Egy űrállomás-takarító naplója

Contents

Szökés a Xendonról

Első rész

A kezdet kezdetén

Újoncok és a Ramar bolygó lakói

A neve: Lydia

Mi történt a Földdel...

Na most vagyok bajban...

Elítélve

A kivégzés

Második rész

Ezért haltak meg a Xendoniak

Élet a StarShine-on

Edzés Lydiával

Különleges vagyok?

Találkozás Klemollal

Én, a tudósító

Új csillagév, új remények

Irány a ZQ43BA

Kocsmázás a ZQ43BA-n

Első nap a Ramar-on

Az álca kudarca

Hová tűnt Bale?

Találkozás Dramannal

Behatolás a börtönbe

Menekülés a városból

A küldetés vége

Nehéz döntés

Harmadik rész

Merre tovább?

A Mendola

Csempésznek álltam

Megjöttek a kalózok

Csillagközi körözés

Hova menjünk most?

Segítesz nekünk?

Betörés az adatközpontba

Búcsú a Parpulaxtól

A modogai csehó

Én, a takarító

Újra a StarShine-on

Vár egy újabb hely

Negyedik rész

Nyugalmas élet

Eljegyezve

Így ismertem meg Triát

A koporsó

Kutatás a HT11NN-en

Penész, penész hátán

Az esküvő

Nászút és terhesség

Rabszolga szöktetés a HT11NN-en

Új csillagévi csoda

Ötödik rész

Vissza a fedélzetre

Az eligazítás

A ramari ütközet

Ég veled Bandabal

Mi a terv?

Az alagút

Az út végén

Hatodik rész

Eszmélés

Az igazság

Az űrállomás megnyílik

Virtuális valóság

Viszlát LP34QA

Rohadj meg

Téren és időn át

Írország

Nem történik semmi

A kastély

Szarvas vadászat

Irány a Nap

Nézd már, élünk!

A Txinelli

Lopjuk el

A Qlempren

Végső leszámolás

FÜGGELÉK

Szökés a Xendonról

Az Egy űrállomás-takarító naplójának előzményei

A korbács újra lecsapott, de Lydia már rég nem érezte a fájdalmat. Élete nagy részét xendoni rabszolgaként töltötte, több mint száz évet, de még soha nem kapott annyi korbácsolást, mint mostanában. Az elmúlt egy hónapot a királyné személyes szolgálójaként töltötte. Persze, nem csak ő szenvedi meg, hogy a palotában van. Szinte minden egyes szolga napi programjának részévé vált már a verés. A legtöbben nem is bírják tovább pár hónapnál, és inkább saját kezükkel vetnek véget az életüknek.

– Lydia, jól vagy? – futott oda Queep, amikor a lányt behajították az alvó kamrába.

– Megvagyok. Már fel se veszem. Veled mi van?

– Én ma megúsztam. Bale-t viszont félholtra verték. Összekoszolt egy terítőt, amikor ebédhez terítettek.

– Egy nyavalyás terítőért?

– Igen. Te mit hibáztál?

– Rosszkor voltam, rossz helyen. Megláttam a királyné egyik ágyasát, és rátört a féltékenység. Mintha lenne gusztusom a fajtájához.

– Fújj.

– Ahogy mondod. Még szerencse, hogy Bale gyorsan gyógyul. – sóhajtott fel Lydia.

– Ha nem lenne így, lehet nem csak félholt lenne.

– Hol van?

– Lefeküdt. Azt mondja erősebb a gyógyulási képessége alvás közben.

– Hallottátok a híreket? – lépett hozzájuk Dom.

– Milyen híreket? – nézett rá Lydia.

– Állítólag a király pár napja kitagadta és kihajította a legkisebb fiát.

– Miért tenne ilyesmit?

– Mert az idióta úgy gondolta, jó ötlet lenne felhívni az apja figyelmét arra, hogy sok a rabszolga a palotában, és ráadásul hullanak mint a legyek.

– Ennyiért kitagadta?- – kérdezte Queep.

– Nem tűnt fel, hogy milyen kedvesek ezek? Én nem nagyon csodálkozok.

– Kíváncsi lennék, hogy mihez kezd a srác. Mi is a neve Dom?

– Valami K betűs.

– Kretén? – nevetett fel Queep.

– Majdnem. – mosolyodott el Dom. – Azt hiszem, Klemol. Na mindegy. Gondolom, most elmegy valami rokonhoz, nem hiszem, hogy örülne, ha megváltozna az életszínvonal.

Ebben a pillanatban, a fal beszakadt, és az így keletkező lyukon egy nagydarab, vörös bőrű, fiatal rab lépett be. Egy Ploxar. Nem csoda, hogy simán áttörte a falat. Lydia, Queep és Dom szóhoz sem jutottak, ahogy persze a többi rab sem. Már látták ezt az alakot, a palota körüli építkezéseken melózott... erre most pont rombolja a palotát.

– Na mi van? – kérdezte – Mindenki csak bámulni akar, vagy elhúzunk innen?

– Ki a fene vagy te? – tápászkodott fel Lydia.

– Rox. És nincs időnk bájcsevegni. Gyerünk már!

– Hova?

– Nektek mindent a szátokba kell rágni? Megszökünk innen. Indulás.

– Queep, nem hagyhatjuk itt Bale-t.

– Nyugi srácok. Itt vagyok. – csoszogott elő Bale.

– Jól vagy? – nézett rá aggódva Lydia.

– Nem, de ha tényleg lelépünk, nincs idő kényeskedni.

– Ez a beszéd. – csapott a levegőbe Rox. – És most ha lennétek szívesek végre elindulni. Mutatom az utat.

A Rox által nyitott rés egy alagútba vezette a rabokat. Mocsok és bűz mindenfelé, valamint bokáig érő, azonosíthatatlan folyadék.

– Mi a fene ez a hely? – fintorgott Lydia.

– Szennyvíz csatorna. – válaszolt röviden Rox, majd elindult a sötétben.

A szennyvízben nem igazán lehet halkan lépkedni, Lydia szabályosan rettegett tőle, hogy a hangzavar lebuktatja őket, nem tudnak megmenekülni. Viszont jó eséllyel a vesztőhely lenne a következő állomás.

– Egyébként, mi a terv? – zárkózott fel Queep Rox mellé.

– Kijutunk ebből a trágyából először is. A város mellett vár minket egy űrhajó. Azzal elmegyünk egy űrállomásra, ahol várnak már minket.

– Ki vár minket?

– Aki megszervezte a szökést. – válaszolt Rox, majd előre sietett. Nem akart több időt elpazarolni arra, hogy Queep kérdéseire válaszolgasson.

Az alagútban haladva még háromszor megálltak, hogy Rox betörhesse a falat és a többi rabszolga is csatlakozhasson hozzájuk. A nagyjából ötven fős „sereg" tisztában volt vele, hogy nagy szerencsére lenne szükség ahhoz, hogy mind elérjék a rájuk váró űrhajót. A szerencse persze, nem a rabszolgáknak szokott kedvezni.

Már legalább egy órája vonultak a szennyvízcsatornában, amikor meghallották a riadót jelző harangszót.

– Észrevették, hogy eltűntünk. – kiáltott fel egy vézna, fogatlan nő.

– És akkor jobb lesz, ha a kiabálásoddal azt is megmutatod, hogy hol vagyunk? – sziszegett rá mérgesen Lydia.

– Ne vitázzatok! Gyerünk tovább. Sietnünk kell. – szólt hátra Rox.

A csatorna végig kanyargott az egész palotán, jobbra és balra is elágazásokkal, de úgy tűnt, hogy Rox pontosan tudja, hova megy. Legalább egy órája elindultak, amikor elértek a csatorna végére. Rács zárta el az utat, de persze senki nem szeretett volna a gyűjtő tartály felé továbbmenni. A trágyában gázolásnak is megvan a határa.

– Na figyeljetek. – fordult Rox a rabszolgákhoz. – Ki fogom törni a falat, de van rá esély, hogy már várnak minket. Tudom, nincsenek fegyvereink. A meglepetés ereje viszont velünk van. Sokan vagyunk. Amikor megnyílik a rés, mindenki nekiáll rohanni. Akiben van elég erő, az próbáljon fegyvert szerezni a katonáktól, a többiek csak fussanak, ezzel is összezavarhatják őket. Senki ne menjen túl messzire, egyedül nincs esélyetek. Kitörünk, rövid futás, esetleges katonák harcképtelenné tétele, aztán rendezzük sorainkat. Érthető voltam?

A rabszolgák serege egyetértően bólogatott, de megszólalni már nem tudtak. A félelem a hatalmába kerítette őket. Tisztán látták, hogy ezt a kalandot, nem mindenki fogja túlélni.

Rox kicsit nekifutott, majd áttörte a csatorna falát. Szerencséjük volt. A teremben, ahova jutottak, nem volt se katona, se szolga, de még egy árva egér sem.

– Jól van emberek. – szólt Rox a tömeghez. – Látják azt a nagy ajtót? Egy folyosóra vezet, a folyósó pedig a palota mögé. Ott vár minket az űrhajó. Fussatok. Aki képes harcolni, harcoljon, de ne vesztegessetek túl sok időt rá. A cél most a menekülés, nem a győzelem.

E végszóval kirúgta a nagy, kétszárnyú ajtót, a rabszolgák pedig rohanni kezdtek. A folyosón már vártak rájuk a katonák, de szerencsére nem lőfegyverekkel. Élve akarták visszaszerezni a hatalmat felettük. Lydia, Queep és Bale gyorsan haladtak a folyosón. Fedezték egymást, nyomukban pedig eszméletlenül heverő katonák haladtak.

– Vigyázzatok! – hallották Rox hangját, ezért ösztönösen félre ugrottak. Alig fél másodperccel később Rox teljes sebességgel elrohant mellettük, bele a katonák tömegébe. Az így megnyíló résen Lydiáék Rox után rohantak.

– Elég ebből! – hallatszott egy szigorú, katonás hang. – Öljék meg őket!

Elszabadult a pokol. A katonák fegyvert ragadtak és válogatás nélkül lőni kezdték a rabszolgákat. Rox tombolt, szó szerint repkedtek körülötte a testek, de egyedül nem volt esélye. Lydiának sikerült megszerezni az egyik katona fegyverét, halálpontos lövései nyomán újfent megnyílt az út a palota mögötti udvar felé. A hajó már várta őket.

A hajóra felszállva Rox bevágódott a pilótaszékbe és indított.

– Valaki a fegyverekhez! Nem lesz sétagalopp.

– Majd én! – ült be a fegyverek mögé Lydia.

A bolygó légkörét elhagyva, már várta őket a xendoni flotta. Tíz hajó az egy ellen. Nem túl igazságos csata.

– Itt fogunk meghalni, maradnunk kellett volna a Xendonon. – siránkozott egy wop nő.

– Befognád? – szólt rá mérgesen Lydia. – Így nem tudok koncentrálni, azt pedig hidd el, hogy nem akarod.

– Csak egy kis ideig kell kihúznunk, aztán lelépünk. – szólt hátra Rox a pilótafülkéből.

A xendoni flotta lövedékeit kerülgető hajó mozgása nem könnyítette meg Lydia dolgát, de igyekezett folyamatosan tűz alatt tartani az ellenséget.

Hirtelen a hajójuk gyorsulni kezdett, és fénysebességgel hagyták maguk mögött a Xendont. Lydia hátradőlt az ülésben, és hálásan gondolt rá, hogy még mindig él, pedig elhagyta a bolygót.

– Mennyien maradtunk? – bukkant fel Rox.

– Kevesen.

– Húszan. – számolta meg az exrabokat Queep.

– Az is több mint a semmi. Figyeljenek. Most elmegyünk az AA00AA űrállomásra. Ott vár minket a megbízóm. Nem kell aggódni, nem egy másik rabszolgatartóhoz kerülnek. Viszont kifejezhetik hálájukat és nagyrabecsülésüket, ha csatlakoznak az ügyünkhöz. Ha nem kívánnak élni a lehetőséggel, elvisszük Önöket egy lakott bolygóra, némi pénzzel, hogy új életet tudjanak kezdeni. Megértettek?

A helyeslő morgások után, Rox visszavonult a pilótafülkébe, és nem is jött ki onnan egészen addig, míg be nem dokkoltak az űrállomásra.

– Jöjjenek utánam, megismerkedhetnek a megmentőjükkel.

– Az gyakorlatilag maga volt. – szólalt meg Lydia.

– Én csak végrehajtó vagyok.

Egy szisszenés kíséretében kinyílt az űrhajót és az űrállomást összekötő ajtó. A ajtóban álló férfi előrelépett és végignézett a rabszolgákon.

– Üdvözlöm Önöket az AA00AA űrállomáson. A nevem Klemol. Én vagyok a xendoni királyi család legkisebb fia.

Első rész

4301. csillagév, 244. nap

Az ember azt hinné, hogy egy űrállomáson nem lehet unatkozni. Ez persze lehet, hogy igaz, ha felelősségteljes a munkaköröd, esetleg egy erre járó űrhajó legénységéhez tartozol. Viszont ha a takarító és karbantartó személyzet tagja vagy... az nem túl izgalmas. Jelenleg a BB65XQ űrállomáson szolgálok, immár három hónapja. Még soha nem voltam ilyen messze a Föld naprendszerétől, de meg kell hagyni, egész szép itt. A takarító és karbantartó személyzetnek nincs könnyű élete. Napi tizenkét órát dolgozunk, szörnyen mocskos dolgokkal találkozunk, ráadásul munka után csak ülünk a kabinunkban. Nincs jogunk igénybe venni olyan luxus-szolgáltatásokat, mint a wellness részleg vagy az edzőterem, a kocsma annyira drága, hogy nem tudjuk megfizetni... Így marad a fal, esetleg a holoTV bámulása. Nem tudom, hogy valaha kézbe veszi-e bárki ezt a naplót, elvégre csak azért készítem, hogy kevésbé unatkozzak, de biztos ami biztos alapon bemutatkozom. A nevem Max. Csak így egyszerűen. Család-nevem nincs, ahogy családom sem. Amennyiben igaz a történet, amit elmeséltek nekem, akkor egy űrhajón születtem. Egy űrhajón, ami nem sokkal a születésem után nekiütközött a PQ14B űrállomásnak. A szüleim nem élték túl a becsapódást, így az állomáson található árvaellátó egyetlen lakója lettem. Az emberek fajába tartozom, ami az árvaság mellett egy újabb nehezítő körülmény, ha az ember űrállomásokon akar karriert építeni. Tanulmányaimat mérnökként végeztem el, ennek köszönhetem, hogy felvettek a takarító és karbantartó személyzethez. Tovább tanulhattam volna, szakosodhattam volna, mondjuk plazmahajtómű-szerelőnek, de mivel az árvaellátó csak az első iskolám végéig volt hajlandó eltartani, munkába kellett állnom. Ennek bizony már jó sok éve és egy centivel sem jutottam előrébb. Hamarosan százötven éves leszek, emberi léptékben mérve már középkorú vagyok, de még mindig nincs feleségem, gyerekeim... vagy csak egy normális munkám. A munkatársaim mind fiatalabbak nálam, és valószínűleg ez mindig így is lesz, mert pár hónap után elmennek innen, jobb és jobban fizető állást keresve. Idő van, ideje munkához látni. Ha jól rémlik, ma is jön pár újonc.

4301. csillagév, 245. nap

Ismeritek a Ramar bolygó lakóit? Hatalmas, nyálkás, a legkevésbé sem humanoid lények. Három űrhajóval érkeztek az állomásra és az én gondjaimra bízták őket... pontosabban a szállásukat. Az érkezésük előtt sikerült időben kitakarítanom és átnéznem a kabinokat, hogy még csak véletlen se lehessen panasz rám. Eddig nem volt velük gond, de ismerve ezt a fajt, az utánuk való takarítás fárasztó és esetenként fájdalmas lesz. Tegnap jött pár új munkatárs, a főnök megkért, hogy mutassam meg nekik az állomást és a személyzet munkabázisát. Ezt a megbízást akár úgy is vehetném, hogy elégedettek a munkámmal, úgy érzik, mást is rám lehet bízni... de ez nincs így. Egyszerűen csak kerestek valakit, akire rálőcsölhetik a kellemetlen feladatot. Erre a legjobb bizonyíték, hogy tegnap osztották ki az aktuális Hónap Dolgozója címet is, és persze megint nem nyertem... Soha nem nyertem még meg. Nem szoktak panaszkodni rám, mindig elvégzem a munkámat, de már kiderült számomra, hogy ezt a címet csak az nyeri meg, aki hálásan, boldogan gürizik. Az, hogy elvégzed a munkádat, nem elég. Az újoncok között van egy ember is... méghozzá egy lány. Meglehetősen ritkán találkozom a saját fajtánkkal, így neki különösképpen megörültem. Remélem, lesz alkalmam beszélni vele, hátha többet tud a Föld pusztulásáról, meg arról, hogy az emberek maradéka merre jár a világegyetemben. Egyébként azt hiszem, hogy gyönyörű a lány. Nem tudhatom biztosan, nincs viszonyítási alapom. Az a kevés ember, akivel eddigi életemben találkoztam, férfi volt és öregebb, legalább kétszáz éves. Ez a lány még csak százhúsz éves, szőke, karcsú...