VS

Rakovszky Zsuzsa

VS

MAGVETŐ

BUDAPEST

Magvető Könyvkiadó és Kereskedelmi KFT.

www.magveto.hu

ISBN 978-963-14-2938-1

© Rakovszky Zsuzsa, 2011

1889. november 1.

Rettenetes… Rettenetes… Istenem, engedd, hogy meghaljak, most, ebben a pillanatban! Rettenetes. Nem bírom elviselni!

November 2.

Kértem, adják vissza a levéltárcámat és a jegygyűrűmet legalább, de csak a fejüket rázták. Könyvért is könyörögtem; ha még sokáig kell egész nap a csupasz falakat bámulnom, alighanem meg fogok tébolyodni. Mindjárt hozzák az ebédet; tegnap híg káposztaleves volt, két karéj fekete kenyérrel. Hozzá sem nyúltam; nem szóltak semmit, amikor látták, hogy érintetlenül hagytam a tálcán, csak a fejüket csóválták, és kivitték.

November 4.

Tegnap, hosszas könyörgésemre, adtak papirost s írószerszámot (eddig egy használt boríték hátuljára írtam). Az éjszakák a legrosszabbak: már a negyedik telik el úgy, hogy nem aludtam egy szemhunyást sem, csak fekszem a sötétben, védtelenül kiszolgáltatva a rám törő emlékképeknek. Ma éjszaka két verset is írtam: a rímekkel és szótagokkal való bíbelődés enyhített valamelyest a kiszolgáltatottság kínján. Íme, a két vers:

Éji gondolatok

Nincs semmi fény földön, sem égen,

Sötét van, mégsem alhatom,

Egy csillag néz be rám a résen,

A rácsos börtönablakon.¹

Ki itt sínylődöm lenn a mélyben,²

S az őrök léptét hallgatom,³

Éjfélre jár, s a néma éjben

Rád gondolok, szép angyalom!

Hol lehetsz most? Alszol, vagy ébren

Virrasztasz – gondolsz rám vajon?

Vagy ülsz kislámpád fénykörében,

A fény átsüt dús hajadon,

Díszpárna-héjon öltögetve,⁴

Ahogy utolszor láttalak.

Kis kezed röpköd, mint a fecske,

Szemedbe hullik láng hajad.

Jaj, félek, meg ne szúrd az ujjad!

Vigyázz, ne érjen semmi baj!

Piros selyemrózsákra gyullad

Kezed alatt a párnahaj!

Amíg én sóvár gyötrelemben

Dőlök kemény priccsemre le,

Élőlény nem lát senki engem,

Csak egy patkány izzó szeme.⁵

A csillag már halványulóban,

Egyre sűrűbb az éjszaka.

Fölzendül a harangtoronyban

Az éjféli harang szava.

Oh, sóvárgó lelkem talán most

Elhagyja gyűlölt testemet,

S a rácson át az éji város,

Az alvó tó fölé lebeg.

Szegény lélek! Száll számkivetve

– Óvja, takarja éji köd –,

Vacogva száll, téged keresve

Az álmodó utcák fölött.

Már alszol, ablakod bezárva,

Szűk kis szobádban, egyedül.

Hajad illatába a párna

Friss szappan-illata vegyül.

S ím, egyszer csak valami koccan

Csukott ablakod üvegén,

– Mögötte boldogabb napokban

Együtt álmodtunk, te meg én!

Oh, ne rezzenj össze riadtan,

Nem az éj madara, ne hidd!

Csak lelkem jött keresni hajdan

Boldogsága színtereit.

Tárd ki akkor, kérlek, az árva,

Bús léleknek ablakodat!

S ejts könnyet a párna havára,

Mit majd a hajnal fölitat!

Bíráimhoz

Éhség, szenny gyötri testem,

Lelkem reménye fogy.

Bűnbe, szégyenbe estem.

Tömlöcben – rab vagyok.

Béklyókban, rabruhámban⁶

A cella éje fed.

S nem űzi el az álom

Az éji rémeket.

Kinn nyári napsütésben⁷

Zsibong vidám tömeg.

Ti boldogok! Nem régen

Egy voltam köztetek!

Új, cifra öltözetben

Korzóznak vígan ott.

Pálcát törnek felettem,

Bár szívük rég halott.

Feledve rég a rab már,

Senki nem szánja őt.

Ki nemsokára ott áll

Zord bírája előtt.

Ott áll majd rabbilincsben,

Nézik komor szemek.

S ő szól: Ügyvédem nincsen,

Én védem ügyemet.

S így szól: „Tudós bíró, s ti,

Jeles professzorok!

A törvényt s rendet óvni,

Tudom, ez dolgotok!

Nekem, bár bús bűnösként

E rendet tisztelem,

Szívembe másik törvényt

Írt az én Istenem.

Törvényt, mit vaskos könyvbe

Nem emberkéz jegyez,

De ez mozgatja körbe

Az égi fényeket,

A bíbor tenger árját,

S a mélység szörnyeit,

És hogy keresse párját

Állat és ember itt.

Míg jártam botladozva

E földi téreken,

Őrá, mint csillagomra

Függesztettem szemem.

Rá, mit a földi ember

Szerelemnek nevez.

Hogy e törvényt követtem

Az én bűnöm csak ez!

Számomra nincs bocsánat,

Nem is remélem ezt.

Nem kérek mást, csupán azt,

Hogy emlékezzetek!

Az édes ifjúságra,

És a percre, mikor

Test és lélek a drága

Másikkal egybeforr!

Mikor ajk ég az ajkon,

S a földre száll az ég!"

S köd futná be a zordon

Bírák komor szemét.

Lelkükön a legdrágább

Emlék suhanna át,

S legott szélesre tárnák

A tömlöc ajtaját!

Ma csakugyan fölvittek a vizsgálóbíró irodájába. A versben zordnak neveztem, valójában azonban energikus mozgású, derült tekintetű, nyájas férfiú, még eléggé fiatal. Makulátlan inge, villogó mandzsettagombja, s egész derűsen csúfondáros, jóakaratú lénye arról árulkodik, hogy zavartalan harmóniában él önnönmagával és a világgal. Ahogy ott ültem vele szemben – mert hellyel, sőt még szivarral is megkínált, s unott, barátságos fölénnyel intett az őrnek, aki lekísért, hogy odakinn várakozzék –, egy pillanatra föléledt bennem a reménység: íme, gondoltam, mégiscsak akad itt valaki, egy éles eszű, szemű és tágas látkörű, művelt ember, akivel nyíltan beszélhetek, és aki maga is belátja, milyen méltatlanul bántak velem! E gondolattól elöntött a forró rokonszenv, s már nem is szégyelltem annyira nyomorúságos rab külsőmet, kurtára nyírt hajamat, a durva, mosásban fakult kincstári öltözéket – mert az enyémet elvették! –, és egész életem szégyenét és nyomorúságát… Alkalmasint büdös is lehetek, villant át az agyamon, mert amaz ominózus, legelső fürdés óta őreim nem forszírozták nálam az alaposabb tisztálkodást, mindössze egy mosdótálból lögyböltem arcomra s nyakamra egy kevés mosdóvizet, s szájamat öblítettem ki az ütött-kopott pléhpohárból fölszívott vízzel, amelyet azután a mosdótálba pöktem vissza. S lám, gondoltam, most mégis úgy ülünk itt szemközt egymással, mint régi jó pajtások, még tüzet is ad ápolt körmű, jó szagú kezével – én a magam körmét az utóbbi idők izgalmai közepette tövig rágtam, s még a fölszakadozott bőrt is leharapdáltam a körömágy tövénél! –, s mosolyogva nézi, ahogy szivarozok.

– Hát mondja meg, mihez fogjunk magával! – szólalt meg, arcán még mindig avval a derült, enyhén csúfondáros kifejezéssel, s a fejét csóválta. – Ugyan föladta nekünk a leckét!

– Bármit tettem is – kiáltottam zaklatottan, mert közel jártam a síráshoz –, kizárólag a legtisztább érzések vezéreltek! E tekintetben nem tévesztettem meg senkit soha… különösen nem imádott feleségemet!

A „feleségem" szó hallatára halványan elmosolyodott.

– Ön félreért… Abban a dologban, amire gondol, a hölgy családjával és tulajdon lelkiismeretével kell Önnek elszámolnia! Ön nem emiatt, hanem bizonyos pénzösszegek miatt van most itt, amelyeket Engelhardt úrtól…

– Az apósom – vágtam közbe –, gyanakvó és kicsinyes ember! Azt az összeget vissza fogom fizetni! Birtokaim vannak Magyarországon… Csak időbe telik, míg azoknak egy részét pénzzé teszem. Kérem! Engem megzsaroltak! – kiáltottam felindulva a beszélgetés ezen fordulatától, és szemembe könnyek szöktek.

Megint a fejét csóválta, együtt érző, de némileg mégiscsak helytelenítő arckifejezéssel.

– Igen, igen – bólintott végül elgondolkodva. Fölemelt az asztaláról egy aranyos végű irónt, s szórakozottan kocogtatta vele az asztallapot. – Szóval megzsarolták? Megbocsásson, de ez az Ön helyzetében… jóformán elkerülhetetlen. De erről majd egy más alkalommal – tette hozzá sebzetten megránduló arcom láttán. – Az Ön esete, lássuk be, meglehetősen különös, és a vád tulajdonképpeni tárgyát képező kölcsönügylet voltaképpen csak egyik kevésbé jelentős mozzanata az ügynek. Annak fényében azonban, ami… hogy is mondjam csak… napvilágra került, itt súlyosabb dolgok is fennforognak: csalárd megtévesztés, okirat-hamisítás, effélék… Kíván most részletes vallomást tenni? – nézett rám elkomolyodva, de szigorú pillantásában mintha továbbra is ott csillámlott volna a gunyoros derű egy szikrája. Ettől kissé felbátorodtam – így hát ő nem ítél el, csak tisztéből kifolyólag kénytelen a törvény szigorát alkalmazni velem szemben!

– Előbb az ügyvédemmel szeretnék beszélni… rokonaim már megtették a szükséges lépéseket… felkérték dr. H.-t ügyem képviseletére – hebegtem.

A bíró vállat vont.

– Kérem, ahogy óhajtja! No és mi lenne, ha addig is leírná mindazt, amiről úgy gondolja, hogy fontos lehet az ügye szempontjából? – javasolta felcsillanó szemmel, mint aki megtalálta a megoldást egy bonyolult és nagy tapintatot igénylő kérdésben. – Ennek az ügyvédje is, aki, ha jól értem, csak átmenetileg tartózkodik majd Klagenfurtban, nagy hasznát venné. Remélem, sikerül dűlőre jutnunk egymással… gróf úr! – tette hozzá barátságos, majdhogynem cinkos mosollyal, miközben az őr, ezúttal a tésztaképű, bajuszos, belépett a csengőszóra, és karomnál fogva vezetni kezdett kifelé. Elindultam, de az ajtóból még visszafordultam egy pillanatra.

– Kérem! – tört ki belőlem. – Nem kaphatnám vissza a saját ruhámat, amiben behoztak? Utóvégre is még nem vagyok elítélve! Ez az öltözék az én számomra megalázó… szörnyen megalázó! – lihegtem, s jobb kezemmel szinte önkívületben markolásztam az ocsmány, kincstári öltözéket, míg a ballal bosszúsan igyekeztem elhárítani a tésztaképű őr kezét, ki felkaromat megragadva próbált erővel kifelé tuszkolni.

– Kérem, ne csináljon itt skandalumot! – szólt rám feddően a vizsgálóbíró, de közben azért szemével intett az őrnek, mire az elengedte a karomat. – Majd gondolkodom rajta, mit tehetek Önért – tette hozzá enyhültebben, de oly elhatározott arccal és kézmozdulattal, hogy kénytelen voltam belenyugodni: a beszélgetésünknek mára vége, ha tovább erősködöm, egészen elveszíthetem jóindulatát. Mielőtt becsukódott mögöttünk az ajtó, még hallottam, ahogy bosszúsan, gondterhelten felsóhajt.

Ma kell megérkeznie az ügyvédemnek. (Mert bár csakugyan megfordult a fejemben, hogy én magam fogom képviselni ügyemet bíráim előtt, erről tapasztaltabb jóakaróim – lennének ilyenek csakugyan? – erősen lebeszéltek. A szív érvei, állították, gyakorta nem képesek megállni a rideg ész és a könyörtelen törvény érveivel szemben!) Ügyvédem jöttét kurta levélben jelezte, melyben nyugtázta az én levelem vételét, s közölte, hogy az indulásáig hátralévő, rövid időben igyekszik tőle telhetőleg tájékozódni ügyem felől. Féltem pedig, hogy nem vállalja el, mert igen elfoglalt ember – a legjobb ügyvéd ma Pesten! –, de barátaim, úgy látszik, közbenjártak érdekemben. Vagy az ügyemmel járó publicitás vonzotta volna? Még neki is, kinek szolgálatait annyian igyekeznek biztosítani a maguk számára, szüksége lenne a hírverésre, arra a zajra, amelyet a lapok minden bizonnyal csapni fognak az eset körül? Vagy egyszerű, emberi kíváncsiságból vállalta volna el? Netalán együttérzésből?

Egész délelőtt égtem a türelmetlenségtől. Olvasni próbáltam a könyvet, amit …i behozott nekem, nagy Jókaink Arany emberét, de nem ment – mily aranyfényű világ az övé, mennyivel nemesebb s magasztosabb nála a bűn és a bukás is, mint a mi sötét és kietlen világunkban!, és hol, ugyan hol találhatni ebben a valóságos világban egy olyan Senki szigetét, ahol a színlelésbe és kettős életbe belefáradt, meggyötört lélek szabadon önmaga lehet? –, nem, ezen ábrándos csalképek most nem tudtak lekötni, valami sötétebbet és kíméletlenebbet szerettem volna, olyat, ami közelebb áll mostani helyzetemhez, azzal talán könnyebben elmúlattam volna a várakozás óráit.

Így csak a plafont bámultam, s fel-alá járkáltam, olvastam egy pár sort, majd megint odébb toltam a könyvet. Így ért a hír, H. úr telegramja, melyben tudatta velem, hogy nem jöhet, csak a jövő héten – valamely folyamatban lévő ügye Pesten marasztja. Bevallom, amikor az őr átnyújtotta nekem a telegramot – ezúttal nem a jóságos képű bajuszos, hanem a másik, a hideg, fakókék szemű –, szégyen, nem szégyen, elvetettem magam nyomorúságos priccsemen, és fejemet karomba temetve sírva fakadtam. Mit bántam én már, hogy eközben részvétlen szemek figyelnek, ugyan, miféle szégyen érhet még ama legvégső után? Önkínzó módon talán még túloztam is valamelyest a kétségbeesést, csak hadd vessen meg még jobban a hideg szemű, aki most mintha az egész részvétlen emberiséget képviselte volna, ahogy ott állt priccsem mellett, és szótlanul figyelte kínlódásomat. Vártam, hogy mond valamit, de nem – némán állt egy-két percig, aztán hallottam, hogy csukódik az ajtó.

Ma éjjel, álmomban, megismétlődött ama rettenetes jelenet – a félhomály, a fölcsapó gőz, a pára fellegében lebegő rezzenéstelen, részvétlen arcok, az erős markok szorítása csuklómon, és ahogy vergődve próbálom kitépni magamat szorításukból, ide-oda tekergőzve, mint kígyó a csizma sarka alatt, s közben ama gyalázatos, utálatos kéj testem legtitkosabb pontján, amikor rádöbbenek, hogy minden hiába, hogy még egy pillanat, és egész addigi életem összedől –, rettenetes álom volt, de korántsem olyan rettenetes, mint amikor az elveszített boldogsággal álmodom.

Az egyedüllét végtelen óráiban sokat töprengek rajta, milyen is lesz majd az a bizonyos híres ügyvéd – vajon kire fog hasonlítani életem szereplői közül? A legjobb talán az volna, ha K. Dánielre hasonlítana, nevelőmre és második apámra, ha az ő beesett arcának, nagy, tar homlokának és mélyen ülő, nehéz szemhéjú, hűséges barna szemének többé-kevésbé pontos mását látnám viszont – ha ilyen lenne, tudom, azonnal megkedvelném, és bizalomteli szívvel feltárnám előtte egész nyomorúságos helyzetemet; többé nem érezném úgy, mint most, hogy egészen egyedül vagyok ezen a világon!

De mi van akkor, tépelődtem tovább, ha nem ilyen lesz, nem Don Quijote-i alak, mint egykori nevelőm, hanem afféle hivatalnoktestben lakozó hivatalnoklélek, mint az apósom: kerek, kopasz fej, a szolgalelkű buzgalom és kishitű aggodalom verejtékétől örökké fényes homlok, apró, gyanakvó, savószín szempár – összességében leginkább egy nagy, kövér patkányra emlékeztet! –, s e savószín szemek pillantása: szemeké, melyek soha nem ködösültek el se bánattól, se szenvedélytől, hanem éles és szenvtelen gyanakvással fürkészik a világot s legkivált mások gyengéit, miközben a szemekbe kiülő, kicsiny és hideg lélek azt latolgatja, hogyan fordíthatná önnön hasznára e gyengeségeket! Ha egy ilyen rideg szempár igyekszik majd behatolni lelkem legmélyebb titkaiba – nem! E lehetőség ellen minden idegem fellázad! Ha ilyen lesz, határoztam el, egy szót sem fog kiszedni belőlem, kifizetem és hazaküldöm dolgavégezetlen – igen, de miből fogom kifizetni, kuncogott egy kaján, kétkedő hang a lelkem mélyén, hacsak nem sikerül …i-nek rábírnia Emmát, hogy adjon el minden bútort és értéktárgyat, amit nála hagytam, és küldje el nekem az értük kapott összeget? Megpróbáltam végiggondolni, mi mindenemet hagyhattam nála sietős távozásom alkalmával, de alig valami jutott eszembe – csak nagyatyámtól örökölt aranyórám jelent meg szívfájdító érzékletességgel lelki szemeim előtt, s már kezdtem volna előre elsiratni, de aztán eszembe jutott, hogy hiszen azt nem is a D. utcában hagytam, hanem jóval később én magam adtam el itt Klagenfurtban, azokban a hetekben, amikor már fogytán volt a pénzem, de még semmiképpen nem akartam hazautazni, amíg mi ketten, Marie és én, dűlőre nem jutottunk egymással.

Oh, azok a csodálatos hetek, ott a tónál! Igyekszem erővel távol tartani magamtól az emléküket, mert ha eszembe ötlik csak egyetlenegy kép, egyetlen jelenet is az akkori időkből – a fénypettyes platánlevelek suhogása a parti sétányon, a sima és fodrozódó, fénypikkelyes sávokat váltogató víztükörben a lila és arany alkonyég, a hegyek karéjában a tó, ahogy a Pyramidkugel tetejéről elénk tárult, vagy ahogy panzióbeli szobám kitárt ablakában állva nézem a zöldes holdfényben ázó, néma, csúcsos tetejű házakat a meleg, már-már itáliai éjszakában, miközben harmonikaszó foszlányai hallatszanak valamely hajnalig nyitva tartó italmérésből a szomszéd utcából, a toronyóra, mint valami második hold dereng a sötét magasban (öt percet késett), és a kertből szinte tapintható, hűvös és kábító jázminillat árad… Istenem, engedd, hogy meghaljak, most, ebben a pillanatban!

November 8.

Levelet kaptam …i-től Pestről: azt írja, doktor H. csakugyan a legeslegjobb ügyvéd ma az egész országban, és ha ő elvállalta ügyemet, akár mérget vehetek rá, hogy rövidesen kihoz innét. Bár úgy volna! Írtam haza Gyónra, hogy megsürgessem őket, tegyék mihamar pénzzé azt az egynehány hold erdőt a Rókadombon, amelyre K.-nak, a szomszédos birtokosnak már esztendők óta fáj a foga – ha apósom végre a markában érzi a pénzt, anélkül, hogy hosszan kellene pereskednie érte, dr. H. bizonnyal rá tudja venni, hogy vonja vissza a keresetet, hiszen ugyan mivel is vádolhatna még ezen a nyomorult tartozáson felül? És ki tudja? Dr. H. talán még arra is rá tudja bírni, hogy járuljon hozzá egy, csak legalább egyetlenegy találkozóhoz Marie-val – utóvégre is, ami történt, megtörtént, azon már nem lehet változtatni! De ha mégsem, ha apósom ismét ugyanolyan kicsinyesnek, rosszindulatúnak és zsarnokinak mutatkozik, amilyennek megismertem – még akkor is, ha egyszer szabad leszek, valahogyan csak szerét ejthetem, hogy Marie közelébe férkőzzek, hogy írjak neki, hogy legalább valahol, nyilvános helyen, beszéljek vele! És akkor, akkor! – szinte bele sem merek gondolni, hogy az elveszettnek hitt boldogság talán csak karnyújtásnyira van tőlem! Oh, Istenem, add, hogy úgy legyen!

November 12.

Tegnap megérkezett dr. H. Már szinte meg is feledkeztem róla, annyira belefáradtam a várakozásba, az egymást követő, egymástól miben sem különböző napok végtelennek tetsző sorába. Amikor „Látogatója van!", kocogtatta meg vállamat a tésztaképű őr, már órák óta hasmánt fordulva hevertem a priccsen, igyekezve minden érzékemet elzárni a külvilág elől – még a fülemet is betapasztottam összefont karommal, s az őrnek bizonyára többször is szólítania kellett, mire végül föleszméltem.

– Látogatója van! – Ennél többet nem mondott, s engem elöntött az esztelen reménység, fölpattantam az ágyról, kapkodó, ideges mozdulatokkal próbáltam rendbe szedni a ruházatomat – közben egy pillanatra szinte megbénított a kétségbeesés: vajon mit fogsz szólni, ha így látsz, ahogyan most vagyok? Hátha mindeddig föl sem fogtad igazából, amit felőlem hallottál, és csak most, ha meglátsz ebben a nyomorúságos öltözékben, most fogsz csak igazán hinni nekik, és kivetni engem a szívedből? De hát hiába, nem volt mit tenni, és különben is a reménység, hogy legalább egy pillanatra viszontláthatlak, erőt adott az elkövetkezőkhöz. Végighaladtunk a kongó folyosón – karomat ugyan erősen fogta a bajuszos, de mégsem bilincsben, Istennek legyen hála, nem bilincsben! –, s amikor a kopott kis helyiségbe, valami irodafélébe benyitottunk, ahol a fogvatartottak látogatóikat fogadhatták, agyam néhány pillanatig képtelen volt tudomásul venni a látványt, melyet szemem közvetített számára, s valami hihető magyarázat után kapkodott, mert a kényelmetlen székről jöttömre hórihorgas férfialak tápászkodott föl – oly hosszú és vékony, hogy önkéntelenül az összecsukható lénia jutott róla eszembe, melyet nevelőmmel használtunk tanóráinkon –, s e lénia-test csúcsáról apró, pápaszemes-pakompartos fej nézett le reám, nehéz szemhéja alól álmatagnak tetsző, kis sötét szemekkel; dús arcszőrzete okán valami kis állatra emlékeztetett, nem tudtam eldönteni, borzra-e vagy mosómedvére – arca azonban merev volt és rezzenéstelen, akár egy lárvafő –, és felém nyújtotta rettentően hosszú és keskeny, ernyedt, fehér kezét. Amikor megszorítottam a magam kurta, tömpe ujjú kezével – olyan erővel, amennyi elcsigázott állapotomban tellett tőlem –, olyan érzésem támadt, mintha nem is emberi kezet, hanem valami nyirkos, csonttalan hüllőt szorongatnék.

– Dr. H. – mutatkozott be furcsa, vontatott, lágyan dünnyögő hangon – mintha a hangjának se lenne csontja! –, és szegény elmémnek immár nem maradt más választása, mint szélnek ereszteni a csábos délibábot, amely folyosó hosszat táncolt előttem, s tudomásul venni a – maga jóval szerényebb módján szintén örömteli – valóságot.

– H. ügyvéd úr! – lelkendeztem, de e lelkesedés még a tulajdon fülemben is hamisan csengett, mintha ezzel a túlzó, szolgalelkű színeskedéssel akarnám a neves jogászt megnyerni ügyem számára. „Mit gondolhat most rólam? Alighanem azt, hogy csakugyan bűnös vagyok!", tört rám a gyötrő, szinte elviselhetetlen szégyen, s hogy előbbi hibámat jóvátegyem, Gróf Vay!, mondtam kurtán, keményebben a kelleténél, s még egyszer, jó erősen megszorítottam a hüllő-kezet. – Köszönöm, hogy eljött! – tettem hozzá őszinte melegséggel, és könnyek szöktek a szemembe.

– Igen – bólintott kurtán, és egy pillanatig töprengve nézett maga elé. – Talán foglaljon helyet, gróf úr! – intett a csupasz, négyszögletű asztal felé, melynek mindkét oldalán egy-egy szék állott, mintha ő lenne itt a házigazda, és én a látogató (De hát nem így van-e csakugyan? Nem megtűrt személy vagyok-e mostantól mindenütt az egész földkerekségen, talán még a fegyházban is?), és ő is leereszkedett a szemközti székre, óvatosan ülő helyzetbe rendezve lénia-tagjait.

– Gondolom, nagy vonalakban már ismeri az ügyemet! – vetettem oda fennhéjázóan, mert rettegtem, mit fog mondani a következő pillanatban.

– Hogyne, hogyne – bólogatott, és a tulajdon kezét bámulta, amely ott hevert előtte az asztallapon; oly elmélyülten tanulmányozta, mintha most látná először életében. – Az ügy, mondhatni, kissé komplikált. Legegyszerűbb része még annak a bizonyos kölcsönnek a dolga volna… ama pénzösszegé, amelyet Engelhardt úrtól fölvenni méltóztatott… – dünnyögte tűnődve lágy, csonttalan hangján; a hangzók kissé összemosódtak, mintha a hang tulajdonosa valami selymes és gömbölyű dolgot forgatna folyvást a szájában. – Gondolja, hogy a családja hajlandó… hogy képes megtéríteni ezt az összeget?

– Természetesen – szegtem föl a fejemet, s büszkén, már-már megvetően néztem rá (s közben azt kívántam, bár csakugyan olyan biztos lennék a válaszban, mint mutatni igyekszem). – Nekem odahaza Magyarországon birtokaim vannak…

– Úgy tudom, a birtok nagy része be van táblázva – szakított félbe eléggé nyersen. – Boldogult édesatyja… megbocsásson, ha tapintatlannak vagy kegyeletsértőnek találja, amit mondok, a dolognak ez a része különben sem tartozik rám… de úgy értesültem, kissé könnyelműen bánt a pénzzel, s maga is gyakran kerül szorult helyzetbe… Ennek ellenére, úgy tudom, valahányszor ő maga nagyobb pénzösszeghez jutott, meglehetős bőkezűen gondoskodott Önről. Nem is értem, már megbocsásson, hogyan juthatott idáig ez a dolog? – És enyhe undorral jártatta körbe pillantását a sivár helyiségen.

Összerezzentem – nem, nem erre számítottam, azt hittem, barátokként fogunk beszélni egymással mindjárt az első perctől fogva!

– Kérem! – feleltem neki, szinte kiáltva, akár nemrégiben a vizsgálóbírónak, és éreztem, hogy elsápadok. – Engem megzsaroltak!

– Valóban? – Az álmos, apró borzszemek a súlyos szemhéjak alatt hirtelen fölvillantak, érdeklődés és éles értelem költözött beléjük, s mint páros puskacső célkeresztje szegeződtek arcomra, az imént még dünnyögő, unott hangja is felélénkült, gyors, éles, határozott kérdések puskagolyóit lövöldözte felém. – Szóval megzsarolták? Kicsoda? Egy alkalommal, vagy többször, hosszabb időn keresztül? Egy személy, vagy többen? Mekkora összeget fizetett ki neki? Van rá esély, hogy visszapereljük tőle? – kérdezte, s lénia-teste megfeszült, mint a vadászebeké, ha rókát orrontanak a közelben.

– Hosszú történet – mondtam fejemet lecsüggesztve. – Egy barátom… vagyis valaki, akit annak hittem. De nehogy azt higgye, hogy valami bűntény nyomja a lelkemet! A házasságom! – suttogtam forró bánattal. – Az forgott veszélyben, azért fizettem neki… igen, többször is, elég tekintélyes összegeket… De azoknak már… – S kezemmel jeleztem, hogy azoknak bizony bottal üthetjük a nyomát.

– Kíván feljelentést tenni a zsaroló ellen? – lőtte rám a következő kérdést, éles puskacső-tekintetét még mindig arcomnak szegezve.

Kívánok-e, valóban? Akarom-e, hogy ezt a személyt, ezt az életemet kísérő sötét árnyékot ugyanúgy kivonszolják a napvilágra, ahogy engem, s bűneiről, az enyémnél sokkal súlyosabb bűneiről, lerántsák a leplet? Hogy ott tekeregjen, csupasz féregként, a nyilvánosság perzselő sugaraiban? Különös, de nem kívántam. Apósomat, e fontoskodó patkánylelket, ki az igazságszolgáltatás kezére adott, szívből gyűlölöm, de ama másikat, ki pedig bukásom legfőbb okozója volt, holmi viszolygó, magam előtt is titkolt rokonérzés hatására szerettem volna megkímélni attól, hogy az én sorsomra jusson – mintha mindazok dacára, amit ellenem elkövetett, valami módon mégiscsak a testvérem lett volna, az én sötét fivérem, ki felett ezek a sekélyes lelkek, kik nem ismerik sem a vágyat, sem a szenvedést, nem hivatottak ítélkezni. Lemondóan legyintettem.

– Nos, ha így gondolja… eltekinthetünk a feljelentéstől – mormolta elégedetlenül dr. H., puskacső-pillantását ezúttal az asztallapra irányozva; most olyan türelmetlen vadászebre emlékeztetett, amely mindhiába rángatja a pórázt, gazdája nem engedi, hogy a róka után vesse magát. – Akkor térjünk talán vissza arra a bizonyos pénzösszegre, amelyet Engelhardt úr követel Öntől… Azt mondja, a kölcsön összegét elő tudja teremteni?

– A családom bizonyára… – hebegtem tekintetét kerülve.

– No igen, bizonyára… Mindazonáltal tisztelt édesanyjával ez idáig nem sikerült fölvennem a kapcsolatot. Mondják, külföldön utazgat… Esetleg valaki más…?

– Számos értéktárgyam maradt E. Emma úrhölgynél – mondtam hirtelen elszánással. – Ha ezeket pénzzé tehetném… A hölgy a Népszínház művésznője… esetleg kisebb kölcsönt is hajlandó lenne nyújtani…

– Kérem! – A lárva-arcon egyetlen izom sem rezzent, de a puskacső-szemek élesen fürkészték vonásaimat. – Kicsodája Önnek ez a hölgy?

– Egy rokonom – feleltem, és nagyot nyeltem. De nem kérdezett semmit, csak hümmögött.

– Ez akkor talán rendben is lenne… legalábbis reméljük! – dünnyögte mandzsettáját igazgatva, és maga elé nézett, mintha a kezéhez beszélt volna. – Csakhogy van másik része is a dolognak… attól tartok, az valamivel keményebb dió lesz…

– A… házasságomra gondol? – kérdeztem, és éreztem, hogy hirtelen kiszárad a szám. – Az apósom…

– Nos, hát igen – dünnyögte, és élénk érdeklődéssel figyelte, amint bal kezének hosszú kígyóujjai jobb kézfején dobolnak. – Engelhardt úr… méltányolható módon… úgy érzi, a történtek árnyat vetnek családi életére, mely eleddig példásnak volt mondható… s hogy mindnyájuk, de különösen Engelhardt kisasszony helyzete a történtek következtében szülővárosában tarthatatlanná vált… miért is Engelhardt úr kénytelen Klagenfurtban viselt hivataláról lemondani, és másutt alkalmaztatást keresni… valamely távoli helyen, ahová nem hatolt el a botrány híre… ami azt illeti, a kivándorlást is fontolgatja, úgy értem, a tengerentúlra…

– A tengerentúlra! – kiáltottam föl halálra válva. Dr. H. szavai úgy hatottak rám, mintha rám dőlt volna a mennyezet… mintha egy óriás sújtott volna le homlokomra gigászi kőkalapácsával… mintha rám szakadt volna összes csillagaival a mennyboltozat. – És hogyan… mikor… mennyi idő múlva akarnak indulni?

– Azt nem tudhatom, de gondolom, beletelik egy időbe, míg itteni háztartásukat fölszámolják… és mivel az adott körülmények között klagenfurti házán is csak jókora veszteséggel bír túladni…

– Pénzt akar! – vágtam közbe, s éreztem, hogy halálosan elsápadok. A bozontos lárvafő tűnődve bólogatott.

– Mennyit? – kérdeztem, és fülemben hallottam szívem eszeveszett lüktetését.

A lárvafő néhány pillanatig alsó ajkát szívogatta, majd megnevezett egy összeget.

– Az nem lehet! – kiáltottam vadul, és megragadtam a mellénye gombjánál fogva. (Nem tiltakozott, csak felvont szemöldökkel nézett gombját szorongató kezemre, mintha valami undok pondró hullott volna makulátlan mellényére.) – Ha anyám minden birtokunkat pénzzé teszi… ennyit még akkor sem…

Eleresztettem a mellénygombot, és arcomat tenyerembe temetve sírva fakadtam.

– És mi történik akkor, ha nem fizetek? – kérdeztem néhány perccel később, és égő, duzzadt szememet reá emeltem.

– Akkor Engelhardt úr nem áll el a feljelentéstől, és megeshet, hogy Önt többesztendei fegyházra ítélik – felelte szárazon.

Egy darabig némán ültünk, én magamba roskadva, dr. H. rezzenéstelen arccal, mandzsettagombjával játszadozva.

– Lenne esetleg egy lehetőség… – szólalt meg végül lassan, és gyors, fürkésző pillantást vetett reám. – Ha hajlandó lenne alávetni magát egy vizsgálatnak…

– Miféle vizsgálatnak? – kiáltottam rá haragosan, de csak azért, hogy megpróbáljam túlkiáltani a tulajdon rémületem egyre erősbödő hangját.

– Orvosi vizsgálatnak – felelte dr. H. (még mindig a kézelőjét babrálta, s pillantásával ujjainak tornamutatványait követte). – Ha sikerülne bebizonyítanunk, hogy Ön nem felelős a cselekedeteiért…

– Azt akarja rám bizonyítani, hogy bolond vagyok? – fakadtam ki, és haragomban fölpattantam a székről, de a szívem mélyén a rémület dörömbölt: ki tudja, nem vagyok-e az valóban? De dr. H. a fejét ingatta csöndesen.

– No, nem, nem egészen… jobban mondva, természetesen szó sincs ilyesmiről – helyesbített sietősen. – De mégis, ha elérhetnénk, hogy a bíróság ne bűnösnek tekintse Önt, hanem betegnek…

– Ön betegségnek tekinti a szerelmet? – törtem ki (hová kerültem, Istenem, hová kerültem, miféle emberek közé?! – tépelődtem magamban keserűen).

A lárvafő kis ideig hallgatott. Két hosszú kezét ferdén, összenyomott ujjbegyekkel egymásnak döntötte, és ajkát elbiggyesztve nézett maga elé.

– Nem az a fontos, hogy én mit gondolok – mondta végül. – Az általános vélekedés szerint a szerelmi érzésnek megvan a maga rendes tárgya mindkét nem számára, s ha az eltér a szokásostól, akkor az illető személyt a társadalom vagy romlottnak, következésképp bűnösnek, vagy pedig betegnek tekinti – ez utóbbi esetben az illető személy a közfelfogás szerint nem vonható felelősségre azon cselekedeteiért, amelyeket e beteges, ellenállhatatlan késztetés hatására követett el. Abban az esetben, ha a törvényszéki orvos szakértő diagnosztizálja Önnél ezen rendhagyó hajlamok valamelyikének fennforgását, Ön betegnek minősül, ki tetteiért csak korlátozott mértékben felel. Ez és az a tény, hogy Önt zsarolták… a zsaroló személyt nem szükséges megneveznie, de a zsarolás tényét én nem hallgatnám el… nagyobb együttérzésre hangolhatja a bírákat, és talán sikerül elérnünk a felmentést… természetesen csak akkor, ha a kérdéses összeget, mármint a kölcsönét, sikerül előteremtenünk… Ne döntsön most azonnal! – mondta, miközben lénia-tagjait megfontoltan fölszedegette a székről, és kiegyenesedett, mert távozni készült. – Gondolja át a dolgot!

– És ha arra az eredményre jutna, hogy nem vagyok teljes mértékben felelős a tetteimért… – mondtam, nehezen legyűrve viszolygásomat, mintha én lennék az a bizonyos mesebeli leány, akinek, valahányszor megszólal, kígyók és békák potyognak az ajka közül, és mégis: amit dr. H. mondott az imént, az Engelhardt-család kivándorlási szándékáról, oly rettenetes rémületet keltett bennem, hogy az minden más érzést elhomályosított. – Akkor…?

– Akkor? Akkor ezzel kifognánk a szelet Engelhardt úr vitorlájából… legalábbis jóval kevésbé lenne megalapozott azon követelése, hogy Ön a kölcsön megtérítésén felül további jelentős összegeket fizessen neki az okozott erkölcsi kárt ellensúlyozandó… Arról nem is beszélve, hogy ez esetben a bíróság feltehetőleg enyhébben ítélné meg a csalás és okirat-hamisítás bűntettét is, már amennyiben ezek fennforognak az Ön esetében. Megkérdezhetem – nézett rám újból azzal az éles puskacső-pillantással –, miszerint Ön csakugyan hamis házasságlevelet állíttatott ki Engelhardt kisasszony számára?

Éreztem, hogy elvörösödöm.

– Engelhardt kisasszony – mondtam nyomatékkal – nem kívánta