Let's kifli

Kovács Eszter

Let’s kifli

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

© Kovács Eszter, 2015

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Borító: Földi Andrea

Tördelés: 9s Műhely

ISBN 978-963-293-438-9

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Tartalom

1. A lány Londonba megy

2. Lovebox

3. Magyarország, az Kelet-Európa

4. Az olasz keresztapa

5. Let’s kifli

6. A lány szabályt szeg

7. Az új bicikli

8. Kiló rizs

9. A lány rosszul dönt

10. Nem lát

11. Candy

12. Az író meg a felesége

13. Nem

14. Vigyázni kell nagyon

15. Winter Wonderland

16. A lány szerelmes lesz

17. Chelsea Drugstore

18. Piñata

19. A lányok

20. Tea

21. Az elveszett angyal

22. Oscar

23. Lazarus, a kígyó

24. Reggel

25. A lány Párizsba megy

26. Pub

27. A lány talán meghal

28. Kommunizmus

28,5. A Möszjő

29. A láda

30. A lányról kiderül, hogy boszorkány

31. Bristol

32. A hópehely

33. A napsütötte sáv

Szüleimnek

1. A lány Londonba megy

A legelső dolog, amit megvásárolt, egy epres fánk volt. Tizenhárom pennybe került. Ez ma már azért jóval több, a gazdasági válság a péksütemények árán is nyomot hagyott. Az a fánk maga volt London. Kövér, kerek, de tökéletlen, egy kis mélyedéssel a közepén, ami sütés után összeesett, és egy alig észrevehető lyukkal az oldalán, ahol belenyomták a tölteléket. Kívül rettenetesen cukros volt, nem lehetett hozzáérni anélkül, hogy az ember össze ne ragacsozta volna magát. Hívogatón csillogtak rajta az apró cukordarabkák, de csak a szemnek, az ujjaknak már kíméletlenül potyogtak le, lemeztelenítve az íztelen, zsíros tésztát. Minden harapásnál kibuggyant belőle egy csepp eperlekvár, borzasztóan édes, csupa szintetikum, epret sosem látott, de még lekvárt sem. Ám így is tökéletes egyveleggé állt össze minden egyes falat. A lány érezte, hogy nem kellene már a következő, túl messzire visz, de nem bírta megállni. A fánk maga volt London, a hívogató cukorbevonattal a felszínen, ami eltakarja a semleges ízű, szivacsos testet, ám aki elég mélyre harap, megízlelheti a legédesebb rétegét.

Esett az eső, amikor kilépett a sarki szupermarketből a zsákmánnyal; nem lepődött meg, ezt az egyet tudta: itt mindig esik. Meg ködösnek is illene lennie. Nem bánta a rossz időt, az észak-londoni eső később is mindig frissítőleg hatott rá, ha meleg nem is volt, de tisztítónak érezte. A dél-londoni eső, az más. Hideg és csúnya, fáj, szinte mar, beterít és elszürkít mindent.

Négy évig járt haza a dél-keleti gettóba. Az idő felében Shiva kísérte. A lány nem értette, mit keres ott. Azon az áprilisi szombaton, amikor felszállt a gépre, hogy maga mögött hagyja múltjának e nehéz darabját, a félbehagyott egyetemet, az igazságtalan munkahelyet, a mozdulatlan bánatot, a lassan emésztő szerelmet, az egész nehéz életet, Shivát is maga mögött hagyta. Egy hét múlva jött az első hívás, amit még számtalan levél és üzenet követett, és Shiva egyszer csak ott állt az ajtóban. Nem mondta, mit akar, csak ott volt. Túl közel.

Bejárták a város legérdekesebb részeit, meg a kevésbé izgalmasakat is; a lány a krisnás étteremről mesélt és Brightonról, Shiva Amerikáról meg a krokodilhúsról. Elment vele az iskolába a gyerekekért, akikre a lány vigyázott. Shiva elöl ment a kislánnyal kézenfogva, a lány mögöttük tolta babakocsiban az ikreket, és arra gondolt, hogy most úgy néznek ki, mint egy család. Ennyit akart ő a zacskósrizs-szagú pesti albérletben is, de akkor az túl soknak bizonyult. Itt meg kevés.

Azon a novemberi kedden a lány reggelre osztotta be magát a munkahelyén. Nem akarta még egyszer – ki tudja, hányadjára – végignézni, ahogy Shiva kilép az ajtón. Ezúttal utoljára. Hogy most már végleg vége. Kint esett. Zavartan megölelte a fiút, akinek a zuhanytól még forró volt félmeztelen teste, felpattant a biciklire és hagyta, hogy a csípős kora reggeli hideg és az eső pirosra pofozza az arcát. Csak amikor beért az öltözőbe, hagyta el minden ereje. Lerogyott egy ládára, és arcát a tenyerébe temetve zokogott.

2. Lovebox

Angliában majdnem annyi nyáron a fesztivál, mint otthon. Egymást érik a szabadtéri mulatságok, amint az egyiknek vége, már kezdődik is a másik. Ott van például Glastonbury, ami a leghíresebb, de igazából korántsem a legjobb, tekintve, hogy senki nem emlékszik olyan évre, amikor a fesztiválközönség ne térdig érő sárban bulizott volna. A gumicsizmabiznisz nagyon megy nyáron! Persze ez senkit sem zavar, és hát tényleg nem rossz Glastonburyben, a hírességek is oda járnak fesztiválozni, arra az egy hétre kicsit kiürül a város. Hol máshol is ugrálhatnának így a huszonévesek Dolly Partonra? Ő otthoni viszonylatban a Korda György–Balázs Klári duónak felel meg, akiknek joggal kiabál­ta a közönség a táncdalfesztivál-sátorban minden nyáron, hogy Nagyszínpad!

A Lovebox fesztivált a városban tartják, egész pontosan a Victoria parkban, London északkeleti részén. Ez a neve, így hívják, hogy „szerelemdoboz". A lány nem is hallott róla korábban, mert még nagyon új volt Londonban, a haverja cipelte el, Gézsé, akit még a gimnáziumból ismert, ahol eggyel alatta járt. Gézsé Dublinban kezdte, onnan emigrált Londonba. Mindenki így hívta, a neve kezdőbetűit összerakva. Időnként együtt lógtak a hétvégéken, mert a lány rajta kívül senkit sem ismert, így meg Gézsé barátaival is találkozott. Így mentek el ketten a Loveboxra, ami a városon belül van, ahol tizenegy után már nem nagyon lehet zajongani, ezért hogy legyen elég idő mindenre, már reggel elkezdődik. Az angolok nem értenek a fesztiválozáshoz. Sem.

Úgy kellett belógniuk, mert nem volt jegyük. Gézsének volt egy német haverja, magas, copfos srác, aki bent dolgozott a nővérével. Sokáig kellett várni rá, kint ültek a park szélén a lány meg Gézsé, és hívogatták a németet, hogy mikor jön már ki. Lehetett hallani, ahogy kiszűrődik a különböző színpadokról összefolyó értékelhetetlen zenei egyveleg. Amikor végre kijött, nem volt sem extra karszalagja, sem terve. Szerencse, hogy a két magyar rutinos feszti­válozó volt. Már a kismarosi EFOTT-ra is együtt csempészték be a sört. Négy üveggel vettek a vasúti töltés mellett üzemelő kis helyi ábécében, és gondosan elrejtették a lány összehajtogatott sátrában. Az ilyeneket mindig a lányokra kell bízni, őket kevésbé kutatják át, mint a fiúkat. Csak egy kicsit lejjebb kell húzni a falatnyi pólót, mosolyogni, és reménykedni, hogy nem lesz női szekus. Nem volt, bár a lány kicsit izgult, amikor meglátta a mogorva, nagydarab biztonságist talpig feketében: a mellette álló asztalon ott hevert az aznapi zsákmány, bicskák, kalapácsok, műanyag flakonokba töltött olcsó vodkák és házi páleszek. A komor őr felületesen átszaladt táskája tartalmán, majd megemelte a sátorcsomagot. A sörösüvegek hangosan összekoccantak. Megtapogatta alulról a dudorokat, a négy hideg, hosszúkás formán kicsit elidőzött a keze. A lány meg Gézsé feszülten figyeltek. „Köszönöm, jó szórakozást!", mondta a biztonságis, és már intett is a következő­nek. Ennyi. Egy kis szerencse azért sosem árt az effé­le kalandokhoz.

Az ilyen és ehhez hasonló emlékeken felbátorodva készítették elő a stratégiai tervet a kerítés tövében, a szomorúfüzek árnyékában ülve. A német visszament, megkereste a nővérét, és egy mozdulattal levágta róla a papír karszalagot. Mindig túl szorosan teszik fel, hogy ne lehessen lehúzni vagy elveszíteni, a ragasztás meg trükkösen perforált, lehetetlen kibontani anélkül, hogy ne tépődne darabjaira. Amikor a srác visszajött, a lány a csuklója köré tekerte a belépőt, ráhúzta a karkötőjét, hogy valami tartsa, és a hasához szorította a kezét. Hátul mentek be, a személyzeti kapun, és mindketten magabiztosan odaköszöntek a kabinja árnyékában hűsölő portásnak.

– Menjünk kicsit beljebb, valahova, ahol el lehet vegyülni! – javasolta a német, a lány pedig fellélegzett, hogy ilyen könnyen ment, mert nem szerette még az apróbb stresszhelyzeteket sem, a villamoson sem utazott soha jegy nélkül. Elindultak befelé, a lányt pedig megcsapta a fesztiválhangulat. A már részeg angolok félmeztelenül járkáltak fel-alá, szólt a zene és sütött a nap. Annyi látnivaló volt, és ő egy pillanatra nem figyelt oda.

–  Itt már jó lesz, itt várj meg, jövünk mindjárt! – mondta a copfos. A lány a csuklójához nyúlt, de a karszalag nem volt ott. Eltűnt. Pánik! A német a fejét fogta:

– Most viccelsz?

Elindultak visszafelé, ugyanarra, ahonnan jöttek, két fej, fél méter különbséggel, a földre szegezve. Kerülgették az embereket és rugdosták a műanyag poharakat a földön. Már majdnem odaértek a kapuhoz, mire a lány kiszúrta a rózsaszínű csíkot. Odaszaladt és gyorsan felkapta; nem itt kellenne lebukniuk, ha már félig bent vannak. Micsoda megkönnyebbülés!

–  Itt várj meg!

A német zsebre