Boszorkányszelídítő

Virág Emília

BOSZORKÁNYSZELIDÍTŐ

ATHENAEUM

ATHENAEUM

BUDAPEST

Copyright © Virág Emília, 2016

ISBN 978-963-293-621-5

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

I. RÉSZ

A LIK

ÁTJÁRÓ A PADLÓN

Ahogy minden hétfőn, azon a napon is azt hittem, a legnagyobb bajom a call centeres túlóra és a főnököm szadista hajlamai, vagy a betelefonálók hullámzó kedélyállapota lesz. Most már belátom, hogy hiba volt alábecsülni a hétfőt, ami mindig pontosan akkor rántja ki alólad a szőnyeget, amikor már azt hitted, megúsztad. Így utólag belegondolva tök logikus, hogy egy hétfőn nyílt meg a lik a szobámban.

Liknak csak azért neveztem el, mert abba a tévhitbe ringattam magam, ha bagatellizálom a helyzetet, akkor tényleg nem lesz olyan súlyos. Amúgy ez egy tányér méretű, kéken-fehéren világító lyuk volt, a padlóm kellős közepén, ami mindent elnyelt, amit beledobtam, és kék pöttyök meg csíkok táncoltak benne. Puszta jelenlétével egyszerre kérdőjelezte meg és gúnyolta ki az addigi elképzeléseimet a Világmindenségről – túl azon, hogy a megjelenése egy csomó olyan eseményt hozott magával, amit a hátam közepére se kívántam.

Ja, igen, mielőtt nagyon belemásznék, bemutatkozom. Adrinak hívnak, huszonhárom éves vagyok, vállig érő szőke hajam van. Akkoriban egy belvárosi lakásban laktam egy Zita nevű lánnyal, aki a szemközti szobát birtokolta. Mindig kimerült volt a gyermekotthon okozta stressz miatt, ezért amikor nagy ritkán találkoztunk, szótlan volt vagy furcsa, esetleg a kettő együtt – így nem mondhatnám, hogy különösebben ismertem őt. Akkoriban is egy call centerben dolgoztam.

Szóval minden hétfők legrosszabbikán tökéletesen leszívott aggyal és borzasra cincált idegrendszerrel tértem haza a call centerből. A lakásba lépve megállapítottam, hogy Zita nincs otthon, alig van kaja a hűtőben, és a laptopom még mindig nem működik.

Előző este döntött úgy az operációs rendszer, hogy eldobja az életét. Nem látványosan halt meg a Gizi (a laptop), semmi hisztérikus utolsó fagyás vagy ilyesmi, mindössze indulás helyett kiírta a képernyőre, hogy nem talál rendszermeghajtót.

Gép nélkül, de pislákoló reménnyel vártam Sanyit (a pasimat), aki megnyugtatott, hogy simán meg fogja csinálni, neki ez már rutinból megy. Alighogy belépett az ajtón, lelkesen magyarázni kezdte, hogy az új oprendszer egyszerűen zseniális: vadi új, nyílt forráskódú, és még szinte senki nem használta, de úgy hasít, mint egy atomreaktor, minden létező programmal és eszközzel kompatibilis, szóval garantáltan és maximálisan elégedett leszek vele.

Eddig tök rendben is lett volna a dolog, csakhogy a végén hozzátette, hogy Gusztitól kapta a telepítőt, mire végiggondoltam közös élményeinket Gusztival, majd kategorikusan kijelentettem, hogy ez esetben szó se lehet róla.

Guszti a bosszantó beszélő állat a kapcsolatunkban. Sanyi legjobb haverja, akit egyébként még bírnék is, ha nem lennének dolgai. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi a bajom vele. Talán az, hogy amikor Sanyival kézen fogva megérkezünk a társaság asztalához a kocsmába, tízből kilencszer üvöltve felteszi a kérdést, hogy jót dugtunk-e. Vagy az, hogy az egyik buli helyett a fél éjszakát az ügyeleten töltöttük, mert ropit dugott az orrába, és úgy felszakított egy eret, hogy órákig vérzett. Isten látja a lelkem, igyekszem megbarátkozni vele, de mindig elrontja valamivel. Például gyanús, ismeretlen oprendszert ad Sanyinak, amit az én gépemen kell kipróbálni.

Sanyi akkor este felvilágosított, hogy más választásom nem nagyon van, mert a „Tudjuk melyik" rendszerhez túl öreg a gépem, ezt pedig látta már működés közben, és lehet, hogy Guszti egy kicsit idióta, de az ilyesmihez nagyon ért.

Elgondolkodva néztem a laptopra, majd megint Sanyira, és végül, ha bizonytalanul is, de bólintottam.

Aztán eltelt pár óra, és ő egyre sápadtabban figyelte Gizi képernyőjét az ágyamon ülve. Közben letusoltam, elszöszmötöltem, de este tízkor még mindig ott tartottunk, hogy Sanyi arcára barázdákat húzott az aggodalom, én meg felültem a széles ablakpárkányra, elkezdtem céltalanul nyomkodni a telefonomat, és úgy figyeltem, hogy ne vegye észre.

Sanyi még akkor sem volt felszabadultan vidám, amikor egy óra múlva kijelentette:

– Jó, most már azt hiszem, rendben lesz. – Nyújtózkodott egyet, majd letette maga mellé az ágyra a laptopot.

Lehetett némi gyanakvás a tekintetemben, mert egyből felém fordította a monitort. Egy sárga folyamatjelző haladt valami ismeretlen végkifejlet felé. Felette a felirat: Üdvözli a Hurok. Kételkedve vontam fel a szemöldököm.

– Ne parázz, most már oké lesz! – állt fel lassan. – Elmegyek budira. Okézd le, ha végzett, jó?

– Jó…

Amint becsukódott mögötte az ajtó, leugrottam az ablakpárkányról, letettem a mobilt a szoba közepén a dohányzóasztalra, aztán leültem a laptop mellé. A telepítés kilencven százalékon állt. Amikor a folyamatjelző a végére ért, a gép megkérdezte, végrehajtom-e. Gondolkodás nélkül igent nyomtam.

Ekkor feljött egy ablak a kérdéssel, hogy kívánok-e újabb eszközöket csatlakoztatni. Igent nyomtam, felvillant egy ablak, és már hozzá is adta a mobilomat. Aztán feldobott egy térképet, ami megmutatta, hogy a Föld bolygón vagyok, a harmadik királyságban, Magyarországon, Budapesten, majd megkérdezte, kívánok-e további helyeket hozzáadni. Persze, kattintottam, amit akarsz, és közben jót mosolyogtam a „harmadik királyságon" – úgy látszik, a fejlesztő ezen a ponton már nagyon fáradt volt.

Gizi kimondottan elégedett csilingeléssel indította el a következő folyamatjelzőt: Nyitás megkezdve, ne áramtalanítsa, és ne kapcsolja ki a gépet! Amikor a végére ért, a laptop képernyője elsötétedett.

Ugyanekkor éles fény villant a dohányzóasztal felől.

A telefon kijelzője fehér fényoszloppal világította meg a plafont, és hirtelen a szobában minden egyes szösz erős kontúrt kapott. Egyetlen pillanatra tudtam belenézni a fénybe, és amikor elkaptam a tekintetem, megláttam Sanyit: az ajtóban állt, sápadt volt az arca, és dermedten figyelte a jelenséget.

A fény aztán hirtelen aludt ki, a laptop csilingelt, és a kijelzőn megjelent a felirat: A Hurok megnyitotta az átjárót.

Óvatosan felálltam és odamentem a dohányzóasztalhoz. Arra számítottam, szanaszét lesz olvadva a mobilom, de ahogy közelebb értem, tökéletesen épnek látszott. Mégsem mertem hozzányúlni. Miközben azon töprengtem, miféle elcseszett vírus lehet ez, halvány fényt vettem észre a dohányzóasztal alatt. Egyszerre guggoltunk le Sanyival – és akkor megláttuk a likat.

Pár pillanatra leállt az agyam. Aztán ellenőriztem, nem a mobil esett-e le, még mindig világító kijelzővel – de az ugyanúgy az asztalon volt, ahogy fél perce. Aztán megint a lyukra pillantottam, hátha csak valami érzékcsalódás. De nem.

Aztán ránéztem Sanyira, és talpra ugrottam.

– Megmondtam! Megmondtam, vagy nem mondtam meg? Hogy ne tegyünk semmit a gépemre, amit attól az idiótától kaptál!

– Nem tudhattam, hogy ez lesz! – állt fel lassan.

– Tudod, milyen a Guszti! Vagy nem?! Megmondtam, hogy nem lesz jó vége, ha ezt a szart ráteszed a gépemre, és te erre mit feleltél? Hogy nem lesz semmi baj, így lesz jó, Adri, meg úgy lesz jó, Adri. És tessék! – mutattam a lyukra.

– Lett egy lyuk a padlódon, és az a legnagyobb gondod, hogy bűnbakot találj?

– Bűnbakot? Felelőst, nem? Vagy mitől lett volna egy…

Itt hirtelen elhallgattam. Rájöttem, hogy lett egy világító lyuk a padlómon. Rázni kezdett a hideg, remegett a kezem. Lerogytam a padlóra.

Elbűvölten néztem a táncoló kék-fehér fényeket, de akárhogy szuggeráltam, nem tűnt el. Nem volt meleg, hideg fénye egy energiatakarékos izzóra emlékeztetett, bár abban nem örvénylenek kék-fehér pontok, ugye.

Sanyi leült mellém, a vállamra tette a kezét. Csak akkor ébredtem rá, hogy pánikolok, amikor simogatni kezdte a hátamat.

Úgy pattantam fel a földről, mint akit leforráztak, és meg se álltam a laptopig. Ott el is fogyott a lendület, és ezek után egyszerűen nem mertem hozzáérni. Tétován álltam felette pár pillanatig, majd Sanyihoz fordultam.

– Menjünk le.

– Mi?

– Az alsó szomszédhoz.

A mai napig nem értem, miért ment bele, de egyetértően bólintott, felállt a padlóról, és követett az előszobába. Az, hogy éjjel fél tizenkettő van, mi meg mindketten pizsamában vagyunk, ráadásul az ábrázatunk igen zaklatott lehet, már csak akkor jutott eszembe, amikor becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó.

Miközben a sötét lépcsőházban osontunk (éjféli settenkedéskor nem kapcsolsz villanyt – tudom, baromság, majdnem pofára is estünk), kitaláltuk, hogy azt mondjuk Gézának (az alsó szomszédomnak), hogy áll a víz a szobámban, és aggódunk, esetleg nem folyt-e le hozzá is.

Nem örültem, hogy szóba kell állni ezzel a tuskóval, ugyanis eddig sikeresen tartottam tőle a távolságot. Géza az a típus, akit akkor is túl idősnek gondolnál ahhoz, hogy udvaroljon neked, ha egyidősek lennétek. Életemben kétszer beszéltem vele, és mindkétszer túl sokat nézte a mellemet, miközben megnyalintotta a szája szélét. Ha jönne a zombiapokalipszis, Géza nem kotorna ám lefelé a pincébe az ingóságait ölelgetve, mint minden normális ember, hanem lóhalálában szaladna az első megerőszakolható csaj felé – ebből pedig én vagyok a legközelebbi példány.

Géza szeme nagyon össze volt nőve, szerintem még félig aludt, amikor a sokadik csengetésre végre ajtót nyitott. Először természetesen nem értette, mit akarunk. Ázni, ő? Éjszaka? Mit tudunk mi csinálni éjszaka, amivel eláztathatjuk őt?

Összenéztünk. Erre a kérdésre nem számítottunk.

– Csak egy kicsit locsoltunk – mondta Sanyi meggondolatlanul. Oldalba bökni késő lett volna, meg Géza amúgy is hamarabb reagált. Cinkosan Sanyira hunyorított, és mindentudóan bólogatott.

– Értem, értem. Érdeklődik a botanika iránt, nemde, fiatal barátom? Egy kis marihuána, ugye?

– Nem, csak a szobanövényeket… – kezdte Sanyi.

– Persze, szobanövények – kacsintott a szomszéd, én pedig ekkor untam meg a beszélgetést:

– A lényeg az, hogy maga nem ázik.

– Nem, szép hölgyem.

Megnyalta a száját, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Enélkül is volt elég bajom.

– Semmi furcsát nem tapasztalt? Fényeket, ilyesmit? – faggatta tovább Sanyi.

Nem, Géza semmi furcsát nem tapasztalt. Miközben visszacaplattunk a lakásomba, igyekeztem kizárni a tudatomból a búcsúszavait, miszerint ha szakítok Sanyival, és nem lesz kivel füvezgetnem, feltétlen szóljak neki.

Tulajdonképpen most ijedtem meg úgy igazán. A lyuk tényleg nem vezet sehova. Megnyugodtam volna, ha Gézánál ott virít a plafonon. Jó, ugyanúgy nem értettem volna, csakhogy akkor nem motoszkált volna a fejemben a gondolat, hogy ez valami veszélyes, nem e világi dolog lehet. Más helyek hozzáadása, azt írta a Hurok, és Az átjáró megnyílt. Miféle átjáró? Mégis hová?!

Amikor visszaértünk a lakásba, óvatosan bepillantottam Zita szobájába, nem ébredt-e fel ránk (vagyis rám, amikor Sanyival kiabáltam). Nem láttam, de az egyenletes horkolás egyértelművé tette, hogy akár atomot is robbanthattunk volna mellette.

Sanyi is tanácstalannak látszott, amikor visszamentünk a szobámba. Mindenesetre ő volt a bátrabb, mert elhúzta a lik fölül a dohányzóasztalt, aztán leültünk mellé törökülésbe.

Sokáig nem szólaltunk meg, csak figyeltük a fehér alapon táncoló kék fényeket. Őszinte leszek, szépnek találtam. Aztán bosszúsan gondoltam arra, hogy jobb lenne, ha máshol lenne szép, és félrepillantottam. Megláttam egy pormacskát – felkaptam, és bosszúsan beledobtam. Elnyelte. Levettem egy papírgalacsint a dohányzóasztalról. Dühös mozdulattal belevágtam azt is. Eltűnt.

Összenéztünk Sanyival. Beledobta az egyik ceruzámat. Mire én egy fél szendvicset. Aztán felálltam, és beleborítottam a papírkosár tartalmát. Mindent elnyelt.

– Nézd a jó oldalát – mondta Sanyi. – Soha többet nem kell levinned a szemetet.

Éjjel egykor végül bemásztunk az ágyba, de csak Sanyi aludt el (viszont ő azonnal). Én meg a lyukat bámultam. Sanyi horkolása mintha az én félelmeimet gúnyolta volna, egyúttal le is nyűgözött ez a vérprofi „leszarom"-hozzáállás (ha jobban belegondolok, lehet, hogy emiatt szerettem belé). Ébren, leragadó szemekkel bámultam a kékesfehér fényt, miközben azon járt az eszem, vajon adna-e a főnököm rendkívüli szabit, ha holnap reggel felhívnám, hogy lett egy túlvilági lik a padlómon.

A MANÓ

Természetesen nem mertem ezzel felhívni a főnökömet. Reggel nyugtáztam, hogy a lik nem tűnt el mágikus módon az éjszaka, és tudatosult bennem, hogy nem tudok vele csinálni semmit, így itthon maradni se lenne sok értelme.

Sanyi nem volt már sehol – reggel mindig korán elindul. Elgondolkodva nézegettem a mobilt az ágyban fekve, és azon filóztam, megírjam-e neki az álmot a manóval.

Álmomban arra a különös érzésre ébredtem, hogy valaki figyel. Amikor kinyitottam a szemem, árnyék rajzolódott ki a lik fényében – és pár másodperc alatt sikerült nyugtáznom, hogy egy manó áll ott. Klasszikus, harminc centi körüli, csúcsos sapkás, zöld mellényes manó, sunyi tekintettel, hosszú szakállal. Körbenézett a szobában, és csak akkor figyelt fel rám, amikor felültem az ágyon. Tartotta a szemkontaktust, kihívóan csípőre tette a kezét, és így szólt:

– Te dobáltál szemetet az odúmba?

– Mi?

– Még egyszer elő ne forduljon!

Kettőt pislogni se volt időm, már vissza is ugrott a lyukba. Micsoda idióta egy álom, hajtottam a párnára a fejem, és megnéztem a mobilon az időt. Fél három.

Aztán megijedtem. Gyerekkorom óta rettegek a manóktól, szóval ez nyilván egy rémálom volt. De akkor miért nem ébredtem még fel? Végül álmomban arra jutottam, hogy ha visszaalszom, előbb-utóbb felébredek.

Ahogy reggel visszaemlékeztem, totál bizonytalan voltam, hogy valóban csak álom volt-e. Szorongva néztem a mobilom, és végül úgy döntöttem: nem mesélem el Sanyinak. Annyit magamtól is tudtam, hogy a kimerült agy mindenféle hülyeségeket össze bír álmodni. Szóval csak annyit kérdeztem tőle üzenetben, hogy szerinte szóljak-e valakinek a lik miatt, például a mindenbe beleszóló gondnok néninek, vagy a tulajnak, esetleg a rendőrségnek.

Szinte azonnal válaszolt: kérte, hogy még ne, előbb beszél Gusztival, hogy miféle operációs rendszer ez a Hurok, és mégis honnan szerezte.

A melóban egész nap a mobilomat lestem, Sanyi ugyanis nem érte el Gusztit. Egy munkahelyen dolgoznak, de Guszti szabin volt, és nem vette fel a telefont. Félóránként jött a mobilomra az üzenet Sanyitól, hogy nem, még mindig nem sikerült beszélniük. Nem mintha ő lenne ilyen lelkes, csak nem akarta, hogy én hívogassam tízpercenként, hogy mi van már.

Ahogy közeledett az este, egyre jobban elöntött a szorongás. Még egy éjszaka, amikor a lik fénye bevilágítja a szobámat. Dühös voltam, mert nem akartam, hogy ott legyen, de nem tehettem semmit. Sanyi végül késő délután érte el Gusztit, de nem tudott meg semmit, mert a srác vidéken volt a családjával, és nem tudott beszélni. Sanyinak annyit ígért, hogy holnap elmond mindent.

Nagyszerű. Kedvem lett volna földhöz vágni a mobilt. Főleg, amikor ezek után Sanyi megírta, hogy este nem jön, mert meccset néznek a haverokkal, és utána be fog rúgni, de persze nem biztos, hogy ebben a sorrendben, könnyen lehet, hogy a kettő egyszerre fog megtörténni.

Egyből arra gondoltam, hogy ez csak kifogás, és nem akar a lyuk mellett aludni. Nem is tudtam hibáztatni érte – én sem akartam. Addig húztam az időt, amíg lehetett: elmentem körülnézni a plázába, sétáltam a szigeten, élveztem a bágyadt áprilisi napfényt, aztán este nyolc körül hazamentem, hogy őrizzem a likat, nehogy Zita meglássa.

Lefekvés előtt barátkoztam egy kicsit az új operációs rendszerrel, hátha azon keresztül be lehetne zárni valahogy. Megállapítottam, hogy tényleg nagyon gyors, netezni például iszonyat király vele (ráadásul minden reklámot eltüntet), azonban néhány óra keresgélés-szenvedés után sem találtam benne semmit a likkal kapcsolatban. Mindössze egy Más helyek nevű parancsikont, de ott csak egy grafikon volt, semmitmondó számokkal, meg egy stilizált manófejjel az egyik sarokban. Véletlen? Manó a programban, és manóval álmodtam. Rossz érzéssel indultam az ágyam felé.

Nem alaptalanul. Éjszaka megint láttam egy manót, és ezúttal biztos voltam benne, hogy ébren vagyok.

Éjfél körül felébredtem az érzésre, hogy nem vagyok egyedül, és újra megláttam az árnyékot. Ezúttal egy zöld kertésznadrágos manó állt ott. Magasabb volt az előzőnél (jó, a magas túlzás, érted, volt vagy negyven centi), hosszú szakállt viselt, gyűrött, öreg-alkoholista arca volt, és a tegnapi manóval ellentétben, ijesztően mérgesnek tűnt.

Gyorsan az ágy másik felére ütöttem, hogy felébresszem Sanyit, azonban a kezem a hideg lepedőre érkezett. Eszembe jutott, hogy meccset néz a haverokkal, vagyis most jó eséllyel talaj részegen alszik valamelyikük kanapéján.

Egyedül kellett tehát szembenéznem a manóval. Felültem az ágyban, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát, hogy megmutassam a látogatónak: a huszonegyedik századba érkezett, egy felnőtt szobájába, aki akkor csinál fényt, amikor csak akar!

Méregettük egymást a manóval, miközben azt fontolgattam, megőrülhettem-e. Aztán rájöttem, hogy nem, hiszen a likat Sanyi is látta. És látná a manót is, ha itt lenne. Ugyanis ez már nem álom, határozottan éreztem, és most lettem biztos benne, hogy a tegnapi sem az volt.

Azért néhány perc után meguntam a dolgot, meg fázni is kezdtem.

– Igen? – igyekeztem éreztetni: én vagyok itthon.

Erre a kertésznadrágos manó kihúzta magát:

– Te loptad el az aranyamat?

– A mit?

– Az aranyamat. Valaki ellopta a kincseimet.

A röhögés reflexszerűen tört rám, ha akartam volna, se tudom visszatartani.

– Szerinted, ha tudnék aranyat lopni, bejárnék még abba a tetves call centerbe?!

Aztán hirtelen elkomolyodtam, és éreztem, ahogy megindult egy verejtékcsepp a gerincem mellett. Megint előbb beszéltem, mint gondolkodtam. A manó tekintete elsötétült.

– Vigyázz! – fenyegetett meg a mutatóujjával. – Soha ne viccelődj egy manó aranyával, mert szörnyű véged lesz!

Anyám arra tanított, hogy fenyegetéstől soha nem hunyászkodunk meg, különben vérszemet kap az ellen. Vissza kell támadni, gondoltam, és a félelem ellenére pont olyan határozott volt a hangom, amilyennek akartam:

– Ide figyelj! Ez az én otthonom, ahol nem fenyegethet meg csak úgy egy kerti törpe!

A lábam ekkor már a padlón volt. Nem akartam én kiszállni az ágyból, csak el akartam vele hitetni, hogy meg fogom támadni. Rémülten láttam, hogy sikerült: az ágyhoz szaladt, megállt a sarkánál, alányúlt, csak úgy lazán fél kézzel, és megemelte. Kibillentem az egyensúlyomból, az ágy megdőlt alattam – a következő pillanatban a szoba kifordult, és ütést éreztem az oldalamon. Mire rájöttem, hogy simán kiborított a bazi nagy franciaágyamból, elkezdtem érezni az ütéssel járó fájdalmat is.

Ezután komótosan visszaindult a lyukhoz, és mielőtt beleugrott, visszafordult. Csak úgy a válla felett, foghegyről vetette oda:

– Holnap megint eljövök. Ha nem lesz meg az aranyam, pokollá teszem az életed!

Aztán eltűnt a lyukban.

Dermedten kuporogtam az ágy mellett. Nagyon sürgősen beszélnem kell Gusztival, nyúltam fel az éjjeliszekrényre a telefonért. Írtam egy sürgető üzenetet Sanyinak, majd ledobtam a mobilt az ágyra. A manókat nem említettem neki, mindössze közöltem vele, hogy haladéktalanul beszéljen Gusztival, mindegy, hogyan.

Percekig ültem még a padlón, és elbűvölten figyeltem a likat. Nem emlékszem, mikor másztam vissza az ágyba, hogyan aludtam el, de amikor megszólalt az ébresztés, még égett az éjjeli lámpa.

Sanyi válaszüzenetét a reggeli kávé mellett olvastam el. Azt írta, csak a jövő héten találkozik Gusztival, szóval bírjam ki addig valahogy, például ne aggódjak a lik miatt, fogjam fel úgy, mintha lenne egy lávalámpám, vagy valami ilyesmi.

– Az anyád szemit! – hajítottam a telefont az asztalra.

Zita a konyhaasztal másik felén kómázott. Erősen szorította a bögréjét, mintha tudná, hogy képtelen lenne újra megfogni, ha lerakná.

– Pasi? – kérdezte sok-sok másodperc után.

– Sanyi.

Néhány másodpercig emésztette az információt, majd bólogatott.

– Ja, igen. Azt hittem, ő már nincs.

– Már miért ne lenne?

– Csak úgy – vont vállat. – Lehet azért, mert még soha nem láttam. Olyan csöndben megy el reggelente, mintha nem is lett volna itt senki. Ha nem mondanád, azt hinném, hogy nem is járt itt senki.

Kétségbeesetten nézett a bögréjébe, majd nagyot kortyolt a kávéból – nyilván rájött, hogy az előző mondatnak nem volt semmi értelme, és talán abban reménykedett, hogy a koffein legalább a beszédközpontját fel fogja ébreszteni.

– Sanyi mindig éjjel ér rá – húztam magam elé a telefont, és azon gondolkodtam, milyen választ írjak a lávalámpás ötletről, ami után még szóba áll velem.

– Nős? – kérdezte Zita.

– Hogyan? – kaptam fel a fejem.

– A Sanyi. Hogy csak éjjel ér rá.

Nagyszerű, hogy te is ezzel fárasztasz, könyököltem az asztalra. Mintha nem hallanám ezt eleget a kollégáimtól.

– Ha nős lenne, pont éjjel nem érne rá, nem gondolod?

Zita elgondolkodva nézett rám.

– Biztos éjszaka dolgozik a felesége. Takarító. Vagy árufeltöltő. Vagy sztriptíztáncos. Ilyesmi.

– Ne gyárts összeesküvés-elméleteket. Merthogy én sem teszem, és kíváncsi sem vagyok rájuk. Éjjel ér rá, és pont.

Felálltam az asztaltól, felmarkoltam a mobilt, és a szobámba indultam. Inkább a lyuk, mint korán reggel válaszolgatni a kapcsolatunk gyenge pontját érintő kérdésekre.

Sanyi mindig éjszaka ért rá. Én pedig úgy tettem, mintha nem zavart volna. Nem hiszem, hogy állandó barátnője vagy egyéb rejtegetnivalója lett volna, mert mindig objektív indoka volt: család, munka, haverok. És végül is az egész csak amiatt zavart, hogy így keveset vagyunk együtt. Viszont szinte egész nap csetelünk.

Inkább nem írtam neki választ, mert abban nem lett volna köszönet. Előbb lehiggadok. Rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy eltűnjön a lik, nekem kell intézkednem. Nem várhatok egy napot sem, egy hetet meg végképp nem. Megkerestem Gusztit a Facebookon, hogy ráírjak valami olyasmit, hogy azonnal tolja fel a képét a fővárosba, és hozza helyre, amit elcseszett – csakhogy nem jutottam el odáig. Az üzenőfalán ugyanis egy bejegyzésben arról panaszkodott, mennyire nincs kedve ma bent rohadni az irodában.

– Na, elmentek ti a francba – morogtam.

Vidéken van, mi? Az én drága Sanyim nem valami nagy manipulátor: ha valaki más nevében hazudok, minimum beszélek vele, vagy legalábbis megkérem, hogy lehetőleg ne posztolgassa a hazugságom ellenkezőjét a közösségi oldalakra!

Azért egyből nem akartam Sanyi orrára kötni, hogy lebukott. Szóval, egy rövid válaszüzenetben megírtam neki, hogy igyekszem nem aggódni, várom, hogy jöjjön este, majd jó munkát kívántam.

Ugyanis eldöntöttem, hogy beszélek Gusztival.

A KÍNAI KAJA FELETT RETTEGŐ GUSZTI ÉS A RÉSZEG MANÓKAT HALLUCINÁLÓ ZITA

Elkéredzkedtem a főnökömtől, és ebédidőben elugrottam Guszti és Sanyi munkahelyére. Ugyanolyan ingerszegény irodaházban dolgoznak, mint én. Amikor beléptem a földszinti forgóajtón, figyelmeztettem magam, hogy nem az én munkahelyemen vagyok, nehogy véletlenül leüljek a call centerükben valamelyik gép elé. Bár valószínűleg egyikünk főnökének sem tűnne fel.

Miközben átvágtattam az egyterű irodán, Sanyit nem láttam sehol; igaz, nagyon nem mertem körülnézni, nehogy feltűnjek valakinek. Úgy siettem, mintha ide tartoznék, vagy legalábbis beengedtek volna, nem pedig épp besurranok a szünetről visszatérő dolgozók mellett.

Gusztit az ebédlőben találtam meg. Hálás voltam, amiért egyedül ücsörgött valami sárgás-barnás-algás kaja fölött. Mármint nem a kaja miatt voltam hálás, az inkább megdöbbentett, hanem amiatt, hogy egyedül találtam.

Guszti alacsony, sovány, nagyon szőke (de tényleg, szinte fehér a haja), világító kék szeme van, ami az állandó kialvatlanságtól szinte mindig be van dagadva, minden egyéb fontosat már elmondtam róla. Elsőre meg sem ismert. Felemelte a fejét, és miközben találkozott a tekintetünk, megállapítottam, hogy a szokottnál is kimerültebbnek tűnik, és újra megfogadtam (mint mindig, amikor őt látom), hogy soha többet nem éjszakázom.

Egy pillanatra pánik lobbant a tekintetében; minden izma megfeszült, hogy kirúgja maga alól a széket, és elszaladjon, amit aztán mégsem tett meg. Lenyűgöző gyorsasággal rendezte vissza az arcvonásait, a következő pillanatban teljesen nyugodtnak látszott, de már késő volt: az a pár másodperc elárulta, hogy tud a lyukról.

– Szia, Guszti! – ültem le a mellette lévő székre.

Lassan leeresztette a villát, és egy bólintással köszöntött.

– Kirúgtak a munkahelyedről? Itt hiába keresgélsz, nem veszünk fel senkit hatvanas IQ alatt.

– Téged mégis felvettek, nem?

– Sanyi kint van ügyfélnél – válaszolta, és bekapott egy falatot.

– Veled akarok beszélni.

Csak a szeme sarkából vetett rám egy pillantást.

– Sanyi hozott egy operációs rendszert a múltkor, azt mondta, tőled van. A Hurkot.

– Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá.

– Jó – álltam fel. – Akkor valószínűleg a hatóságoktól kell segítséget kérnem.

Erre elsápadt.

– Jó, igen, tőlem kapta – tette le idegesen a villát. – Mit csinált? Tönkretette a géped? Kifizetem, ha erről van szó.

– Nem tette tönkre – ereszkedtem vissza a székre. – Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád!

Megrázta a fejét.

– Tényleg nem tudom. Mit csinált?

– Ütött egy lyukat a padlómra! Egy világító lyukat.

Csak egy pillanatra tűnt döbbentnek.

– Na és? Nemhogy örülnél neki.

– Honnan kaptad?

Gondterhelten megvakarta a fejét, majd körülnézett, hall-e bennünket valaki.

– De nem tőlem tudod. Jó?

– Egyértelmű – bólintottam.

Erre elnevette magát.

– Nem, nem érted. – Elkomolyodott, megint körülnézett, majd egészen az asztal fölé hajolva, halkan folytatta: – Akkor sem tőlem tudod, amikor egy félőrült, vérszomjas, tagbaszakadt, túlvilági tekintetű pasi megkeres. Akkor sem – a szék lába megcsikordult, ahogy Guszti hirtelen felém fordult –, amikor mozdulatlanra fagyaszt, hogy beszélj.

Ettől a baromságtól fájdalom nyilallt a halántékomba. Miközben a fejemet masszíroztam, lassan ránéztem. Nem szeretem, ha hülyének néznek.

– Guszti…

– Jó. Tudod mit? Megérdemli a rohadék, hogy megmondjam. Berzence adta.

– A mi? – eresztettem le a kezem.

– Nem mi, hanem ki. Az a srác neve, hogy Berzence.

– És folyékony nitrogénnel mászkál, vagy hogy fagyaszt le?

Guszti megütközött.

– Berzence? Az nem tud ilyet. Viszont aki őt keresi, na, az a pasi… az nagyon para. Berzence csak egy sunyi manipulátor. A Téglában ismertem meg.

A Tégla Sanyiék törzshelye, az egyik leglepukkantabb kocsma, amit valaha is láttam.

– És ő adta az operációs rendszert – mondtam.

Guszti bólogatott.

– Hol találom meg ezt a… Berzencét?

– A Margit híd budai hídfőjénél szokott ücsörögni.

– Mit csinál ott?

– Mégis mit csinálna? Koldul. Berzence egy csöves, aki olyan oprendszert írt, amivel bármilyen rendszerbe bejutsz. Ha akarod, a kedvedért vált hamarabb a lámpa, változtathatsz a BKV-menetrenden. És ilyenek. Nekem azóta alig van bejövő hívásom a call centerben. És azóta nincs rendben a bankszámlám.

Gondterhelten fordult vissza a gyanús kajához, és enni kezdett.

– Szerinted mennyire hihető, hogy aki ilyen operációs rendszert csinál, az csövezik?!

Guszti vállat vont.

– A te dolgod, mit hiszel el.

Elgondolkodtam. A lyukat sem hittem volna el pár nappal ezelőtt.

– De miért csövezik?

Guszti csak a szeme sarkából pillantott rám.

– Mit lovagolsz ezen? Berzence nem hétköznapi csöves. Ilyen is van.

Hagyjuk. Megvolt az infó, hol keressem az embert, és egyelőre beértem ennyivel.

– Köszi – álltam fel.

– Majd akkor köszönd, ha megtalál a túlvilági pasi – morogta, én meg kezdtem úgy érezni magam, mintha egy online szerepjátékba kerültem volna.

Vissza kellett sietnem a munkahelyemre, így nem tudtam rögtön elmenni a Margit hídhoz, de eldöntöttem: hazamegyek, lecuccolok, és este kiugrom megnézni magamnak ezt a Berzencét. Sanyi úgyis csak tízre jön.

Csakhogy aztán estére egészen más programom akadt.

Amikor este beléptem a lakásba, Zita a konyhában ücsörgött. Amit csak azért nevezhetünk konyhának, mert annak használjuk. Valójában az előszoba-folyosó végébe van bezsúfolva egy szekrény és egy ebédlőasztal két székkel, úgy, hogy nagyjából semmihez nem elég a hely.

Egy fél üveg bor állt az asztalon, Zita egy teli poharat szorongatott a kezében. Riadtan figyelt engem, amitől nagyon rosszat kezdtem sejteni. Ledobtam a kulcsot a komódra, és vonakodva haladtam a konyha felé. Azért közben megkérdeztem:

– Helyzet?

– Igyál velem arra, hogy megőrültem – emelte meg a poharát.

Felnevetett, én pedig vetettem egy pillantást a szobám csukott ajtajára. Leültem az asztal másik oldalára. Bármi is történt, biztos, hogy köze van a lyukhoz, én pedig nem akartam tudni.

Egy húzásra kiitta a poharat, és azonnal újratöltötte. Letette az üveget, majd a hátam mögött lévő hűtő felé biccentett. Odafordultam. A hűtő mellett a földön egy üres borosüveg állt.

Komolyan aggódni kezdtem. A második üveget kezdi este hétkor? Egyedül?! Mi a fene történhetett ebben a lakásban? Még reménykedtem, hogy hátha mégsem a lik csinált valamit, csak neki van rossz napja, mondjuk kirúgták, vagy szerelmi bánata van. Emiatt rögtön el is szégyelltem magam.

Zita hamar tisztázta a helyzetet:

– Megitták a manók.

Szükségem volt néhány másodpercre, mire felfogtam, mit mondott. Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Csak addig jutottam, hogy kinyitottam a szám. Aztán becsuktam.

– A szobád tele van részeg manókkal – nézett a szobaajtó felé.

Felhajtotta a bort, majd rám pillantott. Szorosan összezárta a száját, és könnyek gyűltek a szemébe. Aztán az asztalra borult, és megállíthatatlanul zokogni kezdett.

– Hívj hozzám… mentőt! Összeomlottam! Ez a… rohadt stressz! Ez a rohadt munkahely elérte, hogy részeg manókat hallucináljak!

Oké, ezen a ponton felugrottam, a szobaajtóhoz szaladtam és feltéptem.

Sok mindent láttam már, vidéken nőttem fel, dolgoztam kocsmában, jártam fesztiválokon, de arra, ami a szobámban várt, nem voltam felkészülve.

A ruháim, a dísztárgyaim, a könyveim, a papírjaim szanaszét hevertek a földön. Ezen még nem akadtam volna fenn, egy nehezebb hét után csak alig valamivel van kisebb kupleráj. Szóval nem emiatt bámultam meredten. Hanem a manók miatt.

Ketten az erdőről és a gombákról énekeltek az ágyamon ülve, miközben átkarolták egymás vállát. A földön hárman táncoltak összekapaszkodva: a kertésznadrágos meg a zöld sapkás, a harmadik pedig úgy tántorgott, hogy majdnem elrántotta mindhármukat. Az íróasztal szélén egy rövid szakállú, fiatal manó ücsörgött, és egyértelműen azon gondolkodott, hányjon-e. A fején az egyik bugyimat viselte sapka helyett. A többi dühösen pakolta a cuccaimat, mintha kerestek volna valamit, néhányuk a földön ücsörgött katatón-részeg állapotban. Nem számoltam meg őket, de úgy tizenöten lehettek.

Míg nem vettek észre, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak, röhögjek, dühöngjek, netán essek pánikba, vagy halkan csukjam be az ajtót, menjek vissza Zitához, igyam le magam, és ne foglalkozzak a dologgal.

Végül inkább elővettem a mobilom, hogy lefényképezzem őket.

Ekkor az ének elhallgatott, a táncolók megálltak, a pakolók és a részegen ücsörgők lassan felém fordultak. A fényképezés csattanásszerű hangjára mindannyian összerezzentek. Aztán dühösen mutogattak rám, és egyszerre kezdtek beszélni-kiabálni.

– Ott van nála!

– Ott a tolvaj!

– Vegyük el tőle!

És megindultak felém. Gyorsan zsebre tettem a telefont, beléptem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán rájöttem, hogy pont fordítva csináltam: az ajtócsukás még oké, de most a másik oldalon kellene lennem.

Kihúztam magam, nehogy rájöjjenek, hogy a frászt hozták rám, aztán rájuk kiáltottam:

– Mit akartok?

Ez megállította őket.

– Add át a tolvajt!

Igyekeztem szigorúan végignézni rajtuk, de közben a szívem majd kiugrott a helyéről. Alig bírtak megállni a lábukon, szóval alaposan be voltak rúgva.

– Milyen tolvajt?

A kertésznadrágos kihívóan emelte fel a fejét.

– Aki elvette az aranyunkat! Ott volt a kezedben az előbb. Nála vannak a kincseink!

A kezemben. Kellett néhány másodperc, mire rájöttem, mire gondol.

– Mármint a telefonom?!

Erre halkan tanácskozni kezdtek; a középpontban a kertésznadrágos állt. Olyan halkan beszéltek, hogy csak egy-két szót kaptam el: hogy „valamit meg kellene próbálniuk, hátha akkor…".

– Akkor mi? – vágtam közbe.

Erre elhallgattak, és egyszerre fordultak felém.

– Elvitte az aranyunkat – emelte fel a fejét a kertésznadrágos.

– A mobilom – ismételtem meg, hogy biztos legyek benne, jól értjük egymást.

A manók bólogattak.

– Mióta elvitte minden aranyunkat – vette át a szót a zöld mellényes –, nem tudunk dolgozni, nem merünk egymás szemébe nézni. Mégis hogy menjek a többiek közé, ha nincs aranyam? Egész nap be vagyok zárkózva a házba, még az ablakon se merek kinézni, nehogy megszóljanak!

Ekkor olyasmi történt, ami miatt még mindig utálom magam. Megsajnáltam a manókat. Érted, ők nem tehetnek semmiről, nyílt hozzájuk egy lik, és eltűnt az aranyuk. Naná, hogy én is azt hinném, hogy innen vitte el valaki.

– Mondd meg neki, hogy adja vissza az aranyunkat! – folytatta a kertésznadrágos. – Arany nélkül elsorvadunk, elemészt minket a bánat és a szégyen.

Leguggoltam eléjük.

– De hogyan lopna egy telefon aranyat? Nézzétek – vettem elő a mobilt, és eléjük tartottam. – Ez csak egy tárgy. Nem tud ez lopni senkitől semmit – olyan hangsúllyal és türelemmel magyaráztam, mintha értetlen ovisokkal beszéltem volna.

Egy másodpercre úgy tűnt, megértették. Megbűvölten nézték a telefont.

Aztán néhányan villámgyorsan utánakaptak, én pedig az utolsó pillanatban rántottam el előlük. Az kéne még, hogy a vadi új telefonom manók kezébe kerüljön!

– Add át nekünk! Ő vitte el a kincseinket – mondta a kertésznadrágos. – Most már tudjuk, hogy nem te voltál, mindent átkutattunk, és itt nincs. Vagyis csak ő lehetett.

Ezen a ponton elfelejtettem, hol vagyok, kikkel van dolgom, és tökéletesen elvesztettem a türelmem.

– De ez csak egy telefon, hogy a francba mászkálna át lyukakon és lopna el bármit is? – Gyorsan elhallgattam, mert rájöttem, hogy kiabálok, és halkabban folytattam: – Inkább keressétek meg, aki ellopta! Lehet, hogy közületek valaki.

– Már élve kibeleztük volna – jegyezte meg a kertésznadrágos. – Mi nem lopunk egymástól. Tudjuk, hogy a telefonod a tolvaj.

– Be vagytok rúgva – álltam fel.

Persze ez nem ilyen egyszerű, néztem végig rajtuk. Valószínűleg figyelnek engem, és látták, hogy az idő legnagyobb részében a mobillal foglalkozom, még beszélek is hozzá, amikor telefonálok. A manólogikába simán beleférhet, hogy éjszakánként életre kel, átmegy a likon, és ellopja az aranyukat.

Pont azon kezdtem gondolkodni, vajon mekkora agya lehet egy manónak, amikor megszólalt a kertésznadrágos:

– Ajánlunk egy egyezséget.

– Nem adom nektek a mobilom, hogy bosszút álljatok rajta.

Erre megcsóválta a fejét.

– Tudjuk, hogy csak veled beszél, és nekünk nem vallana.

– Akkor mit ajánlotok?

– Kapcsold ki ma éjjelre! Ha nem tűnik el több aranyunk, akkor biztos, hogy ő volt.

Elgondolkodva billentettem oldalra a fejem.

– Nem azt mondtátok, hogy mindet ellopták?

Sunyin összenézett a mellette állókkal, mielőtt válaszolt.

– Azért rejtett tartalékai mindenkinek vannak.

– És ha kikapcsolom, akkor békén hagytok végre?

– Ez az egyezség lényege – bólintott a kertésznadrágos.

– Ezen ne múljon! – Azzal színpadias mozdulattal kikapcsoltam a mobilt. Mégsem tűntek elégedettnek, miközben a lik felé lépkedtek, aztán egyesével beleugráltak.

Egyedül az asztalon ülő maradt még egy kicsit. A padlóra pillantgatott, hogyan tudna lejutni onnan. Aztán megszédülhetett, mert elhányta magát. Miután végzett, leugrott az asztalról, és betántorgott a likba.

A lyuk nem volt sem kisebb, sem nagyobb, mint az első nap. Szuggeráltam, hátha az akaraterőmmel el tudom tüntetni, de természetesen meg se rezdült.

Aztán rájöttem, hogy kidobta a taccsot a szobámba egy manó, és felfordult a gyomrom. Kiléptem az előszobába, becsuktam magam mögött az ajtót, nekitámasztottam a hátam, és azon kezdtem gondolkozni, mit