Hazugságok

T. M. Logan

HAZUGSÁGOK

T. M. Logan

HAZUGSÁGOK

A mű eredeti címe

Lies

Copyright © TM Logan, 2017

Hungarian translation © Tóth Bálint Péter

© General Press Könyvkiadó, 2018

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

TÓTH BÁLINT PÉTER

A borítót az eredeti felhasználásával

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 452 196 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Sallynek, Sophie-nak és Tomnak

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Sokan működtek közre abban, hogy megszülessen ez a könyv. Az ügynököm, Camilla Wray a Darley Andersontól nagy kockázatot vállalt velem, mégis végig támogatott, biztatott, és jó tanácsokkal látott el. Azt hiszem, nélküle nem írnám most ezeket a sorokat. Hálás vagyok Celine Kellynek is az alapos szerkesztői munkájáért és a minden részletre kiterjedő figyelméért. Köszönet illeti továbbá Naomi Perryt, szintén a DA-tól, hogy segített befejezni a könyvet (és életem eddigi legemlékezetesebb e-mailjéért).

Joel Richardson tudása, éleslátása és lelkesedése oly mértékben hozzájárult a történethez, hogy képtelen lennék itt és most összefoglalni. Óriási köszönet személyesen Joelnek, valamint a Bonnier Zaffre és a Twenty7 egész csapatának.

Köszönöm Rob Griffin főfelügyelőnek a nottinghamshire-i rendőrségtől az eltűnt személyek felkutatásával kapcsolatos szakértelmét és tanácsait. Mondanom sem kell, hogy minden tévedés vagy hiányosság csakis az én hibámból származik. Külön köszönet írótársamnak, Paul Coffey-nak, aki összehozott minket.

Meg szeretném továbbá köszönni az öcsémnek, Olinak, akivel számtalan alkalommal folytattunk a történettel kapcsolatos hosszas eszmecserét Devon különböző pubjaiban. Elképzelhető, hogy az éjszakába nyúló beszélgetéseink során felmerült ötletek némelyike bele is került a könyvbe… Bár nem tudnám megmondani biztosan, mivel másnap reggel már nem emlékszem rájuk (ideje lenne elkezdenem jegyzetelni). Anyának, apának és a bátyámnak, Ralphnak az évek során tanúsított bátorításért és érdeklődésért – köszönöm. Hálával tartozom továbbá Jennynek, Bernardnak, Johnnak és Sue-nak, akik az elvárhatónál többet vigyáztak a gyerekeimre, valamint a temérdek kedvességért, ami lehetővé tette, hogy az írással foglalkozzak.

Végül, de közel sem utolsósorban köszönöm az otthoniaknak. Nagyszerű gyermekeimnek: Sophie-nak, aki a közösségi médiára vonatkozó valamennyi kérdésemre tudta a választ, és Tomnak, akinek a könyv legelső mondatát köszönhetem. Legfőképp pedig a feleségemnek, Sallynek, aki ott volt, amikor készült a regény, és mindvégig segített. Köszönöm, hogy mindig hiszel bennem. Ezt neked ajánlom.

A pokol haragja semmiség a megbántott nő dühéhez képest.

William Congreve: The Mourning Bride

(A gyászoló menyasszony)

A hazugnak legyen jó emlékezete.

Quintilianus: Szónoklattan

Gyakran elgondolkozom, vajon mi lett volna, ha aznap nem pillantom meg a kocsiját.

Ha épp zöld a lámpa, és nem piros.

Ha a fiam szundikál vagy álmodozik, netán a másik irányba néz.

Ha az araszolgató londoni forgalomban öt másodperccel előrébb vagy hátrébb tartok.

Megannyi „ha".

Csakhogy észrevettem a kocsiját.

Minden más ennek a pillanatnak a folytatása, az események pedig egyre gyorsabb ütemben követték egymást – feltartóztathatatlanul, elkerülhetetlenül.

Vajon másként alakult volna minden, ha egyszerűen hazamegyek?

Talán.

Talán nem.

Talán így kellett lennie.

CSÜTÖRTÖK

1

A fiam első szava nem az volt, hogy „anya vagy „apa, hanem az, hogy „Audi". Ami már csak azért is meglepett, mert sosem volt Audim, és a fizetésemet nézve valószínűleg soha nem is lesz. William azonban már azelőtt kisautókkal játszott, mielőtt felállt volna, és már azelőtt felismerte a márkákat, mielőtt ki tudta volna betűzni őket. Alig négyéves korára valóságos szakértővé vált, és a vánszorgó észak-londoni forgalomban araszolva sorra azonosította a szomszédos kocsikat a hátam mögött.

– Audi. Renault. Bömi.

Már majdnem hazaértünk. A jelzőlámpa épp sárgára váltott, és mire piros lett, a harmadik voltam a sorban. A visszapillantóba nézve láttam, ahogy két kézzel szorongatja az első „Iskolai Szuperhős" oklevelét, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban elragadhatja egy fuvallat. A magnóból valami gyerek-CD szólt halkan. Én vagyok a zenebohóc, ismerjük már egymást…

– Ford – folytatta az azonosítást William. – Még egy Ford. Anyakocsi.

Elmosolyodtam. A feleségemnek – William anyjának – egy VW Golfja volt. Valahányszor William meglátott egyet, nem azt mondta, Volkswagen, hanem azt, hogy „anyakocsi".

– Odanézz, apa! Anyakocsi.

A mobiltartóban jelezte a készülék, hogy Facebook-üzenetem érkezett.

– Hogy mondod, kisfiam?

– Odanézz!

A kétszer két sávos kereszteződés túloldalán, a külső sávban balra kanyarodó autók sorakoztak. A csúcsforgalomban mindenki lassan haladt. Mindenki hazafelé tartott. Bár a nap a szemembe sütött, én is észrevettem a VW Golfot. Tényleg hasonlított a feleségem kocsijára. Égszínkék, ötajtós, ráadásul ugyanolyan spongyabobos napellenző volt az egyik hátsó ablakon.

– Ügyes vagy! Tényleg hasonlít anya kocsijára.

Leengedtem az ablakot, és az arcomat megcsapta a hűvös esti szél. Ahogy a Golf felgyorsult, nem követte senki, így tisztán láthattam a rendszámtábláját. A feleségem rendszámában 59 van. Kicsit hunyorognom kellett, hogy ki tudjam olvasni.

KK59 DWD.

Ez az ő kocsijának a rendszáma volt – a kocsi nemcsak hasonlított az övére, de az is volt. Ismerős, jóleső bizsergést éreztem a mellkasomban, mint mindig, ha a közelében voltam. A VW balra indexelt, majd lekanyarodott a Premier Inn szállodához. Egyenesen a mélygarázs felé vette az irányt, és hamarosan eltűnt a szemem elől.

Biztos ügyféllel találkozik, vagy megbeszélése lesz. Jobb, ha nem alkalmatlankodom. Az elmúlt időszakban nagyon sokat dolgozott.

– Nem találkozhatunk anyával? – kérdezte William izgatottan. – Lécciléccilécci!

– Biztos nagyon elfoglalt, és dolga akadt.

– Meg tudnám neki mutatni az okvelemet. – Nem mindig sikerült minden szót tisztán kiejtenie.

A mögöttem levő sofőr ingerülten dudált, mivel a lámpa már zöldre váltott.

– Hát…

– Lécci, apa! – Fel-alá rugózott az ülésében. – Meglephetnénk.

Elmosolyodtam. Elvégre már majdnem hétvége volt.

– Akár… Miért is ne?!

Sebességbe kapcsoltam. Akkor még nem tudtam, hogy a hirtelen felindulásból hozott döntés az egész életemet megváltoztatja.

– Lepjük meg anyát!

2

Két sávon is át kellett vágnom, hogy jobbra tudjak fordulni. Mire valaki beengedett – további ingerült dudálás kíséretében –, a lámpa újra pirosra váltott.

– Anya hová siet? – kérdezte William.

– Ne aggódj, utolérjük.

A mobilom kéken villogva jelezte, hogy Facebook-üzenetem érkezett. Megérintettem a képernyőt, mire feltűnt William képe, ahogy az iskola udvarán állva szorongatja a friss Szuperhős-kitüntetését. Már négy lájkot kapott, sőt William keresztanyja, Lisa kommentet is írt: „De cuuuki! ☺ Ügyes srác! Puszilom."

Lájkoltam a kommentet.

Amikor a lámpa zöldre váltott, elkanyarodtam, és ahogy a feleségem tette, lefordultam a szállodánál. Én is lehajtottam a mélygarázsba. Lassan haladtam a sorban parkoló kocsik között a szűkös félhomályban.

Meg is találtam a Golfot közvetlenül a felvonó mellett. Melt viszont sehol se láttam. „Parkolás kizárólag a szálloda vendégei számára" – figyelmeztetett egy felirat az egyik betonoszlopon. Mivel Mel kocsija mellett már nem volt férőhely, továbbgurultam. A következő sorban találtam is egy helyet, és betolattam egy méretes négykerék-meghajtású járgány elé, amely nem is fért be a felfestett vonalak közé.

– Megkeressük anyát? – kérdezte William. Úgy szorongatta az oklevelét, mintha egyenesen a királynőnek készülne megmutatni.

– Na jó! Felmegyünk, és megkeressük. Ott a lift.

William szeme felcsillant.

– Megnyomhatom a gombot?

Az amúgy jellegtelenül bútorozott előcsarnokban csak úgy csillogott a padló, a recepciós pult mögött pedig egy szinte még suhanc ücsörgött mellényben. William apró, meleg kezével szorította az enyémet, miközben azt találgattam, vajon Mel merre mehetett. Egy nyúzott ábrázatú fickó öltönyszállító zsákkal és aktatáskával épp akkor jelentkezett ki, mögötte pedig egy nő várakozott a kamasz lányával. Kicsivel odébb egy idősebb japán házaspár valami térképet bogarászott. A feleségemet azonban sehol sem láttam.

– Hová tűnt anya? – kérdezte William suttogva.

– Gyere, megkeressük!

Az L alakú előcsarnok sarkán, a liftek mellett jelzőtábla mutatta, merre található az étterem. Követtük a nyilat, eltávolodva a recepciótól. Az étterem alapvetően üres volt. Balra, a felvonók irányában dobogó állt, rajta jókora, egymással szembefordított fekete fotelek és egy tucat alacsony dohányzóasztal.

Megpillantottam Melt. Háttal volt nekünk, de bárhonnan felismertem volna íves, vékony nyakát és mézszőke haját.

Hoppácska, meglepetés!

Várj!

Nem volt egyedül. Egy férfival beszélt, aki igencsak ingerültnek tűnt.

Megtorpantam. Felismertem az illetőt: Ben Delaney volt az, Mel egyik legjobb barátnőjének a férje. Meglehetősen dühösnek látszott, az arca kifejezetten indulatos volt. Egyre csak Mel szavába vágott, fenyegetően hadonászott, és haragosan morgott. Mel közelebb hajolt, és megérintette a férfi karját. Erre az hátradőlt, a fejét csóválva.

Valami nem stimmelt.

Ösztönösen is William elé léptem, hogy ne lássa a jelenetet. Először arra gondoltam, odamegyek, hogy megnézzem, minden rendben van-e Mellel, csakhogy William is velem volt. Mel épp magyarázott valamit, Ben pedig a homlokát ráncolva hallgatta, és egyre csak a fejét rázta.

Ezt Williamnek nem szabad látnia.

– Gyere, menjünk! Anya elfoglalt. Indulás!

– Elment?

– Megvárjuk a kocsiban. Úgyis közel álltunk meg az övéhez.

– És akkor megmutathatok neki az okvelemet?

– Bizony.

Visszalifteztünk a mélygarázsba, és beszálltunk az autóba. Mel száma az első volt a leggyakrabban tárcsázott számok sorában, de csak a hangposta jelentkezett.

„Üdv! Itt Mel. Hagyjon üzenetet a sípszó után, és amint tudom, visszahívom."

Kinyomtam, majd újra tárcsáztam. Megint csak a hangposta. Ezúttal hagytam üzenetet.

– Szia, drágám! Én vagyok. Amint tudsz, hívj vissza! Csak szerettem volna tudni, hogy jól vagy… és minden rendben van-e… Várom a hívásod.

Öt percig vártam, amikor is kezdtem már magam kicsit ostobán érezni. Már otthon kellett volna lennünk. William már rég a kádban lehetett volna, miközben én egy pohárka vörösbort kortyolgatok, és próbálok ráhangolódni a rám váró temérdek javításra. Ehelyett azonban az északi körgyűrű melletti egyik szálloda mélygarázsában ücsörögtem, miközben azon járt az eszem, mégis mi a fene zajlik az étteremben. Legszívesebben kiderítettem volna, de nem akartam magára hagyni Williamet. Hirtelen úgy éreztem, mintha szorítana az ingem. Egy izzadságcsepp gördült végig az oldalamon.

Most mihez kezdesz? Mi van, ha Mel veszélyben van? Miért viselkedett úgy Ben? Mégis meddig akarsz még itt ülni és várakozni, szinte nulla térerővel, a gittet rágva?

Nem tudtam, mitévő legyek. Arra jutottam, nem csinálok semmit, csak tovább várakozom. Meglepem a feleségemet.

Nem terveztem semmit. Csak úgy megtörtént.

3

Elindítottam az Angry Birdsöt az iPademen, amit aztán hátranyújtottam Williamnek, majd bekapcsoltam a rádiót, hogy eltereljem a gondolataimat. Épp valami randizós honlapokról szóló műsor ment. A megkérdezett nők azt ecsetelték, milyen számukra a tökéletes partner. Meglehetősen magas elvárásokat fogalmaztak meg. Az ideális pasinak legalább száznyolcvan centinek kell lennie, továbbá jó humorérzéke, kedves mosolya és kockás hasa kell hogy legyen. Legyen határozott, de ne macsó. Tapintatos, de tudjon barkácsolni is. Magabiztos, de ne öntelt. Keressen jól, de azért az otthoni teendőkből is vegye ki a részét.

Azta! Mindezt észben tartani önmagában kihívás.

Amikor újból hívtam Melt, ismét a hangpostája jelentkezett. Letekertem az ablakot, kikönyököltem, és önkéntelenül is elkezdtem a fekete bőr karkötőmet babrálni, miközben a műsorvezető tovább csacsogott. Még Meltől kaptam a karkötőt a harmadik évfordulónk alkalmából. Immár a tizedikhez közeledtünk, és volt is néhány ötletem, mi illene az alkalomhoz. Állítólag valami fémnek kellett következnie, de mintha valaki azt mondta volna, a gyémánt kiválthatja azt. Nagyszerű. Mindig is egy akkora gyémántot szerettem volna neki adni, amelyre sosem futotta volna a kezdő tanári fizetésemből, ha egyszer…

– Apa?

– Mi az, nagyfiú?

– Kaphatok egy hörcsögöt?

– Ööö… nem tudom. Majd meglátjuk.

Meglátjuk… A szülők általában így fejezik ki, hogy „én biztos nem hozom újra szóba, hátha elfelejti".

– Jacobnak már van egy.

– Értem.

– Úgy hívják, Csoki bácsi.

– Aranyos név.

A visszapillantóban a fiamra mosolyogtam, miközben ő tovább játszott az iPaddel. William tiszta anyja volt. Biztosra vettem, hogy kész szívtipró lesz, ha egyszer felnő. Az anyja vonásai, az ő bőrszíne, ugyanaz a nagy barna szempár…

Akkor feltűnt Mel a mélygarázsban, és megindult a kocsija felé sietős léptekkel: a csinos feleségem, rózsaszínű kapucnis melegítőfelsőben, a haja lófarokban, teniszezéshez öltözve.

Bár a fejét leszegte, látszott, hogy nyugtalan.

Mint aki mindjárt elsírja magát.

– William, beszélnem kell valakivel. Mindjárt visszajövök, rendben? Legyél jó fiú, maradj itt! Mindjárt itt leszek.

Nagy barna szemét rám szegezte.

– Anya az?

– Csak egy perc az egész. Csak ne menj sehová, rendben? Aztán te is találkozhatsz anyával.

– Mi van, ha gonosz bácsik jönnek?

– Semmiféle gonosz bácsi nem fog jönni, nagyfőnök. Látni fogsz, és én is látlak téged. Csak egy perc – mondtam, az ujjammal is mutatva.

Bólintott, de egyáltalán nem tűnt nyugodtnak.

Fogtam a mobilomat, kiszálltam, és beriasztottam a kocsit. Az orromat megcsapta a mélygarázs kesernyés bűze.

Mel VW-ja épp tolatott. Kétsornyi kocsi volt köztünk.

Intettem neki.

– Mel!

A Golf hirtelen sebességbe kapcsolt. Láttam, ahogy Mel fél kézzel bekapcsolja a biztonsági övét, miközben a kijárat felé vette az irányt. Nem vett észre. Ahogy átszlalomoztam a parkoló kocsik között, majdnem elhasaltam egy betonbuckában. Ismét kiáltottam, de a hangom alig hallatszott az alacsony mennyezet miatt.

– Mel!

Az autó eltűnt a felfelé vezető rámpán, és hamarosan elnyelte a csütörtök esti csúcsforgalom.

4

A mélygarázs másik vége felől meghallottam a lift jelzőcsengőjét. Kinyílt az ajtó, és kilépett Ben, aktatáskával a kezében, szájában cigarettával. Rágyújtott, majd ahogy hátradöntötte a fejét, hogy kifújjon, mintha a szeme sarkából észrevett volna, miközben elővette a farmerja zsebéből a mobilját.

Biztosra vettem, hogy meglátott.

Ő azonban úgy tett, mintha mégsem.

– Ben! – szólítottam meg. Még intettem is felé.

Megtorpant, röviden végigmért, és tétova mozdulattal viszonozta a köszöntésemet. Közelebb léptem. Egy gyöngyfehér Porsche Cayenne mellett állt, amelynek GY0ZT3S volt a rendszáma. Egyáltalán nem hivalkodó, mégis nagyon is tudatosan összeválogatott ruhadarabokat viselt – márkás farmer, varratott zakó –, amelyekről érződött, hogy sokat költ a megjelenésére. A tekintetén láttam, hogy én vagyok az utolsó, akivel épp találkozni kíván. Nagyot szívott a cigarettájából.

Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg, miközben a füst körülöttünk gomolygott.

– Joe – mondta végül, és letette az aktatáskáját. – Mit keresel…? Vagyis hogy vagy, haver?

– Remekül. Tényleg. És te?

– Megvagyok. Pörög az üzlet. Még mindig tanárként akarod megváltani a világot?

Sosem volt erősségem a bájcsevegés. Ben pedig sosem tekintett egyenlőnek – amolyan futottak még, mihaszna közszolgának tartott, aki öt percig sem bírná abban a vérre menő küzdelemben, amelyben ő utazott.

– Úgy is mondhatjuk – feleltem kényszerű mosollyal az arcomon. – Netán megbeszélésed volt valakivel?

Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán mégis meggondolta magát. Elnézett a vállam fölött.

– Ja. – Ismét szívott egy slukkot, majd a szája sarkán fújta ki a füstöt. – Megbeszélés.

– A munkáddal kapcsolatban?

– Potenciális ügyfél. Már egy ideje puhítom.

– Nem láttad véletlenül Melt?

– Micsoda?

– A feleségemet. Épp itt járt.

Majdnem elárulta magát a név hallatán, de aztán összeszedte magát. Megrázta a fejét, majd a kocsija felé fordult.

– Sajnálom, haver. Nem láttam.

Különös volt ilyennek látni – határozatlan, tétovázó, már-már sumák volt –, ellentétben a megszokott alfahím-kisugárzásával. Amikor egyszer és ez idáig utoljára nála pókereztem, elmesélte az asztaltársaságnak, hogy az egyik alkalmazottja azért mondott fel, hogy megalapítsa a saját vállalkozását, amely ráadásul a vetélytársa lett. Ben úgy érezte, a fickó elárulta, így aztán elhatározta, hogy tönkreteszi az illető hírnevét. Sorra elbizonytalanította a lehetséges üzletfeleket, mígnem az egykori munkatársa új cége csődbe ment, sőt a végére a házát is elveszítette. Szinte büszke volt magára, amiért így elintézte egy vetélytársát. Ha felbőszíted a bikát, ne csodálkozz, ha megdöf, sugározta. Ilyesfajta fickó volt. Nem volt érdemes vele összekapni.

– Biztos, hogy nem láttad? – szegeztem neki még egyszer. – Azt hittem, vele volt találkozód. Komolynak tűnt a dolog.

– Bocs – felelte, és elpöckölte a csikket. – Nézd, Joe, muszáj mennem!

Hirtelen úgy éreztem, majd megfojt a nyakkendőm. Indulni készült, én azonban ösztönösen is megfogtam a karját.

– Nem akarok nagy felhajtást, Ben, csak aggódtam a…

Ekkor hirtelen megperdült, megragadott az ingemnél fogva, és nekilökött a Porschének. A méreteihez képest meglepően erős volt, ráadásul váratlanul ért a dühkitörése.

– Felejtsd el! – mondta fennhangon. Egy pillanatra a felszínre tört az északi származására utaló kiejtés. A lehelete erősen dohányszagú volt. – Ne foglalkozz vele, te szerencsétlen barom! Fogalmad sincs az egészről. Te tanítani való pancser. Mindig is az voltál, nem is leszel soha más.

Lehet, hogy dolgozott benne az indulat, én azonban jóval nagyobb voltam nála. A magam százkilencven centijével legalább fél fejjel magasabb voltam nála. És majd húsz kilóval nehezebb is.

– Mivel ne foglalkozzak? – kérdeztem. – Miről beszélsz?

– Olyan vaksi vagy, hogy észre sem vetted, nem igaz?

– Micsodát?

Hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Nincs annál vaksibb, mint aki nem hajlandó látni.

Azzal kicsit közelebb húzott magához, majd ismét nekitaszított a Porsche oldalának. Éles fájdalom hasított a tarkómba. A kezem ökölbe rándult, de valami ősrégi, játszótéren belém nevelt beidegződés mégsem engedte, hogy megüssek egy nálam kisebb, alacsonyabb, könnyebb valakit. Nem lett volna tisztességes küzdelem. Ezért inkább csak megragadtam a kezét, és finoman ellöktem magamtól.

Hátratántorodott, megbotlott az aktatáskájában, és elesett.

A két, szorosan egymás mellett parkoló autó között nem tudta a kezével felfogni az esést. Tompa csattanással ért a feje a betonra.

Egy pillanatig vártam.

A hátán feküdt, csukott szemmel, félig nyitott szájjal. Az egyik lába a másik alá fordult.

– Ben?

Nem mozdult. Kelj már fel! Meg kell tudnom, mire céloztál, illetve miért vagy ilyen dühös.

– Ben?

A lábammal megböktem a cipője orrát, hátha csak tetteti.

– Minden rendben? – tettem fel a létező legostobább kérdést. Szinte mindig akkor hangzik el, amikor úgyis tudjuk rá a választ.

Semmi reakció.

Azt se tudtam, lélegzik-e egyáltalán. Leguggoltam.

Mozdulj már meg, Ben! Csinálj valamit! Bármit!

– Hallasz engem? Ébresztő, haver!

A pániktól görcsbe rándult a gyomrom. Láttam, hogy vér csorog a füléből.

Úristen! Ne!

– Mi történt a bácsival? – A hang irányába fordultam. William állt mögöttem. Fehér iskolai inge kilógott a pulcsija alól. Ben mozdulatlan testét bámulta.

Felálltam, hogy eltakarjam előle.

– Ööö… csak elesett.

– De jól van?

– Persze, csak kicsit össze kell szednie magát.

A Ben füléből csordogáló vérből kis tócsa képződött a szürke betonon.

Jesszusom! Mit tettél?

– Apa, vérzik…

William hirtelen elhallgatott. Jól ismertem már ezt az elfulladó hangot. A fiam mondani akart volna még valamit, de hörögve a torkán akadt a szó.

– A bácsi rendben lesz, Will – mondtam. – Te jól vagy?

Zihálni kezdett.

– Nem kapok…

Leguggoltam hozzá, hogy még jobban eltakarjam előle a földön fekvő testet. Láttam, hogy elsápad. Alig egyéves korában volt az első asztmás rohama – teljesen váratlanul. Életem legrémisztőbb élménye volt. Kétségbeesett telefonálás, rohangáló mentősök és elemi, tehetetlen rettegés. Mindig eszembe jutott az eset, valahányszor rohama volt.

Mint most.

Olyan hangot hallatott, mint a nádasban fújdogáló szél. A szeme elkerekedett, a tekintetében pedig rémület tükröződött.

Csak a fiú számít. Hozd az inhalátort!

– Hol a fúvókád, Will? – kérdeztem.

A fejét rázta, miközben megpróbált összeszűkült légcsövén levegőt préselni a tüdejébe. Felkaptam, és a kocsimhoz szaladtam vele. Feltéptem a kesztyűtartót, mivel mindig ott tartottam a pótkészüléket.

Kivéve most. Basszus!

Az anyósülésre borítottam William iskolatáskájának a tartalmát. Könyvek, színes tollak, ceruzakészlet, néhány szem gesztenye, cukorkapapír, egy kulcscsomó, három kisautó és egy cetlihez tapadt, kicsomagolt nyalóka.

Az inhalátor sehol.

Kezdtem megijedni.

Muszáj, hogy levegőt kapjon. Talán a recepción tudnak segíthetni? Túl sok idő. Hamarabb hazaérsz. Otthon lesz a legjobb.

De mi lesz Bennel?

Hirtelen mindent kristálytisztán érzékeltem magam körül. Ben bőrcipőjének a talpát. Egy fekete Range Rovert a rámpán. Szirénázást valahol a távolban. A fiam egyre gyengülő légzését. Egy pillanatra megingott a lábán. Egyre erőtlenebb volt.

Muszáj dönteni. Siess!

Ben mozdulatlanul feküdt a hátán.

Csak a fiú számít!

Bennel kellett volna maradnom, szólnom kellett volna a szálloda személyzetének, és hívni a mentőket. Vagy akár magam is bevihettem volna a kórházba. Tennem kellett volna valamit. Én azonban csak a fiam fuldoklását hallottam. Így aztán nem tettem semmit.

Helyette pánikba estem.

Bekötöttem Williamet, és beugrottam a volán mögé.

5

Két piros lámpán is áthajtottam, miközben kétségbeesetten próbáltam felidézni, van-e hazafelé gyógyszertár, bevásárlóközpont vagy rendelő. William egyre csak zihált mellettem az anyósülésen. Minden rendben lesz, kisfiam. Ne aggódj! Mindjárt hazaérünk, és akkor jobb lesz. Tarts ki! Megpillantottam egy patikát, csak épp zárva volt. Továbbhajtottam. A következő lámpa is már sárga volt, amikor átvágtam a kereszteződésen. Ide-oda cikázva kerülgettem a kocsikat, sűrű dudálás kíséretében.

– Minden rendben lesz, Will. Egy perc múlva hazaérünk, és megkeressük a fúvókádat.

Alig érzékelhetően bólintott, de nem felelt semmit. Az arca holtsápadt volt, a szeme pedig szinte teljesen lecsukódott.

Mintha kicsit ritkult volna a forgalom a körgyűrűn, így aztán odaléptem neki. Előbb egy kisteherautót hagytam le, majd egy fehér négykerék-meghajtású kocsit.

Ben.

Fel kellene hívnom a szállodát. Vagy segítséget szerezni.

Csakhogy sehol sem találtam a mobilomat. Nem volt se a megszokott helyén a kabátzsebemben, se a farmeromban. A műszerfalra erősített mobiltartó is üres volt, mint ahogy a kesztyűtartó is. Menet közben benyúltam az ülésem alá. Semmi. Muszáj lesz majd az otthoni vezetékes vonalat használnom.

Úgy éreztem, sose érünk már haza.

Végül csikorgó kerekekkel fékeztem le a kocsibeállónkon. Felkaptam Williamet, és berohantam vele a házba. Egyenesen a konyha felé vettem az irányt, ahol a pótinhalátorát tartottuk. Könyörgöm, legyen a helyén! Leültettem Williamet az egyik székre. A szájába vette a készüléket, és nagyot szívott. Nyelt egyet, majd megismételte. Letérdeltem elé, és átkaroltam. Éreztem, ahogy lassan elkezd rendesen lélegezni.

– Minden rendben, Will. Semmi gond. Jobb?

Lassan bólintott.

– Kicsit.

Mintha az arca is kezdett volna kipirosodni. Lassan alábbhagyott a rémület. Végtelen megkönnyebbülést éreztem.

– Maradj csak ülve! Pihenj kicsit!

A ritkán használt vezetékes telefon a konyhapulton volt. A tudakozó segítségével elértem a szállodát. Hatszor kicsöngött, mire jelentkezett az előre rögzített felvétel, amely elkezdte sorolni a különböző mellékeket.

Az utolsó opció volt, ha személyesen kívántam beszélni valakivel.

– Figyeljen! – hadartam. – Van egy férfi a mélygarázsukban. Lehet, hogy baja esett. Küldjön le valakit, hogy megnézze!

– Elnézést, uram, de ez a Premier Inn – felelte egy igen fiatal férfihang. – Biztos, hogy jó számot hívott?

– Biztos. Az illető beverte a fejét. Ben Delaney-nek hívják. Megtenné, hogy ellenőrzi, jól van-e?

– Netán a szálloda vendége?

– Nem, de az épületben tartózkodott. Meg tudná nézni, hogy rendben van-e, vagy sem?

– Sajnos én nem hagyhatom el a helyemet, de hamarosan visszajön a felettesem. Ha úgy érzi, szükség lehet mentőkre, hogy ellássa az említett egyént, javaslom, hívja őket azonnal!

– Nem tudna egyszerűen leszaladni, és megnézni? Zárja be maga után a recepciót, és fusson körbe a mélygarázsban!

Rövid csönd következett.

– Maga telefonbetyár?

– Hagyjuk – mondtam, és letettem.

William kezébe nyomtam egy palack ásványvizet, és megöleltem. Jó volt hallani, hogy újra levegőhöz jut, és kezd tisztán lélegezni. Zsebre tettem az inhalátort, és felemeltem.

– Hová megyünk, apa?

– Kocsikázunk egyet fürdés előtt.

– Megint gyorsan fogsz menni?

– Elég gyorsan, de nem annyira, mint az előbb.

Most, hogy elmúlt a vészhelyzet, vadul cikázni kezdtek a gondolataim, és megpróbáltam felidézni, mi is történt. Sorra vettem az elmúlt egy óra eseményeit. Próbáltam valamiféle magyarázatot találni.

Mit láttál?

Tulajdonképpen mit is?

Ben ingerült volt, Mel pedig kiborult. Vajon mit mondhatott neki, amitől kiborult?

Láttam, ahogy Ben a földön fekszik csukott szemmel, és a vért.

Mi van, ha még mindig ott van?

Persze hogy nem lesz ott.

De lehet.

Mi van, ha mégis?

Egyre csak a tompa csattanást hallottam, ahogy Ben feje a betonhoz ért.

Lehet, hogy betört a koponyája. Bele lehet abba halni? Előfordulhat. Ha nem kap az ember időben segítséget.

Még az is lehet, hogy a rendőrség is a helyszínen lesz, mire odaérek. Épp körbekerítik a tett helyszínét, megsorszámozzák a nyomokat, és reflektorokat kapcsolnak. Még az is elképzelhető, hogy a híradásokban látható fehér sátrat is felállítják, hogy távol tartsák a kíváncsiskodókat.

Kiszáradt a szám, és teljesen elbizonytalanodtam. Mint amikor valami nincs a helyén, és az mindent összezavar. Úgy éreztem, semmi sincs a helyén.

Magára hagytam. Vérző fejjel.

Ugyanakkor tudtam, helyesen teszem, hogy visszamegyek a szállodába. Csakis én hozhattam helyre a mulasztásomat, ennyi az egész. Egy szokványos csütörtök váratlan, elképesztő és rémisztő fordulatot vett, de még volt rá esély, hogy helyrebillentsem az egészet.

Biztos rendben lesz. Csak beütötte a fejét. Mel tudni fogja, mi a teendő, és közösen kitalálunk valamit.

Mindennél fontosabb volt azonban, hogy végre beszéljek a feleségemmel, és megbizonyosodjak, hogy minden rendben a Bennel folytatott meglehetősen indulatos találkozója után. Csak Melnek ne legyen baja! Minden mással ráér később foglalkozni. Közösen. Nem egész egy órája nem volt mobilom, és máris úgy éreztem, mintha elvágtak volna a külvilágtól.

Letekertem az ablakot, és megcsapott a szürke városi bűz. Bekapcsoltam a rádiót, hogy eltereljem a gondolataimat. Feltekertem a hangerőt. Mire lehajtottam a körgyűrűről, nagyjából meggyőztem saját magam, hogy Bennek semmi baja sincs. Szinte biztosra vettem, hogy már egy adag méregdrága whiskyt kortyolgat jókora hampsteadi otthonában. Nem lehet csak úgy belehalni abba, ha az ember elesik, és beüti a fejét. Képtelenség. Különben vagy harminc gyilkosság történne utcánként országszerte egyetlen szombat éjjel. Időközben a szállodához értem. A földszinti üvegfalon keresztül megpillantottam ugyanazt a mellényes srácot a recepciónál, mint korábban. Épp telefonált.

A mélygarázs bejárata mint valami nyitott száj tátongott.

Lassan megindultam lefelé a rámpán a tompa neonfényekkel megvilágított félhomályba. Éles árnyékok vetültek a falakra. Leparkoltam. Williamet a kocsiban hagytam – ezúttal nem akart velem jönni. Kiszálltam. Végigjártam mind a négy kocsisort. Megkerestem azt a helyet, ahol Ben kocsija állt néhány órával korábban.

Nem láttam se helyszínelőszalagot, se fehér sátrat, se a rendőrséget. Semmit sem találtam.

Ben is és a kocsija is eltűnt.

6

Akárcsak a mobilom.

Úgy emlékeztem, itt volt legutóbb a kezemben. Ebben a mélygarázsban, amikor odaléptem Benhez. Lehet, hogy a dulakodás közben elejtettem. De akkor hová lett? Körbenéztem, miközben újból végigtapogattam a kabátom zsebeit. Térdre ereszkedtem, és benéztem a kocsik alá. Hiába.