Vissza a fülesbagolyhoz

BODOR ÁDÁM

Vissza a fülesbagolyhoz

Válogatott elbeszélések

MAGVETŐ

BUDAPEST

Negyedik kiadás

© Bodor Ádám, 1992, 1997, 2003, 2015

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

magveto@lira.hu

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

Felelős szerkesztő Schmal Alexandra

A borítót Bodor Anikó tervezte

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

Nyomdai előkészítő Szabó Rózsa

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

Készítette Békyné Kiss Adrien

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-14-3346-3

A KIVÉGZÉS

– Nem – mondta a Katona. – Anélkül.

Az Őrmester egy pillanatig csodálkozva nézett rá, pimasz csodálkozással, és újra a szemére akarta helyezni a fekete kendőt. A Katona, amennyire tudta, elcsavarta a nyakát.

– Nem – ellenkezett csendesen –, látni akarom.

– Mi a fenét akar látni? Majd később.

A Katonának elég nehezére esett a mozgás, csak a nyaka forgott szabadon. Az Őrmester lassan, szinte saját magán csodálkozva, leengedte a kezét.

A Százados távolabb, a szürkére vakolt fal mellett állt, háttal feléjük, egy közlegény takarította a csizmáját.

Az Őrmester odakiáltott neki:

– Nem engedi, hogy bekössem a szemét.

A Százados nem fordult meg, csak felemelte egy kicsit a fejét, így válaszolt a fal felé kiabálva:

– Hogyhogy nem engedi?

– Azt mondja, látni akarja.

– Maga mit tárgyal vele? Szabadságon van?

Az Őrmester ismét a Katona szemére helyezte a kendőt, és amikor elmozdult, öklével az arcába ütött.

– Nem hallottad? – mondta oktatóan. – Nem vagyok szabadságon.

A Katona egy kicsit elszédült.

– Arról volt szó – kezdte, és miután kinyitotta a szemét, odaköpött a kövekre –, arról volt szó, hogy főbe lőnek, de arról nem, hogy előtte megvernek. Óriási különbség.

A Százados közelebb jött.

– Mi a panasza? – kérdezte, ahogy odaért.

– Látni akarom, hogyan lőnek belém – mondta a Katona. – Ennyi.

– Még vannak ötletei. Azt nem akarja látni, hogyan temetik el? Mi lesz velünk – fordult az Őrmester felé –, ezek egyre kíváncsibbak lesznek.

– Én sem szeretem, amikor be van kötve a szemem – mondta az Őrmester tréfálkozva. – De az persze más.

– Mikor volt magának utoljára bekötve a szeme, Őrmester?

– Nem tudom. Rég. Amikor egyszer játszottunk.

– S nem szerette?

– Rossz előérzetet kelt – mondta az Őrmester.

– Jogom van ehhez – mondta a Katona. – Méltóságomhoz tartozik, hogy addig lássak, amíg a látásom tart. Hogy lássam, mi történik velem.

– Szabályellenes – mondta a Százados, és széttárta a karját. – Háború van. – Aztán lassú, kényelmetlen léptekkel visszaindult a fal felé, ahol azelőtt állt.

– Masnira kéred? – szólt az Őrmester, s a Katona fejét a hajánál fogva, de nem túl durván közelebb húzta. – Most ne mozogj!

– Te! – mondta a Katona. – Te, menj a fenébe.

– Tegeződünk! – kiáltotta az Őrmester a Százados után. – Volt még ilyen? – Aztán visszafordult. – Ne piszkoskodj, te alvilág – mondta kedélyesen.

A Százados visszafordult.

– Én is azt mondom magának, ne kellemetlenkedjék.

– Golyóról volt szó, minden egyéb nélkül – mondta a Katona.

– Megkapja – mondta az Őrmester.

– De látni akarom. Vegye úgy, hogy ez az utolsó kívánságom.

A Százados megállt.

– Hány óra? – kérdezte.

– Negyed hat – mondta az Őrmester.

A másik megvonta a vállát.

– Hagyja békén. Hagyja, ha így akarja.

Mindössze pár lépés volt még. A Katona látta a körben álló katonákat, talpán érezte a kövek hajnali hidegségét. Nem gondolt semmire.

– Hány éves vagy? – kérdezte az Őrmester, amikor megálltak.

– Neked megmondom – felelte. – Huszonhat.

– Jegyezd meg jól – mondta az Őrmester, keserű pátoszszal a hangjában.

A Katona könnyen, derűsen rámosolygott, mint a szelídek a Bibliából.

– Leülhetek? – kérdezte.

– Leülhet? – üvöltötte az Őrmester a Százados felé, aki a katonákkal beszélgetett.

A tiszt odafordult, s egy pillanatig várt, hogy jobban megértse, amit kérdeztek.

– Üljön le – kiáltotta vissza vidám engedékenységgel. – Engedjünk meg neki mindent. Majd felállítják egy kis időre – tette hozzá.

– Fáradt vagy, fiam? – kérdezte az Őrmester, amikor a Katona törökülésbe leereszkedett a kövekre.

– Hogy én most mit csinálok, azt kérdezed?

– Ó, nem akartalak megbántani – mondta az Őrmester. – Csak arra gondoltam, furcsa lehet neked most fáradtnak lenni, meg hogy miért is. Még vagy hét perc van, abból ötöt egész nyugodtan ülhetsz.

Sima, fekete víz csillogott a kövek között, úgy adta vissza a derengés színét, mint a tükör. Keleten, a Fal irányában hamar világosodott, mint a színfalakon, s a távozó éjszaka szürkeségéből előtűntek a felhők. De a Katonát nem ez érdekelte. A köveken, az ártatlan harmatba dermedve ült egy pók, azt nézte. Vékony nyári nadrágja egy pillanat alatt átnedvesedett, s bár értelmetlen sietségén maga is elcsodálkozott, hirtelen felállt, csak a pillantását felejtette ott, kicsit előrehajtott fejével, érdeklődően.

– Mi az? – kérdezte az Őrmester.

– Egy pók – mondta a Katona.

– A pók korai ébredése – mondta szórakozottan az Őrmester. – Még tanulhatsz valamit.

– Befoghatnád a szádat, ez rólad a véleményem – mondta a Katona csendesen, csalódottan.

– Kezdem unni ezt a kegyességet – mondta az Őrmester. – Ha már minden annyira érdekel, még annyit, hogy amikor valami kattanást hallasz, akkor csak a závárokat húzzák fel. Akkor még számolhatsz háromig, vagy ha sietsz, ötig. Azt mondják, ilyenkor mindenki számol.

– A pokolba! – kiáltotta a Katona maga elé, a köveknek.

– Őrmester! – kiáltotta a Százados. – Hagyja az utolsó perceit nyugodtan. Bírja ki már maga is azt a pár percet.

Hátulról közelebb jöttek a katonák, és a Katonát a fal felé kísérték. Egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres. A Katona úgy állt oda, hogy teste majdnem hozzáért, arccal a felsorakozó katonák felé. A Százados a katonák mögé állt, s az előrenyújtott csövek irányában látta az embert, akit ilyen furcsán, nyíltan, saját szeme láttára le kellett ölni. Elővette a kivégzési parancsot, és felolvasta.

A Katona előrenézett – az alacsony fal mögött világos volt az ég –, nem lehetett látni, hová. Hallotta a kattanást. Látta a Századost is. Fölemelte a kezét vállmagasságig, mert így képzelte el, és látni akarta, tudja-e. Ebben a csendben úgy tűnt, a kövek között halk csurranással, magukban a felhők képével, megmozdultak a vizek. Fehéren világított az ég, majdnem tejfehéren, s egyszerre jéghidegen, majdnem hangtalanul becsorgott a fülein, és nem tudta, meddig tartott.

– Ámen – mondta az Őrmester.

A Százados a földön ült.

– Ez magának való volt – kezdett egy mondatba, de amint észrevette, az Őrmester nem figyel rá, már nem is folytatta.

ESŐ

Egy délután szárnyas hangyák jelentek meg a lapos, meleg kő fölött, ahol kiöntve várt a szemelésre való áfonya. Ott keringtek minden átmelegedett kődarab fölött, nem lehetett őket elhajtani. A bács azt mondta, esőt hoznak.

Jó nap volt, reggeltől ingujjban járhattunk, bőrünkön éreztük a tűlevelekből kioldódott fenyőillatot, csak a sziklák töve maradt hűs. Aztán sietve összeszedtük a kiöntött áfonyát, az elnyomódott maradék között még láttuk a hangyákat, szárnyukkal a kőhöz ragadva, ahogy az első súlyos cseppek csapták oda őket. Csak egy fél veder áfonyánk gyűlt, de maradhattunk még egy pár napig.

Este a juhok ázottan érkeztek. Egyre csak esett, de a pásztorok nem siettek. Mikor készen lettek a fejéssel, még egy darabig ott álldogáltak az esztena előtt, barna nyakukon csorgott le a víz.

Velük volt Ioana is, sajtért jött fel a völgyből, nézték az esőt. Az asszony nehezen szánta rá magát az útra, de már elég késő volt. Adtak neki egy lovat, hogy azzal vigye le a sajtot. A ló a köves úton nem akart elindulni. Az asszony a faránál fogva taszította, azt mondta, nem jó ló. A bács azt mondta neki, menjen inkább előre. Aztán megindult a ló is, a fenyők között ment, ahol puhább a föld. Hamar eltűntek, aznap korábban sötétedett.

A füst odaragadt a tűzhöz, aztán lassan levált, lopakodva a lábak között terjengett, fölkúszott, beleakaszkodott a gerendákba, és a zsindely repedései közt feszült, mint a pókháló. A pásztorokkal vacsoráztunk most is. Legvégén a kutyák kaptak enni. Nagy, fehér, kiismerhetetlen állatok voltak, nehéz volt megszokni ennyi kutyát. Az egyik, egy Balan nevű, nem szeretett minket. Miután evett, kiment a sötétbe, és reggelig ugatott valahol.

A juhokat rendes időben kihajtották, fejésre visszatértek. A lósóska levelein egész nap pergett az eső. Csak ácsorogtunk a rozzant fedél alatt. Odaadtam az egyik pásztornak a köpenyemet. Kiment vele egy kicsit, aztán visszajött, és levetette.

Esett, nem tudtuk, hányad napja esik. Hívtam Göböt, menjünk áfonyát szedni, de nem akart. A köd órák óta omlott a völgy szája felől.

A pásztorok nyugodtak és csendesek voltak. Nem siettek, este végignézték, amíg esznek a kutyák, barna nyakukon folyton csorgott a víz.

Göb éjszaka egyszer felült. Én is odahajoltam. Megfogta a kezemet, és oda tette, ahol azelőtt feküdt. A pokróc is vizes volt. Aztán ülve aludt reggelig.

Esett, de megszedtünk még egy fél veder áfonyát. Göbnek elege volt. Nem sikerült ez a dolog, mondta, de nem bánja.

Késő délután a ködből két alak sötétlett elő. Közöttük botladozott egy harmadik: Vasilică, az alsó esztenából való fiúcska. Véres volt valamitől. Látszott, ha elengedik, elterül a földön. De nem engedték el, nem is álltak meg vele, mentek tovább a köves ösvényen lefelé, s míg válaszolgattak, nem fordultak hátra. Egy sziklától lett ilyen véres Vasilică. Az esővíz kimoshatta valahonnan magasról, és legurult oda, ahol Vasilică állott. Köd volt. A kutyák utánuk ugattak. Göb azt mondta, bizonyos helyeken véres a fű. Kimentem, hogy lássam én is, de addigra elmosta az eső.

Vizesen ébredtünk, a tetőn is csorgott befelé. Göb elindult valamerre. A karám szélétől visszatért, levette a köpenyét, és úgy ment ki az esőbe. Kicsivel feljebb megállt, ott maradt és ázott. Mellette haladtak el a pásztorok, akik az alsó esztenától igyekeztek valamerre. Göb később azt mondta, valami kőért mennek.

Délután ismét föltűntek az alsó esztenától való pásztorok, egy nagy követ görgettek maguk előtt. Begördítették a kerítésen belülre, a kaliba elé. Elég nehéz lehetett idáig hozni, combjukig ért. Abból a nagy sziklából való volt, aminek a pereme kihajol a gerincről a völgy fölé. Egyik oldala zöldesfekete volt, a friss törés mentén fehéres erezet futotta végig, csillogott a víztől.

Vasilică meghalt az éjjel, mondták a pásztorok. Az apja kéri a követ. Otthagyták a kerítésen belül, továbbmentek, hogy másnap utánajönnek.

Göbbel kimentünk, megjártuk a felső katlant. Fölfelé menet azt mondta, beleszagolt az áfonyás vederbe, és azt hiszi, kezd erjedni, de aztán megvonta a vállát. A havasi láp vize rezgett a pergő esőben, rezgett benne a gerinc vonala. Göb megállt, fütyülni kezdett valami meleget a tengerpartról, de csak a legelejét, s lassan elnyújtva mindig újrakezdte. Olyan volt, mint egy szünetjelzés valahonnan, ahol soha sincs adás. Kértem, hagyja abba. Göb felém fordult, fütyült tovább. Arcán csorgott a víz, a homlokán is, a szemeiből is, mintha bőgött volna, csupa lucsok volt, de mosolygott. Göb fütyült, én is fütyültem, az eső pergett a láp tenyérnyi tócsáiban, pergett a köpenyünkön, ázott a fűz, úgy szólt, mint egy „sz" betű. Aztán a völgy felől minden hangot elborított a köd. Könnyű, nyugodt délután volt.

A kő most ott állt a bejárat előtt, néztük, mennyi színű tud lenni egy ilyen egyszerű szikladarab. Estefelé két pásztor ki akarta tenni, de a bács nem engedte. Azt mondta, ami a kerítésen belül van, arra való, hogy megőrizzék. A pásztorok nem szerették a követ. Később még többen mondták, bár hagyták volna ott azt a követ, ahol volt. Pedig tudni való volt, hogy eljönnek az alsó esztenától való pásztorok, és keresni fogják, mert kell a Vasilică apjának.

Göb megint beleszagolt az áfonyásvederbe, csak legyintett. Éjszaka megszólított, hogy nem tud semmiképpen hazagondolni. Ott tart, hogy el akarja képzelni magának az ágyterítőjét, de nem tudja. Az nem az ő ágyterítője, hanem csak egy ágyterítő. Még két napig maradtunk.

A kőért csak harmadnap jöttek el. Velük volt a Vasilică bátyja is, egy lovat vezetett. A követ három nagyon rövid gömbfára tették, odaláncolták, és a ló húzta. Lefelé a vizes rönkök jól csúsztak.

Este egyik pásztor azt mondta, ő másnap lemegy, körülnéz otthon. A bács azt mondta neki, nem megy sehova. Nem is ment. Reggel sütött a nap. A pásztorokon nem látszott, hogy örülnek, de az, amelyik este ment volna, most már nem akart. Fejés után kihajtották a juhokat, és velük ment a Balan nevű kutya is. A bács adott nekünk egy jókora darab sajtot az útra. Göb kicsit zavarban volt, de aztán betette az áfonyásveder mellé, a hátizsákba. Régóta ismerte azt a bácsot. Lemenet elhaladtunk az alsó esztena mellett, a juhok fenn voltak az oldalban. Egy gyermek integetett nekünk, de nem ismertük. Visszaintegettünk neki. Ez jöhetett Vasilică helyett. A kerítés mellett, a lósóska között ült egy nagyon kicsi borjú, olyan színe volt, mint egy divatos szövetnek. Először láthatta a napot, egy hétig esett.

Útközben hallottuk, a Vasilică apja széttörte a követ az udvarán, most már azon fognak járni.

A völgy aljában megálltunk. Elővettük a sajtot, amit útravalóul kaptunk a bácstól.

– Mit szólnál hozzá – kérdezte Göb –, ha valami komoly nővel utazhatnánk hazáig?

– Jó volna – mondtam. Közben ettük a sajtot, csak beérett. – Azért – mondta Göb –, mert most egyáltalán nem érezzük, milyen szaga van ennek az ázott, füstös ruhának.

Aztán továbbmentünk. Egy veder áfonyánk volt, el akartuk adni, de Göb azt mondta, nem kell most már senkinek, mert erjedt, inkább leöntjük majd otthon szesszel.

A BORBÉLY

– Kérem a következőt – mondta Boros, és megfordította a párnát a széken. – Mi lesz? – kérdezte egy kicsit előrehajolva, amikor a vendég beült eléje és elhelyezkedett.

– Oldalt és hátul egy keveset, fenn marad. – A vendég vastag hangon beszélt. Nagy, piros feje volt, a haja mélyen benőtt a homlokába.

Boros kibontotta a kendőt és feltette. Az ing és a piros bőr közé vattát helyezett, s amikor a tükörben meglátta, hogy cigarettát vesz elő, öngyújtójával tüzet adott a vendégnek. Elővette a fiókból az ollót és a nyírógépeket. Éppen váltás után voltak.

„Az a Borosé" – mondta valaki, erre a kasszásnő odanyújtott neki egy képes újságot. A borbély odaadta a vendég kezébe, közben a tükörbe nézett. Aztán megnézte a vendég nyakát, vette a nullásgépet, és hátul, középen, a nyakszirt fölött nyírni kezdte. Lassan felment a tarkóján, át a feje búbján, aztán lefelé, egészen a homloka közepéig, ameddig benőtt a haj.

– Állj! – kiáltotta a nagydarab, piros vendég, és lecsapta a lapot a kagylóba.

Boros ekkor már megállt. Egy nyírógépszélességben teljesen lenyírta a hajat.

– Mit csinált?! – kiáltotta a vendég, és nézte magát a tükörben. Most még pirosabb volt. Nézte a csíkot, amit a villamos nyírógép a hajába nyesett, és megtapogatta.

Boros állt és nézte. Nem látszott rajta semmi. A többi borbély is megállt a munkában, és nézték, mi történt. Ketten közelebb mentek. Az egyik a felelős volt.

– Nem tudom – mondta Boros.

– Mit csinált? – kérdezte a felelős is.

A vendég felemelkedett a székben, és csak a szemével körülnézett. Még mindig azt a helyet fogta a fején, ahol most már nem volt semmi haj.

A borbélyinas a kasszásnőt nézte, aki tetszett neki, hogy az mit szól a dologhoz. A kasszásnő Borost nézte.

– Nem tudom – mondta Boros. Alig láthatóan megvonta a vállát, könnyű mozdulattat széttárta a kezét, és félig megfordult, de nem ment el onnan.

– Lássuk. – A felelős megfogta, és ujjai között vizsgálta a vendég haját. Kezével ott maradt még, s közben Borosra nézett. Nyugodt embernek látszott.

– Mi ez? – kérdezte megint a vendég, de most már nem kiabált. – Mit csináltak velem?

Valaki, akit a legutolsó székben nyírtak, a fejéhez kapott, és odanézett a Boros székéhez.

– Kérem – mondta neki az, aki nyírta, és elengedte egy pillanatra. – Tessék nyugodtan odanézni.

– Elrendezzük – mondta a felelős, és intett a többieknek, hogy: tovább. – Tessék egy kicsit leülni. Lássuk csak. – Elforgatta a fejét.

A vendég, miközben elforgatták a fejét, egészen közel az arcához Borost kellett hogy lássa.

– Magát elintézem – mondta neki.

Boros csak állt. Most sem látszott rajta semmi. A felelős feléje fordult.

– Így belenyírni. Éppen maga.

– Csináljanak valamit – mondta a vendég. – Annyit mondok, hamar.

– Rá kell fésülni – mondta a borbély, aki a szomszéd széken dolgozott.

– Nézze csak meg jobban – mondta egy másik. Közben a teremben az ollók csattogása hallatszott. Mindenki dolgozott, csak Boros állt némán a vendége mellett.

– Mit akarsz ráfésülni? – A felelős még mindig a rövid, tömött hajat tapogatta. – Ezt nem lehet.

– Egymás között tárgyalnak? – kérdezte egy kicsit élesebben a vendég.

– Nem tudjuk visszaragasztani – mondta a felelős. – Ráfésülni sem tudjuk. Az ön haja már nem lesz olyan, amilyennek kérte.

Az utcáról beszólt valaki:

– Sokat várok?

– Foglaljon helyet, Balázs – mondta a felelős.

A másik egy kicsit állt, látta, hogy baj van odabenn.

– Majd visszajövök – mondta.

– Nem lehet ráfésülni – folytatta a felelős. – Ezt csak egyféleképpen lehet. Szerencsére meleg van.

– Én elmegyek és megmutatom – mondta a vendég. – Legjobb lesz, ha megmutatom azoknak, akiket érdekel, hogy itt hogy dolgoznak. – Fel akart állni.

– Így ne tessék – mondta a felelős. Finoman visszatartotta, és megsimogatta a fejét. – Így ne. – Ránézett Borosra, intett, hogy szóljon valamit. De Boros hallgatott.

– Tévedett – magyarázta a felelős. – Nem jól értette. Legjobb borbélyunk.

– Nem – mondta Boros. – Jól értettem.

A felelős felnézett. A tükörben a csillárt látta.

– Tudják meg – mondta a vendég –, még nem tértem egészen magamhoz, azt hiszem. Üvöltenem kellene, hisz megcsonkítottak. – Ránézett Borosra. – Hallja? Megcsonkított. – Borosnak hallania kellett, hogy megcsonkította a vendéget.

– Borzasztó kellemetlenséget kellett önnek okoznunk – mondta a felelős. – De hát meleg van. Csak egy dolgot tehetünk vele, hogy egyforma legyen. – Most már hamar el akarta intézni a vendéget.

– Várjanak. – A vendég felállt, és elment a kirakatig. Megfordult. – Bejövök ide, és akkor… Miért is jöttem be?

– Hamar kinő. – A felelős a kezével kérte, hogy foglaljon újra helyet a széken.

A vendég visszament a székhez.

– Mondom, még nem tértem magamhoz. Hol kezdődik a kockázat? Maga tudja?

– Hát az biztos. – Ennyit mondott a felelős. Örült, hogy a vendég visszaült a székbe.

Boros a szék mellett állt, összekulcsolt kézzel. A felelős odafordult hozzá, és a kezébe akarta adni a nyírógépet. Ránézett.

– Nyírja meg – kérte csendesen.

– Nem tudom.

– Nyírja meg, Boros. Kérem.

Boros hátratette a kezét.

– Nem. Nem bírok hozzányúlni.

A felelős elindult hátra, a függönnyel elkerített rész felé.

– Jöjjön – mondta Borosnak.

Boros utánament, és megállt mellette.

– Ezt magának kell – súgta neki a felelős. – Kérem, nyírja most meg. Most már teljesen megnyírhatja. Kérem. – Egyszerű, meleg volt a hangja.

– Nem érek hozzá – mondta a borbély. – Nem tudok.

A felelős kijött. Az egyik borbély éppen szabad volt, intett neki, hogy nyírja meg hamar.

– Én nem – mondta a másik.

– Akkor én fogom megnyírni – mondta a felelős.

Nekifogott és megnyírta Boros vendégét. Közben Boros előjött a függöny mögül, és odaállt a széke mellé. Ezalatt egypáran fizettek, majdnem kiürült a műhely. A vendég most nyugodt volt, úgy tűnt, nem néz sehová. A felelős levette a kendőt, lerázta, aztán leseperte a kabátot a hajtól.

– Mindenesetre. – Ennyit mondott.

– Jobb lett volna, ha megmutatom valakinek – mondta a vendég nagyon halkan. – Most ugye nincs mit megmutassak? – Nem dühösnek, csak szomorúnak látszott.

– Mindenesetre – mondta a felelős.

– Hát igen. – A vendég odafordult Boroshoz. – De azért maga ne féljen – mondta halkan és komolyan. – Maga csak nyírjon tovább. – Ezzel vette a kalapját, és kiment.

Rossz volt, hogy a nagydarab, piros ember ilyen halkan beszélt. A felelősnek nedves volt a homloka.

– Fizetett? – kérdezte az a borbély, aki nem akarta Boros helyett megnyírni a vendéget. Nagy fekete bajuszt viselt.

– Ugyan. – A kasszásnő lehajtott fejjel ült.

– Egy darabig kalappal fog járni – mondta a bajuszos.

– Hagyják most ezt – mondta a felelős. Még egy vendég volt hátra.

– Te – szólt a bajuszos Borosnak.

– Mondtam, hagyják egy kicsit – kérte a felelős.

– Csak kérdezni akartam tőle valamit – mondta a másik.

Mikor az utolsó vendég is kiment, a felelős levette a szemüvegét, és ránézett Borosra.

– Mi volt ez?

– Nem tudom. – Borosnak az arcán látszott, hogy tényleg nem tudja.

– Nézesse meg magát.

– Te – kezdte a bajuszos. – Amikor már benne voltál teljesen, akkor is, ha megállsz, még lehetett volna neki bokszolófrizurát csinálni.

Boros finoman felhúzta a vállát.

– Nem láttad, hogy benne vagy? Amikor már jöttél lefelé. Kellett hogy lássad.

– Láttam – mondta Boros. – De nem bírtam megállni. Éreztem is, le fogok menni egészen.

A felelős megtörölte a homlokát, s közben csak úgy magának intett, hogy nem érti.

– Nézesse meg magát – mondta. – Ez el fog menni és jelentést tesz. Az biztos.

– Kalappal fog menni – mondta a bajuszos.

– Gondolkozzék – fordult a felelős Boroshoz. – Elmegy, és jelenteni fogja.

– El fognak helyezni innen. Csak annyi – mondta a bajuszos. – Arra számíthatsz.

Boros hallgatott. Nem lehetett látni, mi van benne, mindig ilyennek látták a szemét.

– Kellert is csak áthelyezték, amikor ollóval belevágott valakinek a fülébe. Pedig az soha nem nőtt ki többet.

– Az egészen más volt – mondta egy másik.

A bajuszos folytatta:

– Keller nem is állt meg, tovább csattogott az ollóval a feje mellett. Amikor a kasszásnő, aki a nője volt, összegyűjtötte a hajat a széke körül, akkor odasúgta neki: „Vigyázz, a vendég füle a kosárban van. Aztán timsót tett arra a helyre, és azt mondta: „Egy kicsit megsebeztem.

– Maga ezeket honnan tudja? – kérdezte a felelős.

– Ő mondta. Megúszta egy áthelyezéssel.

– Jó. Most hagyják egy kicsit – mondta a felelős. – Egyébként egy fül alig vérzik. – A bajuszos odament a kasszásnőhöz. – Mit szól hozzá?

A kasszásnő nem felelt. Le volt hajtva a feje. A többiek is csendben ültek. Borost nézték.

Boros lassan levetette a köpenyét, és beakasztotta a függöny mögé.

– Mit csinál? – kérdezte a felelős.

– Elmegyek – mondta Boros.

– Akarok magával beszélni.

Boros két lépés között megállt.

– Jó.

– Jobb volna, ha most nem menne el.

Boros félig visszafordult.

– Elmegyek – mondta, és behúzta maga mögött az ajtót.

A FŰTŐ FIVÉRE

A fürdőtelep mindössze három épületből állt. A legnagyobbik egészen jól nézett ki, emeletén széles, fedett tornác futott körbe, innen nyíltak a vendégszobák. A földszinten volt az étkező, italmérésre szolgáló kis benyílóval. A másik volt a tulajdonképpeni fürdő, az ócska kazánházzal, ahonnan kövér csövek kígyóztak a fürdőfülkék, a kivénhedt, kénszagú kádak felé. A harmadik épület földszintes volt, kicsi, fedett híd kötötte össze az étkezővel, ez volt a konyha.

Most este, a zuhogó esőben, az egészből csak a kivilágított tornác látszott, ahol egy asztalnál plédekbe burkolózott három férfi alsózott. Az út felől egy ember közeledett, s ahogy beért a lámpák fénykörébe, hamar megtalálta a lépcsőfeljárót. Sötét ünneplőt, fehér inget viselt, s egy jól megtömött aktatáskát szorongatott a kezében. Teljesen át volt ázva, minden simán és sötéten csillogott rajta. Mégis, mintha egyenesen jól érezné magát, hetykén állt oda az asztal elé.

– A fűtőt keresem – mondta. – Melyik lehet a szobája?

A kártyázók szemügyre vették ezt az embert, aki alatt tócsává gyűlt a lecsurgó víz.

– A fűtőt? – morogta egyikük. – Van itt valami fűtő? Én azt hiszem, hogy nincs.

– Nincs fűtőnk – mondta egy másik.

– Ugyanis a fivérem – mondta az ázott férfi. – Az öcsémhez jöttem.

– Nem ismerjük az öccsét, uram. Még ha véletlenül itt is lenne.

– Ejnye! – mondta a bizonyos fűtőnek a fivére. – Valahol itt kell lennie. Valahol csak meg kell találnom. És meg is fogom.

Ezzel megfordult és visszatért a földszintre. Végigment a folyosón, átment az étkezőt a konyhával összekötő hídon, és belépett a nyitott ajtón.

Vacsoraidő már rég elmúlt, a konyhában most fahéj és szegfűszeg illata terjengett. Egy tejeslábasban bort forraltak. A gondnok felesége és egy kicsi, fonnyadt szakácsnő a másnapi étrendről beszélgettek.

– A fűtőt keresem – mondta az ázott férfi.

– A fűtőt? – kérdezte a gondnok felesége. – De hát miféle fűtőt?

– A kazánházi fűtőt – mondta az ázott ember. – Ő a fivérem.

– Maga a gépészünket keresi – mondta a gondnok felesége. – Mert az egészen más.

– A fűtőt – mondta az ázott férfi. – Mi így nevezzük a szakmát egymás között.

– Na jó – mondta a gondnok felesége. – Ha azt mondja, hogy fivérek, akkor megkeresem a gépészünket. Korán fekvő ember, tehát ilyenkor már alszik.

A gondnok felesége hárászkendőt vetett a hátára, és elindult, hogy felköltse a gépészt, akinek állítólag megérkezett a fivére.

– Addig is ennék valamit – mondta az ember, aki azt állította, hogy a fűtő fivére. – Az öcsém vendége vagyok.

A szakácsnő megemelte a fedőket, aztán az egyik lábasból, az esti sültről megmaradt zsiradékból mert valamennyit egy serpenyőbe, majd tojásokat vett elő. Lapítón fölvágott egy fej hagymát, két paradicsomot és valami paprikát. Amikor a zsiradék forrósodni kezdett, ráütötte a tojásokat.

– Magam is fűtő vagyok – mondta az ázott ember, és leült az asztal mellé.

– A gépészünk eléggé új ember itt – mondta a szakácsnő. – Ő gépésznek nevezi magát.

A kártyázó férfiak dideregve vonultak be a konyhába. A vállukra terített plédeket most sem vetették le. Félrehúzták a forralt borral tele lábost, és két kisebb porcelánkancsót tettek a kályha szélére, hogy melegedjenek.

– Ahogy mondják, maga pacallá ázott – mondta egyikük.

– Majd csak megszáradok. Pár napig itt maradok.

– Egyék – mondta a kicsi, fonnyadt szakácsnő. Elébe tette a rántottát, s mellé külön tányéron a salátát.

A kártyázók kitöltötték a forralt bort a két meleg kancsóba, közben pillantásokat vetettek a fűtő fivérére, aki még ázott zakóját sem vetette le. Aztán visszatért a gondnok felesége.

– A gépészünknek nincsen fivére – mondta. – Azt mondja, egyedüli gyermek.

– Ejnye! – mondta az ázott ember. – Az öcsém ne mondjon ilyesmiket. – És nyugodtan tovább evett.

– De hát ezt mondta. Ezt és semmi egyebet. És nem nagyon örült, hogy felköltöttem.

– Én majd felköltöm még egyszer – mondta az ázott férfi