Fiatalságra ítélve

Galgóczi Dóra

Fiatalságra ítélve

© Galgóczi Dóra, 2013

Borító: Sebastian Stachowski

Kiadja a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 13 6147 6

Elektronikus könyv: Takács Gábor

Levendulaszín. Ha halvány sminkként keretezi mogyoróbarna szemem, elégedetten bólintok. Azonban a pasztellárnyalatot nem a púder szemcséinek, hanem tűk és apró bemetszések nyomának köszönhettem. Lekerült a gézlap, már nem fedte jótékonyan a kékeslila duzzanatokat. „Néhány nap, és tökéletesen ki lesz békülve az eredménnyel" – biztatott az orvos, bár magamtól is tisztában voltam a menetrenddel. Hiszen csak egy szemhéjplasztika, és hány hasonló beavatkozást őrzött már a testem!

Érzem, ahogy a toll hegye végigfut bőrömön, feltérképezve a szikék útját. Kezdetben még összerándultam az érintésétől, jaj, biztosan erre vágyom? A gondolataimban mindenképp, ám ártatlan sejtjeim rémülten menekülnének. Hiába, nem hallgatok rájuk, érzem a szúrást, a szétáradó zsibbadást… Majd a fájdalom, de szenvedés helyett mámoros várakozással tűröm. Tudom, hamarosan porrá foszlik, csakúgy, mint az árulkodó hegek, és az újjászületett Angéla néz rám vissza a tükörből. Aki néhány napja még bosszúsan simította az apró görbületet, most ragyog, hogy kifogástalanná szabták orrának ívét. Aki végre eldobhatja a formás feneket varázsoló fehérneműt, a csábos dekoltázst ígérő melltartókat. Miért hordaná, ha épp úgy emelkednek-süllyednek a domborulatok, ahogy a műtét előtt megálmodta?

Most végre a szemem sarkából indult apró redők sem emlékeztetnek legnagyobb ellenségemre. A naptárra, mely születésem óta ötvenháromszor adta át helyét újabb társának. Épp ennyi karácsonyfa ontotta illatát és vetkőzött kopaszra, ennyi muskátli bontotta piros fejét, és dobta el száradt szirmait. Vad irigység tombolt bennem, miért vagytok ti különbek, természetdarabkák? A ti hervadásotokba nem vegyül szomorúság, hisz tudjátok, újrakezdhetitek. A színtelen ismét harsogó lesz, aszottból üde, megfáradtból élettel teli. Csak engem fon körbe a véglegesség súlyos köteléke, egyre szorosabban, évről évre.

Hallom a józan intést: „Miért aggódsz, hiszen fiatal vagy még… Igen, ez a „még. Meddig él a szó, mikor oszlik köddé? Egyszer csak utolér a meglepett kiáltás: „Nahát, milyen jól nézel ki, édesem!" Mögötte ott a kimondatlan folytatás: ennyi évesen… Aztán az eladókislány óvatosan átterel a szolid kosztümök és komor színű sálak felé a butikban, ha meggondolatlanul elindulok a tarka holmik irányába. A buszon a srácok már nem a feszülő szoknyában végződő combokat pásztázzák, hanem kelletlenül motyogják: nem tetszik leülni?

Ó, nem adhatom meg magam némán beletörődve! A konyhaszekrényhez léptem, majdnem megfeledkeztem a reggeli szertartásról. Kapszulák, oldatok titkos erejét őrzik a polcok, adagolok, és nyelem őket sorban, dacolva szabad gyökökkel és sejthalállal. Megkönnyebbült sóhaj, újabb gátakat emeltem a hanyatlás elé.

„Néhány napig semmi megerőltetés!" – figyelmeztetett az orvos, és nem kockáztathattam, hogy veszélybe kerüljön megfiatalodott szemkörnyékem. Kénytelen leszek haszontalan órákra pazarolni a szabadnapot, holott vár a nappaliban a has-láb-popsi DVD. Talán nem fog gonosz zsírpárna rakódni a derekam köré, ha ezen a héten kihagyom az edzésprogramot.

– Harmincnégy fok van, Angéla, ma is a fitneszterembe mész? – ámultak a kolléganőim a kozmetikaszalonban, ha nyár derekán is sporttáskával a vállamon indultam hazafelé.

– Naná, csak a puhány csajok hevernek otthon a rolók mögött! Különben is, melegben hatékony igazán az edzés. Ráadásul a méregtelenítő folyamatok…

– Jó, jó, el ne magyarázd! – állítottak le sietve. Ismerték megszállott kísérleteimet, és tudták, feleslegesen próbálnának lebeszélni legújabb ötleteimről.

Önmagam előtt is titkoltam, hogy átlépte az egészséges határt az öregedés jeleitől való makacs félelmem. Minden nő arra vágyik, hogy megállíthassa az időt, üdén feszülő bőre kortalanságot sugalljon – nyugtattam magam. Természetes, hogy kifogyhatatlan energiát ígérő tablettákat nyelek, és behálóznak a legújabb csodakezelések. Hogy engem ezerszer erősebben, mint másokat? Ezt boldogan vettem tudomásul, ők legalább hátul kullognak a versenyben, míg én elégedett mosollyal kerekedem felül. Észre sem vettem, hogyan válhat ez a mosoly összeszorított szájjal vívott küzdelemmé. Amikor az eredmény jóleső megkönnyebbülés helyett újabb cél felé sodor, beszippant az örvénye, elragadva a hétköznapok apró örömeitől. Álnokul egyre azt súgja fülembe, el ne hagyd magad, Angéla, nehogy beolvadj a fakó egyformaságba. Te különb vagy, más, mint a gyenge milliók. A nők, akik a bővülő ruhaméretet mentegetőző legyintéssel kísérik, persze, a korral jönnek a kilók… És a gödrök és lyukacskák a combokon, nem baj, a praktikus strandkendő majd elfedi.

Ha a szaporodó ráncok mégsem élik túl a hűséget, és párjuk hátat fordít egy bársonyos huszonévesért, ők megadóan adják fel a társkereső hirdetést: teltkarcsú, fiatalos, elvált hölgy várja válaszod. Most egyszerre fiatalos, persze, a betűk elbírják a valótlan vágyakat.

Nem, én nem várom meg, míg hiába forgatnám vissza az éveket. Ne vigasztaljon senki, hogy ez a természet rendje, és büszke lehetek a koromra. Túllépek a kicsinyes közhelyeken, így döntöttem, elszántan, szabadon. Valóban ez az igazi szabadság, felrúgni kimondatlan ősi törvényeit az életnek? Sokáig nem láttam, holott ott táncolt a szemem előtt: ezerszer inkább rabságot jelent, vergődöm a hálójában ahelyett, hogy bátran úsztatnám magam az idő folyóján.

A halványkék tégely volt a kezdet a bőrvédő krémmel? Az algakivonatot rejtő kapszulák, melyekről a hirdetés azt ígérte, nyomban újjáépíti a sejteket? Az első feszesítő injekció, vagy a kollagénampulla?

Ó, ez csak a felszín, a gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak. Nem a tükörben kell kutatnom, legalábbis nem abban, amelyik a fürdőszoba falán terpeszkedik. Sokkal inkább a pasztellrózsaszín szobácskában, melynek falait festett felhők díszítették. Itt csodálkoztam rá először a világra, kíváncsi örömmel fogadva minden új napot. Még nem sejtettem, hogy lesben állnak az apró jelek, elejtett szavak és útnak induló mozdulatok: Vigyázz, kis Angéla, vastag tintával írjuk a sorsod! Követned kell, hajt majd a tüze, de egyben feléget. Mintha már a születésem pillanatában csuklómra került kis karszalagon is az állt volna: „Fiatalságra ítélve".

*

Kettesben maradni vele, erre vágytam szüntelen. Mikor azt olvashatnám ki a szeméből, de jó, hogy vagy, ez épp elég, megszűnhet a világ, mi itt leszünk egymásnak örökké. Ez lett volna a legcsodálatosabb ajándék anyámtól, a feltétel nélküli szeretetáradat. Miért éreztem mégis úgy, hogy mások előtt szeret jobban, ha magunk vagyunk, épphogy elfogad?

– Tündéri a mosolya, és ez a helyes masni a hajában! Igazad van, Alizkám, hogy hagyod megnőni a szőke kis fürt­jeit. Már a babakocsiban kész hölgy, büszke lehetsz rá!

Elégedetten gyűjtögette anyám a hasonló szóáradatokat séta közben, a játszótéren és a végtelennek tűnő rokonlátogatások alkalmával. Ilyenkor úgy simította arcomat, hogy percekig elhittem, valóban nekem szól az érintés. De legbelül éreztem, csak saját bizonyítványába vés gondolatban újabb jeles osztályzatot. Látjátok, tökéletes nő vagyok, nekem csak ilyen hibátlanul bájos kislányom születhetett!

Hazaérve kelletlenül bújt ki keskeny cipőjéből, és reméltem, mellém telepedik a szőnyegre, babavendégséget játszani.

– Nézd, igazi málnaszörpöt kevertem nekik! – mutattam lelkesen a vízfestékből készült innivalót az apró pohárkákban.

– Mi jut eszedbe? A gyönyörű szoknyádban nekiállsz itt maszatolni? Azonnal öltözz át, és ne nyaggass, ekkora babaházzal egyedül is igazán elfoglalhatod magad.

Unottan töltögettem tovább a festékitalt, már nem szörpnek láttam, csak keserűen pirosló víznek. De végre, ma időben megjött Apa, úgy vacsorázhatunk, mint a mesebeli család!

– Meg sem kóstolod, Aliz? A kedvedért hoztam az olasz étteremből, hogy ne kelljen főzéssel vesződnöd egész este.

– Ti csak egyetek, nekem most ez a paradicsomsaláta is sok lesz. A végén Betsy szerepe helyett az anyját játszhatom, az elhízott, zongoralábú hárpiát.

Apám megadóan szúrta villáját a tésztahalom közepébe. Sejtette, hogy a spagettivel együtt mást is kénytelen lesz némán lenyelni. Nyolc éve büszkén tapsolt Anya premierjein, de félt, hogy fogytán a türelemzsákja.

– Szívem, azt hittem, a színészetben az a legszebb, hogy harminc évvel idősebb szerepben is hiteles lehetsz!

– Ó, a született szakértő! Tudod is te, milyen érzés lenne átélni, ha holnaptól örökre rám aggatnák a korosodó asszonyka jelzőjét. Miért lennék újra csábos szépség, arra tömött sorokban ácsingóznak a főiskoláról kilépett ropogós lánykák.

– Azt hittem, ez a természetes menete a dolgoknak – motyogta apám, szerencsére ekkor már egyedül nézve farkasszemet a tányérral.

Én sem adhattam át magam bátran az ízek élvezetének, hiába próbált kedvemben járni imádott nagyikám.

– Mogyorókrémes palacsinta? Rémes! Miféle uzsonna ez? – rángatott el a konyhaasztaltól Anya, mikor értem jött a Nagyinál töltött délutánon.

Hogy vártam ezeket a keddeket! Ilyenkor ő hozott el az óvodából, rögtön ebéd után, csak nem fogjuk elfecsérelni az unalmas alvásidőt. Tudtam, a kedvenc finomságaim egyikével vár, de ennél sokkal jobban vonzott a csak hozzá kötődő mesevilág. Hallgattam volna vég nélkül a történeteket, de nem is a varázslatos királyfikról, inkább magunkat meséld, Nagyi!

És Apa újra kisfiú lett, képzeld, Angéla, mit követett el ötévesen a nyaralás alatt… Bizony, rosszcsont kis kölyök volt, nahát, még nem is tudod, hogy szabadította ki nagyapád dobozából a kukacokat horgászás előtt!

Életre keltek a múlt képei, mennyivel izgalmasabbak voltak a legszebb bábszínházi előadásnál is. Most kettétöri Anya harca a palacsintákkal.

– Elhiszem, most még aranyos, ahogy fülig porcukrosan mosolyog, aztán egy-két év, és sírva jön haza, mert kigúnyolták a többiek, hogy ilyen dagifenekű lánnyal nem játszanak. Majd szenvedhetek vele, mert lefogyasztani ezerszer nehezebb egy gyereket, mint szép kövérre hizlalni.

– Ugyan már, Alizkám, egy kis édesség olykor… Amilyen örökmozgó, egy gramm sem marad rajta belőle.

– Mert Anyuka olyan okos, biztosan jobban tudja. De legközelebb csak gyümölcsöt kaphat délután, vagy véget vetünk a nagymamás programoknak.

Megszeppenve ballagtam mellette hazafelé, dehogy kell palacsinta, egye csak meg Nagyi ezüstszürke macskája, csak mehessek jövő héten is, és még legalább ezerszer.

– Ne duzzogj már, Mókuskám! – próbálta Anya békülékenyen megtörni a csendet. – Hidd el, csakis miattad figyelem, mi kerül a tányérra. Tudod, mit? Elárulok egy titkot, ha hazaértünk.

Elszántan húzta ki a komód fiókját, látszott, már félig megbánta az ígéretét. Borítékba zárt fénykép került elő az egyik doboz mélyéről.

– Látod ezt a kislányt? Épp annyi idős, mint most te.

– Tényleg… De hol van most? Ismered őt?

– Nemcsak én, de te is! Itt ül melletted.

– Ó, azt nem hiszem! Anya, te nem lehettél…

– … ilyen gömbölyű? De bizony! Gúnyoltak is eleget a többiek. Hányszor szaladtam haza sírva, és elhatároztam, többé ki nem teszem a lábam a lakásból.

– És aztán? Mi történt később?

– Végképp elegem lett, hogy a tornaórákon a kispadon ücsörögjek, mert soha nem választottak be a csapatba. A barátnőim körül már ott settenkedtek a fiúk, míg az én hátam mögött megszégyenítően röfögtek. Arra gondoltam, megálljatok, majd én megmutatom! Nemcsak a csúfneveknek vetek véget, de egy ország fog csodálni és irigyelni. Minden reggel futottam a kis utcákon keresztül, míg bírta a lábam. És hiába kínálgattak édességgel, egy falatot sem vettem belőle. Mire sor került a felvételi vizsgára, karcsú lettem. Látod, megérte! Eljátszhatom a szerepeket, amikre régen csak vágyakoztam.

A szemébe nézve láttam, már nem a szobánkban ül, ott van ismét a csodavilágban, ahol az utolsó csengetés után újra­kezdődik az élete. Eddig egyszer nézhettem őt, s bár apró lánykaként alig értettem a színpadon pergő szavakat, de éreztem, anyámnak ott az igazi otthona. Felnőttként visszanézve furcsa gondolat fészkelte magát a fejembe: talán számára mindig is a színház jelentette a valóságot, és a családja csak díszlet, ahol eljátssza a feleség és édesanya szerepét. De ez a szerep sosem lesz annyira az övé, mint az a megannyi arc este hét után.

Soha nem kételkedtem, hogy szeret minket – de nem adta át magát nekünk teljes lényével. Mint ügyes hal a hálóból, kiugrott, ha túl szűken szorították a falak. Adott magából darabkákat – hogy örültem, ha megragadhattam egyet! –, ám hiába vágytam őt, az egészet. Mikor rá gondolok, nem is teljes anyakép jut eszembe. Helyette mindig más mozaikfoszlány. Karjának íve, amint a fürdőszobatükör előtt rendezi tincseit. Egy illat, nehéz-fanyar parfüm, amint ágyam fölé hajolva búcsúpuszit küld, majd elnyeli a sötétség. Egy dal, jaj, nem emlékszem, nekem szól-e, vagy már a közönségnek.

Elvarázsolt kastélyban élt örökké, mindegyik tükörben más az arca, de melyik a valódi, csak találgathatom. S ha utánanyúltam, olykor üres levegőt markoltam, mert már elillant, hogy majd ismét csak félig kaphassam vissza.

Apám… vajon tényleg őt kereste, megtalálta benne a nőt, az egyetlent? Hiszen annyira különböztek. Ő menekült a figyelem fénycsóvája elől, abban a burokban érezte jól magát, ami az ő kis világa – család, otthon, a hétvégi ház kertje a málnabokrokkal. Kényelmetlenül feszengett a nyüzsgő társaságban, a lazacos szendviccsel a kezében úgy festett, mint egy hibásan összerakott puzzle-játék. De ha a tó sekély vizében utánam vágtatott, és iszappal kente be a hátam, a szembogara is szélesen nevetett. Mégis azt a tökéletesre rajzolt nőt szerette, akinek egyetlen mozdulata sem véletlen vagy hiábavaló. Talán épp ezért… Érzékeny lelkének szüksége volt erre az álomvilágra, az illékony, megfoghatatlan, gyermekkori meséire emlékeztető királynőre. És anyámnak is épp őrá, ránk. Akik nem hagytuk, hogy végleg elszálljon, magába zárja a játék, a képzelet. Itt voltunk biztos bástyaként, fogódzóként a valósághoz. Keretet adtunk napoknak és éveknek, mindig nyitott kaput, hogy visszatérhessen.

Anyámból azonban soha nem tűntek el a duci kislány gátlásai, ott mardosták mélyen, nem hagyva, hogy percekre is megfeledkezzen gondosan felállított kereteiről. Rám is folyvást kivetítette aggodalmát: mi lesz, ha az ő lánya nem tanulja meg, hogy maradjon megnyerő mások szemében?

– Egek, nem gondolod komolyan! Ezt a tavalyi, kinyúlt pulóvert azonnal dobd abba a zsákba, amit a szeretetszolgálat gyűjtésére szántunk.

– De Anya! Az osztályban ez a legmenőbb szerelés. Épp arra gondoltam, vehetnénk egy hozzá illő, bő szárú farmert.

– Amilyet a lehetetlen Boros ikrek hordanak? Szó sem lehet róla. Minek cibáltalak el hétvégén a bevásárlóközpontba? Tele a szekrényed márkás holmikkal, hányan irigyelhetnének érte!

Erre vágytam legkevésbé. Irigység – majdnem egyenlő az utálattal. Most kezdjem el magyarázni Anyának? Hogy legutóbb szándékosan firkáltam-szaggattam vadonatúj hátizsákom oldalát, nehogy messziről kiszúrják, milyen súlyos árcédula lóghatott rajta. Mivel lehet elnyerni a kamaszcsapat bizalmát? Ha ugyanolyan vagy, mint ők. A falka tagja, feltétlen összetartozással. Hogyan érhettem volna el, ha kényes-nagyképű dámaként tetszelgek? Aki szünetben nem ül fel a gesztenyefa vaskos ágára, mert felfut a szem a Dior harisnyáján. Aki saját hálózsákját cipeli az osztálykirándulásra, mert csak nem fog undorító, ezerszer használt ágyneműbe feküdni? Aki unalmas balettórákra siet tanítás után, holott a barátai mind karateedzésre járnak, de csak nem fogja ilyen brutális sporttal eltorzítani épp most nőiesedő alakját? Így hát edzőcipő és bő nadrág titokban cserélt helyet a tüllszoknyával, csak ki ne derüljön, hogy nem zongoraszó kíséri a délutáni programomat.

Egészen addig, míg engem is magával ragadott a mindenáron-szépség üldözése. Hédi személyében, aki a gimnázium első napjától kezdve átírta értékrendem listáját. Úgy húzta elő belőlem az eddig rejtőzködő nőt, hogy három mondatnál többet nem is szólt hozzám kezdetben. Puszta létezése elsöpörte tornacipős-farmeres lényemet – hogy juthatott eszembe eddig ilyen rémes, fiús holmikban megjelenni?

Ahogy az évnyitó után kimért eleganciával a padba ereszkedett, majd lassan körbeforgatta karcsú nyakát, az új osztálytársak seregét szemlélve, mindannyian tudtuk: megérkezett közénk a Nő, kiemelkedve a tinédzserek suta kupacából. Hátizsák helyett puha bőrtáskából bújtak elő a könyvei, pasztellszínre lakkozott körmei pedig finoman fonták körbe kecses töltőtollát. Egyszerre szánalmasnak tűnt rágott végű ceruzám, a hanyagul nyakamba kötött kiskutyamintás kendő, és ahányszor Hédire pillantottam, azonnal egymás mellé rendeztem keresztbe vetett lábaimat. Feltámadt bennem a korábban nem ismert érzés: a verseny. Igen, a nyomába kell lépnem, nem, ez kevés, túl fogom szárnyalni, képes vagyok rá!

Már tudtam is, mi lesz a valódi bizonyítékom, hogy sikerült. Hédi kedves határozottsággal hűtötte a körülötte dongó fiúcsapatot. Próbálkozásukat, hogy legalább egy délutáni fagyira csábítsák, egy-egy félmondattal zúzta porrá. Ám észrevettem, egyre gyakrabban kószál az udvar végén, ahol Tomi tartott futballedzést a sportkörös srácoknak. „Ő tehát a kiszemelt áldozat" – gondoltam, és egy villanásnyi időre sem fordult meg a fejemben, vajon én vonzónak találom-e. Csak egy gondolat hasított át szélsebesen, hogy Hédi helyett rajtam akadjon meg a szeme. Ostoba, kamasz lányos versengés, mondanám hosszú évek távolából visszanézve. De akkor