Vérvörös Rózsaszirmok

Notes

M.G. Brown

Vérvörös Rózsaszirmok

Köszönöm Takács Lászlónak a béta olvasást és azt, hogy újra és újra lelket öntött belém, Tomcsik Nórának a tanácsokat, a kivitelezéssel kapcsolatban és Orosz Ágostonnak, hogy az utolsó pillanatban villámsebességgel segített ki a borítót illetően. Nélkülük az a könyv nem létezhetne ebben a formában.

Köszönet illeti édesanyámat, öcsémet és a nagyszüleimet, amiért anyagilag támogatnak abban, hogy a könyveim nyomtatott formában megjelenhessenek. Végezetül, de még véletlenül sem utolsó sorban, köszönettel tartozom Neked, aki ezeket a sorokat olvasod, amiért esélyt adtál a Kavargó Rózsaszirmoknak és a Vérvörös Rózsaszirmoknak!

M. G. Brown

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített illetve rövidített kiadásának a jogát is. A szerző írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

1. fejezet

Kiterülve feküdtem Daniel szemrevaló ágyában, miközben az új életemen gondolkodtam. Habár, mióta megtudtam, hogy „más" vagyok, sokat játszottam el a gondolattal, hogy milyen lesz boszorkánynak lenni, de amint visszanyertem az erőmet, valahogy minden túlontúl riasztó lett. Olyan volt, mintha irtózatosan vágytam volna a Jurassic Parkba, mert izgalmas és különleges. Olyan hely, ahová nem juthat el akárki, aztán, amint belecsöppentem, megízlelhettem, hogy milyen 0/24-ben fenyegetettségben élni. A különbség csak az volt, hogy vérszomjas T. Rex helyett, én magam jelentettem a fenyegetést a saját életemre nézve. Ha akartam volna, se tudtam volna tagadni magam előtt, hogy Danielnek köszönhetem az életemet. Ha nem zúdít a nyakamba egy trópusi monszunt, minden bizonnyal már csak a füstölgő, eltorzult tetemem díszelegne az erdőben, hogy anyám szívinfarktust kapjon, amint meghallja a halálom hírét, de előtte még különböző kínzások közepette végezze ki a nagyit, aki közvetve persze, de hozzásegített, hogy a túlvilágra űzzem magamat. Hála az égnek, hogy nem így lett! Pontosabban, hála minden lében kanál, Mr. Smithnek, aki pokolian jó érzékkel tud felbukkanni akkor, amikor a legnagyobb szükségem van a segítségre.

– Cathy? – kopogott be Daniel a saját szobája ajtaján.

A kellemes melódia varázsütésre szakított ki a cikázó gondolataim közül, hogy visszatérjek a különleges, nagyon új, mégis, fantasztikusnak ígérkező valóságba.

– Nem vagyok pucér – mondtam válaszként.

– Szereted a pizzát? – kukkantott be az ajtón.

– Öhm… persze – válaszoltam értetlenül. Ez a kérdés sehogyan sem illett a lezajlott események táborába.

– Milyet?

– Hát… – gondolkoztam el egy pillanatra. – A húsosat. Miért érdekel?

– Meg legyen egy húsimádó is! – mondta valakinek.

Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy éppen telefonál, és minden bizonnyal egy diszpécser lehet a vonalban, aki valamelyik nonstop pizzázóban húzza az igát, ki tudja, hány órája.

– Öhm… jó sok sajttal? – pislogott rám válaszra várva.

– Négyfélével – suttogtam oda, miközben a levegőbe emeltem a kezemet, hogy négyet mutassak az ujjaimmal. – Fehér és sárga cheddar, gouda és edami.

Daniel olyan fintort vágott, hogy még komolyan elszégyelltem magamat.

– Parmezánnal, gorgonzolával, mozzarellával és provolone sajttal, légy szíves!

Azok meg micsodák?

– Igen, a cím még mindig változatlan. Ja, és legyen egy frutti di mare is, mielőtt a húgom behisztizne! … Igen – nevetett Daniel. – Kártyával, köszi!

Ismeri talán a diszpécsert? Vajon nőstény állat? Levadászom és megnyúzom, úgy merjen kikezdeni az én Danielemmel!

– Ismered? – vontam fel a szemöldököm, amint kinyomta a telefont.

– Kicsodát?

– A diszpécsert.

– Bobot? Persze. Jó kölyök – magyarázta gyanútlanul. – Miért?

– Hát… öhm… csak úgy kérdeztem.

Basszus! Bob… Az csak nem mászik rá…

– Felülírtad a rendelésem – tereltem gyorsan a témát a mini féltékenységi jelenetemről, amit szerintem ő fel sem dolgozott, hála a Magasságosnak.

– Mert gagyi volt. Gyanítom, nem ettél még igazi olasz pizzát.

A mirelit vajon annak számít? Egek! Rémesen proli vagyok…

– Nem is ismerem ezeket a sajtokat – nevettem fel zavaromban. – Provo… mi?

– Imádni fogod – mondta válasz helyett. – Tessék! – lökött oda egy fekete cicagatyát. – Kapd magadra, mert hát, azért mégiscsak férfiból vagyok!

– Komolyan kaját vettél nekem? – dolgoztam fel az információt, miközben magamra húztam Linda nadrágját.

– Nem, igazából magamnak – rázta meg a fejét. – De ha már itt vagy… – nevetett fel.

– Aj, már! – vigyorodtam el. – Körbe vezetsz? – pattantam ki az ágyból.

– Oh! – pislogott rám meglepetten. Úgy tűnt, nem számított erre a kérdésre. – Hát… persze.

– Tök szép ez a ház – kezdtem csevegésbe, miközben megindultam az ajtó felé, hogy bejárjam az egész házat. – Mondjuk, kicsit olyan…

– Mint egy múzeum – fejezte be helyettem a mondatot.

– Én az „úri" szót használtam volna – mondtam, miközben körbetekintettem a tágas nappaliban.

Egy hatalmas, hófehér kanapé húzódott a Daniel szobájával szemközti falon. Azon, amelyiken az ablakok kaptak helyet. Olyan nagy volt, hogy szerintem lazán elfért volna rajta tizenöt ember, kényelmesen, nem beszélve a fotelekről, amik egy U-alakot zártak be a kanapéval. Daniel szobájának az ajtaja mellett egy óriási tévé függött a falon, amellett pedig egy másik ajtó kapott helyet. Gyanítottam, hogy az lehet Linda szobája. A polcokon mindenféle réginek és piszok drágának tűnő műtárgyak sorakoztak, a talpunk alatt pedig fényesre lakkozott, feketébe áthajló hajópadló futott, egy nagy, bolyhos, hófehér szőnyeggel a kanapé előtt, amin egy üvegből készült, méretes dohányzóasztal állt. A mennyezetről megannyi üvegbúra csüngött alá, úgy, mintha lefelé fordított borospoharakat lógattak volna fel ezüstösen csillogó huzalokra. Az egész nappali türkiz és tengerkék színekben játszott, olyan hatást keltve, mintha az óceán fenekére csöppentem volna. A karnisokon függő, könnyed függönyök, na meg a ráncosra szedett sötétítők szinte már-már megelevenítették a tenger hullámait. Már csak egy kék bálna hiányzott volna, és tényleg elhiszem, hogy az óceán fenekére csöppentem. És az a sok, szép, zöldellő cserepes virág, amik itt-ott helyet kaptak a nappaliban… Így, hogy jobban szemügyre vettem a dizájnt, már volt érkezésem elámulni. Na, meg csórónak érezni magamat.

– Iszonyatosan jól mutat, ahogy a modern elemek keverednek az antikkal – bámészkodtam lenyűgözve.

Még egyszer végiggondolva a dolgot, lehet, hogy mégiscsak el tudtam volna lakni ebben a házban. A fene essen bele! Hát hogyne tudtam volna…

– Ezt se mondta még senki – trillázta Daniel szórakozottan. – Gyere! – ragadott kézen, és megindult velem a bejárati ajtót rejtő folyosó felé. – Kezdjük az elején! Ez itt – fordított hátat az ajtónak, miközben balra mutatott – az étkező. De nem igazán szoktunk itt kajálni – húzott be magával a helyiségbe, hogy a nyálammal összecsöpögtessem a hajópadlót. – Mikor még a nagyim élt, sokszor adott itt díszvacsorákat a családtagoknak, de akkor még egészen máshogy nézett ki az egész. Azóta egy kicsit átalakítottuk.

Soha életemben nem láttam még ilyen luxust élőben. Pontosabban, ilyen jó stílusérzékkel kialakított étkezőt. Látszott rajta, hogy tényleg nem rég alakíthatták át, mert az egész nagyon modern hatást keltett. Minden bútorelem letisztult volt, egyenes és határozott élekkel. Az étkezőasztal lakkozott volt, és fekete színben pompázott. Összesen két, nagy láb tartotta középen, amik valamilyen krómozott anyagból és üvegből készültek. Az asztal körül álló tíz szék úgy festett, mint a bárszékek a pubokban. Bőrrel voltak borítva, egyetlen, vaskos láb tartotta őket, és állítható volt a magasságuk. Azt hittem, elhagyom az államat.

Az álmennyezetbe beépített spotlámpákon már meg sem lepődtem, de az egyik falon kialakított sziklahatású akármicsoda – amilyet még sosem láttam korábban – totálisan elképesztett. Olyan volt, mintha a nappaliból átúszva egy kellemes megvilágítású barlangba csöppentem volna. Az, hogy a sziklafalból kinyúlva, amolyan jászol módjára apró medencét alakítottak ki, amiben halacskák úszkáltak, és, aminek a szélére le lehetett ülni, még a korábban látottaknál is jobban lenyűgözött.

– Wow! – huppantam le a kis medence szélére. – Belenyúlhatok? – indítottam útjára a kezemet, hogy megmártóztassam az ujjaimat a vízben. – Ez aranyhal? – kémleltem a narancsszínű halacskát.

– Ő itt – libbentette meg a kezét, mire a kis halacska kiemelkedett a vízből, hogy összezavarodva lebegjen a levegőben – Ficka.

– Oh! Bemutatkozott? – nevettem fel, miközben a tenyerem közé fogtam a halacskát, olyan óvatosan, amennyire csak tellett tőlem. Viccesen fura volt a tapintása.

– A húgom minden áron háziállatot szeretett volna – magyarázta derűsen. – De túlontúl ismerem ahhoz, hogy rá mernék bízni egy kutyát, úgyhogy halakat kapott.

– Szia, Ficka! Én Catherine vagyok – mutatkoztam be a halacskának. – Teljesíted egy kívánságomat, ha visszadoblak?

– Ficka egy nagyon jó üzleti érzékkel megáldott halacska. Egészen biztos vagyok benne, hogy lehet vele bizniszelni – nevetett Daniel.

– Na, jól van, Ficka! – fújtam. – Azt kívánom, hogy… – kezdtem, miközben visszaengedtem a halacskát a természetes közegébe.

… Daniel Smith szeressen belém, mert beleőrülök, ha nem szerzem meg magamnak ezt az Adoniszt! – fejeztem be magamban a gondolatot.

Ficka vígan úszkált tovább, anélkül, hogy bármi jelét mutatta volna, hogy hajlandó teljesíteni a kívánságomat, én mégis bíztam benne, hogy megszán a gondviselés, és legalább egyetlen egy nyomorult kívánságom meghallgattatik. Ha soha, semmilyen egyéb kívánságom nem teljesült volna, csak ez az egy, azt se bántam volna. De ezt az egyet nagyon akartam. Jobban akartam a világ bármilyen kincsénél.

– Szerinted összejön? – vigyorogtam rá Danielre.

– Nem tudom – mosolygott vissza rám. – Mit kívántál?

– Ejnye, már, Daniel! Hát nem ismered a szabályt? Ha elmondom, nem teljesül.

– Akkor inkább ne kockáztass!

– Még véletlenül sem! – ráztam meg a fejemet. – Amúgy, lenyűgöző ez az étkező – forgattam a fejemet elalélva. – Majd elárulhatod a lakberendező nevét, hogy ha egyszer sok pénzem lesz, csináljon nekem egy ilyen menő kis kecót.

– Daniel Smith – kacagott fel. – És ingyen vállalja.

– Ne már! – tátottam el a számat. – Ez most komoly?

– Nem fizetek azért, amit magam is meg tudok csinálni.

– Az egész házban te csináltad a dizájnt?

– Fogjuk rá.

– Most csak nagyzolsz, ugye?

– A húgom rémesen lusta teremtés, szóval, rá nem igazán lehetett számítani. Én meg utáltam a régi kinézetet. Olyan volt, mintha egy múzeumban laknék – borzongott meg. – Sajnos, a nappali még magán viseli a nagyim ízlésének a nyomait, de amint legyőzöm a lelkiismeret-furdalásomat, amiért kihajigálom a lomjait, azt is totál átalakítom.

– Még ilyet… – motyogtam magamnak, miközben felkászálódtam az ülőkéről.

– Ez fura? – kérdezte bizonytalanul.

– Dehogy! – siettem a válasszal. – Inkább lenyűgözőnek mondanám. Én képtelen lettem volna ilyen stílusosan megtervezni a berendezést – bámészkodtam tovább.

– És még nem láttad a kedvencemet – tapsikolt magának. – A mesterművem – mutatott a konyha felé.

Hát, akkor lássuk a mesterművedet, Daniel! – indultam meg.

– Ez az a hely – magyarázta – ahol a húgom nem tölthet öt percnél többet. Komolyan, cica. Ha azt látod, hogy a biztonságos öt perces időkereten túl időzik a konyhában, majd fújj riadót, oké? Bízok benned – emelte a képembe a mutatóujját.

Oh… szóval sűrűn leszek nálad… Hm…

– Majd igyekszem résen lenni – nevettem.

A „mestermű" nem kifejezés arra, amit láttam. Soha életemben nem jártam még ilyen gyönyörű konyhában. A sötét-bordó konyhaszekrényeket elhomályosított, tejszínű üveggel díszítették, alattuk vékony sávban kivillant a pirosra mázolt fal, amin végig spotlámpák díszelegtek, hogy megvilágítsák a márványból készült, a fal három oldalán futó konyhapultot, amibe beépítették a tűzhelyt, a hűtőt, és ki tudja még, miféle masinákat, amik egységes króm színben pompáztak, akárcsak a szekrények vékony hengert formázó fogantyúi. Középen egy külön pult állt, aminek az alacsonyabb, belső részén kapott helyet a mosogató, a magasra nyúló, ívelt csappal, a magasabbik része pedig amolyan konyhaasztalként funkcionálhatott, mert sötét-bordó, lakkozott bárszékek álltak előtte, a tetején pedig pár használt tányér és egy-két pohár kallódott.

– Bocsesz! – kapta le a pultról a használt tányérokat és poharakat, hogy azon nyomban eltüntesse őket a mosogatóban. – A húgom kicsit rendetlen.

Huh, ember! Látnál engem…

– És az baj? – puhatolóztam.

– Meg lehet szokni – rántott egyet a vállán.

– Hm… – hümmögtem magamnak, mert fogalmam sem volt, hogy mit kellene erre mondanom. Azt mégsem vághattam oda, hogy ha összejön velem, akkor kénytelen lesz hozzászokni a rendetlenségemhez, mert ha valaki képtelen rendet tartani maga körül, az én vagyok, na meg, úgy tűnt, hogy Linda. Egyre jobban izgatta a fantáziámat Daniel húga. Végtére is, félteni kell tőle a konyhát, és rendet sem tud tartani. Máris van két, nagyon erős közös vonásunk.

– Uh! – kapta el a kezemet. – Megmutatom neked az agyhalott őseimet.

Bevezetett a legtávolabbi helyiségbe, ami talán valamiféle szalon lehetett. Egy csapásra értelmet nyertek a szavai. A falon végestelen-végig olajfestmények függtek, amik morcos, középkorú férfiakat örökítettek meg, nagyon vicces szerelésekben. A berendezés is amolyan régies, mégis nagyon úrias volt, és nem úgy tűnt, mintha a helyiség gyakran lett volna látogatva. Egyértelmű volt, hogy Danielék nem igazán használják ezt a szalonféleséget.

– Ugye, milyen csúnyák? – fintorgott, miközben a fal mentén sétált.

– Amúgy, nem – bámultam fel a morcosnak morcos, de kifejezetten jóvágású férfiakra, akik minden bizonnyal már alulról szagolták az ibolyát.

– Most nézz rá! – mutatott az egyik, már-már vicsorgó pasasra. – Mennyibe került volna mosolyogni?

– Hát – tűnődtem el egy pillanatra – ha nekem kellene órákon át ugyanilyen pózban díszelegni, lehet, hogy én is morcos lennék.

– Ugyan már! – horkant fel. – Ez egy seggfej.

– Ismerted talán?

– Ismerem – bólintott. – Ő itt Joseph Smith – fintorogta a nevet. – A Smith család jelenlegi feje. Egy igazi őskövület és egy baromi nagy seggarc.

– Attól még helyes – mértem végig a festményen lévő alakot.

– Talán az volt, ötszáz évvel ezelőtt. Most már inkább egy múmiára hasonlít.

– Ötszáz éves? – tátottam el a számat.

– Ó, cica! – húzta el az orrát. – Szerinted annyi?

– Jól van már, na! – nevettem fel. – Még rendesen megörültem, hogy sokáig élünk.

– El kell, keserítselek, cicus – nyomott egy csókot az ajkaimra. – Nem – nevette.

– Köztük van az apukád? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve.

– Ühüm – bólogatott hevesen. – Ez itt – haladt tovább a fal mentén, majd megállt egy szemrevaló fickó előtt – a nagyapám. A Smith. George-nak hívták, akárcsak az apámat. Aki ez itt – lépett eggyel arrébb.

– Nem nagyon hasonlítasz rá – bámultam a kölyökképű fickót, aki egyébként nem volt rossz pasi, de a nyomába sem ért a fiának. Legalábbis, az én szememben.

– Lucia nagyinak is ez volt a nagy szívfájdalma – ingatta meg a fejét. – Én rá hasonlítok – fordított rajtam egyet, hogy a másik falon lévő képre szegezhessem a tekintetemet.

– Wow! – tipegtem közelebb az olajfestményhez, amin egy gyönyörű, menyasszonyi ruhába öltözött nő és Daniel édesapja díszelgett. – Ő az anyukád, igaz?

– Ludovica Smith – mondta válaszként. – Vagyis, eredeti nevén, Ludovica Carina Mondadori.

– Szép – mosolyogtam rá Danielre, és valóban komolyan gondoltam a szavaimat.

Ludovica tényleg az egyik legszebb nő volt, akit valaha láttam. És igen, Daniel határozottan rá hasonlított. A szemeit, a száját, az orrát, sötét haját, még a vonásait is az édesanyjától örökölte. Egy valami nem stimmelt csak. Az a bánatos, sötét tekintet, ami olyan fájdalmat árasztott magából, hogy még beleremegett a gyomrom, ha belenéztem a festményen lévő nő – vagy, inkább lány – szemeibe.

– De milyen szomorú – szaladt ki a számon a mondat.

– Nem sok oka volt örömködni, maradjunk annyiban.

Kíváncsi voltam, hogy mit értett ez alatt Daniel, de illetlenségnek tartottam a faggatózást, ezért inkább úgy tettem, mintha nem is mondott volna semmit.

– És milyen fiatal – bámultam tovább a csodaszép nőt.

– Szerinted hány éves volt itt? – intett a fejével a kép felé, miközben elengedett egy félmosolyt.

– Fuh! – mértem végig újra Ludovicát. – Basszus! Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, tippelném talán tizennégynek.

Apukádat meg maximum tizenhétnek. De, hogy nem ütik a húszat, az holtbiztos.

– Bingó! – mutatott rám a csinos ujjával.

Magasságos egek! Mégis miért házasodik valaki tizennégy évesen? Egyáltalán lehet olyankor?

– Félve merem megkérdezni… – nyögtem.

– Tizenöt – válaszolta meg a fel sem tett kérdésemet. – Kicsi Daniel nem váratott sokat magára – mosolyodott el.

– De – fordultam oda hozzá, hogy körülfonjam a nyakát a karjaimmal. – Kicsi Daniel nagyon-nagyon sokat váratott magára.

– De már itt van – kapott fel az ölébe, hogy hosszan csókolózhassunk.

És milyen jó, hogy itt vagy… Istenkém! Sosem akarlak elengedni, Daniel Smith!

Évmilliókig képes lettem volna csókolózni vele, egyetlen lélegzetvétel nélkül, de a mindent kitöltő, kellemes hangú csilingelés félbeszakította életem egyik legkellemesebb csókját.

– Megjött a kajánk – állított talpra.

Boldognak tűnt, és a nyakamat tettem volna rá, hogy nem a pizza érkezése késztette arra, hogy egy hatalmas mosoly üljön ki a helyes arcára, hanem én. Az öröme engem is teljesen felvillanyozott, így pedig olyan kicsattanó képpel vigyorogtam mellette a futár srácra, mintha az egy nagy halom pénzt hozott volna nekünk, amit megnyertünk a lottón. Az igazat megvallva, rendesen hizlalta a májamat, hogy a srác együtt látott minket. Büszkeséggel töltött el, hogy Daniel mellettem van, és szerettem volna szétkürtölni a nagyvilágba, hogy egy igazi gentleman akadt a horgomra, akit nem szándékoztam visszahajítani a nőcskéktől hemzsegő képzeletbeli tengerbe.

Letelepedtünk a nappaliban a földre, mert anyuval mindig így pizzáztunk, és reflexből követtem a berögzült szokást, Daniel pedig alkalmazkodott hozzám, még akkor is, ha ott, abban a percben ez egyikünknek sem tűnt fel.

– Hogy tudod megenni hús nélkül? – csámcsogtam teli szájjal, a sajtmennyországot bámulva, amit Daniel majszolgatott.

– Finom – nyomtam a képembe a pizza-szeletet. – Hamm!

Mi tagadás, nem kellett unszolnia. Akkorát haraptam a pizzába, hogy szerintem egy harapással lerágtam a félig megevett pizza-szelet felét.

– Hm – forgattam a számban a legalább nyolcféle sajttal meghintett pizzát. – Tényleg az, de az enyém jobb. Akarod kóstolni?

– Hát, én nem is tudom – méregette a pizzámat. – Van rajta kövér hús?

– Aj, dehogy van! Tessék, cseréljünk! – cseréltem ki a kezemben lévő szeletet az övével. – Jobban jársz, te már többet ettél.

– Előre szólok, ha valami undi húsra harapok rá, én visszaköpöm.

– Felőlem aztán kedvedre malackodhatsz – kuncogtam.

– Huh! – fújt egy nagyot.

– Ne fintorogj már! – szóltam rá. – Előre elítéled, pedig még meg sem kóstoltad. Így persze, hogy nem fog ízleni.

– Jól van, na! – emelte a szájához a pizzát.

– Hamm! – haraptam bele a levegőbe nagy vigyorgások közepette.

– Mikre rá nem veszel – csóválta meg a fejét, miközben megkóstolta az egyébként iszonyatosan finom pizzát, ami sokkal-sokkal ízletesebb volt, mint az ő Margaritája.

– Uh! Cica! Uh!

– Ugye?

– Uh, nyami!

– Várj, várj, várj! – kanalaztam bele a majonézbe. – Tessék! – dugtam a szájába a kanalat. – Majonézzel minden finomabb – trilláztam.

– A süti is? – csámcsogta.

– Na, jó! Az nem – hajoltam hozzá, hogy egy nagy csókot adjak a maszatos szájára.

Olyan érzésem volt, mintha jártunk volna. Sőt, mintha már nagyon-nagyon sok ideje jártunk volna. Meg merném kockáztatni, hogy úgy éreztem, mintha a felesége lennék, és több évnyi harmonikus házasságban töltött idő után egyszerűen csak leültünk egyik este, hogy benyomjunk két méretes pizzát, amíg a kölykök videojátékoznak. És, mivel így éreztem, így is viselkedtem vele. Valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy amint elválaszt minket az éjszaka, és a saját ágyunkban fogunk ébredni reggel, elölről kell kezdenünk az építkezést, de ezekben a percekben egyszerűen csak szerettem volna kiélvezni, hogy minden olyan, mintha mindig is együtt lettünk volna, mert azt akartam, hogy ha nem is voltunk együtt a múltban, a jövőben már együtt haladjunk tovább.

Semmi kedvem sem volt visszatérni a nagyihoz, és csatározásba kezdeni, de a végtelenségig mégsem ülhettem Daniel nyakán, akármennyire is szerettem volna megtenni. Habár, nem úgy tűnt, mintha ő különösebben bánta volna, hogy teli pocakkal pöffeszkedek az ágyában. Igazából, szerintem kifejezetten kedvére volt a dolog, mert így legalább gond nélkül csókolgathatott. Na, meg én is őt.

– Ne már! – vetettem rá magamat a mellkasára. – Bezabáltad az utolsó kocka csokit?

– Még nem teljesen – nyújtotta ki a nyelvét, amin ott fityegett egy elolvadt csoki-kocka.

Olyan villámsebességgel cuppantam rá a nyelvére, mintha valamiféle vákuumszivattyú lettem volna. Fel sem dolgoztam, hogy mit csinálok, mire már régen a gyomromban emésztődött a csokoládé darabka.

Oké, ez már tényleg gáz. Ilyet senki sem csinál. Vagy, ha csinál is, biztosan nem ennyi idő után. Mégis mi a fene van velünk? Egek…

– Ideje mennem – rántottam vissza magamat a józanság talajára. – A nagyi tutira sík ideg.

– Nem szóltál neki? – kérdezte döbbenten.

– Szerinted szóltam?

– Basszus, cica! – kapott a fejéhez. – Szegény!

– Aj! – húztam el a számat. – Elkísérsz?

– Elviszlek – mosolyodott el.

Hatalmas önuralom kellett hozzá, hogy rávegyem magamat a távozásra, és behuppanjak Daniel autójába, ami felettébb kényelmes kis járgánynak tűnt, és kifejezetten impozánsnak hatott. Azért egy Nissan Murano mégiscsak egy Nissan Murano, még ha nem is egy Ferrariba ültetett be, amit egyébként simán kinéztem volna belőle, az otthonából kiindulva.

– Ráérsz holnapután?

– Persze – siettem a válasszal.

– Legszívesebben már holnap elvinnélek valahova, de ekkora papírhalom vár rám a dolgozószobában – engedte el a kormányt, hogy egy méretes halmot mutasson a kezeivel.

– Jesszus! Határidős?

– Aha – mondta lazán.

– Mikorra kell kész lenned?

– Hm, múlt hétre.

– Basszus! Ugye nem én tartalak fel?

– Dehogy! – nevetett fel. – Utáljuk csinálni, és mindig húzzuk-halasztjuk. De tegnap már jött egy pár fizetési felszólítás – kacagta. – Aj, mire minden számlát előkutatok – nyögött fel. – Sajnálj, légyszi!

– Miért nem veszel fel valakit?

Mi sem egyszerűbb, nem?

– Nem igazán szeretném, hogy vadidegen emberek belelássanak a pénzügyeimbe.

– Oh… – lepődtem meg. – Pedig már majdnem felajánlottam a segítségemet.

– Uh, cicám! Hidd el nekem, hogy te azt nagyon nem szeretnéd.

– Olyan gáz?

– Monotooon! – fakadt ki. – Mindig ugyanaz. Papír-papír-papír, szám-szám-szám… Bleee! – fintorodott el.

– Anyu könyvelő. Néha besegítettem neki. Ha gondolod, szívesen segítek, már, ha tudok.

– Használtál már netbankot?

– Öhm… nem…

– Szerinted megbirkóznál vele?

– Gondolom.

– De nem gáz? – kérdezte bizonytalanul.

– Én ajánlottam fel a segítségemet, emlékszel?

– Hát jó! Megnézed, hogy van-e egy tablet a kesztyűtartóban?

– Van – húztam elő a metálszürke készüléket.

– A töltője is ott van?

– Aha – kotorásztam tovább.

– Szuper! – csettintett magának, miközben megálltunk a nagyi háza előtt. – Minden jelszavam automatikusan mentve van és van rajta net – mutatott a tabletre. – Amúgy, egyszerű a dolog, csak rohadt unalmas. Az üzenetek között kikeresed, hogy kinek mennyit kell utalni, összeírod, aztán szépen sorban elutalgatod. Minden egyéb infót, ami kell, elmentek a piszkozatokba, oké? – magyarázta. – De tényleg csak akkor csináld, ha egyáltalán nincs jobb dolgod, és unatkoznál.

– Ácsi! Ácsi! Ácsi! – emeltem meg a kezemet. – Te most rám bíztad a pénzügyeidet?

Menten elszédülök…

– Ja – rántott egyet a vállán.

– És ha elutalok magamnak ezer eurót?

– Akkor te vagy a világ marhája. Utalj többet! – nevetett fel.

– Dinka vagy! – pöcköltem meg az orrát.

– Bízok benned, cica – mosolyodott el, miközben kivette a kezemből a tabletet, töltőstől, és belesüllyesztette egy kistáskába, amit a hátsó ülésről halászott elő. – Tessék! – akasztotta a nyakamba a táskát. – Jó szórakozást ehhez a borzalmasan unalmas dologhoz!

Hát, nem egészen így képzeltem a segítséget. Gondoltam, reggel átcammogok hozzá, és sülve-főve együtt leszünk, miközben segédkezek neki a rohadtul monoton papírmunkájában. Habár, jobban belegondolva, abból úgysem lett volna munka. Szerintem, ezzel Daniel is tisztában volt, ezért nem invitált meg magához. Eljátszottam a gondolattal, hogy bedobom az ötletet, hogy „dolgozzunk együtt", de aztán meggondoltam magamat. Nem akartam elterelni a figyelmét a melóról, hogy aztán miattam üsse meg a bokáját, vagy bezsebeljen magának valami busás büntetést a csúszások miatt.

– Felírok mindent, oké? Olyan kis ügyi leszek, hogy el sem fogod hinni – nevettem.

– Amúgy, tényleg nem muszáj.

– Pszt! – hallgattattam el egy csókkal. – Te segítettél rajtam, most én is segítek rajtad.

– Köszi, cicus!

Inkább én köszönöm a bizalmat, Daniel.

– Bejössz velem? – váltottam témát, mielőtt megszólalt volna benne a gentleman, és meggondolja magát a segítséget illetően.

– Tudod, hogy számíthatsz rám, de ezt a csatát egyedül kell megvívnod. Ez csak rád és a nagyidra tartozik. Nem illendő, hogy beleavatkozzak.

Igaza volt, de tettem rá magasról.

– Kérlek! – kértem, mert ész érvet nem tudtam volna felhozni, hogy miért tartson velem.

– Na, menj szépen! – paskolta meg a combomat. – És csak nyugodtan, oké? – engedett el egy biztató mosolyt. – Ja, és még véletlenül se csapkodj! Nem lenne jó lerobbantani Mrs. Heffernan fejét.

Nem, azt tényleg nem…

– Légyszi!

– Cicus…

– Légyszi! Légyszi! Légyszi! – pislogtam rá a legcukibb nézésemmel, amit csak ki tudtam magamból hozni.

– Ő a te nagyid – próbálkozott az érveléssel.

– Te meg az én… – szaladt ki a számon a mondat fele. – Khm… az én… Te mentettél meg. Légyszi!

Daniel megadóan sóhajtott.

– Na, jó! Menjünk! – csapta fel a kocsi ajtaját. – De egy szót sem szólok. Csak és kizárólag villámhárító leszek, ha nagyon elragadnának az indulatok.

Elfognak…

– Megfoghatom a kezedet? – piszmogtam az orrom alatt, miután nagy sóhajtozások közepette kimásztam az anyósülésről.

– Azt fogsz meg, amit csak akarsz. Csak ne kapd fel a vizet, rendben? – ragadott kézen.

– De köcsög volt – morcoskodtam.

– Tény – értett egyet. – De a nagymamád. És ha a megértés nem is, a tisztelet mindenképpen kijár neki.

– Ez ilyen boszorkányos izé? – húztam félre az orromat.

– Ez ilyen alapvető, emberi izé.

Ráhagytam. A világért sem kezdtem volna vitába Daniellel. Még csak az kellett volna nekem, hogy elmarjam magamtól a nagyi miatt, pont akkor, amikor úgy tűnt, hogy minden tökéletesen alakul közöttünk.

A nagyi a kanapén ült, és nem tűnt különösebben idegesnek, és persze, bűnbánónak sem. Olyan fapofával pislogott ránk szürkés szemeivel, hogy kedvem lett volna beleöklözni a fejébe, de hát azt azért mégsem tehettem meg. Na, majd anyámnak…

– Daniel Smith – bólintott a nagyi köszönés helyett. – Mondhatnám, hogy meglepődtem, de akkor hazudnék.

Akkorát horkantam, mint egy oxigénhiányos sertés.

– Abban úgyis jó vagy – vetettem oda.

Egy kellemetlen, csípő érzést éreztem a fenekemben. Daniel akkorát csípett a hátsómba, egyértelműen „nevelési célzattal, hogy azt hittem, összepiszkítom magamat fájdalmamban. Gondoltam, meghálálom a „kedvességét, és egy jó nagyot rúgok a bokájába. Őt sem kellett félteni. Azon nyomban visszaadta, hogy a nagyiról megfeledkezve el is kezdjünk civakodni, mint az óvodások.

– Hagyd abba! – csaptam rá a karjára.

– Te hagyd abba! – húzta meg a hajamat.

– Ne húzd a hajamat! – kaptam el a csuklóján a bőrt, hogy egy jó nagyot tekerjek rajta.

– Aú! – csapott rá a hátsómra, hogy másodpercekkel később a fenekén landoljon a tenyerem. – Ha lerobbantod a seggemet, én levágom a hajadat nullás géppel! – fenyegetett meg.

– Hát csak tedd! – vágtam oda. – Nem én leszek az, aki egy ronda lánnyal randizik.

– Ó, cicus, te akkor sem lennél ronda – biggyesztette le az alsó ajkát.

– Tényleg nem? – csipogtam meghatódva.

– Hát – ingatta meg a fejét – inkább ne próbáljuk ki, de én kopaszon is elvinnélek randizni.

– Ó! – kulcsoltam a nyaka köré a karjaimat, és felugrottam a lábujjaimra, hogy odadörgöljem az orromat az övéhez. – Olyan cuki vagy!

– Te is cuki vagy, cicus – adott egy nagy puszit a számra.

– Vegyél fel! – csüngtem a nyakán, miközben megpróbáltam körülfogni a testét a lábaimmal, hogy felmásszak az ölébe.

– Khm… – köszörülte meg a torkát a nagyi.

– Oh! – tolt el magától Daniel nagy pirulások közepette. – Bocsánat, Mrs. Heffernan!

– Mi ez a cucc rajtad? – intézte hozzám a kérdését a nagyi.

– Így alakult – vontam vállat.

– Beszéljünk, oké? – próbált volna békülni.

– Nincs kedvem – húztam el az orromat.

A francnak sem volt kedve vele beszélgetni egy olyan dologról, aminek már amúgy is utána vagyunk, ha a felesleges fecsegés helyett Daniel ajkait is csókolgathattam.

A nagyi egy nagyon hosszú pillanatig szótlanul bámult ránk.

– Hát jó! – szólalt meg végül. – Nem vagytok éhesek?

– Ettünk pizzát – düllesztettem ki a pocakomat, és még jól meg is paskoltam a hordóra hajazó dudort, ami egy egész pizzát rejtett magában. Na, meg egy félt tábla csokit.

Basszus! Behízok Daniel mellett… Jesszus! Vajon fel akar hizlalni?

Gyanakodva méregettem a helyes képét.

– Mi van? – kérdezte értetlenül.

Nem válaszoltam, inkább tovább vizslattam a vonásait.

– Oké! Mi van? – nevette el magát.

Oh, rohadt helyes… Aj, egye fene! Ha neki gurulva tetszek, akkor gurulni fogok.

– Semmi – engedtem el egy mosolyt. – Gyere, megmutatom a szobámat! – ragadtam kézen, hogy behúzzam magammal a kis patkánylyukamba.

– Az ajtó nyitva marad! – szólt utánunk a nagyi.

Figyelemre sem méltattam. Olyan hévvel rúgtam be magunk után az ajtót, hogy ha Anna nővér hallotta volna, szerintem klopfolóval vágatott volna képen, legalább ezerszer.

– Mondom, nyitva marad! – kurjantott a nagyi odakintről, majd a szobám ajtaja hatalmas csattanással vágódott neki a falnak.

Jesszus! Ez az asszony megkattant…

– Magadnál vagy? – kiáltottam ki neki.

– Daniel maradhat – pofátlankodott be a szobámba a nagyi – de csak úgy, ha szem előtt vagytok. És persze, otthon alszik – mondta jelentőségteljesen.

– Természetesen – bólogatott az említett személy hevesen.

– Helyes! – bólintott a nagyi. – Ne kelljen csalódnom bennetek! – emelte maga elé a mutatóujját.

Pfff, még ő beszél! Mindegy… Lenyelem, lenyelem, lenyelem…

– Kértek kakaót?

– Nem! – vetettem oda mogorván.

– Azt megköszönnénk! – mondta Daniel, felülírva az én bunkózásomat.

– Egy kakaó, aztán, sipirc, oké? – mosolyodott el a nagyi.

– Hogyne! – helyeselt Daniel.

Hihetetlen a nagyanyám, de tényleg…

Még csak egymáshoz sem mertünk érni. Úgy gubbasztottunk az ágyamon, jó harminc centi távolságban egymástól, mintha halálos ítélet járt volna azért, ha összeér a testünk, akárcsak egy másodperc erejéig. Jó, igazából, én tettem a nagyi hülyeségére magasról, de Daniel már más lapra tartozott. Megszeppenve kortyolgatta a kakaóját, ami egyébként iszonyatosan finom volt, de ez még nem mentesítette a nagyit az immár halmozottan gaz tettei alól.

– Figyelj, cica! – susmogta az orra alatt.

– Jó, oké! – adtam be a derekamat, mielőtt még végigmondhatta volna a mondatot. Úgyis tudtam, hogy mit szeretne közölni velem.

– Hé! – bökött meg a könyökével. – Holnapután randizunk – vigyorodott el.

– Hova viszel? – kíváncsiskodtam lelkesen.

– Titok! – adott egy apró, gyors puszit a számra.

– Hallottam a cuppanást! – kotyogta a nagyi a nappaliból.

Hát, ezt nem hiszem el…

Rose nagyi olyan volt, mint valamiféle agyament őrző-védő kutya. Ki tudtam volna szaladni a világból mérgemben.

– Megyek, mielőtt kicsontoz – súgta bele a fülembe Daniel alig hallhatóan.

– Bocsi! – tátogtam némán. – Kattant – kopogtattam meg a halántékomat.

– Csak old school – kuncogta.

Fájó szívvel kísértem ki a szobámból Danielt, közben pedig olyan morcos grimaszokat küldtem a nagyi felé, hogy csodálom, amiért nem rogyott össze holtan a kanapén. Szerintem, ha érzelmekkel képes lettem volna gyilkolni, már rég kivégeztem volna szerencsétlent.

– Holnapután jövök. Ügyes legyél a számláimmal! – hajolt oda hozzám egy csókért.

Az ajkunk már csak nem összeért, amikor valami különös erő a földre lökött mindkettőnket. Akkorát csattant a hátsóm a padlón, hogy fájdalmamban könnyek szöktek a szemembe és hangosan felnyüszítettem, Daniel pedig követte a példámat. Tudtam, hogy a nagyi trollkodott bele a búcsúnkba, méghozzá aljas módon, varázserővel.

– Khm… – köszörülte meg a torkát Daniel, miközben az indulatait visszanyelve feltápászkodott a padlóról, hogy felsegítsen engem is. – Hamarosan találkozunk, Miss Elwood – lehelt csókot a kézfejemre.

– Miss Elwood? – húztam el az orromat, mire Daniel jelentőségteljesen forgatni kezdte a szemeit. – Oh… – esett le a tantusz. – Epekedve várom, Mr. Smith.

– Mrs. Heffernan – bólintott a nagyinak.

Egyértelműen kifigurázta a nagyit, és olyan mesterien csinálta, hogy még csak bele sem lehetett kötni. Ebben a pillanatban őt is el tudtam volna képzelni olyan idejét múlt, mégis, tekintély parancsoló ruhákban, mint amikben az ősei feszítettek a festményeken. Küldött felém egy sunyi kacsintást, majd anélkül távozott, hogy megcsókolhattam volna kívánatosan dús ajkait. Amint meghallottam a felbőgő motor hangját, már semmi okom nem volt rá, hogy visszafogjam magamat. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, és odafordultam a nagyihoz, hogy agyament vipera módjára okádjam rá a mérgemet.

– Te meg vagy őrülve? – bődültem fel. – El akarod tőlem riasztani a világ legjobb pasiját?

– Vegyél vissza a hangszintedből! – förmedt rám a nagyi. – Egy úrinő nem hisztérikázik!

– Nem vagyok úrinő! – vetettem oda ingerülten.

– Még nem! – emelte meg a mutatóujját.

– Csak akadj le rólam, oké? – fújtam megadóan. – És ne mard el tőlem Danielt, kérlek!

– Elmarni? – kacagott fel. – Éppen megfogni próbálom.

– Gyakorlatilag elzavartad!

– Elérem, hogy epekedjen utánad.

– Na, ja! – horkantam fel. – Nagyon epekedhet egy flúgos öregasszony unokája után.

– Catherine! – emelkedett fel a kanapéról, hogy odasétáljon hozzám, és megragadja a kezeimet. – Ez a fiú a tied lesz, angyalkám. Majd a nagyi elintézi.

– Ne avatkozz bele! – rántottam el tőle a kezeimet.

– Hát akarok én neked rosszat? – tárta szét a karjait.

– Elvetted az erőmet! – mondtam jelentőségteljesen.

– Az a fafejű anyád miatt volt – legyintett. – Olyan életet szánok neked, amilyet megérdemelsz, egy olyan férfi oldalán, akit megérdemelsz. És meg is fogod kapni.

– Nem tudnál egyszerűen csak olyan lenni, mint minden normális nagymama? – nyögtem fáradtan. – Süss sütit, kötögess téli pulcsit és nézz brazil szappanoperákat! A szerelmi életemet pedig bízd rám!

A nagyi egy hosszú percig némán bámult rám szürke szemeivel.

– Nem tudom, eljutott-e már a tudatodig, hogy ki is az a Daniel Smith – mondta végül.

– Mi?

– Ez a fiú az egyik legjobb parti a mi körünkben. Okos, művelt, pénzes, helyes és nem mellesleg, az egyik legnevesebb család sarja. Szerinted hány eladó sorban lévő boszorkány epekedik utána?

– Egek! – nyüszítettem fel. – Hány?

– Sok, Catherine – közölte a nagyi teljes meggyőződéssel. – És a legjobb partik, kislányom. Azt ne hidd, hogy én vagyok az egyetlen nagymama, aki meg akarja szerezni az unokájának Daniel Smitht!

– Engem visz randizni – érveltem.

– Lárifári! – rántott egyet a vállán. – Szórakozni visz, mert a fiatal férfiak szeretik habzsolni az életet. Ez még nem jelent semmit – próbálta letörni a lelkesedésemet. – De én ezt a fiút már akkor neked szántam, amikor még a hátsódat töröltem. Nem fogom hagyni, hogy elbaltázd, és elmarja előled valamiféle sehonnai kis boszorkány a környék legjobb partiját.

Oké! Mégis mikor bolondult meg a nagyanyám?

– Szerintem képesek leszünk összejönni a kotnyeleskedésed nélkül is. Jó éjt! – zártam le az agyzsibbasztó csevejt, és időt sem adva a nagyinak, hogy tovább gyilkolja az agysejtjeimet, besiettem a szobámba.

Bőszen pötyögtem Daniel metálszürke készülékét. Mondhatni, ismerkedtünk egymással. Az ujjam újra és újra megállt a messenger ikonja felett, és eljátszottam a gondolattal, hogy megérintem. Épp csak véletlenül. Rohadtul frusztrált, hogy a tablet újra és újra csilingelt, jelezve ezzel, hogy Daniel üzenetet kapott, és kicsiben még láttam is üzenetfoszlányokat. Valami Matt írt neki folyamatosan, de, mivel nem mertem rábökni az ikonra, nem tudtam megállapítani, hogy miről beszélhetnek. Ha ugyan beszéltek. Mondjuk, nem úgy tűnt, hogy a Matt nevű fickó megválaszolatlan üzenetekkel sorozza Danielt. Egyértelműen reflektált Daniel mondataira, akármik is voltak azok.

Mi lenne, ha csak megkukkantanám? Csak egy picit…

– Nem! – parancsoltam rá magamra. – Daniel bízik bennem. Nem élhetek vissza a bizalmával.

Matt Cavanaugh: Jól van, haver! Akkor majd duma, ha végeztél azzal a…

Oh! Vajon mivel? MIVEL VÉGZETT? ÁÁÁ!

Képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne lássam, milyen gallságot művelek, és gyorsan ráböktem a messenger ikonjára. Reméltem, hogy Daniel már korábban megnyitotta az üzenetet, mert a lebukásnál szégyenteljesebb dolgot el sem tudtam volna képzelni. Fél szemmel rákukkantottam a képernyőre, és – hogy tényleg atom bunkó legyek – egy kicsit visszább görgettem az üzeneteket. Csak, hogy elkapjam a beszélgetés fonalát.

Matt Cavanaugh: Ezt nézd! xDDDDDDDDDDDD

Mintha csak nekem küldte volna a Matt nevű fickó a tizenöt másodperces videót, amiből kicsiben semmit sem voltam képes kivenni, elindítottam, és érdeklődve vártam, hogy mi fog kisülni az egészből. Az elém táruló látvány felért egy hányingerrel. Egy álló pöcs kandikált bele a képbe, amit egy atom részeg, felakadt szemű csaj nyelt be tövig, újra és újra. Kétség sem fért hozzá, hogy Matt farkához van szerencsém.

Daniel Smith: Te beteg állat! XD XD Haladnom kellene a melóval, de szarrá röhögöm magam. Hogy lehetsz ekkora gyökér? XD

Igen, Matt nevű agyhalott! Hogy a fenében lehetsz ilyen gyökér? Szegény lány… És ki küldözgeti a farkát a haverjának? Totál beteg vagy! Fúj! Menesztve leszel, csak mondjuk ki Daniellel, hogy együtt vagyunk.

Matt Cavanaugh: Hahahahaha! A kis torkos borz. Egyem a gigáját! xDDDD

Daniel Smith: Ki ez a szerencsétlen?

Matt Cavanaugh: Valami Ashley, vagy Amy, vagy Annie, vagy, valami A-betűs.

Daniel Smith: Fantasztikus!

Matt Cavanaugh: Kiájult, de, szerintem felkeltem, és beküldöm neki popsiba, mielőtt kihajítom.

Jézus Máriám! Te féreg!

Daniel Smith: Ahogy érzed. Viszont, én megyek. Nincs időm erre a marhaságra. Jó szórakozást A-betű seggével!

Matt Cavanaugh: Hogy a faszomba tudsz ilyenkor gubbasztani afelett a szar felett?

Daniel Smith: Önfegyelmet gyakorlok… XD XD XD

Matt Cavanaugh: Azt tudjuk! xD Csajod hogy van?

Daniel Smith: Cathy? Eléggé tüzes.

Akkorát nevettem, hogy majdnem lefordultam az ágyról. Matt nyilván nem érthette, de én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mire célzott Daniel. Egyértelműen a kis tüzes magánakciómra. Az pedig, hogy Matt a „csajára" kérdezett rá, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Daniel rólam írt neki, azt jelentette, hogy már korábban hallott rólam, és hamarabb tudta, hogy Daniel dobni fogja miattam Vicky-t, mint én. Mivel, én még csak épp, hogy megtudtam. Hízott a májam rendesen.

Matt Cavanaugh: Naaa! Megfektetted csuda-segget?

Úristen! Ez a srác egy igazi, vérbeli, tajték paraszt. És mi az, hogy „csuda-segg"?

Daniel Smith: Megfogom. De most teszek rá. Cathy nem egy laza kaland. Ő teljesen más.

Matt Cavanaugh: Egyre nagyobb balfasz vagy, Smith!

Daniel Smith: Kétlem. Na, jó! Mentem. Randizok a könyveléssel, aztán majd a kis vörös szépségemmel. Utóbbi valahogy jobban vonz.

Matt Cavanaugh: Azt elhiszem. A csuda-segg… xD

Daniel Smith: Uh, ne is mondd! Az a segg… Én mondom, bomba!

Mi a fasz…?

Matt Cavanaugh: Nem csináltál képet?

Daniel Smith: De, csak azon járt az eszem… Inkább néztem… XD És amúgy se nézegesd Cathy seggét! Foglalkozz A-betűjével! Ez a két, szexi buborék az enyém!

Matt Cavanaugh: Buborék? xD

Daniel Smith: Harapnivaló buborék popsi. Teremtőm! Kicsinál ez a nő… A leggyönyörűségesebb kis cukorfalat a világon.

Mi van??? Ezt komolyan mondja? Uramisten… Jaaaj, imádom!

Matt Cavanaugh: Szerintem ránts rá! xD Ez a nyálas balfasz nem te vagy… xD

Daniel Smith: Úgy tűnik, mégis… Na, jó! Tényleg be kéne fejeznem a melót.

Matt Cavanaugh: Jól van, haver! Akkor majd duma, ha végeztél azzal a szarral. Hova viszed a leányzót?

Olyan gyorsan léptem ki a beszélgetésből, mintha az életem múlt volna rajta, hogy egy ezredmásodpercen belül képes vagyok-e megtenni. Hála az égnek, pont nem láttam Daniel válaszát. Oltári nagy lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha lelövöm a meglepetést, amire minden bizonnyal napok, sőt, talán hetek óta készült. Elvégre, azt mondta, hogy randikat tervezett. Tervezni pedig hosszadalmas folyamat, nem?

Kicsit rosszul éreztem magamat, amiért kutakodtam, de a lelkiismeret-furdalásomat felülírta az, amit láttam. Szépen beszélt rólam. Nem úgy, mint Matt az A-betűs csajról, akinek azóta már minden bizonnyal szétszaggatta a végbelét. Ez a szöveg, amit levágott, picit pajzán volt ugyan, de határozottan tetszett. A franc essen bele, imádtam. „Csuda-segg"… Miket ki nem talál… Ha jobban belegondoltam, örültem neki, hogy megléptem ezt a pofátlan lépést, és szimatoltam egy kicsit. Így legalább meggyőződtem róla, hogy nem képzelődöm, és valóban alakulóban van valami közöttünk.

Nem vitt rá a lélek, hogy levessem magamról Daniel pulóverét. Inkább körülöleltem magamat a karjaimmal, azt képzelve, hogy az ő vattacukor illatú testét ölelgetem, miközben hosszan ábrándoztam a vele töltött, kellemes órákról, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom, a „csuda-seggemmel" együtt.

2. fejezet

A nagyi nagy szerencséjére, mire felébredtem, elpárolgott a mérgem, szerencsétlenségére viszont ez azt jelentette, hogy elrángattam magammal vásárolni, és természetesen ő fizetett. Szükségem volt pár göncre, ha nem szerettem volna lyukas pólóban és kinyúlt melegítőben randizni Daniellel. Szóval, elcammogtunk a falu egyetlen boltjába, ahol árultak ruhákat, és nagy hiszti-rohamokkal, na meg agyvérzésekkel tarkítva ugyan, de sikerült vennem magamnak néhány rucit.

Jó pár telepakolt szatyorral a karomon estem be a házba, a zsörtölődő nagyival a nyomomban, aki túlontúl közönségesnek ítélte egy-két újonnan vásárolt ruhadarabomat, amiket természetesen esze ágában sem volt megvenni, de csakhamar rá kellett jönnie, hogy tehetetlen a hisztimmel szemben, így hát bölcsen döntött, és inkább beadta a derekát, na meg kinyitotta a pénztárcáját.

Mivel a fene sem volt kíváncsi a károgására, inkább hozzákezdtem a Danielnek tett ígéretem teljesítéséhez. Átfutottam az összes e-mailt, amit az elmúlt fél év során kapott, és próbáltam összeszedegetni a be nem fizetett számlákat. Daniel nem túlzott. Ez volt a legunalmasabb feladat az egész világon, de motivált a tudat, hogy segíthetek neki. Szépen sorba szedtem, hogy kinek kell utalnom, mennyit, milyen bankszámlaszámra, és miért. Minden adatot felvezettem egy füzetbe, dátum szerint rendezve őket, hogy ízléses és átlátható legyen az egész, és egyikünk se kavarodjon bele.

Amint elkészültem az adatok összeszedegetésével, hozzákezdtem elutalgatni mind a hetvenhat tételt, amiről szerintem Daniel és Linda totálisan megfeledkeztek. Volt olyan számla, aminek a fizetési határideje már hónapokkal korábban lejárt, és találtam jó pár fizetési felszólítást is.

– Mi ez? – pofátlankodott be a nagyi a szobámba, kopogás nélkül.

– Mi? – kérdeztem anélkül, hogy felnéztem volna rá.

– Ami a kezedben van – huppant le az ágyamra.

– Tablet – válaszoltam még mindig a kijelzőt fixírozva.

– Az mi? – kíváncsiskodott.

Nagyot fújtam, és lepakoltam a mellkasomra a kis készüléket, miközben nem vettem a fáradtságot, hogy a fekvő helyzetemből felküzdjem magamat.

– Olyan, mintha egy számítógép felcsinált volna egy telefont – vetettem oda unottan. – Kielégítettem a kíváncsiságodat?

– Már megint mi bajod van? Rémesen elviselhetetlen személyiség vagy, lányom.

– Nem látod, hogy dolgom van? – morogtam oda. – Éppen próbálom meggátolni, hogy Danieléket meglátogassa a végrehajtó.

– Mi? – kérdezte értetlenül.

– Rendezem a pénzügyeit, legyen elég ennyi!

– Te? – bámult rám döbbenten.

– Mi ebben olyan hihetetlen? – vetettem oda sértődötten. – Nem nézed ki belőlem, hogy képes vagyok pénzt utalni?

– Danielből nem néztem volna ki, hogy ilyen felelőtlen legyen.

– Úristen! – fakadtam ki. – Szerinted meglopnám?

– Persze, hogy nem, te tökkelütött! De egy más kaliberű nő…

– De nincs más kaliberű nő! – vágtam a szavába erélyesen. – Csak én vagyok, oké? Daniel bízik bennem, és nagyon is jól teszi!

– Jól van már, na! – nevetett fel a nagyi. – Le ne harapd a fejemet, jövendőbeli Mrs. Smith! Daniel örülhet. Jó feleség leszel.

– Mit is akarsz pontosan? – vontam fel a szemöldökömet.

– Igazából, csak szólni akartam, hogy kész az ebéd.

– Jó, majd megyek. Most dolgom van.

– Néha a hideg ráz tőle, ha belegondolok, hogy mennyire hasonlítasz az anyádra – ingatta meg a fejét, miközben feltápászkodott az ágyamról.

– Egyáltalán nem hasonlítok anyura!

– Anyád nem hasonlít önmagára – mondta keserűen, majd megindult az ajtó felé. – Krumplit sütöttem, malackával. Gyere, mielőtt kihűl. Tudod, hogy nem eszed meg melegítve.

Fúj! Hát persze, hogy nem. Bleee…

– Teszel ki nekem? – pislogtam rá nyájasan. – Gyorsan eszek, aztán befejezem az utalásokat, mert este még át akarok szaladni Danielhez.

– Ki se találd! Egy nő ne járjon a férfi után! Főleg ne sötétedés után, hogy a rossznyelvek pletykát indítsanak.

– Délben is lehet dugni, nagyi – vetettem oda nyersen. – Egyébként is, visszaadom a masináját – paskoltam meg a kis készüléket.

A nagyi nagyot fújt, de nem kommentálta tovább a dolgot, én pedig ezért kifejezetten hálás voltam a gondviselésnek. Gyorsan ebédeltem, kiegyenlítettem az összes számlát, aztán pedig beugrottam a kádba, és hosszan relaxáltam, amolyan „kijár nekem a kényeztetés" alapon, végül rendbe szedtem magamat, és izgatottan slattyogtam ki a konyhába.

– Kész a süti?

– Nincs – közölte a nagyi lazán.

– Mennyi idő még?

– Amennyi idő alatt elkészülsz vele.

– Mi van? Nem csináltad meg? – kérdeztem döbbenten.

– Nem bizony – vigyorgott bele a képembe.

– De hát… de… de hát… Miért nem?

– Nem az én udvarlóm – vonta meg a vállát.

– Olyan gonosz vagy – biggyesztettem le az alsó ajkamat.

– Ha meg akarod tanulni, szívesen segítek. De nem fogok helyetted sütni-főzni Daniel Smithre. Az a feladat rád vár.

– Rémes vagy! – csattantam fel, majd feldúltan kiszáguldottam a konyhából, és gyalogszerrel indultam útnak a Smith kúria irányába.

Jót tett a séta. A hűvös, szemerkélő eső és az enyhén viharosba átcsapó szél segített lehűteni a fortyogó fejemet. Kezdtem egyre jobban érteni, hogy anyu miért nem látogatta sűrűn a nagyit. Az öreglány kifejezetten elviselhetetlen volt, már amikor kimutatta a foga fehérjét. Furcsa volt, hogy amíg meg volt kötve az erőm, ő maga volt a tökéletes nagymama szuperlatívusza, a teljes erejű boszorkánnyá válásomat követően viszont átváltozott valamiféle kattant, old school asszonysággá, aki olyanokat tett és mondott, mintha hibernálták volna valamikor a 19. század derekán, hogy két évszázaddal később felébredjen, és az agysejtjeimet gyilkolja az idejét múlt marhaságaival.

Megcsóváltam a fejemet, és elengedtem magamtól a nagyi képét, miközben becsengettem a Smith kúria ajtaján. Aztán újra és újra becsengettem, mert jó ideig senki sem nyitott ajtót, végül csalódottan hátat fordítottam, és már indultam volna hazafelé, amikor meghallottam a kattanó zár hangját. Azon nyomban megpördültem a tengelyem körül, hogy szembe találjam magamat egy mezítlábas, kócos hajú, gyűrött képű, csipás pasassal, aki történetesen az én Adoniszom volt.

– Hát te? – pislogott rám Daniel álmosan.

– Zavarok? – kérdeztem megszeppenve.

– Reggel van? – kérdezte zavartan.

– Nem. Este nyolc.

– Bakker! – kapott a fejéhez. – Elaludtam volna? A fenébe!

Egy fél pillanat erejéig elidőztem kétségbeesett arcán, majd felé nyúltam, és végigsimítottam a borostáján.

– Segítek, oké? – engedtem el egy mosolyt.

– Az eszem megáll! – mérgelődött magának. – Egek! – rázta meg a fejét, mintha próbálta volna helyrerázni a gondolatait. – Esik az eső. Gyere be gyorsan! – húzott be magával a házba.

– Tesód? – kíváncsiskodtam, miközben lerúgtam a lábamról a sáros cipőimet.

– Szerintem kidöglött ő is. Keltsem fel?

– Nem kell! – ellenkeztem riadtan.

Nagyon nem éreztem magamat késznek ahhoz, hogy bemutatkozzam Lindának.

– Igazából, eredetileg csak azért jöttem, hogy elhozzam neked ezeket – adtam át neki a táskát, amiben a tablet és az általam félig teleírt füzet pihent. – Most pedig, megyek is – csápoltam az ajtó felé. – Mármint, ha zavarok. Ha… ha nem, akkor segítek. Már, ha nem gáz… De mehetek is – hablatyoltam össze-vissza. – Menjek?

– Dehogy! – rántott oda magához, hogy hosszan csókolózzunk. Beleremegett a gyomrom a csókjaiba. – Köszönöm! – csókolta az ajkaimat szüntelenül. – Egy istennő vagy, cicus.

– Igazad volt – haraptam bele az alsó ajkába cserfesen. – Ez tényleg a világ legunalmasabb melója.

– Én mondtam – kacsintott rám a csipás szemével.

– Csipás vagy – töröltem meg a szemeit a hüvelykujjaimmal. – Mennyit aludtál?

– Hat órakor még határozottan ébren voltam. Aztán homály.

– Sok van még hátra? – kérdeztem együtt érzően.

– Talán hajnalra végzek – húzta el az orrát.

– Na, jó! – csaptam össze a kezeimet. – Csináljuk! És nem fogadok el nemleges választ! – gátoltam meg a szabadkozását. – Holnap randizunk, és azt akarom, hogy fitt legyél és üde, na meg persze, ne a melón járjon az eszed. Úgyhogy, haladjunk! – indultam meg a dolgozószoba felé olyan stílusban, mintha csak otthon lettem volna.

Fúj! Nagyon gyűlöletes volt a papírmunka. Bele sem mertem gondolni, hogy mennyire lehetett rossz az, amit Daniel csinált a laptopon. Ennek ellenére komolyan vettem a feladatot, és ahelyett, hogy rámásztam volna, inkább bőszen pecsételtem, összeállítottam az elkészült és kinyomtatott dokumentumokat, na meg újra és újra hamisítottam Daniel aláírását, vagy éppen Lindáét. Utóbbiét kifejezetten egyszerű volt. Ijesztően hasonló volt a kézírásunk. Szerintem még ő sem mondta volna meg, hogy melyik papírt szignózta ő, és melyiket én, az ő nevében.

Éjfél körül járt az idő, mire mindennel végeztünk, és immár nem csak Daniel volt az, aki alig látott ki a szemhéja alól. Azért megnéztem volna Linda képét, amikor reggel észreveszi, hogy amíg ő húzta a lóbőrt, valakik mindennel elkészültek, és még a postázandót is összekészítették. Titkon reméltem, hogy egy kicsit imponálni fogok neki a segítőkészségemmel.

Daniel hazavitt kocsival, az időközben viharossá érett esőben, és meg is beszéltük, hogy dél körül jön majd értem, hogy mind a ketten kialudhassuk magunkat. A nagyi természetesen ébren várt, de három perc alatt elküldtem aludni, miközben megnyugtattam, hogy Daniel Smith egy igazi úriember volt, és nem kell féltenie az erényemet. Egyelőre legalábbis, de ezt a kis hozzátoldást nem kötöttem az orrára.

Délelőtt ébredtem, és még jó egy órát ásítoztam az ágyban, mire rá bírtam venni magamat, hogy elkezdjek készülődni. Mivel Daniel nem árulta el, hogy hova tervezte az első randinkat, fogalmam sem volt, hogyan öltözzek. Jobb híján magamra húztam egy sötét farmert és egy fekete toppot, amihez sportos és csinosabb cipellőt is fel lehetett kapni. Úgy voltam vele, hogy ha majd meglátom az ő szerelését, eldöntöm, hogy melyik cipőmbe bújjak bele.

Amint meghallottam puha ujjai ritmikus kopogását az ablaküvegen, hatalmasat dobbant a szívem. Egyetlen másodperc alatt ugrottam oda az ablakhoz, hogy hamis rosszallással felcsapjam a fakeretbe foglalt üveget, amit illett volna már megtisztogatnom.

– Akármilyen meglepő, Mr. Smith, van ajtónk is – csóváltam meg a fejemet, egy minden bizonnyal kicsattanó vigyorral a képemen. Gyorsan végignéztem Danielen. Iszonyat jól nézett ki, mint mindig.

– Szia, szépségem! – engedett el egy nagy mosolyt. – Csini vagy.

– Köszönöm!

– Kialudtad magad?

– Na és te? – kérdeztem vissza vigyorogva.

– Szó-szó – ingatta meg a fejét derűsen.

– Úgy látom, a tornacipőm lesz a befutó – mondtam, miközben a szemeimmel elidőztem az öltözékén.

Farmert és laza pólót viselt. Fehéret, valamiféle nonfiguratív mintával a mellkasán, ami csodás kontrasztot alkotott éjsötét fürtjeivel. Behajolt hozzám egy csókért, én pedig nem voltam szűkmarkú. Hosszan csókoltam, kiélvezve dús, vattacukor ízű ajkai puhaságát.

– Nem tudnálak elképzelni egy puccos étteremben – mosolyogta az ajkaimba.

– Elárulod, hova viszel? – kérdeztem kíváncsiskodva.

– Titok.

Olyan sunyi-zsivány módon kacsintott rám, hogy beleremegett a gyomrom izgalmamban. Beleegyezően megcsóváltam a fejemet.

– Kössem össze a hajamat?

– Én megtenném.

– Hm, akkor azért sem! – öltöttem rá nyelvet, miközben belebújtam a cipőimbe.

– Gyere csak vissza! – nyújtotta be a karjait az ablakon, egy ravasz mosoly kíséretében.

– Mit zsiványkodsz? – léptem oda hozzá.

– Elrabollak a nagyidtól – nevetett fel, és villámsebességgel ragadott meg, majd egy szempillantás alatt kikapott az ablakon. Ki nem néztem volna belőle, hogy ennyire erős legyen.

Vigyorogva felvisítottam, és görcsösen kapaszkodtam a nyakába, miközben elvesztem az andalító illatban, ami a bőréből áradt.

– Totálisan elment az eszed – kuncogtam.

És az enyém is…

– Tudok róla – mondta lazán, majd a térdeim alá nyúlt, és úgy vitt végig az udvaron, mintha kisgyermek lettem volna.

– Hála az égnek, tudok járni.

Fittyet hányt a feleslegesen kimondott szavaimra. Csak a grafitszín Nissan előtt állított talpra, ott is csak azért, hogy kinyissa nekem az ajtót, és illedelmes módon még a kezemet is fogja, amíg bemászok az anyósülésre.

– Öveket becsatolni! – ugrott be a vezetőülésre. – És indulás!

Vigyorogva bámultam ki a szélvédőn és lenyűgözve legeltettem a szemeimet az elsuhanó hegyeken. A mozdulatlan óriásokat felváltotta a síkság, a horizonton pedig felsejlett a tenger. Daniel felé fordultam és csak néztem őt, ahogy az orra alatt mosolyogva vezetett. Boldognak tűnt. Éppen annyira boldognak, mint amilyennek én éreztem magamat. Mennyire egyszerű volt vele lenni… Leszámítva az aprócska tényt, hogy folyton úgy éreztem magamat, mintha teletömtek volna afrodiziákummal. Igazából, már a tomboló vágyhoz is kezdtem hozzászokni. Kaptam hozzá a csomagban, mint extra kiegészítő.

– Most már tényleg elárulhatnád, hogy hova megyünk! – pöcköltem meg a karját játékosan.

– Majd meglátod – húzta tovább az agyamat.

Mímelt sértettséggel visszatapasztottam a szemeimet a tájra. A hangszórókból dübögött a zene, az a fajta, amit utazáskor hallgat az ember. Laza, dallamos, nyári mix. A Murano pedig egyre csak szelte a kilométereket. Begördültünk egy városba, ahol csinos kis épületek takarták el a szemem elől a hullámzó víztömeget, de csakhamar át is hajtottunk közöttük, ki, egyenesen Bray széléig, ahol a tenger habjai rendíthetetlenül mosták a Smaragd-sziget keleti partját. A nedves homokban szutykos gyerkőcök szaladgáltak, nyomukban házi kedvenceikkel. A felnőttek a padokon sütkéreztek, vagy térdig felhajtott nadrágokban sétáltak a szokatlanul erős, kora délutáni napsütésben.

– Ide jöttünk? – intettem a fehér hullámok felé, miközben tátott szájjal bámultam, ahogy a Nap sugarai csillagszóró módjára csillogtak a ringatózó vízfelszínen.

– Majd visszafelé megállunk – kacsintott rám zsiványul, miközben végighajtott a parkoló autók között.

– Dublinba megyünk? – kíváncsiskodtam, a közlekedési táblákat fixírozva.

– Egy sokkal jobb helyre.

– Mennyi idő még?

– Pont annyi, hogy nyugodtan áttárgyalhatjuk a nyomi dolgokat.

– A nyomi dolgokat? – értetlenkedtem.

– „Milyen zenét hallgatsz, mi a kedvenc filmed" – csinált macskakörmöt a kormányon pihenő csinos ujjaival – és társaik. Tudod, amivel a fantáziátlan, béna pöcsök kezdik az udvarlást, éppen ezért nálunk kimaradt.

Felnevettem.

– Igen. Te nagyon stílusosan munkára fogtál.

– Csak leteszteltem az asszonynak valót.

Oh!

– És átmentem?

– Maximális pontszámmal – nevette.

– Hm, mint mindig – kacagtam. – Egyébként, zene téren mindenevő vagyok… – kezdtem bele a mesélésbe.

Olyan könnyedén cseverésztünk, mintha már évezredek óta ismertük volna egymást, az idő múlását pedig csak az arcomba nyilalló görcs jelezte. Túl sokat nevettem. Az én arcizmaim pedig nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy másodpercenként rántsák a szám szélét a fülem irányába. Begurultunk egy parkolóba, Daniel pedig leállította a motort, majd gyorsan kiugrott, hogy ajtót nyisson nekem.

– Tök jó, hogy nincs tériszonyod – mondta, miközben kezet nyújtott, hogy kisegítsen az autóból.

Azt a mindenit, igazi gentleman!

– Miért? – kérdeztem, miközben kiugrottam az anyósülésről.

– Leesett, hova jöttünk, nem?

Persze, hogy leesett. Az a bazi nagy hullámvasút már egy jó ideje izgatta a fantáziámat. Ennél jobb helyre akkor sem tudott volna hozni, ha megkérdezi, hogy hova szeretnék menni.

– Egy ideje már kapiskálom – vigyorodtam el.

– Tetszik? – puszilt homlokon.

– Most viccelsz? – meresztgettem a szemeimet, hogy jobban szemügyre vegyem a park fölé magasodó, óriásira nőtt hullámvasutat. – Nem jobban, mint téged, de imádom!

Annyira elaléltam a látványtól, hogy még azt is elfelejtettem, hogy el kellene pirulnom amiatt, amit kiejtettem a számon. De hát vidámparkba hozott, na. Azért az nem semmi. Egy váratlan mozdulattal megfogta a kezemet úgy, mintha a barátnője lettem volna. Ránéztem összefonódó ujjainkra és magamban elmosolyodtam. Kétség sem fért hozzá, hogy határozottan a párkapcsolat felé haladunk. Ennyit arról, hogy elmarják előlem.

– Lássuk, mennyire vagy bátor, cicus! – kacsintott rám, majd megindult velem a park bejárata felé, én pedig olyan büszkén sétáltam mellette, mintha egy király oldalán lépdeltem volna. Szerintem életemben először húztam ki magamat büszkén és öntudatosan.

Bátor voltam, így pedig mindenre felültünk. A nagy, fából épült hullámvasúton háromszor is szétsikítottuk a hangszálainkat. Ez volt az első alkalom, hogy igazán felszabadultnak láttam Danielt. Kurjongatott és megállás nélkül vigyorgott, az arca szinte tíz évet fiatalodott. Úgy festett, mint a kisgyerek az álmaimból. Olyan hévvel szorítottam a kezét, hogy belezsibbadtak az ujjaim. Na, nem azért, mert annyira féltem, hanem amiatt, mert jólesett, hogy megérinthetem. Észre sem vettem, de még az autóban is úgy szorongattam puha ujjait, mintha valaki megpróbálta volna elragadni őt az életemből. Nem viccelt. Hazafelé valóban megálltunk a tengerparton, hogy gyönyörködjünk az Ír-tenger szépségében. Sirályok zúgtak el a fejünk fölött a lenyugvó Nap fényében; az éjszaka határozottan kezdett ránk telepedni. A sötét, felhőmentes égen a csillagok álmosan kacsintgattak felettünk. Lerúgtuk a cipőinket, hogy bokáig besétáljunk a visszahúzódó hullámok közé, és lapos köveket dobáljunk a tengerbe.

– Ez volt életem legeslegjobb napja! – örvendeztem, miközben idétlenül elhajítottam egy apróbb kövecskét, ami végigsiklott a vízfelszínen, majd alig hallhatóan csobbant a vízben, hogy bekebelezzék a hullámok.

– Egyelőre – kacsintott rám.

– Egyelőre? – mosolyodtam el.

Nem szólt semmit, csak magához húzott. Aj-jaj… Az az illat… Örökké a gyenge pontom lesz. Annyira elaléltam erős karjai szorításától, hogy még az összegyűjtött kövecskék is kihullottak az ujjaim közül, hogy a tenger messzire mossa őket.

– Fázol? – cirógatta meg az államat.

– Picit.

– Üljünk be a kocsiba, mielőtt megfázol! – mondta, és egy határozott mozdulattal úgy elhajította a kezében lévő nagy, lapos követ, hogy megtippelni sem tudtam volna, hol ért célba. Ha valaki azzal állt volna elő, hogy egyenesen Walesben, a Snowdonia National Park kellős közepén, azt is elhittem volna.

– Ez igen! – bólintottam elismerően. – Kislabda-dobó bajnok voltál általánosban? – próbálkoztam elviccelni a tökéletességét.

– Sosem jártam általánosba – húzta el a száját egykedvűen.

Megfogta a kezemet, és vezetni kezdett a parton hagyott cipőink felé. Bután bámultam rá. Legalábbis, én belülről úgy éreztem.

– Hogy-hogy nem? Oda mindenki jár.

– Magántanuló voltam, érthető okokból – engedett el egy szomorkás mosolyt.

Leesett a tantusz. Annyira emberien töltöttük a délutánt, hogy ki is ment a fejemből, hogy nem vagyunk emberek.

– Mennyi idő? – kérdeztem, miközben lesepertem a talpamat, és belebújtam a cipőimbe.

– Micsoda? – nézett rám kérdő tekintettel, a cipőfűzője felől.

– Amíg valaki megtanulja használni az erejét. Mármint, kontrollálni. Amikor már biztonsággal mehet emberek közé.

– Hm – gondolkodott el egy pillanatra. – Ezt nem tudom neked megmondani. Egyéntől függ. A félelem, a harag, a szomorúság… – sorolta a negatív érzéseket – ezek mind képesek megzavarni még egy felnőttet is. De azt mondanám, hogy tinédzserkorra azért normalizálódik a dolog.

Megtörten sóhajtottam. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna.

– Most ez komoly? – fújtam kétségbeesetten. – Minimum tíz évet kell várnom, mire annyira biztos lehetek magamban, hogy használni merjem az erőmet? Addigra elszállnak a legszebb éveim.

– Ne butáskodj! Nem vagy kisgyerek. Biztos vagyok benne, hogy egy-kettőre belejössz a dologba. Ha meg nem, majd segítek.

Biztatóan megszorította a kezemet. Megpróbáltam hinni neki. Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, hogy éveket várjak, mire valóban kiteljesedhetek önmagamban.

– Egész délután figyelted minden kézmozdulatomat. Félsz, hogy galibát okozok, igaz?

– Inkább kíváncsi vagyok – puszilt homlokon. – Nem sűrűn látni olyat, hogy valaki felnőttként kezdje az alapoktól.

– Iszonyatosan próbálkozom vele, hogy még véletlenül se csapkodjak – mentegetőztem úgy, mintha okom lett volna rá.

Tényleg próbálkoztam. A vízkígyós incidens után tudatosan figyeltem minden egyes mozdulatomat. Rohadt idegesítő volt, de még mindig kevésbé volt zavaró, mintha újra életre hívtam volna valamiféle szörnyet, vagy netalántán lerobbantottam volna valakinek a fejét.

Miért is hagyta, hogy kövekkel dobálózzak? Jesszus!

– Ügyesen kontrollálod magad, cicus. Ha nem bíznék benned, el sem hoztalak volna egy vidámparkba – engedett el egy mosolyt. – Mit szólnál hozzá, ha jövő hétvégén gyakorolnánk egy kicsit? Hm? Kimegyünk a tóhoz, ott senki se lát meg.

– És, ha véletlenül megsebesítelek? – kérdeztem szomorkásan.

Lett volna kedvem gyakorolni. Nagyon is. De nem azon az áron, hogy sérülést okozok Danielnek a béna varázstudományommal.

– Engem? – nevetett fel jó hangosan. – Ahhoz még kiscsikó vagy, cicám.

– Hm… – húztam el az orromat. – Azért ez gáz.

– Indulás! – ragadott kézen, nyilván azért, hogy gátat szabjon önmagam fikázásának, ami rövidesen bekövetkezett volna.

– Most terelni próbálod a gondolataimat a saját nyomoromról, igaz?

– Szomjan halok – mondta válaszként. – Te nem?

Így, hogy megemlítette, valóban… Egész nap egy kortyot sem ittunk, ráadásul betömtünk egy csomó nyalánkságot. Olyan volt a szám, mintha sivatagi homokot szopogattam volna. Behuppantunk a kocsiba, Daniel pedig ráadta a gyújtást és bekapcsolta a fűtést, majd a kezembe nyomott egy kis üveget.

Hihetetlen, hogy még innivalót is hozott magával…

– Szereted a barackot, ugye? – kérdezte.

– Azon ritka gyümölcsök egyike, amit szeretek – válaszoltam szórakozottan. – Lássuk az üzit! – ráztam meg az üveget, benne a baracklével, majd lerántottam a kupakot a helyéről. – „Várj türelemmel!" – olvastam fel az üzenetet. – Hát, oké! – rántottam egyet a vállamon. – Mit ír a tied? – kíváncsiskodtam.

– „Mondd el neki!" – érkezett a válasz azon minutumban.

– Hát, akkor mondd el neki! – nevettem fel.

– Várjon türelemmel! – ejtette túl furcsa hangnemben a mondatot.

Felnéztem rá, mert nem értettem, hogy mi ez a különös, váratlan hanghordozás. Olyan mélyen nézett bele a szemeimbe, hogy szerintem még a fülem hegye is pirosba váltott. Komolyan attól tartottam, hogy a zavartól egy lédús, piros paradicsommá transzformálódik a fejem. Meg sem bírtam nyikkanni, csak leblokkolva meredtem azokba a gyönyörű, éjsötét szemekbe.

Ez most egy burkolt szerelmi vallomás volt?

– Amúgy – váltott témát hirtelen – tényleg nem szereted a gyümölcsöket?

– Nem igazán – vontam vállat. – Jobban belegondolva, megtippelni sem tudnám, mikor ettem utoljára gyümölcsöt.

– De fura – pislogott rám meglepetten. – Ilyet még senkitől sem hallottam.

– Van olyan, amit megeszek – helyesbítettem, mielőtt bolondnak titulált volna. –