Elfojtott sikoly

ANGELA MARSONS

Elfojtott sikoly

ANGELA MARSON

Elfojtott sikoly

A mű eredeti címe

Silent Scream

Copyright © Angela Marsons 2015

All rights reserved.

Hungarian translation © Szieberth Ádám

© General Press Könyvkiadó, 2015

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll. Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni. Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

SZIEBERTH ÁDÁM

Szerkesztette

FEKETE KATALIN

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 843 2

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

Telefon: (06 1) 299 1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását az eKönyv Magyarország Kft. végezte

www.ekonyv.hu

A könyvet partneremnek, Julie Forrestnek ajánlom,

aki töretlenül hitt bennem, és nem hagyta, hogy egy

pillanatra is feladjam az álmomat.

Köszönetnyilvánítás

Az Elfojtott sikoly sokféle alakot öltött, mire elnyerte végleges formáját. Kim Stone karaktere, miután felötlött bennem, többé nem tágított. A fejemben és a könyv lapjain formálódott erős, intelligens nővé, aki nem mindig hibátlan, de szenvedélyes, konok, állhatatos: olyan, akit az ember szeretne a maga oldalán tudni.

Szeretnék köszönetet mondani a Bookouture csapatának, amiért osztoznak a Kim Stone és az ő történetei iránti szenvedélyemben. A buzdításuk, a lelkesedésük, a hitük erőt ad, és fellelkesít. Örök hálával tartozom Olivernek, Claire-nek és Kimnek. Büszkeséggel tölt el, és megtiszteltetésnek tekintem, hogy a Bookouture szerzőjének mondhatom magam.

Külön köszönet illeti csodálatos szerkesztőmet és „tündérkeresztanyámat", Keshini Naidoot, aki a legelső beszélgetésünktől fogva buzdító szavakkal, hittel és tanácsokkal kísér hosszú-hosszú utamon, és aki a Bookouture csapatával karöltve valóra váltotta az álmaimat.

Szeretném megköszönni a Bookouture minden szerzőjének, hogy szeretettel fogadtak a Bookouture családban. Őszintén mondom, bámulatos volt, ahogy a pártfogásukba vettek. És Caroline Mitchell-lel most már tényleg megalakítottuk a Bookouture krimiszekcióját, a #bookouturecrimesquadot.

Végezetül családomnak és barátaimnak szeretném megköszönni, hogy hittek az írásaimban, az álmomban. Külön világgá kürtölöm Amanda Nicol és Andrew Hyde nevét, akik folyamatosan támogattak.

Szívből köszönöm mindnyájatoknak!

Prológus

Black Country, Rowley Regis városa

2004

Ötágú csillagot alkottak a kis bucka körül. Csak ők tudták, hogy a frissen felásott föld sírgödröt takar.

A jég- és hóréteg alatt megbúvó, fagyott földet ásni olyan volt, mintha kőbe akartak volna vésni valamit, ezért felváltva dolgoztak. Mindenkire sor került. Mind az ötükre.

Ha felnőtt méretű gödröt kell ásniuk, az tovább tartott volna.

Kézről kézre járt az ásó. Volt, aki tétován, habozva fogta meg, mások biztosabb kézzel. De senki sem ellenkezett, és senki sem szólt egy szót sem.

Tisztában voltak vele mindannyian, hogy egy ártatlan életet vettek el, de az egyezség megköttetett: a titkaikat el kell temetni!

Öt lehajtott fej nézte merőn a földet, mintha csak azt várnák, hogy megjelenjen előttük a holttest, amelyet elnyelt a máris friss hópelyhektől csillogó föld.

Amikor megtelepedtek a sírhanton a szállingózó hópihék, a csoport tagjainak hátán végigfutott a hideg.

Aztán ment ki-ki a dolgára: az öt emberalak lábnyomai csillagot tapostak a friss, ropogós hóba.

Elvégeztetett.

1. fejezet

Anglia, Black Country

Napjainkban

Teresa Wyattet hatalmába kerítette a megmagyarázhatatlan érzés, hogy ez lesz élete utolsó estéje.

Amikor kikapcsolta a tévét, csönd borult a házra. De nem a mindennapos, lefekvés előtti, átlagos csönd.

Nem igazán tudta, mit várt a késő esti híradótól. Hiszen már a helyi csatorna esti hírműsorában is hallotta a bejelentést. Talán abban bízott, hogy valami csoda folytán az utolsó pillanatban kegyelmet kap?

Két éve, az első kérelem benyújtása óta úgy érezte magát, mint a halálsoron raboskodó elítélt. Mintha időnként jöttek volna az őrök, és beültették volna a székbe, de aztán a sors kegye folytán visszakerült a biztonságot adó cellájába. Most viszont végleg megpecsételődött a sorsa: tudta, hogy nincs több kifogás, nincs több haladék.

Vajon a többiek látták a híradót, és ha igen, ők is ugyanúgy éreznek, mint ő? Vajon bevallják maguknak, hogy a bűntudatnál erősebben munkál bennük az életösztön?

Ha jobb ember lenne, talán pislákolna benne némi lelkifurdalás is, nem csak az foglalkoztatná, hogy miként menthetné az irháját. De nem pislákolt.

Ha nem tartja magát a megállapodáshoz, azzal lerombolt volna mindent, gondolta. Akkor az emberek undorral ejtették volna ki a szájukon Teresa Wyatt nevét, és nem övezné az a tisztelet, amely most kijár neki.

Teresának nem volt kétsége afelől, hogy a panaszt komolyan vették volna. A bejelentő fondorlatos, de szavahihető ember volt. De örökre elhallgattatták – és ő ezt soha nem fogja megbánni!

Ezzel együtt nem tagadhatta, hogy a Crestwoodban töltött évek óta olykor összerándult a gyomra egy-egy hasonló mozgású, hasonló hajszínű vagy fejét hasonlóan oldalra billentő ember láttán.

Most fölállt, és megpróbálta lerázni magáról az árnyként rátelepedő melankóliát. Nagy léptekkel kivonult a konyhába, és betette a mosogatógépbe az egyetlen tányért meg az egyetlen borospoharat.

Nem volt kutyája, akit kiengedjen, macskája, akit beengedjen, így csak azt kellett megnéznie, mielőtt nyugovóra tér, hogy bezárt-e mindent.

Ismét hatalmába kerítette az érzés, hogy ennek az óvintézkedésnek semmi értelme, hiszen a múltnak úgysem lehet útját állni. De elhessegette a komor gondolatot. Nincs mitől félnie, győzködte magát, hiszen egyezséget kötöttek, amelyet tíz éven át nem szegett meg senki. Csak ők öten tudják, mi az igazság, és senki más.

Tudta, hogy ilyen feszült idegállapotban úgysem fog egyből elaludni, de azt is tudta, hogy reggel hétre értekezletet hívott össze, amelyről nem késhet el.

Belépett a fürdőszobába, és folyatni kezdte a vizet. Nem sajnálta belőle a levendulás habfürdőt, amelynek illata máris belengte a helyiséget. Ha jól kiáztatja magát, az a korábban megivott pohár borral párosulva biztosan álmot hoz a szemére.

Mielőtt beült a kádba, a szennyeskosár fedelére helyezte a gondosan összehajtogatott köntösét meg a szaténpizsamáját.

Lehunyta a szemét, és átadta magát az őt körülölelő víznek. Mosolyogva nyugtázta, hogy a szorongása máris kezd oldódni. Csak túl érzékenyen reagált az új fejleményre, ennyi az egész.

Teresa úgy érezte, két részre oszlik az élete. A Crestwood előtti harminchét év varázslatos időszak volt: ambiciózus szingliként egymaga döntött mindenben, nem tartozott beszámolóval senkinek.

A Crestwood utáni években viszont egészen más volt a helyzet: a nyomába szegődő félelem árnyat vetett minden lépésére, előírta, mikor mit tegyen, hogyan döntsön.

Olvasta valahol, hogy a lelkiismeret nem több, mint a lebukástól való félelem. És volt annyira őszinte, hogy beismerje: az ő esetében igaz az állítás.

De a titkuk biztonságban van. Nem fenyegetheti veszély!

Hirtelen üvegcsörömpölést hallott. Méghozzá nem valahonnan messziről, hanem a konyhaajtó felől.

Teresa mozdulatlanul hevert a kádban, és hegyezte a fülét. Abban biztos lehetett, hogy senki mást nem riasztott fel a zaj, hiszen a szomszédos ház az övétől hatvan méterre, a hat méter magas leylandi ciprussövény túloldalán helyezkedett el.

Egyre sűrűbb, egyre vészterhesebb lett a nagy robaj utáni csönd. Talán csak esztelen vandálkodás áldozata lett az ablak... Lehet, hogy pár diák kinyomozta a címét. Istenem, add, hogy így legyen!

Szinte megreszkettette a halántékát az ereiben vadul lüktető vér. Nagyot nyelt, hogy kitisztuljon a füle.

A testét elborította a furcsa érzés, hogy már nincs egyedül. Megpróbált felülni, mire a fürdővíz hangosan lötyögött, majd megcsúszott a keze a kád porcelánfalán, és a jobb oldala visszahanyatlott a vízbe.

A lépcső aljából jövő hang végképp eloszlatta a halovány reményt, hogy talán csak vandálok zavarták meg a nyugalmát.

Teresa úgy érezte, kizökkent az idő. Egy párhuzamos univerzumban reagáltak az izmai a közelgő veszélyre, a valóságban viszont testileg is, szellemileg is lebénította az elkerülhetetlen vég tudata. Mert tisztában volt vele, hogy most már nincs hova bújnia.

A lépcső nyikorgása hallatán egy pillanatra lehunyta a szemét, és nyugalmat erőltetett magára. Bizonyos fokú szabadságérzettel töltötte el, hogy végre szembesülnie kell az őt gyötrő félelmekkel.

Amikor az arcába csapott a kinyíló ajtón beáramló hűvös levegő, felpillantott.

Fekete, arctalan árnyalakot látott maga előtt. Az illető terepnadrágot, vastag, fekete polárfelsőt, hosszú nagykabátot és gyapjú símaszkot viselt. De miért pont én? – háborgott magában Teresa. Hiszen nem én vagyok a leggyengébb láncszem!

Megrázta a fejét. – Nem köptem – mondta alig hallhatóan. Az érzékei kezdték felmondani a szolgálatot: a teste már készült a halálra.

A fekete alak két lépéssel közelebb jött. Teresa valami árulkodó jelet keresett rajta, de hiába. Bárki lehetett négyük közül.

Teresa érezte, hogy cserbenhagyja a teste: a lábai közt vizelet csurrant az illatosított vízbe.

– Esküszöm, hogy én nem...

Félbemaradt a mondata. Ismét megpróbált felülni a habfürdőtől síkos kádban.

Szaporán, reszelősen kapkodta a levegőt, és közben azon törte a fejét, hogyan könyöröghetne a legjobb eséllyel az életéért. Mert ő nem akar meghalni! Még nem jött el az ideje, még nem áll rá készen! Még van tennivalója.

Hirtelen megjelent lelki szemei előtt a kép, ahogy a tüdeje megtelik vízzel, és felfúvódik, mint a szülinapi lufi...

Esdeklőn kinyújtotta a kezét, és nagy sokára megjött a hangja. – Kérem, ne! Nem akarok meghalni!

A maszkos alak a kád fölé hajolt, és kesztyűs kezével megfogta Teresa vállát. A nő érezte, hogy a víz alá akarják nyomni, és küszködve megpróbált fölegyenesedni ültében. Muszáj kimagyaráznia magát, vagy legalább meg kell próbálnia... de a ránehezedő nyomás egyre erősödött. Még egyszer nekidurálta magát, de a félig fekvő, magatehetetlen testhelyzetéből nem volt kiút: a gravitációval és a sötét alak nyers erejével nem tudta felvenni a harcot.

A víz már-már ellepte az arcát, amikor szólásra nyitotta a száját. Halk zokogás röppent ki az ajkai közül, amikor még egyszer, utoljára belevágott: – Esküszöm, hogy...

De beléfojtották a szót, és már csak az orrából a víz színe felé igyekvő buborékokat látta, és az úszkáló haját.

Meg a víztükör túloldalán csillámló emberalakot.

Miközben a teste már az oxigénhiány első jeleit mutatta, megpróbált úrrá lenni a rajta elhatalmasodó pánikon. Hadonászni kezdett, és a kesztyűs kéz egy pillanatra le is vált a válláról. Sikerült kidugnia a fejét a vízből, de amikor belenézett a rideg, átható tekintetű szempárba, a döbbenetes felismerés végképp beléfojtotta a szuszt.

És pillanatnyi zavara elég volt a támadójának ahhoz, hogy korrigáljon: a két kesztyűs kéz újra a víz alá nyomta Teresát, és vasmarokkal ott is tartotta.

Teresa gondolatai hitetlenkedve kavarogtak, pedig már csak félig-meddig volt magánál.

Rádöbbent, hogy összeesküvő társai nem is sejthetik, kitől kell félniük.

2. fejezet

Kim Stone megkerülte a Kawasaki Ninját, és följebb srófolta az iPodján a hangerőt. A hangszórók szinte táncra perdültek Vivaldi g-moll hegedűversenyének ezüstösen csengő hangjaira. Közelgett a Négy évszak fináléja, Kim kedvence, a nyári zivatar.

Letette a munkapadra a csőkulcsot, beletörölte a kezét egy ott heverő kósza rongyba, és merőn nézte a Triumph Thunderbirdöt, amelyet már hét hónapja próbált helyrepofozni. Azon tűnődött, hogy aznap este vajon miért nem ihleti meg?

Az órájára pillantott: tizenegy felé járt az idő. A csapata tagjai most támolyognak ki a helyi műintézményből. Kim soha nem nyúlt alkoholhoz, de azért elkísérte a társait, ha úgy érezte, megérdemel egy kis lazítást.

Újra kezébe vette a csőkulcsot, és letérdelt a Triumph mellé, a padlón heverő térdvédőre.

Aznap nem érezte úgy, hogy oka lenne az ünneplésre.

Miközben benyúlt a motorkerékpár gyomrába, és kitapogatta a főtengely hátsó végét, Laura Yates halálra rémült arca lebegett lelki szemei előtt. A csavaranyára illesztette a csőkulcsot, és előre-hátra mozgatta.

A háromrendbeli nemi erőszakért kiszabott ítélet nagyon hosszú időre rács mögé száműzi Terence Huntot.

– De nem elég hosszú időre! – mondta ki hangosan Kim.

Mert volt egy negyedik áldozat is.

Kim még egyszer elfordította a csőkulcsot, de az anya nem akarta hagyni, hogy még jobban megszorítsa. A csapágyat, a lánckereket, a csavaralátéteket és a forgórészt már beszerelte: ez az anya volt a mozaik utolsó darabkája, de a nyomorult sehogy sem akart rendesen illeszkedni a zárócsavar-alátéthez.

Kim merőn nézte a csavaranyát, és némán szuggerálta, hogy a saját érdekében mozduljon már meg – de hiába. Ekkor minden dühét beleadva rántott egyet a csőkulcs nyelén, mire megsérült a csavarmenet, és az anya akadálytalanul elfordult.

– A francba! – fakadt ki Kim, és elhajította a csőkulcsot, amely a garázs túlsó végében landolt.

A bíróságon tanúskodó Laura Yates egész testében remegve számolt be az átélt megpróbáltatásokról: arról, hogy bevonszolták egy templom mögé, ahol többször egymás után, összesen két és fél órán keresztül brutálisan erőszakot tettek rajta. A saját szemével láthatta mindenki, hogy milyen nehezére esik leülni. Pedig már három hónap telt el a támadás óta.

A tizenkilenc éves lány a karzatról hallgatta végig, hogy a vádlottat három vádpontban bűnösnek nyilvánítják. Aztán jött az ő esete, és elhangzott a két szó, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életét.

Nem bűnös!

És miért nem? Azért, mert Laura előtte iszogatott egy kicsit. Mit számít, hogy tizenegy öltéssel varrták össze az elejét meg a hátulját, mit számít a törött borda, a monokli! Nyilván ő kérte, hogy ezt tegyék vele, hiszen ivott előtte egy-két pohárral!

Kim tudatában volt, hogy remeg a keze a dühtől.

A kollégái úgy érezték, hogy négyből három nem rossz arány. Valóban nem rossz arány, de nem elég! Kim Stone-nak biztosan nem.

Lehajolt, és szemrevételezte a motorban esett kárt. Majdnem hat hétig tartott, mire fölhajtotta azokat a nyomorult csavarokat!

Ismét az anyára illesztette a csőkulcsot, majd a hüvelyk- és mutatóujjával elfordította a nyelét. De rögtön el is engedte, és fölpattant, mert megcsörrent a mobilja. Az ilyen kései órán, éjfél felé befutó hívás sosem jelentett jót...

– Stone felügyelő.

– Van egy hullánk, ’szonyom.

Hát persze! Ugyan mi másért keresnék?

– Hol?

– Stourbridge, Hagley Road.

Kim ismerte azt a környéket: az volt a határvidék, amelyen túl már a „szomszéd," a Nyugat-merciai Rendőrség volt az illetékes.

– Hívjuk Bryant őrmestert is, ’szonyom?

Kim arcizma megrándult. Gyűlölte, ha így szólítják. Harmincnégy évesen még nem érezte magát „asszonyomnak".

Lelki szemei előtt megjelent A Kutya elé rendelt taxiba betámolygó kollégája.

– Nem kell, szerintem egyedül is megoldom – mondta, majd bontotta a vonalat.

Ezután elhallgattatta a zenét, majd két másodpercig várt. Tudta, hogy muszáj túllépnie Laura Yatesen, és el kell felejtenie a lány tekintetét. Pedig nem biztos, hogy tényleg vádlón szegeződött rá, lehet, hogy csak képzelődött...

De akkor sem fogja elfeledni soha, hogy az igazságszolgáltatás, amelyben szentül hisz, cserbenhagyott valakit, akit meg kellett volna védenie. Meggyőzte Laura Yatest arról, hogy bízzon benne meg a rendszerben, amelyet képvisel, és most nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy csalódást okoztak a lánynak mindketten: ő is, meg a rendszer is.

3. fejezet

Kim négy perccel a hívás után már ki is gördült a kocsibejáróról a tízéves Golf GTI-vel, amelyet csak akkor használt, ha jeges volt az út, vagy ha úgy ítélte meg, hogy a Ninja bőgetése antiszociális cselekedet lenne.

Az olaj- és gépzsírfoltos, porlepte farmerét fekete vászonnadrágra cserélte, és fölvett hozzá egy fehér pólót. A lábára lapos, fekete bőrcsizmát húzott, a rövid, fekete haja pedig igazán nem igényelt túl sok karbantartást: gyorsan megfésülte puszta kézzel, és már indult is.

A „kuncsaftját" úgysem fogja érdekelni, hogy néz ki...

Elmanőverezte a Golfot a kanyargós út végéig. Idegennek érezte a járgányt, amely elég kicsi volt ugyan, mégis erősen koncentrálnia kellett, nehogy meghúzza vele az út mentén parkoló kocsikat. Természetellenesnek hatott, hogy ilyen rengeteg fém van alatta...

A céltól úgy másfél kilométernyire égett szag szivárgott be a kocsi szellőzőrendszerén keresztül. A szag egyre erősödött, és az utolsó kilométeren Kim már látta is a Clent-dombság fölött kígyózó füstoszlopot, a céltól ötszáz méterre pedig már azt is tudta, hogy pontosan oda vezet az útja.

A Középnyugat-angliai Rendőrség létszámát tekintve csupán a londonitól marad el, és csaknem kétmillió-hatszázezer lakos tartozik a körzetébe.

A Birminghamtől északnyugatra elterülő Black Country, vagyis „fekete vidék" a viktoriánus korban az ország egyik legiparosodottabb területe volt. Nevét a talajt feketére festő külszíni szénbányáknak köszönhette. Itt húzódott Nagy-Britannia legvastagabb, csaknem tíz méter átmérőjű vasérc- és széntelére.

Most viszont csak az ország harmadik legmagasabb munkanélküliségi rátájával „büszkélkedhet" a régió, meg az egyre inkább elharapózó pitiáner bűnözéssel és antiszociális viselkedéssel.

A tetthely a Stourbridge-et Hagley-vel összekötő főútról nyíló mellékutcában volt. Ezen a környéken általában nem túl gyakori a törvényszegés. A főúthoz legközelebbi házakat a bejárati ajtót közrefogó jókora, ólombetétes ablakok, valamint ragyogó, hófehér római oszlopok fémjelzik. A főúttól távolabbi házak messzebb vannak egymástól, és jóval öregebbek.

Kim leparkolt a kordonnál két tűzoltóautó között, majd szó nélkül megmutatta az igazolványát a szalagot őrző rendőrnek. A férfi bólintott, és fölemelte a szalagot, hogy Kim átbújhasson alatta.

– Mi történt? – kérdezte Kim az útjába kerülő első tűzoltótól.

A férfi a birtok szélén álló tűlevelű fa maradványaira mutatott. – Itt ütött ki a tűz, és mire ideértünk, már átterjedt a fák nagy részére.

Kimnek feltűnt, hogy a telekhatárt alkotó tizenhárom fa közül csak a házhoz legközelebbi maradt érintetlenül.

– Maga fedezte föl a holttestet?

A tűzoltó a földön ülő kollégájára mutatott, aki egy közrendőrrel beszélgetett. – Szinte mindenki kijött a felbolydulásra, de ez a ház sötét maradt. A szomszédok megerősítették, hogy a fekete Range Rover a nőé, aki egyedül élt.

Kim bólintott, és odament a földön ülő tűzoltóhoz, aki sápadtnak tűnt, és Kim azt is észrevette, hogy a jobb keze kissé remeg. Holttestre bukkanni nem valami kellemes dolog, akármilyen kiképzést kapott az ember.

– Hozzányúlt valamihez? – kérdezte Kim.

A férfi egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét. – A fürdőszobaajtó nyitva volt, de nem léptem be.

Kim a bejárati ajtónál megállt, majd kivett az ajtótól balra elhelyezett kartondobozból két kék lábzsákot.

Kettesével vette a lépcsőfokokat. A fürdőszobába lépve egyből meglátta Keatst, a patológust. Az apró termetű férfi bajusszal, valamint az álla alatt csúcsban végződő szakállal ellensúlyozta, hogy teljesen kopasz. Nyolc éve Keatsre hárult a megtisztelő feladat, hogy végigkalauzolja Kimet az első boncolásán.

– Üdv, nyomozó! – szólalt meg a férfi, majd Kim háta mögé nézve azt kérdezte: – És Bryant?

– Jaj, istenem! Hát nem vagyunk mi sziámi ikrek!

– Tényleg nem, inkább olyanok vagytok, mint a kínai kaja. Mondjuk édes-savanyú disznóhús... De Bryant nélkül inkább csak savanyú.

– Keats, szerinted mennyire mulattat ez engem ezen a kései órán?

– Valljuk be, máskor sem igazán szembeszökő, hogy lenne humorérzéked. – De szeretett volna visszavágni Kim! Ha nagyon akarja, megjegyezhette volna, hogy Keats fekete nadrágjának éle nem éppen nyílegyenes, vagy arra is rámutathatott volna, hogy kissé foszladozik az inggallérja. Sőt, akár a kabátja hátán éktelenkedő kis vérfoltot is megemlíthette volna...

Csakhogy pillanatnyilag ott hevert kettejük között egy meztelen holttest, és minden figyelmét arra kellett fordítania.

Lassan, óvatosan közelebb lépett a kádhoz. Vigyázott, nehogy elcsússzon a kilötykölt vízen, amelyben két fehérköpenyes pancsolt.

A félig víz alá merült női holttest szeme nyitva volt, a festett szőke haja a vízben legyezőként szétterülve foglalta keretbe az arcát. A felpuffadt teste már lebegett, így a mellbimbója kikandikált a víz alól.

Kim úgy saccolta, hogy negyvenöt-ötven év közötti, jó karban lévő nő lehet. A felkarja izmosnak tűnt, de már lötyögött rajta a bőr. A körmei halvány rózsaszínre voltak festve, a lábán borostának nyoma sem látszott.

A padlóra kilötyögött víz mennyisége arra utalt, hogy dulakodásra került sor, és a nő küzdött az életéért.

Kim a lépcsőn dübörgő léptek zajára fölkapta a fejét.

– Stone detektívfelügyelő! Micsoda kellemes meglepetés!

Kim elgyötörten felnyögött. Ismerős volt ez a gúnytól csöpögő hang.

– Részemről a szerencse, Wharton detektívfelügyelő.

Dolgoztak együtt néhányszor, és a férfi soha nem rejtette véka alá, hogy lenézi őt. Igazi karrierista volt, aki a lehető leggyorsabban akarja végigjárni a szamárlétrát. Nem az ügyek megoldása érdekelte, csak az, hogy javíthassa a statisztikáját.

A legnagyobb megaláztatás akkor érte, amikor Kim előbb lett felügyelő, mint ő. A kolléganője előléptetése után odébbállt egy házzal: áthelyeztette magát a kisebb létszámú Nyugat-merciai Rendőrséghez, ahol kisebb a konkurencia.

– Mit keresel itt? – kérdezte most. – Felhívnám a figyelmedet, hogy ez nyugat-merciai ügy.

– Én pedig felhívnám a figyelmedet, hogy pont a határon vagyunk, és én voltam itt előbb, úgyhogy stipi-stopi!

Kim önkéntelenül belépett a kád elé. Hiszen már így is épp elég kíváncsi szempár mustrálta végig az áldozat meztelen testét...

– Enyém az ügy, Stone.

Kim megrázta a fejét, és karba tette a kezét. – Egy tapodtat sem mozdulok innen, Tom – jelentette ki, majd fejét oldalra billentve hozzátette: – Persze, közös meló még lehet belőle. De mivel én voltam itt előbb, én vezetem a nyomozást.

Tom Wharton keskeny, sunyi képe rákvörös lett. Előbb vájta volna ki a tulajdon szemét rozsdás kanállal, mint hogy Kim Stone beosztottja legyen.

Kim tetőtől talpig végigmérte. – És az első utasításom az, hogy megfelelő védőszerelésben közelítsd meg a tetthelyet.

Wharton Kim lábára, majd a saját fedetlen lábbelijére nézett. Lassan járj, tovább érsz, gondolta magában Kim.

– Ne csinálj ebből távhugyozó versenyt, Tom – mondta lehalkított hangon.

A férfi vetett rá egy megvető pillantást, majd sarkon fordult, és kiviharzott a fürdőszobából.

Kim ismét a holttestre összpontosította figyelmét.

– Megnyerted volna – szólalt meg halkan Keats.

– Hogy?

A patológus szeme huncutul csillogott. – A hugyozóversenyt.

Kim bólintott. Ő is tudta, hogy ez így van.

– Kivihetnénk már innen a nőt? – kérdezte.

– Még csinálok pár közelit a mellkasáról.

Közben az egyik helyszínelő a nő mellére szegezte a fényképezőgépe lencséjét, amely olyan hosszú volt, mint egy kipufogócső.

Kim közelebb hajolt, és a nő melle fölött kéznyomokra lett figyelmes.

– Víz alá nyomták?

– Szerintem igen. Az előzetes vizsgálat nem mutatott ki más sérülést. A boncolás után majd többet tudok mondani.

– Van tipped, hogy mióta lehet halott?

Kim nem látott májtesztre utaló nyomot, ezért arra tippelt, hogy Keats a végbélhőmérőt alkalmazta az érkezése előtt. Tudta, hogy a test hőmérséklete a halál beállta utáni első órában másfél fokkal csökken, utána pedig óránként egy-másfél fokkal. Azzal is tisztában volt, hogy ezt sok más tényező is befolyásolja – nem utolsósorban az, hogy az áldozat meztelenül hever a lehűlt vízben.

Keats vállat vont. – Később majd további számításokat végzek, de azt mondanám, hogy legfeljebb két órája állhatott be a halál.

– És mikor tudsz...?

– Vár rám egy kilencvenhat éves hölgy, aki elszunyókált a karosszékben, és nem ébredt föl, meg egy huszonhat éves férfi, akinek tű áll ki a karjából.

– Szóval semmi sürgős.

Keats az órájára nézett. – Dél?

– Reggel nyolc – kontrázott Kim.

– Tíz, és egy perccel sem előbb – morogta Keats. – Én is ember vagyok, olykor muszáj pihennem is.

– Pompás – mondta Kim, aki pontosan erre az időpontra gondolt. Hiszen tíz óráig még bőven eligazíthatja a csapatát, és odaküldhet valakit a boncolásra.

Megint léptek zaja ütötte meg a fülét. Egyre közelebbről hallatszott a lépcsőt mászó férfi szuszogása.

– Travis őrmester! – mondta oda sem nézve Kim. – Miből élünk?

– Az embereink házról házra járnak a környéken. A helyszínre kiszálló első rendőr összeterelt pár szomszédot, de ők csak arra ébredtek föl, hogy jönnek a tűzoltók. A riasztás egy erre járó autóstól érkezett.

Kim most már az őrmester felé fordult, és bólintott. A helyszínre kiszálló első rendőr igazán szép munkát végzett: biztosította a tetthelyet a helyszínelők számára, és felhajtotta az összes potenciális tanút. Csakhogy a környéket aligha lehetett a kotnyeles szomszédok mekkájának nevezni: a házak az úttól jóval beljebb épültek, és ezer négyzetméteres telkek választották el őket egymástól.

– Folytassa – mondta Kim.

– A behatolási pont a hátsó ajtó volt, betörték az üvegét, és a tűzoltók szerint nem volt bezárva a bejárati ajtó.

– Hm... Ez érdekes.

Kim egy biccentéssel megköszönte az információt, és elindult lefelé a lépcsőn.

Egy technikus éppen a folyosót szemrevételezte, egy másik pedig ujjlenyomatokat keresett a hátsó ajtón. A reggelizőpulton heverő márkás retikül drága holminak tűnt, de hogy mit jelent a monogramot formázó aranycsatja, arról Kimnek fogalma sem volt, mert soha életében nem hordott retikült.

A szomszédos helyiségből, az ebédlőből éppen kilépett egy harmadik technikus, és a retikül felé intett a fejével. – Nem vittek el belőle semmit. Megvannak a hitelkártyák, és a készpénz is.

Kim bólintott, és elindult kifelé. Az ajtóban lehúzta a csizmájáról a lábzsákot, és az odakészített másik dobozba helyezte. A védőruházatot ugyanis el kell vinni a tetthelyről, és meg kell vizsgálni, hogy nem maradt-e rajta valami nyom.

Kim átbújt a kordon alatt. Az egyik szerkocsi még ott volt. A tűzoltók figyelték a házat, mert a tűz ravasz jószág: egyetlenegy észrevétlenül maradt, szunnyadó parázs is perceken belül lángba boríthatja az épületet.

Kim a kocsija mellett állva átgondolta a látottakat.

Teresa Wyatt egyedül élt. A jelek szerint semmit sem vittek el, sőt még csak nem is nyúltak semmihez.

A gyilkos abban a biztos tudatban távozhatott volna, hogy leghamarabb másnap reggel fedezik föl a holttestet, mégis fölgyújtotta a házat, hogy a rendőrség mielőbb tudomást szerezzen az esetről.

Kimnek már csak azt kellett kiderítenie, hogy ezt miért tette.

4. fejezet

Kim reggel fél nyolckor parkolta le a Ninját a halesoweni rendőrőrs előtt, alig egysaroknyira a körgyűrűtől, amely körülöleli a kis bevásárlóközponttal és főiskolával is rendelkező városkát. Az őrstől egyköpésnyire van a magisztrátusi bíróság, és ez a rendőröknek igencsak kényelmes, költségelszámolás szempontjából viszont szívás...

A rendőrség háromszintes épülete ugyanolyan szürke és jellegtelen volt, mint bármely más középület, és ugyanúgy tartozott ezért egy bocsánatkéréssel az adófizetőknek.

A nyomozók irodája felé tartó Kim nem köszöngetett senkinek, és őt sem háborgatták ilyesmivel. Tudta, hogy rideg, társaságkerülő nő hírében áll, akinek talán nincsenek is érzelmei, de mivel a róla kialakult vélemény megkímélte az üres bájcsevegéstől, nem bánta.

Szokás szerint elsőként érkezett, így ő üzemelte be a kávégépet. A helyiségben elhelyezett négy íróasztal két, egymással farkasszemet néző párt alkotott, és szinte tükörképei voltak egymásnak: ugyanolyan számítógép-monitor állt mindegyiken, és ugyanolyan szedett-vedett benyomást keltettek a különböző színű és méretű irattálcák.

A négy asztal közül háromnak volt tulajdonosa, a negyedik viszont a pár hónapja végrehajtott létszámcsökkentés óta gazdátlanul állt. Kim általában szívesebben tanyázott