Everand Logo

Welcome to Everand!

  • Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

    Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

    Apám a halálomat akarja: (Fátyol nélkül soha)
    Apám a halálomat akarja: (Fátyol nélkül soha)
    Apám a halálomat akarja: (Fátyol nélkül soha)
    Ebook182 pages3 hours

    Apám a halálomat akarja: (Fátyol nélkül soha)

    By Sabatina James

    4/5

    ()

    Read preview

    About this ebook

    1. Csak az igazság kimondása tehet szabaddá
    2. Életem az Iszlám és a kereszténység vonzásában
    "Az Iszlám és a keresztény kultúrát egyaránt a magaménak érzem. Tudom, milyen Pakisztánban élni, és pakisztáni nőként idegenben, a nyugati világba beilleszkedni." Naponta kényszerítik szülők kényszerházasságba a lányaikat, nemcsak az arab világban, hanem Európa kellős közepén is. Sabatinát is ez a sors fenyegette, de ő hihetetlen bátorsággal ellenszegült. Azóta az egyesülete segítségével harcol a muszlim nőkért, akikre ugyanez a sors vár. Elnyomás, erőszak, megtagadott integráció - egyre jobban látja a Németországban élő muszlimok sajátságosan elkülönülő világát. Ebben a könyvében Sabatina nyíltan beszél: nemcsak az Iszlámot bírálja, hanem arra is biztat, hogy ne bújjunk a tolerancia ürügye mögé, inkább ismerjük fel, hogy a szabadság ajándék, amelyet szünet nélkül védelmeznünk kell.

    LanguageMagyar
    PublisherUlpius Baráti Kör
    Release dateJan 11, 2018
    ISBN9786155617010
    Apám a halálomat akarja: (Fátyol nélkül soha)

    Related to Apám a halálomat akarja

    Related ebooks

    Related podcast episodes

    Related categories

    Reviews for Apám a halálomat akarja

    4/5

    1 rating0 reviews

    What did you think?

    Tap to rate

    Review must be at least 10 words

      Book preview

      Apám a halálomat akarja - Sabatina James

      cover.jpg

      Sabatina James

      APÁM

      A HALÁLOMAT AKARJA

      Művelt Nép Könyvkiadó

      Budapest

      A mű eredeti címe: Sterben sollst du für dein Glück

      Fordította Dóczy Katalin

      Szerkesztette Kajtár Mária

      Copyright © 2003 by Veerlag Kleindienst,

      St. Andrä-Wördern. 2010 Kanur Verlag. an imprint of Verlagsgruppe Droemer Knaur GmbH Co. KG

      Hungarian translation © Dóczy Katalin, 2016

      (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016)

      ISBN 978 615 5617 01 0

      A rendőrség tanácsára a könyvben szereplő személyek

      biztonsági okokból megváltoztatott nevet viselnek,

      bár valamennyien valóságos, Ausztriában

      és Pakisztánban élő emberek.

      Előszó

      Ez a könyvem azonnal bestseller lett, és nagy médiavisszhangot váltott. ki. Egyrészt örültem történetem zajos fogadtatásának, másrészt viszont ekkor nehéz időszak kezdődött az életemben.

      Osztrák bulvárlapok magánhasználatra szánt fényképeket hoztak nyilvánosságra rólam, azt a látszatot keltve, hogy szeretem, ha meztelenül fotóznak, és semmi más nem érdekel, csak az, hogy híres legyek. Űzött vadnak éreztem magam, akit nemcsak a média üldöz, hanem az iszlám közösség is újabb és újabb fenyegető e-mailekben.

      Ennél azonban még rosszabb is történt: apám egy tévéműsorban azt állította, hogy hazudok, sőt ügyvédet is fogadott, és beperelt rágalmazásért. Egy világ omlott össze bennem. Elvesztettem a szüleimet, és nem volt senki, aki feltétel nélkül kiállt volna mellettem. Akkoriban egyetlen vigaszom az istenhitem volt.

      2004. április 25-re tűzték ki a rágalmazási pert. Már két évvel azelőtt megszakadt a kapcsolatom a szüleimmel – és most éppen egy tárgyalóteremben kellett viszontlátnunk egymást. Rettenetesen izgatott voltam. Vadul vert a szívem, és egész testemben reszkettem. De bátorságot erőltettem magamra, miközben arra gondoltam, hogy ezen a napon nemcsak rólam lesz szó, hanem muszlim nők ezreit is képviselem, akiknek hasonló sorsot kellett megélnie, mint nekem. Ennek ellenére nagyon nehezemre esett vallomást tennem, és gyakran elakadt a szavam.

      A tárgyalás alatt anyám hirtelen zokogásban tört ki, és a kiadómat szidalmazta. A könyv megjelenése mélyen sértette a szüleimet, úgy érezték, a becsületüktől fosztották meg őket. Tudom, hogy a családom egy másik világban él, ahonnan nincs kiút, és ahol ők számomra megközelíthetetlenek.

      Ennek ellenére egyszer csak rám tört a vágy, hogy anyámat átöleljem, és letöröljem a könnyeit.

      Amikor a vallomásom végére minden erőm elszállt, lopva a szüleimre pillantottam. Nem tudtam, viszontlátom-e őket valaha. Hirtelen elfogott a zokogás, és kitört belőlem: – Mindig szeretni foglak benneteket.

      2005 januárjában született meg az ítélet: felmentettek. Az ítélet indoklásában a bírónő kimondta, hogy hitelt ad a vallomásomnak és a tanúk beszámolóinak, melyek szerint a könyv tartalma megfelel a valóságnak. Ezzel véget ért ez a rémálom.

      Ekkor már Németországban éltem. Az a vágy hajtott oda, hogy színésznő és énekesnő legyek. Egy tv-show után, amelyben felléptem, Xavier Naidoo kollégái megkérdezték, lenne-e kedvem vele énekelni a Zeichen der Zeit című új zenés műsorában.

       Rögtön eszembe jutott, milyen sok időt töltöttem kamasz­- koromban a rádió előtt, hogy hallhassam ennek a popsztárnak a számait. Néha, amikor a szüleim túl nagy nyomást gyakoroltak rám, vagy amikor muszlim barátaim elfordultak tőlem, mert nem ugyanabban az istenben hittem, mint ők, a legközelebbi CD-boltba szaladtam, hogy Naidoo dalait hallgassam. Számai megerősítettek a hitemben és erőt adtak, hogy kitartsak. Akkoriban mindenkit irigyeltem, aki a lemezeit meg tudta venni, mert nekem komoly gondot jelentett, hogyan jussak hozzájuk.

      Számomra valóságos csoda volt, hogy most éppen én leszek a Zeichen der Zeit egyik szereplője, igaz, hogy csak egyetlen strófát énekelhettem el.

      Ez idő tájt kezdtem egyre erősebben hallatni a hangom a muszlim nők jogaiért és támogatni olyan lányokat és asszonyokat, akiknek a sorsa az enyémhez hasonló.

      Egy nap találkoztam az afgán Aishával, akit tizenhárom éves korában adtak férjhez, és most Hamburgban él. Szüleit kivégezték a talibánok, ő a férjével és a gyerekekkel Németországba menekült.

      – Sabatina, segíts! – könyörgött. – A férjem rendszeresen ver, és most tudtam meg, hogy ki fognak utasítani, vissza kell mennem Afganisztánba.

      Aisha szavai megerősítették bennem azt a szándékot, hogy a muszlim nők számára jobb világot teremtsek. Ennek érdekében hoztam létre 2006 márciusában a Sabatina Egyesületet.

      Aishán kívül, aki a segítségemmel Németországban maradhatott, ma Pakisztánból, Szíriából, Törökországból és más iszlám országokból származó nőknek segítünk, ha kényszerházasságtól vagy akár a becsületgyilkosságtól{1} való félelmükben menekülniük kell a családjuk elől. Az áldozatoknak jogi segítséget és új személyazonosságot biztosítunk az áldozatvédelmi program keretében.

      A napi munkám során rettenetes sorsokkal szembesülök. Gyermekházasságok köttetnek még Európában is, sebhelyekkel borított testeket rejtenek a leplek, és olyan nőkkel is találkozunk, akiknek a férje reggel, munkába menet rájuk zárja az ajtót, és csak este nyitja ki, amikor hazatér. Így a lakás foglyaivá válnak. Napjaik abból állnak, hogy főznek a családra, és lehetőleg sok gyereket szülnek.

      Ez a realitás minden országban, amely muszlim bevándorlókat fogadott be. Mert a muszlimok nem tagadják meg már a repülőtéren a hagyományaikat és a vallásukat, amint egy idegen országba érkeznek. A férfiak többsége nem akarja, hogy a felesége és a lánya túl „nyugatias" legyen, ezért megtiltják nekik a nem muszlimokkal való mindennemű kapcsolattartást.

      Így aztán a nők számára nem marad más lehetőség, mint az iszlám közösség és a mecset látogatása. Néhány imámot megkérdeztem, miért költenek euró- és dollármilliárdokat újabb és újabb mecsetek építésére és iszlámkurzusokra, miközben egyetlen centet sem szánnak a nők felszabadítására. – Mert mi adót fizetünk, ezért ez nem az iszlám közösség, hanem az állam dolga –, volt egy alkalommal a válasz.

      Az Ausztriában élő huszonkét éves Fatimának is rá kellett jönnie, hogy a mecsetben süket fülekre talál, ha a közössége asszonyaitól vár segítségét. A férje véresre verte, mert nem volt elég engedelmes. – Az asszonyok azt mondták Allah házában: Nem jól szolgáltad az uradat! – mondta végtelen fájdalommal.

      Rögtön az az egykori szomszédasszonyom jutott az eszembe, aki szintén nem elég jól szolgálta az urát. Egy nap jajkiáltásai ébresztették a szomszédságot. Én még akkor kislány voltam, de pontosan emlékszem arra, hogy átfurakodtam a tömegen, amely az asszonyt körbefogta. Elborzadtam, amikor megpillantottam a betört fejét. Véres volt az arca, félig ájultan ült egy sötét szobában. Senki sem hívott orvost, aki elláthatta volna a sebét, vagy egy ápolónővért, aki vigasztalhatta volna. Mit követett el? – kérdezte valaki. Még ma, évekkel később is hallom fájdalmas kiáltozását.

      Számomra ez a sikoly egészen Pakisztánig hallatszik. Abba az országba, amelyben az utóbbi években egyedül Iszlamabadban több mint négyezer nőt égettek meg élve. Amikor Pakisztánról olvasok az újságokban, mindig a terrorról van szó. De ott a legnagyobb terror a nőket sújtja.

      Egyszerűen nem tudtam tovább elviselni, ahogy hazámban a nőkkel bánnak, ezért 2008-ban elhatároztam, hogy Pakisztánba megyek segíteni. Már rég nem jártam ott, és nagyon vágyódtam a hazám után. Természetesen ez nagyon veszélyes vállalkozás volt. Akkoriban még mindig rendőri védelem alatt álltam, és az áldozatvédelmi segítőm aggódott, amikor a terveimről tudomást szerzett. „Maga egy rémálom a számunkra! Hogy védjük meg, ha éppen a világ jelenleg legveszélyesebb országába akar utazni? Ezért az útjáért nem tudjuk vállalni a felelősséget." A segélyszervezetem munkatársai sem álltak mellém.

      Természetesen én is feltettem magamban a kérdést, vajon jó ötlet-e Pakisztánba utazni. A választ végül a Biblia adta meg: „Légy bátor és erős, ne félj és ne rettegj, mert veled lesz az Úr, a te Istened mindenben, amiben jársz." (Józsué könyve 1.9.){2}

      Bármily furcsán hangzik, ezzel eldőlt a kérdés. Nekem minden figyelmeztetéssel szemben elég volt az a tudat, hogy Isten támogatja az utazásomat.

      2008 áprilisában már a pakisztáni járaton ültem. A Biblia, a honfitársaim iránt érzett szeretet és egy nagy adag Istenbe vetett hit volt az útitársam.

      Amikor a gép Pakisztánban földet ért, könnyek szöktek a szemembe. Sok évvel azelőtt jártam ott utoljára, de akkor még volt húgom, voltak szüleim és fivéreim. Nagyon megviselt a gondolat, hogy sem őket, sem a család többi tagját nem látogathatom meg. De erőt adott a hit, hogy reményt viszek ebbe az országba.

      Már a repülőtéri érkezésnél rám mosolygott egy emberjogi szervezet csapata, amelynek az volt a feladata, hogy háromhetes utam idején kísérőm legyen. Ők szerveztek meg minden titkos találkozót a segítségre szoruló nőkkel. Mindenekelőtt azonban gondoskodtak a biztonságomról, és befogadtak lányukként a családjukba.

      Az érkezésem utáni harmadik napon jött el az idő: éjjel egy órakor indultunk el Pesavarból délre egy nagy autóval. Még csak április volt, mégis 50 foknál is többet mutatott a hőmérő, ezért szívesebben haladtunk éjszaka.

      Egy óra sem telt még el, máris váratlan meglepetés ért bennünket: a koromsötét éjszakában egyszer csak egy Suzuki állt előttünk. Láttuk, hogy felfegyverzett, álarcos férfiak ülnek benne, akik nyilvánvalóan megöltek valakit. A holttestet kendőkbe csavarták, és az autónkra dobták. A test a szélvédőre csapódott, és onnan az úttestre repült. A sofőrünk áthajtott rajta, és olyan gyors tempóban száguldott tovább, hogy pánikba estem. Reszkető kézzel ütöttem fel a Bibliámat, és újra meg újra a 91. zsoltárt olvastam. Máig sem értem, hogyan élhettük túl ezt az éjszakát.

      Később az egyik vezető így szólt hozzám: – Nézz csak balra.– Az út szélén egy másik holttest hevert. – Mi történt? – kérdeztem tőle borzadva. – Ez Pakisztán, lányom –, hangzott kísérőm megtört hangja. – Az emberélet itt semmit sem ér.

      Délelőtt megálltunk egy benzinkútnál, mert a kocsinkon valamit meg kellett javítani. Egy hatévesforma fiú fogadott minket olajos arccal, piszkos kezében egy szerszámot tartott. Tizennégy év körüli társa le akarta mosni az autónkat. Nagy, szomorú szeme összetörte a szívemet.

      Könnyezve szálltam ki az autóból, és meg akartam akadályozni, hogy ezek a gyerekek dolgozzanak. – Ha ők nem moshatják le az autóját, akkor majd lemossa egy másik gyerek – mondta valaki.

      Felmarkoltam az összes pénzem, és odaadtam nekik.

      A gyerekek nagy szemeket meresztettek rám. – Shukria – Nagyon köszönjük! – mondta az idősebbik, a hatéves azonban csak kővé dermedve állt.

      Annyira fel voltam dúlva, miután ezekkel a gyerekekkel találkoztam, hogy mindenhol meg akartam állni, ahol gyerekrabszolgákat láttam. Persze tudtam, hogy pár rúpiával egyetlen gyermekéletet sem könnyíthetek meg, de legalább egy kevés vigaszt jelentett számomra, ha csak rövid időre is mosolyt tudtam fakasztani egy-egy gyermekarcon.

      Pakisztáni utam alatt különösen elszomorított a felfedezés, hogy a nők el vannak zárva a nyilvánosságtól. Az utcán szinte sehol sem láthatók. Ha nagy ritkán mégis találkoztam eggyel, ruhái tetőtől-talpig elrejtették az alakját. Ez a látvány annyira dühített, hogy nem voltam hajlandó bekötni a fejem kendővel. – A csador nagyon kártékony! Gyűlölöm! – mondtam egyik munkatársamnak, aki aggódott, mert Pakisztán egyik legveszélyesebb vidékén akartam csador nélkül átutazni.

      Valószínűleg ezért kísért egész idő alatt fegyveres testőr, Khalid, aki egy percre sem tévesztett szem elől.

      Körülbelül tizenhét órás autóút után érkeztünk meg dél-pakisztáni célpontunkhoz, ahol közel két hetet szándékoztunk eltölteni, hogy nehéz sorsú asszonyokkal beszélgessünk.

      A szállodai szobám minden volt, csak nem barátságos. Mindenütt csótányok nyüzsögtek, a fürdőszoba tele volt bogarakkal, amelyekről alaposabb vizsgálat után sem tudtam megállapítani, hogy mifélék. A felszolgált ételtől olyan súlyos vírusfertőzést kaptam, hogy be kellett vigyenek a legközelebbi klinikára. – Feltétlenül pihennie kell! – mondta a doktornő. – Nagyon gyenge a szervezete, infúziót kell kapnia. – Ám amikor a klinika higiéniás viszonyait szemügyre vettem, nemet mondtam. – Nem, szó se lehet infúzióról! – válaszoltam, és kisvártatva elhagytam a klinikát.

      A munkatársaim nagyon aggódtak, mert a következő napokra már a segítségünkben reménykedő nőkkel terveztünk találkozót. Néhányan közülük több száz kilométert tettek meg, hogy beszélhessenek velem. Másnap reggel még mindig erős fájdalmaim voltak, és enni sem tudtam.

      Az egyik testőr lépett be izgatottan a szobámba: – Asszonyom, a titkos helyen már gyülekeznek a nők. De az odavezető úton egy idős asszonyt agyonlőttek! A gyilkosai megtudták, hogy egy nyugati civil szervezethez akar menni, hogy kiálljon a jogaiért. Nagyon veszélyes a helyzet, főleg az ön számára. Ne hagyja el a szállodát.

      Pár percet kértem csak Khalidtól, hogy végiggondoljam, mit tegyünk. Egyszer csak a bibliai Eszter mondása jutott eszembe: „…ha azután elveszek, hát elveszek." (Eszter könyve 4.16.){3} Eszter is az életét kockáztatta népe felszabadításáért.

      Ez a mondat erősített meg abban, hogy rossz egészségi állapotom ellenére is elmenjek az asszonyokhoz, hiszen ezért jöttem Pakisztánba. Amikor nemsokára megpillantottam a rám váró nőket, kicsordultak a könnyeim. Amint közeledni láttak, a szennyes és rongyos ruhájú, földön ülő nők felálltak, és énekelni kezdtek, és én sorban hozzájuk léptem, hogy elmesélhessék szomorú történetüket.

      Elsőként Shehnazzal beszéltem. Amikor odaült mellém, rögtön feltűnt, hogy sebhelyes az arca. – A nagybátyám tízéves koromban eladott – kezdett bele a történetébe. – Az a férfi, aki megvett, egy nap újra megnősült, és engem az utcára tett. A gyermekeink nála maradtak, nem láthatom őket többé. Minden próbálkozásom hiábavaló volt. Legutóbb lánccal vert meg, és azóta egy szalmakunyhóban lakom, ahol nincs se víz, se villany.

      Aznap még több asszonnyal is beszélgettem, akikkel szintén gazdag és lelkiismeretlen nagybirtokosok bántak rabszolgaként. Elrabolták és

      Enjoying the preview?
      Page 1 of 1