A Szerelem Világa

Mindenki akit ismerek, valaha ismertem és valaha ismerni fogok ebben a világban vágyakból
született. Egy vagy két ember epekedő szerelméből, hirtelen fellobbanó halhatatlan vágyából
arra, hogy a szépség az övé legyen. Mert szülni, teremteni, új életet lehelni ebbe a világba csak
szépségben lehet. Ezért is van, hogy alapvetően minden gyermek istenien szép; csak később
csúful meg, torzul el benne ez az eredendően tiszta, felsőbbrendű tökéletesség, ahogy a
számára kijelölt élet feladataival megvívja a maga harcát.

Ebben a világban minden élet csírája maga az éltető vágy. A vágy, amely minden cselekedetünk
alfája és ómegája, kezdete és vége, ahonnan ered minden gondolatunk és ahová mindent
bevégezve visszatérünk, mikor tárgyára lelve vágyunkat beteljesítjük. Ezért nevezik az emberek
világát a hindu-buddhista eszmerendszerben kámalókának, vágyvilágnak. Itt mindent és
mindenkit ez az ismeretlen erő hajt egyre csak előre, hogy tegyen-vegyen, mozduljon, egyre csak
előre, valamilyen ismeretlen cél felé, amelyet az örök keresés hosszas folyamatában
elfelejtettünk. Nem véletlen tehát, hogy minden archaikus mítoszban az istenek rendjében a
legelsők között ott van a megtestesült Érosz, aki, mint az ős-istenpár között fellépő vonzalom,
egyesíti az ellentéteket, hogy megszülethessen maga a Világ. Segítsége nélkül nem lenne semmi
és senki, hiszen az ősnemző istenpárok között kiegyenlíthetetlen ellentét feszül; természetüknél
fogva pontos ellenpárjai egymásnak, és nincs bennük semmi közös, ami a találkozást, az
egyéválást lehetővé tenné. Minden az ellen szól, hogy az ellentétek találkozzanak, és mégis a
vágy ereje végzetes vonzalomként egymás felé fordítja meghasadt természetüket, hogy
önmagukon felülkerekedve befogadják a másikat, és maguknál nagyobbat alkotva új teremtményt
szüljenek erre a világra a kettőjük között létrejött összhang által.

A fenti általános mitologéma egy közismert változata gyönyörű líraisággal elevenedik meg Platón
Lakoma című dialógusában. Arisztophanész szájába adva gondolatait, Platón itt allegorikus
módon arról mesél nekünk, hogy kezdetek kezdetén az emberek gömbszerűek voltak két fejjel,
négy karral és négy lábbal. Tökéletes gömbformájuk és egységes természetük révén erejükben
az istenekkel voltak egyenrangúak és hatalmuk is vetekedett velük. Éppen ezért Zeusz úgy
döntött, hogy kettéválasztja az embert, férfiúi és női természetre, hogy erejüket és hatalmukat
meggyöngítse – ne jelenthessenek veszélyt az istenek számára. Igen ám, de a meghasadt
emberi természet folyamatosan arra vágyott, hogy újra egész legyen, ezért a kettéhasadt párok
egymásba ölelkezve az egyesülés vágyától hajtva nem engedték el egymást, és bizony
belehaltak ebbe a szétválasztott állapotba. A kettévágott emberre, eredendő természetének
elvesztésével talált rá a halál. Zeusz látván tettének szörnyűséges következményeit, megszánta
az emberi nemet és megteremtette a nemi szerveket, hogy a kettéhasadt ember újra egyesülni
tudjon elveszett felével. Igen ám, de az újra-egyéválás lehetősége így is csak egyetlen rövid
pillanatra adatott meg az embernek, aki ezáltal továbbra is halandó maradt. Mégis az újra
egyéváló emberpár pillanatnyi tökéletességéből új élet fogant, amely biztosítja az emberi nem
fennmaradását.

Bizony sok mindent megmagyaráz nekünk ez a mitikus kép. Megérthetjük belőle, hogy az
örökkön bennünk égő végzetes vonzalom a másik nem iránt azért van, mert pontosan az hiányzik
belőlünk, amit a másik nem képvisel. A férfiúi természet mindig és mindenkor csak a női
természet befogadása által teljesülhet ki, míg a női természet mindig és mindenkor csakis a
férfiúi természet befogadása által. Kiteljesedésen pedig azt kell értenünk, hogy befogadva a
másik nemet, egy röpke pillanatra megélhetjük magát a teljesség állapotát, a kettéhasadt test és
lélek harmóniáját, kiegészülését, újraegyesülését. Ez az a teljességérzet ami a mai kor szavaival
leírva testi szinten, mint kéjérzet, lelki szinten mint szerelem, szellemi szinten, mint legmélyebb
bizalom jelentkezik. Az antik görögök a vágy eme három szintjét, megjelenési formáját az érosz
(innen a testi szerelemre vonatkoztatott erotika szavunk), a fília (innen pl. a filantróp –
emberbarát szavunk), és az agapé szavakkal illették. A hindu-buddhista gondolatkörben pedig
ugyanígy megkülönböztetik a vágy eme három aspektusát attól függően, hogy melyik
megvalósítási szinten jelentkezik a káma (testi szerelem, lásd pl. káma-szútra), a bhakti (a lelki
szinten megélt vonzalom, ugyanúgy mint a plátói szerelem) és a maitrí (a szellemi
felismerésekhez és az Istenhez vezető vonzalom) szavakkal.

Ezen túl a Platóni mítoszból azt is megérthetjük, hogy a másik nem iránt érzett vonzalom valódi
tárgya igazából a halhatatlanság; és az, hogy a szépség, a teljesség, örökre a miénk legyen. A
szerelmes vonzerő tiszta formájában igazából az emberben lakozó, a halhatatlanság iránti vágy.
A halhatatlanságé, amelytől megfosztattunk azáltal, hogy eredendő egységes természetünk
kettéhasadt és ebből kifolyólag csak akkor egyesül ismét, amikor a halhatatlanság vágyától,
mámorító őrületétől hajtva egyetlen szerelmes ölelésben belefeledkezünk másik felünkbe. Az
emberi nem számára így a halhatatlanság, csak az emberek egymásba feledkezett szerelmének
gyümölcse által, a gyermek által adatik meg. A gyermekek által, akik fele részben a saját, fele
részben pedig párunk természetét öröklik, így bennük egyben saját magunk és egy ’másik’ ember
él tovább. Valóban csodálatos és misztikus egyéválás ez, ahol két lélek testi-lelki egysüléséből
egy önálló élet születik, amely részben tartalmazza nemzőit és mégis több azoknál.

A halhatatlanság és a teljesség iránti vonzalom olyan erős minden egyes emberben, hogy amikor
valaki szerelmes lesz valaki ’másba’, elfelejt mindent és mindenki mást, valami eszeveszett
állapotba kerül, amiben nincs semmi ésszerű, racionális. Egyfajta mánia keríti hatalmába, amely,
mint Platón is mondja máshelyütt a Phaidrosz nevű dialógusában, az isteni ihletettség egyik
válfaja. Csak amikor szerelmes lesz az ember, csak akkor kerül közel igazi eredendő
természetéhez. Ilyenkor mer csak igazán valaki valóban önmaga lenni. Ha kell, a szerelmes
ember levetkőzi a társadalmi neveltetését, családi szokásait, a vele szemben támasztott külső
elvárások minden béklyóját, ha kell nem eszik, nem iszik, csak egyetlen érző lélekként lángol és
epekedik az iránt, akiben az isteni szépség szikráját fellobbanni látta. Mert aki szerelmes lesz,
akiben ez a végzetes vonzalom lángra kap, nem ismer határt és lehetetlent, mert ez az erő
legbenső énjének, legigazabb szentélyében lángol.

Ezért nem lehet beszélni egy szerelmes ember ’fejével’. A szerelmes nem lát, nem hall, nem
gondolkodik, csak érez és vágyódik a másik iránt. De mi ez a másik? A vágyak által ismeretlen
célok felé hajtott ember a másik iránt érzett vonzalmában már el is felejti, és szem elől téveszti
magát a vágy titokzatos tárgyát. Csak a másik kell, teljesen ésszerűtlenül minden áron, bármi
áron, de hogy miért, az a lélek a vágy tüzétől égve elfelejti. Platón szerint a vágynak, ez a szinte
sohasem lelepleződő tárgya, maga a szépség. A szépség, amely az eredendő ember valódi
természete. Mikor szerelmünkben meglátjuk a szépet, mikor számunkra ő válik magává a
megtestesült szépséggé, valójában emlékezni kezdünk. Emlékezni arra, hogy kik is, és milyenek
is vagyunk valójában. Tökéletesek, egészek, szépek. Mindenki. Kivétel nélkül.

Mikor szerelmesek vagyunk, tudjuk ezt. A szerelmes vágytól égő ember tudja, és érezi hogy a
világ szép és gyönyörű. Hogy minden és mindenki a barátja, társa, cinkosa, segítője, hogy
szerelmét megörvendeztethesse. Tudja magáról és szerelméről hogy mindketten tökéletesek,
szépek, jók, és semmi nem győzhet ellenük. A szerelmes, szárnyakon repül a föld felett.
Lélekszárnyain egyre magasabbra és magasabbra repülve egyre nagyobb távlatból látja a
világot, ezért képes mindent és mindenkit befogadni és szeretni.

Hát ezért a szerelmeseké ez a világ, és ezért ez a világ, a szerelem világa.

Tarr Bence László