Szép Versek 2012

SZÉP VERSEK 2012

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT

Budapest

© Magvető Könyvkiadó, 2012

Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2012

A versek az alábbi lapokban jelentek meg:

2000, Alföld, Apokrif, Bárka, Élet és Irodalom, Eső, Ex Symposion, Forrás, Holmi, irodalomjelen.hu, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, KULTer.hu, Látó, Mozgó Világ, Műút, Pannonhalmi Szemle, Prae, Székelyföld, Tiszatáj, Új Forrás.

ISBN 977-058-637-812-1

eKönyv Magyarország Kft.

Honlap: www.ekonyv.hu

A KÖTET SZERZŐI

Áfra János

Ayhan Gökhan

Babiczky Tibor

Bajtai András

Bogdán László

Borbély Szilárd

Deák Botond

Deres Kornélia

Erdős Virág

G. István László

Gál Ferenc

Gucsa Magdolna

Györe Balázs

Halmai Tamás

Háy János

Jász Attila

Juhász Ferenc

Kabai Lóránt

Kántor Péter

Karácsonyi Zsolt

Kele Fodor Ákos

Kemény István

Kemény Lili

Király Levente

Kiss Judit Ágnes

Kovács András Ferenc

Kőrizs Imre

Krusovszky Dénes

Kukorelly Endre

Lackfi János

Lanczkor Gábor

Lázár Bence András

Lövétei Lázár László

Marno János

Nádasdy Ádám

Nemes Z. Márió

Orcsik Roland

Payer Imre

Petri György

Pollágh Péter

Rakovszky Zsuzsa

Schein Gábor

Simon Márton

Sopotnik Zoltán

Szabó Marcell

Szálinger Balázs

Szijj Ferenc

Szili József

Szolcsányi Ákos

Szőcs Petra

Szöllősi Mátyás

Takács Zsuzsa

Tandori Dezső

Térey János

Tolnai Ottó

Tompa Gábor

Tóth Krisztina

Ughy Szabina

Varga Mátyás

Vécsei Rita Andrea

Vörös István

Závada Péter

ÁFRA JÁNOS

szenteste

csak fát tettem a tűzre és lehajtottam

a kályha tetejét, de egy rándulásom

jobb kézbe fagyva addigi mozgásomat

keresztbe szabta, mint régen ollómmal

én a ruhadarabokat, szólni próbáltam,

de állati morajok törtek ki rajtam, úgy tűnt,

fél oldalammal az életem elhagyom, a-

hogy kiszakad belőlem alkar, szívizom,

akkor a tehetetlenségtől fotelbe rogyva

ráztam kisfiam elé érezhetetlen tagjaim,

lezsibbadt szájjal kértem, dörzsölje a

kezem, dörzsölje, míg mentőt hív a nővére,

kezei közé fogta, erősen súrolta, mire

felsírtam, hogy „tiszta kosz vagyok!",

mélyre merült, a táguló pupillákba, 

nézz a szemembe!, kérte ordítva,

közben próbálta letakarítani az

évek bőröm alá száradt foltjait

szag

akkoriban kezdtem karatézni,

kilenc múltam, de hozzá képest nagy voltam,

máris bátran nyomtam bele bárki fejét

a kopott parkettán heverő vörös szőnyegbe,

egyik edzés után ő várt kint, a nővére,

és az enyém, mert barátnők voltak régóta,

ő meg zavarba hozott, kis szőke haja

gombára volt nyírva, mosolygott tejfogaival,

mint egy lány az évfolyamról, pedig még

nem volt olyan korú, gyanútlanul járt óvodába

hajráfban, mert fel sem merült benne,

hogy ettől most olyan, mintha kislány lenne,

de én megmutattam neki, hogy mitől

lehetnénk mások, ezért volt fura beöltözve

állni előtte, fehér övem alatt megfeszülten,

zavart az a pár nappal korábbi eset,

amibe majdnem belevittem, amire csak évekkel

később eszmélhetett volna rá – amíg főztek

a nővérek, kitapogattam ráterpeszkedve

a szőnyegen, hogy neki is az van, ami nekem,

előtte annyit súgtam, „játszani fogunk,

tudod, papás-mamást, de nem mondhatod el

senkinek!", sötétség volt, és tagjaiban

olyan zártság, akár egy ötéves kislány

lábai közt, épp annyi volt, csak fiúféle,

bár eljátszottam a különbözőséget –,

edzés után egy pillanatra belenéztem

a szemébe és tudtam, csak úgy felejthet el,

és azt, amit együtt tettünk majdnem,

ha mire megérti a mozdulatokat, már fel sem

ismer, de attól nem lesz meleg senki,

ha megkíván egy ártatlanra puhult testet,

a ketrecharcban legalább nem kell agyalni,

néha mégis gyerekszag csap meg a ringben

azonos csúszás

mert csak oda tudtam menni a kocsmából,

egyszerű is lenne az élet, ha nem volna

útban az embernek ez a gyerek, probléma

mindig van, mindig lehet, nem fogad örökbe

az apja helyett, mert az alkohol… mert

az anyámmal… mert a pénzünket…, miért?,

mert azért, hát mert ilyen volt ez a kölyök,

nézett és kérdezgetett, mindenért húzta

a száját, hogy micsoda szaggal, meg milyen

ótvar módon, meg milyen emberekkel,

mindennap, hova, amúgy meg nem lehet

semmi szava, ha az anyjával szeretjük

egymást, neki kellene alkalmazkodnia

az emberhez, ha kell, hát adnia pénzt,

és elvenni hagynia, én legalább törődök

azzal, aki megszülte, ő meg csak kiabál vele,

hogy miért nem főz, miért nem sétál egyet,

miért nem fürdik meg, velem legalább

szokott, mosdatom, mert azért mocskosan

mégsem, és most már csak nálam, legalább

nyugodtan, ha fáj is a tüdőm, a hátam,

régebb óta, minthogy a gyerek elvette

a kulcsom, mert kölcsönöztem a szekrényből

valamennyi pénzt, nekem már mindegy,

az orvosok azt mondják, bár nem náluk,

de úgyis rákban döglök meg,

mint az apjuk

AYHAN GÖKHAN

Mese

a mesék nyugalmával írok neked. a fejedelem

rodostói könyvtárából előkerült tekercs be-

bizonyította, a könyvekről gondolt összes tudás

hamis, amennyiben ezt a levelet olvasod, hát

ez sem egészen igaz. vagyis, nem teljesen úgy.

mesélek egy történetet. nem, pontosítok: egy

történet fog most elmesélni engem.

három falu és három város, nem sok, szóval

annyival innen élt egy ember. vak volt, soha

könyv vagy papír nem került a kezébe. egyszer

a király arra sétált és betért az öreghez. könyvekről

kezdtek el beszélgetni, kint a lovak, katonák

nyugodtan megpihentek. a beszélgetés végén

könnyűnek érezte magát a király. az öregember

sértetlen, szűz tudásán áthatolt a könyvek súlya és

lélegzete, a király boldog arca, mint a tiszta

papírlap. az öreg lassan és nagyon sokáig,

három órán át szédülve dőlt a király lábai elé.

Beszélgetés

Most meg nem tudok mit kezdeni vele.

                                            Hartay Csaba

utoljára az ágyazásról

kellett volna beszélni, a

kitartott szavakról, magadtól

a test besüllyedt mocsara

visszafelé sütő fényéről,

a simogatás tükörsima,

olyan valószínűtlenül szép

és komoly dolgok tartanak

életben, a zebrán keresztül

sétálva jutott eszembe,

mindez a feladott zuhanások,

megtalált kapaszkodók közt

a tiszta beszéd visszavétele.

második félreértés

hogy a hadjáratok és a fegyverek évei után ismét lehet beszélni az étkezések előtti kézmosásról.

Persze a nyugalom még távoli.

Izsó Zita: Az első vacsora

Ön szerint,

ki hordhatja vissza?

Ki képes rá?

Menjen az asztalhoz,

tegyen fel zenét.

Schubert, az való

ide, szerintem kevés

alkalom adódhat

az életben, amihez

Schubert ne illene.

Szeretném, kérem,

beszéljen németül,

a leghosszabb

német szavakat,

lassan, érthetően,

anélkül, hogy

figyelne rájuk,

terítse szét a figyelmét,

Bécsben élni át a telet,

kedves uram, azt

szerettem volna,

egy téli utazást,

megtalálnom a magam

varázshegyét itt nem

sikerült, meglehet nincs,

sehol sincs, kivétel Ausztria,

mit gondol, van-e olyan, ami

Ausztrián kívül nem létezik,

és létezhet-e az,

aminek határa van?

BABICZKY TIBOR

Szélkerék

Villámlik, aztán mennydörög.

Kitátott száj a ház fölött.

A meggyfa sűrű vért köhög.

Magunkból gyúrtunk ördögöt.

Hová mennek a fellegek?

Ki tett beléjük terheket?

Egy napon majd velük megyek.

Morajlásukkal lettem egy.

Az ég mögött vajon mi van?

Halottak milliónyian?

Nincs szédület és nincs iram.

Törünk, ahogy a jég rian.

Vágyaink tömbje szétreped.

Egyik fele a házba megy.

A másik kívül kap helyet.

Nélkülük teljes hogy legyek?

A kertben szélkerék pörög.

Kitátott száj a ház fölött.

A meggyfa sűrű vért köhög.

Magunkból gyúrtunk ördögöt.

Éjszaka

Egy padlásablak világít.

Fény fut a lombkoronákig.

A mozdulatlan ég alatt

hajladoznak a házfalak.

Mintha lapáttal hordanák

testem fölé az éjszakát.

Zuhog, robajlik. Eltemet.

Féltem tőle a lelkemet.

A Boncnok

A mellkason az ipszilon.

Álla hegyes. A szája kék.

Ágyéka négy elnyílt szirom.

Az orrüregben váladék.

Tüdeje roncs. A mája ép.

Jó ember volt. „A szíve rossz."

A halál ideje: egykor.

Egy test mindent felszínre hoz.

A Boncnoknál egy üveg bor:

„A gyászoló rokonoktól."

BAJTAI ANDRÁS

Séta

Az estének teste van,

te pedig sétálni indulsz benne,

a kísértés lángba borult kalitkái

között vezet utad,

megmászod a bordák között rothadó

gyümölcsök piramisát,

és mire beesteledik,

pontosan tudod, hogy ennek a testnek a végtagjaiba

már csak a lelkiismeret bábjai hordják a mozgást,

az ujjakban végigfutó féltő remegés

alagútjaiba betűző lámpafényt,

a tenyér mögötti árnyék

sötét mosolyát,

fogsorának telét,

az emlékezet kézfejét,

ami megérinthet –

megérintheted.

Különös séta,

madárvijjogás, szárnyak verdesése,

vitorlák csapkodása,

végül a függönyök túlvilági csendje,

este,

amikor elhalkulnak az áramvonalak,

a pokrócokkal letakart test

pedig rúgdalózni kezd álmában,

és a sötétben sem felejti

a sodrással szemben evezőket,

az embertelen hullámokat,

a becsapódó mosolyokat,

a csempét megbecstelenítő vágyakat,

és a város,

e test miatt érzett szégyent,

ami arra kényszerít,

hogyha mégis sétálni indulsz

nyomodban a bűntudat elkóborolt kutyáival,

a megbarnult gyümölcsök közé nyúlj.

Mintha egy sétáról álmodnál,

egy arcban jársz, ahol már két hete nem esett,

azzal a lemondással nézed a csatornákat és a száraz ereszeket,

ahogyan csak egy fej nézheti a testet,

de hiába törlesztenél,

mert ebben a sétában

a jóvátehetetlenség balesetei nem engedik,

hogy a bőrbe metszett réseken át

a gyerekek meglessék a napszakok nyugalmát.

Azt kívánod,

csak engedne kiabálni néha,

mielőtt a mellkas hullámzása abbamarad,

mintha csak elaludtál volna,

kifelé tartva egy olyan szobából,

ahová sosem akartál benyitni,

mégis beküldtek,

hogy a tükörben támadt hirtelen zivatarban,

esti áradásban,

zuhogásban

köszöntsd a látogatót,

aki sétálni ment,

és most megérkezett.

Belép egy mellkas sötét csarnokába,

ahol a beletörődés már kipakolta a belsőségeket –

távozás előtt pedig kisimítja

az abroszok tenyérszerű gyűrődéseit.

Esti séta,

ismétlődő elszakadás,

két tenyér, az ujjak ketrece,

a szőnyeg alól elszabaduló romlás,

amikor a test, a meztelen

magára ölti fogasra akasztott kabátját,

és búcsúzás után a kétely,

hogy talán mégis

maradt itt

valaki.

Esti séta egy város testében,

pedig még nem felejtette el,

hogy valaki nézte,

emlékszik egy arc parkettáján a táncra,

és a ránctalan ragyogásra,

ami végül felforgatta

testét-cirkuszát,

és a hazatérés ígéretét festette a falra –

pedig nincs is,

ami az estét felemelné,

és ilyen város sincsen,

beárnyékolható,

tapintatlan,

de mint egy keret,

kezdettől fogva kitapintható,

amiről mégsem tud az emlékezet.

Panel

Boldog vagyok, mert véget ért.

Mentség nélküli indulat, sérült veszteglés

és felesleges önámítás volt a gyerekkor,

amiből most már hiába akarnék bármit is törleszteni,

hiszen csak a felesleges és idegesítő emlékek maradtak,

megráncosodva, mint a rozsdás serpenyőben

hagyott fáradt étolaj egy kihűlt nyári konyhában.

Emlékszem jól, kövér kisfiú voltam.

Sokat szaladtam, de hiába, mert ha elfáradtam,

büntetésből kétszer forgattak körbe

a lakótelep fogköves szájában, és ha szépen kértem,

akkor sem kaptam a szorongás-védőoltásból.

A kapálózás volt az enyém,

a hasított remegés a vasbetonban.

A tizedik születésnapomon megszédültem

a két váratlan pofontól, amiket azért adott anyám,

mert belekavartam az ünnepi marhalábszárpörköltbe,

az ajándékba kapott Csepel-biciklimet pedig

még aznap eladták ócskavasnak a MÉH-telepen.

Persze aztán végül csak megsajnáltak.

Elvittek a vándorcirkuszba,

de ott az öreg elefánt nem akart megmozdulni,

a tolószékes bohóc váratlanul sírva fakadt,

és a kötéltáncosok egymás után potyogtak le a magasból,

én pedig az óriási, forró sátorban

voltam csak igazán egyedül.

Vagy talán nem is voltak soha szüleim.

Árvaházban nevelkedtem,

ahol a gyerekek kötőtűkkel szurkálták össze párnáikat,

a láncra vert kutyákat pedig túrakolbásszal dobálták meg.

Minden évben csak egyetlen napra vártam,

amikor beneveztek mindenkit egy talicskatoló-versenyre,

aminek a végén a győztes egy gyerekszobát kapott,

és ha jól viselkedett, talán még örökbe is fogadták.

Engem nem.

Talán ezért járok azóta is úgy haza, mint akkor,

lehajtott fejjel lépkedve az irigység gödreiben.

Ébredések

Most kell erősnek lennem.

A hajnali derengésben.

Körülöttem kialvatlan vendégmunkások

bámulják a becelofánozott Lottó szeleteket,

és még csak a rozoga buszra várunk,

de pontosan látom az arcukon,

hogy lélekben már ott sorakoznak mind

a futószalag mellett

az egyetlen megmaradt konzervgyárban,

régen beletörődve abba,

hogy bármi megtörténhet velük,

de a pincepörkölt és az aprópecsenye

akkor sem fogy el.

Most