Halál - Harcom 1.

Karl Ove Knausgård

HALÁL

Harcom 1.

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

A fordítás az alábbi kiadásból készült

Karl Ove Knausgård: Min Kamp. 1.

Forlaget Oktober as, Oslo, 2009

A könyv fordítását anyagilag támogatta a NORLA

Copyright © 2009, Forlaget Oktober as, Oslo

All rights reserved

Hungarian translation © Petrikovics Edit, 2016

Fordította

PETRIKOVICS EDIT

Felelős szerkesztő Szegő János

A fordítást az eredetivel egybevetette

Fejérváry Boldizsár

Korrektor Schmal Alexandra

A kötetet Pintér József tervezte

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3428-6

ELSŐ RÉSZ

A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír. Azután megáll. Előbb-utóbb egy szép napon magától felhagy lüktető mozgásával, és a vér a test legmélyebben fekvő pontja felé áramlik, hogy ott egy kis medencébe gyűlve kívülről sötét és nyirkos tapintású foltot hagyjon az egyre fehéredő bőrön, miközben a testhőmérséklet csökken, a végtagok megmerevednek, és a belek kiürülnek. Az első órák ezen változásai olyan lassan és olyan bizonyossággal zajlanak, hogy van valamiféle szertartásszerűség bennük, mintha az élet szigorú szabályok, egyfajta gentlemen’s agreement szerint kapitulálna, amelyet a halál képviselői is betartanak, miközben folyvást arra várnak, hogy az élet visszavonuljon, ők pedig hozzáfoghassanak az új terület inváziójához. De akkor már visszavonhatatlanul. A test belsejében szétszóródó hatalmas baktériumseregeket semmi sem tartóztathatja fel. Ha csupán néhány órával korábban próbálkoztak volna, nyomban ellenállásba ütköznek, most azonban minden elcsendesedik körülöttük, és feltartóztathatatlanul nyomulnak egyre mélyebbre a nedves sötétségben. Elérik a Havers-csatornát, a Lieberkühn-mirigyeket és a Langerhans-szigeteket. A Bowman-tokot Nephrosban, a Clarke-oszlopot Spinalisban, Mesencephalon feketeállományát. És elérik a szívet. Még mindig ép, de már megfosztva a mozgástól, amelyre az egész konstrukciót tervezték, furcsán elhagyatottnak hat, akár egy gyártelep, amelyet a munkásoknak kapkodva kellett kiüríteniük, mindenfelé az erdő sötétjétől sárga fényükkel elváló, mozdulatlan járművek, üresen álló barakkok, a drótkötélpálya csilléi megrakodva függenek a hegyoldalban.

Abban a másodpercben, amikor az élet elhagyja a testet, az már a halálhoz tartozik. A lámpák, a bőröndök, a szőnyegek, a kilincsek, az ablakok. A földek, a lápok, a patakok, a hegyek, a felhők, az ég. Egyik sem idegen számunkra. Szakadatlanul a halott világ tárgyai és jelenségei vesznek körül minket. Ennek ellenére kevés dolog érint annyira kellemetlenül bennünket, mint amikor egy emberi lény csatlakozik hozzájuk, legalábbis ha azokra az erőfeszítésekre gondolunk, amelyekkel a holttesteket igyekszünk eltüntetni szem elől. A nagyobb kórházakban nem csupán elkülönített, megközelíthetetlen helyiségekbe rejtik a holtakat; az odavezető utak is titkosak, saját felvonójuk és pincefolyosóik vannak, és ha az ember mégis odatéved valamelyikre, a mellette elgurított holttestek mindig gondosan le vannak takarva. Amikor elszállítják őket a kórházból, külön kijáratot használnak, sötétített üvegű autót; a templomban külön ablaktalan termet tartanak fenn számukra; a temetési szertartás alatt zárt koporsóban fekszenek, míg végül a földbe eresztik vagy a kemencében elhamvasztják őket. Gyakorlati célt nehezen találnánk ebben az eljárásmódban. A testeket például bátran végigguríthatnák fedetlenül a kórház folyosóján, vagy teljesen közönséges taxikban is szállíthatnák anélkül, hogy különösebb veszélyt jelentenének másokra nézve. Az idős férfi, aki egy mozielőadás alatt hunyt el, nyugodtan a székében maradhatna a film végéig, sőt akár a következő vetítés alatt is. A tanárt, aki az iskolaudvaron kapott agyvérzést, nem muszáj azonnal elszállítani, semmi baj nem lesz belőle, ha ott fekszik, amíg a gondnok időt tud szakítani rá, még ha arra csak délután vagy este kerül is sor. És ha egy madár ráül és megcsipkedi, ugyan mit számít? Talán jobb lesz neki, ami a sírban vár rá, csak mert azt úgysem látjuk? Amíg a halottak nincsenek útban, semmi ok a sietségre, úgysem halhatnak meg még egyszer. Különösen a téli hideg volna kedvező. Hajléktalanok, akik a padokon és a kapualjakban fagynak halálra; öngyilkosok, akik toronyházakból és hidakról vetik le magukat; öregasszonyok, akik a lépcsőházakban esnek össze; balesetek áldozatai, akik az autójuk roncsába szorulnak; a fiatal srác, aki egy átmulatott éjszaka után félrészegen a tengerbe zuhan; a kislány, aki egy busz kerekei alá esik – hová ez a sietség, hogy elrejtsék őket a szemünk elől? Illendőségből? Mi lehetne illendőbb annál, hogy a lány szülei egy vagy két órával a szerencsétlenség után a helyszín mellett, a hóban fekve láthassák a gyermeküket, úgy az összezúzott fejét, mint a testét, úgy a véráztatta haját, mint a tiszta steppelt kabátját? Titkok nélkül, a világ elé tárva, így kellene ott feküdnie. De még ez a hóban eltöltött egyetlen óra is elképzelhetetlen. Egy olyan város, amely nem tünteti el a halottait szem elől, az utcákról, a közökből, a parkokból és a parkolókból, az nem város, hanem maga a pokol. Az a tény, hogy ez a pokol sokkal reálisabban és lényegében igazabb módon tükrözi az élettapasztalatainkat, nem számít. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez így van, mégsem szeretnénk szembenézni vele. Ennélfogva a holtak eltitkolásában a kollektív elfojtás aktusa ölt testet.

Hogy pontosan mi az, amit elfojtunk, azt viszont nem könnyű megmondani. Önmagában a halál nem lehet, ahhoz a társadalomban túlságosan nagy a jelenléte. Hogy hány halottat említenek naponta az újságokban, vagy mutatnak a híradóban, az a körülményeknek megfelelően változik, a számuk azonban évről évre többé-kevésbé állandó, és miután számtalan információs csatornán özönlenek felénk, lehetetlen elkerülni őket. Ez a fajta halál azonban nem tűnik fenyegetőnek. Épp ellenkezőleg, ez olyasmi, amit akarunk, amiért szívesen fizetünk, hogy lássuk. Ha hozzávesszük az irreális mennyiségű hullák számát, melyeket a fikció termel, még nehezebb megérteni a rendszert, amely a halál rejtegetését szorgalmazza. Ha nem a halál jelensége az, ami elrettent bennünket, akkor honnan ez a végtelen ellenszenv a holttestekkel szemben? Vagy azt jelenti, hogy kétfajta halál létezik, vagy azt, hogy ellentmondás áll fenn a halálról alkotott elképzelésünk és a halál valós megnyilvánulása között, ami alapvetően ugyanarra vezethető vissza: a halálról alkotott elképzelésünk olyan erősen rögzült a tudatunkban, hogy nem csupán megrendülünk, amikor azzal szembesülünk, hogy a valóság eltér ettől, de minden eszközzel igyekszünk elrejteni is. Nem valamiféle tudatos mérlegelés eredményeként, ahogyan a rítusok esetében történik, amilyen például a temetési szertartás, melynek tartalma és értelme manapság tárgyalási alapot képez, és ezáltal az irracionális szférából a racionálisba kerül át, a kollektívből az individuálisba – nem, az, ahogyan eltávolítjuk a halottakat, soha nem volt vita tárgya, mindig is olyasmi volt, amit egyszerűen megtettünk valamiféle kényszerűségből, amit senki sem tud megmagyarázni, de mindenki ismer: amikor az apád egy szeles őszi vasárnapon meghal odakint az udvaron, legalább leborítod egy takaróval. Ám nem ez az impulzus az egyetlen, amelyben a halottak kapcsán osztozunk. A holttestek eltüntetéséhez hasonlóan szembeötlő az a tény, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a talaj szintjére igyekszünk hozni őket. Egy olyan kórház, amely fölfelé szállítja a halottakat, melynek bonctermei és halottasháza az épület legfelső emeletein vannak, szinte elképzelhetetlen. A holtakat a lehető legalsóbb szinten őrzik. És ugyanez az elv érvényes azokra a temetkezési vállalkozásokra, amelyek átveszik őket: egy biztosítótársaság nyugodt szívvel rendezheti be az irodáját akár a nyolcadik emeleten is, egy temetkezési iroda azonban nem. Az összes temetkezési vállalkozó az utcaszint közelében alakítja ki az irodáját. Ennek az eredetét nehéz volna megmondani, hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy egy régi hagyományon alapul, amelynek eredetileg praktikus oka volt, például az, hogy a pincében hideg van, ezért ez a helyiség a legalkalmasabb a holttestek tárolására, és ez az elv ma, a hűtőszekrények és a hűtőkamrák korában is érvényes, és nem arról van szó, hogy természetellenesnek tűnne a holtakat fölfelé szállítani az épületekben, mintha a magasság és a halál kölcsönösen kizárnák egymást. Mintha egyfajta khthonikus ösztön uralkodna rajtunk, valami mélyen bennünk azt sürgetné, hogy a halottainkat vissza kell juttatnunk ahhoz a földhöz, ahonnan származunk.

Úgy tűnhet tehát, mintha a halál megoszlása két különböző szisztémát követne. Az egyik a nehéz titoktartáshoz és a sötét földhöz kötődik, a másik a könnyed nyitottsághoz és az éteri fényhez. Egy apa a tűzvonalból próbálta kimenteni gyermekét egy közel-keleti városban. A húsukba csapódó golyóktól megremegő, szorosan összefonódó testüket ábrázoló kép, amelyet egy kamera rögzített, majd szétküldött a Földünk körül keringő több ezer műholdnak, hogy azután tévékészülékek milliói sugározzák világszerte, úgy siklott be a tudatunkba, mint csupán egy újabb kép a holtak vagy haldoklók képei közül. Ezeknek a képeknek nincs súlyuk, nincs kiterjedésük sem időben, sem térben, és semmiféle kapcsolatban nem állnak a testekkel, amelyekből valaha létrejöttek. Sehol sincsenek, és mindenütt ott vannak. A legtöbb csak átsuhan rajtunk és eltűnik, néhány ilyen-olyan okokból hosszabban elidőzik és meglapul agyunk valamelyik sötét zugában. Egy műlesikló felbukik, átszakad az artéria a combjában, a vér vörös ösvényt fest mögötte a lejtőn, és még azelőtt meghal, hogy a teste megállna. Egy repülőgép felszáll, emelkedés közben lángok csapnak ki a szárnyából, és végül tűzgolyóként robban fel az elővárosi házak fölött a kék égen. Egy este halászhajó süllyed el az északnorvég partoknál, a hétfős legénység a vízbe fullad. Másnap reggel az összes újság lehozza a hírt, melyet rejtélyként emlegetnek, ugyanis az időjárás nyugodt volt, a hajóról nem adtak le vészjelzést, egyszerűen eltűnt, amit némelyik tévécsatorna helikopterrel a szerencsétlenség helyszíne fölé emelkedve az üres tengerről készített felvételekkel nyomatékosít. Az ég felhős, a szürkészöld hullámverés súlyos és nyugodt, mintha egészen más temperamentummal bírna, mint a fehéren fodrozódó tajték, amely helyenként a magasba csap. Egyedül ülök a tévé előtt, kora tavasz lehet, mert az apám odakint dolgozik a kertben. Egy szót sem hallok abból, amit a riporter mond, a tenger felszínét bámulom, amelyből hirtelen egy arc körvonala bukkan elő. Nem tudom, mennyi ideig van ott, talán néhány másodpercig, de épp elég hosszan ahhoz, hogy rettentő hatást tegyen rám. Abban a pillanatban, ahogy az arc eltűnik, felugrok, hogy keressek valakit, akinek elmesélhetem. Anya délutános, a bátyám focizik, a telepen élő többi gyerek úgysem hallgatna meg, ezért úgy döntök, hogy apának mondom el. Lerobogok a lépcsőn, belebújok a cipőmbe, magamra rángatom a kabátomat, kinyitom az ajtót, és rohanva megkerülöm a házat. Nem szabad szaladgálnunk a telken, így mielőtt a látóterébe érnék, lassítok, és sétálni kezdek. A ház mögött áll, annak a mélyén, ami a konyhakertünk lesz majd, és pörölykalapácsával egy sziklatömbre sújt. Bár a mélyedés nem több egy méternél, a kiásott fekete föld és a kerítés mögött magasodó sűrű berkenyefák miatt ott lent már egészen bealkonyodott. Amikor felegyenesedve felém fordul, az arca szinte alig látszik a sötétben.

Mégis több mint elegendő információm van ahhoz, hogy tudjam, milyen hangulatban van. Erről nem az arckifejezés árulkodik, hanem a testtartás, és nem az elmével olvas benne az ember, hanem az ösztönökkel.

Leteszi a kalapácsot, és lehúzza a kesztyűjét.

– Nos? – kérdezi.

– Az előbb a tévében láttam egy arcot a tengerben – válaszolom, és megállok fölötte a füvön. A szomszédunk kora délután kivágott egy fenyőfát, a kőkerítés túloldalán felhalmozott rönkök gyantaillata tölti meg a levegőt.

– Egy búvárt? – kérdezi apa. Tisztában van vele, hogy rajongok a búvárokért, és valószínűleg nem tudja elképzelni, mi mást találtam volna annyira érdekesnek, hogy kimenjek, és meséljek neki róla.

Megrázom a fejem.

– Nem ember volt. Inkább valami kép a tengerben.

– Valami kép, mi? – ismétli meg, és előhúzza a cigarettásdobozt az inge zsebéből.

Bólintok, majd sarkon fordulok, hogy visszamenjek a házba.

– Várj csak – szól utánam.

Fellobbant egy szál gyufát, lehajtja a fejét, és meggyújtja a szájában lógó cigarettát. A láng apró fénybarlangot váj a szürke félhomályba.

– Úgy? – mondja.

Miután mélyen beleszippant a cigarettába, az egyik lábával a sziklára támaszkodik, és az út túlsó oldalán kezdődő erdő felé mered. De az is lehet, hogy a fák fölötti eget bámulja.

– Talán Jézus képét láttad? – kérdezi, és felpillant rám. Ha nem lenne barátságos a hangja, és a kérdést nem előzte volna meg hosszú szünet, azt hihetném, hogy a bolondját járatja velem. Kissé kínosnak találja, hogy keresztény vagyok, mindössze annyit vár tőlem, hogy ne különbözzek a többi gyerektől, erre a telepen nyüzsgő kölykök között épp a kisebbik fia az egyetlen, aki hívőnek nevezi magát.

De erre most igazán kíváncsi.

Pillanatnyi örömöt érzek, amiért tényleg érdekli, ugyanakkor kissé meg is sértődöm, hogy így alábecsül.

Megrázom a fejem.

– Nem Jézus volt.

– Ezt örömmel hallom – feleli apa, és elmosolyodik. Valamivel feljebb a domboldalon bicikligumik surrognak az aszfalton. A zaj egyre erősödik, és a telepen olyan nagy a csend, hogy amikor a kerékpár a következő pillanatban elsüvít mögöttünk az utcán, tisztán hallatszik a surrogásból fakadó halk, éneklő hang.

Apa ismét beleszippant a cigarettába, majd félig elszíva átdobja a kerítésen. Köhög, visszahúzza a kesztyűt, és a kalapács után nyúl.

– Ne foglalkozz vele többet – mondja, és felpillant rám.

Nyolcéves voltam azon az estén, az apám harminckettő. Bár továbbra sem állíthatnám, hogy értem őt, vagy hogy tudnám, milyen ember volt, az a tény, hogy időközben hét évvel idősebb lettem, mint ő volt akkor, megkönnyíti, hogy megértsek bizonyos dolgokat. Például azt, hogy mennyire különbözőek voltak a napjaink. Míg az én napjaim zsúfolásig voltak értelemmel, minden egyes lépés új lehetőséget nyitott előttem, és minden egyes lehetőség csordultig megtöltött oly módon, amely ma már érthetetlen a számomra, az ő napjainak a célja nem koncentrálódott különálló eseményekre, hanem olyan nagy felületeken szóródott szét, hogy nem lehetett másként felfogni őket, csupán elvont fogalmakként. A „család volt az egyik ilyen fogalom, a „karrier egy másik. Előre nem látható lehetőségek csak nagy ritkán vagy sohasem nyíltak a napjai során, nagy vonalakban mindig tudnia kellett, mit hoznak, és hogyan fog viszonyulni hozzájuk. Tizenkét éve volt házas, nyolcat tanárként dolgozott végig, volt két gyereke, háza és autója. Beválasztották az önkormányzati képviselő-testületbe, és a szociálliberális Venstre párt színeiben helyet kapott az önkormányzat vezetőségében. A téli hónapokban filatéliával foglalta el magát, nem is sikertelenül; viszonylag rövid idő alatt a régió egyik vezető bélyeggyűjtőjévé vált, míg a nyári félévben kerti munkával töltötte a fennmaradó szabadidejét. Hogy ezen a tavaszi estén mi járhatott a fejében, arról fogalmam sincs, ahogy azt sem tudom, hogy miféle kép élt benne önmagáról, amikor kalapáccsal a kezében felegyenesedett a félhomályban, ám abban, hogy úgy érzi, egészen jól érti a körülötte lévő világot, egészen bizonyos voltam. Az összes szomszédot ismerte a telepen, tisztában volt azzal, hogy milyen társadalmi helyzetben vannak hozzá képest, és feltehetőleg arról is tudott egyet s mást, amit a legszívesebben megtartottak volna maguknak, részben mert a gyerekeiket tanította, részben mert jó szeme volt mások gyengeségeihez. Ezenfelül az új, művelt középosztály tagjaként jól tájékozódott a nagyvilágban, amelyről az újság, a rádió és a tévé látta el naprakész információkkal. Egész sokat tudott a botanikáról és a zoológiáról, fiatalkorában ugyanis érdekelték ezek a tudományágak, és ha a többi reáltárgyban kevésbé volt is járatos, gimnáziumi tanulmányai révén legalábbis ismerte alapvető princípiumaikat. Lényegesen jobban értett a történelemhez, amelyet az irodalommal és az angollal együtt tanult az egyetemen. Más szóval, semmiben sem volt szakértő, kivéve talán a pedagógiát, de mindenhez konyított valamennyit. Ebből a szempontból tipikus tanár volt, hozzáteszem, olyan időben, amikor felső tagozatban tanítani még valamiféle státust jelentett. A kőkerítés túloldalán lakó szomszéd, Prestbakmo ugyanabban az iskolában tanított, ahogy Olsen is, az a szomszédunk, aki a házunk fölötti, fákkal benőtt hegyoldalban lakott, míg egy másik szomszéd, Knudsen, aki az út túlsó végén élt, egy másik iskola igazgatóhelyettese volt. Így amikor apám a hetvenes évek közepén ezen a tavaszi estén a feje fölé lendítette a kalapácsot, majd a sziklára sújtott vele, ezt olyan világban tette, amelyet bensőségesen ismert. Hogy az ember megfizeti ennek az árát, csak akkor értettem meg, amikor magam is ebbe a korba értem. A látókör kiszélesedésével nemcsak a világ által okozott fájdalom lesz kisebb, hanem az értelme is. A világ megértése bizonyos távolságot követel. Az apró, szabad szemmel nem látható dolgokat, mint a molekulákat és az atomokat, felnagyítjuk, és ami túlságosan nagy, mint a felhőképződmények, folyódelták, csillagképek, lekicsinyítjük. Majd miután az érzékeink számára elérhető távolságba hoztuk őket, mindent rögzítünk, és ezt a rögzített dolgot nevezzük tudásnak. Egész gyerek- és fiatalkorunkban arra törekszünk, hogy megfelelő távolságot alakítsunk ki a dolgokkal és jelenségekkel szemben. Olvasunk, tanulunk, tapasztalunk, kiigazítunk. Aztán egy nap eljutunk arra a pontra, ahol az összes szükséges távolságot meghatároztuk, az összes szükséges rendszert elfogadtuk. Ekkor kezd gyorsulni az idő. Már nem ütközik akadályokba, minden elrendeztetett, az idő keresztülzúdul az életünkön, a napok vad rohanásban tűnnek el, és mielőtt felocsúdnánk, negyvenévesek vagyunk, majd ötven, hatvan… Az értelem tartalmat követel, a tartalom időt, az idő ellenállást. A tudás távolállás, a tudás a leállás és az értelem ellensége. Más szóval, arról az 1976-os estéről őrzött képem az apámról kettős: egyrészt olyannak látom őt, amilyennek akkoriban láttam, nyolcéves szemmel, kiszámíthatatlannak és ijesztőnek, másrészt egy korombeli férfinak, akinek az életén keresztülsüvít az idő, újra és újra nagyobb darabokat szakítva le az értelemből.

A kőhöz csapódó kalapács döngése az egész telepet bejárta. A főút felől egy autó bukkant fel a lankás emelkedőn, felkapcsolt fényszórókkal hajtott el mellettünk. A szomszéd ajtaja kinyílt, Prestbakmo megállt a tornác lépcsőjén és felhúzta a munkáskesztyűt, miközben beleszimatolt a tiszta, esti levegőbe, majd a fogantyúját megmarkolva, végigtolta a talicskát a gyepen. A sziklából, melyre apa lesújtott, lőporszag áradt, a kőkerítés mögül fenyőillat kúszott felénk, a frissen felásott föld és erdő illata, míg a szelíd északi szellő enyhén sós fuvallatot hozott magával. Eszembe jutott az arc, amelyet a tengerben láttam. Bár csak néhány perc telt el azóta, hogy legutóbb töprengtem rajta, máris egészen megváltozott. Most apám arcát láttam.

Hirtelen abbahagyta a munkát a gödörben.

– Még mindig itt ácsorogsz, fiam?

Bólintottam.

– Nyomás befelé!

Elindultam.

– És Karl Ove! – szólt utánam.

Megtorpantam, és kérdőn fordultam hátra.

– Ezúttal semmi futás.

Csak bámultam. Honnan tudhatta, hogy szaladtam?

– És ne tátsd így a szád! – tette hozzá. – Úgy nézel ki, mint egy idióta.

Engedelmesen becsuktam a számat, majd lassan megkerültem a házat. Az épület elé érve láttam, hogy az utca tele van gyerekekkel. Az idősebbek csapatba verődve álltak a biciklijükkel, az alkonyatban szinte egybeolvadtak vele. A kisebbek bújócskáztak. Akit a hunyó megtalált, a járdára felrajzolt krétakörbe állt, a többiek a házat őrző hunyó szeme elől elrejtőzve az út alatti erdőben lapultak, én azonban láttam őket.

A hídpillérek fényei vörösen izzottak a fák fekete koronája fölött. Az emelkedőn újabb autó közeledett. A lámpája fényében először a biciklisták váltak láthatóvá, azután egy pillanatra felvillant a reflektorfény, fém, steppelt dzsekik, fekete szempárok a fehér arcokon, majd játszó gyerekek, akik épp csak annyira húzódtak félre, hogy az autó elférjen mellettük, és most kísértet módjára álltak a kocsit bámulva.

Trollnesék voltak, az egyik osztálytársam, Sverre szülei. Úgy tűnt, ő nincs az autóban.

Megfordultam, és tekintetemmel a piros hátsó lámpákat követtem, amíg el nem tűntek az emelkedő tetején. Azután bementem a házba. Egy darabig az ágyon fekve olvasni próbáltam, de nem kötött le, ezért átmentem Yngve szobájába, ahonnan kiláttam apára. Amikor láttam őt, tudtam, hogy hol van, és valahogy ez a bizonyosság volt a legfontosabb. Ismertem a hangulatait, és rég megtanultam, hogyan láthatom előre őket, mint később rájöttem, egyfajta tudat alatti besorolási rendszer segítségével, amelyben néhány állandó viszonyítási pont elég volt ahhoz, hogy eldöntsem, mire számíthatok, és meg tudjam tenni a szükséges előkészületeket. Egyfajta hangulatmeteorológia… Az autó sebessége a házunkhoz vezető lankás emelkedőn, a motor leállításához, a holmija összeszedéséhez és a kiszálláshoz szükséges idő, ahogyan körülnézett, mielőtt bezárta a kocsi ajtaját, az előszobából felszűrődő hangok árnyalatai, miközben leveszi a kabátját – mind-mind jel volt, értelmezésre várt. Kiegészítve azon információkkal, hogy hol járt, mennyi ideig volt távol, és kivel találkozott, máris levonhattam a következtetést, és a folyamatból ezt az egyet fogtam fel tudatosan. A legjobban attól féltem, amikor egyszerűen csak felbukkant… Amikor valamilyen oknál fogva figyelmetlen voltam…

Honnan a csudából tudta, hogy szaladtam?

Nem ez volt az első alkalom, amikor érthetetlen módon leleplezett. Az ősszel például egy este egy zacskó édességet rejtettem a paplanom alá, pontosan azért, mert sejtettem, hogy be fog jönni a szobámba, és tudtam, hogy soha az életben nem hinné el, hogyan jutottam a pénzhez, amiből a nyalánkságot vettem. Amikor aztán valóban bejött hozzám, néhány másodpercig csak állt és nézett.

– Mit dugdosol az ágyban? – kérdezte.

Mégis honnan tudhatta?

Odakint Prestbakmo felkapcsolta a vakító lámpát a járódeszkák fölött, amiken dolgozni szokott. A sötétből kiemelkedő új fénysziget zsúfolásig tele volt tárgyakkal, amiket Prestbakmo most mozdulatlanul méregetett. Egymásra pakolt festékesdobozok, ecsetekkel teli üvegek, fatuskók, deszkadarabok, összehajtogatott ponyvák, gumiabroncsok, egy kerékpárváz, néhány szerszámosláda, mindenféle formájú és méretű csavarokkal és szegekkel megtöltött dobozok, tejesdobozokba ültetett virágpalántákkal teli tálcák, meszeszsákok, egy feltekert kerti slaug, a falhoz támasztva pedig egy jókora lemez, amelyen minden elképzelhető szerszám kontúrja ott szerepelt, és amelyet feltehetőleg az alagsori barkácsműhelybe szántak.

Amikor újra apa felé pillantottam, egyik kezében a kalapáccsal, a másikban az ásóval éppen átvágott a füvön. Sietősen elhúzódtam az ablaktól. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó. Yngve volt az. Az órámra néztem. Még két perc volt fél kilencig. Amikor közvetlenül ezután a jellegzetes, kissé rángatózó, szinte kacsázó járásával felért a lépcsőn, amit arra fejlesztettünk ki, hogy gyorsan, ám hangtalanul lehessen közlekedni rajta, az arca kivörösödött, és teljesen ki volt fulladva.

– Hol van apa? – kérdezte, amint belépett a szobába.

– A kertben – válaszoltam. – Nem késtél. Nézd, még csak most van fél kilenc.

Azzal felé nyújtottam a csuklómon lévő órát.

Elment mellettem, és kihúzta a széket az íróasztal alól. Még mindig kinti szagot árasztott. Hideg levegő, erdő, kavics, aszfalt.

– A kazettáim közt turkáltál? – szegezte nekem a kérdést.

– Nem.

– Akkor meg mit keresel a szobámban?

– Semmit – válaszoltam.

– És ezt nem tudnád a saját szobádban csinálni?

Alattunk ismét kinyílt a bejárati ajtó. Ezúttal apa súlyos léptei szűrődtek fel a földszintről. A bakancsát még kint, a ház előtt levette, ahogy szokta, és a mosókonyhába tartott, hogy átöltözzön.

– A híradóban láttam egy arcot a tengerben – mondtam. – Hallottál róla valamit? Tudsz valakiről, aki látta?

Yngve félig kérdő, félig elutasító arccal nézett rám.

– Te meg miről zagyválsz?

– Tudod, az az elsüllyedt halászhajó.

Alig észrevehetően biccentett.

– Amikor a híradóban azt a helyet mutatták, ahol a hajó elsüllyedt, egy arcot láttam a tengerben.

– Egy hullát?

– Nem. Nem igazi arc volt. A tenger formázott arcképet.

Egy pillanatig szótlanul nézett rám. Azután a halántékához érintette a mutatóujját, és forgatni kezdte.

– Nem hiszel nekem? – kérdeztem. – Pedig igaz.

– Tudod, mi az igaz? Hogy egy nagy nulla vagy.

Amikor apa ebben a pillanatban odalent megnyitotta a vízcsapot, eszembe jutott, hogy ha nem akarom megkockáztatni, hogy összefussak vele a folyosón, jobb lesz, ha most azonnal a szobámba megyek. Ugyanakkor nem akartam, hogy Yngvéé legyen az utolsó szó.

– Te vagy a nulla – mondtam.

Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Egyszerűen felém fordult, előretolta felső fogsorát, és úgy szívta be és fújta ki a levegőt a fogai között, mint egy nyúl. A mutatvány az előreálló fogaimra utalt. Elfordítottam a fejem, és igyekeztem még azelőtt kijutni a szobából, hogy észrevenné, eleredtek a könnyeim. Mindaddig, amíg egyedül voltam, nem zavart, hogy sírok. És ezúttal meg is úsztam, nem igaz? Hiszen a bátyám semmit sem vett észre.

A szobám ajtaja mögött megálltam, és egy pillanatig azon tűnődtem, hogy be kellene mennem a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom, és eltüntessem a sírás nyomait. De apa már felfelé tartott a lépcsőn, úgyhogy kénytelen voltam a pulóverem ujjával megtörölni a szememet. A vékony nedvességréteg, melyet a száraz anyag kent szét a szemem felületén, összemosta a szoba felületeit és színeit, mintha hirtelen víz alá süllyedt volna, és ez az elképzelés olyan csalogató volt, hogy felemeltem a karomat, és úszótempót imitálva lassan az íróasztalhoz mentem. Gondolatban gömbölyű fémsisakot viseltem a búvárkodás hőskorából, amikor még ólomtalpú cipőben és vastag, elefántbőrszerű öltözetben járkáltak a tenger fenekén, egy ormányhoz hasonlító oxigéntömlőt a fejükhöz csatlakoztatva. Apró sziszegéssel szedtem a számon keresztül a levegőt, miközben nehézkes, lassú mozdulatokkal támolyogtam körbe a padlón egészen addig, amíg az érzést övező rettegés hideg víz módjára a bőröm alá nem kezdett szivárogni.

Néhány hónappal korábban láttam A rejtelmes szigetet, a Verne regénye alapján készült tévésorozatot, és a hőlégballonnal a Csendes-óceán egyik lakatlan szigetére sodródó férfiak története az első képkockától óriási hatással volt rám. Borzasztóan izgalmas volt az egész. A hőlégballon, a vihar, a 19. századi ruhát viselő férfiak, a zord, kietlen sziget, amely közel sem volt olyan elhagyatott, mint hitték, mert folyton titokzatos és megmagyarázhatatlan dolgok történtek körülöttük. De kik lehettek a többiek, akik a szigeten tartózkodtak? A válasz minden átmenet nélkül érkezett meg az egyik epizód végén. Valaki járkált a víz alatti barlangokban… egy sor emberszerű teremtmény… a kezükben tartott lámpák fényében egy pillanatra sima, maszkos fejek bukkantak fel… uszonyok… valamiféle gyíkra hasonlítottak, de felegyenesedve jártak… tartály volt a hátukon… az egyik megfordult, és nem volt szeme…

Nem sikítottam fel, amikor megláttam, ám a félelmet, amellyel a képek töltöttek el, nem tudtam lerázni magamról; fényes nappal is elfogott a rettegés, ha eszembe jutottak a békaemberek a barlangban. És ebben a pillanatban gondolatban én is elkezdtem átváltozni. A sziszegésem az ő sziszegésük lett, a léptem az ő léptük, a karom az ő karjuk, és amikor behunytam a szemem, az ő szem nélküli arcukat láttam magam előtt. A barlang… a fekete víz… a békaemberek sora, kezükben lámpával… Mindez odáig fajult, hogy az sem segített, ha kinyitottam a szemem. Hiába láttam, hogy a szobámban vagyok, a saját megszokott dolgaimmal körülvéve, a rettegés nem akart elereszteni. Annyira féltem, hogy történni fog valami, hogy pislogni is alig mertem. Merev mozdulatokkal ültem le az ágyra, és anélkül, hogy ránéztem volna, magamhoz húztam az iskolatáskámat, rápillantottam az órarendre, kikerestem a szerdai napot, és elolvastam, ami alatta állt, matek, környezetismeret, ének-zene, majd az ölembe emeltem a táskát, és gépiesen átlapoztam a benne lévő könyveket. Amikor végeztem, felemeltem a párnámon heverő, nyitott könyvet, a falnak döntöttem a hátamat, és olvasni kezdtem. A másodpercek, amelyek két felpillantás között teltek el, apránként percekké váltak, és amikor apa pontban kilenckor vacsorázni hívott, már nem a félelem tartott a hatalmában, hanem a könyv. De még attól is jókora erőfeszítésbe került elszakadnom.

Nem vághattunk magunknak kenyeret, és nem használhattuk a tűzhelyet, ezért mindig anya vagy apa készített nekünk vacsorát. Amikor anya délutános volt, apa csinált mindent: amikor beléptünk a konyhába, a két pohár tej és a két tányér a négy-négy, előre megkent szendviccsel már ott várt bennünket az asztalon. Apa a szendvicseket szokásához híven előre elkészítette, majd a hűtőszekrénybe tette, ezért hidegek voltak, amitől még akkor is nehéz volt legyűrni őket, ha szerettem, amivel megkente őket. Amikor anya otthon volt, a feltétnek valókat vagy ő, vagy mi az asztalra tettük, és ez az apró trükk, melynek köszönhetően mi magunk dönthettük el, hogy mi kerüljön az asztalra és a kenyerünkre, illetve hogy a szendvicsek szobahőmérsékletűek voltak, elég volt ahhoz, hogy valamiféle szabadságérzetet keltsen bennünk. Kinyithattuk a szekrényt, hogy kivegyük a tányérokat, amelyek mindig csörömpöltek egy kicsit, amikor egymáshoz értek, és az asztalra tehettük őket; kihúzhattuk az evőeszközös fiókot, amely mindig zörgött egy kicsit, és a késeket a tányérok mellé fektethettük; az asztalra állíthattuk a poharakat, kinyithattuk a hűtőszekrény ajtaját, kivehettük és kitölthettük a tejet, és a szánkat még beszédre is nyithattuk. Amikor anyával vacsoráztunk, a dolgok teljes természetességgel követték egymást. Arról beszélgettünk, ami az eszünkbe jutott, érdeklődve hallgatta, amit meséltünk, és ha kilöttyintettünk egy kis tejet, vagy magunkról megfeledkezve az asztalterítőre tettük a kiázott teafiltert (mert anya olykor teát is főzött nekünk), semmi baj nem lett belőle. Ám ha az étkezésben való közreműködésünk nyitotta meg ezt a szabadsághoz vezető zsilipet, apa jelenlétének a mértéke szabályozta a nagyságát. Ha házon kívül volt, vagy odalent az irodában, olyan hangosan és szabadon, olyan széles gesztusokkal kísérve beszéltünk, ahogy jólesett; amikor felfelé tartott a lépcsőn, automatikusan lehalkítottuk a hangunkat, és témát is váltottunk, ha olyasmiről beszélgettünk, amiről azt feltételeztük, hogy nem találná megfelelőnek; ha bejött a konyhába, teljesen elhallgattunk, mereven és kihúzott derékkal, az evésre koncentrálva ültünk az asztalnál; ha viszont a nappaliban ült le, tovább beszélgettünk, de halkabban és óvatosabban.

Aznap este négy előre elkészített szendvics várt bennünket a tányérunkon, amikor beléptünk a konyhába. Egy barna kecskesajttal, egy hagyományos sárga sajttal, egy paradicsomos szardíniával, egy pedig köménymagos sajttal. A szardíniát nem szerettem, ezért azzal a szendviccsel kezdtem. Undorodtam a haltól, a hetente legalább egyszer az asztalra kerülő, főtt tőkehaltól émelyegtem: mind a fazékból kigomolygó gőzétől, mind az ízétől és az állagától. Ugyanez vonatkozott természetesen a főtt sávos tőkehalra, a főtt fekete tőkehalra, a főtt heringre, a főtt foltos tőkehalra, a főtt lepényhalra, a főtt makrélára és a főtt vörös álsügérre. A szardíniában nem az íze volt a legrosszabb – igyekeztem azt képzelni, hogy a paradicsomszósz ketchup –, hanem az állaga, és mindenekelőtt a csúszós kis farkak. Undorítóak voltak. Hogy minimálisra csökkentsem az érintkezést velük, mindig azokat haraptam le elsőként, félretettem őket a tányéromon, egy kis paradicsomszószt toltam a kenyérszelet széléhez, a halom közepébe dugtam a farkat, és gyors mozdulattal összecsíptem körülötte a kenyér héját. Így többször is meg tudtam rágni a falatot anélkül, hogy érintkezésbe kerültem volna a szardínia farkával, majd az egészet leöblítettem tejjel. Amikor apa nem volt ott, ahogy ezen az estén is, természetesen könnyedén a nadrágom zsebébe süllyeszthettem az apró halfarkakat.

Yngve a homlokát ráncolva csóválta a fejét, amikor meglátta. Azután elmosolyodott. Visszanevettem rá.

Odakint a nappaliban apa mocorogni kezdett a karosszékben. Egy doboz gyufa alig hallható zörgése szűrődött be hozzánk, a következő pillanatban felhangzott a dörzsfelületen végighúzott gyufafej reccsenése, amelyet sistergő hang követett, ahogy fellobbant, majd szinte belezuhant a láng csendjébe. Amikor néhány másodperccel később a cigarettafüst beszivárgott a konyhába, Yngve előrehajolt, és amilyen halkan csak bírta, kinyitotta az ablakot. A kinti sötétségből bekúszó hangok a konyha egész hangulatát megváltoztatták. Hirtelen a ház előtti táj részévé vált. Úgy ülünk itt, mint valami páholyban, futott át a fejemen. A gondolattól felállt a szőr az alkaromon. A szél keresztülsüvített az erdőn, megzörgette a bokrokat és a fákat alattunk a gyepen. Az útkereszteződésből beszűrődött a gyerekek hangja, akik még mindig a kerékpárjukon lógva beszélgettek. A hídra vezető emelkedőn sebességet váltott egy motorkerékpáros. És a távolból, minden egyéb zajt elnyomva, egy hajó zúgása hallatszott, amely a fjordból a part felé tartott.

Hát persze hogy hallott engem! Hallotta, amikor a kavicson rohantam!

– Cserélünk? – kérdezte Yngve halkan, és a köménymagos sajtos kenyérre mutatott.

– Cserélhetünk – feleltem. A rejtély megoldásától lelkesülten egy korty tejjel leöblítettem a szardíniás szendvics utolsó darabkáját, és hozzáláttam ahhoz a szelethez, amelyet Yngve tett a tányéromra. Oda kellett figyelni a tej adagolására, mert ha az utolsó szelet kenyérhez érve elfogyott, akkor szinte lehetetlen volt az egészet legyűrni. A legjobb persze az volt, ha sikerült összespórolni egy keveset az utolsó szelet kenyér utánra, mert a tej soha nem ízlett jobban, mint abban a pillanatban, amikor nem volt már funkciója, hanem a saját jogán csúszott le a torkomon, tisztán, semmivel sem keveredve, ám ez nekem sajnos szinte soha nem sikerült: bármilyen csábítóak voltak is a jövő ígéretei, a pillanatnyi igények folyton legyőzték őket.

Yngvének ellenben sikerült. A beosztás nagymestere volt.

Odafent Prestbakmóéknál valaki a küszöbhöz ütögette a csizmája sarkát. Azután három rövid kiáltás hasított keresztül az estén.

– Geir! – Geir! – Geir!

A válasz annak a háznak az udvaráról érkezett, ahol John Beck lakott, épp annyi késéssel, hogy aki hallotta, biztos lehessen benne, Geir megfontolta, hogy feleljen-e.

– Megyek! – kiáltotta.

Közvetlenül ezután szaladó léptek zaja hangzott fel a ház előtt. Amikor elérték Gustavsenék falát, apa felállt a nappaliban. A lépteit hallva behúztam a nyakamat, és Yngve is így tett. Apa bejött a konyhába, az asztalhoz lépett, egyetlen szó nélkül előrehajolt, és nagy csattanással bezárta az ablakot.

– Este zárva tartjuk az ablakot – mondta.

Yngve bólintott.

Apa ránk nézett.

– Az evéssel foglalkozzatok – mondta.

Csak akkor néztem Yngvére, amikor apa újra leült a nappaliban.

– Haha – suttogtam.

– Haha? – súgta vissza. – Legalább annyira szólt neked is.

Majdnem két kenyérszeletnyi előnye volt, így hamarosan felállhatott az asztaltól, és a szobájába ment, míg én még perceken keresztül rágtam. Úgy terveztem, hogy vacsora után bemegyek apához, és megmondom neki, hogy a késő esti híradóban biztosan leadják majd a hírt a tengerben felbukkanó arccal, de arra jutottam, hogy az adott körülmények között talán jobb, ha hagyom az egészet.

Vagy mégsem?

Úgy döntöttem, még meglátom. Vacsora után be szoktam kukkantani a nappaliba, hogy jó éjszakát kívánjak neki. Ha a hangja semleges, vagy ami még jobb, barátságos, akkor megemlítem. Ellenkező esetben nem.

Sajnos a kanapén ült, amely a nappali végében állt, és nem a tévékészülék előtti bőrfotelek valamelyikében, mint máskor. Így nem tudtam csupán a fejemet bedugva, futólag jó éjszakát kívánni neki, mint amikor az egyik bőrfotelben ült. Kénytelen lettem volna néhány lépést tenni a szoba belseje felé. Ebből persze mindjárt rájön, hogy akarok valamit. És akkor a hangulatától függetlenül így is, úgy is elő kell állnom a mondandómmal.

Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már kijöttem a konyhából, és mivel a bizonytalanság megállított, hirtelen nem volt választásom, mert nyilván hallotta, hogy megálltam, amiből pedig azonnal megértette, hogy akarok tőle valamit. Így aztán megtettem az ahhoz szükséges négy lépést, hogy bekerüljek a látóterébe.

Egyik lábát a másikon átvetve ült, könyökével a kanapé háttámlájára támaszkodott, kissé hátrahajtott fejét a tenyerében nyugtatta. Pillantása, amely a mennyezet felé irányult, most rám szegeződött.

– Jó éjszakát, apa – mondtam.

– Jó éjszakát – felelte.

– A híradóban biztosan megint mutatják majd azt a képet – mondtam. – Csak gondoltam, szólok neked. Hogy anyával megnézhessétek.

– Miféle képet? – kérdezte.

– Azt az arcot – válaszoltam.

– Arcot?

Alighanem nyitva maradt a szám, mert hirtelen leejtette az alsó állkapcsát, és eltátotta a száját, amiből megértettem, hogy engem utánoz.

– Amelyikről meséltem – mondtam.

Apa becsukta a száját, és felegyenesedett anélkül, hogy levette volna rólam a pillantását.

– Egy hangot sem akarok többet hallani arról az arcról – jelentette ki.

– Rendben – válaszoltam.

Amikor megfordultam, és a folyosó felé indultam, éreztem, hogy a tekintete elenged. Fogat mostam, pizsamát húztam, felkapcsoltam az ágy melletti olvasólámpát, majd bebújtam az ágyba, és olvasni kezdtem.

Valójában csak fél órát olvashattam volna, tízig, de általában fél tizenegyig bújtam a könyvemet, amíg anya haza nem ért. Ahogy aznap este is. Amikor meghallottam, hogy a bogárhátú a főút felől közeledik az emelkedőn, a könyvet a padlóra tettem, és lekapcsoltam a lámpát, hogy a sötétben fekve hallgassam az anya által keltett zajokat: a becsapódó kocsiajtót, a lépteit a kavicson, a kinyíló bejárati ajtót, ahogy leveszi a kabátját és a cipőjét, elindul felfelé a lépcsőn… A ház másmilyennek tűnt, amikor otthon volt, én pedig különös módon képes voltam érzékelni ezt; ha például elaludtam, mielőtt hazaért, és éjszaka felébredtem, éreztem a jelenlétét, mert megváltozott a hangulat, nem tudtam volna megmondani, hogyan, csak valamiféleképpen megnyugtatónak tűnt. Ugyanez vonatkozott azokra az alkalmakra is, amikor a tervezettnél korábban ért haza, amíg én odakint voltam: abban a pillanatban, hogy beléptem a folyosóra, tudtam, hogy a házban van.

Természetesen örömmel beszéltem volna vele, mert ha valaki, akkor ő megértette volna azt a dolgot az arccal, de nem éreztem égető szükségét. Sokkal fontosabb volt, hogy itt van. Hallottam, ahogy a kulcstartóját a telefonasztalra teszi, majd elindul felfelé a lépcsőn, kinyitja a tolóajtót, mond valamit apának, majd behúzza maga után. Olykor, főleg a hétvégi estéken, apa vacsorát készített maguknak, mire anya hazaért. Aztán néha feltettek egy lemezt. Egyszer-egyszer egy üveg vörösbor maradt utánuk a konyhapulton, mindig ugyanaz a márka, a Vinmonopol címkéjével, vagy ugyanolyan ritkán sör, szintén mindig ugyanaz a márka, két-három üveg világos Arendals, a jellegzetes hétdecis barna üvegek a sárga vitorlás hajót ábrázoló logóval.

Ezen az estén azonban nem így történt, aminek nagyon örültem. Ugyanis amikor együtt ettek, nem nézték a tévét, ami keresztülhúzta volna a tervemet, mely éppoly egyszerű volt, amilyen merész: néhány másodperccel tizenegy előtt kibújok az ágyból, kiosonok a folyosóra, résnyire nyitom a tolóajtót, és megnézem az esti híreket a tévében. Sohasem csináltam ilyesmit, még csak eszembe sem jutott. Amit nem volt szabad, azt nem tettem meg. Soha. Egyetlenegyszer sem tettem olyasmit, amit az apám megtiltott. Legalábbis szándékosan nem. Ez azonban most más volt, mert nem rólam szólt, hanem róluk. Hiszen én már láttam az arcot a tengerben, nem kellett újra látnom. Csak azt akartam kideríteni, hogy ők is ugyanazt látják-e, amit én.

Így feküdtem töprengve a sötétben, miközben az ébresztőóra zöldesen derengő mutatóját követtem. Amikor ilyen nagy volt a csend, hallottam az autókat, amelyek odalent hajtottak el a főúton. Az akusztikus pálya, melyet leírtak, akkor kezdődött, amikor a B-Maxnál, az új szupermarketnél átértek a dombtetőn, majd folytatták lefelé az utat a Holtetnél lévő kereszteződésig, elhagyták a lehajtót Gamle Tybakken felé, majd felhajtottak a hídra, ahol éppolyan nyomtalanul tűntek el, ahogy fél perccel korábban felbukkantak.

Tizenegy előtt kilenc perccel kinyílt a szemközti ház ajtaja. Feltérdeltem az ágyban, és kikukucskáltam az ablakon. Gustavsenné volt az, aki egy szemeteszsákkal a kezében sétált végig a felhajtójukon.

Csak akkor ébredtem rá, hogy milyen ritka látványban van részem, amikor megpillantottam. Gustavsenné szinte soha nem mutatkozott a házon kívül: vagy a házban láttuk őt, vagy a kék Ford Taunusuk anyósülésén, és bár tisztában voltam ezzel, korábban soha nem tudatosult bennem. De most, ahogy ott állt a kuka előtt, felnyitotta a tetejét, belelendítette a szemeteszsákot, majd visszazárta – mindezt azzal a kissé lomha kecsességgel, amely oly sok kövér nő sajátja –, belém nyilallt a felismerés: Gustavsenné sohasem volt kint.

A sövényünkön túli utcai lámpa erős fényt vetett rá, ám ellentétben a körülötte lévő dolgokkal – a szemeteskukával, a lakókocsi fehér falaival, a járda kőlapjaival és az aszfalttal –, amelyekről hidegen és élesen verődött vissza a fény, Gustavsenné alakja mintha megváltoztatta és elnyelte volna. Meztelen karja halványan ragyogott, a pulóver anyaga fehéren derengett, nagy, őszesbarna haja szinte aranyszínben játszott.

Egy darabig csak állt ott, körbekémlelt, először át Prestbakmóhoz, azután fel Hansenék házára, végül lepillantott az utca túloldalán kezdődő erdőre.

Egy peckesen lépkedő macska bukkant fel, megállt, és egy pillanatra szemügyre vette Gustavsennét, aki kezével megdörgölte a karját, majd sarkon fordult, és visszament a házba.

Az órára pillantottam. Még négy perc volt tizenegyig. Kissé fáztam, egy pillanatra felmerült bennem, hogy felveszek egy pulóvert, de arra jutottam, hogy túlságosan megtervezettnek tűnne a dolog, ha netán felfedeznének. És egyébként is alig néhány percről volt szó.

Óvatosan az ajtóhoz léptem, és rátapasztottam a fülem. Az egyetlen valós kockázatot az jelentette, hogy a vécé a tolóajtó innenső oldalán volt. Onnan szemmel tarthatnám őket, és nyomban visszavonulhatnék, ha felállnak a szobában, ám ha a tolóajtó zárva van, csak akkor venném észre őket, amikor már útban vannak kifelé.

De ez esetben még mindig úgy tehetnék, mintha vécére kellene mennem!

Ettől megkönnyebbültem, óvatosan kinyitottam az ajtót, és kimentem a folyosóra. Minden csendes volt. Végiglopakodtam a folyosón, éreztem a száraz padlószőnyeget az izzadt talpam alatt, és megálltam a tolóajtó előtt. Semmit sem hallottam. Parányit félrehúztam az ajtót, és belestem a résen.

A tévé a sarokban állt. A két bőrfotel üres volt.

Vagyis mindketten a kanapén ültek.

Tökéletes.

Azután a képernyőn pörögve felbukkant a híradó földgömbje. Azért imádkoztam, hogy ugyanazt a riportot mutassák, hogy anya és apa is lássa, amit én láttam.

A hírolvasó az eltűnt halászhajóval nyitotta az adást, és a szívem heves dübörgésbe kezdett a mellkasomban. Ezúttal azonban egy másik riportot adtak: a mozdulatlan tengert ábrázoló képek helyett egy helyi rendőr nyilatkozata következett, azután egy nő jött, kisgyerekkel a karján, majd maga a tudósító kezdett beszélni, háta mögött a hullámzó tengerrel.

Miután a tudósítás véget ért, a szobából apám hangja hallatszott ki, majd nevetés. A bensőmben szétáradó szégyenérzet olyan erős volt, hogy gondolkodni sem bírtam. Mintha a lelkem is üressé vált volna. A hirtelen fellobbanó szégyen ereje volt az egyetlen érzelem a gyermekkoromból, amely intenzitásában felvehette a versenyt a félelemmel, persze a hirtelen támadt dühkitörés mellett, és e háromban volt egy közös vonás: mintha valahogy engem magamat radíroztak volna ki. Csak ez az egyetlen érzés számított. Így amikor megfordultam, hogy visszamenjek a szobámba, az égvilágon semmit sem észleltem. Tudom, hogy a lépcső vaksötét ablaka bizonyosan visszatükrözte a folyosó képét, tudom, hogy Yngve szobájának ajtaja éppoly biztosan zárva volt, mint a szüleim hálójáé és a fürdőszobáé. Tudom, hogy anya kulcscsomója úgy terült szét a telefonasztalon, mintha egy kis mesebeli