Napló

 fo

Radnóti Miklós

Napló

Szöveggondozás, utószó, jegyzetek

Ferencz Győző

Radnóti Miklós portréjának eredetije az MTA KIK Kézirattárának tulajdona (Ms 2677/87.).

Fotó: Rédner Miklós és Gutmann Márta, 1935. augusztus

Szöveggondozás, utószó, jegyzetek © Ferencz Győző, 2018

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto.kiado@lira.hu

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

Korrektor Balogh Emerencia

Műszaki vezető Takács Klári

Elektronikus verzió

eKönyv Magyarország Kft., 2018

www.ekonyv.hu

Elektronikus könyv Ambrose Montanus

ISBN 978 963 14 3791 1

Radnóti Miklós első munkaszolgálatának helyszínei

1940. szeptember 6.–december 18.

JELMAGYARÁZAT

vastag betű: állomáshely, ahol Radnóti éjszakázott

normál betű: helység, ahol Radnóti járt, de nem töltött éjszakát

szürke betű: helység, ahol Radnóti nem járt, de a naplóban említi

Radnóti Miklós második munkaszolgálatának helyszínei

1942. július 2.–1943. május 7.

JELMAGYARÁZAT

vastag betű: állomáshely, ahol Radnóti éjszakázott

normál betű: helység, ahol Radnóti járt, de nem töltött éjszakát

szürke betű: helység, ahol Radnóti nem járt, de a naplóban említi

1934

Normafa pensio,1 1934. VII. 8.

A lépcső följáratánál egy színes reprodukció lóg. Telt keblű és csontos arcú biedermeier2 hölgy ül, és levelet olvas. Kesztyűk könyökön fölül. Látni, ahogy piheg. Szerelmes levél. Mellette nagy bernáthegyi kutya ül, és beleolvas. Cím: Indiscret.3 Brr. A kép rossz. Nagyon rossz. Dühít és vidít. Dühít, mert rossz. Vidít, mert piktor is van gyilkolni való, nemcsak költő.

(Egy régi füzetből)

Diósszilágyi Éva megállít az egyetem folyosóján. A lány szerelmes belém. Szász Károllyal jön, a fiú másodéves, irodalmi ambíciókkal, szörnyen tehetségtelen. Beszélgetünk.

– Tudja, mit mondott magáról a Karcsi?

– Ne maga, majd inkább én mondom el, maga hülyén mondja! Szóval azt mondtam, hogy ha nem itt az egyetemen, mint kollégát ismerlek meg, akkor leborulok eléd. Hetedista koromban olvastam először a verseidet, és nagyon nagy embernek tartalak.

Szörnyen kínos.

– Hát olvassatok csak. Nektek írok – nyögöm. – Nem a vén hülyéknek. Azoknak reménytelen.

Azóta zavar. Tényleg – kiknek írok. Nekik? Érdemes? Nem olvassák. És ostobák, és mind ír titokban. Szörnyen tehetségtelenül. Bölcsészhallgatók. Hát így fertőzök!?

Normafa pensio, 1934. VII. 9.

Formaválság.4 Igen. Azt hiszem, az lesz. Tegnap írni próbáltam. Nem ment. Rímjátékokat írok. Összetéptem. Vonz a rím. És a szegediek dicshimnusza az utolsó két versről.5 „Újfajta rímek és kihangsúlyozatlanság."6 Az utolsót szeretem.

De a fene egye meg. Az a dög Babits! Miklóstól7 kérdi, hogy hiszi-é, hogy őszinték a verseim? Hát ezzel a nyelv- és formakészséggel, ezzel a groteszk iránti érzékkel mit tudtam volna teremteni én, ha játszani akarok. De így is sok, úgy látszik! De mi lett vón, ha nem lenne bennem ez az átkozott magas hivatásérzet. Őszinték-e? Az anyja keservit. Ha nem szereti, ne szeresse!

Fif8 még mindig a diákkori verseimet szereti legjobban. Fáj. Tán azért, mert az első verseim. Vagy mert a tudás (a mesterségbeli és művészi tudás) oly kevés még bennük? Ez lenne Petőfi átkozott nagy titka? Tanulmányt érdemel. Az emberek nem veszik szívesen tudomásul, hogy valaki többet tud náluk. „Én is írhattam volna, én is festhettem volna. Ez kell? Csempészni kell? Suttyomba hozni a tudást, az anyag kezelésének művészetét? Vörösmarty kontra Petőfi. Megherélni a fantáziát? Benne hagyni az anyagban a lehetőséget, vagy suttyomba kihozni, suba alatt? Csak hogy szolgálja az érzést: „Én is így írtam volna?

1934. VII. 10.

Ma tisztán emlékszem. Nyolc- vagy kilencéves vagyok. Kétszobás lakás, ebédlő és háló. Apám9 szaladgál a városban. Mostohaanyám10 (gyönyörű asszony volt akkor, nyakán halványkék anyajegy, úgy nézett ki mindig, mintha nyakon harapták volna, azt hiszem, „rossz gondolatokat ébresztett a férfiakban). Halász bácsi, hivatali igazgatója jön látogatóba. Ötvenes, nagy, fehér hajú és piros arcú ember. Tudom, hogy segít rajtunk. A „miért halványan érdekel. Félig szeretem, félig gyűlölöm. Mindig hoz valamit, és nekünk ritkán hoznak. Szegények vagyunk. Kispolgári nívó, proli jövedelem. (Akkor még különbség volt.) Dühödten és sokat rajzoltam akkor, azt hiszem, igen jól. Nem tudtam még Gyuláról és apjáról,11 akik festők. Halász bácsi zsákvászonba kötött vázlatkönyvet hoz, Áginak12 csokoládét. Anyám kituszkol az ebédlőből a hálóba. Ági nehéz eset. Nem akar kijönni. Én nem ellenkezem. Hiábavaló. Kis gyűlölet van bennem, de erős öröm az új vázlatkönyv fölött. Ági csöndben ül, és elkeseredetten eszi a csokoládét. Előszedem az eszközöket (sokáig tartott, már akkor is körülményes voltam az előkészületekben), és egy tájképet kezdek másolni az első oldalra. De nem vagyok elégedett. Talán túl szép a vázlatkönyv. Az elválasztó ajtóra halkan ráfordítják a kulcsot. Hallom. Ágira nézek. Nem látszik rajta semmi. Nem tudom, hallja-é. Rajzolok. Soká. Egyszerre az előszobaajtó nyílik. Ugrunk Ágival. Az ebédlőajtó nyitva. Átrohanunk. Az előszobában szétugrik egymástól anyám és Halász bácsi. Anyám piros, H. bácsi mindig piros, de most szuszog. Kapok egy simogatást és egy barackot a fejemre. A barackról nem tudom, hogy kinek kellene hogy jólessék. Nekem, aki kapom, vagy neki, aki adja. Nekem nem esik jól. Ági csókot kap. Köszönjük illedelmesen a csokoládét és a könyvet. Ki-ki a magáét. Kezicsóóókolom. Anyám zavart és kedvetlen. A konyhába megy. Látszik, hogy kerül, különösen engem. Ahogy visszaemlékezem, az ebédlődívány rendben volt, különben is rossz volt, kilógtak a rugók, nyöszörgött. Használhatatlan lett volna. Legföljebb fogdosódtak és csókolóztak. A gyűlölet (feles érzés) H. bácsi iránt az apa helyett van, akit bosszantóan szelídnek érzek. Nem veszekszik soha, csak ideges. De fojtottan.

Egyszer Ligeti Magda azt mondta nekem beszélgetés közben, hogy: talán az a baj, hogy az anyám sosem csalta meg az apámat! Akkor valahogy értettem. Miről is lehetett szó? Most nem értem már.

1934. VII. 11.

Aldous Huxley: A végzet bábjátéka.13 H. túlokos. Módszer kérdése lenne az egész? Nem. Remekül ír. A British Freemen gyűlése a fejhangokkal, a gyerek haldoklása és a vég, Spandrell vége.14 Kép- és zeneleírás-technikája. Módszer! Philip Quarles a kulcs.15 Mindent tud magáról! Regény? A kérdés föltevése nem jogosult. Ignotus itt hibáz.16 Anyagszerűség? Nos, „formátlan műfajról" van szó.

Meg kéne hallgatni valahol Beethoven: Heiliger Dankgesang eines Genesenen an die Gottheit, in der lydischen Tonartot.17 Ahogy H. leírja…

Tábori fordítása gyalázatos. „Lyka" – névelvétési eset.

(Régi jegyzet, 1934. III. 5. Szegedről)

Helyzet: Sík Sándor szobájában felvilágosításokat ad a Rómába zarándokokat kísérő R. nővérnek18 (Apponyi-kollegista19 hallgató, idősebb nő, kitűnő fej, intelligens). Képekről folyik a szó. S.-nak nem jut eszébe egy kis Madonna-kép festője. Kézikönyvet kér. Tolnai Gábrissal20 figyelmeztetjük, hogy nincs a könyvtárban, de minthogy múltkor egy nő is keresett, venni kéne. Jó. De melyiket? Nincs jó. Hamannt21 ajánlom, magyar kell. Majd megvesszük a Lovik-félét – mondja S. (?) Kérdező tekintetemre észbe kap. Mit mondtam? Lovik? Pattint az ujjával, s csóválja a fejét. Lykát gondoltam. És simán kimondja a nevet.

Analízis:

1. R. R. nővér nevéről első asszociáció Rafael, a piktor.22 Ez a művészettörténettel azonosul. Így tovább a nővérig. A műtörténész, aki a művészettörténeten dolgozik (a nővéren dolgozik: coitál) Lyka. Lyka, lika → luka. A nővér lika. Nem mondja ki a szót. Fedőszó: Lovik.

2. S. jól tud angolul. De olvas inkább, és ritkán beszél. Lov-ik. Lov – fonetikusan: szerelem. ’ik’ a Lovik író nevére való kiegészítés vagy a magyar ikes ige suffixuma. Lov-ik: szerelemkedik, szerelmeskedik. Vagy: a coitust kifejező magyar ikes ige helyett.

1934. VII. 12.

A kertben egy házaspár beszélget. Csúf nő 40 körül, horgol. Vastag férfi, 45-ös, eltakarja arcát, és morog. Nem lehet érteni. A nőnek éles a hangja. Jegyzem:

– Megálltam az ablaknál és benéztem.

– …

– A hálószobába, igen.

– …

– Ugyan, ne mesélj!

– …

– Te a szappantartóhoz ugrottál, a lány meg úgy tett, mintha súrolna…

– …

– …

– Hát mit csináltunk?

– Ez az, hogy mit csináltatok!

– …

– No, megcirógattad!

– …

– Ez a lány, vagy egy másik. Mindegy.

– …

– Az a lány panaszkodott is, hogy: Nagyságos asszony, kérem…

– Mit mondott?

– Hát hogy kicsit összemelegedtetek.

A férfi sóhajt. A nő:

– Bután csináltad.

– …

– Persze, persze.

– …

– Szép lány volt.

1934. VII. 13.

Drágával lenn jártunk a Farkasréti temetőben. Kaffka sírjára vittünk virágot. Egyedül mentem be az „Igazgatóság" irodájába, útbaigazításért. Harmincas, szemüveges hivatalnoknő fogad. Kaffka Margit sírját keresem. A nőnek arcizma sem rándul. Nem jelent neki semmit a név. Mintha Nagy Jánost keresném. Mikor halt meg? – kérdi. – 1918. dec. 1. – felelem döbbenten és szomorún. Előszedi a nagy könyvet, keresgél, aztán azt mondja: megvan. A fiával együtt temették. Elővesz egy cédulát a fiókból, egy nagy ollóval gondosan elfelezi, és az egyik felére ráírja: 1-2-237-238. Rettenetes. Igen, K. M. meghalt. Keresgélés után megtaláljuk a sírt. Bádoggal borított, kopott fejfa, bádogtábla. A sírt benőtte a zöld. Elhanyagolt, magányos. Bauer Ervin Moszkvában van. Sokáig álltunk a sír fölött. Azért azt hiszem, Kaffka elégedett lehet. Ha én ilyen kezekbe kerülnék annak idején!

Tolnai Gábris ír ma lelkendező levelet, és dicséri a tanulmányt. „Író nem érdemelhet többet, mint egy ilyen tanulmányt." Igen. Mégis az az érzésem, hogy mi lehetett volna ebből a könyvből, ha nem doktori disszertációnak készül elsősorban. Az objektivitásáért és igazságáért lelkesül Gábor. Igen. Ez kísérlet volt, és azért sikerült tán, mert nem kompenzáltam vele, mint a legtöbb irodalomtörténész, aki abbamaradt író, vagy pláne költő. És örülök Gábor elismerésének, mert ért hozzá, s mert Szegeden Dezső23 és Gyula,24 a két „profi tudós, mint „előkelő idegen sikerült munkáját kezelték, mint a poéta kirándulását, amit kissé tán szemtelenségnek néztek. No, ami a Deskét illeti, ezt a kis férfikurvát és a tudományát… jól írja róla Gábor. Az igazság fogalma távoli és egzotikus valami neki. Nem csoda, hogy Zolnaival úgy megértik egymást!

1934. VII. 14.

Bocskay Kata25 mesélte Szegedről jövet az autóbuszon: a Hortobágyról utazott Pestre, tanított ott, és vakációra ment föl. Valamelyik állomáson hozzákapcsolták a kormányzó szalonkocsiját ahhoz a vagonhoz, amelyikben ő jött. Biztos vadászatról jöttek az urak. A kocsiba kezdtek szétszéledni a detektívek. Kata kimegy cigarettázni a folyosóra, és sétál. Mikor visszamegy a kupéjába: a vele utazó négy utas a fülke sarkában áll rémülten, egymásra torlódva, két férfi pedig, a két dekli ugrásra készen áll, és figyel fölfelé a csomagtartóra, ahol Kata kofferja fekszik. Az egyik Kata tanítási naplóját szorongatja a hóna alatt, amit utazás közben olvasgatott. Kata belép. Érdeklődve nézi őket. Mi az, megbolondultak? Magáé ez a koffer? – sziszegi felé a naplós. – Enyém hát, kié lenne? Mi csörög benne? A két detektív a karját fogja. Kata hallgatódzik. – A vekkerem –, mondja nevetve. A négy berezelt utas már könnyebbülten röhög.

A deklik komolyak és kételkedők. A négy utas erre újra megrémül. – Biztos? – Nézze meg! – mondja Kata gorombán, és röhög dühibe. Az egyik leemeli a koffert, a másik a karját szorítja. Kinyitják. A koffer közepéről egy szennyes kombiné öleléséből kikacsint a vekker. Mindenki röhög.

Hétfőn lemegyek a városba. A kisasszony meséli, hogy Szegedről jönnek nyaralók a pensióba. Zombory tanácselnök és neje.26 Z. hallgatott ki először, mikor az Újmódit elkobozták.27 Nagy dagadt ember. Még csak ez hiányzott a pihenéshez! Másfél órát váratott az előszobájában, és goromba volt, mint a pokróc! Én is.

Budapest, 1934. VII. 17.

Fönn a pensióban vasárnap délután a kenyereslány a tálalóasztal mellett ült, s a körmét piszkálta egy villával. Jó vastagon jött ki a piszok a körme alól. Ideje volt lejönni!

Budapest, 1934. VIII. 5.

A keresztesek idealizmusába vetett bizalom megingott, s ezt a közönyösséget Incze pápa korlátlan tekintélye sem tudta eloszlatni. Csupán a serdülő ifjak, gyermekek lelkét ejtette lázba Incze szózata. 1213-ban vallásos eksztázisba esett rajongó ifjak biztatására és vezérlete alatt Franciaországból mint egy 30 000, német földről 20 000 egzaltált gyermekifjú fegyverkezett és kerekedett fel a nagy útra. A szülők és hatóságok minden erőfeszítése elégtelen volt e szerencsétlen vállalkozás meghiúsítására. A gyermekek eljutottak a tengerpartra, s onnét lelketlen rabszolgakereskedők közvetítésével jórészt keletre kerültek rabszolgaságba, mások elpusztultak, csak kevesen láthatták viszont hazájukat, családjukat. E tragikus véget ért gyermekmozgalom nem volt alkalmas a kereszteshadjárat gondolatának népszerűsítésére, általában bűbájosok ördögi művének tartották a gyermekek felbuzdulását, de sokan a keresztes agitáció túlhajtásának eredményeként számolták el. (Hóman: M. Tört. 24.)28

Úgy, ahogy Fif elmesélte, jobb volt, most látom. Ki vezette őket? Név!

*

Tegnap a fogason29 angol társaság. Ada-lak-nál nagy öröm. Lak. Lake.30 Ahá. – Mit hisznek ezek? Az angol nyelv kiment a klóra, és kiszülte a magyart stb.?

*

Tegnapelőtt Molière: L’Avare-t31 olvasta egy kedvesnővér a fogason. Óhoh! Egyetlenegy.

*

Forgács olvasta valami gyűrött vacakról, állítólag a „hídvégi"32 temető sírfelirata:

Itt fekszik Kovács Ferkó,

Kit agyonrúgott a pejkó,

János volt a neve

Szegény szánandónak,

Csak a vers kedvéért

Íratott Ferkónak.

1934. VIII. 14.

Nemzedék.

Gábrissal beszélgettem ma. Benn a Múzeumban.33 Gál Pista írt neki. Igen. Ez a nemzedék létezik. Sokáig hittem, hogy egyedül vagyok, de a kényszerűség talán utamat társak közé vezette. Nem tetszett, amit csinálnak, most talán már jobban tetszik. Szépítgetem magamnak. Három-négy költőt valóban becsülök, egy essaystát, egy irodalomtörténészt és egy filológust. És két embert, aki még egy sort sem írt.

Nemzedék. Halász Gábor cikkére emlékszem homályosan.34

Frankl mondta, hogy nagyon tetszett a Nyugatban a versem.35 Kísérletezést lát benne. Én vagyok az izmusok egyetlen örököse, így – kísérletező kedvben. A többi mind „bel cantó"-t36 csinál. Talán ezt kifejteni.

Németh László ígér (Tanúból idézni), nem váltja be.

És a Válaszban felénk vág. Jogosan? Okkal. De jogtalanul.37

Válasz. Mily idegen. Ez negatív bizonyítéka annak, hogy e nemzedék van.

Negyedévi lap és egy valódi antológia. Antológia. Itt fekszik előttem. Mit ér? Németh otthonosabban mozog benne, mint a Nyugat-félében. Mit tett értünk? Kell-é, kötelessége-é?

Párizsból egyetlen élményem: a Gyarmatügyi Kiállítás.38

És néha látom fiatal társakon a verseim nyomát. P. H.39 Egy-két fiatal költő belőlem nőtt ki. Eleinte bosszantott, de hamar mögé bújt az egész ügy mögé a mosoly. Ímé, nem hiába.

Olvasó? Most nő föl.

Szeged, 1934. augusztus 31. Angyal40

Ma csak úgy belepislantottam az új Nyugatba a Városi Nyomdánál.41 Babits ír a Vajda János Társaság-féle antológiáról.42 Vas és Weöres nevét említi csak. Az agg koszorús43 nem szereti a kényelmetlenül „nagy tehetségű fiatal költőket. Azaz engem. Szörnyű így talajtalanul élni. Németh sem ír rólam. A nemzedék irodalomtörténészei és esszéistái gyávák! Nem lehet rájuk számítani. Pedig ez Radnóti-generáció. Valahogy el kell helyezkedni! Lapot kéne csinálni. Miből? Megfojtanak a klikkek. 25 éves vagyok már. És még sehol sem „futtattak.

*

Utca és irodalom: a régi eset. A fogason az elkobzott könyvvel. A Hašek.44 Miért? Mert antimilitarista? Igen, és olyan részek vannak benne, amelyek nem bírják el a nyomdafestéket. – Nem bírják? Hisz látja, hogy elbírják! És megvetően kinéz az ablakon, mintegy befejezve a diskurzust. És odakünn, az ablakon túl olyan dolgokat művelnek a madarak s a bogarak, melyek szintén „nem bírják el a nyomdafestéket".

(Bubópestis Mandsuriában.) A mandsuriai Pedunei város középületeire felvonták a rettegett fekete lobogót, a bubópestis jelét. A Sungarin haladó gőzösök utasai beszélik, hogy a város egészen kihalt, az utcákon egyetlen lelket nem látni, a környékbeli földek megműveletlenek, a legtöbb ház kapuja és ablakai be vannak deszkázva, annak jeléül, hogy a lakók kihaltak.45

Szeged, 1934. szeptember 14.

Este Messinger Miminél46 Bachot hallgattam. Utána a Tiszában47 ültem Dezsővel és Ferivel.48 Miért szeretem Bachot:

A mindenségre nyílik kilátás a kompozíció tudatos résein át. A haját fújná a magasjáratú szél. De nincsen haja. Ilyen puha anyag nincsen e konstrukción. Gránitból van az egész, és sima, kopasz.

*

Ne felejtsd el a kutya-medve históriát és a könyvvásárlást.

1934. október 9. ½ 12.

Sándort,49 Barthou-t és Georges-t50 megölték Marseilles-ben. Nyom valami. Rettenetes. Fifnek írok néhány sort. Meg kell őrülni. Három idegen embert megöl egy negyedik idegen ember! és – Afrika, Afrika, Afrika, AFRIKA.

1937

Október 26.

Az NRF51 júliusi számában André Thérive közöl néhány fordítást Christian Morgenstern Galgenliederjeiből.52 Versben és kitűnőt. Szóval mégis sikerülhet. Már-már azt hittem, hogy csak Rónai Pál képes rá. „Essai d’adaptation"-nak53 nevezi.

Este nagyon ideges lettem, egész nap semmi sem sikerült. Lemegyek sétálni a partra. Az egyik utcából Zarek jön ki, a száműzött német regényíró. Nem ismer meg a sötétben, megállok és figyelem. Lassan jön, kicsit görnyedten és szomorún. Az irattáskáját féltő mozdulattal a szívéhez szorítja. Néhány lépést megy; aztán tétován megáll, a víz felé néz. Leül egy padra, s mert emberek jönnek, hetykén keresztbedobja a lábát. Fáj. Kibírhatja ezt író? Száműzött itt, ahol én itthon vagyok. Itt él, ismer néhány újságírót, egy-két asszonyt, társai szerteszét. Itt él, talán egy albérleti szobában, irattáskájával és egy hordozható írógéppel. Mit csinál? Ír! És hazagondol. Hány éves lehet? Túl van már az ötvenen biztosan. Megnézem a lexikonjaimat, mit írnak róla. – Semmit.

Október 27.

Gyöngyösiről54 írok diákfélórát a Rádiónak. Egyetemi jegyzeteimet lapozva három versszakot találok a Daedalus templomából:55

Ifjuságom szinét fonnyasztó Fogságom!

Fogság után valljon leszsz-é Szabadságom?

Szabadsággal vidul minden Hervattságom?

Hervattságom után derül Vigasságom:

Vígságomnak valljon ha látom Napjait,

Napjaim fellegim siralmas Órájit?

Órájim folytatom bánatnak Árjait.

Árjával ujjítom gyakor Sír-halmait.

Sír-halmom gyászszával immár el-Hervattam,

Hervatt orczájimat addig el-Áztattam,

Ázott tagjaimban épen el-Lankadtam,

Lankadással halált gyakran ohajtottam!56

Az utolsó négy sor különösen remek. S az ötlet minden mesterkéltsége mellett is meghat. Szójáték, de nagyon nemes anyagú, fájdalmas.

Október 29.

Bálint Gyuritól megkapom a Féja-tárgyalás57 jegyzőkönyvét. A Márciusi Front58 adta ki.

Október 30.

Cs. Szabó László: Apai örökség.59 Ha olvasom, „műfaji izgalom" fog el. A novellák esszébe játszanak át, az esszék novellába, de az Apai örökség történetei önmagukban is kalandos utazásokra csábítanak. Ahogy a valóságba belejátszik az olvasmány, az ébrenlétbe az álom, a jelenbe a múlt s a múltba a jelen – ez a sajátos teremtő képzelet és írásművészeti teljesítmény, mely tanultság és kísérlet együttes eredménye, megérdemelné a beható vizsgálatot. Izgalom süt a sorok közül, ezt az izgalmat jelzi egy-egy villámló poen éppúgy, mint a mondatok végtelenbe csengő melankóliája, sokszor már-már versbeszökő ritmusa. A mesék tudatosan szerkesztett rétegeit pompásan tartja együtt az a mindig villódzó, sokszor sűrű és nehéz, sokszor tündérien könnyű légkör, melyet már első mondataival megteremt.

Zágoni Erzsébettel, a Látogatás Antwerpenben és az Utrecht ostroma60 hősnőjével kapcsolatban írja: „Erzsébet nyugatra vágyott. De nem egy homályos kikötőbe, durva, kemény matróz után, aki fehér madarat hordoz a vállán, s vörös meg sárga nőkkel henceg a fehér szeretőinek. Ahol ez a pompás kép fölfénylik a novellában, ott többszörös célt szolgál. Természetesen „jellemzi is Zágoni Erzsébetet, de egyúttal a távolt, a kalandot és a mesét varázsolja a történetbe, mert a mese varázslata mindig együtt jár nála a stílus varázslatával. Külön teljesítmény novelláiban az, ahogy a valóság és a benső valóság átmeneteit oldja meg. Külön öröm figyelnem ezt, gyönyörködni (hogy is mondja Kazinczy?) – „gyönyörködni, hogy a hang és hang mint csapnak együvé, s ellenkezve és hasonlítva a léleknek habzásit festik."61

A léleknek habzásit…

November 6.

Bajomi Endrétől62 kapok levelet Párizsból. Többek között ezt írja: „Hispániádat63 olvastam. Szép. Viszont tudnod kell, hogy a köztársaság területén soha nem volt olyan jó aratás, mint az idén."

November 7.

Megbeszélésre megyek be Cserépfalvihoz.64 Várnom kell. Egy Mallarmé-kötetet veszek le a polcról, azt olvasom. Poe Hollóját65 prózában fordítja, s a visszatérő károgás így hangzik nála: Le Corbeau dit: „Jamais plus!"66

November 10.

Hallom, Hevesi A.67 mondta Szerb új regényével68 kapcsolatban: Szerb pénzhamisító.69 De olyan, akinek minden hamis pengős 1.20-ba kerül.

November 25.

Szörnyetegek közt élek! Szörnyetegek közt, – ◡◡ – –, szörnyetegek, milyen csodálatos, e borzalmas szóban a borzalmas hangkép és képzettársítási alkalom: ször… szőr!

Tegnap délután elkobozták Illyés Gyula új verseskönyvét.70

December 2.

Olvasom, hogy Doumic meghalt. 31-ben hallgattam Párizsban. Unalmas volt, kedves és öreg. A terem fele aludt az óráján, halkan beszélt és érthetetlenül. Ha littérature-t mondott sziszélaszür-nek hangzott. Milyen szép volt ez így, milyen békés, milyen álmosító.

December 22.

Miklós71 járt este nálunk, Goethéről beszélgettünk. Egy megjegyzésemre ezt felelte: G. úgy volt „szociális", mint egy országos eső.

December 27.

Éjjel. Este könyvcímekről volt szó, viszonyukról a műhöz, az olvasóhoz. S most jutott eszembe: Der Tod in Venedig! Azaz magyarul inkább: Halál Velencében.72 Hogy árnyékolja az egész elbeszélést a címben elárult vég. Aschenbach él, Velencébe utazik, s mi tudjuk, hogy meghal ott.

Halál… egyike a legszebb magyar szavaknak. A hangkép és jelentés tökéletes egybefonódása. A h borzalma, az a-á elnyújtott rémülete, vagy csodálkozása és az l-ek síkos simasága.

1938

Január 17.

A Ny. legutóbbi számában Halász G. ír Illyés új verseskönyvéről.73 Két-három mondata nagyon mulattat: „Bámulatosan tudatos, néha már a szélső határon, amit a vers még megbír. A prózaíró kölcsönözte benne a jótékony fölényt a költőnek, hogy élményei fölé kerekedhessen, de a prózaírótól vannak a markáns, összefoglaló mondatok is, néha valóságos kis definíciók, élesen formulázott, logikus vélemények, alig-alig feloldva a vers lazább, sejtelmesebb anyagában. »Ó, kamasz, csupa-reggel század – a hegyeken át postakürttel – utazó eszmék, tervek, vágyak, – s ti naiv arcok, tele tűzzel«74 – jellemzi egy esszéistának is becsületére váló gyöngéd iróniával a biedermeier és forradalmi márciust… Nem nagy kissé az esszéista öntudat Gáborban? Két „villanykát mosolyogtam. Az első:

Fuss, igyekezz! a világ kicsi és sikered beragyogja,

néha ha oly jól írsz, mint a Halász kritizál!

A második:

Visszhangozza Echónk szaporán a poéta szavát és:

tudsz te is, – így mormog, – s azt hiszi ő kiabált!

Augusztus 3.75

A napilap hírei között olvasom, hogy aug. 2-án, kedden hajnalban, az angyalföldi elmegyógyintézet szomszédságában egy férfi fára mászott, és a magasból beszédet intézett a csoportosuló emberekhez. Felszólította őket, hogy parafa dugóikat azonnal szolgáltassák be neki, mert azokkal akarja betömni a világ összes fegyvereit. Aztán harsány hangon a békét éltette. A rendőr leszedte a fa tetejéről, és bevitte a közeli tébolydába, ahol „megállapítást nyert, hogy a szónok az intézet szökött „ápoltja. Cigarettára gyújtok, és újra elolvasom a hírt. Dédelgetem, színezem magamban a képet. Egy ember a fa tetején békességet kiált. Egy „ápolt" végre nem Napóleonnak, nem japán császárnak képzeli magát. Majd borzongani kezdek, és óvatosan körülnézek. Nyár elején felkapaszkodtam egy dobogóra, és békehimnuszt szavaltam egy irodalmi társaság előadóestjén.76 Nemrégiben pedig lefordítottam Tibullus Detestatio bellijét.77

Csak a fatetőn múlna, s a parafa dugón? Viselkedés és műforma kérdése lenne az egész?

Augusztus 6. Nyelvgazdagodás

Tejcsarnokban vásárolok. Fiatal munkás lép be, leül a kis bolt egyetlen asztalához, s rendel:

– Negyed félbarna, fél macskafröccs!

– Azonnal – hangzik a válasz. A tejes megértette a rendelést.

Kérdőn nézek az asztal felé. A fiatal munkás nem érti a pillantást. Nem érti, mit nem értek.

– Mi az a macskafröccs?

– Tej – felel gyermeki mosollyal.

Augusztus 24.78

Kedves, jó Uram, távoli barátságunkra hivatkozva arra kér, hogy mondjam el Önnek a véleményemet azokról az eseményekről, melyek napjainkban történnek. Ha jól értettem sorait, főleg a hazai eseményekről kérdez. Azt írja, hogy újabban erősen rokonszenvez egy politikai párttal, de tépelődő természet lévén, nem tud még határozni. Megemlíti, hogy tépelődései közben gyakran gondol rám, és ez rendszerint zavarja állásfoglalásában. Mit szól ezekhez a dolgokhoz egy magyar költő, akinek a bőrére megy a játék – kérdezi levelében. Nyugodtan írhatta volna így is: akinek az életéről van szó. Mondatában a magyar költő megjelölésnél kissé erősebben, vastagabban fogott a tolla. Nem vagyok bűnügyi nyomozó, csak költő. De a költő is „megfigyel". A két szó leírása előtt nyilván tétovázott, töltőtollán megszáradt a tinta, és becsavarta vagy megpöckölte, hogy tovább írhasson. Tétovázott azon, hogy mit is írjon. Magyar költőt, vagy magyarul író költőt? Lehet, hogy csak a tapintat választatta Önnel végül is az előbbit, mindegy. Akkor is köszönöm. S nem hiszem, hogy belép a pártba.

Azt is írja, hogy válaszomtól nem tesz függővé semmit, nem tanácsot kér, egyedül dönt majd, és vállalja a következményekért lelkiismerete előtt a felelősséget. Mégis szeretné, ha válaszolnék, s attól fél, hogy zavaros és értelmetlen ez a kérés. Nem zavaros, és értem is. Mégis gondolkoztam azon, hogy mit válaszoljak. Úgy döntöttem, hogy először röviden elmondom Önnek az életemet.

Budapesten születtem, ezelőtt 29 évvel. Ikergyerek vagyok, öcsém és édesanyám79 meghaltak születésemkor. Anyámat az ikerszülés ölte meg, nem bírta a szíve, öcsém gyönge volt, elszívtam tán tőle az életerőt. 11 éves voltam, meghalt az apám is. Az anyámat nem ismertem, az apámra valójában alig emlékszem, néhány éles, de összefüggéstelen képet, emléket becézek róla magamban. Hogy ez a katasztrofális gyerekkor hogy védett meg bizonyára bizonyos neurózisoktól, arra majd később visszatérek. Most maradjunk a családnál általában. Apai ágon a nagyszülőkig,80 anyain a dédszülőkig „igazolhatom okmányokkal a családfámat", mint ez most divatos, 1790, 1800-ig e földön. A családi hagyomány mindkét részről még két nemzedékről tud (nagyapai és dédi másodunoka, ill. unokatestvérség), de nem hiszem, hogy írás akadna erről. Sosem kerestem, nekem a hagyomány is elég. A család múltjában anyai ágon két tanár (igaz, hogy az egyik császári, de csak lovaglótanár)81 képviselte, az apain egy állatorvos82 képviseli a tudományt, de a többi is kisember volt, szegény volt. A művészetnek apám családjában volt hagyománya, két festőművész, apa és fia, nagybátyáim.83 A fiút emlegetik a részletesebb magyar művészettörténetek.

Augusztus 29.

Délután meghalt Siófokon Karinthy Frigyes. Bálint Gyuri telefonálja meg a Dunakorzóba.84 A Ny. rendes hétfői összejövetele. Gyuri a kávéházból megy be a szerkesztőségbe. Fél óra múlva, hét óra néhány perckor egy nő jön ki a teraszra – egy urat kérnek a telefonhoz a Ny.-asztaltól. Mohácsi megy, vörösen jön vissza a hírrel. Schöpflin,85 Gellért,86 Nagy Zoltán, Kosztolányiné,87 Hont, Mohácsi. Döbbenten ülünk, a szemek égnek. Aztán Kosztolányiné sikongva elrohan. Gellért észrevehetetlen, lassú mozdulattal a szívére markol. Csönd van. Sch. kezd beszélni valamit, aztán Gellért telefonál a PN88 szerkesztőségébe, hogy megerősítették-e a hírt. Gellérttel jövünk haza. A villamoson a régi munkatársi névsor megmaradottjait számolja.

Utoljára múlt hétfőn láttam. A Ny.-találkozóról jöttünk, s búcsúzkodtunk a Duna-parton. Hívj meg már egyszer, kíváncsi vagyok a fiadra – szólt oda Cs. Szabónak. A kávéházban Proustról beszélgettünk, Karinthy módszertani fejtegetésekbe kezd, ugráló gondolatokkal, ahogy szokta, majd hirtelen megszólal: Ezt különben utolsó művemben, a Mennyei riportban89 megcsináltam! Igen – feleli halkan valaki. Karinthy körülnéz, aztán nevetni kezd. A Mennyei riportban, amit uraim, közületek senki sem olvasott! Csönd.

Szeptember 26.

Légvédelmi gyakorlat. ½ 10-kor koromsötét a város. Valaki nyitott ablaknál rádiózik. Hitler hangja és a német tömegek hörgése hallatszik a sötétben és a csöndben. Hallatszik? Harsog!

Szeptember 28.

Simon Jolán temetése. Kezet fogok Kassákkal, megköszöni a Lloyd-beli tanulmányt,90 és kérdi, hogy miért nem látogattam meg a kávéházban, mióta megjött Drégelypalánkról… a felesége temetésén. Vérré vált póz? Életmű és magatartás?

A sírtól jövet két asszonyt érek utol, beszélgetnek: Azért nehéz, ugye, a nagy írónak… semmi havi fixe nincs tulajdonképpen.

Hajnal Annával jövök, a nagy keresztútnál Kassák áll. Anna: Füst Milán üzeni, hogy lélekben itt van, de kijönni nem tudott, mert beteg. Kassák: Ugyan, Milán beteg, mi baja? Anna: Nem tudom pontosan. Kassák: Hát mondja meg Milánnak, hogy drága halottunkat tisztességgel eltemettük, ahogy illik, de az élők éljenek, gyógyuljon meg mielőbb, neki élnie kell és dolgoznia. –

Anna kérdi a temető kapujában: Te mit csinálsz, ha otthon vagy, és bombázzák a várost? Ha van pince, ahová érdemes lemenni, mert véd, akkor lemegyek. – Nem okosabb altatót bevenni és aludni? – kérdezi Anna. – Nem, igyekszem túlélni. Az ember tiltakozzék, mondjon nemet az egészre, de ne altatóval!

1939

Július 8.91

Délután 4-kor indulunk Párizs felé,92 Wien–München–Kehl–Strassbourgon át. Elfelejtettem szólni a takarítónőnek. Az erkélyünkön a fehér petúniák között egy kis gaz fogamzott meg, szerény, színtelen proli virága van már – esetleg kiráncigálja.

Hitetlen vagyok, mint Szt. Tamás93 – mondja a német vámőr –, csak azt hiszem el, amit látok. – S belenyúl tárcáinkba és megszámolja frankjainkat.

S a nap gurulni kezd a láthatáron, ilyen nagyot, vöröset nem is láttam még talán, két jegenye mögé gurul, elhagyja őket, süppedni kezd…

Bécsbe késéssel érkezünk, a Westbahnhofon94 várunk két órát. Szombat este van, kirándulók és egyenruhás férfiak tolonganak a vonatokhoz. Minden beszállásnál újabb áradat. Bokacsattogások és karlendítések. Ideges sétáim közben szembekerülök egy rohanó tömeggel. Nem kirándulóvonat lehet az éppen induló, egyenruhák rohannak, kapaszkodnak, kiabálnak, röviden, pattogón, csizmák csattognak, karszalagok és vállpántok világítanak.

És hirtelen újra fölötlik bennem – fölötlik? izzani kezd bennem az eltemetett kép!95 A tömeg körülönt, szétnyílik előttem, és mögöttem összezárul, látom az asszonyt, a napba öltözöttet s a sárkányt! s Mihályt viaskodni vele.96 S látom a hétfejű vadállatot s a földből jövő kétszarvút is. Vidám aratás és rettenetes ősz…97 jajong felém az apokalipszis szava. Öt izgatott és lelkes nap s egy borzalmas éjszaka mozdul újra bennem.

A Pozsonyi úti lakás98 délutánja, mikor újra dolgozni kezd bennem a szándék, hogy megírom versben…

Egy gépkocsi fékje sikít az úton. Vékony és hasogató kutyajajgatás folytatja a felszökő hangot. A kocsiút szélén visong egy kis fehér kutya, fél farára dől, a lábát nyalja, s közben panaszkodik. A kánikula ijedten hajladozni kezd, egy ember fut a néptelen térről a kutya felé. A lent szaladó férfi szinte meglök, elugrom az ablaktól, felkapom a kulcsot, és lerohanok. Az ajtóból még hallom a kutyát, s mire az utcára érek, üres a környék. Elfutok a sarokig, a házak lehúzott redőnyein csorog a nap, a tér fái roggyantan állnak. És nem értem az egészet. Várok, s néhány lélegzetvétel után a jobb oldali ház egyik ablakából kihallik a visongás.

Lassan lépegetek felfelé a hűvös lépcsőházban. S hirtelen eszembe jut a János jelenéseinek egyik képe, kibomlik, forogni kezd. A sárkány áll az égen a napba öltözött asszony előtt, hét szája nyitva, a vörös, duzzadt nyelvek közt villogó, görbe, fehér fogak; várja a születni készülő fiút, hogy megegye…

Apollinaire Voyageurjét99 próbálgatom két napja fordítani, s nem sikerül. Most visszaülök hozzá, hiába… A képek nem hagynak nyugodni.

Eszter, a gyerekkori szolgáló mesélte mindig este ezt a részt a Jelenésekből, azóta hordom. 10 éves korom óta.

Este Sík Sándorért megyek a Rendházba,100 a testamentumi forma problémáiról beszélgetünk. A Jelenések szimbolikájáról szeretnék olvasni, dr. Székely István könyvét ajánlja.101 Éjszaka Béla102 fejtegeti hazafelé jövet, hogy a görög mérték teljesen alkalmatlan forma egy esetleges kísérletnél. Nem hiszem.

A Fővárosi Könyvtárban103 a Bibliai Lexikonban104 még két könyvcímet találok. A katalógus szerint megvan mind a három. Várok másfél órát, egy rossz füzetet kapok. Újra visszaadom a lapot, délre visszakapom, nincs benn egyik sem. Nem lehetne visszakérni? A tisztviselő keresgél, s kiderül, hogy elvesztek, nincsenek senkinél. Néhány nap múlva a Széchényi Könyvtárban keresem. Egyik sincsen meg. Eh, mit; majd értelmezek. Babits Amor Sanctusának tanulmányát105 olvasgatom, Sík Zsoltároskönyvének106 jegyzetét a fordításról, sorokat hangolok emlékezetből.

S az egyik éjjel, három feketével hajszolt szívvel olvasni kezdem elölről a Jelenéseket, csak a gyerekkori rész él bennem, csak azt szeretném versre írni.

Fél három volt, hogy a végére értem. S itt a pályaudvaron, a tömegben végigmondom újra a befejezést. Most tudtam meg, hogy – tudom.

„Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzátesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra;

És ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak.

Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!

A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájan ti veletek. Ámen."107

Leoltom a villanyt, és rémülten fekszem a másfajta fényben. A szobában világít a hold. A tárgyak az asztalon, a bútorok, a könyvek mind látszanak és remegnek. Fölülök, és kinézek az ablakon. A János-hegy feketén áll a világos égben. Felverem Fannit. Nehezen ébred, ijedten.

– Fiacskám, figyelj ide! Így fejeződnek be a Jelenések.

És olvasni kezdek.

Kócosan és rémülten, nagy kék szemekkel ül mellettem a villanyfényben, összekulcsolja a kezét.

– Írtál már belőle valamit? – Nem, semmit. – Hozzá ne nyúlj! – Megcsókol, és eldől, alszik.

Reggel még alszom, mikor menni készül. Fölébreszt, egyik kezében a Biblia, a másikkal a nyakam alá nyúl:

– Ugye, nem nyúlsz hozzá? Lehet, hogy butaság, de mégse…

*

Ulmnál már hajnalodik, a földeken tejszínű köd lebeg, vékonyka, ragyogó leplek emelkednek, majd visszacsapódnak. Korán lesz reggel.

Strasbourg, 1939. július 9. Vasárnap

A kalauz jön, két órát várunk, a késés miatt nem szabad az út. Lezáratjuk a fülkét.

Délután három óra, az utcákon fekete ruhás öregasszonyok totyognak csivitelve, egy-egy katona lézeng, s jóformán senki más.

Egyenesen, végig az úton – mutatja a villamoskalauz, nem érdemes felülni, hét-nyolc percnyire van a székesegyház. De mindjárt az út elején egy kis román-gót templomba botlunk, az oldalfal csábít, bemegyünk a kis utcába, s egy mellékajtón találomra benyitok a mise áhítatába.

A székesegyház tornya bujkál előttünk, eltűnik, majd máshol bukkan fel újra. Két kis mellékutca is becsap, a főútra visz vissza. A harmadik kaland sikerül. A szűk sikátor végén a fény mutatja, hogy térre nyílik, de a torony nincs sehol. S íme, a kicsi téren szökell a székesegyház, az első pillanatban szökell, valami ideges és mégis nyugodt izgalommal. Befejezett tornya úgy mutat föl, hogy szédít.

És hirdet az egész. Szökell és lebeg, a leglebegőbb azok között,