Vadnai Bébi

BEREMÉNYI GÉZA

VADNAI BÉBI

BEREMÉNYI GÉZA

VADNAI BÉBI

regény

MAGVETŐ

BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Bereményi Géza, 2013

Felelős szerkesztő: Szegő János

Borító: Pintér József

ISBN 978-963-14-3140-7

elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

1.

Dobrovics végeláthatatlan esőben tartott hazafelé végeláthatatlan utcán. Akkoriban a Rózsa utcában lakott. Nem sietett, élvezte az esőt, engedte, hogy bebugyolálja. Látta, hallotta, az arcán érezte a cseppek egyformaságát, kellemes, szapora neszben gyalogolt. Sehol semmi veszély, gondolta Dobrovics, miközben mindegyik érzékszerve részese volt az esőnek. Olyan ez, mint a korszak, amiben élek. Tudnivaló, hogy majdan úgyis eláll ez az eső, pedig most végeláthatatlannak tűnik. Gyengül, erősödik, ahogyan a cseppek száma ingadozik, de szanaszét fog hullani ez az eső, nyom nélkül eltűnik a földben, még az emléke sem maradandó. És könnyű ellene védekezni, ameddig tart. Nincsen most ideje az özönvíznek, túl vagyunk azon.

Ilyen volt Dobrovics. Könnyedén és szaporán általánosított abban az időben, az ezerkilencszázhetvenes évek első felében, amikor is ő huszonegynéhány esztendős vala.

Ment az esőben városszerte, és alig várta, hogy hazaérkezzen a Rózsa utcába, mégsem sietett. Mondatokat, vagy inkább szófüzéreket fogalmazott magában, mert akkoriban kezdett el írni. Novellákat. Ment az esőben, magában fogalmazott: „abban az égből ráhulló sokszoros jelenségben", és úgy érezte, hogy mint minden természeti jelenségben, az esőben is ott lappang egy jelkép. Méghozzá annak a korszaknak a jelképe, amiben ő, Dobrovics éppen akkoriban élt és hazafelé tartott. Az eső végeláthatatlan egyformaságában, aminek az összes érzékszerv a részese.. És ami igazából csak ritkán veszélyes.

El is határozta, hogy amint hazaérkezik a Rózsa utcába, újabb novellába kezd, aminek a címe az lesz, hogy Eső. És benne lesz kora érzékszervileg felfogható egész valósága.

Alig várta, hogy hazaérkezzen, mégsem sietett. Van idő.

Ajváz vitte be őt a törzsbe. A törzs tagjai, miként Ajváz, három vagy négy fontos évvel idősebbek voltak, mint ő, akit a személyi igazolványa szerint Dobrovicsnak hívtak. Ott majdnem mindenkinek volt valami ragadványneve. A törzsben rövidesen Mohónak kezdték szólítani Dobrovicsot, már senki sem emlékszik, hogy miért.

Ló azt mondta egyszer neki:

– Ugyan, Mohó! Te az a típus vagy, amelyik vigyáz a zakókra, amíg verekednek a nagyfiúk.

És ez igaz volt, csak a verekedés nem, mert a törzs tagjai egy-egy pofozkodást leszámítva elméleti figurák voltak. Agymenésekben utaztak, de csak úgy, különc módon.

– Meg ne mondd nekik, hogy én írok – mondta Ajváz. – Legyen az titok.

– Miért?

Kicsit töprengett, hogyan magyarázza ezt el pont Dobrovicsnak.

– Hát nem figyeled? Őket nem érdeklik a körülmények. Leszarják ezt a világot. És aki ír, az őszerintük tülekszik.

Mielőtt elhagyta az országot, hogy eltűnjön New Yorkban, Ajváz Dobrovics mestere lett. Elolvastatta vele a néhány novelláját, amit egyenesben fogalmazott írógépbe. Szédítőek voltak. Ajváz beléjük tudta vinni a titokzatosságát.

– Gondolom, írnod kéne neked is. Olyan vagy.

– Jó – mondta Dobrovics.

És ő is írni kezdett, de ő kézzel. Golyóstollal ánégyes lapokra. Élménynovellákat, három-négy oldalasokat. És boldoggá tette, hogy Ajváz elégedett volt velük.

– Mostantól te is író vagy.

A kijelentés Ajváz szüleinek lakásában, egy kis szobában hangzott el. A falon fényképek Sztálinról, amint családi, baráti körben viccelődik. Tájban.

– Akkor én most felavatlak. – A térdére csapott Ajváz. – Ülj ide rá!

Mikor Dobrovics oldalról odaült a két térdére, Ajváz ringatni kezdte, közben dúdolt, mint egy dajka. Négyszer ringatta meg ide-oda.

– Jó, felállhatsz. Mostantól író vagy. Látod? Az írógépen hat üres leütés egy bekezdés. Így állítsd be a sorközöket. Szerezz egy írógépet magadnak.

És Dobrovics az anyja révén szerzett egy nagy irodai gépet, ugyanolyat, mint amilyen a mesterének volt. Csehszlovákot. Lepötyögte a három élménynovelláját. Így már nem volt elégedett velük. Esetében ez nem gátlás volt, inkább erős önkritika, így hát később is megtartotta ezt a tulajdonságát. Nevelni kezdte magát. Írt egy kilencoldalasat egy baljós albérlőről, aki tönkreteszi a főbérlő házaspár életét. Azt a címet adta neki, hogy „Linczényiéknél voltam a minap", és erős hangulatot sikerült keltenie. De valami még ebből is hiányzott, nem úgy, mint Ajváz novelláiból, aki azt mondta, miután elolvasta:

– Remek. Ezt te már gépbe fogalmaztad?

– Igen – hazudta Dobrovics. – Egyenesben.

– Azt javaslom, maradj a kézírásnál, és csak aztán vidd be a gépbe, amikor letisztázod. Így kétszer átmehetsz rajta.

Tehát Ajváz is észrevette, hogy valami hiányzik. Dobrovics majdnem csüggedni kezdett, amikor egy váratlan szerelmi csalódás érte. Elhagyta egy szőke lány egy harmincöt éves, kétgyermekes aggastyán miatt. Hosszú diákszerelem volt, és a váratlan szakítás olyan magányba taszította vissza Dobrovicsot, mint egy halálközeli élmény. Viszont a tudatalattija nekiszabadult. A világ mintha kilökte volna magából Dobrovicsot. A várost járva szikrák úsztak előtte a levegőben, azok vezették el jelentőségteljes helyekre, ahol bárkivel is találkozott, mellbevágó szavak hangzottak el, csupa célzás. Még az autók rendszámai is rejtett összefüggésekre utaltak. Akkoriban költözött el anyjától a Rózsa utcába, tíz négyzetméter, amit az előző lakó játszott át neki, mint később kiderült, szabálytalanul és pénzügyileg is becsapva Dobrovicsot. Ott mindenesetre teljes magányba süppedhetett. Írt is két novellát, egy huszonöt és egy huszonnyolc oldalasat. És ezekben már ott volt, ami mindaddig hiányzott, az a bizonyos vércsík, ahogy magában nevezte. Kézzel megírta, írógéppel letisztázta őket. És elvitte a mesteréhez.

Becsöngetett az első emeleten, a Moszkva térhez közel, és sokáig kellett várnia, míg a házigazda ajtót nyit. Ajváz fésületlen volt, valahogy álmatlanságról tanúskodott a szeme.

– Túl sokat aludtam – mondta. – És alvás közben is érzem, hogy gondolkozom.

– Min? – És Dobrovics hozzátette: – Ha szabad kérdezni.

De semmi válasz. Leültek.

A falon az idilli Sztálin-képek mellett most már egy versidézet is megjelent fekete betűkkel:

„Hát csak makkot nevel itt a makk és haraszt?

 Hát csak kanásznak termett a somogysági paraszt?"

– Mutasd őket. – Átvette a mappát.

Nyár volt, a nyitott ablakon túl gesztenyefák, villamoszörgés. Dobrovics irigyelte Ajvázt ezért a környékért. Ez a szoba, az egész környék fontos hely, sorsdöntő körzet volt, telizsúfolva apró jelekkel, mint az a szombat délután is. És az kölcsönzött mélységet neki, hogy azt érezte Dobrovics, ha Ajváz nem volna, ő végleg egyedül maradna. Hogy kutya sem ugatna utána. Nem is tudta addig, hogy az elmúlás jóleső is lehet. Hálás lett Ajváznak.

– Hány példányban gépelted ezt le? – kérdezte, miután végzett az olvasással.

– Háromban. Mind a kettőt.

– Akkor hagyd itt nálam ezt a kettőt. Ezek a markánsak – ezt a szót használta.

– Melyik jobb?

– Más és más. Ez lesz a te két irányod. Te már olyan jól írsz, mint én, vedd ezt egy kéttagú Írószövetség levegőbe írt tagsági bizonyítványának.

És Dobrovics még a délután folyamán kábultan visszavillamosozott a Rózsa utcához, be a kapun a földszintes nyomortanyára, kulccsal nyitott ajtót a zárt, sötét folyosóról, gyorsan rádőlt az ágyára, és azonnal aludni kezdett. Három órán keresztül. Hason. A félálombeli szakaszokban gondolkozni próbált.

Aztán buszon zötyögtek Ajvázzal. Hátul álltak, visszafelé néztek a Rákóczi útra, egy keresztrudat markoltak, két kézzel mind a ketten.

– Nézd – kezdte Ajváz, bár ezt a szót nem szokta használni. – Nézd, én beadtam az útlevélkérelmemet.

– És?

Fojtott hangon beszéltek, háttal az utazóközönségnek, meg ne hallja senki. A bérházak ugrándoztak, ha megállt a busz, az ajtaja fújva nyílt ki, majd csattanva csukódott vissza. Dobrovics sosem felejtette el azt a beszélgetést, csak arra nem emlékezett később, mi is volt az úti céljuk. Talán egy uszoda? Mert néha oda is elmentek együtt.

– Megadták. Itt van a zsebemben.

– Hova?

– Párizsba. 30 napra.

Akkoriban ilyeneket osztottak Nyugatra a kiválasztottaknak. 30 napig érvényeseket.

– Aha. És?

– Ott megkérem a szürke kártyát. A franciáknál.

– Disszidálsz?

– Onnan majd átmegyek New Yorkba. Ott vár a Nagykovács. Az két éve kint van.

– És fogsz írni?

– Nem fogok levelezni. Senkivel.

– Novellákat.

– Nézd! Én elintéztem itt mindent. Képzeld, beadtam egy éve a kiadóhoz a novelláimat.

– Tényleg? Te?

– Várj! – Innentől Dobrovics füléhez hajolva suttogott, mint akkoriban többen a helybeli lakosságból.

– Elfogadták mindet. Hogy legyen egy kötetem náluk, azt mondták.

– Megbeszéltük, hogy mi sosem publikálunk. Te mondtad. Hogy ezeknek.

– Várj! A héten elküldték nekem a kefelenyomatot, hogy javítsam át, megy a nyomdába.

– Dehát ha disszidálsz, nem jelenhetsz meg.

– Telefonáltam a Szalai Zsoltnak, ő ott a szerkesztő, hogy letiltom a kötetet. Mert meggondoltam magamat. Merthogy az írásaim szarok.

– Mit szólt?

– Á, hülye volt. Azt mondta, hülye vagyok. Viszont előtte, mikor még úgy volt, hogy nem kapok útlevelet, odaadtam a te két novelládat is Zsoltnak.

– Miért?

– Tudod, most az a kampány, hogy fiatal írókat kell fölfedezni. És a Zsolt kérdezte, hogy kiket ismerek. De te is letilthatod a megjelenést, ha bevesznek a kampányba. Tedd próbára őket. Ha elfogadnak, tiltsad le.

– És kérjek én is útlevelet?

– Naná. Lehet, hogy az is kampány, hogy most fiataloknak is megadják. Bár a te apád ült már börtönben, ugye?

– De én az anyám nevét viselem.

– Utánanéznek.

– Mikor indulsz?

– Nem mondom meg.

– És levél se lesz.

– Sőt! Az neked a jó. Nem fognak miattam felfigyelni rád.

Mikor jött a hír, hogy Ajváz kint maradt, a törzs egyik tagja és jelképe, Pasztelkó azt mondta Dobrovicsnak:

– Te tényleg nem tudtad, hogy Ajváz örmény?

– Hát. Elég fekete a haja.

– Erdélyi örmény a családja. Onnan jöttek ide.

– És?

– Azok mindig titokzatoskodnak. Mindig továbbmennek mindenhonnan. Lefogadom, Ajváz New Yorkból is tovább fog menni. És mit gondolsz, hova? Hát neki a világnak.

Ritka jövevény, a postás zörgette meg cellájának ajtaját. Dobrovics elmélyültségéből a felszínre rugaszkodott, megrázta csapzott haját, majd elgázolt az ajtóig. Ott várta őt a postás egyik keze előrenyújtva, a másikban egy feltartott boríték. Az arca csak úgy sugárzott.

– Tehát maga az – fogadta az érkezőt. – Ugye?

– Attól függ, kicsoda – hunyorgott Dobrovics.

– Ajánlott küldemény – mutatta a postás. – Könyvkiadótól. Itt írja alá a nevét. Maga ír? Mit ír?

– Antropológiát – Dobrovics feltépte a borítékot, a postás várt.

– És azt mennyi idő megírni magának?

– Temérdek. Elhiheti.

A postás cetlit vett elő, tollat nyújtott.

– Hát ha maga író, írjon ide valamit.

Dobrovics a nevét firkantotta, a postás megnézte.

– Hát elég ronda írása van.

Dobrovics időpontot és címet kapott, hogy jelenjen meg a kiadóban. Zavart állapotában hirtelen nem is tudta, mitévő legyen. Akinek a szavára adott, mind eltanácsolta a publikálástól akkoriban. De hátha az elutasítás dicsőségében részesülhet, hogyha odamegy.

– Benne van az, hogy mennyi pénzt kap érte? – A postás bele akart nézni, erre Dobrovics gyorsan eltette a behívóját.

– Meg se merem mutatni magának, annyit.

– Olyan keveset?

– Miket beszél? Egy élet munkájáért? Egy vagyont.

A postás benézett a szobába. Egy ágy, egy szekrény, vizeletszagú falicsap, asztal, szék.

– Akkor maga most el fog költözni innen? Hova? Tudja már?

– New Yorkba. Ott vár egy világkiadó.

– Mi a neve?

– Joe Nagykovács. Nem hiszi? Na majd ha tőle is fog hozni nekem levelet Amerikából.

– Hát az ilyen külföldi munkát le is kell levelezni. Nem?

– Még szép.

Tízen voltak, közülük az egyik Dobrovics. Zavarban voltak.

„Beállok a tablójukba. Belemosódva egy csoportképbe. Meg vagyunk tisztelve. Nem is én vagyok. Nem fontos az egész, benne én sem. Hova lett az, aki én írás közben szoktam lenni? Hova lett az, aki közben a kezemnek szokott súgni? Vérig sértettem azzal, hogy idejöttem. Itt hagyott. Elment és vissza sem jön többet."

Dobrovics még az öltözékét sem tartotta megfelelőnek. Különösen a kalapot, amit ez alkalomra tett fel. Álkülönc népfi lett belőle. Csak most vette észre.

Mosolygós, pillogó kisember állt fel az egyik fotelból.

– Idetaláltatok, fiúk? Én vagyok a ti lektorotok.

Bemutatkozás. A pici ember minden egyes névnél azonosította novellájával az illetőt. Mutatta, hogy alaposan tanulmányozta a beküldött írásaikat.

Dobrovicsnak meg kellett ismételnie a nevét, mert a lektor rákérdezett.

– Á! – mondta jelentőségteljesen. – Dobrovics Péter. Szóval te vagy az.

És mélyen a szemébe nézett. Felcsillant, de az alján üresség volt.

Leültek.

– Mindjárt – mondta a pici nyakkendősen, mielőtt kiment a kiadó társalgójából. – Ugye, türelemmel lesztek, míg szólok a Zsoltnak?

– A Szalai Zsoltnak? – kérdezte a csoportképből az egyik rajongással.

Dobrovics ezt a nevet Ajváztól hallotta azon a súlyos buszon.

– Ő a ti szerkesztőtök – mondta a lektor. – Együtt választottuk ki az írásaitokat. Gondolom, életetek végéig nem fogjátok elfelejteni a nevét. És talán az enyémet sem.

„Viszontszolgálatra számít, mert bevettek minket a brancsba. Életem végéig. Mindaddig nem jön vissza az, aki súgott a kezemnek. Mert részt veszek ezen az avatáson. Ahol legyek megtisztelve, mert hatalmat osztanak. Most ők bevesznek az elitbe, és majd benyújtják érte a számlát."

– Szép antológia lesztek tízen – nézett a lektor a teremtményeire. – Rajban könnyebb fölrepülni, azt mondta nekem a Zsolt. Majd meglátjátok.

Kiment egy oldalajtón.

Miközben Zsoltra vártak, egy másik férfinak is be kellett mutatkozni. Az idősebb, csinos arcú, papírvékony alak a halántékán deres volt, az egyik fotelból állt fel egyszer csak, ahol mindeddig láthatatlan volt.

– Tegezzetek vissza – mondta.

Kezet fogott a raj egyik járatosával, és egy sokfelől hallott költő nevét mondta hangsúlyosan. Csinos volt a neve, a hangja is, barna a ruhája, a szeme. A bőre viszont túl fehér, hófehér, veszélyesen fehér, pedig valahogy annak is barnának kellett volna lennie. Nem volt az fehér magától.

Újabb bemutatkozások, kézszorítások. Nevek.

Dobrovics nőktől koszorúzva tudta elképzelni ezt a költőt. A férfiakat képviseli a nők, a nőket a férfiak között. Kedvesen közvetít. Ütött ember. – Ez jutott eszébe, míg a költő kezére várt.

„Meg fogom bántani. Meg kell bántanom, hiába nem akarom. Ő is gyors szövetségeket akar kötni, azért van itt."

– Nem lesz könnyű dolgotok – engedte el Dobrovics kezét a sor végén a költő. – Nektek gazemberek jutottak ennél a kiadónál. Vigyázzatok velük. Legyetek ti csak saját magatok találmánya, ne az övéké.

– És te? – hallotta saját hangját Dobrovics.

A költő szép, falfehér arca feléje fordult.

– Mi van velem?

– Te ki találmányának érzed magadat?

A költő elmosolyodott.

– Az én fölemelkedésem álomszerűen gyors volt. Én régi vagyok. Az én időmben még nagyok voltak a mesterek. Látnokok és szentek. Nagyok voltak.

– Te mért nem vagy nagy? – Dobrovics szükségtelenül beszélt. – Akkor a mesterem lehetnél. – Mégis beszélnie kellett.

A költő mosolygott.

– Én csak azt szeretném, ha ti újba kezdenétek. Én már… – legyintett.

– Hát… Kíváncsi voltam rátok, fiúk.

Ott akarta hagyni őket.

– Várj csak!

A költő visszafordult, Dobrovics meg odament hozzá, mert szükségét érezte, hogy azt mondja neki:

– És mi van, ha én nem akarok nagy lenni?

– Mi van, Zoli? – kérdezte a lektor, aki közben visszajött az oldalajtón. – Mit mond a srác?

A költő nevetett és átkarolta Dobrovics vállát.

– Azt mondja, nem akar nagy író lenni.

– Pedig másképp nem lehet – nevetett a kisember is. – A jelentős írók minálunk, a kiadónál készülnek.

– Te is nagy akartál lenni? – faggatta Dobrovics a költőt.

Az lenyomta a kilincset.

– Én az vagyok. A régi nagyok egyike. Az utolsó. Kérdezd meg őket! – A lektorra mutatott és eltűnt.

Dobrovics meg is kérdezte.

– Te jól ismered ezt a költőt?

A kicsi elkomorult.

– Szegény Zoli. Rákos. Napjai vannak hátra, folyton itt üldögél nálunk. De hát hova is menne. Ne törődjetek vele. Ő a mi bajunk. Ránk maradtak. Zsolt! – kiáltott ki a tapétaajtón. – Jöhetsz. Elment végre.

Zsolt köszönés nélkül állított be, szemüvegesen, szigorúan. Végignézte a rajt, közben halk köszönéseket kapott. Dobrovicson megállt a szeme.

– Melyikőtök a Dobrovics?

– De nem ez az igazi nevem, ez csak az anyai. – Mi mást mondjon Dobrovics?

– Pedig úgy nézel ki.

– Mert az anyai. Ezt kell viseljem. Úgy alakult.

– Gyere be hozzám egy kicsit. Beszélni szeretnék veled, Péter. Ugye, Péter a keresztneved?

Meg se várta a választ. Elindult a tapétaajtón túli sötétségbe.

Dobrovics utálta, ha hivatalos személyek a keresztnevén szólítják, amióta egyszer egy rendőrségi kihallgatáson folyton Péternek nevezte egy százados. Méghozzá a legveszélyesebb mondatokban. Amikben csapdát vetett Dobrovicsnak.

Az íróasztal nem volt közöttük. Az irodájába érkezve Zsolt átemelt rajta egy széket. Úgy ültek szemben egymással, hogy a térdük csaknem összeért. Ráadásul Zsolt előrehajolt.

– Hol bujkáltál eddig? – kérdezte halkan és közvetlen közelről.

– Hogy érti?

– Mért nem találkoztam én eddig a zsengéiddel? Az lehetetlen, hogy egyszeriben ilyen remekül írjon valaki.

„Itt mindenkinek lelkifurdalása van." És Dobrovics elhatározta, mindent meg kell tennie, hogy ezennel ne utálja meg önmagát, mert az a stílusát elrontaná.

Zsolt susogott.

– Azt kérdezem, mi a tudatos programod? A távlati terveid. Mert nekem a novelláidból úgy tűnik, célszerűen haladsz valamerre. Mondj nekem valamit magadról. Vagy rólatok, Péter? Többen vagytok?

„Beszámolót kell írnia. Gyűjti az adatokat. Feljelent." Hallotta Zsoltról, hogy ült már börtönben. Az ilyeneket szabaduláskor általában beszervezik.

– Én még bizonytalan vagyok – mondta kisvártatva, mint egy rendőrségen. – Csak egyet tudok, hogy egyedül a tapasztalataimban bízhatok. Várakozó állásponton vagyok. Egyelőre. Most még nem kell velem törődni. Én alakulóban vagyok.

Zsolt várta a folytatást. Aztán hátradőlt.

– Tehát a tehetség? Ez a