Valaha testvérek voltunk

Ronald H. Balson

Valaha testvérek voltunk

Ronald H. Balson

Valaha testvérek

voltunk

A mű eredeti címe

Once We Were Brothers

Copyright © 2010, 2013 by Ronald H. Balson

Published by arrangement with St. Martin’s Press, LLC. All rights reserved.

Hungarian translation © Őri Péter

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

ŐRI PÉTER

Szerkesztette

BALOGH MARGIT

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 716 9

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő KENYÓ ILDIKÓ

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

Feleségemnek, Monicának,

aki a táncpartnerem egy életen át

Köszönetnyilvánítás

Jóllehet a Valaha testvérek voltunk a képzelet szüleménye, feltett szándékom volt, hogy a történet háttere történelmileg hiteles legyen. Számtalan ember segített ennek a könyvnek a megírásában és az ezzel kapcsolatos kutatómunkában. Adatok páratlan lelőhelyének bizonyultak és bizonyulnak a mai napig azoknak a személyes beszámolói, akik túlélték a holokausztot, és elég bátrak voltak ahhoz, hogy feltépjék a régi sebeket, megírják az emlékeiket, és akiknek mélységes hálával tartozom.

A személyes beszámolók közül jó néhány megtalálható internetes forrásokban. A washingtoni Holokauszt Múzeum és az Illinois állambeli Skokie-ban lévő Holokauszt Múzeum és Oktatási Központ munkatársai egytől egyig nagyon segítőkészek voltak. Az Egyesült Államok esetjogának holokauszttúlélők által kezdeményezett keresetei, amelyeket független nemzetek ellen nyújtottak be; továbbá gazdasági vállalkozások ellen, amelyek a harmadik birodalommal kereskedtek, és az üzleti megállapodásoknak köszönhetően nyereségre tettek szert; valamint olyan személyek ellen, akik a náci rendszer kiszolgálói voltak, támogatták azt, és lehetővé tették annak működését, mind hozzáférhetők jogi könyvtárakban és online forrásokban.

Mélységesen hálás vagyok kedves barátomnak, Victor Weissberg rabbinak, aki megtisztelt azzal, hogy vele tanulhattam, továbbá lektorálta a kéziratomat, és nagylelkűen bátorított. Sokat köszönhetek azoknak, akik elolvasták, lektorálták és szerkesztették a munkámat, köztük Sara Flynn-nek; irodalmi ügynökömnek, Maura Teitelbaumnak; fiamnak, Dave-nek, aki remek nyelvész; és fiamnak, Mattnek, aki a műszaki kifejezések terén nyújtott segítséget.

Ugyancsak köszönettel tartozom Jolanda Krawczyknak, akitől rengeteg információt kaptam a lengyelországi eseményeket illetően, beleértve a regényben használt lengyel kifejezéseket. Végezetül teljes szívemből szeretnék köszönetet mondani támogatói körömnek, vagyis a feleségemnek, Monicának, a gyermekeimnek, a nővéremnek, Lindának, valamint jó barátomnak, Richard Templernek.

I. rész

A szembesítés

Első fejezet

Illinois állam, Chicago, 2004. szeptember

Ben Salomon a fürdőszobai tükör előtt állt, és a csokornyakkendőjével bajlódott. Nyolcvanhárom éves volt, és az ítéletnapra készült. Évekkel ezelőtt viselte utoljára a szmokingját, de meg kellett hagyni, az ítéletnap megérdemelte az ünnepi öltözetet.

Mondott valamit lengyelül a tükörképének, majd benyúlt a zsebébe, és ismét szemügyre vette borsos áron vásárolt jegyét.

„A chicagói Lyric Opera társulata. Nyitó gálaest, 2004. szeptember 26. Verdi: A végzet hatalma. Földszint, 2. folyosó, KK sor, 103. ülőhely." Az ülőhelyet azonban nem állt szándékában elfoglalni. Őszintén szólva, nem is érdekelte az opera. Pedig a jegy ötszáz dollárjába került, ami jelentős összeg egy magafajta nyugdíjasnak.

Felhúzta a kézelőt az ingujján, hogy megnézze az időt azon az ezüstszíjas Citizen karórán, amelyet nyolc évvel ezelőtt kapott, amikor nyugdíjba vonult a Chicago Park District vállalatától. Fél öt – a kapukat csak két óra múlva nyitják. Átment a nappaliba.

Szerény kétszobás lakásának ablakai kelet felé néztek, a Michigan-tó irányába, illetve az égbe nyúló társasházakra, amelyek északra húzódtak a belvárostól a Thorndale Avenue-n, megidézve a középnyugati kukoricamezők rendezett sorait. A késő délutáni nap árnyakat rajzolt a tóparti útra, valamint a Waveland golfpálya dús pázsitjára, ahol közel ötven évig dolgozott pályafelügyelőként. Tőle jobbra, a Belmont kikötő tükröződő nyugalmában luxusjachtok ringatóztak a hajóállásokban. Elidőzött az ablakoknál. Nagyon szerette a látványt, és magában elismerte, hogy életében talán utoljára élvezheti.

Még egyszer megnézte magát a tükörben. Megkérdezte Hannát, hogy elég elegáns-e. Azt kívánta, bárcsak valóban itt volna az asszony, hogy válaszoljon.

A komód alsó fiókjában, a pulóverei alatt egy szivaros kartondoboz rejtőzött. Most előhúzta, és a fiókos szekrényre tette. Felemelte a fedelét, és kivett egy kiváló állapotban lévő második világháborús pisztolyt, egy német Luger P08-ast, amelyet ezerkétszázötven dollárért vásárolt egy régifegyver-kiállításon, alaposan megcsapolva félretett pénzét. Fogta a pisztolyt, és az övkendőjébe dugta.

Öt óra. Ideje, hogy elsétáljon a sarokig, és leintsen egy délre tartó taxit, hogy csatlakozhasson a hírességekhez a „társasági évad e vitathatatlan fénypontján".

Második fejezet

Elliot Rosenzweig a mandzsettagombjaival bajlódott éppen az öltözőszobában, a winnetkai kastély emeletén. A tóra néző több mint másfél hektáros birtok magasan a partmeredélyen terült el.

– Jennifer – kiáltott a férfi –, gyere segíteni, légy szíves!

A visszafogottan elegáns estélyi ruhájában pompázó fiatal orvostanhallgató belibbent a lakosztályba, és nagyapja mellett termett, aki hosszú kézelőjével küszködött.

– Papi, el fogunk késni, ha nem sietünk.

A férfi elnézte, ahogy a lány könnyedén bekapcsolja az arany mandzsettagombokat. Olyan hajlékony volt, olyan fiatal. Belegondolt, hogy ez a kéz hamarosan műtéteket fog végezni.

– Készen is vagyunk – mondta a lány.

A férfi ragyogott a mélységes szeretettől, miközben csókot nyomott a lány homlokára.

– Büszke vagyok rád – mondta.

– Amiért begomboltam a mandzsettádat?

– Amiért az angyalom vagy.

– Én is szeretlek, papi. – A lány megfordult, és a gardróbszoba ajtajához indult.

– Gyönyörű a ruhád – szólt utána a férfi. – Tetszik.

– Reméltem is – felelte a lány a válla fölött. – Egy vagyonba került. Nagyi vette nekem a Giselle’snél. Eredeti modell. Nagyi velük tart ma este?

– Attól tartok, hogy nem. Megint valamelyik fejfájása gyötri. – A férfi kacsintott. – Ki nem állhatja ezeket a társasági eseményeket.

Jennifer leemelte nagyapja Armani zakóját a vállfájáról, és tartotta, amíg a férfi belecsúsztatta a karját a zakóujjba. A lány mosolyogva megigazította nagyapja gallérját, majd hátrébb lépett.

– Nagyon elegáns vagy ma este. – Puszit nyomott nagyapja orcájára. – Most már igazán mennünk kell. A barátaink csak ránk várnak.

Kéz a kézben csatlakoztak a rózsaszín oszlopcsarnokban várakozókhoz, aztán együtt beszálltak a két limuzinba, amely az operaházba vitte őket. Kinyíltak a biztonsági vaskapuk, és a fehér limuzinok továbbsuhantak, ráfordultak a Sheridan Roadra, útban Chicago belvárosa felé.

Harmadik fejezet

A Városi Operaház félemeletének art deco stílusban épült oszlopait ünnepi lobogók díszítették, míg a korlátokról színes zászlók lógtak alá, hogy az alant elterülő előcsarnokban összegyűlt tömeg jókedvűen ünnepelhessen. Kosztümös pincérek pezsgőt és szendvicsfalatokat kínáltak körbe ezüsttálcákról. A sarokban a Lyric Zenekarból alakult kvartett válogatott Rossini-nyitányokat játszott.

Jennifer felemelte a hangját, hogy túlkiabálja a hangzavart, úgy kérdezte meg:

– Hány éve is jársz a nyitó gálaestre, papi? – Közben mosolyogva elfogadott egy falatnyi szendvicset az egyik Erzsébet korabeli őrnek öltözött pincértől.

– 1958 óta, angyalom. Jóllehet akkoriban még nem szenteltek nekem ekkora figyelmet.

– Úgy érted, akkor még nem platina fokozatú adományozó voltál?

– Mindig adtam, amennyit csak tudtam, hogy támogassam a művészetet, viszont... – A mondatot félbeszakította a közeledő chicagói polgármester és felesége, akiket a Lyric Opera művészeti igazgatója terelt feléjük.

– Örülök, hogy ismét látom, Elliot. Remekül néz ki.

– Köszönöm, polgármester úr. Azt hiszem, az unokámat, Jennifert már ismeri – mondta Rosenzweig a zajos előcsarnokban. – Mindig megszépíti a napomat, ha találkozhatom önnel és Edithtel. – Kellemes mosolyt villantott, miközben szívélyesen kezet fogott a polgármester feleségével.

– Hála önnek és a vezetőségnek, a Lyric Opera megnyitója rangos esemény – jegyezte meg Burton polgármester. – A város sokkal tartozik önnek, Elliot. Az ön szolgálata megfizethetetlen.

– Talán mégsem vagyok annyira megfizethetetlen, John – felelte Rosenzweig, és mindkét férfi nevetett.

Miközben ők kedélyesen elbeszélgettek, Ben Salomon csendben keresztülvágott a tömegen, és a platina fokozatú adományozó felé tartott. Megfeledkezett a zenéről, és a párbeszédeket is kizárta. Kizárólag a célpontjára koncentrált. Udvariasan visszautasított egy pohár pezsgőt, amelyet egy tizenhetedik századi olasz parasztlánynak beöltözött pincérnő kínált, majd kitapogatta a Lugert az övkendőjében. A Lyric kvartett A tolvaj szarka nyitányának csodálatos dallamait játszotta Rossinitől.

Megvárta, míg a polgármester és a felesége továbbvonul egy másik társasághoz, majd egyenesen a férfihoz ment, közben a szíve a torkában dobogott.

– Mit csináltál azzal a sok ékszerrel? – kérdezte, centiméterekre Rosenzweig arcától.

– Parancsol, uram? – mosolygott a megbecsült adományozó, aki hirtelen nem tudta, hogy megrendezett jelenetbe csöppent-e. Talán egy operához kapcsolódó vicc áldozata?

Könnyelműségnek azonban nyomát sem látta.

– Csak úgy érdeklődöm – folytatta Salomon –, hogy mit csináltál az ékszerekkel... tudod, a karórákkal, a gyémánt karkötőkkel, a jegygyűrűkkel. Egy egész ládányi volt belőlük neked. Nem emlékszel?

Rosenzweig az unokájára pillantott, és megvonta a vállát.

– Sajnálom, de nem tudom, miről beszél, uram.

Salomon egy pillanat alatt előhúzta a csillogó Lugert, és a fegyver csövét Rosenzweig homlokához szorította. Egy nő felkiáltott, a tömeg pedig kör alakban szétnyílt körülöttük.

– Papi! – sikoltotta Jennifer.

– Megismered ezt a fegyvert, Otto? Bizonyára ismerős egy náci törzsőrmesternek – mondta Salomon, miközben bal karjával odébb intette a tömeget. – Nézz rám, Otto! Ben Salomon vagyok. Ismét együtt vagyunk, te meg én, mint amikor még gyerekek voltunk. Nem gondoltad volna, hogy viszontlátsz, ugye, Hauptscharführer Piatek?

Rosenzweig megadóan felemelte a kezét. A terem elcsendesedett, csak a férfi lassan, nyugodtan előadott szavait lehetett hallani.

– Ön téved, uram, engem Elliot Rosenzweignak hívnak. Nem Ottónak. Vagy Piateknek. Sosem voltam náci. Valójában holokauszttúlélő vagyok.

Nagyon lassan kinyújtotta a bal karját.

– Jennifer, lazítsd meg a mandzsettagombomat, és hajtsd fel a kézelőmet!

Amint a lány végrehajtotta nagyapja kérését, a férfi alkarján fekete tetoválás vált láthatóvá: A93554.

A fegyveres odapillantott, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Hazug náci gyilkos vagy, látom a rettegést a szemedben, Hauptscharführer! Te is kiabálj, sírj, könyörögj, Otto, mint azok az ártatlan nők és gyermekek, akik előtted kuporogtak! Anyák, apák és nagyszülők. Emberek, akik egy léleknek sem ártottak soha. És a kisbabák. Azok a gyerekek. – Végigmutatott a döbbent tömegen. – Mondd el nekik, ki is vagy valójában! Nézz rájuk! Meg fognak hallgatni. Vége a színjátéknak!

Szinte a semmiből lepték meg Salomont, és döntötték le a márványpadlóra. A fegyver végigcsúszott a járólapokon, és csak a lépcsőnél állt meg. Salomon, akit a Chicago Bears futballcsapat egyik játékosa vitt földre elegáns öltönyében, összegömbölyödve feküdt a földön, sírt, és fejét a karjába temette.

Mialatt a biztonsági őrök felemelték a földről, Salomon azt kiabálta:

– Ő egy náci! Egy gyilkos! Ő Otto Piatek! Ő Otto Piatek! – A kiabálás zokogásba fulladt, miközben elvezették az idős férfit. – Ő Otto Piatek!

Negyedik fejezet

Elliot Rosenzweig beleegyezett, hogy hétfő reggel interjút adjon a helyi televízió reggeli hírműsorában. Három televíziós kamerát állítottak fel a kastély lambériázott könyvtárában, ahol Elliot magabiztosan ült a bőrkanapén, közel a kandallóhoz. Jóllehet már a nyolcvanas éveit taposta, és fiatalabb korához képest kissé kikerekedett, fáradtságnak nem mutatta jelét. Egyenes tartása volt, a hátát kihúzta. Mivel viszonylag sok időt töltött a szabad levegőn, bőre bronzbarnán ragyogott.

A férfi válla fölött az ólmozott zárterkély-ablakok part menti látképet kereteztek: a bársonyos pázsit a partmeredélyhez vezetett, tizenöt méterrel alattuk pedig a Michigan-tó csillogott. A vendégek gyakran adóztak csodálattal a látványnak.

Számtalanszor adott már interjút a könyvtárában, legutóbb hat héttel ezelőtt, amikor bejelentette, hogy egyik alapítványa támogatni fogja fiatal pekingi zenészek amerikai útjait.

A filantróp mögötti falon könyvek és emlékek sorakoztak, fényképek befolyásos emberekkel, ajándékok külföldi méltóságoktól. Középen Chicago város kulcsa díszelgett bekeretezve, amelyet 2001-ben kapott a polgármestertől és a városi tanácstól. Vallási jelképek nem voltak az otthonában. Ezt egyszer azzal magyarázta, hogy elhagyta Istent, miután az Úr magára hagyta őt a koncentrációs táborokban. Jó ideje nem gyakorolta már a vallását.

– Elliot, köszönöm, hogy ma reggel is a rendelkezésünkre áll – kezdte a műsorvezetőnő. – Gondolom, ijesztő élmény lehetett, amit szombat este átélt. Nekem mindenképpen az volt, pedig a csarnok másik végében álltam.

– Igen, az volt, Carol. – Elliot kedélyesen mosolygott. A kamerák a fodrozódó tavat mutatták a könyvtárablakokon keresztül. Vitorlás hajók siklottak a késő szeptemberi szélben. – Halálosan féltettem az unokámat, aki mellettem állt.

– Van valamiféle magyarázata arra, miért támadt önre ez a férfi, és miért vágott a fejéhez durva vádakat?

– Az égvilágon semmi. Ez a szegény zavart fickó biztosan összekevert engem valakivel. Egy Otto nevű férfival, aki nyilvánvalóan náci, vagy az volt.

– Arra már fény derült, hogy Salomon úr egy koncentrációs tábor foglya volt, ahogyan ön is, de gondolom, sokakat meglepett, amikor az unokája megmutatta az ön karját. Nem hiszem, hogy életének ezt a fejezetét meg akarta volna osztani a nyilvánossággal.

– Nem, valóban nem. A felszabadítás után már nem akartam beszélni erről. Magam mögött hagytam. Immár ötvenhat éve élek Chicagóban. Itt alapoztam meg az életemet, ide kötnek a cégeim, itt lakik a családom. Számtalanszor éreztem úgy, hogy a szerencse kegyeltje vagyok.

– Otto Piatek neve mond valamit önnek?

– Nem, semmit. Sosem ismertem senkit, akit Piateknek hívtak volna.

– Hosszú évek óta elismert polgára Chicagónak, jó néhány civil szervezet vezetőségének tagja, pedig menekültként érkezett a városba a háború után. Nem gondolt még arra, hogy könyvet írjon az életéről? Azt hiszem, sokan meríthetnének belőle erőt.

– Ahhoz már túlságosan öreg vagyok. A következő hónapban töltöm be a nyolcvanhármat. – Rosenzweig halkan felnevetett, és ivott egy korty kávét. – Szerencsés voltam. Jó ismeretségeket kötöttem, és bölcsen fektettem be a pénzemet. A legtöbb ember számára az üzleti élet unalmas, különösen a biztosítási üzletág. Carol, érdekelné önt egy könyv a biztosítási intézetek összeolvadásáról? Nem hiszem, hogy sok példányban kelne el egy ilyen kiadvány.

– Közölték már önnel, hogy mi lesz Mr. Salomon sorsa?

A férfi a fejét rázta.

– Nem, nem tudom. Egyértelmű, hogy annak a férfinak segítségre van szüksége. Nagyon zavartan viselkedett.

– Emberölési kísérlettel vádolják.

– Igen, nos, ez az ügyészség és a rendőrség asztala. Sajnálom azt a szegény fickót. Remélem, megkapja a szükséges segítséget.

Carol előrehajolt, és a kezét nyújtotta.

– Még egyszer köszönöm, Elliot Rosenzweig, hogy a rendelkezésünkre állt ezen a reggelen. Mindnyájan örülünk, hogy nem esett bántódása.

– Igazán nincs mit, Carol – mondta a férfi, és levette a mikrofont a selyemingéről.

Amikor a tévéstáb távozott, Elliot a dolgozószobájába vonult, hogy ott várja meg titkárát, aki immár húsz éve dolgozott neki. Hamarosan a magas férfi a helyiségbe lépett, és becsukta maga mögött az ajtót. A halántékánál már őszült, konzervatív megjelenését sötét, hajszálcsíkos öltöny és csillogó szárnyas cipőorr erősítette.

– Hívatott, uram?

– Brian, tud bármit is erről az Otto Piatekről? Tudja egyáltalán, hogy kicsoda? – kérdezte halkan Elliot.

– Nem, uram, nem tudom.

– Én sem, mégis egy férfi nyilvánosan megvádolt vele, hogy én volnék az.

Brian leült, keresztbe tette a lábát, és az ölébe helyezte az írómappáját.

– Senki sem hiszi el neki. Mindenki úgy van vele, ő csak egy bolond öregember. Legalábbis az újságokban ez olvasható.

Elliot bólintott, majd elbizonytalanodott.

– Mégis... a vádat egy olyan ember vágta a fejemhez, aki szenvedélyesen hisz az igazában, és ez senkit nem hagy nyugodni. Árnyékot vet a hírnevemre. Mit gondol, vannak olyanok, akár a barátaim között, akik most azon töprengenek, ha csak érintőlegesen is, hogy náci voltam-e?

– Nem, uram, elképzelhetetlennek tartom.

– Hm. Én nem vagyok ebben olyan biztos. Remek témát szolgáltat a társasági összejöveteleken. Az emberek imádnak pletykálkodni. – Elliot előrehajolt, és ökölbe szorított kezével a tenyerébe csapott. – Véget akarok vetni ennek. Mielőbb, egyszer s mindenkorra. Ki akarom deríteni, hogy ki ez az Otto Piatek... vagy hogy ki volt.

Brian feljegyzett valamit az írómappába.

– Beszéljen azzal a fickóval a Regencynél! Arra a magánnyomozó-irodára gondolok, amelyet a múlt évben alkalmaztunk a DuPage ipari park ügyében. Ő sok embert ismer.

– Carl Wuldra gondol?

– Igen.

– Megkérdezhetem, miért ragaszkodik helyi emberhez?

– Azt hiszem, nagyon is elképzelhető, hogy Mr. Salomon jó ideje nyomoz ez után a náci után, és meggyőződése, hogy Chicagóban él. Lehet, hogy igaza van.

– Még valami, uram?

Elliot egy pillanatra elgondolkodott.

– Igen. Azt akarom, hogy tudjon meg mindent Salomonról, amit csak lehet. Vonja be Wuldot, ha szükséges. Derítse ki, miért éppen engem talált meg ez az ember.

– Lehet, hogy hátsó szándékai vannak.

– Mit gondol, pénzt akar?

Brian megvonta a vállát.

– Nem hiszem – mondta Elliot. – Centiméterekre állt tőlem. Láttam, hogy a szemében tűz lobog. – Megrázta a fejét.

– Nem pénzért csinálja.

Brian felállt, hogy távozzon, Elliot azonban még nem fejezte be.

– Brian, maradjon köztünk ez az egész. Ha valami kiderülne, arról közvetlenül engem tájékoztassanak. Kezeljék ezt roppant bizalmasan. Ne szivárogjon ki semmi. Én akarom közölni a sajtóval, ha valami fejlemény van. Ha szerencsénk lesz, és megtaláljuk ezt a Piateket, hogy leleplezzük, személyesen akarok kiállni vele a nyilvánosság elé. Ezzel végérvényesen tisztázhatnám magam.

Brian határozottan bólintott, és ment, hogy a munkáját végezze.

Ötödik fejezet

Megcsörrent a telefon az egyik íróasztalon a chicagói Jenkins és Fairchild ügyvédi irodában. Catherine Lockhart vette fel a telefonkagylót, közben megtámasztotta a könyökét a hetedik körzet fellebbviteli határozatainak kupacán. Az asztalát kinyomtatott grafikonok és pénzügyi mérlegek borították.

– Miss Lockhart, Mr. Taggart keresi a hármas vonalon.

Catherine elmosolyodott.

– Szevasz, Liam! Sikerült felkutatnod George Crosbyt? – kérdezte.

– Még nem. Annyit tudok, hogy már nem a bankban dolgozik. De most más miatt kereslek.

– Netán van még valami közös ügyünk?

– Csak az álmaimban, Cat.

– Ugyan, Liam, ma semmiképpen sem akarnál a közelemben lenni. Maradjunk a munkánál! Van még közös ügyünk Crosbyn kívül?

– Semmi. Ez az egyedüli megbízás, amit kaptam tőled, de most azért telefonálok, hogy megkérdezzem, tudnál-e rám szánni egy kis időt délután.

– Ma semmiképpen, sőt ezen a héten sem. Szó szerint elborít a munka. Miért nem beszéljük meg inkább...?

– Személyes ügyről lenne szó – vágott a szavába a férfi. – Tudnál rám szánni egy kis időt?

– Komolyan?

– Odamehetek fél háromra? A többit elmesélem, ha már ott vagyok.

– Rendben – mondta a nő, és letette a telefonkagylót. Aggódott, mert attól félt, hogy régi barátja esetleg bajba keveredett.

Két órával később Liam megjelent a nő irodájának ajtajában, kezében egy papírzacskóval és két pohárral a Starbucksból. A férfi megállt az ajtóban, körülnézett, és megrázta a fejét. A tálalót, a kis asztalt és az íróasztalt beborították az irattartók, a papírhalmok, a sárga jegyzettömbök, a nyitott döntvénytárak, az üres ásványvizes üvegek. A falaknál irattartó dobozok sorakoztak, melyeket színes jelölőkkel elválasztott dokumentumok töltöttek meg.

– Te aztán nem vicceltél – jegyezte meg a férfi.

Catherine felpillantott az íróasztaláról. A hajcsatja alól kiszabadult szalmaszínű tincs belelógott a homlokába, ingujját a könyökéig felhajtotta. Gyapjúkabátja az egyik vendégszéken pihent. A szeme körül sötét karikák éktelenkedtek, és fáradtnak látszott. A férfi az asztalára tette a kávét.

– Hoztam egy kis frissítőt.

– Köszönöm – mondta a nő, és belekortyolt a kávéba. – Nos, mi újság? Minden rendben?

– Ma reggel meglátogatott valaki – felelte a férfi. – Emlékszel még Adele Silverre?

– Nem – vonta meg a vállát a nő.

– Pedig kellene. Te képviselted őt, igaz, évekkel ezelőtt. Ő az a kedves idős hölgy, aki hozzám közel lakik, a Kimballon, abban a vörös téglás házban. Rémlik már?

Catherine a fejét csóválta.

– Évekkel korábban volt egy hangos beagle-je, amely állandóan kiszökött a kertből. Segítettem neki elkapni a kutyát, mire az asszony tortát meg vajas kekszeket sütött nekem. Amikor a férje meghalt, elvittem hozzád, hogy segíts neki a végrendelet érvényesítésében. Még mindig nem emlékszel? Akkor még a Drexelnél dolgoztál, mielőtt... – Liam észbe kapott, és elharapta a mondta végét. – Nos, hat vagy hét évvel ezelőtt történt, amikor eljöttél onnan.

Az egyik székről elpakolt egy halom összetűzött papírt, leült, kibontott egy pulykás szendvicset, és felmutatta.

– Megehetem?

Catherine bólintott, és komolyan válaszolt.

– Emlékszem a vajas kekszekre. A férj neve Lawrence volt, ugye?

– Igen.

– Sok vasat tartottam akkor a tűzbe – mondta a nő mintegy magának.

Liam egy darabig nem szólt semmit. Letörte a szendvics kenyérhéját, és beleharapott a sarkába.

– Szóval Adele ma reggel beállított az irodámba. Segítséget kért.

– Egy magánnyomozótól?

– Segítséget kért Ben Salomonnak.

A nő az ajkát ütögette a tollával.

– Ben Salomon? Nem ő az az őrült, aki megpróbálta megölni Elliot Rosenzweigot az operában?

– Nem akarta megölni.

– Liam, súlyos testi sértéssel és emberölési kísérlettel vádolják. Tele volt vele a sajtó. Fegyvert szegezett Rosenzweig arcának, és ki tudja, mit csinált volna, ha nem teríti le az a futballjátékos.

– Nem volt töltény a fegyverben.

– Tudod, hogy ennek nincs jelentősége.

– Az a fegyver egy régiség. Eltávolították belőle az ütőszeget.

– Akkor a fickó valóban őrült.

Liam a fejét csóválta.

– Adele más véleményen van. Azt akarja, hogy menjek be a férfihoz, és beszéljek vele.

Catherine a székével hintázott.

– És ez engem mennyiben... érint?

– Adele megkért, hogy beszéljek veled. A férfinak nincs ügyvédje.

– Felejtsd el! Nézz körül! Hová tennék még egy aktát? Nincs szabad felület, ahová pakolhatnék. Különben sem foglalkozom ilyen ügyekkel. Tudod, hogy az iroda klienseit cégek adják.

– Függetlenül attól, hogy elvállalod-e a védelmét vagy sem, eljönnél velem ma délután, hogy meglátogassuk a börtönben? Ha velem tartanál, használhatnánk az ügyvédek tárgyalóját. Megígértem Adele-nek. Olyan kedves hölgy, és szinte könyörgött, hogy segítsek a férfinak. Úgy látszik, régóta ismeri őt. Ráadásul hozott nekem egy adag csokis kekszet.

Catherine felsóhajtott.

– Liam, rengeteg ember látta, amikor ez az öregember fegyvert nyomott Elliot Rosenzweig arcába. Ugyan mit tehetnék érte?

– Meghallgathatnád. – A férfi ismét beleharapott a szendvicsbe, majd letörölte a majonézt a szája sarkából. – És bejuttathatnál engem az ügyvédek tárgyalójába.

A nő megrázta a fejét.

– És miért tenném meg mindezt érted?

– Mert képtelen vagy ellenállni az ír vonzerőmnek.

Catherine tekintete az irathalomról a sima beszédű magánnyomozóra siklott, aki mindig mellette állt, még a legnehezebb időkben is. Mosolyogva, ferdén ült a széken, jobb lába a karfán pihent, zöld rögbis felsője kopottas farmerjának övére lógott. Az arcán nyomot hagyott az idő, többet is, mint amennyit negyvenegy éve sugallt volna. A homlokába hulló haja, amely még mindig szürkésvörös volt, kisfiús külsőt kölcsönzött neki.

– Rendben, elmegyek veled, de nem vállalom el a férfi védelmét.

Hatodik fejezet

Catherine Liammel szemben ült, és az ujjaival dobolt a négyszögletes fémasztalon, amely egy ablaktalan helyiség közepén terpeszkedett a Cook megyei börtön első emeletén. Csendben várakoztak, tétlenül bámulták a töredezett linóleumpadlót és a horpadt fémajtót. A nő fészkelődött, majd lesimította gyapjúszoknyáját a csípőjénél.

Kulcscsörgés jelezte egy női börtönőr érkezését, aki bekísérte Salomont, a narancsszínű overallt viselő, vékony öregembert a tárgyalóba. Levette a bilincset a férfi kezéről, és intett neki, hogy üljön le az asztalnál.

– Odakint leszek – mondta a börtönőr, és a fali telefonra mutatott. – Hívjanak, ha befejezték. – Azzal kiment, és becsukta az ajtót.

Liam felállt, és a kezét nyújtotta a fogvatartottnak.

– Liam Taggart vagyok, magánnyomozó, a hölgy pedig Catherine Lockhart ügyvéd. – Intett a férfinak. – Adele Silver kért meg minket, hogy jöjjünk ide, és beszéljünk önnel.

Salomon felmérte a látogatóit. Az arca semmilyen érzelmet nem árult el.

– Nincs pénzem.

– Nem kértem pénzt.

– Az ügyvédek és a magánnyomozók nem dolgoznak ingyen.

– Nézze, ok nélkül biztosan nem. Ms. Lockhart kiváló ügyvéd, de csak szívességet tett, amikor eljött velem. Nem ketyeg az óra, senki sem kötelezte el magát semmiféle munka mellett. Csak azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk.

Salomon bólintott, majd kis idő elteltével megszólalt:

– A neve Otto Piatek. Náci, és az SS hóhérja.

– Mr. Salomon, senki sem vádolhatja önt túlzott szerénységgel – mondta Catherine. – A chicagói társasági élet egyik legmegbecsültebb tagját pécézte ki magának. Miből gondolja, hogy Elliot Rosenzweig náci? Kevesen adnának hitelt ennek. Valószínűleg ő a legbőkezűbb ember Chicagóban.

Salomon dacosan felemelte az állát.

– „Minél nagyobb egy hazugság, annál többen hiszik el."

Catherine megvonta a vállát.

– Vagyis?

– Tudja, ki mondta ezt?

– Nem.

– Adolf Hitler, úgy bizony. A maguk nagy adakozója, Mr. Bőkezű, egy csaló. Egy náci, akit meg kellett volna ölnöm.

– Ezért vitt magával töltetlen fegyvert?

Salomon elfordította a tekintetét. Körülnézett a helyiségben, megbámulta a halványzöld falat, a piszkos asztallapot. Hosszú másodpercek teltek el csendben. A férfi felpillantott, és bólintott, mintha mások által nem hallott hangokkal értene egyet.

– Kik ezek a fiatal emberek, Hanna? – szólt halkan az általa hallott hangoknak. – Ez a küzdelem sohasem volt az övék. Számukra ez a régmúlt történelme. Mint az egyiptomi fáraók. Miért várhatnám el tőlük, hogy érdekelje őket? Ráadásul Otto túlságosan jól eltakarította a nyomokat maga után.

Liam és Catherine egymásra nézett.

– Parancsol? – kérdezte a nő.

Az idős férfi ismét az asztal túloldalán ülőkre összpontosított.

– Azt mondták, szerdán állok bíróság elé. Emberölési kísérlettel fognak vádolni. Azt hiszem, nincs mivel védekeznem. Még az is lehet, hogy bűnösnek vallom magam. Minden ellenem szól. Az ítélethirdetésnél majd felolvasom az előre megírt nyilatkozatot. Így legalább foglalkoznak vele az újságok és a tévék.

– Mr. Salomon, biztosan védekezhetne valamivel. Talán nincsen olyan állapotban, hogy felmérhesse a tette következményeit.

Salomon gúnyosan felnevetett.

– Elmezavarra gondol? Kérjem, hogy nyilvánítsanak beszámíthatatlannak? Fiatal hölgy, magának fogalma sincs a tébolyról. Én már átéltem, és ismét megtörténhet. Egy újabb szakadás az emberiség szövetén. És ha ez bekövetkezne, előmerészkednének az elképzelhetetlen gonosz végrehajtói, és megismétlődne Auschwitz, Kambodzsa, Bosznia vagy Dárfúr. Előlépne ennek a generációnak a Himmlere, Pol Potja vagy Milosevicse. Végrehajtanának egy újabb Reinhard-akciót.

Az idős férfi kihúzta magát, és az ajtóhoz csoszogott.

– Ugyan, mi a különbség? A darabokat úgysem lehet újra összeilleszteni. – Csontos ujjperceivel megkopogtatta a fém ajtókeretet. A börtönőr visszatért, és megbilincselte. Az idős férfi még odafordult látogatóihoz. – Köszönöm, hogy eljöttek. Mondják meg Adele Silvernek, hálás vagyok, amiért aggódik értem.

– Nos, mit gondolsz? – kérdezte Liam, miközben visszafelé autóztak a belvárosba.

– Ha bűnösnek vallja magát, akkor élete végéig börtönben marad. Ha beszámíthatatlannak nyilvánítják, akkor ugyanez vár rá egy kórházban. Így vagy úgy, de a haláláig állami intézménybe kerül. Nagyon szomorú ember, de Chicago biztonságosabb hely, hogy már nincs szabadlábon.

– Nem tudom, Cat. Senkit nem bántott. Működésképtelen fegyver volt nála. Ötven évig élt a városban, és a légynek sem ártott. Chicago nem lesz érezhetően biztonságosabb, hogy Ben Salomon rács mögé került.

– Lehet, hogy nem bántott senkit, még, de illik rá a megszállott zaklató leírás. Egyébként is mit tehetnénk? Hallottad, nincs szüksége a segítségünkre. Bűnösnek fogja vallani magát.

Hetedik fejezet

– Cat, én vagyok az, Liam. Láttad a ma reggeli lapokat?

– Nem. Mit kellett volna látnom? – A nő a telefonkagylót az orcája és a felvont válla közé szorította, miközben papírhalmok között keresgélt az íróasztalán.

– Ben Salomont kiengedték a börtönből. Ejtették a vádakat.

– Miért tenne ilyet az ügyészség? Tutira elítélték volna a férfit.

– Rosenzweig megkérte az ügyészséget, hogy álljanak el a pertől. Azt mondta, Ben Salomon eleget szenvedett már élete során, koncentrációs táborokba hurcolták, és nem érdemli meg, hogy ismét fogva tartsák. Azt is mondta, nem akart volna Salomon ellen tanúskodni. Tudod, hogy a fickónak komoly befolyása van.

– Nem hiszem el. Rosenzweig talán egy szent? Salomon rengeteg ember előtt támadt neki.

– Mindenesetre Salomon újra szabad. Rosenzweig szerint csak összekeverték valakivel, és nem fél az esetleges későbbi szembesítésektől.

– Liam, nem hiszem, hogy Salomon úgy gondolná, összekeverte őt valakivel.

Csönd támadt a vonal másik végén, majd:

– Cat, szívességet szeretnék kérni tőled.

– Jaj, nekem! Már a hangsúlyod sem tetszik.

– Tudnál-e találkozni Adele-lel és velem ma délután?

– Ne csináld, Liam! Láttad az irodámat, iszonyú nyomás alatt vagyok. Nem akarok belefolyni ebbe. Miért éppen rám gondolt Adele?

– Mert úgy gondolja, hogy te vagy a legjobb ügyvéd Chicagóban.

– Valószínűleg tőled hallotta.

– Nem is egyszer.

– Ha Salomont kiengedték, akkor miért akar találkozni velem?

– Ezt inkább ő mondja el neked.

– Az istenit, Liam, belefulladok a munkába! Nem fér bele, hogy ingyen dolgozzam. Árgus szemmel figyelik a munkaórák számát. Ha nem számlázok ki kétszáz órát ebben a hónapban, Jenkins itt fog ülni a kanapémon, hogy kiselőadást tartson az ügyvédi iroda pénzügyeiről.

Csönd.

– Cat, elviszlek vacsorázni. Ahová csak akarod. Nagy szívességet tennél nekem.

– Ez egyszerűen nem ér! – A nő felsóhajtott, és üres tekintettel a telefont bámulta. – Na jó, gyertek be háromra. És felejtsd el a vacsorát.

– Cat?

– Mondd!

– Azt hiszem, Adele Ben Salomonnal jön.

– Ebben az esetben meggondoltam magam. Az Ambriában akarok vacsorázni.

– Rendben, vacsora az Ambriában. Háromkor ott vagyunk.

A Jenkins és Fairchild ügyvédi iroda a Marquette Building felső három emeletét foglalta el. Az 1895-ben emelt tizenhat szintes tégla- és terrakottaépület a szövetségi bírósággal átlósan szemközt nyúlt az ég felé. A város egyik építészeti jellegzetességének bejárata fölött az eredeti bronztáblák emlékeztek meg a névadó Jacques Marquette életéről, aki francia jezsuita misszionáriusként 1674-ben felfedezte a környéket. A kör alakú előcsarnokban színes, a Tiffany vállalat által készített mozaikképek mutatták be Marquette atya találkozását a különféle indián törzsekkel.

Amikor Liam, Adele és Ben Salomon kiléptek a liftből, a Jenkins és Fairchild recepcióján találták magukat. Salomon jellegtelen ruhában érkezett, puplin golfzakót, khakiszínű nadrágot és galléros pólót viselt. Azokra a nyugdíjasokra emlékeztetett, akik a North Avenue Beachen várnak üres székre az ottani sakktábláknál.

Catherine titkárnője bekísérte a vendégeket egy tárgyalóterembe, és hellyel kínálta őket a hosszúkás asztal körüli puha bőrszékeken.

– Örülök, hogy újra látom, Mr. Salomon – mondta Catherine. – Hallottam, ejtették az ön ellen felhozott vádakat.

Az idős férfi bólintott, és összekulcsolta kezét a csillogó palaszürke asztalon.

Csönd.

– Nos, miben segíthetek? – mosolygott Catherine.

Salomon kereste a szavakat. Mocorgott a székén, és összeütögette az ujjbegyeit. A kínos csendet végül Adele törte meg.

– Megengeded? – kérdezte Salomont.

A férfi megvonta a vállát, és intett a nőnek, hogy kezdje.

– Hosszú évek óta ismerem Bent. Megbecsült tagja a hitközségnek, rendkívül művelt, és igen olvasott. Sosem viselkedett kiszámíthatatlanul. Persze vannak hóbortjai – a nő megdöntötte a fejét –, de kinek nincsenek?

Salomon közbevágott:

– Be akarom perelni Rosenzweigot.

Catherine elnézte a sovány férfit, akinek már gyérült az ősz haja.

– Az újságok szerint az ügyészség kötelezettség nélkül állt el az ön perének folytatásától – magyarázta. – Ha ön bepereli Rosenzweiget, alapozza azt bármilyen elméletre is, akkor lehetséges, hogy az ügyészség újra előveszi az ön elleni vádakat, és bíróság elé állítják súlyos testi sértésért és emberölési kísérletért.

– Rosenzweig sosem fog tanúskodni. Sosem fog megjelenni a bíróság előtt. Ezért kezdeményezte a szabadon bocsátásomat.

– Ha bepereli, lehet, hogy nem lesz magával ilyen nagylelkű. A saját védelme érdekében biztosan tanúskodni fog.

– Nagylelkű? Ugyan! Sosem fog tanúskodni. Higgye el nekem, sosem fog megjelenni a bíróság előtt.

– Mr. Salomon – mondta lassan Catherine –, rengeteg ember látta, amikor fegyvert nyomott Rosenzweig arcába. Bármelyikük tanúskodna ön ellen.

– A fegyver nem volt megtöltve.

– Ennek nincs jelentősége. Ettől függetlenül is börtönbe kerülhet. És, ha nem bánja, amiért megkérdem, mi értelme volt töltetlen fegyverrel megfenyegetni Mr. Rosenzweigot?

A nő hangsúlya idegesítette Salomont.

– Nos, talán valóban bánom.

Catherine felállt, és a kezét nyújtotta, hogy elbúcsúzzon a férfitól.

– Sajnálom, Mr. Salomon, de nem hiszem, hogy segíthetnék önnek.

Salomon lehajtotta a fejét. Könnyek gyűltek kivörösödött szemében. Halkan motyogott valamit, mintha látszólag magában beszélne.

– Kérem, Ms. Lockhart! – mondta Adele. – Ismerem Ben történetét. Üljön vissza, kérem. – Finoman megütögette az asztalt. – Adjon még neki egy kis időt! Kérem.

Catherine felsóhajtott, és visszaült a székére.

– Mrs. Silver, hajlandó vagyok meghallgatni, de nem hiszem, hogy Mr. Salomon készen áll a beszélgetésre. Őszintén szólva, semmiféle jogi alapját nem látom egy Elliot Rosenzweig elleni polgári pernek. Még ha Mr. Salomon úgy is gondolja, hogy Mr. Rosenzweig náci, vagy valóban náci, Mr. Salomont pedig bebörtönözték és megkínozták, még akkor sem hiszem, hogy létezne olyan polgári jogi igény érvényesítésére szolgáló kereset, amely még 2004-ben