Egy szót se szólj!

RENA OLSEN

Egy szót se szólj!

Budapest, 2017

Fordította

GÖMÖRI PÉTER

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Rena Olsen: The Girl Before

Copyright © 2016 by Renata Olsen

All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form.

This edition published by arrangement with G.P. Putnam’s Sons, an imprint of Penguin

Publishing Group, a division of Penguin Random House LLC

Hungarian translation © Gömöri Péter, 2017

© XXI. Század Kiadó, 2017

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Molnár Eszter

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5638-48-0

Anyámnak és apámnak,

akiktől megtanultam hinni magamban.

Most

Éppen Daisy haját fésülgetem, amikor valaki berúgja a bejárati ajtót. Puskaropogás és összevissza kiabálás lármája tódul be, rémült gyerekek sikoltozását hallom. Félrehajítom a hajkefét, megragadom Daisy kezét, és odarángatom a legközelebbi beépített szekrényhez, aztán kétségbeesetten matatok benne, amíg a kezem rá nem talál a kallantyúra, amellyel félretolható a mozgatható hátfal. Bekuporodunk a szűk rejtekhelyre, a kislányt magamhoz ölelem, érzem, ahogy minden ízében reszket.

Daisy elsírja magát, amikor valaki kívülről kinyitja a szekrény ajtaját. Kezemet a szája elé kapom, nehogy meghallják. Ügyes búvóhely ez, mégsem véd meg. Odakintről valaki végigkocogtatja a hátfalat.

– E mögött üreg van! – kiáltja a férfi, és hallom az ujjai motozását, ahogy keresi, miként lehet bejutni a hátfal mögé. Csak néhány perc kell, amíg rátalál a rejtett kallantyúra, és mi lelepleződünk.

Daisy sikítozik, arcát a mellkasomba fúrja. A hirtelen fényesség elvakít, a szemem elé kapom a kezem, a másikkal meg találomra odaütök, és érzem, hogy öklöm célba talál.

– Na, csak lassan a testtel! – szólal meg odakint valaki szelíden.

Felnézek, és látom, hogy egy kedves tekintetű férfi az. Azonnal tudom, hogy csak tőrbe akar csalni. Hogyan is lehetne jó szándékú ez az ember, amikor betört az otthonunkba? A karom ismét ütésre lendül, de ő a csuklómnál elkapja.

– Nem jönne ide valaki segíteni? – kiált hátra a válla fölött.

Szorosan fogja a karom, hiába rángatom, nem bírom kiszabadítani. Szótlanul ölelem a zokogó Daisyt, és kuporgó helyzetemből bizalmatlanul pillantok a férfira.

Tetőtől talpig fekete öltözetben van, a hátára vetve egy jókora puska. Felbukkan mögötte egy kontyos nő. Az ő arcáról semmi kedvesség nem sugárzik, de amikor a kezét felém nyújtva közelebb lép, és megszólal, a hangja csöppet sem ijesztő.

– Ne félj, drágám, nem akarunk bántani! – mondja behízelgő hangon, én meg az égre emelem a tekintetem. Nem vagyok én senkinek sem a drágája. – Bújj ki onnan, hogy megbeszélhessük ezt a dolgot!

Szeretnék ellenállni, de nincs sok választásom. A kedves szemű a karomnál fogva egyre csak húz kifelé, végül vonakodva felállok, és Daisyt is talpra állítom. A kislány a szoknyám mögé bújik, legszívesebben eltűnne a ráncok között. Alig pár hónapja jött hozzánk, de máris erős kapocs alakult ki köztünk. Daisy nem a valódi neve. Nem tudom, hogy hívták eredetileg. Amikor Glen elhozta hozzánk, egy csokor frissen szedett százszorszépet nyomott a kezembe, ezért lett Daisy a neve.{1} Olyan ő nekem, mintha a saját lányom lenne.

Visszamegyünk a konyhába, visszaülök az asztalhoz, ugyanarra a székre, ahol az előbb is ültem. Daisyt odaállítom magam elé, felveszem a padlóról a félrehajított kefét, és ott folytatom, ahol abbahagytam. A kislány a hüvelykujját szopja, de most nem szidom le, pedig már két hónapja, hogy leszoktattam erről.

– Hogy hívnak? – kérdezi a nő, és helyet foglal velem szemben.

Csak a kefe halk neszezése hallatszik, ahogy egyenletes mozdulatokkal végighúzom Daisy selymes, aranyszőke haján. Alaposan megnőtt, egész a háta közepéig ér. Néha sétálunk egyet odakint, olyankor pitypangból koszorút fonunk neki, és attól úgy néz ki, mint egy igazi királykisasszony. Néha napokig hordja, amíg a virágok teljesen el nem hervadnak.

A nő továbbra is mereven bámul.

– Meredith a nevem – mutatkozik be. – Ez pedig itt Connor – teszi hozzá, és a férfire mutat. – Meg tudod mondani, téged hogy hívnak?

Hogy tudom-e? Miért ne tudnám? Az ajkamba harapok, bárcsak tanácsot adna valaki! Mintha a gondviselés akarna útba igazítással szolgálni, a hátsó ajtó felől hirtelen dulakodás zaja hallatszik, aztán belökik rajta Glent. Mindkét karját a háta mögé csavarták, csupa feketébe öltözött férfi veszi körül. A pillantása rám esik, a szeme tágra nyílik.

– Ne mondj nekik semmit, kicsim, érted? Egy árva szót se! – És tovább üvöltözik azokkal a fekete ruhásokkal, akik a házunk bejárata felé taszigálják. – Szeretlek! Ezt sose feledd!

Zavaromban elvörösödöm, hogy ilyen nyíltan, ezeknek az idegeneknek a füle hallatára szerelmet vallott nekem. Két vallatóm fura arckifejezéssel mered rám.

– Ő a férjed? – kérdezi a férfi.

Most is csak a kefe halk neszezése a válasz.

– Mióta éltek ebben a házban? – érdeklődik a nő.

A tincsek könnyedén siklanak át az ujjaim között.

A férfi összehúzza a szemét. Tisztára úgy fest, mint aki erősen összpontosít, és megkísérli helyükre illeszteni egy kirakójáték mozaikdarabkáit.

– Nem Dianának hívnak véletlenül?

A kefe megugrik, beleakad egy gubancba, kiesik a kezemből, és nagyot koppanva földet ér. Daisy felnyüszít.

– Ki az a Diana? – Ezek az első szavaim. Aztán már nem szólok többet.

Azelőtt

– Clara! Már megint bömböl az az átkozott kölyök!

Glen kiabálására riadok. Legújabb szerzeményünk, akinek a Jewel nevet adtam az érkezésekor, a padlón hever, és halkan nyöszörög. Folyton rosszat álmodik, ezért hoztam be ide hozzánk, hogy a közelemben legyen. Glen eleinte sokat morgott emiatt, de rendszerint így is hamarosan hallottam, amint egyenletesen lélegezve mély álomba merül. Hajlamos túlreagálni a dolgokat.

Halkan kibújok az ágyból, és odatelepszem a padlóra, a rosszalkodó kislány mellé. Még négyéves sincs, fekete, göndör haja van, és világoszöld szeme. Alapjában véve visszahúzódó alkat, de ha néha felenged, a mosolya egy egész várost fénybe borítana.

Szinte még ki sem nyújtózkodom mellette, Jewel máris ellazul és hozzám simul. Simogatom göndör fürtjeit, és értelmetlen szavakat dünnyögök neki, hogy megnyugtassam. Most már végig fogja aludni az éjszakát. Rendszerint csak egyszer álmodik rosszat. Ezt meg is mondom Glennek, aki közben odajött és fölénk magasodik. Szótlanul bólint, aztán a karjába veszi Jewelt. Hihetetlenül gyöngéd tud lenni, ha éppen olyan kedve van. Kilép az ajtón, és visszaviszi a kislányt a szobájába.

Már visszabújtam a helyemre az ágyban, mire Glen visszatér. Ő is visszafekszik, aztán odahúz magához. Borostás arca sérti a bőrömet, és a lehelete is áporodottá vált az éjszaka közepére, érintése mégis ismerős és jóleső. Ez itt Glen.

Most

Három napja már, hogy behoztak. A keskeny priccsen heverek, és próbálom nem igazgatni állandóan a bőrömet felsértő durva zsákruhát, amit rám adtak. Szeretném megtudakolni, mi lesz a sorsa a sok szép holmimnak, de azt csak szóban lehetne, és nekem nem szabad megszólalnom. Glen a lelkemre kötötte, hogy hallgassak. Egyszer már elkövettem egy hibát, amikor az a férfi Diana felől kérdezősködött, és én egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Hosszas magyarázatba kezdett, de én oda se figyeltem rá. Nem voltam kíváncsi a mondandójára. Csak Glent szerettem volna még egyszer látni, de addigra kivezették.

Mindnyájunkat kitereltek az autófeljáróra, és külön-külön betuszkoltak minket az ott várakozó jó néhány gépkocsi valamelyikébe. A gyerekek oda akartak futni hozzám, de útjukat állták. Megengedték, hogy Daisyt az ölemben magammal hozzam, de a hajkefét elvették. „Tárgyi bizonyíték" – mondták. Fogalmam sincs, mire lehet bizonyíték egy hajkefe, de odaadtam, hadd vigyék, ha ennyire kell nekik.

Aztán megálltunk egy téglaépület előtt, és akkor elvették tőlem Daisyt. A kislány minden erejével kapaszkodott belém, és sírva fakadt, én meg a fülébe súgtam:

– Most erősnek és bátornak kell lenned.

Azt hiszem, ezzel Glen is egyetértett volna. Meg különben sem volt jelentősége, a sok egyenruhás nő és férfi közül egyik sem hallhatta meg. Átvittek egy másik épületbe, ahol elvették az összes ruhámat, beküldtek a zuhanyozóba, aztán ebben a zsákruhában bezártak ide. Naponta háromszor hoznak enni, de én hozzá sem nyúlok az ételhez. A szobám bűzlik a fertőtlenítőszertől, és éjjel nem tudok aludni a mentőautók szirénázásától. Mindennap átvisznek egy sivár szobába, ahol mindössze egy asztal van három székkel, aztán odaülnek velem szembe, és megpróbálnak rávenni, hogy beszéljek.

De arra várhatnak.

A szobám sarkában van egy vécé, de csak olyankor használom, ha biztos vagyok benne, hogy már éjszaka van. Azt onnan tudom, hogy a haloványan pislogó villanykörtém fényét még lejjebb veszik. Itt nincsenek ablakok. Pedig azt mondták, ez nem börtön. Hanem egy kórház. „Egyelőre" itt tartanak. Azt mondták, segíteni akarnak rajtam.

Inkább itt rohadjak el ebben a szobában, de a számat ki nem nyitom.

Azelőtt

– Ne leselkedj! – Glen úgy viselkedik, mint egy izgatott kisiskolás. Már órák óta jövünk az autóval, és nekem végig be volt kötve a szemem. Valami meglepetést emleget, és nem akarja, hogy elpuskázzam az egészet.

Orromat megcsapja a természet friss illata, és tudom, messzire járunk már a szennyezett levegőjű várostól. Amikor megállunk, Glen lesegít a kisteherautója első üléséről, és amikor a lábam földet ér, megcsikordulnak alatta a kavicsok.

– Már csak egy pár lépést kell jönnöd – mondja Glen, és a hangján érződik, hogy halálosan izgul.

Odalép a hátam mögé, és letépi a szememről a kendőt.

– Tadam!

Tátott szájjal bámulom az előttem tornyosuló rönkházat. Soha életemben nem láttam még ekkorát. Körös-körül fenyvesek, a távolból vízcsobogást hallok.

– Glen – szólalok meg lehelethalkan. – Ez egyszerűen fantasztikus!

Az arcára széles vigyor ül ki.

– Akkor gyere, és nézd meg belülről is! – Maga után vonszol a tágas tornác felé, amely két oldalról is körülöleli a házat. Onnan egy széles, szárnyas ajtó nyílik egy tágas előcsarnokba, ahonnan kétfelé lépcsősor indul a ház két átelleni szárnyába. De a figyelmemet a nappali szemben lévő fala ragadja meg, amelyből padlótól plafonig magasodó, hatalmas ablakok nyílnak. A látvány lenyűgöző, a Sziklás-hegység olyan gyönyörű, mint egy képeslapon, és én máris szerelmes vagyok ebbe a házba.

– Mi ez a ház? – kérdezem tétován. Glen néha csak játszadozik velem. A hátam mögött keresztbe teszem a két ujjamat, és fohászkodom, nehogy ezúttal is valamelyik buta tréfájának legyek az áldozata.

– Kettőnknek vettem, kicsim – mondja Glen, és közelebb jön, hogy átölelhesse a derekam. Puszit nyom az orrom hegyére. – Nekünk meg a gyerekeknek.

Körbenézek.

– Úgy érted, mindannyiunknak?

Glen elneveti magát, aztán odavezet az ablakhoz. A ház mögött a pázsit kicsit lejt, és odalent egy csoportban kisebb faházak állnak.

– A fiúknak ott lesz a szállásuk. A gyerekek itt maradnak velünk a házban. Már most is jó sok olyan helyiség van benne, amiből viszonylag kevés munkával kialakíthatjuk a zárható ajtajú szobákat.

Csöppet sem lep meg, hogy Glen erre is gondolt. A megelőző néhány hónapban valósággal rögeszméjévé vált a biztonságunk. Nem tudom, pontosan kitől vagy kiktől akar megóvni minket, de az utóbbi időben mindig újra és újra biztonsági gyakorlatokat tartunk, akárhányszor új lánnyal bővül a család.

– És ott – folytatja Glen a pázsit végében tornyosuló fák felé mutatva – még tovább húzódik a birtok, ha esetleg tovább akarjuk fejleszteni a vállalkozást.

Bizony igaza van. A jelenlegi helyünkön már nagyon szűkösen vagyunk. A lelkem mélyén reménykedni kezdek. Ebben a házban annyi hely van, hogy itt kényelmesen elférünk az összes lányunkkal. És ki tudja, talán minden másképp lesz majd ezen a csodaszép, fák között megbúvó, friss levegőjű helyen.

Glen csillogó szemmel figyel, és várja a válaszomat. Glen Papa halála előtt láttam utoljára ilyen izgatottnak, és annak lassan már egy éve. Azóta nyomja a lelkét a súlyos teher, hogy méltó utódjává váljon az apjának, és mintha ennek a háznak a megvásárlásától megkönnyebbült volna.

– Egyszerűen imádom – tör ki belőlem, és álltó helyemben körbefordulok, hogy magamba szívjam a látványt.

Glen derékon ragad, és a magasba emel.

– Komolyan mondod? Tényleg tetszik?

– Talán még sosem láttam ilyen tökéletes házat – felelem, és sóhajtok egyet, amikor leereszt, de nem enged ki karjának biztonságot adó, erős szorításából. – De megengedhetjük mi ezt magunknak?

Glen szeme megvillan. Jól ismerem ezt a pillantást. Már megint áthágtam egy határt. Még erősebben magához szorít, alig kapok levegőt. Lehunyja a szemét, mély lélegzetet vesz, és amikor újra rám pillant, a tekintete már ismét kitisztult.

– Szerintem ez nem a te gondod, kicsim, jól mondom?

Szótlanul bólogatok, és befogom a szám. Túlzottan beleéltem magam a pillanatba, és elhittem, hogy őszintén kíváncsi a véleményemre. Pedig nekem bőven elég annyit tudnom, amennyit Glen elmond.

Most

Az acélvázas szék kényelmetlenül kemény alattam. Bárcsak adnának egy nadrágot ez alá az orvosi köpenyhez hasonló zsákruha alá, amikor kihoznak a szobámból! Vagy legalább rám adnának egy kabátot. Itt mindig jéghideg van. A papírvékony papucs, amit adtak, nem sokat segít, hogy melegen tartsa a lábujjaimat. A langyos vizet kortyolgatom, amit elém tettek egy pohárban. Inni iszom, ez az egyetlen engedmény. Negyedik napja nem eszem.

Szemben velem ott ül Meredith, arcán most is ott a szokásos, örökösen nyugalmat sugárzó álca. Connor ingujjra vetkőzve, kioldott nyakkendővel sétál fel-alá a háta mögött. Most másképp néznek ki, mint amikor rajtunk ütöttek. Kimértebbek, de valahogy kevésbé ijesztőek.

– Diana, nagyon fontos, hogy segítsd a munkánkat.

Folyton csak Dianának szólítanak. Pedig nekem nem ez a nevem. Valamit összekeverhettek. Ez az egész ügy valami nevetséges félreértés. Rólam azt képzelik, hogy Dianának hívnak, Glenről meg azt, hogy bűnöző. Amikor elkezdik sorolni a bűneit, rendszerint becsukom a fülem. Minek hallgassam a hazugságaikat?

Azt már tudom, hogy az asztalon ötszázkilencvenkét karcolás van. Sőt, most már ötszázkilencvenhét, mert én is hozzájárultam néhány újjal. Amikor Connor fel-alá járkál, mindig nyolc lépést tesz meg egy irányban, aztán sarkon fordul, és ugyanennyit visszajön. Az óra a falon egyenletesen ketyeg mindaddig, amíg az ötvenharmadik perchez nem ér, akkor kattanás hallatszik, és a mutató nehézkesen lépked tovább. Az ötvennyolcadik percnél berregni kezd, majd ismét felveszi a normális ritmust. Meredith mindig megfeszül, amikor meghallja a kattanást, én meg titokban élvezem, amikor látom, hogy fészkelődni kezd.

– Glen sok mindent elmondott rólad, Diana. – Erre a kijelentésre felfigyelek, pedig éppen azzal voltam elfoglalva, hogy megszámoljam, hány panelnégyzetből áll az álmennyezet. – Ő mindig Claraként emleget. Nem vagy kíváncsi rá, hogy mit mondott rólad?

Dehogynem. De még mennyire. De csak szótlanul bámulok Meredithre. Ne mondj nekik semmit! Glen utolsó szavai most is a fülemben csengenek. Neki vajon miért szabad beszélnie, ha nekem nem? Na persze, Glen sok mindent megtehet, ami nekem tilos. Idegesen fészkelődöm a széken, ahogy elképzelem, mit szólna hozzá, hogy ilyesmi jár a fejemben. Még csak alig néhány napja, hogy elválasztottak tőle, és máris bajba keveredem. Emlékeztetem magam, hogy Glen aligha hallhatja meg a gondolataimat, bár néha az az ember benyomása, hogy még erre is képes. Jobban ismer mindenki másnál.

– Glen azt mondja, hogy te ártatlan vagy, Diana – szólal meg újra Meredith, aztán hatásszünetet tart. – Vagy szeretnéd, hogy átmenetileg inkább Clarának hívjalak? – Úgy teszi fel a kérdést, mintha épp most ötlött volna az eszébe, de engem nem csap be ilyen könnyen. Glen is nagy előszeretettel használja ezt a trükköt. Ez a nő most eljátssza, hogy kedves hozzám, és azt reméli, ettől majd meghatódom. Hogy majd megnyílok neki. Összevonom a szemöldököm. Értem én, hogy hová szeretne kilyukadni. De fölöslegesen erőlködik.

– Clara – veszi most át a szót Connor, és odalép az asztalhoz. Aztán leül a Meredith melletti székre. – Glen nem akar téged bajba keverni. Azt szeretné, ha elengednénk. De ezt csak akkor tehetjük, ha beszélni kezdesz. Hajlandó vagy erre, Clara?

Lehetséges lenne, hogy Glen tényleg azt szeretné, hogy beszéljek velük? Vagy csak ők akarnak mindenáron rávenni arra, hogy megnyíljak? Glen ritkán gondolja meg magát. Igazából sohasem. És ő azt mondta, hallgassak. Csakis akkor fogok beszélni, ha tőle magától hallom, hogy ezt akarja. Hátradőlök a széken, és ismét számolni kezdem az álmennyezet kockáit. Connor felsóhajt, aztán int az őrnek, hogy vigyen vissza a szobámba.

Azelőtt

A lakásban hatalmas a felfordulás, pedig hamarosan betoppan egy kliens. Joel tegnap este behozott egy új lányt, aki éppen cafatokra tépi a nappali berendezését. Glen egyelőre a közelébe sem enged. Nekem most az a dolgom, hogy legalább a többi lányt kordában tartsam. A kliens Jillért jön, aki ma este elhagy bennünket, ha az új gazdája elégedett vele. Megpróbálom a lányok figyelmét elterelni a nappaliban uralkodó zűrzavarról, és arra kérem őket, segítsenek felkészíteni Jillt a nagy pillanatra.

– Mit szóltok, milyen csodaszép a ruhája? – mondom nekik, és elrendezem Jill szoknyáján a ráncokat. Szép nyugodtan, csöndben áll ott, amíg elvégzem rajta az utolsó simításokat. Még tizennégy éves sincs, de bárki idősebbnek nézné. Három évvel ezelőtt került ide hozzánk. Egyike a hosszú távra befogadott gyermekeinknek, és egyike azoknak is, akiket Glen Papa átadott nekünk, amikor az üzlet egy részét Glenre testálta. Ez lesz a férjem első nagy üzlete, amelyhez Glen Papának már semmi köze, és Glen ég a vágytól, hogy jó benyomást tegyen az apjára.

A kislány egyenes szálú, hosszú, barna haja végigomlik a hátán. A kliens kifejezett kérésére hatalmas masnit kötöttünk a feje búbjára. Kevéske holmija már oda van készítve egy kisméretű bőröndben a bejárati ajtó mellé. Az ágyáról lehúztuk az ágyneműt, hogy előkészíthessük a következő lakónak, annak, aki most épp darabokra szedi a lakást.

Mindenki elnémul, amikor egyszer csak megszólal a csengő. Intek a többi lánynak, hogy üljenek le az ágyukra, és ők mindannyian szófogadóan követik az utasításomat. Odaállok Jill mellé, kezemet a vállára teszem, és várom, hogy szólítsanak bennünket. Érzem, hogy a kislány reszket, biztatóan megszorítom a vállát.

– Jill, kicsikém, egyszerűen tökéletes vagy. Meglátod, boldog élet vár majd rád Mr. Jamison mellett.

– Clara! Hozd be Jillt! – harsan föl Glen kiáltása az ajtó túloldaláról. Igazi, komoly üzletemberhez méltó hangon beszél. Ezt a hanghordozást kizárólag kliensek társaságában veszi föl, pedig sokkal kellemesebb, mint az, ahogyan máskor beszél. Pont ezért szeretek találkozni a klienseinkkel, mert ilyenkor felvillan előttem a férjemnek ez a másik énje.

Belépek Jillel a nappaliba, amelyben valami csoda folytán példás rend és tisztaság uralkodik. Én pedig arra számítottam, hogy úgy fog kinézni, mint egy csatatér. Egyetlen másodpercig eltöprengek, vajon hová dugták az új lányt, de aztán minden figyelmem Jillre és Mr. Jamisonra összpontosul.

Mr. Jamison körbejárja a kislányt, és kérdéseket tesz fel neki, amelyekre Jill illedelmesen válaszol. Valósággal süt rólam az anyai büszkeség, és Glen arcán is megpillantom a megkönnyebbülést. Mr. Jamison odalép Glenhez, és egy vastag borítékot nyom a kezébe, aztán megvárja, amíg a férjem megszámolja a bankjegyeket. Még egy pillantást vetek Jillre, és utoljára végigsimítok a haján. Mindig szomorúság tölt el, amikor búcsút kell vennem valamelyik lányomtól. De megnyugtat, hogy tudom, jól fog alakulni a soruk. Még csak meg sem ölel búcsúzóul, de látom, hogy könnyek csillognak a szemében. Most is igazi úrilányként viselkedik, ahogy tanítottam neki.

Mr. Jamison elindul Jill-lel az ajtó felé, aztán kilépnek. Amint behajtják maguk mögött, és a zárnyelv a helyére kattan, Glen felszabadultan felkiált, és a derekamnál fogva megpörget.

– Clara, megcsináltuk! Még Papa is kénytelen lesz elismerni.

Rámosolygok.

– Úgy ám! – Jill az első lány, akit Glennel ketten készítettünk föl, miután átvettük a kiképzését. Az eredmény nem is lehetne jobb, és ezt Papa is kénytelen lesz belátni.

A másik szobából hatalmas csattanás hallatszik. Glen nagyot káromkodik.

– Nem tudnál valamit kezdeni ezzel a tigriskölyökkel? Most, hogy Jill már elment, elvárom, hogy a körmére nézz.

Bólintok, és elindulok a szomszéd szoba felé. Az újonnan érkező lányokat mindig abba az apró kis hálószobába költöztetjük be, amelyik mellett egy megfigyelőhelyiség is van. Alaposan ki kell ismernünk őket, hogy megszabhassuk, mely területekre fókuszáljon a későbbi kiképzésük. Glen embereinek sikerült valahogy betuszkolniuk őt ebbe a hálószobába, de képtelenek rázárni az ajtót, mert a lábát beékelte az ajtófélfához. Szinte teljesen feldúlta azt az elbűvölő kis hálószobát, amelyet annyi gonddal díszítettem fel neki, az ágyán egy letépett fejű baba hever. A kislány szeme csak úgy villog tehetetlen dühében, és amikor odaérek a megfigyelőhelyiséghez, hallom, ahogy rikácsolva visítozik. Sötétszőke haja izzadtságtól lucskos, kócos tincsekben tapad a fejéhez, órákba fog telni, amíg kifésülöm. Csöndben megcsóválom a fejem.

Megjelenésem elvonja a figyelmét, és ez elég ahhoz, hogy a fiúk végre rá tudják zárni a szoba ajtaját. A lány tovább rombolja a berendezést, de most már legalább csönd van. A szoba hangszigetelt.

– Elnézést a szoba miatt, Clare – mondja Joel a fejét csóválva. – Ez a kiscsaj aztán nem adja olcsón magát.

Szótlanul bólintok, és intek nekik, hogy távozhatnak. Joel a társával együtt megkönnyebbülten eltűnik. Egy pillanatra sem veszem le a tekintetem az üveg túloldalán dühöngő lányról. Olyan tizenkét-tizenhárom éves forma, valamivel idősebb, mint a legtöbb újonnan hozzánk érkező lány. Ő persze nem lát engem, de mintha elszánta volna magát, hogy mindenáron összetöri ezt az üvegtáblát, amelyet ő odaátról hatalmas tükörnek vélhet, mert újból és újból teljes erejéből nekiront.

Tényleg harcos típus. Azt hiszem, Passionnek fogom hívni.{2}

Most

Ma újabb trükkel kísérleteznek. Kivittek valami belső udvarfélére. A megbarnult, ritkás fűvel borított terület közepén, egy jó nagy fa árnyékában piknikasztal áll. Látszik, hogy alig esett eső egész tavasszal. Elindulok felé, de alig vonszolom magam. Az erőm végén járok. Már nem is emlékszem rá, mikor ettem utoljára. Connor és Meredith az asztalnál ülve várnak, mindkettejük előtt sült csirkével megrakott tányér. Az asztal túloldalára is odakészítettek egyet, lehuppanok arra az oldalra. Pokoli lelkierőt kíván, de eltolom magam elől a tányért, aztán csak bámulom a fát. Szomorú ez a fa. Magányos. Mintha már régen kiszáradt volna, pedig itt-ott apró rügyek árulkodnak róla, hogy még szunnyad benne valahol az élet.

– Ha így folytatod, elemészted magad Dia… Clara – szólal meg Connor. A hangjából aggodalom csendül ki. Persze ez is csak egy újabb trükk. Attól félek, előbb-utóbb tőrbe csal, mert mindig olyan kedves hozzám, hogy kis híján elsírom magam. De arra várhat, hogy elbőgjem magam. Nem fogok gyengének mutatkozni. És hallgatok továbbra is. Nem eszem, és nem fogok sírni, csak azért sem.

– Sikerült az összes lány szüleit beazonosítanunk – mondja Meredith. – Minden televíziós csatornán ez lesz a legnagyobb szenzáció, amikor majd újra egymásra találnak.

Miféle szülőkről beszél ez a nő? Hiszen ezek a lányok az én lányaim. A szüleik mi vagyunk, Glen meg én. Már épp odafordulok hozzá, hogy ezt meg is mondjam neki, de még időben észbe kapok. Meredith szemében szikra villan, látom, azt hiszi, már majdnem sikerült tőrbe csalnia. Nagyon oda kell figyelnem. Meredith meg Connor jóízűen eszik a csirkét, és közben valami előző esti sporteseményről beszélgetnek. Úgy tesznek, mintha én ott sem volnék. Lehet, hogy igazuk van, és már nem is létezem.

Meredith abbahagyja az evést, és rám emeli a tekintetét.

– Ja, tényleg – mondja, mintha épp most jutott volna valami az eszébe. Ezt már máskor is játszotta velem. A durva felületű asztalon odatol elém egy cetlit, aztán folytatja a félbehagyott beszélgetést meg az evést.

Legszívesebben rá sem hederítenék a cetlire, de cserben hagy az akaraterőm. Odahúzom magam elé és rápillantok. A papírfecniről egyetlen szó bámul vissza rám:

Egyél.

Glen kézírása.

Eszem.

Azelőtt

Glen szülei egy hatalmas házban laknak a város egyik jómódú negyedében, a lakóparkba csak egy őrzött sorompón át lehet bejutni. Bár nem most járok először náluk, az idegességtől remeg a kezem, miközben befordulunk a bejárat előtti félköríves kocsifelhajtóra.

Glen is feszült, vagy talán inkább izgatott, miközben kipattan a kisteherautó vezetőüléséből, aztán a kezével int, hogy kövessem. Egy szobalány nyit ajtót, és egy meghitt nappaliba vezet. Összekulcsolom a két kezem a hasam előtt, mert magam sem tudom, mihez kezdjek velük.

Amikor belépünk a szobába, Mae Mama feláll, úgy üdvözöl. Mereven megöleli Glent, engem pedig kétfelől arcon csókol. Glen Papa ülve marad, a lélegeztető gépe a székéhez köti. Glen odalép hozzá, kezet ráz vele, aztán helyet foglal az apja melletti széken.

– Gyere csak velem, gyermekem! – mondja Mae Mama, aztán karon ragad, és kivezet a szobából. – Beszélni akarok veled.

A hall túlsó végén nyíló kisebb szalonban telepedünk le, és én beszámolóba kezdek a gyerekeink előmeneteléről, amikor váratlanul hangos csattanás hallatszik a nappali felől. Glen odajön hozzánk, és megragadja a kezem.

– Gyere, mennünk kell!

Olyan erősen szorítja a kezem, hogy megfájdulnak az ujjaim, de nem merek panaszkodni. Amikor odaérünk a nappali ajtajához, látom, hogy az asztal felborult. Glen Papa egykedvűen gubbaszt a székén, és fel sem pillant, amikor elviharzunk az ajtó előtt. Glen valósággal kirángat a bejárati ajtón, aztán úgy hagyja, tárva-nyitva. Hihetetlen indulat feszül benne, és szinte nekilök a kisteherautó ajtajának. Gyorsan bemászom, és becsatolom magam. Gondosan ügyelek rá, nehogy beleártsam magam a kettejük nézeteltéréseibe, és megtanultam már, hogy ilyenkor bölcsebb nem kérdezni semmit. De azért sejtem, mi történhetett: Papa valószínűleg nem lelkesedett Glen ötletéért, hogy kibővítse a vállalkozást, pedig Glen számított az apja támogatására.

Glen olyan őrült tempóban vezet, mintha maga az ördög kergetne minket, én meg teljes erőmmel az ajtón lévő karfába kapaszkodom, különben elszállnék minden kanyarban. Kihajt az egyik hatalmas parkba, és az elénk tornyosuló, örökzöld fák árnyékában végre leállítja a kisteherautót. Feldúltan liheg, és úgy szorongatja a kormánykereket, mintha meg akarná fojtani.

– Glen… – szólalok meg halkan és tétován, mert magam sem tudom, hogyan segíthetnék neki.

Rám veti magát, és vadul szájon csókol. Engedelmesen hozzásimulok, megpróbálom kiszívni a testéből a kínzó démonokat, ha csak átmenetileg is. Olyan szorosan öleljük egymást, hogy szinte nem is érzem a testemen a ruhát. Fölém magasodik, ujjai a nyakam köré fonódnak. Őrült pillantása a szemembe fúródik, és szorongatni kezdi a nyakamat. Nem kapok levegőt. Nem bírom kinyögni, hogy engedjen el, különben megfulladok. Teste görcsös mozgása egyre gyorsul, és még jobban szorítja a nyakamat, amíg elhomályosul előttem a világ, és fekete foltok kezdenek táncolni a szemem előtt.

Amikor már biztosan tudom, hogy most meghalok, ujjai hirtelen elernyednek, rám zuhan, arcát a vállamba temeti. A blúzom átnedvesedik a könnyeitől, aztán egyszerre heves remegés járja át a testét, és ellazul. Pár pillanattal később gyöngéden megcsókolja a nyakamat.

Másnap egy selyemsálat ad ajándékba egy szál vörös rózsával.

Ujjai nyomát még egy hétig viselem.

Most

Ismét a már ismerős kihallgatóhelyiségben ülök, de már jobban érzem magam. Glen üzenete mindent megváltoztatott. Értésemre adta, hogy azt akarja, ne adjam fel. Erő nélkül nem harcolhatok, úgyhogy mostantól eszem. Ma reggel felkelés után edzettem magam, le-föl guggoltam, és fekvőtámaszokat csináltam. Megpróbáltam egy kicsit futni is, de a szobámban túl szűk a hely. Kértem ugrókötelet, de nem adtak. Viszont legalább kaptam egy tréningnadrágot és egy gyapjúinget. Már-már emberi lénynek érzem magam.

Feltárul az ajtó, és belép rajta Meredith. Ahelyett, hogy mint máskor is, leülne a velem átelleni székbe, ezúttal inkább mellém húzza, és odaül. A szék fémlábai csikorgó zajt keltenek a betonpadlón, amire önkéntelenül összerezzenek, és látom, hogy Meredith arcán röpke mosoly suhan át. Szóval ő is élvezi, ha azt látja, hogy megborzongok. Nemsokára megjelenik a nyomában Connor is, aki egy tévékészüléket tol be a szobába egy kerekes állványon. A lejátszóba benyom egy videokazettát, aztán fél fenékkel odatelepszik az asztal csücskére, kezében a távirányítóval.

A képernyő életre kel, én meg önkéntelenül közelebb hajolok, amikor felismerem a képen Daisyt. Éppen két, számomra ismeretlen ember kitárt karjai felé fut, akik felkapják, aztán úgy ölelgetik, mintha sosem akarnák elengedni. Mind a hárman sírva fakadnak. Jenna közben egy másik párhoz szalad oda, és azok olyan hitetlen arckifejezéssel bámulnak rá, mint akik szentül hiszik, hogy csupán érzékcsalódás, amit látnak. Simone tartózkodóan és félszegen csak odaáll a két felnőtt mellé, de nem is üdvözli őket. Miniatűr mása annak az asszonynak, aki épp megpróbálja szóra bírni, de a kislány csak elnéz mellette. Istenem, a mogorva kis Simone. Pont ezért adtam neki ezt a nevet.

Szótlanul végignézem, ahogy ezek a vadidegen emberek ölelgetik a lányaimat, aztán hazaviszik őket. Végül megpillantom Passiont. A vadóc gyermekemet. Soha sem engedte senkinek, hogy megszelídítse, talán csak nekem. Őérte nem jött senki. Egykedvűen követi az eseményeket, amíg az egyenruhások újra oda nem lépnek hozzá. Akkor hirtelen magához tér, és elkezd vadul rúgkapálni és sikoltozni. A kamera tapintatosan lefordul róla, de még sokáig hallom a kiáltásait.

– Clara! Clara!

A képernyő elsötétül, Connor felém fordul, és kérdő tekintetet vet rám. Meredith is megmozdul a mellettem lévő széken, és odanyújt egy papír zsebkendőt, hogy felitassam vele patakzó könnyeimet.

Azelőtt

A nap hosszú fénycsóvát vet a könyvtárszoba csillogó padlójára, arrébb megyek hát az utánam nyúló sugárnyalábok elől, és az árnyékba húzom magam után az odakészített halomnyi könyvet is. Bár az ablak tárva-nyitva áll, ma a levegő sem rebben odakint, verítékkel átitatott hajfürtjeim a nyakamra tapadnak. Úgy szeretném feltűzni a hajam, de Mama nem engedi, ragaszkodik hozzá, hogy így viseljem.

Kintről jókedvű gyerekzsivaj hangjai szűrődnek be a nyitott ablakon, és ettől irigység fog el. A többi lányt ma kiengedték a szabadba, hogy ne kelljen a ház belsejében uralkodó elviselhetetlen hőségtől szenvedniük, de nekem Mama „különleges megbízatást" adott. Azt mondja, ilyen bizalmi feladatot csakis a legjobbak érdemelhetnek ki, én mégis inkább büntetésnek érzem. Nagyot sóhajtok; ha csak néhány pillanatra is, de fellibbentem a hajam, a könyvespolcnak támaszkodom, és lehunyom a szemem.

– Már megint lógunk? – harsan fel egy csúfolódó hang az ajtó felől, de cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem érzek, csak elmosolyodom.

– Ne szórakozz velem, Macy, nekem ez a különleges megbízatásom! – Kinyitom a szemem, és rávigyorgok a barátnőmre.

Macy egészen közel jön, és szemügyre veszi a helyes kis kuckót, amit a felhalmozott könyvekből raktam magam köré.

– Mit keresel te itt egyáltalán? Akkora a hőség, hogy nem lehet kibírni idebent.

Tekintetem az égre fordítom, és amikor Macy lehuppan mellém a padlóra, odalökök az orra elé egy stósznyi könyvet.

– Mama azt mondta, válasszak ki két idegen nyelvet, egyet, amit megtanulok a többi mellé, meg egy másikat, amit a többieknek tanítok.

– Igazi anyuka kedvence vagy – mondja Macy, de csöppet sem bántón. – Nem is értem, hogyan tudsz ennyi nyelvet megtanulni.

Vállat vonok.

– Mit tudom én? Nem nagy ügy. De Mama most a fejébe vette, hogy ha már ilyen könnyen megy, tanítsak is egyet.

– Tisztában van vele, hogy még csak tizenegy éves vagy?

– Néha úgy érzem, azt hiszi, száz is elmúltam. Persze olyan vén azért nem vagyok, mint ő.

Komolyan egymásra nézünk, aztán egyszerre kitör belőlünk a vihogás. Lopva a nyitott ajtó felé sandítok, mert lefogadnám, hogy Mama valahol ott hallgatózik, mindjárt előugrik az ajtó mögül, és akkor lesz haddelhadd, amiért ilyen csúnyákat mondok róla. De odakint a hallban egy lélek sem jár.

– Pfű, kibírhatatlanul meleg van idebent – szólal meg Macy, amikor lecsillapodunk. – Miért nem választasz ki egy könyvet, és megyünk ki a kertbe?

Megcsóválom a fejem, és a következő könyvért nyúlok.

– Szeretném a legmegfelelőbbet kiválasztani. Mamának tucatszám állnak itt a könyvek meg a nyelvkönyvek, és ha már muszáj használnom őket, legalább szórakoztatóak legyenek.

– Senki mást sem ismerek, aki élvezetesnek tartja a tanulást.

Játékosan meglököm a vállát, és közben felborul az egyik gondosan felstószolt könyvrakásom.

– Pedig az – felelem, és nekiállok, hogy újra egymásra rakjam a ledőlt könyveket.

Macy kiválaszt egy vaskos kötetet az egyik még átnézetlen rakásból.

– Miért nem választod a mandarin kínait? – kérdezi. – Szerintem egy-két hét alatt azzal is boldogulnál. – Szemtelen pillantást vet rám, és bár jól tudom, hogy ugrat, önkéntelenül elmosolyodom.

– Talán az is sorra kerül egyszer – válaszolom, azzal kiveszem a kötetet a kezéből, és a „nem kell" rakás tetejére helyezem. – De azért majd vigyázok, nehogy feltűnően okosabbnak látsszam nálad.

Macy arcáról lehervad a mosoly, és egy pillanatra megijedek, hogy a lelkébe gázoltam. Mert ugyan húzom a szám, amikor Mama ilyen „különleges megbízatásokkal" nyaggat, de azért tudom, hogy én vagyok a kedvence, mert sosem csinál titkot belőle. Macy viszont örökösen bajba keveredik. Mama szerint túlzottan is eleven, legfőbb ideje volna, hogy végre megtanuljon úrilányhoz méltón viselkedni. Ugyanakkor Macynek vág az esze, és a művészi képességei is sokkal jobbak, mint bármelyik lánynak. Véletlenül fültanúja voltam, amikor Mama arról beszélgetett Papával, hogy lassan már klienst