Lány egy vonaton

A. J. WAINES

Lány egy vonaton

Ulpius Baráti Kör,

Budapest

A mű eredeti címe: Girl on a Train

Fordította Alföldi Zsófia

Copyright © A.J Waines, 2013

Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155676703

ELSŐ RÉSZ

ANNA

ELSŐ FEJEZET

Szeptember 19., vasárnap délután

Gondtalan útra számítottam hazafelé. Békésre. Álmosítóra. Eseménytelenre.

Amikor felszálltam a Portsmouth & Southsea vasútállomáson, szándékosan egy csendes kocsit választottam. A várakozásomnak megfelelően a legtöbben üres fecsegéssel ütötték el az időt a mobiljukon, vagy dobszó hangja szivárgott a fejhallgatójukból, így továbbmentem, hogy a csajos találkozó utáni kotkodácsolástól, totyogóktól és rosszul hangolt rádióktól mentes fülkét keressek. Nincs annál rosszabb, mint amikor kénytelen vagy mások kedvenc zenéit hallgatni, kivéve talán azt, amikor mások gyerekeinek a kedvenc zenéit kell hallgatnod.

Amikor beléptem a következő kocsiba, a lábam beakadt egy kilógó vállszíjba, és elterültem egy asztalkán, amelyen négy rögbipólóban feszítő pasas épp sörösdobozokból épített tornyot. Elviselhető mennyiségű gúnyos megjegyzés kíséretében sikerült kiszabadítanom magam, miközben kórusban szólt a Ringj még, ringj, vén szekér, a felkászálódásomat kísérő kiáltozást és éljenzést magam mögött hagyva tovább vonultam.

Szerény vágyam, hogy találjak egy csöndes helyet, lehetetlenségnek bizonyult. Vasárnap délutánhoz képest túl sokan voltak. Az egész vonatot a szombat éjszaka utáni, rikoltozástól és kacarászástól mentes enyhe depresszió uralta. Szinte mindenki, aki mellett elmentem, húsz év alatti volt, és gumicsizmát viselt. Erre beugrott. Valószínűleg seregestül térnek haza a Wight-szigeten rendezett nyári fesztiválról. A térd alatt a csizmájukra száradt sár árulta el őket. Örömmel töltött el, hogy véget ért a fesztiválozó korszakom – nos, legalábbis az a része, amikor még kempingeztem is. Az átázott üleppel való ébredés emléke egy életre elvette a kedvemet a szabad ég alatti táborozástól (a sötétben állítottuk fel a sátrat, így nem vettük észre, hogy a terra nem volt éppen firma).

Vajon túl nagy kívánság volt olyan ülőhely után áhítozni, amelyet nem vesznek körül kiterítve fityegő nedves zoknik, alternatív zenekarok poszterei, és széthajigált szójatejes dobozok? Hálózsákkal felszerelt hatalmas hátizsákokon, és a középső folyosón felhalmozott, feltekert polifoamokon küzdöttem át magam, végül sikerült letelepednem egy ablakon kibámuló nő melletti üres helyre. A kézitáskámat felhajítottam a poggyásztartóra, a táskámat pedig a földre tettem a lábam közé, aztán meglehetősen indokolt elégedettséggel dőltem hátra.

Barátságos pillantást vetettem a mellettem ülő nőre, és azonnal rokonszenvesnek találtam. Úgy tűnt, nem tartozik a zajos zűrzavarhoz, és hozzám hasonlóan a húszas évei vége felé járhatott. A mosolyom hamar lehervadt, mert szinte tudomást sem vett rólam. Olyan merev volt a tekintete, hogy kedvem lett volna a szeme előtt integetni, és megkérdezni: Van ott valaki?

Zilált haja seprűként meredezett, és azt a benyomást keltette, mintha az egész frizurája együtt mozogna, ha hozzáérek. Valaki szólhatott volna neki, hogy a pápaszeme rossz választás: olyan vaskos volt, mint a szilveszterkor kapható vicces szemüvegek, amelyekhez műanyag orr és bajusz is tartozik. A megfelelő stílus rút kiskacsából majdnem csinossá varázsolhatta volna.

Még valami feltűnt, amint a vonat elhagyta az állomást. Ingerülten, zaklatottan pislogott pár percenként az órájára.

Többször is hallottam, hogy felsóhajt, és a nyakát nyújtogatva gyakran nézett végig a folyosón. Megpróbáltam a könyvembe mélyedni, de kezdett zavarni, és alig öt perc elteltével más bosszantott. Nagyobb hangerőre tekertem Michael Bublét az iPodon, hogy eltereljem a figyelmemet.

Nemsokára feltűnt a kalauz.

– Waterloo… Waterloo… – ismételgette, mintha az ABBA slágerét dúdolná, közben apró négyszöget lyukasztott a jegyünk sarkára. Összegörnyedve láttam, hogy Miss Izgő-mozgó az utam végéig mellettem ül majd. Mintha csak a félelmemet akarná igazolni, fészkelődött, az ujjaival dobolt a táskáján, fintorgott, feltolta az orrán a szemüveget, aztán elölről kezdte a mozdulatsort.

Eszembe jutott, hogy az állomáson vettem egy vasárnapi újságot, kivettem a táskámból, és felajánlottam neki. Remegő kézzel vette el, és megpróbálkozott egy mosollyal, de észrevettem, hogy a magazint összetekerve az ülése mellett hagyta. Az anorákját sem vette le, pedig a fűtéssel sarkvidéki hőmérsékletre készültek. Vajon beteg? Vagy mentálisan zavart? Úgy kapaszkodott az ölében tartott táskájába, mintha legalábbis a koronaékszerek lettek volna benne, pedig a kopottas táska elnyűtt zöld szövetből volt, és kicsorbult kerámia kulcstartó fityegett rajta. Az E. S. kezdőbetűk díszítették. Megpróbáltam elképzelni a kezdőbetűkhöz tartozó nevet, de csak az Ena Sharples jutott eszembe.

Nagy levegőt vettem, és megpróbáltam kibámulni az ablakon, de nehezemre esett a tájra figyelnem, amikor a szemem sarkából folyamatosan a himbálódzó E. S.-t láttam. A nő bal térde föl-le ugrált, és időként idegesen megköszörülte a torkát.

Eljutottam arra a pontra, hogy ránézzek, hangot adjak a nemtetszésemnek, és nem túl udvariasan azt javasoljam, szedje össze magát és ÜLJÖN NYUGODTAN, de mielőtt megtehettem volna, a kezét felemelve felém fordult. Úgy értelmeztem a jelzését, hogy el akarja hagyni a helyét, és átfutott a fejemen, hogy talán nem beszél angolul. Gyors, puhatolózó mosolyt villantott rám, én pedig felálltam, és néztem, ahogyan a táskáját megragadva elsiet mellettem.

A vonat épp berobogott egy alagútba, és mire kijött onnan, mintha valaki szürke lepellel vonta volna be az ablakokat: a vagon borús homályba süppedt. A szürke esőcseppek éles hangon doboltak az ablaküvegen.

A hirtelen időváltozás eszembe juttatta a napot, amelyen egybekeltünk Jeff-fel. Bolondos, felhőszakadásokkal tarkított júniusi nap volt, és mindvégig megpróbáltam elkerülni, hogy a ruhámat végighúzzam valamelyik barna pocsolyán. Végül megadtuk magunkat az elemeknek, elfogadtuk, és megtiszteltetésnek vettük, hogy a sors a saját kristálykonfettijét szórta ránk. Emlékszem, egymás kezét fogva léptünk ki a templomból; mintha csak előre megbeszéltük volna, egyszerre emeltük fel az arcunkat, és különös égi áldásként fogadtuk a bőrünket felfrissítő langyos cseppeket.

Négy év telt el azóta. Ebből kettőt Jeff nélkül töltöttem.

Az áldott nyugalomban, amelyet a nő távozása idézett elő, az ablak felé fordultam, hogy végre valóban kinézzek, de a táj elmosódott: zöld, barna és szürke pacává változott a vidék. De már nem volt jelentősége – az irritáló műsorszám nélkül végre képes voltam a könyvre figyelni.

Épp arra gondoltam, hogy a nő másik vagonba mehetett, és már vissza se jön, de ekkor megpillantottam feszült alakját, amely óvatosan kerülgette a tömeget.

Újra felálltam, hogy beengedjem, és hátrahőköltem a nehéz parfümtől, amelynek illata megcsapta az orromat. Annyira erős volt, hogy fojtogatni kezdett a köhögés. A nő nemsokára újrakezdte a fészkelődést. Mostanra úgy hatott rám, mint a kínai vízcseppes kínzás; az, hogy előre láttam a következő mozdulatot, legalább olyan szörnyű volt, mint a mozdulat maga. Végül nem bírtam magammal, kénytelen voltam szóvá tenni.

– Elnézést, akaratlanul is észrevettem, hogy egy kicsit… nyugtalan… minden rendben?

Riadtnak tűnt.

– Én? Ó… dehogy. Jól vagyok – győzködött. Vékony, gyenge hangjának dallamos lejtése a dél-londoni akcentust juttatta eszembe. Nem nézett a szemembe, nyugtalanul ide-oda cikázó tekintete mintha egy hiperaktív légy útját követte volna.

Épp valamilyen csípős megjegyzéssel akartam előrukkolni, amikor felbúgott a telefonom.

Bocsi, amiért a szabadnapodon írok – blabla –, de azonnal szükségem van rád. Hívj! Joan. SÜRGŐS.

Mondanom sem kell, mennyire örültem a félbeszakításnak.

– Munka – mentegetőztem, és a plafonra emeltem a tekintetem. Bár őszintén szólva csak színészkedtem, reméltem, sikerül magamra vonnom a nő figyelmét, és végre abbahagyja a fészkelődést.

A mosolya üres részvétet árasztott; olyankor mosolyog így az ember, amikor a másik egyetlen szavára sem figyel oda. Motyogtam valamit arról, hogy fel kell hívnom az illetőt, de addigra már újra az ablakon bámult kifelé. Beütöttem Joan telefonszámát.

– Van egy tollad? – kérdezte Joan. Semmi bevezetés: soha nem szánt időt az üres fecsegésre. Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta. – Kétezer szóra van szükségem a munkahelyi zaklatásról, legkésőbb szerdára. Meglesz? – Olyan sebességgel és hangszínnel beszélt, amilyennel a kereskedelmi reklámok apró betűs részét szokták elhadarni. – Az eredeti szerző teljesen félresiklott a témával – folytatta. Hallottam a tolla türelmetlen kopogását a telefonján, miközben a válaszra várt. – Teljesen új írásra van szükség…

Azért lettem újságíró, mert szeretem kideríteni az igazságot – az odavetett igazságmorzsákat, amelyek a színelés és a kérkedés mélyén hevernek. Az írást biztonságosabbnak éreztem, mint detektívként vagy magánnyomozóként dolgozni – itt nem voltak fegyverek, nem kellett magas falakat megmászni, vagy órákat tölteni lesben állva egy bolt ajtajában –, ráadásul a saját kávémat ihattam. Egyébként is szeretek játszani a szavakkal. Olyan élők és varázslatosak; ugyanolyan elbűvölten tudom ide-oda rakosgatni őket, mint a gyerekek a legókockákat.

– Anna, ott vagy még? – Koppintás, koppintás, koppintás.

A gondolat, hogy a munkahelyi zaklatásról írhatok, körülbelül akkora lelkesedéssel töltött el, mint egy ásítás, de meg kellett csinálnom. A munka manapság ritka madár. Szabadúszóként nem engedhettem meg magamnak, hogy bármit visszautasítsak.

– Nem gond – próbáltam lelkes hangot megütni. – Egy bizonyos nézőpontból szeretnéd? Azonos nemű zaklatás? Homofóbia? Faji megkülönböztetés?

– Találd ki, mi a legfrissebb irányzat és álláspont. De ne legyen felszínes – kérj néhány tisztességes szakértői véleményt, mondjuk oktatáspszichológustól, foglalkozási terapeutától, pszichiátertől.

Épp azt akartam mondani: „Meglátom, mit tehetek", amikor rájöttem, hogy már le is tette. Mintha a szerkesztők mindenki mástól eltérő ritmusban élnének. Már az is kimerített, hogy beszéltem vele.

Elővettem egy spirálfüzetet, a lap tetejére felírtam Munkahelyi zaklatás, és kétszer aláhúztam. Teljesen üres volt az agyam. A címet bámultam, aztán még egyszer aláhúztam. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő nő a papírra les.

– Maga nyomozó? – érdeklődött hirtelen.

Váratlan érdeklődésétől megdöbbenve hunyorogtam.

– Újságíró – válaszoltam. – Többnyire életmódról írok, ha lehetséges, akkor pszichológiai szemszögből.

A nő átható pillantást vetett rám.

– Bűntényeket is felderít?

– Ööö, nem igazán. Mostanában nem. Oknyomozó újságíróként kezdtem, de az utóbbi időben pangás tapasztalható ezen a területen. Szörnyen nagy a verseny. – A nő arca felélénkült, a tekintete riadt és átható volt. Nyilván olyan témát érintettünk, amely érdekelte, tehát folytattam. Felkészültem rá, hogy az egész életemet aprólékosan elmesélem, ha ezzel megakadályozhatom a fészkelődését.

– Miféle bűntényeket? – Reszelős volt a hangja, mintha nem kapott volna rendesen levegőt.

– Mindenfélét… lássuk csak… zaklatást, telefonos lehallgatást, doppingolást… – Még mindig mereven engem nézett. – De a múlt évben inkább jól kihasználtam a diplomámat, és a népszerű pszichológiára összpontosítottam.

– Képes döglött aktákat nyomon követni?

A jegyzetfüzetemre mutattam.

– Nos, most nem… mint mondtam, én…

Előrecsúszott az ülésen.

– Csinált valaha ilyesmit? – A szavai váratlanul értek. Az ökle megfeszült, mintha kis gumilabdát szorongatna. – Kivizsgált megoldatlan bűntényt? Igazságot szolgáltatott valakinek?

– Egyszer segítettem a rendőrségnek lenyomozni egy autótolvaj bandát, és egy fiatalkorú bandát, amelynek tagjai Balhamben barbár módon tönkretettek egy toronyháztömböt. A feszín alá ásni – azt szeretem a legjobban. A hajsza adrenalinemelő szintjét. Amit most írok, az nem olyan izgalmas, viszont többet keresek vele. Mintha az időm nagy részében üzenetrögzítőkkel beszélnék, és megpróbálnék másokat idézni. – Végighúztam a tollat a füzet fémspirálján. – Kicsit unalmas. A szakértők soha nem azt mondják, amit az ember hallani akar.

– A felszín alá ásni… – motyogta a szavaimat visszhangozva. Azt hittem, mond még valamit, de nyilvánvalóan újra másra terelődött a figyelme, így visszatértem a jegyzetfüzetemhez.

Ezután valamit a földre ejtett, és körbetapogatózva próbálta megtalálni. Amikor felegyenesedett, kis üveg parfümöt tartott a kezében, az átható szag forrását, amely még mindig kaparta a torkomat. Zavartnak tűnt; mintha most először szembesült volna vele, milyen zavaró, és a táskájába csúsztatta.

Úgy tűnt, a tompa fejfájás, amely rám tört, amióta leültem, most egész napra berendezkedett. Próbáltam eltekinteni tőle. Vissza a zaklatáshoz. Eltelt egy óra, és Winchesterbe érkeztünk. Újabb utasok nyomultak fel a vonatra, de hiába keresgéltek üres helyet. Alig vettem észre, amikor a nő lehajolt, és felvette a vasárnapi újságot, amely menet közben leesett. Felém nyújtotta, és én szórakozottan bólintottam.

Arra nem számítottam, ami ezután következett. Megérkeztünk a következő állomásra, mire a nő hirtelen talpra szökkent, és el akart menni mellettem. Amikor összeért a térdünk, felém fordult. Egyenesen a szemembe nézett, és a pillantását csakis puszta rettegésként tudtam értelmezni. A következő pillanatban mély barázda képződött a két szemöldöke között, és megváltozott az arckifejezése. Mintha némán esedezett, könyörgött volna. De mit kellett volna tennem? Fogalmam sem volt. Meg sem mozdultam, a tekintete centrifugális erőként szegezett a helyemre, és viszonoztam a pillantását, de nem tudtam, hogyan reagáljak. Aztán ugyanilyen gyorsan lesütötte a szemét, és a pillanat elmúlt. Még vetett maga mögé egy utolsó pillantást, aztán eltűnt az ajtóban várakozók tömegében.

Elment. Valami nem stimmelt.

Megállt a vonat. A nyakamat nyújtogatva próbáltam megtalálni a peronon. Nem sokan szálltak le, így könnyedén kiszúrtam, leszegett fejjel, lábujjhegyen szaladt a lépcső felé, aztán elvesztettem szem elől.

Megborzongtam. Egy nő, akinek a londoni Waterloo pályaudvarig szólt a jegye, leszállt az isten háta mögötti Micheldeverben. Rossz megállóban. Ráadásul ezt megelőzően az arcáról csak úgy áradt a rémület.

Teltek-múltak a percek; ólomlábakon járt a vasárnapi idő. Eseménytelen tíz perc elteltével a vonat elindult. Átültem az ablak mellé, és lefirkantottam néhány megjegyzést, miközben az esőáztatta ablakon át homályosan láttam, ahogyan elhaladtunk egy parkoló, egy raktár és Micheldever peremkerülete mellett. Egyáltalán nem törődtem a kilátással; élveztem a hirtelen rám szakadt békét és nyugalmat.

Rövid életűnek bizonyult.

Pár perccel később a vonat nagyot zökkent, és megdőlt. A tollam lassan szaltózott a levegőben, majd nekiütközött a lenyitható asztalkának, és a folyosóra pattant. Az idő hirtelen felgyorsult, előreestem a lendülettől, az asztalka a bordáimnak ütközött, és mintha ki akart volna ragadni egy darabot a mellkasomból. A homlokom az előttem lévő ülés hátán csattant, aztán teljesen elvesztettem a kapcsolatot a székemmel, és a földre estem.

A kocsi csikorogva előrelódult, aztán hirtelen hangos puffanással megállt. Szörnyű, fémes csikorgás hallatszott. Mindenfelől rémült kiáltásokat hallottam, testek záporoztak a folyosóra, a karok és lábak támaszt keresve tapogatóztak. Valaki mögöttem érthetetlenül motyogott, rájöttem, hogy imádkozott.

A saját kétségbeesett hangom kitöltötte a gondolataimat.

Ó, Istenem, hát ennyi volt? Még nem állok készen. Kérlek. Még ne.

Pár pillanatig döbbent csend uralkodott a kocsiban, mintha mindenki visszatartotta volna a lélegzetét. Még mindig rettenetesen imbolyogtunk, mintha a föld lassan megnyílt volna a sínek alatt. A lámpák pislákoltak, a távolból furcsa hangot hallottam, mintha valami elhajlott vagy deformálódott volna. Számítottam rá, hogy a vonat az oldalára borul, ezért visszakapaszkodtam a székre, és erősen megragadtam a karfát.

Ne engedd, hogy meghaljak. Kérlek…

Csend volt. Semmi sem történt.

A rázkódás fokozatosan baljósan nyikorgó ringássá szelídült, majd teljesen megszűnt. Sötét lett. Egyetlen „óóó" hullámzott végig a kocsin, mintha mindannyian hátborzongató horrorfilmet néztünk volna. Az áramszolgáltatás megszakadt, senki nem mozdult. Mintha a vonat kimúlt volna, mi pedig ott maradtunk volna az élettelen vázban ücsörögve.

Óvatosan végigtapogattam az oldalamat. Sajogtak a bordáim, de talán nem törtek el. A homlokomra púp nőtt, de amikor elvettem a kezem, nem volt véres. Hallottam, hogy az utasok nyöszörögnek, és egymást kérdezgetik, hogy mindenki jól van-e. Egy férfi zsebkendőt szorított az orrára, és megpróbált egy fiatal nőt felhúzni a földről. A vörösség gyorsan terjedt a fehér vásznon, ezért a táskámból kivettem egy csomag papír zsebkendőt és odaadtam neki.

– Mi történt? – kiáltozott a fiatal nő.

– Talán kisiklott a vonat – találgatta a férfi.

– Elütöttünk valamit?

Egy kislány beütötte a fejét egy asztal sarkába, és most visítva bömbölt. Az egyik felnőtt hideg levegőt fújt a púpra, hogy megnyugtassa. Szerencsére a teletömött hátizsákok sok embert megóvtak az ütődéstől. Felálltam, hogy megnézzem, szüksége van-e valakinek segítségre, de addigra a legtöbben már felálltak, vagy visszaültek a helyükre.

A hangszóróból áradó szenvtelen hang elnyomta a találgatások zümmögését.

– Itt a mozdonyvezető beszél. Baleset történt a vágányok között, de biztosítom önöket, senki sincs veszélyben. Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat, és maradjanak a helyükön. Ne kíséreljenek meg leszállni a vonatról. Amint tisztázódik a helyzet, ismét jelentkezem. Ha valakinek segítségre vagy elsősegélyre van szüksége, jelezze a munkatár Samnek, aki hamarosan végigmegy a vonaton. Köszönöm.

A bejelentés után hangosan felzúgott a beszélgetés, mintha méhraj szabadult volna el a kocsiban. Kinéztem az ablakon. A nyolc vagonból álló vonat ötödik kocsijában voltam, és mivel épp egyenes útszakaszon haladtunk, nem láthattam a vonat elejét. Nem lehettünk messze Micheldevertől, és mindkét oldalon szántóföldeket láttam. A legnyilvánvalóbb magyarázat jutott eszembe, mire felfordult a gyomrom. Valaki nyilván a vonat elé ugrott.

Ingatag nyugalom uralkodott a kocsiban, az utasok rájöttek, hogy egy időre itt rekedtek. Felvettem a tollamat a földről. Úgy bámultam, mintha nem tudnám, mire szolgál. Már nyilván megérkezett Joan eligazítása a telefonomra, így minden adott volt, hogy megfelelően nekiláthassak a cikk megírásának, de úgy tűnt, nincs összeköttetés az agyam és a toll, a toll és a papír között. Nehezen tudtam uralkodni a nyugtalanító pánik fölött, úgy éreztem, mintha éjjeli lepkék verdesnének a mellkasomban.

Valamilyen homályos okból azon kaptam magam, hogy az E. S. kezdőbetűs, fészkelődő nő jár az eszemben. Először úgy tűnt, szerencsésen elkerülte a balesetet azzal, hogy idő előtt leszállt, de aztán eszembe jutott az arca.

Meggyötört szemöldökráncolása nem hagyott nyugton.

MÁSODIK FEJEZET

Minden leállt. Az áramszolgáltatás és a fűtés egyaránt. Csend volt. Úgy tűnt, a mi kocsinkban senki sem szenvedett súlyos sérülést, és most beborított minket a beletörődés takarója. Akik eddig álltak, most a hátizsákoknak támaszkodva ültek a földön. Egy tizenhét év körüli lány végül leült mellém, és sáros, sárga zoknis lábát maga alá húzva elaludt.

16.45-kor sercegés hallatszott, és a hangszóróból áradó hang közölte, hogy visszatolatunk az állomásra. Hangos sopánkodás fogadta a vonat lassú tolatását, Micheldeverben aztán újra megfeneklett. Ekkor a kalauz mindenkit megkért, hogy a csomagjaival együtt hagyja el a vonatot, de maradjon a peronon.

A táskámba tettem a jegyzeteimet, levettem a csomagtartóról az utazótáskámat, és követtem a többieket a szabadba. Néhány utast még csak most részesítettek elsősegélyben a vérző orra, kisebb sérülése vagy horzsolása miatt. Három rendőrtiszt jelent meg, és élénk beszélgetésbe elegyedtek a vonat személyzetével. Összeszorult a gyomrom. Ez nem volt jó jel. Vagy meghalt, vagy súlyosan megsérült valaki.

Az eső továbbra is az állomás tetején kopogott, éreztem, hogy a hideg lassan átjárja a tagjaimat, ezért bementem a váróterembe. Akkora volt, mint egy szeneskamra, és szabad helyet sem találtam, de legalább meleg volt. Az ajtónál álltam, és észrevettem, hogy pontosan az a kocsi van előttem, amelyben utaztam. Emlékeztem a fehér címkére, az „E kocsi" szöveggel pont az ablak mellett, ahol ültem. Tétlenül nézelődtem, amikor észrevettem a férfit, aki lopva végignézett a peronon, majd felugrott a vonatra. Úgy tűnt, sikerült kijátszania a tisztviselők figyelmét, akik nyitva hagyták ugyan az ajtókat, de világosan megmondták, hogy senki sem szállhat fel. A férfi úgy harmincöt lehetett; fürge mozgású, majdnem száznyolcvanöt centi magas, hátizsák volt nála, és kötött sapkájától nem láthattam a haját. Hosszú drapp esőkabátja övét maga után húzta.

Felhajtott gallérral ment végig a kocsi belsejében, mintha csak a helyeket számolta volna. Aztán pontosan ott, ahol korábban ültem megállt, és valamit keresve lehajolt. Nem emlékszem, hogy korábban láttam volna. Egy időre teljesen eltűnt, aztán leszállt a következő ajtónál. Semmit sem láttam a kezében, bár bőven volt ideje, hogy a hátizsákjába tegyen valamit. Kiléptem a peronra, a kezemmel árnyékoltam a szemem, és benéztem a volt ülőhelyemre. Megpróbáltam kitalálni, mit keresett. Talán megkérte valaki, hogy keressen meg valamit, amit elejtettek, vagy egy otthagyott újságot keresett, hogy legyen mit olvasnia, miközben a következő vonatra várunk. Amikor megfordultam, valaki oldalról erősen nekem ütközött. Hiába vártam a mentegetőzését. Ehelyett égő fájdalom hasított a karomba, és valaki a vonat oldalának taszított a könyökével.

Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, és beletelt pár másodpercbe, mire rájöttem, mi történt. Hunyorogva tértem magamhoz. Eltűnt a táskám.

– Hékás! – kiáltoztam. – Megállni! Az az enyém!

Ide-oda forgolódtam, de a férfit elnyelte a tömeg. A nagy zűrzavarban a sok utas azon idegeskedett, mikor mehet végre tovább, így az ő kis akcióját észre sem vették.

Pánikba esve, a homlokomat kétségbeesetten nyomkodva vizsgáltam a peront, végignéztem a lépcsőt és a kordont. Semmi – csak a kavargó tömeg. Egy dologban biztos voltam: ugyanaz az esőkabátos, kötött sapkás férfi tette. Meg voltam győződve róla. Ugyanaz a férfi, akit épp az imént láttam az ülésem körül ólálkodni.

Hirtelen felfogtam, milyen rettenetes dolog történt: a pénztárcám, a menetjegyeim, a telefonom, az iPodom, a lakáskulcsom, a jegyzeteim. Mind oda van. Bár az útitáskám akadályozott, abban a hiábavaló reményben siettem végig a peronon, hogy meglátom, és utána vethetem magam. De beszaladhatott a liftbe, átrohanhatott a hídon, bármelyik kijáraton távozhatott – fogalmam sem volt, hol kezdjem. Eszembe jutott a közlekedési rendőrök csoportja a vonat elején, és feléjük siettem.

A hozzám legközelebbi, erős testalkatú tiszt hirtelen megfordult, és ösztönös mozdulattal a gumibotja után nyúlt. Amikor belekezdtem a felsorolásszerű magyarázatba a történtekről, megnyugodott, a fél lábára nehezedett, és összefonta a karját.

– A táskája? – Úgy hajolt le hozzám, mint egy gyerekhez. – Pontosan mi történt? – A szemére rálógott a laza bőr, mintha golyókat nyomtak volna a szárított fügébe. Miközben beszéltem, a távolba nézett, mintha nem érné meg a fáradságot, hogy a közvetlen környezetére figyeljen.

– Arra ment – közöltem reményvesztetten. A tiszt arra fordult, amerre mutattam, de nem tett semmit. – Nem próbálja megtalálni? – érdeklődtem elkeseredetten.

Fáradt pillantást vetett a kollégáira, amely azt sugallta, sokkal fontosabb dologgal kell foglalkoznia.

– Azt mondja, ellopták? Rendben, előbb nézzünk körül egy kicsit.

Ideje volt.

Rádió adóvevőt halászott elő a felső zsebéből, néhány szót szólt bele, aztán a kijárat felé pillantott.

– Le tudja írni a férfit? – kérdezte újra felém fordulva.

– Úgy száznyolcvanöt centi magas, fekete kötött sapkában van, drapp, öves esőkabátot visel – talán harminc-harmincöt éves lehet. – Nem láttam a haját, talán barna vagy szürke? Ebben nem vagyok biztos.

A rendőrtiszt zavartba jött.

– Úgy tűnik, elég sok mindenre emlékszik, ahhoz képest, hogy csak egy pillanatra…

– Nos… Már korábban is láttam azt a férfit; visszaszállt az üres vonatra, és az ülőhelyem közelében keresgélt.

– Keresgélt?

A kollégájához fordult, megremegett a szemöldöke, és újra motyogott valamit a rádióba. Éles füttyentés volt a válasz. Eltávolodott tőlem, arra kérte az embereket, hogy menjenek az útjából. Kicsit olyan volt, mintha színjátékot játszana a kedvemért, de azért utána eredtem.

A tiszt rádiója recsegni kezdett, mire az arcához emelte.

– Azt mondja a férfivécében?

Intett, hogy kövessem, utat vágtunk az utasok között egy kék ajtó felé. A pályaudvari takarító a férfivécé előtt állt, a kezében nyeles felmosóval, és a lábával tartotta nyitva az ajtót. Befelé mutatott. Pár pillanat múlva a rendőrtiszt egy ezüstcsatos fekete bőrtáskával bukkant elő.

Az én táskámmal.

A tiszt vetett rá egy pillantást, kihúzta a cipzárt, belenézett, aztán odaadta nekem, és azt javasolta, ellenőrizzem a tartalmát. Óvatosan vettem át. Fortyogó dühömet buzgó sietség váltotta fel, azonnal éreztem, hogy nem lett könnyebb. Először a tárcámat vettem elő. Arra számítottam, hogy az elrabolt tartalma miatt petyhüdt lesz, de ugyanolyan vastag volt. Kinyitottam: a bankjegyek és a pénzérmék szépen rendben sorakoztak. Ellenőriztem az oldalát: a kártyák és jegyek a helyükön voltak. Előhúztam az iPodomat, a telefonomat, a kulcsaimat, a jegyzetfüzetemet – minden a helyén volt. Nem értettem.

– Semmi sem hiányzik – közöltem az ajkamba harapva.

– Biztos benne?

Újra ellenőriztem.

– Igen – erősítettem meg döbbenten. – Minden itt van.

– Még mindig feljelentést akar tenni?

– Nos… gondolom, nincs értelme, igaz?

– Rendben, asszonyom. Ez jó. – Megszokott mozdulattal a füle mögé csúsztatta a ceruzát. – Bárcsak minden bűntényt ilyen könnyű lenne megoldani… – Megrángatta a nadrágját, és visszament a kollégáihoz.

Úgy öleltem magamhoz a táskámat, mintha a kedvenc macskám lett volna, felvettem az utazótáskát, és a büfé felé indultam egy lattéért. Kimerültnek éreztem magam. Otthon akartam lenni. Túl sok felfordulás volt ez egyetlen napra.

További negyven unalmas perc telt el, mire felszálltam egy Londonba tartó vonatra. Amint átléptem az ajtót, láttam, hogy végig állnom kell, de már az is boldoggá tett, hogy egyáltalán haladok. Az ajtó mellett álltam, úgyhogy az első percekben éberen figyeltem, a korábbi baleset jeleit kutattam. Elhagytuk a parkolót, és egy keskeny ösvényt, amely a sínek mellett futott, aztán nem sokkal később a vonat lassítani kezdett.

A hangszóróból áradó hang megtörte a csendet.

– Kérjük, ügyeljenek rá, hogy a gyerekek ne nézzenek ki a vonat bal oldalán – jelentette be a kalauz –, amíg újra fel nem gyorsulunk. Köszönöm az együttműködést.

Elsuttogott magyarázatok