha amatőr bar-
langkutatók lettek volna, akik egy elektromos felszerelésekből és jégből álló csillogó barlangot jöt-
tek felfedezni.
- Isten hozta az én Varikinómban - mondta, és egy pillanatra elmosolyodott.
Az alacsony tetőn csöpögő jégcsapok lógtak. Egy hatalmas akkumulátorból kábelek tekereg-
tek a kinti kamerához, és egy integrált áramkörös felvevő készülékhez. A fal mellett egy hátizsák
állt, ugyanolyan zöld-fehér foltos, mint amilyen Annánál is volt. Anna kinyitotta a táskát, és kiürí-
tette a tartalmát valami után kutatva. Végül megtalálta. - Tessék! - nyújtott egy anyaggal borított
csomagféleséget Galina felé.
- Mi ez? - kérdezte Galina, akinek a szája már kék lett a hidegtől.
- Vedd csak el! - mondta Anna, majd egy gyors mozdulattal kettébe hajtotta a csomagot.
Megint Galina felé nyújtotta. - Tedd a zsebedbe!
Mire Galina elvette, a kis csomag már meleg is volt. Galina elmosolyodott.
- Mi ez a rengeteg felszerelés? - kérdezte Novek.
- Rádió-telemetria. A tigriseken nyakörv van, ezeknek a jeleiből tudjuk az állat tartózkodási
helyét és a szívritmusát. Az antenna, amit a tetőn látott, felfogja ezeket a rádiójeleket, és egy mű-
hold segítségével továbbítja az adatokat egy mobiltelefon-láncolatra. Onnan aztán végül eljut az
idahói Tajga Intézetbe.
Idaho? Ennyi erővel az Andromédát is mondhatta volna!
Anna egy kis aktatáskát vett elő, és kinyitotta. Egy gombokkal teli telefonkagyló volt benne.
Anna kiemelte a készüléket. A jelek szerint elég nehéz volt. Novek semmilyen antennát nem látott
rajta.
- Ez egy telefon?
- Egy NEC M-5000-es - bólintott Anna. - Műholdas telefon. De nem túl erős a jelfogója, és
az antennánk is kicsi. Nagyon pontosan be kell tájolnunk, hogy megtalálja a műholdat - Anna le-föl
mozgatta az aktatáska fedelét. - Az antenna ebbe van beépítve.
Novek csak bámult. - Innen tud telefonálni? Csak így egyszerűen? A műholdak még itt is
működnek?
- Még itt a semmi közepén is.
Novek már épp azon volt, hogy rászóljon Annára, ne vicceljen vele. Egy olyan helyen vol-
tak, ami mellett még Markovo is a civilizáció középpontjának tűnt. Egy tigris kóborolt ott valahol
kint a sötétben, csendben figyelve őket, és egy helikopter vadászott rájuk ennél jóval hangosabban.
Novek épp belekezdett volna, hogy mindezt elmondja, amikor hallotta, hogy a sűrített levegő egy
szisszenésével és némi berregéssel beindul a holdjáró motorja.
Anna úgy felpattant hogy majdnem elejtette a telefont.
- Polgármester! - ordította Jurij. - Polgármester, állítsa meg!!!
Novek bevágta a fejét az alacsony plafonba, ahogy kibotorkált.
Még épp időben ért ki, hogy lássa, amint a holdjáró átrepül a havon a fák irányába.
- Csucsin! - kiáltotta, miközben Jurijra nézett. - Csucsin!
Jurij a kidőlt fatörzsön állt. - Az a vén sztrafnyik! Itthagyott minket a farkasoknak! - A heli-
kopter hangja egyre erősödött. - És maga még engem vádol árulással? Így itthagyni minket! Ha még
valaha visszajutunk, polgármester, szerintem ki kéne rúgnia! Tudja, mit mondott ránk? Szuki! - Jurij
leugrott a fatörzsről.
Rohadékok. - Egész pontosan mit mondott?
- Hogy rohadékok. El tudja ezt hinni? A Skorpiót is magával vitte.
- 190 -
 - A fegyvert?
- Az egyetlen fegyverünket!
- Mi történt? - jött ki Anna is. - Hová ment?
- Itthagyott minket. Magunkra hagyott - mondta Jurij. - El tudja ezt hinni? Ráadásul rohadé-
koknak nevezett minket.
- Nem - mondta Novek. - Nem minket.
Anna végigpásztázta a havat az elemlámpájával. A fénysugár egy tárgyra esett, ami félig be-
süllyedt a hóba. A Skorpió.
- Hé! Úgy látszik, elejtette! - mondta Jurij, és felvette a fegyvert.
- Nem ejtette el - mondta Novek. - Csucsin szándékosan tette, amit tett.
- Szándékosan? - kérdezte Jurij sértődötten. - De miért?
A helikopter hangja egyre közelebbről hallatszott. - Adni akart nekünk valamit - mondta
Novek. - Időt akart nyerni nekünk. Használjuk ki, amíg lehet! - nézett Annára.
Anna kinyitotta az aktatáskát, és úgy fordította, hogy a fedele a déli horizont felé mutasson.

25. fejezet

Az égvilágon semmi - mondta DeKalb.

- Valahol ott kell lenniük lent. - Decker a folyó keleti partja fölött tartotta a nagy Chinookot.
A dupla propeller légcsavarjának szele lelapította a fák lombjait, így tisztán látták a terepet a folyó
teljes hosszában és a folyó nyugati oldalán túl az erdőt. Az eső sávokban folyt le a szélvédő üvegén.
A köd úgy töltötte meg a folyómedret egyik parttól a másikig, mint egy széles, tejszínű gleccser.
- Pocsék egy éjszaka! - mondta Decker. - Eső, dara, most meg ez a jeges köd. Az időjárás
miatt nem lesz egyszerű megtalálni őket. Kik jönnek a városból?
- Kaznyin néhány emberével - felelte DeKalb, és az órájára nézett. - Ideje felhívnunk.
Decker átnyújtotta a mikrofont DeKalbnak. - Egyébként mi az a „Berkut”?
- Egy nagy madár. - DeKalb megnyomta a mikrofon gombját.
- Berkut, Berkut, itt Kereplő, jelentkezz!
Ez aztán vicces, gondolta Decker. Egy nagy madár? A helyiek örülhettek, ha egyáltalán
bármit a levegőbe sikerült emelniük, annyira gyatra volt a karbantartásuk és az üzemelte... mi volt
ez? Decker félrekapta a fejét. Valami mozgás. Ott lent. A jégen. A szemüvege képfelbontása nem
volt elég erős ahhoz, hogy meg tudja állapítani, mi volt ott lent, de az biztos, hogy valami volt ott,
ahol pedig semminek nem kellett volna lennie.
Decker felkapcsolta a reflektort. A fénysugár ledöfött az egyik oldalon, mint egy fehér fény-
alagút. Decker aktiválta a kormányzárat, majd a reflektor irányítógombjára tette a kezét, és mozgat-
ni kezdte a fénynyalábot - Ide nézzen, mit fogtunk!
DeKalb félretette a mikrofont. - Mi az?
- Lent, a folyón. Ott, látja? Dél felé tart.
- Dél felé?
- Igen, uram. Ha jól... - A holdjáró eltűnt alattuk. Decker megfordította a dübörgő helikop-
tert, és visszaállt a célpontra. Alattuk a jármű kacsázni kezdett, meg akart szökni előlük. Decker el-
vigyorodott.
- Meg akarja nézni közelebbről is?
- Meg akarom állítani őket - mondta DeKalb, és lenyomta az adóvevő gombját - Berkut, Ke-
replő egy holdjárót talált tizenöt kilométerre Tunguzkától, a folyón felfelé. Délnek tartanak! -
DeKalb elhallgatott, a válaszra figyelt - Rendben - mondta. - Nulla-ötön belül találkozunk. Beme-
gyünk. - DeKalb bólintott a pilótának. - Kaznyin már úton van. Lássuk, el tudjuk-e csípni őket, mie-
lőtt ideér!
- Értettem - mondta Decker, és felbőgette a motort. A Chinook mennydörögve vetette magát
a holdjáró után, leszegett orral, a folyó vízszintjéhez közel a ködfelhő hullámzó tetején lovagolva. -
Valami nem stimmel - mondta Decker, akinek nem kis gondot okozott, hogy egyszerre tartsa a
fénysugarat a célponton, és vezesse a Chinookot. A holdjáró cikázása és ide-oda zötyögése nem so-
kat javított a helyzeten. - A fenébe! Egy pillanat... most megint nem látom. - Egy jó másodpilótára
- 191 -
lett volna szüksége, hogy elvezesse ezt a benga gépet, ugyanakkor a reflektor fényében tudja tartani
a holdjárót. Egyszerre nem tudta a kettőt csinálni. Megpróbált elébe vágni a holdjárónak, megsac-
colva, merre fog csalinkázni. - Nem vagyok biztos benne, de mintha csak egy személyt láttam volna
benne.
- Egyet?
Decker dühösen visszarántotta a kormányt, és lelassított. Távolabbról egyszerűbb volt a
holdjárón tartani a szemét, így viszont túl messze került ahhoz, hogy lássa, amit látni akart. - Nem
tudok egyszerre vezetni meg beszélni, és még a reflektort is irányítani! Hol van az erősítés? Most
igazán jól jönnének! Beszoríthatnánk magunk közé a holdjárót, és kétfelől támadhatnánk.
DeKalb egy pillanatig gondolkozott, mielőtt megszólalt. - Ha elég közel tud vinni hozzá,
használhatnám ezt - mondta, és megkocogtatta az éjszakai távcsövét. - Kerüljön közelebb hozzá,
aztán kapcsolja ki a reflektort! Maga csak vezessen, én meg majd eltakarítom a szemetet!
- Nyerő ötlet.

Csucsin félrerántotta a kormányt, és a holdjáró kipördült a reflektorfényből. A jármű mint-

ha előbb tudta volna, hová akar menni, mint Csucsin. A fénysugár úgy ült a hátán, mint az izzadság.
Az a rohadt kövér helikopter ott lihegett a nyakában. Hangos volt, de lemaradt. Miért? Mire vártak?
Rájöttek, hogy Csucsin egyedül van? Csucsin hátrafordult, hogy visszanézzen.
A lunaksod puha kerekei egy nagy kőre hajtottak, amin gond nélkül áthajtottak, de az ütkö-
zés a fák felé pördítette a kocsit. Csucsin megint félrerántotta a kormányt, és ellensúlyozta a csú-
szást. Nem akarta, hogy ez a fény egyfolytában a hátában legyen. De elveszíteni sem akarta őket.
Visszazötykölődött a folyóra, és lelassított, amíg a reflektorfény újra utolérte. A gázra lépett. A
holdjáró felvisított, és szinte átrepült a töredezett jég és kásás hó felett. Balra egy mellékfolyó tor-
kolata nyílt. Fekete víz folyt a fröcskölő kerekek alatt. A holdjáró lassulni kezdett, mintha megállni
készült volna.
- Ne most, te rohadt amerikai! - csapott a műszerfalra Csucsin.
A kerekek újra megkapaszkodtak a szilárd jégben.
Talán nem is volt olyan rossz ez a kis kocsi. Hát ha még teteje is lett volna, hogy ne essen be
az a rohadt eső! Persze, ha Csucsin kívánhatott volna valamit, most csak megnyomott volna egy
gombot, és a következő pillanatban a saját ágyában ébredt volna fel. Csucsin megint elfordította a
kormányt, és bevetette magát a sötétségbe. A sötétség azonnal fehérre változott, ahogy a reflektor-
fény követte. - Gyerünk! - kiáltotta Csucsin. - Kövess csak!
A propeller dübörgése egyre közelebbről hallatszott.
Csucsin hátranézett a válla felett. Száz méter. Nagyjából jó lesz. A helikopter egyre csak jött
felé. Aztán épp, amikor megint ki akart fordulni a fényből, hogy a fák közé vesse magát, a reflektor-
fény kialudt. Ez meglepte Csucsint.
A holdjáró egy láthatatlan kőnek ütközött, és dülöngélve ugrálni kezdett, majd az oldalára
borult, és nekicsúszott egy nagyobb sziklának, ami úgy emelkedett ki félig a jégből, mint egy ha-
talmas bálna.
A helikopter már közel volt, de nem lehetett látni a gyapjas felhőkkel teli égen. Hihetetlenül
hangos volt. A propellerek minden egyes fordulata egy-egy széllökést küldött a jég felé, egy egyre
növekvő lyukat fúrva a felszálló ködbe. Nem használták a lámpáikat. Csucsin feje fölött dübörög-
tek. A légcsavar szele bebugyolálta őt is meg a holdjárót is, mint egy hózápor. Csucsin elhátrált a
sziklától, miközben a Chinook zaja minden más hangot elfojtott, még a saját szívverésének a hang-
ját is. Felnézett, és pontosan a feje fölött egy lebegő gép alját látta, valami világosszürkét a korom-
fekete háttérben. A helikopter félrefordult, majd kissé megdőlt. Kinyílt egy ajtó.
Csucsin elővette az öreg Nagant pisztolyt, felhúzta, és vakon a zaj irányába lőtt. A pisztoly-
cső villanása megvilágította a jeget. Estükben kapta el az esőcseppeket, állóképbe fagyasztotta őket,
majd visszaengedte őket a sötétségbe. Magukat a lövéseket nem lehetett hallani a helikopter zajától.
A helikopter még mindig oldalra billenve gyorsan távolodni kezdett.
- Hah! - kiáltotta Csucsin. Már évek óta nem érezte ilyen jól magát. Azt hitték, csak egy vén,
fogatlan farkas, akit csak úgy levadászhatnak onnan a levegőből? Csucsin a gázpedálra taposott,

- 192 -
épp, amikor a feje fölött valami fehéren villant, és a következő pillanatban egy irtózatos robbanás
hallatszott, ami mintha a mellkasa legmélyéből tört volna elő.
A másodpercek egymás után teltek. Csucsin egy kísérteties, hangtalan, fehéren izzó fém-
pelyhekből álló hózáporban találta magát. A fülébe mintha vattát tömtek volna. A feje úgy zúgott,
mintha egy tompa harangot kondítottak volna meg benne. Megrázta a fejét, és meleg folyadék folyt
le a nyakán. Azt hitte, nekiment valaminek, és kirepült a sofőrülésből, egyenesen rá a jégre. De az-
tán látta, hogy még mindig ott ül a kocsiban, ahol az előbb, a folyó kellős közepén állva, abszolút
nyílt terepen, védtelenül. A jég fölött füst terjengett. Az eső a szemébe hullott, és elvakította.
Csucsin megtörölte az arcát, de a cseppek azonnal újra elárasztották a szemét. Végigtapogatta az
ülést maga mellett, és rátalált a magabiztosságot adó Nagantra.
Orrfacsaró, büdös gázszagot érzett. Kén szagát. A holdjáró léket kapott gáztartályából áradt
kifelé. Szivárgás? A holdjáró jobb oldala…
Ekkor vakító fény árasztott el mindent. Fentről jött. A kékes világításban Csucsin meglátta a
vért.
Pislogott, megtörölte a szemét, és felnézett. A helikopter. Már duplán látott? A reflektor
fénynyalábjához mintha még egy társult volna. Miért nem hallotta őket? Két helikopter zárta körül
ellentétes irányból. Csucsin a gázra lépett. Mint egy félig eltaposott bogár, a holdjáró lassan von-
szolni kezdte magát a jégen, öt métert tett meg. Aztán még tízet. Azután megállt. Csucsin tövig
nyomta a gázpedált. Semmi.
A két helikopter körültáncolta, alacsonyan, tomboló szélviharral. Csucsin nedves arcán érez-
te a hideget. Ráhajolt a kormánykerékre, mintha szunyókálni, egy kicsit pihenni készülne. Fáradt
volt, olyan nagyon fáradt...! Fejét a kormánykerékre hajtotta, és amint az egyik helikopter leeresz-
kedett a folyó szélén a keményebb jégre, Csucsin lehunyta a szemét.

Hallották? - suttogta Jurij.

A helikopter zaja, egy gránátrobbanás. Novek nem felelt. Csucsin. Az ezt követő csend éget-
te a fülét. Csucsin...
- Találtam valakit! - mondta Anna, és leguggolt a műholdas telefon mellé. A készülék kat-
tant, amikor a füléhez emelte. - Peter? Itt Anna - mondta, majd elhallgatott egy pillanatra. - Peter?

...Dr. Peter Gabriel irodája. Hivatalos óráink a követ...

Anna könnyekkel a szemében nézett fel Novekre. - Kell lennie valakinek! Csak ismer vala-
kit, akit felhívhatnánk?! Gondolkozzon!
Gondolkozzon... Kit hívhatna? Ez mindennél jobban rádöbbentette Noveket, milyen messzi-
re is mászott ki az ág végére. Ki volt Markovóban, aki a segítségére siethetne? Ki volt Irkutszkban?
Ki volt egész Oroszországban? Minden, a szamotlori lázadó viselkedésétől a polgármesterré válasz-
tásán át a makacs kitartásáig, amellyel az igazságot kutatta, és a bizalmáig, amit Arkagyij
Volszkijba fektetett, minden csak arra volt jó, hogy eljusson a fatörzstől az ágon át a vékony kis
gallyig. Azután pedig már csak a semmi következett. A semmi, és egy hosszú, végső lezuhanás.
Novek Galinára nézett. A lányának igaza volt, hogy el akart menni innen. Galinának igaza volt, és
Novek cserbenhagyta, mert az igazság ilyen egyszerű volt: nem volt senki, akit felhívhatott volna.
Az égvilágon senki.
A helikopter zaja megkétszereződött, visszhangzott, egyre hangosabbá vált.
- Apa? - Galina hangja nagyon vékonynak tűnt. A propellerek zaja összekapcsolódott
Decker arcával. - Félek.
- Én is. Menj be a kunyhóba!
- Mi lesz most?
- Menj be a kunyhóba!!!
- Galina - szólalt meg Anna halkan. A kezében ott volt a cirmos, négy lába a levegőben ló-
gott. - Vigyáznál George-ra? Megijed a hangos zajoktól.
Galina kinyújtotta a kezét, és átvette a macskát.
- Menj be szépen a kunyhóba! - mondta Anna.
- 193 -
 Galina beharapta az alsó ajkát. Öt évvel fiatalabbnak látszott, mint az a túlságosan is maga-
biztos fiatal nő, aki magas sarkú cipőjében álldogált a Szibéria Szálló előtt. De azért bement a
kunyhóba. Novek becsukta utána az ajtót.
- Elképesztő! Rám oda sem bagózik, de magának szót fogad!
- Nem az a lényeg, hogy mit mond - felelte Anna. - Hanem az, hogy hogyan kéri.
- Polgármester? - mondta Jurij. - Kezdünk kifutni az időből, ami a nagyszerű ötleteket illeti.
Biztos vagyok benne, hogy magának van legalább egy a tarsolyában.
- Ami azt illeti, nincs. - Novek csak állt, aztán valami neszt hallott a fák közül. Egy köhö-
gést, halkabbat, mint az előbb. - Még a tigrise is itthagy bennünket.
- Nem megy el. Csak visszatér az odújába. Négy kölyke van, akikre vigyáznia kell. Nem
fogja itthagyni őket. Ő sosem adja fel. - Anna hátranézett a kis kunyhóra. - És én sem. - Anna egy
pillanatig állt a szitáló esőben. Felnézett a kamerára, ami az egész tisztást befogta. Az a kamera,
amelyik rögzítette egy amerikai néger életének utolsó pillanatait, akinek nem volt neve, aki elvileg
nem is létezhetett. Most pedig a kamera őket vette. Annának kinyílt a szája, aztán becsukta, és bó-
lintott.
- Mi az? - kérdezte Novek.
- Csak a telefonra gondoltam - mondta Anna -, de a kameráról megfeledkeztem. - Anna a
férfira nézett, majd megszakította a hívást, amellyel csak Peter Gabriel üzenetrögzítőjéig jutott, és
villámgyorsan egy hosszú sor számjegyet kezdett beütögetni.
- Most kit hív? - kérdezte Novek.
Anna felnézett rá. - Moszkvát - mondta.
- Maga mondta, hogy teljesen hasznavehetetlenek.
- Nem azt a Moszkvát - felelte Anna, miközben a telefon kattant egyet, és csengeni kezdett.

D ecker a folyó partján tette le a Chinookot. A propellerek egy láthatatlan fémkorongot al-
kottak, belehasítva az esőbe, melynek cseppjeit vadul, sugárban fröcskölték szét. A helikopter ref-
lektorfényének középpontjában ott állt a mozdulatlan holdjáró.
A Berkut hívójelű orosz gép a közelben szállt le. Ugyanaz a csapatszállító Mil volt, barna
farkán MINISZTÉRIUM felirattal. Az ő reflektoruk fénye is csatlakozott az elsőhöz. A holdjáró ap-
rónak, jelentéktelennek tűnt, mint egy rovar, amit két egybeolvadó fénysugár a terjengő köd vászná-
ra tűzött.
Kaznyin letette rádiós adóvevőjét, és elhúzta a függönyt, ami elválasztotta a csapatszállító
részt a saját kabinjától. - Elkapták az egyiküket. Egy mozgásképtelenné tett kocsiban ül ott kint.
Hozzák ide, ha tudják!
- Csak az egyikük? - kérdezte az egység parancsnoka.
- Ha a polgármester az, próbálják meg nem megölni!
- És ha nem a polgármester az?
- Akkor hozzák ide a fülét! - mondta Kaznyin, és behúzta a függönyt.

R endben - mondta a parancsnok Jufa két emberének. - Egyetlen férfi van ott kint, úgyhogy
jobb lesz, ha óvatosak lesztek, és hang nélkül bekerítitek. - A fehér terepszínű ruhába öltözött kato-
nák halkan felnevettek. - De vigyázzatok! Lehet, hogy megrándul a keze, és még megüt titeket!
Szemjon Jufa két pitbullja kiugrott a minisztériumi helikopterből. Távozásukat hangos röhö-
gés kísérte.
Az eső egyre erősebben, egyre sűrűbben esett. A ködöt feloszlatta ugyan, viszont a folyó je-
gét nagyon csúszóssá tette. A pitbullok kettéváltak, és ellentétes irányból közelítették meg a kivilá-
gított holdjárót. Városi bőrcipőjükben ide-oda csúszkáltak a jégen. Hamarosan már több figyelmet
fordítottak a saját lábukra, mint a totálkáros holdjáróra. És miért is ne? Innen is látták, hogy a nyil-
vánvalóan nagyobb veszélyt az jelentette, ha elcsúsznak a jégen.
A kettős reflektorfény két hosszú, vékony árnyékot vetett eléjük. A holdjáró jobb oldalán
mindkét kerék kidurrant, a szélvédő ripityára tört, és egy férfi omlott a kormánykerékre. Mennyi
vér...! A két pitbull egy szót sem szólt egymáshoz, de nem is lett volna értelme, úgysem hallották

- 194 -
volna egymás hangját a két túrázó helikoptermotor zaja mellett. Mindkettőnél ott volt egy-egy töm-
pe csövű géppisztoly, ujjuk a ravaszon nyugodott.
Közelebb. Az árnyékuk már összeért a holdjáróval. A gránát szétlyuggatta a kocsi egyik ol-
dalát, fekete, szabálytalan alakú lyukakat ütve a vázba. Mi ez, gáz? Innen lehetett érezni a szagát.
Az üzemanyagtartály darabokra szakadt, és szivárgott.
Közelebb. Az egyikük kissé lemaradt, és fedezte a másikat. Lassú, óvatos settenkedése sie-
tős léptekké változott. Közelebb ment, és erősen megdöfte a véres testet a fegyvere csövével. Sem-
mi reakció. A pitbull ekkor benyúlt, és a saját kezével is megérintette Csucsint. - Halott! - kiáltotta.
A társa bólintott, és odajött a totálkáros járműhöz. Tíz méter. Öt. A géppisztoly az oldalán.
Egy fényes villanás. Jufa első pitbullja mintha egyenesen felrepült volna a levegőbe, aztán
lassan, nagyon lassan, a karjaival kalimpálva, mintha szárnyak lettek volna, lezuhant a jégre.

Mi folyik ott? - csattant fel Decker. - Mi a fenét csinál ott kint az a két seggfej?
- Valaki lőtt? - kérdezte DeKalb.
- Két töltényt. Remélem, hogy...
A holdjáró hirtelen egy automatára állított géppisztoly gyors, staccato fényével kezdett vil-
logni.
- Jézusom! - kiáltotta DeKalb.
PATT!
A szélvédőn egy lyuk jelent meg a semmiből, nem egészen fél méterre Decker szemétől.
Aztán egy újabb. Egy harmadik. Éles, alumíniumhangú csattanás, aztán a golyók rátaláltak a reflek-
torra. PATT! PATT!
- A rohadt életbe, ez...
A lámpa egy füstölgő üvegrobbanással kialudt, forró izzószálakat repítve szét a levegőben.
- Azonnal szálljon fel innen! - ordította DeKalb. - Gyerünk, gyerünk, mozgás!
PATT!
Decker meghúzta a gázkart, de a motornak időbe tellett, hogy reagáljon. Lassan pörgött fel a
felszállási sebességre. A dupla propellernek nem kis tehetetlenségi erőt kellett legyőznie. Az éjsza-
ka sötétje tele volt a halál láthatatlan kis cseppjeivel. Decker minél messzebb akart kerülni a gép-
pisztolytól, ami darabokra szedheti a helikopterét. Most azonnal. De már csak miután visszarántotta
a botkormányt, és egy veszélyes, függőleges emelkedésbe kezdett a Chinookkal, akkor látta, hogy a
fegyveres férfi célpontot váltott, és az ő helikopterük már nem állt a golyózápor kereszttüzében.
A másik gép reflektora is kialudt.
- Mi a fene folyik ott lent? - kérdezte DeKalb, ahogy feltette a fejhallgatóját. – Berkut!
Berkut! Mi történik? Ki lő?

Kaznyin a földhöz préselte magát, megpróbálta kétdimenzióssá tenni a testét. A pilótának

ordított, hogy szálljon fel, de nem kapott választ. Kaznyin a rádiós adóvevőért nyúlt. DeKalb hang-
ját hallotta belőle ordítani. A helikopterben hátul a kommandósai is ordítottak.
A VlP-kabin függönyén, amely elválasztotta a pilótafülkétől, öt golyóütötte lyuk éktelenke-
dett. A Mil motorjai lassan leállni készültek, haldokoltak. Csakúgy, mint a pilóta.
Kaznyin félrerántotta a szakadt függönyt. Egy pillanatig csak állt, a széttört szélvédőn bá-
mulva kifelé, majd lassan behúzta a függönyt. - Kapják el! - üvöltötte, amikor visszafordult.
A kommandósok már messziről megérezték egy rajtaütéses támadás szagát. Már talpon is
voltak, és miután leugrottak a helikopterről, legörnyedve, a jéghez és hóhoz közel szétszóródtak,
békaugrásokkal egyik jégfolttól és sziklától a másikig haladtak.
Kaznyin figyelte, ahogy legyező alakban beleolvadnak a sötétbe. Fehér a szürkén itt is, ott
is. Egy újabb ezüstszínű higanycsepp osztódik, és újra osztódik.
Karóba húzva hozza el nekem a fejét!
Ezt mondta neki Gromov. Az árnyékok, amik belemartak az önbizalmába, most újra vissza-
tértek. Nevük is volt; Novek, gondolta Kaznyin. Novek.

- 195 -
 A parancsnok egy utasítást kiáltott az embereinek, és egy választ kapott. A jégen lecsapódó
sziszegő esőcseppek tompították a hangjukat.
Aztán a sötétségből előttük egyetlen lövés érkezett. Puhatolózva, tapogatózva. Csali? Ki
lőtt? Hányan voltak ott?
A parancsnok a fülét hegyezve figyelt, és próbálta megfejteni a hangok taktikai jelentését. A
tőle jobbra álló fehér ruhás kommandóst utasította, hogy találja meg a lövés forrását.
A ködből egy újabb lövés fénye villant.
Ezúttal a parancsnok elég közel volt, hogy meg tudja állapítani, a lövés egy hatalmas szikla
mögül jött. Egy kerek, szürke kőtömb, a tetején szilánkos jéggel. A kövön nem tudtak átlőni. Körül
kell keríteniük a célpontot. A parancsnok intett egy másik kommandósnak, hogy nyomuljon elő-
rébb. Klasszikus bekerítő hadmozdulat. Most vigyázni... nagyon óvatosan. Pillanatnyi feszült csend,
aztán bakancsok surranása, mozgó fehér alakok és árnyékok.
A parancsnok egyenkénti lövésre állította a fegyverét, és célba vette a kősziklát. Ujját a ra-
vaszra tette. A nehéz töltény kilőtt, és elszikrázott a sötétségbe.
Válaszlövés nem érkezett. Megszökött volna a célpontjuk, vagy csak várt?
Most mi legyen? Egyetlen fegyveres férfi hat másik ellen nem volt olyan sétagalopp, mint
ahogy tűnhetett, legalábbis nem a sötétben. Kevés olyan szituáció volt, ami veszélyesebb lett volna
több felfegyverzett, ideges katona számára, mint amikor egyetlen embert kellett üldözniük; a zűrza-
varban könnyen előfordulhatott, hogy egymásra lőttek. De a parancsnok hivatásos volt, szakértő,
Groznij egyik veteránja. Pontosabban fogalmazva, egy túlélője. Hol volt az a kettő, akiket az előbb
előreküldött?
A jégre csapódó eső hangja egyre hangosabb lett. Aztán valami mozgás. Egy puffanás, egy
villanás a szikla mögül, és egy lövés mennydörgése. Egy pisztolyé, nem puskáé.
Aztán ismét csend.
A parancsnok hunyorogva nézett át az esőn. Mi történik ott elöl? Miért nem voltak nekik is
olyan puccos szemüvegeik, amik úgy láttak át az éjszakán, mint…
Hirtelen egy sötét alakzat emelkedett ki a szikla mögül. A parancsnok arra kapta a puskáját.
Egy férfi, sötét kabátban. Nem hó-te-repszín ruhában. - Tűz! - ordította a parancsnok.
Felvillanó puskacsövek és robbanó kordit zűrzavara. Az összes fegyver a sötét alakra irá-
nyult. A célpontjuk a golyók lökésétől a sziklának tántorodott. Minden egyes lövés új élettel töltötte
meg a testet, amely rángatózva, elfordulva, felemelkedve, kalimpáló karokkal és rugdaló lábakkal
próbált megszökni.
A lárma crescendóvá erősödött, ahogy a célpontjukat darabokra tépték a golyók, ahogy a töl-
tények egyesével kíméletlenül lemészárolták.

Kaznyin kikukucskált az esőáztatta jégre. Semmit sem látott. Először egy kommandós tűnt
fel a semmiből, aztán még egy. Egy harmadik. Fehér kapucnijuk szorosan a meglepett, döbbenetet
tükröző arcuk köré húzva. Aztán végül a parancsnok. Fehér egyenruháján élénkvörös folt. Karjában
egy sebesülttel. A parancsnok óvatosan letette a szerencsétlent, és kötözni kezdte a vörös, széttépett
húst a katona lábán.
- Hol van? - kérdezte Kaznyin. - Hol van a polgármester?
- Nem tudom.
- Nem tudja?!
- Az az ördög beugratott minket, hogy az egyik saját emberünket öljük meg! Az arcát egy
pillanatra sem láttuk, de...
- Még azt sem tudja, hogy ki volt az?
- Annyit tudok, hogy megsebesült. Elég csúnyán. Tessék - dobott oda a parancsnok egy vér-
áztatta személyi igazolványt Kaznyinnak. - A kabátját ráadta az egyik emberemre, hogy mindannyi-
an rá lőjünk. Ez a kabátban volt.
Kaznyin óvatosan kinyitotta a kis könyvet, amiből vér csöpögött a fémpadlóra. - Szóval -
mondta, miután megnézte a tulajdonos arcát, és a földre dobta az igazolványt -, maga hagyta, hogy
egyetlen öregember, egy fogatlan nyugdíjas, aki már csak arra jó, hogy kocsit vezessen, bolondot

- 196 -
csináljon magukból, hogy végül egymást öljék meg? Tudja, mit fog ehhez szólni Gromov főügyész
úr, ha jelentést teszek neki? Ígérem, hogy meg fogja tudni, parancsnok! Hol van most ez az ember?
- Valószínűleg már meghalt. Én magam küldtem bele egy golyót. Hadd vonszolja csak be
magát az erdőbe, ott aztán meghalhat.
- Rendben - mondta Kaznyin. - De még mindig meg kell találnunk a többieket. Aztán majd
visszajövünk, és ha még mindig él, én személyesen fogok egy golyót adni neki, a hagyományos
módon. De ha nem találjuk meg a többieket, parancsnok, már most megígérem, hogy bőven jut
majd golyó mindenkinek! - Kaznyin felkapta a rádiós adóvevőt, és miután lenyomta a gombot, be-
szélni kezdett.

A folyón kicsit feljebb köröztek egy pont felett, a vad lövöldözéstől biztonságos távolság-
ban. Első sorból figyelhették az eseményeket. Csapda, gondolta Decker. Egész biztosan ott vannak
lent mindannyian, és várnak. Okos. Nem mintha bármit is segített volna nekik a végén. Lefarag-
csálhatnak a számunkból, de megszökni úgysem tudnak. Egyszerűen képtelenség. Hová a fenébe
mehettek volna?
A rádió recsegni kezdett. Mindketten figyeltek.
Decker a főnökére nézett. - Mit mondott?
- Kaznyin azt akarja, hogy szálljunk le.
- Leszállni? Minek?
- Megsérült a helikopterük.
Még egy utolsó kört tettek a levegőben, mielőtt Decker megszólalt volna. - Nem tudom, fő-
nök... Egész biztosan többnek kell ott lent lennie, nem csak egy embernek! Szétlőni egy helikoptert
meg egy teljes kommandós egységet? Majdnem velünk is végeztek. - Decker az egyik lyukba dugta
az ujját a szélvédőn. Hideg eső folyt be rajta. - Többen vannak, az biztos. Most mit akar csinálni?
- Ha Kaznyinnak igaza van, és csak egy ember van ott lent, a többiek még mindig problémát
jelentenek. Az állásom forog itt kockán. De azt hiszem, maga ennél valamivel több miatt aggódik.
Ez még gondokat okozhat, Mr. Decker. Maga szerint mi lenne a legjobb?
Több miatt? Decker a saját élete miatt aggódott. Aztán behúzta a gázkart, és ereszkedni kez-
dett. - Akkor leszállunk.

A sebesült kommandóst hátrahagyták az orosz Milben, miután elkábították egy fájdalom-

csillapító injekcióval az elsősegély dobozból, bekötözték a lábát, és melléraktak egy forró teával teli
termoszt. A helikopter éjszakai vörös fényei reményvesztetten pislákoltak a földre kényszerített
gépből, propellerlapátjai előre-hátra inogtak, mérleghintázva a hideg szélben.
A nagyobb amerikai helikopter egy falatra elnyelte az összes férfit: a négy maradék orosz
katonát és Kaznyint. A kommandósok haragudtak az éjszakára, a sokkra, amit a látvány okozott,
hogy az egyik társuk megsérült, és haragudtak azért is, hogy halott bajtársukat ott kellett hagyniuk a
nyílt jégen. Vért akartak, azt, hogy valaki megsérüljön, lehetőleg halálosan. Kaznyin előrement a
pilótafülkébe.
- Héhé! Milyen régen nem találkoztunk! - mondta Decker fürkész pillantással. - Mit csinált
mostanában? Halászgatott?
Kaznyin válaszra sem méltatta.
Decker behúzta a gázkart, és a propeller fémlapátjai beleharaptak a levegőbe. A nehéz heli-
kopter felemelkedett, piruettezett egyet, majd elindult vissza déli irányba.
- Mi a fene történt? - kérdezte mérgesen DeKalb.
- Rajtaütéses támadás - felelte Kaznyin. - Elvesztettük pár emberünket és a pilótát is.
- Úgy volt, hogy maguk hajtják végre azt a rajtaütéses támadást! - mondta DeKalb.
- Az öreg holdjáró nyomot hagyott maga után - mondta Decker, ahogy a jeget fürkészte az
éjszakai látószemüvegével. - Kiválóan tudjuk követni. Előbb-utóbb meglátjuk majd, hol váltak ket-
té. Habár reflektor nélkül nem lesz túl egyszerű.
- Akkor nem az egyszerű módon csináljuk majd - mondta DeKalb, és Kaznyinra nézett. -
Hanem odalent.

- 197 -
 Kaznyin érezte, hogy az az ideges szellem megint megremeg a gyomrában. - A csapatunk
négy főre csökkent.
- A tigriscsaj, a polgármester meg a lánya ellen? - kérdezte Decker. - Nem hiszem, hogy
gond lenne.
- A lánya? - kérdezte DeKalb. - Ezt meg hogy érti?
Decker elvigyorodott, egy kicsit túl gyorsan. - Semmi. Csak... - dadogta. - Csak semmi, Mr.
DeKalb, ez minden.
A lánya, gondolta DeKalb. Nem azt mondta a polgármester, hogy a lánya eltűnt? A tizenhat
éves lánya? A kislánya? Miért döngte körül ennyire a polgármester? Miért nem adta fel, gördült a
hátára, és tettette halottnak magát, mint ahogy elvileg kellett volna? Decker. Te rohadt szemét tetű!
Te meg a hülye farkad, gondolta DeKalb. Ha ennek az egésznek vége, én magam fogom levágni, és
megetetem a görényeddel! DeKalb Kaznyinhoz fordult. - Felhívtam Gromovot. Nem volt túl bol-
dog, de idejön, ha szükségünk lenne rá.
- Ezt valószínűleg bölcsen tette - mondta Kaznyin, habár valójában egyáltalán nem így gon-
dolta. Gromov. Kirángatják a meleg ágyából, és idevonszolják, hogy megtegye, amiről Kaznyin ko-
rábban biztosította, hogy elintézhető, mégpedig gyorsan. Egy tönkretett helikopter egy halott piló-
tával. Egy sebesült és még egy halott. Jufa verőemberei. Nem, ez az egész egyáltalán nem festett túl
jól. A remegés, az árnyék a gyomrában egyre nagyobb, egyre erősebb lett. Úgy feküdte meg a
gyomrát, mint a hideg, megkövült zsír.
Decker lefelé nézett, és a folyót kémlelte. A holdjáró keréknyomai élesen jobbra kanyarod-
tak, és eltűntek az erdőben. - Hát - mondta, miközben lassan elkezdett leereszkedni a helikopterrel a
jégre -, eddig tartott az utazás. Most pedig kiszállás, mindenki!
DeKalb megvárta, amíg mindegyik kommandós kiszállt, majd Deckerhez fordult. - Maga is
jön.

26. fejezet

Igen! Hallak! Te is...? - Anna várt, amíg elült a sistergés. A vétel nem volt valami erős, de a
távolság iszonyatosan nagy volt. - És most? Jobban hallasz?
Jurij Novek vállára tette a kezét. - Leszállnak. Visszafelé fogják követni Csucsin nyomát,
egészen idáig. Nem fog túl sokáig tartani nekik.
Novek Anna hangját hallva megfordult. Tizenegy időzónával és a Föld felével arrébb egy fi-
atal diák, egy ösztöndíjas kutató az idahói Moszkvában ült, a Tajga Intézetben, és a gyenge műhold-
jeleket hallgatta a szibériai éjszakából.
- Mi ez, valami vicc? Te vagy az, Linda?
- Nem! - kiáltotta Anna. - Dr. Veresszkaja vagyok. Anna Veresszkaja. Tunguzkából beszé-
lek, Szibériából.
- Tudod, hány óra van? Biztos, hogy nem te vagy az, Linda? Ide figyelj, leteszem, ha nem...
- Hallgass végig! - mondta Anna. - Ne tedd le! Hallottál már a tunguzkai adatgyűjtő mun-
kánkról? Értesz az adatfeldolgozó rendszerünkhöz?
- Naná - mondta a fiatalember fellengzősen. - Velem szoktak háttérlemezt csináltatni. Ezért
vagyok most is itt ilyen későn...
- Ne beszélj, csak hallgass! Azt akarom, hogy lépj be a rendszerbe, és válaszd ki a telemetri-
kus továbbítást a tunguzkai tizennégyes etetőállomásról! Az összes többit vedd le a képről, és ne
hagyd, hogy visszaálljon a részletes felvételre! Csak a tizennégyest vedd, oké?
- De miért...
- Ne kérdezz semmit! Azt akarom, hogy csak ezt a csatornát vegye! Lesz majd egy videojel,
amit kazettára kell rögzítened. Össze tudod állítani gyorsan?
- Persze, de az összes többi adatot el fogjuk veszíteni.
- Tudom. A helyszíni mikrofonok mellett telefonon is folyamatosan tartjuk majd a kapcsola-
tot. Azt akarom, hogy mindent vegyél fel. Mindent. El tudod intézni?
- Azt hiszem, jobb lesz, ha előbb engedélyt kérek, mielőtt szétizélek itt mindent...

- 198 -
 - Ide figyelj! Ha nem tudod megcsinálni, találj valakit, aki meg tudja! Most azonnal! Nincs
időm erre a csevegésre.
Hogy az ő szakmai tudását megkérdőjelezze egy csaj? - Álmomban is meg tudom csinálni!
Még az internetre is fel tudom rakni, ha elég szépen megkérsz. Rácsatolom egy linkre, és aki csak
megnyitja a Tajga honlapját, azonnal látni fogja. Élő adás egyenesen Tunguzkából. Igazi közönsé-
get akarsz? Csak egy szót kell szólnod.
Annának felcsillant a szeme. - Igen! Légy szíves!
Műholdak. Novek felnézett a felhők szürke hasára. Tulajdonképpen ez amolyan
imádkozásféle volt. Az ember felküldi a szavait, a reményeit az ég felé, és reméli, hogy valaki, va-
lahol meghallja majd. Anna akár Istennel is beszélgethetne, gondolta Novek. Amennyire ez számí-
tott itt. Amennyire számított most. Talán elég lenne ahhoz, hogy valami változást hozzon a világ-
nak. De neki? Novek hátrafordult, és a kis fehér kunyhóra nézett.
Mi lesz Galinával? Meg fogják találni. Mit is mondott Jufa? Hogy tud egy olyan helyet, ahol
Galinát élve felfalnák. Novek a fák felé fordult, felidézve, amikor látta, ahogy a semmiből előbuk-
kan az a tigris, átszáguld pontosan itt, ezen a tisztáson, és előrenyújtott hatalmas mancsaival átszeli
a levegőt.
Most pedig a hangok, amik ugyanazon fák mögül jöttek.
Jurij kibiztosította a Skorpiót, és a hangok irányába fordította a fegyvert, a puska csövét a
kidőlt fatörzsnek támasztva.
Anna déli irányba fordítva hagyta az antennát, és kihúzta a telefon zsinórját, hogy elérjen a
kunyhó ajtajáig. Benyitott, és intett Galinának, hogy jöjjön oda. A cirmos úgy tekeredett Galina
nyaka köré, mint egy szőrmesál, és nyugodtan aludt. - Nem bontom a vonalat - mondta Anna a fia-
tal diáknak. - Veszed?
A távoli hang megemlítette, hogy egy műholdas hívás percenkénti díja három dollár.
- Ne aggódj! - mondta Anna. - A számla csak a jövő hónapban jön. - Anna Galinára nézett. -
Szeretnéd gyakorolni egy kicsit az angolt? - kérdezte tőle.
- Hú!
- Tessék. - Anna átadta neki a telefont. - Most Amerikával beszélsz.
- Amerikával? Hogy érted?
- Menj vissza a kunyhóba! Le a földre! - utasította Anna. - És most beszélj!
Galina félénken a füléhez emelte a készüléket, és beleszólt. - Halló?
Novek félrevonta Annát, miután becsukta az ajtót. - Nem hagyom, hogy elvigyék alányo-
mat! Érti?
- Értem - mondta Anna, és a kamera felé biccentett - Fel fog kerülni a világhálóra.
- Micsoda?
- Felteszik az internetre. Tudja, mit jelent ez?
- Valami számítógép figyel minket?
- Ez azt jelenti, hogy amikor ideérnek, az egész világ figyelni fog minket.

A katonák most már óvatosabban követték a parancsnokukat. Egyszer már belevitte őket
egy csapdába. A holdjáró nyomait azonnal megtalálták, és a befagyott folyó mellett növő fák irá-
nyában szétszóródtak. És Kaznyin fenyegetésének is volt súlya, még ha mindannyian Gromovnak is
dolgoztak, még ha mindannyian ugyanúgy osztoznának a kudarcban, akkor is. Egyesek osztaléka
nagyobb lett volna, mint másoké.
Kaznyin szemmel tartotta a két amerikait az arcvonal mögött. DeKalbnál ott volt a hibrid
fegyvere meg a zsáknyi gránát. Decker egy nagy Ruger vadászpuskával volt felfegyverezve. A nya-
kában ott lógott az éjszakai látószemüvege. Kaznyin a szolgálati fegyverét tartotta a kezében, egy 9
milliméteres Makarovot.
A kommandósok elérték az erdő szélét, és megálltak. - Erre! - suttogta a parancsnok.

A tajga életre kelt a különböző hangoktól. A parancsnok hallgatta a kitartó csöpögést, amit
meg-megszakított néha egy erősebb „zuhany” hangja, ahogy az esőáztatta ágakról lezúdult a víz. A
kotyogó hang, ahogy az olvadt hó elfolyik a jég alatt. A parancsnok a holdjáró két keréknyoma kö-
- 199 -
zött maradt. Mindegyik fa törzse körül egy vékonyabb hógyűrű volt, néhol már a csupasz föld is
kilátszott. Csöpögés, csobogás. A parancsnok tovább terelte az embereit előre. A holdjáró erre ha-
ladt el, és ha követik a nyomát visszafelé, valahol ott találják majd a többieket is.
Két férfi és egy lány. Ha van egy kis eszük, hárman háromfelé válnak szét. De ennél való-
színűbb, hogy együtt vágnának neki a hónak, egy méter széles nyomot hagyva, míg végül az erőfe-
szítéstől teljesen kimerülten lerogynak valahol. Akkor aztán majd megtudja a parancsnok, hogy fel-
állnak-e, hogy harcoljanak, vagy csak állnak majd ott, és bekapják a golyókat. A parancsnok balra
nézett. A katona a balszárnyon épp most érte el a fák vonalát, a másik pedig a parancsnok jobb ol-
dalán már el is tűnt.

A jobb hátvéd bevette magát a fák közé, és egy fa göcsörtös törzsének vetette a hátát.
Nyomok után kutatott, és gyorsan talált is néhányat, aztán még többet, bár egy kicsit furcsa alakúak
voltak. Az emberek szélesebb, egybefüggő nyomokat hagytak maguk után. Ezek viszont elhatárolt,
sekély nyomok voltak. A katona óvatosan követte őket egy olyan részre, ahol a hó össze volt járva.
Felkattintotta a zseblámpáját.
Szűzmáriám!
Lehajolt, és szétterpesztette a kesztyűbe bújtatott ujjait. A nyomnak csak a felét takarta el a
keze. Mié lehetett? Medvéé? Nem.
Ott meg arrébb még több nyom, csak kisebbek. A katona épp felegyenesedett volna, amikor
egy hangot hallott. Arrafelé fordította a lámpája fényét.
Nem egészen tíz méterre egy kidőlt fa törzse alól két fényes csillag ragyogott rá. A havat ki-
kotorták a törzs alól, hogy egy mélyedés képződjön. Egy sziszegő hang, aztán a két csillag pislo-
gott, és négy lett belőle, de a két újabb valamivel távolabb volt egymástól, és a színük sötétebb sár-
ga volt.
A katona egy mély, figyelmeztető morgást hallott, amitől a testén minden egyes szőrszál fel-
állt. A morgás végigrezgett az erdőn, a mellkasán.
A két új csillag megmozdult.
A katona eldobta a zseblámpáját, és rohanni kezdett.

Novek a lányát hallgatta. Épp rá akart szólni, hogy maradjon csendben, amikor meghallotta
a tigris pöfögő köhögését, aztán a felbődülést, ahogy támadott.
A következő pillanatban egyetlen lövést hallott. Aztán egy vad, állati hangot, ami nem tudta
elfedni egy ember halálra rémült sikolyait.
- Léna! - mondta Anna.
Egy staccato durrogás, aztán egy újabb sikoly. Kiáltások, izgatott, ijedt hangok, aztán egy
tigriskölyök nyivákolása.
- Édes istenem! - Anna szinte a fülével látott. Itt volt Primorszki. Minden megismétlődik új-
ra. A mészárlás. - Nem!
Fegyverek ropogása, aztán csend.
Anna puskával a kezében bámult az erdő felé.
- Mit csinál? - kérdezte Novek.
- Négy kölyke volt!
- Fontosabb dolgunk van most... - mondta Novek, de Anna már el is indult - Anna! - ragadta
meg a karját.
- Engedjen el! - tekeredett ki Anna a kezéből.
- Nem mehet oda egyedül! Nem engedem!
- Nem kértem az engedélyét. - Anna levette a hátizsákját, és odaadta Noveknek. - Vigyázzon
nagyon ezekre a kazettákra! Tudom, hogy vigyázni fog rájuk. És ne felejtse el, hogy közel kell en-
gednie őket!
- Közel?
- A kamera látóterében kell lenniük. Ki kell mondatnia velük mindent. Mondassa el velük,
hogy mit tettek! Ha lehet, angolul. Hisz a törvényekben, Grigorij? Mert most az internet lesz a tár-

- 200 -
gyalóterme. Csak maga érheti el, hogy vallomást tegyenek az egész világ előtt. Maga képes rá. Tu-
dom.
- Én nem vagyok ügyvéd. És nem értek a rejtélyek megfejtéséhez sem.
- Téved. - Anna a vállára vette a puskát, és elindult a holdjáró nyomait követve. De néhány
lépés után megállt, visszafordult, és benyúlt a kabátja belsejébe.
Novek odarohant hozzá. - Hallgasson rám! Csak egy percre...
- Nem. Tessék. - mondta, és megint visszaadta Noveknek a sámánkést. Még egyszer mind-
ketten egyszerre tartották a kezükben, és megint olyan érzés volt, mintha bezárult volna egy áram-
kör. - Én leszek a kalapács. Maga lesz az üllő - ismételte meg Anna Csucsin szavait. - Ne felejtse el
George-ot! Ne hagyja itt!
- Ígérje meg, hogy visszajön!
- Ígérem, hogy megpróbálok. - Anna elengedte a kést, és elsietett a fák felé, majd a követke-
ző pillanatban eltűnt közöttük.
Novek látta őt, látta a halott feleségét a reptéren a kapunál, amint visszafordul, integet, és
hallotta mindazt, amit sosem mondott el, amit soha eszébe sem jutott kimondani, amint most vissz-
hangzott az emlékeiben. És most újra megtörténik. Nyina ruháiban ő volt Nyina, és mégsem Nyina
volt. Több, más. De a fájdalom mégis ugyanolyan volt.
- Hogy engedhette el? - kérdezte Jurij.
Hogyan engedhette el? Novek még mindig érezte a karjában, a lehelete izét, a hajából áradó
melegség illatát. Anna belezuhant az életébe, izzón, mint egy meteor. Mint egy tűzoszlop, amely
hangtalanul ereszkedik le keletről, akkorát robban, mint egy tíz megatonnás bomba, nem a tajga fö-
lött. Gyorsan, fénylőn, hirtelen, és röviden. Hogyan engedhette el?
Novek kihúzta a kést a tokjából. Hihetetlenül éles. Úgy érezte, mintha egyenesen a szívéből
húzta volna ki.

LeRoy Rogers már nem járt. Csupán bukdácsolt, lépésről lépésre. A folyónak, ennek a ro-
hadt befagyott folyónak nem volt vége. Sehová sem ment. LeRoy motorok zúgását hallotta. Teher-
autók egy országúton? Valami olyasmi. Ez valami értelmet adott, arra késztette, hogy tovább moz-
duljon. De valahányszor a folyó egyik kanyarulata fénnyel, meleggel kecsegtette, annak az ígéreté-
vel, hogy megtalálja a levezető utat erről a hegyről, s valahányszor azt várta, hogy megpillant egy
hidat, egy sínpárt, vagy bármit, mindig csalódnia kellett.
Eddig.
Mozdulatlanná dermedve megállt a jég közepén, és úgy bámult a jelenségre. Pislogott, és
kidörzsölte a hideg esőt a szeméből. Amikor a helikopter még mindig ott volt, LeRoy lassan, na-
gyon lassan elvigyorodott. Már rég túl volt azon a ponton, hogy eltűnődött volna, vajon mit keres
egy repülő szerkezet itt, a jég közepén. Vagy hogy ki lehet benne. Az ablakok mögött vörös fényt
látott. Emberek. Az hétszentség, hogy nem nőhetett csak úgy ki a földből!
LeRoy elindult. Az óvatosság szikrája arra figyelmeztette, hogy esetleg rá vadásznak. Hogy
esetleg mostanra már komolyan hiányolni kezdték a táborban, láthatták, hogy az a holttest, amely
keresztben feküdt a drótokon, tulajdonképpen nem volt más, mint egy híd. De az a vörös fény, az az
ember alkotta tárgy úgy vonzotta, úgy csalogatta magához, mint a mamája kéményéből felszálló
füst. Mint a mosoly egy nő arcán.
Megállt, fülelt, és egy darabig csak figyelte az álló Milt. Mozgásnak semmi jele. Sehol
semmi életjel. De valakinek csak kell ott lennie! De még mennyire! Az emberek nem hagynak itt
egy gépet csak így! LeRoy érezte a pisztoly hideg súlyát a kezében. Az emberekkel nem lesz gond-
ja. Ráveszi majd őket, hogy repítsék el innen a hegyekből. Hogy egészen hazáig repüljenek vele.
És ennivaló! Talán lesz ott valami, amit meg lehet enni. Talán még néhány ruha is. Egy pár
bakancs. A két lába mostanra két tömör kőtömbbé változott. Nem is érezte őket. Nem sokat tudott a
hidegről, az igazi kemény hidegről, de azt tudta, hogy már nem sok jártányi erő maradt benne. Ha ki
akar jutni innen, azt csak úgy tudja megcsinálni, mint a Superman - repülve.
Megint a repedezett jég felé kezdett lépkedni, dülöngélve, támolyogva, egyik lábát a másik
elé rakosgatva, de újra meg újra elesett. A jég véresre kaszabolta az arcát. Mikor már közel járt,
elővette a pisztolyt. A vörös fény szinte vakította a sötéthez szokott szemét. Csendben kell bemen-
- 201 -
nie. Puhán, nesztelenül, mint egy macska. Bemegy, a pisztoly csövét odatartja a pilóta halántéká-
hoz, és megmondja neki, hogy van egy kis változás, mert mi most bizony egy kis kiruccanásra me-
gyünk. Vidd haza ezt a fiút, James! Randija van egy tál meleg étellel...
Megpróbálta a ravaszra görbíteni csonttá fagyott ujját. Mintha egy fadarabot próbált volna
átdobni egy lyukon. Semmit sem érzett. Eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor először magához
tért a táborban. Ez is ugyanolyan volt, csak más. Megpróbálta megmarkolni a pisztolyt. Tudja-e
majd használni? Meg tudja-e húzni a ravaszt, ha kell? Azelőtt sosem okozott gondot. Bíznia kell
abban, hogy majd most is magától jön.
A helikopter mellé ért. Olyan közel volt már, hogy megérinthette volna, olyan közel, hogy
hallotta a fémtestre hulló esőcseppek koppanását. Hallgatózott. Hol a fenében bujkálnak? Egy újabb
lépést tett, és megcsúszott.
Tompa puffanással nekitántorodott a gépnek, aztán lecsúszott a jégre. A francba! De aztán
feltápászkodott. A meglepetésnek most már lőttek. LeRoy a pisztollyal a kezében odatántorgott az
ajtóhoz. Résnyire nyitva volt.
LeRoy teljesen félretolta az ajtót, és a vörös fénybe bámulva imbolyogva állt előtte. Lassan
már a végét járta. A feje zúgott. Nem tudott volna már negyed kilométert sem megtenni, sőt egy lé-
pést sem. De annyi ereje még maradt, hogy golyót röpítsen a fejébe, mielőtt visszaviszik, mielőtt
újra megteszik vele ugyanazt...
Felnyúlt, hogy megkapaszkodjon valamiben, hogy felhúzza magát a helikopterre, de ekkor
hirtelen elrepült. A helikopter belsejében ért földet, és valami puhának, valami élőnek hengeredett.
Valaki megrúgta hátulról, s szétterülve az egyik homorú fémfalnak ütődött. Egy újabb rú-
gástól hanyatt fordult. A pisztoly még mindig ott volt nála. Meglendítette a karját, és arra célzott,
ahol...
A pisztoly eltűnt, csörömpölve leesett a földre. LeRoy felnézett a vörösségbe, és egy tetőtől
talpig fehérbe öltözött kommandóst látott, amint fölötte áll, csuklyásan, mint egy ku-klux-klán-tag.
A ruhája csupa vér volt. Az arcán féloldalt nyílt seb éktelenkedett, abból ömlött a vér. Egy arc egy
rémálomból.
A férfi lehajolt, felvette a pisztolyt, majd felhúzta a kapucnit az arcából. Keskeny, keleties
vágású szemében fürkésző tekintet bujkált. Végül lehajolt, és a nagy, ezüstszínű pisztoly csövét
LeRoy halántékához nyomta.
- At kuda vji?
- Gyerünk, te szarházi! - sziszegte LeRoy. - Gyerünk, húzd csak meg azt a rohadt ravaszt!
Már tele van a tököm ezzel a kínai halandzsával! A francba, én az árja testvériség tagja vagyok!
Nekem nem kell ezt a hadovát hallgatnom! Gyerünk, lőj már le, te seggfej! Nem megyek sehová! -
LeRoy remegni kezdett a hidegtől.
A pisztoly csöve hirtelen elfordult. A fehérruhás továbbra is rajta tartotta a szemét, miköz-
ben leakasztott egy vászonzsákot a kabin faláról. Egy ezüstszürke termosz volt benne. Kivette a
zsákból, és odahajította LeRoynak.
Mindkét kezével végre nagy nehezen lecsavarta a kupakot. A két csuklója közé szorította a
termoszt, és az arcához nyomta.
Gőz... Forró, édes teaillat. Forró. Forró!
Szinte leforrázta a torkát, ahogy a teát kortyolta. Máskor ez fájt volna, de nem itt és nem
most, nem ennyi kilométernyi hó, jég és eső után. A termosz teljes tartalmát kiitta, és érezte, hogy a
melegség úgy izzik a gyomrában, mint egy jól megrakott kemence. Az üres termoszt ledobta a föld-
re. Felnézett a fehér alakra, és a szeme akarata ellenére, a szörnyeteg és minden körülmény ellenére
is könnyel telt meg. - Ezt még soha senki nem tette meg értem...
- Honnan jöttél? - kérdezte megint Csucsin. Nem hallott semmit abból, amit ez az idegen
mondott. A füle bedugult valamitől, ez biztos a robbanás utóhatása volt. A füléből még mindig folyt
a vér. De azt tudta, hogy a rongyos egyenruha ellenére ez a félig meztelen idegen nem kommandós,
és nem is rendőr. A bakancsa orrával meg bökte LeRoyt. - Ki a fene vagy te?

27. fejezet

- 202 -
 Anna igyekezett szilárd talajon maradni, ahogy a holdjáró keréknyomait követte. Egy hosz-
szú, széles ingoványhoz érkezett. A jég- és hóréteg alatt hallotta, hogy víz folyik. Anna a bakancsa
orrával előbb megnyomkodta a jeget, és a tetején a hó láthatóan besüppedt, ahogy lépett. A szélén
valószínűleg el fogja bírni a testsúlyát. De középen? Ki van zárva. Anna levette a bakancsát, majd a
puskája csövére kötözte. A láp fölé kinyúlva, amennyire csak tudott, elhelyezett néhány lábnyomot
a hóban.
Talált egy kidőlt fatörzset, ami átnyúlt az ingoványon, és átment a túloldalra. A szilárd tala-
jon visszament oda, ahol az első nyomokat hagyta, és tovább folytatta őket ebbe az irányba. Csak
ezután vette vissza a vizes bakancsát. Első pillantásra úgy tűnhetett, mintha a nyomai átvezetnének
a lápon, vagy legalábbis Anna ezt remélte.
Visszafordult Léna odújának az irányába.
Fényeket látott arrafelé. Aztán izgatott, dühös hangokat hallott. Érezte a fegyverek lőporsza-
gát. Anna tudta, hogy Léna nem tűrné meg ennyi ember közelségét a négy kölyke mellett. Azt is
tudta, hogy ez azt jelenti, Léna meghalt. És az anyjuk nélkül a négy kölyök is meg fog halni. Anna
Galinára gondolt.
Többé már nem bajlódott azzal, hogy eltüntesse a nyomait, csak hangtalanul odalopódzott a
tisztáshoz, egyik fától a másikig osonva, kezében a puskával. Ez a puska volt az ő karma, a foga.
Annak idején megfogadta Primorszkiban, soha többet nem fogja megengedni, hogy tigris-
kölyköket mészároljanak le. Azt is megígérte Noveknek, minden tőle telhetőt el fog követni, hogy
visszajöjjön hozzá. Most pedig eljött az ideje, hogy megtartsa az egyik ígéretét úgy, hogy közben
valószínűleg meg kell szegnie a másikat.

Decker a hatalmas nőstény élettelen teste fölött állt. Kaznyin lemaradt, és egy fa mellett állt
meg, mint aki kész egy szempillantás alatt felmászni rá, ha csak egy ágreccsenést hall. A tigrisek
így hatottak az emberre. Nem lehetett megmagyarázni ezt az érzést. Valami olyan reakció volt mé-
lyen beültetve az agyba, mint ugyanaz a kis áramkör, ami felállította a szőrt az ember karján, ha éj-
szaka egy állat morgását hallotta.
- Csak egy amba - mondta a csapatvezető, és Kaznyinra nézett.
- Itt vannak - mondta. - A keréknyomok el fognak vezetni hozzájuk.
Decker megböködte a halott tigrist. Jó volt a szemmértéke, és ez az állat legalább százötven
kilót nyomott, a fejétől a farkáig majdnem három méter hosszú volt, plusz a farok még egy méter.
De nagyon csúnyán szét lett marcangolva. A kommandósok csak összevissza lövöldöztek ijedtük-
ben. Egyáltalán nem kímélték az állatot. Egy ilyen prémet senki sem venne meg, sem a kínaiak, de
még az arabok sem. Ki fizetne érte, mikor csupa lyuk az egész? De a csontok azért még így is érné-
nek valamit. Decker lehajolt, és a késével lenyisszantotta a rádiós nyakörvet a tigrisről. Felemelte,
és megmutatta DeKalbnak.
- Azt eldobhatja! Ezt a tigrist már nem kell összeszámlálni.
Decker a hóba hajította a nyakörvet.
- A büdös kurvája! - káromkodott DeKalb. - Felelőtlen, hülye szuka! Egyenesen idevezetett
bennünket! Pedig tudta, mi fog történni. Megpróbál lelassítani minket. És egy tigrist áldozott fel
ezért.
- Hagynia kellett volna, hogy elintézzem azt a nőt - mondta Decker. - Egy csomó gondot
megspórolhattunk volna.
- A maga szajhája - mondta DeKalb. Arról is gondoskodnom kellett volna.
Decker megrázta a fejét. - Ezt meg hogy érti, főnök?
- A polgármester lánya. A gyermeke. Vagy azt hitte, nem tudom? Maga kezd egyre nagyobb
gonddá válni, Mr. Decker. Jó lenne, ha elgondolkozna ezen!
- Emellett kezdek az egyetlen helikopterpilótává is válni több ezer négyzetkilométeres kör-
zetben. Ezen meg talán magának kéne elgondolkoznia.
DeKalb megemésztette magában a választ. Később, gondolta.
A kölyök még mindig mozgott, halk nyivákoló hangokat hallatva próbált visszaevickélni az
odújába. A tigriskölyök nagyjából akkora volt, mint egy spániel, és az oldala vörösen felbugyogott
minden egyes nehézkes levegővételénél. Egy gerinclövéstől mindkét hátsó lába lebénult. A hó vö-
- 203 -
rösen csillogott a katonák lámpáinak fényében; ahol az eső felhígította, a vörös hó rózsaszínre vál-
tozott.
Decker odament a tigriskölyökhöz. Az állat fájdalomtól csillogó szemmel nézett fel rá, és
rávicsorgott. Decker addig rugdosta, amíg a kölyök felemelte a két mellső lábát, és sziszegni kez-
dett, mint egy dühös kobra.
- Hagyja abba a játszadozást! - mondta DeKalb. - Ennél fontosabb dolgunk van.
Decker hanyagul a tigriskölyök fejéhez tartotta a Rugert, és meghúzta a ravaszt. A dörrenés
visszhangzott az erdőben, majd elhalt a vérrel fröcskölt hóban.
- A rohadt életbe! - törölte meg az arcát Decker. A mellzsebe mocorogni kezdett, és a va-
dászgörény dugta ki a fejét, remegő bajusszal, nyelvével a vér- és esőszagú hideg levegőt ízlelgetve,
olyan gyors mozgással, hogy szabad szemmel szinte alig lehetett látni. A szeme csillogott az izga-
tottságtól. Decker közelebb ment az odúhoz. Bedobott egy hógolyót.
Még több sziszegés, egy vicsorgás és kaparászó karmok.
Decker benne állt a sekély mélyedésben, a letaposott havon, amely az odú bejáratát képezte.
- Cic, cic! - mondta, kezében a csőre töltött puskával. A fejre célozni. Vigyázni a szőrmére. Elég
lesz pár hónapra a tengerparton. Tíz-tizenötezer darabonként.
- Álljon félre a lyuk elől! - mondta DeKalb. A kezében ott volt az M-209-es. Betett egy grá-
nátot a tárba.
Decker nem mozdult. - Azt akarja, hogy kárba vesszenek?
- Mit csinál? - kérdezte Kaznyin. - Nincs erre időnk!
- Elintézem ezt az ügyet - mondta DeKalb, majd Deckerhez fordult. - Menjen onnan!
Kaznyin hátrébb húzódott. A fa alól egy mély, vadállati morgás hallatszott. DeKalb helyére
kattintotta a tárat, és kibiztosította a fegyvert.
- Várjon egy pillanatra, főnök! Tudja, mennyit ér egy ilyen kis dög? És nem élve gondolom.
Ne...! - Decker látta, hogy a puskacső felé fordul. De biztos volt benne, hogy DeKalb nincs annyira
tökös, hogy kilője az odút közvetlen mellő...
Egy fehér villanás, és egyetlen hangos dörrenés.
DeKalb leejtette az M-209-est a hóba, és a háta mögött valami után tapogatva megtántoro-
dott, majd hanyatt esett.

Nem volt figyelmeztetés. Az egyik pillanatban Anna még egy újabb nyugtatóinjekciót töl-
tött a puskába, a következőben pedig már csak azt érzékelte, hogy körülötte mindenütt bakancsok
lépteit hallja. Épp a hang irányába fordult volna, amikor egy irtózatos ütés érte a tarkóján, amitől
elterült a földön. A puska kirepült a kezéből, és Anna arccal előrebukott a nedves hóba.

A rohadt életbe! Meglőtték DeKalbot! Lelőtték! Decker hallotta a hangokat a tisztás felől.
Kaznyin az egyik fa mögött bujkált, kis pisztolyát a levegőbe tartva. A másik orosz a kiáltásra rea-
gálva elrohant. DeKalb a földön feküdt, mozdulatlanul, hátba lőve. Nem küzdött. Nem lélegzett.
Egész biztosan meghalt. A mindenit... talán mégis csak van mennyország? DeKalb tudott a kis
szajháról. A polgármester kicsi lányáról.
Decker felvette az M-209-est, és bebiztosította. Már csak az hiányzott neki, hogy ez az átko-
zott fegyver kilőjön rá egy gránátot! A hasára gördítette DeKalbot, hogy megvizsgálja, hol érte a
golyó.
Nem volt bemeneti nyílás. Még csak egy csepp vér sem.
Decker végigsimított a kabát síkos, vizes anyagán. A keze valamilyen furcsa, nem odaillő
tárgyba akadt.
Egy kis műanyag fecskendő DeKalb háta tövénél, az izomba ágyazódva. Decker lenyúlt, és
kirántotta. A tűről olyan sárga folyadék csöpögött, mint egy vízi mokaszinkígyó mérge.
- A szentségit! - mondta Decker, és a sötétségbe bámult. A nő itt volt valahol, és leszedte
DeKalbot. - A szentségit! - mondta megint. Megérintette DeKalb nyakát és amíg a pulzust próbálta
kitapintani, a főnöke sápadt, viaszszerű arcára nézett. Több másodpercig kellett várnia. Végül vala-
mi gyenge, szaggatott lüktetést érzett, de éppen csak annyira, hogy akár képzelhette is volna.

- 204 -
 DeKalb életben volt, de az embernek nagyon erősen kellett figyelnie, hogy tudja. A
ketamin-hidroklorid nyugtatót tigriseknek szánták, hatalmas állatoknak, az emberétől teljesen eltérő
metabolizmussal. Míg egy amuri tigrist csak kótyagossá tett volna, DeKalbot egyenesen az öntudat-
lanság állapotába repítette.
Decker egy kiáltásra kapta fel a fejét. Egy női hang, aztán egy káromkodás. A francba, gon-
dolta. Most aztán lesz itt móka! Levette az éjszakai távcsövet DeKalb nyakáról, és a saját nyakába
akasztotta. Egyik kezében az M-209-essel, a másikban a Rugerrel állt DeKalb mellett, és figyelte,
ahogy a katonák odahozzák Anna Veresszkaját.

Vi gavarity pa-ruszki! - mondta Kaznyin. Nem kérdés volt, hanem parancs.

Anna nem felelt.
- Kérem, ne csináljon úgy, mintha nem értené a saját anyanyelvét! Ismerem magát. Tudok
mindent magáról és a családjáról - mondta Kaznyin. - Egész biztosan nagyon kimerült. Én legalább-
is nagyon belefáradtam abba, hogy magát meg a barátait üldözzem. Remélem, hogy ennek az üldö-
zésnek simán vethetünk véget. A maga segítségével.
Udvarias hangnemben beszélt, és ez mindennél, még a fegyveres katonáknál, a saját kopo-
nyájából ömlő vérnél is jobban Anna értésére adta, hogy ez az alacsony, köpcös ember, aki olyan
ide nem illően mosolygott, meg fogja ölni. Megöli őt is, mint ahogy megölték Lénát, a kölykeit,
ahogy meggyilkolták az apját is. A gyilkosság volt, amivel ezek elintézték a dolgokat Anna a szájá-
ban érezte a saját vére izét.
- Minderre egyáltalán nem volt szükség. Az egész szituáció felettébb el lett túlozva. Novek
polgármester vad fantazmagóriái, itt van ő is magával? Hát persze, hogy itt van. De hol?
Annának lüktetett a feje. Ha kinyitja a száját, valami megrepedhet, összetörhet és lezuhan-
hat.
- Meg kell értenie a helyzetemet - mondta Kaznyin őszintén. - Az államügyész úr teljhata-
lommal ruházott fel, hogy kézre kerítsem Rizskov gyilkosát. Szerinte magának valami köze lehet az
ügyhöz. És hogy őszinte legyek, én is így gondolom. Maga ott volt Rizskov lakásán. Egy késői órán
látták távozni onnan, nem mintha ez szokatlan dolog lett volna. - Kaznyin egy pillanatra elhallga-
tott, a szavai hatását figyelve. - Aztán már csak annyit tudunk, hogy Rizskov halott, és rajta kívül
még két rendőr. Érti?
- Ja panyimaju - vetette oda Anna oroszul. Minden egyes szótag fájt. Anna nyelt egyet. Még
több vér.
- Nagyszerű. Felettébb értékelném, ha együttműködne velünk. A terhelő bizonyítékok mel-
lett még azt is figyelembe kell vennünk, hogy ön amerikai. Senki sem szeretné, ha a viszony meg-
romlana köztünk és az Egyesült Államok között. Mit érnénk el azzal, nem igaz? - Kaznyin elhallga-
tott, mintegy Anna helyeslésére várva, de mikor semmi nem érkezett, folytatta. - Holnap este már
egy repülőn ülhetne hazafelé. Nem örülne neki?
- Ne tököljön már annyit vele! - mondta Decker. Egy szót sem beszélt oroszul, de annyit ér-
tett, hogy Kaznyin fűzi a csaj agyát, vagy legalábbis próbálja. És azt is meg tudta állapítani, hogy
nem működik a dolog. Ő tudta, hogyan lehet kiszedni valakiből, amit meg akart tudni, ő képes volt
rá. Végtére is ő volt a góré, az igazi férfi.
Kaznyin csendre intette Deckert. - A másik lehetőség, hogy bíróság elé áll Rizskov és két
rendőr meggyilkolásáért. És ez még meg sem közelíti mindazt, ami ma este történt. Biztosíthatom,
dr. Veresszkaja, hogy akár amerikai, akár nem, bűnösnek fogják találni. És azt is megmondhatom,
hogy egy amerikaival, aki oroszokat öl meg, nem fognak túl jól bánni a börtönben. Érti, amit mon-
dok?
- Tudom, hogy maga már vesztett - felelte Anna, és a szeme villámokat szórt. - Ami a kis
titkát illeti, az már többé nem titok. Sem előttem, sem Novek polgármester előtt, sőt már az egész
világ tudja.
- Titok? - kérdezte értetlenül Kaznyin, de belül az egész teste remegett. Egész pontosan
mennyit tud ez a nő? Ki másnak mondhatta még el? Volt elég ideje, hogy elterjessze? Kaznyin
megint ránézett. Nem. Nem valószínű. Nem itt fent. Végül is Szibériának is megvoltak a maga elő-

- 205 -
nyei. Olyan hely volt ez, ahol a titkok megmaradtak a jégbe fagyva, érinthetetlenül. Egy hely távol a
világ kíváncsi tekintetétől.
- Tudjuk, ki ölte meg Andrejt - mondta Anna, majd Deckerre nézett, és angolul folytatta. -
Ott kellett volna hagynia az apja öngyújtóját, ahol volt. De magát túlságosan lefoglalta, hogy gyere-
keket erőszakolgasson, és nem ért rá emiatt aggódni.
- Lószart sem tud! - mondta Decker vicsorogva.
Nem úgy tűnik, hogy ez a helyzet, gondolta Kaznyin. Nem mintha számítana. - Most, hogy
említi - mondta Annának -, néhány fontos dolog hiányzott Andrej Rizskov lakásából. Videokazet-
ták. Akárkinél is vannak, az illetőnek természetesen köze van a gyilkossághoz, de...
- Gyilkosságokhoz, nem csak egyhez. Még egy olyan nyekulturnij tuskónak, mint maga, is
tudnia kellene a különbséget!
Kaznyinnak viszketni kezdett a tarkója. Végigsimított a fejéhez tapadó vékony hajszálakon.
- Bocsásson meg, hogy nem vagyok olyan művelt, mint a barátja, a polgármester! Én csak egy egy-
szerű ember vagyok, aki a hazáját szolgálja. Annyit azonban elmondhatok önnek, hogy a nyomozá-
sunk be fogja bizonyítani, hogy Markovo volt polgármestere volt mindenért a leginkább felelős. Ha
segít nekünk, talán meg tudjuk találni a módját, hogy a maga szerepét a minimumra csökkentsük. A
maga segítségével ezt az egész szomorú ügyet lezárhatjuk, és szépen átköthetjük egy szalaggal.
- Még mindig ő a polgármester! - vetette oda Anna.
- Ami azt illeti, már nem. Olyan papírjaim vannak, amiket maga Irkutszk állam kormányzója
írt alá, és ezek megszüntetik a polgármesteri kinevezését. Gromov főállamügyész úr megfogadta,
hogy könyörtelenül kiirtja a korrupciót. Magánál ott voltak a videokazetták, maga együtt volt a pol-
gármesterrel. Tegyük fel, hogy mindkettő egy és ugyanazon a helyen van! De hol?
- Talán köddé váltak - szólalt meg végül Anna. - Tudja, mi az a szublimáció? A jég szilárd
halmazállapotúból el tud párologni úgy, hogy a folyékony halmazállapot kimarad a folyamatból.
Ugyanezt egy ember is meg tudja tenni, csak neki kicsit nehezebb. Magának kéne a legjobban tud-
nia, miről beszélek.
- Nem vagyok jártas az effajta elméletekben, dr. Veresszkaja - mondta Kaznyin. - De annyi-
ra értek a genetikához, hogy ráismerjek az apa és lánya közötti hasonlatosságra. A betegség, amely
kioltotta az életét, még nem lett gyökerestől kiirtva Szibériában. Könnyű elkapni, de meggyógyítani
annál nehezebb.
- Az volt a betegsége, hogy átlátott az olyanokon, mint maga. - Anna izzó tekintete
Kaznyinra tapadt. Az apja elpárolgott, köddé vált, eltűnt az emlékeiből, az ilyenek miatt, mint
Kaznyin. - És igaza van. Ezt a betegséget én is alaposan elkaptam.
- Hadd magyarázzak el neki valamit! - mondta Decker. Odament Kaznyinhoz, és átadta neki
a nagy Rugert. Aztán felmutatta az M-209-est Annának. - Tudja, mi ez? Egy gránátpuska, ügyes kis
jószág. Nagyot durran. Ezért lőtt rá a főnökre, igaz? Hogy megmentse azokat a kiscicákat, nehogy a
csúnya bácsi szitává lője őket.
Anna villámló szemmel nézett Deckerre.
- Látja itt ezt a csövet? Pontosan arra van, hogy bunkereket lőjön ki vele az ember. Lássuk
csak, hol van itt egy odú? Jó kérdés... - Decker forgolódni kezdett, mintha keresne valamit. Aztán
megállt, és mosolyogva a tigrisek rejtekhelye felé fordult. - Na nézd csak! Találtunk egyet! Most
biztosan azon tűnődik, vajon tényleg úgy működik-e, mint mondják. Én mindenesetre nagyon kí-
váncsi vagyok. - Decker mosolygott. Kinyitotta a tárat, és megsimogatta a kövér kis zöld gránátot. -
Repeszgránát. Nagyon sok fém van benne. - Decker visszakattintotta a tárat, majd kibiztosította a
fegyvert. - Hány kiscica van lent abban a lyukban? Tudja? Naná! Lefogadom, hogy még nevet is
adott mindegyiknek.
- Ne! - Anna úgy mondta ki a szót, mintha erővel kellett volna kipréselnie a száján.
- Miért ne? - Decker a vállára vette a fegyvert, és az odú felé célzott - Csak egyetlen okot
mondj, te ribanc! Csak egyetlen jó okot!
- Ne!!! - Anna ide-oda tekeregve próbálta kiszabadítani magát a két katona szorításából.
- Hol vannak a kazetták? - kérdezte Kaznyin, és minden udvariasság eltűnt a hangjából. -
Hol van Novek?
- Ideje megtérni az úrhoz - mondta Decker. - Lesz itt mindjárt olyan tigrispörkölt...!
- Ne!!!
- 206 -
 Decker meghúzta a ravaszt. A puska eldördült, de nem egy gránátot lőtt ki. A golyó besüví-
tett az odúba, ahonnan azonnal morgások és sziszegések kakofóniája hangzott fel.
- A következő már igazi lesz - mondta Decker, de látta, hogy már így is győzött. - Akarod
látni, hogy megteszem-e, vagy sem?
- Nem! - kiáltotta Anna. - Rendben, csak ne ölje meg őket! Elvezetem oda magukat. - A vál-
la lehorgadt. - Mind ott vannak együtt. Az etetőállomásnál.
- Etetőállomásnál? - kérdezte Kaznyin.
- A tigriseknek. Csak egy kilométer, arra - mutatott Anna a fák felé.
Decker Kaznyinhoz fordult. - Látja? Úgy van, ahogy mindig is mondtam - vigyorodott el. -
Egy nő szívéhez egyenesen a bordáin keresztül vezet az út.

28. fejezet

A kidőlt fatörzs mögött lapultak meg, a kis kunyhó nyitott ajtaja előtt. Fiatal fa lehetett
még, amikor kidőlt. A törzse iszonyatosan vékony volt. Hacsak nem hasaltak le egészen a földre,
kilátszott a fejük a fa mögül.
Novek az esőt hallgatta, és Galina halk, összeesküvő hangját, amint az amerikai fiúval be-
szélgetett az idahói Moszkvában; egy imádság, amit egy távoli, gazdag élet felé küldtek, ami most
távolibbnak tűnt, mint egy csillag. Aznap reggel ott a Szibéria Szálló előtt elveszítette Galinát. El-
veszítette, és megmentette. Most pedig megint közel járt ahhoz, hogy elveszítse a lányát. És Anna?
Vele is ugyanez a helyzet.
Hegedűművész, geológus, apa, polgármester. Novek egyre gyorsabban csúszott. Felnézett a
pózna tetején a kamerára. A helyzet nem is lehetett volna ironikusabb, még Oroszországhoz képest
sem: itt, egy távoli, vad vidék legtávolabbi, legvadabb pontján az egész világ szeme rájuk tapadt.
Még egy utolsó lépés van hátra a karrieremben, gondolta Novek: hogy eljátsszam a csali szerepét.
- Tizennyolc - mondta Galina a kunyhóban. - Te mennyi idős vagy?
- Még csak tizenhat - mondta Novek Jurijnak. Bosszantotta, hogy a lánya ennyire nehéznek
találja, hogy az igazat mondja. - Miért hazudik?
- Tulajdonképpen ez nem hazugság - mondta Jurij, miközben áttette a Skorpiót egyik kezé-
ből a másikba, és eligazgatta a tömpe fegyver csövét a kidőlt fatörzsön. - Úgy is mondhatnánk,
hogy csak szoktatja magát egy nagyobb igazság gondolatához. - Jurij leellenőrizte a tárat. Tíz üres
lyuk, húsz fényes töltény.
Hangok a fák mögül. Egyre közelebbről.
Nagyobb igazságok. Rizskovot meggyilkolták, és Novek két rendőrét, meg Nyiki Malisovot,
még Jufa saját fiát, Boriszt is. Mindezt azért, hogy eltitkolják a tényt, hogy ezen a vad, sötét vidé-
ken még mindig táborokat működtetnek. Nem számított, hogy baptistákat vagy költőket hajítottak-e
be a szögesdrót mögé. Csecseneket vagy lázadó kínaiakat. Ahogy Csucsin mondta, az egyetlen do-
log, ami számított, hogy ki kit győz le.
Ki győz le kit? Novek szinte hallotta, ahogy Kaznyin röhög rajta.
- Tudja - fordult Jurijhoz -, miért vállaltam el ezt? A nyomozást? Csak most döbbentem rá.
- Egy kicsit későn.
- Mélyen legbelül tudtam, hogy Oroszországban nem lesz igazi reform. Hogyan is lehetne?
Hiszen ugyanazok, akik azelőtt tönkretettek minket, még mindig hatalmon vannak.
- Ezt mindenki tudja.
- Azt akartam, hogy a nyomozás a Rizskov-gyilkosságok ügyében az igazi törvények szerint
folyjon. Hogy rendben legyen. Azt gondoltam, talán ez az utolsó lehetőségem, mielőtt minden el-
veszne a Vorovszkoj Mirben. A káoszban.
- Ez elég biztosra vehető - mondta Jurij. - De téved a káosszal kapcsolatban. Ez csak egy
átmeneti állapot.
- De milyen hosszú! Már legalább ezer éve tart itt Oroszországban.
- Nem. Nézze csak meg a nagy vállalatokat nyugaton! Most már mindegyik kövérre hízott,
de száz éve még csak farkasok voltak, amik egymás torkának estek. Tették, amit kellett, hogy élet-
ben maradjanak. Csak a leggyorsabb, legerősebb fogú, legjobb összeköttetésekkel rendelkező farka-
- 207 -
sok maradtak életben. Mi most vagyunk ebben az éhes farkas szakaszban. Ki tudja? Öt év múlva
talán már tejszínt hugyozunk.
- Nem hiszem.
- Miért nem? Ha egyszer beindul a piac, saját, önálló életre kel. A szabad piac mindig is itt
lesz, mert a kapzsiság a természetünkben van.
- Máshol talán így van, de nem Oroszországban. Tudja, miért? - kérdezte Novek, és köze-
lebb hajolt Jurijhoz. - Mert az irigység is a természetünkben van.
Elhallgattak, és nézték az esőt, meg Galinát hallgatták, aki épp felkuncogott valamin, amit
egy fiú mondott többezer kilométerre innen.
- De nem csak ez az egy oka van - mondta Jurij -, hogy olyan csökönyös volt Rizskovval
kapcsolatban.
Anna. Hát ennyire nyilvánvaló volt? - Az csak később jött. Most viszont csak erre az egy
dologra gondolok: az AmerRus megölte Rizskovot és két emberemet. Azért gyilkoltak, hogy a világ
ne szerezhessen tudomást Elgenről.
- De miért érdekelné az amerikaiakat Elgen?
- Maga mondta: az AmerRus irányít mindent. Úgy vezetik Tunguzkát, mint egy külön or-
szágot. De az államtól függnek, a mi államunktól, ha meg akarják védeni a befektetésüket az olaj-
mezőkbe.
- Az AmerRust az sem érdekli igazán, hogy olajat találjon - mondta Jurij.
Ez igaz. Épp ez volt a gond. Az egyetlen tény, ami nem illett a többi közé. Mit tehet ilyenkor
az ember? Összegyúrja egy galacsinná az utolsó anomáliát, és eldobja, vagy az egész elméletet ha-
jítja el, és talál helyette egy jobbat? - Valami van emögött. Tudom. És ki fogom mondatni velük.
- Maga szerint még mindig van remény, polgármester? - kérdezte Jurij.
Novek felpillantott a kamerára. - Remény mindig van, Jurij - mondta, és visszafordult a fia-
tal pilótához. - Csak nem nekünk.

Decker az M-209-essel ment elöl. Mögötte Anna a három kommandós között. A sort
Kaznyin zárta, kezében DeKalb féltett Ruger puskájával.
A minisztérium egységének parancsnoka érezte a saját szívverését a fehér terepszínű ruha
anyagán keresztül. A fülében, a nyakán érezte a vére lüktetését. Hallotta a saját nehéz légzését, úgy
gőzölt a teste, mint egy igavonó állaté, amelyik egy szekeret húz maga után. A tigrisodú mögöttük
volt; előttük pedig a tajga sötét erdeje. Vállalta a kockázatot, és felkattintotta az elemlámpáját, vé-
gigpásztázta a nedves talajt, aztán gyorsan újra lekapcsolta.
Anna nyomait nem lehetett nem észrevenni. Nem kellett különösebb nyomkövető tehetség
hozzá; de mit is várt az ember egy nőtől, aki végigbukdácsolt a havon? Viszont a többiek itt lehet-
tek valahol a közelben. A parancsnok aggódott miattuk. Ott lehettek a fák mögött. Meglapulva. Az
életüket mentve. Vagy arra várva, hogy rajtaüssenek a csapaton. Most melyiket választják?
Decker gyorsan, magabiztosan haladt előre. Az éjszakai látószemüvegén keresztül az erdő
egyhangú zöldnek látszott. Tisztán látta a nyomokat a hóban, mint ahogy azt is, hogy mi lesz ennek
az egésznek a vége.
Galina. Deckernek eszébe jutott, hogyan próbált a lány fabábut játszani, és ő hogyan élesz-
tette fel egy kis szurkálódással. De még hogy felélesztette! Aztán Decker Veresszkajára gondolt.
Mennyit bírna ki, mielőtt megtörne? Jó móka lenne megtudni. Szinte a szájában érezte az ízét,
mintha egy nagy, kövér barackba harapott volna, amit egyenesen a fáról szedett, és még meleg volt
a naptól.
A nyomok egy nyílt terepen vezettek át nyílegyenesen. Előttük a fák sűrűbbek voltak. Biztos
egy kis patak volt itt. Decker hallotta a hó és jég alatt folyó vizet. A nyomok egyenesen átvezettek
rajta. A tigriscsaj könnyű volt. Vajon elbírta a jég a súlyát? Decker megállt.
- Sto eta! - kérdezte Kaznyin. Aztán eszébe jutott, hogy Decker nem beszél oroszul. - Mi az?
Decker óvatosan a jégre lépett, Anna lábnyomaiba. A jég megreccsent. Decker egy újabb lé-
pést tett.
Kaznyin Annához fordult. - Hol vannak?
- Ott, azok mögött a fák mögött - felelte Anna.
- 208 -
 - Akkor jobb lesz, ha megyünk - mondta Decker, és egy újabb lépést tett. Oké. Végigfür-
készte a szemközti fákat. Semmi. A fenébe, a csaj tényleg átjött itt. Akkor ő is meg tudja csinálni.
Egy újabb lépést tett, aztán még egyet. Anna nyomai mellett lépkedett, a friss jégen. A recsegést
tompította a hó. De a talaj mintha rugózott volna, mint amikor...
A repedések pókhálószerűen szétfutottak. A következő pillanatban a jég beszakadt Decker
alatt, mellig elmerült a vízben, és az éjszakai látószemüvege eleme is víz alá került. A zöld fény ki-
aludt, miközben Decker vakon csapkodta a jeget a puskatusával, egy ösvényt vágva magának vissza
a partra.
Harley egy patkány ösztönével, amelyik az életét menti, mikor látja bezúdulni a vizet a hajó-
fenékbe, kiugrott Decker zsebéből a partra. Semmi kis testsúlya csak néhány apró lábnyomot ha-
gyott a hóban, amiket el is söpört ide-oda járó farka. Harley felrohant egy fára, és csak ült ott, mi-
közben a szeme villámokat szórt lefelé.
- A rohadt életbe! - Decker visszacsörtetett Kaznyinhoz. Az éjszakai látószemüvege kipur-
cant. Decker kimászott a partra, derékig átázva attól a víztől, ami egy pillanattal ezelőtt még hó és
jég volt.
Anna remélte, hogy Novek hallotta a zajt, és megtette a szükséges előkészületeket. - Oda
kell figyelnie, hová lép - mondta Deckernek. - A tajga könnyen megtréfálja az embert így tavasszal.

Jurij közelebb hajolt Novekhez. - Hallotta?

Novek bólintott. Egy kiáltás, aztán még egy. A kamera. A mindent látó szem, amely az
egész világnak sugározza az adást. Noveknek csak egy esélye lesz. Egyetlenegy. Egész életében az
eszének, a szavainak köszönhetően jutott előre, soha nem alkalmazott erőszakot. Valahogy most is
ezt kell majd tennie.

Decker odadobta a fegyverét az egyik katonának, és a kabátjánál fogva megragadta Annát,

majd a befagyott láp felé ráncigálta. Anna megbotlott és elesett. Decker a törött jég és fekete víz alá
nyomta az arcát.
- Ne! - kiáltotta Kaznyin.
Decker azonban csak nyomta lefelé, miközben Anna karmolta, ahol érte, rugdaló, kalimpáló
lábakkal, ahogy egész testével próbált kiszabadulni, levegőhöz jutni.
- Decker! - kiáltotta Kaznyin, és a három kommandósra nézett.
- Állítsák meg!
Csak mindhármuk együttes erejével sikerült elrángatniuk Deckert. Anna levegőért kapkodva
a hátára fordult.
- Később a magáé lehet. De most még szükségünk van rá - mondta Kaznyin halkan.
- De még mennyire, hogy az enyém lesz! - mondta Decker. - Erre mérget vehet! - Ekkor va-
lami furcsa ürességet érzett a mellzsebében. Megütögette, majd felnézett, és keresni kezdett a fák
lombja között. - Harley!
- Maradjon csendben! - mondta Kaznyin.
- Nagy ívben leszarom, hogy meghallanak-e! Elveszítettem a haveromat! - Decker fütyülni
kezdett. Végigkutatta az alacsonyabb ágakat. Túl sötét volt. Még egyszer fütyült. - Gyere le ide, te
rohadt kis görény!
- Erre! - mondta a parancsnok. Rátalált a másik nyomsávra, amely a patakon átívelő fatörzs-
höz vezetett.
Kaznyin Deckert figyelte, amint kétségbeesetten próbálja megtalálni kis kedvencét. Rejtély
volt számára, hogy egy ember, aki ennyire lelkesen, ennyire átszellemülten tudott fájdalmat okozni,
minden különösebb ok nélkül, csak azért, mert neki élvezetet okozott, hogyan tudott így búsulni egy
tetves dög miatt. Ez annyira gyerekes dolog volt! Kaznyinnak általában véve ez volt a véleménye az
amerikaiakról. Állandóan, ok nélkül mosolygó gyerekek, akik vagy ártatlanul bolondok, mint
Veresszkaja, vagy ártatlanul veszélyesek, mint Decker. Kaznyin ennél még rosszabbra is képes volt,
de ha ő erőszakossá vált, annak mindig egy magasztosabb cél volt az oka. Egy magasabb rendű
igazság. - Később visszajövünk a kis barátjáért - mondta Deckernek, és átnyújtotta neki az M-209-
est.
- 209 -
 Decker villámló szemmel nézett Annára. - Mostantól a ribanc megy elöl!

A Tajga Intézet fiatal kutatója az asztalra rakott lábakkal ült a számítógép előtt, szemét a
monitoron tartva, a telefont a füléhez szorítva. A képernyő üres volt; a tizennégyes etetőhely kame-
rája a hőt érzékelte, de egyelőre nem volt semmi, amit látott volna. Talán meg kéne kérnem ezt a
lányt, gondolta, hogy álljon ki oda, ahol láthatom. Megsasolhatnám hőmérsékletileg. Az biztos,
hogy a hangja szép, egy kicsit mély... olyan búgó.
Galina a kezében tartotta Anna macskáját. Miközben a cica fülét vakargatta, kérdezett vala-
mit az amerikai fiútól.
- A kedvenc együttesem? A Hootie and the Blowfish - felelte a fiú. - És a tiéd?
Blowfish? Galina még soha nem hallott erről a bandáról, de ezt nem vallhatta be. - Oroszor-
szágban a techno-rock a király.
- Techno-rock? Még sohasem... de várj egy kicsit! - A fiú felegyenesedett ültében. Valami
mozgást látott a képernyőn. - Valami mozog a fák között. Galina! Mozgást látok. Te nem látod?
A fiú hangokat hallott a transzglobális vonal túlsó végén. Aztán Novek szólt a telefonba.
- Mi az? - kérdezte.
- Két hőforrás... nem, három. Négy! Egy egész csomó hő van ott a... még egy! Összesen hat.
Maguk is látják már?
- Nem. - Hat. Nem olyan sok, mint Novek várta. De épp elég. Annának igaza volt. A műhol-
das összeköttetés működött. Ami a következő percekben történik majd, azt az egész világ látni fog-
ja.
Novek a füléhez szorította a telefont. A kis kunyhó padlójára mutatott. - Feküdj le! - suttogta
Galinának. - Lapulj a földhöz! Amennyire csak tudsz!
- Miért? - kérdezte Galina, és már épp ki akart kukucskálni az ajtón, amikor Novek a földre
lökte, és a derekára tette a lábát.
A cirmos felpúpozta a hátát, és a mancsával kalimpálva rásziszegett. Novek rácsapott, mire
a macska kirohant az ajtón. - Folyamatosan jelentsd, hogy mit látsz! - mondta a távoli hangnak. -
Jönnek.
A fák egy kis tisztásra nyíltak. A katonák lehúzódva jöttek, megtartva a fedezéket maguk és
aközött, ami előttük lehetett. Decker letette az M-209-est és megragadta Annát. Anna érezte, hogy
egy kés pengéje nyomódik a nyakához. - Kár, hogy nem láttad a volt pasidat, miután végeztünk vele
- suttogta Decker. - Jól kicsináltuk, az biztos. A végén már a te édes kis seggedet is eladta volna ne-
künk egy percnyi levegőért. Csak egyetlen percnyi levegőért, bizony.
Anna megremegett a hideg fémtől.
- És mi van a polgármesterrel? A lánya azt mondta, egy igazi tigris. Hogy megölne engem,
ha csak egy ujjal is hozzáérnék a lányához. Te mit gondolsz?
- Igazat mondott.
- Szeretném látni, hogy megpróbálja! - A kés hegye alig észrevehetően megszúrta Anna bő-
rét. - És te? Harcos vagy, vagy szerető? Ami engem illet, én mind a kettő.
Anna megpróbált kiszabadulni Decker kezei közül. Aztán felkiáltott.
- Csend legyen! - Kaznyin DeKalb éjszakai látószemüvegével pásztázta a tisztást. Egy kis
kunyhó, az ajtaja félig nyitva. Odabent mozgás. Igen. Határozottan mozog ott bent valami. Egy
nagy alakot látott kirontani, aztán megállt egy alacsonyabb árnyék előtt. Egy kidőlt fa. Az ajtó előtt
letaposták a havat. A holdjáró keréknyomai nyílegyenesen odatartottak. Kaznyin a kommandósok
parancsnokára nézett, és bólintott.
Két katona erre szó nélkül elindult, hogy bekerítse a kunyhót és a benne levőket, hogy a lö-
véseik középpontjába kerüljenek.
- Hogyan akarja csinálni? - kérdezte Decker.
- Gyorsan. Előbb kötözze meg a nőt!
- Ez már értelmes beszéd! - Decker levette Annáról az övét, és összekötözte vele a csuklóját.
Aztán az övet áthúzta a két bokája között, amitől Anna majdnem kétrét görnyedt. Decker áthúzta az
övet a cipőfűzők hurkán, és amikor végzett, az oldalára lökte Annát. - Jót fogunk mulatni, kislány.
Csak mi ketten. Ne aggódj, visszajövök!
- 210 -
 Anna kiköpte a szájába tolult havat. - Azt hittem, csak a gyerekeket szereti.
- Mindig azt mondom: azt szeresd, akivel éppen vagy!
Kaznyin talpra állt, még mindig az egyik göcsörtös fenyő mögé bújva. Tölcsért formált a
kezéből a szája előtt, és elkiáltotta magát. - Novek polgártárs!

Jurij megrezzent, és a hang irányába fordította a Skorpiót. Kibiztosította a fegyvert.

- Ne! - tette a kezét Novek a puskacsőre. - Még ne!
- Novek polgártárs! Tudja, ki vagyok. Azért jöttem, hogy Irkutszk állam kormányzójának
parancsára letartóztassam magát. Jöjjön elő, és életben marad, hogy megjelenjen a tárgyaláson a
bűnei miatt!
- Milyen bűnökről beszél? - kérdezte Novek. - Ha Andrej Rizskov és a két rendőröm meg-
gyilkolására céloz, akkor rossz helyre jött. De ezt már amúgy is tudja. Maga tudja, hogy ki ölte meg
őket. A kezdetektől védelmezi az illetőt. És nem vagyok Novek polgártárs. Markovo polgármestere
vagyok.
- Már nem. És hogy én mit tudok, az most mellékes. Nálunk van Veresszkaja - mondta
Kaznyin. - Nincs értelme, hogy ő fizessen meg mások hibáiért.
Noveknek minden lelki erejére szüksége volt, hogy ne álljon fel, menjen oda Kaznyinhoz, és
a puszta kezével fojtsa meg. Novek mélyen lenyúlt a belsejébe, ott kutatott józanság, hidegvér és
megfontoltság után. Szüksége volt valamire, amivel megböködheti Kaznyint. Valamire, amit ez az
öntelt rohadék megérezné. - Ez a baj Oroszországgal! Senki sem hajlandó vállalni a felelősséget
semmiért!
Kaznyin a fogát csikorgatta. Novekben nem volt semmi tisztelet. Egy cseppnyi sem. Még itt
is, az élete utolsó perceiben is viccelődik. - Ha úgy tett volna, ahogy megparancsolták magának, ez
az egész nem történt volna meg. De maga ragaszkodott hozzá, hogy irányíthatatlanná váljék. Most
pedig az én felelősségem, és biztosíthatom, hogy el is fogom intézni!
- Én ebben nem lennék olyan biztos. Itt komolyabb ügyről van szó, mint néhány hulla kiha-
lászásáról a folyóból. Itt nem a múltról van szó, és arról, hogy hogyan lehetne eltemetni, hanem a
jövőről. És nem én vagyok a bűnöző, hanem maga meg az amerikai barátai.
- Én csak annyit tudok a jövőről, hogy ha nem jön elő, fegyvertelenül, magának egyáltalán
nem lesz!
Fél szemét a kamerán tartva, fülét a telefonhoz szorítva, Novek hirtelen átváltott angolra. -
Tudja, ez bámulatos! A KGB igazán jól megválogatta az embereit! Még itt és most sem bírja ráven-
ni magát, hogy az igazat mondja! Egyszerűen képtelen rá! Pedig tudja, hogy az amerikai pilóta bű-
nös Andrej Rizskov és a két rendőröm meggyilkolásában. A neve Decker. Paul Decker.
Az amerikai megdermedt - Honnan tudja? - kérdezte Decker. Az M-209-es csöve az incsel-
kedő hang felé fordult a tisztás túlsó felén.
- Novek még mindig játszadozni akar - mondta Kaznyin, de ő is gondterheltnek látszott. Mi-
ért kezdett el Novek angolul beszélni? Hogy bebizonyítsa, mennyivel műveltebb? Hogy mennyivel
iskolázottabb? Hát tévedett! - Novek polgártárs! - kiáltotta Kaznyin angolul. - Megmondtam, hogy
a nyomozást hagyja csak a szakértőkre! Látja, hová vezettek a hibái?
- És mi a helyzet a maga hibáival? Azok hová fognak vezetni?
Kaznyin kezdte elveszíteni a türelmét. - Semmi értelme a beszédnek! Én sok barátomat lá-
tom itt, de a maga barátai közül egyet sem! Jöjjön elő a kazettákkal, vagy lövünk!
- Sajnos van egy kis probléma. Ani nyi zgyes - felelte Novek.
Kaznyin értetlenül állt. Nincsenek itt?
- És azt hiszem, nyugodtan megállapíthatom, hogy magának fogalma sincs róla, hol vannak.
De higgye el, hogy ahol vannak, ott én nagyobb hasznukat veszem, mint maga!
- Nincs szükség felesleges vérontásra - mondta Kaznyin, és Annára nézett. - Mindkettőnknél
van valami, ami a másiknak kell. Novek! Ha előjön, és átadja a kazettákat, a szavamat adom, hogy
nem bántjuk Veresszkaját! Egy héten belül már otthon is lesz. Ezt megígérem magának.
- Nem hiszem. Magának hiányoznak a régi szép idők, Kaznyin. A titkok. A hatalom. Hiány-
zik magának, hogy az olyan kényelmetlenné vált személyeket, mint Anna Veresszkaja, eltüntethes-
se. Ezért hagyta, hogy Elgen újjáéledjen.
- 211 -
 Kaznyin úgy érezte, mintha a szó tőrként döfne bele. Mennyit tudott Novek?
- Újra megnyitotta a táborokat, mert a szíve mélyén soha nem is zártak be, igaz, Kaznyin?
Mi egy Halász háló nélkül? - Novek összeszedte magát egy kicsit, és folytatta. - Mondja, hogy nem
tud Elgenről! Mondja, hogy nem használják megint Szibériát egy olyan helynek, ahol a kellemet-
lenné vált embereket el lehet tüntetni! - Novek felemelte a hangját, és a láthatatlan emberek felé
fordult a fák mögött. - Mondja, hogy nem próbálta meg eltitkolni ezt a tényt, hogy az AmerRust
védje! Mondja ki mindezt, és talán, esetleg képes leszek bízni magában!
Miért beszélt Novek angolul? Ez idegesítette Kaznyint, összezavarta.
- Grisa! Ne alkudozzon velük! - kiáltotta Anna.
Decker elővette a kését. Anna az oldalán feküdt a földön, a hóban. A kés hegye megszúrta
Anna bőrét a nyakán. - Sikíts, te szajha! - suttogta Decker a fülébe, miután Anna mellé térdelt. -
Hadd hallja a pasid, hogy visítasz!
Anna összeszorította a száját.
- Nem? - Decker lenyúlt, és kitapintotta Anna mellét. - A mindenit! Fázol, vagy ennyire iz-
gulsz? - A két ujja közé fogta Anna megmerevedett mellbimbóját, és erősen megrántotta.
Egy halk vinnyogás tört elő Anna torkából. Decker egyre erősebben húzta, tekerte a mell-
bimbóját. Anna még jobban összeszorította a száját.
- Gyerünk, sikíts! - mondta Decker. - Okosabban tennéd!
Anna gyengének érezte magát, mint aki mindjárt elájul. A fájdalom szétáradt a mellkasában,
lesugárzott a karjába, az oldalába. Egy újabb nyüszítés, ezúttal hangosabb.
Decker tudta, hogy már közel jár. Érezte. - Túl könnyű vagy - suttogta, majd vadul megrán-
totta Anna mellét.
A sikoly felduzzadt a torkában, és kirobbant az éjszakába. Novek azonnal talpra ugrott, de
Jurij visszarántotta a földre.
- Ha bántja őt, Kaznyin, én esküszöm, hogy...! - Novek elhallgatott, amikor meghallotta az
új hangot.
Egy tompa dübörgés. Egy helikopter motorja.
- Hallja ezt, polgármester? - kiáltotta Kaznyin, visszaváltva a kényelmesebb oroszra. - Ez
Gromov főügyész lesz, még több katonával. Most már nem lesz idő további tárgyalásokra.
A hang erősödött, elhalkult, megint erősebb lett, ahogy a szél idehozta.
- Épp ellenkezőleg, Kaznyin! A maga ideje kevés, nem az enyém. Gromov azt várja magá-
tól, hogy átadja neki Veresszkaját, a kazettákat és engem. Mit fog a kezébe adni, amikor megérke-
zik? Gromov azért küldte magát, hogy intézzen el egy gondot. Nem azért, hogy csak félig intézze
el! A kazetták nélkül maga még mindig veszélyben van. Tudja, hogy igazam van!
Kaznyin felnézett a felhős, esőt köpködő égre. A rohadt életbe! Gromov valószínűleg így is
dühös volt, amiért iderángatták Tunguzkába. Ez már eleve nem vetett jó fényt Kaznyinra. Gromov
azt akarja majd, hogy véget vessenek ennek az ügynek, és nem azt, hogy itt álljanak egy patthely-
zetben. Dönteni kellett. Gromov többet akart, nem csak hullákat. Neki azok a videokazetták kellet-
tek.
- Mi az? - kérdezte Novek. - Valami rosszat mondtam?
- Sikerült bonyolítania a dolgokat. Ehhez nagyon ért! - Kaznyin fülelt. A helikopter hangja
elhalkult, elnyelte az eső és a folyó jegéről feszálló köd. - De még bőven van idő. Nekem. A maga
számára sajnos már nincs.

L eRoy Rogers az esőt hallgatta, ahogy a sérült helikopter fémoldalán kopogott. A vörös fé-
nyek, amelyek idevonzották a Milhez a jég túloldaláról, szemmel láthatóan halványabbak lettek. A
forró tea, amit a véres arcú ember adott neki, már rég nem volt sehol. Megint érezte, ahogy a hideg
át- meg átjárja a testét. LeRoy megremegett, aztán balra nézett: Csucsin ott aludt, pontosabban ré-
szeg álomba ájult, miközben a füléből meg a fejéből még mindig folyt a vér. LeRoytól jobbra ott
feküdt a sebesült minisztériumi kommandós, eszméletlenül, bár néha felnyögött, és megpróbált
megmozdulni. A lába feldagadt a szoros érleszorító kötés körül, és a katona arca szürkésnek lát-
szott. LeRoy tudta, ez mit jelent.

- 212 -
 Egy üres - gyógyszernek szánt - vodkásüveg feküdt a hideg fémpadlón, egy újabb elesett ka-
tona. LeRoy belerúgott az üvegbe, és a csörömpölés hangja megtöltötte a néma helikoptert.
De aztán már nem volt csend. LeRoy egy új hangot hallott. Egy olyat, amitől azonnal meg-
feledkezett a hidegről, mindenről.
Egy helikopter hangját.
Próbáljon meg kirohanni? Leszednék, mint a pinty, még ha tudna is rohanni, de amúgy sem
tudott. Vagy maradjon itt, és hagyja, hogy visszavonszolják a seggét abba a táborba? Nincs az az
isten!
LeRoy egy végső sarokba húzódott, ahová a félelem, a szégyen, egy egész életnyi erőszak
szorította be. Erőszak, amit elkövetett, erőszak, amit ellene követtek el. Azelőtt mindig olyan termé-
szetesen jött. Majd most is magától fog jönni.
A hang egy második helikopter dübörgésévé mélyült.
- A francba! - LeRoynak sikerült talpra állnia. A fakóvörös fények imbolyogtak. LeRoy
megkapaszkodott az egyik fémfogantyúban, nehogy elessen. Egy pisztoly. Valahonnan szereznem
kell egy rohadt fegyvert!
Csucsin szorongatott egyet a kezében. Azt, amelyiket LeRoy az őrtől szerzett, valahová el-
dugta.
De LeRoynak csak egyetlen egyre volt szüksége.
A dübörgés most már olyan hangos volt, hogy a mellkasában érezte. A lerobbant Mil re-
megni és dülöngélni kezdett az újonnan támadt szélben. Odakint a jeget vakító fény árasztotta el, és
szinte égette LeRoy szemét, ahogy beáradt a Mil kis kerek ablakain.
A helikopter vijjogásába most már emberi hangok is vegyültek.
- A francba! - LeRoy lehajolt Csucsin Nagantjáért. Közelebb hajolt Csucsinhoz, majd még
közelebb. Tente, baba, tente. Csak egy pillanat, és... LeRoy az olajozott fémhez ért. Meleg volt
Csucsin kezének melegétől. Na most...! LeRoy megragadta a fegyver csövét, és elrántotta a pisz-
tolyt.
Csucsin ijedten riadt fel álmából, mintha egy tőrt döftek volna belé.
A pisztoly csöve lefelé fordult. LeRoy hagyta, hogy Csucsin felnézzen a csőbe. Semeddig
sem tartana lelőni. Könnyebb lenne, mint nem lelőni. De a fickó forró teát adott neki. Úgy viselke-
dett LeRoyjal, mint egy emberi lény, és ez szokatlan volt. Elég szokatlan ahhoz, hogy megmentse
az életét, hacsak nem csinál most valami hülyeséget. - Ide hallgass, öreg harcos! Nem foglak lelőni
- mondta. - Csak maradj, ahol vagy! Van egy kis dolgom, amit most el kell intéznem.
A pisztolya! Sosem veszítette el. Az ital volt az oka, a vodka, amit magába döntött, hogy
tompítsa a fájdalmat. De most megint visszatért. Olyan érzés volt, mintha egy cöveket ütöttek volna
egyenesen a koponyájába. Csucsin felbámult a saját pisztolya fekete csőtorkolatába. - És most mi
lesz?
LeRoy nem értette, mit karattyol Csucsin oroszul. De nem is kellett. Még mindig érezte azo-
kat a férfiakat a hátán, hallotta a zihálásukat meg a nyögéseiket, érezte, ahogy égeti a szégyen. Soha
többet. Inkább lőjék le! Jobb is lesz. Talán az lesz a legjobb. A kiút. Szabadon, mint a madár.
LeRoy elmosolyodott. - Csak maradj, ahol vagy! Ne mozdulj! Nemsokára te is szabad leszel!
Csucsin nem értette, miért van az, hogy ennek a fickónak mozog a szája, de hang nem jön ki
a torkán. Az egész világot elnémította a hó, Csucsin semmit sem hallott a szétrobbant dobhártyái-
val. De nem volt szüksége a fülére. Látnia sem kellett. A mellkasában érezte a gép dübörgését. Ke-
zét a helikopter kabinjának falára tette. A fém vibrált.
LeRoy megfordult, és az ajtóhoz lépett. Lenyúlt, és kezét a fémfogantyúra tette. Odakint
emberek voltak a jégen. Közel. Lesz itt nekik mindjárt akkora meglepetés! Kiugrik, mint Villám
Joe, rájuk villantja a stukit. Vajon rálőnek majd? Hát persze, hogy lőni fognak. Milyen lesz majd?
Egy villanás, és egy pillanat alatt elfeketedik minden, mint attól a rohadt tűtől a Travisben? Vagy
érezni fogja majd a golyókat? Akárhogy is lesz, nem számított. Egyáltalán nem.
LeRoy még utoljára egy nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta, és Csucsinra nézett. - Kösz a
teát, de most már mennem kell. - Meghúzta a kallantyút, kivágta az ajtót, és kezében a tisztán látha-
tó pisztollyal kiugrott a jégre. Egy sötét alakot látott maga előtt, és célba vette, de aztán valami új,
valami megfoghatatlan oknál fogva arrébb fordította a Nagant pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.
A fegyver felvillant, hatalmasat dörrent, és kiugrott LeRoy markából.
- 213 -
 A mellette álló férfit nem látta. Nem érzékelte a felé lendített puskát, nem hallotta a kiáltást
egy olyan nyelven, amit nem értett. Csak egy mindennél erősebb vakító villanást látott, és az ütést
érezte, amelytől átcsúszott a jégen, miközben egyetlen fényes gondolat ragyogott fel haldokló agyá-
ban, mint egy szentjánosbogár egy lezárt befőttesüvegben, hogy talán helyesen cselekedett, amikor
nem lőtte le azt az embert. Hogy talán végre, ilyen hosszú idő után, életében egyszer valami jót tett.

Miért ilyen csökönyös, Novek? Nem tudja, hogy az AmerRus dollárjai a maga városában
is hány családot etetnek?
- Megkérdezte erről Rizskov apját is? Vagy a feleségét? - Novek megint majdnem talpra ug-
rott, de aztán meggondolta magát. - Megpróbáltam olyan hellyé tenni Markovót, ahol még számíta-
nak a törvények. A maga amerikai barátja, Decker, ezek közül a legszentebb törvényt szegte meg. A
gyilkosság olyan dolog, Kaznyin, amit soha nem lehet megbocsátani. Nem olyan, mint a rablás. Ott
vissza lehet fizetni a pénzt, de itt már nem tudunk bocsánatot kérni!
- Ne tartson nekem előadást! Rizskov egy tolvaj volt! Azzal akart pénzt keresni, hogy eladja
nekünk azokat a kazettákat! És maga egy ilyen ember miatt halálra ítélné magát meg a barátnőjét?
- Még nem haltam meg.
- Részletkérdés, aminek semmi jelentősége. - Kaznyin ökölbe szorított kezével a tenyerébe
csapott. - Mit remél, Novek, hogy mit fog mindezzel elérni?
Novek átnézett a sötétségen a fák irányába. - Elmondok magának valamit, amire én is csak
most jöttem rá. A remény furcsa dolog - mondta Novek. - Makacs. Mint én.

29. fejezet

A Tajga intézetben az ösztöndíjas diák a képernyőn figyelte, ahogy a dráma kibontakozik a

távoli sarkköri tisztáson. Galina már nem beszélt hozzá. Mi történik? Az egerével rákattintott az
egyik ikonra, és az egész jelenetet kirepítette az éterbe, fel a világhálóra.
Először csak néhányan voltak, akik felkeresték az intézet honlapját. Végtére is ez nem volt
olyan izgalmas, mint az az MIT-diák, aki egész nap egy kamerát viselt, és a mindennapi életét köz-
vetítette a világnak, vagy az a kenyai elefánt, amelyik képet és hangot is sugárzott. Ráadásul jó pá-
ran azok közül, akik bekapcsolódtak, megint kiszálltak, amikor meglátták a fekete-fehér képernyőt,
hogy valami színesebb látnivaló után nézzenek.
De néhányan itt maradtak, azon tűnődve, hogy vajon milyen dráma van itt születőben, és
hogy egy komoly tudományos intézet vajon miért közvetít ilyen furcsa képanyagot a világnak.
Ezeknek az internetezőknek a kíváncsiság volt a fő mozgatórugójuk, de a legerősebb csábí-
tást a tiltott gyümölcs, az elővigyázatlanul fellebbentett fátyol jelentette. Valami olyasmit láttak a
monitorjukon, amit elvileg nem lett volna szabad látniuk. És ez mindennél ellenállhatatlanabbá tette
a látványt.
Olyan volt ez, mint az atommaghasadás. Ha egyszer megindult, a saját léptéke szerint két-
szereződött, négyszereződött, sokszorozódott. Az orosz tajga északi csücskében lévő tisztás először
kettő, aztán öt, majd nyolc, végül több tucat képernyőn jelent meg. Valakinek Finnországban sike-
rült feltörnie a hangkódolást, és orosz beszédet hallott. Olyan volt ez, mintha egy virágcsokrot ló-
báltak volna meg egy méhkas előtt: pár percen belül már az egész kas nyüzsgött és zümmögött.

A helikopter Novek hallótávolságának szélén dübörgött, emlékeztetve, hogy Kaznyinnak

egy dologban igaza volt - az idő az ő oldalán állt, és nem Novekén. - Gromovtól azt az utasítást
kapta - mondta Novek megemelve a hangját -, hogy terhelő bizonyítékokat helyezzen el Rizskov
lakásán, amik arra utalnak majd, hogy Anna Veresszkaja ölte meg.
- Senkinek nem kellett utasítania!
- Elfelejtettem. Maga jó szaktanácsadó. És egy jó szaktanácsadó nem vár arra, hogy kérjék.
Előre tudja, hogy mit kell majd tennie. De az igazság az, hogy Anna Veresszkaja ártatlan.
- Igen! Anna Veresszkaja ártatlan! Miért olyan fontos magának, hogy hallja?

- 214 -
 - Nekem már meg van pecsételve a sorsom. Ez amolyan utolsó kívánság, mert tudja, nem
dohányzom. A kormányzó is tud az elgeni táborról?
Kaznyin a fogát csikorgatta. - Hát persze, hogy tud.
- Hangosabban!
- Igen! Tud róla! Gromovval igazgattatja!
- Más szóval Irkutszk állam kormányzója és főügyésze egy külföldi vállalattal, az
AmerRusszal szövetkezett, hogy egy fegyenctelepet működtessenek azoknak...
- Mi az illegális ebben? Az állam mindent jóváhagyott. Maga az, aki megszegte a törvénye-
ket!
- Sztálin is jóváhagyta ezeket a táborokat.
- Az olyanoknak, mint maga! Sztálin megelőzte a korát, vagy csak maga van lemaradva.
A helikoptert most már szinte alig lehetett hallani. Elmentek volna? - Azért küldte Deckert
Rizskov lakására, hogy az a kazetta soha ne... - Novek elhallgatott.
Ez a tisztás. A kazetta Anna irodájában. A kazetta, amit Rizskov megpróbált eladni, a kazet-
ta, ami a halálát okozta. Mi volt rajta? Egy amerikai. Egy illegális amerikai. Egy ember, akinek nem
volt neve, és egy vállalat, ami ölni is képes volt azért, hogy soha ne is legyen neki.
Novek átnézett a tisztáson a fák felé. Olyan volt, mint egy tükör, amit a saját gondolatai elé
tartottak, amiről újra és újra visszatükröződtek, minden egyes visszaverődéstől egyre tisztábbá vál-
va. Kristálytisztává.
- Mi a baj? - suttogta Jurij. - Ne hagyja abba! Nagyon jól csinálja, már sikerült teljesen fel-
húznia!
A fény végül kitört a sötétségből. - Te jó ég... - suttogta Novek.
- Mi az? - Jurij azt hitte, Novek látott valamit, és egy bizonyos értelemben így is történt.
- Az a kazetta. Egy amerikai volt rajta. Miért érdekelné az AmerRust, hogy egy amerikai
megmutatja-e az arcát a világnak? Te jó ég... - mondta megint. - Nem oroszok! Egyáltalán nem oro-
szok!
- Hát persze, hogy oroszok. Kaznyin...
- Nem Kaznyinról beszélek! A tábor! Elgen! Nem oroszokkal van tele! Édes istenem! -
mondta Novek. - Amerikaiakat visznek oda! - Az anomália. A galacsinná gyűrt tény, ami nem illett
a képbe. Kifektetve, kisimítva. Egyszeriben vérfagyasztó könnyedséggel csúszott a helyére, mint
egy tű a hideg, halott húsba.
Amerikaiak. Egy szibériai fegyenctáborban. Ami az állam hallgatólagos beleegyezésével
működött, ami viszont azt jelentette, hogy az államot lefizették. Mint az észak-koreaiak lent délen,
illegálisan működtek, mégsem zárták be soha őket. Miért? Mert túlságosan jövedelmezőek voltak a
helyi politikusoknak. De a szögesdrót mögé lökött koreaiakat össze sem lehetett hasonlítani a...
- Az útja végére ért, Novek - mondta Kaznyin.
- Igaza van - felelte Novek. - Azelőtt csak a széleket láttam. A bűnténye diribdarabjait. Most
viszont már átlátom az egészet, hogy miről is szól ez az egész. Még azt is tudom, hogy miért tette,
Kaznyin!
- Akkor tudjon még valamit! - kiáltotta Kaznyin. - Kormányzói utasítást kaptam, hogy el-
mozdítsam a posztjáról, polgármester! A törvény szempontjából maga nem több egy közönséges
bűnözőnél!
Novek a helyén maradt a nedves hidegben. - Azelőtt is rúgtak már ki!
- Azt akarom, hogy előjöjjön onnan! Ha nem teszi, maga nélkül fogom elmagyarázni
Gromovnak, amit el kell magyaráznom.
Jurij Novek fülébe suttogott. - Van még valami a tarsolyában?
- Igen. - Novek lassan felállt. Hallotta a kibiztosított fegyverek kattanását a sötétségben, a
fák között. Nem akarta, hogy akár csak egyetlen szó is elvesszen. Egy feszülten figyelő puskacsö-
vekből és célkeresztekből álló osztálynak készült előadást tartani.
- Elismerem, hogy tévedtem - kiáltotta. - Azt hittem, hogy minden Rizskov halálával kezdő-
dött, és azzal is ért véget. De most már látom, hogy a kisstílű gondolkodás hibájába estem. Mi
egyetlen szibirják meggyilkolása ahhoz képest, amit maga meg az AmerRus művelnek fent
Elgenben? Amennyire az oroszokat érdekli, a szibériaiak már amúgy is eleve halva születnek. Mit

- 215 -
számit eggyel több? Vagy még három? Vagy háromszáz? De az amerikaiak...! Az természetesen
már egészen más megközelítést kíván.
- Ezt meg hogy érti? - kérdezte Decker, de Kaznyin csendre intette.
- Mondja csak, Kaznyin, egész pontosan mikor hagyott fel az AmerRus az olajkereséssel, és
kezdett amerikai elítélteket az országba csempészni?
- A rohadt életbe! - mondta Decker. - Honnan a túróból jött...
- Csak találgat - mondta Kaznyin. De miért? Mit remélt Novek, mit nyer mindezzel? Miben
reménykedhetett?
A csend, a lombok között susogó szél, és a fákról csöpögő eső.
- Az amerikai kormány tud róla, mit művel itt az AmerRus? Azt tudom, hogy ők fizetnek.
Van róla tudomásuk, hogy mire megy az a pénz?
Kaznyin csak nagy sokára szólalt meg. - Csak vesztegeti az idejét, pedig nincs már annyi,
hogy vesztegethetné. Sehol semmi bizonyíték arra, amit mondott, Novek. Semmi. Csak a maga fe-
jében, és hogy őszinte legyek, az a bizonyíték jelenleg nincs a lehető legbiztonságosabb helyen.
Holnap az AmerRus ugyanúgy folytatja a tevékenységét, mint eddig. És én is. Most pedig mondja
el, hol vannak azok a kazetták, vagy lelövetem magát ott, ahol van! - Kaznyin az egyik kommandós
felé biccentett.
Novek felnézett a kamerára a pózna tetején. Mint egy imádság, egy könyörgés a láthatatlan
erőkhöz. Mint amikor egy tengerész suttogva próbálja csitítani a vad hullámokat, vagy egy hege-
dűművész mozdulatlanságra kéri remegő kezét.
- Hol vannak azok a kazetták?!
- Nyugodjon meg! - mondta Novek. - Itt vannak nálam. Az összes. - Novek visszanézett Ga-
linára a kunyhó padlóján.
- Nincs több mellébeszélés meg időhúzás! - kiáltotta Kaznyin. - Előbb dobja ki a fegyvereit
a tisztásra!
Novek lenézett maga mellé. - Jurij, adja oda nekik a puskáját!
- Meg fognak ölni minket!
- Ez igaz. De talán nem itt. Galináról van szó. Nem adhatok okot nekik arra, hogy őt is lelő-
jék!
Jurij felsóhajtott. Hüvelykujjával bebiztosította a fegyvert, és kidobta a farönk elé a hóra. A
puska félig besüppedt.
- Az összeset!
- Csak ez az egy van - mondta Novek. - Fegyvertelenek vagyunk. De van még valami, még
egy tény, amiről tudnia kell! A bizonyíték, amiről beszélt, Elgenről... nem volt igaza. Az a bizonyí-
ték létezik! Ráadásul olyan sok helyen, hogy még maga sem lesz képes mindet kitörölni! Olyan sok
a hal, hogy még a Halász hálója sem bír velük! A magáé lehetnek a kazetták. A titka többé már nem
csak a magáé. Többé már nem is csak az enyém. Hanem az egész világé!
Decker a vállán tartotta az M-209-est. Pontosan Novek mellkasának a közepére célzott. -
Most le tudom szedni. Mindegyiküket. Vissza tudom repíteni azt a kunyhót egészen Tunguzkáig.
Mit értett Novek azon, hogy már az egész világé? Miért álltak ott olyan mozdulatlanul, és
néztek felfelé? Miért beszélt Novek angolul? Valami felfelé kúszott Kaznyin hátán, egy jel, egy
ómen. Valami, amit nem értett. Valami, amitől félt.
- Vigyen két embert, és hozzák ide őket hozzám! - mondta, és felemelte a nagy Rugert. - Én
majd innen figyelek.
- Fél a polgármestertől?
- Csak óvatos vagyok.

A világ több tucat monitorán öt kísérteties fehér alak mozdult egymás felé egy hideg, ned-
ves hóval borított sötét tisztáson; Jurij és Novek balról, három másik jobbról. A majdnem szimultán
fordítás, amit egy kalifoniai nyelvészképző iskola egyik kíváncsi diákja tett lehetővé, abbamaradt;
nem voltak szavak, amiket fordítani lehetett volna. Az alakok középen találkoztak, pontosan a ka-
mera mindent látó szeme előtt.

- 216 -
 Ez elég közel lesz - mondta Decker, úgy tartotta az M-209-est, hogy a csöve a kunyhó felé
célozzon. - Ha bármi miatt megrándulna az ujjam, a lányából szénbrikett lesz!
Az egyik kommandós Novek hasára irányította a puskáját, míg a társa megragadta Jurij
Skorpióját, aztán magát Jurijt is.
- Vigyétek vissza Kazinak! - mondta Decker. - Egyedül is elbírok a polgármesterrel. Kettőnk
között sok közös vonás van. - Decker Novekre vigyorgott. - Csak hogy tudja, polgármester, Kazi a
fedezékéből figyel minket. Puska van nála. Dobja azt a zsákot oda, ahol látom! Azt mondja, a kazet-
ták benne vannak?
- Már nem számít - mondta Novek, és a mellkasa elé emelte a hátizsákot. - Maga ölte meg
Rizskovot. Tudom. És az egész világ tudja.
- Soha senki nem fog semmit megtudni.
- Ebben téved. - Novek lassan a pózna felé fordult, és felbiccentett a kamerára. - Látja azt a
póznát a kunyhó mellett? Látja, mi van a tetején?
Decker óvatosan odanézett, mintha arra számított volna, hogy ez valami trükk lesz.
- Egy videokamera. Valamilyen komoly technikai apparátus, aminek a működését maga biz-
tosan jobban érti, mint én. Mindent felvett, ami ma itt történt. Ebben a pillanatban is vesz.
- Na ne mondja!
- Elnézést! Rosszul mondtam. Nem vesz, hanem közvetít. A maga arca ebben a pillanatban
felkerül egy műholdra, onnan le egy tudományos intézetbe, onnan pedig szétterjed az interneten.
Úgy is mondhatnánk, hogy maga meg Kaznyin épp most ismerték be a bűnösségüket az egész világ
előtt. A világ mindent tud magáról, az AmerRusról. Mindent. Kaznyin egyszer azt mondta nekem,
hogy a modern módszerek hatékonyabbak, és tudja, mit? Végül kénytelen vagyok elismerni, hogy
igaza volt.
- Fingja sincs, miről beszél! - mondta Decker, de azért a kamerára sandított. Lehetséges?
- Nincs? Megtaláltam az öngyújtót, amit Rizskov lakásából lopott el. Ezen kívül az egyenru-
hája egy darabját Rizskov házőrző kutyájának a szájában hagyta. És hol találtam meg ezt az egyen-
ruhát? A lányomon. A maga kabinjában. Tunguzkában. Ott tartotta fogva a lányomat.
Decker felnevetett. Az M-209-es megremegett a kezében, de csak egy hajszálnyira. - Elszó-
rakozgattam vele - mondta, és Novek háta mögé nézett, a kis kunyhóra. - És ha engem kérdez, nem-
sokára megint azt csinálok majd vele, amit akarok. Könyörgött nekem, hogy vigyem el. Mindenhol
csak jobb lehetett, mint Markovóban. Az igazság az, hogy a kislánya egy buszjegyért képes lenne
szétdobni a lábait!
Novek érezte, hogy a szíve vadul lüktetni kezd.
- Látja, én jobban tudom, hol a lánya helye, mint maga. A hátán fekve, a két lába meg a fü-
lemet csiklandozza. El tudja képzelni?
Novek érezte, ahogy a szőrszálak egyenként felágaskodnak a tarkóján. - Maga egy gyilkos!
Oda fog kerülni, ahová a gyilkosok valók!
- Alaposan betörtem a kislányát. Ezért is szoktak Szűzsebésznek nevez...
Novek érezte a robbanást. Teljesen új érzés volt. Nem egy olyan emberé, aki hegedűn ját-
szik. Nem egy geológusé, aki az eszével keresi a kenyerét, aki nem is ismeri az erőszakot. De most
mégis itt volt benne.
- ...habár csak magunk között szólva, a kislánya már feküdt a kés alatt azelőtt is. Bizony.
Kívülről egy kislány, de belül egy gyakorlott...
Az üvöltés nem Novekből jött, még csak nem is volt emberi hang. Novek Decker mellkasá-
hoz vágta a hátizsákot.
Az M-209-es felvillant. A gránát áthasított a hátizsákon, és fényes csillagszóróként repült át
a kunyhó teteje felett. Egy fa törzséről visszapattant, és leesett a hóba, ahol elsüppedt, betört orrá-
val, aminek már nem volt ideje felrobbanni a csattanás előtt.
Novek benyúlt a kabátja nyakába, és elővette Anna burját kését.
Decker gyorsan reagált, de az M-209-es csöve belegabalyodott a hátizsákba. Decker ledobta
a fegyvert, de addigra Novek már rávetette magát, és lerántotta a hóba.
Decker esés közben a térdéhez kapott, és egy vékony ezüstszínű penge villant elő. A háti-
zsák kettejük közé szorult. Az amerikai felemelte az éles kést, és átvágta a nejlonanyagot, majd mé-
- 217 -
lyen a redők közé ágyazódott, Novek bőre után kutatva. A kihasadt zsákból kazetták szóródtak a
földre. A kés egy pillanatra megakadt a szövetben, aztán szétnyisszantotta.
Összakapaszkodva gördülni kezdtek. Végül Novek került fölülre. Érezte, hogy valami a nad-
rágszíjának ütődik, ahogy Decker megpróbálta a hátizsák anyagán keresztül ledöfni. Novek fel-
emelte a burját kést. Decker egyik keze megmarkolta a csuklóját, de Novek erővel lenyomta.
A penge felhasította az amerikai fél arcát. Deckernek vér árasztotta el a szemét. Úgy tűnt,
mintha nem fájna neki túlzottan, inkább csak meglepte a dolog. Decker felhördülve szúrt fel a saját
késével a hátizsák anyagán keresztül.
Novek érezte a szúrást, ami átdöfte a kabátját, a bőrét, és behatolt mélyre. Forró volt, és hi-
deg.
Novek minden erejét a karjába összpontosította, és lenyomta a sámánkést Decker nyakához.
Kész volt levágni ezt az obszcén, vigyorgó fejet, és begurítani a folyóba.
Decker szeme fehér lett. Már nem előrefelé döfte a kését, hanem egyre feljebb és feljebb
húzta Novek bordái, a szíve felé.
Novek levegőért kapott, ahogy hirtelen úgy érezte, mintha jég lenne valahol mélyen belül a
testében. Valami feladta a harcot, valami szétnyílt egy forró áradattal. Hirtelen nem kapott levegőt.
Decker lelökte magáról. Az arcán vastagon dőlt le a vér. Kikapta a burját kést Novek kezé-
ből. Hátrébb lépett, és villámló szemmel nézett Novekre. - Lótúrót sem tud maga! - zihálta. - Azt
hiszi, csak én voltam? Hogy én egyedül nyírtam ki azt a Rizskovot? Tudatlan, hülye kretén! Meg-
vágott! - Decker erősen az arcára szorította a tenyerét. Az ujjai között szivárgott a vér. - Megvágtál,
te állat!
Novek beszívta a levegőt, úgy égette, mintha tüzet lélegzett volna be. Egy idegen légkörben
volt. Minden egyes levegővételtől halottabbnak érezte magát, nyitottabbnak az eső előtt.
- Mindezek után még mindig nem tud semmit! De akár meg is tudhatja, mert hamarosan
úgyis magával viszi a sírba. Hallja? Nem is az én ötletem volt, hogy nyírjuk ki Rizskovot! Én csak
besegítettem. De aki...
A Ruger felvillant, aztán mennydörgött egyet. Decker haja felpöndörödött, mint valami fe-
lesleges vászondarab, hátulról előre. A csillogó fekete haja eltűnt, helyette egy egyenetlen véres ko-
rona jelent meg. Decker előre-hátra tántorodott, aztán a térdére rogyott, és elvágódott a hóban.
Kaznyin lépett elő a fák közül. Megint lehetett hallani a helikopter dübörgését. Egyre köze-
lebbről. Kaznyin jó messzire rúgta az M-209-est Novek keze ügyéből. Lehajolt, és látta a kazettá-
kat. A csizmája sarkával a hóba tiporta őket. - Itt a vége, Novek - mondta. - Talán mondhatna most
is egy viccet, záróakkordként. De ahogy elnézem az állapotát, jobb lesz, ha siet vele!
Novek feltolta magát. A kezével fogta össze a hasát. Az élete az ujjai közül szivárgott ki a
testéből. Apró adagokban, vörösen izzó fájdalommal vette a levegőt. Mintha egy szívószálon ke-
resztül lélegzett volna. A helikopter zaja most már olyan hangos volt, mintha itt lett volna mellet-
tük.
- Tudtam, hogy legalább egy meglepetést fog majd nekünk tartogatni - mondta Kaznyin, mi-
közben kiürítette az elhasznált töltényt a tárból, és egy újat töltött be. - Egy kamera! Meg kell mon-
danom, ez még engem is lenyűgözött! A kamera valóban mindent közvetít? Minden egyes szót?
Vagy ez is csak egyike a maga kis vicceinek?
A helikopter elrepült a tisztás felett, majd visszafordult, és egy leszállásra alkalmas helyet
keresett.
- Miért...?
- Decker? Egy profi szükségtelenül nem vállal kockázatot. Tegyük fel, hogy ez a meséje a
kameráról igaz! Egy életnyi tapasztalat a titkosszolgálatnál óvatossá teszi az embert. Ez olyasmi,
amit maga sohasem tanult meg.
- Rizskov... - Novek felbámult a mellette álló Kaznyinra. - Maguk ketten voltak...
- Egy újabb fekete pont a lajstromán - mondta Kaznyin mosolyogva. - Mondtam, hogy hagy-
jon mindent a profikra! Habár azt el kell ismernem, hogy le a kalappal, amiért rájött Elgenre. Elis-
merem a képességeit, Novek. Egy másik időben, egy másik helyen talán még bajtársak is lehettünk
volna. Most viszont már nem sok maradt magából, ami miatt aggódni kéne. Csak egyetlen kérdés.
Hová akarja kapni a golyót? - Kaznyin diadalmasan állt Novek felett. A csizmáját Novek mellkas-
ára tette, és hanyatt rúgta a földre.
- 218 -
 Novek levegő után kapott, ahogy érezte, hogy szétnyílik a hasa. Egyenesen felbámult, és a
helikoptert látta maga fölött. A propellerek csillogtak a visszatükröződő fényben. A légcsavar szele
végigsöpört a tisztáson. A mennydörgő hang megtöltötte Novek fülét. Egy vakító fehér fénysugár
csapott le. A helikopter gyomrából egy kötél tekeredett le, és egy alak jelent meg rajta, aztán még
egy, és elkezdtek lecsúszni a föld felé.
- Gromov értékelni fogja, hogy ilyen szépen elrendeződtek a dolgok. Ezt az ügyet átköthet-
jük egy szalaggal, Novek. Hála magának. - Kaznyin leeresztette a puskacsövet, amíg az egyenesen
Novek fejére célzott. - Azt hiszem, a fejbe lesz a legjobb. Az a szokásos hely. Magával ellentétben
én olyan ember vagyok, aki tiszteli a hagyományokat.
Novek teste megfeszült. Annyira, mintha legalábbis a puszta akaraterejével képes lett volna
hárítani a golyót. Teleszívta a tüdejét fájdalommal, levegővel, és a helikopter hömpölygő légcsavar-
szelébe kiáltotta: Anna!
Az igazság végre szabad volt, ha ő maga nem is. Az igazság élni fog, ha ő maga...
Egy újabb villanás, egy újabb detonáció.

A monitor elfeketedett. - Galina? Még mindig ott vagy? - A Tajga Intézet diákja leütött pár
billentyűt, mire eszébe jutott, hogy a telefonon keresztül még mindig összeköttetésben van a tizen-
négyes etetőhellyel. - Galina? Mi történik ott? Eltűnt a kép.
Egy puffanás, aztán egy magas fejhang, és újabb hangok. - Kto gavarity? - szólt végül valaki
a telefonba.
- Hol van Galina?
Egy kattanás, aztán csak egy monoton, búgó hang.

30. fejezet

Akárhogy is vesszük, a mennyországnak nem így kellett volna kinéznie. Igaz, hogy Novek
tapasztalata pusztán elméleti volt ezzel a témával kapcsolatban. A kommunisták szerint a mennyor-
szág meg a pokol a szegények ópiuma volt, és hogy csak a szürke, hideg tények voltak azok, amik
igazán számítottak. Vegyük leltárba: körülötte szürkeség, a testében hideg. Tehát a rendelkezésre
álló tények alapján ez akár a pokol is lehetett volna. Fülében erőteljes föld alatti morajlások zúgtak,
és az elkárhozott lelkek fejhangon vijjogó sikolyait is hallotta. A világot egy láthatalan kéz ide-oda
taszigálta, lökdöste. A zaj egyre elviselhetetlenebb lett.
Novek lebegett, egy belső giroszkóp segítségével pár centivel a teste fölött keringett. Ha le
tudna nézni, talán láthatná a saját arcát, amely ugyanolyan szürke lehetett, mint a feje fölött ívelő
falak.
Egy gurgulázó hang, mintha valami víz mélyéről jönne.
- Hogy van?
Novek a válaszra figyelt. Semmit sem hallott belőle a mennydörgésen túl. Pedig annyira sze-
rette volna tudni a választ erre az egyetlen, egyszerű kérdésre!

Később egy nyomást érzett a kezén. Novek pislogni kezdett. Egy arc úszott elő a szürke
háttérből. Sötétbarna haj. A kötött kardigán, a gyapjú sísapka. A kezét fogja. Nyina? Novek megint
pislogott párat. Nem.
Anna mosolygott, habár ugyanakkor ijedtnek is tűnt. Még egyszer megszorította Novek ke-
zét, aztán eltűnt.
Novek szíve dobogott, és a gyomra meleg lett, vértől nedves.
Anna hangja. - Semmit sem tudnak csinálni?
- Itt nem.
Nyomás a testén, nyomás és fájdalom, de a férfi nem bánta. A fájdalom volt a bizonyíték,
hogy még mindig él. Megpróbált elfordulni, hogy megnézze, hová lett Anna, de szorosan le volt
kötözve, leszíjazták, mint valami árut. Ezek a szíjak tartották vissza attól, hogy ellebegjen.
- Vér.
- 219 -
 - Elveszítjük!
Nem, gondolta. Nem fogtok.

Később valami büdöset, valami kénszagút érzett. Valami égett.

Valami ismerős volt.
Aztán egy új arc. Alvadt vér, a tetején friss, piros vérrel. Egy arc egy horrorfilmből. Aztán
egy foghíjas mosoly. Csucsin? Foltos kötések a fülén, a homlokán. Egy katona fehér terepruhájá-
ban, amin látszott, hogy nemrég valami mészárszéki jelenetben vett részt. Csucsin cigarettával a
szájában feltámadt halottaiból!
Csucsin Novek szája elé tartotta a meggyújtott Jávát. Novek pusztán csak azért, hogy lássa,
mi fog történni, beleszívott.
Túl sok. Egy éles áramütés rázta meg az összes belső szervét. Novek kiköpte a füstöt.
- ...akarja ölni?
Csucsin morgott valamit.
- Nem hallja magát - mondta egy zord, tekintélyt parancsoló férfihang.
De tévedett.
Tűk, tűk és nyugtatók lassú, sárga folyama. Novek szíve lelassult. Galina még mindig ott
volt, fel-felbukkanva, mint egy álomalak, még mindig abban a borzalmas narancssárga overallban,
amely Decker nevét viselte. Novek szeme megtelt könnyel. Ha ő életben volt, akkor a lánya is. Ha
meghalt, akkor a halálnak is megvolt a maga szépsége.
- Anna.
A neve, habár ez leginkább csak egy kisóhajtott kis levegő volt, nem több.
Hirtelen reagálni kezdtek, nyüzsögni.
- Grisa! Hát mégis úgy döntöttél, hogy életben maradsz? - kérdezte egy zengő hang.
Egy napfogyatkozás. Arkagyij Volszkij előre-hátra hintázott az egyik feje fölötti kallantyúba
kapaszkodva. A nagy helikopter jobbra-balra hánykolódott, ahogy próbálta átverekedni magát a fel-
hőrétegeken.
- Mondtam neked, hogy eljövök érted. Nem tudtál várni?
Volszkij egy tiszta szláv aranyhajsisakot viselt. A bőre foltokban vörös lett, mintha túl gyor-
san próbált volna túl messzire elrohanni. A nyakkendője még mindig rajta volt, habár durván félre-
rántva, de még rendesen megkötve is furcsán festett volna a prémbéléses bőrdzsekijével.
Volszkij félrefordult. - Ébren van? Tényleg beszélt?
Valaki válaszolt. - Néha-néha magához tér.
- Mondtam nekik, hogy te túl makacs vagy ahhoz, hogy meghalj - mondta Volszkij. - Tud-
tam, hogy megbízhatok benned, hogy te majd a dolgok végére fogsz járni. Hát nem megmondtam,
hogy jobb vagy bármelyik nyomozónál?
Nem, te azt mondtad, egy bajkeverő vagyok. Ezt sikerült is száz százalékig bebizonyítanom.
- Ami azt illeti - folytatta Volszkij -, te mindenben ilyen makacs vagy. Amikor felhívtál, em-
lékszel? Egy csomó fájdalmat megspórolhattam volna neked, ha csak egy percre elhallgattál volna.
De nem! Te csak nem akartál végighallgatni!
Novek szája száraz volt, mint a tapló. Sikerült benedvesítenie az ajkait.
Volszkij felnézett. - Hozzanak neki inni valamit!
Ugyanaz az arc nélküli, akadékoskodó hang.
- Szto gram!
Egy üveget tartottak a szájához. Vodka. Először forró volt. Aztán hideg. Aztán jó.
- Tudod, hol vagy? Tudod, mit tettél?
Novek nem szerénységből rázta meg a fejét.
- Elnézésedet kell kérnem, amiért kicsit későn érkeztem meg. Láttuk a gépet lent a jégen, a
minisztérium helikopterét. Azt hittük, majd ott találunk. Szerencsére a sofőröd tudta, hol vagy.
Csucsin. Tehát nem csak egy álom volt, nem káprázat. Novek egy szót suttogott, amely zsí-
ros vodkagőzön szállt felfelé. - Kaznyin...
- Mire ennek vége, azt fogja kívánni, bárcsak ott helyben lelőttük volna. Ide figyelj! A Kor-
rupcióellenes Nyomozóegység már hónapok óta megfigyelés alatt tartja az irkutszki kormányzót.
- 220 -
Moszkvának nem tetszik az ötlet, hogy egy kormányzó saját személyes hadsereget állítson fel. És az
olyan kormányzókat sem kedvelik, akiknek saját külön külpolitikájuk van. Engem azért fizetnek,
hogy az ilyenekre odafigyeljek...
Egy valódi politikus legfontosabb feladata, gondolta Novek, hogy a saját létfontosságát iga-
zolja.
- ...csak egy probléma volt. A kormányzónak és Gromov főügyésznek egész Irkutszk állam a
zsebében volt. Mindenkivel összeköttetésben álltak. Mindenki tőlük függött. Mindenki, engem és
persze téged kivéve.
Nem hangzott valami irigylésre méltó helyzetnek.
- Tudtunk a minisztériumról. De sehová sem tudtunk éket verni. Te teremtetted meg nekünk
az alkalmat. A föld alá temetjük azt a kis seggdugasz főügyészt, Grisa! Meg a kormányzót is! Te
meg én!
Magánhadseregek és külpolitika. Vajon mit szólna Moszkva egy magánbörtönhöz külföldi-
eknek? Volszkij tudott erről?
Volszkij körülnézett, hogy ki más hallja még a beszélgetésüket.
- Találtunk valakit. Őszintén szólva egy nagyon furcsa embert. A sofőröd fegyverével táma-
dott ránk. Tudod, kiről beszélek? A te egyik embered volt?
Novek megrázta a fejét.
- Kár. Reméltem, hogy te majd fényt tudsz deríteni erre a rejtélyre.
Novek átküzdötte magát a nyugtatók ködén, az üvegkemény levegőn. - Elgen... amerikaiak...
- Ne aggódj az amerikaiak miatt! - mondta Volszkij. - Az AmerRusról a megfelelő módon
gondoskodunk majd, ahogy kell.
- Nem az... AmerRus... - Novek lélegezni kezdett, a mellkasa le-föl emelkedett.
- Adjanak neki valamit! - utasította Volszkij a körülötte állókat.
Egy újabb tű.
Novek tudatára egy puha függöny borult. Nem túl vastag, de mindent betakaró. Egy kicsit
mintha szikrázott volna ott, ahol átsütött rajta a fény. A világ szűkült, elhalványult. Novek küzdött
ellene.
- Kaznyin... ott volt... Rizskovnál. ő... ők ketten... ölték meg... az embereimet...
Volszkij megcsóválta a fejét. - Ezt próbáltam meg elmondani neked, amikor hívtál. Kíváncsi
voltál erre az AB negatív vércsoportra, ami olyan ritka. Átnéztem Kaznyin katonai aktáit. Mit gon-
dolsz, mit találtam?
Novek előrebámult, küzdve, hogy a fény ne tűnjön el a látómezője szélén, hogy a füle a víz
fölött maradjon. A víz színén lebegett. Elsodródott.
- AB negatív! Ezúttal a Halász lesz az, aki nem ússza meg!
Fojtott hangok. A fénybe mintha egy újabb szín keveredett volna, valamilyen vegyi úton
előállított színárnyalat. Novek elengedte magát. Miközben a vízen sodródott, Anna arcát látta. - Ne
haragudjon - mondta neki. - Elvesztettem... a tigrisét...
- Aludj csak! - mondta Volszkij. - Ne aggódj! Mindjárt leszállunk.

A vadászgörény várt, hogy Decker visszajöjjön. Már kezdett kivilágosodni. Harley fázott,
és éhes volt. Végül lemászott a fáról, és követni kezdte a gazdája szagát a hóban. A vadászgörény
érzékeny kis orrának Decker arcszesze olyan volt, mint egy csillogó szalag. A szag egyre erősebb
lett, ahogy Harley átvágott a jégen, majd a havon, aztán egy fához ért egy tisztás szélén, ahol a ha-
vat letaposták. Harley a két hátsó lábára állva a levegőbe szimatolt.
Úgy ugrált át a havon, mint egy vízben lubickoló delfin. A szag egyre erősebb lett, habár va-
lami más, valami nehéz vörös illat is keveredett belé, amit egy vadon élő állat azonnal felismert
volna. Harley előtt egy sötét alakzat feküdt a hóban, melyet a szibériai reggel fátyolos fénye világí-
tott meg. Harley megtorpant, a két hátsó lábára állt, és felsipított.
A hóban fekvő alak felől nem érkezett válasz.
Harley továbbszökdécselt. A test közelébe érve szinte fullasztó volt már a vérszag. Az arc-
szesz, a vér, valami égett szaga, és... Harley megdermedt. Fejét a puha, párnázott léptek irányába

- 221 -
kapta, és egy újabb alakzatot látott átrepülni a levegőn. Előrenyújtott karmokkal, szálfaegyenes fa-
rokkal, aranyszínnel ragyogó szemekkel.
Ahogy a cirmos rávetette magát, Harley Decker testéhez passzírozódott. Hiába próbált küz-
deni, ahogy a macska tűéles fogai erősen ráharaptak a nyaka hátsó részére, Harley kénytelen volt
megadni magát a természet könyörtelen törvényének.

Dr. Groszman széthúzta a függönyöket. - Tudja, üdítő változatosság, hogy végre egy élő
páciensem van.
Novek hunyorgott a tavaszi reggel hirtelen beáradó fényében. Az egyik utolsó, még megma-
radt jégcsap egy metronóm pontosságával hullatta a gyémántcseppeket A markovói klinika.
Groszman fehér köpenyén barna foltok éktelenkedtek, mintha át sem öltözött volna a Rizskov laká-
sán töltött reggel óta. Novek látta maga előtt a hőmérős fecskendőt, amint belenyomul a fehér hús-
ba, aztán a néma fejszámolás és egy hirtelen rántás. A halál beálltának időpontját, emlékezett, a máj
hőmérsékletéből csalhatatlanul meg lehet állapítani.
- Mi... mióta?
- Néhány napja. Nem kell aggódnia. Az egyetlen különbség, hogy a gyomra most valamivel
kisebb, mint azelőtt volt. Remélem, nem bánja.
- Nem vagyok éhes.
Groszman feléje fordult, és próbálta megállapítani, hogy ez most vajon vicc volt-e. Ellenőr-
zött egy csövet, amin át valami szalmaszínű folyadék csöpögött Novek karjába. Az ágy melletti
assztalkán egy vénséges vén, fekete telefonkészülék terpeszkedett. - A sofőrjének szerencséje volt.
Egy ekkora fémdarabot szedtem ki a fejéből. - mondta Groszman, és az ujjával mutatta. - Úgy fel
volt tekeredve, mint egy órarugó, a koponyájába csavarodva, mint egy szál acélhaj.
- Csucsinnak kemény a feje. Hol van Anna?
- A maga apjával és lányával. - Mikor Groszman mosolygott, nedves, teától barnult fogai
úgy csillogtak, mint a lakkozott fa.
- Mikor láthatom őket?
- Egy látogatás nem lenne túl jó ötlet. Azt tanácsolnám, hogy várjon, amíg... - Kopogtattak
az ajtón. Groszman meglepettnek, ijedtnek látszott, aztán végül megszólalt. - Másrészt viszont az
orvostudománynak még sokat kell tanulnia.

Anna Nyina egyik blúzát viselte a saját farmerdzsekije alatt. Farmernadrágja szárát begyűr-
te a bakancsa szárába. Aránytalanul bumfordinak látszott a vékony bokájához képest. Recés talpú,
hogy megkapaszkodjon, hogy szilárdan álljon a talajon, hogy kitartson. Makacs lábbeli.
Anna fején ott volt a sísapka, elfedve sötét haját, de azért nem teljesen. A fülbevalójából ap-
ró piros, sárga és arany fények villantak.
Hóna alatt egy hegedűtokot tartott.
- Anna.
Odajött az ágyhoz, és megfogta a férfi kezét. Novek a hegedűtokra nézett. Az apjáé? - Hal-
lom, több időt töltött mostanában az apámmal. Maga nagyon bátor.
- Próbáljuk megint lakhatóvá tenni a házát. Az új ablakokat ma teszik a helyükre. Az elekt-
romos fűtőberendezése az egész kerületben kicsapta a biztosítékot.
Noveket felvidította ez a megbízható, mindennapos katasztrófa. - És Galina?
- A munkások életét keseríti. Soha nem lett volna szabad hagyni, hogy a Cosmopolitant ol-
vassa. Nem az ő korában. - Anna egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. - Különösen
nem az ő korában. Hány éves is?
- Az attól függ - mondta Novek mosolyogva. - És maga hogy van?
Anna arckifejezését nem lehetett megfejteni.
- Mi az? - kérdezte Novek.
- El kell mennem... ma délután. Vissza a terepre. Tunguzkába.
Novek erősebben szorította Anna kezét.
- Napok óta mennek a repülők oda-vissza, hogy kipucolják Elgent. De engem nem akarnak
odaengedni. A tábor...
- 222 -
 - Vége? Az összes amerikai eltűnt?
Anna bólintott. - Jurij mondta el nekem, mi történt. Hogy maga hogyan kapta elő csak úgy
légből az egészet. Amerikaiak! Még én magam is alig tudom elhinni! Hogyan jött rá mindenre?
- Hogy őszinte legyek - mondta Novek -, nem volt egyszerű.
- De végül mégis megcsinálta! Elérte, hogy mindent kimondjanak!
- Kaznyint nem volt nehéz rávenni a vallomásra. Büszke volt arra, amit tett. Ennél sokkal
nehezebb volt elhinni, hogy az egészből lesz valami, hogy lesz valami haszna.
- Szibéria most már a világ része.
- Úgy tűnik - mondta Novek. - Csak remélni tudom, hogy a világ készen áll ránk.
- Valami mást is megtudtam - mondta Anna. - Emlékszik annak a négernek a pulóverére a
videokazettán? Az volt ráírva, hogy CDC Pelican. Az egyik amerikai megszökött Elgenből. A jé-
gen találták, orosznak öltözve. A karjára a CDC Pelican-öböl felirat volt tetoválva. A kalifomiai
állami börtön rövidítése, a Pelican-öbölben.
- Akkor most visszamehet oda.
- Nem - mondta Anna. - Rátámadott Volszkij embereire, amikor megérkeztek. Le kellett lő-
niük. Meghalt.
Még egy élet. Talán igaza volt dr. Groszmannak, amikor azt mondta, hogy az élet a legvé-
konyabb cérnaszálon függött. Az igazi rejtély csak az volt, hogy Novek cérnaszála hogyan nyúlha-
tott meg ennyire anélkül, hogy elszakadt volna.
- Minden ott volt azon a kazettán - mondta Anna. - Az orrunk előtt. De csak néztünk, és nem
láttunk.
- A gyilkosságok. A kazetta. Az AmerRus. Az egész ügy egy kirakójáték volt, de a kép rejt-
ve marad, amíg helyére nem illesztettük az utolsó darabot is - mondta Novek. - Ez olyan, mint egy
híd. Míg a helyére nem illeszti a tartókövet, az egész csak két rakás kő. Aztán hirtelen értelmet kap.
- Novek megcsóválta a fejét. - Senki sem hitte volna, hogy amerikaiak is átélhetik azt a régi rémsé-
get, amit Elgen jelentett. Ezt a régi orosz rémséget. - Novek egy pillanatig hallgatott. - Mit fognak
csinálni most a rabokkal? Hazaküldik őket?
- A barátja, Volszkij intézi az ügyet.
Miért nem töltötte el Noveket erre a bizalom, a megnyugvás érzése? - Nem vagyok annyira
biztos benne, hogy a barátom.
- Én sem.
- Mi lesz DeKalbbal?
- Örülhet, hogy még él. A legtöbb, amit tehettem érte az volt, hogy rávettem őket, menjenek
vissza érte. Volszkij ellenezte a dolgot.
- Nem szereti a komplikációkat - mondta Novek -, hacsak nem ő az, aki bonyolítja a dolgo-
kat. - Novek a fényképre gondolt DeKalb tárcájában. A felesége, a lánya. A bűntény. A súlya.
Novek eltűnődött, vajon DeKalb tényleg annyira örül-e neki, hogy életben van. Egész Tunguzkáig
rohant, hogy elmeneküljön a borzalom elől, és még ez sem volt elég messze. - Miért megy vissza
Tunguzkába?
- A tigriskölykök miatt. Léna meghalt, és az egyik kölyke is. Az egyik hím. De három még
életben van. Az anyjuk nélkül, aki etetné őket, elpusztulnak. Visszamegyek értük, és begyűjtöm
őket.
- Nem gyűjtheti be őket csak úgy, mintha pillangók lennének.
- De igen. Ahhoz, hogy életben maradjanak, egy állatkertbe kell küldeni őket. - Anna kiné-
zett az ablakon, aztán vissza Novekre. - A kölykökkel kell maradnom, amíg meg nem szokják az új
környezetüket. Biztos akarok lenni benne. - Anna Novek arcát figyelte, a szavai súlyát mérlegelte,
mielőtt folytatta. - Lehet hogy egy jó darabig távol leszek.
Csak egy hét... visszajövök... Nyina utolsó szavai Novekhez, mielőtt felszállt volna a repülő-
gépre. A férfi elengedte Anna kezét, és kibámult az ablakon a kitartóan csöpögő jégcsapra. A kitar-
tóan csöpögő folyadék a vénájában. A felesleg, amint kuruttyolva kifolyik. Novek egy nagy levegőt
vett, túl mélyet, mert megint újjáéledt a fájdalom.
- Van még valami - mondta Anna. - Galina is szeretne velem jönni. Azt mondtam, majd be-
szélek magával.
- Hová akar menni?
- 223 -
 - Az állatkert, amelyik befogadja a tigriskölyköket, Denverben van.
Novek Anna szemébe nézett. - Amerikában?
- Több hétig ott kell majd lennem. De gondoltam, Galina esetleg szeretne ellátogatni az inté-
zetbe. - Anna elmosolyodott. - Már van ott egy ismerőse.
- A fiú a telefonon. Egy igazi, élő amerikai, akit a lányom gyötörhet. Micsoda lehetőség!
- Majd én vigyázok rá, ne aggódjon! - Anna megint habozott, az alsó ajkát harapdálva.
- Mi az már megint? Az apámat is magával akarja vinni? Figyelmeztetem, hogy a nyakában
fog lihegni, amint eltűntem a közelből!
Anna felnevetett, és letette a hegedűtokot az ágyra. - Ezt magának küldte.
Novek felkattintotta a fémkallantyúkat, és felnyitotta a tok tetejét.
A hegedű egy puha, vörös anyagon nyugodott, ami majdnem olyan volt, mint a bársony. Ez
nem az egyik házi készítésű hegedű volt, hanem az, amin az apja a koncertjein játszott. A fa csillo-
gott, és Novek orrát jólesően bizsergette ez az új, lakkból és politúrból összeálló illat. Kivette a
hangszert a tokjából, és az álla alá tette. A szakálla sercegett a sötét fán. Novek valami másnak is
érezte az illatát: egy leheletnyi dohányszag, az apja arcbőre, az izzadsága. Az összes hangjegy, ami
valaha is kirepült az ujjai közül az elsötétített nézőtér felé. A cső Novek karjában eléggé akadályoz-
ta a mozgásban, de azért a kezébe vette a vonót, és halkan, próbaképpen végighúzta a húrokon.
A hang betöltötte a kis szobát.
- Nagyszerűen szól - mondta.
- Játsszon valamit! - kérte Anna.
Novek huncut szemmel nézett Annára. - Valamit - mondta. Feljebb húzódzkodott, miközben
érezte a hasa tiltakozását. Felemelte a vonót, és belekezdett Vivaldi F-moll concertójának a lassú
nyitányába. L'Inverno. A Tél.
- Ez gyönyörű - mondta Anna. - Csak szomorú.
- Mert maga elmegy.
Megcsörrent a matuzsálem telefon. Anna a kagyló felé nyúlt.
- Ne! - mondta Novek. - Ne törődjön a telefonnal! - A következő pár hangjeggyel kísérlete-
zett, érezve, ahogy önmaguktól emelkednek, aztán lehullanak, mint a levelek, amikor a tél legsöté-
tebb mélyére zuhannak.
A telefon megint felrecsegett. Mint egy varangy, amelyik egy gusztustalan, zümmögő rovart
készül lenyelni.
Novek felsóhajtott. Visszatette a hegedűt a tokjába, és felvette a kagylót. - Ja szlucsaju.
- Grisa! A hangodból ítélve már jobban is vagy! Úgy hallom, már látogatókat is fogadsz.
A hírek gyorsan terjednek. - Mit akarsz, Arkasa? - kérdezte Novek. - Azon gondolkodom,
hogy talán megint rosszabbodnia kéne az állapotomnak.
- Szerintem nem. A jövődet akarom megvitatni veled.
Mit is mondott Kaznyin? Hogy a jövője rövid lesz?
- Csak egyetlen dolgot akarok kérdezni tőled. Hogy az ördögbe találtad ki, miben mesterke-
dik az AmerRus? Egy régi konzerv, egy kazetta, egy halott üzletember. Senki sem tudta volna ösz-
szerakni ezeket, és előállni az ötlettel, hogy amerikaiakat tartanak a szögesdrót mögött!
- Én előálltam.
- És az egészet előadni egy kamera előtt! Bevallatni velük, hogy mit művelnek! Csodálatos
volt! Hogy őszinte legyek, nem is tudtam, hogy ilyen tehetséged van az effajta munkához.
- Vonz, ami lehetetlen. Mi történik most majd Elgennel?
- Az amerikaiak már nincsenek ott.
- Amerikai börtönökben vannak?
- Hogy mit csinálnak velük, az az ő dolguk. Azok után, hogy mekkora port kavartunk, maga
az ENSZ fogja kivizsgálni az ügyet! Persze, a kínaiak voltak, akik ragaszkodtak hozzá, hogy...
- Elgent bezárták? Teljesen?
- Ne aggódj! - mondta Volszkij gyorsan, kitérően. - Nem fogják újra ide kidobni a szemetü-
ket. Ennyit megígérhetek neked. Most pedig, ami téged illet. Gondolkoztál már rajta, mihez kez-
desz, miután visszatér az erőd?
- Egy polgármesternek nincs ideje a spekulációkra.
A csend arra az estére emlékeztette Noveket, amikor a minisztériumról kérdezte Volszkijt.
- 224 -
 - Na, most mi van?
- Grisa, egyezséget kellett kötnünk a kormányzóval.
- Azt hittem, a föld alá fogjuk temetni.
- Nem egészen úgy alakult, ahogy elterveztük. Azt mondta, ez az egész irányíthatatlanná
vált elemek műve volt. Mindent Gromov főügyészre kent, aztán hagyta, hogy mi lecsapjuk a fejét.
De azért egy fél vekni jobb, mint a semmi. Nem így gondolod?
- Nem.
- A letartóztatási parancsot ellened természetesen visszavonták.
- Természetesen.
- De a parancs, miszerint megvonják tőled Markovo polgármesteri tisztségét, sajnos muszáj,
hogy életben maradjon, őszinte leszek: nagyon nagy a zúgolódás Markovóval kapcsolatban. Az
AmerRus rengeteg számlát fizetett ott. Talán jobb lenne, ha egy kis időt valahol máshol töltenél.
- Mire gondoltál, milyen messzire kéne mennem?
- Ne aggódj! Majd találunk valamit, ami megfelel a képességeidnek. Oroszországban -
mondta Volszkij - mindig akad munka egy bajkeverőnek. Később majd még beszélünk, rendben?
- Tudod, hol találsz - mondta Novek, és letette a telefont. Egy pillanatig gondolkozott, aztán
lenyúlt, és kirántotta a zsinórt a falból. - Úgy tűnik, a határidőnaplóm hirtelen kiürült - mondta. An-
nára nézett, és kitárta a két karját. Egy felhívás. Egy segélykiáltás.
- Ezt szabad? - kérdezte Anna.
- Az orvostudománynak még sokat kell tanulnia.
Anna levette a sísapkát, és egy hajtincs a szeme elé hullott. Megcsókolta Novek homlokát,
az arcát és végül a száját. Novek eltolta magától. - Mikor?
- Mit mikor?
- Mikor mentek Galinával Amerikába?
- Nem most. - Anna Novek ajkára tette az ujját. - Nem most.

Később Anna Novek felé fordult. - Nem játszanál valami mást? Nem akarok a Téllel a fe-
jemben elmenni.
Anna el fog menni, magával viszi Galinát egy útra a világ másik végére, egy másik bolygó-
ra. Mi lehetne ideillőbb, mint a Tél? Egy fúga? Egy pavane?
Az oroszok természetükből adódóan a sötétebb, moll hangzást kedvelik - így élik túl a lehe-
tetlent. Az amerikaiak a fénylő, napsugaras dúr hangok között élnek. Emiatt könnyű volt csak le-
gyinteni rájuk. Mindenki meg is tette. De talán nekik is igazuk volt egy kicsit. Itt van például Anna:
fénnyel, reménnyel töltötte fel ezt a tompa üreget Novek belsejében. Egy héttel ezelőtt Novek még
megesküdött volna, hogy ez soha nem fog megtörténni.
És most?
- Játssz valamit!
- Tudod - mondta Novek -, most jöttem csak rá valamire. Én nem vagyok olyan, mint az
apám. ő azért hegedül, mert egyszerűen lehetetlennek tartaná, hogy ne játsszon.
- És te?
- Furcsának tűnhet, de én ugyanabból az okból játszom, amiért a polgármester-választáson is
indultam. Amiért meg akartam tudni, ki ölte meg Andrej Rizskovot, és a két rendőrömet. - Novek
végighúzta a vonót az egyik húron, és érezte, ahogy a vibráció végigrezonál a testén. - Ez egy ki-
váltság.
- Kiváltság?
- Polgármester, bajkeverő, muzsikus. Darabról darabra, hangjegyről hangjegyre megpróbál-
juk egy kicsivel mindig jobbá tenni a világot, valahányszor csak játszunk.
Anna ránézett. - Még akkor is, amikor ez lehetetlen?
- Különösen akkor. Mint most is. Elmész, és azt akarod, hogy valami vidámat játsszak.
- Ez azt jelenti, hogy játszani fogsz?
- Nyisd ki az ablakot! - Novek felkapta a hegedűt, az álla alá szorította, és a kezébe vette a
vonót, amíg Anna az ablakhoz ment.

- 225 -
 Odakint a tél utolsó jégcsapja is meghalt, megölte az új nap melege. - A télnek vége - mond-
ta a férfi, ahogy Anna kitárta az ablakot. - Itt a tavasz. - Felemelte a vonót, egy mély levegőt vett, és
belekezdett az E-concerto első hangjegyeibe. La Primavera.

E gy újabb, még melegebb nap. Tiszta, felhőtlen ég, amely illett ahhoz, amit a szívében ér-
zett. A föld kezdett kiemelkedni a hóból, pontosabban a hó kezdett lesüllyedni abba a fagyrétegbe,
amely öt méterrel a lába alatt élt. Hóvirágkereséshez illő nap, már ha valakinek ahhoz volt kedve.
Noveknek nem volt.
Látta Galinát. Egy arc a kis kerek ablakban, izgatott, hiszen a jövője úgy tárul ki előtte,
ahogy álmaiban sem remélte.
Az Air Alaska gépe távolodni kezdett az irkutszki terminál viseltes betonépületétől. A repü-
lő tisztán, frissen festve, felemelt orral vonult el a beton mentén sorakozó elhagyatott Aeroflot gé-
pek előtt.
Novek Jurijt látta ott, amint az embereivel három Antonovból raknak össze egy újat; egy
szürke törzshöz egy fehér farok, és kék szárnyak csatlakoztak. A közelben több repülőmotor is he-
vert, fekete fémhalmok, amikből kábelek és csövek lógtak, és olajos csiganyomokat húztak maguk
után a gépektől, amelyektől idekerültek.
Kiké voltak ezek a roncsok, amiket szétszedtek? Noveket megmosolyogtatta a kérdés naiv-
sága. Kit érdekelt a tulajdonviszony? Ez már az új Oroszország volt. Hogy ki irányította, ez számí-
tott csak igazán, és innen föntről elnézve úgy tűnt, hogy Jurij és a társa, Plety irányították.
Egy szárny mintha magától repült volna a levegőben, ahogy öt férfi a feje fölött egyensú-
lyozva odavitte az új Annuskához. Mint a hangyák egy pikniken, gondolta Novek.
Antonovok, Iljusinok, Tupoljevek, motor nélkül, némelyik szárnyaszegetten, farok nélkül,
széttrancsírozva az alkatrészekért, csak hogy pár szerencsés összetoldozott-foldozott túlélő repül-
hessen.
Novek is ilyen volt. Részekből összerakva, különböző életekből összefoltozva. Régi és új, és
ahol összakapcsolódtak, a varrások még mindig véreztek, még mindig nem forrtak össze teljesen.
A gép, rajta Annával és Galinával, kikanyarodott az egyetlen kifutóra.
- Szóval? - kérdezte Csucsintól. - Gondolkoztál rajta? Az új polgármester sofőrjeként rendes
fizetést kapnál.
- He? - Csucsin úgy fordult, hogy a jó füle legyen Novek szája felé. Az orvosok szerint a
szétroncsolt dobhártyája sosem fog begyógyulni. Ezért van neki kettő, mondta erre Csucsin. Köze-
lebb hajolt Novekhez.
- Lehetnél Nyikityin polgármester sofőrje. A munkát már elég jól ismered. Miért nem foga-
dod el az ajánlatát? Nem mondhatod, hogy kaptál egy jobbat.
Csucsinnak még mindig kötés volt a fején, ott, ahol a fémdarab beleállt. Az új napszemüve-
ge mögé nem lehetett belátni, de Novek az arca redőiből, a leheletnyi átrendeződésükből is meg
tudta állapítani, mit gondol Csucsin az ötletről. - Meg akar szabadulni tőlem?
- Dehogyis. De az új polgármesternek szüksége van egy olyan sofőrre, mint te. Olyasvalaki-
re, aki távol tudja tartani a bajtól. Egyébként is, valakinek el kell vállalnia a munkát.
- Akkor vállalja csak el más! Én nem érek rá. - Csucsin beleszippantott a bűzölgő Jávába, és
kifújta a füstöt.
- Miért, mi dolgod?
A repülő motorjai felvisítottak. A kifutó végén fekete füstfelhő kavargott, mint egy miniatűr
viharfelleg. A leszállólámpák úgy pislogtak, mint két tüzes szem. A levegő remegett. A repülőgép
gurulni kezdett.
Mellettük húzott el fülsiketítő zajjal. Aztán felemelkedett, és a kerekei eltűntek. A repülő
lassú emelkedésbe kezdett a Bajkál-tó felett, fokozatosan észak-északkelet felé tartva.
- Nekem úgy tűnik - mondta Csucsin, miközben a repülő apró kis ponttá vált, amely felvil-
lant a napban, aztán elsötétedett -, hogy még ha nem is kell magának sofőr, azért szüksége van va-
lakire, aki megmondja, merre menjen.
- Nem megyek én sehová - mondta Novek, és a gépet figyelte. - Épp ez az egyik gond.
- Ma. De mi lesz holnap? Legyünk őszinték: hasznát venné a segítségemnek!
- 226 -
 Ha őszinte akart lenni, Novek nagy hasznát vette volna most egy repülőjegynek. Tekinteté-
vel követte a gépet, amely egybeolvadt a két kékséggel, a tó és az ég egymásba olvadó színével.
Alumínium, hús, vér és két teljesen különbözőféle szeretet vegyült a levegőbe a Szent Tenger felett.
Hullámzó fehér felhők tornyosultak a hegyek felett, villámlást mennydörgést fontolgatva.
- Szóval - kérdezte Csucsin -, mi a válasza? A sofőrje vagyok, vagy nem?
- Lehet, hogy ahová én megyek, ott nem lesznek utak.
- Kinek van szüksége utakra? - Csucsin kiköpte a Jáva maradékát, és eltaposta a betonon. -
Maga meg én szibirjákok vagyunk. Az ilyeneknek, mint mi, csak útirányok kellenek.
Novek észrevett egy apró, mintás kavicsot. Egy oda nem illő példányt a beton töredezett da-
rabjai között. Felvette a földről.
Kristályos pala, egy metamorf kőzet, amely agyagpala és lávaszerűen kilövellő bazalt fúzió-
jával keletkezett. A régi és az új valami mássá, valami újjá forrt össze. Moll és dúr hangzás. Sötét,
mint a grafit, csillog, mint a kvarc, az ásványi anyagok párhuzamos fekete, fehér és ezüst rétegek-
ben préselődtek össze. Szibéria egy találomra választott darabja. És mégis...
Ha elég sokáig bámulja a semmit az ember, valami lesz belőle. Novek zsebre tette a kis ka-
vicsot.
- Ne aggódjon! Nem fogok fizetésemelést kérni.
- Ebben az esetben - mondta Novek - fel vagy véve!
Egy útirány. Előre. Egy irány és egy jövő.
Novek követte Csucsint a várakozó autóhoz.

- 227 -