A sienai bűnös

Brigitte Riebe

A sienai bűnös

A mű eredeti címe

Die Sünderin von Siena

© 2007 by Diana Verlag, a division of Verlagsgruppe Random House GmbH, München, Germany

Hungarian translation © dr. Réti Emese

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

DR. RÉTI EMESE

Szerkesztette

FÖLDES ZSUZSANNA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2.

Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Irodalmi vezető SZALA BOGLÁRKA

Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA

Kiadói munkaszám E3274-11

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. készítette

2014

Andrea, a mi művészünk emlékére

A só a legtisztább szülők, a Nap és a Tenger teremtménye.

Püthagorasz

Cum sale panis latrantem stomachum bene leniet.

A só és a kenyér pírt varázsol az orcákra, és elűzi az éhséget.

Horatius

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönet illeti meg a történész dr. Stefanie Rissét (An­ghiari, Olaszország), helyi „tanácsadómat", aki a regény keletkezésének egész folyamatában ötletekkel, információval és szeretetteljes kritikával segítette a munkámat.

Köszönöm Susanne Mordhorst művészettörténésznek (Olasz­ország) a csodálatos és ismeretgyarapító napokat, amelyeket Siena művészetével és történelmével töltöttem el.

Michael Behrendt ezúttal is, mint oly sokszor, tudományos munkatársként fáradhatatlanul segített a regény megírásakor. Köszönet érte.

Szeretném külön köszönetemet kifejezni dr. Fabio Montecellinek (orvos szakértő, Salzburg) és dr. Oliver Peschelnek (Orvosszakértői Intézet, Müncheni Egyetem) a mérgezéses esetekkel kapcsolatos szakértő tanácsaikért.

Első könyv

Lecorno

Az Egyszarvú contradája

Első fejezet

– Ha elhagyod ezt a házat, meghalsz!

Az asszony még sosem látta ilyennek a viaszszerű arcot és a haragtól égő szempárt. Ez az igazi arca, futott át Gemma agyán, és nem az a kedves maszk, amivel eleinte mindnyájunkat megtévesztett. Önkéntelenül erősebben megmarkolta a lépcsőkorlátot. Egy lökés, és a következő pillanatban valószínűleg törött nyakkal heverne a lépcső alján. Előfordult már, hogy kívánta a gyors véget, egy tragikus balesetnek tűnő halált, ami végre örökre véget vetne minden szenvedésnek, szégyennek és rémálomnak.

De most felébredt benne az ellenállás, későn, ám annál hevesebben, és pontosan tudta, hogy ezt Lupo is megérezte. Mielőtt a férfi jobban sarokba szoríthatta volna, ügyesen kikerülte felfelé, és a lépcsőfordulóban sokkal biztonságosabban állt a lábán, mint egy perccel előbb. Ez láthatóan még jobban feldühítette fenyegetőjét.

– Hová mennél? – a hangja harsogott a nő fülében. – Talán koldusként visszamész apádhoz? Mit gondolsz, mit tart egy Bartolo Santinihez hasonló ember az olyan használt áruról, mint te, aki csak szégyent hoz rá?

Ezzel a legérzékenyebb pontját találta el a férfi, hiszen ez a kérdés régóta kavargott benne. Semmi sem állt távolabb Gemmától, minthogy bemocskolja a családja hírnevét, de nem tudta, nem akarta többé elviselni a sötétség e házát.

– Elmegyek – mondta. – Nem tarthatsz vissza.

A férfi úgy vetette rá magát az asszonyra, akár a ragadozó a prédájára, és a földre taszította.

– A feleségem vagy, tehát a tulajdonom. Azt teszek veled, amit akarok. Bizonyítsam be itt helyben?

Az utóbbi időben a sok zabálástól elhízott testével ránehezedett, és erősen a földhöz szorította. Ifjúkori szálassága, amit az asszony egykor oly vonzónak talált, rég a múlté volt, hiszen Lupo di Cecco semmiben nem tartott mértéket. A benne élő telhetetlen démon mindent elnyelt, ami az útjába került: sültet, szőlőhegyet, ezüstöt, asszonyt. Gemma rémületére a férfi a ruháját ráncigálta, és a nyakát csókolgatta.

– Ezt hiányoltad? Ezért vagy ilyen mogorva és makacs? Ezen változathatunk – folytatta a visszataszító nyalakodást, amitől a letepert asszony szemét elöntötték a düh könnyei.

– Eressz el! – védekezni akart, de férje vaskos combjai satuként szorították a lábát, és amikor megpróbálta megütni, megragadta a karját. – Undorodom tőled, Lupo!

– Erősebben akarod. Legyen, kedvesem. – Nem vesződött tovább a szalagokkal, hanem megragadta a ruháját. Dühös szorításában Gemma fűzője elszakadt, hirtelen hűvösséget érzett a bőrén, aztán felsikított, mert a férje olyan erővel harapott bele a mellébe, hogy kiserkent a vére.

– Pokolfajzat! Fájdalmat okozol. Hagyd abba azonnal!

– Ez tetszik neked, igaz? – Úgy nézett ki, mint aki megőrült, a haja összevissza állt, és vad vigyorra húzta a száját. – Gyerünk, mondd ki, de ha nem, az sem érdekel. Tudtam, hogy ez is eljön egyszer. Mindig úgy viselkedtél, mint egy szemérmes apáca, de szerencsére ennek már vége. Csodálatos idők várnak ránk most, hogy már megértetted, ki az úr a háznál.

Az asszony térdével lágyékon rúgta.

Lupo feljajdult, elengedte Gemmát, akinek elég ideje volt rá, hogy oldalra forduljon. Egy szempillantás alatt talpra ugrott, és lenézett támadójára.

– Ne érj hozzám többet! Különben nem állok jót magamért – mondta.

– Ezt még megbánod – sziszegte Lupo fájó testrészére szorítva mindkét kezét. – Eltaposlak, akár egy férget. Te…

Gemma lerohant a lépcsőn. A konyhaajtó előtt megállt. Odabent a cselédek épp a vacsorát készítették. A böjti időszak, amire számos, szigorú étkezési szabály vonatkozott, még nem ért véget, ám Lupo erre is megtalálta a megoldást. Nagy tésztákat nyújtottak, amikbe elrejthettek egyet-mást, például egy egész kacsát, amit a szent szabályok kedvező értelmezésével szükség esetén vízi állatnak lehetett tekinteni, azokba pedig galambot töltöttek. Mellé kandírozott hagymás zöldséges pastát, majd édességet szolgáltak fel. Gemmát elfogta a rosszullét, amikor erre a dőzsölésre gondolt, miközben most, tél végén Sienában sok embernek nélkülöznie kellett. Hallotta a konyhában az asszonyok beszélgetését, nevetését, és falként zárta körül a magány túlságosan is jól ismert érzése.

Kérjen segítséget a szolgáktól? Ezt nem tehette, és nem is akarta. Lupo ugyanúgy a hatalmában tartotta őket, mint őt magát túlságosan is hosszú időn át. Fentről lassú lépteket hallott.

Tekintete segítség után kutatott, meglátta egy szögre akasztva régi barna köpenyét, amit nemrég adott oda az egyik cselédnek. Elvette, a vállára terítette, és határozottan lenyomta a kilincset. Hála a Madonnának a ház ajtaja most nyitva volt, ami az utóbbi időben ritkán fordult elő.

Szinte félálomban kibotorkált az utcára, és a falhoz lapulva még épphogy ki tudott kerülni egy szárnyasokkal megrakott kocsit. Csak mikor elhaladt mellette, akkor vette észre, hogy becsukódott mögötte az ajtó. Kijutott. Szabad volt.

Vetett még egy utolsó pillantást az erősen tagolt homlokzatú háromemeletes házra, amit íves ablakai kívülről palotához tették hasonlatossá, belül viszont hidegség és gyűlölet uralkodott benne. Az erős szél belekapott a kerület, a contrada zászlajába, ami az első emeleten lobogott megtáncoltatva az Egyszarvút. Annak idején, amikor az esküvője közeledett, Vanozza nagymama fáradhatatlanul mesélt erről a félénk mesebeli állatról, Gemma pedig izgatottan szívta magába minden szavát. Mindenesetre akkor még nem sejthette, hogy mérgezett a szarva, és hogy milyen sokáig fog fájni és vérezni a seb.

Futásnak eredt, hogy lerázza magáról ezeket a gondolatokat. A mozgás jót tett neki, mert a szembefújó szél még mindig hideg volt, még itt, a szűk utcákban is, ahol nyáron a forróság elviselhetetlenül megrekedt. Gemma egy ideig nem is vette észre, merre megy, de úgy tűnt, a lába ismeri az utat, és annyira el volt foglalva önmagával, hogy ügyet sem vetett a rászegeződő kíváncsi tekintetekre. Kapucniját mélyen az arcába húzva lépésről lépésre maga mögött hagyta Lupo di Ceccót és minden vele kapcsolatos dolgot.

Egy keskeny mellékutcából egy pillanatra látta a Campót, amit üresnek és szokatlanul sivárnak talált, és csak miután továbbment, jutott eszébe hirtelen, mi ennek az oka. Eltűntek a sarlós fecskék, a levegő kormos tollas akrobatái, amik őszig a templomtornyok körül cikáztak. A viszontlátásra még várni kellett, mert bár közeledtek a húsvéti ünnepek, a tél oly erővel tartotta markában a várost, mintha sohasem jönne el többé a tavasz.

Amikor kifulladva megállt a dóm kapuja előtt, Gemma ráébredt, hogy kezdettől fogva a katedrálisba igyekezett. Lupo kedvéért az esküvőjük óta a szentmisét legtöbbször a Szent Ferenc-bazilikában hallgatta, de sehol sem érezte olyan közel magát Istenhez Sienában, mint e szigorú fekete-fehér oszlopok között, amelyek minden hétköznapit kívülre száműztek, és elmélyülésre késztettek. Derengő fény vette körül, amint belépett a hatalmas templomhajóba, lassan és hódolatteljesen, ahogyan az édesanyjától kicsi gyerekkorában tanulta.

Belemártotta ujja hegyét a szentelt vízbe, és keresztet vetett. Hirtelen elgyengült. Habár az édesanyja már nagyon régen meghalt, Gemmának egyszeriben annyira hiányzott, mintha csupán pár napja vesztette volna el.

– Nem akartam szégyent hozni rád – suttogta, miután meggyőződött róla, hogy senki sem hallhatja. – Soha! És apára sem. De már rég nem voltál velem, amikor Lupo megkérte a kezemet. Bizonyára óva intettél volna tőle. Lavinia viszont alig várta, hogy megszabaduljon tőlem, és én is mindenképpen hozzá akartam menni ahhoz a démonhoz.

Ez a bensőséges suttogás olyan jótékonyan hatott a lelkére, mintha az anyja valóban hallaná.

– Az esküvő után folyton szégyelltem magam, és éjszakákon át sírtam, mert azt hittem minden egyedül az én hibám. Mégis mindig abban reménykedtem, hogy Lupo egyszer megváltozik. Neki azonban ez álmában sem jutott eszébe, ellenkezőleg. A béketűrésem még féktelenebb ördöggé változtatta. Káin bélyegeként a homlokomra volt írva…

Félbeszakította vallomását, hallotta, hogy kinyílik, majd bezáródik a kapu, aztán gyors léptekre és gyermekhangokra lett figyelmes. Gondolkodás nélkül behúzódott az egyik oldalkápolnába, és térdre borult a Madonna del Voto előtt.

Egy időre megfeledkezett a külvilágról. Eleinte vadul kavarogtak a gondolatai, aztán kitisztult a feje, mintha egy erős széllökés valamennyi sötét viharfelhőt elsöpörte volna. Ugyanakkor visszatértek a kétségei.

Elmenekült Lupo házából, és ezzel megbélyegzetté vált. A tiszteletre méltó feleség rangját feladta, és mostantól halála napjáig a gyűlölt férfi asszonya marad. Senki sem forgathatja vissza az idő kerekét, már nem lehet Bartolo óvott, kíváncsi, sőt gyakorta kotnyeles legidősebb lánya, akinek az egész világ egy izgalmas ünnep volt. Ha menedékre akarna lelni atyja házában, újból a gyámsága alá kellene helyeznie magát. Amikor a húgai zavarodott arckifejezésére gondolt, akik az esküvőjekor azon civakodtak, melyikük vigye az uszályát, még elviselhetetlenebb érzés tört rá, mint Lavinia káröröme miatt.

Nem, nem mehet vissza, amíg a büszkeség szikrája még ég benne.

Ha elhagyod ezt a házat, meghalsz. Vajon valóra válhat Lupo szörnyű fenyegetése?

Sírva fakadt, a könnyek a köpenyére hullottak, amikor hirtelen félénken meghúzgálták a ruháját. A balján három gyerek állt, egy sovány, kopaszra nyírt fiúcska, akinek a füle túlméretezett barnás vitorlaként állt el a fején, és két kislány, akik nem kevésbé kíváncsian bámultak rá. Az erősebbiknek rózsás teliholdarcocskája volt, a mosolya pedig esti szellőre emlékeztette Gemmát.

– Angelina azt mondja, nem szabad sírnia – mondta a fiúcska. – És Cata mindenképp meg akarja vigasztalni. Hiszen itt van a Szent Szűzanya házában. Ezenkívül túl nagy ahhoz, hogy így sírdogáljon.

A két lányka e szavakra megfontoltan bólintott, habár Gemma úgy vélte, kicsik még ahhoz, hogy valóban megértsék. Különösen a kerek arcún látszott, hogy hirtelen eltávolodik, és idegesen tördeli a kezét, mintha a lelkében heves vihar dúlna. Gemma először ügyet sem vetve rájuk el akart fordulni, de meghatotta az idegen gyermekek váratlan együttérzése.

– Néha mégis sírnunk kell – felelte, miközben felállt. – Akkor is, ha felnőttünk, mert az élet a nagyokhoz is lehet kegyetlen. Azt hiszem, a katedrális erre a legjobb hely.

– Lelio? Angelina? Cata? Hol bujkáltok már megint?

Egy magas, karcsú nő közeledett feléjük gyors léptekkel. Sötét köpenye eltakarta a ruháját, haját illendően vastag, fehér fátyol fedte.

– Itt vagyunk, mamma Lina – kiáltotta a fiú. – Egy gyönyörű hölggyel, aki sajnos nagyon, nagyon szomorú.

– Bocsásson meg, ha a kis gézengúzaim zavarták – mondta az idegen nő. Gemma ritkán hallott ilyen kellemes hangot, kissé mély volt ugyan, de minden gúnyos él nélkül csengett. – Még meg kell tanulniuk, hogyan viselkedjenek Isten házában. – Kézen fogta a lányokat. – Lelio, gyere te is. Előbb kérjetek gyorsan elnézést.

– Hagyja csak – felelte Gemma. – Kiragadtak a komor gondolataimból, és éppen erre volt szükségem.

Lelio megkönnyebbülten mosolygott.

– Ők az új húgaim. Az okos Angelina és a kedves Cata. Néhányan azt gondolják, hogy buták, de ne higgyen a látszatnak, sokkal többet megértenek, mint gondolnánk.

Cata ismét mosolygott, és Angelina is vidámabbnak látszott.

– Ráadásul túl fiatalok ahhoz, hogy rossz legyen a lelkiismeretük – mondta Gemma. – Ez valamikor magától is elérkezik, és általában nagyon hamar. Nem gondoljátok?

Az asszony lehajtotta a fejét, mint akiben ezek a szavak olyasmit ébresztettek fel, amit inkább titkolni szeretett volna, és amikor ismét rájuk nézett, kissé zavartnak látta a kis társaságot.

– A gyermekeimnek kicsi koruktól meg kell tanulniuk mindent, hogy egyszer olyan emberekké váljanak, akiket mindenki tisztel és becsül – mondta az idegen.

– Már most bizonyára nagyon büszke rájuk – mondta Gemma. – Monna…¹

– Mamma – javította ki a nő. – Mamma Lina. Így szólít mindenki itt Sienában.

– A gyermekek még oly kicsik, és máris telve vannak együttérzéssel az idegenek iránt is, mamma Lina – folytatta Gemma, leplezve a szokatlan megszólítás miatti meglepetését. – Nem, a három angyalkája egyáltalán nem zavart, ellenkezőleg. Efelől biztos lehet.

Miután az asszony és a gyermekek elbúcsúztak, újból letérdelt, de minden erőfeszítése ellenére sem sikerült az imájára figyelnie. A komor gondolatok még hevesebben törtek rá, és úgy zsongtak a fejében, mint méhek a kaptárban.

Mit tegyen? Hagyja el a szeretett várost, ahol felnőtt, és valahol idegenben keresse a boldogságot? Meneküljön távoli rokonokhoz, amíg kétségbeesett lépésének híre onnan is elűzi? Vagy fusson Siena vörös falain kívülre, a földekre, feküdjön le, és várja, hogy az éjszakai fagy kegyesen megölje, és megszabadítsa minden gondjától?

Hirtelen még a fekete-fehér oszlopokat is néma, könyörtelen figyelmeztetésnek érezte, és nem bírta tovább elviselni a látványukat. Felugrott, és kibotorkált a szabadba.

– Asszonyom.

Egy pillanatig azt hitte, hogy álmodik, de valóban mamma Lina és a gyerekek álltak előtte az alkony fényében.

– Végre itt van – lépett oda hozzá a fiú, akit merészen követtek a lányok is.

– Ragaszkodtak hozzá, hogy megvárjuk – mondta Lina bocsánatkérően. – Főleg Leliót nem lehetett lebeszélni róla. „Szüksége van ránk", ismételgette. Ő is olyan egyedül van, mint mi voltunk egykor. Érzem, hogy nem tudja, hová menjen. Biztosan szüksége van ránk.

Gemmát kellemes melegség öntötte el. Mikor aggódott érte valaki utoljára ilyen meghatóan? Lehajolt Lelióhoz és kezét a kopasz fejecskére tette.

– Különleges fiú vagy, Lelio – mondta. Csak most tűnt fel neki, hogy a gyermek jobb fülén mély vágás éktelenkedik. Akár egy fiatal kandúr, aminek meg kell küzdenie a fajtársaival az élelemért és a rangsorban betöltött helyéért, gondolta meghatottan. – Ráadásul okos is. Tudod?

Lelio az elragadtatástól némán bólintott.

– Igazad van. Elvesztettem az otthonom, és nem tudom, hová mehetnék. Talán van valami ötleted?

– Igen – mosolygott a fiú kivillantva erős, szabálytalan fogait. – Van, de csak akkor, ha megmondja, hogy hívják.

Kendőzetlen modora mosolyt csalt az asszony arcára.

– A nevem Gemma – felelte habozás nélkül. – Gemma Santini.

Miközben Gemma fülében még visszhangoztak saját szavai, Angelina bizalommal telve nyomta meleg pocakját a combjaihoz, Cata pedig olyan magától értetődően fogta meg a kezét a másik oldalán, mintha ezerszer tette volna már.

– Miért nem jössz velünk, Gemma? – kérdezte Lelio. – Elviszünk a Santa Maria della Scala Kórházba, ami sokáig a mi otthonunk is volt.

– Te vagy az új szakácsnő?

Gemma elfordult a fortyogó fazekaktól, és egy sötét szempárba nézett. Tekintete a borostás arcra, a sűrű, kócos ősz hajra siklott. A férfi úgy festett, mint aki most kelt fel az ágyból, de az arca meglepően fiatalnak tűnt.

– A szakácsnőt megbetegítette a fogféreg. Csak kisegítek, és attól tartok egyáltalán nem tudom pótolni.

Oldalra ugrott, mert a forró leves kifutott, és majdnem megégette a kezét. Kora reggeltől a konyhában dolgozott, babot pucolt, póréhagymát mosott, hagymát darabolt, tésztát gyúrt és nyújtott ki, végül metéltet főzött, ami már lassan megpuhult. Fájt a háta, és alig érezte a lábát, de ez még mindig sokkal jobb volt a betegek nyögésénél és nyöszörgésénél, akik a hatalmas teremben feküdtek, és ahonnan előző nap menekülésszerűen kirohant.

– Még sohasem láttalak idelent.

Most már csak a férfi szeme beszélt, amitől az asszony arcába szökött a vér. Lupo az esküvőjük után megtiltotta, hogy idegen férfiakkal beszéljen, és a békesség kedvéért ennek a parancsnak is engedelmeskedett. Hirtelen esetlennek és félszegnek látta magát, aki már a köznapi udvariasságtól is rég elszokott.

– Csak pár napja vagyok itt.

A férfi nem mozdult, csak állt, és állhatatosan nézte. Gemma önkéntelenül végignézett magán. A festetlen, oblátus öltözet, amit Celestinától kapott saját szakadt ruhája helyett, úgy lógott rajta, akár egy zsák, amit a derekán egy zsinórral fogtak össze. Mellén hímzésként díszelgett a sárga létra, a Santa Maria della Scala összetéveszthetetlen jele, amit még az egész városban keresett finomságnak számító kenyereken is látni lehetett. A durva anyagon liszt, zsír és tojás maradékai éktelenkedtek, Gemma olyan piszkosnak és izzadtnak érezte magát, mint a legutolsó cseléd.

– Miért bámulsz így rám? – rivallt a férfira, mert szégyellte magát. – Nincs jobb dolgod?

– Nem tehetek róla, végre megtaláltam, amit olyan régen keresek.

Az asszonyt égető érzés járta át. Mi van, ha Lupo küldte, hogy erőszakkal visszavigye? Gemma még sosem látta ezt a borotválatlan férfit, de ez nem jelentett semmit. Az utóbbi évek keserű tapasztalataiból megtanulta, hogy Lupo keze messzebbre ér, mint sokan hinnék. Talán a kórház falai sem elég erősek ahhoz, hogy feltartóztassák.

– Valaki ideküldött, hogy kémkedj utánam? Akkor máris odébbállhatsz. Itt maradok, és kész.

A férfi felszabadultan nevetett, akár egy kölyök.

– Ennek igazán örülök. Különben mi lenne a terveimmel?

Gemma az utolsó pillanatban lekapta a tűzről az egyik fazekat. Az egész konyhát betöltötte a bab, hagyma és fokhagyma fűszeres illata. Fájdalmasan felsikoltott, mert elfelejtette kézbe venni az övén lógó kendőt, és az edény fogantyúja megégette a kezét. Szája elé emelte, és erősen fújta fájó ujjait.

– Matteo! – Hirtelen Celestina állt előttük. – Szóval itt bujkálsz! Már mindenütt kerestelek.

– Csak gyorsan…

– Majd később elmeséled. A rektor türelmetlenül vár odafent, és azt ajánlom, hogy siess, mert Barna egész reggel mogorva, mint egy medve. – Gemmához fordult, miközben Matteo kisietett a konyhából. – Mutasd lányom. Nagyon fáj? Hozzak kenőcsöt?

– Nem olyan szörnyű – Gemma igyekezett nem törődni az ujjain lévő hólyagokkal, mert zavarban volt ez előtt az alacsony, békaarcú asszony előtt, akinek okos szeme sokkal nagyobbnak tűnt valóságos méreténél. – Úgy-ahogy boldogulok. Legalábbis nagyon igyekszem, madre.

Celestina sápadt arcát szemölcsök csúfították. Az asszony láthatóan a kórház lelke volt. Figyelmes, megvesztegethetetlen lélek, nélküle nyilvánvalóan semmilyen döntés nem születhetett meg e helyen. Belemártott egy kanalat a fazékba, kihalászott pár babot és tésztát, aztán addig fújta, míg eléggé kihűlt a kóstoláshoz, végül elismerően bólintott.

– Kell még bele zsálya, és persze egy jó adag pancetta², de úgy látom, a főzéssel nincs gondod. Láthatóan sokkal jobban megy, mint a betegápolás – mondta megkeményedő tekintettel. – Undorodsz az ürüléktől és a fekélytől? Az emberek nyomora, halandó nyomorúsága rémít meg?

– Nem – Gemma torka összeszorult. – Csak attól van, hogy… – elnémult.

Celestina pillantása folytatásra kényszerítette.

– Odafent a kórteremben minden az anyámra emlékeztet. Már sok éve halott, de én még mindig úgy érzem, mintha tegnap halt volna meg.

– Mindenkinek, aki nálunk akar maradni, tudnia kell keményen dolgozni – mondta Celestina. – És egyáltalán nem számít, mit szeretne csinálni, ott kell dolgoznia, ahol éppen szükség van rá. Ezt a szabályt mindnyájunknak be kell tartani.

– Ez egyáltalán nem baj – mondta sietve Gemma. – Tudok engedelmeskedni. Legtöbbször. Ha befogad, hamarosan meglátja, hogy én…

– Ne siessünk el semmit – Celestina hangja hirtelen hűvösen csengett.

Gemma egyszeriben megbánta, hogy mesélt az asszonynak Lupóról, még ha csak a legszükségesebbeket mondta is el. Különben hogyan vehette volna rá, hogy adjon neki egy ágyat, és nyittassa ki számára a ruharaktárt?

– A kórházban szolgálni életre szóló döntés, és mint minden útelágazásnál, itt is választhatunk rosszul – folytatta Celestina.

Gemma érezte, hogy újra elönti a könny a szemét. Mi történt vele hirtelen? A Lupo házában töltött időkben jobban tudott uralkodni magán. Úgy látszik a szökésével átszakadtak benne a gátak. Mi lesz, ha itt sem fogadják be? Hirtelen ugyanolyan elhagyatottnak érezte magát, mint korábban. Meglepetésére Celestina meleg kezét a vállára tette.

– Egyedül vagyunk. Szokj hozzá idejében, de Isten, aki a lépteinket vezérli, kegyesebb, mint gondolnád. – Hirtelen tüsszentési roham fogta el, és amikor végre ismét tisztán látott, a hangja lágyabban csengett. – A séta kitisztítja a fejedet. Mosakodj meg, és vegyél fel egy tiszta ruhát, de ezúttal válassz olyat, ami jó rád.

– Miért?

– Mert nem vagyunk sem koldusok, sem madárijesztők, bárhová megyünk, mindenütt a kórház jó hírét kell hirdetnünk. Mindenesetre meg kell tanulnod jobban vigyázni a holminkra. Ilyen melegben a nagymosás igazán nem gyerekjáték.

– Tehát elküld?

A barna szempár megtelt együttérzéssel.

– Erről szó sincs. Elviszed az ételt az egyik új árvaházunkba, és fogadok, hogy ott már türelmetlenül várnak.

Levette a szűk fejkötőt, amit egyébként mindig hordott a kemény sapka alatt, a rakoncátlan vörösesszőke fürtök fénykoszorúként övezték keskeny koponyáját. Az asztalon fekvő kenyérből már jó darab hiányzott, mellette állt a sótartó, egy tálkában zöldes olaj, ezenkívül boroskancsó és egy kupa.

– Látom, zavarok. Bocsánat – Matteo már épp be akarta zárni maga mögött az ajtót, amikor a rektor türelmetlen intése megállította.

– Jöjjön csak, messer³ Minucci! – morogta két harapás között. – Már feladtam a reményt, hogy még ma személyesen beszélhetek mester urammal.

– A reményt sohasem szabad feladnunk – felelte Matteo. – Mi lenne velünk nélküle?

Lassan, mosolyogva közelebb lépkedett, de a lelke mélyén résen volt. Nardo Barna, aki néhány éve a Santa Maria della Scala élén állt, a város egyik leggazdagabb családjából származott, birtokai, szőlőhegyei és olajfaligetei Cretéig értek. Hivatalba lépése napján fogadásokat kötöttek rá, hogy egy hozzá hasonló ember sosem ruházza rá egész vagyonát a kórházra, de mindenki meglepetésére Barna megtette, amit a szabályok előírnak, és azóta láthatóan élvezte a kötelező szegénységet. Úgy hírlett, elutasítja a lakóhelyiségek kényelmét, amit az elődje mindig élvezett, és általában az ablak melletti tábori ágyon aludt. Mindenesetre üzleti érzékét nem vesztette el, hanem kizárólag a kórház javára és érdekében használta.

Matteo egy szép, ám az idők folyamán megsötétedett freskót látott, ami a tékozló fiú példázatát ábrázolta, amikor hazatérésekor atyja könnyek között üdvözli; alatta pergamenekkel borított íróasztal állt, melyek a tollakkal és a tintásüvegekkel együtt a rektor fáradhatatlan szorgalmáról tanúskodtak.

– Éhes? – Barna egyszerű ételére mutatott. – Akkor vegyen. Igaz mással nem kínálhatom, csak azzal, amit itt lát.

Matteo nemet intett a fejével.

– Bizonyára azért jött, hogy elmondja, kora reggel nekilát a falfestménynek – a rektor hűvösen méregette a férfit világos szemével.

– Holnap biztosan nem – felelte Matteo, és nem kerülte el a figyelmét, hogy e szavakra mennyire elkomorult beszélgetőtársa arca. – De hamarosan elkezdem.

Nardo Barna olyan hirtelen állt fel, hogy majdnem fellökte a széket. Úgy festett, mint aki valami rosszat evett.

– A régi játék? – kérdezte. – De velem nem lehet játszani. Ezt még mindig nem tanulta meg, Minucci?

– Semmi sem áll távolabb tőlem, mint a játék – válaszolta Matteo nagyon nyugodtan. – De hogyan kezdhetném el a munkát, ha a legfontosabb kérdések még mindig tisztázatlanok?

– Ha megint a gyalázatos előleggel jön, akkor…

– Most nem erről beszélek. Kegyelmed is pontosan tudja, mire gondolok.

A rektor mérgesen bámult rá.

– A csökönyös szamárhoz hasonlóan addig ragaszkodik a véleményéhez, amíg a másik belefárad, és feladja. Igaz? Meg kell mondanom, nem rossz taktika, hiszen világosan érzem, hogy nálam is hatni kezd.

– Tehát egyetért azzal, hogy a Szűzanya életének ama jeleneteit úgy fessem meg, ahogy azt már többször javasoltam?

Barna nehézkesen leült a székére.

– Úgysem hagy addig békén – mondta. – Nem tűrök semmi illetlent vagy botrányost. Megértette? Az Angyali Üdvözletet, ahogy megbeszéltük, a Találkozás az Aranykapunál részt…

– Nem gondolja, hogy a kis Mária ugyanúgy lélegzett és játszott, mint a többi gyermek? – szakította félbe a festő. – Hogy sírt, szólongatta az édesanyját, és bújócskázott a pajtásaival? Hogy évek alatt nőtt fel, szépült meg, és gyarapodott a tudása? Mi lenne okosabb, mint éppen ezt megfesteni egy olyan házban, ahol sok anyátlan gyermek él?

– Pontosan megértett – folytatta a rektor. – Nem tűrök semmit, ami eltér a szokásoktól, vagy ami még rosszabb, illetlenül földi kép. Ami szent, az maradjon is az, és kész. Ezenkívül ősidők óta úgy van rendjén, hogy a megbízó határozza meg a tartalmat. És ne feledje: fizetsége a Santa Maria della Scala pénzesládájából származik.

Keskeny orrával fintorgott.

– Talán az is segítene, ha az artes minores oly tisztelt mestere, mint kegyelmed jobban adna magára. Mit szól ehhez a javaslathoz? A külső rendezettség hozzájárulhat a gondolatok elrendezéséhez is.

Hangos kopogás után két férfi lépett be. Az egyik középkorú, finom alkatú, a másik fiatal esetlen óriás, aki nehéz zsákot cipelt a vállán.

– Savo! – A rektor láthatóan megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy félbeszakították. – Messer Savo Marconi, milyen váratlan öröm!

– Meghoztam az ígért gyógyszereket – mondta a patikus mosolyogva. Vonásai markánsak, de szabályosak voltak, mintha ügyes szobrász faragta volna ki értő kezekkel. Leszámítva a szeme és a szája körüli néhány ráncot, az idő nem hagyott nyomot rajta. Gyapjú- és damasztöltözetét selyemnadrág és ragyogóan kifényesített csőrös cipő egészítette ki. Városszerte híres volt különleges ízléséről. Savo Marconi jómódú, művelt és kifinomult embernek számított. Felesége korai halála után számos társasági hölgy remélte, hogy kihasználva a kedvező alkalmat a lehető leghamarabb a helyére léphet. Látszólag egyikük sem nyűgözte le, a mai napig özvegy maradt, és láthatóan ez a helyzet nagyon a kedvére volt. – Mivel közeledik a húsvét, úgy vélem, az alázat megfelelő kinyilvánítása, hogy ezúttal ingyen hoztam mindent a kórháznak. – Intett a kísérőjének. – Tedd le, Leo!

A fiatalember egykedvűen letette terhét, aztán elkezdte kipakolni a tégelyeket és üvegcséket.

Nardo ijedten felemelte a kezét.

– Ne itt, az irodámban. Legutóbb majdnem megfagytam, mert a látogatása után napokig szellőztetni kellett, hogy az ártó gőzöktől megszabaduljak. A fiú vigyen mindent rögtön a kórterembe. Ott majd Celestina gondoskodik a gyógyszerekről.

– Hallottad, mit mondott a rektor úr, Leo?

A tégelyek és üvegcsék szó nélkül visszavándoroltak a zsákba.

– Most rögtön menjek? – kérdezte Leo szokatlanul magas hangon, ami legalább annyira kifejezéstelen volt, mint az arca.

– Természetesen indulj. Vagy valami baj van a füleddel? – förmedt rá a patikus.

Matteo látta, hogy Leo arcán egy pillanatra sötét árnyék fut át, de aztán visszatért közömbös arckifejezése. Lenyűgözve bámult a segédre. Még sohasem találkozott ilyen üres arccal. Vajon megkérheti, hogy üljön neki modellt néha? Nehéz feladat lehet lerajzolni.

– Honnan való ez a legény? – érdeklődött a rektor, amikor Leo szó nélkül távozott.

– Délről, egy nyomorúságos helyről, ahol nyilvánvalóan több szamár él, mint lakó. Előző ura sürgősen meg akart szabadulni tőle, én pedig felvettem. Már néhány éve nálam szolgál.

Úgy beszéltek a fiúról, mintha valami állat lenne. Matteo érezte, ahogy elönti a forróság, mint mindig, amikor igazságtalanság tanúja volt, és nyugtalanul egyik lábáról a másikra állt.

A két férfi láthatóan hirtelen a tudatára ébredt, hogy a művész még mindig jelen van.

Nardo Barna megköszörülte a torkát.

– Legkésőbb jövő hétfőn a kápolnában akarom látni, messer Minucci, a festőszerszámaival együtt, különben…

A festő már-már szemtelenül rövid meghajlással válaszolt:

– Ott leszek, rektor úr.

A két férfi megvárta, amíg a festő mögött becsukódik az ajtó.

– Valójában miért jöttél, Savo?

– Máris elárulom, öreg barátom – a patikus magas homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. – Képzeld csak el, jó híreim vannak. Ügyünk, úgy látszik, ismét mozgásba lendült. Sikerült fontos szövetségesekre szert tennem.

Miközben Marconi beszélt, a rektor sűrű szemöldöke felemelkedett a csodálkozástól, végül megkérdezte:

– Egészen biztos vagy ebben? Nem pártolnak el tőlünk? Tényleg meg lehet bízni bennük?

A patikus bólintott.

– Nem elég Salimbeni neve, hogy teljesen meggyőzzelek? Közösek ugyan a céljaink, de ez mégsem több a kezdeti lépéseknél. Egy csomó munka vár még ránk, ha valaha el akarjuk érni, amiről álmodtunk.

– Tudom. A többiek is tudnak róla?

– Te vagy az első, akinek elmondtam. Bice is vár az orvosságára. Di Nero házában biztosan lesz alkalmam beszélni néhány szót Eneával.

– Remélhetőleg most már valamivel jobban van.

– A reményt sosem adhatjuk fel – felelte bizonytalan mozdulattal.

– És Domenico? Mikor mondod meg neki? – kérdezte a rektor.

– Hát még nem tudod? – A patikus hangja hirtelen tompán csengett. – Domenico egyelőre a kanonok képviselőjeként nélkülözhetetlen. A per tegnap kezdődött. Állítólag még húsvét előtt meghozzák az ítéletet.

– A néma bűn?

– A vád legalábbis így hangzik.

– Ha bebizonyosodik, a vádlottak megkapják méltó büntetésüket. – A rektor nagyot kortyolt italából. – Siena nem engedheti meg magának, hogy eluralkodjanak rajta a firenzei viszonyok. Főként ami a polgárai erkölcseit illeti. Az ördög a férfiak ágyékán keresztül kísérti meg az embereket, régi és fájdalmas történet.

Savo Marconi keresztet vetett.

– Isten kegyelmezzen a lelküknek, hiszen az Úr színe előtt mindnyájan szegény bűnösök vagyunk.

Gemma már rég nem ment végig a Fontebranda felé vezető úton. Csak amikor érezte a göröngyös, a lúgoktól és festékektől kissé mindig csúszós köveket a lába alatt, ébredt rá, hogy az utóbbi években valójában fogolyként élt, még ha a kalitka kívülről aranynak tűnt is. Mohón szívta magába a levegőt, és élvezte a gyermekkora óta jól ismert, különböző szagokat. Apja tekintélyt parancsoló háza csupán néhány utcányira állt. Kicsi korától elkísérte atyját a kelmefestőkhöz, és lenyűgözve figyelte, mivé varázsolják a fehérítetlen gyapjút a festőbuzér, a festőfű, a kökény, a borbolya, a karmazsin értékes leve és egyéb anyagok. Az itteni házak keskenyebbek voltak a városban szokásosnál, soknak ablakát a hideg miatt még disznóhólyag fedte, mert az új divat, az üveg megfizethetetlenül drága volt. Öltözetükön is látszott, hogy itt egyszerű emberek laknak, az utcán játszadozó gyermekek olcsó facipőt hordtak.

Alig kőhajításnyira állt a sokgyermekes Benincasa kelmefestő család háza, amelynek legfiatalabb gyermekét, Caterinát Sienában máris sokan szentként tisztelték, habár még húszéves sem volt, és sem írni, sem olvasni nem tudott. Azt beszélték, hogy visszavonult egy aprócska cellába, csak ostyát és vizet vesz magához, és egyáltalán nem érintkezik a külvilággal. Követőinek száma mégis csodálatos módon növekedett. Caterinához hasonlóan ők is mantellátáknak