Körkép 2012

KÖRKÉP 2012

harminchét mai magyar író

kisprózája

MAGVETÕ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© 2012 Magvető Könyvkiadó

ISBN 977-045-442-412-7

eKönyv Magyarország Kft.

Honlap: www.ekonyv.hu

A KÖTET SZERZŐI

ANDRÁS LÁSZLÓ

BARTIS ATTILA

BECK TAMÁS

BERKA ATTILA

BERNICZKY ÉVA

BÍRÓ ZSUZSA

CENTAURI

CSABAI LÁSZLÓ

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

CSOBÁNKA ZSUZSA

DARVASI LÁSZLÓ

DRAGOMÁN GYÖRGY

EGRESSY ZOLTÁN

GARACZI LÁSZLÓ

GRECSÓ KRISZTIÁN

HÁY JÁNOS

HORVÁTH LÁSZLÓ IMRE

HORVÁTH LILI

JÓNÁS TAMÁS

KISS OTTÓ

KONTRA FERENC

LIMPÁR ILDIKÓ

LUGOSI LOU

MAGYARY ÁGNES

MAROS ANDRÁS

MÁRTON EVELIN

PODMANICZKY SZILÁRD

POTOZKY LÁSZLÓ

SÁRI LÁSZLÓ

SCHEIN GÁBOR

SPIRÓ GYÖRGY

SZABÓ RÓBERT CSABA

SZABÓ TIBOR BENJÁMIN

TÓTH KRISZTINA

TÓTH MARCSI

VIDA GÁBOR

VINCZE FERENC

Az írások az alábbi lapokban jelentek meg:

2000, Élet és Irodalom, Holmi, Jelenkor, Kortárs, Látó, Liget, Mozgó Világ, Műhely, Műút, Népszabadság,

Székelyföld, Tiszatáj

ANDRÁS LÁSZLÓ

KRUMPLICUKOR (EGY HRABAL-ÁBRÁND)

Abban az időben Lubomir Satiňa Hudovice környékén kereskedett. Nyáron mosdószappant és vegyszereket árult, télen pedig prémeket. Nem volt valami nagy bolt, de Satiňa nem is akart nagy üzleteket csinálni. Az anyai ágon öröklött zsidó kereskedőszellemet az apai szláv vér alaposan lehűtötte, a Lubomir név pedig végképp óvatosságra intette viselőjét, de mivel semmihez nem értett az égkerek világon, hát kereskedett. Nővérénél, a gyermektelen özvegy Moszejka Mihalovánál lakott, és csak a legritkább esetben fordult elő, hogy egy hétnél hosszabb időre távol maradt Hudovicétől.

Moszejka fiatalon megözvegyült, amikor Mihalov tizedes részegen a vonat alá esett. A cimborák leplezni igyekezvén a szégyent – akkoriban ugyanis Hudovice felé csak hetente kétszer, kedden és pénteken járt vonat, nem volt könnyű aláesni –, fogták Mihalov tizedest, már amennyit össze tudtak szedni belőle, és beledobták a tanító épülő háza melletti meszesgödörbe. Az eset nem is derült ki azonnal, csak napokkal később, amikor Jóvanik megtalálta a tizedes hiányzó bal lábát is, és akkurátus ember lévén – műbútorasztalos volt, a híres hudovicei komódok az ő keze alól kerültek ki – zsákjába rakta, hogy vigye azt is a meszesgödörhöz (egybegyűjtvén azt, amit a halál oly kegyetlenül szétválasztott), de útközben meglátott néhány szép őzlábgombát a töltés mellett, és nem tudott ellenállni, leszedte őket és berakta a zsákjába Mihalov tizedes bal lába mellé, aztán már jobban körülnézett, és látta, hogy vargánya is van, és azt is leszedte, és a bal lábról már egészen megfeledkezett, a sok hajlongásban kimelegedett, a zsák megtelt, Jóvanik elindult hazafelé, szaporázta, hogy még vacsorafőzés előtt hazaérjen, úgy is lett, és benyitott, asszony, idenézz, mit hoztam, és kiborította a zsákot a konyhaasztalra, és büszkén a feleségére nézett, aki a hajába túrt és felsikított, Jesszusom, mi ez, vargánya, mondta Jóvanik, meg őzláb, egészen friss, most szedtem, ez nem őzláb, te szerencsétlen, hanem emberi láb, ja, mondta Jóvanik az asztalra pillantva, a Mihalov bal lába, micsináltál a tizedessel, te szerencsétlen, megtaláltam a bal lábát is, és most már semmi se hiányzik, aztán Jóvanik elmesélte az egész szerencsétlenséget, a múlt keddi vonattól kezdve a tanítóék meszesgödréig, aztán elmentek a tanítóhoz, és kilapátolták a meszesgödröt, de akkorra már alig maradt valami a tizedesből, aminek alapján Moszejka azonosítani tudja, de végül mégiscsak sikerült.

Persze, lehet, hogy nem is így történt, és csak Jóvanik fantáziálta össze az egészet – a műbútorasztalosok igen kreatív fantáziával vannak megáldva, de hát szükségük is van rá –, és mégis az az igazság, amit Moszejka beszélt, hogy Mihalov tizedest kiképzés közben érte a halál, amikor képzelt ellenfél elől történő menekülést gyakoroltatta a katonáival, feküdj, ordította, és a katonák hasra vágódtak, és akkor ő lépett kettőt hátra, és ezt nem kellett volna tennie, mert ott volt a meszesgödör, és Mihalov azonnal hangtalanul elmerült, és a katonák nem mertek felnézni sem, mert az utolsó parancs az érvényes, és aztán mikor végül mégis felnéztek, és keresni kezdték, már késő volt.

Lehet, persze, hogy ez sem igaz, bár a meszesgödör fix pontnak látszik, de hát mit lehet manapság biztosan tudni, szóval Moszejka özvegyen maradt és gyermektelenül, pedig Isten a megmondhatója, sokat próbálkoztak, úgy hetente ötször-hatszor, Moszejka már akkor sem volt egy szépség, a tizedes, noha még csak őrvezető, huszonkét éves kora óta soha nem került innen a mázsán, amire büszke is volt, pedig, lehet, hogy talán éppen ez volt a baj, az erek, nincs kizárva, vannak esetek, mondta a városi orvos, de az őrvezető csak dühösen legyintett, vele ne szórakozzanak, szóval a próbálkozásoknak nem sok foganatjuk volt, és Moszejka a kuruzslótól kenőcsöket és porokat, az őrvezető pedig a plébánostól penitenciát, zsolozsmákat és rózsafüzéreket kapott, és nagyon istenfélő és buzgó lett, és rózsafüzérezett és a penitenciát megtartotta, és zsolozsmázott napjában háromszor, és az ötödik hét vége felé meg is jelent neki álmában a Szűzanya, aztán rá következő éjjel megint, és még rá is kacsintott, mire az őrvezető a meglepetéstől felébredt, és nem is mondta el senkinek, csak a plébánosnak, aki viszont követelte, hogy azt a kacsintós részt gyónja meg, amire Mihalov nem volt hajlandó, viszont onnantól kezdve nem feküdt össze többé az asszonnyal, inkább álmodni próbált újra, és ezt elősegítendő száraz vörösbort ivott kevés vízzel, azután pálinkát, és a kocsmában minden kedden és pénteken este elmesélte az álmát, mert kikövetelték, mert addigra már a plébános mindenkinek elpanaszolta, hogy micsoda szörnyűséget álmodott a Mihalov, ráadásul meg se gyónja, ezáltal ez nem is képez gyónási titkot, hát azért mondom, de az őrvezető nem is bánta, és szívesen mesélt, és az egész kocsma drukkolt és izgult, hogy álmodjon újra, de sose sikerült, de azért tátott szájjal hallgatták, mert nekik egyszer sem jelent meg Szűz Mária, nemhogy kétszer, pláne nem kacsintott rájuk, mint Mihalov őrvezetőre, akit akkoriban léptettek elő tizedessé, de mindig csak ezt a kettőt mesélte, különösen a másodikat, és a plébános a kacsintós résznél befogta a fülét, de tudott szájról is olvasni, és pontosan tudta, mikor veheti el a kezét a fülétől, amúgy jóba voltak, én nem haragszom magára, tisztelendő úr, megértem, hogy irigykedik rám, ez természetes.

Az Isten nem akarja, hogy gyereketek legyen, mondta a plébános, most már én sem, mondta a tizedes, az Isten nem akarja, hogy gyereketek legyen, mondta a rabbi Moszejkának, aki végül is az öccse unszolására mégiscsak elment a rabbihoz, egy gójjal, szegény anyád is a Satiňához, ott is hagyta aztán, hiszen meghalt, vetette közbe Lubomir, az most mindegy, nézett rá hűvösen a rabbi, ennek jobb, ha véget vettek.

A krumplicukorra Moszejka nem rögtön a férje halála után szokott rá, csak később, amikor Lubomir egy jobban sikerült körútjáról hazatérve hozott neki egy darabot, mi ez, kérdezte Moszejka, krumplicukor, és mit kell vele csinálni, törj le egy darabot, vedd a szádba és szopogasd, így, és mutatta, a nővérének is tört, és Moszejka a krumplicukrot a szájába vette, szopogatta és mosolygott, lánykora óta először, vehetek még, persze hogy vehetsz, neked hoztam az egészet, és hozol máskor is, persze hogy hozok, és Lubomir fel akarta darabolni a krumplicukrot, de nem boldogult vele, hagyd csak, majd én, mondta Moszejka és felpattant, előhúzta a kredenc fiókjából a húsvágó bárdot, és kitette a krumplicukrot a deszkára, bal kézzel megmarkolta, jobb kézzel lecsapott, és megint és megint, de még csak nem is morzsálódott, biztos, hogy mind az enyém, hát persze, mosolygott Lubomir, és Moszejka felmarkolta mind a négy darabot, bevonult velük a szobájába, az éjjeliszekrényre kendőt tett, és rátette a krumplicukrot, aztán  levetkőzött, bebújt a takaró alá, jobb kezével kinyúlt a takaró alól, és két ujjával lepattintott egy kis darab krumplicukrot, a szájába vette, szopogatta és mosolygott; úgy aludt el.

Attól kezdve Lubomir, akármerre járt, mindenünnen hozott krumplicukrot, sose ment haza üres kézzel, és Moszejka mindig gondosan feljegyezte, honnan, mikor, mennyit, milyen kemény, hogyan hasad vagy törik, milyen ízű, milyen a színe, az illata, és egyre többet evett, kezdetben csak este, elalvás előtt szopogatott el egy darabkát, aztán kettőt-hármat, később reggel is ezzel kezdte a napot, csak kinyúlt a takaró alól, és tört egy kis darabot; a húsvágó bárddal boszorkányos gyorsasággal darabolta, megtanulta két ujjal elpattintani, ám ekkor már napközben is szinte állandóan a szájában volt a krumplicukor, nyelvével ide-oda tologatta és mosolygott.

Akkoriban már eljárt a kocsmába kisegíteni, és hamarosan megkedvelték, nemcsak azért, mert érzéssel csapolt és kevéssé vizezte a bort, hanem azért is, mert nagydarab volt, anyás, hallgatag és mosolygós, a törzsvendégek pedig odahaza egészen máshoz voltak szokva, ha felöntöttek a garatra, ami persze gyakran megtörtént, hát szívesen jártak hozzá, és kis idő elteltével nem titkolhatta a krumplicukrot sem, de talán nem is nagyon akarta, és megkérdezték, mi van a szájában, és Moszejka nyelvével a szája bal oldalába tolta, hogy az arca kidudorodott, és azt mondta, krumplicukor, és az olyan jó, Moszejka bólintott, és a pultra tette a korsót, a krumplicukrot szája jobb oldalába tolta, orcája kidudorodott, és azt mondta, tizenkettő kilencven. És amikor elfogytak a kisebb darabok, elővette a húsvágó bárdot, kicsomagolta a selyempapírból a krumplicukrot, bal kezével erősen megmarkolta, jobb kezébe fogta a bárdot, lesújtott, még egyszer és még egyszer, aztán hármat visszacsomagolt, a bárdot eltette, a negyediket pedig két ujja közé fogta, roppantott egyet, kettőt, hármat, aztán egyet a szájába vett, a többit pedig a kötényébe rejtette, onnan húzott elő újat, ha elfogyott, és ezek a durva férfiak minden este áhítattal várták, hogy előkerüljön a húsvágó bárd és a selyempapírból a krumplicukor, legalább olyan áhítattal, mint amilyennel annak idején a megboldogult Mihalov tizedes álmát hallgatták, elcsöndesedtek, és megborzongtak, amikor Moszejka húsos ujjaival elpattintotta kötőjében a krumplicukor-darabkákat.

Egy este aztán, amikor Lubomir hazaért, csak lerakta az utazótáskáját, ki se csomagolt, csak lefeküdt, és mikor Moszejka hazajött a kocsmából, nem gyújtott lámpát, mert nem akarta zavarni a bátyját, csak a sötétben tapogatta ki, sötétben vágott le egy darabot, bevitte a szobájába, és letette az éjjeliszekrényre, sötétben vetkőzött le, bújt be a takaró alá, aztán kinyúlt, elpattintott egy darabot, a szájába vette, és a krumplicukor szokatlanul keserű volt, de Moszejka nem nyugtalankodott, mert tudta, hogy Lubomir Malackyban járt, ahol igen gyenge a minőség, de aztán a torkát is kaparni kezdte, ahogy nyelte a nyálával, felkelt hát és lámpát gyújtott, aztán csak nézett maga elé, majd hosszan, öblösen felkacagott, amire Lubomir felriadt, hogy valami baj van, és bekopogott a nővéréhez, valami baj van, Moszejka, de nem kapott választ, csak a kacagást hallotta, benyitott hát, és látta a nővérét, aki ott állt hálóingben az ágy mellett, a szájából kicsi és nagy zöldes meg kékes szappanbuborékok szálltak, és látta, hogy nevettében a könnye is kicsordul, és úgy kacag, mintha soha nem akarná abbahagyni.

BARTIS ATTILA

A HETEDIK PECSÉT

Mint azt már mondtam, Andrej vagyok, legalábbis van valaki, aki így hív, Andrej, szóval ez nem az Anyámtól kapott nevem, és a gyermekeim sem így neveznek, ők egyszerűen a rendes nevemen szólítanak, azon, amit ők is viselnek, és amire még én is emlékszem ugyan, hogyne emlékeznék, bár kétségtelen, hogy néha már csak mint egy ágon fennakadt, szakadt fátyol lebeg az elmém legmélyén.

Önhöz viszont nem a régi nevemet visszaszerezni, hanem épp ellenkezőleg, egy álom ügyében jöttem. Mondom, ez az álom az ügyem. Nem, nem az én álmom, és a legkevésbé sem azt akarom, hogy értelmezze, azt én is meg tudom tenni. Értek valamennyit az álmokhoz, hiszen a foglalkozásom megköveteli. Bár igaz, én is csak úgy értek hozzájuk, ahogy nagyapám tudott beszélgetni a madarak nyelvén. Egészen másképp beszélt velük, mint Szentferenc, de valahogy mégis megértették egymást. Nem kellett madárijesztőt állítson a veteményesbe, egyszerűen csak kiült a tornácra, és megkérte a seregélyeket, hogy legyenek szívesek ne, mert szüksége van a terményre, mert a nyugdíjából nem jön ki. És akkor a seregélyek odébbálltak. És nagyapámnak eszébe nem jutott volna, hogy nem csoda történt, ellentétben Szentferenccel, aki semmiféle csodát nem látott abban, hogy elbeszélget Assisi madárállományával, hiszen ő egyszerűen tudta, hogy így működik az Úristen, hogy a csoda természetes.

Nos, én ugyanúgy vagyok az álmokkal, mint nagyapám volt a seregélyekkel. Csodának tartom, hogy megértem őket. Sőt magát az álmot is csodának tartom. Hogy az Úristen meghagyott az embernek egy kiskaput, amin át kivetheti a lelkéből a feketét. Tudja, én leginkább fényképész vagyok. Nem haditudósító vagy alkalmazott fotográfus, ne valami ilyesmire gondoljon, hanem – hát hogy is mondjam – kifejezetten alkalmazhatatlan fényképész. Igazából semmi mást nem fényképezek, csak felhőket meg azt, aki engem Andrejnek hív, és ez így megy már egy harmad élete.

Hogy neki mi a neve? De hiszen mondtam: Az, aki engem Andrejnek hív. Ez a neve. Szerintem szép és pontos név. Persze hogy neki is van egy neve, ami ugyanúgy lebeg valahol az elméje legmélyén, mint egy foszló selyemfátyol. De ez nem is baj, miért lenne baj, ha régi nevünket fátyolossá teszi a szerelem?

Azt meg miből gondolja, hogy a szerelem mulandó, és akkor egyszer csak ott állunk névtelenül? Ezt ki mondta magának?! Honnan veszi?! A válási meg öngyilkossági statisztikákból?!

Bocsánat, kissé ingerült voltam. Mondom, bocsánat.

Lehet, hogy az Ön számára ez nevetséges, de én hiszek az örökkévalóságban. Csak aki igazán látja a mulandóságot, az tud igazán hinni az örökkévalóságban. Csakis az képes meglátni a mulandóság kiskapuit.

Hogy nincs kiskapu? Mindennek van kiskapuja. Mindennek. A csoda se más, mint amikor az Úristen kiskapukon közlekedik. Ott jön be, ahol nem is vártuk. Vagy ott megy ki. Az is csoda. Kimegy a kiskapun, és Bábel összeomlik. Vagy Ninive. Vagy Babilon, mindegy, valamelyik.

Hát ezért fényképezek. Mert ez a mulandóság kiskapuja. Tudom, hogy ez amatörizmusra vall, de az a valóság, hogy ez engem a legkevésbé sem érdekel. Az érdekel, hogy ami le lett fényképezve, az megmarad. Igaz, hogy csak egy papíron, igaz, hogy színét vesztve, igaz, hogy rajtam kívül senki más nem tudja, mi is maradt meg valójában, nincs is honnan tudja. De én tudom. Mint a zsebkendőre kötött csomó. Egyedül az tudja, mit nem szabad elfelejtenie, aki a csomót kötötte. Hát ilyen a fénykép is. Ezért tud kiskapuja lenni az örökkévalóságnak. Mert Ön csak a felhőt látja, amint áll az égen, egy papírlapon. Akár gyönyörködhet is benne. Én viszont tudom, hogy merről merre vitte a szél. Ön csak azt látja, hogy valaki zilált hajjal hever egy hajnali szobában, kitárulkozva az egész világnak. De én ismerem azt a világot, amelytől kitárulkozik. Hát ezért fényképezek. Ez az én örökkévalóságom. Nem a sima emlékezet, hanem amelyik jelen idejűvé teszi a múltat, és jövőt ígér a jelennek. Önnek sincs más örökkévalósága, mint az élete.

De nem ezért jöttem Önhöz, hanem egy álom miatt. Mondtam már, valamelyest értek az álmokhoz, sőt rendszeresen jegyzem őket. Tavaly szeptember közepére virradólag például egy egészen különös rémálomra ébredtem. Igaz, mint utóbb kiszámoltam, akár hatodikán, nyolcadikán vagy tizedikén is ébredhettem volna ugyanerre az álomra, sőt, tizennegyedikén is, de én valamiért mégis szeptember közepét választottam. Biztos nem véletlenül. Persze, ha nagyon kíváncsi, elmondhatom. Sőt, odaadhatom akár az egész gyűjteményem, kilencszázkét álmom van lejegyezve, tud köztük keresni időrend szerint, tematika, földrajz, motívumkészlet, de még színvilág szerint is, bár mondom, most a legkevésbé sem a saját álmaim érdekelnek.

Hogy miért pont ez jutott most eszembe a kilencszázkettőből? Mert nemcsak az örökkévalóságban hiszek, hanem a jósló álmokban is. Pontosabban nem is jóslónak nevezném őket, hanem, hogy amíg én alszom, álmomban végignézem, ami valakivel ébren épp megtörténik. Ilyen álmom kilenc volt eddig. És a maga módján ez a tavaly szeptemberi is ilyen.

Szóval ezt, amit kérdez, nevezzük kínai álomnak, egyszerűen, mert Kínában álmodtam. Ön is tudja, hogy sokféle rémálom létezik, de a két legfontosabb az állatos meg a biblikus. Ez a kínai úgy kezdődik, hogy reggel az ember szörnyű féreggé változva találja magát az ágyában. Páncélszerű, kemény hátán fekszik, és ha kissé felemeli a fejét, látja a domború, barna szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig marad már meg a lecsúszni készülő paplan.

És egy rovart már nincs, ki betakarjon.

Szemben vele, a szoba falán pedig ott lóg egy kép, amit valaki egy női magazin címlapjáról vágott ki. Igazából nem is kép, csak egy aranyozott, barokk papírkeret, a közepén rágőzölt alumíniumtükörrel. Biztos ismeri az ilyet, ez a fémgőzölés ma már elég elterjedt nyomdatechnika, na mindegy. És amikor végleg lecsúszik róla a paplan, és kivergődik az ágyból, és meglátja magát mint a leghitványabb rovart ebben a fakó tükörben, akkor tudja, hogy most fel fog ébredni. Hogy muszáj felébrednie. És nem ébred fel.

Ismeri ezt a fajta álmot, amiből nem ébred fel az ember többé soha. Hiába kel fel, hiába megy ki a fürdőbe, hiába jön tavaszra nyár, nyárra ősz, őszre tél, az ilyen álomból nincs ébredés. Az ilyen álomból csak egy még mélyebb álomba merülhet, hogy a saját rovarságán kívül végre valami mást lásson abban a vacak tükörben.

És ha az ember még mélyebbre alszik, ha lemegy a csigalépcsőn a legocsmányabbnak hitt álma alá, akkor megjelenik neki Isten. Vagy Isten hozzátartozói. Mondom, az állatosnál csak a biblikus álom borzalmasabb. Látta már álmában Istent? Na, szerencséje van. Istent nem álmunkban, hanem ébren kell látni.

Nos, egy biblikus álomban, ha belenézünk e fakó tükörbe, akkor kétségkívül tudjuk, ezt a tükröt a legkevésbé sem azért vágták ki egy magazinból, hogy valaki rovarnak lássa benne magát, hanem épp ellenkezően, hogy a Szeplőtelent, de legalábbis Bűnbánó Magdolnát lássa benne viszont. De ne higgye, hogy ez megnyugtatóbb. Mert odalent, a rovaros álmunk alatt már csupán egy kopár, éjszakai tájat látunk, egy körbe-körbejáró taxival. A hátsó ülésen Máriamagdolna királynő, meg Iskarióti, a bolond, aki egyfolytában azt kérdezgeti Krisztus menyasszonyától, hogy miért kellett őt a fügefáról levágnia? Miért nem hagyta, hogy hollók vájják ki a szemét, vagy kígyó nyelje le a kiszáradt szívét? A taxis pedig csak köröz és köröz velük a semmiben, és várja, hogy végre legalább egy elgázolni való, vak kutya kerüljön a reflektorfénybe, mert Isten rokonai részegen elég borzalmasak.

Hogy mi jut eszembe a vak kutyáról? A költészet. A Vérugató tündér. „Szeretni magához szegődtem." Igaza van, nem magához, hanem Tehozzád szegődtem, Te sírkövet faragsz belőlem. Érdekes, hogy ezt a második sort mindig lehagyják az esküvői meghívókról. De ilyesmikbe kár most belekérdeznie, mondom, nem ez az álom az ügyem.

Jó, rendben, azért végigmondom. Amúgy tényleg elég ritka az álom az álomban, különösen, miután rovarrá váltunk. Az ember azt hinné, annál mélyebbre már nem lehet menni. Aztán odaáll a fakó tükör elé, és mint egy hangyás képernyőn, nézi, ahogy köröz ez a taxi a semmiben. És akkor a taxis egyszer csak ráun, és megkérdi, mégis, hova lesz a fuvar. Máriamagdolna pedig csak nevet, és mondja, hogy tökmindegy, úgyis vérzek, és kiveszi Iskarióti kezéből az üveget, és az ajkából végigcsorgatja a hasán krisztusvérét, aztán nézi az elégedett taxist a visszapillantóban – na, így pár kör még belefér? A taxis meg visszapillant, hogy így már igen, és hátranyúl az üvegért, amire Máriamagdolna felteszi a lábát a taxis válla mellé, majd kitárt karral hanyatt veti magát, mintha most emelnék le a keresztről, és rászól Iskariótira, hogy: Do the ending with me, please!

Iskariótit viszont veszettül feszélyezi a közönség, izzad a tenyere, gyöngyözik a homloka, topog egyik lábáról a másikra, ahányszor csak közönség elé kerül, hiszen nem véletlenül akarta kígyóval lenyeletni a szétszáradt szívét, és ezen még az sem segít, ha maga Krisztus menyasszonya vágja le az embert a kötélről. Úgyhogy összehúzza Máriamagdolna mellén a vörösre ázott ruhát, és inkább mégis bemondja a címet a taxisnak.

És erre a címre ébredünk. Hiszen ez a mi címünk. Az enyém. Ez az a cím, ahol a tízezer felhőmet őrzöm, ez az a cím, ahol mindjárt lefőzi a reggeli kávénkat az, aki engem Andrejnek hív, ez az a cím, ahol éjről éjre megbomlott ruhában belém hal már egy harmad élete, úgyhogy megébredni, de azonnal, mert az nem lehet, hogy ezek ketten a semmiből pont ide jöjjenek. És akkor kiderül, hogy hiába ébredtünk fel, hiába vertük le magunkról a kénesre izzadt paplant, hiába nincs semmiféle tükör, se taxi, de még rovarrá se váltunk, mert nem otthon, hanem épp valahol a világ másik végén, egy huszonkettedik emeleti, kínai odúban ébredünk, amit azért kaptunk két hónapra, hogy jobban rálássunk a világra, esetleg önmagunkra, a saját életünkre. Ami most sikerült.

De mondom, nem a saját álmaim miatt vagyok itt, azokkal elboldogulok, ha akarja, a semmiben köröző taxitól a vak kutyáig kielemzek Önnek mindent, sajnos nem sok újat tudna hozzátenni. Bocsánat, de ez van. Ön se úgy beszéli a madarak nyelvét, mint Szentferenc, legfeljebb egy kicsit jobban, mint a nagyapám. Nem ebben kell segítenie. Az én ügyem az egy egészen másik álom, amit nem is én álmodtam. Az én ügyem nem arról szól, hogy meg kell egy álmot fejteni, hanem épp ellenkezőleg: akadályozza meg, hogy értsem. Öntől én csak annyit várok, hogy a régi, Anyámtól kapott nevem továbbra is úgy lebegjen az elmém legmélyén, mint egy szakadt fátyol a kertünkben az almafán. Mondtam már, milyen kertünk van? Egyszer igazán megnézhetné, ha ráér. Borostyán futja be még a lépcsőket is. Én azért jöttem Önhöz, mert az, aki engem Andrejnek hív, az, akinek a felhőket fényképezem, az, akinek elhoztam Kínából a hetedik pecsétet, mert beleszerettem a pecsétekbe, és azt akartam, hogy nála legyen a legtitkosabb, a hetedik, csak valamiért hozzá se nyúlt, egy dobozva zárva pakolt el mindent, ami Kínából való, az, aki miatt egy harmad élete nem érdekel más, csak a mulandóság kiskapui, egy reggel megkérdezte, tulajdonképpen miből gondolom, hogy vannak kiskapui a mulandóságnak.

Nem is értettem a kérdést. Amire mondta, hogy meg fog halni.

Hogyhogy meg fog halni? Miért halna meg? – kérdeztem.

Azért, mert két éve minden éjjel egy fekete daganatot találnak a méhemben, mondta. És akkor az éreztem, ahogy a marokra fogott bögrémben egy pillanat alatt kihűl a kávé. Úgyhogy csendben letettem a bögrét, mert tudtam, hogy ha nem, akkor összeroppan, és mint a vasszögek, úgy ütik át a kínai porcelánszilánkok a tenyerem.

Pont ilyen, mondta, és fogta a fecnit, amire a napi vásárolnivalók listája volt felírva, és elkezdte firkálni a köröket. Egyre vadabbul és ingerültebben, én meg csak néztem, ahogy a golyóstolltól lassan elfeketedik a papír. És már-már láttam, hogy a körökből lassan egy magzat lesz, és ez egy pillanatra kifejezetten megnyugtatott. Aztán láttam, hogy ez nem egy magzat, hanem ezek ikrek. De akkor még mindig nem hagyta abba, csak firkált tovább, és mire teljesen eltűnt a napi bevásárolnivalók listája, már nyoma nem volt a kenyérnek meg a bornak, a felvágottnak meg a zöldségnek, az ikrek már egymásba fonódó, kifejlett testek voltak, arctalanok ugyan, de mégiscsak felnőtt, lüktető, feketén izzó testek. Annyira idegen testek, mintha a szemközti ház ablakán lesném ki mások életét.

Na ilyen, mondta. Ez a daganat van a méhemben.

És akkor szinte megkérdeztem, hogy ki találta pont a méhében ezt a daganatot. Aztán inkább mégse kérdeztem meg, mert láttam a tekintetéből, hogy ez a legkevésbé sem daganat, és nem csak a méhe terhes vele. Úgyhogy csak néztem a fekete papírt, és hallgattunk, és kivártam, amíg lassan egymás mellé kerül a három rúzsfoltos cigarettavég a hamutálban. És akkor eszembe jutott, hogy tegnap egészen véletlenül három ugyanilyen, rúzsfoltos cigarettavéget láttam egészen máshol, egy egészen más hamutálban.

És akkor éjjel kiloptam a kulcsot, meg másnap is, meg harmadnap is, de hatodnap már nem érdekeltek se a csergeszösszel és körömlakk-darabkákkal együtt összeporszívózott hajszálak, se a nájlonzsák mélyére rejtett, széthasznált ruhák, amiken még érződött a parfüm illata, se a ruhák alá rejtett, ágyéknál széttépett harisnya, se a harisnyába akadt, ősz szakállszőrök, se a foltos matracon a kiszáradt ivarsejt szaga. Már nem érdekelt a másik fiókjában a még kibontatlan Tavasznyárősztél, hiszen megkaptam én is, és nem érdekelt az összehajtogatott, karácsonyi csomagolópapír, aminek a tartalmát nem kaptam meg soha. A hatodik éjjel már nem érdekelt se a női magazin címlapjáról kivágott tükör, amiben egy kínai éjszakán álmomban féregnek láttam magam, se a munkairatok közé rejtett, „Do the ending with me, please!" című pieta-rajz, amin a lelki zavarokkal küszködő Iskariótit térdre borulva siratja a lelki zavarokkal küszködő Máriamagdolna.

Akkor már csak az érdekelt, hogy minden éjjel minden hamutál el volt mosogatva abban a kurva lakásban, kivéve azt, amiben még mindig ott volt a három utolsó, rúzsfoltos cigarettavég meg a három szál gyufa. És akkor eszembe jutott, hogy én meg hajdan másfél évig nem mostam el a két borospoharat, mindaddig nem mostam el őket, amíg az, aki Andrejnek hív, végre úgy nem döntött, hogy mostantól engem fog Andrejnek hívni egész életében. Két megsárgult, borköves pohárba töltöttem a száraz fehéret, koccintottam a rúzsfoltossal, majd kiittam mindkettőt minden este, másfél éven át, így éltem, igaz, ez már jó tíz éve volt.

És a hetedik éjjel elővettem a fecnit, amin már nyoma nem látszott a bevásárolnivalók listájának a két egymásba fonódó, lüktető testtől, és megkérdeztem, hogy szerinte biztos-e, hogy így néz ki egy daganat. Nem lehet, hogy valami mással álmodik már esztendők óta? Nem lehet, hogy pont az álma miatt képtelen még időben abbahagyni a firkát, vagy firka nélkül, daganat helyett egyszerűen csak megálmodni egy magzatot?

Amire az, aki engem Andrejnek hív, az, aki szinte ugyanolyan ruhákat őrizget valahol egy nájlonzsákban, mint amilyenekben velem pusztul és támad fel éjről éjre, könnyes szemmel a kiszáradt szemembe üvöltötte, hogy mi közöd neked az álmaimhoz. Én se kérdezgetlek, mit álmodtál! Tíz éve egyszer nem kérdeztem meg soha, pedig pontosan tudom, miket álmodsz! Elmondjam, miket álmodsz? Mocskot! Rovarokkal álmodsz és kurvákkal! Te nem is álmodsz, te hallucinálsz! Mert beteg vagy, tudod? Aki tíz éven