Isten. Haza. Csal.

DARVASI LÁSZLÓ

ISTEN. HAZA. CSAL.

Novellák

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Darvasi László, 2015

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

www.magveto.hu

http://on.fb.me/magveto-facebook

magveto@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

Felelős szerkesztő Turi Tímea

A borítót Pintér József tervezte

Nyomdai előkészítő Szabó Rózsa

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Az elektronikus verziót az eKönyv Magyarország Kft. készítette

www.ekonyv.hu

ISBN 978 963 14 3285 5

TARTALOM

ISTEN.

Virág

Kőlépcső

Papagáj

Vicces dolgok, humoros esetek

A helyes magatartás

Dobszó, ápoltaknak

Hol lakik a Föld?

Egy templom kitakarítása

Nagyon sürgős ügy

HAZA.

Halk ország

Téli reggel, hullával

Zuhanás

A párduc elalszik

A takarítónőm, akit Elenának hívtak

Élmunka

Cornelia Vlad

Luxemburg

Pláza

CSAL.

Én és a kisöcsém

Apának hiányzol

Smink

Ki ne szeretne még egyszer megnézni egy filmet?

Márta járt már Ázsiában

Mert mi nem vagyunk dánok

A vörös pina balladája

Képzeld el, János!

Műfogsor

Apa hazajön

Amit észre kell venni, és amit nem

Pénztárca

A pénzbehajtó is ember

Anya és apa túl akarják élni

És hogy mondjunk valamit az irodalomról is

Köszönet Bombitz Attilának

ISTEN.

VIRÁG

– Fiam, ez a föld.

A fiú bólintott a nehéz fejével.

– Ott az ég. Felhők. Madarak. Szél. A szeleket nem látjuk. De érezzük őket. Tartsd föl az arcod. Érzed? Ez a szél. Az ott egy repülő. Emberek ülnek benne. Utaznak valahová. Elmennek, megérkeznek. Hogy csillog a teste.

– Látom – bólintott a fiú. – Csillog. Mi nem megyünk el?

– Nem megyünk el – mondta a férfi.

– Anya elment – mondta a fiú.

– Nézz csak körbe – mutatta a férfi kis hallgatás után, és forgolódott. – Állatok. Tehenek. Birkák. Réti sas. Repül. A kutya. Itt van velünk. A miénk.

A fiú mosolygott.

– A kutya a miénk. Az enyém. Nem megy el?

– Nem, a kutya nem megy el.

– Miért nem megy el a kutya?

– Szeret bennünket.

Sokszor nem lehetett a kerítésen túlra látni, már a száraz diófát is elnyelte a szürkeség. A férfi ült a konyhaablaknál, bámulta, hogyan ázik a táj. Ez most olyan eső volt, hogy nem mozdult a levegő. A szürke föld és a szürke ég között szürke damilok feszültek.

– Látod, ez az eső – mondta.

– Látom – mondta a fiú. – Hideg.

– Az esőnél is hidegebb a hó – magyarázta a férfi. – A hó télen esik. A hó helyett jött most az eső. Emlékszel a hóra?

A fiú ingatta a fejét.

– Nem emlékszem a hóra. A télre sem emlékszem.

– A hó fehér, és olyan, mint a pihe. Az égből jön az is.

A fiú nézett maga elé. Az álla fénylett.

– Nem tudom. Nem emlékszem.

A férfi megsimogatta a vállát.

– Nem baj, fiam. Majd télen. Akkor megmutatom az egészet.

Önkéntelen elszólás volt, a fiú mégis fölfigyelt.

– Az egészet?

– Nem az egészet. Hanem a telet – mondta a férfi.

– Ha nem tél van, akkor a telet nem lehet megmutatni?

– Meg tudom mutatni, csak nehezebben látod. Azt hiszem.

– Most hol van a tél? Elment?

A férfi elgondolkodott, miközben felhúzta a gumicsizmát. Magára kanyarította a vízálló köpenyt. Etetés ideje volt.

– Az egészet soha nem mutathatom meg. Talán nincs is olyan – aztán visszafordult az ajtóból. – És nem szabad elfelejteni, hogy Isten.

– Isten – mondta a fiú. – Nem tudom. Nem emlékszem – vonogatta a vállát.

– Isten, Jézus, lélek – magyarázta a férfi.

– Isten, Jézus, lélek – ismételte a fiú. És kényszeredetten elmosolyodott.

A férfi kiment az esőbe. Dobolt a hátán a víz, mintha ujjak nyomogatták volna. Ellátta az állatokat. Hozott be fát. Azokat még együtt hasogatták fel, a fiú segített, aztán hamar elunta. Nem csinált hosszan semmit. De végig tudta aludni az egész napot, hogy aztán éjszaka csak mászkáljon, nézze a Holdat, a csillagokat, rádiót hallgasson vagy egyen.

Elmúltak az esős, hideg napok. Lassan megenyhült az idő, a ház körüli réteket kutyatej sárga napocskáival hintette be a meleg. A zöld érett, mélyült. Tele lett gólyafészekkel a környék. A férfi megfogta a fiú karját.

– Tavasz. Tavasz van, tudod.

– Tavasz – bólintott.

Egy nap váratlanul korán kelt. Még ebéd előtt kijött a kuckójából. A férfi a kezébe nyomott egy zsíros kenyeret. A fiú rágni kezdett, aztán kiment a tanya elé, leült az árokpartra. Nézelődött, köpködött. Egyszer csak kiáltozni kezdett.

– Gyere! Gyere!

A férfi kiment hozzá, törölgette a kezét, épp hagymát szeletelt.

– Az apád vagyok. Apa. Érted?

– Apa – bólintott a fiú. Aztán az árokpart füvei, virágai között kezdett kutakodni. Sepregetett, félrehajtott, simogatott a vastag ujjaival. Ügyesen csinálta. Érzéssel. Egyszerre abbahagyta. A férfi közelebb hajolt. Halványpiros, kékes kis virágot mutatott a fiú. Sárga szálacskák futottak a szirmokban. A fiúnak csillogott a szeme.

– Kesztölceszömőce – mondta.

A férfi elcsodálkozott. Soha nem hallotta még ezt a szót. Itt nőtt föl, a fehér falú, a földeken szertedobált és gyökeret eresztett tanyák között, a boglyák oldalában, a kertek aljában, ismert minden bokrot, fát és vízfolyást.

– Kesztölceszömőce?

– Az – mondta a fiú. – Virág, látod?

– Látom – mondta a férfi.

– Szedünk majd anyának, ha visszajön.

– Szedünk – mondta a férfi.

A fiú bement a házba. Falt még valamit, aztán lefeküdt, egy ideig ütemesen nyikorogtak az ágyrugók. Éjjel fölkelt enni, a férfi hallotta, hogy motoz. Volt néhány sör, azokat megitta. Biztosan elszívta az összes cigarettát.

Reggel a férfi kiment az árokpartra, és vizelés után kereste a virágot. Többször végighajlongott a területen. Megfájdult a dereka, mint a favágásnál. A virágot nem találta.

– Kesztölceszömőce – mondta a fiúnak, amikor az délután fölkelt, mert megéhezett.

– Mi? – kérdezte a fiú.

– Kesztölceszömőce – ismételte a férfi.

A fiú hunyorgott, a homlokát dörzsölte.

– Nem emlékszem – vonta meg a vállát, és belekanalazott a lábasba. Evett. Nem zavarta, hogy hideg a paprikás krumpli.

KŐLÉPCSŐ

A víz fölött út futott. Fentebb fehér és mélyvörös virágú leanderek borították a kertek teraszait, közöttük fügefák zöldelltek. Az egymásra épülő, évszázados kőházak fehér sorát a hegy szikláira építették, akár a templomot és a kórház elnyúló, modern épületét. A villák fehéren vakítottak, némelyiken nemzeti zászlót lengetett a víz felől fújó szél. Az erkélyeken ruhák száradtak, tengerészzubbonyok, helyi uniformisok, női szoknyák és blúzok, gyerekholmik. Néhol fekete reverenda lógott baljósan, mintha figyelmeztetne, itt Isten szolgája lakik. Keskeny volt a part, a széle szikláktól csipkézett. Sárga homoksáv kanyargott a kikötő felé. A férfi cigarettázott, kockás szatyorban sört és szendvicseket hozott. A lány ült a víz szélén, hullámok nyaldosták a hatalmas combjait. A feje folyamatosan mozgott, mint aki a homlokával akarja paskolgatni a vizet. A férfi fújta a füstöt, magához húzta a szatyrot, sör után kotorászott. Fölbontott egy üveget, ivott. Az ingét már a sziklákra terítette, a fekete nadrágját nem húzta le. Itt voltak tegnap és tegnapelőtt is.

A fiúk vékonyak voltak, inasak és barnák. A villák árnyékos hűséből szaladtak a vízhez, semmit nem hoztak magukkal. Néha egy félcipó a kézben, vagy palackos üdítő, más nem volt náluk, labda vagy bot sem, a víz és a part adott mindent. Mezítláb jöttek, a tomporukra simuló fekete fürdőnadrágban. Feszült hátukon a barna bőr. Borsószemet sem lehetett volna a bőrük alá dugni. Hangosak voltak, vadak. Birkóztak, megküzdöttek egymással. A sziklákról ugráltak a vízbe, ez csukafejes volt, ez bicska, ez csak bomba, röhögtek. Pezsgett a víz körülöttük, rúgták a homokot, éles kagylóhéjjal dobálták egymást. Nevettek, ha valamelyikük háta vagy combja megsérült. Lenyalták magukról a vért, a vízbe engedték.

A férfi ivott és cigarettázott. A lány ült a sekélyes részen, és bólogatott. Néha mormogott valamit. A férfi intett neki.

– Jól van, majd máskor.

Vagy csak annyit mondott, ezt nem lehet. Majd holnap.

Volt a fiúk között egy szőke, lányos arcú, olyan szempillákkal, hogy azok a legdúsabb leanderlevelet is megtartották volna. Fürtjei a vállát verdesték. Egyszer odament a férfihoz. Közben a lány felé pislogott.

– Baja van?

– Beteg – mondta a férfi.

– Mi lett vele?

– Így született.

A fiú visszaszaladt a többiekhez, nagyot kiáltott, valamiben fölbucskázott. Homokos lett az arca. Nevettek. Aztán a víz alatt úsztak. Az egyik fiúnak buborékok mutatták az útját, csaknem húsz méter után bukkant föl, prüszkölt, forgott, eljátszotta, hogy fulladozik. Miközben megpihentek és heverésztek az égető sziklákon, a fiú visszafutott hozzájuk.

– Ad egy cigit?

A férfi odanyújtotta.

A fiú állva cigarettázott, tovább figyelte a lányt. Az egyik lábát keresztbe tette a másikon, mint a vízi madarak. Biztosan állt, vele volt a víz, a szél, a homok. Fénylett a szőke haja, hunyorgott.

– Mi a neve?

– Marica.

– Szép név. Mindig csak ül?

– Föl tud menni azon a lépcsőn is – mutatott a háta mögé a férfi.

– Érti, amit mondok neki?

– Nem mindent – mondta a férfi. – Valamennyit ért.

– Mondták a többiek, hogy látták már magukat – a fiú a villasor felé bökött a homlokával. – Voltak a misén. Meg a kórházban. Kijárnak a piacra.

– Szoktunk járni – vont vállat a férfi. – Ti csak nyáron vagytok itt, ugye?

A fiú bólintott, aztán közelebb lépett a lány felé, kicsit meghajolt, nézte a testét.

– Nem tud úszni – mondta.

A férfi ingatta a fejét:

– Tud.

A fiú elpöckölte a csikket, mosolygott:

– Elengedi velünk?

Nem volt gúnyos a kérdés. Inkább érdeklődő. Olyan magától értetődő. A férfi a lányra pillantott:

– Úszol velük, Marica?

A lány bólogatott.

– Jól van, de a part közelében legyetek. Hallod?

A fiú elfutott, kiabált a társainak, azok jöttek is. Körbevették a lányt, mutogattak és pusmogtak, a tenyerükbe vihogtak. A lánynak hatalmas feje volt és hordóteste. Vékony, ritkás haja alól kiviláglott a rózsaszín fejbőre. A mellei lógtak, mint két párna. A bőre fehér volt. Bólogatott. Belegázolt a vízbe, aztán óvatosan ráfeküdt. Tényleg tudott úszni. A fiúk körbevették, pancsoltak, lubickoltak körülötte, átúsztak a teste alatt, és amikor fölbuktak előtte, az arcába nevettek. Lespriccelték. Kiabáltak és visongtak. Elúsztak a lánnyal a nagy szikláig, körbefröcskölték, aztán visszafordultak. A szikla csúcsán testes sirály ült. Nézte őket, mintha ilyet nem látott volna még. Nem szállt el.

– Ez jó volt – lihegett a fiú, amikor visszaértek.

– Ügyesek vagytok, nagyon ügyesek – mondta a férfi.

A lány már ült a part szélén, szederjes volt a szája, bólogatott.

– Holnap is kijönnek?

– Hát persze – mondta a férfi, fölbontott egy sört, aztán fölkapta a fejét, a fiú szemébe nézett.  – Megérinthetem a hajad?

A gyerek meglepődött, elhúzta a száját.

– A hajamat, miért?

– Nem tudom – mondta a férfi. – Nem tudtam, hogy ilyen is lehet egy haj.

A fiú fölnevetett, a férfi felé hajolt. Megfeszült vállán a barna bőr. A haja vizes volt, vastag szálú, csomókban ragadt össze. A férfi óvatosan megérintett egy tincset. Aztán a fiú visszafutott.

A férfi ült a parton, ivott, cigarettázott. Kavicsot dobált a vízbe. Tornáztatta a lábujjait, odalépett a lányához, nézte a haját. A lány bólogatott.

Másnap is kijöttek, és a fiúk újra elvitték úszni a lányt. Játszottak vele, már nem fröcskölték, azt próbálgatták, mire kapható. Tud-e háton úszni. Tudott. Tud-e víz alatt úszni. Azt is tudott. Furcsa volt, mert ha vele merültek, látták, hogy a lány a víz alatt is bólogat. Meg amikor háton úszik, akkor is bólogat.

– Túl messzire merészkedtetek – mondta a férfi, amikor visszajöttek. Inas barna testek között egy fehér, lomha hordó. Kék szájjal lihegtek, és a szemük is tele volt a víz kékjével.

– Tud úszni! – nevettek a fiúk.

– Jobban úszik, mint mi – nevettek hangosabban.

– Túl messzire mentetek – ismételte a férfi.

A fiúk nevettek, elfutottak.

A férfi és a lány másnap is a parton voltak. Gyönge szél fújt. Ferde fácska bólogatott a kőlépcső mellől. Az utcai kuka tele volt szeméttel. A férfi rágyújtott, ivott. Aztán ahogy harangoztak, feltűntek a fiúk, mind az öten, csattogó talpakkal futottak le a kőlépcsőn. Fogócskáztak a parton a sziklák között. Mezítláb ugráltak az éles, borotvás köveken. Kézen álltak a legélesebb helyeken. Betemették egymást kővel, kaviccsal, homokkal. Kiáltozva a vízbe futottak. Lebuktak, prüszkölve buktak föl, kiabáltak, füttyögtek. Tengeri sünöket gyűjtöttek, a partra dobálták őket, azok meg bizonytalanul mozogtak, kékre festette ágaskodó tüskéiket a napfény. Az egyik fiú hegyesre tört bottal halakat fogott. A kopoltyújuk alatt szúrta át őket. Úgy szúrt, hogy alig lehetett látni a mozdulatot. Villámgyors volt, de a tekintete álmodozó. A lány bólogatott. A fiúk tüzet raktak, megsütötték a zsákmányt. Hoztak a lánynak. Az meg bólogatva evett. Megint úszni akartak. A kis szőkének zsíros volt a szája. A lány csak bólogatott, neki is zsíros volt a szája.

A férfi meghúzta a sörét:

– De ne menjetek messzire.

– Nem megyünk messzire – nevettek a fiúk, kacsingattak.  – Dehogy megyünk messzire!

Beúsztak, ahogy máskor. A lassú, fehér bálna körül forgolódtak, fel- és alábuktak a boldog kis delfinek. Túlúsztak a nagy sziklán. A sirály bámulta őket. Nem repült el. A férfi hunyorgott utánuk, fújta a füstöt. Újra rágyújtott, meghúzta a sörét. A fejét csóválta. Aztán már nem ült le, csak elnézett a víz fölött. De semmit sem látott, csak a végtelenségét. A lába mellett gyűltek az üres üvegek. A templom elkongatott néhányat. Szirénáztak. Valahol a hegyoldalban dübörögni kezdett egy betonkeverő. A Nap nyugat felé fordult, ereszkedett. Fázni kezdett. Végre meglátott egy pontot a vízben, ami nőtt, közeledett. Árnyékolta a szemét, sóhajtva leült. Mint aki megkönnyebbül.

A lány kiért a partra, nem lihegett, bólogatott. Elfeküdt a sekélyesben, mintha ábrándozott volna. A férfi leszedegetett a válláról néhány hínárszálat.

– Mondtam, hogy túl messzire úsztok.

A lány bólogatott.

– Máskor maradj a part közelében, jó?

A lány bólogatott.

– Na, menjünk.

A férfi a lány teste alá nyúlt, fölállította. Megfogta a kezét, vezette a partra ereszkedő kőlépcsők felé. A lány remegett, húzni kellett. A férfi szorította a kezét, karján kidagadtak az erek.

– Ne félj, nem fogsz leesni – mondta. – Ne félj a lépcsőktől, kislányom.

Az meg bólogatott, és ment a férfivel oldalazva.

Mögöttük egyre sötétebben terült el az alkonyat nyugtatta hatalmas víz, ahová holnap újra kijönnek. Meg holnapután. És ahogy haladtak fölfelé a még meleg lépcsőkön, a tenger a part homokjában elnyalogatott néhány gazdátlan talpnyomot.

PAPAGÁJ

Szokása szerint délután ledőlt, pedig a szomszédban építették a templomot. Úgy fúrtak, faragtak és kopácsoltak, hogy minduntalan fölriadt. Kibotorkált a konyhába, elég gyorsan megivott két abszintot, visszahuppant a karosszékbe, bámulta a plafont. Járt odafönt a fény, sávokat és foltokat csinált, ette magát. Fúrtak és faragtak a szomszédban, és neki meg eszébe jutott, hogy az építésvezető egyszer arról beszélt a munkásoknak, hogy nem mindenki fogja megérni a templom elkészültét. Vékony, szikár férfi volt, dohányzott beszéd közben, többször rágyújtott. Az erkélyről figyelte, végül ő is a cigaretta után nyúlt. Gondoljanak a munkások arra, magyarázta az építésvezető, hogy akadnak szentélyek és templomok, amik ötszáz évig is készültek. Gondoljanak arra, hány templom működik a világon, amik soha nem készülnek el. Nincsenek készen, de már folynak bennük a szertartások. Gondoljanak arra a munkások, igazán elkészülhet-e egy templom. És ha elkészül, akkor mindenki eljut-e oda. Nem. Nem mindenki jut el abba a templomba, ahová készül. Mert útközben eltéved, másik templomot talál, másik útra lép, beteg lesz, meghal.

Akkor a munkások kérdezősködni kezdtek.

– Akkor minek építeni?

– Nem tudom – mondta az építésvezető. – Fizetnek érte, nem?

Fizetnek. Az igaz. Ha nem fizetnének, biztosan fölmondanának. De mert fizetnek, ők dolgoznak.

Akkor az egyik munkás furcsát kérdezett:

– Az ima elkészülhet-e?!

– Talán, ha meghallgatásra talál – mondta az építésvezető, és már meg is bánta.

A férfi arra gondolt, ha már lesznek szertartások, majd ő is átmegy imádkozni, talán térdre ereszkedik, arra kéri az Urat, hogy ne engedje többet az ablakába szállni a madarat. De biztosan ezt akarja? Az ablak most is nyitva volt, ha behajtja a táblákat, megfullad. Olyan nagy volt a hőség. Így legalább járt a levegő. Fölállt a karosszékből, hátrapillantott, megnézte, miféle nyomot hagyott a teste. Bekapcsolta a rádiót, a sercegés, ahogy csavargatta a gombot, az is olyan volt, akár az ima. Meghallgatta a híreket. Valahol megint történt egy bányakatasztrófa. A forróság marad, hosszan marad. Tüntetés lesz. A férfi kikapcsolta a rádiót. Megivott egy újabb abszintot, sört bontott, nézte a lassan összeomló, piszkos habot, akkor már a madár is a párkányon toporgott. Igazság szerint általában rá is piszkított, és most is odaszart egyet.

Fúrtak és faragtak odalent.

Ő volt a város papagája, ablakból ablakba repkedett, senki nem tudta, kié lehetett, kinek a kalitkájából szökött el. Talán elengedték, hess, nem kellesz, te madár. Arra gondolt, hogy a templom építése miatt maradt a környéken, azok a hangok érdeklik, a fúrás, a faragás, a kopácsolás zajai. Olyan meleg volt, hogy forrt a halántékon lecsorgó izzadság. A város fulladozik, az ablakok mindenfelé tárva vannak, olyanok, mint az emberi szájak. Nagy, éhes szájak, lélegzik a forróságot és visszalehelik az emberi párát, a szobanövények leveleiről leázó por illatát, a bútorok áporodott szagát. Lengenek, mint a szabadulni vágyó lelkek, a függönyök.

A papagáj kivételesen elmés lény volt.

Billegett a kicsi, színes feje, figyelt, hallgatózott. Megtanulta a lakásokban keringő suttogásokat és kiáltásokat, majd tovarepült. És aztán eljátszotta más ablakokban, amit hallott.

Néha azt mondta a papagáj a férfinak, hogy maradj velem.

– Maradj velem.

– Menj el.

– Kevés vagy.

– Túl sok vagy.

A papagáj suttogott, legyél szép, legyél szép.

– Táncoljunk, drágám.

A madár azt játszotta, hogyan épül a templom. Eljátszotta a fúrást, a faragást, a vad kopácsolást. Mintha visszhang lett volna. Egy idő után elszállt, a férfi letörölte a párkányon sárgálló szart, ivott egy újabb abszintot. Leült, nézte a plafont, nevet adott a repedéseknek. Látott egy pókot. Talán el is aludt. Ekkor csöngettek. Az építésvezető állt az ajtóban, cigaretta füstölt a szájában. Milyen meggyötört volt az arca. Egyszer-kétszer beszéltek, amikor kezdődött az építkezés. Most zacskó volt a kezében, köszönt, azt mondta, bejönne néhány pillanatra. Mondanivalója lenne. A férfi bólintott, hát persze, oldalt lépett. Az építésvezető elfogadta az abszintot, újabb cigarettára gyújtott.

– Mi így imádkozunk – mondta aztán –, építkezés közben. Nem jutunk a dolgok végére, de azért imádkozunk.

A zacskó a kezében volt.

– Értem – bólintott a férfi.

– A papagáj magához is járt?

– Soha nem kergettem el. Néha talán már vártam – bólintott a férfi.

– Tudja, mit mondott az egyik munkásom?