Végső hazugság

VILÁGSIKEREK

Stephen White

VÉGSŐ HAZUGSÁG

A mű eredeti címe

The Last Lie

Copyright © 2010 by Stephen W. White

All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition published by arrangement with Dutton, a member of Penguin Group (USA) Inc.

Hungarian translation © Kovács Levente

© General Press Könyvkiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

KOVÁCS LEVENTE

Szerkesztette

DEMETER ZSUZSANNA

A borítótervet

ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN

készítette

ISBN 978 963 643 614 8

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4—8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő BARDI ERZSÉBET

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

www.content2connect.com

2014

„Nehéz elhinni valakiről, hogy igazat mond, ha tudjuk, hogy mi az ő helyében hazudnánk."

H. L. Mencken

Köszönetnyilvánítás

Már oly régóta tartozom köszönettel Bouldernek. Így hát köszönöm, Boulder, hogy — időnként kihívóan, de megbízhatóan mulattatóan — a világon vagy. Nem hinném, hogy ez a sorozat elviselhető lett volna, ha máshová tettem volna a helyszínt.

Egy csendes szobában írtam ezt a könyvet, oldalamon egy alvó kutyával (kösz, Abbey). De ez a szabadság olyan embereknek volt köszönhető, akik (ezúttal is) megingathatatlanul támogatták képzeletem szárnyalását, és akik rendelkezésemre bocsátották irigylésre méltó tudásukat, hogy nyers ötleteimből kész könyv születhessen. Brian Tart és Jessica Horvath voltak velem a legtürelmesebbek, okos szerkesztői munkájuk átsegített néhány trükkös buktatón, ami életbevágóan fontosnak bizonyult. Robert Barnett, Bonnie Nathan és Thomas Hentoff rendíthetetlen nyugalmukat és bölcs tanácsaikat ajánlották fel nekem, amiért végtelenül hálás vagyok nekik.

Az évek során Elyse Morgan és Nancy Hall mindig elláttak okos elképzelésekkel, amikor az első vázlatokat kritizálták. Ezt szeretném megköszönni nekik, mint ahogy azt is, hogy mindenféle álnokságtól mentesen mutattak rá a hibáimra. (Káröröm szinte soha nem látszott rajtuk.) A korai változatoknak Jane Davis szintén nagyra becsült olvasója volt, de ő azért ennél többet jelentett számomra. A munkám sokkal nehezebb lett volna láthatatlanul segítő keze nélkül. Számítottam Al Silvermanre attól a naptól kezdve, amikor 1990-ben felhívott (vezetékes telefonról, még az e-mailek előtti korban), és azt mondta, meg akarja venni az első könyvemet. A mai napig számítok rá.

Gyanítom, hogy minden író családja egyszer úgyis rádöbben, hogy a néha végtelennek tűnő idő, mialatt az illető a billentyűzet fölött izzad, nem az egyetlen stresszforrás, amivel ez az életforma a háztartásban élőket sújtja. Minél többet foglalkozom írással, annál inkább felismerem, hogy — legalábbis számomra — az írás folyamata egész nap és néha egész éjjel tart, akár hónapokon keresztül. Amikor a billentyűzetet verem, az csak a begépelés aktusa. Meleg hálával tartozom a családomnak, amiért oly sok éven át elviselték nem jelen lévő jelenlétemet és támogatták különös szenvedélyemet.

Robert Barnettnek

Prológus

A biztonsági felvétel tanúsága szerint a 2005-ös Hyundai Santa Fe terepjárót vezető nő szombat reggel hét negyvenötkor hajtott a boulderi rendőrkapitányság épülete elé. A képen a jármű dél felől jelent meg, vagyis Arapahoe felől a Harmincharmadik utcára kanyarodott, aztán megállt a járdánál, a főbejárattal szemben. A terepjáró az utca rossz oldalán kötött ki, ahol a nő tizenegy percig ült mozdulatlanul a kormánynál az „álmodban se jusson eszedbe itt parkolni"zónában.

Egy rendőregyenruhás férfi, aki épp az épület melletti parkolóban álló járőrkocsija felé tartott, felfigyelt a járó motorral várakozó gépkocsira. Kulcsával a vezető oldalán megkocogtatta az üveget. A nő nem vett tudomást a jelenlétéről. Legalábbis eleinte nem.

A hivatalos közeg emelt hangon, hogy az üveg túloldalán is hallható legyen, amit mond, megkérte a nőt, hogy álljon el onnan, miközben a környező parkolni tilos táblákra mutogatott. Annyi volt belőlük, hogy elmentek volna egyfajta utcai művészi installációnak is.

Szolgálaton kívül, egy pohár sörrel a kezében minden további nélkül beismerte volna bármelyik kollégájának, hogy nem sok türelme van azokkal az állampolgárokkal bíbelődni, akik úgy viselkednek, mintha az alapvető szabályok, például a stoptábla, az elsőbbségadás és a parkolási tilalom rájuk nem vonatkozna. A legtöbb büntetés, amit a szabálytalankodókra kiszabott, igazából az „együtt kell boldogulnunk" karmájának megsértéséért járt, vélte.

Szolgálata, amely aznap reggel ért véget, elég pocsékul alakult. Mielőtt visszatért volna az őrszobára egy másik ügy eligazítására az őrmesterhez, egymás után háromszor hívták ki családon belüli bántalmazáshoz, egyik átkozott bejelentés jött a másik után. Egy könnyűszerkezetes házhoz a Valmont utcán is túl, egy takaros kétszinteshez, ahonnan szép kilátás nyílt a Flatirons-hegyre, és egy hatalmas hodályhoz a McMansion kerületbe, a mesterséges tó mellé.

Utált kimenni a családi balhékhoz, különösen hétvégén és az éjszaka kellős közepén. Minden egyes alkalommal úgy érezte magát, mintha orosz rulettet játszana. „Kopogtass be, és kurvára fedezd a fejed!" — kiszálláskor mindig ezt hajtogatta a családi balhéknál.

A járőr már nyúlt volna a büntetőcéduláért, amikor a kocsiban ülő nő leengedte az ablakot, és feléje fordította a fejét. De nem nézett rá. A rendőr felszólította, hogy vegye le a napszemüvegét.

A nő hosszú ideig tétovázott, mielőtt feltolta volna a szemüveget a homlokára. Asszonyom — mondta a férfi magában —, szar éjszakám volt, ne húzzon fel! Megszokott párja a járőrözésben, Missy Abrams tanácsolta neki, hogy először magában játssza le a párbeszédet, mielőtt az állampolgárokhoz szólna. Azt gondolta, Missy elégedett lesz vele, amikor később elmondja neki, hogy megfogadta a jó tanácsot, bár nem lesz oda a belső párbeszéd tényleges tartalmáért.

— Haladás! — mondja majd. — Tyúklépésben előre.

Amikor a nő feltolta a haja tövébe a szemüveget, első pillantásra azt hitte, valaki behúzott neki egyet. Arra a gondolatra, hogy épp most botlott bele sorban a negyedik családi erőszakba, adrenalinszintje azonnal megemelkedett. Kétes dicsőségű egyéni rekord lenne. Tüzetesebb megfigyelés után azonban megállapította, a látvány inkább arra enged következtetni, hogy a nő elkezdte lemosni a sminkjét, aztán félúton valamiért abbahagyta. Szemfestéke elkenődött, a kihúzás vonala csak félig látszott. Ez keltett olyan hatást, mintha bemázoltak volna neki. És mintha néhány könnycsepp is csillogna ott, gondolta a zsaru.

Oké, ez a nő elkezdte lemosni magáról a festéket, aztán abbahagyta, és eljött a rendőrségre. Itt áll járó motorral az utca rossz oldalán, ahol tilos a parkolás. Mindennek tetejébe csak ül és sír.

Megpróbált valamilyen rendszert találni ebben a zavaros felállásban, de beletört a bicskája.

Arra gondolt, mi a fészkes fenéért nem ment egyenesen a gépkocsijához. Ha továbbment volna, a nő előbb-utóbb bement volna a kapitányságra, és elmondhatta volna a magáét Ruth Anne-nek. A recepciós Ruth Anne olyan... olyan rendíthetetlen.

Vagy csak simán elhúzott volna innen, és annyiban marad az egész.

A nő légzése hirtelen és jól hallhatóan megváltozott. Erre rögtön felfigyelt. Kettesével, gyorsan és kapkodva szívta be a levegőt, majd hosszan, hang nélkül fújta ki. A rendőr ezt tévedésből csuklásként értelmezte. Volt nejére időnként rájött a csuklás, az hangzott így.

A csuklás arra késztette, hogy közelebb hajoljon a nyitott ablakhoz. Az alkohol árulkodó jelenlétét várta felfedezni a leheletében. Alkoholos befolyás? Ittas vezetés? Vagy ahogy újabban szerette emlegetni, dekoncentrált sofőr? SMS-írás, iPod, Big Mac, smink, egyebek összefoglaló neve. Véleménye szerint már régen ki kellett volna egészíteni a gépjárművezetőkre vonatkozó állami törvényt a dekoncentráltság fogalmával.

Ivott a nő? Talán igen, talán nem. Nem volt biztos benne. Úgy döntött, megadja neki az ártatlanság vélelmét. Persze nem könyörületből. Egyszerűen annyit akart, hogy vigye már innét a nyavalyás autóját, legalább az utca másik oldalára, ahol a parkolás engedélyezett.

— Tudja, hogy itt tilos parkolni? — szólt, és ismét a táblákra mutatott, amelyekkel tele volt az utca, és meg sem próbálta véka alá rejteni elkeseredettségét. A nő nem reagált. — Mondja, vár valakit?

A nő gondolkodóba esett a kérdés hallatán. Tíz másodpercig csak hallgatott, amivel már a zsaru türelmének határait kezdte feszegetni.

— Nem — felelte végül. — Nincs kire.

Bár egy szimpla igen vagy nem is teljesen kielégítő lett volna a számára, azért titokban reménykedett az igenlő válaszban, mert ez azt jelentette volna, hogy hamarosan megjelenik egy másik emberi lény, akivel megoszthatja a helyzet nyomasztó terhét.

Ám a nő majdhogynem egzisztencialista válaszával nem tudott mit kezdeni.

Az idők során összegyűjtött tapasztalatai szerint a boulderi lakosság — amely amúgy az átlagosnál hajlamosabb volt az egzisztencialista tartalmú replikákra —, a reggel nyolc órai időpontot egy hangyányit korainak tartotta a filozofálgatásra.

A rendőr mélyen beszívta a levegőt, és megállapította, hogy nem egy hétköznapi karmasértés esetével áll szemben. Nincs akkora szerencséje. Arra gondolt, mit mondana most a járőrtársa, ha itt lenne vele.

Missy — ahogy majdnem minden szolgálatukkor elmondta neki, valahányszor egyáltalán beszélgetésbe elegyedtek — a létező leghülyébb név egy rendőr számára. És valahányszor elmondta ezt, a nő nyomban leseggfejezte.

— Te egy seggfej vagy, Heath. Ennyi. Pont.

Tudta, Missy szerint mit kéne most mondania. Ezért megszólalt.

— Minden rendben, asszonyom? Nincs szüksége valamire?

Remélte, hogy a nő igennel felel az első kérdésre és nemmel a másodikra, de a szíve mélyén nem hitte, hogy ilyen mázlija lenne.

— Valamire — mondta a nő zavarba ejtően hosszú szünet után. — Segítségre? — mondta aztán, mint akinek csak most esett le a rendőr puhatolózó kérdésének valódi jelentése. Felfújta az arcát, és ettől most úgy nézett ki, mintha a két kérdés ravasz kombinációja teljesen szétzilálta volna.

— Én... Van... Egyszer... ma éjjel? — mondta végül. Minden megszólalását légzésének gyors-gyors-lassú melódiája választotta el a többitől.

— Nyugodjon meg, asszonyom! — ezt a hasznos mondatot is Missytől tanulta.

Missy győzte meg arról, hogy az állampolgárok halmazán belül létezik egy olyan részhalmaz, amely olyan emberekből áll, akik nem igazán hajlandóak felgyorsítani az együttműködési folyamatot, ha egy tagbaszakadt férfi folyamatos szóbeli nyomásának vannak kitéve, akinek ráadásul akkora bicepszei vannak, mint egy kétliteres coca-colás palack, egyenruhában van, kézifegyverrel és gumibottal felfegyverezve.

Van, akit ez az összkép együttműködésre ösztönöz. Van, akit leblokkol.

Missy úgy mondaná: összezavarodnak.

Afelől a rendőrnek semmi kétsége nem volt, hogy a városnak ez a polgára az összezavarodók kategóriájába tartozik.

A Hyundaiban ülő nő tenyérrel felfelé szétfeszítette bal kezének ujjait, festett körmei pedig kinyúltak a nyitott ablakból.

— Az éjjel? Igen, így kellett lennie. Vagyis talán ma kora reg... Én... Hát ez... nem. Úgy kellett lennie... Nem. Nem. Ez a része bonyolult. Miért van az, hogy minden olyan... Tudja... oké, oké, én... — mondta.

Visszahúzta a kezét, ökölbe szorította, és úgy rázta meg, mintha ő lenne a soron következő dobó a kockajátékban. Arckifejezéséből azonban lerítt, hogy nagyon szívesen látna egy arcot az ökle előtt. Egy konkrét, meghatározott emberi lény arcát.

A zsaru felfigyelt a karikagyűrű hiányára a gyűrűsujjon. Válása óta, amelyet öt hónapja mondtak ki, elkezdte észrevenni a nők gyűrűsujját. Roppant különös élmény volt, mintha hirtelen felfedezte volna, hogy a nőknek orruk is van.

Nem hitte, hogy a nő észrevette volna, hogy felfigyelt a gyűrűsujjára. Más járt a fejében.

— Volt ott egy... — és a nő újra szétterpesztette bal keze ujjait. — Szinte biztos vagyok benne... Igen, igen, biztos vagyok benne — mondta. — Vagyis... Akkor nem lennék itt, ugye? — Összeszorította a száját.

— Azt én nem tudom megmondani, asszonyom, hogy miért van itt. Épp ezt próbálom kideríteni.

A rendőr válasza zavarba hozta a nőt.

— Hát persze. Miért is... Én nem... Nem, én nem — mondta. — Én aztán nem... Azóta nem... istenem, addig a napig nem. Pont addig a napig, ha elhiszi nekem. Atyaisten. De még akkor sem... adtam neki... — Vállai megroggyantak. — Atyaisten. Bár odaadtam volna! Még ha... Ez nem volt szokás köztünk, a legkevésbé sem. Reggel? Egy vasárnap? Egy golfos vasárnap? De... ma éjjel? Nem. Én biztos, hogy nem. Tuti, hogy nem adtam... — A hangja elhalt. — De ő... megtette. Ő tette. Nem mintha emlékeznék rá, de... Úgy értem, másképp nem lehetett. Igaz? Lefogadom, hogy így volt. Biztos. Az a nő? Talán nem. Én soha nem beszéltem erről... Talán kellett volna... De mindegy is, mert lefogadom, hogy így történt. — Két rövid levegővétel és egy hosszú kilégzés erejéig szünetet tartott, majd újra gyors-gyors-lassú. Aztán odakapott az arcához, és megérintette a jobb orcáját. — Lefogadom. Tudom.

A rendőr továbbra is úgy hitte, hogy csuklik.

A nő tenyerét felfelé tartva szétterpesztette mind a tíz ujját. Szeme, amely körül szétmázolódott a festék, tágra nyílt.

— Nem én voltam, aki... — megrázta a fejét. — Nem, én nem. Vezetni? Hát nem. Erre vigyázok. Nem mintha sokat számítana, de ettem. Fáradtság, az igen, de... De nem olyan... Egyáltalán nem olyan...

— Ő tette — ismételte. — Ő tette. Velem.

A közeg nem hallotta a vészcsengőt a hangjában. A legtöbb ember, akivel stresszes helyzetben találkozott, úgy viselkedett, mint az I—70-es autópálya hegyi szakasza — csupa kanyar, hol fel, hol le. De ennek a nőnek olyan volt a tónusa, mint a kelet-coloradói I—70-es. Ahol sík a terep. Kansas felé, Limon túloldalán. Lapos és nyílegyenes.

Mire ideért, az összes fájdalmas érzelem és élmény, amit átélt, és ami arra késztette, hogy elmenjen a rendőrségre, elhalványult benne. A nemrég átélt szörnyűségek — bármiről is legyen szó — eltompultak. A rendőr később azt mondta Davenport nyomozónak, hogy a nő a saját anyjára emlékeztette, amikor az ki volt borulva. Amikor nem egyszerűen rosszkedvű volt, hanem istenigazából kiborult. Mint azon a reggelen, pár hónappal ezelőtt, amikor megkapta a rákszűrés eredményét.

Akkor mindössze arra volt képes, hogy felhívja az egyetlen fiát. A zavaros hívásra Heath — volt idő, amikor szívből kívánta, bárcsak ne költözött volna a húga Tucsonba, hogy közel lehessen ahhoz a nagyokos pasijához és az összes istenverte kölykéhez — rögtön átrohant az anyjához Louisville-be. Öt percig ültek a konyhaasztalnál, mialatt az anyja egy macskát simogatott, aki elégedetten dorombolt az ölében. A macska új volt Heathnek.

Végül az anyja megkérdezte tőle, tudta-e, hogy Louisville-t szavazták meg a legjobb amerikai kisvárosnak.

Heath azt felelte, hogy nem tudta. Nem mondta ki, de magában azt gondolta, hogy még csak nem is hallott erről a szavazásról. Várt. Tudta, hogy ennél többről van szó. Eközben megpróbálta belőni, hogy került ide a macska. Lehet, hogy az anyja rákapott a kóbor állatokra? Rossz jel.

Percekkel később, ugyanazon a fakó, élettelen hangon, amellyel Amerika legjobb kisvárosát is megemlítette, megkérdezte, tudja-e, hogy méhnyakrákja van. Nem úgy, hogy: „Tudod-e, hogy méhnyakrákom van?, hanem „Tudod-e, hogy anyádnak méhnyakrákja van?

A könnyek csak tíz perccel később törtek elő. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy maga mögött hagyja az érzelmi síkságot.

— Nem jönne be? — kérdezte a rendőr a Hyundaiban ülő nőtől. — Beszélhetne valakivel arról, ami az éjjel történt magával... vagy... vagy talán most hajnalban. Beszélhetne arról a férfiról. Arról, akiről azt mondta, hogy... csinált valamit. Szerintem jó lenne, ha beszélne egy nyomozóval, aki segítene rendezni... a gondolatait.

A nő válaszul átnyúlt a kocsi másik oldalára, és a pohártartóból kiemelt egy nagy pohár Starbucks kávét. Váratlan mozdulatára a rendőr önkéntelenül hátrált egy lépést.

Ösztönösen felkészült arra, hogy összekuporodjon, elforduljon, és nyitott tenyerét közelebb vigye a fegyveréhez. A családi balhék közelmúltbeli sorozata mozgósította éberségét. Kiborult bili — így nevezte Missy a családi perpatvarokat. Amikor ezt mondta egy ház felé menet (na, megint egy kiborult bili), Heath rávágta: — Na ja. Kopogjunk be, és kurvára fedezzük a fejünket!

Missy utálta, amikor Heath azt mondta, „kurvára fedezzük a fejünket". Valamilyen okból, amit ő sosem tudott megérteni, úgy hatott rá, mintha valaki végighúzná a körmét egy táblán.

— Egy árva kortyot sem ittam még belőle — mondta a nő. — Tejeskávé? Igen, sütőtökös-fűszeres tejeskávé. Nemrég vettem. Ott a King Soopersnél? Az a Starbucks. Először egy másikba akartam bemenni, ott a Baseline-nál — ismeri? —, de ez közelebb volt. Igaz, bonyolultabb megközelíteni. Ugye? Meg kellett fordulnom.

— Igen, asszonyom? — türelmetlenkedett a férfi, és nem mutatott nagy kedvet ahhoz, hogy vitába bonyolódjék a drága kávékról vagy arról, hogyan lehet Boulderben A pontból B-be jutni. Olyan lenne, mint a nagynénjével vitatkozni az evolúcióról.

— Egy kortyot sem — mondta a nő. — Mert... Nem tudtam. Úgy értem, tényleg nem tudtam. Nem akartam... mindent összekutyulni? Érti, hogy értem? A laborban? Később? Nem tudtam eldönteni, hogy jobban tenném vagy sem... Próbáltam rájönni, hogy láttam-e valami hasonlót a Helyszínelőkben. A kávéról. Utána. Vagy, ami fontosabb, előtte, nem? — Szünetet tartott, hogy meghányja-vesse magában ezt a gondolatot. — Nem hiszem, hogy láttam volna. Volt már ilyen rész? Lehet, hogy nem láttam? Tuti, hogy lemaradtam róla. Tudja? Maga szerint nem baj? Talán az Esküdt ellenségekben volt. Abban a szexesben. Azokból egyet sem néztem meg. Sokat kihagytam. — A nő tekintete elsiklott a rendőr megrökönyödött ábrázata mellett, véletlenül sem nézett a szemébe. — Szokta nézni a Helyszínelőket?

A rendőrnek nem állt szándékában ezzel a nővel a Helyszínelőkről beszélgetni. Utált filmes zsarukról csevegni civilekkel. Csüggesztően sok civil próbálta szóba hozni ezt a témát a társaságában. Ha Missy olyan kedvében volt, néha belement ezekbe a beszélgetésekbe, és ezzel az őrületbe kergette. Missy kívülről fújta minden filmes zsernyák nevét.

Inkább egy másik kérdésre koncentrált, és arra próbált választ kapni.

— Hogy nem gond, ha iszik egy kávét? Erre gondolt? Hogy ihat-e egy korty kávét? — Megint csak az jutott az eszébe, hogy itt egy kacifántos családi ügyről lehet szó. Zsaruösztöne azt súgta, hogy ez a bili nemcsak kiborult, de fel is robbant, neki meg épp a nagykutyák főhadiszállása előtt kellett belebotlania.

A nő férje nem akarta, hogy megigya a kávéját, vagy felhúzta magát azon, hogy a neje túl sokat költ a Starbucksban, vagy a fűszer, ami a tejeskávéban van, az volt az oka. Megesik, hogy egy ilyen apróság robbantja ki a balhét — mint egy fűszer abban a nyomorult kávéban.

A képzéseken mindig azt hangoztatták, hogy a járőröknek, akik családi balhékhoz mennek ki, meg kell állapítaniuk a kiváltó okot. Ezúttal azonban Heath arra gondolt, a kiváltó ok a fűszeres kávé lehetett. De valami nem stimmelt. A veszélyre figyelmeztető idegsejtjei folyamatosan tüzeltek.

A nő arckifejezése már nem is lehetett volna zavarodottabb, közelebb hajolt hozzá, és szinte a suttogásig lehalkított hangon közölte.

— Képzelje, még nem is pisiltem. Pedig nagyon, nagyon kell. És most, hogy beszélek róla, a pisilésről, még rosszabb. Eddig még valahogy visszatartottam.

Amikor azt mondta a nő, hogy még nem is pisilt, Heath úgy gondolta, jó nyomon jár.

Terpeszállást vett fel, és összeszorította a fogait. A harag nála mindig megelőzte a szomorúságot. Az elhatározás a szánalmat. Azért stabilizálta a testtartását és szorította össze a fogait, mert így könnyebb volt magában tartania a feltörő haragot.

— Ihatok a kávémból? — kérdezte a nő. — Maga szerint nem lesz ebből baj? Vagy inkább előbb pisilek. Maga... — a mondat közepén félbeszakította saját magát.

— Mi lenne, ha bevinné magával a kávéját, asszonyom? — A férfi hangja gyengédebbre váltott. — Bemutatok magának egy nyomozót, aki tudni fogja a válaszokat a kérdéseire. Minden kérdésére. Erre mérget vehet. Megmutatná nekem a vezetői engedélyét? Valamint a regisztrációs és egészségbiztosítási kártyáját? Kérem. Csak megmutatja, és aztán bemegyünk. Maga meg én. Együtt megyünk oda.

A rendőr azonosító bilétája, mintha egyszer csak világítani kezdett volna, magára vonta a nő figyelmét. Néhány másodpercig csak bámulta. Ezután egyenesen a rendőr szemébe nézett. Most először.

— Nő van? — kérdezte. — Heath Wade közrendőr.

A francba, gondolta. A nőhöz hasonlóan ő sem hordott karikagyűrűt. Ökölbe szorította a bal kezét. Azonnal észbe kapott, hogy ez problémát okozhat. Kiegyenesítette az ujjait.

— Tessék, asszonyom?

— Női nyomozó. Én... egy rendőrnővel szeretnék beszélni.

Heath Wade közrendőr megvárta, amíg a nő előkeresi a kért papírokat. Megvárta, amíg kinyitja a gépkocsi ajtaját. Még a nagy megpróbáltatások közepette is kötelességtudó rendőr volt. Soha nem érintett meg semmit, amit nem volt muszáj. Missynek volt még egy kedvenc szavajárása a munkájukat illetően: „sosem lehet tudni". Így hát igyekezett nem hozzáérni azokhoz a dolgokhoz, amelyekhez nem volt muszáj, mert „sosem lehet tudni".

Miután a nő kimászott a kocsiból, a férfi kivette a kezéből a jogosítványt, a regisztrációs és egészségbiztosítási kártyát, és becsúsztatta őket az ingzsebébe. Megkérte a nőt, hogy menjen a járdára, az autótól körülbelül háromméternyi távolságra.

— Kérem, várjon meg ott.

A nő nem mozdult. Kénytelen volt odavezetni.

A rendőr az övén tartott zacskóból elővett egy vékony gumikesztyűt, belebújtatta a jobbját, benyúlt a kocsiba, leállította a motort, és kivette a kulcscsomót. Eközben egyik szemét végig a nőn tartotta.

Kesztyűs kezével becsapta az autó ajtaját. A kulcstartón megtalálta a távvezérlős zár gombját.

— És miről akar beszélni, asszonyom? — kérdezte, de nem igazán számított arra, hogy világos választ kap. — Azzal a rendőrnővel?

— Az erőszakról. A... megerőszakolásról, mi másról?

1. fejezet

Azt az átokverte házavatót a Spanish Hillsen tartották, a halloweent követő pénteken.

Akkor még nem tudhattam, de a parti kusza szövetének az egyik fonala már jóval az első vendég megérkezése előtt összegabalyodott az életemmel.

A pszichoterapeutáknak tartott tanácsadói óra, amelyen néhány nappal a házavató előtt vettem részt, távolról sem volt szokásosnak mondható. Számos részlet megragadt az emlékezetemben. Többek között a vakációról, a sivatagi rituálékról, a plasztikai sebészetről, egy öt és fél méteres esküvői uszályról, csupasz keblekről, világító Crocs cipőkről és mesteri hímzésekről esett szó.

Tanácsadói? Olyan régóta praktizáltam a Colorado állambeli Boulderben, hogy ez a hosszú időszak már önmagában feljogosított arra, hogy tagja legyek a tapasztalt klinikai pszichológusok szűk körű klubjának, akik a szakmai támogatásra kiéhezett fiatal pszichoterapeuták figyelmének kereszttüzében állnak. Időnként nem tudtam nemet mondani a segítségért esengőknek.

Sosem hittem abban, hogy az az összetett szakmai kapcsolat, amelynek része a legtöbb pszichoterapeutáknak szóló tanfolyam is, leírható azzal a szóval, hogy tanácsadás. De hát így nevezik, amióta a szakmát ismerem, és slussz.

Az egyetemen, másoddiplomásként hallottam először ezt a szót ebben az értelemben emlegetni. Amikor a klinikai pszichológián elvégeztem az első szemesztert, az egyetemi konzulensem közölte velem, hogy ideje elkezdeni a pszichoterápiát.

A javaslat mögöttes tartalma mellbevágó volt számomra, amit egy múló pillanatig megtetézett a személyem elleni támadásként átélt „hogy merészeli"-élmény. Amikor védekezéskényszerem múlóban volt, és tudatára ébredtem annak, mennyire megkérdőjelezhető a mentális kiegyensúlyozottságom, arra gondoltam, „Egy kis segítség tényleg nem jönne rosszul". Rábólintottam az egyetemi konzulens javaslatára. Mondtam, rendben.

A konzulens arckifejezése nem hagyott kétséget afelől, hogy semmihez sem kérte a beleegyezésemet. Ezután azzal folytatta, hogy elmondta, ki lesz a tanácsadóm a következő szemeszterben.

Az én tanácsadóm. A konzulens a terapeuta szerepét szánta nekem, nem a páciensét! Ezzel az elképzeléssel csak egy gond volt. Ügyfeleket fogadni? Én? Máris? Közölte velem, hogy valószínűleg egy mit sem sejtő angol szakos elsőéves hallgatót fognak kiválasztani a páciens szerepére.

Nem sok dolog van a világon, ami nagyobb meglepetést okozott volna számomra, mint az, hogy nemsokára terapeuta leszek. Csak találgatni tudtam, milyen érzés lesz ez egy angol szakos elsőéves számára.

Vezetőm a pszichoterapeutává válás felé vezető rögös úton egy tanácsadó lesz, egy tapasztalt klinikai pszichológus, aki majd tanít, irányít, tájékoztat, tanácsokkal lát el, vitatkozik velem, kritizál, hízeleg, feltérképez és sok minden mást is csinál, ami szerinte szükséges ahhoz, hogy segítse ismereteim, képességeim, szakmai érettségem és öntudatom fejlődését, valamint a kellő mértékű érzékenység kialakulását azon nemes cél érdekében, hogy jó terapeuta váljék belőlem.

Akkor is azt gondoltam, és most is tartom magam ahhoz, hogy a tanácsadó nem fejezi ki híven ezt a feladatkört. Még köszönőviszonyban sincs vele. De ez van, ezt kell szeretni.

A rákövetkező tizenvalahány évben — öt további év az egyetemen, egy év klinikai gyakorlat, néhány év az engedély megszerzése előtt és pár év az engedély kézhezvétele után — több tanácsadóm is volt. Voltak köztük jók, sőt, egy-két kifejezetten jó is. Az egyik olyan rátermett volt, hogy egy magasabb szintre emelt. És a fennmaradó kettő-három? Ha véletlenszerűen kiválasztok egy embert egy bevásárlóközpont egyik üzletében, és elcsevegek vele a téli gumik lelkivilágáról, pont annyit tanultam volna a pszichoterápiáról, mint tőlük.

Tapasztalt terapeuta lettem. Tanácsadó is voltam. Klinikai pszichológusaim egyike, akinek én voltam a tanácsadója, egy fiatal, PhDfokozattal rendelkező boulderi pszichológus volt, a neve Hella Zoet. Szakmailag már nem voltunk ismeretlenek egymás számára. Hella egyike volt azoknak a felsőfokú szakképesítéssel rendelkező egyetemistáknak, akiknek az előző években én voltam a tanácsadójuk. A diploma után Los Angelesbe ment szakmai gyakorlatra, rövid ideig a Sziklás-hegység túloldalán található, Western Slope-beli Grand Junctionben dolgozott, majd végzett PhD-sként tért vissza Boulderbe. Magánrendelője falára, amely pár sarokra volt az enyémtől, kifüggesztette frissen bekeretezett coloradói pszichológusi engedélyét.

Hella felkért, hogy legyek a tanácsadója, amíg sikerül megszilárdítania szakmai hírnevét a városban. Nem volt rászorulva a szaktanácsadásra. Egyszerűen a szakmai fejlődése miatt szeretett volna tanácsadót fogadni.

Törékeny alkatú nő volt. Talán száznegyven-százötven centi magas, ragyogóan kék szemekkel és egyenes, vékony szálú szőke hajjal, amelyet többnyire kibontva viselt. Fülei kétoldalt mindig kiálltak a hajából. Sosem kérdeztem, hány éves, de amíg egyetemre járt, úgy saccoltam, néhány évvel idősebb lehet a szakon másoddiplomázók többségénél. De csak azért, mert érettebben viselkedett a többieknél, nem pedig a külseje miatt, mert az egyáltalán nem volt összhangban az évei számával. Nagy bánatára vagy örömére, a pultos egészen negyvenéves koráig minden alkalommal elkérte tőle a személyijét.

Hella rátermett volt, okos, intuitív, fantáziadús és megértő. Szemernyi kétsége sem volt diagnosztikai éleslátása vagy terapeutás tehetsége felől. Ha végérvényesen úgy döntött, hogy Boulderben fog letelepedni — én nem voltam olyan biztos abban, hogy így lesz, valami azt súgta, Hella nyughatatlan típus —, rám azért volt szüksége, hogy eseteket irányítsak hozzá a következő évek során.

Hella szívesen hordott hosszú szoknyákat, valamint előszeretettel tette keresztbe a lábát vagy ült törökülésben a tanácsadás alatt. A hosszú szoknyák tehát praktikus célt szolgáltak.

Miközben a váróból átmentünk az irodámba, egy óvatosságra intő mondattal üdvözölt. Azt mondta:

— Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk.

— Rendben — feleltem.

Törökülésbe helyezkedett, és megigazgatta a szoknyáját. Olyan arckifejezéssel, amit nem tudtam hova tenni, közölte:

— Emlékszik, meséltem arról a páciensemről, akivel nem is olyan rég összefutottam az Égő Ember¹ Fesztiválon? Most szeptemberben.

Bólintottam. Hella egyszer említette, hogy a nevadai Égő Ember Fesztiválon belebotlott egy páciensébe. De csak ennyit. Rákérdeztem, akarja-e, hogy megvitassuk a dolgot. Akkor úgy döntött, inkább kivárja, mit kezd ezzel a páciense a kezelések alatt. Nem feszegettem tovább az ügyet, áttértünk egy másik témára.

Ahogy minden üzleti tanácsadónak megvan a maga módszere, a pszichoterápiás tanácsadók is különbözőképpen dolgoznak. Van, aki a terapeuta és a pácienseik közötti folyamatra teszi a hangsúlyt, van, aki nagyobb figyelmet fordít a kezelés során felbukkanó tartalomra, vagyis a tényekre. Van, aki makacsul ragaszkodik az elméleti megközelítés kezelési modelljéhez. Némelyik tanácsadó az összkép elsősége mellett kardoskodik, mások a kezelés során előkerülő apró részletekre esküsznek.

Az én módszerem az, hogy rábízom az emberemre, melyik téma érdemli meg a figyelmünket. Aznap Hella előhozakodott eggyel. Feladatom annyiból állt, hogy a háttérből figyelem, mihez kezd vele.

— Azt hiszem, most érdemes belemennünk a találkozás részleteibe. Ugyanis jelentőséget nyert.

A nő, akivel Hella összefutott azon a fesztiválon, egy harmincnégy éves rendszergazda volt, aki késő tavasz óta járt a pszichoterápiás magánrendelésére. A páciensnek akkoriban meghatározhatatlan apátiás tünetei voltak: depresszió, szorongás. Azért kezdett terápiára járni, mert előző áprilisban, egy vasárnap reggel váratlanul meghalt a férje. Négyesben ütögettek a barátaival egy denveri golfpályán. Az ötödik lyuknál a labdatartóról elütötte a labdát, az ütés csúcspontján lazított a 3-as faütő szorításán, és egy másodpercre rá összeesett. A mentőautóban halt meg, a kórházba szállítás közben. A halál okaként szívinfarktust állapítottak meg. Mint kiderült, a család történetében már volt példa ilyen szörnyűségre.

Halálának sokáig misztikus színezetet adott a repülő faütő. A négyes játszma többi résztvevője azt mondta, a bot rakétaként repült ki a kezéből. Azóta sem sikerült megtalálni.

Hella eleinte úgy vélte, a golfozó özvegyének kezelése zökkenőmentesen fog haladni. A nő teljes odaadással végezte a terápiát, kész volt tenni a kezelés sikerességéért, és kezdeti tünetei lassan elmaradoztak. A kezelés érdekében felülvizsgálta mindazon tényezőket, amelyeken házassága nyugodott, a kapcsolatukat, amelyről kezdte felismerni, hogy jó ideje nem volt már kielégítő.

Még az elején, amikor Hella elém tárta az esetet, mint ilyenkor mindig, rákérdeztem, milyen diagnózist állítana fel a páciensről.

Hella azzal indított, hogy feltárta saját érzelmeit a pácienssel kapcsolatban.

— Kedvelem ezt a nőt. Igazán kedvelem. Szórakoztató, visszafogott. Mélyen érző lélek.

— Világos.

— Orvosi szempontból? — folytatta. — Szerintem kicsúszott a lába alól a talaj.

Ez szokatlanul hangzott.

— Ez is egyike az új diagnózisoknak, amelyek bekerültek a mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének ötödik kiadásába?

— Amikor Los Angelesben voltam gyakornok, Hollywood nyugati részén dolgoztam egy klinika járóbeteg-rendelésén. Pácienseim nagy része azért járt terápiára, mert... elveszettek voltak. Szeretem ezt a kifejezést használni, mert érzékletes. Jól használható a klinikai gyakorlatban. Amellett, hogy ez a nő egy talaját vesztett ember, a reaktív depresszió és a szorongásos zavar tünetei is ráillenek. De az igazság az, hogy azért kell terápiára járnia, mert Boulderben él, nem pedig Boise-ban vagy Biloxiben, és mert a férje halála óta kicsúszott a lába alól a talaj.

A tanácsadásban, mint az életben is, a nyikorgó alkatrészt meg kell olajozni. A jó tanácsadó olyan szerelő, aki már akkor megneszeli a nyikorgást, amikor mások azt hiszik, minden olajozottan halad a maga útján. A 3-as Faütő Özvegyének esete azonban nem ilyen volt. Ezzel a névvel illette a fiatal nőt. Érzésem szerint Hella tökéletesen kézben tartotta az esetet. A tanácsadások alatt csak futó érdeklődésre tartott számot mindkettőnk részéről.

Újonnan keletkezett fenntartásait a rendelőn kívüli találkozásról azzal vezette be, hogy bevallotta, törzslátogatója az Égő Embernek, ami egyáltalán nem lepett meg. Mint kiderült, a nevadai sivatagban nemrég véget ért rendezvény sorban a kilencedik volt, amelyen Hella részt vett. Én viszont, épp ellenkezőleg, az elmúlt kilenc évben még csak nem is hallottam az Égő Emberről.

Ezek a tények sokat elárulnak kettőnkről.

Miután Hella megemlítette ezt a fesztivált, kicsit utánaolvastam, hogy megpróbáljam megérteni az ünneplés lényegét, amely, őszintén szólva, egy kívülálló számára — és én az voltam — teljesen érthetetlennek tűnt. Az Égő Ember az útkeresés, az önkifejezés, a közösségi és az egyéni öntudat évente megrendezett, egy hétig tartó ünneplése, amelyre minden szeptemberben a Fekete Szikla sivatag egy távoli és vad pontján, egy kiszáradt vízmosás helyén kerül sor. Magánkezdeményezésként indult, és ma már minden évben közel ötvenezer ember gyűlik itt össze.

Hella az Égő Ember egyik tematikus csoportja alapító tagjának vallotta magát. Elmagyarázta, hogy csoportja hozzá hasonló szellemiségű, válogatott emberekből áll, akik minden évben ellátogatnak a nevadai fesztiválra. Együtt élnek, a csillagos ég alatt alszanak, és az egyik előadásra felépítenek egy bonyolult, interaktív művészi installációt.

Amikor beszámolt a páciens és a terapeuta véletlen találkozójáról az Égő Ember Fesztiválon, azzal kezdte, hogy a nő tekintetében és hangjában különös bódultságot észlelt.

— Csoportunk utolsó műsorszámában hagyományosan tüzet használunk. Elvégre ez az Égő Ember Fesztivál... A tűz számunkra... az újjászületést szimbolizálja. Mi — a csoportunk — igyekszünk eljátszadozni az emberi érzékeléssel, a végsőkig kihasználjuk az árnyékok hatását, hogy dramatizáljuk a fény és a sötétség találkozását. Lerombolni és felépíteni. A jó és a rossz. Élet és halál. Pozitív és negatív tér. Egységbe hozni és porig égetni. Megkíséreljük igába fogni a megzabolázhatatlan erőket. Megállítani és jéggé dermeszteni a megállíthatatlan mozgást. És mindig, mindig nyerni a bukás által.

A folytatásban Hella hangja egy jottányit sem változott.

— Minden évben arra bátorítjuk a többi látogatót, hogy vegyenek részt a főlátványosságban. Bár nem kötelező, és soha nem próbáltuk az előadást ebbe a mederbe terelni — legalábbis tudatosan nem —, néhány csoportbeli és mások, akik csatlakoznak az előadáshoz és az ezt követő ünnepséghez, valamilyen mértékig... csupaszok. Természetesen az időjárástól függően.

Nem vagyok biztos abban, hogy Hella szünetet tartott-e a mértékig és a csupaszok szavak között. Talán csak a fülem adta hozzá azt a három pontot.

Ebben a pillanatban külön erőfeszítésembe tellett, hogy tanácsadóként legyek jelen.

Emlékeztettem magam, hogy beszélgetésünk nem egy terápia része, hanem tanácsadói ülés. És hogy a szóban forgó események nem munkaidőben történtek, hanem a magánéletében, egy távoli vidéken. Ezt észben tartva visszafojtottam a kikívánkozó kérdések özönét a világosságról és sötétségről, árnyékokról, csoportokról, megdermedt mozgásról, pozitív és negatív térről, a csoport demográfiai összetételéről és a megzabolázhatatlan erők igába fogásáról. Különösen ügyeltem, hogy az egységbe hozás és porig égetés kérdéséhez, valamint a résztvevők valamilyen mértékig való csupaszságához ne fűzzek semmilyen megjegyzést.

Úgyszintén visszafojtottam néhány miérttel kezdődő kérdést. Minimum hatot vagy hetet. Bármennyire is ésszerűnek tartottam feltenni ezeket (hajtott a kíváncsiságom is!), nem lett volna az. Egyelőre nem.

Hella folytatta.

— Amit most akarok elmondani, az jóval több, mint amennyit a tudomására akartam hozni, és remélhetőleg több, mint amennyit tudni szeretne rólam, de... most tanácsadáson vagyunk, és meggyőződésem, hogy tisztában kell lennie azzal, milyen körülmények között találkoztam a páciensemmel. Egy olyan eseményen, amelynek a terápia szempontjából van jelentősége. Egyetért?

Gyanúm szerint Hella titkon abban reménykedett, hogy tagadólag válaszolok. De nem azt tettem.

— Ha a terápia szempontjából van jelentősége, akkor valamivel világosabban kell látnom.

Rám nézett, és felém villantott egy „rendben, akkor megkapod"- mosolyt, ragyogó szeme tágra nyílt, fülei ezúttal is kiálltak szőke hajából. Határozottan pajkosnak tűnt.

— Azon a bizonyos éjszakán, az előadásnak azon a bizonyos pontján — az utolsó fél órában történt, közvetlenül a finálé előtt — pont ez a csizma — itt kidugta terebélyes szoknyája alól az egyik lábbelijét — volt rajtam.

A kikandikáló fekete, kopott bőrű csizmának ötcentis sarka és térdig érő szára volt. Belső oldalán cipzár futott végig. Láttam már rajta előzőleg is, nem tűnt különleges darabnak.

Vártam, hogy befejezze öltözékének részletezését.

Bár a feleségem ennek ellenkezőjét vallja, nem vagyok olyan naiv, amilyennek látszom. Elég jól ismertem Hellát ahhoz, hogy feltételezzem, a fesztiválon minden valószínűség szerint nem egy bonyolult Ann Taylor ruhaköltemény volt rajta. Ő meg elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, bármilyen sajátságos ruhát is viselt, ez csak akkor lehet téma egy tanácsadáson, ha köze van a terápiához.

Hella hozzátette:

— Volt még rajtam egy káprázatos — tényleg mesés — öt és fél méteres esküvői csipkefátyol, amelyet az eBayen találtam. Sosem használták. A nő lefújta a saját esküvőjét. Ez sajátos jelentőséget adott a ruhadarabnak.

Adtam magamnak egy másodpercnyi időt, hogy megemésszem azt a képet, amit Hella festett magáról. A csizma, a fátyol és...

— Selyemszalaggal beleszőttem egy mintát a fátyolba. A sivatagban lobogó tűz melletti árnyékokat akartam felidézni. A tűz, amely a föld mélyéből kúszik elő, és aztán tovább, felfelé.

Bólintottam, nem mintha megértettem volna,