Virágzabálók

DARVASI LÁSZLÓ

VIRÁGZABÁLÓK

MAGVETŐ

BUDAPEST

© Darvasi László, 2009

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

BUDAPEST

Honlap: www.magveto.hu

E-mail: magveto@lira.hu

Facebook: www.facebook.com/magveto

Felelős kiadó Nyáry Krisztián

A borítót Pintér József tervezte

Műszaki vezető Bezúr Györgyi

ISBN 978-963-14-3277-0

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft., 2015

www.ekonyv.hu

„És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik, és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha."

Ivo Andrić

„Ajánlom továbbá a munkatársak figyelmébe, hogy a birodalomnak eme szegletében a legvalószerűtlenebb vágy, a legképtelenebb kívánság is milyen könnyedén válik véres valósággá. Ám mindarra, amire az ország lakosai jogosan, természetesen és magától értetődően formálnának igényt, vagyis ami nem csak megtörténhetne, de bizony meg is kellene történnie, nos, éppen az nem lesz meg soha, az marad örökös és hamisan csengő ígéret, így kergetvén őrületbe egyeseket, akik aztán furcsa, igazán kellemetlen szokásoknak kezdenek hódolni, élve is halottak és holtukban is élők, és amikor csak tehetik, virágot esznek."

Karl Bischof

császári és királyi rendőrfelügyelő

„Ha ma veszek el, stop, szépen kérem, stop, hogy holnap azért, stop, feltétlenül mentsen meg, stop!"

Szép Klára

Schütz bácsi a vízben áll, szürke hullámok nyaldossák a cipőjét. A vasúti hídról bundás katona kémlel, ő is azt nézi, amit mindenki, a fenyegető folyót. A Tisza tengert játszik, a város szigetté vált az éggel összeérő víztükör közepén. A doktor varjúként károg a szélbe, nagyokat vihog, a sálja lobog, csak lobog. Fekete posztókabátját szokás szerint félregombolta, hószínű haját összekócolta a szél, a hajszálak rózsaszín fejbőrére tapadnak. A közelben utászok rakodnak ládákat, zsákokat, mások a vár töltésén emelt sátrakat igazgatják, erős és fiatal fiúk, napok óta alig alszanak, törődöttek és ingerültek, a szemük vörös, derekukat fáradtság mázsája nyomja.

Hogy mondja, Schütz bácsi?

Mit karattyol, már megint nem lát?!

Vak, vak, de azért megint idáig botorkált az öreg!

Mindjárt kiönt, mindjárt eláztat bennünket!, szimatol a szélbe az öreg.

Nem önt ki a Tisza, Schütz bácsi!

Mindent elborít, téged is, ostoba!, rikácsol az öregember.

Vén varjú maga, Schütz bácsi! Vészmadár! Hiába károg!

Vigyetek haza!, parancsolja az öreg, mintha ugyan szemernyi hatalommal bírna ezek fölött.

Hova, Schütz bácsi, hová?!

Marhák vagytok, megfulladtok!

Berger úr, Berger úr!, kiabálnak a fiúk, a vén hülyét megint itt eszi a fene!, aztán választ nem is várva terelgetik a töltésről, de hamar megunják az araszolást, s felkapják, mint a párnát, ölben cipelik tovább.

Hány éves maga, Schütz bácsi?

Kétszer annyi, mint a tökkelütött nagyapád!

Tedd a sárba a bolond öregjét, szórakozzon a nénikéjével!

Na, milyen odalent ülni, Schütz bácsi?

Hideg! Hideg!, motyogja az öreg, mert valóban a sárban csücsül.

Még mindig nem tudja, hány éves?

Honnan tudnám, ha nem emlékszem rá?!

Mesebeszéd! Az ember mindig tudja, hány esztendőt kapált az ég alatt! Na, vigyázzon, emelem, be ne szarjon nekem!

Ide figyeljetek, semmirekellők, vannak olyan történetek is, amiknek abban a pillanatban lesz végük, amint hozzájuk kezdenek, de nyomban elkezdődnek, amikor a végükre érnek!

Na, persze, magának, Schütz bácsi, biztosan mindjárt vége van!

De aztán elkezdődik lent a földben!, röhögnek a fiúk.

Az öregember a nyálát fröcsögve kiabál, hé, hé, az ember nem azért teremt legendákat, hogy beléjük pusztuljon!

A legendák élnek, élnek!

Kuss, Schütz bácsi, vagy eldobjuk, mint egy falécet!

Az öreg nem hagyja abba, de azért csöndesebben folytatja.

Ja, kérem, a legendák persze fosztogatnak és gyilkolnak!, bólogat. De akit kifoszt egy legenda, megjutalmazza egy másik. Akit megöl egy legenda, azt feltámasztja egy másik! Hát nem így van, ti ilyen-olyan kurafiak, ti semmirekellők!?

A fiúk morognak, de cipelik az öreget, mint valami csecsemőt. Nincs súlya Schütz bácsinak, az egész ember nem több már, mint néhány zörgő csont, leffegő bőr és messze hangzó rikácsolás. Éppen elérik a házat a Palánkban, ahol az öregember lakik, megkeresztelkedett zsidók, örmények és szerbek szomszédságában, de a házak most némák, aki itt élt eddig, elmenekült, költözött, a várba mentette a családját. A fiúk az óriási kapuzárral bajlódnak, egyikük nézelődik, szimatol, a fejét rázza, a társa végül megunja a bajlódást és berúgja a kaput. Az öreg kitartóan motyog hozzájuk.

Mondom nektek, hogy elvesztünk!

Mintha örülne maga ennek, Schütz bácsi!

Meneküljetek, fiúk! Majd én mutatom az utat!, hadonászik az öreg.

Kussoljon, mert az udvaron hagyjuk!

Ahogy a fiúk a folyosóra tódulnak, nem hisznek a szemüknek, forgolódnak, ámultan bámulnak.

Mi ez a felfordulás?!

Talántán vakok vagytok ti is?!, kuncog az öreg.

Látjuk, hogyne látnánk, ládák, dobozok, furcsa zsákok!

Megszámlálhatatlan faláda halmozódik a folyosón, kisebb fenyőládák, hatalmas, festett utazóládák, zsákok, kapcsos dobozok, mindegyiken matricák díszelegnek, Európa különböző fertályaiból érkeztek az öreghez, Bécsből, Amszterdamból, Párizsból, Londonból, Berlinből, Moszkvából és Szarajevóból. A ládák fullasztó illattal töltik be a folyosót és a szobákat. A fiúk eszmélnek, érezték már az utcán is az illatot, s ahogy a bácsit talpra állítják, szinte szédelegnek!

Miben mesterkedik, Schütz bácsi?!

Titkos játékot űz?!

Összeesküvés?!

Katasztrófa előtti rablás, fosztogatás?!

Az öreg csak nevetgél elégedetten, igazán mint egy rekedt tölcsér, az édes anyukátok hatalmas picsája fosztogat, az!

Én, Schütz Gusztáv orvosdoktor, nem hiszem, hogy a tények előtt hajbókolni kellene!

Jól van, ne hajbókoljon! Most akkor lát vagy nem, bácsi?!

Ki mondta, hogy vak vagyok?!, én mindig látok!

Istenemre, a bolondját járatta velünk!

Lát, nem lát, egyre megy! Hazahoztuk, itthon van!

Maradjon veszteg, Schütz bácsi! Ne csatangoljon, ne menjen sehová!

Az öreg egy faládán imbolyog, onnan szónokol, a lécek nagyokat reccsennek alatta.

Kussoljon, Schütz bácsi, mindenkinek jobb, ha maga már nem beszél! Jöjjön le onnan! Vegyétek már le!

Érti valaki, mit fecseg?!

Nem tudják magára hagyni, nem tudják rácsapni az ajtót, levették a ládáról, székbe lökték, hogy csak reccsent, és most súgnak és búgnak fölötte, ökölbe szorult az erős kezük, a legszívesebben használnák is, mert az eszükbe jutott a szörnyűség.

Milyen hátborzongató történet!

Sokan úgy hiszik, a doktor lelkén szárad a két ember halála, a bogaras növénytudós és a felesége az öregember miatt pusztult el néhány napja, Szép Imre és Klára a német felcser miatt haltak, szó szerint, éhen, miatta pusztultak el a lezárt lakásukban. A férfi és az asszony egymást ölelték, egymást falták fel az elátkozott szobájukban, melynek az ajtaját és ablakát magukra szögelték. Az emberek joggal fecsegtek. Virágos szoba volt a halálszoba, mindenféle növényekkel, indákkal és hajtásokkal telehordott! Akár egy gyilkos növényház! Pelsőczy Klára és Szép Imre színes szögeket használtak! Festett kis kampók, hajlított szögek, ácskapcsok, összemázolt lécek állták el a fény útját, fedték a réseket és a repedéseket, hogy végül nemcsak az emberi segítség, de a legkíváncsibb fénysugár sem zavarhatta őket.

És a doktor közreműködött a házaspár halálában!

Schütz bácsi csak vihogott a vádon!

Igaz, hogy hullákkal beszélget, Schütz bácsi?!

Igaz, hogy bolond hullákat akar feltámasztani?!

A vén hülye, a szenilis bolond hagyta elfogyni őket! Ahelyett, hogy segítségért támolygott volna, hogy lakatost, hatósági embert, igazi orvost kerített volna, ő csak fülelt a beszögezett szobaajtó előtt, aztán napokon át ücsörgött a hullaszagú csöndben.

Vallja meg, hogy így volt, maga vén kuruzsló!

Halálmadár, halálmadár!

Jaj, fiúk, jaj, fiúk, én hallom őket, én még most is hallom őket!, motyogja az öregember, az orrát törölgeti.

Mit hall, öreg majom?!

Maga besúgó is volt, nem?!

És mert felállna, a karosszékébe lökik, csak úgy nyekken. Az öreg ingatja a fejét, taknya a kabátjára csepeg.

Az, spion, úgy hallottam!, apám is mondta!

Magának aztán utálatos élete lehetett, Schütz bácsi!

Üssük agyon a vén dögöt!

Lógassuk fel, hogy másban kárt ne tehessen többé!

Sokan vannak, és mintha egyre többen lennének, csak dobognak a lábak, a fiúk egymást üvöltik túl, mint akik maguk is félnek, részegek már, megtalálták a maradék borát, megitták a pálinkáját, az üvegeket eldobálták. Végül megütik az öreget. Dehogyis hiszik, hogy vak! Megcibálják a grabancát, fejét asztal lapjába verik.

Legenda kell, Schütz bácsi?!

Itt a legenda, itt a legenda!

A földre lökik, rugdossák, megköpdösik. A legények felszaggatják a ládák fedelét, s mert értékes holmit nem lelnek bennük, a falhoz vagdossák őket, hogy papírdobozként roppannak szét. Kincseket és pénzt követelnek, és csak lassan hiszik el, hogy Schütz bácsinak semmije sincsen.

A bácsi négykézláb áll, vonyít, ugatja őket. Már ugranának, hogy valóban fölkössék, amikor egyszeriben megakadnak a mozdulatok. Úgy megrémülnek, hogy a gerincük is megremeg. A küszöbig hátrálnak, kilincsbe, ajtófélfába kapaszkodnak. Az öregember felemelkedett, és mint valami rettenetes világdaráló, recsegve hahotázik, olyan hangot ad a csenevész teste, mint amikor magán az ég tükrén fut keresztül repedés, mint amikor a föld arca hasad meg.

Hallom őket, most is hallom őket!

Hallom az én drágáimat!

És a nagydarab, erős gyerekek visszaszaladnak a saját, pusztulásra kész világukba. Megunják a tortúrát vagy megijednek, végtére is mindegy. Az öregember hallja a tornácon végigfutó lábak dobogását, az egyik fiú egy ládába is belerúg, törik a léc, repül a forgács. Magában nyikorog, mint egy elfelejtett krónikás, az utcakapu. A doktor vakon bámul a lámpása fényébe, magában motyog, a homlokát billentve hallgatózik. Semmiség, csak elment mindenki, elment minden. Üres az utca, az ágakat rázza a szél. A halk zsongás a közeli kávéház lehet, mert estére még mindig megtelnek a kocsmák, a kávéházak és a fogadók, száll a füst, elszáll a szó.

De ő hallja a hangokat, hallja Imre és Klára kiáltozását, suttogását.

Ő most is hallja őket!

Az öregember sír, világtalan szeméből peregnek a könnyek, tapogatózik, lakása feldúlva, a fiókok kirángatva és felfordítva, a faládák összetörve. A láncos, bécsi falióra helyén fehér folt világíthat, ennyi maradt, ez maradt az idő, valahol a falon virít egy folt, nem látható.

De a kiürült házat virágszirom vastag szőnyege borítja!

A doktor szirmokat rágcsál, szórakozottan, mind nagyobb élvezettel.

Hát így volt, így történt!, kiabálja.

Jól történt?!

Hát persze, hogy jól történt!

Másként nem történhetett volna!

Schütz bácsi üvölt, hadonászik.

Faljon annak a szívéből az éjszaka, aki azt meri mondani, szebben is történhetett volna!

Erre aztán a szél is megvadul, vonyítva tombol a házak fölött, zsindelyt, nádat, kopár fákat tép. Vörös lehet az ég, tűzvörös, fekete hullámok ostromolnak átázott, lassan beomló partokat. Estefelé még égővörös volt az ég, de most már csak fekete, mint a viseltes bányaköpeny. Aki csillagfényt lát, képzelődik! Éjfél is elmúlik, vége ennek a napnak! Fújj, szél, fújj, üvölts! A Budai úton sírva menekülnek az emberek, malacokat, kecskéket hajtanak, félrevert harangok jajongása kíséri őket. A Budai úton árokba borul egy szekeres, tyúkok és kacsák futnak szerte. A Budai úton szomorú talicskák nyikorognak egymás nyomában! A Budai úton katonák futnak vissza, a városba, az arcuk sápadtan világít!

Ez a szörnyű hang pedig biztosan az áradás moraja!

Már ordítva zúdul a városra a víz!

Megtörtént, hát megtörtént!

Konganak a rémült harangok. A doktor kihajol az ablakon, hallgatózik, és a zene, amit az ablaka alól hall, s ami morajon, harangzúgáson, a szél ugatásán és az ember jajgatásán is áthullámzik, a fűmuzsikus zenéje egyre erősebb.

VAD MIMÓZA

KÖNNYŰ SÉTÁK A SEMMI PARTJÁN

Olyan vagy, kislány, mint a nyírfaág! Csak hajolsz, de törni képtelen vagy! Tudnod kell, vannak nevetések, amik kárt okoznak a világnak. A kárt jóváteszik, földre föld hull, egyik szél kergeti a másikat, jóság a rosszal párzik. Ám amikor te nevetsz, gödrök támadnak az arcodon, a szemed fénylik, mint az úri szabó gyűszűje, és az utca túloldalán, a sánta cipész nyikorgó cégére alatt megáll a sétabotos úr, a szemöldökét úgy vonja össze, mint aki a csodáról készül bizalmas jelentést írni. Aztán nyerítve nevet, pedig komisz ember, tudom. A papírszalag szakad a kezedben, de a fűszál az ujjadra tekeredik, és másnap is friss a zöldje. Tenyered közepén folt piroslik, angyal lábnyoma lehet. Odaszállt, amikor születtél, táncolt a te kicsi tenyereden.

Neved Pelsőczy Klára!

Szép név, úri név!

Engem, az apádat, a családom egy viharos napon, amikor szelek süvítettek, és a kúria fölött nyikorgott a szélkakas, kitagadott. Bizony igazuk volt! Túl sokat meséltem nekik, a kackiás bajuszú, a cselédeket bottal fegyelmező bácsiknak, csipkegalléros néniknek és a vihogó testvéreknek olyan világokról, melyek soha nem voltak, igaz, lehettek volna. Kislányom, abban a világban, ahol én élek, nem látni az Istent, és én nem is szólítom Őt. Családom eltaszított. Miért is szorítsanak helyet maguk mellett egy olyan alaknak, aki az ünnepi asztalok húslevespárájában csontokból épít piramist, a csokoládét az arcára keni, aki a pap miséjébe beletüsszög, és galambfiók pihéjét fújkálja, amikor atillás rokonai ököllel verik az asztalt, s minden második szavuk, hogy magyar, magyar!

A kislányom vagy, a vérem, s ha úgy döntesz, repülni akarsz, repülj velem. Csúf szavak hallatán ne botránkozz. Ha a sorsról kérdezel, annyit mondhatok, templomot, hitet, szószólót bármikor találhatsz, ám tudnod kell, a mi fajtánknak inkább az ellenkezés kegyelme marad. Iszom és kockázom, rossz vagyok, mint a kóbor éjszaka. Szemem véres, arcom püffedt, ujjaim remegnek, akár az őszi ágak, reggelente szédelegve szürcsölöm a kávét. Mindez nem érdekes. Bármikor elszállok veled! Nem lesz olyan pillanat, amikor azt mondom neked, hogy nem! Tölts abból az üvegből, köszönöm.

Kislányom, alázatosan kérem tőled, ne félj anyádtól! Ne rettegj tőle, ne tápláld a sértődöttségét, ami hajnalban már együtt sistereg a sparheltre lökött teáskanna gőzével! Arra, hogy féljek, itt vagyok én, az apád! Én, én félek az anyádtól! Tudd meg, bennünket is a félelem tart össze.

Soha ne sértődj, kislányom!

Csak sérülj, mert sérülni szebb!

Jól van, most rád fújom a szivarka füstjét, bírd, ne köhécselj.

Az apád vagyok! A kezedet, vékony karodat szorítom, ne sírj. Magamhoz ölellek, tartalak rossz mellényemen, ingujjam áporodott szagú, bírjad. Ha meghalok, ébressz fel! Az apád vagyok! Bírd ki, hogy így szeretlek! Anyád is szeret, de ő máshogyan szeret.

Én, a bölcs és utánozhatatlan Pelsőczy László úgy döntöttem, sérült leszek. Azt tudod, Klárikám, hogy mi egy sértődött városban élünk? Ha sérült lenne, talán szeretném. De ez a város ép és egészséges, ám a borsószemet is dinnyeként árulja! Nem elég neki, amije van, miközben azzal kérkedik, amije nincsen neki.

Tudod, hogy a hajadban toll fehérlik? Ne félj, csak sirálypihe. Na, fogd a kezem, menjünk a hajóra! Te vezetsz! S ott, ahol jónak látod, kacagd el magad az úton!

A kislány az udvarra futott, s mintha cérnaszállal vonták volna torkából a szavakat, úgy kiáltozott, anyuskám, az ablak nem akarja, hogy belássak rajta! Anyuskám, a fák gúnyolódnak rajtam! A konyhatűz azt akarja, hogy simogassam meg a szívét!

Az asszony mozdulatai csikorogtak, arcát kettévágta a fény, arra nézett, amerre a férjét látta eltűnni. Az égen felhők rohantak, szél rázta a kerítés mellett görbülő eperfát. Pelsőczy magára kapta a felöltőjét, nadrágja szárába törölte cipője orrát és ment, de előtte megint telebeszélte a lány fejét! A kislány könnyezve szaladt az anyjához, hólyagos ujját mutatta. Az asszony szisszent, magad tetted, magad is gyógyítsd! Klára szipogva kereste a tejfölös kancsót, aztán elmosolyodott, nem először nyúlt tűzbe. Úgy lett este, hogy nem is vették észre, előbb szürke folttá vált a világ, lassan táncolni kezdtek az árnyak, hogy végül minden formát és alakot elnyeljen a sötétség. Többször is csikordult a kovakő, mire a gyertya lángra kapott.

A gyertyák is kislányok, a gyertyák táncolnak!

Milyen szép a karcsú üvegmécses!

Anyja merev derékkal ült, horgolt, magában beszélt, járt a szája, a szemeket számolta. Aztán olvasott, de gyorsan elejtette az újságot, horgolt tovább. A tea kihűlt, barna karimát hagyott a csésze falán, de milyen fehér volt a cukor! Klára a benyálazott ujját dugta a porba, tolvajkodott. Anyja mereven nézte, abbahagyta a mormolást. Ütött a falióra, és a kislány már nagyon várta a kékruhás katonát, aki minden órában kicsapta az apró faajtót, s a szuronyát magasba tartva jelentette, hogy egy óra, hogy két óra, hogy éjféli éjszaka!

Menj feküdni!

Megvárom apát!

Azt mondtam, menj!

Megvárom apát!

A férfi léptei hallatszottak, aztán bizonytalan csúszkálás és kaparászás, majd belökte a lakásajtót, haja borzas volt, bűzt hozott, dohány és szesz szagának keverékét. Cipője körül tócsa támadt, bambán vigyorgott.

Hallod az esőt, kislányom, úgy dobol, mint egy vashadsereg!

Kinyújtotta remegő kezét, benne három fadoboz volt.

Válassz közülük, de gondold meg, hogyan döntesz!

Mind kell, apuskám!, kacagott a kislány.

Apja tettetett bosszúsággal morgott, kabátját a sarokba dobta, háziköpenyt kerített, a haját ronggyal dörzsölte, kedvére volt a megoldás. Margit ujjai, mintha állapotos lenne, a hasa előtt kulcsolódtak, mereven, távolról nézte őket. A gyermek sebesen ürítette a dobozokat, papírszeletek hullottak ki belőlük.

Az egyikre az volt írva: NEM, a másikra: IGEN, a harmadikra: TALÁN!

Rekedten suttogott, mint aki csodálatos kincsre lelt.

Igen, nem, talán, hát minden az enyém!

Apja köhögve nevetett, bort ivott, a vörös lé a nyakába csorgott, magához húzta a tárt karokkal táncoló kislányt.

Másnap Klára a konyha küszöbén állt, fürtjein átsugárzott a fény, arany pergett az arcára. Szemét még álom ragasztotta, de már látta, hogyan veti tűzbe a dobozokat az anyja, amik keservesen ropogtak a lángok között. Nem, ez már nem álom. Tűz  zabálja föl az Igent, a Nemet, elhamvad a Talán is! Jó lenne benyúlni értük, menteni őket, és biztosan meg is tette volna, ha egyedül van!

Anyja becsapta a kályha ajtaját, sziszegve rázogatta a kezét, a fogóvas megégette az ujját. A szolgálólány a kamraajtónak dőlve állt, vigyorgott, szó nélkül fordult. Másnap felmondott, azt mondta, fél ebben a házban, ahol olyanok az emberek, mint a kísértetek. A kislány néma maradt, keze ökölbe szorult, de elmosolyodott, s ebbe a kétségbeesett mosolyba veszett bele anyja tekintete. Klára addig mosolygott, míg az anyja fel nem csattant.

Eredj, öltözz már!

Ahogy a harisnyát húzta, arra gondolt, többet el lehet venni az embertől, mint amennyit adtak neki. Akinek semmije sincsen, az is kifosztható. Azt is el lehet venni, ami soha nem volt a miénk!

Azért is mosolygott, dühösen, dacból, ezt a mosolyt tőle el nem veszi senki, a legszebb ruhájában lépett a társalkodóba, így állt az anyja elé, aki mozdulatlanul ült a kanapén. Klára nyakában gyöngysor csillogott, harisnyáján pirosra varrt rózsaszirmok, hajában fekete gyászszalag. Nézett kihívóan, mint akinek a boldogsága sérthetetlen.

Bohóckodj csak!, az anyja hangja rekedt volt, lehajtotta a fejét, mint aki szégyelli, hogy nem tud kedvesebb lenni. Nagyot trombitált a falióra, kicsi ajtaján kilépett az órakatona, köszöntötte őket!

Hej, hej, huszár bácsi, magának is jó napot!, pukedlizett a kislány.

Szeszszagú volt az apja, amikor később elsuttogta neki a dobozok elleni bűntényt, a férfi magához vonta, ő meg itta a savanyú testszagot, s egyszerre megérezte, hogy a férfi az ujjai közé dugdos valamit, miközben hangtalanul nevet. Nevetgélt az ő borzas apja, és a kislány ámult! Hogyan, mi módon lehetett nála újra három dobozka?! Hogyan?! Hogyan?! Olyan titok volt ez, amelybe bele lehetett halni!

Amikor sétáltak, amikor a várost járták, az apja mesélt és mutogatott.

Az ott egy zsidó polgár, kislányom. Látod, milyen fürgén szaporázza? Őkegyelme nem tud sétálni, lófrálni! Miért?! Mert annyira bizonytalan az istenadta! Szombaton ritkán látod őket, olyankor a lábukat lógatják, némelyik még a mécsest se gyújtja meg. Annak a kövérnek Derera Ignác a neve, gombokkal kereskedik, s egy úgynevezett Hosszúnapon eltűnt, mint égben a füst. Hosszúnapon mindig eltűnik egy zsidó, az ördög viszi el, az arcába fújja a kénes leheletét, és huss, huss, száll vele a pokol mélyére! Olykor a zsidó nem kerül elő, máskor meglesz. Dererát visszaadta az ördög, nem kellett neki.

Azok ott szerbek, bundásak, erősek és szépek, némelyik kétszer beretválkozik napjában. Nekik vannak a legnagyobb szekereik. Száz éve még ők is vándoroltak, akár Mózessel a zsidók, elvitte őket a lábuk és az akaratuk Pest fölé is. Nem tudnak leejtett karral táncolni, nem tudnak halkan énekelni!

Az akácfa árnyékában örmények pipáznak, ők egyre kevesebben vannak. Régebben uralták a nagy üzleteket, a várba hordtak marhát, sertést, a görögökkel ők adták el a legtöbb dohányt, gabonát és vörösbort. A fehérborral nem törődtek, azt a magyarok kavargatták ki az őszi szüretekből, olyan is volt az íze. Mára az örmények fogynak, költöznek, nem bírják a szerbekkel a versenyt.

Az Oskola utcán német polgárurak sétálgatnak! A Palánkban németnek szerb, szerbnek német a szomszédja. A német szereti a cilindert és a kopogós bőrcipőt, azzal kérkednek, hogy nekik van a legnagyobb zeneszerzőjük, írójuk és filozófusuk. De azért ne feledd, Shakespeare mégis a legnagyobb, és Hamlet vagy Don Quijote sokkal érdekesebb alak Faustnál! A németeknek itt színházuk van, hiszen már láttál előadást! Gazdagok, magabiztosak, és nemsokára alaposan meg fognak lepődni, amikor az új szelek az arcukba fújják a nemzeti porfelhőt. A jó Schütz bácsit, ki szintén német, vagyis bécsi származású, s aki legutóbb a torokfájásodat, megégett ujjadat gyógyította, ismered. A németek erős testűek, de a szerbek még nagyobbak, és úgy mulatnak, mint senki más, összerágják és lenyelik a pálinkáspoharat is!

Kislányom, nem lesz elég időm, hogy elmondjam minden történetemet! De ha már nem élek, te akkor is hallani fogod a hangomat. És az csak egy hang lesz valóban. De nem, nem a szám beszél majd! És mégis tudni fogod, hogy én szólok hozzád!

Na, gyere, nézzük meg a vizet!, és már vonta is maga után. Futottak a Tisza felé, kopogott alattuk a palló. A folyó hátán farönkök forogtak, emberi arcuk volt, vigyorogtak, rémisztő pofákat vágtak, hatalmas levelekkel fenyegetőztek! A fagörcsnek szörnypofája volt, befallak, húsodat zabálom meg, te lány! Fröcsögött rá a víz, megiszlak, elnyellek, kislány! Beszélt a város pora, beszélt a város hangulata, ködje, hóesése, estéje és napkeltéje! A szél a nyaka köré simult, mint valami kendő, suttogott hozzá, és ő hol félt, hol csak kacagott a rémségeken.

Buta vagy, víz, miért félnék tőled, ha a tűzbe is beledugom az ujjam?!

Buta vagy, szél, elrepíteni nem tudsz, a hajam pedig kifésülöm, ha kócolod!

Buta vagy, föld, ha rád esek, akármikor felkelek, akkor meg mit fenyegetsz!?

Klára lehunyta a szemét.

Mintha mindig csak beszélt volna az ember, aki az apja volt, mintha soha nem hagyná abba. Az anyja hallgatásából fenyegetés nőtt, szemrehányás és szomorú békétlenség. Amikor az apja beszélt, nagy lett a világ és titokzatos. Az anyja hallgatása visszahívta ebből a világból.

Az apja szorította a kezét, beszélt, beszélt.

A Tisza gyermek a maga félmillió földi esztendejével a Volga bácsi, a Rajna néni mellett. Ó, a Nílus öregember, valóságos aggastyán! Mondják, hogy szőke a Tisza! És tartják sárszínűnek is! Mások látták vörösen lángolva! Százezer sárga és vörös levelével égett benne az ősz! A parton hatalmas jegenyéktől legyezgetve vízimalmok sorakoznak Tápéig. Az öregek mondják, hogy a kertek alatt gyakorta feltűnik Koszta Néró fűmuzsikus, aki lapulevéllel és fűmuzsikával gyógyítja a kislányok térdét.

Az én lábamat is meggyógyítja az a szörnyű ember?!

Úgy bizony!

Az anyácskámat nem gyógyítja meg?

Az ő betegségére nem talál gyógymódot még Koszta Néró sem!

Egyszer voltam erre már az anyácskámmal is!, kiáltotta Klára.

Nocsak, hát elhozott ide?!, hümmögött Pelsőczy, akit váratlanul ért a bejelentés.

Anyácskám a vizet figyelte sokáig, bólintott a kislány.

Azért, Klárikám, mert az égig nem lát a te anyád! A föld sem érdekli. Hát persze, hogy a vizet fürkészte! És ilyenkor mindig csak arra gondolt.

Mire gondolt, apukám?

Hogy abban a vízben meg fog halni valaki.

A kislány borzongott, belefullad?!

Úgy, úgy, tele lesz a tüdeje homokos vízzel!

És miért történik ez?

Mert az anyácskád úgy kívánja!

Nem kíván ilyet az én anyácskám, pityergett a kislány.

Az apja nevetett, jaj, te bimbó, hiszen csak vicceltem, csak képzelődtem, Klárikám, ezért nem szabad sírnod!

Pelsőczy felemelte az ujját, mint egy tanár, úgy magyarázott.

Háromszáz éve egy francia lovag egyetlen poros utcát jár végig a városnak nevezett tákolmányban, és borzong a halmokban álló mocsok láttán. Kutyák loholnak mellette. Néhány éve egy erdélyi utas is csúfnak látja Szegedet, valamirevaló építményt nem lel a városban. Nincs igaza, kislányom, mert nem számol a Tiszával. Aztán egy angol utazó sem rajzol kedvezőbb képet. Leírása szemléletes, és azt is hagyja, hogy a kilátástalanság okozta mámor igazi költészetté érjen.

Mi az, hogy igazi költészet?, kérdezett közbe Klára.

Pelsőczy nyalogatta a felső ajkát, gondolkodott, majd annyit mondott, ami nagyobb fájdalmat okoz, mint ami valóban van!

A kislány lehunyta a szemét, mi okozhat nagyobb fájdalmat az ujját nyaló tűzkutyánál, a talpát lyukasztó tüskénél, a darázscsípésnél?!

Az angol Tokaj felől ereszkedik az Alföld síkságára, az első nap még fogfájás kínozza, de hamar elfeledkezik a gyulladt gyökérről. A különleges sivatagban, melyet éppúgy jellemez a semmi bujasága, mint a só uralta földek vakító fehérsége, végül a szeme elé tűnik a város. Kék tornyok táncolnak a remegő égben! A fehér portölcséreket eregető út mellett rét sárgáll, kócsagok és vadludak tollászkodnak a vizesebb földhátakon, de kissé fentebb, a kiégett fűben bárány béget keservesen. Az angol megnézi a szegény párát, látja a szörnyű sebeket a hátán, az állatot elvadult kutyák marhatták meg. A kutyák nem fontosak, annál inkább a sebek. És az angolnak újra fájni kezd a foga.

Ez a bárány igazán tetszik nekem, simogatta az állát Pelsőczy.

Nekem is tetszik, bólogatott Klára.

Pelsőczy felemelte a hangját, mint aki mondandója legfontosabb részéhez ér.

A folyó számtalan föld alatti folyásával évszázadok óta bejár a városba, mossa a házak talapzatát és sárfalát, a kertek végében fenyegetőzik a csillogása, a kerítéseket rohasztja, árkokat váj az utcák közé. Az árkok kiszáradnak, bennük békanyál szőnyege nyúlik, a halott ér medrében kagylókat és halcsontokat lelnek a lurkók. Ám egy reggel hideg forrás nyargal végig a mederben, és abból a vízből inni is lehet! Összekavarodik a bűzös pocsolya az új forrással, vitatkozik és megbékél a régi a maival! A tegnapi napban látható a holnap történése! Hát nem úgy viselkedik a Tisza, akár a fel s alá hullámzó idő, Klárikám?! Velence és Amszterdam csatornái utcák helyett kanyarognak, ám a Szegedet körbehálózó erek olyanok, akár az egymással keveredő emberi sorsok!

Kinek a története csordogál itt, és amott kinek az élete száradt kóró benőtte partfallá?

Az enyém, az enyém!, kiáltotta a kislány.

Kinek a sorsát látni ebben a kis csillogásban, és kié lett homokká, száraz földdé?

Az enyém, jaj, az enyém!

Miért lenne oly nagy baj, hogy soha nem mondható el egészen, ami megesik velünk, mert folyvást a miénkbe csordogál egy másik ember sorsa?!

Az apja közel hajolt, az arcába lehelte a szesz gőzét, de halkan beszélt, józanul.

Minden városnak van égi mása, ami az ideák világából fénylik a valóság árnyékvilágára. A város, Klárikám, olyan, akár az ember teste, hasonlóképpen szerveződik és munkálkodik, például a mindenki Schütz bácsija jól tudja, miféle tákolmány az emberi test. Csapások lehetetlen mennyiségével dacol, és egy szúnyog csípésétől összeroskad! A mi városunk évszázadokon át szigetekből állt, s Felsővárost sem annyira az emberi szó vagy a szekerektől összeszabdalt utcák kapcsolták össze az alsóvárosi fuvarosok és halászok házaival, a szerbek, görögök és zsidók lakta Palánkkal vagy Rókussal, mint inkább a fű zenéje, a virágok vagy a rothadó avarral játszó szél illata, amely éppúgy mesélt haldögökről, mint friss hajtásokról. Szeged felett a holdban magyarok táncolnak, a holdban cigányok nyúzzák a hegedűt, és kézcsókkal köszönik az égi tündérnek, hogy kifényesítette fülükben a rézkarikát. Újhold napján meg zsidók keringenek a templomuk udvarán, s ha az utcakölykök kilesik az ugrabugrát, másnap vihogva csúfolják a városháza felé siető kántort. S ahogy az embernek, úgy a városnak is van lelke, amit nem a tanácsnokok, a városvédők, de nem is a hivatalos krónikaírók fognak lefesteni. S talán nem is az írók, az úgynevezett művészek, gyermekem. A lelkéről egy város maga dönt, titkosabb tanácsokon és rejtett összejöveteleken, ahol sem a résztvevők, sem pedig a döntnökök kiléte, származása, főképpen a célja nem írható pontosan körül.

Pelsőczy elhallgatott, aztán megszívta az orrát, menjünk, kiszáradt a szám, Klárikám, innom kell valamit.

Egy álmos délután az apja bemutatta neki Koszta Nérót, a fűmuzsikust. Néró a Tisza komótos folyását fürkészte egy égerfa tövében, hullámokat számolt, a sirályok röpülését bámulta, talán sodródó fatörzseknek, halak csobbanásainak adott neveket, de a hátát a fának döntve is óriás volt, húsos ajkai között fűszál billegett.

Háromszáz éve zenél vele, bólintott az apja.

Koszta Néró kivette szájából a fűszálat, ötszáz, morogta.

Háromszáz, mondta Pelsőczy, Néró szeret tódítani.

Vízimalmok sorakoztak a parton, lusta óriások, a szél sóhajtva lehelt végig a víz mellett, hosszú, fehér függönyök lobogtak közöttük. A kislány érezte, hogy az arcára hamu szitál.

Ez a liszt, súgta fülébe az apja.

Rajzolj a fehér lapulevélre fényt, Klárikám!

Ujjbeggyel kerekített napot a lisztporos lapura, olyan napocskát, amely sok ház homlokzatát díszítette a városban.

Igazán szép napocska, kislány, Koszovó fölött se kelt szebb!, dörmögte Koszta Néró, majd a fűszállal megcirógatta a gyerek arcát, és zenélni kezdett.

Klára az apjához húzódott.

Mi az a Koszovó?

Csak egy álom, mondta az apja.

Nem álom!, hagyta abba a zenélést Koszta Néró.

Hogyne lenne az, Néró, ha csak zümmögni tudsz róla?! Tücskök vagyunk, sáskák, legyek, bogarak!, forgott körbe Pelsőczy, mint aki részeg. Koszta Néró sötéten hallgatott, szája sarkában remegett az utolsó koszovói fűszál.

És kérészek!, suttogta a kislány.

Apja lehajolt, már mosolygott, meg kérészek, csillagom!

Aztán a kislányt a piacon áruló Mama Gyökérhez is elvitte, akitől málnát, szedret és áfonyát vásároltak, és Klára ujjai pirosak és kékek lettek, és hiába nyalogatta őket. Az asszonyság körbetapogatta őt, majd visszatolta az apjához, nem értem én ezt a gyermeket, dünnyögte. Pelsőczy tekintete gúnyosan csillant, nem is érteni kell, hanem segíteni, Mama.

Itass vele tejet, mondta Mama Gyökér, legközelebb elszámolunk, nyomott teli kosarat a férfi kezébe.

Annak az illetőnek Féreg úr a neve, mutatta az apja, látod, a kenyeres mellett álldogál és Derera Ignáccal tárgyal. Üzleti természetűnek tűnt a tárgyalás, a zsidó fölöttébb szeretett volna valami számára becses dolgot visszakapni Féreg úrtól. A kislány kiöltötte a nyelvét, Féreg úr dühös képet vágott, megindult feléjük, ő az apja mögé bújt, kalimpált, majd’ kiugrott a helyéről a szíve. Kiáltás harsant. A kislány kikukkantott az apja mögül, hórihorgas, elegáns férfiú ragadta meg Féreg úr grabancát.

Ő Levél úr, suttogta az apja, jó barátok!

A kislány ámult, hogyan lehetséges, hogy egy féregnek levél a barátja?!

Levél úr a toporzékoló Féreg úr vállára engedte szarvasbőr kesztyűs kezét, elővette a pénztárcáját, s ropogós bankókat számolt a kezébe. Féreg úr máris fölvidult, de nem sokáig örvendezhetett, mert mellé lépett Derera, a pénzeket a kezei közül kitépte, s diadalittas kiáltással viharzott el a kasok között. Váratlanul csődület támadt a piac szomszédságában, de nem Derera miatt kiabáltak az emberek. A kislánynak rossz érzése támadt, az apja magával húzta, kofa méltatlankodott utánuk, Pelsőczy legyintett, a gyerekkel a csődületbe furakodott. A porban egy ember hevert.

Ez itt egy halott, ilyen a halál! Ne félj tőle, Klárikám! A halottak körmét sose nézd, mert egy halott emberen mindig a köröm a legfélelmetesebb!

A férfi egy káposztalevéllel teledobált mélyedés mellett feküdt, egészen közel a nyomda épületéhez, a ház fölött galambcsapat körözött. Néhány hölgy ernyőt nyitott, máris kendővel óvták a lélegzetüket. Az épület előtt nyomdászok bámészkodtak, közelebb nem merészkedtek, sötét kötényük a bakancsuk szárát verdeste, némelyikük zsebkendőt terített a fejére.

A férfi összeesett és meghalt. Talán nem szenvedett, csak meghalt, a sapkája elgurult, a táskája, egy írnoki táska sok, kilógó fehér papírral, pecsétnyommal és cikornyás aláírással a teste mellé esett. Egyik lába behajlítva maradt, a haja kócosan ragadt a vörös fejbőréhez, kék volt a szája, a nyelve is látszott. A kislány a kezét bámulta, a körmeit. Biztosan azért félelmetesek, mert akkor is nőnek, amikor már nem élünk.

Testes, dohányszagú férfi magasodott föléje.

Kell ezt neked látni, kislány?

Az apja bátorítón szorított a csuklóján.

Nem tudom, mondta Klára, még nem tudom, mit szabad látnom, és mit nem. De amit nem láthatok, arra kíváncsi leszek!

Nem kell ezt neked látni, kislány, recsegte a szakállas bácsi.

Hiszen már láttam!, vonta meg a vállát Klára, már nem vagyok kíváncsi.

A férfi a szakállát húzogatta, majd jóindulatúan megveregette Pelsőczy vállát.

Mondanék a lányodnak valamit, Pelsőczy uram!

Az apja bólintott, na persze, Herr Schütz, hát akad olyan esemény, amihez maga nem fűz kommentárt?!

A doktor újra a gyerekhez hajolt, jegyezd meg, kislány, nem az hal meg, akit eltemetnek.

Akkor ki hal meg?!

Aki olyan akar lenni, mint a halottak!, és Schütz doktor intett a kocsisnak, vigyék a tetemet.

Az egyik nyomdász a fejéről lekapott zsebkendővel integetett a kordé után. Szervusz, Halál, viszontlátásra, Halál! Majd találkozunk még, Halál!

Schütz bácsi kevélyen tovakocogott. A kislány meg az apjára pillantott, apuskám, és az igaz, hogy Schütz bácsi meg akart halni egyszer?, kérdezte.

Honnan hallottad te ezt?!, Pelsőczy igazán elcsodálkozott.

Nem hallottam, apuskám, csak ahogy néztem rá, a vörös arcába, azt gondoltam, hogy így volt.

Az apja döbbenten hallgatott, szipákolt, igaz, bizony így igaz, mondta végül.

Miért, miért akart meghalni a doktor bácsi?!

Élve akarták eltemetni, akik nem szerették már, fordult el Pelsőczy, annyira rémült volt Klára miatt, nem akart beszélni többet.

ÉBREDJ FEL, PELSŐCZY LÁSZLÓ!

A negyvenötös esztendő nyara volt, fullasztó hőség, mintha forró üvegharang alá szorult volna a világ. Klárára kora délután verték rá az ablakot, hogy baj van. Nem is kérdezett semmit, kendőt kapott a vállára, és rohant. Frei Terézia hozta a hírt, a kalaposkisasszony egyenesen a boltjából szaladt a Fekete Sas utcába, aztán együtt futottak tovább. Klára lihegve kapkodott Terézia mellett, olyan furcsa volt a ruháik suhogása, és csak a halpiacnál merte megkérdezni, miféle baj lehet az, ami ennyire nem tűr halasztást.

Az apjával történt valami a túlsó parton, zihálta Terézia, megállt, nem volt ereje tovább futni. Kipirulva, eltátott ajkakkal lihegett, Klára elámult rajta, milyen szép. Soha nem látta szépnek a kalaposlányt. Émelyítő halszag volt, éppen méretes kecsegéket hoztak. Izzadság ragyogott Terézia homlokán, mintha szerelmeskedett volna az előbb, igazán, mintha néhány perccel ezelőtt még fulladozott volna a gyönyörtől. Biztosan megrándulna, ha érintené a gerincét. Klárát nyugalom szállta meg. Tehát a másik oldalon, gondolta, odaát. A Tisza túlpartja felé pillantott, mintha átláthatna a vizet eltakaró kertek zöldjén és a törpe házakon, melyek úgy bújtak egymáshoz, mint a megbüntetett gyerekek.

Igen, a túlparton, lihegte Terézia.

Hogy került oda?

Nem lehet tudni. Talán átúszott. Átsodorta a víz, nem lehet tudni!

Mikor történt?

Frei Terézia nem válaszolt, csak a tekintete mutatta, nem tud többet mondani. Már többen figyelték őket, egy nagydarab, félmeztelen férfi mutogatott feléjük, Klára látta, hogy jár a szája, a mellette álló nőnek mond valamit.

Dögölj meg, gondolta.

Apám nem tudott úszni, suttogta, és ekkor észrevette Bergert, a férfi integetett, a ladikja készen áll, csak rá vár, átviszi Klárát, ha akarja. Na, hiszen, Berger úr! Klára nem a nagy ember ladikját választotta, valahogy helytelenség lett volna így dönteni, s nem azért, mert Berger egyszer csúnyán megverte az apját. A hajós a fejét csóválta, a mosolya gúnyossá vált, megvonta a vállát, kiköpött. Klára nem is nézte, kinek a ladikját választja, mintha egy fiatal férfi lett volna, valami furcsa fehérség, fehér ing fölött imbolygó fehér arc, ő pedig nem gondolkodott, már be is szállt a lélekvesztőbe.

Siessünk, siessünk!

A csónak elcsúszott a mólótól, nagyot csobbantak az evezők, máris a sodrásban úsztak, Klára végig a túlpartot fürkészte, a füzek ezüstös függönyét, a vízbe nyúló gyökereket, a sárgán fénylő homokpadokat. A víz közepén jártak, a folyó karcsú volt a hetek óta tartó kánikula miatt, alattomos örvények kergetőztek körülöttük. Klára a part hajlatában embercsoportot látott, néhány ladik addigra kikötött, a közeli raktárakból összefutottak a munkások, nyilván ott lehet valahol az apja is. Vizet fröcskölt az arcára az evező, nem törölte le.

Meghalt?, kérdezte.

A csónakos nem válaszolt, bólintott.

Hogy került a túlsó partra?

Átúszott, mondta a csónakos.

Nem tudott úszni, válaszolta Klára, és nem nézett a csónakosra.

Attól még átúszhatott, szólt a férfi, s mert megérkeztek, a vízbe ugrott, derékig merült, és nyögve húzta magával a csónakot. A csődületből feléjük kiáltottak, siessenek! Klára a lábak között meglátta az apja arcát. Nem élt. Mégis mintha őt nézte volna, azzal az idegen, félelmetes mosolyával, amit Klára ritkán látott, és mégis annyira ismert. A szívét összegyűrte a félelem, de közelebb lépett. Az emberek szó nélkül nyitottak utat. Klára lehajolt, az apja körmét kezdte nézni.

Ébredj fel, Pelsőczy László, ébredj fel, suttogta.

A halott sáros homlokán bogár futott keresztül. Kéz ereszkedett a vállára, és ő Imre rekedt hangját hallotta, ne haragudj, Klára. A férje úgy kért bocsánatot, mintha köze lett volna ahhoz, ami történt. Klára fel akart nézni, de képtelen volt rá. Újra a halott ujjait bámulta, a beszakadt körmöket.

Ébredj fel, Pelsőczy László!

Ébredj fel, Pelsőczy László!

KLÁRA, A HAJÓ

Mindig emlékezni fog a parton tolongó emberekre, a kipirult arcukra, a morajra, ami a közeledő hajó láttán tört fel a tömegből. Az ezernyolcszázharminchármas esztendő szeptembere volt. Ismerős mészáros dobálta mellettük a kalapját, és Klára arra gondolt, hogy a férfi keze most is véres, mint amikor a boltjában combokat, lapockákat kínálgat az apjának. Egyszer ennél a hentesnél egy disznófej rákacsintott, röf, röf, simogass meg, kislány! És ő megtette, simogatta a disznófejet, sőt, meg is puszilta, a disznó pedig boldogan hörgött, mígnem a hentes az apjához hajolt, de hát mit művel a lánya, Pelsőczy úr?!

A nép a sörházkaszárnya falánál gyülekezett, benépesítette a halpiacot, még a Boszorkány-sziget tisztásain is tolongtak az emberek, a fákra is fölkapaszkodtak, onnan nézelődtek. Az apja emelte a kislányt, ő is lássa, hogy a déli part felől fiúk rohannak, némelyiken nincs cipő, sárcsimbókok repkednek a talpak után, és a kislány hallani vélte a cuppanásokat. Egyik fiú a halfogó hálóba gabalyodott, kétségbeesetten hadonászott a társai után. A lomha test a Boszorkány-sziget magasságába ért, és a hajó tarackjai háromszor durrantottak. A szél feléjük terelte a könnyű felhőket. Klára tüsszentett a lőpor orrfacsaró szagától, az apja nevetett, a kislány a gyorsan halványuló füstöket bámulta.

Mindenre emlékezni akarok, hunyta le a szemét. S amire majd emlékszem, segítsen engem, segítsen! Ami nem fontos, holnap az is legyen fontos! Minden legyen fontos!

A fedélzetről maga Széchenyi István gróf lengette a kalapját. A kislány rémülten bámulta az apját, Pelsőczy zihálva kapkodta a levegőt, Klára soha nem látta még ilyen felindultnak. A férfit nem az ambiciózus gróf közelsége zaklatta fel, a hajó érdekelte, s a horgonyvetés után addig könyörgött, míg fel nem engedték a fedélzetre, ahol izgatottan vizsgálta a gépházat és az utasteret, simogatta a kormánykereket, a padlózatot és a műszereket, tapogatta a vitorlaköteleket, óvatosan érintette a forró gőzkémény és a füstkémény vaslemezeit, nézte a dohogó gőzgépet és a lapátkereket, majd a hajótestbe vezető lépcsőn a vendégszobába ereszkedett, onnan kiabált, Klárikám, Klárikám, ez olyan csodálatos! Erre mindig emlékezni fogunk!

S amikor elődugta a fejét, annyit mondott, az anyádnak ne szólj!

Pelsőczy célja oly egyszerű volt, mint amilyen lehetetlen, pénzt, sok pénzt kellett kerítenie. S ugyan ki bírt tekintélyes és könnyen mozdítható tőkével a közelben, akitől Pelsőczy még nem kért volna?! Egyetlen ilyen embert ismert, az apósa volt az, Benedek Jónás gazda mindig is több pénz fölött sopánkodhatott, mint amennyi kellett neki. Ha a pénzre terelődött a szó, az öreg a fejét fogta és keservesen panaszkodott. Holott jól termő szőlői voltak Rókuson, s a város feletti réteken is kövér nyájai legeltek. Feleségével mégis szinte nélkülöztek, és persze a lányuk hozományába sem került annyi gazdagság, mint amennyivel Pelsőczy számolt.

Azon az estén, amikor a helyi uraságok Széchenyit kínálgatták környékbeli borral, s arról igyekeztek meggyőzni, hogy a gróf a magyar hon egyik legfestőibb helyére érkezett, Pelsőczy gondosan öltözött, majd eltolta magától Margit kezét. Az asszony lehajtotta a fejét. Nem magát sajnálta, tehetetlenségében sírt. Mire emelte az arcát, a férje sehol sem volt. De Pelsőczyt nem nyelte el az éjszaka, csakhamar Léni néni fogadója előtt verte csizmájáról a sarat, majd bent némi nyaktekergetés után egy nagy orrú alak mellé ereszkedett, bort rendelt, s komoly tárgyalásba fogott.

Féreg úr szemében fény villant, máris ellenkezett, teátrálisan tárta szét a karját, hah, hah, kérem, kérem, amit Pelsőczy úr kíván, lehetetlen!

Mama Gyökért nem lehet befolyásolni a szerelem dolgában!

Pelsőczy türelmét vesztette, ököllel csapott az asztalra. Táncoltak a poharak, csaknem borult a kancsó. Ettől persze észbe kapott, színes szóvirágokban kezdett ígérni. Féreg úr a sarkokat számolgatta, piszkos körmeit nézegette, végül kegyesen bólintott.

Hanem aztán semmi visszakozás, hogy így meg úgy, nem gondoltuk komolyan a dolgot! Mama Gyökérrel nem lehet viccelődni! Vagyis lehet, vigyorog Féreg úr, de csak kiváltságosoknak.

Féreg úr fölhajtotta a maradék bort, böffentett.

Jól, van, Pelsőczy úr, megpróbálhatjuk, de ennek ára lesz. Maga, kérem, nem is tudja, miféle ára lesz!

Nem fenyegetőzött Féreg úr, csak szeretett jelentősebbnek látszani, mint amilyen valójában volt.

Másnap délelőtt Mama Gyökér a piacon kínálta a portékáit, éppen túladott néhány petrezselyemgyökéren és káposztafejen, amikor Féreg úr sündörgött mellé, a fülébe sugdosott, majd ahhoz is vette a bátorságot, hogy a derekát tapogassa. Más ekkora pimaszságért olyan nyaklevest kapott volna, hogy a sárban vetné a cigánykereket. Féreg a szemét forgatta, úgy mutogatott, mint egy karmester. Mama Gyökér ingatta a fejét, menjen csak Féreg úr a lacikonyhásokhoz, rágjon valamit. Szörnyen büdös Féreg úr pofája, úgyhogy húzódjon arrébb, vagy hallgasson. Féreg úr elvörösödött, azért is Mama Gyökér füléhez hajolt. Egyetlenegy szót súgott, azt ismételgette, majd bámult az asszony arcába. Mama Gyökér végül bólintott. Na végre, Mama beadta a derekát! Féreg úr elrugdosott néhány gyökeret, a földre huppant, s akár a testükkel mutatványoskodó atlétaemberek, összecsavarta magát, mire Mama Gyökér behúzta a szoknyája alá. Minden úgy történt, ahogyan történnie kellett, bár Féreg úr olykor túl hangosnak mutatkozott. Mama Gyökér aznap nem adott el több répát, retket és céklafejet. Csak ült, a szoknyája fodrokat vetett, aztán elsimult, majd újra hullámozni kezdett. Az utolsó taligák is elnyikorogtak Alsóváros felé, a szétömlő feketébe beolvadtak az árnyékok. Mama Gyökér intett a fiúnak, aki egy közeli fa árnyékában lapult, mint valami gyík. Fehér arca világított.

Látlak, kisfiú, dünnyögte Mama Gyökér.

Tudni szeretnéd, mi történik a szoknyám alatt, kisfiú?

Tudni szeretnéd, ki leszel, ha nagy leszel, mi nem leszel soha, ha nagy leszel?

Tudni szeretnéd, szeretnek-e, gyűlölnek-e, megölnek-e?

A gyerek felkiáltott és elrohant.

Gyík, gyík, fehér gyík, búgott mély hangon Mama Gyökér, a szoknyája alá nyúlt, kirángatta Féreg urat, akinek a feje vörös volt, mint a cékla, prüszkölt, de boldogan vigyorgott. Mama Gyökér indult a Fő tér felé. Az égen a napnyugta sebe vöröslött, s néhány csillag fénye már megakadt az alkonyat lilájában. Mama Gyökér Léni néni fogadója felé került, a kivilágított épülethez ért, belökte a faajtót, és nem sokáig keresgélt. Megilletődött férfiak pislogtak rá, valaki lerakta a poharát, hallani lehetett a koppanást. Kicsoda merészel krákogni, sóhajtozni?! Kicsoda suttogja, inkább holnap legyen vihar, ma már fáradt a szívünk és a karunk?! Senki, senki! Mama Gyökér nem törődik a vendégek kifogásaival, és a döntéseit sem szokta megváltoztatni. Máris rámutatott a kiválasztottjára, Pelsőczy László feleségének apját, Benedek Jónást parancsolta magához, és úgy vitte magával az öreget, hogy miközben kitolta a fogadó ajtaján, a bentiekre még visszamosolygott. Egy napon át tartott a kedveskedés, a titkos vendéglátás, holott mások többnyire az első kakasszóra végeztek. A hallatlanul szerencsés Benedek másnap este rúgta ki a fogadó ajtaját, hogy aztán belehörögjön a hirtelen támadt csöndbe, küldessetek, azonnal küldessetek azért a kurvapecér Pelsőczyért!

De nem kellett senkit sehová sem küldeni. Pelsőczy a sarokban ücsörgött, felette gőzhajót ábrázoló kép lógott, mellette Féreg úr dobálgatta a kockákat. Benedek az asztalig vonszolta magát, ahogy ki lehetett venni, ordítani akart, ám továbbra is csak hörögni tudott, a nyakán sebek sorakoztak, szívások és harapásnyomok.

Mennyi kell?, préselte ki magából.

Sok!, vihogott Féreg úr, majd izgatottan hörpintett az italából.

Mennyi lehetséges?, kérdezte Pelsőczy, helyet csinált az apósának, és intett a pincérnek. Az öreg a fejét csóválta, és kezdetét vette az ingerült horkanásokkal kísért tárgyalás, melynek végeredményeként Pelsőczy csinos összeghez jutott. E pénz révén újabb kölcsönöket számoltak a kezébe, aztán ezek a kölcsönök további kölcsönöket szültek, míg végül együtt állt az a tetszetős, igazán meggyőzőnek látszó pénzmag, amely valójában nem volt, nem létezett, hiszen csak hiány volt, ám amellyel a férfi mégis megvásárolhatott egy kisebb méretű, de tűrhető állapotban lévő, oldalkerekes gőzöst a Dunai Gőzhajózási Társaságtól.

Klára úgy nevetett, mint egy boldog csengettyű.

Kislányom, hetvenkedett az apja, a jó üzletember nem azzal üzletel, ami van!

Hanem mivel, apácskám?!

A jó üzletember azzal üzletel, ami nincsen! S ha nyélbe üti a dolgot, akkor már az is van, ami eddig nem volt!

Pelsőczy vállalkozása évekkel előzte meg a Tiszai Gőzhajózási Társaság működését, az Attila és a Pannónia nevű gőzösök tiszai közlekedését. Első útján, amely próbaút volt egy hűvös hajnalon, még csupán néhány utast szállított a Klára. Mert Pelsőczy a kislányról nevezte el a hajót! Köd gomolygott a víz fölött, s a rikoltozó sirályok mintha a semmibe vezették volna a dohogó gőzöst. Pelsőczy boldog volt, akár egy gyerek. A délelőtti fény aztán elűzte a gomolygást, s Féreg úr rikoltozását a vörösen lángoló, őszi part visszhangozta. Mama Gyökér álmosan üldögélt a hajóorrba helyezett karosszékben, Levél úr a korlátra könyökölt, nézd az óriási jegenyéket, Mama, nézd az égerfákat, nézd!

Egy gázlónál Koszta Néró tűnt fel, mérgesen hadonászott.

Hát velem mi lesz, ti ilyen-olyan kurafiak?!

Próbaút, Néró!, kiáltott Pelsőczy.

A fűmuzsikus az öklét rázta, még mindig átkozta őket. Csongrád fölött aztán megálltak, bevárták Nérót, aki elúszott a hajóig, s a fedélzeten, mint a kutya, rázta magát, a kislányra hörgött, mire Klára az apja mögé bújt, onnan nyújtogatta a nyelvét.

A gőzös érkezésére elősiető szolnoki kikötőparancsnok igencsak meglepődött, amikor a hajóról csupán egyetlen bizonytalan járású utas tántorgott a partra, imbolygott kicsit, majd borízű böffentéssel a karjai közé zuhant. A Klára többnyire Szolnokig hajózott, ám ha az utasok valamelyike úgy kívánta, felúszott akár Tokajig is, de tovább nem volt ajánlatos merészkedni, a Tiszának azon a szakaszán legfeljebb dereglyékkel, csónakokkal lehetett közlekedni. Klára imádott az apjával lenni, s a férfi, ha csak tehette, vitte magával a kislányt e mérgezően önfeledt utakra. Azért nem volt ez egyszerű dolog, mert Margit a boldogtalansága összes fortélyát, kétségbeesése valamennyi ravaszságát bevetette, hogy a gyermek ne kísérhesse el az apját. Könnyáztatta arccal bizonygatta, hogy a hajó utasai zavaros történetekkel tömik tele a lány fejét, aki így is túl sokat álmodozik, és veszélyes szokásokat vesz föl.

Nocsak, dörmögött az apja, miféle szokások lennének ezek?!

Órák hosszat álldogál a szobatükör előtt, csak billeg, csak nézegeti magát!

A férfi nevetett, nem női dolog az efféle viselkedés, kedvesem?!

Az asszony nem tágított, konokul ismételgette, hogy a gőzös léket kap, elsüllyed, és ők odavesznek! A gyermek a vízbe zuhan, örvény nyeli el, fertőzést kap, meghűl a hideg szélben, a bőre leég, beteggé teszi a homok. Pelsőczy nyerítve kacagott, hiszen tudja, a víz alatt is átúszom a folyót, hát nem meséltem már, galambom?! Az asszony ingerülten fordult, oldalról még szigorúbb lett az arca. Férje megunta a vitát, elengedte a kislány kezét, egyedül ment.

Később Klára megtudta, az apja egyáltalán nem tud úszni, a lába ujját se merte soha beledugni a Tiszába, annyira iszonyodott a víztől.

Máskor nem hatott semmilyen érv, hiábavaló volt a legelszántabb veszekedés. Kellemetlen vonássá görbült a férfi szája, és elrabolta a kislányt, aki úgy érezte, szállnak a kikötőig vezető utcákon, cipőjük nem érinti a folyásokon átfektetett pallókat, mindenki őket bámulja. Mint boldog sípocska, úgy sikoltozott. Az apja megtorpant, s a gyermek arcába lehelte a dohány kesernyés illatát.

Hova megyünk, mondd hát!

Mintha bálba mennénk, suttogta a lány.

Akkor várunk, komolyodott el a férfi, a gyermek kezét elengedve újabb szivarkára gyújtott. A gyufafényben idegen, kellemetlen arcot látott a kislány.

Várni olyan rossz, görbült le Klára szája, menjünk, apuskám!

Várni jó, lehelte el a kék füstöt a férfi, és már vigyorgott. Újra ő volt, a mindig bohóckodó, kabátja zsebeiben csokoládét rejtegető, drága apja.

Ne feledd, meg lehet tanulni a várakozásban a jót, mondta. Amire vársz, leginkább az a tiéd. Azért vársz rá, mert nincs hozzá közöd. Akkor lesz jó várni, ha meg tudod köszönni neki, egy ígért alkalomnak, egy hiányzó másik embernek, hogy várhatsz rá. Akkor megérted, hogy ő is a tiéd. S ha megkapod, szomorú leszel, hogy nem várhatsz rá többé.

UTAZÁSOK FÖLDÖN ÉS VÍZEN

Ha az apjával játszott, az anyját féltékenység kínozta, az asszony a csipkelődő szavak mögött árulást keresett, a kócbabák, a papírfigurák, az ollók, a cérnagombolyagok, a selyempántlikák és a rajzok mind egy bűnös szövetség jelképei voltak. Amikor nevettek, az anyja összerezzent, sértődötten odébb húzódott. A vasárnapi ebéd fölött feleselgető mosolyok ingerültté tették, de soha nem lázadt nyíltan.

A gyermek kötelességtudóan járt a vasárnapi misékre, anyja mellett kuporgott a templomok dohszagában. Milyen sokat reszketett, milyen sokat fázott! Pelsőczy otthon heverészett, vagy kávéházban nézegette a snapszos poharak homályos fényét. Soha nem volt pénze, illetve valamiként volt mégis, titokzatos és fel nem fogható módon, mert annyi mindig jutott, hogy a kislánynak valami apróságot, játékot, édességet vegyen, vagy kialkudja magának a bort.

Vasárnap reggel Margit felöltöztette és megfésülte Klárát, kézen fogta és elindultak. Egyszer éjszaka nagy hó esett, az anya tétovázott a házuk előtt, majd térdig süppedve, a frissen hullt fehérségben mormolták el az imát.

Te vagy az összes hópehely, Istenem!

Te vagy az összes jégcsap, Istenem, mormolta Klára, és az anyjára sandított, hallja-e.

Ne olvadj el, Istenem, maradj jég, maradj hópehely!

Klára nem törődött a mások számára olyan nagy jelentőségű eseményekkel, mint elsőáldozás vagy bérmálás, emlékei összekeveredtek, az ostya savanyú volt, s amikor a pap megpaskolta az arcát, hogy Krisztus szenvedésére emlékeztesse, a párnás ujjak a gyertya illatát lebbentették az arcbőrére. Azokat az elnyúló, délelőtti ködökbe vesző sétákat szerette, melyekben szinte maguk is árnyakká váltak. Ilyenkor szerette a leginkább az anyját. Ilyenkor nem tartott tőle, ilyenkor hozzábújt, sovány melleire fektette az arcát. Vasárnap reggelenként izgatottan készülődött, nem kellett noszogatni, sietett a reggelivel, kapkodott az öltözködéssel, és olyan sebesen fésülködött, hogy hajcsomók maradtak a fésű fogai között. Útközben szótlanok voltak, és Klára soha nem tudta előre, melyik templomba tartanak.

Istenke, Istenke, te se tudod, melyik házadat foglaljuk el!

Felesleges volt kérdeznie, többnyire az anyjának sem volt határozott célja, elindultak a Szentháromság utcán, kerülgették a szekerek vájta gödröket, megbámultak egy tüzelőfával rakott kocsit, aztán tököt vettek, és a kislány csak ámult, hogy az anyja sült tököt eszik a zúzmarás hidegben, ez hihetetlen volt, mintha valami titok kínálgatná magát, aztán az anyja eldobta a tökhéjat, és szó nélkül indult, vitte a kislányt, vagy éppen Klára húzta őt, hogy mindenféle kanyargások után a Rókus városrészbe jussanak.

Aztán hetekig Felsővárosba, a Szent György-templomba jártak, amit a minoriták igazgattak, akik éppúgy ferencesek voltak, mint az alsóvárosi csuhások, talán csak valamivel vidámabbak. Ezt persze az apja mondta, és Klára nem nagyon hitte, mert látott ő kapatosan nevetgélő barátot az alsóvárosi templomnál is, ahová egy másik hétvégén látogattak. A kislány sokat fázott a misék alatt, nem is figyelt, ám a kalandos séták kárpótolták a nyűgökért. Imádott az elhajló utcákon járni, ablakokon belesni, udvarok kerítéslécein átkukucskálni, fogadók ajtaján bekukkantani. Amikor a Palánkba jutottak, anyja fölgyorsított az Arany Sas fogadó bejáratánál. Milyen gyönyörű nők és hatalmas férfiak álldogáltak a díszes ajtóban! Az Egyház térre értek, s a Dömötör-templom hagymakupolája fénylett, mintha aranyból kalapálták volna. S ha az oroszlános Dáni-ház felé kanyarodtak, az éppúgy természetes választás volt, mint amikor lefordultak a zsidó imaház felé, ahol sietős férfiakat látott, kicsit félt tőlük, félt a kalapjuktól, a hosszú, fekete kabátjuktól. Már felismerte Derera Ignácot, aki egyszer Hosszúnapon tűnt el, és aki meglett, mert nem kellett az ördögnek. Néha ő irányított, ujjainak szorításával mutatta anyjának az irányt. A halpiacon, mint óriási aranypénzek, fénylettek a dévérek és a pontyok, és méteres harcsákat, kecsegéket látott, egy kosárban fekete kígyók tekeregtek, és ő elképzelte, hogy ezek a szörnyetegek, miközben ő a vízben pancsol, úszkálnak alatta, látják a testét, és bármikor a húsába falhatnának.

Ne harapj, csak a bajszoddal csiklandozzál, Harcsa bácsi!

A hosszú orroddal csak a talpamat csiklandozd, Kecsege néni!

A piaccal szemben állt a Schäffer-ház, és az apja mesélt neki Schäffer Ádám elzászi vaskereskedőről, aki azt a gyönyörű házat emeltette, állítólag azért, mert kedvelte a halszagot, és ha kinézett az emeleti ablakán, látni akarta a Tiszát. Az apja azzal dicsekedett, járt bent a házban, ahol nem reccsen a padlózat, mert rózsafából faragták, bécsi porcelánok ragyognak az aranykallantyús vitrinekben és pufók angyalok vannak a mennyezetre festve.

Miért járt ott, apuskám, talán vasat, rezet akart venni?, incselkedett a kislány.

Egy festményt akartam megnézni, te kis buta, vonogatta a vállát Pelsőczy, mert Schäffer úrnak, tudd csak meg, Rubense is van! Hiszen fogalmad sincsen, ki volt Rubens! Híres holland festő, egyszer a feleségét lefestette ruha nélkül, szólta el magát, és a szája elé kapta a kezét, Klára pedig csak kuncogott.

Eljöttek a halpiacról, és az anyja szórakozottan hagyta irányítani magát. Anya és lánya az ilyen utakon kerültek a legközelebb egymáshoz. Mint akik szövetséget kötnek, nem kellett beszélni, szavakat próbálgatni, nem kellett parancsolni, engedelmeskedni. Klára azt gondolta, az anyja titkos lázadása ez a szédítő sétálás. Lassan kiismerte a város titkosabb zugait, egyedül is eltalált bárhová, a Makkoserdő ligetétől hunyt szemmel tudta az utat hazafelé. Tudta, hol a legszebbek a csavart törzsű akácok, itt egy magas jegenye, amott diófák, hársak, platánok, egy sor égerfa állta az útjukat, máskor a Tisza folyásain keltek át, és olyan izgalmas volt, hogy remeg alattuk a palló. Leginkább a rókusi templomba szeretett járni, ami mellett ispotály is működött. Látott szekereken hozott bénákat, szélütötteket, elmeháborodottakat és halottakat, az anyja egy félszemű embernek pénzt adott, a férfi azt bizonygatta, valaha dolgozott az apjának.

Aztán a kislány megértette, járjon bármennyit templomba az anyja, nem Istent és a hitet keresi. Az anyja azokkal a szenvedő lényekkel keresi a közösséget, akik az oltárképekről, a festett oldalfalakról és mennyezetekről néztek rájuk. Szent Rókushoz imádkozott, aki gugásokat gyógyított, majd maga is elkapta a döghalált. Megcsodálta a Szűzanya megannyi arcát, a fiatal Máriát, a fiát gyászoló idős asszonyt, a rossz hírű Magdolnát, György vitézt, aki legyőzte a sárkányt, Antalt, aki a szegényeket gyámolította, akárcsak Szent Ferencet, aki úri gönceit a sárba dobva vált az elesettek istápolójává, és Szent Katalint, akit szűzen fejeztek le. Vasas Szent Péter durva faragású arcát kiváltképpen sokat nézegette, aki kiűzi belőlünk a gonoszt. De nem a jóság érdekelte. A gyötrelmek, a fájdalmak és a vértanúságok érdekelték, mintha e rémséges és elhivatottsággal teli életekkel akarta volna bizonyítani, van gyötrelmesebb is annál, mint ami vele történik. Holott ami vele történt, az nem volt sem szokatlan, sem ok nélküli, és ezt tudta ő is. Volt egy részeges és mihaszna férje, mogorva szülei kitagadták, volt egy folyton szállni készülő kislánya, akinek hiába szorította a kezét, soha nem érezte közel magához. S hogy ő mennyiben tehet arról, hogy így alakult az élete, s egyáltalán, bírhat-e ő akkora szenvedéssel, mint például Katalin, akinek a testét késekkel vagdalták, kérdés maradt, de gyötrelmes bizonytalansága tovább keményítette egyébként sem lágy vonásait, s a mozdulatai, mintha rozsda enné őket, szinte csikorogtak, és fájtak annak is, aki csak látta őket. A kislány értette mindezt, és nem tudott mit tenni. Talán nem is akart. Azt gondolta, az anyja csak próbálgatja a szenvedés formáit, a magányt, a szeretet hiányát, mert igazán szenvedni sem tud. Nincs elég érzelem benne. Anyja az imákat is színtelen hangon suttogta. Klára sem szeretett imádkozni, nem tudta helyesen elmormolni a kötelező mondatokat, ezért különféle kéréseket talált ki.

Istenkém, fessük kékre az összes embert!

Lesz, Istenkém, lesz egy pillanat, amit én teremtek neked!

Találjak egy olyan könyvet, amelyet csak én tudok elolvasni!

Találjak, találjak egy olyan könyvet, ami csak rólam szól!

Akkor délután a Szent György téri templomba tértek be, és egyedül voltak bent, a templomszolga a dolgára mehetett. A templom előtt koldus asszony ringatta gyerekét, adtak neki pénzt. Ahogy behajtották maguk mögött a nyikorgó ajtót, először az ismerős, görnyedt hátat látta meg, aztán a sáros cipőt is, és ekkor már tudta, az apja térdel az oltár előtt. Pelsőczy is cipőt hordott, mint a németek. A gyertyák lángjai életre keltették a szentképeket, a puttók körbeszálldostak, és Jézus rámosolygott a térdelő emberre, aki ekkor, mintha érezné, nincsen egyedül, hátrapillantott, majd, mintha nem akarná látni őket, visszafordult és imára kulcsolta a kezét.

Hazudott, suttogta Klára, hazudott nekem az apus!

Nem hazudott, suttogta az anyja, és erősen szorította a gyerek kezét, nehogy közelebb menjen.

Akkor miért csinálja?!

Nem érted?

Nem.

Érted imádkozik, mondta az anyja, és a bejárat felé húzta a gyereket.

Hát senki sem az, aminek látszik?, kérdezte sírva Klára már a szabadban, a templomajtó előtt, a szél az arcukba vágott, a koldusasszony sehol sem volt, s a rongy, melyben a gyermekét ringatta, a földön hevert, egy fahasáb volt a kicsi. Az anyja hallgatott, az eget bámulta, lassú, piszkos ködöket húztak odafent a felhők. Mire hazaértek, már otthon heverészett az apja is. Mogorva volt, sápadt, valami újságot lapozgatott. Margit nem szólt hozzá, a köszönését sem fogadta, némán tett-vett a konyhában. Olyan volt a csend, hogy Klárának fájt. Az apja végül felállt, megfogta a kezét.

Gyere, mondta, és kivezette az udvarra, már egészen hideg volt, alkonyodott.

Bármi történjen is velem, te mindig ébressz fel, érted?

Nem, suttogta a kislány.

Arra kérlek, ébressz fel, érted?

Nem értem, ismételte Klára.

Akkor a férfi hirtelen leült a földre, hátrahanyatlott, a szája tátva maradt, s az arcára kiült az a félelmetes vonás, amitől a kislány annyira félt. Az apja nem mozdult többé, nem is lélegzett. Fehéren világítottak a körmei. Az apja meghalt. Sárga volt az arca, halott volt egészen, nem mozdult. Klára a szája elé kapta a kezét. Csak nézte az apját, rémülten, elszörnyedve, aztán hirtelen fordult, a lakásba szaladt.

Anyuskám, anyuskám, meghalt az apus!

Az anyja lassan nézett rá, elfintorodott, nem szólt.

Anyuskám, anyuskám, meghalt az apus!

Az anyja undorral nézett vissza, rántott a vállán. Klárát vad indulat fogta el, nagyot kiáltva az anyjára csapta az ajtót, újra az udvarra szaladt. Az apja ugyanúgy hevert, nem mozdult, halott volt. Klára megrángatta.

Ébredj fel, Pelsőczy László, ébredj fel, Pelsőczy László!

De az apja nem mozdult. A kislány állt fölötte, már sírt, hidegnek érezte a könnyeit. Vagy csak az arca lángol? Lassan este lett, és ő tudta, hiába menne az anyjához. Hiába kérne tőle bármit! Tekintetével követte a lakásból kiszűrődő lámpafényt, az is ellenséges volt, az udvar földjére homályos foltokat, árnyékokat festett. A fák ritkás lombjában is sötét lett, de járt a szél, biztosan itt van a közelben Mama Gyökér és Levél úr. Féreg úr biztosan lesi őket valahonnan. A kislány leguggolt a férfi mellé. Megsimogatta a hideg, elcsúnyult arcot. Majd, mint aki gondol valami merészet, felpattant és beszaladt a házba, s a vitrinből üveget kapott elő. Szagolgatott, valami édeset, likőrt keresett. Mindjárt felébredsz te, apukám! Mindjárt járod a táncot! Amikor megtalálta a szeszt, visszafutott az udvarra, s a kis poharat, amit szintén magához vett, apja félelmetes arca mellett töltötte tele.

Ébredj fel, Pelsőczy László! Ébredj fel, Pelsőczy László!, suttogta.

Az apja erre nagyot horkantott.

Nahát, nahát!, suttogta Klára, nagyon mérges volt.

A férfi lassan nyitotta ki a szemét, aztán elvigyorodott.

De sokáig tartott, kislányom!, sóhajtotta, majd nyerítve felnevetett, na, siessünk lefeküdni, holnap korán kell kihajóznunk!

A hajóutakon gyönyörködve hallgatta apja történeteit a vízről és az égről, a láthatáron torlódó felhőkről, melyek délutánra mindig emberekké váltak. Ott vagyok, ott!, mutogatott Pelsőczy a jegenyék fölé, és a kislány csodálkozva látta, hogy a felhő valóban hasonlít az apjára. A férfi elmesélte, a meder hol rejti Attila, a hun király koporsóját, hol süllyedt el a török korban egy kincsekkel megrakott uszály. Mutogatta a parton magasodó nyárfákat és a hullámzó füzek zöld szalagját, a gázlóknál sistergő folyást, a kompokat, melyeken megrakott szekerek várakoztak. Hangja a túlpart bokrai közül visszhangzott, amikor azt kiáltozta, hogy a Maros torkolatát át akarják helyezni, a folyót a város alatt akarják a Tiszába belevezetni, úristen, úristen, micsoda marhaság! Szerb kereskedőknek arról beszélt, Szeged a Tisza folyásának legmélyebb pontjára épült, s a csoda nem az, hogy eddig nem pusztult el, hanem hogy nem hetvenhétszer pusztult el. A kereskedők a hasukat fogták, na, majd a mi kölkeink elpusztítják, kiáltozták, s tovább vedelték a pálinkát. Pelsőczy visszaimbolygott a gyerekhez, mert baljós helyhez közeledtek.

Csongrád városa alatt hatalmas löszfal emelkedett a víz fölé, és ha erre jártak, az apja suttogva mesélte, hogy egy forró nyári napon, amikor a lösz kőkeményre száradt, egy fiút szögeztek rá a társai, kifeszítették, akár Jézust a rómaiak, rákalapálták a szerencsétlent a mederfalra, és hagyták, hogy kiszenvedjen. Éppen virágzott a kérész! Mintha e csodás esemény is a büntetés része lett volna, a rovarok a jajgató fiú szájából röppentek elő, hogy aztán forogva hulljanak a Tiszába. Halott kérészek sárga bőre fedte a folyót, tűnődött az apa.

Mi lett a fiúval?!, sápadozott a kislány.

Kiszállt az angyal a szeméből, elaludt örökre.

Kérész lett ő is?, kérdezte Klára.

Az apja nevetett, persze, persze, ha az emberből kiszáll az angyal, kérész lesz biztosan.

A kislány izzadságtól lucskosan ébredt. Rémületes álmainak állandó vendége lett ez a történet. Olyan sokszor elképzelte a fiú haláltusáját, hogy bármikor felismerte volna. Sápadt arcot látott, fényes fogakat, szőkén göndörödő szőrszállal ékesített, tolakodó állat, és elevensége ellenére is szorongó tekintetet. S amikor évek múlva Frei kalaposasszonyságtól hazatérőben ez az arc minden különösebb előzmény nélkül elébe ereszkedett a portól szikrázó Fő tér forgatagában, egyáltalán nem csodálkozott. Gyerekkorától készülődött arra, hogy Pallagi Ádámot felismerje, s amikor a pillanat megtörtént, nyugalom áradt szét benne.

Szeretett magányosan nézelődni. Az apja elvonult, végenincs beszélgetésbe bonyolódott az utasaival, de a szeme sarkából mindig felügyelte a korlátra könyökölő, álmodozó gyermeket. Nagy csobbanással méretes hal dobta fel magát, mintha tálcányi ezüstöt vetett volna föl a mélység, Klára kacagott, a lábszárára freccsent a víz. Apró halak rebbenését látta, ahogy nyílvesszőkként csapnak szerte a víztükör alatt, mert nagy, lomha árnyék mozdul feléjük.

Csoda volt, de egyszer sem futottak a vízfelszín alatt rejtőző homokpadra, pedig hányszor fenyegették őket öreg tiszai hajósok, akik azzal dicsekedtek, hogy a mederfenékig lelátnak, hogy egyszer pórul járnak! Pelsőczy harsányan nevetett, drága bátyáim, a fenékig én is ellátok, csakhogy még tovább is. S mintha valóban így lett volna, váratlanul gyors manőverre utasította a kormányost. S a gőzös máris zavartalanul pöfögött tovább.

Klára bámulta a kis forgásokat, melyek egy sötétebb örvény körül keringtek, akár a bolygók a Nap körül. Faágak sodródtak lefelé, a törzsön rablómadár ült, akár egy egyiptomi szobor. Őzek csapatát látta, az állatok a víz fölé hajoltak, közben riadtan tekingettek, s már futottak is, elsimult mögöttük a füzes függönye. Hálókkal bajlódó halászok integettek, fiúk csutakoltak lovakat, a nevetésük egyszerre csúfolt és csábított. Nyári napokon mezítelen fürdőzők fröcskölték a vizet, a fiúülepek úgy világítottak feléje, mint a sütésre váró tészták. Ölét a korlátnak szorította, nem értette, miért lesz olyan jó, hogy kuncognia kell. A legjobb játéka az volt, hogy belebámult a napba, már lángban állt az