Holtverseny

TOTTH BENEDEK

Holtverseny

MAGVETŐ

BUDAPEST

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Budapest

© Totth Benedek, 2014

Felelős szerkesztő Krusovszky Dénes

A borítót Szabó Levente tervezte

ISBN 978-963-14-3226-8

Elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

„Mert hiába gondoltak ők akármit, nem akartam a vízbe ölni magamat.

Addig akartam úszni, míg a kimerültség végez velem – és ez a kettő mégsem ugyanaz."

Joseph Conrad: A titokzatos idegen

(Katona Tamás fordítása)

V.-nek

VADDISZNÓ

Az új elkerülőn tépünk, amikor Kacsa hátrafordul és megkérdezi, hogy hol a faszban vagyunk, de persze mindenki kussol, mert fingjuk sincs, gondolom, vagy nem akarnak valami baromságot mondani, nehogy összezavarják, és még jobban eltévedjünk. Nekem sem ismerős a környék, meg amúgy se látni semmit ebben a szutyok időben, de azért örülnék, ha kiderülne, merre járunk, különben a büdös életben nem fogunk hazakeveredni.

– Az ott nem a vágóhíd? – mutatok egy vaddisznóra emlékeztető, hatalmas gyárépületre, Kacsa meg visszakérdez, hogy Hol, bazmeg?, de hiába fordul abba az irányba, mert a következő pillanatban bezúzunk a zajvédő falak közé, és minden megnyúlik, valahogy úgy, mint amikor a Csillagok háborújában fénysebességre kapcsolnak. Kacsában van valami harrison fordos, főleg így hátulról, félhomályban. Mindig ő vezet, pedig nincs jogsija, csak kölcsönkérte Misiét. Misi az unokatesója, és eléggé hasonlítanak az igazolványképen. Mondjuk, azt nem vágom, hogy a srác honnan újította a papírt, mert jövő nyáron még csak tizenhat lesz, de eddig még nem buktak le. Nem hiszem, hogy Kacsának valaha saját jogsija lesz. Zsinórban háromszor baszták meg forgalomból, hiába kente meg a faterja a vizsgáztatót.

Most is Kacsáék egyik verdájával szaggatunk. A kis sunyi persze megpróbálta bekamuzni, hogy elkérte az apjától, de én tudom, hogy lenyúlta. Kacsa faterja jó arc, de az kizárt, hogy csak úgy odaadjon a fiának egy háromszáz lóerős, huszonötmillás kupét. Kacsa fél kézzel a kormányba kapaszkodik, a másik keze egy mcdonald’sos zacskóban matat, unott arccal előránt egy Big Macet és egészben a pofájába tömi. Fonnyadt salátadarabok potyognak az ölébe. Zolika középre hajol, kérdezni akar valamit, gondolom, de ahogy megpróbálja kidugni a fejét a két ülés között, izomból lefejeli a támlát. Mindig túl van pörögve, teljesen mindegy, hogy mit szív vagy vesz be. Azt nem tudom, a pia hogyan hat rá, mert sosem iszik. Óvatosan előredőlök, megpróbálok átlesni Kacsa válla fölött, le akarom olvasni a kilométerórát, de aztán a kéken vibráló számsor leválik a kijelzőről, lebegni kezd a semmiben, és csak annyit tudok kivenni, hogy hármassal vagy nyolcassal kezdődik. Az utastérben sűrű, ragacsos füst kavarog, mintha egy hatalmas vattacukorban ülnénk. Kacsa lenéz az ölébe, megpróbálja a padlóra söpörni a salátadarabokat, de addig matat, amíg sikerül szétkennie a szószt a gatyáján.

– Felrobbantom a kibaszott Burger Kinget, bazmeg! – durran el az agya.

– A McDonald’sban voltunk – jegyzi meg halkan Zolika a homlokát tapogatva.

– Leszarom – mordul rá Kacsa.

– Ne húzd már fel magad! – vigyorog Bója halál nyugodtan. – A műbőrből simán kijön.

Bója vízilabdázik, és azért lett Bója, mert nem lehet lehúzni a víz alá. Százöt kiló izom. A matek tagozatosok mértékegységet neveztek el róla. Neki volt először szőrös a pöcse.

– Milyen műbőr, bazmeg? – ugat vissza Kacsa sértődötten.

– Műbőr – feleli Bója. – Mint a vonaton.

– A pöcsöd, te köcsög – próbálkozik Kacsa, de közben alig bírja visszafojtani a röhögését.

Bója elégedetten terpeszkedik a hátradöntött anyósülésen, mintha egy napozóágyon heverne, a középső- és gyűrűsujja között kövér spangli parázslik. Ő is csúnyán be van tépve, levegőt se nagyon vesz, csak vigyorog maga elé a semmibe, mint egy nagy sárga banán. Épp elkezdeném számolni, hogy mennyi ideig bírja levegő nélkül, amikor hirtelen, mintha valami mély révületből riadna fel, a trombitára pillant, majd komótosan beleszív, és a füstöt lenn tartva hátranyújtja a cigit. Megnyúlik a karja, mint Bigyó felügyelőnek.

– Köszi-köszi-köszi – hadarja Zolika. – Már aszittem hazáig akarod sotpol… sotpol… – Összeakad a nyelve, próbálkozik még párszor, de nem megy neki, úgyhogy inkább kikapja Bója kezéből a cigit. Hálás vagyok neki, mert így nem kell megmozdulnom, ha szívni akarok. Zolika gyorsan slukkol párat, és ahogy kirántja a szájából a cigit, a papír a szájához tapad, és felszakad a tippnél. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végül megkapom a spanglit, mégsem kapkodom. Minden másodpercet ki akarok élvezni. Óvatosan visszasimítom a papírt, forgatom egy kicsit az ujjaim között a langyos cigit. Kicsit kapar, ahogy beleszívok. Megint sok dohányt kevertek bele, attól ilyen kövér, nem a cucctól. Kacsa parázik, hogy a faterja megérzi a haskaszagot, pedig szerintem az öreg a fűszagot sem ismerné fel, azért meg úgysem fog baszogatni minket, hogy rágyújtottunk. Neki is mindig ott lóg a cigi a szájában vezetés közben.

– Mi van ebben? – kérdezi Bója a homlokát ráncolva. Lassan forgatja a szavakat, mint a Bud Spencer-hasonmás távgyógyító a tévében, aki a rákos nyugdíjasokat szopatja.

– Haska, niga’ – vágja rá Kacsa. Pár hónapja rácsúszott valami vidéki gengszterrap alakulatra, most is azok büntetnek a hangszóróból, azóta, ha beszív, egyfolytában niggerezik, meg rímekben tolja.

– Én a Big Macről beszélek – hunyorog Bója. Csípi a szemét a füst.

– A Big Macről? – kérdez vissza Kacsa.

– Ja – kortyol bele a kólájába Bója, aztán böfögve folytatja: – Bü-dös-mint-a-szar. – Sokkal hosszabb mondatokat is le tud így nyomni. Nem csak a tüdeje nagy, hanem a gyomra is.

– Ha még egyszer beszólsz, kiszállsz – keménykedik Kacsa.

Bója komótosan lötyögteti a jégkockákat a poharában, nem parázik, tudja, hogy ez csak üres fenyegetés. Kacsa lassítani sem mer, amióta sikerült drive-ba tennie a váltót. Kizárt, hogy megáll itt a semmi közepén, csak azért, hogy kitegye Bóját. A szarról eszembe jut valami poén, de kicsit be vagyok rekedve, és mire megköszörülöm a torkomat, Bója fejhangon felnyerít, én meg elfelejtem, hogy mit akartam mondani.

– A csajok… – visítja a térdét csapkodva. – A csajok… – fuldoklik, könnybe lábad a szeme. – …beletunkolták a… – levegő után kapkod. – …kecsöpbe a… – Még mond valamit, asszem, azt, hogy tampon, de nem értem pontosan, mert közben szipogva törölgeti a könnyeit. Szótlanul bámuljuk Zolikával, ő meg Kacsára néz, aztán értetlenkedve hátrafordul. Rendes srác, de néha azért aggódom érte.

– A Big Macben nem ketchup van – szólal meg Zolika –, hanem egy speciális szósz, amit egy titkos recept alapján készítenek. – Á-val mondja, kecsáp. Zolika a McDonald’sban gályázik, tudja, miről beszél.

– Ja, vagy belerecs… – Kacsa elharapja a mondatot, az utolsó falat Big Macre pillant, amit a mutató- és a hüvelykujja közt tart. Bója megint felnyerít, Kacsa meg síkideg lesz. Látom a visszapillantóban, ahogy ökölbe szorul az arca.

– Munkaidőben nem szoktunk recskázni – védekezik Zolika sértődötten.

Kamuzik. Mindig mindenki recskázik.

Kacsa morog valamit, és közben a hamutartóba gyömöszöli a Big Mac maradékát.

A zene elhallgat pár másodpercre. Némán siklunk az éjszakában. Aztán, ahogy megszólal a következő szám, Bója ezt kérdezi:

– Te, Zolika, ki volt az a muff?

− Melyik? − kérdez vissza Zolika.

− A vörös csaj a fagyigépnél − vágom rá, Bója meg rábólint. Én is kiszúrtam a csajt. Nem értem, hogy ekkora mellekkel minek gályázik a Mekiben.

− Az nem fagyi – javít ki Zolika. – McFreeze, csokis vagy epres öntettel.

– Persze, Zolika, McFreeze – bólogat Bója tanár bácsisan. – De most inkább a csajról mesélj. – Zolika kussol. Bója hátrafordul, a pupillája, mint egy bányató. – Szúrnád, mi?

Zolika zavarba jön, hebegni kezd, egy szót sem értek belőle, aztán elhallgat.

− A gyufafejűt a hatalmas dudákkal? – kapcsolódik be Kacsa a beszélgetésbe. – Azt én is szúrnám – teszi hozzá eszelős vigyorral, aztán véletlenül elindítja az ablaktörlőt. Káromkodva keresgéli a kapcsolót, jobbra indexel, balra indexel, a fényszóróval villogtat – az egyik bokorból mintha egy őz nézett volna vissza vagy egy vaddisznó –, végül beteríti a szélvédőt ablakmosóval. Bója megunja a szerencsétlenkedést, átnyúl Kacsa előtt, és lekapcsolja az ablaktörlőt. Eddig a szélvédőre kenődött bogaraktól nem lehetett kilátni, most meg a tisztítófolyadék kezd szép lassan csorogni lefelé. Bója inkább visszakapcsolja az ablaktörlőt. Így megyünk tovább, de az ablaktörlő komótosan sikáló lapátja hipnotizálni kezdi Kacsát. A feje egyenletes ritmusban mozog jobbra-balra. Előrenyúlok, és megkocogtatom Bója vállát, aztán ahogy hátranéz, Kacsára mutatok. Szerencsére Bójának leesik, hogy mi van, és gyorsan kikapcsolja az ablaktörlőt. Aztán integetni kezd Kacsa arca előtt, aki erre felriad a transzból, és megrázza a fejét.

Az előbb mondani akartam valamit a vörös csajról vagy a salátáról, de nem tudom eldönteni, hogy tényleg megszólaltam-e, vagy csak képzelem, hogy mondtam valamit. Amikor ott tartok, hogy valószínűleg csak elhitetem magammal, hogy képzelem, hogy mondtam valamit, hirtelen beugrik, hogy mit akartam mondani, vagy mit hittem, hogy mondani akartam, de addigra már elmegy a kedvem attól, hogy elmondjam. Felnézek, a fényszóró megvilágít egy hatalmas, stoptáblát, egy ember nagyságú fluoreszkáló tenyérrel. Nem pacsizni akar, az biztos. Kacsa elnézte a sávot, vagy nem ismeri ezt a jelzést. Biztosan hiányzott, amikor a közlekedési táblákat vették. A szürke úttest nedvesen csillog, mint egy hatalmas meztelen csiga. Egyfolytában ilyen baromságokon pörög az agyam. A múltkor lenyúltunk egy zsák éticsigát a cigányoktól, elcipeltük egy kertészethez, és átborítottuk a kerítésén, hadd zabáljanak a kis dögök. Pár napja jártam arrafelé, még mindig kint lógott a tábla a kapun, hogy az árusítás technikai okok miatt bizonytalan ideig szünetel. Furcsa, hogy balra van a szalagkorlát, de igazából mindegy, mert az elkerülő teljesen kihalt, nem jön szembe senki, még egy bóbiskoló román kamionos vagy lefüggönyözött ukrán mikrobusz sem.

Kacsa megint matatni kezd, megnyom egy gombot, és ahogy megy lefelé az ablak, jobb kézzel megfogja a maradék sült krumplit, és kidobja. A verda közben sodródni kezd az árok felé. Nyirkos lesz a tenyerem. Az arcom visszatükröződik az ablaküvegben. Ez nem lehetek én. Nem akarom, hogy én legyek, hiába mosolyog, ez a fej nagyon para. Túl öreg, vagy túl fiatal, nem tudom eldönteni, és vigyorogva a szemembe néz, pedig én biztosan nem vigyorgok. Aztán csillogó koponya lesz belőle, egy hatalmas vigyorgó koponya, én meg előrefordulok, és az üléstámlára szegezem a tekintetemet.

– Maradj az úton – mondja Bója Kacsának, aztán ő is keresgélni kezdi az ablakemelő gombját. A spangli még nálam, beleszívok. Bója megtalálja a gombot. Most, hogy mindkét ablak le van húzva, furcsa áramlatok keletkeznek az utastérben, a hajszálaim karcolják a hűvös levegőt. Zolika a fülére tapasztja a kezét, és könyörögni kezd, hogy húzzuk fel az ablakot. Bója megnyomja a gombot. Ahogy felmegy az ablak, bedugul a fülem, de amikor megpróbálom kipattintani, beparázom, hogy kiszakad a dobhártyám, és kifolyik az agyam. Mondjuk a műbőrből könnyen kijön. A hangszórókból tompán dübörög a zene. Vagy kurva nagy vihar lesz. Bója megfogja a középkonzol tetején billegő ótvar nagy műanyag poharat, amit eddig a térdével támasztott, mert nem fér bele a tartóba, aztán beigazítja a szájába a szívószálat, behorpad az arca, ahogy az üdítőt szívja. Az autógyárak nem bírnak lépést tartani a gyorskajáldákkal. Összefut a nyál a számban. Kinézek az ablakon, eltűnt az arc, és eszembe jut, hogy az univerzum kibaszott nagy sebességgel tágul, de az biztos, hogy valamelyik gyorstáp-lánc már rég felvásárolta az összes telket arrafelé, és mire az első űrhajós megérkezik, nyitnak majd pár McSpace-t, hogy rögtön lehessen tolni egy dupla sajtburgert, nagy krumplival, nagy kólával, mert úgy jobban megéri.

Bedőlök középre, és a kilométerórát bámulom. A digitális kijelzőn összemosódnak a számok, de aztán egy pillanatra kitisztul minden, és látom, hogy százhetvenhéttel zúzunk. Mintha egyenesben lennénk, pedig asszem, kanyarban vagyunk. Visszadőlök a másik oldalra, a hideg ablakhoz préselődik a fejem. Kacsa gázt ad, erős a motor, jól húz, belenyomódom a fos-színű bőrülésbe. A tank csurig benzinnel, összedobtuk rá a lét. Már bánom, mert kurvára nem akarok csórón megdögleni. Tavaly nyáron néhány füredi srác kiszállt a kanyarban a nyílászáró telepnél, és felcsavarodtak egy ezeréves tölgyfára, ami megúszott több száz vihart, két világháborút, meg az útépítést is. Előtte nyomták tele a tankot 99 oktános V-Powerrel, kurvára fel is robbantak, a fa meg elégett. Egy szemtanú azt nyilatkozta a helyi kábelen, hogy az egyik csávónak sikerült kimásznia a roncsból, égett a haja meg a ruhája, úgy kóválygott a búzatáblában, mint egy lenapalmozott vietkong. Öt hektár kukorica pusztult el a tűzben, mire a tűzoltók kiértek, és sikerült megfékezniük a lángokat. Megint egy kanyar, Kacsa nem lassít. Tele vannak lével, a faterja most nyitott egy vágóhíddal kombinált sertéstelepet a krisnások mellett. Az arcok bevették magukat abba az isten háta mögötti völgybe, mert azt hitték, ott majd kedvükre imádkozhatnak a teheneikhez, erre a Kacsa faterja telepakolta mangalicákkal a szomszéd telket. Most akar megállapodni a McDonald’scal a mangalicaburgerről. Múltkor elmentünk az osztállyal vágóhíd-látogatásra. Megnéztük az EU-konform mészárszéket meg az EU-konform dögkutat. A hentes arc azt mondta, itt olyan tiszta minden, hogy enni lehet a padlóról.

– Kacsa – mondom.

– Mivan?

– Kapcsolj már fel.

– Mivan?

– Váltsál sebességet.

Kacsa lenéz a sebváltóra. Megmarkolja, aztán leesik neki.

– Anyáddal szórakozzál, te fasz, ez automata.

A következő pillanatban megrándul a kocsi, és hirtelen minden elcsendesedik, mintha lenyelt volna minket egy nagy, puha állat. Berezonál a dobhártyám. Úgy rémlik, amikor beültünk, valaki megmondta, hová megyünk, de most már senki sem emlékszik. Vagy az is lehet, hogy eleve nem volt semmi ötletünk. Órák óta körözünk a városban meg a környező falvakban, és bármerre indulunk, a végén mindig az Ifjúság útján kötünk ki, tízemeletes panelházak meg sárgán villogó lámpák között. Geci sok körforgalom van errefelé, frankón beleszédül az ember.

Niki felemeli a fejét az ölemből, és megkérdezi Kacsát, nem tudna-e normálisabban vezetni. Ahogy hátrasimítja hosszú, barna haját, a műszerfal kékeszöld fénye megvilágítja az arcát. A szája nedvesen csillog. Nyel egyet. Kacsát meg Bóját még a McDrive mögött, a parkolóban leápolta, amíg Zolikára vártunk. Mondjuk, konkrétan nem láttam, mert pont bementem vécére, de elég valószínű, mert amikor beültem és ránéztem, csak annyit mondott, várjak egy kicsit, mert fáj a torka, mire Kacsáék elkezdtek röhögni. Niki meg négy csávó, és mind rá van gyógyulva. Nekem bezzeg sosem jön össze, hogy négy olyan csajjal furikázzak, aki dugni akar velem.

– Nem kenődött el? − kérdezi.

– Micsoda?

– A rúzsom.

– Nem. – Biztosan szopásálló, gondolom, de inkább nem mondok semmit, mert Kacsáék úgyis halálra fogják szívatni.

– Szuper – mosolyog Niki, majd ellentmondást nem tűrő hangon így folytatja: – Kérem a spanglit!

– Mi van, nem szívtál még eleget? – kezdi Kacsa.

– Olyan bunkó vagy! – mondja Niki, de ez csak műhiszti. Bele van zúgva Kacsába, mindig őt cumizza le először. Meg a húga is. Mármint Niki húga. Mármint Kacsát. Zolika egyelőre nem szól be, szeretne végre sorra kerülni. Odanyújtom a spanglit Nikinek, mélyen beleszív, felizzik a parázs, aztán egy síkos bőrű, kék kígyó kúszik elő a szájából.

– Mi van ebben? – kérdezi Niki. Most, hogy így mondja, tényleg furcsa az íze.

– Tibeti csoki – feleli Bója.

– Milka? – kérdezi Niki.

– A Milka az svájci – vágja rá Zolika.

– Olyan, mint a fű, csak ez hasis – magyarázza Bója.

– Ezzel tompítanak a dalai lámák – teszi hozzá Zolika.

– Aha, vágom – mondja Niki, és még egyszer beleszív a spangliba, aztán a kezembe nyomja. Előrehajol, megpróbálja maga felé fordítani Kacsa fejét. Bele akarja fújni a szájába a füstöt. Asszem, egy Johnny Depp filmben látta ezt. Vagy nem is, az egy James Franco filmben volt. Kacsa nem hagyja magát, mereven néz előre. Niki besértődik. Zolikára néz, és rámosolyog. Zolikának egy órája áll a pöcse, lehet, hogy attól el fog menni, hogy Niki ránéz. Egész úton guvadt szemmel sasolt, hogy mikor kerülhet végre sorra, de valahogy mindig kimaradt. Niki úgy helyezkedik, hogy ha Kacsa a tükörbe néz, őt lássa, aztán benyúl Zolika gatyájába, és lesmárolja a srácot. Kacsa felhajt a padkára, Niki keze megcsúszik, mire Zolika felordít.

– Bocs – mondja Niki sajnálkozva. Zolika mosolyogni próbál, de valami furcsa, elgyötört arckifejezés lesz belőle. Niki a tükörbe sandít, és összetalálkozik a tekintete Kacsáéval, aki szintén a tükörbe sandít. Niki mosolyogva Zolika felé fordul, és rábukik a farkára. Zolikának fennakad a szeme, biztosan az anyjára gondol, hátha úgy tovább bírja. Zolikának van a legrondább anyja a világon, ijesztőbb az arca, mint Zámbó Jimmynek a fejlövés után. Én is a Zolika anyjára szoktam gondolni, ha nem akarok elmenni. Kacsa leveszi a lábát a pedálról, fékezni kezd, mire az automata visszakapcsol, és felvisít a motor. Ahogy bezúzunk a következő kanyarba, nekinyomódom Niki seggének, ő meg tövig benyeli Zolikát, aztán hörögni kezd, de baromira nem érteni, hogy mit mond. Valószínűleg azt akarja, hogy másszak le róla.

– Teli szájjal ne dumáljál! – szól hátra Kacsa, és a következő pillanatban kivágódunk a kanyarból. Megint úgy érzem, hogy túléltünk valamit. Bója morgolódik – vagy böfög –, nem tetszik neki a tempó. Zolika nyüszít, Kacsa meg a visszapillantót állítgatja, hogy jobban lássa Nikit. A fényszóró hirtelen megvilágít valamit az út közepén, de Kacsa már akkor sem tudná félrerántani a kormányt, ha észrevenné. Kemény, tompa