Világok közt a szabad ég

{Prózakötet}

ELŐSZÓ

Kedves Olvasó!

A kötet címének áthallásos jellege nem véletlen.

Minden döntés előtt feltesszük a kérdést: a szakadékra fókuszálunk vagy a szabad égre? Személyes és belső tapasztalataim alapján nincs olyan, hogy valaki mindig csak az egyik oldalt, hozzáállást alkalmazza.

Sokféle kettősség megjelenik írásaimban; a szempontok, a világnézetek, vagy akár hangulatok ütköztetése azonban úgy maradhat izgalmas, ha nem mindig oldódik fel az általánosságok homályló tengerében. Ezt a szellemiséget egyre inkább beépítve írói felfogásomba, jelen kötet valamivel kevesebb mint felét az egyedi/különös kategóriába sorolható Történetek című fejezet teszi ki. A költői prózák iránti vonzalmam ösztönös, és nem is szerettem volna ellenállni neki; a Lélektani prózák fejezet az ember mint társas és érző lény konfliktusait és esetleges feloldó szemléletét igyekszik bemutatni, míg a Gondolatprózák rész a sohasem megkérdőjelezhetetlen véleményalkotás ösvényére lép.

Az olykor játékosba hajló nyelvi és gondolati réteg alatt reményeim szerint Te is több olvasatot fedezel fel.

Kellemes és fantáziaderítő olvasást kívánok!

TÖRTÉNETEK

Világok közt a szabad ég

Kávéház. És étterem is.

Várom a némettanáromat, hogy felébressze koponyám mélyén horkoló nyelvtudásom.

Épp lefő egy kávé – még nem az enyém, érzem.

Még mondhatatlan állapotban fortyognak a lehetőségek elmém üstjében, de már a körvonal szó sem ásítozik: tudja, nemsokára ő következik.

De az ételem sem kezdték el készíteni, még alig négy perce rendeltem. Itt úgyis olyan lassú a kiszolgálás, hogy az óra végén érkezik csak meg. Jutalomfalat, és még sosem ettem olyat. Különleges volt a neve.

Fő a változatosság a léleklábasban. Valami új kellene most, és ennek a szándéka talán mindig nemesebb a végterméknél.

Egyébként igen szép az óra, ott, szemben. Valódi antik darab.

Hallgatom az órát: mintha árnyalak szökött volna bele, valami létnél is régebbi, súlyos suhogás muzsikája, mintha a kaszás léptét vetítené előre... Egyre közeledik, mégis egyre távolibbnak hallom, ahogy elmerülök a hétköznapi, parány csodák végtelenében.

Megérkezik közben a tanár is. Első kérdése: miért pont őt választottam? Kicsit bosszant, hogy ezzel húzza az időt...

Talán a szabadság, mit két kaszasuhogás között fennen hirdetünk, is csupán a Nagy Illúzió része? – kúszik be a valójában első kérdés ebbe a sokszorosított dobogásba. Minden elrendelt lenne, még az is, amire az alkotószenvedély felszegett feje letekint:lám, ezt is én teremtettem?

Mert te voltál a legmegfelelőbb – válaszolom zavartan. Valahogy úgy, hogy épphogy kavarogjon a valóban kimondott szó mögötti kínos csend, belesimuljon mosolyomba, hogy aztán gyermeteg nevetgélést hányjon ki magából. Passz. Valójában fogalmam sincs. Így éreztem, hogy ő a legjobb, és kész. Az én döntésem volt.

De miért? – a világ legbölcsebb kérdése. Gyermeki hangon szól, de mély hangcsíkot hagy maga után.

Valószínű amiatt – folytatódik a nemkülső párbeszéd – mert azért teszel bármit ebben a lélegzésörvényben, hogy beteljesíts valamit, amit eszméletlen bizonyossággal nem te határoztál meg. Eszméletednél voltál végig, mikor életedet úgynevezett tudatossággal élted, de az elvileg alakított események és a körülmény-történések sodrásában elvesztél már csupán azáltal, hogy érzel.

...és bár a gondolat indítóereje egy sugallat, mégis, a láncolatot azért a láthatóbb, kézzelfoghatóbb és határoltabb eszmelenyomatok indítják be, vonzanak magukkal csődületes vagy éppen őrületes dolgokat. Ügyelni kell a gondolatainkra: tartja egy bölcs mondása, hiszen abból fejlődik ki később az egész, amit megélünk.

De hogyan is ügyelhetnék rá, ha ez a fajta belső irányítottság is külső kényszeredettség? Ám azt sem lehet mondani, hogy minden szabad ember csapong. Az érzés mindenek mozgatórugója. És elrontója – de gyógyítója is.

Az érzelmek elefántok a létforgatag porcelánboltjában. Csak egy csöppet szeleburdik – de az épp elég ahhoz, hogy mindent összetörjenek…

Beszélj magadról, kérlek – térít vissza az ittbe a lehető legjózanabb hangfekvéssel oktatóm.

Ekkor a gondolatsebességtől elszédült, valós helyzetbe visszacsöppenő, elvarázsolt figurák bizonytalanságával kezdek el hebegni valamit.

Legalább úgy teszek, mintha tudnám, ki vagyok.

És igenis élvezem.

Az elszabadult gerinc

A világ zsákutcájától éppen két kilométerre, ott, ahol a furcsa farkú kismalac már nem túr, de azért még röfög; nos, ebben a kis faluban, ahol mindig történik valami – nagyvárosok eseményarcát pirító mennyiségben – a mai szenzáció az volt, hogy elszabadult az emberek áttételes és valós tartásának garanciája: egy gerinc.

Meg is írták a helyi újságok, hüledeztek is a népek, hiszen ehhez képest például semmi nem volt az az eset, mikor harsány hirtelenséggel beszédbe elegyedett kertek apraja-nagyja: mégpedig virágok megannyi példánya. Bősz harcirózsák hadának csatakiáltása (vagy segélykiáltása? Néha nem lehet tudni, melyik-melyik) harsogta be az utcát; acsarkodtak és vicsorogtak, trágyás szavakat üvöltve az ártatlan járókelőkre, és a szomszédokra.

Mikor már a türelem sem termett békés, illatozó, szimplán létező rózsákat, és nem tudták még a kert gazdáját sem meggyőzni, hogy mit kellene tennie a rózsákkal: elszabadult a szirompokol. Sorra tekeredtek a tüskék az emberekre, sarat dobáltak a nárciszok, és mindezeken csak röhögtek a liliomok.

Ezen az apokaliptikus délutánon megelégelték a szemtelen, sőt, mi több, vérszemet kapott virágok viselkedését az utca emberei.

Azon a helyen, ahol olyan is megesett, hogy a szamarak kikeltek magukból: ők nem beszéltek ugyan, de belső szerveiket olykor kifordítva hordták.

De az elszabadult gerinc már sok volt a valóság legszürreálisabb tortáját felszelő község számára. Ők már megszokták a különösségeket, és ásítoztak a messzi másik világ köznapi emberének meghökkenést kiváltó dolgain.

*

Nem tudni, kié (vagy kiké) volt az a gerinc, de napról-napra egyre nagyobb lett. Kalapot hordott és pipált, valamint napszemüvegben járt.

Úgy tűnik, e Gerinc a népek gyáva és gyér önbecsüléséből, azaz gyarlóságából nyerte erejét, azért duzzadt lassan hét méteresre. Egyébiránt elég szórakozott és habókos volt a külön személyiséget növesztett csigolya-kolosszus.

Mindig megemelte kalapját, mikor találkozott bárkivel, aztán gyorsan el is iszkolt.

Majd „nemet váltott" és szoknyában közlekedett. Mikor az egyre hajlottabb hátú népek elkezdtek utána kiabálni mocskos szavakat, a háttérben helyeslés visszhangzott: megérdemelte, miért használta fel maga ellen a szabad akaratát, mely úgy látszik, eleve elrendelt, főleg, ha kihívja az a csúfondáros rongydarab a negyvenöt fokban a tüzes-üres tekinteteket egy kis párbajra.

Ilyenkor, ezen igazságtalanság felett érzett fájdalmak idején, a Gerinc lesütötte a szemét, és gyorsan visszaöltötte kalapját, pipáját és Napba és emberekre nem néző szemüvegét.

De ebben sem volt köszönet: így fapofával volt kénytelen járni-kelni, érzéseit és öleléseinek szándékát jókora lepellel takarva.

Kitagadott lett lassan. Hol itt, hol ott, hol mindenütt ott volt egyszerre, de rá kellett jönnie: bár a népek teremtették, most bűnbakként éppen ők olvassák rá világuk összes teremtett gyalázatát. Amikor egy tartás vagy egy ígéret a semmibe veszett, rögtön ott termett, és magába építette azokat.

Hiába tárulkozott ki ő, maga a Kitárulkozás, és minden Lépés alapja, mindenki elfordult tőle.

Egy nap aztán úgy döntött, felölti a létező összes alakját, maskaráját és hangját, és felfedi eredeti szándékát.

„Nem hiszünk neked!" – ordította a tömeg egyetlen arca, majd kővel kezdték el dobálni a feldühödött járókelők.

Lassan teljes mértékben porrá zúzott lett a Gerinc.

Hiába szabadult el – ha az emberek tudata még nem szabad.

Pedig ő mindent megtett volna azért, hogy amit összegyűjtött, visszaadja a rászoruló lelkeknek. Hogy kapjanak egy második lehetőséget, ha már egyszer elvesztették a bizalom forrását.

De a népek nem kértek belőle.

A temetőben virágok nyugszanak, amiket olykor megkörnyékeznek a csúszómászók. De a virágok nem hagyják magukat, és feltámadnak minden szürkületen.

Megvédik magukat azoktól a lényektől, kik valaha embernek mondták magukat.

Jobb is ez így. Talán ez kellett ahhoz, hogy örökké éljenek.

Ahol a kutya sem jár

Bősz szelek csavargatják az ágakat. De nem fázom.

Testi reakcióim elmém összekavarodott állapotát tükrözik. Lényem lenyomata valami nyers elferdültségnek. Mosolygok, mikor sírnom kellene, és a ’kellene’ szócskát már látom is szétfolyni szemem homályos tükrén keresztül.

Darabokra tört a „K" betű, a maradék pedig ellene…

Kétértelműség. Figyelek. Ezerfelé…

Így alakult, hogy ébren álmodom, bár munkám segített szinten tartani, de az a roppant sűrű fátyolréteg sosem szűnik meg már bennem.

Rágyújtok. Cigarettám tapintása emlékeztet arra, hogy a valóság létezik, és most épp nem a fák ágai öklendeznek valamiket.

Evilági nyelven faleveleknek hívják őket.

Sétálok, arcom rideg selymét áthasítja az október végi fuvallathuhogás.

Utánam kiabál valaki, hátrapillantok.

De senki nincs valójában mögöttem.

Velem szemben elmosódott szörnyalakok hörögnek, és olvassák fejemre, mennyire semmirekellő is vagyok én.

Bekúszik egy-egy iskolás koromban felém elhangzó, bántó szó is, amit magamra vehetnék. De jelenleg még ahhoz sincs erőm.

Meghalni megyek most. A széttöredező külvilág szilánkja arcomba vág – utoljára. Végső utamon, mintegy szórakozásképpen, hallucinálok.

Kiábrándult nyugalommal nézem a sosem nyugvó filmvásznat.

Nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy felzubogjon képzelgésem bűzlő csatornavize.

Egy véreb marcangol halálra épp, és foszló maradványaim darabjai arcot öltenek. Majd testet. Végül bomló, színes agyamat elveszi feleségül egy álomférfi, és dobogunk együtt a fekete örökkévalóság oltára előtt.

Düb-düb-düb…

Apropó, szerelem. Ősöreg lelkem sok mindent megélt már ebben az életben, és nem véletlen tartok most a sínek felé, de… az egyetlen, amit sajnálok, hogy nem jött el soha az Ő.

Nos, megérkeztem. Itt ülök immár és jegyzetelek. A szó, aminél elcsap a zakatoló vasparipa, velem együtt száll a véghetetlen űrbe. Kiárad, és álmos csápja annak a sorsszerű szónak örökre belevési majd magát az utókor márványkövébe. Kötőjel két évszám között… Benne él minden azelőtt élő, kimondatlan és végesült szó.

Legalábbis jó lenne hinni benne.

Meghalni könnyű, élni nehéz, de önként véget vetni mindennek… ólomsúlyú feladat. Kissé ironikus, hogy vágyom arra, hogy emlékezzenek mégis rám, de hát ez van, ha az élőlény gyarló testet ölt. Az ember már csak ilyen, vágyik arra, hogy fennmaradjon, az élet pedig utat nyer magának, akárcsak a beton alól kibúvó fűszál.

Várok.

Várok, és az életről elmélkedem halálom előtt pár perccel.

Utolsó csepp lelkem véres poharában az volt, hogy meghalt az, akit a legjobban. Legigazabban. És legszebben szerettem. Tisztán, mint amilyen tiszta már sohasem leszek.

*

– Hát te? – ütötte meg Izabella fülét egy rekedtes, de megnyerő férfiorgánum.

– Te ki vagy? – kérdezett vissza a nő sápadtan.

–Magadban beszéltél. Egyébként Marcell.

–Valóban… magamban? Ühm, megesik – majd zavartságot leplező köhögés hangja kúszott a levegőbe.

A férfi sokatmondó tekintete szinte áthasította Izabellát. Mintha azt kérdezte volna: „Ennyi? Vagy akartál még valamit mondani?" Mimikája mindent elárult.

– Mit keresel itt? – nyögte ki kérdését végül faragatlan hangszínnel az imént még a sínen ücsörgő, skizofrén hölgy. Nem is vette észre, de már messze járt a vízszintes, mennybe vezető létráktól – ahogy magában elnevezte azt, amin a vonat jár. Azonnal felállt, mikor megpillantotta a férfit, és ez – mint sok minden más – fel sem tűnt neki.

A férfi felsóhajtott, majd halkan elkezdte mesélni élettörténetét, ami végül idevezetett, ide, a sínekhez, végül kibökte azt, amire Izabella csak harsány, visszhangzó nevetéssel tudott reagálni.

– Hogy meghalni? Hát te is? – azzal rácsapott véletlen a férfi térdére.

– Igen. Mikor megláttalak a síneken, egyből valamiféle védelmező ösztön kerekedett bennem. No, nem úgy, mint férfi, hanem csak úgy, miként egy ember óvja az embertársát. „Le kell beszélnem róla" – gondoltam. Előtte még ott az élet, előttem meg semmi. Adósságok, halálesetek, kudarcsorozat, szeretetlenség…

–