Visszatérő játékok

Lakatos Levente

Szigor

Nyolcadik e-könyv:

Visszatérő játékok

Copyright © Lakatos Levente, 2017

Borítófotó © #157488839 – Shutterstock

Minden jog fenntartva.

A történet valamennyi szereplője kitalált, létező személyekkel való hasonlóságuk csupán a véletlen műve.

ISBN 978-615-80603-3-2

A sorozat eddig megjelent részei:

Megrepedt álarc – Szigor 1.

Feltörő ösztönök – Szigor 2.

Elillanó remények – Szigor 3.

Szétcsókolt szavak – Szigor 4.

Felhasadó sebek – Szigor 5.

Átszakadó vágyak – Szigor 6.

Meghasonult álmok – Szigor 7.

Eddig megjelent papírkötetek (melyik e-könyvet tartalmazzák?):

A tiltás gyönyöre (1-4.)

A pillangók ébredése (5-7.)

http://facebook.com/lakatoslevente

http://lakatoslevente.hu

Liza

1

– Vagy nőtt a melled… – morogja Éva, amint egy általa kreált ruhát igazgat rajtam. – Vagy én szúrtam el a méretvételt.

Lassan félórája vesződünk a hacukával. Először egy buzgó gyakornok próbálta rám aggatni a fekete holmit, mígnem Éva a totojázást megelégelve maga lépett a tettek mezejére, de egyelőre ő sem eredményesebb.

– Sajnos te voltál a béna – felelem a lehető legkomolyabban, ám a tükörben Éva döbbent tekintetét elcsípve kirobban belőlem a nevetés.

Feszültségoldónak szántam a megjegyzést, viszont ezúttal az általában bohókás barátnőm nem partner a viccelődésben. Számára a ruhaigazgatás élet-halál küzdelem: ha nem sikerül orvosolnia a méretproblémát, az öltözőfülke túloldalán várakozó, közel tízfős stáb őt hibáztatja majd a meghiúsuló fotózásért. Arról pedig szó sem lehet. Éva híresen alapos, pontosabban néhány héttel ezelőttig, a Rudival történt szakításáig az volt.

A figyelmét szétmorzsoló magánéleti kudarc az élete összes területére kihatott, egyre gyakrabban hoz olyan döntéseket, amelyeken mindannyian csak eltátjuk a szánkat. Nagy meglepetést szerzett például azzal is, hogy – mint egy kedves kis szuvenírt – hazahozta a rodoszi szállodában felcsípett animátor fickót. Belecsimpaszkodott az első olyan férfiba, aki legalább egy szemvillanásnyi ideig képes volt enyhíteni benne a hűtlen Rudi okozta megaláztatást. Mintha a közel harmincévnyi élettapasztalatával sem volna számára tiszta, hogy az érzelmek hirtelen felcsapó lángnyelvei nem hagynak mást maguk után, mint éjsötét kormot. De ilyenek vagyunk mi, nők. Bármekkora meggyőződéssel is hirdetjük, érzések hiányában számunkra nincsen igazán élvezetes szexkapcsolat: vagy a lelketlenséggel nem tudunk elszámolni, vagy a terveinkre fittyet hányva elvakulunk.

Mert ő más.

Mert ő az igazi.

Na, persze!

Ahogyan az várható volt, az itteni környezetben lassan felszínre kerültek a görög fickó kellemetlenebb tulajdonságai, így megszaporodtak közöttük a viták, Éva viszont a kudarc vállalásánál nyakasabb. Hasonló cipőben járunk, csak míg én a külvilágnak játszom a színjátékomat, a barátnőm az önáltatás mestere.

– Hogy álltok? – türelmetlenkedik az öltözőhelyiség térelválasztó függönyének túloldalán Alíz. Az ő magazinjának készülnének a képek.

– Egy pillanat – vakkant vissza idegesen Éva. – Vegyél mély levegőt! – parancsol rám.

Határozottan megrántja az eddig ide-oda cibált ruhát, az anyag reccsen, de legnagyobb meglepetésemre el nem szakad.

– Így kell maradnod a fotózás idejére!

– De nem kapok levegőt – nyöszörgöm.

– Nem kellett volna elhíznod a méretvétel után – szúr vissza somolyogva a korábbi piszkálódásomra. – Örüljünk, hogy nem nézel ki kötözött sonkának a ruhában.

Talán tényleg nem Éva hibázott. Pár kiló felszaladhatott, itt-ott kikerekedhettem, de az elmúlt egy hónap történéseinek fényében azt hiszem, ez a legkevesebb. Apám halála újabb gellert adott az életemnek, és kibogozódás helyett tovább kuszálódtak, sőt becsomósodtak a szálak. Mintha csak gúnyolódna rajtam, apám a sírjából is a markában tart. Habár a szerződésünkben szereplő zsarolási pontról kiderült, hogy szemenszedett hazugság, ráadásul a tragédia a paktum érvényességét is megkérdőjelezte, mégsem rázhatom le az abban vállalt kötelezettségeket. A halálhírrel olyan irányba sodródott az életem, amely garantálja, hogy végigjátsszam ezt a nyavalyás színdarabot. Fellélegzés helyett még mélyebbre kell ereszkednem a politika zavaros mocsarában, és már meg sem próbálok visszajutni a felszínre. Az életem olyan, akár a most rám imádkozott ruha: fekete, kényelmetlen, itt-ott szorít, de látszatra tökéletesen simul.

– Ne aggódj, az esküvőig könnyen ledolgozhatod ezt a kis felesleget – kozmetikáz az iménti megjegyzésén Éva, aki a merengésemből arra következtethetett, hogy a súlyomra tett megjegyzésével a lelkembe tiport. Nem tudja, hogy az én lelkemet már cafatokra szaggatta az élet.

Míg nálam lélekből, a környezetemben gerincből jelentkezik mostanában hiány. A halálát követően döntetik el, hogy valójában mennyire befolyásos az ember, és a jelek szerint az apám kiemelkedően prominens személyiség volt. A távozása a környezetemben szinte mindent és mindenkit megváltoztatott: a pártszervezet felbolydult, a sajnálkozó gyászolók között felütötték a fejüket a hatalomszerzés lehetőségét kiszimatoló trónfosztók. Legfőbb uszítójuk az újonnan megválasztott pártelnök, Szálló György.

Szálló a tapasztaltabb politikusgeneráció kiválósága, összehasonlíthatatlanul merevebb az apámnál: neki megfekszik a gyomrát a liberalizmussal felhígított konzervatív eszmék, szélsőséges nézeteiben pedig napról napra többen osztoznak. A pártunk tehát kettészakadt. Előddel és Sándorral szélmalomharcot vívunk apám szellemi hagyatékáért, mindent be kell vetnünk annak érdekében, hogy a többiek ne üljenek és szellentsenek az arcunkba.

Előd kommunikációs szakemberként azt vallja, hogy a pozíciónk megőrzésének egyik legbiztosabb módja, ha Sándor megkerülhetetlen marad, ennek érdekében pedig a figyelem középpontjában kell parádéznunk. Bármilyen áron. Kapóra jött például Alíz magazinjának felkérése, és ezért fogjuk a korábban jövőre csúsztatott nászt mégis még az idén megülni. Ez már a harmadik időpontunk, a magam részéről örülnék, ha minél előbb letudnánk ezt a nyűgöt.

– Habár a folyamatos variálásotoktól kezd megfájdulni a fejem, most azt mondom, remek ötlet a karácsonyi esküvő. Ritkán hallani ennél romantikusabbat. – Éva az utolsó simításokat végzi a ruhán. – Irigyellek is érte.

Összetalálkozik a tekintetünk. Barátnőm meghitt mosolya szívszaggatóan mélabús. Elhiszi, hogy a boldogságom valódi, és kevesebbnek érzi magát nálam, amiért képtelen felmutatni egy épkézláb párkapcsolatot.

Ha tudná…

Nem ostorozná magát, ha beavatnám a mindennapjaimat láncra verő titkokba. Engem is felszabadítana a vallomás, végre lehetne egy bizalmasom, ráadásul a saját, elcseszett példámmal megértethetem Évával, hogy komoly önsorsrontás, ha kitart a görög mellett. Mi egy barát feladata, ha nem az igazsággal szembesítés?

– Mit szólnál, ha a fotózás után együtt ebédelnénk? – vetem fel, mielőtt megfutamodhatnék. – Szeretnék neked valamit elmondani.

– Remek ötlet! Végre elmesélhetnéd például, hogy hova tűntél abban a néhány napban Rodoszon. De csak salátát ehetsz – csipkelődik tovább. – Előtte viszont dolgunk van! Munkára, ribi!

Elrántja a függönyt, és játékosan a fenekemre csapva kiugraszt az fülkéből. Az alapítványi ügyek koordinálására szerződtetett asszisztensem, Bóra izgatott arccal fordul felém, mondana valamit, de Alíz rögvest elé perdül, belém karol, és a fotóháttér felé vezetve ámuldozik: – Gyönyörű ez a ruha! A kislány, akit felfedeztél, egy őstehetség.

A ruhám különlegessége, hogy Előd lánya, Dolli néhány nyers divatrajzát összegyúrva készült. Ahogyan azt a rodoszi utazás előtt megígértem, hazatértünk után Éva elé tártam a tízéves lány terveit, ezzel egy időben pedig létrehoztam a megálmodott tehetséggondozó alapítványomat. Az első adománygyűjtő program a Duchenne-féle izomdisztrófiával született, a mozgásában napról napra egyre korlátozottabb Dolli ruhakollekciójának bemutatója holnap este lesz esedékes. Igaz, Éva a gyermekien színes fantáziavilágánál visszafogottabb darabokkal rukkolt elő, a kollekció visszaköszönő jegyeként mindegyikben hagyott