Gyémánt
By Tóth Vera
()
About this ebook
Siker, csillogás vagy kudarc, feledés? Ezzel az alapvető kéréssel találja magát szembe minden tehetséges ember, s ebben a fenyegetettségben bizony felőrlődik a gyenge személyiség.
Tóth Vera a nagykorúság küszöbén, több mint tíz éve nyerte a Megasztár első szériáját. A ,,gyár" bedarálta, majd kiköpte, s magára hagyta a sztárság kihívásaival, a korabeli média ellen felvértezetlenül.
A Gyémánt annak a sokéves küzdelemnek a krónikája, amelyet egy kamaszlelkű fiatalnak kellett véghezvinnie, hogy kiegyensúlyozott felnőtté válhasson. A könyvben Vera személyes naplóbejegyzései vezetik az olvasót az énekes lelki tusáinak során át, szép lassan eljuthatunk vele a totális káosztól a teljes harmóniáig.
Segítséget nyújt eltévedt vándoroknak is, és arra ösztökél, hogy a jól kitaposott helyett a járatlan utat válasszuk, mert bár néha fájdalommal, harcokkal van kikövezve, az út végén ott a jutalom: a gyémánt, amelyet egy látszólag érdektelen kődarabból sikerült csiszolni...
Related to Gyémánt
Related ebooks
Selyemzsinór Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsMókuskerék Rating: 5 out of 5 stars5/5A szamaras zarándok Rating: 5 out of 5 stars5/5Míg a halál el nem áraszt Rating: 5 out of 5 stars5/5Boldogságkönyv Rating: 5 out of 5 stars5/5Elárult gyerekkor Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsNéma üvöltés Rating: 5 out of 5 stars5/5Kincskereső kisködmön Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA magad útja Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsKörkép 2010 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzakítások Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsAz öcsém zseni Rating: 0 out of 5 stars0 ratings(Nem) mindennapi Barcelona: Igazodj el a bürokrácia útvesztőiben! Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA bátyám zseni Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsEgy az Isten Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA legnagyobb visszatérés Rating: 5 out of 5 stars5/5Novellák a jövőből Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsÉn és mindaz, amit Freddie Mercurytól tanultam Rating: 0 out of 5 stars0 ratingshétköznapi szócséplő: unalomtól megmentő rímeket rittyentő Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsGyerekrablás a Palánk utcában Rating: 5 out of 5 stars5/5A szentivánéji álom Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsRequiem Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsLassie hazatér Rating: 1 out of 5 stars1/5Nem vagy elég lovagias Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsMire felnövünk Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsSzép versek 2013 Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsKülönös házasság Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsJázmin könyve: Egy illat, ami elvisz a lelkedhez Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsTanuljon Ukránul - Gyorsan / Egyszerűen / Hatékonyan: 2000 Kulcsszó Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsBeszterce ostroma - Klassz! 7. Rating: 0 out of 5 stars0 ratings
Reviews for Gyémánt
0 ratings0 reviews
Book preview
Gyémánt - Tóth Vera
Tóth Vera
GYÉMÁNT
ATHENAEUM
ATHEANEUM
BUDAPEST
© Tóth Vera, 2015
Borítófotó: Bali Sándor
ISBN 978-963-293-500-3
Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
TARTALOM
Előszó
Gyémánt, ami belül ragyog
A hit
Pár gondolat a történet előtt
Testem története, gyermekkorom
Gabi és én
Az Angyalok
Megasztár
A neheze
Haknikirálynő
Az első lemez
Fájdalom
Élet a halál után
Ki a jó nő?
Újrakezdés
Vigyázó angyalok
Az amerikai
Csipkerózsika
Nehéz utak
Áramkimaradás
Újra otthon
Péterfy
Kakukktojás
Anna
Szülés/születés
Otthon
„Nem, nem, nem!"
A Vasember
Ébredés
Az isteni gondviselésről
Az elengedésről
A szelektálás
„Testvérháború?"
„Előre a végtelenbe, és tovább"
Utazás
Bori és Peti
„ChILDI"
A nagy békülés
A nagy alakformálás
A virágzás
Szentesi
A Dal
Péter halála
Végül
Anga Péter emlékére
Drága Verocskám!
Több hete birkózom az „előszó" kartotékoló fogalmával, de valahogy teljesen idegennek tűnik rendszerbe szedni érzéseket egy barátról.
Viccesen elképzeltem, ahogy tényszerűen leírom „kapcsolatom és benyomásaim Tóth Vera élete felől" bekezdésű beszámolómat arról a forgószélszerű, színes káoszról, amit eddig együtt felkavartunk, bármerre is keresztezték egymást az ösvények, amelyeken a társadalom kötelező körei elől bújócskázunk.
„Nézd már, az ott nem a Megasztáros Vera? – üvöltöttem tesókám fülébe egy indián kunyhónak dekorált rockkocsma színpadán, ahol a felkínált tüzes víz elfogyasztása után is szürreális látomásnak tűnt egy meglehetősen jól ápolt és már ránézésre is Este Lauder-illatú, tévés vízió. „De
– biccentett Simi, miután sikerült kibogoznia a gitárszólóba gubancolódott ujjait. Akkoriban, szombat esténként, már hónapok óta ott ropizott a komplett fogyasztói társadalom a „Ki Mit Tud nyugati franchise változatán, a Megasztár adásain. Beleértve minket, punk-rock lázadó zenészeket is. Amerika ezeken az estéken meghódíthatóvá vált. Hús-vér gyerekemberek torka tolmácsolta az eddig idegen magasságok hangszóróiból hallgatott nyugati zenét, megtanultunk hátradőlni a kabrió-bőrüléses basszustempókon, haver lett a Mr. DJ, és hirtelen nekünk kacskaringózott Whitney Huston: „Áááááááiáááiáááj vill óóóóólvééééjz láv júúúúhuhúúúhuhááááááj…
. Ez a kis tucat fiatal nekifutott és átugrotta helyettünk az Atlanti-óceánt…
A cirkuszok közönsége vért akar! Vagy legalább a vérontás lehetőségén izgulni, közeli haláltusákat guggolásnyi távolságból vizslatni, bottal böködni, félelmet szagolni, és uram bocsá’, ha lehetséges, élet vagy életek elvétele felett bíráskodni. Erre „civilizálódott" a beszavazó-show rendszerű tehetségkutató dömping.
Közülünk lett messiásokat emelünk a fellegekig, valós tehetségüket az utolsó cseppig kifacsarva belőlük, szórakoztató műsorok készülnek. Az utolsó adás végén a visítozó konferanszié után letörlik az összerúzsozott mikrofont, kukászsákokba gyömöszölik az egyszerhasználatos díszletet és a „sztájlisztok" lerángatják a győztesről a szponzoroktól kölcsönvett, méregdrága fellépőgöncöt…
Az ördöggel bizniszelni veszélyes játék, de meg lehet úszni, ha ismerjük a játékszabályokat. Ti voltatok, Verám, a pionírok ebben a szórakoztatóipari kalandjátékban, és nemhogy ti, de még a készítők sem tudták, mivel van dolguk. Egy ország drukkolt és sírt érted, jegyezte meg a tehetséged és a neved, engedett be a nappalijába és az életébe a képernyőn keresztül, és érzi magát azóta is feljogosítva, hogy viszont, korlátlanul besétáljon a te nappalidba, belefotózzon a lelkedbe.
Hiszek a 21. századi világ-mentésre ideszületett amazonok-messiások létezésében, és bizton tudom, hogy te, a te igazi Istenadta tehetséged erejével felfegyverkezve, egyike vagy ezeknek! Csodálatosan elvarázsolt, ezeréves tündér lelke vigyorog rám, amikor egy-egy vehemensebben megfogalmazott, szarkasztikus világnézeti „Verocskás epigrammával" dobálod meg a környezeted, majd egymásra nézve kibuggyan belőlünk a nevetés.
Verhetetlen hedonisták vagyunk mindketten, ha már mással nem is, ezzel biztosan sikerült „zavart kelteni az Erőben". A fent leírt kocsmás egymásra találás barátsági szövetség megkötésével végződött, miközben együtt pakolgattuk és foltozgattuk meg az álmainkat, lehetetlen lebujok öltözőiben.
Hihetetlenül inspiráló az a kettősség, ami a tehetségedből és az alázatosságodból ered. Kisgyerekként tudsz örülni és rácsodálkozni a világ legapróbb dolgaira, és dörzsölt gettó-mamaként kezeled a kihívásokat. 21. századi szájbermaca vagy, bár volt, hogy a telefont a méteresre rakott szalonnázós tábortűzzel sem tudtam kiolvasztani a kezedből, mindig is csodáltam a realitásérzékedet, és a már-már pasis ezermesterséget, ahogy bármit pillanatok alatt szét- és összecsavarozol, megszervezel, levezetsz, kibogozol.
A lelked hatalmas labirintusát néha gordiuszi csomóvá gubancolják a felkorbácsolt érzelmek, amik máskor szinte észrevehetetlen lepkeszárnycsapás-finomsággal simogatják meg az ember lelkét, amikor téged énekelni hall.
Sokat gondolkoztam, minek ilyen fiatalon valakinek életrajzi könyvet írnia, hiszen az életrajzát éppen hogy csak elkezdte írogatni az Élet, de amikor elolvastam a könyved, megértettem, hogy pontosan most kellett a rozéfröccsel megöntözött billentyűket több száz oldalon keresztül őszinteségre bírnod. Terapeutikus írás annak, aki a megszorultságát kiírja magából, és gyógyító az életében lelkileg hasonló mélypontra került olvasónak is (és mennyien szorultunk bele a 21. század kátyúiba…!).
Tiszta, őszinte, gyermekien naiv, és segítőkészen feltárulkozó írás, mindenféle irodalmi nyakatekertség, szépelgés és megfeleléskényszer nélkül, ami a mai agyonpúderezett és retusált világban kifejezetten üdítő olvasmány az emberi lelkek sokszínűsége iránt érdeklődőknek, vagy éppen utolsó kapaszkodó is lehet azoknak, akiket végzetesen magukra hagyott a mostani világ önérdekű ámokfutása…
Pásztor Anna
Előszó
Ez nem egy életrajzi könyv. Ez a történet egy egyszerű lányról szól, akinek felnőtté válása a nyilvánosság előtt zajlott, egy lányról, aki mindig egyszerű, hétköznapi gondokkal küszködött, miközben a reflektorok, a fényképezőgépek, a riporterek, a pletykák és a kamerák kereszttüzében próbálta megvédeni magát.
Sebezhető és érzékeny, ugyanúgy, mint a többi ember, akiben mindig is több volt, mint amennyit hitt magáról.
Arról is szól ez a történet, hogy milyen az, amikor az ember rájön, hogy mennyit ér, majd új személyiségén keresztül, a saját maga által emelt falak ledöntése után egyszer csak elkezdi észrevenni azt is, valójában mekkora érték a nő, az anya, az apa, a férfi, a gyermek, a család szentsége. A testvér, a szerelem, a napsütés, az eső, a derű, a ború, a hit, a boldogság, a szabadság, az elengedés. Milyen, amikor egy idő után a lélek átveszi az irányítást, és a külsőségek, a lényegtelen dolgok háttérbe szorulnak. A lélek lát, és mindig a valóságot veszi észre. Aki megtanulja a lelkén keresztül nézni a világot, annak bizony nem olyan könnyű az élete, főleg manapság…
Vajon kiváltság vagy hátrány ezzel a látással, eme értékek „terhével" élni?
Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz megtalálni a választ, de annyit megtanultam abból, amit eddig tapasztaltam, hogy mindenre megvan a megoldás.
Nem a környezetünkben, a társunkban, a barátainkban kell keresni az egyensúlyt, hanem magunkban. Ehhez kell idővel az elmélyedés, csend a világ közepén, a felfedezés, a kiüresedés, a változások, a tudatszintek ugrásának tudata, hogy felismerjük még azokat is, amik, akik nem a fejlődésünket szolgálják. Szükség van a régi személyiségünk gyászolására, az új elfogadására és a megváltó újjászületésre.
A születés viszont fájdalmas dolog, ellentétben a tévhittel, miszerint a változás, az újjászületés feloldoz. Igen, feloldoz, de mikor az ember részt vesz a születés folyamatában, azzal a tudattal, elmével, egóval, amije van – és amit lehet, hogy elrontott a hosszú évek során –, bizony, nem kellemes élményekben lehet része.
Fáj a születés, halálközeli élményt nyújt, de azt már tudom, hogy az élet adja meg a halál és a halál pedig az élet értelmét…
Gyémánt, ami belül ragyog
Egyik nap átmentem Hrutka Robihoz, a Csodaemberhez, aki a dalaimat írja, és izgatottan vártam az új szerzeményét, amit nekem szánt. Félszegen kezdte játszani és énekelni. Amikor befejezte, csak annyit tudtam mondani: „Gyilkos ez a dal!" Kértem, hogy játssza el többször is a kedvemért. A szövegét is ő írta, amikor kértem, elmesélte nekem a történetét. Látszólag egyszerű volt: előző éjjel felriadt álmából, és csak dőlt belőle a szó, alig bírta papírra vetni. Azt érezte, hogy velem most valami ilyesmi történik:
A gyémánt, mit a lelkembe rejtettem
Némán várom, hogy rátalálj
Ne mondj mást, ha úgy érzed, én kellek
A döntés a tiéd, de ha maradsz még… hát kérlek, ne bánts
Én csak ültem ott, és majdnem sírtam. Pár nappal azelőtt éppen ez történt velem és a kedvesemmel. Én mondtam valamit, ő pedig úgy visszavágott, hogy az állam is az asztal alá került.
Bántottuk egymást, és nagyon fájt nekem, hogy csalódnom kellett benne. Azt éreztem, hogy évekig nagyon keményen dolgoztam magamon, ezek után már nem fér bele a kapcsolatunkba egy ilyen bántás. Pont attól, akit ennyire szeretek? Aztán rájöttem, hogy ez is kell, erre is szükség van, mert az élet maga a csiszolódás folyamata. Az én gyémántom még nem annyira fényes, sosem lesz az eléggé; mindig van mit tanulni, mindig lesz mit csiszolni.
Nem lehet azt mondani, hogy velem ilyen még egyszer nem történhet meg. Addig fog gyötörni az élet, amíg meg nem tanuljuk, hogy a gyémánttal foglalkoznunk kell…
A dal szövege indított el bennem mindent. Nem gondoltam volna, hogy újra erőre kapok, hogy egyszer ki tudok teljesedni, de a csoda egy pillanat alatt jött el. Jó döntések és rengeteg türelemmel viselt, magányos időszak után.
Gyémánt…
Nem véletlen írtam nagybetűvel: a gyémánt nem más, mint te magad.
A gyémánt, amit a szívünkbe rejtettünk, nem maradhat mindig ápolatlanul.
Fel kell fedezni, csiszolni, amíg élünk. Ahhoz, hogy igazán meg tudjuk ragyogtatni, észre kell venni, meg kell keresni magunkban.
Félre ne érts! Nem akarom megmondani, mit tegyél, hiszen te magad vagy életed rendezője, de talán az én történetem kézen fog téged, és hazavezet. Nem mindegy, hogy az utad zord, fekete kövekkel van kirakva vagy azokkal a gyémántokkal, amiket te szórsz el… Nyugodtan szórd ki a világra, nem leszel szegényebb, gazdagabb leszel. Képes vagy rá, mint ahogy én is. A végeredmény nem a külsőségeken múlik, hanem azon, hogy a belső ékkövedet képes vagy-e megcsillogtatni. Ha igen, révbe fogsz érni. Soha nem késő! Mindegy, hogy ki vagy és honnan jöttél! Lehetsz te díva, gazdag vállalatvezető, pénztáros vagy koldus, a gyémánt ott ragyog benned, engedd, hadd csillogjon még jobban, hadd tegye a világot szebbé, értékesebbé! Legyen tőled a világ több, legyen a világ tőled értékesebb!
A hit
Szerencsés ember vagyok – vágtam rá mindig, amikor dicsértek.
Szerencsés…
Egy idő után rájöttem, hogy a „szerencse" kifejezés azoknak való, akiknek nincs hitük, akik azt gondolják, hogy semmi más nem segített az előrelépésükben, csak a mázli vagy a véletlen.
Sokan istent játszanak. Játszhatnak is, hiszen Isten mindenkiben ott lakik, csak tudni kell jól bánni vele, mert őt fentről kaptuk, a szívünk és a gyomrunk közé fészkelte be magát. Legalábbis, ha én rá gondolok, mindig ott érzek valami melegséget. Nem szerencse, nem véletlen; dolgunk van vele, nagyon sok dolgunk…
Pár gondolat a történet előtt
Mindig mondják, hogy ez vagy az közhelyes, és bele sem gondolnak, hogy ezek a közhelyek, egyszerű mondatok, népi mondások miért születtek meg. Miért vannak jelen az életünkben? És miért bonyolítunk mindent túl, miért nem vesszük komolyan elődeink „elcsépelt" szavait? Miért kell minden dalszövegnek, versnek, megfogalmazásnak túlzottan intellektuálisnak lennie, hogy elfogadjanak minket?
Talán azért, mert az ember alapvetően szereti bonyolítani az életét, és ennek megfelelő dalszövegeket, gondolatokat szeretne hallani, mert azt hiszi, ettől lesz több. Pedig amikor anyánk kipottyantott minket, angyaliak, egyszerűek és tiszták voltunk.
Rajtunk és a szüleinken múlik, mivel töltjük meg magunkat az évek során, hogy a mintát, amit magunkkal hoztunk, követjük-e vagy sem. Amikor az öregek megszólítanak az utcán, mindig mondanak valami bölcsességet, ami útravalóként szolgálhat az életemben. Régen soha nem vettem komolyan ezeket a mondatokat, de ma szinte szomjazom rájuk, és szinte várom, hogy a fehér hajú nénik ellássanak egyszerű, mégis fontos tanácsaikkal…
Egy egyszerű mondat átélése nagyon nagy feladat. Szinte minden tavaszízű napon elmondjuk, hogy végre süt a nap, és ettől nekünk nagyon jó, de sokszor azt sem tudjuk, miről beszélünk, mert igazából nem is hagytuk, hogy átjárjon bennünket a nap perzselő sugara, nem csodáltuk meg fényét és át sem éljük, milyen az valójában, mikor tényleg süt a nap. Nem hagyunk magunknak időt a mostra, a pillanatokra, és sokszor úgy múlik el az életünk, hogy kimondunk pozitív gondolatokat, de valójában fogalmunk sincs róluk. Az igazi megélésnek ára van.
Mélység nélkül nincs magasság.
Szeretném átadni neked, hogyan tanultam meg szeretni az életet és magamat, szeretném, ha te is meg tudnád élni ezeket az egyszerűnek tűnő mondatokat, és nem bonyolítanád túl a dolgokat. Az élet sokkal lazább és szebb, mintsem azt gondolnánk. Az élet élmények, „kis" halálok és újjászületések tárháza. Soha nem tudhatod, mit hoz a következő pillanat, és pont ettől a sok meglepetéstől csodálatosan izgalmas! Kívánom, hogy te is ráérezz arra, amire én.
Testem története, gyermekkorom
Emlékszem, kislány voltam, úgy 8 éves. Nyár elején kaptam egy arcüreggyulladást. Anyu egész vakáció alatt orvostól orvosig hurcolt. Egy törékeny alkatú gyerek, vékony, sebezhető, érzékeny kis Audrey Hepburn voltam – akit kísérleti nyúlnak használtak. Nem tudtak velem mit kezdeni, csak szteroidokat és mérgeket nyomtak belém, remélve, hogy egyszer csak meggyógyulok.
A gyógyszerek hatására néhány hónap alatt angyali lelkecskémet egy bálnácska teste kezdte el védelmezni. Amikor visszamentem az iskolába, annyira kövér voltam, hogy az osztálytársaim nem ismertek meg, újra bemutatkoztak, azt hitték, új tanuló vagyok. Többen is megkérdezték, hogy hol van Veruska. Akkor még nem értettem ebből az egészből semmit, csak azt tudtam, ez úgyis elmúlik egyszer.
Manapság már tökéletes felvilágosítást kapnak a szülők a gyermek táplálkozásáról, mindenhonnan természetes, „tiszta ételekről olvashatunk, és arról, hogyan készíthetjük el őket. De akkoriban vidéken – legalábbis nálunk – csak rántott hús volt krumplipürével és kovászos uborkával, amit vendégváróval fojtottunk le, mert nagymamám szerint az ebéd túl zsíros volt, ezért kellett valami, ami „felszívja
. Így éltem, az iskolai sportot csak a gazdagabb szülők csemetéi űzték, mi a panelházak mögötti, városszéli réten töltöttük minden szabad percünket.
A várva várt súlycsökkenésem aztán soha nem jött el. Egyre dundibb kislány voltam, anyu pedig mindig azzal nyugtatott, hogy majd kinövöm. Neki én voltam a legszebb, a legjobb; soha nem bántott, és soha nem éreztem kevesebbnek magamat a családban. Anyu és apu védelmező szeretetében éltem, amely tiszta volt és feltétel nélküli. Ráadásul egyetlen családban sem láttam ilyesmit akkoriban. Ezért is ért váratlanul, hogy az osztálytársaim kegyetlenül bántak velem a külsőm miatt. Csúfoltak, kiközösítettek, és sokszor meg is vertek. Amikor hazamentem, anyám értetlenül állt előttem, én pedig csak zokogtam, hogy soha többé nem akarok iskolába menni. Nekem a szeretetnél semmi sem volt fontosabb. Már akkor sem tudtam senkit az alakja, a pattanásai, vagy bármilyen testi hibája miatt elítélni, engem viszont úton-útfélen kínoztak a külsőm miatt. A tanárok is megjegyzéseket tettek, és ezeket megvető pillantásokkal kísérték.
Ez ment évekig. Olyan szinten eltiporták a lelkem, hogy egyre jobban bezárkóztam magamba. Alig vártam, hogy délután hazaérjek. Ledobtam az iskolatáskát, magamra csuktam a harmonikaajtót, és csak néztem ki a fejemből. Azt hiszem, azokon a délutánokon valahogy mindig sikerült feldolgozni az aznap történteket. Ez volt az én csendem a világ közepén. Ha nem lett volna mindig az a bizonyos magányos egy órám, lehet, hogy soha nem lettem volna egészséges mentálisan. Emellett mindig volt bennem egyfajta „minden rendben"-érzés, ami mellett fontos szerepet kapott a pozitivitás, a humor, a törődés és a segítségnyújtás is. Mindig anyáskodó voltam, már nyolcadikos koromban is mamának hívtak a barátaim.
Olyan voltam, mint egy templom: nálam mindenki békét és menedéket talált. Menedéket kerestem én is olykor, mikor a tomboló pubertáskorban egyre távolabb kerültem szüleim védőburkától, de valahogy mindig a legrosszabb társaságokba keveredtem. A legmenőbb csajok oldalkocsija lettem, a szegény duci lány, akinek mindig van cigije és pár forint aprója, én pedig szívvel, szeretettel adtam mindent. Lehet, hogy azért, hogy ne dobjanak el, de elsősorban azért, mert én ilyen vagyok: a segítő. A számmisztikában a sorsmisszió-számomnak a számításakor is ez jött ki, zsigerileg bennem él a segítségnyújtásra való késztetés, és akkor érzem magam igazán jól, ha adhatok.
Szerintem annak ellenére, hogy sokan használtak, mindenki szeretett. Nem voltam lúzer, csak többet engedtem meg az embereknek. Ha kellett, kiálltam magamért, de emellett túlságosan is jóhiszemű voltam. Egyszer a menő, deszkás fiúk kikutatták a hátizsákomat a strandolás után a téren, ahol bandáztunk. A nagyon nagy fürdőruhaalsómat lebegtették, és amikor megfordultam, észrevettem, min röhögnek. Zokogni kezdtem, erre ők nagyon elszégyellték magukat, és bocsánatot kértek. Valahol ott volt bennük a tisztelet és az emberség, még akkor is, ha ezt nem mindig csillogtatták meg. Ártott volna a laza tinifiú imidzsüknek.
Érdekes kettősségben éltem. Míg otthon a szüleim semmit nem sejtettek az utcai életemből és a lehető legtisztább nevelést kaptam, addig kint ment a pia és a cigi. Kétes arcok, kétes ügyek bukkantak fel az életemben. Dőlt a mocsok a szánkból, de élveztük. Kicsit úgy éltünk, mint a New York-i gettókban a fiatalok, csak a mi kisvárosunkban nem volt lövöldözés vagy bandaháború, és bármikor bebújhattunk anyánk szoknyája alá. Szólhattunk apánknak, hogy ez meg ez lekurvázta az anyánkat, ők pedig néha felkenték a falra a szitkozódó bandatagot.
Apu a helyi „csikkes, a Nikotin diszkó kidobója, ahogy mi mondjuk: „kuverosa
volt. Akkoriban nem az volt, hogy minden jöttment megkaphatta azt a feladatot. Apu a helyi harcművészeti klub tagjaként került az éjszakába; akkoriban csak őket hívták ilyen munkára, nem úgy, mint manapság. Mára már felhígult ez a szakma is, néha hallhatunk a rádióból ilyen híreket: „Kidobó vert félholtra egy lányt, vagy csak úgy valakit, mert nem tetszett az arca. Abban az időben ilyen elő sem fordulhatott nálunk. Ő minden fiatal bandatagot ismert, tudta, kinek ki az apja, anyja, és miféle vaj van a füle mögött. Egy kisvárosban hamar elterjed minden hír, ezért is tudták, ki az apám, akit emiatt „Kispistinek
hívtak. Volt egy társaság, amelynek a tagjai nagyon tartottak tőlem emiatt, hisz apám nem tétovázott, ha ki kellett osztani pár fülest a dizsiben. Ez volt a dolga: helyre tette azt, aki rosszul viselkedett, de ok nélkül soha nem ütött volna meg senkit. Az Életrevalók című filmben hallottam erről egy jó kifejezést: annak adott egy jókora pofont, akire tényleg ráfért egy jó „keretezés". Így aztán a banda tagjai féltek tőlem, mint a tűztől, nehogy apám Herkulest megszégyenítő tenyere lesújtson rájuk. Kimondottan élveztem ezt a védelmet, bár soha nem mondtam apunak. Ennek ellenére azért megtörténtek azok a dolgok is, amiktől minden szülő félti a gyermekét. Égetnivalóak voltunk, és tudtuk, bármelyik percben lebukhatunk.
Talán ezért is volt számomra ennyire izgalmas és csodálatos korszak a tinédzserkorom.
Emlékszem, 16 voltam, elszívtam pár marihuánás cigit, és az utolsó élményem nem sikerült túl jól. Megszívattak a nagyok, kicsit nagyobb adagot tekertek, én pedig utána nagyon rosszul lettem. Ráadásul az egyik srác elmesélte a szívroham tüneteit. Szándékosan tette. Ezt hívták „szakszerűen" paráztatásnak. Ettől persze én rögtön beképzeltem magamnak ezeket a tüneteket, és annyira beleéltem magam, hogy egyszer csak elkezdett vagy kétszázzal dobogni a ketyegőm. Sétáltam hazafelé, és próbáltam nyugtatni magam, hogy nincs semmi baj, túl fogom élni. Alig vártam, hogy a szerető, meleg otthonomba érjek. Persze senkinek nem mertem elmondani, mi történt, de mintha anyu tudta volna. Vendéglátósként dolgozott sokáig, így aztán látott egyet s mást. Sejtette, hogy nincs rendben valami, ezért cukros vízzel itatott, és bekapcsolt valami vicces filmet, hogy terelje a gondolataimat.
Én szép lassan megnyugodtam és elaludtam, utána sem beszéltünk róla. A szüleim mindig éreztették, hogy megbíznak bennem, és tudták, hogy képes vagyok magamra vigyázni.
Valahogy mindig kontroll alatt akartam tartani magam, még akkor is, mikor betéptem. Többször elmormoltam magamban a születési dátumomat, a nevemet, anyám, apám születési dátumát és a hazamenetel útvonalát, ezzel tartottam magam észnél. Azt gondoltam, ha ezekre nem emlékszem, akkor kell megkérni valakit, hogy nyújtson segítséget. Állandóan a határaimat feszegettem, de tudtam, mi az a pont, amin túl nem mehetek.
Állandóan tudatában akartam lenni az adott helyzetnek, és azt is tudtam mindig, mikor kell hazamenni egy mulatságból.
Ezek a tulajdonságok mind-mind a rossz élményekből alakultak ki, és hálás vagyok a családomnak, hogy nem akadályoztak meg semmiben, és nem vették el tőlem a tapasztalás lehetőségét. Mindent kipróbáltam, amit akkor lehetett, de semmi nem „tetszett meg" annyira, hogy függő legyek. A mai napig nem hagyom el magam annyira, hogy bármihez is kelljen nyúlnom, és soha nem hagytam, hogy az élvezeti szerek és a pia uralkodjanak rajtam.
Na, jó! Dohányzom, de ez az egyetlen!
Ja! Kávézom is…
Oké, oké, ezeket fogyasztom, de érted, hogy mit akarok mondani…
Egy kicsi panellakásban éltünk négyen, plusz Csöpi, a csivava-tacskó keverék kutyánk, akit Missz Prinszessznek, Dezdemóna Ramónának, vagy Királylánynak hívtunk. A kicsi hely ellenére egy teljes fotelre tartott igényt. Nemrég ment el az örök vadászmezőkre, és nagyon hiányzik.
Testvéremmel egy négy négyzetméteres szobán osztoztunk.
Mikor nagyon kicsi voltam, agyonajnároztak a szülők és a nagyszülők. Én voltam az első unoka. A nagymamám mindig meséli, hogy amikor megszülettem, apu úgy rohant hozzájuk a hírrel, mint egy ámokfutó. Ordibált az utcán: „Anyu! Ami neked háromszor nem sikerült, az nekem elsőre!", hisz maminak három fia lett, apunak pedig elsőre lánya. Amikor futott a hírrel, az sem érdekelte, hogy kulcsra van zárva az ajtó. Kitépte zárastul, mindenestül. Azóta is látszanak a javítás nyomai. Akárhányszor megyek Tapolcára látogatni a mamikat, mindig elmosolyodom rajta, eszembe jut, mit meséltek nekem a születésem történetéről.
Nagy volt az öröm, mikor megérkeztem. Imádtak. Én voltam a középpontban, mindenki hozzám igazította az idejét, én pedig angyali arccal és tágra nyílt kék szemmel élveztem a figyelmet, amit kaptam. Vannak kicsi koromból családi felvételeink is, ezeken mindig jót derülünk, ha megnézzük őket.
Karácsonykor mindig összegyűlt a család. Olyanok voltunk, mint az olaszok. Tőlünk zengett az egész Egry József utca. Nagymama, keresztanya, keresztapa és a nagybratyók jöttek el. Nagyi sütött-főzött, amit otthon gondosan becsomagolt. Aztán a ezerkettes Ladával csörömpölték végig a várost a húslevessel meg a dagadóval, sietve, nehogy kihűljön.
Mindenki jól belakmározott, becsípett az édes pezsgőtől, anyu pedig tüsténkedett körülöttünk, lesve mindenki kívánságát. A legtöbb családi fotón ez látható. Az egyik ilyenen az látszik, ahogy a sok habcsóktól cukorsokkot kapva, anyám örömére feltétlen meg kellett mutatnom a vendégeknek az összes pörgős lambada-szoknyámat és Mickey egeres felsőmet. Tizenkétszer öltöztem át. Megszámoltam, mert van róla videó. Mindenki utasítgatott: Ajuska, rázd meg a feneked! Ajuska, pörögjél! Ajuska, énekelj!
Csodálkozol, hogy előadó-művészettel foglalkozom?
Igen, Ajuskának szólítottak. A nénik kérdeztek az utcán: „Kislány! Hogy hívnak? Hány éves vagy? Nem tudtam kimondani a nevemet úgy, hogy Tóth Verus, ez lett belőle: „Tóth Ajusz, kettő ész fél
. Ez aztán rajtam is maradt. A család a mai napig így hív.
Azt hiszem, valamikor régen, őseinknél, mikor még nem létezett a családról leválás fogalma, úgy élhettek az emberek, hogy mindenki együtt volt, egy törzsben, majd egy házban.
Hol a nagymama, hol a testvér, hol a szülő vigyázott a kicsikre, és ez így volt normális. Mindenki tanítgatta a csemetéket, mindenkitől el lehetett sajátítani valami kis bölcsességet, így lettek nemsokára kész felnőttek, mert mindenféle generációt láttak, és megtapasztalták a különbségeket köztük.
A mai világban a