Végül a szeretet győz

Charles Martin

Végül a szeretet győz

A mű eredeti címe

Wrapped in Rain

Copyright © 2005 by Charles Martin

All rights reserved. This Licensed Work published under license.

Hungarian translation © Marczinfalvi Mara

© General Press Könyvkiadó, 2014

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

A kiadvány szerzői jogvédelem alatt áll.

Az e-könyvet a letöltő kizárólag saját célra jogosult használni.

Az e-könyv engedély nélküli másolását, jogtalan terjesztését a törvény bünteti.

Fordította

MARCZINFALVI MARA

Szerkesztette

CSONTOS ERIKA

A borítót

KISS GERGELY

tervezte

ISBN 978 963 643 615 5

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

Telefon: 299-1030

www.generalpress.hu

generalpress@lira.hu

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Az e-könyv konvertálását a Content 2 Connect Kft. végezte

www.content2connect.com

2014

Anyukámnak, annak az asszonynak, aki még ma is térdre borulva imádkozik

Prológus

Amikor a fájdalom felébresztett, kidugtam az orrom hegyét a takaró alól, és a térdemet felhúztam a mellkasomhoz. Úgy vert a szívem, mint egy harci dob. A szobát árnyak töltötték be, a hold magasan járt, és tudtam, hogy Rex nem engedné meg, hogy ilyenkor fölkeljek az ágyból. Lassan araszoltam ki a fejemmel a takaró alól, az elektromosságtól égnek meredtek a hajszálaim. Az emeletes ágy magasából kinéztem az ablakon, de a lélegzetem bepárásította az üveget, és homályos fényudvart vont a hold köré. A távolban a kerítés mellett autónyi méretű szénabálák sorakoztak, keretbe foglalták a tájat, ahol a térdig érő téli rozsban néhány takaróval letakart ló és egy-két őz legelészett csöndesen. Kék holdfény világította be a hátsó verandát és az istállót, a legelő pedig szinte lebegett a lassan vonuló ködben. Ha megülhettem volna a ködöt, hogy kilovagoljak az aranyos mezőkre, megsarkantyúztam volna a lovamat, miközben az ég felé, egyenesen a napnak vettem volna az irányt, és soha nem néztem volna vissza.

Mindig így aludtam, összekuporodva, mint egy ágyúgolyó, mert így kevésbé vett észre. Ha mégis észrevett, a hátsóm bánta. Egy évvel később, amikor megtudtuk, hogy van egy öcsém, azt gondoltam, talán megfeleződnek a verések, mert a célpontok száma megkétszereződött, de tévedtem. Inkább kétszer annyit osztott ki.

Megtöröltem az orromat a flanelpizsamám ujjával, kinyújtóztam, és leslisszoltam az emeletes ágyról. Elárasztott a holdfény, és a padlóra vetítette árnyékomat. Én és Pán Péter. Miss Ella tudta, hogy a kiteljesedéshez térre van szükségem, ezért néhány mérettel nagyobb kezeslábas pizsamát vett nekem. A csúszásgátló talp miatt a lépteim hangosan súrlódtak, ahogy lábujjhegyen a székhez osontam, ahol a kétrekeszes pisztolytartó övem lógott. Visszatartottam a lélegzetemet, a derekam köré tekertem az övet, ellenőriztem, hogy a két hatlövetűm meg van-e töltve a durranópatronnal, szorosan a fejembe nyomtam a cowboykalapomat és kidugtam a fejem az ajtó mögül.

Egy kéznyújtásnyira tőlem, a sarokba támasztva ott állt a baseballütőm, egy hatvanhat centis Louisville Slugger. A vége töredezett volt és durva, mert kovaköveket pattintottam szét vele, de Moses simára csiszolta a nyelét, ami olyan vékony volt, hogy belefért a tenyerembe. Megragadtam, eligazgattam rajta az ujjaimat, és a vállamra vettem. Rex ajtaja előtt kellett elhaladnom, és minden elérhető segítségre szükségem volt. Soha nem tudtam, hogy épp itthon van-e, de nem akartam kockáztatni. Ha itt van, és akár csak megmoccan, kap egyet az ütővel a sípcsontjára, mindkét pisztollyal rádurrantok, azután pedig a nyakamba kapom a lábam, és rohanok ki a földszintről, miközben ő azt a bizonyos mondatot üvölti utánam, amiről a harmadik parancsolat szól.

Az elmúlt néhány hétben jó pár dolog foglalkoztatott, amit nem igazán értettem. Például, hogy miért nincs anyukám. Az apám miért nem józanodik ki soha. Miért ordítozik, kiabál és iszik, amikor épp ez jön rá. És mi ez a fájdalom a gyomromban. Meg hasonlók.

Rex szobája sötét volt és csöndes, de ez nem tévesztett meg. A viharfelhők is csöndesek, mielőtt dörögni kezd az ég. Négykézlábra ereszkedtem és hason kúsztam előre, mint a sortűz alá vett katonák. Elértem Rex sötéten tátongó ajtajához, és gyorsan túlhaladtam rajta, egyetlen pillanatra sem lassítottam, hogy bekukkantsak. Flanelpizsamám szinte hangtalanul csúszott előre a kifényesített fapadlón. Amikor Rex a pohár fenekére nézett, rendszerint nem kapcsolta fel a villanyt. Sokszor órák, sőt napok teltek el így. Keveset értettem a világból, de azt tudtam, hogy a sötét szoba nem feltétlenül jelenti azt, hogy Rex nincs ott. Folytattam a kúszást. Szinte megbénított a puszta gondolat, hogy odabent ül, egy székben, engem néz, és egyszerre felemelkedik, hogy értem jöjjön. Szaporán vettem a ­ levegőt, verejtékcseppek ültek ki a homlokomra, de a saját szívdobogásom fülsiketítő hangján kívül nem hallottam sem horkolást, sem kiabálást.

Amint túljutottam az ajtón, letöröltem a gyöngyöző izzadságot a homlokomról, és a lábujjhegyemről óvatosan a sarkamra helyeztem át a súlypontomat. Nem hallottam lépteket, senki sem tette a kezét a vállamra, senki sem rántott le a földre, úgyhogy felkapaszkodtam a lépcsőházi korlát oszlopára, átvetettem a korláton a lábamat, és lecsúsztam egészen a földszinti márványpadlóig.

Hátrasandítottam, Rexnek nyoma sem volt. Rohanni kezdtem. Ha otthon van, akkor utol kell érnie. Keresztülrohantam a könyvtárszobán, a dohányzószobán, a nappalin; azon a szobán, amiben egy ágynak is beillő kandalló van, átszaladtam a sült csirke, zsömle és mártás illatú konyhán, ki a felmosóvíz szagú hátsó verandára, keresztül a friss lóganétől gőzölgő legelőn, Miss Ella háza irányába, aminek az illata az ölelésre emlékeztetett.

Miss Ella úgy mesélte nekem a történetet, hogy az apám, Rex, a születésem utáni első héten a helyi újságban hirdetve keresett „háztartási alkalmazottat. Erre két jó oka is volt: egyrészt a büszkesége nem engedte, hogy a hirdetésbe „dadust írjon, másrészt elküldte az éjszakai műszakban dolgozó titkárnőjét – aki az anyám volt –, hogy máshol rendezze az iratokat. Több tucat válasz érkezett a hirdetésre, de Rex válogatós volt... ami már csak azért is nehezen érthető, mert a titkárnőit kevéssé válogatta meg. Egyik nap reggeli után becsöngetett egy negyvenöt éves, gyermektelen özvegy, Miss Ella Rain, egy alabamai rabszolga ­ fiának egyetlen lánya. A csengő legalább egy percen át szólt, mielőtt Rex e jó hosszú várakozási idő után kijött ajtót nyitni – nehogy úgy tűnjön, hogy sürgeti valami, vagy segítségre szorul –, és az olvasószemüvege fölött hosszasan végignézett Miss Ellán. Nem volt szüksége szemüvegre az olvasáshoz, de ezt is, mint minden egyebet az életben, a hatáskeltés kedvéért hordta, nem azért, mert hasznos volt.

Miss Ella karba tett kézzel várakozott. Fehér, műszálas kötényruha volt rajta, az a fajta, amelyet a háztartási alkalmazottak hordanak. Lábán térdharisnya és dupla masnival megkötött fűzős, fehér cipő volt – mint az ápolónőknek. Kontyba font haját hat-nyolc csattal rögzítette. Nem volt kifestve, közelről nézve lehetett látni, hogy világosbarna arcát szeplők tarkítják.

– Jó reggelt, uram – nyújtotta át az ajánlásokat. – Mrs. Ella Rain vagyok.

Rex végigmérte a viharvert iratokat, időnként Miss Ellára pillantva a szemüveg fölött. Miss Ella akart még mondani valamit, de Rex felemelte a kezét, mintha stoptábla lenne, és megrázta a fejét, úgyhogy Miss Ella újra karba tette a kezét, és csöndben várt.

– Itt várjon! – szólalt meg Rex három-négy perc olvasás után. Becsukta az ajtót a jövevény orra előtt, és egy perc múlva velem együtt tért vissza. Engem kartávolságra nyújtva maga elé – mint valami oroszlánkölyköt – intett Miss Ellának, hogy jöjjön be.

– Fogja! – mondta. – Tartsa rendben a házat, és a fiút egyetlen pillanatra se veszítse szem elől.

– Rendben, Mr. Rex.

Miss Ella a karjában ringatott, miközben belépett az előszobába, és végignézett a házon. Ez a cselekedete önmagában is magyarázat rá, miért nem volt emlékem arról az időről, amikor még ismertem Miss Ella Raint. Nem a szülőanyám volt, hanem az az anya, akit az Úr adott.

Soha nem fogom megérteni, miért fogadta el az állást.

Miss Ella osztályelsőként fejezte be a középiskolát, de ahelyett, hogy főiskolára ment volna, abbahagyta a tanulást, kötényt kötött, és megkereste azt a pénzt, amivel az öccsét, Mosest kitaníttathatta a főiskolán. Amikor már elég idős voltam hozzá, hogy megértsem, pontosan mit is tett, kurtán csak annyit mondott:

– Neki el kell majd tartania a családját. Nekem nem.

Az első hónap végére már behurcolkodott a cselédlakba, de az éjszakákat szinte a kezdetektől fogva első emeleti gyerekszobám előtt, egy székben töltötte. Miután gondoskodott a szükségleteimről – szerzett ételt, ruhát és egy gyerekrácsot –, Rex visszatért Atlantába, és folytatta ádáz és megveszekedett küzdelmét a dollárhegyekért. Hamarosan kialakult a dolgok rendje. Hároméves koromig rendszeresen csütörtöktől szombatig találkoztam vele. Elég hosszú időre jött ahhoz, hogy a személyzet félelmét ébren tartsa, hogy megnézze, pirospozsgás-e az arcom, hogy felüljön az egyik telivér lovára, és a lovaglás után odafent elbújjon az egyik titkárnőjével. Havonta rendszerint egy alkalommal legújabb üzlettársát is rávette, hogy eljöjjön vele, és mindketten eltűntek a bárpult mögött, amíg csak le nem részegedtek. Rex azt vallotta, hogy az emberek és az üzlettársak olyanok, mint egy metrókocsi: „Használd, amíg jólesik, aztán szállj ki! Öt perc múlva jön a következő."

Amikor Rex itthon volt és megszólalt, többnyire ugyanazt a mondatot ismételgette. Úgy kezdődött, hogy „Az Isten", és Miss Ella megígértette velem, hogy a folytatását soha nem fogom kimondani. Ötévesen nem tudtam, hogy mit jelent, de ahogy mondta, amilyen vörös volt az arca, és ahogy sercegett a nyál a szája sarkában, amikor a szavakat kiejtette, elárulta, hogy nem jelenthet jót.

– Miss Ella – mondtam, a fejemet vakarva –, mit jelent az a mondat?

Beletörölte a kezét a kötényébe, felemelt a sámliról, és ráültetett a konyhapultra. Homlokát a homlokomhoz szorította, a mutatóujját keresztbe tette a szájam előtt, és azt mondta:

– Csitt!

– De Miss Ella, mit jelent?

Oldalra döntötte a fejét, és suttogva beszélt.

– Tuck, ez az a beszéd, amiről a harmadik parancsolat szól. Nagyon, nagyon csúnya beszéd. A legcsúnyább a világon. Az apádnak nem szabadna ilyet mondania.

– És miért mond ilyet?

– Néha a felnőttek mondanak ilyet, amikor mérgesek valami miatt.

– És miért nem hallottam még soha, hogy te ilyet mondasz?

– Tuck – felelte, az ölembe tette a kukoricalisztes tálat, és segített kikeverni a sűrű tésztát –, ígérd meg, hogy soha nem mondod ki ezt a mondatot! Megígéred?

– És mi történik, ha te méregbe gurulsz, és kimondod?

– Nem fogom kimondani. Figyelj rám – intett a szemembe nézve –, megígéred?"

– Igen, Miss Ella.

– Mondd ki!

– Megígérem, Ella mama.

– És nehogy meghallja, hogy ezt mondod nekem.

– Mit?

– Azt, hogy Ella mama. Mert akkor biztosan kirúg.

Elnéztem Rex irányába.

– Igen, Miss Ella.

– Jól van, most folytasd a keverést! – A kiabálás irányába mutatott. – Legjobban tesszük, ha sietünk. A hangja alapján éhesnek tűnik. – Hamar kitanultuk Rex hangját, akár a rendszeresen vert kutyák. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt olyan nap Miss Ella életében, amikor ne kellett volna keményen dolgoznia. Éjszakánként sokszor néztem, hogy a csípőjére teszi a kezét, előretolja a vállát, meggörbíti a hátát, és Moseshez fordul.

– Egyetlen öcsém, szájat öblítek, kezelésbe veszem az aranyeremet, bedörzsölöm a kezem kézkrémmel, és a párnára hajtom a fejem.

De ez csak a kezdet volt. Ezután felvette a zuhanyzósapkáját, bekrémezte a kezét, és letérdelt. Ekkor kezdődött el igazából a napja, mert ha belejött, akár egész éjszaka így maradt.

Ahogy Rex megint eszembe jutott, a gondolataim visszatértek a házhoz. Ha Rex otthon van, csak nem jutott fel a lépcsőn a szobájába, jó eséllyel a ház bármelyik hátsó ablakából láthatja Miss Ella bejárati ajtaját. Ezért inkább a ház mögé szaladtam az eresz alatti félhomályban. Felfordítottam a fel­ mo­ só­ vödröt, felhúzódzkodtam az ablakhoz, és feltettem az államat az ablakpárkányra, miközben a zoknis lábam rúgkapálva kaparta a hideg falat.

Odabent Miss Ella az ágya mellett térdelt. Sokszor térdelt így az ágya mellett. Lehajtotta a fejét, amin sárga nejlon zuhanyzósapka volt, a kezét összekulcsolva nyugtatta a biblián, ami kinyitva feküdt előtte az ágyon. Nem múlt el úgy nap, hogy a Szentírást elő ne vette volna. Gyakran és pontosan idézett belőle. Miss Ella ritkán vett a szájára olyan szavakat vagy kifejezéseket, amelyek nem szerepeltek az Ó- vagy az Újtes­ tamentumban. Minél többet ivott és káromkodott Rex, annál többet olvasott és imádkozott Miss Ella. Egyszer láttam a ­ bib­ liáját, és az oldal, ahol nyitva volt, tele volt aláhúzásokkal. Nem tudtam még jól olvasni, de ahogy visszagondolok, valószínűleg a Zsoltárok könyvénél volt nyitva. Miss Ella ezekben találta meg a békességet. Legfőképpen a huszonötödikben.

Miss Ella ajkai mozogtak, a fejével alig érzékelhetően bólogatott, mély ráncokkal körülvett szeme résnyire be volt hunyva. Akkor is és most is így élt az emlékezetemben. Az asszony, aki térdre borulva imádkozik.

Az, hogy hátat fordított nekem, az égegyadta világon semmit nem jelentett. A saját kezűleg levágott, őszbe hajló fekete drótkefe-haj mögül két pár gyöngyfényű fekete szem figyelt, és mindent látott, ami megtörtént – néha még azt is, ami nem. Az arc felőli oldalon levő szempár kedves és szelíd volt, ám a hátul levő szempár mindig észrevette, ha valami rosszat műveltem. Gyerekkoromban sokszor eszembe jutott, hogy ha egyszer alvás közben érem, lábujjhegyen odamegyek hozzá, és végigtapogatom hátul a haját, hátha megtalálom azokat a szemeket. A gond csak az volt, hogy tudtam, ha sikerülne is levennem róla a zuhanyzósapkát, ha szétfésülném a haját, és megtalálnám a szemhéjakat, azok az apró gyöngyfényű szemek kinyílnának, és lyukat égetnének a lelkembe. Az egyik pillanatban még hús-vér ember lennék – lélegeznék, a szám szélét nyalogatnám, az ujjbegyemmel kíváncsian vizsgálgatnám a fejbőrét, és tudnám, hogy előttem az élet –, de a következő pillanatban Huss!, nem maradna belőlem más, mint a cipőmből fölszálló füstoszlop.

Visszaereszkedtem a vödörre, és finoman megkocogtattam az ablakot baseballütőm nyelével.

– Miss Ella! – suttogtam.

Hideg éjszaka volt, és a lélegzetem úgy nézett ki, mint Rex szivarjának a füstje.

Felnéztem, és vártam, miközben a hideg bekúszott a pizsamám pórusain keresztül. Amíg a felmosóvödör tetején táncoltam, magára kapott egy elnyűtt vállkendőt, és kinyitotta az ablakot. Miután meglátott, lenyúlt, és felhúzott, annak ellenére, hogy huszonhárom kiló voltam. Ezt onnan tudom, hogy egy héttel korábban elvitt az ötéveseknek kötelező orvosi vizsgálatra, és amikor Moses feltett a mérlegre, Miss Ella felkiáltott:

– Huszonhárom kiló! Te gyerek, elérted az én súlyom felét!

Becsukta az ablakot, és letérdelt.

– Tucker, mit csinálsz itt, miért nem vagy az ágyban? Tudod, hogy mennyi az idő?

Megráztam a fejem. Miss Ella levette a kalapomat, leoldotta pisztolytartó övemet, és mindkettőt az ágya végébe akasztotta.

– Ebben a hidegben még elkapsz itt nekem valamit, és meghalsz! Gyere ide hozzám! – Leültünk a hintaszékébe, a kandalló előtt, amelyben már csak a parázs izzott. Rátett néhány gyújtósnak való aprófát, aztán csöndesen ringatózni kezdett, a kezével melengetve a karomat. Csak a hintaszék lassú nyikorgását és a szívdobbanásaimat hallottam. Néhány perc múlva kifésülte a hajamat a szememből, és azt kérdezte:

– Mi baj van, gyermekem?

– Fáj a hasam.

Bólintott, és kézkrémillatú ujjaival fésültgette a hajamat.

– Hányni kell, vagy ki kell menned vécére?

Megráztam a fejem.

– Nem tudtál aludni?

Bólintottam.

– Félsz?

Harmadszorra megint bólintottam, és próbáltam letörölni egy könnycseppet a pizsamám ujjával, de Miss Ella megelőzött. Szorosabbra fonta a karját körülöttem, és megkérdezte:

– El szeretnéd mondani nekem?

Megráztam a fejem, és szipogtam. Közelebb húzott meleg, már megereszkedett melléhez, és a hintaszék ritmusára dúdolni kezdett. Ez volt a legbiztonságosabb hely a világon.

A hasamra tette a kezét, és úgy figyelt, mint az orvos, amikor a szívdobogást hallgatja. Néhány pillanat múlva határozottan bólintott, megfogott egy takarót, és szorosan bebugyolált.

– Tucker, az a fájdalmas pont a te szeretetházad.

– A micsodám? – húztam fel a szemöldökömet.

– A szeretetházad.

– Az mire való?

– Olyan, mint egy beépített kincses doboz.

– Pénz van benne? – néztem rá a gyomromra.

Megrázta a fejét és elmosolyodott.

– Nem, nem pénz. Emberek vannak benne. Azok az emberek, akiket szeretsz, és azok, akik szeretnek téged. Jó érzés, amikor tele van, és fáj, amikor üres. Most növésben van. Emiatt olyan érzés, mint amit a sípcsontodban meg a bokádban éreztél a növekedés miatt. – A köldököm fölé tette a kezét, és így folytatta:

– Ott van egy gömböcben a köldököd mögött.

– Hogy került oda?

– Az Úr tette oda.

– Mindenkinek van?

– Igen.

– Még neked is?

– Igen, még nekem is – suttogta.

– Megnézhetem? – néztem a hasa irányába.

– Jaj, hát nem lehet látni! Láthatatlan.

– Akkor honnan lehet tudni, hogy valóban ott van? – kérdeztem.

– Nos... – kezdte, de egy percig elgondolkodott –, egy kicsit olyan, mint ez a tűz itt. Nem látod a meleget, ami azokból a széndarabokból árad, de érzed. És minél közelebb mész a meleghez, annál kevésbé kételkedsz a tűz létezésében.

– A te hasadban ki lakik? – kérdeztem.

A mellkasához szorított, és a hintaszék nyikorgott a súlyunk alatt.

– Lássuk csak. – Rátette a kezemet a gyomrára. – Nos, ott vagy te. És George. – George a férje volt, aki meghalt hat hónappal azelőtt, hogy Miss Ella jelentkezett Rex hirdetésére. Nem beszélt róla sokat, de a képe ki volt téve a kandallópárkányra. – És Mose. – Elmozdította a kezét. – Az édesanyám, az édesapám, a testvéreim. És még mások.

– De azok az emberek mind meghaltak, engem és Mose-t kivéve!

– Az, hogy valaki meghal, még nem jelenti, hogy elhagy téged. – Az államat gyöngéden maga felé fordította. – Tucker, a szeretet nem hal meg, mint az emberek.

– És ki van az apukám gyomrában?

– Lássuk csak! – Miss Ella egy percig hallgatott, aztán úgy döntött, hogy majdnem teljesen igazat mond. – Többnyire csak Jack Daniels.

– És te miért nem töltöd fel a tiédet Mr. Danielsszel?

Felnevetett.

– Először is, nem szeretem az ízét. Másodszor pedig, én olyasmivel szeretem feltölteni a belső házamat, amit csak egyszer kell lenyelni. Ha Mr. Danielst iszol, szomjas maradsz. Egész nap, és utána egész este innod kell, és nekem nincs időm ilyen ostobaságokra.

A tűz a kandalló hátát nyalogatta, és fehér szénné változtatta a fát.

– Ella mama, hol van az anyukám?

Miss Ella belenézett a tűzbe és hunyorgott.

– Nem tudom, gyermekem. Nem tudom.

– Ella mama!

– Igen – mondta, miközben egy piszkavassal megpiszkálta a tüzet, és nem szólt rám, hogy a tiltott nevét használom.

– Az apám dühös rám?

– Nem, gyermekem – mondta, és erősen magához szorított. – Az apád kirohanásainak semmi köze nincs hozzád.

Egy percen keresztül csak csöndben ültem, és néztem, hogy a piszkavas vége vörösen izzani kezd.

– És rád sem mérges?

– Nem hinném.

– De akkor – mutattam a bal szemére – miért ütött meg?

– Tucker, azt gondolom, hogy a kiabálás és a verekedés mögött apád Mr. Danielshez fűződő barátsága áll.

Bólintottam, mintha érteném.

– Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy emlékszik ezekre a dolgokra – folytatta Miss Ella.

– És ha mi is iszunk Mr. Danielsből, nekünk is segít elfelejtkezni a dolgokról?

– Nem véglegesen.

Miss Ella az ujjaival belefésült a hajamba, és éreztem a homlokomon a leheletét. Miss Ella elmondta, hogy imádkozás közben néha érezte, hogy elér hozzá az Úr lehelete, és beborítja, mint a hajnali pára. Nem tudtam, hogy milyen lehet az Úr lehelete, de ha Miss Elláéra hasonlított, és ugyanolyan édes, meleg és közeli volt, mint az övé, én is részesedni akartam belőle.

– Rá lehet venni, hogy ne legyen ilyen gonosz?

– Tucker, akár a vonat elé is ugranék, ha tudnám, hogy segít, de vannak dolgok, melyek felett Miss Ellának nincs hatalma.

A parázs fénye visszatükröződött az arcáról, és így világosabbnak tűnt a bőre. A fényben jól látszott a jobb szeme fölötti heg, és az apró duzzanat, ami megmaradt. Felültetett az ölében, és a vállához húzta a vállamat. Megsimogatta a hasamat, és elmosolyodott.

– Emlékszel, hogyan megyek be néha a szobádba a zseblámpával vagy a gyertyával?

Bólintottam.

– A szeretet ugyanilyen. A fénynek nem kell bebocsátást kérnie a szobába, vagy megkérnie a sötétet, hogy távozzon. Egyszerűen csak van. Előtted megy, és a sötét visszahúzódik, mint apálykor a tenger. – Kezével körbeintett a szobán. – Nem tehet mást, mert a sötét nem lehet meg ott, ahol a fény van.

Tenyerébe zárta a kezemet. Az ő keze ráncos meg kérges volt, az ujjpercei az enyémeknél nagyobbak voltak, és aránytalannak tűntek a keze többi részéhez képest. Ezüst jegygyűrűje lazán ült az ujján, szélei vékonyra koptak. A kezem apró volt, néhány szeplő tarkította, és a körmöm alatt alabamai agyagot tároltam. A középső ujjamon egy hegesedő vágás volt, ami minden egyes alkalommal felhasadt, amikor ökölbe szorítottam a kezemet.

– Tucker, elmondok neked egy titkot. – Miss Ella ökölbe szorította a kezemet, és megmutatta nekem. – Az élet harc, de ezt a harcot nem ököllel vívják. – Finoman megérintette az öklömmel az államat, aztán a mellkasomra tette a kezét. – Ezt a harcot a szíveddel kell megvívni.

Visszahúzott a mellkasára, és megszívta a fogát, mintha egy szem kukoricát próbálna a nyelvével kipiszkálni.

– Ha az öklöd véresebb, mint a térded, akkor rossz harcot vívsz.

– Miss Ella, nem mindig értem, hogy mit mondasz.

– Az életben itt akarsz sebeket kapni – tette az ujját a térdemre –, és nem itt – tette rá a másikat az öklömön varasodó sebre.

– Ezért használod a kézkrémet? – mutattam rá az éjjeliszekrényén álló félig teli tégelyre.

A száraz bőr volt az ő végzete. „Az ördög járandósága" – csak így nevezte. Mindig kipattogzott a bőre, amikor vadkáposztát vagy fehérrépát szedett, vagy amikor egy kisebb eső után kivitt a földekre, hogy cserépdarabokat meg nyílhegyeket keressünk.

– Amikor odalent vagy – mutattam a padlóra, és a rajta levő két, térdszélességű párhuzamos kopásnyomra –, mindig használod.

Megvakarta a hátamat, miközben a szeme mosolygott.

– Nem, gyermekem, a kézkrémre csak akkor van szüksége az embernek, ha egész nap klórral meg ammóniával dolgozik.

Lenéztem, és követtem az ujja mozgását.

– A szeretetházad most akkora, mint egy őszibarack vagy egy mandarin. Nemsokára akkora lesz, mint egy sárgadinnye, és eljön majd az a nap is – rajzolt egy nagy kört a gyomrom köré –, amikor akkora lesz, mint egy görögdinnye.

Betakartam a köldökömet, mert nem akartam, hogy bármi ki- vagy bejusson az engedélyem nélkül.

– Miss Ella, te mindig odabent leszel?

– Mindig, gyermekem. – Bólintott, és a tűzbe bámult. – Én és az Isten, mi nem megyünk sehova.

– Soha?

– Soha.

– Megígéred?

– Teljes szívemmel.

– Miss Ella?

– Mi az, gyermekem?

– Kérhetek egy mogyoróvajas-lekváros kenyeret?

– Gyermekem – mondta, miközben a fejem mellé hajtotta a fejét, és cserzett ujjait az arcomra tette –, ütheted és verheted, amíg félholt nem lesz, végighúzhatod az utcákon, leköpheted, lelógathatod egy fáról, ácsszegekkel ütheted keresztül, kihajthatod belőle az utolsó leheletét, mindegy, hogy mit teszel vele, akárhogy próbálod is megölni, legvégül a szeretet győzedelmeskedik.

Aznap éjjel, nyíltan megszegve Rex leghangosabb, köpetbe csomagolt és whiskytől ihletett parancsát, Miss Ella mellett aludtam, a meleg keble mellett, összekuporodva. És életemben most először aludtam át az éjszakát.

1

Talán a júliusi záporok teszik, amelyek minden nap pontosan délután háromkor megérkeznek, talán a szeptemberi hurrikán, amely végigszánt az Atlanti-óceánon, és a szárazföldre üríti az egek bugyrait, de lehet, hogy csak az Úr sír Florida fölött – bármi legyen is mögötte, bármi legyen is a nyitja, a Saint Johns-­ folyó Florida lelke, ahogy mindig is az volt.

Osceolától délre a ködből ered, és a Nílushoz hasonlóan, ám a föld nagy folyóinak többségével ellentétben észak felé kanyarog, és útja során felduzzad. A George-tónál kiárad, és a felszín alatti kisebb folyók kristályos vizű forrásokat hoznak létre a föld felszínén, és sürgetik tovább észak felé, ahol kereskedelem, ipar, millió dolláros otthonok nőnek ki a partjain. És a Jack­ son­ ville nevű nagyváros, amelyet egykor Cowfordnak, azaz Tehéngázlónak hívtak, mert itt gázoltak át a tehenek a folyón.

Jacksonville-től délre a folyó öt kilométer szélesre duzzad, kis erek és patakok hasadnak le róla, amelyek kagylóban gazdag öblöknek és évszázados halászhelyeknek adnak otthont, ahol az emberek jók, és a történeteik éppolyan kacskaringósak, akárcsak a folyó. Az óriási, négypropelleres P–3 Orion tengeralattjáró-vadászrepülőgépek századainak otthont adó haditengerészeti légi támaszponttól néhány kilométerre délre és keletre terül el Julington Creek, az egyik keleti folyóág szinte önmagába visszaforduló kanyarulatában, ami a 13-as floridai út alól kibújva tekintélyes tölgyek alatt kanyarog, majd eltűnik az érintetlen floridai táj sártengerében.

A Tekervényes Tölgy Elmeotthon Julington Creek déli partján, valamivel több mint tíz hold zsíros, fekete, szerves anyagban és gilisztában gazdag földön áll, narancs- és grépfrútfák rendezett soraitól körbefogva. Ha a pusztulásnak van szaga, akkor ez az a szag. A területnek terebélyes tölgyfák adnak árnyékot a karokként és csápokként tekeredő ágaikkal, amelyek roskadoznak a több millió makk súlya alatt, és kövér, hangos, izgágán gyűjtögető mókusokat rejtegetnek a sólymok, baglyok és réti sasok rettegett tekintete elől.

A Tekervényes Tölgy az a hely, ahova az emberek akkor jönnek el, vagy akkor küldik ide őket, amikor már a családjuk végképp nem tudja, mihez kezdjen velük. A Tekervényes Tölgy egy keskeny perem, amely az elmezavar szakadékát szegélyezi. Ez az utolsó állomás a bolondokháza előtt, de az igazat megvallva, valójában itt is oda érkezik meg az ember.

Tíz órára már végzett a délelőttös váltás, persze csak ­ az­ után, hogy mind a negyvenhét betegnek beadták a lítium, Zo­ loft, Zyprexa, Prozac, Respidol, Haldol, Prolixen, Thorazine, Selaxa, Paxil vagy Depakote előírt adagját. Itt lítiumot mindenki kapott. A két új beteg is rövidesen az előbbiek sorsára jut. Ebből a gyakorlatból származott a hely gúnyneve – Lítium­ város – amit a betegeken kívül mindenki nagyon viccesnek talált. A betegek több mint fele a reggeli lítiumkoktél mellé még egyet kapott. A betegek negyede, a súlyosabb esetek, nem egy, hanem két ráadást nyeltek le. Csak néhányan vettek magukhoz három ráadást. Ők voltak az életfogytiglanosok. A reménytelenek. Akiknél végleg elmentek otthonról. Akikről mindenki azt gondolja, ez minek született meg.

Az otthon épületei mind egyszintesek voltak. Így egyetlen beteg sem tud kiugrani a második emeletről.

Wagemaker Hall, a betegek főépülete félkör alakú volt, és minden hat szoba után egy nővérpult következett. Csempézett padlók, panorámaposzterek a falakon, lágy zene, vidám alkalmazottak. Az egész helynek olyan volt az illata, mint egy izomlazító mélymasszázs – nyugtató és fűszeres.

Az 1-es szoba lakója már két éve élt itt, és ötvenkét évesen már három hasonló intézményt megjárt. Csak úgy beszéltek róla, hogy „a számítógépes – valaha tehetséges programozó volt, titkos kormányzati nagygépeken dolgozott. De a sok programozás a fejébe szállt, mert most azt képzelte, hogy van benne egy számítógép, ami megmondja neki, mit tegyen, és hova menjen. Ingerlékeny, hiperaktív ember volt, akinek többnyire a személyzet segítségére volt szüksége, hogy eligazodjon a folyosókon, egyen, vagy megtalálja a vécét, melyet így aztán ritkán is talált meg, vagy csak nem ért oda időben. Ez már önmagában magyarázatot jelentett a szagra. Két állapot között ingadozott: vagy a falat kaparta, vagy kataton volt. A kettő között nem létezett harmadik, és ez már így volt egy ideje. Vagy fel volt húzva, vagy le volt engedve. Hol be-, hol kikapcsolódott. Vagy „igen. Vagy „nem". Már vagy egy éve nem szólalt meg, az arca – talán a gyógyszerek mellékhatásaként – gyakran grimaszba torzult, a testét furcsán tartotta, és ez a póz azt sejtette, hogy a valaha 186-os, vagy még magasabb IQ-val rendelkező férfi testében folyamatosan beszél egy belső hang. Jó eséllyel egy hordágyra szíjazva hagyja majd el a Tekervényes Tölgyet, és nem lesz retúrjegye abból a belvárosi intézményből, amelynek csak befelé vezető ajtajai vannak.

A kettes szobában egy huszonhét éves nő volt, viszonylag új beteg, aki most épp egy 1200 milligrammos, meglehetősen nagy adag Thorazine hatása alatt aludt. A férje három nappal ezelőtt kopogtatott az ajtón, és kérte felesége felvételét. Ez röviden azután történt, hogy a tizenkilencedik nagyszabású, mániákus elképzelését követve mindent pénzt felvett a közös bankszámlájukról, és hatvanhétezer dollár készpénzt odaadott egy férfinak, aki azt állította, hogy feltalált egy kütyüt, ami felére csökkenti a föld minden autójának benzinfogyasztását. Az idegen nem adott számlát, és soha nem látták többé, akárcsak a pénzt.

A 3-as számú szobában levő beteg az itt töltött három év alatt többször is betöltötte a negyvennyolcadik születésnapját.

– Mikor kezdődik a tisztálkodás? – kérdezte most a nővérpultnál állva. Mivel az ápolónő nem válaszolt, ököllel az asztalra csapott. – Itt a hajó, de nem megyek sehova – folytatta. – Ha istennek elmondja, meghalok!

Mivel az ápolónő csak mosolygott, a férfi föl-alá kezdett lépdelni, és magában motyogott. Idegesen hablatyolt, elméjében egyetlen másodperc alatt ezernyi kitűnő ötlet fordult meg, és korgott a gyomra, mivel már három napja nem evett, meg lévén győződve róla, hogy a gyomra a pokolra jutott. Fel volt pörögve, részletgazdag hallucinációkat produkált, és már csak néhány másodperc választotta el a következő pohár áfonyalétől, amelyet az ápolónők mintegy a fecskendő helyett használtak.

10 óra 15-kor a harminchárom éves beteg a 6-os szobában még nem ette meg a kapott almaszószt. Helyette a vécéajtóból nézett kifelé, és gyanakvással figyelte az ételt. Már hét éve volt itt, és egyike volt a három plusz lítiumadagos betegeknek. Tudott a lítiumról, a Tegretolról és Depakote-ról, de nem tudott rájönni, miben adják be neki naponta kétszer a 100 milligramm Thorazine-t. Tudta, hogy valamihez hozzákeverik, de az elmúlt két hónapban mindig túl kábult volt hozzá, hogy rájöjjön, mihez. A 6-os számú szobában eltöltött hét év alapján a személyzet elég pontosan be tudta lőni, hogy évente hét-nyolc alkalommal borul ki. Ilyenkor a két héten keresztül visszafogott adagolásban beadott Thorazine-ra reagált a legjobban. Ezt már többször elmagyarázták neki, de az, hogy megértette, még nem jelentette, hogy el is fogadja.

Beleillett a sorba, bár harminchárom évesen a negyvenhét éves átlagéletkornál fiatalabb volt. Fekete haja hullott, és kopaszodni is kezdett, és a füle környékén néhány ősz hajszál is megjelent. Hogy az ősz hajszálakat elrejtse – a kopaszodás és a hajhullás nem zavarta – rövidre nyírva hordta a haját. Ebben egyáltalán nem hasonlított a bátyjára, Tuckerre, akit azóta sem látott, hogy hét évvel ezelőtt itthagyta őt a bejárati ajtónál.

Matthew Mason második osztályos korában