Végh Sándor

LŐWENBERG DÁNIEL

VÉGH SÁNDOR

Copyright © Lőwenberg Dániel, 2012

Copyright Hungarian edition © Rózsavölgyi és Társa, 2012

A szöveget szakmai szempontból

Kerékfy Márton ellenőrizte

A könyv megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

valamint

a Nemzeti Erőforrás Minisztérium

Szerkesztette: Barabás András

ISBN 978-615-5062-28-5

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Nagymamámnak, Giginek

Bevezető

1961 tavaszán a Végh család ebédre volt hivatalos egy baráti olasz házaspárhoz, Bianca és Franco Vallorához. Az ebéd már rég készen volt, de a házigazdáról semmi hír. Végre megérkezett, csapzottan és nagyon idegesen, bal kezén nagy kötés.

– Micsoda balszerencse! Most egy hónapig nem tudok hegedülni!

Végh próbálta megnyugtatni:

– Ne keseredj el, majd hegedülsz egy hónap múlva… elvégre te nem ebből élsz!

– Nem úgy van az! – válaszolta Franco. – Még diákkoromból van egy kvartettem, és megígértük Cervóban, hogy nagypénteken a templomban eljátsszuk Haydn Krisztus hét szava a keresztfán vonósnégyesét. A templom már nagyon rászorul a felújításra, és ez alkalommal jótékony célú gyűjtést is rendeznek. Nem tudom, mit tegyek! Nem hagyhatom cserben őket!

– És hol van Cervo? – kérdezte Végh.

– Alassio mellett a ligur tengerparton, gyönyörű hely, ott van a nyaralónk is.

– Akkor megvan a megoldás – mondta Végh. – Úgy terveztük, hogy néhány napot Cinque Terrében töltünk, de mehetünk Cervóba is. Majd én beugrom helyetted! – Franco alig tudott szóhoz jutni örömében. – Nekem, kálomistának – fűzte hozzá Végh – csodálatos élmény lesz húsvétkor éppen ezt a darabot játszani.

Nagypénteken a Keresztelő Szent János-templom plébánosa konferálta fel a kvartettet a következő szavakkal: „Kedves barátunk, a kiváló hegedűs, Franco Vallora sajnálatos módon balesetet szenvedett, így ma nem hallhatjuk. Helyette egy szegény magyar menekült fog játszani. Vallora felugrott a helyéről, odarohant a plébánoshoz és izgatottan magyarázott neki valamit. Az atya, aki ettől teljesen összezavarodott, újra kiállt a hívek elé: „Elnézésüket kérem tévedésemért, akit ma mint első hegedűst hallhatnak, az nem más, mint maga a komponista: Joseph Haydn!

Ha nem is maga Haydn, de egy olyan muzsikus ült az amatőr kvartett primáriusának helyén, aki ifjúkorától haláláig szinte folyamatosan pályája csúcsán volt. Fiatalkorában virtuóz szólistaként kápráztatta el a közönséget, majd kamarazenészként kora legnagyobb muzsikusaival játszott együtt, és a 20. század egyik legnevesebb vonósnégyesét vezette évtizedeken keresztül. Tanárként iskolát teremtett, végül időskorában dirigensként, a Camerata Academica élén teljesedett ki pályafutása.

Számos kitüntetést és díjat kapott, többek között a Brit Birodalom Érdemrendjét (Honorary Commander of the Most Excellent Order of the British Empire, 1989), a francia Művészeti és Irodalmi Érdemrend Lovagi fokozatát (Chevalier de l’Ordre des Arts et des Lettres, 1989), az Osztrák Tudományos és Művészeti Érdemrend I. osztályát (Österreichisches Ehrenkreuz für Wissenschaft und Kunst I. Klasse, 1992), a Magyar Népköztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendjét (1987), Pro Cultura Hungarica díjat (1995) és a Budapest Díszpolgára címet (1995). A salzburgi Hochschule für Musik und darstellende Kunst „Mozarteum" és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tiszteletbeli tanárává fogadta (1987-ben, illetve 1992-ben), a University of Warwick (1988) és a University of Exeter (1993) díszdoktorrá avatta. Vonósnégyesével Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjban részesült (1989), a Camerata Academicával készített Mozart-felvételéért pedig az Academie Charles Cros Nagydíját nyerte el (Grand Prix du Disque, 1989).

Végh Sándor zenélését a jó értelemben vett egyszerűség jellemezte. Magától értetődően, természetesen muzsikált; előadásában minden világos, érthető, beszédszerű volt, és roppant ízes, életteli – nem volt egyetlen mellékes hang sem, mindennek megvolt a maga helye és jelentése. Zenélésének kifejezőereje magával ragadta a közönséget.

Meggyőződésében hajthatatlan volt. Gyakran mondta, hogy ha ő úgy érzi, hogy kétszer kettő az öt, akkor az öt! Elképzelését fantasztikus szuggesztivitással tudta átadni. Roppant erős egyéniség volt; meglehet, sokszor kemény, néha talán igazságtalan is – de csak akkor, ha úgy érezte, hogy a másikban nincs meg a kellő inspiráció, mely számára alapvető fontossággal bírt. Hozzáállása azonban sohasem volt negatív, nem bénítóan, hanem felszabadítóan hatott. Jó humorú, életigenlő ember volt. Támogatta a fiatalokat, feladatának tekintette, hogy továbbadja tudását, szívesen adott tanácsot, életre szóló útravalót. A mai napig számos jelentős muzsikus vallja őt mesterének, szellemisége tanítványaiban él tovább.

Szenvedélyesen szerette a jó hangszereket. „Miért adunk annyi pénzt egy olasz hegedűért? Mert az van legközelebb a bel cantóhoz, az énekléshez. Nekem is olasz hangszerem van, mégpedig az úgynevezett Paganini-Stradivari. Nagyon szép hangszer, s azáltal, hogy valaha Paganini tulajdonában volt, a hegedűn keresztül kapcsolatba kerültem Paganinivel is… Lassan huszonöt éve játszom rajta. Én inkább a vonókat cserélem – abban legalábbis bigámista vagyok. Minden vonó ad egy új életet, az a lelke az egésznek! A franciák úgy is hívják a hegedűművészt, hogy maître de l’archet – a vonó mestere."{1}

*

Jóllehet Végh Sándor a 20. század kiemelkedő muzsikusegyénisége volt, neve mégis sokak számára ismeretlenül cseng, sajnos még Magyarországon is. Magam is csak Salzburgban, zeneakadémiai tanulmányaim során hallottam róla először tanáromtól, Rohmann Imrétől. Lenyűgöztek felvételei; egyre inkább megragadott az a szellemiség, mely Végh játékából áradt: az a természetes, magától értetődő és igaz muzsikálás, amilyennel manapság egyre ritkábban találkozhatunk.

Szerettem volna közelebbről megismerni Végh Sándor életét és munkásságát, azonban azt tapasztaltam, hogy néhány interjún és újságcikken kívül jóformán semmi sem jelent meg róla. Ez ösztönzött arra, hogy magam kezdjem el kutatni életművét. E munka eredménye ez a könyv, amellyel, remélem, szélesebb körben is sikerül felkeltenem az érdeklődést Végh Sándor felbecsülhetetlen értékű zenei öröksége iránt.

A könyv írásakor – a kivételesen gazdag életút legfontosabb állomásainak bemutatása mellett – leginkább három kérdéskör foglalkoztatott. Milyen hatások voltak meghatározóak Végh Sándor számára, mely hatások alakították zenei egyéniségét? Hogyan gondolkodott Végh a zenéről és a zenélésről, hogyan foglalható össze zenei világképe, meggyőződése? Hol találkozhatunk napjainkban Végh Sándor zenei örökségével?

Nagy súlyt helyeztem arra, hogy a könyvben kizárólag megbízható, ellenőrzött információkat közöljek. Munkám során ezért jelentős részben primer forrásokat használtam fel.

Minden egyes idézet, melynél a főszövegben nem jelölök forrást, Végh Sándortól származik. Kivételt a Végh Sándor a Zeneakadémián című fejezetben három korabeli dokumentumrészlet szó szerinti átvétele képez, ezeket a jegyzetekben jelölöm.

A kötetben olvasható összes idegen nyelvű idézetet saját fordításban közlöm.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik a munkám során segítségemre voltak.

Hálás köszönet illeti Végh Sándor feleségét és lányát, Végh Alice-t és Alja Batthyány-Véghet a kutatáshoz nyújtott felbecsülhetetlen segítségükért.

Köszönöm Végh Sándor alábbi barátainak, zenésztársainak és tanítványainak, hogy emlékezésükkel gazdagították a kötetet: Botvay Károly, Matthias Enderle, Arvid Engegård, Steven Isserlis, Alexander Janiczek, Keller András, Adelheid Litschauer, Adelina Oprean, Christoph Richter, Schiff András, Szabó Pál, Hilary Tunstall-Behrens, Várjon Dénes és Françoise Zöldy.

Köszönöm konzulensemnek, dr. Peter Maria Krakauer zenetörténésznek és nagybátyámnak, dr. Hajdu Tibor történésznek a kutatáshoz nyújtott iránymutatásukat.

Köszönöm a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem irattára és könyvtára munkatársai, Fügediné Csóri Ágnes, Gádor Ágnes, Kocsis Géza és Mesterházi Máté, valamint a Katalán Nemzeti Archívum munkatársa, Núria Ballester szíves segítségét. Köszönetet mondok továbbá valamennyi könyvtárnak és archívumnak, ahonnan értékes információkat kaptam.

Köszönöm Kerékfy Márton szaklektornak és Barabás András szerkesztőnek az élményt jelentő közös munkát.

Köszönettel tartozom még Horgas Eszternek, Merényi Juditnak, dr. Székely Györgynek, Szőcs Gézának és Zimányi Zsófiának.

Végül, de nem utolsósorban köszönöm családomnak, hogy mindig mellettem állnak.

Gyermekkor

1912–1924

„Pablo Casals egyszer azt kérdezte tőlem: »Mi az ön első zenei emléke?« A válasz nem volt könnyű. Elgondolkodtam, majd azt válaszoltam: »Úgy emlékszem, az, ahogy az édesanyám énekelt, mikor még egészen kis gyerek voltam.« Casals bólintott: »Igen, azt hiszem, nekem is az édesanyám éneke az első emlékem.«"{2}

Végh Sándor

„Mennyire másképp van ez manapság! – folytatta Végh Sándor egy időskorában adott interjúban. – Ma a gyerekek felhúzható zeneketyerék hangján nőnek fel. Zenélő játékokkal, amik Brahms Bölcsődalát nyekergik, vagy akármely más, általában félreintonált dallamot, ami végül egyre lassul – ezzel szükségszerűen torzul a hangmagasság is –, míg a dallam el nem hal… szegény csöppségek! Ebben a vonatkozásban a mai gyerekek sokkal szegényebbek, mint mi voltunk. Mert milyen sokat is jelent az, ha a gyermek az édesanyja által énekelt népdalban éli meg első találkozását a zenével, a művészettel. Micsoda különbség!"{3}

A népzene közelsége Végh Sándor zenei egyéniségének kialakulásában meghatározó szerepet játszott. „Már egész kisgyermek koromban hallgattam, ahogy a szolgálólányok a szülőfalujukból magukkal hozott dalaikat énekelték. Minden falunak megvoltak a maga dalai. Ez nagyon tetszett nekem, és együtt énekeltem velük. Akkoriban az ének a mindennapok elválaszthatatlan része volt."{4} „Ifjúságomban én csak népzenét hallottam. Ennek helyét ma a popzene vette át, ami a népzenének legfeljebb silány pótléka. A következmények igen rosszak, mert ha egy fiatal igazi zene nélkül nő fel, az elsekélyesíti az érzelemvilágát; egy űr támad, s a hiányt puszta intellektualitással próbálja pótolni. Nekem az intellektus csak segít abban, hogy azt, amit belül érzek, jobban át tudjam adni. Én tehát egészen más embertípus vagyok, mint az, amelyik az utóbbi időkben uralkodóvá vált. Ez, úgy gondolom, azzal magyarázható, hogy idősebb vagyok, illetve, hogy egy olyan vidékről származom, ahol a népzenének nagyon fontos szerepe volt, ahol az erdélyi románok, magyarok, németek és szászok együttéléséből igen gazdag falusi kultúra fejlődött ki. Sajnos ez a kultúra mostanában eltűnőben van."{5}

Ez a nyelvi és kulturális sokszínűség, amely szülőföldjét jellemezte, igen fontos örökséget jelentett Végh Sándor számára.{6} Bizonyára innen is eredt a rá jellemző nyitottság és tolerancia, a más népek és kultúrák iránti érdeklődés.

Végh szülővárosa, Kolozsvár, egyetemi városként Erdély jelentős kulturális központja volt. Mint Makkai László történész írja: „Kolozsvár történelme folyamán mindig iskolaváros volt, nemcsak kereskedői és mesteremberei tették »kincsessé«, hanem iskolái is, melyek századokon keresztül szellemi kincsekkel árasztották el egész Erdélyt."{7} Kolozsvárt élénk színházi élet folyt már a 18. század végétől, és a város 1821-től önálló színházi épülettel büszkélkedhetett.

1819-től működött a városban a Muzsikai Egyesület, majd ebből nőtt ki a Zenekonzervatórium, melynek tiszteletbeli tagja volt többek között Erkel Ferenc, Joachim József, Johannes Brahms, valamint Liszt Ferenc, aki többször fel is lépett a kincses város közönsége előtt. Brassai Sámuel, aki jó barátságban állt Erkel Ferenccel és Hubay Jenővel, fő céljának tekintette – amikor 1859-ben visszaköltözött Kolozsvárra –, hogy a helyi értelmiség és polgárság körében megszerettesse a muzsikát, és meghonosítsa a házi zenélés kultúráját. Az ő nevéhez fűződik a Kolozsvári Házi Zenekör 1864-es és a Kolozsvári Zenetársaság 1887-es megalapítása.

Végh Sándor 1912. május 17-én Kolozsvárt látta meg a napvilágot. A város ekkor még a Magyar Királyság és ennélfogva az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Kolozsvárt hivatalosan a trianoni békeszerződéssel, 1920 júniusától csatolták Romániához, de valójában már a román katonák 1918 karácsonyi bevonulásával román fennhatóság alá került.

Édesapja Végh Imre hentes és mészáros volt (született Kolozsvárt 1881. január 8-án, Végh József és Textoris Róza gyermekeként). Édesanyja, Kristó Juliánna Mária férjénél hat évvel volt fiatalabb. A család Kolozsvárt a Monostori utca 25. szám alatt lakott. A Végh szülők házassága nem tartott sokáig, talán azért sem, mert együtt lakott velük az ifjú feleség két testvére is, és ez az együttélés korántsem volt felhőtlen. A kis Sándor hároméves volt, amikor édesapja elhagyta a házat, és így a gyermek nevelése az édesanyára és a két nagynénire maradt. A három nő nagy szeretetben nevelte a kisfiút, ám talán túlzottan is féltő gonddal. Őt, aki felnőttkorában rajongott a futballért, gyerekkorában óvták bármiféle sporttól. Egyszer mégis súlyos baleset érte, mikor egy kölcsönkért szánkóval felborult, és csigolyasérülést szenvedett. Időskorában egyre több gondot okozó hátfájásának is részben ez volt az oka.

A család nehéz anyagi körülmények között élt. Házukban egy kis női szabóságot működtettek, ez biztosította megélhetésüket. Végh Sándor egyik gyerekkori barátja, Szabó Géza emlegette késői visszaemlékezésében, hogyan mászott be muzsikustársához az ablakon keresztül, nem akarván zavarba hozni az átjáró szobában „öltözködő-vetkőződő hölgyeket".

Végh Sándor egész családja református volt. Ő maga nyitott, más népek és kultúrák iránt érdeklődő ember volt, de identitását mindig fontosnak tartotta. Többször mondta tréfálkozva, hogy az igazi